Ogboni törzsbeli rézszobrocskák
…csak leült az útpadkára…
és nem tudta, hogy mi ez,
nézte két kopott cipőcsónakját –
ahogy felborultak léptei,
ő csak egy egyszerű ember,
aki nem érti a politika, a tankok nyelvét,
nem érti, hogy miért száll fel a füst –
hiszen nem pápaválasztás van,
hanem élet és halál választás van,
ült az útpadkán, és nem bírt felállni,
egy egész ország súlya nyomta,
nem tudta, hogy orosz-ukrán-lengyel-
magyar-amerikai-afrikai… mert
csak egy krisztusdarab volt, akiből
vérzett a lélek válasza…
csak ült az útpadkán,
megállt előtte egy gyermek,
egy gyermek: akinek olyan békearca van,
megrepedt alatta a beton –
és nem tudott belebújni,
nézte felsorakozott ujjait-
a mozdulatlanság kivégző osztaga előtt,
és lassan megértette, hogy
túl kell élnie mindezt azért,
hogy a nagy területek
összehúzott fájdalmát
kioldja… túl kell élnie,
hogy minél többen túlélhessék!
nem szoktam híradót nézni,
most 18:00-kor mégis,
megnézem a rendkívüli híreket…
elvették fél szememet, fél kezemet,
mert kiterjedünk, földdé válunk hirtelen,
és egyik felünk árnyékban van…
de keresem a csillagokat…
Mennyi menekült fa, madár,
menekült szó… amiket elűzött
a civilizáció.
Szombat. Befogadjuk a napot,
a csöndet, hogy esténknek
szólhasson a józsefattilai altató.
Mennyi menekült poszt az interneten,
amiket elűzött a szív, a meg nem értés
háborúja,
a templomi kis kertben, hogy
a virágok reménye visszakerüljön,
mennyi munka.
Mennyi otthontalan mozdulat,
mennyi tévelygés a kocsma,
a kifosztott kapuk előtt,
mennyi megértés egy csókban,
mikor a szerelem,
két emberben megmenekült.
Mennyi menekült fa, mennyi levél,
mennyi ágrólszakadt madár,
eldobott csomagok a felhők
az égen, míg az eső belőlük
sírva hazatalál.
A bombáktól, a mi lelki-ablakunk is
megreped,
minden futótűzként terjedő hír,
perzsel,
hiszen a fa gyökerei, a tudat gondolatgyökerei
idegszálakká válnak,
megemelkedik a fiziológia szintünk,
és a nyugtalanság iszapja mozogni kezd,
HÍREK, TANKOK, MENEKÜLŐ EMBEREK…
és mindezekre sóvárgó kamerák,
eladható fájdalmak,
de mi a valóság? mi a veszteség?
az emberiség ős pimaszsága
a teremtés szentségére,
a történelembe gázolás modern fegyverekkel,
pedig az igazság szikrája
ott van egy gyerek szemében,
a megmenekülés ott van,
az emberi szeretet barlangjában…
hát öleljünk át egy országot, egy népet,
egy embert, bárki is legyen az, bárhol is legyen,
ahogy a láz viszi a higanycseppeket,
szórjunk be, takarjunk be imánkkal, hitünkkel
minden háborús övezetet,
és a remény zászlójával fussunk át
a lét határának romjain.
Hangulatosnak ígérkezik a menyegző az erdőszéli vendégházban, vőféllyel. Kettővel is. Mond az első:
Világ kezdetétől úgy volt és úgy leszen:
Hogy a magyar nemzet szaporodást vegyen.
Vígan legyünk addig, közeleg az óra,
Szaporázzuk hát a talpalávalóra.
De hogy a vőlegény alkalmas is legyen,
Mindennek előtte tojáspróbát tegyen.
És valóban, az ifjú férjnek (akit a vőfélyek következetesen „vőlegénynek” szólítottak, csakúgy a feleséget „menyasszonynak”, holott már aláírták a nevüket az anyakönyvben) nagy derültséggel felszolgálnak egy alpaka talpba állított tojást.
– A vőlegénynek ezt a három szégyen elkerülése nélkül kell megennie – magyarázza a második vőfély. – Először is azt kell megtudnia, lágy-e vagy kemény, mert, ha a lágy tojást kemény gyanánt, vagy a keményt lágy gyanánt töri fel, az lesz az első szégyen.
– Erdélyi szokás, de eredetileg a leánynézéskor tartották – súgom a kedvesemnek. – Ezt tudniuk kellene a vőfélyeknek.
– Igen? Szerintem jó ötlet. Olyan egyformák ezek a mai esküvők.
Nagy taps, a „vőlegény” kiállta a próbát, elkerülte a két másik szégyent is, jelesül, hogy kilötyögtesse, vagy kenyérrel törölgesse ki a lágy tojást, mert – nyilván a vőfélyek szervezőmunkájának köszönhetően – keménytojást tettek elé. A cigány tust húz, pontosabban a basszusgitáros játszik egy futamot.
– Tényleg, ha már ennyire hozzák a magyar hagyományt, hol egy rendes banda prímással, kontrással, cimbalommal és ragyabunkóval?
– Ragyabunkó? – csodálkozik rám a kedvesem.
– Bőgős.
– Neked semmi sem jó.
– Egy szintetizátoros és basszgitáros felállás semmi esetre sem.
Megint az első vőfély:
Szeretett uraim, rózsás barátaim,
Ma ünnepet ülünk, most ahhoz készülünk,
Magyarok vagytok ti, mind magyar nemzetek,
Szép magyar lányokkal mulassatok, kérlek.
Legyen víg kedvetek, ne szomorkodjatok,
A páros élettől ne huzódkodjatok.
A második vőfély sem késlekedik a szóval:
– Ha már egybegyűltünk, maradjunk is egyben, mindenki megőrződik a fényképen, ha előbb kellene is távoznia a menyasszonyszöktetésnél.
– Vagy éppen elszökteti a menyasszonyt.
– Ide sorban álljunk csak fel a kastélylépcsőre.
Azzal szépen fotózáshoz rendeznek bennünket a vendégházzal szemközti klasszicista udvarház előtt, amely most, szombatnap zárva, mert egy erdészeti társaság irodái működnek benne – ott nyírfajd, etető, sörétpatron könyvelési kartonokra húzódik. A két épület körül bükk- és tölgyrengeteg, fácánkurrogással, néha egészen közelben rebben fel a madár, ha valaki nekiindul, távolabb már biztos szelíd őzek és büszke agancsú dámszarvasok árnyát is látja elsuhanni. A házak közötti tágas térségben egy szoborparkot alakítottak ki, abban régi elnökök, legendás vadászok sorakoznak. Amint visszasétálunk az asztalunk felé, a legszélső kőarcba tekintve földbe gyökerezik a lábam. „Mi lehet a Fővadásszal?” – kérdezte olykor-olykor édesapám. Betűzöm a büszt alá vésett, aranyozott nevet. Szoborba merevedik valaki.
– Ez a szobor – dadogom. – Egy régi, kedves ismerős. Nem tudtam, hogy…
– Igen, tényleg? – rándítja meg a vállát a kedvesem határozott lépést téve az étterem felé.
Érdektelenség, sőt közöny? A gesztus arra figyelmeztet, hogy egy menyegzőn nem lehet jelen a halál szelleme, ide csak a boldogság, öröm, jövő képei valók. Itt nincs helye más asszociációnak, még ha azé az emberé is, akit jövőnk társául választanánk, e vígalomban már a vele való esküvőnket vizionálva. Pedig az élet hatalmas történésébe – ha meggondoljuk egy ilyen alkalomkor például végig futtatva szemünket a násznép apraja-nagyján – a múlt igencsak beletartozik. A szellem mindenesetre kirekesztve.
Urak, asszonyságok, foglaljanak helyet,
Teritve az asztal, mindenki leülhet;
Ott künn a konyhában zaklat a szakácsné,
Ha még soká várunk, mind elpuhul a lé.
De a poharunkban se szomorkodjon bor,
Menyasszony, vőlegény igyanak is abból!
Mindenki mindenkivel koccint – most még nekem is lehet –, a különböző szintig telt poharak egymásnak csendülve kiadják a kromatikával színezett diatonikus skála valamennyi hangját. Így persze kakofóniában. Eszembe jut a cigányvirtuóz, aki a Nyugati pályaudvar bejárata előtt tiszta vízzel „behangolt” poharain cimbalomverőkkel lejátszotta a Rákóczi-indulót, Brahms II. magyar táncát és Bartók Allegro barbaróját. Ezek az asszociációk! De hát az a fiú egymaga kitett egy bandát, ha beállna e két levitézlett rockzenész helyébe, támadna itt igazi hangulat!
Íme itt a leves az étkek alapja,
Násznagy úr a példát, tudom, megmutatja;
Ezen jó levesből vessék meg az ágyat.
Kívánok szívemből igen jó étvágyat.
Ki a násznagy? Csak vőfélyről gondoskodtak. Érkeznek az illatozó levesestálak, arany tallérocskák alatt lúdgége bőven. Mellettük külön tálakon gőzölögve a leveszöldség és a főtt hús. Piros-fehér-barna hármas halmok domborzata az asztalok tájain. A gőzölgés csökken, a fészkelődés fokozódik. A főasztalnál induló udvariaskodás, kínálgatás megérkezik hozzánk is. És megérkezik a kirekesztett Fővadász, nagy zöld, sáros gumicsizmájában visszagyalogolva a gyermekkoromba.
A Fővadásznak – amint édesanyám hívta Kalló Pali bácsit – szabad volt rálépnie piszkos lábbelivel az egyiptomi szőnyegre. A talprecék alatt, az Ízisz-csomókból valósággal szakadt a vér, az Udzsat-szemekből a könny. De a Fővadász, édesapám gyermekkori barátja – az a fajta hatalmas termetű és kedélyű ember, akiben nem lakik más, csak szeretet – aligha vehetett észre egy ilyen színes holmit a lába alatt. Azért az apróvadat, amelyet minden látogatásakor ajándékba hozott nekünk, még mielőtt a csizmák mellé került volna, kivettük a kezéből, és kiraktuk az erkélyre.
– Hagyni is kell pihenni pár napig a tollában, azután lehet nyúzni.
– A fácánt? – tágult nagyra a szemem.
– Nem jó a bőre, benne maradnak a tolltokok, megkeseredik tőlük a lé. – Itt elábrándozott. – A legjobb húsleves a világon a fácánleves. Amiatt lettem vadász.
– Holmi leves, nem a lövés miatt?
Megsimogatta a fejemet.
– Jó hajtó leszel, fiam. A tanyánkra bejártak e madarak és kikapirgálták a veteményt, úgyhogy apám csapdákat állított nekik, anyám pedig beletette őket a fazékba.
– Miért nem sütötte meg?
– Száraz marad a húsa, akármennyi füstölt szalonnát tesznek is rá. Na most, amikor az öregek elmentek, és a testvéreimmel felszámoltuk a tanyát az örökség miatt, a kislányom azt kérdezte: „Apa, akkor mi már nem is eszünk olyan finom fácánlevest, mint amit a nagyi főzött?” Be kellett lépjek egy vadásztársaságba. De már nem a fácán, nem a muflon, nem is a lövés vonz vissza rendre az erdősávok dermesztő hajnalába, hanem az a beteljesülés, amelynek során a föld feketesége pára formájában az égbe fellebeg.
Évek múltán, már gimnazista koromban egyedül voltam otthon, amikor csöngettek. A Fővadász állt a küszöbön – már nem tűnt olyan óriásnak, legalábbis magasságban beértem –, örömmel invitáltam, de csak felém nyújtott két fácánt:
– Nem jövök be, mert sáros a csizmám. Hallom, anyád nagyon beteg, főzz egy jó levest, és vidd be neki a kórházba, attól majd meggyógyul.
– A pucolást már értem, Pali bátyám, de megfőzni?
– Ugyanannyi zöldséget teszel a fazékba, mint amennyi a hús, és ha felforrt, lehaboztad, csak röcögjön a lé teteje.
A Fővadász előhúzott egy hosszúkás csomagot is.
– A káposztába minden nyesedéket belevágnak, látni is rossz – megcsóválta a fejét. – Kolbászhús az igazi töltelék. Minek is levélbe göngyölgetni? A legjobb füstölőmestertől hozom ezt a szarvaskolbászt. De nehéz, anyádnak csak akkor add, ha már jobban van. A fokhagyma csípősségén keresztül is perzseli majd a nyelvedet az erőteljes vadíz.
Akkor értettem meg az őszi tájban szétereszkedő füstillatot és vérbarna színt.
Még sokan a leveshúson rágódnak az erdőszéli lakodalomban, ki tormát, ki erős paprikát kérve hozzá – csodálatosan értünk hozzá mi, magyarok, hogy uniformizáljuk az ízeket –, amikor érkezik a töltött káposzta is. Ez a magyaroknak legkedvesb étele, lehet rá tölteni pohár bort jó tele, töltelék benne jól megabroncsozva. Minden része annak hússal beborítva. Megabroncsoztatnak a belevágott nyesedékek? Ez a káposztába jó lesz, mond a böllér. Eligazítja tenyerén az inas, csüllöngős húscafatokat, majd belecsapja a vájlingba, csanakba, dézsába. Jó lesz nekünk. Kám nevű hozta be ezen jó takarmányt, lehet reá inni pár pohár borocskát. Sém, Kám és Jáfet, közülük tehát Kámig vezethető vissza a töltött káposzta. Azok a remek kis bibliai disznótorosok, a csodálatos malacszaporítás, rá a kánai vörös zúdul. Hagyományaink. Násznagy uram, lássuk az endelgőst! Jobbra lépve a kállai kettőst, forgassa meg jobbra azt a szép menyasszonyt. Miért csak jobbra? Nem búgócsiga az a fehérnép. Csókolom a kezét, ha még egyszer nősülök, bizony Isten… Ácsi – hatalmasan billeg már egy szájban a kaszakő. Nekem szólt? – sértődik az egyik vőfély. A rock-zenészek fel sem veszik, borozgatnak éppen, harapnak is hozzá. Neked szólok, lapáttenyér a szintetizátoros vállán, hogy azt játsszad, hogy Szép madár a kecske, szép a hangja is. De azt nem tudom. Hangulatot javít két vőfély egyszerre:
Forgassa meg jobbra, kopogjon a sarka,
Azt a szép menyasszonyt ne bízza ám másra!
Lapogatás ellen most már szövetséget kérve:
A legénységnek is viszket már a talpa,
Hogy az ételt-italt hamar behordhassa;
A szép magyar leányt meg is forgathassa,
Itt állnak ők körben, készen szolgálatra.
De a „legénység” megvárja, mi sül ki ebből. Gyere Bodri kutyám, azt csak ismered? Azt ismerem. Akkor mit iszol? Táncosok középre az egyik vőfély után, aki illedelemmel kezdi. A másik már mókásan figurázza. Koppannak a tűsarkak, csusszannak a széles, műanyag talpak. Nehéz csizmák döngése egyre közelebbről. Be ne jöjjön a kőszobor, Ízisztől, Hórusztól kísérten! A szellemeknek nincsen súlya. Ízisz-csomóimból valósággal szakad a vér, Udzsat-szemeimből a könny. Be ne jöjjön az én túlvilágom, ki ne áradjon belőlem! Visszatartom a leheletem is. Hogy is zavarhatnám meg a kedvesem szerelmi lüktetését? Szegény, idős édesapám, hozzá sem lehetek majd gyászhírrel. Hinnie kell, hogy egyszer még betoppan a Fővadász.
Egy kettő hát rajta, tegye le az árát,
Helyre egy menyasszony, nem találja párját.
– Ugye nem vagy feszült? – kérdezte a kedvesem.
– Miért?
– Mert még haza kell vezetned.
Ogboni törzsbeli rézszobrocskák
Kint és bent, lent és fent.
Majd megvalósul, majd megigazul,
gyönyörű képességünk: a rend.
Hazámra ráült a kor,
egész lényemmel félthetem:
ez szellemvidék, ez félperem.
Van városom, van költőm.
Szerelmek, társak költözőben.
Felvágatlan kötetben versek:
még kibomolhat az értelem.
(A magyar költészet napján)
A rossz választások megkötött igék.
Betonba öntött betűk hidegsége:
kihagytad, elhagytad,
felmondtál, lemondtál,
összehúztad magad, visszahúzott téged
-hagytad.
Hagyni volt, hagyatlan, ügyehagyott cselekvések:
irányíthatatlan idők igéi.
Megküzdés gyanánt lehetetlen missziók:
újratervezések szalasztás után.
Szalaszthatatlan elfoglaltságok között,
földi halasztók legyintő biztonságában.
Otthonról dolgozol. Tévmunkában.
Az üres házban meg csak a lift jár.
Csekkeket hoz, csikkeket ürít
a hollófehér hajú közös képviselő.
Ő az. Észre sem veszed. Mint aki sehol:
a Második Esély.
A hármas metró kék kocsijában a délutáni csúcs ellenére nincs tömeg. Egyfelé utazunk, mégis mindenki máshol jár, elmélyülten húzogatva a telefonkijelzőn a világháló szövevényes szálait. Egy lány könyvet olvas. Amikor megürül az ajtó melletti hely, gyorsan odacsusszan, hogy megszabaduljon végre alvó, elbillenő fejű szomszédjától. A szembefordított üléseken kénytelenek vagyunk egymást nézni, de nem akarok belebámulni idegen arcokba, áttanulmányozom hát a reklámplakátokat. Nincs köztük új. A fémrúdon lassan hintáznak a szürke fogantyúk, mögöttük a főváros közlekedési hálózatát is betéve tudom már. Előveszem a naptáramat és beírok néhány friss programot. Szemben egy srác ritmust dobol a combján, és a lábát rázza. Lángnyelves western csizmájára csúszik le a tekintetem, majd onnan tovább: repedezett, ülés alá húzott barna műbőr csuka, keresztbe tett elegáns fekete körömcipő, a talpán még ott virít az árcímke, esőfoltos vászonlábbeli kényelmesen kinyújtva, fehér sportcipő dupla csomóra kötött fűzővel. Próbálom kitalálni, kihez tartozhatnak. Az alkalmi cipőnél kicsit elbizonytalanodom, de rájövök, azé a bóbiskoló hölgyé, aki mellől nemrég ült el a lány. Rajta végre megnyugtathatom a szemem, ő legalább nem látja, hogy nézem. Középkorú, jól szituált, munkából tarthat fáradtan hazafelé. Hol egyik, hol másik oldalra dől el a feje, aztán mint a keljfeljancsi, mindig visszabillen középre. Álmában furcsa grimaszokat vág.
Váratlanul egy széles, fekete férficipő trappol el előttem, csak úgy döng a poros padlózat. A megállóban nyílik az ajtó, a pasas kiszáll és egy félkörös lendülettel a szomszédos metrókocsiba átlépve gyalogol tovább, végigfogdosva az összes hideg fémkapaszkodót. Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak! Tekintetemmel követem tovább a karcos üvegen át. Végigmegy a kocsin, majd kiszáll, aztán a következőbe ismét beszáll, a kocsi végén kiszáll, újra beszáll. Kérem, vigyázzanak…! Alakja egyre távolodik, majd jelentéktelen pontként tűnik el a hatodik megálló Pöttyös utcai lépcsőjénél, hogy teljesen kikerüljön a látóteremből.
Valahonnan olyan ismerős ez az egész. Különféle ajtók jelennek meg előttem, mintha tükrök végtelen sorában nyílnának és csukódnának. Látom például, amint a karácsonyi forgatagban a plázák boltjait járom, hogy ajándékot találjak végre mindenkinek. Tolóajtók, fotocellás ajtók, rácsos ajtók, üvegajtók, „Rögtön jövök!” feliratú ajtók, harmonikaajtók váltják egymást, egyik üzletből kijövök, a másikba bemegyek, megint ki, ismét be, a harmadikba, negyedikbe, sokadikba, sípolnak a biztonsági kapuk, kérem, vigyázzanak, akciók csak a készlet erejéig! Az ajtók hazafelé sem kímélnek. A villamosé kis híján rám csukódik, otthon a szomszéd enged be, mert nem működik a kapukód, kétszer ejtem le a bejárati ajtó kulcsát, mire nagy nehezen a zárba tuszkolom, ám a nap végén elégedett sóhajjal rogyok le a fotelbe, miután minden szekrényajtót becsuktam, biztos helyre elrejtve az ajándékokat.
Az alagútzajban újabb kép villan fel előttem. Barátnőm a munkahely ajtaján kilépve jogász barátjával színházba indul, a fogorvossal jazzkoncertre vesz jegyet, a divatlap főszerkesztőjével pubba ül be. Aztán idővel bejön a képbe az ügyvezető, a karmester, a bankár és sorban egymás után a többi gyanútlan lovag. Ajtókon járkál ki-be, míg egy forgóajtó szingliörvénye nem ereszti el többé, a világot negyed gerezdekben látva pörög körbe és körbe. Magával ragadja a vadászat láza, az üveget beleheli a vágy. Kérem, vigyázzanak, hamarosan kapuzárás! Végül lefagy a társkereső program, és nem jut a következő játékszintre.
Megrohannak az emlékek. Bevillan a fekete öltöny fazonjára tűzött sárga orchidea, a kezemben ilyenből egy egész bokréta billeg, jól illik csipkés fehér ruhámhoz. Kérem, vigyázzanak egymásra egy életen át, jóban, rosszban! A hitelre vett lakásban falakat helyezünk át, kalapács ütemére táncol a szálló por a napfényben, vörösre festjük a hálószobát. Eltelik egy év, kórházi falak repednek a négykilós gyereksírástól, nagy csokor rózsa mögé bújik a boldogság. Cikázunk különféle ajtókon ki és be, mászunk, totyogunk, lépünk és már szaladunk. Strandlabdás balatoni nyarak, szelídülő őszök távolodnak tőlünk, aztán fokozatosan letekerjük a hangerőt, az ordítások némasággá dermednek a konyha rideg ütéseiben, egészen addig, míg egy nap a férjem ki nem sétál az életünkből. Ismeretlen női árnyék kíséri.
A hatéves nevet és bújócskázik, szőke copfjai vállait verdesik a játszótéren. Kérem, vigyázzanak, a mérleghinta frissen van festve! Nagyot sikít, amikor megtalálják, és hunyóként hangosan számol el ötvenig. Még nem érti a lényeget, hogy nem bokortól fáig, homokozótól csúszdáig tart a játéktér, hogy nem lesz mindig olyan, hogy azt kiabálhatja, „nem ér a nevem, káposzta a fejem”, hogy nem csupán egyik szülő kocsijából a másikba száll át kéthetente szombat reggel, hanem a metálkék ajtón át egy másfajta szokásrendbe, egy másik családba vezet az út.
Megjelenik előttem apám alakja, amint ma, tegnap és sok-sok éve minden reggel pontosan nyolc órakor belép a klórszagú folyosó első kórtermébe, az 501-esbe, kérem, vigyázzanak a diéta szigorú betartására, a lázlapokra tekintve gondterhelten kilép, aztán bemegy az 502-esbe, majd szép sorban mindegyik reménnyel belehelt helyiségbe, egészen az 518-asig, beleértve a belgyógyászat összes szobáját, a női és férfi részt egyaránt.
Anyám szintén különböző számozású termekbe lép, kosztümben, magassarkúban hatvanévesen is csinos, kérem, vigyázzanak, a diplomájuk nem végpont, csupán a kezdet, konganak szavai az első, majd továbblépve a második, a harmadik és a mesterképzéses bölcsész évfolyamok hallgatói előtt.
A szemben alvó hölgy váratlanul kinyitja a szemét, és úgy áll fel elzsibbadt nyakát megmozgatva, mintha mindössze egy rövid percre bóbiskolt volna el. Frissen lép ki a metróajtón. Én is leszállok. Aztán a mai után belépek a másnapba, melyet a holnapután és mindig újabb nap követ, hogy egyszer elérjek majd ahhoz az állomáshoz, ahol kisétálva a távműködtetésű ajtón, végleg eltűnök az emberek szeme elől, egy hosszú mozgólépcsőn lebegve fel a neonfényben úszó kijárat felé. Kőbánya-Kispest, végállomás. Kérem, vigyázzanak, a szerelvény utasokat nem szállít tovább!
Női fej
Lehetsz győzedelmes éltű,
akkor is életed végén egyedül maradsz.
Lehettél uralkodó,
lehettél tudós,
életed végén egyedül maradsz.
Adhattál sokat társaidnak,
azok ha imádtak is érte,
életed végén egyedül maradsz.
Lehettél a társaság középpontja,
csünghettek beszédeden,
életed végén egyedül maradsz.
Szerethettél szép nőket,
azok is téged,
életed végén egyedül maradsz.
Lehetett EGY teljesen a tied, egy ideig,
sőt később sem felejtett
és benned most is éghet,
akkor is életed végén egyedül maradsz.
Szerethetnek gyermekeid,
szavaidat leshetik,
megtehetnek mindent érted,
akkor is életed végén egyedül maradsz
OTT, Legbelül!
Fájhat, de ez a Törvény.
Egyedül kell a Styx partjára érned.
Kharón csak egyedül vesz fel csónakjára,
társat nem vihetsz,
teli zsákodat viheted, de minek.
ha nincs kivel megosztani.
A túlparton Hadész palotájában
– ha egyáltalán abban fogad –
a lakófülkék egyszemélyesek.
A csörgőfák… Ragyognak, sárgán a csörgőfák. Thakács fölfedezte – városszerte sehol nincs olyan, mint az ő környékükön: az egész utca csörgőfákkal teleültetve. Azaz valahogy eddig is tudta – ugyanakkor mégsem tudta. Legalábbis nem tulajdonított neki jelentőséget, nem tűnt föl számára. „Pedig erre idegenforgalmat lehetne szervezni”, mondta (magában). „Andalgás, csörgőfák utcájában. Turisztikai attrakció, a szabadtéri játékok és a halfesztivál mellett.” – Ment Thakács a csörgőfák utcáján, a mélységes, néma, mély-dél-alföldi nyárban. Sehol forgalom, sehol senki, minden mozdulatlan. Thakács kezdett valamit megérezni az egykori, régi város (Sz) hangulatából. Talán nem is kellene ide idegenforgalom: pont az veszne el általa, ami vonzereje ennek az utcának, a mélységes-nyári némaság. Hogyan lehetne eladni egy busznyi csoportnak a néptelenséget?… Megérkeznek, kiszállnak, ha csak pihenni és végtagokat nyújtóztatni is – és máris telve velük a fél utca. Szűnik a varázs, kész. De talán…
Talán mégsem? Elvarázsolódnak, igen, a turisták, fölöttük a sárgán-sárga virágzaternyő, alattuk a melegtől lágyuló-lila aszfalt. Leheletfinom zsongás tölti be a levegőt, méhek gyűjtik a fakoronákban a nektárt-virágport. Állnak, állnak az átutazók, a kontinensnek belsejében, cigarettázva, házfalaknak támaszkodva, a légremegésben, és feltűnik előttük – évszázadokkal pörög vissza hirtelen a film – egy végtelen-fátlan, hosszú-széles utca, nádtetejű vályogházakkal, a Tisza alacsony, alacsonyabb, mint ma bármikor kisvíz idején (sehol még a vizet visszatartó törökbecsei duzzasztó), partja kopár (nem ültették be még fűzfa-galériaerdővel), a Dnyeszter-vidék lehet ma ilyes. – Asszonyok sulykolják a fehérneműt a parton, csak úgy habzik a házi mosószappan, márványozott harcsa tűnik föl a vízben, megpróbálja kirángatni egyikük kezéből a libegő-fehér vásznat – a ruha vakítóvilágos, a szappan pedig könnyen oldódó állati származék, kilométerekre viszi a víz, színével-mozgásával-szagával egyaránt vonzza a harcsát. – A piac. Túzok, összekötözött szárnnyal-lábbal, a baromfik között, nádszárban foszlós darutoll, vadmadártojás; arrébb, kasban, csalánlevél közt, nyüzsögő rákok, a másikban „tekenyős békák”, levesnek valók.
Haladjunk tovább! Kistányérméretű, vízzel locsolt, aranyszín kárászok, hápogó, bronzszín nyurgapontyok, ezt adták a végtelen mocsarak – melyek fölött szúnyogfelhő, nádirigó-karicsolással, csapatban halakat kerítő, halványrózsás gödényekkel –; halászmester tagol bárddal kétméteres vizát, ezt adta a folyó. Mészfehér, palaszín, lantszarvú marhák legelnek a víz szélében, hol még nem égette ki a lágyszárúakat a nap, rámás bivalyok csordája álldogál a visszamaradt kiöntésben, egyik-másik ledugja fejét a víz alá, fölemeli, szájában jobbra-balra lógó, kötegnyi hínár, belőlük csorogván csorog a víz. – Majd’ mindenik ház kéményén gólyafészek, egyik-másik gólya hátracsapja fejét, kelep-kelep. Csatlakozik hozzá a másik, a vele szomszédos fészken a harmadik, és így tovább – merő kelepelés a házsor. – Udvarbelső, napverte, fehér. Az árnyékban kacorkéssel pucolják a halat, ereszkedik is fészkéről a gólya, máris falja a belsőségeket – így szokott hozzá az ember közelségéhez ez az eredetileg lakott helytől távol élő, mocsári madár…
A többi is hozzászokott volna, de például a kócsag túl szép volt ahhoz, hogy kovás puskát ne fogjanak reá – a gém (sőt fosógém) meg túlságosan ronda. A gólya egyszerű-feltűnő színeit mintha kisgyerek festette volna, predesztinált volt a társadalmi elfogadottságra – beszéli a cicerone, a turisták bólogatnak, óra kondul, letelt a pihenőidő: mindjárt indul a busz. Egymás után emelkednek föl a nyár-látomás mélyvizéből az utazók. Pár tempó, s felszínre érnek. Egyhelyben lebegnek, vakít a fény. Ragyognak a hintázó napfénypikkelyek az időtlen folyó hátán. Ragyognak sárgán a csörgőfák.
(Thakács órák hosszat nézte, nézte a halképeket a könyvben, a félig-fényáteresztő reluxa biztosította fél-világosság közepett. Ahhoz, hogy horgászni menjen, kevés volt az idő – ahhoz, hogy ne csináljon semmit, sok.)
Az eső esett, az aranynehéz hársfaillat már nem volt sehol: semmivé mállasztotta az egykori kánikula, az azt követő vihar, és a vihar utáni, több napos, hideg eső. Vagy csupán elmúlt a hársfavirágzás, teljesen magától. Már el is felejtették az emberek, mintha sehol nem lett volna, soha. Képtelenségnek tűnt Thakács számára, elhaladva a titokzatos okból (légszennyezés?) máris sárguló lombú hársak alatt, hogy valaha is virágzott volna egy hárs nevű növény. Hullottak a sárga, apró csörgőfa-virágszirmok az esőben. Nem is hullottak. Nem is hulltak. Egyszerűen csak ott voltak a fekete, tükröződő járdán, csuszamlósan-iszamosan a léptek alatt. (Idén a szokásosnál később borultak virágba a csörgőfák, az ezelőtti években mindig a könyvhétre esett az utcát megszínesítő fénylősárgállás. A jelek szerint több hét csúszásban a természet. Vagy most zökkent vissza az eredeti kerékvágásba? Vagy mind a kettő egyszerre? Ha a szokványnál később történik a virágzás, az számít eredeti kerékvágásnak?) Az ablakon túl semmilyenszürkén, egybesimultan, vakon terült el az ég.
Thakács ment az utcán, s ismét észrevette azt a fehér fejű, fehér evezőtollú galambot, amit még két évvel ezelőtt pillantott meg először, utána – nyilván – az ivadékai tűntek föl, nem fehér fejjel ugyan, de fehér evezőtollakkal. És most újra itt van. – Vagy ez már a többedik generációs fehér fejű galamb? Th. visszaemlékszik nagyapjára, aki épp a galambokkal kapcsolatban mondta: a nagyszülők tulajdonságai az unokákban tűnnek fel újra. Alámerül a fehérfejűség, úszik, úszik a semmiben, aztán ismét felbukkan, mint tengerben a delfinek. Mendel apát törvényei, egyebek. – Ment, ment Thakács, láthatatlan zöldikék mondták a fák között, „zsííí”, megszólalt egy-egy erdei pinty, ritkaságképpen egy balkáni gerle is fölszállt Thakács előtt, lágy-fütyülő röpttel. „A balkáni gerle úgy ritkaság – azaz úgy lett sokkal ritkább a korábbi állapothoz képest –, hogy gyakorinak tűnik. Ki kellene dolgozni egy metódust arra, mely kimutatja, mikor látszik ritkának a gyakori.”
Ment Thakács a szürke nap szürke utcáján, a folyó már visszatért partjai közé, iszap-, nem is iszap: agyagillatot árasztva. (Ezt Thakács, persze, csak gondolja, nem megy ki a folyópartra, látni sem akarja, mint amiképp nem néz ki a vonatablakon, amikor épp a Balatonról visszatér. Nincs nyomorúságosabb, mint elmenni onnét, ahol jó.) Mintha gödörbe jutott volna a nyár, s Thakács Nem tudja, miért tulajdonít bármily jelentőséget annak, hogy bejött egy pár napos, rossz idő, amikor ez, mióta világa a világ, előfordul. Mondhatni, van ez így. Nincs nyár hidegfront és társult jelenségei nélkül – legfeljebb, miképp öregszik Thakács, úgy érintik egyre kevésbé jól (egyre inkább rosszabbul érintik) az időjárás-változások: mindinkább meteoropata.
(Th., otthon. Nézi, nézi a hal-ábrákat, a paradicsomhalak, a meggyhasú sügérek, a smaragdzöld betták s társaik mozdulatlan és egydimenziósan lebegnek a szintén lapos növényzet közt. Alig váltanak ki érzelmeket Thakácsból, nem úgy, mint a folyópart [a távoli Balatonról nem is szólva], azaz biztonságosak. Nem forgott fönn az a veszély, hogy láttukra Thakácsot megkísérti a valóság, és elrohan horgászni. Odakünn, a többdimenziós térben: változtak a fényviszonyok, a reluxa rései között másképp szűrődött be a fakó égből a fény. A halak színe elfakult, a zöld háttér fekete lett, féltükröződő. Eltűnt voltaképpen, amit nézett Thakács, órákon át. Éppúgy nem látszódtak a halak, mintha nem léteztek volna. „Biztonságosak. Biztonsággal távol tartják az embert attól, ami a valóság.” Mondta magában Thakács.)
Átbillentünk a nyár egyik feléből a másikba, libikóka. Egyik nap még ragyogtak, kanárisárgán, a csörgőfák abban a kis utcában, utcahosszat, másik nap már ott áttetsző-halványzöldelltek helyettük, lampion-alakúan, fürtösen, a terméstokok. – Vagy kihagyott pár napot Thakács? Nem hihető: számontartja a napokat, nincs elveszett idő. A hatalmas pagodafák – népszerű nevükön japánakácok – már készültek a virágzásra, némán, a sugárút mentén. Semmi nem utal rá: küszöbön a vajfehér virágok megjelenése, a pagodafák ujjongó, hangtalan ünnepe, de amiképp Thakács tüzetesen megszemlélte – haladt közben, persze, a városból kifelé; reggel volt, ferdén tűztek rőten a fények még – a fakoronákat, itt is, ott is meglátta a virágkezdeményeket. (Egy fiatal, alig embermagas pagodafán vette észre először a virágzás-előjeleket Thakács. Nem a fasorban állt a csemete, mint a többiek, a nyolcvan-százévesek: a sugárút melletti üzem udvarán, a bejárathoz közel, a kerítés mentén. E megfigyeléssel Thakács megcáfolta a látszatot, hogy pagodafából csak öreg fa létezik. Mindazonáltal ez az első csemete-pagodafa, amit észlel életében Thakács.)
„A pagodafaünnep”, gondolta Thakács, a vajfehér, fürtös virágzatok küszöbönálló megjelenésére összpontosítva, és kezdte megérteni a japánokat, akik számára ünnepet jelent a cseresznyevirágzás. Ment, haladt (kifelé a városból), érzékelve, mint mélyül, lépésről lépésre, egyenletesen a nyár. Menetelesen mélyülő tengerpart, az egyén gyalogol befelé a vízbe, s egyszer csak nem talál a lába talajt, úsznia kell tovább.
A hibiszkuszok már javában nyíltak, püspöklilán ill. fehéren, mindkét esetben bíborszín-közepűen – sehol körülük virágporos hátú, fémeskék fadongó, sem fekete-sárga-fehér gyűrűs poszméh, pedig kellene lenniük, tudja gyerekkorából Thakács. Világoszölden-érzékenyen nőtt a frissen vetett fű az újonnan létrehozott parkban, világosbarna volt, nedves, a mesterségesen odahordott, humuszban szegény talaj, nemrég öntözték, hajnalban. Brasíliára, az újonnan létrehozott brazil fűvárosra emlékeztette (emlékeztette?, tankönyvbeli emlék ez csupán, másodlagos) Thakácsot a látvány: óriási energiával, erőnek erejével létrejőni kényszerítik az életet.
…Üvegfalban végződik a látvány, zárt térből tekint ki Thakács Sok négyzetméterszer sok négyzetméteres, érzékelhetően törhetetlen az üveg; panorámás látványt biztosít. A távolban (nem túl távol) villogó levélzetű nyárfák, szél nem mozdul, libegnek mégis a levelek. Egykedvűen, egyenletesen. – Áttetsző-fehér hasú levelibéka az üvegfal külső felületén, bizton tartja magát tapadókorongjaival. – Nyárfasoron innen, békén túl: sokszínű, álló, csillogó kocsisor. Lehúzva a láthatatlan sorompó, a kétkocsis szerelvény lassan, lépésben elhúz. „Mozaikos a fejlődés”, mondja magában Thakács. „Ahogy a posztmodern korra visszamaradtak a templomok, egyfajta időzárványban: megfigyelhető ez az élet más területein is. Nem árt, ha sokféle van egyvalamiből. Háborúban is kisegítette az embereket a gyertya, miután az elektromos hálózatot széjjelbombázták. Amíg ki nem derül, hogyan tovább a világ számára – billeg a libikóka –, haladás lesz, vagy barbárság: nyitva kell hagyni az ajtót mindenek felé”, gondolta Thakács. És telt tovább a nyár.
Elefántcsont fűszermozsár
Ezen a köztéren a padok, ha nem is támlásak,
de kényelmesek, megszoktam,
ha félig lehunyt szempilláim alól nézem,
egész görögösen ragyog a Nap.
A tolmácslány a plakátfotóról
úgy áll meg mellettem, mintha csak véletlenül,
mintha nem szemeznénk így,
szótlan-némán, már, ki tudja, hetek óta,
gyöngyös-pántos saruba rejtett apró lábát
ormótlan cipőm mellé igazítja,
kerek térdkalácsát az enyémhez támasztva,
fölajzott íjként dől felém,
s mert én, mamlasz, csak zavart-ügyetlenül
mosolygok selmán minderre,
a fejem fölött futó kapaszkodórúdra
csimpaszkodik kacéran nevetve,
hóna alól, pőrén párállik, medúzás
olívaillatot pöffent fejem köré,
karkivágásából apró, de huncut
körte-mell pár kandikál elő, bongó iker,
aszalt szőlő, gyűrött mazsola bimbói
lehorgonyoznak riadt retinámban.
Mint játszva ingerkedő bodros kecskegida,
azt súgja: No, dönts már,
akarod, vagy sem, tíz napig úgyis
együtt leszünk az úton, összezárva, te árva!
A koszlott városi galambok burukkolására
celofánosan ráúszik mögöttünk
a bódult kabócakórus végtelenítve udvarló,
mindent beborító, párzó éneke,
a tapintatlan buszpöfögésre meg
az öröklétet ígérő, klasszikus tengermoraj,
égőtorkú leanderek rovarcsalogató,
édes illata árad felénk,
már látom a habokból fölugró
önfeledt delfinek kaján pofáját,
hallom a kikötött csónakok
palánkjához csapódó locska hullámverést,
Velem? Hozzám? Nekem? Tényleg?
– habogom hitetlen-bénán,
Tudod, tintahalkarika és retsina,
fenyőízű sós bor egy parti halász-bodegában,
lengedező tarka lampionok alatt,
váll a vállhoz, mint egykor volt, régen…
Csöppet elpilledtünk, ettünk-ittunk eleget,
harangozhatnak, füttyöghetnek immár,
nincs az a közterületfelügyelő,
akinek én most fölpattintom a szememet.
Rituális rézedény
Tisztelt Olvasók! Igaz, hogy az ornitológusok tanult, tudományosan képzett emberek, nem a mesék és regék világa az övék, ám már jó ideje szívósan tartja magát körükben egy legenda. E szerint minden év február huszonhatodikán a Hajógyári-sziget északi csúcsán, a hajnali kékes-szürke derengésben, napkelte előtt tíz perccel, leszáll egy kormoráncsapat a part kavicsára, körbe rendeződnek, kitárt szárnyukkal neszeznek, hangokat hallatnak, majd egyikük hirtelen emberré változik. Farmernadrág van rajta, gumicsizma, kapucnis kabát. Szeme előtt látcső, amit először az Északi összekötő vasúti híd felé irányoz, majd Újpest felé, aztán újra északnak, majd délnek, kedve szerint. Mihelyst a nap felkel – borult időben is megérzi a percet – hirtelen újra madárrá változik, és a csapatával, amely eddig türelmesen várt rá, elrepül.
Ez a farmeres ember Sanyi, aki hivatását tekintve biológiatanár, a Madártani Egyesület tagja, lelkes ornitológus, ami azt jelenti, hogy nem csak binokuláris kukkerrel rendelkezik, – kérem Önöket, a részletesebb magyarázattól tekintsenek el –, hanem komoly, állványra szerelhető prizmás teleszkóppal is, melybe felülről lehet belenézni. Kormorán ügyben szaktekintély.
Sanyi a 2000-es év januárjának első napján, ha nem is nulla óra egy perckor, de mégis, reggel hét óra harmincnyolc perckor – hosszú vajúdás után – szakított szerelmével. A szakításnak világnézeti okai voltak. Ugyanis nevezett hölgy nem sok érdeklődést mutatott a környezetvédelmi témák iránt. Ha elkísérte is a partnerét madarásztúráira, közömbösen nézett a látcsőbe. Madár, madár, mondogatta a hölgy. Igaz, a madárdalt nagyon szerette, az viszont már nem érdekelte, melyik hang milyen színű pihetollakkal borított torokból jön ki. Továbbá nevezett hölgyet az ökológiai lábnyom kifejezés, ha nem is hozta ki a sodrából, de teljesen közömbösen hagyta.
Pedig, Tisztelt Olvasók, Sanyi olykor már a sírás határán állva ecsetelte neki az emberiség végpusztulásáról szóló teorémáját. Hogy tudniillik nem holmi ökológiai katasztrófák fogják elhozni a véget, hanem a túlzott beépítettség általi csömör, önundor, fásultság. Mindenütt magadat látod. Érted, kedves? – mondta megannyiszor – földméretű Narcissus-pandémia! Még csekély százötven-kétszáz évvel ezelőtt is mindenütt a természetisten nézett vissza rád, vagy mondhatjuk úgy is, a teremtés első napjainak ember előtti teremtményei. Ma már csak magadat látod, a te teremtményeidet, autókat, vízforralókat, húszemeletes panelházak erdejét, ez kétségbeejtően sivár. Nem is beszélve ezeknek értelmetlen háborúkban romhalmazzá, szemétdombbá tett, rozsda-siralomvölggyé változtatott, nyilván a sátántól származó úgymond variánsai. Az ember nem elég magának. Önmagába zártan nem tudja megfogalmazni magát. Ezt csak egy isten tudja véghezvinni.
Nos, az efféle szavakra – melyek leggyakrabban a kiskunsági pusztán, vagy egy pilisi erdő téli (avagy tavaszi madárdaltól hangos?) csendjében hangzottak el –, szerelme szórakozottan ásított, s körbe mutatott: hol van itt beépítettség?
Nagy dilemma volt ez Sanyi számára: szerelme az emberiség legfontosabb problémája iránt vak? De ha így van, akkor azt sem értheti, mit jelent az egyik ember a másik számára. Hisz a másik nélkül nincs egyik. Ha nem érti, akkor nem is lesz képes az ő, hősünk számára nélkülözhetetlen másikat jelenlevővé tennie. Azaz kapcsolatuk üres, tartalmatlan, merő kapcsolattalanság és így ő is – azaz tehát Sanyi! – szellemalakká változik! Tisztelt Olvasók, hősünk bizony ilyenkor, ilyen és ehhez hasonló aggódó gondolatok üstjében főve, ijedt és elkeseredett lett, mi több, néha kicsit mérges is.
Szakított hát nevezett hölggyel Sanyi, azzal az egyetlen emberrel széles e világon, akivel fent nevezett világnézeti és érzületi problémái ellenére, mégis és mégis – így érezte –, szépen és komolyan élhetné le az életét. És így persze maga okozta saját maga vesztét, hisz így már végképpen lehetetlenné vált, hogy a másik személy tekintete által esetleg mégis valóságos személlyé, nem pedig holmi árnyékká váljon.
Ha úgy gondolják, hogy hősünk esetében egyfajta éretlenségről is beszélhetünk, úgy igazat kell adnom Önöknek. Nos, igen, ismerjük be, hogy számára saját lelke mindig is egyetlen nagy rejtély volt, átláthatatlan, érthetetlen, sötéten gomolygó űr, amelyből ráadásul váratlan támadások érik. És ezen támadások hatására olyasmiket tett, amiket lelke mélyén valójában nem is akart. Éppen ilyen volt a kedvesével való újév hajnali szakítás is: nem akarta igazán, hiszen csak az esze után ment. Ámde ott van még az embernek a szíve is! – gondolta hősünk, amikor az eseményeken töprengett.
Nehéz megmondani, miért alakult ez így. Gyerekkorában valamely lélekrésze kimarjult? Túlságosan hidegen bánt vele az anyukája, s ezzel bizonytalanná tette? Vagy az önmaga szívével, illetőleg lelkével való megvilágosító párbeszédre való képtelensége pusztán örökölt gének, avagy a családi emlékezetben, öneszméletben búvópatakként végighúzódó viselkedésminták csúf játéka – hogy a lélektan világkorszakának kifejezéseit használjuk hősünk esetének elemzésére?
Legyen elég annyi, hogy a szakítás után Sanyi ideges volt, rosszul aludt, elveszettnek érezte magát, és félt, mint egy kisgyerek, akit a szülei elvesztettek az állatkerti forgatagban. Nyomorultan tengődött albérletében, ahol még érződött eltaszított kedvesének illata. Ott visszhangzott számára is érthetetlen bensőjében önmaga konok ítélete: nem tehetsz mást, el kell hagyni, össze kell veszni! És mindjárt a felelet is, a kétségbeesett kiáltás: mit tettem, hogy lehettem ilyen együgyű?
Ilyen körülmények között határozta el tehát, hogy hajnalonként kimegy a Hajógyári szigetre, ami – köztudomású – telente északi és hazai vízimadár fajok telelőhelye, paradicsoma. Azért, hogy lekösse magát, enyhítse bánatát, felejtsen, valamilyen módon összeköttetést teremtsen az esze és a szíve-lelke között. Hiszen talán mégiscsak lehetséges ez! Úgy érezte, mindenképpen vállalnia kell ezt a szigorú vezeklést, a hajnali penitenciákat, az önnön belsejébe tekintő lelkigyakorlatokat. Így is tett: a hajnalok a Hajógyári szigeten találták, legfőképpen áttelelő kárókatonák hajnali vonulását leste és innen ment, – legalábbis iskolai napokon – az Árpád gimnáziumba, hivatását gyakorolni.
A február huszonhatodikai hajnallal sem volt ez másképp. Ott állt tehát a szigetcsúcson hősünk, már reggel hat órakor, hiszen amiképpen a naptár lapjai leszakajtatnak, azonképpen hajnalodik egyre korábban a téli napforduló után. Álmos volt, fázott. Várta a madarakat a sötét víz partján. S jöttek is, Újpest felől, kanyarodtak délnyugat felé. Felette repültek, sziluettjük kirajzolódott az égen. S mivel Sanyi még mindig visszavonhatatlanul, végzetesen szerelemes volt önmaga által eltaszított szerelmébe, ezért a madarak ősrégen kapott, méltóságteljes együtt mozgása láttán, helyesebben szólva, annak ornitológiai tudással is kiegészült sejtése folytán – hisz szürkület volt még, a látás korlátozott –, felsírt, zokogni kezdett, és hangosan azt kiáltozta: merre vagy, édes drága egyetlenem, miért nem vagy itt velem? Mit tettem veled, mit tettem magammal?
Tisztelt Olvasók! Olybá tűnik – másképpen nehéz ezt magyarázni –, érdeklődést keltett ez a kiáltozás a kárókatonák között, mert hirtelen lebuktak a magas levegőégből, az alacsony vízállás miatt széles kavicságyra. Hatan voltak nevezett madarak, körbevették Sanyit, nagy komolyan szemrevételezték, szárnyukat széttárták, apró mozdulatokkal rezgették. Mi tagadás, Tisztelt Olvasók, hősünk, minden madarász-tapasztalata ellenére, kicsit meg is ijedt a szürke árnyak láttán. Mit akarhatnak? – gondolta. Ám nem volt ideje sokáig aggódni, mert a vezérmadár odalépett hozzá és emberi hangon megszólalt: Nos, hát Sanyi, hogyan is állunk az ökológiai lábnyommal? Hősünk meglepődött, hiszen egyfelől kárókatonát még nem hallott embernyelven beszélni, más madarat sem persze, másfelől pedig – mi tagadás – az is váratlan volt, hogy a madár ökológiai témában járatosnak tűnik. Nem válaszolt, csak nézte a madarakat, hitetlenkedve, meglepetten. Majd hirtelen mégis megszólalt, és azt mondta, vigyetek magatokkal, vigyetek a szerelmemhez és vigyetek el kettőnket abba a világba, ahol az ember ökológiai lábnyoma egy törpéé. Ott szeretnék élni és meghalni kéz a kézben szerelmemmel. És akkor talán énné válhatok.
Sanyi kérését hallván körbeállták őt a madarak, csőrükkel összecsípve a ruháját vele együtt a levegőbe emelkedtek, és hősünk fenn a szürkületi magasságban, (nos, legyünk pontosak, húsz, harminc, méter magasan, az éppen felkelni készülő nap még nem lőtte ki első sugarát a földre, csak bíborszínűre festette az eget), kárókatonává változott. Ruhái a vízparti fákra, a földre hullottak, binokuláris látcsöve hangos csobbanással zuhant a vízbe.
Hősünket sokáig keresték a hivatalosságok, és mivel néhány ruhadarab úgymond megtaláltatott, az esetet öngyilkosságnak minősítették. Itt meg kell jegyeznem, Tisztelt Olvasók, hogy a gimnáziumban egy délelőtt megemlékezést tartottak Sanyi tiszteletére és szüleit – még éltek – a bánat, ahogy mondani szokás, földre sújtotta.
Itt akár be is rekeszthetném mondandómat, melyet alkalmasint a Tisztelt Olvasók már unnak is, ám van még valami, amiről, úgy érzem, néhány szót szólnom kell. Mivel a legendát is ismerjük, tehát azt a tényt – ha egy legendabeli történést egyáltalán ténynek lehet nevezni –, hogy hősünk minden év adott hajnalán, ha rövid időre is, de megjelenik a sziget csücskén, akkor önkéntelenül kérdések merülnek fel. Ezek lehetnek aggódóak, vagy akár ironikusak is.
Mindjárt mondhatjuk például, kis vállvonogatós fintorral egyenesen a tárgyra térve, hogy nyilván nem úgy sikerült az utazás, ahogy hősünk szerette volna. Szerelme nem repült vele. Már eleve nem tudjuk, mekkora nehézséget jelentett a madarak számára nevezett hölgy lakhelyének megtalálása a nagyváros számukra nyilván kiismerhetetlen, ellenszenves, zajos forgatagában – még akkor is, ha Sanyi esetleg madárnyelven irányítani tudta őket. Ahogyan azt sem tudjuk: nem érzett-e szóban forgó hölgy azon a bizonyos január elsejének reggelén hallatlan megkönnyebbülést kapcsolatuk megszakadása végett. Arról sincs tudomásunk, hogy akár már másnap nem tűnt-e fel vajon az életében egy olyan férfiú, akit megpillantva hősünk valahai szerelme azonnal átlátta – a szíve dobbanása, a belsejében szétáradó boldog kacagás jelezte! –, hogy ezzel sokkal boldogabb lesz, mint Sanyival. Azaz nemhogy a belegyező igen nem hangzott el, hanem nevezett hölgy részéről sokkal inkább egy fülsértő és gúnyos kacaj felharsanását hallhatták volna a körülötte lévők. Ha egyáltalán létrejött közöttük a párbeszéd, hiszen nem tudjuk, milyen nyelven szólt valahai szerelméhez Sanyi. Kormorán-, avagy emberi nyelven? Miszerint: drága, Sanyi vagyok, gyere velem a boldogság birodalmába!
Tehát hősünk azért jelenik meg újra és újra, mert abban reménykedik, hogy szerelme hirtelen felbukkan, repesve rohan hozzá, ajkaik csókban forrnak össze, és – immár nevezett hölgy is kormoránná változva – együtt repülnek a kis ökológiai lábnyom édenkerti világába. Ám arra is gondolhatunk, hogy az egész ügyet megbánta, hajnalostól, madarastól és kívánságostól. Másfelől arra is gondolhatunk, valahai szerelmét Sanyi már régen elfelejtette. Visszatéréseivel az emberiséget akarja figyelmeztetni az őt fenyegető veszélyekre. Igaz, ebben nem tűnik túlságosan hatékonynak itt a Hajógyári sziget csücskén, hajnalok, hajnalán. Ám ebben a kérdésben ne mérjünk emberi mércével. Jön, mert küldetése van.
Még annyit: az, hogy az ornitológusok ilyen legendával foglalkoznak, se többet, se kevesebben nem jelent, mint hogy – úgy látszik – nekik is szükségük van egy kis önmagukon túl tekintésre, játékos önmegismerésre, önmagukon való úgymond felülemelkedésre. A legenda tehát nem egyszerűen Sanyi legendája, hanem bárkié, aki a madarakkal – legalábbis a nagytestűekkel – közelebbi ismeretségbe kerül élete folyamán.
Ennyit tehát, Tisztelt Olvasók Sanyiról és a kormoránokról.
Guggoló férfi
A függöny mozdulatlan ráncai,
a tárgyakra tapadt makacs homály,
a paplan monoton szuszogása,
ledobott ruhák, tegnap romjai,
szekrényekbe toloncolt életkedv,
zárt ajtón túl a süketnéma csönd.
Elmúlunk, kedvesem
s nem is vesszük észre,
széttépett lelkünket
adják kézről kézre.
Elmúlunk, virágom,
csak illatunk marad.
akik beszippantják,
két cinke az ágon.
Elmúlunk galambom,
mégis bújjunk össze,
énekelj s én hozzá
pengetem a lantom.
(tizenegyszer tizenegy)
Mint egy sci-fi-ben, ha megáll az idő,
egy pillanatra megtorpant a hóesés.
A kihalt peron piszkos betoncsíkja
fehér pelyhek között, puhán lebegett.
Hallgattak a megrökönyödött kutyák,
s én is csak álltam, mint egy néma bálvány.
Amint a döbbenetem alábbhagyott
és vettem egy óvatos lélegzetet,
hát szállingózni kezdett megint a hó,
a peron újra leszállt a földre
s a vonatom befutott az állomásra.
Nem értitek, ugye,
hogy mért mondom el
egy elgurult kavics történetét,
mért festem meg
kihajló bokorágak csipkés árnyait,
hogy mit keres egy mai versben
a földek felett lebegő pacsirta,
vagy a nádasok közt fuldokló víztükör.
Hát nem látjátok, hogy kapaszkodok?!
Kapaszkodok abba, ami valódi,
aminek megmásíthatatlan értéke van,
ami teremtmény voltát
oly szelíd méltósággal viseli?!
Nem értitek ugye,
hogy minek a rím, a ritmus,
minek a forma ebben a formátlan világban.
Hát nem értitek, hogy épp azért, csak azért is?!
Na tessék!
Itt van nektek egy formátlan vers!
Nincs benne se rím, se ritmus.
Nem mesélek benne elgurult kavicsról,
nem festem meg
kihajló bokorágak csipkés árnyait,
nincs benne se földek felett lebegő pacsirta,
se nádasok közt fuldokló víztükör.
Így már értitek?
A bevásárlás mindig egy színmű. Kétfelvonásos. A nézelődés, válogatás. És végül a matematika- és a fizikaóra a pénztárnál. Bevezetésként a citrom és az ecet. Meg vaníliáscukor. Ez a kötelező gyakorlat. Utána a nassolandó csokik. Kis cukorkák. Ez az élvezeti faktor. Tárgyalás. S egy kis újságolvasás az újságos polcnál, lopva, hogy a biztonsági őr ne lássa! Majd haza a kerülő úton. (Csokievés.)
A fémdoboz alján cérnaszálak, orsók és bábuk. S egy repedt zsebtükör. Nagymamám adta ajándékba. Kisfiam! Néha fésülködj meg! A piros dobókockákról nem is beszélve, azokról már pereg a zománc. Őket szintén a Vass nagymamitól kaptam, 1966 karácsonyára. (Brazíliát megvertük fociban.) Az ólomkatonákra gumigyűrűk csavarodtak. Ez is a mamitól van. Ő volt az a családtag, aki normális ajándékokat tudott venni a gyermekeknek. Nem zoknit, nem atlétát és nem is kalucsnit.
A polcon leporellók, citromsárga matchboxok. Nem csalás és nem ámítás, ezeket is mind Tőle! A drága Vass Sándorné, nagyika, vette nekem, annak idején, a hetvenes években. És itt vannak a nyöszörgő babák. Fiú létemre kaptam kettőt néhány nagyokos rokontól. Nem dobtuk ki. A díszpárnákra ültettük őket, anyánknak tetszett. Az ő gyermekkorából hiányzott ez a szegmens, úgyhogy hagytuk, hadd örüljön! Az egyik baba Brigitte Bardot volt. Legalábbis nagyon hasonlított rá. Élénkpiros rúzs, barna, szőke, hosszú, vékonyszálú haj, kék pupillák. (Egy este titokban megcsókoltam. Akkor mozdult meg először bennem az úgynevezett „szív”. Semmit nem mondunk ki megint.)
A mama járta a trafikokat velem, és ami megtetszett, azt minden ellenkezés nélkül megvásárolta. Legalább harminc gombfocicsapatom volt. A bátyámnak és nekem együtt. (Tandori Dezsőt még nem ismertem.) Akkoriban az általános iskolában a legnagyobb gyűjtőknek számítottunk Debrecenben. Megvolt a brazil és az olasz csapat. A német meg a portugál. És Anglia, a kedvencem. Összeállítottuk belőlük simán a világválogatottat. Mazzola, Rivera, Fachetti, Pelé, Jairzinho, Eusebio, Gerd Müller, Beckenbauer, Bobby Charlton, és Banks az angol kapus. De kit érdekel ez ma már? Mégis megtartottam néhány csapatot. Leendő unokáimnak. Megtanítom nekik a játszás örömét. Ahogy a fiamnak is átadtam, úgy gondolom. Ez az egy oktatási feladat kipipálható.
A fenséges hiánya itt illúzióba áztatott ezüst. Elcsurrant könnycseppben lakik egy női akt. A tied. A szabadság, mondogatod a boltban, nem tud más kontextust, csak ahol az eredetiség és a múlt egybeforr. Maga az élet csak megközelítése valaminek, ami lehetne. Tehát a megértés nem teljes. Egymás megméréséhez a nyelv a mérőzsinór. Kánon nyelvhúsból és lapockából. Panírozva a megtört szív. Szerkezete rejtett. Pedig jó lenne tudni, milyen belül a lélek. A képmás empátia nélkül hideg. Az író és az olvasó gyámoltalanságának meg az individuum esetlegességének tapasztalata. Napfény íz nélkül. A használtruhák atmoszférája. A lényeg engem ért félre. Röhej. Pedig új alapok kelletik magukat. Szókapcák, szóruhák. Szókupacok. Az ismeretlenhez is úgy közelítünk, mintha ismert lenne. Végül választok egy pólót.
Fölveszem. A naplóm a sarokba dobom. Minek írom le a gondolatokat, amiket nem is én gondolok, hanem a nyelv? Ezt én is kérdezem. Mert nincs határozott szándékom az írásra, csak firkálgatás ez, de meghagyom, még ha bosszankodom is utólag a megszületett penzumokon. Van értelme.
Ezt bárki megteheti. Végigveszi a szoba tárgyait és a hozzájuk kötődő történeteket. Vesz az írószerben egy határidőnaplót és minden áldott nap belejegyez valamit ezekről. Meg hogy mi volt az ebéd? Visszalapozva, egyébként, néhány hónapot a leírtakban, az ebéd-leírások juttatják szóhoz az emlékeket. Az által jönnek elő az aznapi események, hogy beugrik, mit ettünk? Csirkehúsleves volt abból a csirkemellből, amit a mamától hoztam el egy koszos nejlonban? Akkor az péntek. Rollerrel mentem és jöttem. A Nyomtató utcán, hazafelé már csöpögött a térdemre a leve, olyan meleg volt. Kiolvadt a hús. Anyám gyorsan megcsinálta. Pedig kicsit büdösnek tűnt. Nem baj. Zöldséget pucoltam gyorsan. Nincs egy éles kés sem itthon. jegyezte meg valamelyikünk, mert még a répába is majdnem beletört a bicska. olyan tompa volt. Ezen a pénteken vesztek össze apámmal. Mert amikor kész lett a leves, megérkezett a kedves családfő ittasan és ruhástul beleült a fürdőkádba.
Anyukám fejtette le róla az inget és a gatyát. János napon volt. Erudíció és ábránd. Mert már tizennégy évesen bele-beleittam vendégség után az ott hagyott pezsgőkbe. Finomnak tűnt. De a bátyám elárult és ez riadalmat keltett. Mert a Karcsi bácsi poharába ittam bele, akinek a száján volt egy herpesz. Nem kaptam el. Majd meggyes piskótát csinált anyánk, olyan meggyből, ami már befőttként átélte a penész állapotot. Tehát furcsa ízeket éreztünk.
Anyánk sírt. Karácsony jött másnap. Kint sütött a nap. Mintha szeptember lenne. Valahogy a muskotályos pezsgő íze megmaradt a számban. Emlékszem. És a csirkehúsleves után rántott karaj volt. Boldognak hittem magam. S mindez a polcon heverő ólomkatona miatt jutott az eszembe.
Bársony bőrű kezek,
kerek körmű ujjak
markolják
a jövőt hozó jelent,
az okos telefont, mi
majdan – talán mára –
nekik mindent jelent.
Hol az ember, a társ?
A másik!
Virtuális világba zárt,
kollektív magányra ítélt
generáció
erre már nem is vágyik?
„még élünk, csak szívünk
nem dobban meg semmire.”
(Metz Olga Sára: mentőhajók kikötése tilos)
Istenem, hát eljutottunk
idáig, hogy ennyire
fásult, közömbös a világ:
szíve nem dobban semmire?
Értelme zavaros, kába,
él, még él, csak hiába?
Hatásvadász, agymosó, olcsó
reklámok szédítenek:
mennyi, mi és hogy jó.
Csak neked, csak neked?
Csak te és csak TE…
a hűlő, halódó világ
bűzös lehelete.
Ugye, nem tarthat még
itt az emberi faj?
Ugye, még képes,
csak sokára hangozhat
a végső jaj!
Elefántcsont lovas figura
Lengyel Márton barátom hazatért Vietnámból, ahol ENSZ-ellenőrként szolgált, és máris belevetette magát a munkába: fel akarta pörgetni a hazai idegenforgalmat. Némi hatalommal bíró turisztikai szakember lett. 1972-t írtunk.
Elhatározta, hogy fény-és hangjátékot rendeztet. A fények a budai vár épületeire vetülnek, a hangot a pesti oldalon hallhatják… De csak, akik fizetnek érte.
A forgatókönyv írására engem kért fel, a megrendezésre Békés Andrást, az Operaház és más színházak rendezőjét, a műszaki megvalósításra Szabó-Jilek Iván mérnököt.
Korábban láttam már ilyen látványosságot Kairóban és Athénben. Alig van a budai vár látképénél alkalmasabb, hogy felvillantsuk a magyar történelem néhány jellegzetes pillanatát. A középkort idézi majd egy-két bástya, a Buzogány-torony, a rondella, a török kort a Rudas fürdő kupolája, a későbbi századokat a királyi palota, a Mátyás templom, a Halászbástya, a reformkort pedig a Lánchíd…
András úgy képzelte, hogy a nézők majd a folyó pesti partjához erősített terjedelmes deszkaszigeten ülnek. A hangszórók csak nekik szólnak, de lehet, hogy ki-ki fülhallgatót kap. A fényszórók a budai épületek előtt lépnek működésbe. A szöveget előre felvesszük, és magnóról hangzik majd el.
Csak hogy Iván szerint a Rudas és a Halászbástya között túl nagy a távolság. A vezérlés gyakorlatilag megoldhatatlan.
Lengyel Marci szakemberei ádázul számoltak, és megállapították, hogy a költségeknek csak a töredéke térül meg. De még ezt is meg lehet bocsátani, ha a turizmus föllendül.
Reménykedtünk, lelkesedtünk… A múltat azonban – mai kifejezéssel – „meghekkelte” a jelen. Az „új gazdasági mechanizmusnak” nevezett reformkísérlet leszálló ágban volt. A merész vállalkozások megtorpantak, a pénzcsapok elzáródtak.
A mi tervünk is füstbe ment. Tanulság? Hozadék? Nem volt. Számomra legföljebb annyi – és az nem kevés –, hogy két-három hónapon át kitűnő emberekkel, már-már barátokkal lehettem együtt.
Szemed szerda és csütörtök a szád:
szerda szemű, csütörtök ajkú lány,
és péntek fogadon a csillogás,
szombat-hajad válladra hull,
lejjebb vasárnap s hétfő ikrei,
és keddre tiszta lap vagy, teleírnom.
Mily édes nékem e szerelmi napló.
Harag, lángot lánggal oltó
hamuvá roskaszd valóját
unott zápor fölbe mossa
jött-ment szélvész szétcibálja
alakja legyen fehér folt
szavát-hangját lárma falja
temetődjék el a többi
száz közé, kit elfeledtem
legyen egy a százezerből
kiket még csak meg se láttam
ne ismerjem fel az utcán
lepje léptét bennem is gyom
hozzá többé ne találjak,
van-e, volt-e, azt se tudjam –
Harag, lángot lánggal oltó
üresen is tudjak élni
Magam előtt két tenyerem:
a semmit tartó lélek öble.
Elvesztem-e vagy megnyerem,
mit számít az, hisz mindörökre
ugyanaz a játék. S a tét?
Hittem: kitölt és megvalósít.
De fény híja csak a sötét,
okos indíték a maró hit.
Tárt tenyérrel kéregetek
valamit mégis, miben hinnék.
De hogy szomjazzam az eget,
ha csak megegyezés szerint kék?
Nekem azt mondták, van világ,
és benne van hely dolgaimnak.
És most a cifra semmi rág,
s el dörgedelmes hangok hívnak.
Engem belül váj a magány.
Barlangnyi már bennem a bánat.
Otthon voltam itt egykoron,
s elkótyavetyéltem hazámat.
Most itt állok, kívül-belül
száműzött, talpig közöny-vértben,
s mire bősz háborúm elül,
belátom majd: nincs hova térnem.
Éltet kitartó szerelem,
de csókjaim pénzért vásárlom.
Mint filléres kis kegyelem
etet a vágy, dajkál az álom –
így hát kibírom reggelig.
Zsibongásával kint a város,
ha feldúlom, elandalít.
Nem vagyok magam, csak magányos.
Messze-messze délen, ott a Göcsej-szélen, volt egy pici falu, tán még neve sincsen. Egyetlen utcáját dombocskák övezték, a kicsinyke házait falombos kertek vették körül. Őszre fordult az idő. Járták a mezejét bajuszos bácsikák, kalapot emeltek: – Isten segíts! – mondták, majd vetették a rozst és a búzát. Tiszta vászonruha volt nyakukba kötve, abban a piros mag, amit nagy marokkal szórtak, egyenletes szépen. Nehéz, de gyönyörű munka volt, dolgoztak napestig virradat óta. Dalolt a pacsirta, miközben borona fésülte a magokat az omlós, kövér földbölcsőbe, meglapult a számára elkészített földön, mi hónapokig az álmát vigyázta. Eső megáztatta, őszi köd hizlalta, hódunna bújtatta, tavaszillat járta. Istennek ajánlták fel Szent Márknak napján. Nődögélt is szépen, május szél borzolta. Kalászokba szökkent, napocska érlelte, éles kasza vágta, sok verejték járta. Dús kévékbe szedték víg kacagó lányok, keresztekbe rakták, asztagokba hordták, aztán masináltak. Elmondjam hogyan is? Nagy gőzgép hajtotta széles cséplőgéppel, mit házról-házra húztak, szíjjakkal, kötéllel. Az erőseknek jutott e feladat: – Hórukk! – kiabálták férfiak és asszonyok. Hej, de meleg volt ott! Por csípte a bőrük, szomorú mégsem volt egyetlen sem köztük. Férfi etette a nagy garatnak torkát, fehércseléd adta kezére a kévét. Mikor egy családnál búza, rozs, meg árpa, mind a padláson volt, áldomást koccintva mentek a szomszédba. Mindezt kalákába, egymást segítve tették. Milyen szép lenne ez manapság is! Mint óriásdongó dolgozott a nagy gép, minden udvarban volt egy kicsit vendég. Megteltek a zsákok, a csűrök és a kamrák, de pihenő nem volt. Hosszú szekérsorok indultak malomba, egymás után sorban. Volt, hogy ott aludtak, mert a munkát nem bírta a molnár, sem a molnárlegény. Meg a malomnak is lassú a nyelete, ha nem jár a víztől sebesen kelepe.
Mennyit mesélhetnék éjjel-nappal néktek, hisz sok érdekeset láttam! Másképpen volt minden akkor réges-régen, igaz történetek mind kedvesek nékem. Van még e hazában pár ilyen vízimalom, egyike a Balaton felvidékén található. Arrafelé járva kérdezz Örvényesről! Menj el, nézegesd meg és jusson mindig eszedbe, amikor kenyeret eszel! Amit látsz és hallasz benne, vésd az emlékedbe, azután írjad úti füzetedbe! Ott, a zúgó fölött csapongnak a fecskék, szeresd őket, mindegyikük kedves, nyári vendég!
Szép fehér, meg barna lisztet jár a malom. Már senki nem érzi, hogy mennyi fájdalom, sarlóvágás vérhólyagok árán. Napégetett hátak, álmatlan éjszakák voltak előzendők. Ami véletlen elhullott a tarka mezőben, bizony nem ment veszendőbe. Gyerekek gyűjtötték össze a kalászokat. Meg sok kis állat is lakott ottan, borz, ürge, egér, mindegyikük fürge, gyűjtötték a télirevalót. A hörcsögök földalatti folyosókba halmozták a sok kis magot. Csak ritkán borult be az égbolt. Jótékony, langy esőfelhők amint jöttek, megeredt a nyári zápor. Elbújt, aki élt és mozgott, ha az égzengés megindult. Aztán kisütött a nap a vízcseppgyöngyös erdőre, mezőre és minden újraéledt, tette, amit tennie kellett. Mindenünnen madarak hangja szállt, kelepeltek a gólyák, ám a sárgarigó – arany málingónak is mondják – ékes füttye kihallatszott közülük, úgy cifrázta, hogy magam is megirigyeltem. Mind másnapra hagyta a gondját.
De térjünk csak vissza mi lett a lisztből? István király napra megsült az új kenyér, minden háznál volt ez nagy esemény. Miképpen? Elmondom sorjában. Az előző kenyérsütésből morzsókát készítettek, megáztatták, dagasztó fateknőbe este lisztet szitáltak, közepébe került ez a kenyérkovász. Reggel sóval, „kakastéjjel” – azaz vízzel – asszonynépség gyúrta, jól kidagasztotta, aztán szakasztotta. Szalmakosarakba, kenyérruhára téve simították, lisztezték és betakarták őket. Amikor megkeltek, nagy falapátra téve körbe megmosdatták, s tolták jól kifűtött, forró kemencébe. Ha a család nagy volt, ötöt-nyolcat is sütöttek egyszerre. Sok éhes száj várta: „Megsül valahára?”. A kisgyerekeknek vakarcsot – kis kenyeret – is gömbölyítettek. Készült még a kenyértésztából langali, megkenve fokhagymával és tejföllel. Fonott kalács, perec, rétes és még keveset is mondtam annyiféle volt ott! Pedig voltak gondok, de a szeretet az több volt. Egy picike asszony volt Édesanyám, áldás emlékére! Az ő kezéből „édes” volt a kenyér, laktató a lepény. Mikor elém hozta: egyél kincsem! – mondta. Hej, micsoda illat járta át a házat! Azóta már ízleltem kenyeret több százat, ám olyan sohasem lesz, mint az övé, rugalmas, foszlós és jóízű! Gyümölcs vagy aludttej akadt hozzávaló. Micsoda lakoma, micsoda dáridó! Kicsinyek meg a nagyobbacskák már nem kóstolhatják az elődök kosztját (ennivaló).
István király napján mentünk a templomba: hálát adni érte, Ég és Föld Urának, hogy nem verte el a jég kenyérgabonánkat. „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga…”
Otthon aztán összegyűltünk, az asztalfőn Édesapám felállt illendően, keresztet vetett az új kenyérre szépen, csak azután szegte élesített késsel. Volt azután nagy ebéd, az öregek régi anekdotákat meséltek, egy kevéske bor mellett még nótáztak is. A kenyér morzsája is szent volt, nem dobta ki senki, ha véletlen leesett, illett azt fölvenni. Nagy ezen nap rangja, tudta minden magyar apraja és nagyja.
Ez egy régi mesevég, ha elfogadod a tiéd!
Az ajtó kulcsra zárva
hiába csörtet a szél
jégeső tarol az ablakon
odakint hófehér kráter a táj
akár az első hóesés:
csókra faragtunk rímeket
kakaó ízű volt a mosoly
békénkbe nem vegyült bűntudat.
A rádióból felszökő dallam
maró disszonánssá erjed
akkordok szilánkja roncsol
vihart és híreket
metruma száműzi
torkunkból a levegőt
miközben Európát
újra szabják felettünk.
Fejfigurás ülőke
Minden úgy kezdődik, hogy rágyújtanak. Ha más nem is történik, legalább annyi, hogy rágyújtanak egy cigarettára. Azt gondolják, néha elég, ha a barátság cigarettafüstben mutatkozik meg. Vagy árpamalátában. Vagy a patak partján egy közös hugyozásban, a megivott sörök emlékére. Az ajkak között ott lóg a cigaretta.
Az éjszaka csendjét ordítások törik meg. Azt mondják, ehhez hozzá lehet szokni. A részeg üvöltésekhez bárki hozzá tud szokni. Azt mondják, úgy már el sem tudnak aludni, ha nem üvöltenek az ablakuk alatt. Azt mondják, hogy csak úgy tudnak elaludni, ha lerészegedve körbe üvölthették a lakótelepet, vagy az egész várost.
Az egyik fiú belekezd egy történetbe. Azt mondják, a történetekkel az a gond, hogy egyszer véget érnek, és hiába, hamar ürességet érzünk minden kimondott szó, minden tett, minden cigaretta, minden sör után.
Egyszer minden véget ér.
Mégis, úgy tűnik, mintha ez a furcsa, hűvös, februári éjszaka sosem akarna véget érni. A betondzsungel nyirkos frissessége ébren tartja a fiúkat – és a hozzájuk hasonlókat.
A fiú arról kezd beszélni, hogy megfogja ölni magát. Ez egy ezerszer hallott történet konklúziója. A másik fiú nem tudja hibáztatni. Azt mondja, látja a haverján, hogy belül sír. Bömböl. Ordít. Kívülről ridegnek tűnik, szinte élettelennek. De szemeiben ott a fájdalom.
– Rajta! – Ahelyett, hogy a kedvét szegné, inkább bíztatja a haverját. Azt mondja, próbál odaadó barát lenni, aki mellette van az ilyen nehéz helyzetekben.
– Csak félek – sóhajtja. – Félek, hogy nem sikerül, vágod. – Halkan szipog. – Megpróbálom megölni magam, de nem sikerül, aztán egész életemet agykárosultként, vagy nyomorékként kell leélnem, vágod. – Sóhajtás. – Vagy, ami még rosszabb, az egész lakótelep rajtam fog röhögni.
– Nehéz kérdés, haver – mondja a fiú. – De egy próbát megér – megvonja a vállát, majd heves bólogatásba kezd.
– Igen, igaz. Igaz. De akkor is félek.
– Bátraké a szerencse – mondja a fiú és még egy halvány mosolyt is elereszt bíztatásként.
A haver nem szól semmit. A gondolataiba telepszik. Látszik rajta, keresi a választ. Nehéz döntés előtt áll.
– Nehéz döntés előtt állsz, meg kell hagyni – mondja a fiú. – Az élet tele van ilyen nehéz döntésekkel. – Rágyújt. – Viszont, ha elhatároztad magad… Ha sikerül erőt venned magadon, és képes leszel megtenni, akkor minden sokkal egyszerűbb lesz. – Kifújja a füstöt.
– Hogy érted? – A haver is rágyújt. – Nem vágom.
– Ha megölöd magad, akkor meghalsz. Nem lesz több nehéz döntés. – Egy slukk. – Ez lehet az utolsó döntésed, haver.
– Ja. Igazad van. – A homlokát ráncolja. – Tudod mit? Kurvára igazad van! – Szünet. – Huszonhárom éves vagyok. Nincs munkám, nincs iskolám, nincs családom, nincs semmim. Csak szarság van – mondja.
– Csak szarság és döntések – mondja a fiú mosolyogva.
– És nincstelenség.
– És kilátástalanság.
– Csak szopás.
– És a rossz végén vagyunk. – Ismét elgondolkodik.
Csend borul rájuk. Részegek botorkálnak ki a közeli kocsmából. Zsebükben öngyújtó után kutatnak. A lakásokban kialszanak a fények. Néhány kutyát sétáltató nő sietve baktat hazafelé. Mind üvegszilánkokon lépkednek.
– Oké – szólal meg a haver. – Véget vetek az életemnek. Elegem van. Hiányozni úgy sem fogok senkinek, talán neked, de te úgyis megértesz. – Szünet. – Szóval, ennyi. Megölöm magam! – Elégedetten mosolyog. Rágyújt. – Most már csak az a kérdés, hogyan is csináljam.
– Mármint hogyan öld meg magad?
– Ja.
– Na, ez jó kérdés. – A fiú is rágyújt. – Gyorsan és elegánsan, haver.
– De hogyan?
– Nem is tudom. A bátyám leugrott egy panel tetejéről. Elég hamar kipurcant – elmélkedik a fiú. – Tudod, a bátyám egy igazi idióta volt. Ha neki sikerült, neked is fog.
– Ja – bólint a haver. – Csak az a baj, hogy tériszonyom van, vágod.
– Akkor akaszd fel magad – javasolja.
– Ahhoz nem vagyok elég depressziós.
– Jogos. Gyógyszerek?
– Nem rossz – válaszolja. – De úgy hallottam, hogy attól agykárosult lehetek, ha nem sikerül, vagy valami ilyesmi, érted. Nekem biztosra kell mennem.
– Aha.
A haver egy láthatatlan hamut söpör le a kabátjáról, majd azt mondja: – Van egy ötletem.
– Mi az ötleted?
– Van fegyvered?
– Fegyverem? – Halkan nevet.
– Aha – nyögi a haver. – Pisztoly, vagy ilyesmi.
– Haver, ez nem Bronx, tudod?
– Szóval nincs?
– Nincs – feleli a fiú.
– Nem baj – legyint a haver. – Nekem van pisztolyom, de sosem használtam. Azt sem tudom, hogy kell.
– Mi van? – A fiú önkénytelenül elneveti magát. – Miért van neked fegyvered? És honnan?
– Hosszú – mondja. – Felugrok azért a szarért, odaadom neked, te pedig fejbe fogsz lőni. – Szünet. – Oké?
– De miért én? – Nevet. – Ennek semmi értelme.
– Így biztosabb. Lelősz, ennyi. Ebben nem lehet hiba, érted.
– Ez őrültség, haver – mondja nevetve. – Soha életemben nem volt a kezemben fegyver.
– Nem baj. – Sóhaj. – A filmekben annyiszor láttam már, hogy túléli valaki, tudod, amikor szétlövi a saját fejét.
– Azok szuperhősök, haver.
– És a Harcosok Klubja?
– Csak rakd a halántékodhoz és kész.
– Jó, jó – szipog. – Nem csak erről van szó. Szükségem van a segítségedre, érted.
– Szeretnék is segíteni.
– Akkor tedd meg ezt értem! Ha magamnak csinálom, lehet elrontom. Lehet, hogy rájövök, hogy élni akarok és befosok, és nem teszem meg, csak élem tovább ezt a nyomorúságos életem. Ha te csinálod, az biztosabb, érted. – Szünet. – Én sem így akartam. De nincs jobb ötletem. Kérlek…
– Jól van, haver – mondja a fiú, majd ördögien felnevet. – Vessünk véget a szánalmas életednek!
– Ez a beszéd! – A haver szemei örömittasan csillognak.
Most a patakban állnak. A cipőjük átázott és egész testüket átjárja a fagy. A víz felszínén tükröződnek a csillagok. És a fiú egy 7.65-ös kaliberű automata pisztolyt tart a legjobb barátja bal halántékához.
– Egy utolsó cigi, haver?
– Jó – suttogja. – Benne vagyok – mondja, remegő hangon.
Leülnek a patakpartra. A fiú a pisztolyt szorosan maga mellé helyezi, utána előhúz két szál cigarettát, az egyiket a havernak nyújtja, aki remegő kézzel el is veszi, majd rágyújtanak. Korlátok, betonházak, óriási épületek és az óriási épületek óriási ablakai veszik körül őket. Mintha bámulnák őket. A fiú visszabámul.
– Szóval – töri meg a csöndet a fiú –, miért is a patak?
– Itt minimum egy évben egyszer találnak egy hullát – válaszolja a haver. – Valami drogost, vagy alkoholista ázott maradványait. – Szünet. – Stílusos.
– Igen, igaz. – Egy slukk. – És honnan van ez a pisztoly?
A haver sóhajt.
– Most már bármit elmondhatsz.
– Ismered Hasfelmetsző Pistit?
– Hasfelmetsző Pisti? – Gondolkodik a fiú. – Nem rémlik.
– Nem?
– Hogy néz ki?
– Alacsony, de széles. Kopasz. Az egyik szeme hiányzik. Ja, és van egy tetoválás az egyik kézfején. Valami kínai sárkány.
– Ja! – A fiú nevetésben tör ki. – Láttam már. – Elgondolkodik. – Díler, igaz?
– Ja, de nem csak – mondja halkan a haver. – Fegyverekkel is foglalkozik. Vannak összeköttetései, érted. És rám sózta ezt a szart. Nem gondoltam volna, hogy egyszer hasznát veszem.
– Nem semmi – mondja a fiú. – De hogy volt erre pénzed?
– Sehogy. Ingyen adta. Azzal a két tölténnyel együtt. Azt akarta, hogy rejtsem el. Szerintem elfelejtette az az idióta. Én is majdnem elfelejtettem…
A tücskök ciripelése mellett még hallani a kocsmákból kiszűrődő állati üvöltéseket.
– Szóval így végzem? – kérdezi a haver egészen bárgyún. – Lelőnek? – Halkan elneveti magát.
– Ja – válaszolja a fiú. – De nem rossz az.
– Nem?
– Kennedy-t is lelőtték – mondja.
– John Lennont is.
– Tupac.
– A katonák.
– Vedd úgy, hogy egy hős vagy, haver – mondja a fiú. – A lakótelep hőse. – Elpöcköli a cigarettacsikket. – Vagy valami ilyesmi – teszi hozzá.
– Ja – nyögi a haver. – Megfagyok.
– Én is.
– Na, legyünk túl rajta!
– Nyírjalak ki?
– Nyírj ki!
Újra a patakban. A fiú határozottan a haverja bal halántékához emeli a pisztolyt. Véget vetek a szenvedéseinek, gondolja magában. – Eutanázia – jegyzi meg halkan. – Eutanázia – ízlelgeti a szót.
– Mi a faszról beszélsz?
– Semmi, haver, semmi – mondja a fiú, majd felteszi a kérdést: – Készen állsz?
– Már régóta – válaszolja a haver leplezett nyugalommal. – Csak ne fájjon.
– Utolsó szavaid?
– Remélem, hogy odaát nem találkozok az apámmal.
– Akkor… – Hezitál. Hezitál. Hezitál. – Egy… – suttogja. – Kettő. – Felhúzza a ravaszt. – Sok szerencsét, haver!
– Ja, neked is!
– Három… – Meghúzza a ravaszt. Bumm.
Terjed a hang a betonfalak között. A halál visszhangját viszi magával a szél. Más nem is hallatszik. Nincs üvöltözés, nincs üvegcsörömpölés, nincsenek emberek, nincsenek állatok.
A haver vézna teste eldől. Beleborul a hideg vízbe. A vér és az agyvelő mindent beterít. Nincsenek emberek, sem állatok. Nincs víz sem. Csak vér és hús.
– A lakótelep hőse – mondja a fiú vigyorogva. – Sok szerencsét, haver! – Nem mozdul a patakból. Áll, mint egy jégcsap. Hallgatja a város zaját. Autók, buszok, kamionok. Emberek. Visszatértek az emberek. Visszatértek az állatok. A tücskök. Visszatértek az üvegek.
Az ablakokból férfiak, nők, gyerekek bámulnak ki.
– Hé, mégis mi történik már megint? – Öblös hangon üvölt egy férfi az egyik lakás ablakából. – Én holnap dolgozok! Az istenit neki!
– Ne az éjszaka kellős közepén petárdázzatok már! – kiáltja egy fáradt női hang. – Ráadásul az ablakom alatt!
– Van, aki aludna… Szilveszter van szerintetek?
A fiú csupán sziluett itt. A fiú csupán sziluett, szinte láthatatlan. Kioldja a tárat. Percekig nézi, majd újból a helyére nyomja. Felhúzza a ravaszt. A jobb halántékához tartja a pisztolyt.
– Egyszer minden véget ér – mondja mosolyogva. – Bánom is én.
Nem hallom szárnyad suhogását,
sem csengő hangod szállni a légben,
látom tollpihék bucskázását,
érzem a holt szelet fenn az égben.
Ott vonulnak való madarak,
kiknek tolluk jó, erős a szárnyuk.
Lent a vízen úszó árnyamat
Nézik nagy halak, tátva a szájuk.
Midőn Krétáról elindultunk
intettelek: „Csak maradj mellettem,
veszélyes és hosszú lesz utunk,
melyet ember nem járt még sohasem.
Gyenge vagy, de egyszer nagy leszel
s apád szárnya alól majd kibújni vágysz.
Elengedlek büszke kebellel
s csak sóhajtom némán: Fiam vigyázz!”
De nem látlak, hol vagy most, fiam?
A vízen csak ázott tollak úsznak.
Napba vágytál s itt hagytál magam,
Löktél elmém börtönébe túsznak.
Nem leszek szabad soha többé,
e béklyó nem fojt, de el sem ereszt,
lelkem szorítja mély sötétté,
amely már nem játszik: nem nyer, nem veszt.
Zeusz, legnagyobb büntetésed,
Hogy elvetted fiam s meghagytad elmém.
Tört fénye nem derít sötétet,
nem látom végem a jövő mélyén.
Ha nem bánod, hát küldenék:
Kék tajtékos fehér tavat,
fűzöttet vagy ragasztottat,
ringassanak felnőttmesék.
Ha nem bánod, hát szólalnék:
Halkan mondott szoros szókat,
s ha nem lehet mélyről szóltat,
inkább tűrnék, nem hazudnék.
Ha nem bánod, hát vallanék:
Mélybe gyötrött bűneimről,
mielőtt még mérgük megöl,
feloldozó szót hallanék.
Ha nem bánod, hát hallgatnék:
Írva, mondva, vallva minden.
Aggott ország ne érintsen.
Tavaszillattal álmodnék.
Börtönbe zárta magát a szél,
zárt ajtó mögött elül, nem él.
Hullanak remények meztelen
fagyos gödrökbe nesztelen.
Százszor is, mint utólszor, tudom,
fölbuggyant a nemzeti buzgalom,
s azután, merthogy csak minket érdekelt,
elhullt, míg a világ énekelt.
Embernek látszó árnyak hada
hadakozik, s haragszik szava.
Várja, de ha megjön a sötét,
tűnnek az árnyak, itt a nemlét.
Már benn vagyunk a fősodorban,
vágytunk lenni élen a sorban.
Ám átcsap fejünkön száz szemét,
ránk eresztik vérgőzük hevét.
Elhalt gyermek sorsán töprengve,
sírva vádolva, kérdezve
elválik ki fogant s ki nemzett,
úgy tört meg, süllyed a nemzet.
Nem hiányoznak eltűnt napok.
A baj, hogy kívülálló vagyok.
Csapás, hogy sértett néppé lettünk,
rebellisként is féltünk s ettünk.
Nem látjuk társunk arcán képünk,
földre esik, kezére lépünk.
Szólni nem, acsarogni tudunk,
lépni nem, csavarogni utunk.
Úgy szeretném megérni egyszer,
hogy boldogsághoz nem kell vegyszer,
hogy ének felel az éneknek,
hogy érvek feszülnek érveknek.
Mert addig, amíg szó szót követ,
öklök öklelnek föl öleket.
Amint a jó szó jó szóra szól,
megtérek én is magányomból.
Férfi ruhadísz
Ült a fotelban és kábultan bámult maga elé. Üres poharat forgatott két keze között, s miután ülepét zsibbadni érezte ebben a pózban, hátradőlt és tekintetét a mennyezetre akasztotta.
Az ágyban felnyögött és lassan megfordult Jolán, de szemeit nem nyitotta ki.
A hangra Zoltán odairányított szeme sarkából egy figyelemsugarat, majd nyugtázta, hogy az asszony tovább alszik. Megpróbált visszazökkenni előbbi gondolatmenetébe. Kusza gondolatfoszlányokat kergetett, elkapott egyet, hozzácsapta egy másikhoz és elsietett velük két emlék között. Keresett valamit. Érzelmei, indulatai összezavarták folyamatos meseszövését, és amikor végre mégis ott állt egy régen átélt szituáció kellős közepén, megunva a dolgot, a levegőbe csapott és felpattant a helyéről.
A szobában csak a rádióból sugárzó gyér fény jelentett némi támpontot. Lassan-óvatosan húzkodta magára a ruháit. Lábujjhegyen osont a kijáratig. Mint egy betörő, úgy bánt a kilinccsel és a zárral. Aztán, mint aki menekül, iszkolt a lépcsőkön lefelé.
Az utcán nekirohant egy járókelőnek és félrelökve őt, körültekintés nélkül átrohant a forgalmas úton.
A következő pillanatban ott ült egy presszó sarkában, s izgatottan figyelte a bejáratot, miközben a pincér legalább olyan izgatottan lesett rá már jó ideje.
– Mondja kérem, szokott erre virágos járni?
– Hát, nagyon ritkán! Hozhatok valamit?
– Igen, egy sört… – majd hozzátette – egyelőre.
Iszogatta a sörét és egyre az óráját leste.
„Ha nem késik, akkor néhány perc múlva itt kell lennie. Vajon mennyit változott? Nyolc év, nagy idő! Megismerem egyáltalán? Vajon ő megismer? Lehet, hogy nem jön el…”
Mikor gondolataival eddig ért, ivott egy kortyot és kényszerítette magát, hogy ne erre gondoljon.
„Nem! Nem! Eljön! Megígérte! A szépsége biztosan a régi! Ha megjön, azt mondom majd neki, szervusz, szerelmem, aztán elmesélem, hogy mennyi álom és ábránd után élem most át azt a gyönyörűséget, hogy valóságos énjével ülhetek együtt… és… és… Mi lesz, ha hideg marad? Mi lesz, ha azt mondja, te ugyanolyan hülye maradtál, mint régen!? De… Zsuzsikám! Én akkor még egy tapasztalatlan srác voltam, talán buta is… talán korlátolt… Megváltoztam. Ma már minden más! Nagymenő ugyan nem vagyok, de olyan, mint a többiek bármikor!”
A korsóját forgatta, húzott belőle egyet, s ismét az órájára pillantott. Balra nézett. Az egyik helyen, kissé elzártan az érdeklődő tekintetektől egy pár csókolózott. A nő a melle körül tapogatózó kezet lökdöste lefelé, majd a combjai közé szorítva magára hagyta.
„Vajon, lehetnénk mi is így? Hogy szeretném, az biztos. Szeretem őt még mindig. Mégis! Nyolc éve nem láttam!”
Ismét az órájára pillantott.
„Tulajdonképpen, az igazi Zsuzsát nem is ismerem! Elszakadtunk egymástól. Valójában soha sem tudtam meg, hogy az a lány, akit én szépnek tartok és jónak gondolok, a valóságban milyen! Talán jobb is. A megismerés sokszor vezet csalódáshoz.”
Intett a pincérnek.
– Legyen szíves, hozzon még egy sört, és mondja, mennyi a pontos idő?
– Pontosan fél tizenegy van uram. Azonnal hozom a sört.
Ezek szerint mégsem jön el. Már itt kellene lennie… vagy lehet, hogy én késtem és ő már elment? Akkor megölöm!”
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és egy fiatalasszony lépett be a helyiségbe.
Zoltán azonnal felugrott és integetni kezdett.
Zsuzsa semmitmondóan mosolygott. Táskáját letette a székre, aztán Zoltán segítségével levette a kabátját és leült.
– Nagyon nehéz volt eljönni?
– Egy kicsit – felelte Zsuzsa, majd jobbról-balról megpuszilta Zoltánt. – Azt mondtam, hogy a csapat búcsúztat.
– Meddig érsz rá?
– Ráérek.
– Mit iszol?
– Nem is tudom. Sört.
Zoltán rendelt, aztán sokáig csak nézték egymást. Nézték egymás kezét, vállát, arcát.
Zsuzsa egy kicsit megrázta magát.
– Mit nézel?
– Nehezen hiszem el, hogy itt vagy. Nyolc éve nem láttalak. Nem sokat változtál. Érettebb lettél, és ezzel még jobban megnőtt a vonzerőd. Csodálatos vagy. Szólj rám nyugodtan, ha zavar, hogy ilyeneket mondok, és megígérem, hogy tovább folytatom.
A pincér letett két sört az asztalra és felvett egy újabb rendelést két rövid italról.
Zsuzsa megvárta, amíg a pincér halló távolon kívülre ér és csak akkor szólalt meg.
– Igazat mondtál a telefonba, hogy megváltoztál. Alig ismertem rád. Ez a szakáll!
– Hát persze, hogy megváltoztam. Nyolc év nagy idő! Sok mindenre oda kellett figyelni. Sokszor elhatároztam, hogy felhívlak, de féltem, hogy te még mindig azt a fiatalembert látod magad előtt, aki nyolc évvel ezelőtt voltam. Emlékszel?
– Emlékszem!
Mert a rövidek megérkeztek, hát koccintottak.
– Mesélj, mi van veled?
– Semmi különös. Robotolok. Egyik munkahelyet otthagyom a másikért, ahol többet kapok. Közben új haverokat szerzek, akiknek elmeséllek. Jól keresek. Egyedül vagyok. Voltam katona is. A sportot abbahagytam. Néha még rajzolok, de csak úgy, magamnak. Ezzel kapcsolatban nincsenek ambícióim. Ennyi. Azt hiszem, más nem történt.
– Úgy hallottam, megnősültél.
– Igen, aztán egy év múlva elváltam. Tévedtünk mindketten. De ez aztán tényleg minden! És te?
– Semmi különös. Négy éve férjnél vagyok. Van egy kétéves kisfiam. Megmutatom a fényképét.
– Óh! De aranyos!
– Kis vasgyúró! Ezt nézd meg, itt is cuki. Tudod, a főiskolára nem vettek fel. Dolgozom, az évek meg futnak.
– Karcsihoz mentél?
– Karcsihoz? Ja, Karcsi! Nem! Ááh. Egy évig sem jártunk. Nem ismered a férjem, de erről ne beszéljünk…
A pincér ismét megjelent az asztalnál. Letett két újabb rövidet, két pohár sört és távozott.
Hallgattak. Nem néztek egymásra. Aztán Zoltán úgy érezte, muszáj valamit mondani.
– A Bélával és az Istvánnal szoktam találkozni.
– A Béla, a Nagy. Ugye? És az István?
– A Kerepesi.
– Ja! És mi van velük?
– Semmi különös, megnősültek, gyerekeik vannak.
Ismét csend lett. Zoltán azon törte a fejét, hogy vajon milyen lehet Zsuzsa házassága. Nem nagy lelkesedéssel beszélt róla.
Ezúttal Zsuzsa törte meg a csendet.
– Emlékszel, amikor Bélát ki akarták vágni az iskolából?
– Igen, persze! Különben én akkor csak azért vettem a bátorságot és álltam fel, mert te közbekottyantottad, hogy ez igazságtalanság!
– Az is lett volna! Ilyen hülyeség miatt valakit kidobni a negyedikből! De tőled nagyon szép volt, hogy kiálltál mellette, hogy azt mondtad, nem ő volt, hanem te!
– Eredetileg nem állt szándékomban. Csodálkoztam magamon, ha hiszed, ha nem. Valahogy el se akartam hinni, hogy ezt én csinálom. Mondom, ezt te váltottad ki belőlem. Még ma is a fülembe cseng a hangod, ahogy az öreg szavába vágsz, ez igazságtalanság! Nagyon szerettelek, mindig melletted éreztem jól magam. Valahogy sohasem múlt el ez az érzés, a mai napig!
– Én is szerettelek. Lehet, hogy valahol hibáztunk, amikor…
Megitták a rövideket és higítottak rajtuk sörrel. Zoltán enyhe szédülést érzett. Miután letette a poharát maga elé nézett az abroszra. Lassan fordította tekintetét Zsuzsa felé. Ekkor vált benne bizonyossá a sejtése, hogy Zsuzsa is őt nézi, nagy és szomorú szemekkel. Aztán ismét elfordultak egymástól, mint akik félnek a másik tekintetétől. Egymás kezét nézték, aztán feljebb csúszott a tekintetük a karjukra, onnan a nyakakra, míg végre megtalálták egymást, szemtől szembe. A presszó zsivaja egyszerű, de nagyon nosztalgikus háttérzenévé változott. Az amúgy is gyér világosság egyre fogyott, mígnem egy pislákoló fénycsomóban gyűlt össze és kirohant a helyiségből.
Lassan közeledtek egymáshoz és hosszú másodpercek kellettek hozzá, míg ajkuk egy pillanatra találkozott, majd, mint az áramütöttek, rebbentek arasznyi távolságra egymástól. Mindketten ugyanarra gondoltak. „Akkor, régen, itt hagytuk abba!”
– Akkor, itt hagytuk abba! Emlékszel?
– Hogyne emlékeznék?
– Lehet, hogyha akkor megkaplak, már elmúlt volna minden. Ki tudja? De így, még ma is érzem, amit akkor. Voltam már nős is, hittem már többször, hogy újra szeretek, de nem! Egyik sem volt az igazi. Aztán mindig azon kaptam magam, hogy már megint rád gondolok.
Megfogta Zsuzsa arcát mindkét kezével, és vadul csókolni kezdte, ahol érte. Nehezen hagyta abba, mert Zsuzsa nem tiltakozott.
– Hát igen! Eltelt az idő! Mindketten megváltoztunk. Változtunk! Idősebbek lettünk. Végleg elűztünk minden mítoszt, minden romantikát az életből, vagyis úgy mondjuk, felnőttek lettünk. Gyötörjük egymást, gyereket nevelünk, és veszekszünk. Rengeteget veszekszünk. Talán csak magunkban valljuk meg, hogy mást vártunk. Mindentől! Azt hittük, majd mi! És azt hittük, hogy mi érezzük ezt így először a történelemben. De mi sem lettünk különbek. Ma már ugyanúgy élünk, mint ahogyan sohasem szerettünk volna. Elhisszük, hogy nem tehettünk másképp. Elfojtottunk magunkban minden lázadást, pedig legalább a szikrája megvolt bennünk. Elhisszük, hogy nincs más út, és ezzel, ezzel vége a lázadásnak, és talán már soha nem fog újjáéledni bennünk. Nem vagyok boldog, elhiheted. Hiszen, ha nem így lenne, akkor most nem lennék itt. Sokszor az az érzésem, hogy már soha nem is leszek boldog. És én egyáltalán nem úgy készültem mára, erre a találkozásra… de… de… Zoltán…
Szomorú, homályos tekintetekkel néztek az asztalra, ahol két újabb feles várt rájuk. Zoltán az asztalon tapogatózott, mintha a minták között egy szálat keresett volna. Egy szálat, melyet, ha megragadhatna, felgombolyíthatna, mely kivezetné őt ebből a rohadt helyzetből.
– Nyolc éve várom ezt a találkozást, ezt a csókot! Ez életem egyik legboldogabb napja, és szeretném megköszönni neked, hogy ma ilyen voltál.
Sokszor és sokáig csókolóztak még. Beszéltek régmúlt dolgokról, iskolai csínyekről, férj és feleség hűtlenségéről, munkáról, sportról, utazásról; és minden témát egy csókkal zártak le.
Az utcán kéz a kézben rohangáltak, kapualjakba húzódtak be, mint tinédzser korukban. Aztán nagy kerülővel ismét odaértek, ahonnan elindultak, csak éppen az úttest másik oldalán. A ház előtt álltak, ahol Zoltán lakott.
Zoltán olyan nehezen talált bele a kulcslyukba, mintha nem is a saját lakását nyitná, és olyan izgató félelem kerítette hatalmába, mint amikor először hozott ide valakit.
A szobában a rádió még mindig szólt és a belőle szűrődő fény még mindig az egyetlen tájékozódási pontot jelentette.
Jolán a fal felé fordulva aludt. Nyakig magára húzta a paplant.
– A húgom. Hadd aludjon! – lehelet halkan súgta Zoltán Zsuzsa fülébe ezeket a szavakat, és közben áthúzta a szobán egy kisebb helyiségbe.
Vaksötét lett, amikor az ajtót becsukta maguk mögött. Vadul estek egymásnak. Zoltán őrült erővel szorította magához szerelmét és szüntelen csókzápor közepette vitte az ágyig. Úgy feküdtek le, hogy közben ajkaik egy pillanatra sem váltak el egymástól.
* * *
Az ablak egy résén bezúduló napsugár nagyon zavarta Zoltánt. Először arra gondolt, hogy teljesen leengedi a redőnyt, de amikor felült az ágyában őrült fejfájást érzett, s azonnal lemondott tervéről. Lehorgasztotta fejét. Lassan épültek a tegnap mozaikkockái.
Bátortalanul megszólalt:
– Zsuzsa!
Válasz nem jött
– Zsuzsa! – kissé megemelte a hangját, de azt így sem érte el, hogy választ kapjon.
Nehezen tudott csak megfordulni, és úgy érezte, hogy ma mindent csak nagyon lassan fog tudni csinálni, mert a gyomra is kivan, nemcsak a feje.
Papucsába célozta lábait és minden létező bútorra rátámaszkodva elindult a másik szoba irányába.
Jolán az asztalnál ült és evett valamit. Odabattyogott hozzá és leült egy székre.
– A kurvádat keresed? Elment. Mosdott, felöltözött és elment. Üzenet, semmi!
– Milyennek láttad az arcát?
– Nem látszott szomorúnak! – Jolán Zoltán arcát fürkészte.
– Te is boldog voltál vele?
– Hagyd ezt! Ez tiszta ügy!
– Tiszta? Már megint a régi duma! Én mondtam volna tegnap, hogy tiszta ügy, kiröhögtél volna!
– Azt mondtam neki, hogy a húgom vagy, és jó lenne, ha nem beszélnénk erről többet! Van nekünk elég más témánk is! Azt hiszem!
– Igen?
– Igen. Ha jól értettem, tegnap azt mondtad, hogy el akarsz válni!
Gyöngy berakásos asztallap (Részlet)
Mert váratlanul jött elénk
keresztet vetett, aki hisz,
hírek, álhírek menetelnek,
valóság ez, vagy léha vicc?
Ébred és felbolydul a kas,
érvektől zsúfolt asztalok
körül a félelem tolong,
szózatok, tervek, hírlapok,
kiutat akar keresni mind.
drónok, szélsárkány, légballon,
menetkész felhajtóerő,
s védfalak mindkét oldalon.
Nostradamusnak elhiszik,
menekülne, ki merre lát:
a pénz a bűnnel ütközik,
forrong és pusztul a világ.
egy visszaidézett nyári reggel párába vesző hangulatát,
lépteim visszhangját a téren, a félig nyitott – csukott ablakok
üvegén nyújtózó hajnali fényt, az égre táruló láthatár íves panorámáját,
a Szent- Márk-téri kávézó barátságos teraszán eluralkodó nyugalmat,
míg kávéra várok jóleső otthonossággal előző napi fárasztó túráim után.
Ilyenkor átlátható a tér, színek, arányok, árnyékok látványa hömpölyög
mozdulatlanul felém, fénybe fürdőző épülettömbök mása ring
ütemesem
a parti hullámokon, reggeli szivárványszínek idézik az ünnepi
harangzúgást
amíg kortyolgatom a kávét.
Ó, Velence! Régóta akarom megélni tér-idő valódiságod,
beleélni mozgalmas hétköznapjaid forgatagába s hasonlóan a kíváncsi
százezrek várakozásához, különlegességed misztikumát, hihetetlen
létezésed
vörösfenyő-cölöperdők képletes lombjaiból kiemelkedőn, belesimulva
mégis a tájba.
Te, Fabergé-tojáshoz hasonlóan díszes ékszerdoboz,
patinádból semmit sem veszítesz.
És mert felnőttünk az évsorok közti puritánságunk kényszerével,
az újra és újra kihajtó vágyakozások rügyeit gondosan visszametszve,
– ne lógjon ki a sorból hiú ábrándvilágunk teljesíthetetlenül,
amíg nyitható lett az ajtó –,
most kiéhezetten habzsolom a pillanatot, nem érdekel, mások mint
vélekednek,
hogyan, s mikor hullhat tenyerükbe félig elgondolva is – mert tehetik –
idegen tájak, világok, bámulatra méltó alkotások megvásárolható
élvezete.
Elmondanám, nekem örök élmény ez a meghitt korareggeli együttlét
veled, Te friss fényben ringó, élő szigetváros. Áve Velence!
Lásd, Szkamandramümosz jó kedvvel nemzett,
friss magot szórván el nője ölébe,
de lángját Hébé, az isteni kedves
lökte az égig.
Vágyból fogantál, pezsdült hát a véred,
kezdettől hajtott a gyönyör reménye:
mind, ki hozzád hű, s ki, mert szeretnéd
sorra tiéd lesz.
Híred, ó Szapphó, bejárta a földet,
századok múltán is dalra, gyönyörre
biztatsz; élnünk kell – a világ távol –
néha a magunknak.
Volna itt bátor, ki nyomodba lépne,
pengetne friss dalt terólad a hárfán
visszaidézni a leszboszi múzsát *
percnyi gyönyörre.
* Platon:
„Némelyek azt mondják, hogy a Múzsa kilenc. Be kicsiny szám!
Leszboszi Szapphó, ím, tízre egészíti ki.” (Devecseri Gábor fordítása)
Férfi és asszonya