Pestis doktor
A két szerzetes nagyon összekülönbözött. Maguk voltak csupán, a klastrom író- és másolótermében, az idősebb, tapasztalt Publius testvér, és a fiatal, heves Anzelmus testvér. Nyáréjszaka volt. Jócskán éjfél után járt az idő, és már vagy fél órája vitatkoztak a gyertyák imbolygó lidércfényeiben.
– Akkor is azt mondom, Anzelmus, hogy trehány vagy! – dörögte Publius.
– Hogy mondhatod ezt, Publius? Én mindent tőlem telhetőt megtettem!
– Minden tőled telhetőt?! Akkor mégis, magyarázd már el nekem, hogyan létezhet az, hogy azt írod: „Születése napjaként teljes egyöntetűséggel kijelenthető az, hogy április 2-án született.” He? És hogy írhatod azt, hogy: „Az asztrológusok számára születési adatai kifogástalanul rendelkezésre állnak.” Miközben a születési évét hol 742-re, hol 743-ra, hol pedig 747-re teszed. Ráadásul azt nem is írod, hogy melyik napon, hány órakor született. Kérdem én, hogyan lehet így „kifogástalan horoszkópot” készíteni, mint írtad? Neked elment az eszed!
– Nekem ment el az eszem?!
– Igen, neked. Olyan Nagy Károlyt eszeltél ki, aki a lehetetlennel határos! Nekünk hiteles, életszerű anyagot kell leadnunk, nem érted, Anzelmus? Suger apát úr nagyon pipa lesz ránk, ha…
– De hisz…
– Na, csak semmi kifogás! Fogj hozzá és javítsd ki! Olyan legyen, mintha tényleg élt volna. Gyerünk!
– Lesz szíves, Publius testvér nem parancsolgatni nekem? Igen hálás lennék.
– Elég legyen! Dolgozzunk tovább. Én megalkotom Károly testi valóját, te meg írd meg a sorsát. Ilyen egyszerű. Csak egy kis fantázia, Anzelmus barátom!
Anzelmus morogva látott neki munkájának. Publius pedig, tollát rágcsálva, az ablakon át a csillagos égre emelte tekintetét.
Másnap éjjel, már egymás írását olvasták.
– Már megbocsáss, Publius testvérem, de nem értelek! – mondta Anzelmus kikerekedett szemmel.
– Mit lehet ezen nem érteni?
– Hát például azt, hogy 201 centiméter volt, állandóan lóháton volt, és 19 gyermeke született, továbbá azt, hogy nem tudott írni…
– Nem értem a problémát.
– De akkor meg hogy tudott törvényeket írni?
– Miért, diktálni nem lehet? Ej, ne oktondiskodj már!
– De a negyvennégy év uralkodása alatt negyven éven át háborúzott!
– És?
– Hogyan lehetett akkor, hogy mint írod: „Ő volt az első európai, aki néprajzkutatóként tevékenykedett, mert gyűjtötte a régi dalokat. Nyelvészként is jeleskedett. Sőt, Károly az egész elvadult latin nyelvet és írást tisztíttatta és csiszoltatta.” Mit tudsz erre mondani?
– Mármint mentségemre, Anzelmus? Hogy jössz te ahhoz, hogy engem bírálgatsz? Hát mit képzelsz te?!
– De hisz Suger apát…
Gyanakodva néz Anzelmusra. Anzelmus szomorúan sóhajt egy nagyot, aztán folytatja.
– Hát nem érted, hogy itt és most; mi éppen történelmet hamisítunk?
Publius testvér fejét csóválva elmosolyodik, és szelíden, joviális barátsággal Anzelmus vállára teszi a kezét.
– Anzelmus, Anzelmus, te még… hm… nagyon fiatalka vagy… nézd…
Anzelmus kétkedve nézi. Publius testvér föláll és az egyik írópultról leemel egy kancsó bort és két kisebb fakupát, majd odaviszi hozzájuk. Megtölti borral a kupákat, egyiket odanyújtja Anzelmusnak, és megfogja a magáét.
– Beszélgessünk, testvérem! – fölemeli a sajátját – De előtte, igyunk!
Koccintanak. Anzelmus komoran kortyolja a borát; Publius is egy jót kortyol, és örömtől csillogó szemmel figyeli elkenődött társát.
– Igyál még, na! Helyes, csak nyugodtan, van még borunk is, időnk is. Figyelj rám!
Anzelmus szemein az enyhülés jelei mutatkoznak; sőt némi mámor jelei is. Kíváncsian figyel Publiusra.
– Így már jobb. Nos, te most nyilván azt hiszed, hogy mi történelmet hamisítunk – Anzelmus szólni szeretne, de Publius int neki. – Várj, hadd folytassam! Amit mi teszünk, az, egyszerűen szólva nem más, mint hogy: történelmet írunk…
Anzelmus csak néz tátott szájjal. Publius is elhallgat. Egy darabig nézik egymást: Anzelmus hitetlenkedve, Publius barátságosan mosolyogva.
– Nyilván meg kell emésztened az előbbieket – folytatja Publius –, de ne legyenek rossz érzéseid. Suger apát úr nem véletlenül minket bízott meg ezzel a nagy feladattal. Két jó tollú, kreatív emberre volt szüksége. Ezek volnánk mi.
Anzelmus, némi kaján fintorral mondja:
– Értettem. Tehát találjuk ki, vagy inkább fel, a múltat.
Publius elkomorodik.
– Ezt úgy mondod, mint aki most, ebben a pillanatban jött volna rá, hogy mire készülünk.
– Félreértesz, Publius. Én csak lelkiismeretfurdalásból, bűntudatból…
– Várj, várj! Kérdeznék valamit.
– Parancsolj. De én előtte még…
Anzelmus újra iszik, az utolsó cseppet is kiissza a pohárból. Publius bólint és folytatja.
– Tedd a kezed a szívedre: szerinted van olyan ember, aki emlékszik a 200 vagy akár még több évvel ezelőtt történt dolgokra? Én erősen kétlem.
– Most, hogy mondod…
– Gondolj bele, ha azt mondom Valdemár császáré volt az egész ismert világ, mondjuk 350 éve, akkor…
– Értelek, értelek! – mondja Anzelmus lelkesen.
– Na, ugye! Honnan tudja bárki is, hogy nincs igazam? Hogy egyáltalán létezett-e ez a bizonyos Valdemár császár?
– Mondjuk, a nyomok… teszem azt, épületek, műalkotások vagy az azokból az időkből származó írások…
Publius föltette a kezét, és tenyerével az írópultra csapott.
– Te nem is tudod, mennyire igazat mondtál!
– Márhogy?…
– Pontosan! Mert az egyéb leleteket, épületeket például, nehezebb bizonyítékként nem elfogadni, ellenben az írásokat, vagyis az okiratokat, krónikákat, szerződéseket, jelentéseket, birtokleveleket, kódexeket, egyebeket simán meg lehet hamisítani…
Anzelmus lehajtott fejjel, halkan motyogja maga elé:
– Vagyis a történelmet…
Publius Anzelmus vállára teszi a kezét.
– Ne folytassuk inkább, amit elkezdtünk, Anzelmus?
Anzelmus fölnéz rá és rekedten szól:
– Igyunk még előtte.
Publius örömmel kel fel és kitölti maguknak a kancsóból a maradék bort, majd átadja Anzelmusnak a poharat, így szól:
– A szent küldetésre!
– A… szent… küldetésre…
Egy hajtásra kiisszák a bort. Aztán Anzelmus szemében hirtelen fény gyúl.
– Már meg is jött az ihlet! Máris rengeteg ötletem van!…
– Jól van, barátom, szívből örvendek ennek.
Anzelmus, oda se figyelve, ráborul az írópultra, belemártja a tintába a tollát, és sebesen írni kezd. Publius elnézi őt egy darabig, majd mosolyogva odalép a saját írópultjához; az ég felé néz és elkezd ő is dolgozni.
Pestis doktor
– Tönkrettettedazééletem! – üvölti egy hang a telefonba.
– Tessék? – nyögöm álmosan, vigyázva, hogy el ne essek a pizsamám szárában.
– Kicsináltááál, teee!
– Azt hiszem, téves.
– Téves a fenéket! Én vagyok az!
– Fáncsi? – tippelek a három hete letiltott exemre.
– Az meg ki a frász?
– Szilvi? – mondom ki annak nevét, akivel megcsalt.
– Kiazaszilviii? Esze megáll az embernek!
– Nyugodjon meg, még szívrohamot kap.
– Nekem már nincs szívem! Megszakadt.
– Ennél giccsesebb nem jut eszébe?
– Negúnyolódjonrajtaaam!
– Csak szeretnék lefeküdni.
– A fekvés az megy, mi?
Nem tudom, a lustaságomra, vagy másra céloz.
– Inkább aludjon maga is – ásítom.
Higgadtságom bika előtt lengetett vörös posztó.
– Te arcátlan, teee!
– Nem én hívogatok másokat az éjszaka közepén.
– Há’ mingyá” földhöz verem magam!
– Verje.
– Szemtelen, teee! Mingyá’ lecsapom!
– Most minek magáz hirtelen?
És lecsapja.
Másnap délután újra csörög a telefon.
– Gyilkooos! – ordítja.
Megváltozott a hangja. Berekedhetne már.
– Még mindig ilyen dühös tetszik lenni?
– Még mindiiig?
– Tegnap óta.
– Milyen tegnap? Kivel enyelegtél tegnap?
Hopp. Ez az exem.
Sokáig nem veszem fel. Megsajnálom. Végül is egy évig együtt voltunk.
– Igen, Drágám?
– Drága az öreganyád térgyekalácsaaa!
Pont, mint az Indul a bakterházból a banya.
– Maga a tegnapelőtti?
– Az a nyomorult, akit kivégeztél!
Akkor már kettős gyilkos vagyok.
– Elárulná a becses nevét? Így nem tudok segíteni.
– Tudodteazt!
– Esküszöm, fogalmam sincs.
– Neesküdözzitt nekem, hívő vagyok!
– Akkor viselkedjen szelídebben.
– Dehaegyszer mindent tönkretettél, amit felépítettem!
– Mit?
– Nejátszd az ártatlant! Ledöntötted a kártyavárat!
– Nem bukok a kártyásokra, bocs.
– De rám bukná’, miii?
– Ha bemutatkozna, talán tudnék segíteni. Kiderülne, hogy az egész egy nagy félreértés.
– Neeem!
– A volt párom bérelte fel?
– Nem vagyok én bérgyilkos.
– Mondom szebben: Fáncsi bízta meg?
– Ha még egyszer ki mersz ejteni a szádon egy női nevet, megöllek!
Megint hívnak. Ezt nem hiszem el.
– Hagyj békén, hülye tyúk, elegem van belőled!
Ez a szöveg mindkettőhöz passzol.
Mikor megszakítom a vonalat, meglátom a kijelzőn a plátói szerelmem nevét. Az övét, akit hét éve láttam meg először. Akinek ablakára minden nap vágyakozva bámulok, és azt kívánom, bárcsak bent lehetnék, ott, a sárga, meleg fényben. Aki álmaimban varázsigéket ír egy papírra, és mellényzsebembe rejti.
Órákon át próbálkozom, nem veszi fel. Aztán már ki sem csörög. Az ütemes bípbípbíp… Egy szerelmes, vagy egy gyilkos szívverése.
– Választhatsz. Nem fekszem le veled, és nem leszek öngyilkos. Vagy lefekszem veled ma délután, este holtan talál a férjem.
– Harmadik opció nincs?
– De. Hogy lefekszünk, és már az estét se várom meg. Te hívod mentőket.
– És hogyan csinálod majd?
– Beveszek minden tablettát, ami csak van itthon.
– Az összes C-vitamint.
– Akkor inkább felkötöm magam.
– Elkékül az arcod, csúnya halott leszel.
– Azt már nem! Befekszem a kádba, fogok egy pengét.
– Hisz utálsz fürödni és nem bírod a vért.
– Akkor mi a fenét csináljak?
– Feküdj le velem és ne légy öngyilkos.
– Megdugsz, elhagysz. Akkor azért ölöm meg magam.
– Ne.
– Miért?
– Mert nem csak egyszer akarok szexelni veled.
–Te mocsok, arra se vagy érdemes, hogy meghaljak miattad!
– Tudod, mit, hagyjuk az egészet, őrült vagy.
– Akkor nem fekszel le velem?
– Nem.
– Tudtam! Már az első ígéretedet is megszeged, te szemétláda!
Honvéd Kórház.
– Szia, hogy hívnak? – üdvözli az alacsony, molett fekete nő új szobatársát, a magas, molett, fekete nőt.
– Fáni vagyok.
– Én is.
– Te miért vagy bent?
– A Feri miatt!
– Jé, én is egy Feri miatt.
– A Ferim miatt ittam mosogatószert.
– A Ferim miatt jöttem kezelésre, ő beszélt rá.
– Bezzeg a te Ferid jót akar neked.
– Fenét, csak meg akar tartani. Mert én jobb vagyok az ágyban, mint a másik szeretője, akit el is hagyott, mikor kiderült, hogy beteg vagyok. Hogy is hívták? Fáni.
– Ott jön a Ferim! – mutat az alacsony a távolba.
– Az az én Ferim! – így a magas.
Hölgyeim, nyugalom – inti őket az orvos –, a Ferijük mindjárt jön, csak még akadt egy kis megbeszélnivalója Fáni nővérrel.
Niké
A 2021–es perui elnökválasztást a marxista gyökerű Szabad Peru párt jelöltjeként az őslakos származású Pedro Castillo nyerte meg, aki pályafutását iskolai tanárként kezdte. Országos ismertségre akkor tett szert, amikor az ország pedagógusai sztrájkba kezdtek 2017-ben, és ő az egyik legerősebb pedagógus-szakszervezet elnökeként küzdött az ágazat béreinek emeléséért. Elnöki programjában a vidéken tomboló szegénység felszámolását tűzte ki célul, miniszterelnöknek a marxista elkötelezettségű Guido Bellidót nevezve ki, hogy erős szövetségben kormányozzon a szakszervezetekkel és a földjeiket védő parasztmozgalmakkal. Választási győzelme illeszkedik az illiberalizmus és a politikai elnyomás eszköztárával operáló észak-amerikai és a vele szövetséges helyi nagytőke hatalmától szabadulni próbáló dél–amerikai nép harcába.
Ez a politikai fordulat adta annak apropóját, hogy rövid részletet közöljünk a hasonlóképpen őslakos származású perui író, költő, politikai aktivista, Manuel Scorza (1928–1983) Dobpergés Rancasért című világhírű regényéből. Rancas egy kis indián falu volt egykor a perui Andokban. 1960-ban a hadsereg rohamosztaga lemészárolta a falu népét, házaikat felgyújtotta. Így torolták meg, hogy a kecsua faluközösség szembe mert szállni az ősi földeket jogtalanul kisajátító dél–amerikai bányatröszt embereivel. A perui történelemnek ezt az ismeretlen, véres fejezetét írta meg Manuel Scorza, hogy népének igazságot szolgáltasson. (S. J.)
A yanahuancai főtérnek éppen azon a sarkán, ahol évek múltán fölépült a csendőrlaktanya, hogy létrehozza a második chinchei temetőt, a nyirkos szeptemberi alkonyból előbukkant Fekete Öltöny. Hat gombja volt, alatta mellény díszelgett; egy valódi Longines-óra aranyláncával. Fekete Öltöny ma is, mint harminc esztendő óta minden áldott nap, lelépdelt a térre vezető lépcsőn, és megkezdte hatvanperces zavartalan sétáját.
Hét óra tájt megállt a hűvös alkonyatban, előhúzta a Longines-t, rátekintett, majd határozott léptekkel egy kétemeletes ház felé indult. Bal lába még a levegőben volt, s a jobb éppen a térre vezető három lépcső középső fokára nehezedett, amikor nadrágja bal zsebéből kicsúszott egy rézpénz, csilingelve megpördült a kövön, majd a legalsó lépcsőfokon megállapodott. A polgármester, Herón de los Rios, aki jó ideje leste az alkalmat, hogy tiszteletteljesen megemelhesse a kalapját, most Fekete Öltöny után kiáltott:
– Don Paco, leejtett egy solt!
Fekete Öltöny hátra sem fordult.
A yanahuancai polgármester, a kereskedőnép meg az utcán ténfergő gyerekhad közelebb nyomult. A lemenő nap utolsó sugaraiban huncut szikrákat hányt a pénzdarab.
Egyszer csak elsötétült a polgármester arca, de nem azért, mert leszállt az alkony; tekintetét a pénzre szegezte, fölemelte mutatóujját, és így szólt:
– Senki se merjen hozzányúlni!
A hír szédítő gyorsasággal terjedt el, és Yanahuanca megye valamennyi lakosát lázba hozta: Francisco Montenegro, az elsőfokú bíróság elnöke elvesztett egy solt.
A csavargók, a szerelmespárok meg a kocsmatöltelékek előbújtak a homályos zugokból, és mindannyian a pénzt bámulták:
– Nahát! A doktor solja – rebegték áhítattal.
Másnap kora reggel meg a piaci árusok nézegették félénken.
– A doktor solja – suttogták megrendülten.
Az iskolaigazgató szigorúan kioktatta tanítványait, „Aztán nehogy valami meggondolatlanság miatt börtönbe jusson az apátok”, akik aztán délben szintén szemügyre vették: semmi kétség, ott sütkérezett a száraz eukaliptusz-levélkéken. Négy óra tájt egy nyolcéves kölyök odáig merészkedett, hogy egy ágacskával megkarmolássza – ez volt a megye bátorságának végső határa.
A következő tizenkét hónap alatt háborítatlanul hevert a kövön.
Lovag
Az első hetek izgalma után a megye népe hozzászokott ahhoz az egysoloshoz. Főleg a téren tanyázó kereskedők éreztek felelősséget érte, és kigúvadt szemmel figyelték a kíváncsiskodókat. De felesleges volt ez a rettentő éberség, mert a megye legutolsó naplopója is tudta már, hogy ennek a pénzdarabnak az eltulajdonítása – értéke öt darab sós keksznek vagy egypár szem őszibaracknak felelt meg – még a börtönnél is súlyosabb következményekkel járhat. Az egysolos lassacskán kezdett helyi látványosságnak számítani. Divatba jött az esti séta, amelynek célja az érme megtekintése volt. A szerelmespárok pedig ezt a csillogó pontot jelölték meg találkahelyül.
Csak egyvalaki nem értesült róla, hogy a yanahuancai főtéren egy kerek sol hever, a tiszteletre méltó megye becsületének ékes bizonyítékaként: maga Montenegro doktor úr.
Minden alkonyatkor pontosan húsz kört tett meg a téren. Minden alkalommal pontosan kétszázötvenhat lépést a porlepte négyszög körül. Négy órakor zsibong még ez a tér, ötkor is elég népes, de hatkor valóságos sivataggá változik. Semmilyen törvény nem tiltja ebben az órában a kijárást, de talán azért, mert a fáradtság váratlanul letaglózza a sétálókat, vagy mert korgó gyomruk vacsorát követel, hat órakor egészen kiürül a tér. Pontban ötkor az egyik kétemeletes, a kíváncsi szemek elől sűrűn elfüggönyözött ablakú ház teraszán föltűnik egy köpcös férfi felsőteste; citromsárga arcában csaknem elvesznek apró egérszemei. A következő hatvan percben a cérnavékony ajkú úr mozdulatlanul szemléli a lehanyatló napot. Vajon milyen tartományokat jár be ezalatt a képzelete? A vagyonára gondol? Vagy nyájait számlálja? Súlyos ítéleteken töri a fejét? Az ellenségeit veszi sorra? Ki tudja! Ötvenkilenc perccel azután, hogy megkezdte néma párbeszédét a napkoronggal, jobb szemével a Longines-ra sandít, lemegy a lépcsőn, kimegy a kék kapun, és komoran a tér felé veszi útját. Ott már egy lelket sem talál. Még a kutyák is tudják, hogy hattól hétig tilos az ugatás.
Kilencvenhét nappal ama bizonyos alkonyat után, amikor is elgurult a doktor pénze, Glicerio Cisneros kocsmája egy csomó részeget okádott ki az utcára. A kígyópálinka gonosz tanácsadó, s csakis így történhetett, hogy Encarnación López föltette magában, megkaparintja azt a bűvös solt. Elbotorkáltak hát valamennyien a térre. Este tíz óra felé járt. Encarnación López a foga között káromkodva, zseblámpájával a bűvös solra világított. A többiek lélegzet-visszafojtva figyelték. Encarnación pedig, se szó, se beszéd, fölkapta a pénzt, egy ideig a tenyerében melengette, majd zsebre vágta, és eltűnt a holdfényes éjszakában.
Másnap, miután kialudta mámorát, a felesége vértelen ajkairól tudta meg, hogy milyen fene nagy vakmerőségre vetemedett. Kibotorkált a térre, és amerre ment, mindenütt becsapták az ajtókat. Az arca olyan sápadt volt, mint az ötvencentavós gyertya, amelyet felesége ezalatt a Csodatévő Krisztus oltárán gyújtott. Csak akkor nyerte vissza színét, amikor ráeszmélt, hogy már nincs is nála az egysolos: úgy tette vissza az első lépcsőfokra, mint valami holdkóros.
Eljött a tél, a kitartó esőzések ideje, majd kitavaszodott, aztán ismét beköszöntött a barátságtalan ősz meg a fagyos évszak, az egysolos azonban ott maradt a tér kövén. Megtörtént tehát a lehetetlen. A megyében, ahol azelőtt egyetlen foglalkozás, nevezetesen a lótolvajlás állt becsben, hirtelen kitört a becsület kora. Mindenki tudta, hogy Yanahuanca Dísz-terén egy rézpénz hever, ugyanolyan, mint bármelyik más, forgalomban lévő egysolos: egyik felén a köztársaság címere látható a kínafával, a lámával meg a bőségszaruval, másik oldalán meg a Perui Nemzeti Bank jele. De senkinek eszébe sem jutott, hogy zsebre vágja.
A jó erkölcsök váratlan fölvirágzása csak úgy dagasztotta az öregek keblét. Minden délután kikérdezték az iskolából hazatérő gyermekeket:
– No és a doktor pénze mit csinál?
– Még mindig ott van a helyén!
– Senki nem nyúlt hozzá!
– Három pillaói fuvaros jól megnézte magának!
Az öregek szigorúsággal vegyes büszkeséggel fölemelték a mutatóujjukat: – Így van ez rendjén; becsületes emberek közt nincs szükség lakatra.
Kéve
Gyalogosan vagy lóháton, az egysolos híre még a tíz mérföldre fekvő, isten háta mögötti tanyákra is eljutott. A tiszttartók, attól félve, hogy valamely meggondolatlan cselekedet még a szemmel verésnél is súlyosabb bajt zúdít a falvakra, házról házra jártak, és mindenkit figyelmeztettek, hogy Yanahuanca város Dísz-terén egy ellophatatlan pénzdarab rozsdásodik. Nehogy aztán valamelyik szarházi bemenjen a városba gyufát venni, és közben „rábukkanjon” a solra. Eljött Santa Rosa ünnepe, az ayacuchói csata évfordulója, aztán a halottak napja, szent karácsony ünnepe, megtartották az éjféli misét, az Aprószentek napját, megünnepelték az újesztendőt, elmúlt a Háromkirályok napja, a farsang, a hamvazószerda meg a nagyhét, és ismét eljött a nemzeti függetlenség évfordulója, s az egysolos érintetlenül ott feküdt. Senki sem nyúlt hozzá. Amikor idegenek érkeztek a városba, a gyerekhad kórusban kiabálta: – Vigyázat, urak, az a doktor pénze! – A jövevények gúnyosan mosolyogtak, ám a kereskedők vésztjósló arca egy csapásra lehűtötte őket. Egyszer egy önhitt utazóügynök, egy huancayói nagykereskedő megbízottja (aki mellesleg szólva soha többé nem kapott megrendelést Yanahuancából) kaján mosollyal érdeklődött: – No és a rézpénz? Hogy szolgál az egészsége? – Consagración Mejorada megfelelt neki: – Ha maga nem idevalósi, jobb, ha befogja a száját. – Én mindenütt otthon vagyok – felelte a pimasz fráter, és megindult az érme felé. Consagración, a kétméteres óriás – aki a nevéhez híven föláldozta magát a becsület oltárán – fenyegetően elé állt: – Csak egy ujjal merjen hozzáérni! – harsogta. A másiknak ajkára fagyott a mosoly. A hústorony pedig, akiben valójában egy bárány lelke lakozott, zavartan visszahúzódott. A sarkon a polgármester gratulált neki: – Ez az, fő a határozott föllépés! – Aznap este valamennyi család azt tárgyalta, hogy Consagración – akinek addig csak egyetlen erénye volt ismeretes, mégpedig, hogy egy hajtásra kiiszik egy üveg pálinkát, megmentette a várost. Consagración azon az utcasarkon megcsinálta a szerencséjét. Mert alighogy megvirradt, a Dísz–téren tanyázó árusok, akiket majd szétvetett a büszkeség, hogy egy yanahuancai végre istenigazából megadta a csirkefogó huancayóinak, havi száz solért elszerződtették rakodómunkásnak.
Aztán Santa Rosa ünnepe előtt – aki, lévén minden titkok tudója, egyúttal a rendőrségnek is védőszentje –, úgy estefelé, jóformán ugyanabban az órában, mint amikor egy esztendővel ezelőtt elgurult az érme, Montenegro doktor egérszeme egy rézpénzre tévedt. A fekete doktor megállt a nevezetes lépcsőfok előtt. A tér fölmorajlott. Ő pedig lehajolt, zsebre vágta a pénzt, majd továbbment. Este a klubban aztán eldicsekedett a szerencséjével: – Uraim, ma egy solt találtam a téren.
A megye föllélegzett.
(Patkós Judit fordítása)
Betyárvilág
Mennyivel életrevalóbb,
mennyivel okosabb
a kisgida, vagy a boci
a kisbabánál!
A gida meg a boci,
alighogy világra jönnek,
szaladnak, ugrándoznak,
játszadoznak.
Vegyük csak a nemrég született
kistesómat.
Anyu és apu nélkül élni sem tudna,
aprócska, gyámoltalan szegényke.
Pár év múlva aztán
majdcsak megokosodik.
Legalábbis remélem.
Mert nagyapa, mikor a kistesómat becézgeti,
azt mondogatja:
miből lesz a cserebogár!
Szerintem ez még viccnek is rossz.
Apu leszid, mert mostanában
keveset mozgok,
sokat ülök a notebook előtt,
tömöm magamba a csokoládét,
meg a töltött ostyát,
ezért kerekedik a hasam.
Nem veszi figyelembe,
hogy a covid miatt zárva az iskola,
otthonról tanulunk,
nincs foci, nincs tesi.
A barátaimmal sem találkozhatom,
hát legjobb lenne
világgá menni!
A karantén miatt viszont
marad a szoba, no meg az édesség,
ami sikeresen enyhíti
a bánatom.
Apu azt mondja.
amikor harmadikba járt,
ő volt a legsoványabb
a focicsapatukban.
Elfelejtette hozzátenni, hogy akkor
a kövérek játszottak a soványak ellen,
s a nagyi meséje szerint
ő a kövérek
csapatában játszott.
De erre inkább
nem emlékeztetném.
Hadd legyen egy jó napja,
úgyis bezárták a vendéglőt,
ahol dolgozik.
A bátyám már nyolcadikos.
A könyveit nézegeti,
ellenőrzi, megvan–e mind.
Azt mondja nagyapának,
hogy hiányzik a Lőcsei fehér asszony,
meg az Ali baba és a negyven rabló.
Világos, válaszolja nagyapa
az bajusza alatt,
elrabolta Ali és a csapata.
Létezik, hogy az én nagyapám
ennyire járatlan az irodalomban?
És ez még nem minden.
Most jut eszembe,
a múltkor a térképen
nem találtam Magyarországot.
Erre elképedt,
és nagyot sóhajtott:
Biztosan kidobta nagyanyátok,
mert rendmániája van.
Apu elindult a bankba,
hogy átváltsa az eurónkat
cseh koronára.
Ferikét, a kistesómat is magával vitte.
De azzal jöttek haza,
hogy a koronavírus miatt
lezárták a határt,
nem utazhatunk hétvégén
a rokonokhoz, Liberecbe,
így a pénzváltás elmaradt.
Te apu,
mondta Ferike,
milyen jó,
hogy nincs koronánk,
mert az terjeszti a
koronavírust.
Nagyi, aki nagyon retteg
a betegségektől, rárivallt:
Ezt hol olvastad?
Mintha a kistestvérem
négyévesen már tudna olvasni.
Képzelhetitek, milyen arcot
vágott Ferike!
Én is csak elképzelni tudtam,
mert a szájmaszk alól
csak a szemei látszottak ki.
Nagyapa mesélte,
hogy amikor engem hozott a gólya,
a nagyi bőségesen megjutalmazta érte,
az udvaron tartotta vagy két hétig,
még halakkal
és békákkal is etette,
úgyhogy a gólya az anyja
hasában sem élt jobban,
mint akkor,
pedig a tojásból kelt ki.
Legalábbis nagyapa szerint.
Elég zagyva mese, nem mondom.
Játék délután
Anya leszidja dédimamát,
mert cukor helyett sót tesz a kávéba,
a lisztért nem az éléskamrába,
hanem a fürdőszobába megy,
azt vágja a fejéhez,
hogy semmit se lehet rábízni,
aztán mégis ott hagy nála,
csak annyit mond, vasárnap este
érted jövök,
s én majd kiugrok a bőrömből,
mert a dédimama olyan történeteket tud,
amilyenek sem a televízióban,
sem a könyvekben nincsenek.
Mindegyik történetnek én
vagyok a főszereplője.
Mindig figyelek,
ha nagypapa mond valamit.
Nemrég a szomszéd bácsival
arról beszélgettek,
hogy nálunk már a korona helyett
az euró a hivatalos pénznem,
de a világ ezt
nem akarja tudomásul venni.
Meg hogy hallották
a magyar és a cseh hírekben,
hogy Szlovákiában sok
a koronavírusos beteg.
Ebből az egészből
csak a koronát meg az eurót értettem,
de azt gondolom,
hogy itt valami nagyon nem stimmel.
Hogy lehetnek Szlovákiában
koronavírusosak a betegek?
Szerintem inkább eurovírusosak.
Amióta már az ovisok
sem hiszik el,
hogy a gyereket a gólya hozza,
egyre kevesebb csecsemő születik,
mondja a nagyi.
Ma már szinte mindenki egyke,
teszi hozzá.
Én meg erre azt mondom,
hogy csupán egy gólyát láttam
életemben.
Nem csodálom, feleli a nagyi,
mert mióta az emberek
beveszik a mesét,
hogy nem a gólya hozza a gyereket,
a gólyák is eltűntek a környékünkről.
Én meg csak ámulok azon, amit mond,
és úgy szeretnék hinni neki,
meg abban is,
hogy majd az a fiú,
aki a párom lesz valamikor,
visszaédesgeti a gólyákat
a mi falunkba.
A gyalog
1953-ban született Budapesten. Grafikai munkákkal, kiadványtervezéssel és versírással foglalkozik. Sok év után ír és rajzol ismét – a nyolcvanas években rendszeresen jelent meg különböző folyóiratokban (Alföld, Élet és Irodalom, Palócföld, Mozgó Világ, Magyar Napló, Somogy, Hitel stb.), 2011. november 11-én önálló honlapot indított, mintegy rendszeres írásra és rajzolásra ösztökélve magát. Az online folyóiratok mellett (Kortárs, Kurázsi, Holdkatlan, Tiszatáj, Art٧, Napút, Litera-Túra, ÚjNautilus) különböző antológiák, valamint a pozsonyi Szőrös Kő, a tatai Új Forrás, a Fedél Nélkül, a Parnasszus, az AB ART Kiadó, az Élet és Irodalom, a kecskeméti Forrás adtak teret munkáinak.
Kettős kötődéséről így nyilatkozott Békés Nikolettnek adott interjújában: „Rajzolni mindig szerettem. Már gyerekkoromban megfogott a tiszta fehér lap látványa, hogy az első vonaltól kezdve bármi megtörténhet, csak rajtam múlik. Szerettem a grafit alig érezhető, mégis jelenlévő illatát, a tinta, a tus illatát, tulajdonképpen szinte megállt az idő, ha rajzoltam, és ha elkészült a rajz, még ha suta és esetlen volt is, képzelet szülte lehetetlenség, akkor is igazi, megfogható volt, hiszen a zizegő papírlap kézbe vehető, valóságos tárgy.
A versekkel másképpen vagyok, írás közben nincs ez a teljes önfeledtség és öröm. Sokan mondják, hogy nehezen érthetőek a verseim, amit én nem tudok visszautasítani, pedig – mivel hitem szerint képek egymásra építésével fejezem ki a mondanivalómat – írás közben teljes, tudatos és „jelenlévő” fegyelemmel igyekszem ezeket a képeket pontosan és élesen megfogalmazni, láttatni az arra tévedő olvasóval.”
A Galéria című folyóirat ez évi 9. számában Sinkó István így jellemezte grafikai munkásságát: „Klasszikus grafikusalkat Fábián István. Rajzaiban olyan hagyományos értékeket rögzít, idéz meg és használ fel, amelyeket a magyar grafikus elődök fogalmaztak meg egykoron. Szalay Lajos, Konecsni György vagy Raszler Károly szemlélete mind a mai napig korszerű grafikai nyelv. Őket vállalva jeleníti meg lapjain Fábián a lírai mondandót, felületgazdag folthasználatot, a textúrák vibrálását a toll segítségével. Ősi hangok (Mammut, Kolontár, Cantata profana) mutatják azt a szellemi közeget, amelyben jól érzi magát és amelyben a nézővel is azonosul. Néhány vándormotívum számos lapján felbukkan (görcsös kezek, hatalmas, figyelő szem). Lírája az Emberpár rajzán érhető tetten leginkább, a szélfútta levelek és a két emberi gerinc egymáshoz képest alig különböző módon megjelenített rajzi minőség. Fábián tömör, sűrű, részletgazdag absztrakciója egy organikus világ leképezése, nem tudjuk, irodalmi mű vagy a saját képzelet ihlette-e lapjainak túlnyomó többségét. Kompozíciói hatásos és erős hangon, tömören, ugyanakkor részletgazdagságukkal izgalmas sokrétűségben mutatják, Fábián elbeszélő, mesélőkedvű grafikus. A mesélőkedvet nézőire is átörökíti, a lapokat szemlélő maga is tovább gondolhat egy–egy rajzban megbúvó történetet.”
Mohai V. Lajos író, költő, aki közös kötetben is megjelent Fábián Istvánnal, műelemzésében így összegzi a művész kettős alkotói tevékenységét: „Van egy szép kiállítású, méltóságot sugárzó, nagyalakú könyve Fábián Istvánnak, ahol éles fényben megmutatja magát a költő és a rajzoló; Örökévad a címe, 2016-ban jelent meg. A könyv tipográfiai, tervezői mestermunka, és ebben fekete-fehér remeklésben összehangolódik Fábián két múzsája. Együvé tartoznak, de nem úgy, hogy a két ihletettség egymás illusztrációja, hanem úgy, hogy két műfaj szolgálja egyszerre a művész megértését az olvasóban, nézőben. A két műfaj úgy épül egymásba, hogy mindkettő megőrzi a másságát, vagyis a belső kapcsok, az érintkezési pontok mellett is külön–külön válnak egy alkotói szemlélet, világlátás dokumentumaivá, művészi építőkockákká. Dolgozatomban a költő rajzait, és a rajzoló költő verseit igyekszem szemügyre venni; továbbá igyekszem körvonalazni Fábián létről szerzett tapasztalatait, ahonnan a művész intuíciói származnak, ahonnan rajzainak titkai, ahonnan versben kimondott életkérdései erednek. A mottóként fölírt címadó vers: „Préda, hamufény, kereszt. /Az út eddig. Az út ezután. /Dárda vasaként zuhan a most.” dióhéjba zárva mutatja Fábián művészi világát; az első sor a családi áldozatoké; más verseiből tudjuk, hogy a nagyapák a háborúk prédává váltak, fölmorzsolta őket a történelem. Ez történt eddig, de a múlt (és a történelem) fogságából a költő sem törhet ki: „az út ezután”. A most drámáját foglalja magába a dárdavasként zuhanó jelen. A zuhanás észlelete a rajzokon is megjelenik, mint a tragédia képe, mint a veszteség állapota.
Először is tehát azt látjuk meg, hogy a művész mindkét műfajában komor tekintettel dolgozik: a rajzban számára csak a fekete és a fehér van. Egyértelmű a választása: ezekkel a színekkel határozza meg a világ eseményeit maga körül. Olykor még a versek gyorsított leírásai is „fekete-fehéren” zárják a költői gondolatokat. Lakonikus beszéd, törtség, elhallgatás, már-már eszköztelenség. A képeken kiterjesztett szárnyak, foszló gyökérzetek, szörnyek ábrázolódnak, torzszülöttek, szétesett figurák. Az utóbbiak még groteszk elrajzoltságukban is azok, szétesettek. Fölbukkan a megszaggatott katonai uniformis, mint családi (és históriai) ereklye. „Minden veszteség”, idézhetném Mándy Ivánt. A rajzok depressziók termékei is: egyik helyen egy földalatti veremre meredő óriásszem látható. Máshol levegőbe (levegőégbe?) kapaszkodó (karmoló?) karok, alattuk ismét csak szemek, a szemek. Fábián fehér alapra fekete, sűrű kötésű vonalakkal rajzol, ritkán satíroz is. A fehér szín keménységébe beleszúrt fekete vonalak tűszúrásként hatnak. A nézőre fokozódó nyomás nehezedik: a képeken a fájdalom folyamatosan jelenlétét érzékelni. A másik szembetűnő jellegzetessége – és ez válik a rajzok döntő vonásává –, hogy mindig valamiféle veszélyeztetett léthelyzet jelenik meg a munkáin. Ezért a torz figurák sokasága, ezért a riadtság, a szorongás, a szorongatottság légköre. A képeket ismeretlen félelem béklyózza. Ha a szemlélődéstől eljutunk a látomás e pillanatáig, a rajzokból hirtelen valami egzisztenciális meggyötörtség tör föl előttünk; olyasféle meggyötörtség, amilyent a lírikus Fábián István a költészet nyelvén is többször, többféleképpen is megfogalmazott. Egy példa:
Kánya zuhan a télben.
Gallyak fekete–fehérben.
Rozsdás tollakat hullat,
az ágak szememre fakulnak.
E lírai beszéd stílusa kötött, egyszerre fennkölt, olykor retorizált, idézi a népdalok hangját, képalkotását, a balladák kihagyásos építkezését, de kiaknázza a prózavers lehetőségeit is, a biblikus hagyományt, és találunk példát rá, hogy fölhasználja nagy költőink formanyelvét, közös költészeti tudásunkat Adytól máig. József Attila megszólítására erős hangsúlyt helyez:
Éjfélkor
a Dunához térdelek,
arcomra pacskolom a Holdat,
nehogy összetévesszenek
valami ártatlannal.
(Azilum)
Vagy:
Apádra nem emelsz kezet.
Anyádat szeretni tartozol.
Neveden helyén az ékezet:
idetartozol. Ide tartozol.
(Itt)
Verses és rajzos jelenetben idézi fel Kafka alakját. Máshol koponya–látomásokká formálja a kegyetlen Vörösmarty metaforát a „sárkányfogveteményről”. Mint mondottam: a művész mindkét műfajában komor tekintettel dolgozik.
Fábián István eredeti rajzoló, egyéni látásmóddal fölvértezett költő. Számíthat a figyelmünkre „örökévadaink” idején.”
1849
Szerdahelyi István posztumusz József Attila kézirata a címben az életmű „problémái”-ról beszél. Valójában ez a két részből álló könyv (amelynek második, rövidebb fele egy, az akkor még csak tervezett József Attila tanulmánykötet Alapvetés-e) teljes József Attila-értelmezést ad. Nem problémákról szól, de megoldásokról. Minthogy ez az Alapvetés tartalmazza mindazokat a lényeges feleleteket is, amelyeket a szerző a főszövegben kibont, úgy gondoltuk: szervesen hozzátartozik a műhöz, és ezért ezt is közöljük.
Ez a közel másfélszázíves kézirat azért képes megoldani a József Attila-problémákat, mert számos évtized megfeszített és sajátosan Szerdahelyire jellemző erőfeszítése áll mögötte, Ezekről az erőfeszítésekről természetesen korábbi publikációk hosszú sora is tanúskodik.
Szerdahelyi József Attila kutatásai szükségszerűen polemikusak is, évtizedek alatt József Attila szellemi érdeklődésének valóságos fókusza lett.
A könyv megértéséhez valamennyire érinteni kell a József Attila kutatás általános sajátosságait és nehézségeit, s röviden jellemezni az elmúlt évtizedek József Attila kutatását is.
A konkrét kutatások jellemzése látszólag a könnyebb feladat.
Az egyszerre hivatalos, de a körülmények miatt elfogadottnak is számító József Attila-kutatás Szabolcsi Miklós körül kristályosodott ki, aki a hatvanas évektől befogadó és pozitívan integráló módon kezelte az egymást követő nemzedékek József Attila-próbálkozásait. Kiemelkedő szerepet játszottak ebben az időben a csúcsponton lévő Hankiss Elemér strukturalista beütésekkel színezett verselemzései, miközben annak a József Attilának, aki már a negyvenes évek elején kultikus költő lett, az életmű erejének evidenciájával önmagában is sikerült műfajról-műfajra, nemzedékről-nemzedékre bővítenie kultuszainak terepeit, híveinek számát. Egész recepciója, ha nem is töretlen állandósággal, de gyakran a vallásos kultuszok hőfokán mozgott.
Azt mondtuk imént, hogy a konkrét kutatások jellemzése a látszólag könnyebb feladat. Ez azonban csak viszonylagosan igaz. Ezek ugyanis azok a konkrét kutatások, amelyekkel Szerdahelyinek e könyvben meggyűlik a baja, és amelyekkel harcolva a maga eredményeit meg tudja fogalmazni.
Ezeknek a konkrét kutatásoknak (összefoglalva Szerdahelyi véleményét, miközben ezzel általánosságban e sorok szerzője is egyet ért) az lett a kerékkötője, hogy a tekintélyes nagyságrendű, a megfelelő női szempontú és a kívánatos pszichoanalitikus részleget is felvonultató, s magyar viszonylatban kifejezetten jó erőkből álló kutatás a nagy politikai átalakulás teljes ívének ideológiai óriáskerekén végigfutott. Nyilván csak általánosságban igaz ez a megállapítás, de az elmúlt inkább négy, mint három évtized uralkodó eszméinek teljes lenyomata meglátszik ezen a kutatáson.
Szerdahelyi vállalkozásának megértéséhez, majd azt követő méltányolásához ismernünk kell a József Attila-kutatás általános alapnehézségeit is. Előre bocsátjuk, hogy persze az alapnehézségek jó része idővel folyamatosan enyhült, Szerdahelyinek ezért jórészt nem kellett már megküzdenie ezekkel a fundamentális akadályokkal és hiányokkal, az új helyzetből következő új belátások elismertetésért azonban már igen.
De mik voltak ezek a fundamentális akadályok és hiányok?
A József Attila-életművel eleve kapcsolatos filológiai és politikai nehézségek. A konzervatív keresztény középosztály örökké boldog tagjai soha nem lesznek képesek elképzelni, hogy milyen nehézségekkel küzd általában a baloldali, ezen belül a marxista, majd még azon belül a kommunista politikai és szellemi élet történetének kutatása.
A baloldal, főleg a kommunista baloldal saját felszámolásának legnagyobb mestere volt. Ebből az a gyakorlatban is nagyon jelentős következmény származott, hogy működésének dokumentumait nemcsak az idő vagy az imperializmus, de saját maga is erőteljesen pusztította vagy eltüntette. Sokszor maguk az alkotók vagy családtagjaik is ezt tették egy-egy nehéz pillanatban, kedves példa a rendszerváltás után a Soroksári Dunaágban vízbe temetendő Lenin-összes, amelynek ellenállva Iljics művei csak azért sem akartak eltűnni a habok között.
Talán ma is része még a köztudásnak József Attila közel egy évtizedes kapcsolata az illegális Kommunista Párttal. E kapcsolat dokumentumai időarányosan visszafelé haladva a kutatás számára egyre kisebb mértékben voltak elérhetők, ezért Szerdahelyinek például 1989 után előre felé haladva már szerencsésebb helyzete volt. Azért is egyébként, mert – mint erről részletesen számot is ad – az új körülmények között létrejövő új kutatási eredményekre is tud már támaszkodni.
A korábbi korszakot az akkor még élő tanúk vallomásai (írásban, de szóban is) fémjelezték, miközben alig volt tanú Sándor Páltól Vértes Györgyig, akinek valamilyen érdeke valamilyen álláspont megfogalmazásakor ne fűződött volna. Ehhez az 1989 előtt korszakhoz tartozott azonban az is, hogy „valahol” persze megvoltak akkor is autentikus kéziratok, amiket Dosztojevszkij ismert alakjára, Verhovenszkij juniorra emlékeztető módon egyes kutatók megkaptak, miközben az egésznek, mint ezt már a regényből is tudnunk illik, mindig áttekinthetetlennek kellett maradnia.
A kommunista baloldal emlékezetpolitikája volt a korábbi korszak meghatározója, de semmiképpen sem önmagában. Mellette az illegalitás körülményei, az olyan nagyságrendű tényezők, mint a patológia és annak külső értelmezése, a pszichoanalízis egyként pótlólagos értelmezési nehézségekkel terhelték az amúgy is szűk forrásbázisokat.
A megkerülhetetlen alapnehézségekhez, amelyeket nagy leegyszerűsítéssel az első korszakhoz társítunk, odasoroljuk e korszak szereplőinek későbbi sokszoros szerepváltoztatását, ez mind akkori szerepük, mind későbbi, nem egy esetben sorozatos tanúvallomásaik értelmezésében válhat meghatározóvá: Kádár János írógépműszerészből az MSZMP első embere lesz, Fejtő Ferenc eredetileg kommunista indíttatású baloldali liberálisból a konzervatív Le Figaro belső embere.
A tárgyalandó kötet egy hagyaték része, de szellemében egységes, nyugodtan tekinthető monográfiának.
E monográfia sikerének első számú alapja az, hogy Szerdahelyinek, ha jól számolom, hét évtized erőteljes munkájával sikerült megértenie általában a kommunista mozgalmat, de ami sokkal fontosabb, átvilágítania az illegális magyar kommunista mozgalmat a két világháború között. A József Attila-monográfia hátterében tehát egy illegális párt markánsan kirajzolt története jelenik meg. Saját tapasztalatainkból is mondhatjuk, hogy mennyi erőfeszítés kellett egy, akár csak kis lépés eléréséhez is ezen a téren, mennyire nehéz volt minden szempontból megérteni a moszkvai vezetés kézi-vezérlését, a programozott tévedéseket (amelyeket Szerdahelyi erősen fel is hánytorgat), amihez magyar hagyományként ugyanakkora erővel zárkózik fel a Kun- és a Landler-frakció ugyancsak kaotizáló küzdelme, ami utóbb például Lukács kedvenc hivatkozási alapja is volt.
Szerdahelyi logikája és értelmezése világos és tiszta. S hogy ennek mekkora jelentősége van, azt olyan dolgok megértésének lehetősége mutatja, mint Rákosi 1925-ös hazatérése és lebukása, vagy A befejezetlen mondat valódi megértésének lehetősége. Aki nem érti a két világháború közötti kommunista mozgalmat, nem érti a két világháború közötti Magyarországot sem.
A magunk részéről ezt a váratlan „Kratkij kursz”-ot e József Attila-monográfia kiemelkedő fejezetének, és egyben annak az alapnak is tekintjük, amelyről Szerdahelyi logikája valóban le tud számolni egy sor József Attila-legendával.
Említettük, hogy az illegalitás és a saját múlt megsemmisítésének és elrejtésének szövegösszefüggésében mindenkinek egy sor kérdésről szükségszerűen csak részleges képe lehet, amelyek helyességét lehet, hogy bizonyítani is tudja, de amely elemeknek ezen kívül még egy nagy egészben is meg kell találniuk a maguk helyét.
Szerdahelyi párttörténete teljes egész, és ez kivételes teljesítmény (annyit tehetnénk csak hozzá némi gonoszsággal, hogy mégsem volt hiábavaló a nemzetközi főelvtársakkal való szakadatlan pletykálkodás a Világirodalmi Lexikon szerkesztőségében). Mindez azt jelenti, hogy József Attila életének összes, valóban csak az ismert okokból a legnagyobb nehézségekkel felderíthető konfliktusaival találkozva Szerdahelyi rögtön tudja, ki kicsoda, kinek mi a funkciója, s ehhez persze lelkiismeretesen az 1989 óta valóban lehetséges új adatokat is felhasználja.
Szép dolog az immanens műelemzés, de azért nem árt ismerni a pártot sem! Persze lehetnek olyan műelemzők, akik már belerázódtak az új pártok ismeretébe is (de ezek még nem illegálisak). Sokat segít a döntő problémák megoldásának szoliditásához, hogy Szerdahelyi alaposan bedolgozta magát a jobboldali mozgalmak történetébe is, amelyekről az irodalmár kutató csak átvételek formájában tud tájékozódni.
Szerdahelyi a József Attila-életmű összes érdemleges kérdésére, vagy ami azzal egyet jelent, érdemileg az összes vitás kérdésre megadja a választ.
Koncepciójának van egy vezérmotívuma, amelyik novum, de amelyik a bizonyítékok fényében nagyon is plauzibilis. Ez a vezérmotívum megfelel az interpretáció szintjén a párttörténeti bravúrnak a történeti alapok megteremtésének szintjén.
Szerdahelyi ugyanis azt mondja, hogy 1930-tól kezdve József Attila „bizonyos értelemben” párttag volt. Ez a „bizonyos értelem” nem Szerdahelyi hibája, hanem a párttörténeté, mint ahogy ezt részletesen ki is fejti. Nem is a „bizonyos értelem” persze az igazi meglepetés, de a folytonosság ténye.
Ha erre valaki azt gondolná, hogy mindez erkölcsi vagy világnézeti pátosz Szerdahelyinél, alaposan téved. Ez a folytonosság József Attila gondolkodásának értelmezésében van megalapozva.
A szervezeti hovatartozás számos ismert dilemmáját Szerdahelyi a párttörténetben való fölényes jártasságával oldja meg, ellentétes tételeket ilyen alapon megcáfol. A más világnézetű személyekkel vagy akár folyóiratokkal vagy mozgalmakkal való kapcsolatot Madzsar József és mások megbízásának tulajdonítja (ezt meggyőzőnek is találjuk, egyébként a Szabó Miklósra való hivatkozás is lehetséges, de annak érvei sajnos nincsenek elégségesen kifejtve magában a szövegben). A költő „ideológiai” eltévelyedéseire alapított értelmezéseket egészen nagyvonalúan magával a József Attila-szövegek értelmezésével oszlatja el, s aki eddig nem tudta volna, most megtudhatja Szerdahelyitől, hogy a költő jobban ismerte Marx-ot, mint azok, akik támadták (ami nem is volt olyan nehéz, tekintve, hogy a filozófus Marx-ot német eredetiben is csak 1930-tól kezdve lehetett először olvasni, azaz József Attilának hatalmas előnye volt még az idősebb nemzedékek olvasottabb tagjaival szemben is).
Szerdahelyi tehát három irányba sújt: a párthoz való adminisztratív viszonyt tények alapján átértékeli, a költő gondolkodását folytonosnak tekinti (meglepő módon ezt a leghíresebb és a középiskolai tankönyvekben szereplő versekkel is igazolja) és a más világnézetekkel való kommunikációját részben megbízásokként, részben igazolható politikai koncepcióként értelmezi.
Ez gyökeres és sikeres varázstalanítása az elmúlt évtizedek szakirodalmában felbukkanó József Attilának.
Előttünk egy teljesen normális fiatalember, akinek az a problémája, hogy nagyon jó költő és kiváló teoretikus. (Ami így együtt persze valóban elég baj!)
A gyerekkori szenvedések legendáját is szeretné eloszlatni Szerdahelyi, ebben ismét alapvetően igaza van, de ettől a traumatizálódások lehetősége még fennáll, s ezzel nem foglalkozik részletesebben. Nem vonja kétségbe a patologikus vonásokat általában, de ezekben is rengeteg misztifikációt lát, majd helyére teszi József Attila saját vélekedését is a pszichoanalízisről (nem veszítette el sem az eszét, sem saját logikáját, de sok szempontból foglalkozott vele, és önmagán is kutatta).
A költő pszichikai mélypontjait a párt igazságtalan magatartásának tulajdonítja (a párttörténet fölényes ismeretében), e mélypontok idején sem változik azonban sem filozófiája, sem költészete (ezt ismét bőségesen bizonyítja). Megkerülhetetlen a Szép Szó értékelése is. A magyar ideológiatörténet hagyomány mindig kivételes tisztelettel bánik a nyugatos, demokratikus, liberális ellenzékek történetével, ami nemcsak önmagában helyes, de amit e csoportok meglehetős ritka mivolta miatt meg is kell értenünk. Szerdahelyi azonban kegyetlenül mutat rá az érem másik oldalára is: egy ilyen csoport értelmiségi rövidlátásaira, társasági játékaira, elitista nárcizmusára, naivitásaira vagy akár kifinomult ravaszságaira, arra a helyzetre , amiről persze nemcsak egyedül a Szép Szó tehet , hogy végül is már csak kölcsönös anyagi és szellemi érdekkapcsolatok maradtak a József Attilához való viszony mélyén, s ezeket, mintegy „saját zászlajukat” ha egyszer leértékeltek , már nyugodt lélekkel sorsára is hagyhatták.
Szerdahelyi párttörténete eleve, már kifejtetlenül is tartalmazza annak magyarázatát is, hogy miért nem József Attila utazott a moszkvai Nemzetközi Írókongresszusra. Ebből az alkalomból azonban némi igazságot kell szolgáltatnunk a rendre melléfogó, balfácán moszkvai vezetésnek. Lehetett talán bennük annyi realizmus, hogy el tudják képzelni, miket írt volna József Attila hazatérése után. Ezt a felvetést hiányoljuk Szerdahelyinél.
Szerdahelyi tehát a maga alapkoncepciója alapján (szervezeti és gondolati folytonosság és a gondolkodás eredetiségéből következő szabad cselekvés) érvényesen teszi helyre az elmúlt évtizedek egyoldalúságait, rossz hangsúlyait, amelyek, mint említettük, a nagy történelmi körforgás egyes fázisainak beköszöntésével egyenlők az életmű értelmezésében.
Kérdezte bárki a versenylovakat?
Egyetlen ponton korrigálnánk csupán a „megvalósított” koncepciót. Érdemileg mindenütt egyet értünk a korrekció irányával és tartalmával. Meggondolandónak tartjuk azonban, hogy Szerdahelyi – helyesen – a teljes győzelemre tör, és amikor elérkezettnek érzi a győzelem tényét, nem gondolkodik el az álláspontja szerint helyes és a bírált álláspont egyes elemeinek szintetizálhatóságáról. Emiatt több, egymásra hasonlító szituáció keletkezik. Egyetértünk az egzisztencialista értelmezések elutasításával, de vajon az egzisztencializmus egy kiterjesztett értelmezése nem lenne összeegyeztethető József Attila gondolkodásával? Világos, hogy az egzisztencialista gondolkodás nem akkor kezdődik, amikor az első, ilyen című tanulmány megjelenik. Ilyen a Garai László felvetette kategorizáció-probléma is, Szerdahelyinek igaza van az értelmezés mint végső magyarázat elutasításában, de vajon ez is nem fér-e össze az ő legsajátabb gondolkodásával? Nyilván ilyen a pszichoanalízis kérdése is, amit ugyancsak jól megold, de amely részleges érvényének elismeréséről saját gondolkodását alapul véve is beszélhetnénk. Olyan szintézisekre gondolunk, amelyek a Szerdahelyi rekonstruálta saját gondolkodás primátusából indulnak ki és úgy integrációképesek, hogy nem térnek le saját alapjaikról, ebben Szerdahelyinek igaza van.
Szerdahelyi monográfiája kiváló mű. Elsősorban azért, mert a szerző személyiségének nonkonformizmusa, látszólag önkényes ítéletei ebben az esetben, az évtizedes kutatás kohójában, rendre kiforrottá válnak. Mindenki hallhatott Szerdahelyitől olyan „vad”, nonkonformista ítéletet, ami mosolyt válthatott ki, és amit ő még nagyobb szenvedéllyel védelmezett (ha már itt tartunk, úgy, mint József Attila). A József Attila-monográfiában ilyen ítélet alig van (ilyen például az Óda értékelése, ami nemcsak felszínes, de a magyarázata is rövidre zárt).
Látható, hogy a József Attilával való foglalkozás átalakította az ő személyiségét is. Egyrészt úgy, hogy állandóan tanult a munka során. A nagyszabású állandó tanulás egyébként Szerdahelyi alaptulajdonsága. Lírai költőként induló könyvtárosból nagyon fajsúlyos teoretikussá vált. Egyes állomásait közelről is láttam, az olyan vállalkozások, mint a Világirodalmi Lexikon, nyilván részei voltak ennek a kolosszális tanulási képességnek.
A József Attilával való foglalkozás átalakította a személyiségét. Lényeglátóvá tette.
A szöveg olvasása során végig azon törtem a fejem, hogy belevegyem-e a recenzióba, hogy Szerdahelyi József Attilával dialogizálva és dolgozva, vele küszködve létrehozta a kommunista értelmiségi 2020-as típusát
József Attilától vette át ezt.
A kommunista értelmiségi 2020-ban azért kommunista, mert van határozott és önálló képe a világról. Ezt nem szabad összekeverni a marxizmussal, bár annak van a legtöbb esélye erre, az igazi probléma itt is a baloldal története, hiszen minden évtizedben fel kellett volna lépnie egy új Marxnak.
De a kommunista értelmiségi 2020-ban azért is kommunista, mert tudja, hogy ki kicsoda, ki kit zsákmányol ki, és az ő helye hol van.
Nagy örömömre (meglepetésemre azért nem), találtam Szerdahelyi szövegében is egy hasonló definíciót: „…előre kell bocsátanom, kit tekintek kommunistának.
Nagyon leegyszerűsítve a kérdést, a kommunistaságnak szerintem két ismérve van. Az egyik az, hogy az ember, logikusan gondolkodván, elfogadja Marxnak és Engelsnek azt a teóriáját, miszerint a társadalmi fejlődés szükségszerűen vezet el a kommunizmusnak – vagy szocializmusnak, de finnyásabb ízlés esetén bármi másnak – is nevezhető osztálynélküli társadalomba, „a szabadság birodalmába”, amelynek döntő vonása az is, hogy megszűnik az ember részvétele „a tulajdonképpeni anyagi termelés”-ben, amely mindig „a nyomor és a külső célszerűség diktálta munka” (K. Marx 1961: III. 785-786.). A másik ismérv az, hogy – a cserkészek jelmondatát alkalmazva – az illető minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy ezt a fejlődési folyamatot elősegítse.”
A kert
Emberek, írók keresztnevét magyarítani idejétmúlt dolog; családnevüket lefordítani felesleges. Kivéve, ha azt ők maguk találták ki. Amikor a félig német származású Kurt Erich Suckert elhatározta, hogy teljesen olasz lesz, méghozzá nacionalista „főolasz” (Arcitaliano) 1 – nem mint Ettore Schmitz, aki Italo Svevóra (Olasz Svábra) „olaszosított”, így fejezve ki kettős (olasz–német) identitását – fura módon egy harmadik, se nem olasz, se nem német, hanem francia nagyság, a nemzeti „gloire” legfőbb jelképévé nőtt Bonaparte Napóleon nevét vette alapul és torzította ellentétére: a Malapartét magyarra hol „rossz résznek”, hol (valamivel szerencsésebben) „rossz oldalnak” fordították. 2 Névválasztása, helyesebben „névcsinálása” programadó szándékkal történt, de profetikusnak bizonyult. Malaparte személyisége, életútja, munkássága, szinte minden műve provokatív, besorolhatatlan, mindig „más”, mindenhonnan kilógó volt, s annyiban csakugyan mindig a „rossz oldalon” álló, hogy – bár monográfusa, Giordano Bruno Guerri szerint „mondott mindent és mindennek az ellentétét aszerint, hogy kivel beszélt” 3 – menetrendszerűen előítéletes-rosszhiszemű gyanakvással fogadták. Talán éppen önellentmondásai, színeváltozásai, „átállásai” miatt: félnémetből „főolasz” lett, az első világháborúban „interventista”, azaz háborúpárti önkéntesből fasiszta, majd antifasiszta, később kommunista, legvégül, halála előtt, megtért katolikus… A bolsevik Trockíjtól a náci Hans Frank feleségéig többen nevezték őt enfant terrible-nek, fenegyereknek 4, noha a musset-i enfant du siècle (a század gyermeke) legalább ilyen találó lenne: „oly korban élt ő e földön”, amely a bűnös és az áldozat létpólusai között a kalandorság nem éppen arany középútját kínálta fel. Malaparte élt a lehetőséggel. Jócskán. Kalandos és kalandor élete éppoly gazdag izgalmas és elképesztő fordulatokban, mint amilyen szegény következetességben. Ez érvényes tükörképére, az életművére is. Ez teszi mindkettőt oly érdekessé, ám ez áll kanonizációjuk, klasszicizálódásuk útjában is. A Novecentónak Malaparte elmaradhatatlan színfoltja lett, nem klasszikusa.
Az ilyen személyiségről sokkal kevésbé szerencsés – rá nézve, de a tanulmányírókra, sőt az olvasókra is – pályaképet írni, mint műelemzéseket, mivel erényei inkább egyes könyveiben, mintsem életműve egészében rejlenek. Kivált főműveiben. Legkiváltképp a kritika teljes konszenzusa által „capolavoro”-jának ítélt Kaputtban, amely először még 1944-ben (Nápolyban) látott napvilágot, azonnali közönségsikert aratva. Nehéz lenne eldönteni, hogy vajon kontextusa és tárgya, az akkor még tomboló második világháborús apokalipszis mindenki által megélt borzalmainak következtében, avagy ellenére rázta meg a kortársakat. Nem kétséges viszont, hogy gyors és tartós – azóta is tartó – világsikerét már nem lehet pusztán tanúságtételével, kordokumentum-értékével magyarázni, irodalmi színvonala indokolja azt. Mi a Kaputt? Guerri műfajmeghatározási kísérlete – „krónika és erkölcsrajz, elbeszélés és esszé, politika és fantázia” – burjánzó, bizonytalan – és hiányos. Kimaradt belőle az, amit mai szemmel talán legfontosabbnak látunk, hogy a helyszíni riportot, a haditudósítást emeli szépirodalmi rangra. Ezzel jócskán megelőzte korát és megelőlegezett olyan kanonizációs fejleményeket, melyeknek leglátványosabb, leghivatalosabb aktusa a fehérorosz Szvetlana Alekszijevics 2015-ös Nobel-díjazása volt. A magas irodalommá emelt „interjú” legvirtuózabb, legemlékezetesebb példája a második rész első fejezében az író krakkói beszélgetése a Harmadik Birodalom által leigázott Lengyelország (a „Főkormányzat”) véres kezű helytartójával, Hans Frankkal nem a Guerri bírálta mindenkinek megfelelés, mindenhol tetszeni akarás jegyében, hanem egyszerre leleplező és önkínzó fekete humorral, mely (ha utólag bátrabbá szépült is) a leghitelesebb arcképet festi a művelt, tanult, irodalom-, művészet- és zenerajongó (a rosszmájú Guerri szerint „az első szövegváltozatban még magasztalt” 5) úriember („olyan, mint egy reneszánsz kori olasz úr”) és a tömeggyilkos kiskirály („Frankreich” kényura, Lengyelország német „királya” lengyelek és zsidók pusztítója egyéniségéről a varsói gettó, a „tiltott város” halottainak, élőhalottainak, haldoklóinak és halálraítéltjeinek szentelt fejezet előtt. 6 Az öndefiníciója szerint „kegyetlen könyvhöz” 7 illő kegyetlen gúny találkozik a „műegészen” szintén végigvonuló (s a részcímeket adó) állatszimbolikával a zárórészben, A legyekben, ahol a nápolyiak „küzdelmét, sőt egyenesen háborúját a legyek ellen” a legyek nyerik meg. 8
A Kaputt és A bőr (La pelle, 1947) közötti folytonosságot, rokonságot nem csupán Nápoly és a háború motívuma képviseli. A Kaputt olasz kiadásának (a magyarból kimaradt) függelékében (Documenti autobiografici) Malaparte beszámol arról, hogy „könyve, a Kaputt megjelenése után” őt „a német nép ellenségének, a német név rágalmazójának” nevezték „sokan Németországban” (mely alapon a iaşi-i „vérszomjasan tomboló pogrom” és a kivájt partizánszemeket kosárba gyűjtő usztasák horrorképei miatt a román és a horvát nép befeketítésével is megvádolhatták volna 9), holott ő „a nácizmust gyűlölte mindig” és „mély szánalmat érzett a német nép iránt, amelyet ilyen könyörtelen zsarnokság nyomott el anélkül, hogy fellázadhatott volna ellene”, elutasította azt a törekvést, hogy „a német népet egyfajta gyarmati rabszolgaságba hajtsák”, ami „tipikusan hitleri megoldás” lett volna, valamint „a német ifjúság olyan erkölcsi elítélését, amelyre nem szolgált rá”. 10 A bőr publikálása után viszont már az olasz, azon belül főként a „nápolyi nép” megrágalmazásának vádjával kényszerült szembenézni. A könyvcím Malaparte szerint a „mentsd a bőröd” minden áron nápolyi-népi imperatívuszára, az opportunizmus „pestisére” utal 11, de legalább ennyire felidézi a kaméleon környezetéhez idomulóan át- meg átszíneződő, valamint a kígyó időnként levedlett bőrét is. A világháború végén, 1943 és ’45 között a „nápolyi nép” új uraihoz, a felszabadító amerikai katonákhoz kényszerül alkalmazkodni, akik olykor úgy uralganak rajta, hogy a kaméleonbőr a szégyentől vörösre színeződik. „A dicsőséget, hogy elsőként szabadították fel, Európa összes népei közül a nápolyi népnek juttatta a sors… De hogyan várhatták el a szövetségesek, hogy felszabadítják a népeket, ugyanakkor arra kényszerítik őket, hogy legyőzötteknek érezzék magukat? Vagy szabadok, vagy legyőzöttek. Igazságtalanság lenne azért hibáztatni a nápolyi népet, hogy nem érezte magát sem szabadnak, sem legyőzöttnek.” 12
Ahogyan Krakkóban a nácik Malaparte személyében olyan emberrel akadtak össze, aki egy szövetséges ország, a fasiszta Olaszország polgáraként, de nem híveként, hanem belső (bensőjében) ellenségeként beszélgetett-vitázott a nemzetiszocialista főkormányzóval, úgy most a felszabadító-megszállók között érzi magát kirekesztettnek az egykori fasiszta, akit ellenzékiként, a rezsim belső ellenségeként Mussolini bebörtönöztetett, a Duce veje, Ciano kiszabadíttatott, meggyőződése ellenállóvá tett, s aki a „szép új világ” születését csúnyának és sok szempontból a régire emlékeztetőnek találja. Amiképp a német apa fia, Kurt Erich Suckert a német bűnök miatt bűntudatot érzett, melybe a túlkompenzálás vágya és az Európában évekre kitaszított-kiközösített nemzet iránti együttérzés vegyült, akként a „főolasz” Curzio Malaparte országa zsarnokának bukásán örvendezve is siratta népét, akit a diktátor magával rántott előbb a szégyenbe, majd a katasztrófába.
1 Giordano Bruno Guerri: L’Arcitaliano. Vita di Curzio Malaparte, Leonardo, Milano, 1991, Vö. Eugenio Montale: L’Arcitaliano, Corriere della Sera, 1957. július 20. [vissza]
2 Lontay László: Malaparte, Curzio in Világirodalmi Lexikon 7., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982, 641. o., Bán Zoltán András: Az állatok világháborúja, Élet és Irodalom, 2016. október 21., 20. o. [vissza]
3 Guerri, 213. o. [vissza]
4 Guerri, 36. o., Curzio Malaparte: Kaputt, Vallecchi, Firenze, 1964, 97. o., Curzio Malaparte: Kaputt, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1962, 97. o. [vissza]
5 Guerri, 214. o [vissza]
6 Kaputt (Vallecchi), 95., 98., 129–154. o., Kaputt (Európa), 95., 100., 120–139. o. [vissza]
7 Kaputt (Vallecchi), 8. o. Kaputt (Európa), 32. o. [vissza]
8 Kaputt (Vallecchi), 647. o. Kaputt (Európa), 485–486. o. [vissza]
9 Kaputt (Vallecchi), 155–214., 415–430. o. Kaputt (Európa), 139–180., 317–327. o. [vissza]
10 Kaputt (Vallecchi), 673–678. o. [vissza]
11 Guerri, 250. o. [vissza]
12 Curzio Malaparte: La pelle, Mondadori, Milano, 1991, 3–4. o. [vissza]
Egzekúció
„…Kik sebesettettek, vagy megholtanak
Méltók, hogy dicséretben maraggyanak,
Most véreket érettünk kihullatták
És testeket értünk szaggatták…”
(alsólendvai Teőke Ferenc)
Ha Szigetváron jár az idegen, két nevet keres: Zrínyi és Szulejmán. Egy magyar és egy török. Mindketten itt vesztették életüket és hősök lettek a kor politikai aspektusa szerint. Valójában áldozatok voltak a kor hódító politikája miatti küzdelemben. Szulejmán hódított, Zrínyi önfeláldozóan védekezett. Dédunokája, gróf Zrínyi Miklós költő, a magyar irodalom gyöngyszemévé tette dédapjáról szóló Szigeti veszedelem című hőskölteményét, tizenöt énekben, amely a 17. század legrégebbi fennmaradt eposza. Hazaszeretet és hősiesség csodája.
Ennyi ismeret alapján azt is hihetnénk, hogy Szigetvár története Zrínyivel kezdődik és végződik, mert másról nem emlékezik meg a história. Zrínyi hős és jelkép, ennek megfelelően méltó helyet foglal el történelmünkben. Valójában egy harmadik hősről és egyúttal áldozatról is van szó: a horvát származású Stancic Markó, magyar nevén Stancsics Horváth Márkról. Talán megbocsátható, ha áthallást vélek felfedezni közte és Táncsics – eredeti nevén Stancsics Mihály – neve között. Pillantsunk bele a történelem kevésbé közismert eseményeibe, nézzük meg hármuk tragikus életének összefonódását egy helyen, egy időben, mégpedig Szigetváron.
Szigetvárat először Lázár szigetének nevezték, első ismert birtokosa a 12. században Almamelléki Macrinus volt. Az Almás patak ingoványos árterületén egy 23-25 méteres lovagvár állt. A család sarja, Tapsonyi Anthemi Miklós a fenyegető méreteket öltött török hódítás miatt továbbadta a várat tizenhárom faluval együtt Török Ambrusnak. Már ott találjuk mellette fiát, az ifjú Bálintot is, aki nagyon elemében volt ebben az időben. A mohácsi vész után nemcsak két király, Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János, hanem az oligarchák főurai is hadakoztak egymással. Török Bálint, a kor tehetséges típusa: jó katona, politikus-intrikus, az új, protestáns hit lelkes híve, korlátokat nem ismerő főúr, az országot behálózó rabló hadjáratok vezére, a köpönyegforgatás mestere. Érdeme, hogy a szigeti lovagvárat végvárrá építtette, így a dél–Dunántúlon a törökkel szemben álló front pillére lehetett.
A várkapitányi tisztet mindig tekintélyes, jó vitézi hírben álló, befolyásos férfiak viselték. Szigetvár királyi átvétele után (1543), Zrínyi előtt tizenhárom várkapitány regnált, akik közül egyet háromszor is újra választottak. 1556. február 13-án az uralkodó kinevezte Szigetvár élére a gradeci születésű, horvát nemzetiségű Stancic Markót, Stancsics Horváth Márkot. A család nemességét 1264- ben, az Árpád-házi királytól kapta. A Batthyányiak „kéthelyes szolgája” (apródja) volt, náluk tanult és vált kitűnő katonává, politikussá. Egy ideig Zrínyi Miklós támogatását is élvezte, bár később élesen szembefordultak egymással. Az ifjú főúr annyira azonosult a török által hasonló sorsra jutott magyarokkal, hogy eredeti családi nevét is Stancsics Horváthnak, keresztnevét pedig Márknak (latinul Marcusnak) írta. Kifogástalanul beszélte nyelvünket. A horvátok, szlovénok, szerbek, bolgárok a Markó nevet hősi keresztnévnek tekintették, Markó királyfiról egész sor népi énekük szól.
Amikor Stancsics Horváth Márk megérkezett Szigetre, már csak idő kérdése volt, hogy a török mikor veszi ostrom alá a várat. Parancsnoki teendőkben jártas volt, hiszen 1549-ben ideiglenesen e vár parancsnoka, de Csókakőn és Béren is volt már várnagy. Nem sok ideje maradt a védelem előkészítésére. Elsősorban több katonára és hadiszerre lett volna szüksége, mivel a várnak még 600 gyalogosa sem volt. Nádasdy gróf révén elérte, hogy az uralkodó 3000 forintot küldött zsoldra. Áprilisban tisztjeit küldte Bécsbe, hogy a vár hadiszükséglete ügyében kilincseljenek. Ferdinándtól ígéretet kaptak, hogy pénzt, népet és „lőendőt” küld. Az ígéretből semmi sem lett. Tíz nappal Ali pasa érkezése előtt Zrínyi is csak levélben „bátorította” Stancsicsot. A kör bezárult…
Szigetvár fegyveres erejéről kevés, épp ezért igen becses adat áll rendelkezésünkre. A századok folyamán elfelejtett, de a viszonyokat jól ismerő és átélő alsólendvai Teőke Ferenc, a vár költő-krónikása így számol be a viadalról:
„Az lovagok csak kevesen valának, / száznál többen mert nem sokan valának, /
az gyalogok es ötszázan valának ,/ azok nélkül, kik városiak valának,/
szeretetbe, egyetértésbe valának…”/ A városban a viadal idején a bíró 2950
„nyomorult keresztényeket… gyerekekkel és asszonyokkal együtt számlált öszve,
akik a harcok során „akadékok férfiaknak valának”.
1556. június 1-én a törökök lőni kezdték a várat. Egy kémjelentésből tudjuk, hogy „az sáncokat annyira vitték az váras mellé, hogy a Késás-bástyánál az zászlók az árok hátán valának. Az basa és mind a bégek rajta valának önmagok is a sáncokon.” A törökök a várost felgyújtották, Kadim basa azonban számolt azzal, hogy nem egykönnyen tudja bevenni a várat. Egy fogoly elárulta a török tervet: „Ha az kolumbrinák (nagy ágyúk) a várnak nem árthatnak, azt (ti. a tavat) fával töltik fel.” Stancsics egy csapattal kiosont a vár „ajtóján” egy 140-160 méter széles vízálláson átvezető ösvényen megrohanták a hódítókat. Négy órán át tartó közelharcban a városból „kivágták” az ellenséget. Nyolcszáz muszlim lett áldozata a harcnak, köztük Naszuf bég is. A szigetvári veszteség huszonnégy ember volt. Kádim Ali az újabb támadás előkészítésére a várat megközelíthetetlenné tevő tó vizét lecsapolta. A régi gátat vasdorongokkal szétverték. Teőke Ferenc ennyit ír: „Az árokból vizét kivágják vala…”
A vár mindkét tüzére megsebesült, így a helyzet válságosra fordult. A tömlöcben ült egy rab, Pribék Lázár, aki szabadulása ellenében felcsapott pattantyúsnak. Első lövésével telibe talált egy oszmán ostromágyút. A török balszerencséjére zuhogni kezdett az eső, így a lecsapolt tó sártengerében feladták a küzdelmet. Az új pattantyús egy kis csapattal kiosont a várból és „ószalonnából, vásott óhájból és puskaporból keveréket helyezének a törökök által 25.000 kocsi fábul emelt keleti ostromtöltés hézagaiba és meggyújtották…” A készenlétben álló végváriak puskatűzzel árasztották el az előfutó és oltással kísérletező törököket. Virradatra hétszáz muzulmán teste borította az izzó talajt. Szigetvár viadalának huszonnyolcadik napján teljes siker koronázta Stancsics Horváth Márk küzdelmét Kádi „kappan” Ali hadával szemben. A segítség nélkül hagyott várba a kanizsai várból Nádasdy Tamás nádor kitartásra buzdító levelet küldött…! Újfent csak ennyi!
A törökök megkezdték az ostrom második fázisát. Stancsics ezt írja: „Ím most immár az falt eréssen teretik álgyúkkal. A vár falát kívöl öreg álgyúlevésekkel mind elrútéták.” Július 18-án egy elszánt kis csapat kilopakodott a várból és a szétágyúzott nyugati építményt felgyújtotta. Feltűnő, hogy az akció során érdemi ellenállás nem történt. A török belefáradt a negyvenegy napja tartó, súlyos emberveszteséggel járó ostromba, járvány is pusztított közöttük. Az ostrom következő napján „megzendüle a török tábor és elindula Babocsa felé, a királyi felmentő sereg ellen. Pedig töröttebb házat hiszem, hogy nem láttak, mint a szigeti ház vagyon megtörvén.” – írja Stancsics ostromnaplójában.
Hiába vonult el a török a császári sereggel megütközni, a parancsnokok a harc abbahagyását szavazták meg. A Habsburg hadsereg visszavonult Kanizsára, mindössze kétszáz gyalogost küldtek Stancsics Horváth Márk megsegítésére. S mintha a két sereg összebeszélt volna, hátat fordítottak egymásnak: a királyiak Kanizsára, Kádim Ali basa pedig újra Szigetvárnak indult.
Felmerül a kérdés: miért nem támadta meg Babocsán a 10.000 főnyi királyi sereg a török hadat? Nádasdy Tamás bűne, hogy tízezernyi, pihent had parancsnokaként elszalasztotta a lehetőséget, hogy Szigetvárral közösen mérjen csapást a pasa megingott, járvánnyal küzdő seregére. Egy pihent, ütőképes katonai erő végleg elsöpörhette volna a törököket.
Ikarosz
1556. július 26-án Kádim Ali pasa visszatért Szigetvár alá. Stancsicsnak három napja maradt a vár helyreállítására. Asszony, gyerek is dolgozott, mert „országokért, magokért fáradnak!” Az új viadal merőben más volt, mint a negyvenegy napos fő ostrom, amire most már a szigetváriak rajtaütő kitörései voltak jellemzőek. Stancsics szerint: „Az menekülő törökök közül nem keveset öltek meg a szigetiek…” A pasa Dervis béget elküldte a székesfővárosba ágyúkért. Súlyos csapás érte a szigetieket: a török fogolyból lett pattantyúsmester elesett. „Napkeletről erős ostromot tevének s a ravasz budai pasa nem szűnt meg édes szókkal őket hitegetni…” Teőke Ferenc szerint ijesztésül száztizenhat lándzsára szúrt fejet mutogattak, amelyek között volt szakállas német, tar török koponya is. De ez már az utolsó, kétségbeesett erőfeszítés volt, mely megtört Stancsics Horváth Márk seregének – immár második – kemény helytállásán. Kádim Ali basa 1556. július 31-én seregének megmaradt roncsaival elvonult Szigetvár alól.
Stancsics jelentésében hetvennégy katonája haláláról és tizenegy eltűnéséről, nyolc munkás, tizenhét civil férfi és nyolc női áldozatról ad számot. Teőke Ferenc így ír róluk:
„Kik sebesettetek vagy megholtanak
Méltók, hogy dícséretben maraggyanak,
Most véreket érettünk kihullatták
És testeket értünk szaggaták”
Stancsics is súlyos láblövést kapott, s bár az uralkodó saját bécsi orvosával kúráltatta, haláláig sem gyógyult meg. A kirurgusok a sebből egy csontszilánkot vettek ki, melyet a família századok múltán is kegyelettel őrzött. A török katonai erők, a törökbarát politikai és katonai törekvések széles skálája 1556-ban kizárólag Szigetvár alatt vallott kudarcot az ellenállás miatt.
A török elvonulása után Stancsics azonnal elkezdte a bajok orvoslását. Beadványban kérte a királyt, hogy a sebesültekhez kirurgust, a katonáknak zsoldemelést küldjön, a gyalogosok számát ezer, a lovasokét száz fővel kérte gyarapítani. Sürgette a megrongálódott vár védműveinek helyreállítását, a törökök által betemetett árok kitisztítását. Mikor azt tapasztalta, hogy semmi segítség nem érkezik, 1557 február elején kiábrándultan leköszönt tisztségéről. Utódja, Farkasics Gergely óvatosan csak egy évre vállalta a kapitányságot. De ekkor sem változott a bécsi udvar magatartása, és Farkasics úgy szállott korai sírjába, hogy „romlott és puszta az vár, az miképpen az terek hatta.”
Végül a Habsburg hadvezetés belátta, hogy Sziget kulcsfontosságú vára élére a különleges parancsnoki képességekkel rendelkező Stancsics Horváth Márkot kell megnyernie, aki végül harmadszor is vállalta a nehéz posztot. Farkasics utolsó kérelmét, hogy küldjön a kincstár építőmestert a várba, a hadvezetés végre teljesítette. 1558. március 23-án a kiváló itáliai várépítő mester: Paolo de la Mirandola a helyszínre érkezett. (Többek között ő építette a gyulai várat is.) Új korszak kezdődött Stancsics harmadik parancsnoksága alatt: az erőd korszerűsítése és a várbirtokból eredő, égetően szükséges bevételek vaskézzel való behajtása. Addigra Stancsics hatalmas birtok ura lett. A sikeres török ostrom kivédéséért Ferdinánd három Szepes megyei faluval, húsznál több Baranya, Tolna és Körös megyei helységet adományozott neki. Baranya megye főispáni méltóságát és bárói címet is kapott. Jellemző erre a kemény szavú és tettű végvári katonaemberre, hogy kora feudális szokásaival mit sem törődve, soha életében nem használta a bárói címet.
Az utolsó farkaspár
Az építkezésről Stancsicsnak több levele maradt fenn. Harmadik kapitányságát Szigetvár korszerűsítése mellett a vár jövedelmének tűzzel-vassal való behajtása jellemezte. A szomszédos bégek megtiltották a jobbágyoknak, (rájáknak) hogy Szigetvárnak adózzanak. Stancsics a tisztek fizetésén úgy segített, hogy falvakat juttatott nekik, melynek jövedelméből pótolta a király által sosem küldött a zsoldjukat. A zsákmányból nagyobb részt adott, a gazdátlanul maradt birtokokat lefoglalta és kemény szigorral tartotta a várkapitány pallosa alatt. Vállalta a szüntelen életveszéllyel járó harcot, szinte nem is volt magánélete.
Szigeti fegyveresei körében az ellene szított ellenségeskedés mellett olaj volt a tűzre, hogy életre szólóan összetűzött a nagyhatalmú Zrínyi Miklóssal, aki bosszúból számadásait vizsgáló biztosokat küldött a nyakára. „Minden dolgot énrám akarnak hándorétani – panaszolta levelében – pedig Zrínyi szemkitolással és akasztással fenyeget bennünket, amiért rablóikat (Zrínyi haramiáit) megbüntetjük.”. Csúf és méltatlan hajsza indult Szigetvár kapitánya ellen, bár az egymást követő vizsgálatok csekélyke anyagi differenciát mutattak ki. Méltán írta a királynak: „Én azt hittem, reménlettem, hogy mind őfelségének, mint ez országnak kedves szolgálatot tettem…” – Emlékezzünk: Dobó Istvánt is börtönbe vetették Eger győzelme után.
Stancsics Horváth Márk katonáival együtt tudta, hogy az ő kezükben van a magyar területek védelme is „…mert sehol nincsen ki ellenek álljon mostanában…” Az 1560-as év végén úgy erőt vett rajta a betegsége, hogy a következő év januárjában az uralkodó Bécsbe hívta és udvari doktorait bízta meg kezelésével. Állapota valószínűleg az 1556-as ostrom során szerzett lábsérülésével állhatott kapcsolatban. A kirurgus ugyan egy csontdarabkát eltávolított, de a puskagolyó a testében maradt. Ennek ellenére hamarosan visszatért Szigetvárra, ahol Zrínyi utasítására a halálos beteg kapitány ellen még mindig folyt a véget nem érő vizsgálat. Már csak deákjának diktálta tollba Ferdinándhoz címzett levelét: „Ha őfelsége kételkedni fog az én hűséges és tiszta kezű mivoltomban, szívesen átadom helyemet másnak, ha ugyan előbb nem halok meg…”
És 1561. augusztus 22-én megvált az élettől a végvári harcok legkiemelkedőbb kapitánya. Még csak halálán volt, mikor Zrínyi Miklós tájékoztatta róla Miksa cseh királyt és közbenjárását kérte Ferdinándnál a szigeti kapitányság elnyeréséhez. A király először kassai főkapitánynak akarta kinevezni, de mivel ezzel igényét nem tudta kielégíteni, az uralkodó tárnokmesterré tette. Zrínyi ugyan ezzel a társadalmi ranglétra igen magas fokára hágott, de tisztsége csupán formális volt, mert azt különböző hivatalok látták el. Stancsics Horváth Márk halálával végre elérkezett számára az idő, hogy a várkapitányi tisztet betöltse. Vágyát elérte: a még ki sem hűlt tetem mellett bevonult Szigetvárra, ahonnan ő is csak holtan távozott.
A Stancsics Horváth Márk vezette küzdelmek hadtörténeti jelentőségéhez nélkülözhetetlen forrásértékkel bír alsólendvai Teőke Ferenc négy soros strófákból álló, terjedelmes, históriás verse, amely részletes tudósítást nyújt az eseményekről. A kéziratban fennmaradt munka latin címe magyar fordításban: „Anthemius szigetének, melyet most Szigetnek szoktak nevezni, ostroma története.”
Nagy Géza szobrászművész mellszoborral tisztelgett Stancic Markó – Stancsics Horváth Márk, a hős kapitány emléke előtt, melyet 1971-ben állítottak fel Szigetváron a Horváth Márk téren. A szigetvári Várban Stancsics Horváth Márknak még a neve sincs feltüntetve…
Itt ér véget kutatásom. Segítségemre volt Sugár István: Szigetvár és viadala című munkája, Szigetvár története (Kossuth Kiadó), Takács Erika: Magyarország csodálatos templomai. (A szigetvári könyvtár munkatársai). Reménykedem, hátha sikerül utódaimnak megtalálni azt a családi szálat, amely Stancsics Horváth Márkot és (S)tancsics Mihályt összeköti a magyar történelemben. Talán…
A vad
1969. nyara volt. A világtörténelem nagy pillanatának napja. Ember szállt le a Holdra. Dühös voltam. Nem láthattam a holdraszállást, pedig még a Magyar Televízió is közvetítette. Aznap volt az első munkanapom a Madách Színházban. Reggel nyolcra mentem felvenni a munkát. Egy alagsori műhelyben színes fóliákat kellett leszabnom és különböző méretű, középen kivágott éghetetlen kartonlapok közé szegecselnem. A többieket nem igazán érdekelte, hogy mi is történik a nagyvilágban. Bemutatkoztunk egymásnak. Én voltam az új fiú. Semmit nem láttam még a színházból. A műhelyben mindenki egykedvűen szegecselt. Sanyi bácsi, a legöregebb világosító, rövid munkavédelmi oktatást tartott.
– Arra figyeljen, hogy ne üssön a kezére, hogy a pengével ne vágja el az ujjait, és ne fogja meg puszta kézzel a 220-at, mert megrázó élményben lesz része. A többit majd elmondja a főnök, aki csak tízre jön. Hallani fogja, ha megérkezik.
A többiek röhögtek. Nem tudtam eldönteni, hogy min. Talán rajtam? Vagy a főnökön, akit majd hallani fogok?
– Mit kell itt csinálni ilyenkor nyáron, amikor nincs előadás? – kérdeztem az öreget.
– Majd megtudja. Rengeteg a munka. Karbantartás, pucolás, az egész épületben nekünk kell a világítást javítani. Ha valahol kiég egy izzó, azt is nekünk kell cserélni. Nem fog unatkozni. Holnap reggel magának kell nyitni és este zárni.
– Az mit jelent? – kérdeztem teljes tudatlanságban.
– Maga lesz az utolsó, aki kilép az épületből, miután az összes áramforrást lekapcsolta, a pincétől a padlásig. Majd megmutatjuk, meg fogja tanulni a járást.
Ránéztem az órámra. Az Apolló legénysége most léphet a Hold felszínére. Én meg itt szegecselek. A Hársfa utca felől egy repülőgép közeledett. A többiek hirtelen úgy tettek, mintha nagyon keményen dolgoznának. A repülőgép egyre hangosabb lett, majd az ablak előtt leparkolt.
– Megjött! Itt a főnök!
Az ablakhoz léptem. Egy Velorexet, köznyelven bőregeret tologatott előre-hátra egy szemüveges pasas. A háromkerekű, műbőrrel fedett, kormánykerékkel, pedálokkal felszerelt motorkerékpár volt a korabeli rokkantkocsi. A szocializmus egyik szimbóluma. Mivel könnyű, egyszerűbb volt kívülről tologatni, hogy az ideális parkolóhelyre kerüljön. A pasas háromszor körbejárta, majd egy lakattal elégedetten bezárta az ajtaját.
Az egész világ nézheti, ahogy az ember megteszi első lépését a Holdon. Milyen lehet? Mit mondanak? Mit láthatnak? Mit érezhetnek?
Nagyon büdös benzinszag úszott be az ablakon. A bőregér illata visszatérített a valóságba. Nyílt az ajtó, és belépett a főnök. Mindenki nagyon dolgozott, nagyon mosolygott. A főnök kigombolta kék köpenyét, és szolgálatba helyezte magát.
– Jó napot! Na, ki ma az új ember? – kérdezte merő rutinból, de nem is nagyon nézett körül.
– Én vagyok! – feleltem.
– Maga? – Csak éppen, hogy rám nézett. Nem mutatott különösebb érdeklődést. – Jó, majd egy óra múlva jöjjön be hozzám, az irodámba. Elbeszélgetünk. Sanyikám, majd mutassa meg neki az utat.
– Meg fogom mutatni főnök. Majd felviszem. Egészségére!
A többiek kuncogtak magukban. A főnök nagy gesztussal kitárta az ajtót és nyitott köpenyében kilebegett.
Idős nénik és bácsik ételhordóval másztak fel az első emeletre. Ott volt az ebédlő. Egykori színészek, műszakiak jártak vissza ide ebédelni.
– Be lehet fizetni, ha itt akar ebédelni. Nem valami jó a kaja, de meleg. Viszont nem drága. Majd meglátja. Befordultunk egy hosszú folyosóra. Na, itt vagyunk. Jobbra az öltözőnk, majd kap egy öltözőszekrényt, a főnök adja a kulcsot. Tovább az étkezde, tovább a házi büfé, vele szemben a főnök birodalma. Aztán vannak itt irodák, szabók, fodrászok, kiszolgáló személyzet, a statiszták öltözői. Lent vannak a vezető színészek öltözői. De majd megtanulja idővel. Ez egy hatalmas labirintus. Ne legyen elkeseredve, ha elsőre nem találja meg amit keres. Ehhez hetek kellenek. Na, itt vagyunk.
Sanyi bácsi az ajtóhoz lép, és határozottan, mintha titkos jelet adna, hármat kopog. Az ajtón szerény felirat. Fővilágosító, Makara Pál.
– Tessék! – hallatszott belülről.
Sanyi bácsi benyitott, de nem lépett be. – Meghoztam az új embert!
– Küldje be!
– Csak okosan! – biztatott az öreg és becsukta mögöttem az ajtót. A főnök, aki egy kicsit elhízott, kicsit ápolatlan és borostás volt, barna nadrághoz piros műszálas ingpulóvert viselt, vastag, több dioptriás, feketekeretes szemüvegben, egy ócska karosszékben ült, szájában füstölgő cigaretta. Előtte, az íróasztalán egy műszaki rajz. A falakon néhány fénykép, színészekről, díszletekről. A falra szerelt polcon szövegkönyvek tucatjai. A polc alatt egy keskeny kanapé. A sarokban néhány javításra váró szobai csillár és egy betonacélból hegesztett üres állófogas.
– Na, jöjjön! Makara vagyok! Én vagyok a színház fővilágosítója, a világosítók főnöke.
Bemutatkoztam én is. Kezet fogtunk.
– Na, üljön le! – mutat a kanapéra. Van szakmája?
– Van.
– Micsoda?
– Lakatos, hűtőgépszerelő.
– Maga teljesen őrült. Egy ilyen remek szakmát miért hagy ott?
– Mert engem a színház érdekel. Szeretném megtanulni.
– Te jó isten, mondom, hogy őrült! Csak nem színész akar lenni?
– Nem, nem akarok színész lenni.
– Na, az már egy fokkal jobb. Tudja maga milyen egy színház belülről?
– Számomra a csoda. Sokat jártam ide. Amit láttam, az számomra csoda volt. Most kíváncsi vagyok, hogy ez hogyan jön létre, milyen belülről.
– Félek, hogy csalódni fog. Kemény munka van a csodák mögött. Izzasztóan kemény munka, amit nem lehet művészetnek nevezni. A színház belülről inkább börtön, mint elvarázsolt kastély. Reggel, este itt kell lenni, semmire nincs ideje, nincs magánélete, nincs szabadideje. Legföljebb néhány óra, déltől ötig. Ha próbaidőszak van, akkor még kevesebb. Ne lepődjön meg, ha lesznek, akik átnéznek magán. Ez egy különös világ. Itt mindenki önző, csak önmagának a legfontosabb. Lesznek hisztik, üvöltések, sértődések, mert itt mindenki érzékeny. Hamar kiég az ember. Nekem elhiheti. De majd menet közben megismeri ezt a világot. Most csak a műhelyben lesz munka, aztán a színpadon kell előkészülni a szezonra. Sok a régi lámpa, állandóan cserélni kell az izzókat, a kábeleket javítani kell. Közben az egész színház területén mi adjuk az elektromos ügyeletet. Szóval, van munka bőven. Itt nem lehet késni. Nem lehet betegnek lenni. Nem lehet rontani. Gyorsnak és pontosnak kell lenni. A színész ronthat, bakizhat, elfelejtheti a szövegét. Ott a súgó, aki kisegíti, de nekünk nem súg senki, mi nem ronthatunk. Az előadásnak mennie kell.
– Volt már a színpadon? Mutatták már?
– Még semmit sem láttam. Reggel óta a műhelyben vagyok.
– Na, jöjjön, megmutatom. Csak a lábam ne fájna! Csak a nyugdíjig húzzam ki valahogy! Érszűkületem van. Le kéne szoknom a dohányzásról, de képtelen vagyok rá. Maga dohányzik?
– Nem, nem dohányzom.
– Helyes, Ne is szokjon rá. Az is egy börtön.
Lassan mentünk lefelé a széles lépcsőn, aztán egy vasajtó jött és egy keskeny lépcsősor egy másik vasajtóhoz vezetett.
– Itt vagyunk. Menjen csak előre!
Egy nagy, sötét térben találtam magam. Ahogy lassan hozzászoktam a félhomályhoz, egyre jobban láthatóvá vált a színpad kopott padlózata, az ügyelőpult, a színpad két oldalán álló fémtornyok tele lámpákkal, a falakon a feltekert kábelek, a magasban a zsinórpadlás. Megilletődve álltam ott, ahol Hamlet állt, ahol Rosalinda állt, a világot jelentő deszkákon.
– Maga értelmes embernek látszik. Maga lesz itt a jobb oldalon a toronyban. Magának kell majd itt dolgoznia. Van tériszonya?
– Azt hiszem, nincsen.
– Remek! Itt sokaknak van, azért nem tudnak felmászni ezen a keskeny létrán. Próbálja meg! De vigyázzon, nehogy megcsússzon!
Elindultam felfelé. Az első szint nem volt veszélyes. Aztán másztam tovább, egészen a színpad tetejéig. Szűk kis platók voltak az emeletek. Éppen hogy egy ember elfért rajtuk. A második emeleten egy kis ülőke várt. Az emeletek oldalfalán színes fóliák tucatjai, amiket a lámpák elé kellett csúsztatni. Innen, ebből a magasságból, minden más. Érdekes lesz. Egyelőre minden poros, piszkos, és a lámpáknak van egy különös illatuk, amit meg kell szokni. Fent a harmadik emeleten felegyenesedtem, és arra gondoltam, hogy én is milyen magasra jutottam fel, igaz, hogy ez még nem a Hold, de számomra, az én életemben ez is meghatározóan nagy lépés.
– Háttal jöjjön le, és ne nézze a földet! Úgy biztonságosabb. De ha szédül, inkább álljon meg egy kicsit. Úgyis le kell jönnie. Még soha nem maradt fent senki…
Ez a humor most nem jött be, gondoltam magamban, ahogy araszoltam lefelé. Nem egy tágas munkahely, de innen mindent látni lehet, meg lehet lesni a titkot, a színház titkait.
– Na, vállalja? – kérdezte kissé elbizonytalanodva a fővilágosító.
– Vállalom.
A Madách Színház színpadmestere egy kétméteres óriás volt. Hatalmas tenyerekkel, vállakkal. Mint egy alaszkai grizzly medve. Ő volt a színházban a legerősebb ember. A díszítők főnöke. Így hívták a díszletmunkásokat, akik elképesztő technikákkal hatalmas falakat vittek jobbra-balra, végszóra mozgattak mázsás díszletelemeket, és két felvonás között minden díszletelemet kicseréltek. Masztera László volt a színház rendteremtője. Ha valaki megfeledkezett magáról és a folyósón fütyörészett, legyen az műszaki vagy színész, Masztera rászólt: – Kanász! Színházban nem fütyülünk!
Mindenki előtt tekintélye volt. A keze alatt dolgozóknak összeszokott csapatot kellett alkotniuk, hiszen mindenki felelt a másikért is, mindenkinek figyelni kellett a többiekre is. Nem dőlhetett el egy fal, nem zuhanhatott le egy elem, nem eshetett ki egy játszó díszletablak, vagy ajtó.
Masztera maga volt a rendíthetetlen kőszikla. Mindenki Laci bácsija, bár sosem derült ki hány éves is valójában. Ritkán lehetett mosolyt látni az arcán. Szigorú volt önmagával is. A díszlettervezők is nagyon tisztelték. Az asztalon remekül kinéző díszletmakettek miután valós méretben elkészültek és bekerültek a színházba, gyakran nem működtek. Nem fértek el, nem voltak összekapcsolhatók, nem lehetett játék közben mozgatni őket. És akkor jött Masztera, ez a zseniális asztalos, ács, ezermester, és addig agyalt, addig alakítgatta az elemeket, ameddig működtethetőkké váltak. Voltak olyan előadások, amelyek közben a díszítők az egész színpadon felállított hét-tízméteres elemeket jeltől jelig mozgatták, két-hárompercenként, úgy, hogy ne legyen hangja, senki ne lássa, hogy emberek állnak a falak mögött, akik mint egy szabályos automatika, egyszerre mozgatták a jobb és a bal oldali díszletfalakat. Masztera ott volt mindig a színpadon.
Láthatatlanul, némán, csak a szemével adott jeleket. Kívülről tudta a darabot, végszóra vezényelt, mint egy karmester. Az a munka, amit ő végzett, valóban a háttérben maradt, mert, ahogy a színészek, úgy a nézők sem láttak belőle semmit. A próbák szünetében váltott pár szót a rendezőkkel, a díszlettervezőkkel, de aztán mindenki számára természetes volt, hogy a dolgok működnek. A díszítők nem voltak egyszerű emberek. Volt, aki börtönből szabadult, volt, akit kirúgtak az előző munkahelyéről, mint nem megbízhatót, és voltak, akik csak a fizikai erejükből éltek, és több helyen dolgoztak. Volt közöttük nehézgép-szállító, kőműves, asztalos, műtős, darus, kidobóember. Nem voltak igazán lírai alkatok. De az igazi színház, amit egyszerűen csak csodának nevezhetünk, néha nem csak a nézőtér felé sugárzik, hanem a kulisszák mögé is.
Gorkij Éjjeli menedékhely című drámáját havonta egyszer-kétszer játszotta a színház. Ádám Ottó fantasztikus stílusérzékkel olyan előadást hozott létre, amely minden néző számára meghatározó élményt adott. Zseniális színészek játszottak együtt. Gábor Miklós, Mensáros László, Pécsi Sándor, Domján Edit, Dégi István, Huszti Péter, Tolnay Klári, Kiss Manyi, Zenthe Ferenc. Leírhatatlan pillanatok születtek. Minden este más volt kicsit, minden este tízperces vastapssal ünnepelték az előadást. Történt egyszer, hogy a darab vége felé megálltam a kulisszák mögött, éppen ott, ahol Masztera állt. A darab végén volt egy song, amit a színészek együtt énekeltek. Ez volt az utolsó jelenet, aztán lassan lement a fény és csak egy vékony fénysugár világított a végtelenbe: a remény fénye. A song elkezdődött, és legnagyobb meglepetésemre az előttem álló Masztera, elkezdte dúdolni a dalt. Aztán halkan a szövegét is énekelte. Ahogy körülnéztem, a többi díszítő is dúdolt, és halkan énekelt. Aztán Masztera szeméből legördült egy könnycsepp, és láttam, hogy a körülötte állók is könnyeznek. Volt, aki diszkréten letörölte, volt, aki engedte, hogy végigfusson az arcán. Valami olyan mély katarzist idézett elő ez a jelenet, amiről sem a rendező, sem a színészek nem tudhattak, hiszen ők a színpadon könnyeztek. Akkor értettem meg, hogy a csoda, az igazi csoda a térben működik. Mert az igazi csoda mindenkire hatással van.
A gomblyuk
A függöny összezárt, néhány másodpercnyi mély csend után robbant a tapsvihar. A nézők bravóztak, hosszú percekig, aztán leengedték a vasfüggönyt és az ütemes vastaps tovább szólt. A színészek fáradtan, de jóleső érzéssel nyugtázták a sikert. Mindenki jobb ember lett, mint előadás előtt volt. Azt hittem, hogy ez egyedi eset, de a következő előadásokon ugyanez játszódott le. Masztera, a kőrúti grizzly medve, és nehézsorsúakból álló csapata minden előadást megkönnyezett. Vagyis a varázslat, ha igazán jó, ha lelket mosó, akkor képes időtlenül hatni.
Ekkortájt tört ki a karcsúsított férfiing mánia. Mindenki azt kereste. A kőrúti maszekok azonnal átálltak az átalakításra és az új kihívásoknak megfelelő ingek gyártására. Divat lett a hasított bőrből készült cipő, hozzá megfelelő színű kordbársony nadrág. Vagy szűken, vagy trapézosan. Az élelmesebbek az NDK-ból hozták be, ahol kitűnő anyagból és remek minőségben – mint kéményseprő munkaruha – 15 keletnémet márkáért megvásárolható volt. Pesten kifejezetten menőnek számított a sokzsebes kéményseprő-nadrág és zakó. Ebben az időben a színházi szabók is tudtak egy kicsit maszekolni. Az ingek karcsúsítása kifejezetten jó üzlet volt. Már, ha maradt ilyesmire idejük, mert kevesen voltak és minden este úgy kellett készülniük, mintha esküvői ruhát varrnának. Tisztán, gyűrődésmentesen, frissen vasalva, vagy éppen gyűrve, foltozva, ahogy az előadás kívánta. A színházi szabó bizalmi állás. Hiszen a szabó jelenlétében mindenki vetkőzik. Kevesen mondhatják el magukról, hogy a magyar színművészet legnagyobb személyiségei álltak előtte egy szál gatyában vagy bugyiban. Különböző trükköket kell néha alkalmazni egy-egy gyorsöltözés megkönnyítéséért. A kulisszák mögötti öltözésnél azt mondták, jobb, ha a színész nem csinál semmit és a teljes munkát az öltöztetőkre bízza. Tíz másodperc alatt nagyestélyit, frakkot, szmokingot kell tudni cserélni, cipővel, zoknival, inggel, nyakkendővel, új frizurával. Ez is a varázslathoz tartozik. Kicsit olyan, mint a Forma1-nél a gumicsere. Az ilyen feladatok igazi izgalmat jelentenek mindazok számára, akik részei a műveletnek. Ha kell, ideiglenes paravánt kell állítani a színpad mellett, ha kell, széket, sminkasztalt kell telepíteni másfél méterre a játéktértől. És mindezt néma csendben, úgy, hogy bármikor leszakadhat egy gomb, feladhatja magát egy cipzár. Sokat kell improvizálni, ami mindenki számára fárasztó és idegileg megterhelő. De vannak előadások, ahol a színész egy jelmezben játssza végig a darabot. Akkor van idő kicsit lazítani, a büfében kávézgatni két felvonás között.
Mert a színház egyik legfontosabb közösségi tere a színpadon kívül: a büfé. A belső büfé, ahol hitelre lehet enni és inni, ahol beszélget és a kollégákkal találkozik az ember. A Madách Színház büféje is ilyen volt. Zsuzsi, az akkori büfés, mindenkiről mindent tudott. Olyan volt, mint egy tyúkanyó. Mindenki elmondta neki a baját, és ő mindenkinek tudott valami okosat mondani. Voltak, akik csak egy kávéért ugrottak be, mások az összes szabadidejüket ott töltötték. Sokan keresztrejtvényt fejtettek. Ez volt a kikapcsolódásuk. Két igazi profira emlékszem. Az egyik a zsinórpadlás mestere, Feri volt, akit mindenki csak professzornak hívott. Művelt, okos, szerény és jóképű fickó. A másik Tolnay Klári, aki szinte falta a rejtvényeket. A két ember néha átszólt egy máshoz.
– Ferikém! Hét betű, trópusi betegség… ja és a középső betűje „m”. Tudom, tudom, hogy tudom, de most nem jut eszembe.
– Hét betű? Egy pillanat! Álomkór!
Tolnay Klári azonnal beírta, felsóhajtott. – Rendben, köszönöm!
– Nincs mit! – mormolta Feri maga elé, és mindketten megszállottan tovább keresték a megoldásokat.
A büfének voltak törzsvendégei, akik, ha tehették, ott voltak már kora délután. Ilyen volt Körmendi János és Lőte Atilla is. Ők megszállottan gombfociztak a büfé végében álló hosszú többfunkciós pulton. Igazából nem emlékszem, hogy ki milyen csapattal játszott, de híres focisták fényképei voltak a gombokba ragasztva. Körmendi János, aki, ha nem Magyarországon él, olyan figura lehetett volna, mint mondjuk Buster Keaton, egy igazi gagmen, eredeti ötletrohamokkal megáldott zseni, aki a színpadon egyedi és megismételhetetlen volt. Azon kevés színészek egyike, aki elérte, hogy a jeleneteit a teljes műszak minden este megnézze. Ilyen volt a Kaviár és lencse című darab is, ahol, ha jó napja volt, tíz percet tudott improvizálni a nézők és a műszak legnagyobb örömére. Egyszer Pécsi Sándor szólt az ügyelőnek, ha jön Körmendi, mondja meg neki, ne húzza az időt, mert előadás után azonnal forgatásra kell mennie. Az ügyelő átadta az üzenetet. Körmendi csak annyit mondott:
– Jó! Megpróbálok rövid lenni.
Nem sikerült. Azon az estén tizenöt perces fergeteges gagsorozatot nyomott le, miközben nem csak a műszak, de a többi színész is tátott szájjal figyelte, miket talált ki pillanatok alatt. Mindenki nevetett, kivéve Pécsit, aki szintén improvizált egy mondatot.
– Leonida Papagattónak dolga van, elég ebből a komédiából, Mondja meg valaki ennek a bohócnak, hogy nagyon sietek!
A közönség ezen is jót nevetett. Aznap, a nézők örömére, húsz perccel hosszabb volt az előadás.
– Gól! Apám, ez gól volt!
– Nem, ez nem volt gól, mert les volt! János, vagy komolyan játszunk, vagy én most abbahagyom!
– Már hogy lett volna les? Itt áll a Cibor, itt meg a Pelé. Az Albert meg innen lőtt. Nézzed meg! Vedd fel a szemüveged! Van itt valaki, aki ért a focihoz?
– Most gyere ide! Nézd meg ezt az állást!
– Én? – kérdeztem vissza.
– Persze, te vagy itt a legközelebb, annyit értesz hozzá, hogy megítéljed, les volt vagy sem?
– Nehéz helyzet! Ehhez mérni kellene. Van itt egy vonalzó? – mondtam, remélve, hogy nem lesz, mert fogalmam sem volt a gombfoci szabályairól, de a fociról sem. Most melyiknek adjak igazat? Hogy lehet ebből jól kimászni?
– Drága professzorom, itt a vonalzó.
Szerencsére Zsuzsinak volt egy a fiókjában. Körmendi a kezembe adta, hogy mérjem ki a vonalakat, a szögeket.
– Amúgy ki vezet? – kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra.
– Én, én vezetek, drága professzorom, most mérünk vagy a tabellát elemezzük?
– Szerintem döntetlenre állunk éppen, mert ez nem volt gól! – magyarázta Lőte, aki a vérsértődés határán állt. Szerencsémre megszólalt az ajtó fölé szerelt hangszóró:
– Jó estét kívánok mindenkinek! Ma este a Black Comedy-t játsszuk. Első figyelmeztetés.
A legjobbkor, gondoltam magamban. Az ügyelő utasítása parancs. A színészeknek az öltözőbe kell menniük.
– Én azt javaslom, hogy minden állás maradjon így, ha vége az előadásnak, folytatjuk. Addig eldöntjük – mondta Lőte, aki a darab főszereplője volt, és készülnie kellett. Körmendi csak később lépett színpadra, de a figyelmeztetés rá is vonatkozott.
– Akkor ez most így marad! Legalább írjuk ki, hogy ne nyúlj hozzá! Ezek itt mindenre képesek.
– Elfogadom! – mondta Lőte. – Addig még gondolkozhatunk a megoldáson! De jó az, ha itt hagyjuk a játékosokat? Hátha valakinek megtetszik valamelyik. Inkább valahogy rögzítsük az állást!
– Jó, akkor jegyezzük meg! Ceruzával bejelölöm, ki hol állt.
– Kérjük az ügyeletes takarítót a színpadra! – szólalt meg ismét a hangszóróból az ügyelő, Artner István hangja.
Zsuzsa, a büfés határozottan, erélyesen kiszólt a pultból:
– Attila, nem kellene menned? Fejezzétek be!
– Jó, jó, már megyek. János fejezd be a jelölést! Folytatjuk!
A Black Comedy, avagy játék a sötétben, egy rövid, egyfelvonásos darab. A zseniális Peter Shaffer írta, mint amolyan mai tévedések vígjátékát. A darabot Vámos László rendezte. Igazi komédia, egy rövidzárlat körül bonyolódik. A darab első öt percében a színpad és a nézőtér teljes sötétben van, aztán beüt a rövidzárlat, a színpadon felmennek a fények, és a színészek azt játsszák el, hogy vaksötétben vannak, egészen a darab végéig, és ebből adódóan számtalan félreértés, csere, helyzetkomikum, gagek sorozata ingerli a nézőtéren ülők hasizmait. Mert a nézők dőltek a röhögéstől. Kiss Manyi, Psota Irén, Csűrös Karola, Vass Éva, Márkus László fantasztikus volt. A szemükkel, a testükkel kellett eljátszani, hogy ők most a sötétben mozognak. A darabnak szigorú koreográfiája volt. Mint egy balettnél, minden mozdulat ki volt találva. Vámos László, akit a szakma a kiugró hegyes álla miatt csak „Csontszakállként” emlegetett, nem engedte, hogy előadás közben improvizáljanak. Gyakran titokban beült a nézőtérre, hogy ellenőrizze, minden úgy megy-e, ahogy megtervezték. Ha valaki megengedett magának egy improvizált poént, azt előadás után azonnal leszidta, miközben dübörgött a vastaps. Sokan nem értették, miért olyan mérges, amikor siker van.
– Ezt csak komolyan lehet játszani! Attól lesz igazán vígjáték! Nem engedem, hogy szétverjétek a darabot! Tessék betartani a megbeszélt szabályokat! Ennek évekig kell mennie.
Hallottam tőle, ahogy dühösen felrohant a színpadra, miközben már vastapsra engedték a vasfüggönyt. Vámos szigorú volt, sokaknak félelmetes, de mindenki elismerte, hogy a legnagyobb rendezők egyike.
Szerettem nézni a próbáit. Néha előjátszott, néha, mint egy fogyatékosnak elmagyarázta a szerep lényegét, néha hasonló példákat hozott, más előadásokból, néha türelmetlen volt és talán bántó. De a végére egységbe rakta az előadást, a színészeket, akik azt játszották és úgy, amit és ahogy elképzelt. Voltak, akik fanyalogtak, hogy a Hamlet, a III. Richard után hogyan rendezhet ilyen vásári komédiát. De a siker mindig őt igazolta. Vámos figyelt a színház belső világára is. A színészeken kívül külön instruálta azokat, akik komolyan vették a közös munkát. Megtisztelő volt, hogy személyre szabottan feladattal bízott meg. Nekem a Hamlet volt a csúcs, amit még diákként többször láthattam és egy életre belém vésődött. Amit Vámos mondott, az számomra szent volt.
A Tetovált rózsa című Tennessee Williams darabot próbáltuk. Én nem igazán kedveltem, mert nagyon sok munka volt vele. Ungvári Tamás fordította, aki már akkor is sztár volt. Ha bejött egy-egy próbát nézni, mindenki összesúgott mögötte. Itt az Ungvári, ő aztán ismeri az irodalmat, főleg az amerikait, na meg fújja a Beatlest is. Ő írt róluk könyvet… A színészek is akceptálták, hogy nagyon okos, ír, fordít, tanít, ért a színházhoz is. A többiről nem akarok szólni. Mivel minden próbán ott voltam, érdekelt, hogyan fog összeállni. Egyszer Vámos megkért, hogy találjak ki valamit, ami egy hegyről lekanyarodó autó fényszóróit jelezné.
Elkezdtem gondolkodni, hogy miből lehetne megcsinálni az autó fényszóróját a meglévő lámpakészletből. Két spotlámpát szereltem össze, úgy, hogy egyszerre lehessen mozgatni őket. Kiderült, hogy nem elég erős, nem elég konkrét a fényköre. Akkor egy nagyobb, erősebb lámpát vettem elő és belevágtam egy maszkot, amin két kör volt kivágva. Ez már tetszett. Vámos elfogadta. Nagyon büszke voltam. Ez az én találmányom, és Vámosnak tetszik. Aztán a főpróbán odajött hozzám Sanyi bácsi, az öreg világosító, és azt mondta:
– A főnök üzente, hogy innentől én fogok ezzel a lámpával játszani. Maga menjen fel a helyére a toronyba, mert ott sok dolog van, cserélni kell a színeket, és fejgépeznie kell. Átveszem magától a reflektorozást.
Meglepődtem. Eddig is megoldottam a feladatokat, eddig is cseréltem a színeket a lámpák előtt, eddig is én fejgépeztem. Mi történt? Kicsit megsértődtem, mert sokat dolgoztam az effekten. Csak jóval később derült ki, hogy az ilyen munkáért, amikor egy effektet kell a játékban mozgatni, aminek dramaturgiai jelentősége van, pluszpénz jár. Sanyi bácsi tudta. Közel volt a nyugdíjhoz, neki minden fillér számított. Talán ez is hozzájárult, hogy a darab továbbra sem lett a kedvencem.
Vége lett a Black Comedy előadásnak. A színészek az öltözőbe mentek, a díszítők pillanatok alatt lebontották a díszletet, a világosítók rutinos mozdulatokkal feltekerték a kábeleket, a raktárba vitték a lámpákat. Kiürült a színpad. A jegyszedők letakarták a nézőtéri üléssorokat, és a feldobott, jókedvű publikum lassan elhagyta a színház épületét. Zsuzsi büféje még üzemelt. Lőte és Körmendi kicsit fáradtan, de jókedvűen jöttek fel, hogy befejezzék a meccset. Megálltak a pálya szélén. A ceruzával gondosan felrajzolt állásnak nyoma sem volt.
– Mi történt itt? – kérdezte Lőte, felháborodottan, elég hangosan.
– Ti firkáltátok össze a pultot? – kérdezte Zsuzsa és összeráncolta a szemöldökét.
– Drága, édes Zsuzsánk! Felrajzoltuk az utolsó állást, az évszázad mérkőzésének utolsó állását, mert voltál olyan kedves és dolgozni küldtél bennünket. Szerettük volna korrekt módon lezárni a napot, hová tűntek a jeleink?
– Hol voltak itt jelek? Az egész pult össze volt firkálva ceruzával. Le kellett mosnom, reggel jön a könyves Sanyi bácsi, nem fogadhatja itt egy disznóól. Majd kezdjétek középről! Mit kell ebből ügyet csinálni? Holnap próba, menjetek haza pihenni, én is bezárok. Sok volt ez a hét nekem.
A két kitűnő művész csalódottan vette tudomásul, hogy Zsuzsa eldöntötte a mérkőzés állását.
– Ja, a vonalzómat kérem vissza! - vágta még oda Zsuzsa.
– A francba! Nem emlékszem. Nem te tetted el? – fordultak mind a ketten felém.
– Nem én tettem el. Szerintem benne van abban a dobozban, amiben a csatárok.
– Az kizárt, abba bele sem fér – kételkedett Körmendi.
– Nézzük meg!
Szerencsére ott volt. De valahogy senki nem emlékezett, hogy ő tette volna oda.
A színházban értek megrázó élmények is. Egy külső cég az épületen belül cserélte a vezetékeket. A mi műhelyünkben volt a bázisuk. Fiatalok, középkorúak dolgoztak együtt. Az egyik szaki a reggeli szalonnázás közben veszettül elkezdett zsidózni. A legaljasabb náci szövegeket vette elő. Senki nem szólt rá. Sőt! A másik rátett egy lapáttal.
– A Hitler szar munkát végzett! Én mindegyiket kiirtanám. Az apámnak olyan kutyája volt, hogy a szagáról megismeri a zsidót. A zsidóknak van egy jellegzetes szaguk. Az apám megtanította a kutyának.
–Tényleg? – kérdezte egy fiatalabb kollega. – Ilyen van? Ilyen kutya létezik?
– Mi az hogy. Én vagyok az élő tanú rá. El is kerülték őket, ha mentek az utcán. Én mondom, nekem elhihetitek, minden a zsidók miatt van. Ki kell irtani őket és kész. Itt is sok a zsidó. Ezért utálom a színházat is. Tele van zsidóval.
Én megkövülten álltam és hallgattam az eszmefuttatást. Mit lehet egy ilyennel csinálni? Beverni a fejét egy kalapáccsal, vitába szállni, érvelni, kimenni? Mit tehetek? Mit kéne tennem? Kivert a víz. Elképzeltem, ahogy egy ilyen állat egyszer hatalmat kap. Látni véltem rajta az SS-egyenruhát. És azonnal eszembe jutott a másik megrázó élményem, amit egy évvel korábban éltem át. A Boráros téren volt egy kocsma, ahol elromlott az egyik hűtőpult. Nekem kellett kimennem. A pult alatt volt az aggregátor. Ott kellett valamit csinálni. A pulton felettem két pasas ivott és élményeket mesélt. Az egyik egy nő megerőszakolását valahol Ukrajnában, a másik azt, hogyan akasztottak fel egy zsidó gyereket. Részletesen, kiélvezve minden fájdalmat és kínt. És én ott pusztultam el a pult alatt, mert tehetetlen voltam. A csapos jókat röhögött velük. Nem értette, mi a fenét csinálok annyi ideig összegörnyedve. A két gyilkos átült egy asztalhoz, ott folytatták.
Mit csináljak? Mit tehetek? Ez nem az a közeg, ahol bárki is mellém állna, ha tennék valamit. Ha hozzájuk vágom a franciakulcsot, engem visznek el a rendőrök. Borzalmasan éreztem magam. Gyávának és tehetetlennek. Csak görnyedtem a pult alatt és erőt gyűjtöttem, hogy valahogy kiszabadulhassak.
– Na, mi van? Sikerül? – kérdezett türelmetlenül a csapos.
– Nem tudom megjavítani. Nincs alkatrész. Be kellene vinni az egészet a műhelybe. Majd szólok bent.
– Bassza meg, a múltkor csinálták és megint rossz! Nincs egy éve. Ezek mind ilyenek!
– Nem bírja a légkört, ami körülveszi – mondtam, és fulladozva menekültem a szabad levegőre.
A műhelyben a helyzet fokozódott. Az egyik világosítófiú szólt közbe.
– Jobb lenne, ha ezt most abbahagynád.
– Miért hagyjam abba, te is zsidó vagy, vagy zsidóbérenc? Na, nyögjed ki bátran…
– Nem vagyok se zsidó, se zsidóbérenc. Csak nyugalmat szeretnék. Olyan gyilkos indulattal beszéltek, hogy mindjárt felrobban a műhely.
– Ha nem tetszik, akkor ki is mehetsz, vágott rá a másik zsidózó villanyszerelő.
– Csak halkan mondom, hogy az én apám a zuglói nyilasper egyik vádlottja volt. És én tudom, miről beszélsz. Azért mondom, hogy legyen elég!
– Akkor te egy rendes kollaboráns vagy, egy áruló, aki elárulja a saját apját. Heil Hitler!
Többen egymásra néztünk és kimentünk a műhelyből. Otthagytuk őket, a maguk mocskában. Azóta sem tudom elfelejteni a tehetetlenség bénító érzését.
Amit szerettem, az a III. Richárd előadása volt Gábor Miklós főszereplésével, Vámos László rendezésében. Nem is kell többet mondani. Különleges előadás volt. Egy gonosz, okos, intellektuálisan szinte mindenki felett álló gazember tündöklése és bukása. A diktátorok születésének anatómiája, a diktatúra anatómiája, a fortélyos félelem hatásmechanizmusa, minden benne volt. A legnagyobb erénye mégis az, hogy Gábor Miklós folyamatosan beszippantotta a közönséget, a polgárokat, akik előbb csak kívülről szemlélték, aztán csodálták Richárd gátlástalanságát, és közben mindenki tettestárs lett. Mindenki mindenről tudott, néha meglepődött, hogy milyen elegánsan oldja meg a leglehetetlenebb helyzeteket is. És minél több vér folyt a színpadról a nézőtérre, annál terhesebb volt az együttlét, a társ-tettesség. A katarzis, amikor végre legyőzik, és mindenki megszabadul az aljasságok, gyilkosságok szörnyű terheitől. Ördögi darab. Ördögi, mert örök.
Vámosnak nem volt könnyű dolga, hiszen, ahogy az első képben Richárd elmondja első monológját, ahogy beavatja a nézőket, mire készül, már győzött is. Gábor Miklósban olyan elemi erő volt, olyan térerő, hogy szinte uralta a színpadot. Nem volt ebben szándékosság, semmi tudatosság. Csak egyszerűen zseni volt, nagyon erős kisugárzással. Zseniális színészek voltak mellette a színpadon, de szinte mindenki csak statisztált mellette. Márkus László, Kiss Manyi, Tolnay Klári, Psota Irén, Vass Éva, Horesnyi László, Juhász Jácint, Mensáros László, Gyenge Árpád, és nagyon sok idős színész, akik szinte egy-egy mondattal voltak jelen. Gábor Miklós győzött. Nagyon sok képből, nagyon sok mozgásból állt a darab. Azt hiszem az egyik legfontosabb drámája a Mesternek. Voltak előadások, amikor szinte forrongott a levegő a feszültségtől. Volt olyan is, amikor a nézőtérről valaki bekiabált:
– Ne higgy neki! Hazudik!
A nézőtéren kitört a nevetés, de a darab ment tovább. De az rendszeres volt, hogy az egész nézőtér egyszerre szívta be a levegőt. Csak azt lehetett hallani, hogy „Húúú!”
A darab nagyon hosszú és nagyon fárasztó volt a színészeknek, főleg a főszereplőnek, akinek az egyik lábát kimerevítették, hogy hitelesen sántítson. Különös jelmezt viselt, a beépített púppal, ami egy idő után nagyon kényelmetlenül nyomta és nagyon meleg volt. A koronázási jelenet után, Gábor Miklós megkérdezte Márkust, aki a „kampányfőnök” szerepét játszotta:
– Hány óra hát? – A kampányfőnök nem érti, miért fontos az idő és habozik a válasszal. És ekkor egy zseniális kivárás után, Gábor Miklós ráüvöltött:
– Hány óra hát?
Ettől a váratlan üvöltéstől mindenki megijedt a nézőtéren, még én is, mert minden előadáson egy egész kicsit más volt az időzítés. Tudtam mi jön, mégis meglepett.
A válasz:
– Most ütötte el az éjfelet.
– Akkor üsd el magad!
A nézőtéren hallani lehetett, ahogy esnek le a tantuszok. Mindenki a saját életéből szerzett tapasztalatokkal azonosította, hogy a hála bizony nem politikai kategória. A gátlástalan lojalitás nem mindig kifizetődő. Rám minden előadás hatással volt. Néhány percnek mindig el kellett telnie, hogy visszaálljak színházi világosítónak.
A folytatást következő számunkban közöljük
Közhely, hogy felgyorsult a világ, az életünk már nem olyan komótosan telik, mint akár csak nyolcvan-száz évvel ezelőtt. A hagyományos nagycsalád, amelyben több nemzedék él együtt, ma már talán nem is létezik. Lazulnak, szakadnak a gyökerek. Sok unoka már a nagyszüleit sem ismeri igazán, nincs, aki régi családi történeteket mondjon neki mese helyett. Pedig ezek sokszor izgalmasabbak volnának bármelyik meséskönyv történeteinél. Olyan elődöket idéznének meg, akik jórészt meghatározták a későbbi nemz edékek sorsát. Életük epizódjai önismeretre taníthatnák az utódokat, akik a génjeiket hordozzák, bennük élnek az erényeikkel és a hibáikkal együtt. Szerencsésnek érzem magam és örülök, hogy hallgathattam szüleim, nagyszüleim sok régi történetét. Ezek egy részét osztom meg most az Ezredvég olvasóival.
Ez a családi szájhagyományban fönnmaradt legrégibb történet, a szabadságharc idejéből, pontosabban 1849-ből való.
Anyai dédanyámat (Amtzhauser Kálmán nevű anyai nagyapám anyját) Török Juliannának hívták, az ő húga volt Török Erzsébet, akit a családban Betti néniként emlegettek.
1849 augusztusában, amikor az orosz csapatok bevonultak Rimaszombatra, kilenc-tízéves lehetett. A házuk udvarát magas kőfal vette körül, és annak a tetejére elhelyeztek néhány cserépfazekat, amelyekben uborkát savanyítottak. A kislány, aki egyébként csavargásban, fára mászásban bármelyik fiúval fölvette a versenyt, a kőfal tetejéről nézte a lábát lógatva, hogy egy orosz csapat pont a fal mellett állt meg, hogy pihenjen egy kicsit az árokparton. A katonák tréfából kiabálni kezdtek a kislánynak, aki egy szót sem értett a szavaikból, de bosszantotta a kiabálásuk és a nevetésük, ezért mérgében fölkapott egy uborkásfazekat, és közéjük dobta. A dobás olyan jól sikerült, hogy fejen találta az egyik katonát, aki nyomban összeesett.
Amikor látta, hogy több kettőnél, leugrott a falról, átszaladt az udvaron, átúszta a Rimát, amelyik a házuk túlsó oldalánál folyt, és egy erdész ismerősükhöz futott, ahol akkor sem találták volna meg, ha keresik
A katona azonban hamar magához tért, nem volt súlyos a sérülése, a csapat tovább indult, így az ügynek nem lett következménye.
Betti néni 96 éveskorában halt meg. A lánya, akit a családban Margit néninek neveztek, szintén hosszú életű volt. Róla az maradt meg a család emlékezetében, hogy házsártos természete miatt a cselédei mind megszöktek tőle. Gazdag volt, a férje után maradt rá 92 hold föld, és nagy park közepén egy kastélynak nevezett kúria. Gyermeke nem volt.
Ahogy öregedett, és egyre jobban segítségre szorult, a cselédei fölmondása után a rokonok közül próbált maga mellé venni valakit. Főleg a megígért vagyon reményében lett volna vállalkozó, de egy idő után a rokonok is otthagyták, inkább lemondtak az örökségről, nem bírták elviselni a természetét.
Amikor már több rokona is otthagyta, Margit néni megdühödött.
– Segíteni nem akarnak – mondta a hagyomány szerint –, mert azt hiszik, ha meghalok, úgyis az övék lesz a vagyon. De én nem akarok a markukba nevető örökösöket!
Az anyja halála után bement Gyöngyösre, keresett egy ügyvédet, és szerkesztettek egy végrendeletet, amely szerint halála után minden vagyona az egyházra száll. A pap lelkesen támogatta az ötletet, de tartott tőle, hogy Margit néni megváltoztatja a végrendeletét, ha valamelyik rokona netán mégis rábeszéli, ezért szinte sohasem tágított mellőle, kísérte mindenhová, mint az árnyéka, állítólag még látogatóba is elutazott vele.
Nem lehet tudni, hogy ezért-e vagy valami másért, Margit néni a pappal is összeveszett, és készíttetett egy szerződést, amely szerint minden vagyonát azonnal az államra hagyja. Ám történt egy végzetes mulasztás, a szerződésben elfelejtették bejegyezni, hogy Margit nénit élete végéig megilleti a haszonélvezet.
Ezért azután néhány hónap vagy egy-két év múlva, amikor a környéken mezőgazdasági iskolát akartak létesíteni, valamelyik hivatalban egy tisztviselőnek eszébe jutott, hogy „Hiszen van az államnak arrafelé egy jó kis birtoka, pont alkalmas lesz mezőgazdasági iskolának! Lakik benne valami bolond öregasszony, lakbért sem fizet...”
A szerződésre hivatkozva kizsuppolták Margit nénit a kúriából, örülhetett, hogy sok utánajárás és kérvényezés után kegyesen megengedték neki, hogy meghúzza magát az egyik melléképület kétszobás lakrészében, és ott éldegéljen a férje után kapott özvegyi nyugdíjából.
Ettől kezdve életének hátralévő éveit a vagyon visszaperlése töltötte ki. Még halála előtt néhány hónappal is sorra látogatta a rokonokat, és mindenkinek odaígérte örökségül a földet és a kúriát, aki segít neki visszaperelni, de már senki sem foglalkozott vele.
Apai dédanyámat Lux Gizellának hívták, postamester volt a Zemplén megyei Izbugyaradványban. Ritka dolog volt akkoriban, hogy egy nő önállóan, a saját munkájával tartsa el magát. Mint dolgozó nő, nyilván felszabadultabb, természetesebb volt, mint a korabeli nők általában. Valószínűleg ezért szerepel kissé könnyűvérűként a családi legendáriumban. A dédapám jó kiállású férfi volt, ezt egyetlen fennmaradt fényképe is bizonyítja. Hogy dédanyám milyen volt fiatalon, azt fotó híján nem tudjuk, az ő egyetlen ismert fényképe már idősebb korában készült. Szinte törvényszerű volt, hogy a jegyző és a postamester–kisasszony egymásra találtak, hiszen csak ők ketten voltak a kor felfogása szerint iskolázott fiatalok a faluban, sőt magyarok sem voltak sokkal többen a főleg ruszin nemzetiségű lakosok között. A szerelem mindenesetre nagy lehetett, amit az is bizonyít, hogy a nagyapám a házasságkötésük után négy hónapra született.
Hogy magyarként mennyire egyedül voltak a faluban, azt bizonyítja egy fennmaradt családi anekdota, amely szerint megesett, hogy a falusiak magyar–ruszin keveréknyelven így érdeklődtek a postán: „Van list?”, vagyis „Van levél?” Mire a postamester-kisasszony, főleg az első időkben, amikor még semmit sem értett ruszinul, így válaszolt: „Itt nincs liszt, azt a malomban adnak”.
Anyai dédapám, Amtzhauser Alajos kötélverő mester volt. Az 1850-es években vándorlegényként bejárta Magyarországot, különböző mestereknél tökéletesítette a tudását. Vándorkönyve, amelyben felváltva vannak német és magyar nyelvű bejegyzések, családi „levéltárunk” becses darabja.
Vándorlásai után Sajószentpéteren telepedett le, ott nyitott műhelyt. Jó mester lehetett, mert a kötélveréssel szép vagyont szerzett, szőlője, présháza, nagy műhelye és lakóháza volt. Az egész vagyont a nagyapám, Amtzhauser Kálmán örökölte, aki a mesterséget nem folytatta, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-nél dolgozott. Ő vásárolt árut a részvénytársaságnak a sajóvölgyi bányatelepeken fenntartott boltjai számára. Lakóházuk pincéjében volt a raktár, ahol ládákban állt az élelmiszer, a ruhanemű és minden egyéb holmi. Sokat utazott, gyakran Bécsben vagy Budapesten vásárolt nagykereskedőknél. Jómódja miatt szentpéteri nábobnak hívták, de a vagyonból semmi sem maradt, mert közbejött az első világháború.
Még a háború kezdetén eladta a szőlőt, a présházat, sőt a saját házát is a műhellyel együtt, amit azelőtt bérbe adott, mert a társaság szolgálati lakásában lakott, és az így kapott pénzt hadikölcsönbe fektette.
Néhány ismerőse figyelmeztette, hogy nem lesz ez jó, mert a háborút el is lehet veszíteni, és akkor a kötvény egyszerű papírdarab marad, ám nagyapám kioktatta ezeket az ismerősöket, hogy ha három olyan nagy ország, mint Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Törökország összefog, lehetetlen, hogy vereséget szenvedjenek. De egyébként is, az állam nem hagyja cserben a polgárait, és azt a kölcsönt vereség esetén is visszafizeti.
Vissza is fizette a húszas években inflációs koronában. A családi szóbeszéd szerint a nagyapám néhány doboz gyufát vett rajta.
A Tanácsköztársaság idején Amtzhauser nagyapámat majdnem letartóztatták. Az ügy előzménye az volt, hogy a falusiak egy része szét akarta hordani a pincében lévő raktár készletét, és követelték a kulcsokat. Ő azonban kijelentette, hogy a „Magyar Általános” vezetőinek írásbeli utasítása nélkül szó sem lehet a kulcsok átadásáról, sőt a vállára vette a vadászpuskáját, és naponta többször tüntetően körül sétálta a házat, de mondta is, hogy lelövi, aki engedély nélkül be akar menni a pincébe.
Egy éjjel valaki kézigránátot dobott be a pinceablakon, de a robbanás nem okozott komoly kárt. A nagyapám azonban ezután sem tágított, erre följelentették. Világéletében nyers modorú, szókimondó ember volt, és abból sem csinált titkot, hogy nem rokonszenvez a baloldali eszmékkel.
Egy napon tehát, amikor éppen nem volt otthon, megjelent a háznál két vöröskatona, és érdeklődtek, hogy hol van a nagyapám. A nagyanyám azt mondta, hogy elment, de nem tudja, hogy hová. Ez nem volt igaz, mert tudta, hogy a nagyapám gombát szedni ment az erdőbe, még azt is tudta, hogy merre, de nem mondta meg, mert sejtette, hogy miért jöttek a katonák, akik egyébként ezután békésen letelepedtek a bejárati ajtó mellé, és vártak türelmesen.
Nagyanyám ellenben a két gyereket – anyámat és a nagybátyámat – kiküldte az utca két végébe, hogy ha a nagyapám felbukkanna, mondják neki, hogy ne jöjjön haza, ismerősöknél keressen valami búvóhelyet.
Erre azonban már nem volt szükség. Nagyapám ugyanis eltévedt az erdőben gombaszedés közben, és csak késő este került elő. Aznap délután azonban Sajószentpéterre is megérkezett a Tanácsköztársaság összeomlásának a híre, és a két katona dolgavégezetlenül eltávozott.
Nagyapám fiát, a nagybátyámat, aki felnőtt korában Amtzhauserről Aratóra magyarosította a nevét, tízéves korában Egerbe küldte gimnáziumba a papokhoz, és a kollégiumba is beíratta. Egyszer elment meglátogatni, és megkereste az osztályfőnökét, hogy érdeklődjön az előmeneteléről és a magatartásáról. Az osztályfőnök elmondta, hogy Amtzhauser Sándor tanuló igen szép eredményeket ér el, különösen a rajzolásban ügyes, és a magatartása ellen sem merült fel komolyabb kifogás, csupán egy gond van vele.
– Mi lenne az? – kérdezte a nagyapám.
– Amikor vizet tölt magának, a kancsót mindig a jobb kezébe fogja, a poharat a balba, majd leteszi a kancsót, a vízzel teli poharat átveszi a bal kezéből a jobba, így iszik. Hiába magyaráztuk el neki többször is, hogy ilyenkor a kancsót a bal, a poharat a jobb kezébe kell fogni, úgy kell töltenie. Sajnos mind a mai napig nem tudtuk rászoktatni a helyes magatartásra.
Nagyapám elköszönt a paptól, átballagott egy közeli boltba, vett egy ostort, és visszament vele az iskolába.
– Ezzel tanítsák meg a helyes viselkedésre, ha a szép szóból nem ért – mondta, és átnyújtotta az ostort.
Az elmondottakból talán úgy tűnhet, hogy nagyapám komor, magának való ember volt, de maradtak róla vidám emlékek is. Ilyen például egy barátja „kitüntetésének” a története.
Az első világháború előtt Sajószentpéteren a nagyapámnak sok jó barátja volt, akikkel gyakran összejárt kártyázni, beszélgetni, és ilyenkor gyakran ugratták egymást. Volt a társaságnak egy tagja, akiről tudták, hogy gyakran álmodozik arról, hogy egyszer kitüntetést kap a királytól. Megegyeztek, hogy adnak neki egy kitüntetést. A nagyapám szépen tudott rajzolni, készített hát egy díszes oklevelet, amelyben az állt, hogy X.Y.-nak I. Ferenc József, Ausztria császára, Magyarország apostoli királya stb.… polgári érdemei elismeréséül ilyen és ilyen kitüntetést adományoz.
Már említettem, hogy nagyapám gyakran járt Bécsbe is, ahol nagykereskedőktől vásárolt, így egy ilyen alkalommal Bécsben adta postára a díszes csomagolású oklevelet. Akik be voltak avatva a tréfába, izgatottan várták, hogy mi történik, de jó néhány napig semmi sem történt. Azután, amikor már talán egy hétnél is több idő eltelt, és a jó barát semmi jelét nem mutatta, hogy megkapta volna az oklevelet, egy reggel véletlenül összefutottak vele, amint éppen az állomásra igyekezett, rendkívül ünnepélyes arccal és öltözetben. Természetesen megkérdezték tőle, hogy hová igyekszik, és akkor, mintha nagy titkot mondana, elárulta nekik az úticélját. Ugyanis Bécsbe indult, hogy kihallgatást kérjen a királytól, és megköszönje neki a magas kitüntetést.
Nagyapám és a barátai nagyon megijedtek, okkal gondolták, hogy a király nevében „adományozott” kitüntetés hírét Bécsben nem humorosan fogadnák, alighanem kellemetlen következményekre számíthatnának. Felvilágosították hát a barátjukat a csínyről, aki először nem is akart hinni nekik, egészen addig, amíg a nagyapám pontosan el nem mondta, hogy mi áll az oklevélben.
Akkor viszont úgy megsértődött, hogy évekig nem szólt hozzájuk.
A nagybátyám gyerekkora óta szeretett rajzolni, festegetni. A nagyapám tehát eldöntötte, hogy művészt csinál belőle. Talán a saját rajztehetségét szerette volna kiteljesíteni a fiában. Az nem érdekelte, hogy a nagybátyám inkább a gépek iránt érdeklődött, és a Műegyetemen szeretett volna tanulni, erőnek erejével a Képzőművészeti Főiskolára küldte. Más családokban éppen ellenkezőleg, a bizonytalan művészpálya helyett inkább a biztos polgári foglalkozás felé irányították a fiatalokat. A nagyapám azonban nem hétköznapi ember volt.
A nagybátyám vitatkozni próbált, hogy neki inkább a Műegyetemhez volna kedve, a nagyapám azonban gyorsan véget vetett a vitának.
– Amíg én fizetem a tandíjadat, én mondom meg, hogy hová mégy tanulni!
A nagybátyám beadta a derekát, elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, de nem lett belőle művész, bár van néhány szép képe, és egy bronz önportréja is helyet kaphatna bármilyen kiállításon. Műszaki rajzolóként dolgozott a Diósgyőri Gépgyárban, hobbiból motorokat szerelt, és elégedetlen volt egész életében.
Idősebb korában a nagyapám változott egy keveset, de élete végéig erőszakosan keresztülvitte az akaratát a családban. A nagyanyám, Lollók Vilma, a családi hagyomány szerint 19. századi lengyel menekültek leszármazottja, nem vitatkozott vele, talán rájött, hogy nem érdemes, talán más módon érte el, ha nagyon akart valamit.
Nagyapám szép nyugdíjat kapott, nem éltek rosszul, ha a vagyon el is szállt a hadikölcsönnel. A nyugdíjazás után Hejőcsabán laktak a Mésztelep közelében, és gyakran bejártak Miskolcra színházba, vásárolni, vagy éppen csak sétálni.
Egyszer a nagyapám anyámmal sétált a miskolci főutcán, nézegették a kirakatokat, és az egyikben a nagyapám meglátott egy szép bundát.
– Megvegyem neked? – kérdezte.
– Ne ezt, inkább azt a másikat – mondta anyám.
Nagyapám azonban elhúzta a száját.
– Az nem tetszik.
– De én azt szeretném.
– Ha én fizetem, akkor azt veszem meg, amelyik nekem tetszik – zárta le a vitát a nagyapám.
Anyámnak viszont az a bunda nem tetszett, talán mérgében csak azért sem, így a vásárlás elmaradt.
Apai nagyapám, Bistey Rezső viszonylag fiatalon állomásfőnök lett. Vidám, társaságkedvelő ember volt. A nagyanyám, Lozinák Katalin is szerette a társaságot, nem csoda hát, ha gyakran jártak hozzájuk vendégek. Nagyanyám jól főzött, névnapok, születésnapok alkalmával nagy ebédeket, vacsorákat adtak. Ezzel el is ment minden pénzük. Szolgálati lakásban laktak, majd a nagyapám nyugdíjazása után előbb bérelt házba költöztek, majd késő öreg korukra László fiukhoz. Vagyongyűjtésre nem gondoltak, azt hitték, hogy a nyugdíj életük végéig biztosítja a jó megélhetésüket. Ebben csak a pengő inflációjakor rendült meg a hitük.
Nagyapám kényelmes ember volt, megkívánta, hogy kiszolgálják, talán az egész életben a nyugalmat, a kényelmet, a gondtalanságot becsülte a legtöbbre. A vásárlást például rendkívül kellemetlen tevékenységnek tartotta, ha csak lehetett, a lábát sem tette be az üzletekbe, különösen, olyanba, ahol még próbálni is kellett.
Kalapot például úgy vásároltak, hogy nagyanyám átküldte a cselédet a kalaposhoz, vagy maga ment át, elhozott néha nyolc–tíz kalapot, a nagyapám otthon kiválasztotta, amelyik tetszett neki (általában mindig gyorsan választott, hogy minél hamarabb túl legyen a tortúrán), a többit visszaküldték, vagy nagyanyám visszavitte a kiválasztott kalap árával együtt.
Öreg korában szívesen töltötte az idejét az unokáival, akik hatan voltak, ha mindenki összejött valamilyen nevezetes alkalomból. A gyerekek szerették, mert szabad szájú, szókimondó ember volt, tőle olyan szavakat is lehetett hallani, amilyeneket a szüleik nem ejtettek ki a szájukon.
Időnként megkérdezték tőle, hogy hány óra, akkor is, ha egyáltalán nem volt fontos, hogy mennyi az idő. Nagyapám ugyanis a kérdésre mindig ezzel a mondókával válaszolt:
Verd a segged a hóra,
majd megtudod, hány óra.
Ilyenkor azután az unokák visítva rohantak a nagyanyámhoz, aki többnyire a konyhában volt, és azt kiabálták:
– Nagymama! Nagyapa csúnyát mondott!
Mire a nagyanyám megcsóválta a fejét, és fenyegetően azt mondta:
– Majd ellátom én a baját! De annak is, aki utánozni meri!
Apám anyai nagyanyja, Csencsik Julianna először Lozinák János felesége volt, majd megözvegyülve ismét férjhez ment, de a második férjét is túlélte. Akkor a lányához költözött, és ott élt 1948-ban bekövetkezett haláláig. Egyszer, még a háború alatt nagyanyámék elutaztak valahová, és dédanyámat, aki már nagyon öreg volt akkor (1864-ben született), nem akarták egyedül hagyni, ezért néhány napra hozzánk költöztették. Elég nehéz természetű asszony volt, úgy nevezték az ilyen embert akkoriban, hogy raplis. Anyám igyekezett a kedvébe járni, többek között a kedvenc ételeit készítette. Egyszer megegyeztek, hogy túróstészta lesz ebédre. Anyám el is készítette, és mielőtt feltálalta volna, megkavarta. Dédanyám meglátta ezt, és felháborodva megszólalt:
– Édes lányom, te nem rázod, hanem kavarod a túróstésztát? Én ebből nem eszem!
Nem is evett belőle, anyámnak valami mást kellett hirtelen összeütnie neki ebédre.
Apai nagyanyám, Lozinák Katalin, mint már említettem, nevezetes volt arról, hogy jól főzött, és szerette a vendégeskedést.
A múlt század ötvenes éveiben sok minden eltűnt az üzletekből. Nagyanyám azonban az ismerősei révén olyan árukhoz is hozzájutott, amik nem voltak az üzletekben: vaj, tejszín, hús nemigen hiányzott az asztalukról a vendégségek idején. De gesztenyét például ő sem tudott szerezni. Ám találékony volt, ha nem kapott gesztenyét, megfőzött és átpasszírozott babból készített „gesztenyepürét”, amely jól ízesítve annyira valódinak tűnt, hogy eleinte a menyeit is megtévesztette.
Egyszer azonban lelepleződött, talán valaki rossz pillanatban lépett be a konyhába, és attól kezdve, ha a családi vacsorák végén tejszínhabbal készített „gesztenyepürét” tett az asztalra, az unokái kórusban szavalták a következő rigmust:
Abrakadabra
hab ragad babra!
Nagyobb diák korában, a múlt század 20-as éveinek elején Jászapátin apám szeretett vidám társaságban kimaradozni. Az osztály nagy része már túl volt a tizennyolcadik évén, volt közöttük huszonhárom-huszonnégy éves, háborút, sőt hadifogságot megjárt veterán is, nem lehetett úgy fegyelmezni őket, mint a tizenéves korosztályokat.
Egyszer késő éjszaka fölébresztették az ügyeletes patikussegédet, akit jól ismertek, gyakran velük volt a társaságban, de nem ismerte föl őket a sötétben. Amikor a rolóba vágott kis nyíláson, ahol éjszaka kiadták a gyógyszereket, félálomban megkérdezte, hogy mit kérnek, aggódva megtudakolták tőle, hogy nem felejtett–e el véletlenül friss vizet önteni a piócákra, amelyeket akkoriban még árultak a patikákban. Azután jót nevettek, amikor a patikussegéd dühösen megfenyegette őket, hogy sósavat készít a keze ügyébe, és kilöttyinti rájuk, ha ilyesmivel még egyszer fölébresztik.
Volt a múlt század húszas éveiben a jászapáti főutcán egy kocsma, ahová az idősebb diákok szívesen beültek esténként egy kis borozásra, vitatkozásra. Az utcára nyíló helyiség mögött volt egy belső szoba, az volt a diákoké. Ha nagyritkán tanár jött ellenőrizni, volt idejük hátul kimenni és eltűnni a sötétben. A ház ma is megvan, csak az utcai bejárat helyén ablakot nyitottak. Most lakás van az épületben.
Egyszer apámat megszúrták ott egy Adyról folytatott vita hevében. Sokan voltak, akik lelkesedtek Ady költészetéért, de gyakran csak a divat miatt, sokszor maguk sem értették igazán. Egyik diáktársa éppen nagy hangon magyarázta, hogy valamelyik versében a költő „mit akart mondani”, amikor apám elmondott egy Ady-paródiát Karinthy Így írtok ti című kötetéből, és megkérdezte, hogy vajon a költő mit akart mondani vele. A diák a paródiát elemezni kezdte, azt hitte, igazi Ady-vers, és meg kell magyaráznia a sok maradi bunkónak, hogy „mit jelent”.
Amikor apám nagy nevetések közepette leleplezte a turpisságot, a diák dühében előkapta a bicskáját, és apám karjába szúrt. A babszemnyi fehér forradás haláláig emlékeztette erre a konfliktusra.
1944 szeptemberében apámat behívták katonának. A család akkor Bonyhádon élt, mert a front közeledtekor az adóhivatalt, ahol apám dolgozott, Bonyhádra költöztették.
Amikor a szovjet hadsereg elfoglalta Bonyhádot, egy bizottság sorra járta a házakat, beszállásolásra alkalmas helyiségeket keresett. Anyám egyedül maradt egy hét és egy kétéves gyerekkel, és félt, hogy beszállásolnak valakit vagy valakiket a lakásba. Nagy házban laktunk, ahol rajtunk kívül csak egy idős házaspár élt, övék volt a ház.
Anyám a nővéremet ágyba fektette, bekötötte a torkát, és többféle orvosságot rakott ki az ágy mellett lévő éjjeliszekrényre. Egyszer kivágódott az ajtó, de olyan erősen, hogy anyám székének a támlájáról visszapattanva majdnem elsodorta a katonát, aki átlépett a küszöbön. Az meglepődött egy pillanatra, majd a nővéremre mutatva kérdően felhúzta a szemöldökét.
– Diftéria – mondta anyám elcsukló hangon, és megdörzsölte a szemét, mintha sírással küszködne.
A katona sarkon fordult, és pánikszerűen kiment a házból, sőt a kapura kiragasztott egy nagy vöröskeresztes cédulát, amelyre oroszul az volt írva, hogy ez a ház fertőző beteg miatt beszállásolásra alkalmatlan.
A csapatok elvonultak, mások jöttek a helyükbe, de a cédula ott maradt hetekig, és többé senki sem nyitotta ránk az ajtót, hogy helyet keressen beszállásolásra.
Az anyósom apja, Tóth Gyula 1919-ben vöröskatona volt, a tiszai fronton harcolt a románok ellen. A Tanácsköztársaság leverése után bebörtönözték, sok társával együtt a szegedi Csillag börtönbe került.
A felesége látogatta, amikor lehetett, és magával vitte három kislányát is. Egy alkalommal, amikor belépés előtt az őr beszélgetett vele, és nem figyelt oda, az anyósom, aki akkor hatéves volt, beszökött mellette a börtönbe, hogy megkeresse az apját. Az egyik őrnek kellett utánaszaladnia, hogy visszahozza. Az őrök nagyon nevették, hogy lám, ő beszökött a börtönbe, pedig a bent lévők inkább kifelé kívánkoznak.
Egy másik alkalommal az ügyész közölte, hogy Tóth Gyulát halálra ítélték, és rövidesen kivégzik. Lehet, hogy tévedett, lehet, hogy rosszindulatból ijesztgetni akarta a családot, mert Tóth Gyulát nem végezték ki, sőt néhány hét múlva szabadon engedték. Talán az országgyűlési képviselő közbenjárása volt eredményes. Őt is megkeresték ugyanis, és megígérte, hogy megteszi, amit lehet a kiszabadítása érdekében.
Vöröskatona múltja miatt Tóth Gyula „bélyeges” ember lett a Horthy-rendszerben, helyben nem kapott munkát, Pestre járt dolgozni. Hetente-kéthetente rendszerint kerékpárral mentek többen együtt haza Mindszentre, majd vissza Budapestre, hogy megtakarítsák a vonatköltséget.
A felszabadulás után belépett a kommunista pártba, de a kezdődő törvénytelenségeket egyre rosszabb szemmel nézte. Végül 1951-ben vagy ’52-ben bement a községi pártbizottságra, és letette a tagkönyvét az asztalra.
– Visszaadom – mondta –, én nem ilyen rendszerért harcoltam ’19-ben.
Mondogatták neki, hogy gondolja meg, mert ebből baja lehet, de nem tágított. Már nyugdíjas volt, nem igazán törődtek vele, nem lett semmi baja.
Tettének híre azonban elterjedt a faluban, és ’56-ban megkeresték a forradalmi bizottság vagy nemzeti tanács nevében.
– Gyula bácsi – mondták neki –, maga nagyon bátran kiállt a Rákosi–rendszer ellen. Köztünk lenne a helye.
– Nem megyek közétek – felelte –, mert olyan rendszert se akarok, amilyet ti szeretnétek.
1957 tavaszán újra megkeresték.
– Gyula bácsi, maga nagyon karakánul nemet mondott az ellenforradalmároknak. Jöjjön közénk, mi most olyan rendszert akarunk, amilyenért maga harcolt 1919-ben.
– Öreg vagyok már – felelte –, meg beteg is. Érzem, hogy nem sok van hátra.
Ez így is volt, a betegsége súlyosbodott, és 1957 decemberében meghalt.
Az understatement (angol ‘alámondás, kevesebbet állítás’) angol stilisztikai fogalom, lényegében a litotész (kicsinyítés) megfelelője, általában az irónia, a szarkazmus, olykor az eufemizmus vagy a sejtetés eszköze. Ellentéte a túlzás, a hiperbola. Understatement tágabb értelemben minden olyan formálisan kicsinyítő, funkcionálisan erősítő alakzat, amelyben valamely dolgot, jelenséget a rá illőnél enyhébb kifejezéssel illetünk, hogy az állítás erőteljesebbnek tűnjön. Ebben az értelemben tehát meiózis, ellentéte pedig, ha egy tulajdonság felnagyításával annak kicsiny voltát igyekszünk érzékeltetni. Így understatementnek tekinthető a tapeinózis is, amikor egy dolgot nem a jelentőségének megfelelően említenek. Szűkebb értelemben egy fogalom vagy tulajdonság erőteljes hangsúlyozása ellentétének tagadása révén. Példa rá a bibliai feddő, róvó értelmű „nem dicsérlek” (1 Kor 11: 17, 22).
Understatement előszeretettel fordul elő háború és más veszélyes alkalmak, rossz időjárás és más kellemetlen tények leírásakor. Az alábbiakban különböző nyelvekből néhány meteorológiai understatementet említek, mégpedig az adott nyelvben rögzült kifejezésmódot. A fizikai környezet, így az időjárás jellege jelentősen tükröződik egy nyelvközösség nyelvében, legszembetűnőbben szókészletében. Feltűnő még bizonyos természeti jelenségeket (meteorológiai jelenségeket, napszakváltást) leíró igék különös viselkedése, gyakran alanytalansága. Írásom feltételezi a következőket: az ember hajlamos az időjárás szélsőségeit (huzamos eső vagy szárazság, vihar stb.) kellemetlennek minősíteni, és bizonyos nyelvek szókincse van olyan gazdag, hogy alkalmas akár nyelvben rögzülő meteorológiai understatement létrehozására is. Ilyen a rossz időt egyszerűen „időnek”, a fél évig tartó esőzést egyszerűen „a nedvesnek”, a szelet egyszerűen „levegőnek” minősíteni.
Az idő szó tulajdonképpeni, nehezen meghatározható jelentése ’a valóságnak az a vonása, hogy azt egymás után következő mozzanatok összefüggő folyamatának, történésnek fogjuk fel’. A nyelvek megoszlanak abban a tekintetben, hogy az ’idő’ jelentésű szavaik a ’tulajdonképpeni idő (Zeit)’ mellé felveszik-e az ’időjárás (Wetter)’ jelentést is. A ’tulajdonképpeni idő (Zeit)’ ~ ’időjárás (Wetter)’ poliszémia jellemző többek között az alábbi nyelvekre: magyar idő, olasz és portugál tempo, francia temps, spanyol tiempo, román timp, vreme (mindkettő jelöli mindkettőt), bolgár vreme, albán kohë, újgörög kairosz. Más nyelvek a kétféle jelentést (’Zeit’ és ’Wetter’) külön szóval fejezik ki, például angol time és weather, német Zeit és Wetter, orosz vremja és pagoda. A nagyobb szótárak az angol weather, német Wetter, orosz pagoda stb. szavaknak ’időjárás’ mellett kifejezetten ’rossz idő (eső, vihar, hideg)’ jelentést is megadnak. Pedig van a németben Unwetter és az oroszban is nepogoda, mindkettő ’rossz idő’, s azonos elven képzik e szókat, fosztóképzővel, amelyet például a ’boldogtalan’ jelentésű szó képzésekor is használnak (német unglücklich, orosz nyecsasztlivüj).
Pompeii
Az idő szó szerteágazó jelentéseit tárgyaló B. Gergely Piroska szerint e szónak többek között, adatolhatóan legalább a 16. századtól van köznyelvi ’időjárás’ és adatolhatóan csak a 20. századtól népnyelvi ’vihar, égiháború’ jelentése is, sőt a 17–19. században volt (az említendő portugál monção szóéhoz hasonló) ’megfelelő, kedvező idő’ jelentése is (különösen az Isten időt ad kifejezésben). Ez utóbbi jelentéselemről B. Gergely Piroska részletesen megemlékezett (1983: 65-66), s e jelentés eltűnéséhez hozzájárulhatott a nyelvújítási idény szó bevezetése 1856-ban. Az említett orosz pagoda szónak is van ’kedvező időjárás’ jelentése (de nem Szibériában, mint az később kiderül), különösen a zsdaty u morja pagodü ’valami bizonytalant vár’, szó szerint ’a tengernél várja a kedvező időjárást’ idiomatikus kifejezésben.
Az idő szó erdélyi, különösen székely alakváltozata az üdő, s a nagy üdő a korábbi és újabb közlések szerint egybehangzóan ’ítéletidő, vihar’, sőt ’kemény vihar, nagy villámcsattogással’ (MTsz. 1: 927, ÚMTsz. 4: 15, Sántha 2004: 168). A másféle jelentésű nagy idő ’késő, kései időpont’ nem az erdélyi nyelvjárások jellegzetessége (ÚMTsz. 4: 15). A különböző nyelvekben tehát az ’időjárás’ jelentésű szók gyakran a ’rossz idő’, és ritkábban a ’kedvező idő’ jelentés felvételére is hajlamosak. Ezekben az esetekben többé-kevésbé megjósolható, szabályos poliszémia jelentkezésével lehet számolni. A pejoratív és melioratív jelentésfejlődést, meteorológiai példák említése nélkül, Hadrovics László tárgyalta (1992: 161-172).
Az angolban az átlátható snowstorm összetétel a legsemlegesebb ‘hóvihar’ jelentésű szó, de mellette van blizzard ‘hosszú, szigorú hóvihar’ és flurry ‘hirtelen, szeles eső vagy hófúvás’ is. A nyelvészeti témákhoz is hozzászóló Bill Bryson szerint a britek nincsenek annyira kitéve az időjárás szélsőségeinek, mint például az USA Nebraska és Illinois államának lakói, s ami a briteknek blizzard (‘hóvihar’), az utóbbiaknak legfeljebb flurry (‘hófúvás’). Az oroszban is az átlátható sznyezsnaja burja ‘hóvihar’ kifejezés mellett e meteorológiai jelenségnek több lexikalizált megnevezése létezik: metyelj, vjuga, buran. A magyarban az átlátható hóförgeteg, hófúvás, hóvihar mellett az Alföldön külön szóval pust ‘viharral járó hóesés, hóförgeteg’ (MTsz. 2: 232), újabban csak igeként, pustol alakban (MTsz. 2: 232, ÚMTsz. 4: 631), elsősorban a pustol a hó kifejezésben használatos. Oláh Andor népi meteorológiai gyűjtésében egy zsadányi (Békés megye) adatközlő szerint különbség van a rövidebb hófergeteg (vagy cikárzó fergeteg) és a hosszabb hóvihar között (Oláh 1986: 88).
Az orosz nyelv meglehetősen gazdag lexikalizált eszközökkel részletezi az időjárást: pagoda ‘időjárás’, nyepagoda ‘rossz idő (eső, szél, hóvihar)’, vjodro ‘derült idő’, nyenasztyje ‘esős, borús idő’ stb. E nyelv időjárásra vonatkozó, szibériai nyelvjárási szavait N. T. Buxareva ismertette. A pagoda ‘időjárás’ szó ‘jó idő’ jelentése elsősorban az orosz nyelv déli nyelvjárásaira jellemző, a szibériai nyelvjárásokban e szónak elsősorban ‘rossz idő (vihar stb.)’ értelme van. Az orosz vjodro ‘derült idő’ szibériai jelentése gyakran ‘forró nyári időjárás’ (Buxareva 1982). A szélsőséges időjárásnak kitett nyelvközösség, a szibériai oroszok tehát az eredetileg semleges és derült időt jelölő szókkal, enyhítve fejezik ki környezetük időjárásának kellemetlen tényeit.
Az év tagolódásától függenek egyes ünnepek elnevezései, de az év tagolódására, az évszakok váltakozására érzékeny a meteorológiai szókincs, érzékenyek bizonyos növény- és állatnevek, munkafolyamatok és szokások elnevezései, sőt egyes csillagképek nevei is. Olyan jelentésfejlődésre is van példa, amikor meteorológiai jelenségről vagy munkafolyamatról lett elnevezve egy évszak. Az angol monsoon (s innen idegen szóként a magyar monszun) szó jelentése: ‘a tenger és a szárazföld között évszakonként váltakozó irányú és jellegű szél Délkelet-Ázsiában’ és ‘nyári esős időszak Délkelet-Ázsiában’. A nedves monszun (angolul wet monsoon) az Indiai-óceán felől, délnyugatról fúj április és október között, a száraz monszun (angolul dry monsoon) a többi hónapban északkelet, a tenger felől fúj. (Az óceánnak tengernek minősítése szintén szokásos understatement.) Az angol monsoon holland közvetítéssel (monssoen) a portugál monção ‘kedvező időszak (zarándoklatra, aratásra, szüretre, hajózásra stb.)’, majd ‘monszun’ szó átvétele, a portugál szó pedig az arabból (mausim ‘aratás, idény’) jövevényszó.
A monszunéghajlatra tehát száraz tél és csapadékos nyár jellemző. Ausztrália tropikus területein egyszerűen the Wet ‘a nedves’ az esős (monszun) évszak megnevezése, a száraz évszaké the Dry ‘a száraz’ (Baker 1966: 349). Az évszakok rendes angol megnevezése: the rainy season ‘az esős évszak’ és the dry season ‘a száraz évszak’. A wet ‘nedves’ használata a monszun jellemzésére a rainy ‘esős’ helyett egyértelműen understatement; igaz, a dry ‘száraz’ ellentéte, antonimája elsősorban a wet.
A magyarországi magyar–latin kétnyelvűség korában olyan szinonimák éltek és részben élnek ma is egymás mellett, mint ájer és levegő, szilencium és csend, kalendárium és naptár, regula és szabály stb., s ezekben a párokban a latin eredetű szók gyakran népnyelvivé váltak (Hadrovics 1992: 98). Az ájer a 16. századtól adatolható a magyarban, és a 20. századra a levegő szó urambátyámos hangulatú versenytársává vált. Az is gyakori, hogy egy szinonimapár egyik tagja eltérő jelentést vesz fel. Így a magyar nyelvjárásokban az ájer vagy ájër jelentése ‘levegő’ mellett ‘szellő, szél’ is lehetett, ájeres pedig ‘szellős, hűvös’ (MTsz. 1: 20, ÚMTsz. 1: 175). A székely nyelvjárásokban ájër és dér rivalizálva szerepel ‘levegőáramlat’ jelentésben (Gálffy–Márton 1987: 303-4). Az ájer szó főbb jelentései (‘levegő; szél’) mellett előfordul ‘szag’ (sőt ‘bűz’) értelemben is. Mindhárom jelentést hordozza az eredeti latin aer szó is, azonban egyértelműen a ‘levegő’ értelem dominanciájával. Az ájer szónak, hogy meghonosodjon és megmaradjon a magyarban, kétféle módon is helyt kellett állnia: egyrészt meghatározott stílusrétegben kellett elhelyezkednie („urambátyámos”, archaizáló és dialektális lett, bár ezek tulajdonképpen kiszorulást, be nem fogadást jelentenek), másrészt poliszémia révén mellékjelentéseket kellett felvennie a ‘levegő’ mellé (‘szél; szag’).
A spanyoloknál szokásos, nyíltszíni bikaviadal során a torreádor köpennyel ingerli a bikát, de az esetleges szél veszélyes helyzetbe hozhatja. A bikaviadalok műnyelvén aire ‘levegő’ használatos az egyébként szokásos spanyol megnevezés, a viento ‘szél’ helyett. Ha fúj, a köpenyeket beáztatják és homokban megforgatják (Kicsi–Magyar 2007: 116).
A jó idő emlegetésére jellemző, hogy egyes források a spanyol polgárháború (1936–1939) kitörésének kezdetét is ehhez kapcsolják. A szovjet (!) hagyomány szerint a spanyol köztársaság ellen forduló katonatisztek lázadásukkor jeladásnak álcázott időjárásjelentést választottak. A ceutai rádióállomás, Marokkó spanyol felségterületéről 1936. július 17-ről 18-ra virradó éjjel a következő jeladást sugározta: En toda España el cielo está despejado ‚ Egész Spanyolország felett felhőtlen az ég(bolt)’. Erre, a tulajdonképpeni időjárástól teljesen független jeladásra lázadt fel a spanyol katonák jelentős része. Ennek a történetnek az emlegetése a magyar önkéntesekről szóló szakirodalomban is általános volt a 20. század második felében (első magyar nyelvű, emigráns lapban megjelent említése 1938-ból való), spanyol nyelvterületen és a nyugati történeti szakirodalomban azonban ez a motívum jószerével ismeretlen maradt (Kicsi 2016).
Felhasznált irodalom
Baker, Sidney 1966. The Australian Language. Sun Books, Melbourne, 2nd edition.
Bryson, Bill 1991. Mother Tongue. The English Language. Penguin, London.
Buxareva, N. T. 1982. Sistemnyj xarakter leksiko–semantičeskix otnošenij v russkix govorax Sibiri. In: Leksika i frazeologija russkix govorov Sibiri. Nauka, Novosibirsk 57–68.
Gálffy Mózes–Márton Gyula 1987. Székely nyelvföldrajzi szótár. Akadémiai, Budapest.
Gergely Piroska, B. 1983. Az idő és szócsaládja szó– és jelentéstörténeti vizsgálata. In: B. Gergely Piroska, szerk.: Nyelvészeti tanulmányok 1983. Kriterion, Bukarest 22–68.
Hadrovics László 1992. Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres gyakorlati szókincsvizsgálat. Akadémiai, Budapest.
Kicsi Sándor András 2016. Francóék jeladása. Ezredvég 26/3: 61.
Kicsi Sándor András–Magyar László András 2007. A @–tól az egyszarvúig. Zoohistóriai érdekességek. Semmelweis Kiadó, Budapest.
MTsz. Szinnyei József: Magyar tájszótár. Hornyánszky, Budapest 1: A–Ny 1893, 2: O–Zs 1901.
Oláh Andor 1986. „Az idő a gazda mindenütt...” Népi természetismeret, időjósló megfigyelések és hiedelmek. Mezőgazdasági, Budapest.
Sántha Attila 2004. Székely szótár. Havas, Târgu–Secuiesc.
ÚMTsz. B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Akadémiai, Budapest 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.
A szögek angyala
Ez egy társasutazás. Van két idegenvezetőnk: Baranyi Ferenc és Jóna Dávid költők. Ez egy időutazás, van két költészetvezetőnk: az idős mester és a fiatal mester. Amit ők ígérnek, az a versek Jurassic Parkja, itt olyan dinoszauruszi nagyságrendű költeményekben lesz részük, hogy megértik majd, érdemes az idő vérét az örökkévalóság – borostyánjából kiolvasztani. Tessék kinézni balra a lap – ablakán. 1957. Máris megjelenik előttünk Baranyi Ferenc (ezentúl B. F.) Öregapja. Ugye-ugye, hogy az ember megrendül:
„Csöndes szerszámait hidegre tette,
hanyatt feküdt és ránccal körbesáncolt
szemébe húzta utolsó kalapját.
Meghalt. Csak addig élt, amíg muszáj volt.”
(Részlet. B. F.)
Az ember el sem hiszi, hogy a múlt, hogy lélegzik a „Kalapos volt szegény öreg”-en. Talán a sorok ritmusában hallani is szívverését.
Most nézzenek ki jobbra. 2021. Jóna Dávid (ezentúl J. D.) „Dédapja”. Mintha megfordulna a világ, és az emlékezés homokórájában, fordított tükrében, a versben újjászületnének a nagy öregek. Csodálatos kaland ez, már az első oldalon. Ahogy J. D. írja:
„A promenádon karöltve a dámák,
a galambok rebbenek a téren,
a múlt szépségeiben mindent megtalálok,
mint a borbély a borotvát saját műhelyében.”
(Részlet. J.D.)
Két barát… a kötet kinyitott két lapja, egységesíti lelki – látóterünket, ahogy egyik szemünk kiegészíti a másikat. Mert ugyan a versek egészek önmagunkban, mégis egymásra vetülve, különös tájat tárnak elénk. Olyan hazában találjuk magunkat, ami közelebb van a valóságnál is. Nézzenek csak balra, ahol a „Dunáról fúj a szél”1968. (B.F.):
„A világ ránk tekintve arra számít,
hogy vállalunk gondjából egy hazányit.”
(Részlet B. F.)
Aztán jobbra, ahol jónadávidi a „Széljárás”:
„s mi ott várjuk örök reménnyel,
hogy lesz majd egy apró fényjel,
ami megváltásunkat hozza,
hogy Isten talpát valami szellő
egyszer majd megcsiklandozza”
(Részlet J. D.)
Madáranyó
Persze tréfálkoznak velünk, még kínjaik árán is, mikor jobbra-balra fordítjuk szívünket, tekintetünket.
„Mi mit nyom?”
„Mostanában
ha balra fordulok az ágyban
derekán az éjszakának,
nem tudom, mi mit nyom jobban
a szívemet az ágy – vagy
a szívem az ágyat?”
(B.F.)
„Mi mit nyom?”
„Most a mában…
akármerre fordulok, csak fáj,
a hátam, a nyakam, a derekam,
így hát forgolódom eleget,
nem alszom jól,
talán a memóriahab a hibás:
mert belesüppedek,
mindig ugyanúgy”
(J. D.)
Igen, igen, látom felismerték, már a szonettek földjén járunk. Áthallásos értelemben is mondhatjuk, a két reneszánsz költő! Klasszikusan kiemelkedő alkotásaikkal megidézik hangvillaként összeütődő versszakaikkal a nagy művészeti forradalom hangját.
„Nincs többé” (B. F.) most megállok… olvassák el… és Dávid válaszkérdése: „Nem volt többé?” ……őrület, Baranyi Feri bácsi 36 éve írt, rajzolt, festett szonettje, ahogy Dávid kérdésétől megmozdul… mert a vers gondolatfolyójában, a szómeder aljára lerakódnak, kihullanak az élet mozaikdarabjai, olyan jó, olyan jó, egy szonett-formájú betűrács – csatornafedél alatt meglátni mozgásuk csillogását.
Ahogy haladunk, e különös költészet utazásban, biztos érzik olvasóink ezeket a lélekáramlatokat, amik a szerelem-partja felé sodornak minket:
„Levél
Így lettél több, hogy hirtelen
más földre szálltam, mint sebes szél,
azóta minden vagy nekem:
honvágy és vágy egysége lettél.
Szigorú messzeség tanít
– mérföldeket szívemre számol –
felmérni: hogyan gazdagít
szerelmet lényeggé a távol.”
(Részlet B. F.)
Szinte bűn, nem ide helyezni az egész verset… kérem olvassák el végig… tudják mit, szálljunk ki a partra, nem lehet, nem lehet a sorok mellett elmenni… míg a másik partról megszólal Dávid visszakérdezése a szerelem örök-körforgásából. Micsoda zálog: mindkét vers… micsoda Múzsa válthatja csak ki!
„Egy másik levél
Igazad van, a messzeség taníthat
vágyakozni arra, ami a miénk,
más alanyokat kerget a jövőben,
ha van néhány világlátott igénk.”
(J.D.)
Én lassan elhagyom Önöket, az én tisztem ennyi volt, hogy a Gyöngyhalászok verseskötet óriás kapuját, kinyissam Önök előtt. Mennem kell, mert én ide tartozom, e két gyöngyhalász: tengeridegenvezető világához… várom önöket… találkozzunk!
Én mégis várom, hogy a vízözönben
– míg bárkám alján reszketek alant –
lecsendesül az örvénylés köröttem,
s az olajággal megjön a galamb.
(1996)
Baranyi Ferenc Mánia című versére
A „mégis”-en van a hangsúly,
hogy mindenek ellenére,
az embert nem hagyja nem hinni
nyughatatlan vére.
Az örvény a galambot is vitte,
az olajág most a felszínen lebeg,
könnyen hisszük, ilyenek is vagyunk,
hogy a remény nem halott, csak beteg.
(2021)
Baranyi Ferenc és Jóna Dávid versére
A galamb elszáll,
de a repülés visszajön,
Isten szeméből,
cseppenként tűnik el a vízözön,
testem majd ha kiköt,
s lelkem kiszáll belőle,
tudni fogom, hogy a világ,
versünk galamblelkét fogadja örökbe.
(2021)
A Békeliget Elmeszociális Otthon egy világvégi falu közelében álló kastélyban és melléképületeiben működik. Itt játszódik Benyó Tamás regénye, az Úr neve, amelynek főhőse családjával érkezik ide, hogy élvezzék a nyugalmat a zaklatott városi élet után. Illúzióikat később így idézi föl a főszereplő: „Nincs más dolgunk mostantól, csak éldegélni ebben a paradicsomi elszigeteltségben, amíg el nem ér minket Isten drága kegyelmének utolsó hulláma, melyen csendben áthajózunk majd a boldog örökkévalóságba. Szent élet, igaz élet, távol a város iszonyú zajától, a mérhetetlen bűntől és mocsoktól… örömmel jelentem, országnak-világnak, én kiszálltam.” Ám nem sokáig bírják a paradicsomi elszigeteltséget, de csak négy év múlva, és némi szerencsével sikerül megszabadulniuk.
Ami közben történik, azt a bizonytalan foglalkozású főhős elmondásából tudjuk meg, aki segédápoló, kisegítő mindenes, valahol az ápoló és az ebédosztásnál is segítő kifutófiú között. A könyv azzal kezdődik, hogy megérkezik a munkahelyre, majd menet közben, visszatekintésekkel, filmszerű vágásokkal, bontakozik ki a négy év története.
A főszereplő már az első napokban érzékeli a hely atmoszféráját, a monotóniát, a személyzet kiégettségét, pontos, de lélektelenül végzett munkájának idegőrlő egyhangúságát. Számára azonban akkor még fölfedezendő új világ, a Békeliget. Csak lassanként formálja át a környezet, fokozatosan szürkül bele. Ennél azonban többről is szó van, a hely szelleme másként is hat rá. Beszélget valakivel, és nem tudjuk, hogy a beszélgetés valóban megtörténik-e, vagy csak a fantáziájában létezik. Ezt mások is észreveszik, például a főnővér, aki figyelmezteti is, hogy valami nincs rendben nála. „Jobb, ha tudja, régóta figyeljük már magát. Nem én vagyok az egyetlen, akinek nem tetszik a maga viselkedése.”
Ezek azonban még csak ritkán jelentkező furcsaságok. Az olvasó megismerkedik a főhős családjával, megtudja, hogy Tamara, a feleség már kezdettől nem érzi jól magát a pusztában, ezen össze is kapnak, de az első időkben ez még nem komoly konfliktus.
Azután a főszereplő Istennel beszélget, szemrehányást tesz neki, hogy a pusztába vezette őket. Még van a környezet érzékelésében valami kettősség. Miközben Istennel beszélget, maga is tudja, vagy inkább érzi, hogy ez lehetetlen. „Jelent ez mást is, jelent ez többet annál, hogy kezdek lassan becsavarodni?” Hangokat hall, víziói vannak, és néha minden elsötétül körülötte, és váratlanul máshol, például családja körében, vagy a szabadban tér magához. Ezek a váratlan áttűnések, vágások néha filmszerűvé teszik a történetet, ugyanakkor áttekinthetetlenné is, az egész bizonytalanná, szétfolyóvá válik, de egyértelmű, hogy szándékosan ilyen. Az olvasó akár a folyamatos szellemi leépülés következményének is tarthatja a változásokat. A főhős egyre jobban beilleszkedik a Békeliget közösségébe: „...rövidesen úgy tekintettem a betegeimre, mintha a szomszédjaim lennének.”
A történet időnként portrék sorozatára vált. A Békeliget néhány ápoltját közelebbről is bemutatja a főszereplő, mintegy leállítva a történet folyását. Ezek a portrék, amellett, hogy életutakat idéznek föl, a főszereplőben végmenő lassú és nem egyenes vonalú változásokat is bemutatják. A történet elmesélője néha normálisan viselkedik, végzi a munkáját, segít a lakóknak, ha igénylik és/vagy hagyják, azután ismét beugrik valami, sokszor csak egy gesztus, egy gondolat, később egy-egy hallucináció vagy vízió, amelyek figyelmeztetnek, hogy az elmeszociális otthon folyamatosan formálja őt a maga képére.
Az otthon zárt világ, de a falu is az. Annyira zárt, hogy a család azt hiszi, elhagyhatatlan, ugyanis a világvégi ház árából, ha egyáltalán akadna rá vevő, sehol sem lehet saját otthont teremteni. Vevőre azonban nincs remény, hiszen a megközelítést szinte lehetetlenné tevő rossz utak, az akadozó tömegközlekedés, a munkahely hiánya és a romló közbiztonság elriasztja a legidealistább természet-, csend- és nyugalomkedvelőket is.
A furcsaságok folytatódnak, a főszereplő például egy levegőben forgó malomkövet vizionál, amely fekete lisztet őröl, a belőle készült keserű kenyérnek pedig kénszaga van.
A negyedik fejezetben egy merész vágással visszatérünk a múltba, bár nem egyértelmű, hogy a múlt hogyan kapcsolódnak a történethez, sőt még az sem, hogy egyáltalán vízió-e vagy valóság, amit olvasunk. Felbukkan egy indiai utazás emléke, de nem lehetünk biztosak benne, hogy aki felidézi valóban járt-e Indiában, vagy ottani élménye is csak „...egy hosszú utazás bizonytalan álomképe”.
A főhőst hitbéli kérdések kezdik foglalkoztatni, kapcsolatba kerül egy gyülekezettel, eljár a faluból a szertartásaikra, de lelki megnyugvást a hit – vagy inkább csak az arra törekvés – sem hoz neki. Így foglalja össze a véleményét: „Mindez felemelő és magával ragadó, de taszító is volt egyben.”
Eltelik a már említett négy év, és amikor talán le is mondtak arról, hogy valaha megszabadulhatnak a faluból és a Békeligetből, váratlanul és a véletlenek többszöri összejátszása folytán óriási megkönnyebbüléssel visszaköltözhetnek Budapestre. Ezzel azonban csupán a könyv fejeződik be, a történet csak megszakad. Az olvasóban okkal merülhet föl a gondolat, hogy mi lesz velük a fővárosban? Marad–e valami a Békeligetben elkezdődött furcsa változásokból, azokat csupán „a hely szelleme” sugallotta-e, vagy a főszereplő folyamatos belső átalakulásának tényleges következménye.
Többféle értelmezés, befejezés lehetséges, akár maga az olvasó is megalkothatja a sajátját. (Napkút Kiadó Budapest 2020)
Kolontár
Mamut