MÚLTUNK

Százhúsz évvel ezelőtt született, ötven éve hunyt el Gergely Sándor kommunista író, publicista, az illegális KMP, majd a Szociáldemokrata Párt tagja, aki sorozatos üldöztetése után 1931-ben emigrálni kényszerült. Részt vett a Moszkvában kiadott Sarló és Kalapács valamint az Új Hang irodalmi folyóirat szerkesztésében. 1945-ben tért haza, több mint öt éven át az Írószövetség elnöke volt, irodalmi munkásságáért kétszer részesült Kossuth-díjban.

GERGELY SÁNDOR

Szemek

A falu néptelen volt és sötét. A főutcán magányos és sietős léptek koppantak a nagyvendéglőig. Az ajtó felszakadt, és a világosságban egy csizmás honvéd tétovázott.

Láttára felugráltak az emberek.

– Nini, ni csak, Berecz Jani… Hát megjöttél? – kiabálták.

Feléje siettek, ölelgették, székkel kínálták, de Berecz nem ült le, csak zavartan nézelődött.

Félórája jött haza a faluba. A felesége sírva csókolgatta, és hatéves kislányuk ágya felé húzta. De az ember megcövekelte magát, s fejét is elfordította gyereke fekhelyétől. Behunyta a szemét. Mintha vakította volna gyerekének fehér vánkosa, szöszke hajának a ragyogása s arcocskájának álombéli pírja. Szinte menekülőn ment ki a szobából. Felesége hiába tartóztatta, szólongatta: ment, neki az éjszakai utcának.

S itt, a kocsmában se volt nyugta… Már fordult is kifelé, amikor kinyílt az úriszoba ajtaja, ahonnan hangos beszéd zaja hallatszott.

Berecz felkapta a fejét. Még a szája is kinyílt nagy álmélkodásában. Aztán hirtelen belépett a külön helyiségbe. A fehér abroszos asztalnál az egykori uradalmi intéző ült a jegyzővel. Iddogáltak. Barátságosan fogadták a messzi útról megtért embert, bort állíttattak eléje, s a potrohos jegyző derűsen mesélte, hogy három esztendőn keresztül hogyan kerestette a Vöröskereszttel.

– A feleséged egyre csak azt hajtogatta: nem lehet… nem veszhetett oda az én Jánosom… Úgy látszik, megérezte – nagyot kortyolt a borából s aztán megkérdezte: – Hol is estél fogságba?

– Brijánszknál – felelte mogorván Berecz, s egyre csak az intéző csontos arcát, vízszín szemét nézte. Úgy nézte, hogy szinte fájt a halántéka tőle. Közben le-lenyúlt csizmájához.

Az intéző barátin és fölényesen méregette Bereczet. Szerette, a maga módján persze, ezt a messziről visszakerült embert, egykori legjobb leventéjét.

– Voltál már otthon? – kérdezte.

– Voltam – felelte Berecz s a borát nézte, amelyhez nem nyúlt, és amelyet el is tolt magától messzire.

– Nem érdemled meg te azt a szépasszony-feleségedet – nevetett a jegyző. – Esztendőszám hiányzol, az első éjszakádat meg a kocsmában töltöd.

Az urak nevettek, s Berecz csak úgy, a homloka alól nézett rájuk.

– Bejöttem, mert az intéző úr hangját hallottam… – mondta csöndesen.

– Nem vagyok már intéző. Már felosztották az uradalmat ezek… – biccentett a szikár úr az ivó felé. Fenékig ürítette italát, s mint aki megbánta pillanatnyi közvetlenségét, újra rideg lett és parancsoló. – Na, ki vele, mit akarsz?

– Az intéző úr nevelt engem a leventében – kezdte Berecz. – Az intéző úr mondta: a dísze vagyok a magyar leventének.

– Az is voltál. Most már csak az a kérdés, mi lett belőled ott a fogságban?

A honvéd elbámult: az intéző volt az első ember, akinek három év óta az arcába, a szemébe mert és tudott nézni… A századbéliek, meg később a fogolytábor bajtársainak a tekintete elől mindig elkapta a fejét. S alig negyedórája a felesége szemétől is összerezzent. Kislánya alvó arca is elrémítette… Pedig de nagyon készült a találkozóra… Ó, Istenem, mégiscsak fel kellett volna költeni a gyereket… Szép kék angyalszeme feléje csillogott volna! A szöszke haját be megsimogatta volna!

Összerezzent. Szinte rémülten nézett körül… Mert… hiszen kislányának a haja, arca: barna. És bogárszeme van!… Megkínzottan sóhajtott… Újra csizmájához nyúlt, s szeme újra az intézőre meredt makacsul, feketén.

– Hát mesélj valamit – szólt rá az úr. – Hallom: Brijánszknál estél fogságba. Voltál-e abban a nagy erdőben, hajtóvadászaton?

– Partizánvadászaton? Vótam.

– Meleg volt, mi? – vakkantott közbe a jegyző.

– Meleg – felelte a honvéd, s a potrohos, fénylő arcú embert nézte. – Meleg. – Újra az intézőre vetette égő, fekete szemét. – Meleg, mert egyre gyújtottuk a falvakat.

– A falvakat? – álmélkodott a jegyző. – Hiszen a partizánok nem a faluban, hanem az erdőben laknak.

– Ott! De mink a falvakat gyújtottuk.

– Megsütöttétek a ruszkikat, mi? – kérdezte az intéző és elmosolyodott. Hangja elvesztette ridegségét, és szinte derűsen firtatta: – Jajgattak?

– A sütéskor? Nem. Mer mink előbb má valamennyit leszúrtuk.

– Hát persze… – mondta az intéző, s hirtelen a jegyző felé kapta a fejét, mert a kövér ember élesen s visítva nevetni kezdett. Erre ő is kacagott: – Valamennyit?… No, mondd csak… Valamennyit?… Leszúrtátok?…

– Valamennyit. Aki a faluban vót. Jányt, asszonyt, gyereket…

– Így is kellett – kiáltotta az intéző. Átnyúlt Bereczhez, és megveregette a vállát. – Jól van, fiam. Örülök, hogy igazam volt… amikor leventekorodban dicsértelek.

A honvéd elkapta magát a becéző tenyér elől. De a szemét le nem vette az intézőről.

– Az utolsó gyújtogatásnál, az egyik faluban… egy szép kicsi jány vót – kezdte újra s nagy későre, s arca halálsápadt lett.

– Jány? Azt persze előbb megölelted, mi? – mosolygott az intéző.

– Kit? – ijedt föl a honvéd.

– Azt a kisjányt, a szép muszkajányt.

– Nem. Azt nem. Nem, kérem. Én… azt… csak… leszúrtam – mondta fakón Berecz, s újra lenyúlt térdéhez.

– Szamár vagy – mondta az intéző, szinte sértődötten. – Ha olyan szép volt a muszkajány… akkor előbb megdédelgethetted volna. Azt nem tiltja senki… – elhallgatott. Aztán rákiáltott a honvédre. – Mit bámulsz?

Berecz talán nem is hallotta az ingerült kérdést: csak nézte, nézte az úr csontos, kemény arcát.

– Nem lehetett – nyögte. – Nem… nem lehetett azt a jányt… – mondta halkan, kínlódva.

– Mér? Tán harapott?

– Szelíd vót. Szép vót. Csak nézett… Kék vót a szeme, mint a kisjányomé. – Bereczet most újra elfogta a csodálkozás: miért is látja kékszeműnek az ő kis Juliskáját, amikor annak bogárszeme van… Sóhajtott. Hát ezentúl már csak így lesz ez mindig? A kislánya helyett mindig azét… annak a kis szegénynek rémült kék szemét látja majd?… Olyan volt a gyerek lélekvetője, mint a kis borjúé, akinek a kést a nyaka felé döfik… – Szegény – mondta hangosan és sóhajtva. – Rám mosolygott, mint egy angyal…

– No látod – nevetett idegesen a jegyző. – Ő is ölelkezni akart.

– Nem – kiáltott rekedten a honvéd, és lecsapta nyitott tenyerét az asztalra. A poharak táncolni kezdtek. Az urak összerezzentek a durranásra. – Az a kisjány egy szentség vót. Mint az én kis Juliskám, akit én meg se nézhetek… – újra az intézőre vetette szemét és úgy mondta, szinte tagolva. – Csak jött… elibém… Átölelte…

– No látod. Átölelt – mosolygott az intéző.

– Nem éngem, csak a térdem!… – kiáltotta. – Csak a térdemet érte fel. Mer kicsike vót… Négyesztendős, mint akkoriban a kicsi jányom, Juliskám… Fölszólt hozzám oroszul: Gyágyinka, ti minyá tózse ukólis?… – Berecz elhallgatott, hátralépett és rákiáltott a jegyzőre, aki reszkető térdekkel lopakodott a kijárat felé. – Állj! Meg ne lógj… Vigyázzatok, mert baj lesz – csizmája szárából hosszú, disznóölő kést húzott ki. – Kutyák… – mondta és egy pillanatra összeharapta szája szélét. – Nem tudtok oroszul? – kérdezte. – Nem? Nem értitek, mit kérdezett a kisjány? Megmondom, mer én már megtanultam a nyelvüket. Mer az én fejem jól fog. Az intéző úr is megmondta: viszem valamire… – Nagyot fújt. – Nahát… aszonta a kisjány, amikor átölelte a térdemet, és fölnézett rám azzal az áldott, szent angyalszemeivel, azt kérdezte: Bácsika, te éngem is leszúrsz?…

– Te… vidd innen azt a kést – mondta az intéző. Hátranyúlt hátsó nadrágzsebe felé, de ott nem volt pisztoly. Csak valaha, régen. – No mi lesz? Tedd el… – kiáltotta sápadtan, ereje végső megfeszítésével. De a kiáltás csak sipítón jött ki a torkán.

– Térdre! – ordított rája rettentő hangon a honvéd.

Az intéző lezökkent a székről, és halálsápadtan bukott térdre.

– Kérdezd: bácsika… te… engem is leszúrsz? – A honvéd felemelte szörnyű fegyverét. – Kérdezed, vagy nem kérdezed? – hörögte.

– Bácsika… – az intéző elsírta magát és átfogta a honvéd térdét. – Berecz fiam… fiam, térj magadhoz!

– Az anyád… – csikorgatta fogát a honvéd és hátralépett. – Kérdezed, vagy nem?

– Bácsika… – nyögte alig hallhatóan az intéző. – Te engem… is… leszúrsz?

– Le – mondta Berecz, és megbékélten kacagott. – Le én. – S két kézre fogott kését, felülről lefelé lendítve, az intéző mellébe verte.

Budapest, 1946

Joan Miró: A Barcelona sorozatból

ÉVFORDULÓ

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg az Ezredvég első száma. A folyóirat az anyagi ne­héz­sé­gek ellenére ez idő alatt folyamatosan publikációs lehetőséget biztosított a bal­oldali, anti­fasiszta nézeteket képviselő szerzők számára. Mára valamennyi száma digi­ta­li­zált for­má­ban is olvasható. Alapító szép­irodalmi szer­kesz­tő­jé­re, Tabák Andrásra (1938-2014), va­la­mint első képző­művészeti szerkesztőjére, Bálványos Hubára (1938-2011) az alábbi össze­állí­tás­sal emlékezünk. (S. J.)

BARANYI FERENC

Tabák beszélt rá

Hogy két ízben is elvállaltam irodalmi folyóirat szerkesztését, ez legfőképpen Tabák Andrisnak köszönhető, aki a bölcsészkaron évfolyamtársam, a további évtizedek során pályatársam volt, a rendszerváltás tájékán pedig bajtársam is lett.

No, de menjünk sorjában. A Palócföldre is Tabák beszélt rá. Salgótarjánból 1983-ban keresett fel két – a városban fontos funkciót betöltő – barátom, azt kérve, hogy legyek félállásban a megye irodalmi orgánumának a főszerkesztője. Gondolkodási időt kértem, de nem nagyon vonzott a dolog: főállású munkahelyem, a Magyar Televízió nagyon is igénybe vett akkoriban, nehezen volt megoldható, hogy minden munkahét felét Salgótarjánban töltsem. Gondjaimat megosztottam Tabákkal, gyakran tértem be ugyanis hozzá a Zrínyi Kiadóba. Ő a maga halkan, de szívósan győzködő stílusával rávett, hogy vállaljam el a dolgot, mert – úgymond – a baloldali írók egyre inkább a perifériára szorulnak, minden kínálkozó hadállásnak örülni kell tehát, ami publikációs lehetőséget biztosít nekik. Így aztán 1984/85-ben én voltam a Palócföld főszerkesztője, és valóban „odaédesgettem” azokat a pályatársaimat, akik később az Ezredvég szerzőgárdájának magját képezték.

Ugyanezzel az érveléssel vett rá Tabák 1987-ben, hogy egy Ezredvég nevű almanach szerkesztését vállaljam el, amely a Zrínyi Kiadó gondozásában jelenne meg. A katonai kiadó – nem kis részben Tabák jóvoltából – a nyolcvanas években szép lassan szépirodalmi kiadóvá tágult, tehát nem csupán „militarista” műveket „bábáskodott fényre”, hanem verses- és novellásköteteket, regényeket és tudományos munkákat is. Ebből az almanachból nőtt ki négy évvel később az Ezredvég című, havonta megjelenő folyóirat. Akkor, 1991-ben már nem jelenthetett kiadói hátteret a Zrínyi, visszament katonaiba – és már nem nagyon vállalhatott közösséget velünk. Tabáknak is kitelt előbb-utóbb az ideje. A Z-füzetek „Z”-je is kiürült, az új világban jelenthetett Zorrót is akár…

Mégis, hogyan sikerült egy irodalmi folyóiratot elindítani kiadói háttér nélkül? Nos úgy, hogy alapítványt hoztunk létre mi magunk. Csatlakoztak hozzánk önzetlen támogatók és majdani olvasók is: két és félezer előfizetőt toboroztak rövid idő alatt az akkori – még nagyon is vállalható – Munkáspárt lelkes aktivistái, elsősorban Rudas és Dekker Erzsike, Völgyes Rózsa és Kozári Klári. Hadd idézzek abból az interjúból, amelyet Kádár Editnek adtam (a Szabadság 1991. április 12-ei számában jelent meg): „A befolyt összeget kizárólag a nyomda- és postaköltségekre, s a folyóiratban publikáló írók, költők honoráriumára fordítjuk, mert – s ezt szeretném külön hangsúlyozni – a szerkesztőbizottság tagjai és én magam is társadalmi munkában vállaltuk az Ezredvég szerkesztését. Ezért érthetően hálásak vagyunk, hogy a Munkáspárt is felkarolta kezdeményezésünket, s közművelődési szakbizottsága, alapszervezetei segítenek az előfizetők toborzásában és majd a megjelenő folyóirat terjesztésében.”

És 1991. május elsején megjelent az Ezredvég című havi folyóirat első száma. El kell még mondanom, hogy szellemiségét nem kizárólag csak elkötelezett baloldali, hanem polgári humanista írók is vállalták, ők is helyet kaptak folyóiratunkban. (Simortól megkérdezte egyszer Gyárfás Miklós, hogy kik publikálnak az Ezredvégben. András felsorolta. Erre Gyárfás: – Szóval a normálisak.)

Apropos Simor: 1992 vége felé kijelentettem, hogy fáradt, öreg ember vagyok, teret az ifjúságnak – és neki adtam át a kormánykereket. Ő ugyanis egy teljes esztendővel fiatalabb nálam…

Nos, az Ezredvég azóta is él, bár nem könnyű életben tartani. Én 1992 óta szerzőgárdájának egyik szerény tagja vagyok csupán, de szurkolok, hogy hosszú életű legyen a földön.

Hegyi Gyula, pályatársam és barátom, az MSZP egyik meghatározó politikusa a Magyar Hírlap 1992. február 12-ei számában méltatta az Ezredvéget. Előadta, hogy a lap szerkesztői igen gyakran a múltat, főleg a Horthy-korszakot és a második világháborút tekintik központi témájuknak. Ezzel kapcsolatban megjegyezte: „Az antifasiszta ellenállás felidézése nyilvánvalóan azért fontos az Ezredvég számára, mert akkor a demokratikus baloldal és a polgári demokrácia képviselői kétségtelenül együttműködtek a kommunistákkal. Kérdés persze, hogy ugyanez megismétlődhet-e más történelmi körülmények között.”

Gyulám, a történelmi körülmények megszűntek „másnak” lenni. Visszaváltoztak, egyenesen a Horthy-rezsimig estek vissza. Ezért van szükség újra a normálisak együttműködésére. Az Ezredvég negyed évszázadon át ezt szorgalmazta – és ezt teszi továbbra is. Ezért kell örülni, hogy él még.

S tenni azért, hogy tovább éljen.

BÁLVÁNYOS HUBA

Fa viharban

Bálványos Huba: Fa viharban

GELU PĂTEANU

Levele T. A.-nak

Gelu Păteanu (1915-1995) magyar-román író, költő, műfordító, szerkesztő az alábbi levelében méltatta az Ezredvég tevékenységét:

GALABÁRDI ZOLTÁN

Két levele T. A.-nak

Galabárdi Zoltán író (1928-1997) a folyóirat alapításától élete végéig rendszeres szerzője volt az Ezredvégnek. Tabák András szerkesztőnek az alábbi két levelet küldte:

RICHARD PRAŽÁK

Levele T. A.-nak

Richard Pražák (1931-2010) 1968-tól a brnói Masaryk Egyetem balkanisztikai és hungarológiai tanszékének vezetője, a Miskolci Egyetem tiszteletbeli professzora, 1994-1998 között a Cseh Köztársaság budapesti nagykövete. Cseh nyelven megjelent Magyarország története című tudományos munkájáról, valamint Kossuth Lajosról írott kismonográfiájáról Olvasólámpa rovatunkban jelent meg ismertetés 1994-ben illetve 1996-ban. Ez utóbbira reagált a tanulmány szerzője.

TABÁK ANDRÁS

Levele Ştefan Ştefănescunak

Az 1948-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából a folyóirat törekedett arra, hogy a 19. századi magyarországi eseményeket a környező országok neves történészei megvilágításában is az olvasók elé tárják. E megfontolásból került be a folyóirat 1998-as illetve 1999-es számaiba Wolfgang Häusler, az Universität Wien professzorának A magyar-horvát konfliktus 1848-ban és a Habsburg-monarchia válsága, a Brnoi Egyetem professzorának, Richard Pražaknak A magyar forradalom cseh- és morvaországi visszhangja, valamint Ştefan Ştefănescu bukaresti professzornak az 1848 – „A népek tavasza” (A román-magyar kapcsolatok fontos pillanata) című tanulmánya. A szerkesztőségi munka egyik dokumentuma a román professzornak küldött levél magyar nyelvű kézirata:

VEREB MARA

Gondolatok az Ezredvég irodalmi folyóiratról az olvasók szemével

Vereb Mara autodidakta naiv író, több elbeszélése is megjelent a folyóiratban, a 2000-es években.

TANDORI DEZSŐ

Levele a folyóiratnak

Tandori Dezső (1938-) költő, műfordító, akinek versei egy évtizeden át rendszeresen jelentek meg a folyóiratban az alábbi módon fejezte ki elragadtatását:

Joan Miró: Személyiség

KOSZORÚ

Spanyolországban 80 évvel ezelőtt, 1936-ban, miután a köztársasági választásokon a baloldali egységfront győzött, a kormánnyal szembeforduló jobboldali tábornokok puccsot rob­ban­tot­tak ki. Ezzel júliusban kezdetét vette a három éves polgár­háború, melynek során a hősiesen küzdő köztársaságpárti baloldaliak – soraikban a nemzetközi brigádok har­co­sai­val – végül vereséget szenvedtek az olasz és a német fasizmus jelentős fegyveres tá­mo­ga­tá­sát élvező lázadóktól. Összeállításunkban az igazi hősökre emlékezünk (S. J.)

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Francóék jeladása

A magyar önkéntesekről szóló szakirodalom egyhangúlag állítja, hogy a spanyol köztársaság ellen forduló katonatisztek lázadásukkor jeladásnak álcázott időjárás jelentést választottak: En toda España el cielo está despejado ‚Egész Spanyolország felett felhőtlen az ég(bolt)’ (például Strassenreiter Erzsébet & Sipos Péter: Rajk László. Bp.: Akadémiai 1974: 71, Györkei Jenő: Magyar önkéntesek a spanyol polgárháborúban. Bp.: Zrínyi 1977: 33, utóbbi erre a forrásra hivatkozva: Szabad Szó, Párizs, 1938. július 23. szám).

A hagyomány szerint ezt a jeladást sugározta a ceutai rádióállomás, Marokkó spanyol felségterületéről 1936. július 17-ről 18-ra virradó éjjel. A jeladás ezen eredettörténete azonban ez idáig spanyol nyelvterületen (és a nyugati történeti szakirodalomban) jószerével ismeretlen maradt. Kérdésessé vált az is, hogy Spanyolországban volt-e egységes jeladás, vagy pedig különböző tájegységek katonái más-más jelre lázadtak fel. Az első dokumentálható forrás, amely az általános jeladás említett formáját említi, a Szovjetunióban, a leningrádi Partyizdat kiadónál 1936 őszén, D. Monyin és E. Tyeumin szerkesztésében megjelent Geroicseszkaja Iszpanyija (‘Hős Spanyolország’) című könyv, ahol már lefordítva a Po vszej Iszpanyii bezoblacsnoje nyebo változat szerepelt. A szocialista országokban elterjedt változatok közül megemlíthető a ‘felett’ jelentésű szóval alkotott spanyol Sobre toda España el cielo está despejado és orosz Nad vszej Iszpanyijej bezoblacsnoje nyebo. Mindenesetre a jeladást kifejező mondat több variánsban is széles körben ismertté vált. Így például németül Über ganz Spanien wolkenloser Himmel címen készült egy NDK tévéfilmsorozat (1971), amely a polgárháború németországi előkészítéséről szól, s amelyet Egész Spanyolország felett felhőtlen az ég címmel Magyarországon is bemutattak.

A 125 éve született Komját Aladár (1891-1937) közel tíz éven át a Kommunista Inter­nacionálé Berlinben hét nyelven meg­jelenő Inprekorr című folyó­iratának szer­kesz­tője Hitler hatalomra jutása után Párizsba emigrált. A Spanyol Polgár­háború kezdetétől fogva kapcso­latban állt a Nemzet­közi Brigád magyar önkén­tesei­vel. A kettős év­fordulóra ver­sé­vel, a később meg­zenésített indulóval emlékezünk.

KOMJÁT ALADÁR

A Nemzetközi brigád indulója

Madrid határán állunk a vártán,
állunk: vas ha sulykol, vér ha elkever.
Állunk a vártán, Madrid népe álmán,
állunk: tank ha dönt, ha száz pokol teper.
                Rajta, csak rajta: törhetetlen fajta:
                gáton, tűzcsobolyón, halálárkon át!
                Rajta, rajta rajta: végső diadalra,
                rajta, ezernyelvű, – egyszívű brigád!

Ezer a nyelvünk, egy a szerelmünk:
szabad földön szabad, boldog nemzedék.
Ajkunknak átkát, bosszúnknak lángját
szélvész, vörös kakas hordja szerteszét!
                Rajta, csak rajta: törhetetlen fajta:
                gáton, tűzcsobolyón, halálárkon át!
                Rajta, rajta rajta: végső diadalra,
                rajta, ezernyelvű, – egyszívű brigád!

Madrid határán, éjt-nap a vártán:
állunk ronthatatlan élő sorfalat.
Madrid határán serken még a holt is,
serken, talpra ugrik, puskatust ragad!
                Rajta, csak rajta: törhetetlen fajta:
                gáton, tűzcsobolyón, halálárkon át!
                Rajta, rajta rajta: végső diadalra,
                rajta, ezernyelvű, – egyszívű brigád!

EGON ERWIN KISCH

A három tehén

– Én? – kérdezte a fiatal katona és zavarában mélyen elpirult. Sejtettem, hogy így válaszol a megszólításomra, azért is fordultam éppen őhozzá, holott sok máson is látszott, hogy nagyon szívesen elmesélné, hogyan került Spanyolországba. Csak ő ült szerényen a háttérben, és nagy, csodálkozó szemmel hallgatta a Február Tizenkettedike osztrák zászlóaljhoz tartozó elvtársak kalandos élményeit Ausztriától a spanyolföldi Albacetéig.

A fiúnak akkor is nagy volt a szeme, ha nem a csodálkozástól nyílt nagyra, egy sötétszőke hajfürtje lágyan hullott magas homlokába, domborúan ívelt hátsó koponyája, finom vonalú szája volt, és egészében inkább olyan volt, mint egy egészséges fiatal lány, s nem mint a polgárháború egy katonája.

– Hát te, hogy kerültél ide? – fordultam felé.

– Én?

– Igen, te.

– Hát egyszerűen. Párizsig vonattal, onnan idáig, ahogy a többi.

– Munkás voltál?

– Paraszt.

– Paraszt? Mezőgazdasági munkást akarsz mondani?

– Nem. Egy kis tanyám volt Tirolban.

– Akkor hát pénzed is volt?

– Pénzem nem volt, a teheneimet adtam el, hogy meglegyen az útiköltségem.

Erre persze nevetni kezdtek a bajtársak. Igaz, hogy egyikük sem a bankbetétjéből fedezte útiköltségét. Sokan közülük eladtak valamit, az egyik talán egy örökölt tolókocsit, a másik a lepkegyűjteményét, a harmadik papírmasé lovagjelmezét, a negyedik egy tandemkerékpárt, elöl férfi, hátul női nyereggel, az ötödik, a hatodik szintén valami különleges dolgot. De – teheneket! Roppant mulatságosnak találták, hogy valaki a teheneit adja el azért, hogy Spanyolországban a fasizmus ellen harcolhasson.

Ő azonban, akit már a puszta megszólítás is zavarba hozott, bajtársai nevetésétől csöppet sem jött zavarba, hanem együtt nevetett velük, és minden elfogódottság nélkül magyarázta, hogy is volt az tiroli tanyájával, miért nem volt pénze, holott saját földjén gazdálkodott, és marhaállománya is volt. Unszolásunkra azt is elmondta, hogyan jutott eszébe, hogy Spanyolországba jöjjön. Elmondta röviden, tárgyilagosan, kerek mondatokban, soha át nem lépve a kérdés határát, s mondanivalója végére végleges pontot rakva, hogy hallgatói és a kérdező türelmét se tegye próbára, hátha a továbbiak nem érdeklik őket. Újra meg újra fel kellett tennem egy-egy kérdést, hogyan is valósította meg elhatározását, miként adta el a teheneit, hogy utazott s mint alakult a sorsa a háború alatt – válasza minden kérdésemre valóságos lezárt fejezet volt. A beszélgetés során egy paraszttörténet alakult ki, de nem olyan, mint Peter Rosegger, vagy Adolf Pichler paraszttörténetei, vagy amilyeneket Berthold Auerbach regél, akiről rímben meg is örökítették. „Másféle a paraszt, mint ah, / könyvedben Berthold Auerbach!”

A parasztot, aki itt, bajtársai körében élettörténetét elbeszélte, Max Bairnek hívják, húszéves, tiroli és a világháborúban született. Apja is paraszt volt és örökölte a tanyát, amelyet aztán fiára hagyott. Parányi földdarab ez, Staatz és Salfaun falucskák között. A vidéknek Wipptal a neve, de csak annyiban mondható völgynek, amennyiben völgynek számít minden két hegy közötti terület. Az országút épp hogy elfér a szűk szorosban, de a vasútnak már feljebb a hegyoldalban kellett megfelelő pályát keresni. A parasztházak is a hegyoldalra épültek, s alapzatuk ugyanolyan lejtős, mint a szántóföldek. Szekérút nincs, a trágyát meg a trágyalét hátukon viszik fel a parasztok és a parasztasszonyok a földekre, a szénát a fejükön hozzák le az istállókba. Csak a lejtő legalján, a fenyves alatt van egy kevés szántó.

A nyár nem minden évben érleli meg a búzát. Ha hűvös a nyár, nem aratnak, hiába volt a mezei munka, üres marad a kalász. Ha télen kevés volt a hó, mélyen átfagy a föld, s a nyáron megint csak nincs aratás. Wipptal parasztjai szegény emberek, száz közül legfeljebb három akad, aki tehermentes házban lakik. Napirenden vannak a kényszerárverések; előbb a berendezés kerül sorra. A paraszt szótlan dühvel, az asszony sírva nézi, milyen alacsonyra értékelik ingóságaikat, és hogyan hurcolják el egyenként. Legközelebb az üres ház kerül sorra, meg a telek, s legtöbbször nem akad rá vevő.

Az út odalenn nem akármilyen országút, ez a híres brenneri út, kétezer év óta főútvonal Olaszország felé. Szüntelenül száguldanak itt az autók, szép, ragyogó luxuskocsik, de még egynek sem jutott soha eszébe, hogy Staatzban vagy Salfaunban megálljon, még kevésbé Bairék kis kunyhója előtt, amely éppen a két falu között fekszik.

Az öreg Bairnek három gyereket szült a felesége. Az asszony, hogy a földecskéből előteremtse nekik az ennivalót, harminckét éves koráig halálra dolgozta magát.

Ez így nem megy tovább – gondolta Bair gazda. – Meg kell nagyobbítani a földet, hogy hozzon is valamit. Vett még egy darabot, s mivel nem volt rá pénze, a Raiffeisen Hitelszövetkezettől 3600 schilling kölcsönt vett fel, amelyet betábláztak a kis birtokra. Egyidejűleg újból meg is nősült.

A három Bair gyerek Matreibe járt iskolába. Max volt a legjobb tanuló, nemcsak testvérei között, hanem valamennyi iskolatársa között is. A tanító szívesen látta volna, ha a Max gyerek Innsbruckba, a tanítóképzőbe kerül. Persze ilyesmire nem volt pénz. A tanító beszélt a lelkésszel, a lelkész pedig Bair gazdával; a lelkész azt mondta neki, hogy ingyenes helyet tudna szerezni Maxnak a papneveldében. Az öreg ebbe sem mehetett bele, mivel a gyerekekre otthon, a gazdaságban volt szüksége. (Figyelmeztetés az olvasó számára, aki azt hiszi, hogy ösztöndíj és tandíjmentesség a szegények gyermekeinek ugyanazt a tanulási lehetőséget nyújtja, mint a gazdagoknak: a szegények gyermekeire mindig szükség van odahaza.)

Max már négyéves korában segített a háztartásban. Fát hordott, fejt – s mire hatéves lettem – mondja –, olyan munkákat bíztak rám, amelyeket egyébként csak tizenkét éves gyerekekkel végeztetnek. Fűrészeltem, főztem, mostam, vajat köpültem. Így aztán érthető, hogy apja a gazdaságban nem nélkülözhette.

– Az, hogy nem kerülhettem Innsbruckba, ahogy a tanító akarta, elkeserített, nagyon szerettem volna továbbtanulni. De az, hogy papnak nem adott az apám, egyáltalán nem bántott. Nem hiszem, hogy valaha is pap lett volna belőlem.

Az apa 1934-ben meghalt, özvegye egy-két hétig önállóan vezette a gazdaságot, de nem boldogult, bár négyszáz schilling kölcsönt is felvett a házra. Erre aztán az elhunyt Bair gazda fivérét – egy kiszolgált váltókezelőt, akinek havi kétszáz schilling nyugdíja volt – helyezték oda gyámként a tanyára, hogy azt Maxnak nagykorúsága elérkeztével ugyanúgy adja át, mint ahogyan átvette. Bair nagybácsi fogadkozott, hogy ő a mainál még sokkal jobb állapotban fogja átadni a tanyát, csak hagyják őt gazdálkodni. Hagyták. Max famunkásnak szegődött Matreibe, alig tizenöt éves húga az Oberinntalba, mostohaanyja pedig a Stubaitalba ment szolgálni. Bair nagybácsi pedig rátelepedett a birtokra, a gazdálkodáshoz ugyan semmit sem értett, de annál inkább szerette a pálinkát, és talán még ennél is jobban a borovicskát, ötszáz schilling kölcsönt vett föl igásfogatra, végül eladta a néhány zsák lisztet, a szerszámokat és mindent, ami csak elmozdítható volt, még az ágyhuzatokat is.

Így aztán Max, amikor 1937-ben nagykorú lett, csak az üres házat vette át, amelyet ráadásul a nagybátyja és mostohaanyja adósságai terheltek. Jóformán már beköltözésekor ott álltak a hitelezők a kapuban, sürgették és napról napra követelőzőbbek lettek. Max, most már mint önálló gazda, kénytelen volt újabb kölcsönt szerezni, hogy a régebbi adósságokat törlessze, és hogy tehenet vegyen. Sikerült kilencszáz schillinget szereznie.

Három és fél holdja volt, nagyobbrészt legelő. Szűken elegendő arra, hogy három tehenet tartson, legalábbis, ami a szénát illeti. Ennivalót a boltban kellett vásárolnia, lisztet magának, korpát a teheneinek. Krumplija termett egy kevés, zsírért és sóért tejjel fizetett. Staatzban, néhány kilométerrel odább, volt egy fonoda, amely naponta nyolc liter tejet átvett tőle az alkalmazottai részére, literenként harminc groschenért.

Vajjal a paraszt rosszabbul járt, mintha magát a tejet adja el. A kereskedő a vajon még a margarinnál is többet akar keresni. Egy kiló vaj előállításához huszonöt liter tej szükséges, ami fenti árakon hét schilling és ötven groschen, ezzel szemben, egy kiló vajért csak három schillinget fizetnek, tehát a tej értékének még a felét sem, és hol marad akkor a munkabér? Így aztán Max hetenként csak két kiló vajat köpült, mégpedig a tejét megvásárló üzem számára, amely kikötötte azt, és egy kilót magának. – De ezt a kiló vajat sem ő ette meg, hanem becserélte két kiló margarinra. Mint ahogy a rizstermelő japán paraszt is túlságosan szegény ahhoz, hogy rizst egyen, a tiroli tehenesgazdának is csak margarinra telik.

Hogy az ördögbe dolgozza így le az ember az adósságát? Lehetetlenség. Saját tanyájukon éhen pusztult volna a család, ha a mostohája, fivére és a húga el nem szegődik idegenbe.

– Eladtam a teheneket és Párizson át Spanyolországba jöttem, ugyanúgy, mint a többiek. És ez minden, amit magamról mondhatok.

– Rendben van, Max, de hogy jöttél arra a gondolatra, hogy Spanyolországba utazz, a háború kellős közepébe?

Ehhez vissza kell mennünk az 1928-as évre, mikor Max még egészen kisgyerek volt. Nem hallottatok arról a rettenetes felhőszakadásról, amely akkor a közeli Gschnitztalban pusztított? Sebaj – szóval felhőszakadás volt, és egyidejűleg a gleccserről is lezúdultak a vizek, minden hidat, töltést és gátat pozdorjává zúztak s a földcsuszamlás házakat sodort el. A károkat helyre kellett hozni, és a Gschnitzerbachnak tartalékmedret építeni. Kilencedik éve folyik ott a munka, s még most sem készült el – a munkások egy részét viszont minduntalan elbocsátják. A legutóbb, 1937-ben elbocsátottak között volt egy Knotzer Johann nevű kőműves és aknász, ő szorította a patakokat kőgátak közé, és ő végezte a kőbányákban a robbantásokat.

Knotzer Johann, miután elbocsátották, egy darabig napi 2,10 schilling munkanélküli segélyt kapott. Öt hónap múlva – amikor az elbocsátott munkások már széjjelszóródtak és nem léphettek fel együttesen jogaik védelmében – a munkanélküli segélyt napi 1,60 schillingre csökkentették. Johann a környéken maradt, mert azt ígérték neki, hogy hamarosan újból munkába állítják. A fiatal Bairnél étkezett, és ezért kéthetenként húsz schillinget fizetett.

Maxot a politika nemigen érdekelte. Mikor a steinachi illegális Hitlerjugend felszólította, hogy alkalomadtán látogasson el esti összejöveteleikre, azt felelte, hogy kár volna erre az estéjét elvesztegetni. Hiszen volt már alkalma meghallgatni náci vándorszónokok beszédeit, semmi köze sincs mindahhoz, amit ezek harsogva és verejtékezve előadtak. Ha a szegényparasztok földhöz juttatásáról beszéltek volna, vagy arról, hogy az adósságot ne örökölje az ember, vagy hogyan tanulhatna tovább a szegénysorsú tanuló – az talán már inkább érdekelte volna. De örökös „harckészségedzésükkel” és „szégyenbékéjükkel” tehettek volna neki egy szívességet – gondolta magában, jó tiroli módon.

Az újságok közül csak a Bauernzeitungot és az Innsbrucker Volksbotét olvasta, de ezekben is inkább csak a marhavásárok naptára, valamint a hús- és tejárak érdekelték, egyébként nem sok okosat talált bennük.

Knotzer Johann azonban már inkább ismerte a világot. Linzi fiú volt és munkás, ő aztán felvilágosította Maxot a Szovjetunióról, és hogy miért szidja azt úgy a kufsteini lelkész meg az újságok. Megmagyarázta neki azt is, hogy mi a szocializmus. Maxnak most már egyetlen vágya volt, hogy erről a dologról mindent elolvasson és megtudjon. Johann ismert valakit Steinbrückben, akinek voltak ilyen könyvei és nemsokára hárman ültek együtt Stefannal Max udvarában, majd egy negyedik is csatlakozott hozzájuk, egy Ludwig nevű munkás a staatzi fonóüzemből. Együtt olvasták a Weg und Zielt, a Rote Fahnét meg más illegális osztrák lapokat, és sokat beszéltek a Szovjetunióról és Spanyolországról.

Spanyolországba kéne menni! Spanyolországba! Velük harcolni, nekik segíteni!

– A Nemzetközi Brigádokba – mondta ki valamelyikük hangosan négyük gondolatát.

Aztán senki se szólt többé, csak ültek csendben az asztal mellett s az a szó, hogy Nemzetközi Brigádok, türelmetlen vágyakozással töltötte el őket.

Megvalósíthatatlan ábránd, gondolják magukban, hiszen képtelenség egyszerűen odalépni az állomáspénztárhoz, és egy harmadosztályú jegyet váltani Matreitől Guadalajaráig. Még akkor is lehetetlenség, ha az embernek a pénze megvolna hozzá.

Másnap, szombaton este, megint együtt ülnek, és az asztalra könyökölnek. Hallgatnak, hallgatásuk ugyanaz: Nemzetközi Brigádok.

Vasárnap, amint négyesben sétálnak, szembejön velük Hugo, az ács, aki az építkezésnél Johannal és Stefannal dolgozott együtt, és most a Brenner-hágó egy új finánckaszárnyáján dolgozik, közvetlenül a határ mellett, és persze rengeteg az elbeszélnivalója. Ma éjszaka is átjött hozzájuk két fiatal olasz, hogy Spanyolországba, a köztársasági hadseregbe menjenek. Az utóbbi hetekben legalább tízen jöttek át, egyszer három katona, egyszer egy tartalékos, a többi mind katonaköteles fiatalember. Valamennyien szidták Mussolinit, hogy Olaszország egész fiatalságát Spanyolországba küldi. „Ha már Spanyolországba kell mennünk, akkor inkább a népért harcolunk a generálisok ellen, mint a generálisokért a nép ellen.” Az osztrák munkások odafent segítenek nekik, amennyire tudnak. Hiszen Innsbruckból is nem egy önkéntes ment már Spanyolországba.

– Innsbruckból? – kérdezi Max és Johann, Ludwig és Stefan. – Hogyhogy Innsbruckból? És kinek a révén?

Ezt Hugo sem tudja. Semmiféle címet nem ismer.

– Ha már erről van szó – vélte Stefan –, Párizsban tudnék egy címet. Az egyik újságon rajta van a szerkesztőség párizsi címe. Ott majd útba igazítanak minket.

– Igen, ezt megtehetnénk – hagyta rá Max –, és meg is tesszük.

– Csak pénzünk volna – sóhajtott Johann.

Erre aztán Max kijelentette, hogy eladja a teheneit.

– El is adtam – fejezte be Max a beszámolót –, s azon nyomban útra keltünk négyen, és Párizson keresztül Spanyolországba jöttünk. Így történt.

Hogy a tehenekre akadt-e mindjárt vevő?

Hát persze, hogy akadt. Három tehene volt Maxnak. A Szürke, a Moltl meg a Fekete. A Szürke volt a legderekabb köztük, néha tizennégy liter tejet is adott naponta, minden évben borjazott, és a borjazás után már a negyedik héten járomba foghatta Max. Így a Szürkét már hétfőn eladta Max egy mühleni nagygazdának, aki már jó régen szemet vetett rá; egy hónappal azelőtt még hatszáznegyven schillinget ígért érte a nagygazda, azonban a borjastehén ára száz schillinggel esett, harminc schillinget pedig azért alkudott le a beígért összegből a paraszt, mert észrevette, hogy Max szeretne túladni a tehenén.

A Szürkét tehát ötszáztíz schillingért vitte el Mühlenbe, egészen nyíltan, hiszen gyakran előfordul, hogy egy paraszt eladja egyik tehenét.

Moltllal, a másik tehénnel már óvatosabban kellett eljárnia, nehogy a szomszédok megütközzenek rajta, és kíváncsiskodjanak, hogy miért is adja el a fiatal Bair gazda a teheneit. Pedig a Moltllal voltaképpen érthetőbb volt a dolog, hiszen mindenki tudta, hogy Max már régen túl akart adni rajta. Ez ugyanis naponta nem kevesebb, mint tizenkét kiló szénát zabál, azonkívül fél kiló korpát és negyed kiló rozsot, tehát jóval többet a Szürkénél, amelyik mégis négy literrel több tejet adott.

Négyszáz schillingért kínálta az állatot egy marhakereskedőnek, illetőleg nagygazdának, aki mellesleg marhakupeckedéssel is foglalkozott. Háromszáz schilling, mondja a kupec, és háromszázhúszban megegyeztek. Max még kikötötte, hogy a tehén a legközelebbi vásárig az ő istállójában marad, mert nem szeretné, ha addig, amíg a vásáron megfelelő tehenet nem talál, csökkentenie kellene a napi tejszállítást. A kupec tüstént negyven schilling foglalót adott, pedig egyébként marhánként legfeljebb tíz vagy tizenöt schillinget szoktak adni.

1937. június 3-án marhavásár volt Steinachban. Max a Moltlt elvezette új tulajdonosához, s aztán harmadik és utolsó tehenével elballagott a vásárra. Magával vitte a húgát is, aki abban a hiszemben volt, hogy Max még a nap folyamán három új tehenet vásárol, és nem is sejtette, mennyire másképp áll a dolog, hogy Max még aznap hosszú, hosszú útra indul, s hogy három barátja már előreutazott, Innsbruckba.

Ez a harmadik tehén, a Fekete, volt a legrosszabb valamennyi között. Vajon sikerül-e túladnom rajta? – gondolja Max, aki aznap este Spanyolországba akar menni, hogy beálljon katonának.

Alig érkezett meg a helységbe, jó tíz percre a marhapiactól, jön ám vele szemben az a kereskedő, akitől négy hónappal ezelőtt, négyszázhúsz schillingért megvette a Feketét.

– Hé, Bair – kiált oda a kereskedő –, csak nem adod el a Feketét?

– De éppen, hogy el akarom adni – mondja rá Max. – Eladom, mert túlságosan kevés tejet ad. Te azt mondtad, tizenegy litert ad, pedig nem ad, csak kilencet. – Így beszél Max és eladási szándékának indokolására hozzáfűzhetné még, hogy a Feketét ez alatt a négy hónap alatt háromszor is hágatta, mégsem lett hasas – de nem teszi, nehogy még kevesebbet ígérjen érte, ha vásárlószándéka lenne.

– Micsoda? – hitetlenkedik az ember. – Csak kilenc litert ad? Talán nem adsz neki rendes takarmányt!

– No csak vedd meg, aztán etesd különbbel!

Így alkudoznak egy darabig jobbra-balra, s a végén kétszáznyolcvan schillingért visszakerül a Fekete a kupechez, aki négy hónappal ezelőtt négyszázhúsz schillingért eladta s valószínűleg már akkor is szépen keresett az eladáson, annyit, amennyit Bair és parasztszomszédai keserves munkával sem tudnak négy hónap alatt megkeresni.

A húgának azt mondja Max:

– Nem kell velem hazajönnöd ebédet főzni. Megveszem a teheneket, aztán meg Innsbruckba utazom. Az új teheneket majd csak estére hozzák. Nesze, itt van százhetven schilling, nehogy még elverjem.

Aztán hazament Max, és otthon búcsúlevelet írt a húgának, egy másikat meg a volt gyámjának, s abban azt javasolta, hogy adják el a házat, a pénzt pedig osszák el a mostoha, a húga és az öccse közt.

Ég veled, Bair tanya! Indulás Innsbruckba. Három barátja a diadalív alatt várakozik, megjárták már az utazási irodát s minden információt beszereztek. Párizsig a jegy, sajnos, nem hatvan schilling, ahogy Hugo állította (lehet, hogy a személyvonat kerül annyiba), hanem hatvannyolc schilling és ötven groschen, most a világkiállítás látogatóinak kedvezményt is adnak. A vonat fél ötkor indul. Fél négykor már künn vannak a peronon, fél ötkor indul a Bécs–Párizs expressz az innsbrucki pályaudvarról. Ég veled, szép hazám, Tirol, ég veled, szép hazám, Tirol!

– Aztán megérkeztünk Párizsba, s onnan Spanyolországba jöttünk. Így, most már mindent tudtok az utunkról.

– No, de útközben és Párizsban nem történt veletek semmi?

Semmi. Minden simán ment. Csak azon aggódtak kissé a vonaton, hogyan sikerül majd Párizsban francia tudás nélkül boldogulniuk.

– Mi történhet velünk? – vélekedett Johann megjátszott közönnyel. – A párizsi cím megvan és azok majd csak tovább irányítanak. A cím a legfontosabb.

Stefan idegesen tapogatja végig zsebeit: a kiskabát-, a nagykabát-, a nadrágzsebeket, s végül még a kisbőröndöt is átkutatja. Stefan falfehér: – Elvesztettem a címet!

– Na, most aztán benne vagyunk a pácban! De hát végül is majd csak sikerül Párizsban rábukkanniuk az irodára, ahol a katonákat a spanyol Nemzetközi Brigádokba irányítják. Elvégre előttük is jöttek már ilyen önkéntes katonák ezerszámra. És Johann, meg Stefan, Ludwig és Max, aki tegnap ilyenkor a Moltlt vezette kötőféken a marhakereskedőhöz, és valamivel később a Feketét a steinachi vásárra, hét órakor befutnak a párizsi pályaudvarra.

Nahát, az a Párizs aztán valami egészen más dolog, nem lehet még csak hasonlítani se semmihez. Elbátortalanodva állnak a pályaudvaron, nemigen mernek a tér túlsó oldalára átmenni, annyi az autó.

Szemben nagy szálloda, a Grand Hotel du Nord, s a portás beszél németül. No, ez igen jó. A négy jövevény közös szobát keres, és a portás mindjárt indítványozza, hogy elalhatnak egy kétágyas szobában, ketten-ketten egy ágyban. Hát ez is rendben volna. Száz frank a szoba ára egy napra, mondja a portás, ez viszont egyáltalán nincs rendben, és megkérdik, hogy olcsóbb szoba nem akad-e? Nem, olcsóbb nincs.

Hogy nem lehet-e valamit lealkudni ebből az árból, kérdik erre. Hogyne, ha hónapszámra bérlik, olcsóbban ússzák meg, akkor csak kettőezer-ötszáz frankot fizetnek. Az ördögbe is! – hüledezik a négy önkéntesjelölt. A portás elneveti magát és dicsekedve mondja, hogy ez még semmi, és meg is mutatja a nyilvántartó könyvben, némelyik szoba mellett hatezer frank bérösszeg áll egy hónapra.

Most aztán mi marad hátra, nem kujtoroghatnak végig Párizson kofferrel a kezükben, hogy a Nemzetközi Brigád nyomára bukkanjanak. Így hát kibérelik a százfrankos szobát.

Nemzetközi szuronyok

Sok minden átvillan Max agyán, miközben a felvonó zajtalanul felröpíti őket szobájukba. Apjára gondol, apja kegyetlen munkában töltött életére, az anyja életére, aki agyondolgozta magát, s mindennek egyetlen eredménye, hogy gyerekeikre, akik már kiskoruktól fogva velük együtt gürcöltek, háromezer-hatszáz schilling adósságot hagytak. A lift egyre magasabbra emelkedik, és Max arra a négyszáz schillingre gondol, amelyet a mostohaanyja vett föl, meg Bair nagybácsira, a nyugalmazott váltókezelőre, aki semmit sem értett a gazdasághoz, viszont szerette a borovicskát, és rövid két év alatt ötszáz schilling adósságot csinált.

Felérkeztek. Szőnyeges folyosón, számtalan szobaajtó mellett vezeti őket a pincér. Az egyik szobába belépnek. De micsoda szoba az! Maga a szekrény is valóságos szoba, és a mosdó is külön szoba, a szekrény ajtajában tükrök. Ezért kerül hát a szoba száz frankba egy napra, s ha egy hétre itt kellene maradniok, többe kerülne, mint a három tehén, a Moltl, a Szürke, meg a Fekete ára együttvéve.

Jó lesz Párizsból odébbállni, amilyen gyorsan csak lehet. Lemennek az utcára. Most aztán merre? Rövid tanácskozás. Ketten mennek jobbra, ketten balra, és keresnek egy munkásnegyedet. Ott majd biztosan akad valaki, aki megmondja, hova, merre? És délben itt a szálloda előtt ismét találkoznak majd.

Hát csak az utóbbi vált be. Munkásnegyedre nem akadtak, és nem találtak senkit, aki felvilágosítást adott volna nekik, hogy milyen úton jutnak tovább Spanyolországba.

Leülnek egy kávéházban, helyesebben az utcán egy asztalnál, amely mégis a kávéházhoz tartozik. Éhesek mind a négyen, nem tudják, hogyan kell megrendelni franciául a vajaskenyeret szalámival, ezért hát kávét isznak és búnak eresztik a fejüket. Ilyen nehéznek igazán nem képzelték spanyolországi útjukat.

Egy utcai árus megy arra, cukorkát és mandulát kínál, vesznek hát cukorkát és mandulát, és kiderül, hogy az utcai árus elzászi származású, és ért németül. Összepillantanak. Merjék-e megkérdezni?

Az elzászi távozik, Stefan felkel, utánamegy és megkérdezi. A cukorkakereskedő újságot vesz a sarkon: nézd, mondja, ez egy népfrontpárti lap, és itt van mindjárt a cím, amit kerestek. Menjetek a Metróval, a Chatelet-nél át kell szállni. Mindjárt fel is írja nekik az átszállás helyét és a végállomást is. No, valamit mégis csak elértek már, a földalattira minden különösebb nehézség nélkül sikerül jegyet váltaniuk. Igaz, hogy a labirintusban odalent a négy idegenbe szakadt tiroli legénynek nagyon nehéz dolog kiismernie magát. Szerencsére egy nő észreveszi, milyen elárvultan álldogálnak ottan ezek négyen, és egy szót sem értenek franciául, velük megy a szerkesztőségig, arra azonban már nem futja az idejéből, hogy oda fel is kísérje őket.

A szerkesztőségben bizalmatlanok. Csak annyit érnek el, hogy félóra múlva visszajöhetnek, akkorra majd jön a tolmács.

Ott álldogálnak a ház előtt, s egy férfi lép hozzájuk. Tört németséggel, suttogva kérdezi, akarnak-e továbbutazni. Hogyne, hiszen épp ez a szándékuk – mondják ők négyen. Erre az idegen az iránt érdeklődik, hogy nem mennének-e esetleg Spanyolországba. Miért ne? – válaszolja valamelyik közülük. Erre az idegen megjegyzi, hogy ebben ő segítségükre lehet, még ma este indulhatnak, fejenként száz frank útravalóval. A vonat egyenesen Milánóba visz, onnan pedig hajóval utazhatnak Spanyolországba.

– Milánóba? – csodálkoznak ők. – Hogyhogy Milánóba? Miért Olaszország felé? Nem Franco táborába igyekeznek ők, hanem a republikánus hadsereghez…

Az idegen erre kijelenti, hogy ez nem helyes. Katonailag Franco kedvezőbb helyzetben van, és az ő oldalán nagyobb a kereseti lehetőség is…

Anélkül, hogy egy szóra is méltatnák, anélkül, hogy összebeszélnének, vagy csak egymásra néznének, hirtelen belépnek a szerkesztőség épületébe, és a tolmácsot már odafönn várják meg.

Végre megérkezik a tolmács, töviről hegyire kivallatja négyüket, aztán taxit hozat és elhajtat velük egy irodába. Ott aztán megint alapos faggatás következik, de a sok kérdezősködés után már így szólítják őket: Elvtársak… – Elvtársak – mondja nekik az, akinél levizsgáztak –, hétfőn indulhattok tovább.

El is szállásolják őket, hét órakor ismét ott vannak a Grand Hotel du Nordban és hetvenöt frankot fizetnek egy szobáért, pedig nem is aludtak benne, majd poggyászukkal átköltöznek más elvtársakhoz.

Ámbár ez a nap is eredményes volt és szerencsésen végződött, ennél is sokkal eredményesebb és szerencsésebb a rákövetkező nap. Jó korán kelnek és elindulnak a világkiállításra. A világkiállításra? Jóformán körül se tekintenek a bejárattól a szovjet pavilonig vezető úton, annyira sietnek. Azt akarják látni, amiről annyit olvastak, hallottak és beszélgettek, mindent egyszerre és azonnal akarnak látni. Három napon keresztül, kora reggeltől késő estig ott térülnek-fordulnak a szovjet pavilonban, mindent megfogdosnak, mindent tudni akarnak. Max főképpen az ottani szarvasmarha-tenyésztés iránt érdeklődik, megnézi a táblázatokat, a statisztikai adatokat, dokumentumokat, fényképeket, újságokat. Nem, ott biztosan nincsenek már marhakereskedők, akik egyetlen bárgyú Moltl eladásán többet keresnek, mint amennyi hasznot a tehén valaha is hozhat. Nem, ott nem eshet meg, hogy egy fiatal parasztnak a nyakába szakadjon egy annyira eladósodott tanya, hogy élete végéig sem bírja rendbe szedni. Ott biztosan nincsen kényszerárverés, ott tejszövetkezetek vannak, tej- és vajszovhozok, villamos szeparátorok, állatorvosi központok, állatgyógyszertárak, vannak parasztfőiskolák, könyvtárak, klubok. És vannak…

Ohó, megálljunk, Max! Elhisszük, hogy szeretnél órákon át a szovjet pavilonról beszélni, és talán még most is ott állnál, és bámészkodnál, ha nem kellett volna Spanyolországba utaznod. Inkább a további utatokról mesélj!

Erről aztán igazán nincs már sok mesélnivaló. Párizsból N.-ig utaztak, ott Max minden megmaradt pénzét elküldte a húgának, s megkérte, írja majd meg, mi történt azóta otthon. Feladót is írt: Nemzetközi Brigádok, Spanyolország. Aztán: át a határon! X-ben már százötven különböző nemzetiségű önkéntes várakozott a Nemzetközi Brigádokhoz való elszállításra. Ez hamarosan bekövetkezett, és már előre örültek valamennyien, hogy a frontra kerülnek, de szó se róla! Előbb Y-ba viszik őket, tizenhárom napos kiképzésre. Onnan Maxot és Stefant a Tizenegyedik Brigád negyedik zászlóaljába osztották be, míg Johann és Ludwig Y-ban maradt, hogy híradóskiképzésben részesüljenek.

A Tizenegyedik Brigád Nemzetközi Brigád, negyedik zászlóalja pedig osztrák zászlóalj. „Február Tizenkettedike” zászlóaljnak hívják, s nevét annak a napnak az emlékezetére kapta, amelyen az osztrák munkásság 1934-ben a reakció ellen felkelt.

Július közepe táján a „Február Tizenkettedike” zászlóaljat a quijornai és a brunetei rohamban vetették be. A roham győzelemmel végződött, Max és Stefan átesett a tűzkeresztségen. Maxot altisztté léptették elő, arra a kérdésünkre azonban, hogy ezt mivel érdemelte ki, azzal válaszolt, hogy igazán maga se tudja, minek köszönheti ezt az előléptetést.

Ezután a villalbai pihenő- és kiképzőállomásra kerülnek, de csak rövid időre. Ludwig és Johann is idevetődik, s most ismét együtt vannak mind a négyen. Augusztus 24-én Quinto mellett tűzharcban vesznek részt, s itt sebesül meg Max.

– Eddig van – zárja le beszámolóját Max. – Átkozottul hosszadalmas história volt. – Közben a verítéket törülgeti az arcáról.

– Még csak azt mondd el, Max, hogy esett az a dolog Quintónál?

– Úgy is tudjuk ezt itt valamennyien, hogy-mint volt Quintónál! Délelőtt tíz órakor rohamra vezényeltek, mégpedig tankok nélkül. Az ellenség belőtte magát arra a gerincre, amely közte és köztünk emelkedik. A köztársaságiaknak nagy veszteségeik vannak, s a támadás akadozik. Az osztrákok félúton Quinto előtt vesztegelnek és félnapra beássák magukat. Ott közli Maxszal a parancsnoka, hogy őrmesterré nevezték ki.

Kérdezősködésünkre, hogy ez miért történt, ismét csak azt a választ adja, hogy nem mondhatja meg, mert maga sem tudja. Este hatkor újból rohamra indulnak, és elfoglalják Quinto keleti szélét, ahol megint beássák magukat. Előttük van még a templom, s egy tisztjük négy emberrel terepszemlére indul. Két utcán minden baj nélkül átjutnak, de amikor ismét megkerülik a sarkot, golyózápor fogadja őket, talán egy ablakból vagy templomtoronyból. A tiszt és három ember holtan rogy össze, a negyediket egy robbanólövedék csípőn találja, s összezúzza a csípőcsontját, miután előbb átütötte kézigránátjának nyelét, és a fa szilánkjait a húsába nyomta. Az ember, aki négy halott bajtársa között iszonyú fájdalmában a földön vonaglik, nem más, mint Max. Minden ablakból tüzelnek, senki sem hozhatja őt ki, hiszen az egészségügyiek még a századig sem jutottak el, s a négy halott meg a sebesült jóval a század előtt fekszik, úgyhogy nem is láthatják. Három utcasarok van köztük. Alkonyodik. Nincs remény számodra, Max…

Nem is volna remény számodra, Max, ha csak egyszerre nem kúszna hozzád valaki (Stefan az), és meg nem szólítana: – Csak azt akartam megnézni, élsz-e még, Max?

– Még valahogy, de megsebesültem – feleli Max.

– Hiszen azt látom – mondja erre Stefan –, most még csak egy kicsit várj, érted jövünk.

Erre aztán még vár Max egy keveset, aztán már hárman kúsznak felé, Stefan, Ludwig és egy idegen, egy bécsi legény a századból, pokrócot csúsztatnak alá és elszállítják. Útközben csatlakozik hozzájuk Johann is, és most a négy bajtárs egy fal mögé viszi, kötszerükkel ott ideiglenesen bekötözik, majd kiviszik a faluból a Quinto előtti mezőre, oda, ahol délelőtt feküdtek, a domb mögötti kötözőhelyre.

Itt aztán alaposabban átkötözik Maxot, bajtársai elbúcsúznak tőle. Ők előremennek, vissza a tűzvonalba, Maxot pedig a sebesültszállító kocsi viszi el. Egész éjszaka megy a kocsi, olyan utakon, amelyek már azelőtt is nyomorúságos állapotban voltak, most még inkább meg vannak rongálva és szét vannak lőve. Ez volt a legfájdalmasabb éjszaka Max életében. Hijarban műtétnek vetik alá, s néhány napig itt marad, majd Benicasimba viszik, ott már felkelhet, sétálhat a tengerparton, és könyveket olvashat, melyek közül Engels: A német parasztháború című műve tetszik a legjobban. Ezen a könyvön sokáig el-eltűnődik az ember akkor is, ha már kiolvasta. Most pedig ismét itt van, bajtársai között.

– Ez minden, Max?

– Minden, azt hiszem. Hopp, még valami: az, hogy levelet kaptam a húgomtól. Nem adták el a házat, hiába tanácsoltam nekik. A község bérbe adta, de az új bérlő úgyse fog fizetni, ezt én már előre tudom. Egyelőre új jelzálogkölcsönt vett fel rá, hatszáz schillinget. Ugyan mit is vehet ezért? Legfeljebb két rossz tehenet! Talán éppen a Feketét meg a Moltlt…

GORDON ÉVA FORDÍTÁSA

MIGUEL HERNÁNDEZ

Nép vihara sodor engem

Nép vihara sodor engem,
nép vihara visz magával,
szívemet a szélnek adja,
torkom kiáltása rávall.

Leszegik fejük az ökrök,
büntetés hamar igába
töri őket: az oroszlán
homlokát meg nem alázza,
mi több, büntetésül karmát
harsogón húsodba vájja.

Nem ökrök népe a népem,
hazám nem ökrök karámja,
oroszlánok rejtekét és
sasok szírtjeit kínálja,
bikák végtelen hegyláncát,
szarvukon nem ül alázat.
Sohasem bőgtek az ökrök
pusztáin Spanyolországnak.

Ki merészel igát rakni
ennek a népnek nyakára?
Ki béklyózná meg az orkánt,
vagy ültetné kalodába,
ki fogná el a villámot,
hogy aztán ketrecbe zárja?

Gránitnál keményebb baszkok,
asztúriaiak, bátrak,
víg valanciaiakkal
kasztíliaiak, szárnyak
röpténél is merészebbek,
és mint a föld, barázdáltak,
villámból lett andalúzok,
szülöttjei a gitárnak,
kiket könnyzápor üllőin
jó acéllá kalapáltak,
extremadúraiakkal
gallegók, sok vihart láttak,
aragóniaiakkal
katalánok, mind elszántak,
murciaiak, fürtjével
dinamitnak és halálnak,
León és Navarro sarja,
sarja éhségnek, baltának,
bányák királyai jönnek,
kik a földdel eggyé váltak,
férfiak, kik gyökerek közt,
akár a gyökerek, állnak,
életből halálba mennek,
semmiből semmibe vágnak,
igát tirátok tennének
fiai gaznak, dudvának,
feltöri még az ő válluk
az iga, mit nektek szántak.
Ökrök alkonya azt jelzi,
hajnal jő, tűnnek az árnyak.

Megdöglenek mind az ökrök,
kiket terelnek karámba:
sasok jönnek, oroszlánok,
hallik bikák fujtatása,
s mögöttük az ég, a tiszta,
a horizontot kitárja.
Ábrázatát nézve nem nagy
az ökrök haláltusája,
hogyha igazi kan hal meg,
világnyivá nő halála.

Ha meghalok, emelt fővel
haljak, és ne megalázva,
holtan és hússzor is holtan
hulljak a tarackfű-ágyra,
összeszorított fogakkal,
államat a földbe vágva.

A halált dalolva várom,
van csalogány, ki dalára
puskák hangja közben gyújt rá,
énekének még sincs párja.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

ERNEST HEMINGWAY

Teruel eleste

[„NANA távirati jelentés.” 1937. december 23.]

TERUELI FRONT. – Egy hegy gerincén feküdtünk a spanyol gyalogság rajvonalában, súlyos géppuska- és puskatűzben. Olyan heves volt a tűz, hogy ha csak felemelte volna az ember a fejét a kavicsok közül, ahová legszívesebben belefúrta volna az állát, valamelyik kicsike, láthatatlan micsoda – ezek szakadatlan, cuppogó, sistergő áradatban folytak el a fejünk fölött a szemközti hegygerinc géppuskáinak tak-tak-takja után – rögtön lekaszálta volna az ember feje búbját. Ezt onnan tudtuk, hogy láttuk, amikor másokkal megesett.

Tőlünk balra roham kezdődött. A kétrét görnyedt emberek feltűzött szuronyokkal, kezdetben félszegen futva nyomulnak előre, de ez az iram hamarosan kimerítő kapaszkodásba fullad, mint minden hegynek felfelé előretörő roham. Ketten találatot kapnak, és kidőlnek a sorból. Egyikük elképedve bámul, mint aki először sebesül meg, és nem tudja elképzelni, hogy az a valami, ami eltalálta, kárt tehet benne anélkül, hogy fájna. A többiek tudták, hogy súlyosan megsebesült. Én csak egy lapátra vágytam, hogy egy kis buckát kotorhassak, és mögéje dugjam a fejem. De nem volt tőlem ásó kéznyújtásnyira. Jobb kéz felől emelkedett a Mansueto nagy sárga tömbje, a Teruelt védelmező, természet alkotta, csatahajó formájú erődítmény. Hátunk mögül a kormánycsapatok tüzérsége lőtt, és a robaj után mindig hallottuk a repedő selyem hasadó hangját, aztán láttuk, hogy a Mansueto sebhelyes erődrendszerén dörömbölő, nagy hatású robbanóanyaggal töltött lövedékek fekete gejzíreket csapnak föl.

A saguntói úton érkeztünk, a szorosban, és kilenc kilométerre Terueltől otthagytuk a kocsinkat. Aztán gyalog mentünk tovább az úton a hatos kilométerkőig, és ezzel meg is érkeztünk a frontra. Itt rövid időre megálltunk, de egy horpadásban voltunk, úgyhogy nem jól láttunk. Felmásztunk egy hegy gerincére, ahol géppuskából lőttek ránk. Alattunk a hegyoldalban elesett egy tiszt. Lassan, kínlódva hozták vissza, aztán hordágyra fektették az elszürkült arcú embert. Ha hordágyon hozzák hátra az elesetteket, akkor a roham még nem kezdődött el.

Mivel a látvány nem érte meg a heves tüzelést, amit magunkra vontunk, odábbálltunk, hogy felmenjünk arra a hegynyeregre, ahol a középhad előretolt egységei álltak. Rövid idő múltán ez sem volt már nagyon kellemes hely, viszont innen nagyszerű kilátás nyílott. A katona, aki mellett feküdtem, a puskájával bajlódott. Minden lövés után beragadt, és én mutattam meg neki, hogyan üsse ki a závárzatot egy kővel. Aztán egyszerre hurrázást hallottunk a rajvonal mentén, és láttuk, hogy a szemközti hegy peremén a fasiszták megszaladnak első vonalukból.

Nagy, szökellő ugrásokkal futottak, ami nem a pánik, hanem a visszavonulás jele, és hogy a visszavonulást fedezzék, távolabbi géppuskafészkeik tűzzel borították a mi hegygerincünket. Szívesen lettem volna távolabb, de aztán megpillantottuk a hegyháton szakadatlanul előrenyomuló kormánycsapatokat. Így folyt ez egész álló nap, és napnyugtakor már hat kilométerre voltunk attól a vonaltól, ahol az első roham megindult.

Egész nap a kormánycsapatokat néztük, hogyan másszák meg sorra a Mansueto magaslatait. Láttuk, hogyan indulnak a páncélosok a gyalogsággal együtt egy tőlünk százméternyire álló megerősített tanyaház rohamára. A tankok körülállták a házat, durr, durr, bedurrogtak az ablakokon, miközben a gyalogság kézigránátokkal hatolt be az épületbe. Mi ezalatt egy fűvel benőtt földhányás kétes értékű védelmében feküdtünk, a fasiszták pedig nyolcvan milliméteres aknavetőkkel szórták mögöttünk az utat meg a mezőt, és a lövedékek hirtelen felhangzó zümmögéssel csapódtak be, és aztán jött a felcsattanó robbanás. Egyik lövedék a roham egyik hullámában vágódott be, és a füstfelhőből, látszólag a közepéből, egy ember rohant elő, félkörben megkerülte, és először hátrafelé iramodott, de aztán megtorpant és előrefutott, hogy utolérje a támadók vonalát. A szétterülő füstben egy katona feküdt a földön.

Aznap nem hordta a szél a füstöt. A sarkvidéki hideg és a két napig tartó hófúvás után szinte vénasszonyok nyarának tetszett az idő, és a robbanások füstje egyenest az ég felé szállt, majd lassan szétterült. És a csapatok egész nap rohamoztak, beásták magukat, aztán megint rohamoztak. Idefelé jövet az úton az árokban várakozó csapatok magas rangú vezérkari tisztnek néztek bennünket, mert a fronton nincs előkelőbb viselet a civil ruhánál, és gyakran odakiáltották nekünk: – Azokat nézzétek ott fönn a hegyen! Mikor támadunk már? Azt mondjátok meg, mikor indulhatunk már?

Fák mögött üldögéltünk, kényelmes, vastag fák mögött, és láttuk, hogy lenyúló alsó ágaikról letöredeztek a gallyak. Néztük a ránk bukó fasiszta repülőgépeket, és egy vízmosásba bújtunk előlük, hogy aztán onnan figyeljük, hogyan fordulnak meg és bombázzák a kormánycsapatok Concud melletti állásait, fölöttünk körözve. Ám egész nap egyre csak előrehaladtunk, lépést tartva a kormánycsapatok kitartó és könyörtelen előnyomulásával. Fel a domboldalakon, át a vasútvonalon, elfoglalva az alagutat, megmászva a Mansuetót, aztán átvágva rajta, végig az úton, a kanyarban a kettes kilométerkőnél, és végül az utolsó lejtőkön a város előtt: hét templomának tornyai és mértanian szabályos házai élesen kirajzolódtak a lenyugvó napban.

A késő esti égbolt tele volt a kormánycsapatok gépeivel, vadászaik úgy fordultak és csaptak le, mint a fecskék, és miközben látcsövön át figyeltük pontosan kiszámított röptüket és abban reménykedtünk, hogy légiharcot láthatunk, két teherautó érkezett nagy lármával, és mikor megálltak, rakterük hátsó lapját lehajtva, századnyi kölyköt eresztettek ki magukból, akik úgy viselkedtek, mintha futballmeccsre készülnének. Csak amikor megláttuk övükön a tizenhat gránát tasakját és hátukon a két zsákot, akkor jöttünk rá, hogy ezek „dinamitosok”.

– Nagyszerűek a gyerekek. Majd azt figyeljék, amikor megrohanják a várost – mondta a százados. Így aztán a napnyugta utáni rövid szürkületben, miközben a város körül villogtak az ágyúk, sárgábban, mint a villamosok áramszedői, de éppoly váratlanul, végignéztük, hogyan fejlődnek fel a gyerekek tőlünk százméternyire, és miként lopóznak fel az utolsó lejtőn a város legszéléig a géppuska és az automata karabélyok tűzfüggönyének fedezetében. Egy percre megtorpantak egy fal mögött, de aztán felcsaptak a vörös és fekete lángok, hallottuk az aknák robbanását, és ők a falon át behatoltak a városba.

– Mi lenne, ha utánuk mennénk a városba? – kérdeztem az ezredest. – Remek – mondta –, remek ötlet. – Megindultunk az úton, de most már sötétedett. Két tiszt lépett hozzánk, akik a szétszóródott egységeket gyűjtötték össze, és megmondtuk nekik, hogy szeretnénk velük maradni, mert a sötétségben hamar ránk lőhetnek, és a jelszó még nem érkezett meg. Az alkonyatban lesétáltunk az úton Teruelbe. Békésnek tűnt az éjszaka, és nagyon nem illettek hozzá a háború zajai.

Aztán egy halott tisztet pillantottunk meg az úton, aki a végső rohamban egy századot vezetett. A század továbbhaladt, mert a harcnak ebben a szakaszában már nem járt hordágy a halottaknak, tehát mi emeltük fel a még meg sem meredt, meleg testet, és az útszélre vittük, itt tettük le a viaszsárga, komoly arcú tisztet, ahol nem fogják háborgatni, se tankok, se más, és folytattuk utunkat a város felé.

A városban a lakosság ölelgetni kezdett bennünket, borral kínáltak, kérdezgettek, nem ismerjük-e testvérüket, nagybátyjukat vagy unokatestvérüket Barcelonában, és mindez nagyon megható volt. Eddig még sohasem fogadtuk egyetlen város hódolatát sem, de csak mi voltunk civilek a környéken. Kíváncsi vagyok, mit képzeltek, kik vagyunk? Tom Delmer, a londoni tudósító, olyan, mint egy püspök, Herbert L. Matthews, a New York Times-tól, mint Savonarola, én pedig mondjuk mint Wallace Beery három évvel ezelőtt, úgyhogy biztosan úgy okoskodtak, hogy az új rezsim enyhén szólva komplikált lesz.

Viszont azt mondták, hogy már nagyon vártak bennünket. azt mondták, hogy amikor a kormány felajánlotta, hogy a lakosság meneküljön el, mert a fasiszták nem engedik majd őket, ők lehúzódtak a pincékbe meg a barlangokba. Még azt is mondták, hogy a kormány csak a katonai célpontokat lövette, de a várost nem. Ők mondták, nem én.

Amikor Madridban, még mindig a kocsiban ülve, azt olvastam a New Yorkból frissen érkezett újságokban, hogy Franco tábornok öt nap gondolkodási időt ad a kormánynak a megadásra, mielőtt megindítja végső, győzelmes offenzíváját, kicsit illetlennek éreztem, hogy mi ezenközben Teruelben sétálgattunk, a lázadók e nagy erősségében, ahonnan a tenger felé akartak előrenyomulni.

BART ISTVÁN FORDÍTÁSA

JÓZSEF ATTILA

Egy spanyol földmíves sírverse

Franco tábornok besorolt ádáz katonának,
           nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy.
Féltem – azért harcoltam a haddal a jog s a szabadság
           ellen Irun falain. S így is elért a halál.

                                                                                        1936

FEDERICO GARCÍA LORCA

Részlet a Bagaría nevű karikaturistával
az El Sol című lapban megjelent, 1936
júniusában folytatott beszélgetésből

Bagaría: Nem gondolod, Federico, hogy a haza semmi, hogy a határok arra vannak hivatva, hogy eltűnjenek? Miért kéne annak úgy lenni, hogy inkább egy rossz spanyol a testvérünk, mint egy jó kínai?

Federico: Én ízig-vérig spanyol vagyok, és lehetetlen volna földrajzi határainkon kívül élnem. De gyűlölöm azt, aki csak azért spanyol, hogy spanyol legyen. Én mindenkinek a testvére vagyok, és megvetem azt az embert, aki egy elvont nacionalista eszmének áldozza magát, csupán azért, mert bekötött szemmel szereti hazáját. A jó kínai közelebb áll hozzám, mint a rossz spanyol. Spanyolországot éneklem és a csontom velejében is Spanyolországot érzem. De mindenekelőtt az egész világ embere vagyok, mindenkinek testvére. Természetesen nem hiszek a politikai határokban.

ANDRÁS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

ILJA EHRENBURG

Emberek, évek, életem

(Részletek)

Mindenfelé kiégett templomok üszkös romjait láttam, amint a parasztok hírét vették a fasiszta zendülésnek, első dolguk volt, hogy felgyújtsák a templomot vagy a kolostort. Így magyarázták a dolgot: „Tudod, ki a legfőbb ellenségünk? A papok meg a szerzetesek. Aztán a tábornokok, a tisztek, no meg persze a gazdagok… A földesurat nem bántottuk, csak a földjét vettük el, hadd éljen a bitang, ahogy a többi. Alá is írta, hogy nem emel kifogást, de a pap, az felmászott a harangtoronyba, onnan akart lődözni ránk. Így aztán el is küldtük a mennyországba…”

Útitársam panaszkodott az anarchistákra: „Hát lehet ezekkel megegyezni? Becsületes fiúk, de anarchia van a fejükben is. Barcelonában az egyik ilyen követeléssel állt elő: »töröljék el az utcai közlekedés összes szabályait, mért forduljak én be jobbra, amikor balra akarok fordulni? Ez sérti a szabadság elvét!«”

Egy épen maradt templom láttán egy katalán ismerősöm megkérdezte a parasztoktól: „Hát ezt mért nem gyújtották fel?…” Amikor kiértünk a faluból, így szóltam hozzá: „Nem értem, miért kell felgyújtani? Egy tisztességes ház nincs az egész faluban. Iskolát, klubot lehetne a templomból csinálni.” Dühbe gurult: „Tudja, mennyit szenvedtünk, mennyit tűrtünk miattuk? Inkább elleszünk klub nélkül, de ne lássuk többé.”

Madridban kevés volt az anarchista, de még Madrid is a romantikus illúziók világában élt. A fasiszták elfoglalták Talaverát, és 70-80 kilométernyire állottak a fővárostól. Az emberek pedig ott üldögéltek a kávéházak teraszain és éjfélig elvitatkoztak, mi helyesebb, Zaragoza ellen vonulni, hogy a központi erők egyesülhessenek a katalánokkal, vagy inkább elhódítatni a fasisztáktól az andalúziai kikötő-városokat.

Elvittek egy megszökött fasiszta birtokára: „Kísérleti gyermek-mintakolóniát rendeztünk be itt.” Egy lelkes ifjú nő hosszasan bizonygatta, hogy a pedagógusok lebecsülik a zene nevelő hatását. Egy hét-nyolcéves kisfiú így mesélt: „A papámat összekötözték, odafektették az útra, aztán keresztülhajtott rajta egy teherautó…” A lelkes ifjú nő makacsul folytatta: „Miért akadnak ilyen vadállatok? Azért, mert a gyermekeket nem nevelték harmonikusan…” Önkéntelenül elmosolyodtam: eszembe jutott Kijev 1919-ből, és akkori munkám a mofektív gyerekek esztétikai nevelésével foglalkozó szekcióban. Az ember azt hinné, itt miden másképp van, és lám: minden megismétlődik…

Madridban az írók megkapták egy megszökött arisztokrata magánpalotáját; nagyszerű könyvtárral rendelkezett a ház: benne ősnyomtatványok, könyvészeti ritkaságok, spanyol klasszikusok kéziratai. Ebben a kis palotában Alberti, Manolo Altolaguire, Petere, Serrano Plaja, Hernández olvasta fel verseit. Ott ismerkedtem meg José Bergamínnal, a baloldali katolikus íróval, ezzel a szomorú, nyugodt, tiszta emberrel. Cervantesről, a légvédelemről, a kommunizmusról és Quevedo költészetéről beszélgettünk. Itt találkoztam Pablo Nerudával is, a chilei konzullal és költővel; fiatal volt, tréfált, bolondozott. Emlékszem egy gondterhelt könyvbarátra, aki a légiriadó alatt azzal volt elfoglalva, hogy víztartó edényeket helyezzen el a könyvtárban, nehogy a túlzott szárazság ártalmára legyen a régi kéziratoknak. Valaki suttogva közölte: „Elfoglalták Talaverát…”

Az Atheneóban gyászünnepséget tartottak Makszim Gorkij emlékére. Rafael Alberti könnyektől fulladozva közölte: „Megerősítették a hírt… Granadában megölték García Lorcát…”

Az első légiriadó éjszakája is eljött. Aztán a másodiké is: hallottam a robbanásokat, kiszaladtam az utcára. Egy öregasszony magához szorított egy kislányt. Amikor hajnalodott, elmentem abba a negyedbe, amelyet a fasiszta bombatámadás sújtott, és akkor láthattam azt, amit később oly gyakran kellett még látnom: lerombolt házat, romosan tátongó lépcsőházat és valahol fent a magasban egy gyermekágyat függeni a mélység felett.

Elutaztam Malpicába; jártam ott a háború előtt is, áprilisban, a parasztok emlékeztek még rám. A spanyolok nemigen tudták kimondani a nevemet, gyakran eltévesztették, s az alcalde ¹ magasba emelt ököllel így üdvözölt ünnepélyesen: „Isten hozott Hindenburg! Most végre megmutathatjuk neked a kastélyt.” Malpicában volt Oriono herceg majorja, amelyet elfoglaltak a parasztok. Végigjártam a nagy öreg házát. Az alcalde réz gyertyatartóval világított nekem. A homályból vaddisznófejek, Szűz Mária-szobrok, aranyruhák, rézedények, pizsamák, gramofonok sejlettek fel. A legpazarabb helyiség a fürdőszoba volt, s ki tudja, miért, három karosszék is állott benne. Az alcalde magyarázott: „Ezek bizonyára csuda értékes holmik. Úgy döntöttünk, hogy az íróknak adjuk a kastélyt, hogy itt lakjanak, írjanak…” A falu határában vadászpuskás emberek őrködtek, a front itt húzódott a közelben. Körös-körül füstölgő tüzeknél melegedtek az Estremadurából jött menekültek.

Két nappal később ismét Malpicában jártam Albertivel és María Teresa Leónnal – újságokat, röplapokat szállítottak a frontra. Német bombavetők támadták a hadállásokat és az utakat. Az önkéntesek nem tartottak ki, megfutottak. Domingo Perez falucska határában izgatott parasztok fogadtak: „Lám: most megpucolnak!…” Egy öreg paraszt csak ennyit mondott: „Nincs nekünk egyebünk, csak ez” – és azzal három vadászpuskát mutatott. Négy katonát láttunk, akik Madrid felé meneteltek az úton. María Teresa a nyomukba eredt: gyorsan szaladt magas sarkú cipőjében; markában apró revolvert szorongatott. A dezertőrök megszégyenülten adták át fegyverüket az írónőnek. Az öreg paraszt elkérte tőle. „Add nekem! A fiatalok az életüket féltik, én már nem szaladok meg…” Két órával később harminc önkéntes visszafordult, arccal az ellenség felé, és beásta magát. Egyetlen géppuskájuk volt csak, de a fasiszták kevesen voltak, s reggelre elvonultak Talavera irányába.

Toledo a köztársaságiak kezén volt, de a fasiszták bevették magukat Alcazár ősi erődjébe. Már másfél hónapja tartották az erődöt, s a városban furcsa élet alakult ki. Némelyik utcán efféle feliratokat lehetett látni: „Veszélyes övezet! Fegyver nélkül tilos az átjárás!” Kevés volt a tej, s hogy ne kelljen golyózáporban sorbaállni, az asszonyok már este lerakták a tejcsarnokok ajtaja elé korsójukat, köcsögjüket, vagy egyszerűen csak egy követ tettek jelül; soha veszekedést nem hallottam. A fasiszták időnként tűz alá vették a várost; az Alcazár előtt nádfonatú karosszékekben, hintaszékekben üldögéltek az önkéntesek, ernyővel óva magukat a perzselő naptól, s hol lanyhábban, hol hevesebben lőtték puskájukból a vastag erődfalakat. Olykor-olykor ütegük is kilőtt néhány gránátot. Az utcákon nyugodtan sétálgattak a város lakói, és azt találgatták, hol csaphatott be a gránát: vajon eltalálta-e a fasisztákat, vagy célt tévesztett?

A fasiszták ki-kicsaptak az erődből, és hamarosan „túszokat” is vittek magukkal: asszonyokat, gyerekeket. Az önkéntesek laktanyájában egy fatáblán harmincnyolc fényképet láttam: egy nő gyermekkel, egy öregasszony, két kisfiú facsacsin… A fasiszták tudták, mit cselekszenek: nemegyszer jött parancs, hogy aknafolyosót kell ásni és fel kell robbantani az erődöt, de az önkénteseknek az asszonyok és a gyerekek jártak az eszükben, és azt felelték: „Mi nem vagyunk fasiszták…” Naivul arról ábrándoztak, hogy lassú kiéheztetéssel megadásra kényszerítik a védőket. Amikor jelentették, hogy a kormánycsapatok légierői bombázni fogják az erődöt és az önkéntesek húzódjanak vissza százméteres távolságba, sokan ellenkeztek: „Nem tehetjük – még megszöknének.” Tizennégy köztársasági harcost öltek meg a bombarepeszek.

Spanyolország ősi fővárosában, a turisták e kedvenc kirándulóhelyén így folyt a párviadal, így viaskodott egymással a nép nemes gondolkodása és a háború megannyi embertelen törvénye. Az Alcazár fasiszta parancsnokának, Moscardo ezredesnek a felesége kint lakott a városban. Kolcov ámulva kérdezte: „És nem tartóztatták le?…” A szovjet emberek nagy tekintéllyel rendelkeztek ugyan, de a spanyolok nem jöttek zavarba a kérdéstől: „Egy asszonyt? Nem vagyunk mi fasiszták…”

Barátommal, Fernando Garassival, a festővel jártam Toledo utcáit. Festő barátom Párizsban élt, tájképeket vagy csendéleteket festett, esténként lejárt a Dôme kávéházba. A felesége Lvov környéki ukrán lány volt, a mulatságos Sztefa, s volt egy ötesztendős kisfiuk, Tito. Fernando azt mondta, hogy az anarchisták őrültek, egységes hadvezetésre, fegyelemre, rendre volna szükség. Gúnyolódott a háborún, de egyszersmind éreztem, hogy nem tudja elítélni a nagylelkű önkénteseket, akik istentelenül káromkodtak; ha találkoztak egymással, „Jó napot” helyett „Üdv és dinamit”-tal köszöntek, de ha arról volt szó, hogy hamarosan fel akarják robbantani az Alcazárt, zavartan felelték: „Mi jut eszedbe? Hiszen asszonyok vannak ott, gyerekek…”

A madridi kormány meg akarta mutatni a világnak, hogy nem olyan, mint Francóék, és amikor az Alcazárt védő fasiszták azt kérték, hogy küldjenek be hozzájuk papot, néhány órára fegyverszünetet rendelt el.

*

A Guadalajaránál aratott győzelem után és a Morata de Tajuna vidékén folytatott hadműveletek előtt (ezeket „harcfelderítésnek” nevezték, de sok áldozatot követeltek), Fuentés községben, Zalka Máté azt mondta nekem: „Ha el nem esem, öt esztendő múlva megírom az egészet… A Doberdo csak dokumentum. Itt meg nincs szükség dokumentumra – dokumentum minden kő körös-körül. Az embert kell megmutatni, olyannak, amilyennek a háborúban mutatkozik… És vigyázni kell a hangra… Nem szeretem a kiabálást…”

Zalka negyvenegy esztendős volt, amikor meghalt. Nem sokkal előtte, a születésnapján írta ezeket a sorokat: „Elgondolkodtam a sorsomról, az élet hányattatásairól, az eltelt esztendőkről, és elégedetlen lettem magammal. Kevés a tett. Kevés a siker. Kevés az eredmény.” Mások iránt elnéző volt, önmagához azonban szigorú. Írói útján pedig minduntalan megzavarták „az élet hányattatásai”.

Valencia ünnepélyesen búcsúzott a hírneves Lukács tábornoktól, de a bajtársak közül csak néhányan tudták, hogy Zalka Mátét temetik, az írót, aki nem írhatta meg azt a nagy könyvet, amelyről álmodott.

Zalka vidám, társaságszerető ember volt, de élvezni tudta a csendet; jóformán egész életében ágyúdörgésre fülelt, ahogy mondani szokta, „a földre szorított füllel” aludt, de meg tudta hallani az emberszív verését is; az élete zajos volt, a szava csendes.

Talán az írói tehetség segítette abban, hogy olyan jól megértette katonáit? Mindenki szerette, pedig akiknek parancsolt, azokat nemcsak közös nyelv, de olykor még közös eszmék sem kötötték össze; az ő parancsnoksága alatt harcoló egységekben küzdöttek lengyel bányászok, olasz emigránsok, kommunisták, szocialisták, köztársaságiak, Párizs vörösövezetéből jött munkások és mindenféle árnyalatot képviselő francia antifasiszták, vilnai zsidók, spanyolok, első világháborús veteránok, zöldfülű újoncok.

Jártam a Tizenkettedik Brigád törzsénél Hemingway-jel is, Szaviccsal is, egymagamban is. Lukács tábornoknál, bajtársainál valahogy mindannyian szívesen időztünk el. A brigád tanácsadója az okos, melegszívű Fritz volt (akiről már megemlékeztem). Lukács közvetlen helyettese két bolgár parancsnok volt: a heves, nyughatatlan Petrov (Kozovszkij) meg törzsparancsnoka, a csendes, szerény Belov (Lukanov). Emlékszem, Fuentésben szert tettek egy kecskére, s Petrov sütötte meg nyárson; valóságos lakomát csaptak. Régi barátom, Fernando Gerassi spanyol festő kezdetben ott dolgozott Zalka törzsénél, aztán egy zászlóalj élére került. Sztefát kísértem el Mecóba, a férjét látogatta meg. Zalka szárnysegédét, Aljosa Eisnert is ismertem már Párizsból. Őt még kiskorában hozták el a szülei Oroszországból; Párizsban verseket írt, és szenvedélyes kommunista szónoklatokat tartott az utcasarkokon. Spanyolországban Eisner lovon járt, bálványozta Lukács tábornokot, irodalmi vitákat provokált, és rajongó tekintettel bámulta Hemingwayt. Moszkvába gyalázatos időben érkezett vissza, és saját bőrén tapasztalhatta meg, mit jelent a „személyi kultusz”. A világtól elvágva jobban megőrizte lelkierejét, mint sokan mások, és 1955-ben is a régi lelkesedésével láthattam viszont. A brigád komisszárja Regler volt; ő is szívesen fordította a szót az irodalomra, s örökösen jegyezgetett kis füzetébe. Zalka csak nevette: „Figyeld csak meg, ez aztán biztosan regényt ír, méghozzá jó vaskosat…” A zászlóaljparancsnokok közül jól emlékszem Janekra, Bernard-ra, a francia szocialistára meg a bátor, elbűvölő egyéniségű Pacciardira. A magyar Neuburg mindig kissé botjára támaszkodva járt. Így ment a rohamba is a Lukács tábornok halálát követő napon, s el is esett.

A sebesült Reglernek, mihelyt magához tért, ez volt az első szava: „Eredjetek Lukácshoz, meg kell menteni Lukácsot…” (Eltitkolták előtte, hogy a tábornok már halott.) Két nappal később a harcosok közül találkoztam egy nagyszívű, derék zsidóval, egy galíciai chasszid fiával, aki Európa valamennyi nyelvét összezagyválta a beszédében, s négyszer sebesült meg Madrid alatt; szipogva mondta: „Ez volt aztán az ember…”

Morata de Tajunában Lukács tábornok komoran mondta: „Ez a spanyol Doberdo.” Ki kellett tapogatni az ellenség erejét, elfoglalni megerősített állásait, s másnap otthagyni. Lukácsot remegő izgalom fogta el az Huesca elleni támadás előtt: átlátta, hogy a csapás súlyát a nemzetközi brigádnak kell magára vállalnia. Az embereit féltette, magát azonban nem, azért is kellett meghalnia, mert a tűz alatt álló úton igyekezett harcálláspontjára – másoknak megtiltotta, hogy arra járjanak.

Amikor Fuentésből visszatértünk Madridba, Hemingway így szólt hozzám: „Nem tudom, milyen író Lukács, de ha hallgatom, ha csak ránézek, jólesően mosolyognom kell. Nagyszerű ember!…”

A fasiszta barbarizmus nyomai

Lukács jókedvű ember volt, szívesen derített jó kedvre mindenkit – harcosokat, parasztokat, újságírókat. Volt egy nagy száma: mindenféle áriát tudott kikocogtatni a fogain; szeretett énekelni is, és mennyi, de mennyi dalt tudott! Egyszer a szemem láttára táncra perdült spanyol parasztlányokkal, szilajon ropta, és amikor visszajött hozzánk, így szólt: „Még nem felejtettem el. Végtére is magyar huszár volnék…”

Zalka szerette Magyarországot; egyszer ezt hallottam tőle: „Kár, hogy nem látta a pusztát. Nekem itt gyakran eszembe jut… Magyarország zöld, nagyon-nagyon zöld…”

Zalkát Matvej Mihajlovicsnak szólították; sokáig élt a Szovjetunióban; otthagyta a feleségét meg a kislányát is. „Az én hátországom” – így emlegette őket. Szerette a Szovjetuniót, sokszor mesélte, milyen szép a nyár Poltava környékén, szerette az orosz jellemet, de megmaradt magyarnak – megnyilatkozott ez dallamos akcentusában, poétikus hajlamában, s abban a szenvedélyességben, amelyet minden igyekezetével gondosan titkolt.

„A háború szörnyű rondaság” – nemegyszer hallottuk tőle; nem volt őbenne vitézkedés, nyoma sem volt benne katona-póznak. Amikor visszatértem Moszkvába, elolvastam a leveleit, amelyeket a feleségének, a lányának írt. Úgy írt, mintha illatosított levélpapíron küldte volna üzeneteit: „Most éjszaka van, sötétség és nyirkosság vesz körül. A szívem szomorú egy kicsit, de hát a háborúban vannak szomorú percek…” „Leveleteket ma kaptam meg. Ünnepi örömben, boldogan járok-kelek. Mindenki azt kérdi: ’Mi lelte egyszerre? Mitől kerekedett olyan csuda kedve?’ ’Semmi’ – válaszolom. Nem akarok én osztozni senkivel a boldogságomban. Lám, micsoda egoista lett belőlem…” „Ma meglepő csendesség volt nálunk. Amikor az emberi hangok is elcsitultak, a tavaszi bokrok között szinte elviselhetetlenül zengett a madárdal…” Nem tudom, mi a szembeszökőbb ezekben a vallomásokban: a becsületesség vagy a bölcsesség.

Azt írtam, hogy a spanyol hősköltemény volt az utolsó hullám; egy korszak ért véget vele. Magam előtt látom Loti szobáját a Gaylordban. Egy percre benéztem hozzá, hogy elintézzek valamit. Loti ottmarasztalt vacsorára. Sokan szorongtak nála: a mi szovjet katonaembereink – Grisin (J. Berzin, egyike azoknak a lett lövészeknek, akik a forradalom első hónapjaiban Lenin testőrségét adták), Grigorovics-Stern, Pavlov, ez a magas, erős harckocsizó-parancsnok, Zalka Máté, aztán az okos, vonzó jugoszláv Csopics, Janek. Jó kedvünk kerekedett, nagyokat nevettünk, hogy min, arra már nem emlékszem. (S valamennyiünkből ma már csak én élek egyedül. Zalkát ellenséges gránát ölte meg. A többieket a sajátjaik ölték meg, csak úgy, semmiért.)

Mecóban, mialatt Fernando Sztefával beszélgetett, Zalkával egymás mellett üldögéltünk a földön. Felmelegedett már az idő, kizöldellt a világ körös-körül. Zalka azt mondta: „Lám, Fernandónak van egy kisfia, Tito, az én kis Talocska lányom pedig most fejezi be az iskolát. Persze, ez olyan bárgyún hangzik, mintha a Művész Színház színpadán mondanák, mégis ez az igazság: lesz még gyémántragyogású az ég! Ha ebben nem hinne az ember, egy napot is nehezen csinálna végig…” Zalka Máté sok mindenről nem tudott még akkoriban, mint ahogy mi sem. S most elszomorodva gondolom: igaza volt, a „gyémántragyogás” sem bárgyú költött mese csupán, lesz majd gyémántragyogás is, csakhogy minden sokkal hosszadalmasabbnak és sokkal nehezebbnek bizonyult.

A bibliai példa szerint Szodoma és Gomorra bűnös lakosai megmenekedhettek volna, ha akad közöttük tíz igaz. Ez minden városra és minden korszakra érvényes. Zalka Máté, Lukács tábornok, a kedves Matvej Mihajlovics egy volt az igazak közül.

ELBERT JÁNOS FORDÍTÁSA

¹ Spanyolországban a községi elöljáró neve [vissza]

PABLO NERUDA

Megmagyarázok néhány dolgot

Azt kérditek: Mi lett az orgonákkal?
S a mákvirágos metafizikákkal?
S az esővel, amely lüktetve lassan
minden szavát befonta
rebbenő madarakkal?

Most elmondom nektek velem mi történt.

Egy madridi negyedben
laktam, utcai órák, harangok, nyurga fák közt.
Kasztília kicserzett
arcát úgy látni innét,
mint egy bőr-fedte tengert.
                Úgy nevezték a házam:
virágok háza, mert körös-körül virított
a muskátli előtte:
szép kicsi ház volt,
kutyákkal, gyerekekkel.
                Emlékszel rá, Raúl, még?
Rafael, mondd, emlékszel?
                Emlékszel, Federico,
a föld alatt, mondd,
emlékszel még a házra, az erkélyre, amelyen
a júniusi fény virágot szórt a szádra?

                Testvérem, én testvérem!

Minden
zsongott-zsibongott,kínálták az árut,
dagadozott a kenyér nagy halomban
az Argüelles-negyed piacán, a szoborral,
mely mint egy tintatartó ül a tőkehalak közt:
olaj csorrant sárgán a kanalakról,
sürgő lábak, kezek
mély szívverése dobogott az utcán,
méterek, literek, az élet
gomolygó párlata,
                a halak sűrű halma,
mint a palatetők, melyeknek hűvös fényén
a nap nyila kicsorbul,
elefántcsont-finom burgonya-halmok
és tengerig-nyúló paradicsom.

S egy reggel aztán mindez lángra lobbant,
egy reggelen kibújtak
a föld alól a máglyák,
s felfalták, amit értek,
és attól fogva tűz van,
puskapor van azóta,
s vér van azóta, vér van.

Banditák jöttek mórokkal és repülőkkel,
banditák hercegnőkkel és gyűrűkkel,
banditák jöttek fekete barátok áldásával,
jöttek az égből gyerekeket ölni,
és a gyerekek vére kint az utcán
úgy csorog, mintha ez volna a rendje.

Sakálok, kiket a sakál se vállal,
kövek, miket undorral csípne a csalán is,
viperák, kiket a viperák is utálnak!

Láttam, hogy kel ellenetek haraggal
Spanyolhon vére,
hogy a gőg és a kések
egyetlen hullámával elborítson!

Hitszegő
tábornokok:
nézzétek: házam összeroskadt,
s feldúlva Spanyolország,
de minden bedőlt házból izzó acél nő
a virágok helyére,
de Spanyolhon minden zugából
újra nő Spanyolország,
de minden holtszemű gyerekből kétszemű puska szökken,
de minden bűnötökből
golyók pattannak és beletalálnak
szivetek közepébe.

Azt kérditek, mért nem beszél verse
nekünk tovább is a földről, a lombról,
hazája roppant tűzhányóiról?

Gyertek és nézzétek a vért az utcán,
gyertek és nézzétek
a vért az utcán,
gyertek és nézzétek a vért
az utcán!

SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA

RAFAEL ALBERTI

A Nemzetközi Brigádokhoz

A végtelenből jöttök… De van-e távolság, mit
nem ér el véretek, mely dalol határok nélkül?
A halál, mint őrmester, naponként néven szólít,
s mezőn, városban, úton testetek földre szédül.
Ez a föld vagy a másik, nagy vagy kicsiny vidék, mely
a térképen lapul csak, s oly fakó, mint árnyék,
egyazon álmotoknak egyazon gyökerével,
névtelenül érkeztek, s szavatokban parázs ég.
A város tégláit sem látjátok, s köré holnap
vashitetekből épül áttörhetetlen várfal.
Így őrzitek elszántan a földet, mely beföd majd,
s harcoltok tűzvonalban a zubbonyos halállal.
Maradjatok, zöld nesszel hívnak mezők, faágak,
a Nap felétek küldi széthasadó szikráit,
s a szél tengere zúgja a távolból: Bajtársak!
Madrid nevetekkel növekszik és világít.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

BÁLINT GYÖRGY

Óda a madridi utcaseprőkhöz

Európa e dicstelen és tisztátalan napjaiban hadd vessünk egy hódoló pillantást a madridi utcaseprők felé. Néhány hónap óta erősen meggyarapodott a munkájuk, annyira, hogy most végre – türelmük fogytán – a diplomáciai testülethez fordultak panasszal. Nemzetközi közbenjárást sürgetnek, hogy Francóék ne bombázzák többé Madridot. A folytonos bombázás lehetetlenné teszi az utcaseprőknek azt a törekvését, hogy tisztán tartsák a főváros úttesteit. Hiába dolgoznak megfeszített erővel: közbejön néhány bomba, és mindig újabb hulladéktömegekkel árasztják el a madridi utcát. Így nem lehet nyugodtan és eredményesen söpörni, kiáltanak fel panaszosan a madridi utcaseprők, és igazuk van.

Kérdés, hogy a diplomáciai testület közbelép-e; és ha közbelép, kérdés, hogy elég megértést mutatnak-e a köztisztasági szempontok iránt? De bárhogyan lesz is, egy bizonyos: a madridi utcaseprők felszólalása nem hangzott el hiába. Minden városban, minden világrészben vannak emberek, akik megértik őket. Minden városban, minden világrészben vannak emberek, akik úgy vélik, hogy a madridi utcaseprők panasza volt az utóbbi évek egyik legemberibb, legtisztességesebb közéleti megnyilatkozása. Igen, ezt végre egyszer őszintén meg kellett mondani, és ha a világ nem érti meg, akkor szégyellje magát legalább annyira, mint ahogyan a tisztességes emberek szégyellik ezt a világon.

Mert csakugyan nem lehet tisztán tartani az úttestet, melyre bombák záporoznak. Nem lehet megőrizni a kövezet rendjét, ha acélszilánkok, kődarabok, téglatörmelékek, bútortöredékek, ruhafoszlányok és emberi végtagok borítják el újra és újra. Napról napra, óráról órára káosz zúdul a madridi úttestre, egymáshoz tartozó részek repülnek szanaszéjjel, egymástól idegen részek keverednek össze, vértől nyirkosan. Az utcaseprők a káosz ellen harcolnak, mert a káosz a rend és tisztaság ősi és örök ellensége.

Sötét és elszánt történelmi erők forralják ezt a káoszt – világos szándékkal, de nem kevésbé elszántan veszik fel ellene a küzdelmet az utcaseprők, örök időkre hirdetve, hogy másfajta történelmi erők is vannak. Nem láthatjuk előre ennek a mérkőzésnek az eredményét, csak azt tudjuk, hogy szükség van ilyen utcaseprőkre, hinni kell bennük. Látják, hogy egyelőre hasztalan a munkájuk, de nem rettennek vissza. Minden légitámadás után, minden ágyúzás után kimennek a feldúlt utcára, lapátjaikkal és seprőikkel. Történjen bármi a főhadiszállásokon és a diplomáciai dolgozószobákban, határozzon bárhogyan a stratégia és a világpolitika: ők ott vannak a helyükön, és csak azzal törődnek, hogy tiszta legyen a madridi úttest. És ha a mohó ágyútorkok nem várják meg, amíg munkájuk elkészül, és soron kívül támadnak újra: akkor ott halnak hősi halált a kövezeten, seprővel és lapáttal a kézben. És minden városban, minden országban, minden világrészben vannak emberek, akik a szégyen e nyomasztó napjaiban testvéri szívvel szeretik a madridi utcaseprőket, egy jobb s tisztább kor előharcosait, és némán, feltűnés nélkül tisztelegnek mártírjaik emléke előtt.

Védjük meg Madridot és Katalóniát

Az emberiségért harcolunk

Elvtársak a munkában – elvtársak a harcban
Légy te is fegyelmezett

Tiszteletadás a Nemzetközi Brigádoknak

A világ eszperantistáinak összefogása
a nemzetközi fasizmus ellen

A harcosoknak szükségük van ránk

A gyerekekért szavazz balra

Leplezd le a fasiszta provokátort

KÉPZŐMŰVÉSZET

TAKÁCS PÉTER

A Guernica keletkezése és utóélete

(Részlet) ¹

A közéleti kérdésekkel addig nem sokat törődő Picasso politika felé fordulását a spanyol polgárháború (1936–1939) váltotta ki, mely háború egy egész nemzetet mélyen átható konfliktusnak volt a végkifejlete.

Azzal kezdődött, hogy a Miguel Primo de Rivera katonai diktatúrája után hatalomra került erők – miután XIII. Alfonz király elhagyta az országot – 1931-ben kikiáltották a második spanyol köztársaságot. A monarchisták nem törődtek bele vereségükbe, ami politikai konfrontációhoz vezetett. A számos törésvonal mentén megosztott spanyol társadalom különböző csoportjait ez egy további kérdésben, tudniillik az államforma kérdésében is szembeállította egymással, mely szimbolikus problémává vált és különböző erők összekovácsolásának valóságos tényezője lett. A több éven át vívott küzdelemben hol az egyik oldal győzte le a másikat (1933-ban így jobboldali kormány került hatalomra), hol a másik az előbbit (az 1936-os választásokat a baloldal nyerte meg). A hadsereg politikai szerepet vállaló tábornokai ez utóbbit nem fogadták el, és államcsínyt hajtottak végre, Franco tábornokot „nevezve ki” államfőnek. Ez gyakorlatilag egy polgárháború kezdetét jelentette, mely igen hamar nemzetközi kontextusba helyeződött. A köztársaságpártiakat – akikkel a művészek többsége, s így Picasso is szimpatizált – a sztálini Szovjetunió, a populista Lázaro Cárnedas Mexikója és a Nemzetközi Brigádokba szerveződő kommunista mozgalom tagjai; a másik oldalt pedig – mely hol nemzetinek, hol konzervatívnak, hol pedig kereszténynek nevezte önmagát – a hitleri Németország, Mussolini Olaszországa, Salazar Portugáliája és az ún. „ír brigádok” támogatták.

A nacionalisták „északi hadjáratának” részeként a német légierő 1937. április 26-án lebombázta a baszk kisvárost, Gernikát, ahol egy újfajta harci módszert, az úgynevezett szőnyegbombázást kísérleteztek ki, melyet korábban más spanyol városokban is alkalmazták már. A három és fél órás rombolásban részt vettek a német parancsnokság alatt álló spanyol falangisták és az olasz fasiszta csapatok is. A város katonai szempontból nem volt különösen jelentős, csak a baszkok tekintették „szent helynek”. A bombázás áldozatainak száma még ma is egyfajta „számháború” tárgya: a becslések szerint százhúsz főtől másfél ezerig terjed a holtak száma; a pusztításról készült fényképek alapján mindazonáltal a vitázó felek álláspontja könnyen megítélhető. Abban sincs egyetértés, hogy az áldozatok a bombázás következtében vagy az azt követő tűzvész miatt pusztultak-e el. További vitatott kérdés, hogy milyen szerepet játszott a nemzetközi közvélemény alakításában a külföldi sajtó (például az angol The Times közelben tartózkodó tudósítója, aki állítólag jócskán eltúlozta a történteket), hiszen más városokat is bombáztak, de azokról nem jelentek meg olyan tudósítások, mint Gernikáról. Utólag sokan azt állítják, hogy a köztársaságpártiak propagandacélokra használták fel a bombázás tényét.

Ez nem kizárt, azonban az kétségtelen, hogy a legismertebb művészek állásfoglalásai nem sorolhatók a köztársaságpártiak által irányított propaganda körébe. Akárhogy is, az észak-spanyolországi kisváros, baszk nevén: Gernika, a totális hadviselés pusztításának és az azzal járó szenvedésnek a szimbóluma lett, melyben nagy szerepe volt persze Picasso festményének, a Guernicának is. Miközben folytak a harcok, a törvényes spanyol kormány bejelentette: részt kívánt venni az 1937. évi párizsi világkiállításon, s – a katalán Joan Miró és az amerikai Alexander Calder mellett – az 1904-től Párizsban élő, de andalúziai születésű és katalóniai kötődésű Picassót is felkérte arra, hogy állítson ki képet a Spanyol Pavilonban. A felkérést elfogadva Picasso eredetileg a művészet szabadságával kapcsolatos képet tervezett, amikor azonban eljutott hozzá a baszk kisváros bombázásának és elpusztításának híre, megváltoztatta tervét. Úgy döntött: „háborús festményt” alkot. A Guernica ugyanakkor nem szokványos darabja e műfajnak, hiszen olyan háborús képről van szó, amely nem a győztest vagy a győzelmet ábrázolja, hanem a háborúval együtt járó szenvedést. A festményen valójában semmilyen harci esemény nem látható – mégis nyilvánvaló, hogy alkotója a háború elleni tiltakozik.

A 3.5 méter magas és 7.7 méter széles Guernica monumentális alkotás. Mielőtt Picasso hozzálátott volna elkészítéséhez, 45 előtanulmányt készített, s öt héten át festette a vásznat. A munka különböző szakaszait horvát-francia származású élettársa, a hivatásos fotós Dora Maar fényképeken is megörökítette; a dokumentációt később egy szakfolyóirat, a Christian Zervos által szerkesztett Cahiers d’Art tette közzé. Az előtanulmányok, a vázlatok és a fényképek alapján az alkotási folyamat nyolc fázisra osztható, melyekből ma is megállapítható, hogy a koncepció állandósága mellett a kép egyes részletei hogyan változtak, alakultak. A képen számos klasszikus és kortárs művész hatása is kimutatható, és az egy olyan, „a modern művészetben egyedülállóan egységes és meggyőző alkotás”, mely összegzi „mindazon művészi megközelítéseket, amelyek Picasso munkásságát úgynevezett klasszikus periódusától kezdve jellemezték.”

A fekvő téglalapban elhelyezett kompozíció hét alakot ábrázol egy – az oltárkép-festészetre jellemző – triptichon-szerű szerkezetben. A kompozíciónak három része van: a mű középpontjában egy háromszögben elrendezett jelenet látható, amelyet mindkét oldalról két-két figura vesz körbe. A kép középpontjában álló főalak egy fájdalomtól szenvedő, eltorzult pózban ábrázolt sebesült ló. A középső háromszög egyik oldalát egy rohanó nő, az alsó szélét pedig egy harcos eldőlt, széttörött szobra zárja le.

Az utóbbi, mely a kép korai fázisaiban még egy valóságos katona volt, aki kezében egy olyan törött kardot fogott, melyet a spanyol polgárháborúban már egyáltalán nem használtak, pusztán a hadakozás általános szimbólumaként kerülhetett a festményre. A kép jobb oldali háromszögön kívüli mezőjében valamilyen alakszerű mélyedésből egy stilizált emberfej, továbbá egy ég felé tekintő széttárt karú alak látható, akinek kétségbeesett tekintete azt sugallja, hogy valami iszonyatos dolog történt vele, esetleg egy égő házból zuhan alá. A baloldalon, a háromszögön kívüli mezőben egy fehér bikát látunk, amely a korábbi évek számos Picasso-képén is megjelent, valamint egy sikoltó-síró anyát, aki halott gyermekét tartja a karjában. A kompozíció tetején, a középtengelytől kissé balra egy szemre emlékeztető fehér alakzat van, a pupilla helyén villanykörtével. A szem alsó szélén szabálytalan fűrész-fogak láthatók. Valaki (talán az ablakmélyedésből felbukkanó stilizált ember vagy más) az egész jelenet fölé egy fényforrást tart; ez azonban nem a felvilágosodásra utaló fáklya, hanem egy petróleumlámpa vagy egy arra emlékeztető gyertya.

A képnek számos részletes esztétikai és kultúrtörténeti elemzése van; szinte húsz évenként írnak róla jelentős monográfiát. Ezeket lehetetlen és felesleges is volna itt összefoglalni; viszont érdemes kiemelni belőlük azt, ami a témánk – Picasso „rejtőzködése” – szempontjából lényeges. Ilyen például Picasso egyik jellegzetes alkotói módszerének elemzése: a képi megfogalmazás konkrétumoktól való eltávolítása. Az első fázisban például még látszik egy piactér néhány eleme, mely feltehetőleg Gernikára utal; ám ezt a festő igen hamar eltüntette a képről. Ezzel azt sugallta, hogy a jelenet bárhol lejátszódhat, vagyis a háborús pusztítás bárhol előfordulhat. Ugyancsak eltávolítás, bár nem fizikai, hanem érzelmi jellegű, hogy a rohanó nő arcáról az utolsó fázisban eltűnik az a könnycsepp, amely egészen addig ott volt látható. Ez azt jelzi, hogy a művész szerint a fájdalmat és a szenvedést az anya és a zuhanó alak üvöltése, valamint az ugyancsak üvöltő ló kifordult teste minden bizonnyal jobban szimbolizálja egy könnycseppnél. Az eltávolítás politikai értelemben is igaz, amennyiben Picasso tudatosan távolította el a képet a munkásmozgalomtól. Ennek bizonyítéka, hogy az egyik alak kinyújtott ujjú széttárt tenyere helyén az egyik korai fázisban még ökölbe szorított kéz volt látható, mely közismerten a munkásmozgalom, és általában a baloldal szimbóluma volt (részben még ma is az) – annak eltűnéséből tehát arra következtethetünk, hogy Picasso nem akart a képnek közvetlenül politikai jelentést adni és nem akarta azt egy politikai irányhoz kötni. Egy másik jellegzetesség – s némileg ez is összefügghet a valódi mondandó álcázásával – egy rejtett ikonográfiai hagyomány követése, mely már e képen is megfigyelhető (bár később erőteljesebb lesz). Az első fázisban a kompozíció tetején látható szem helyén még egy nap, illetve dicsfény volt látható; ezek azonban feltehetőleg nem sugallták eléggé, hogy valaki kívülről figyeli az eseményeket. Ennek helyére került a „villanykörtés szem”, mely – legyen bármilyen meglepő – sok elemző szerint a keresztény szimbolikából ismert „Isten szemét” jeleníti meg. Ez – mint az „Úr szeme”, a „mindent látó szem” – nemcsak a gondviselésére utal (amiről itt szó sem lehet), vagy arra, hogy Isten „rábólintott valamely kezdeményezésre”, hanem Isten mindentudására és ítéletére vonatkozik. Ha így van, akkor ez annak a bizonytéka, hogy Picasso, mint más képein is, felhasznált keresztény ikonográfiai hagyományokat.

A roppant bonyolult szerkezetű kép üzenete viszonylag egyszerű és könnyen feltárható: a háború szenvedést okoz, és elpusztítja a civilizációt. Erre az alapjelentésre később – tudniillik az elmúlt 80 évben – egy másik is hozzákapcsolódott, és a képnek a hidegháború idején, sőt azzal kapcsolatban is lett mondanivalója. Bár ez – mely nem ellentétes az előbbivel, hanem inkább kiegészíti azt – mindmáig nem artikulálódott egyértelműen. Talán úgy fogalmazható meg, hogy a háborúk mindig folytatódnak, a hidegháború is háború, Guernica pedig ezek idején is képes éreztetni valamit mágikus erejéből.

¹ Részlet a szerző nagyobb terjedelmű írásából, lásd A rejtőzködő Picasso. Megj.: Jog - Állam - Politika. 5. évf. 2013/1. szám, 3-37. o. [vissza]

Joan Miró: Übü király

MÉRLEG

SZERDAHELYI ISTVÁN

József Attila-problémák

IV. rész

A „nemzetiszocialista megingás” legendája

Szabolcsi M. (1998: 293.) szerint „az 1933-as évben sok minden romba dőlt – de néhány alapfogalom és a meggyőződés megmaradt: a történelmi materializmus alaptételei, a hit a tudatosan alakítható kollektív és egyéni jövőben – és ez meg fog maradni nála, egészen az 1937-es balatonszárszói novemberig”. Én úgy fogalmaznék, hogy ami romba dőlt, az az illúzió volt, hogy József Attila értelmes társakkal tud együttműködni a KMP-ben. De világnézetét tekintve minden egyéb megmaradt számára: az élete végéig tartó kommunista meggyőződés, sőt, a történelmi materializmus alaptételeit nézve éppenséggel jóval magasabb szintre tudott emelkedni azáltal, hogy végképp megszabadult e törpepárt politikai és ideológiai vezetőinek rigolyáitól.

Veres András (1998) tanári kézikönyve ezzel szemben azt állítja, hogy „a kommunista párttal való szakítás után a költő átmenetileg légüres térbe került. Az indulatok erejét jelzi, hogy – mint arra nemrég a József Attila-kutatás felfigyelt – a kommunista párttól nem azonnal vezetett az út a szociáldemokratákhoz: közbeékelődött egy súlytalan jobboldali epizód.” Az ehhez fűzött (36.) jegyzet szerint „már Szántó Judit (1984-ben publikált) naplójában szó esik a költő megingásáról és a Nemzeti Kommunista Párt alapítását tervező Rátz Kálmán befolyásáról. Azóta előkerült A nemzeti szocializmus című programszöveg kézirata (1933) – ezt József Attila Rátz kérésére írta –, melynek az az alapgondolata, hogy a szocialisták által vallott nemzetköziség eszméje megbukott a német dolgozók nemzetiszocialistává válása miatt. Szántó Judit kérésére a költő elállt a cikk közlésétől.”

Nos, azzal kezdeném, hogy ennek az állításnak már a kiindulópontja sem igaz, mert József Attila soha életében nem lett szociáldemokrata. Pontosabban szólva, amikor 1930. szeptember elején beszervezték a KMP-be, egy álcázásra szolgáló MSZDP tagsági könyvet is kiállítottak a nevére. Ám ha ezt valaki komolyan veszi, oda jut, ahová a magyar Wikipédia (é. n.) bölcs szerzője, amikor azt írja: „1931. április 24-én József Attila hivatalosan is szociáldemokrata lett. Tavasszal illegális szemináriumokat tartott Újpesten és Rákospalotán, és másfajta illegális pártmunkákban is részt vett.” Amiből ugye az a badarság következik, hogy a szociáldemokrata párt Magyarországon illegalitásban működött.

*

A „nemzetiszocialista megingás”-ra rátérve vegyük szemügyre Szántó Judit emlékiratának idevágó részeit. Ebben elsőként (1986: 89.) felidéz egy 1935-ös beszélgetést a Bucsinszky kávéházban, melynek egyik résztvevőjéről, Rátz Kálmánról azt írja: „nagy tudású ember volt, szerette Attila verseit és látta Attila elesettségét, a baloldal sem törődött vele eléggé. Kezdett Attilának beszélni társadalmi átalakulásról. Az ország veszendőben, háború előtt állunk, kellene valamit csinálni Magyarországon. Meg kellene teremteni Magyarországon a Nemzeti Kommunista Pártot. Nemzeti öntudatot kell a népekben felébreszteni. Azt akarta, hogy egy ilyen megalakítandó pártnak majd Attila legyen a titkára”. Visszaemlékezéseinek néhány lappal későbbi helyén (uo. 110-111.) így tér vissza az ügyre: amikor József Attila alól „minden talaj kifutott (…), tele egyéni sérelmekkel, nyílt bizalommal hallgatta Rátz Kálmán társadalmat alakító új felfedezéseit. Hogy a nemzeti kommunizmus tudja megmenteni a bukástól az országot. Mert előbb a nemzetek összefogása kell, hogy erőt gyűjtsön és csak azután gondolhatunk nemzetköziségre. (…) Beleesett valamibe, amit, ha valaki értően meg tudott volna világítani előtte, amit ma már mi látunk, (…) választ adott volna Attilának. Nem külön nemzeti kommunizmussal, ahogy Rátz felvetette, állást, hivatalt ígérve annak a József Attilának, akinek ebben az időben alig volt értő barátja.” (…) „Így született meg az az írás, amiért hat hétig nem beszéltem Attilával (…). Amikor ezt megírta és reggel felé megmutatta nekem az írást, elolvastam és kijelentettem: ezt pedig nem kapja vissza. Nemzeti kommunizmus: fából vaskarika. »Amíg itt vagy, ez az írás meg nem jelenhet. Éppen elegen vannak, akik félrevezetik a munkásokat, te nem állhatsz közéjük. Személyi bosszú nem indok arra, hogy azokat áruld el, akik közé tartozol.«” Az ehhez kapcsolódó happy end aztán így festett volna: „és hat hét után Hatvany Lajostól 100 pengőt kapott Attila. Csokoládét, cukrot, virágot hozott. Mint egy gyerek, aki elhagyta a szülői házat és megszenvedte a másutt töltött időket. Letérdelt. »Jutkám, tudom, hogy te vagy az egyetlen ember, aki mellettem állsz, aki vigyázol rám. Milyen kettős ez a visszatérés is. Egész úton a nőhöz, az asszonyhoz, akit szeretek, futottam és most itt vagyok előtted megtörve, lehet-e így szeretni, mikor ennyire megsemmisítve érzem, hogy erős vagy? Legyen nálad az az írás, és ha bármikor valami rosszat tennék, mutasd fel nekem.« (…) Rátz, hogy az általa felvetett »eszme« dugába dőlt, tudomásul vette, többé erről nem beszéltünk.”

*

Az a másfél oldalas kézirat, ami valamikor valahonnan előkerült, s most Horváth Iván birtokában van, a feltevések szerint pedig azonos a Szántó Judit által emlegetett írással, így hangzik:

„Nemzeti szocializmus

A nemzeti szocializmus lobogója alá sorakozó német dolgozók történelmi harca új irányt szab minden ország munkásmozgalmának.

A nemzetközi szociáldemokrácia, amely éppen csak nemzetköziségével nem volt képes a munkájukból élő modern tömegek érdekeinek védelmére, történelmi hivatását a dolgozók szakmai szervezkedésének megindításával befejezte. A nemzetköziség eszméje, amely a kapitalizmus aranykorában, a nemzetközi méretű szabadverseny idején, sokak szemében alkalmasnak mutatkozott az ipari bérmunkások csatasorba állítására, megbukott a valóságos élet mindennapi gyakorlatában.

Megbuktatta a nemzeti érdek, amely éppen a dolgozó tömegek érvényesülésében találta meg legbuzgóbb erőforrásait. Megbuktatta a névlegesen nemzetközi munkásság valóságosan nemzetközi versenye. Ebben a nemzetközi versenyben előbb-utóbb minden ország munkásai rákényszerülnek, hogy egységes nemzeti szervezetekben keressék érdekeik védelmét, jóllehet a múltból átcsent törékeny eszmék babona-hite ideig-óráig még ellenáll a valóságos életből merített nemzeti öntudat kialakulásának.

A haladásnak, a boldogabb jövő felé tartó emberiségnek kikerülhetetlen állomása ez. Miben jelölhető meg az emberiség haladása? Az ember eszközökkel termelő lény, életét munkával újítja meg; munkája örökös küzdelem a létére törő ellenséges természet ellen. E harcban az emberi faj egyre nagyobb megszervezett egységekbe tömörül. A fokról fokra nagyobb szervezett egységek alkotásában rejlik az emberiség haladása. A mi életünkben soron a valóságos nemzeti egységek kialakulása következik, a népek érdekeinek összeforrása elhatárolt nemzeti létük öntudatával.

Az egész emberi faj megszervezése, amelyről a nemzetközi szocialisták álmodoznak, nem képzelhető el anélkül, hogy előzőleg a nemzetekre tagolt emberi faj meg ne alkossa a maga benső nemzeti egységeit, amelyek az eddig látszólag nemzeti, de valójában kapitalista állami szervezeteket, e puszta jogi kereteket, ellátják a nemzeti egységre ébredő dolgozó népek korszerű tartalmával. A magyar munkásosztály, ha érdekeinek védelmében erre a történelem-adta útra lép, a kizsákmányolás ellen irányuló küzdelmeiben bízvást számíthat a dolgozó magyar értelmiség legjobbjainak bensőséges fegyverbarátságára” (József A. 1997: 190-191.)

A kézirat tárgyi ismertetéséhez tartozik, hogy ennek személyes megtekintése alapján Lengyel András (2002) azt állapította meg: „nincs aláírva; aláírás vagy szignó helyett csupán a költő szokásos kettőskereszt alakú szöveglezáró jele zárja az írást. (A publikált hasonmásról, érdekes mód, ez is hiányzik, bár közlője, Murányi Gábor bevezetésében még emlegeti ezt a jelet [Szántó 1997. 190].)” Maga az íráskép József Attila kezére vall, de „már csak grafológiai sajátosságai következtében is mindenképpen 1932 utáni. (A kéziratban olyan kis k betűk szerepelnek, amelyeket József Attila csak 1932-től használt, előtte viszont mindig szignifikánsan más formájú k betűket írt”.

Ezt a kéziratot tehát József Attila írta 1932 és 1937 között, de semmi nem bizonyítja, hogy azonos lenne a Szántó Judit emlékiratában emlegetettel, hiszen nem a nemzeti kommunizmusról, hanem a nemzeti szocializmusról szól. Másrészt viszont erősen szembetűnő, hogy az a gondolatmenet, amelyet Szántó Judit leír, igen nagymértékben egybevág az itt olvashatóval. S minthogy József Attila élettársa – műveltségbeli hiányai, emlékezetkieséseit fantáziálgatással pótló hajlamai és a tényeket nem egyszer eltorzító indulatai okán – köztudottan megbízhatatlan szerző, magam is afelé hajlanék, hogy az azonosság a valószínűbb.

*

S ha ilyesformán feltételezhető, hogy a kézirat keletkezésében az általa emlegetett Rátz Kálmánnak is szerepe lehetett, az ő kilétét sem árt közelebbről szemügyre vennünk. Ehhez bőségesen találunk forrásokat (vö. Benedek I. G.–Vámos Gy. 1990: 156 skk; Lengyel A 2002; Seres A.–Renfer Á. 2009), hiszen amióta József Attila „nemzetiszocialista megingása” elhíresült, a kutatás igen beható figyelmet szentelt sorsának.

Valójában Rácz Kálmánnak hívták, s csak az előkelőbb hatás kedvéért írta tz-vel a nevét. 1888-ban született Komáromban, földbirtokos családban, s a Ludovika Akadémiát elvégezve huszártiszt lett. Az első világháborúban már 1916-ban orosz fogságba esett, a polgárháború idején a vörösök oldalán harcolt a cseh légió ellen. 1918 januárjában hazaszökött, az őszirózsás forradalom kirobbanása után rögtön bekapcsolódott az ellenforradalmi mozgalmakba, egyik alapítója és szervezője volt a Magyar Országos Véderő Egyesületnek (MOVE). Így lett közeli ismerőse Gömbös Gyula is.1919. február 13-án a nyilvánosság előtt tett „éles kijelentései” miatt letartóztatták, s a fogházból csak a Tanácsköztársaság bukása után szabadult ki.

Ekkor előbb csapattiszti szolgálatot teljesített, majd 1925-től hadtörténész lett. Az 1930-as évek elején kommunista értelmiségiek (Madzsar József, Hollós Korvin Lajos, Agárdi Ferenc, József Attila stb.) köreiben forog. Kapcsolatuk olyan szoros, hogy 1932-től Rátz a saját neve alatt jelentette meg a Pesti Naplóban azt a Szovjetunióról szóló, rendkívül hosszú tanulmánysorozatot, amelyet Agárdi Ferenc írt, ő maga pedig Magyar Kálmán álnéven katonapolitikai cikkeket publikált Madzsar kommunista folyóiratában, a Társadalmi Szemlében.

Itt álljunk meg egy pillanatra: hogyan keveredett ez a MOVE-alapító, már Károlyiék által bebörtönzött és a Tanácsköztársaság egész ideje alatt fogva tartott huszárkapitány az illegális KMP tagjainak baráti körébe?

Voltaképpen Lengyel András (2002) is a közelébe jut a válasznak, amikor azt idézi az „egyik jól informált kortársnak, Lázár Vilmosnak” emlékezéséből, hogy „Madzsar, bizonyos konspirációs okokból, kapcsolatot tartott fenn a munkásmozgalomtól egész távol álló személyekkel is. Magas összeköttetésű, politikailag érvényesülni kívánó dzsentrik, gyors karrierre vágyó állami funkcionáriusok, közéleti babérokra aspiráló arisztokraták és kissé bonapartista hajlamú katonatisztek voltak ezek. Madzsar sajátos képességével, bizonyos fokig, pozitív irányban tudta hasznosítani ezeknek a fantasztáknak nemegyszer patologikus hiúságát. (…) Ez az »együttműködés« eredményesnek bizonyult”.

Olyan sokáig nem tartott azonban, hiszen Madzsar 1935-ben emigrációba kényszerült, s ugyanebben az esztendőben Rátz Gömbös Gyula kormánypártjának parlamenti képviselője lett. 1939-ben azonban kilépett ebből a pártból, és a Nyilaskeresztes Párt programjával lett képviselő (e párt akkoriban élesen ellenzékinek számított, s ezért sajtóját folyamatosan betiltották és vezetőit rendszeresen internálták). 1941-ben Szálasival összekülönbözve innen is kilépett, Független Magyar Szocialista Párt néven egy szélsőjobboldali ellenpártot alapított, majd a Szovjetunióba utazott, s ott gazdasági és kulturális kérdésekről tárgyalt.

A háború idején egyre fokozottabban németellenes irányba fordult, s a nevével jelzett (de állítólag nem mind általa írt) cikkekben is ilyen nézeteknek adott nyilvánosságot. 1944-ben egy ellenállási csoport vezetőjeként zsidómentő akciókban vett részt, s ezért Mauthausenbe hurcolták. Kiszabadulása után visszatért Magyarországra, de 1948-ban emigrációba kényszerült. 1951-ben Svájcban halt meg.

Az életrajzból igen sok történelmi tanulságot is levonhatunk, témánk szempontjából azonban azt kell megjegyeznünk, hogy Rátz József Attilával való találkozása – megerősítve a grafológiai sajátosságokból levont következtetést – nem eshetett 1932-nél korábbra (Madzsar ekkor lett a KMP irányítója), de 1934 utánra sem, mert a következő esztendőben Rátz már Gömbös pártjának képviselője, aligha tervezgette volna hát egy másik párt alapítását József Attilával.

*

A „nemzetiszocialista megingás” elgondolásának leggondosabb, legtöbb forrást tekintetbe vevő képviselője, Lengyel András (2002) arra a következtetésre jut, hogy „nagy valószínűséggel kimondható: 1933 júniusának végétől augusztus elejéig tartott József Attila életének az az epizódja, amelynek elején megszületett A nemzeti szocializmus című szöveg, s ez az epizód – Rátz Kálmán ígérgetéseinek és győzködéseinek hatására – az akkor országos szervezkedésbe kezdő Nemzeti Egység Pártjához köthető.”

Érvelése szerint miután 1933 júniusában Téglás Ferencnek az Új Harcosban megjelent cikkével a KPM világossá tette, hogy a költőt kirekeszti köreiből, „1933 nyarán, minden szempontból nehéz helyzetben lévén, József Attila (…) két pólus, a sérelem és a megalkuvás között ingadozva írta meg A nemzeti szocializmust.” A megalkuvás lehetőségét az adta, hogy „Rátz Kálmán Gömbös embere volt; politikai elképzelései, legalábbis lényegüket tekintve, összhangban voltak a miniszterelnökké előrukkolt hajdani tiszttársáéval.” Lengyel András tehát azt feltételezi, hogy az a párt, melynek alapítását Rátz József Attila segítségével 1933 nyarán tervezi, nem más, mint „a Gömbös által átszervezett kormánypárt, amely – az »új politika« jegyében nevet változtatva – Gömbös elnöksége idején Nemzeti Egység Pártja néven működött.” József Attila szövege ilyesformán a Gömbös kormánypártjába való belépés,„a másik oldalra való átállás megracionalizálása: az önáltatás többé-kevésbé tudatos terméke”.

Lengyel mindazonáltal azt írja: „Nem osztom (…) Horváth Iván hajdani tételét, miszerint A nemzeti szocializmus »igénytelen profasiszta« cikk volna (Horváth 1992. [Megjegyzem, e helyen ilyen kitétel nincs, Sz. I.])”, és enyhítő mozzanatokat is keres a kéziratban. „Érdekes – írja –, s mindenképpen fölemlítendő, hogy a szöveg egyáltalán nem antiszemita. Ez nemcsak mint hiány, mint jelen nem lévő elem van meg a szövegben, hanem úgy is mint opció. A szöveg, hangúlyosan »emberi faj«-ról, az »egész emberi faj«-ról beszél, azaz – leglényegesebb pontjai egyikén határozottan tagadva a náci ideológiát – éppen az emberi populáció egységére hivatkozik, azt teszi érvelése logikai mozzanatává.”

S jóllehet József Attila szövege ilyesformán szerinte sem „valamelyik NSDAP-fölhívás »másolata«, megismétlése”, „nincs szó a náci doktrína átvételéről”, nem talál – s nem is találhat – mentséget a kézirat kezdőmondataira. Mint írja, „itt bizony »[a] nemzeti szocializmus lobogója alá sorakozó német dolgozók történelmi harcá«-ról esik szó, s ez a harc a szövegben egyáltalán nem mint elhárítandó, leküzdendő történelmi fenyegetés jelenik meg”. Ami annál súlyosabb tény, hiszen „az 1933 májusában közzétett Az egységfront körül például, mint veszélyről szól a nácikról, s a bikacsököt emlegeti, amellyel a munkásokat új orientációra »késztetik« (…). Erről, 1933 nyarán, láttuk, már hallgatott; nem akarta tudni.”

Szabolcsi Miklós (1998: 257.), aki alig valamivel későbbre, 1933 őszére teszi a kézirat keletkezését, találni vél ilyen mentséget: „1933 közepének még fennálló illúzióira is épül az írás. Ekkor még valóban azt lehetett hinni, hogy a nácizmus, mint a párt neve is mutatja, a német munkások nemzeti pártja (NSDAP). És ekkoriban még erős volt a társadalmilag radikális szárny, az Otto és Gregor Strasser képviselte irányzat is. József Attila kitart egy értelmes, kiszámítható jövőkép és a nemzetköziség mint végső cél mellett – és voltaképpen a munkásosztály érdekében hirdeti meg a nemzeti szerveződést.”

Csakhogy ez az érv megsemmisül a történelmi tényekkel szembesítve. Otto és Gregor Strasser valóban sokáig vetélkedett az NSDAP vezetésében Hitlerrel, s tőle balra álló, forradalmian kapitalizmusellenes munkáspolitikát követtek (vö. U. Kissenkoetter 1975; P. Moreau 1985; Libik A. 2000: 141-142.). Otto Strasser odáig ment, hogy 1930-ban egy „Fekete Front” nevű nemzeti bolsevista pártot is alapított (vö. O.-E. Schüddekopf 1960). 1933. január 30-án azonban – Gregor Strassert végképp háttérbe szorítva – Hitler megszerezte a kancellári posztot. Ennek birtokában már februárban felállíttatta az első koncentrációs táborokat és a Reichstag felgyújtásának ürügyén bevezette a szükségállapotot, megsemmisíttette a kommunista pártra leadott szavazatokat. Márciusban a felhatalmazási törvénnyel négy évre diktátori hatalommal ruháztatta fel magát, s júliusban bevezette az egypártrendszert. Ezek világszenzációt keltő események voltak, József Attilának süketnek és vaknak kellett volna lennie ahhoz, hogy még ősszel is Strasserék pártjának képzelje az NSDAP-t. (Otto Strassernek ekkor már menekülnie kellett Németországból, Gregort pedig Hitler 1934-ben meggyilkoltatta.)

Ugyanezért nem elfogadható Tverdota György (1996) magyarázata sem, aki szerint József Attila 1933 végén-1934 elején írhatta ezt a szöveget, de nem a jobboldalra való átállás szándékával, hanem – miként Szántó Judit is írja – a nemzetek fölötti kommunizmus-szocializmus baloldali elgondolását egy másik baloldali eszmére, a nemzeti kommunizmuséra-szocializmuséra cserélve. Hitler diktatúrája idején már képtelenség volt „a nemzeti szocializmus lobogója alá sorakozó német dolgozók” példájával indítani egy baloldali eszmefuttatást.

Ám Lengyel András elgondolása is feloldhatatlan ellentmondásokat tartalmaz. Mint idéztem, úgy gondolja, hogy Rátz 1932-től – tehát miközben az illegális kommunistákkal cimborált – „Gömbös embere volt”. Csakhogy Gömbös 1932 októberében lett miniszterelnök, s Lengyel András maga is elismeri, hogy Gömbös és Rátz „1935 tavaszáig terjedő együttműködésének részleteit nem ismerjük”. Két esztendeig semmi jele hát annak, hogy Gömbös a saját emberének tekintené hajdani tiszttársát; csak 1935-ben jut eszébe, hogy a Nemzeti Egység Pártjának parlamenti képviselői székébe juttassa. S hogy ennek megfelelően Rátz 1933 júniusában-júliusában József Attilával nemzeti szocialista párt néven voltaképpen a Gömbös-párt megalakítását tervezgeti, ez végképp lehetetlen, hiszen ezt a pártot Nemzeti Egység Pártja néven már régen, 1932 októberében maga Gömbös Gyula megalapította.

További súlyos ellentmondása Lengyel Andrásnak, hogy jóllehet azt észreveszi, hogy József Attila kéziratából hiányzik az antiszemitizmus, az nem tűnik fel neki, hogy ugyanígy semmi nyoma az antikommunizmusnak. Kizárólag a „nemzetközi szociáldemokrácia” bukásáról van benne szó, ami képtelenség, ha azt feltételezzük, hogy ennek az írásnak a fő oka az, hogy a KMP okozta sérelem vezette a költő tollát, s pláne az, ha úgy hisszük, hogy ez a megingás a szociáldemokrácia felé vezető útjának epizódja. Mindennek tetejébe pedig egyértelmű, hogy a szociáldemokraták soha nem voltak olyan internacionalisták, mint amilyenek a Komintern Moszkvából irányított szekciópártjai voltak.

*

Mindezek a nyilvánvaló balfogások elkerülhetők lettek volna, ha a szerzők Szabó Miklós (1983a) előadássorozatának arra a megállapítására is felfigyelnek, amely szerint Madzsar József kifejezetten „a nacionalista szervezetekbe való beépülés vonalát képviselte, és ebben meglehetősen nagy és meredek dobásai is voltak. Az egyik az, hogy József Attilát megbízta, hogy szervezzen egy Nemzeti Kommunista Pártot, fedőpártnak. A tetőpont az volt, hogy ennek megpróbálta volna megnyerni (…) Rácz Kálmánt”. Hozzátenném, hogy Madzsar e dobása annál is meredekebbnek mondható, hiszen – mint láttuk – a szociáldemokrata párttal kötendő egységfrontnak viszont elszánt ellenfele volt.

Ha pedig ez így történt, akkor mindjárt egészen más megvilágításba kerül József Attila „nemzetiszocialista megingásának” ügye is.

1. E megbízatás időpontja 1932 nyarára tehető, amikor Madzsar József – a Valóság-botrány ügyét mellékesnek tekintve – még hajlamos fontos ügyeket is József Attilára bízni.

2. Ez az időpont megmagyarázza a kézirat kezdőmondatának tartalmát is, hiszen egyrészt 1932-ben az NSDAP-n belül még valóban igen erőteljes volt a Gregor Strasser-féle baloldalian kapitalizmusellenes munkáspolitika, másrészt pedig ez a párt az 1932. június 31-i választásokon érte el a szabad választásokon kapott szavazatainak csúcsát, a 37,4%-ot, és 230 mandátummal a Reichstag legnagyobb pártja lett. Minden további választáson csak csökkent a szavazóinak száma, s 1933-ban Hitler nem a népi támogatás révén lett kancellár, hanem politikai ellenfeleinek – s főként a kommunista és szociáldemokrata vezetőknek – elképesztő butasága és gyávasága miatt.

3. Minthogy pedig ez egy kommunista fedőpárt lett volna, magyarázatot kapunk nemcsak arra, hogy a szöveg miért nem antiszemita, hanem arra is, miért nem antikommunista, s miért lőcsöli rá a nemzetköziség minden ódiumát a szociáldemokratákra – fenntartva ugyanakkor, hogy a jövő az egész emberi fajt egyesítő nemzetközi közösségforma létrehozásáé.

4. Érthetővé válik végezetül az is, hogy az emlékezők miért beszélnek mind egy Nemzeti Kommunista Pártról, míg József Attila kéziratának címe „Nemzeti szocializmus”. Az egymás közötti beszélgetésekben nyugodtan használhatták a kommunista jelzőt, de a fedőpárt hivatalos nevében ez semmiféleképp nem szerepelhetett, hiszen a kor hatóságai a kommunizmus minden válfaját egyformán üldözték, őket nem lehetett volna átverni azzal, hogy egy nemzeti kommunista mozgalom belefér a Horthy-rendszer kereteibe. S hogy egy Nemzeti Szocialista Párt – vagy pláne Munkáspárt – elnevezés túlságosan hasonlított volna az NSDAP-ra (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei = Nemzetiszocialista Német Munkáspárt)? Nem zavart volna ez senkit, hiszen a KMP korábbi fedőpártjának, a Magyar Szocialista Munkáspártnak a neve sem állt messze ettől.

Joan Miró: Az arató

Joan Miró: Litográfia

Zárógondolatként felvethető: megérdemel-e ennyi figyelmet egy „hathetes súlytalan jobboldali epizód” kérdése? Már hogyne érdemelne. József Attila korának legkiemelkedőbb európai költője, a kommunista eszmeiség legkövetkezetesebb képviselőinek egyike a világirodalomban. Ha vele kapcsolatban hangzik el az a vád, hogy világnézete oly ingatag alapokon állt, hogy még egy „igénytelen profasiszta” szöveg megírásától sem tartózkodott, akkor ez kitüntetett jelentőségű kérdés.

*

A freudizmus és freudomarxizmus legendája

Mint említettem, azt a vádat, hogy József Attila a marxizmust a freudizmussal próbálja összeházasítani, már Madzsar József és Sándor Pál megemlítette Pákozdi Ferencnek, de szélesebb körben ez nem vetett árnyékot a költőre. A szigorúbb pártállami időkben e kérdést nemigen illett feszegetni, de az 1980-as évek derekától, amikor Aczél György egyre határozottabb lépésekkel távolodott „a marxizmus hegemóniájától”, Erős Ferenc (1986; uő 1992; uő: 2001: 167-183.) azonnal jelentkezett nemcsak a freudizmus rehabilitációjának igényével, hanem azzal az elgondolással is, miszerint József Attila meggyőződéses freudomarxista volt. Rámutatott, hogy Gyömrői Edit, aki a költő analitikusa volt, az irányzat alapítójának, Wilhelm Reichnek személyes ismerősei közé tartozott, s így tőle hallhatott nézeteiről, sőt olvashatta Reich írásait (vö. uő 1992: 290.).

Valachi Anna (2005: 332.) aztán – Szigeti Lajos Sándorra (1988: 260.) hivatkozva – a költő kamaszkoráig visszamenően vélte kimutatni a freudizmus hatását, azon az alapon, hogy „már tizennyolc éves korában olvasott Freudról és a költői szublimációról a szegedi Csönd című folyóiratban”. Ezt követően pedig, minthogy Kovács György (1957: 154.) szerint „bécsi egyetemistaként is szenvedélyesen foglalkoztatta a lélekelemzés”, 1928 tavaszán pedig „a Századunk folyóirat asztalánál a pszichoanalízis budapesti iskolájának képviselőivel – köztük Róheim Gézával – is megismerkedett” (vö. még Valachi A. 2002), s így „ismerte alaposan a szakirodalmat”, noha „a tan nem hatott rá olyan intenzíven, hogy átalakítsa világszemléletét”. 1931 nyarán viszont, amikor „dr. Rapaport Samu pácienseként ismerte meg az analitikus terápiát”, „revelatív hatást (…) váltottak ki belőle Freud fölfedezései”, s ekkor „vált a költő számára univerzális érvényű eszmerendszerré a pszichoanalitikus elmélet”. „A terapeuta díványán, önnön biográfiájával szembesülve, titkon arra is rájött, miként működik – felejt és emlékezik – a kínos emlékek elől makacsul elzárkózó memória. Mindeközben olyan szemléleti modellt fedezett föl, amely egész gondolkodását átitatta, s ennek következtében önnön mikrokozmoszán keresztül láttathatta és értelmezhette a makrouniverzumot.” Valachi (2005: 7.) végül olyan szélsőséges megfogalmazáshoz is eljut, miszerint „József Attila költészetének és sorsának összefüggéseit csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy művészi szemléletét – utolsó éveiben pedig már életgyakorlatát is – Freud korszakalkotó tudománya, a pszichoanalízis fölfedezéseinek szellemében alakította.”

Nos, hogy 1931 előtt milyen mértékben ismerte meg József Attila a freudizmus tanait, ki tudja. A szakirodalom képviselőinek többsége mindenesetre úgy véli, hogy ha szenvedélyt váltottak ki belőle ilyen olvasmányai, ezek negatívak, pszichoanalízis-ellenesek voltak. Az pedig – miként az alábbiakból kiderül – bizonyos, hogy ezt követően Rapaport Samuról igencsak lesújtó véleménye lett, aminthogy a freudizmust is áltudományos fantáziaszüleménynek tartotta.

*

Kezdjük Rapaport Samuval, aki – bár igen ambiciózus karrierépítő embernek mutatkozott – nyomtalanul eltűnt volna a történelem homályában, ha a véletlen össze nem sodorja József Attilával. Minthogy ezen kívül nem is történt vele semmi különösebb, Lengyel Andrásnak (1995) elképesztő szorgalommal kellett felkutatnia nyomait a legeldugottabb dokumentumokban. Ami ezekből itt is említendő, 1913-ban szerzett orvosi diplomát a kolozsvári egyetemen, s vidéken, 1920 tájától Szegeden folytatott bel- és ideggyógyászi praxist. Itt színésznő felesége révén Juhász Gyulával, Móra Ferenccel is kapcsolatba került, s Juhász Gyula körében 1923-ban a gimnazista József Attilával is találkozott (vö. Szabolcsi M. 1963: 478-479.). Az 1920-as évek derekán fordult figyelme a freudizmus felé, és egy-két év után alkalmazni is kezdte tevékenységében a pszichoanalízist, aminek cikkekkel és előadásokkal helyi propagandistája is lett.

„Nem érdektelen tény azonban – mutat rá Lengyel András (1995: 169.) –, hogy Rapaport cikkeit, ahogy Berczeli Anzelm Károly Apró Ferencnek elmondta, Berczeli „fogalmazta” (nyilvánvalóan: stilizálta).”Abból, hogy erre rászorult, ahogyan később József Attila segítségére is, világosan kiderül Rapaport „verbális kifejező képességének relatív gyengesége – folytatja Lengyel (uo. 173-174.). – Márpedig az analízis, tudjuk, nem utolsó sorban hermeneutikai viszony, az analitikusnak értelmeznie kell mindazt, amit a páciens mond, s értelmezését úgy kell nyelvi jelekké alakítania, hogy az a pácienst a kívánt irányba terelje. A páciens szavainak, gesztusainak »pontatlan« értése, vagy az analitikus intenciók pontatlan megfogalmazása tehát komoly veszély. Abból a tényből, hogy cikkei megfogalmazásakor Rapaport külső, »stilizátori« segítségre szorult, arra kell gondolnunk, az analízisnek ez a hermeneutikai oldala nem volt erőssége.” Azaz: függetlenül a pszichoanalízis módszerének tudományos megalapozottságától, Rapaport még ezt a módszert is gyengén tudta alkalmazni.

Saját önértékelése szerint azonban a szegedi lehetőségek szűkösek voltak számára. Ezért 1931 áprilisában a fővárosba költözve immáron kifejezetten orvosanalitikus rendelőt nyitott, s elhatározta, karrierjét azzal gyorsítja, hogy egy szakkönyvet publikál az ideges gyomor- és bélbajokról. („A gyomor Freudjának” tartotta magát ugyanis; vö. Szőke Gy. 1992: 20.). Hogy pontosan mikor és hogyan került kapcsolatba József Attilával, vitatott (vö. Lengyel A. 1995: 174-176.), de nem érdekes. A legvalószínűbb, hogy az év derekán, egy véletlen találkozás alkalmát megragadva felajánlotta a költőnek, hogy amennyiben segít neki elkészíteni könyvének szövegét, ennek fejében pszichoanalitikus kezeléssel kigyógyítja gyomorpanaszaiból.

Ami a könyv megírását illeti, igencsak nagy munka lehetett, hiszen Rapaport előadásainak jegyzeteiből, melyeket „csak hevenyészve vetett papírra” (Valachi A. 2005: 179.) kellett szövegét megalkotnia, és teoretikus szempontból is ki kellett egészítenie. Így aztán „mélylélektani olvasottsága jóval felülmúlta orvosáét. Nemcsak az analízis honoráriuma fejében stilizált Rapaport-könyvből tájékozódott a lelki eredetű betegségekről, az elfojtások és a traumák tudatosításának terápiás hatásáról, hanem a korabeli magyar és német nyelvű szakirodalmat is minden bizonnyal alaposan ismerte” (Valachi A. 2005a: 41-42.). Így a kötet 1931.október elején már megjelent.

Lengyel András (1995: 177-178.) Rapaportra hivatkozva azt írja, hogy a kezelés se tartott tovább 1931-1932 fordulójánál, mert az orvos rájött, hogy kudarcot vallott, a költő betegségén nem tud segíteni. Ezért inkább baráti viszonnyá alakította át kapcsolatukat, apaszerepet vállalt József Attila mellett. Szántó Judit (1986: 30, 90.) egyébként arról számol be, hogy Rapaport első kezelése megrendítő hatással volt élettársára, aki hazatértekor magából kikelve arról beszélt, hogy az analízis azt mutatta ki, benne gyilkos ösztönök rejtőznek, vagy öngyilkos lesz, meg fog ölni valakit, de az is lehet, hogy már gyilkolt is, csak nem emlékszik rá.

Szerintem mindkét állítás erősen kétséges. Az írónő Balázs Anna (1972: 271.), aki a munkásmozgalomból jól ismerte József Attilát, és – szemben Rapaporttal és Szántó Judittal – semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a történteket meghamisítsa – emlékiratában feljegyezte, hogy 1931-ben találkozott a költővel, aki azt mondta neki: „Az orvosom könyvet írt, ideadta, hogy javítsam ki. – Öngúnnyal bólintott. – Ugyanis én tudok többet a pszichoanalízisről, nem ő. Átírtam az egészet. Így jelent meg. Hogyan gyógyíthat eredménnyel az az orvos, aki nem tud szellemileg a beteg fölé kerülni? Sehogy!”

Ebből világosan kiderül, hogy József Attila nemhogy apaként tekintett volna Rapaportra, hanem lenézte őt. Ettől természetesen éveken át – 1932 közepéig vagy 1934 elejéig – ellátogathatott hozzá, hiszen otthonában kellemesebb környezetet talált, mint saját nyomorlakásában, különös tekintettel arra is, hogy művelt és szép színésznő felesége szívesen fogadta. Valachi Annának (2005: 176-202.) is bizonyára igaza van, hogy Rapaport más írásait, s köztük 1936-os második könyvét is József Attilával szövegeztette meg.

Szántó Judit históriája viszont teljességgel hihetetlen. Azon túl, hogy az ő visszaemlékezései általában kétségesek, József Attilának az általa lenézett analitikus aligha tudta volna egy ülés alatt bebeszélni, hogy valamikor gyilkolt, csak olyan feledékeny, hogy nem emlékszik rá. Az viszont lehetséges, hogy a költő – akitől nem álltak távol az ilyesfajta gonoszkodó gesztusok – ugratta az élettársát.

A költő és az orvos kapcsolatának jellemzően disszonáns záróakkordja az az 1936. október 5-én kelt József Attila-levél (1977a: 672.), amely peres eljárással fenyegeti meg Rapaportot, ha postafordultával nem fizeti ki a munkájáért járó honorárium hátralékát.

*

Hogy József Attila freudista sosem volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Rapaport-levelek (József A. 1992) címen emlegetett kéziratainak egyikében messze előremutató módon leleplező gondolatokat fogalmazott meg Freud munkásságáról. Lengyel András (2003: 41.) tanulmánya meggyőzően mutatja ki, hogy József Attila felfogásában a pszichoanalízis freudi elmélete áltudományos teória, az „Ödipusz-vallás teológiája”. A teológia ugyanis szintén csak mondja magát tudománynak, de nem a tudomány valódi feladatát vállalja – a mitikus-vallásos hiedelmek keletkezésének magyarázatát, s így ezek leépítését –, hanem alátámasztásukra szolgál. A freudizmus ugyanígy nem a társadalom neurotikus szorongást kiváltó vonásait leplezi le – írja a költő –, hanem azt állítja, hogy e szorongás oka a neurotikus ember Ödipusz-komplexusa, s az illetőben így egy fiktív Ödipusz-komplexust gerjeszt.

Lengyel András (uo. 185.) azt írja, hogy ez a Freud-kritika „stekelista nézőpontú”. Jómagam úgy látom, hogy a Freud-apostolként számon tartott Wilhelm Stekel csak részletkérdésekben tért el mesterétől (vö. H.-V. Werthmann 2008; F. Clark-Lowes 2011). Nyomatékosan hangsúlyozandónak látom hát, hogy József Attilának ez az elgondolása messze előremutat korából. Bő félévszázaddal előzte meg Frederic Crews és Richard Webster felismerését, akik az 1990-es évek nemzetközi vitáiban mutatták ki, hogy a freudizmus sikerének titka az volt, hogy nem tudományként, hanem vallásos mozgalomként funkcionált, amelyet Freud messiásként irányított (vö. Szerdahelyi I. 2016).

Lengyel András (2003: 43, 48.) arra is rámutat, hogy József Attila csak a freudizmust vetette el, de úgy gondolta, más – szigorúan racionális elgondolásokra épülő – formában a pszichoanalízis alkalmas lehetne a neurózisok gyógyítására, csak rá kellene jönni, hogy miként. Mi több, azt képzelte, hogy ő maga alkalmas lenne egy ilyen elmélet kidolgozására. Ez a magyarázata annak, hogy később is analizáltatta magát, meg-megújuló kísérleteket tett az önanalízisre, és egy-két mondattal olykor írásaiban is jelezte a modern individuálpszichológia fontosságát. A feladat azonban messze meghaladta lehetőségeit – hiszen ez a lélektani ágazat máig nem mutatott fel komolyabb eredményeket –, s legvégső ítéletét a halála előtt két hónappal publikált Tudod, hogy nincs bocsánatban így fogalmazta meg:

S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

*

Erős Ferencnek a költő freudomarxista fordulatára vonatkozó elgondolása is széles körben elterjedt. Horváth Iván (1997: 120-128.) azt állította, 1935-ben Reich egyik tanulmányrészletét József Attila fordíthatta, csak névtelenül publikálta; kivonatát pedig bizonyíthatóan elkészítette (uo. 123-127.). Lengyel András (1990) még azt is felkutatta, hogy 1936-ban József Attila a Szép Szónál visszamenőlegesen megrendeltette magának Reich szexuálpolitikai folyóiratának valamennyi számát.

Erős feltételezése azonban eleve gyönge lábakon áll, hiszen Gyömrői Edit, jóllehet lehetett ismerőse Reichnek, de Otto Fenichel tanítványa volt (vö. Kiss E. 2008), aki a pszichoanalízis technikája fölötti, 1932 és 1936 között zajló vita tanúsága szerint korántsem azonosult Reich nézeteivel (vö. M. Schröter 2005). S ha József Attila érdeklődött Reich teóriái iránt, ennek aligha lehetett más oka, mint az, hogy ezek még a freudizmuson belül is különlegesen bizarr árnyalatot képviseltek. Reich alsóneműre vetkőztette pácienseit és izmaik tapogatásával akarta áttörni „testpáncéljukat”, majd kitalálta, hogy „orgasztikus potenciájukat” az orgonnak nevezett kozmikus energiával való feltöltéssel lehet elérni, s ezért akkumulátorokkal felszerelt masinákba ültette őket. Amikor az USA-ba emigrált, az ottani bíróság szélhámoskodása miatt valamennyi művét elégettette, gépezeteinek használatát betiltotta, s Reichet két év börtönre ítélte. H. Mulisch (1999) kutatásai szerint Reich még paranoiás is volt.

Főként 1932 júniusában közrebocsátott, Egyéniség és valóság című tanulmányát szokás úgy emlegetni, mint József Attila freudomarxizmusának bizonyítékát. Ennek gondolatmenete Valachi Anna (2005: 338.) szerint Reich teóriájával vág egybe: „Mindketten különösen fontos szerepet tulajdonítottak a szexuális problémáknak, s annak alapján különböztették meg a genitális (forradalmi) és a neurotikus (szorongó, impotens) jellemet, hogy képesek-e a kielégülésre. A pszichoanalitikus terápia céljának pedig praktikusan azt tartották, hogy a neurotikusból forradalmár váljék.” Nem szólván arról, hogy ez ellentmond annak a legendának, mely szerint a költő Gyömrői Edit közvetítésével ismerte meg Reich nézeteit (hiszen Gyömrőivel csak 1935-ben ismerkedett meg), József Attila felfogása gyökeresen más. Reich úgy gondolta, hogy a neurotikus emberek tömegei csak akkor válhatnak forradalmárokká, ha előzőleg a pszichoanalitikus kezelések megszabadítják őket szexuális zavaraiktól, s így lesznek képesek a társadalmi szabadság kivívására. József Attila (1958: 126-127.) ennek ellenkezőjét állítja. Egyrészt rámutat, hogy a „neurózis és forradalmárság igen sűrűn össze is fonódik”, másrészt arra, hogy a társadalom erkölcsi vonatkozásai által kiváltott neurózis megszüntetése nem előfeltétele a forradalomnak, hanem következménye, mert „a forradalmi harcot aktívan vívó tömeg egyéneiben a harc gyakorlati-technikai kivitele megsemmisíti egyszerre egy társadalmi lelkivilág erkölcsi vonatkozásait is, ha a harc győzelemmel végződik”. József Attilának tehát – jóllehet szerette volna felkutatni a pszichoanalízisnek egy olyan racionális válfaját, amely a kapitalizmus körülményei között is gyógyítani tudja a neurózisokat – semmi köze nem volt a freudomarxista teóriákhoz (vö. még K.-H. Braun 1979).

Végezetül arra kell felhívnom a figyelmet, hogy alapvetően téves az újabb szakirodalomnak az az uralkodó áramlata, amely azt a látszatot kelti, mintha 1931 után József Attila gondolkodásában valamiféle kiemelt szerepet töltött volna be a pszichoanalízis problematikája. Valójában ekkoriban a költő egy sokkalta átfogóbb történetfilozófiai probléma megoldásával nézett szembe, amelynek csupán mellékes kérdéseként vetődött fel benne, miként lehetne valamit kezdeni a lélekgyógyászatnak ezzel az irányzatával. Amint ezt Kiss Endre (2003) kiváló – de az irodalomtörténészek által figyelmen kívül hagyott – tanulmánya kimutatja, a nemzeti szocializmus németországi hatalomátvétele „különös erővel mélyíti el a költő filozófiai reflexióinak, összemberi útkeresésének folyamatát”. A kérdés, amelyre a választ keresi, miként lehetséges, hogy jóllehet a „tárgyi előfeltételek” már lehetővé tennék, hogy az emberiség nekilásson a szocialista termelési viszonyok kiépítésének, de az „alanyiak” olyannyira hiányoznak, hogy „egy hatvanmillió lakosú állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának”. Amint ezt Hort-recenziója (József A. 1958: 176 skk) bizonyítja, Hendrik de Man nézeteinek bírálatával a költő „egy igen jelentős lépéssel továbblendíti az »ideológia csak felépítmény« címszavával jellemezhető vitát és az »ideológia és a gazdasági racionalitás« kérdésévé változtatja”. Ilyen módon „lényegében a fasizmus 1933-as hatalomra jutása után és annak egyben magyarázataként is ítéli szükségesnek egy »új természettudomány«-ként felfogott pszichológia szintézisbe hozását a marxizmus egy átfogóan, széles ívűen, de mint nem győzzük hangsúlyozni, korántsem a revízió igényével képviselt változatával”. Hozzátenném, hogy József Attila itt négy évtizeddel korábban dolgozta ki az alap–felépítmény problémának azt a megoldását, amely Lukács György ontológiájában olvasható (vö. Szerdahelyi I. 2012).

HIVATKOZOTT IRODALOM

Balázs A. 1972: Boldog ifjúságom. Bp.

Benedek I. G.–Vámos Gy. 1990: Tépd le a sárga csillagot. Bp.

Braun, K.-H. 1979: Kritik des Freudo-Marxismus. Zur marxistischen Aufhebung des Psychoanalyse. Köln.

Clark-Lowes, F. 2011: Freud’s Apostle.Wilhelm Stekel and the Early History of Psychoanalysis. Sandy: Authors OnLine.

Erős F. 1986: Pszichoanalizis, freudizmus, freudomarxizmus. Bp.

Erős F. 1992: „Freudomarxista” volt-e József Attila? In: Horváth I.–Tverdota Gy. 1992.

Erős F. 2001: Analitikus szociálpszichológia. Történeti és elméleti tanulmányok. Bp.

Halmos F. 1996 (szerk.) Száz rejtély a magyar irodalomból. Bp.

Horváth I. 1992: József Attila és a párt. In: Horváth I.–Tverdota Gy. 1992.

Horváth I: 1997: Reich, Marx, Freud. In: Orlovszky G. 1997.

Horváth I.–Tverdota Gy. 1992: (szerk.) Miért fáj ma is? Az ismeretlen József Attila. Bp.

József A. 1977a: Tanulmányok, cikkek, levelek. Bp.

József A. 1992: Rapaport-levél. In: Horváth I.–Tverdota Gy. 1992.

József A. 1997: Nemzeti szocializmus. In: Szántó J. 1997.

Kiss E. 2003: A szocializmus vélt vagy valóságos tudatalattija (Hendrik de Man és József Attila). In: Magyar Filozófiai Szemle, 3. sz. http://epa.oszk.hu/00100/00186/00015/kissena0303.html (Letöltés: 2015. szeptember 6.)

Kiss E. 2008: Edit Gyömrői und Hermann Broch. In: Kiss E.–Lützeler, P.M.–Rácz G. 2008. http://www.pointernet.pds.hu/kissendre/tarsadalomlelektan/20070730234017767000000222.html (Letöltés: 2015. november 16.)

Kiss, E.–Lützeler, P.M.–Rácz G. 2008 (szerk.):

Hermann Brochs literarische Freundschaften. Tübingen.

Kissenkoetter, U. 1978: Gregor Strasser und die NSDAP. Stuttgart.

Kovács Gy. 1957: Bécsi emlékek József Attiláról. In: Szabolcsi M. 1957.

Lengyel A. 1990: Adalékok József Attila utolsó éveihez. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 2. sz.

Lengyel A. 1995: József Attila első analitikusa.(A pszichoanalitikus Rapaport Samuról) In: Irodalomtörténeti Közlemények, 2. sz.

Lengyel A. 2002: József Attila, Rátz Kálmán és „A nemzeti szocializmus”. In: Forrás, 12. sz. http://www.forrasfolyoirat.hu/0212/lengyel.html

Lengyel A. 2003: A pszichoanalízis mint „az Ödipusz vallás theológiája”. Az úgynevezett Rapaport-levelek egyik értekező betétjéről. In: Thalassa, 2-3. sz.

Libik A. 2000: Szép lányok és terroristák. Egy kalandos élet. Bp.

Moreau, P. 1985: Nationalsozialismus von links: die „Kampfgemeinschaft Revolutionärer Nationalsozialisten” und die „Schwarze Front” Otto Strassers, 1930–1935. Stuttgart.

Mulisch, H. 1999: Das sexuelle Bollwerk. Sinn und Wahnsinn von Wilhelm Reich. Reinbek bei Hamburg.

Orlovszky G. 1997 (szerk.): „Mint sok fát gyümölccsel…”Tanulmányok Kovács Sándor Iván tiszteletére. Bp.

Schröter, M. 2005: Notiz zur Technik-Debatte zwischen Reich/Fenichel und Theodor Reik (1932–1936). In: Luzifer-Amor. Zeitschrift zur Geschichte der Psychoanalyse. 2005, 36.füzet

Schüddekopf, O.-E. 1960: Linke Leute von rechts. Die nationalrevolutionären Minderheiten und der Kommunismus in der Weimarer Republik. Stuttgart.

Seres A.– Renfer Á. 2009: Egy nyilas képviselő hihetetlen kalandjai a Szovjetunióban. In: Múlt-Kor, július 16. (Letöltés: 2015. október 13.): http://www.archivnet.hu/kuriozumok/egy_nyilas_kepviselo_hihetetlen_kalandjai_a_szovjetunioban.html?oldal=[1][2][3][4][5][6][7]

Szabó M. 1983a: Előadás-sorozata a magyar kommunista párt történetéről (2.) Szeged. In: http://storage.osaarchivum.org/transcripts/82361556-8fd5-43a2-95f7-ec58b691cc36_transcript.docx (Letöltés 2015. október 14.)

Szabolcsi M. 1963: Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. Bp.

Szabolcsi M. 1998: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Bp.

Szántó J. 1986: Napló és visszaemlékezés. Bp.

Szántó J. 1997: Napló és visszaemlékezés. 2. javított, bővített kiadás. Bp.

Szerdahelyi I. 2012: A közgazdaságtan termelés-hiedelmeinek kritikájához. In: Ezredvég, 3. sz.

Szerdahelyi I. 2016: Miért ütik még mindig a döglött lovat? In: Ezredvég, 2. sz.

Szigeti L. S. 1988: A József Attila-i teljességigény. Motívumelemzések. Bp.

Szőke Gy. 1992: „Űr a lelkem.” A kései József Attila. Bp.

Tverdota Gy. 1996: Balról balra. József Attila és a nemzeti kommunizmus. In: Halmos F. 1996.

Valachi A. 1987–1988: Egy pszichoanalitikus orvos-beteg kapcsolat rekonstrukciója. Dr. Rapaport Samu és József Attila. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 5-6.sz.

Valachi A. 1992: Analízis és munkakapcsolat dr. Rapaport Samuval. In: Horváth I.–Tverdota Gy. 1992.

Valachi A. 2002: Útban Freudhoz. József Attila és a láthatatlan közvetítő: Róheim Géza. In: Népszava, augusztus 3. Melléklet.

Valachi A. 2005: „Irgalom, édesanyám…” A lélekelemző József Attila nyomában. Bp.

Valachi A. 2005a: Szóra bírt, hallgatag mélységek. József Attila és a pszichoanalízis. In: Forrás, 4. sz. [A kötetbeli publikációtól eltérő, eredeti szöveg.]

Veres A. 1998: József Attila. In: Veres A.–Tóth T. 1998: Sulinet Digitális Órák. Alkotói portrék a magyar irodalomból. http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/jaelet4.htm (letöltés: 2015. augusztus 10.).

Werthmann, H.-V. 2008: Sigmund Freud és Wilhelm Stekel álomértelmezése. In: Pszichoterápia, április.

Wikipédia é. n.: József Attila. In: https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%B3zsef_Attila (letöltés 2015. október 16.)

A tanulmány V. részét következő számunkban közöljük

BUDAI GÁBOR

A morális és a politikai anarchizmus találkozása

Lukács György 1918/19-ben

Lukács György életművében a politika filozófiai reflexiójának megjelenése, erkölcs és politika egymással való szembesítése egyértelműen élete 1918/19-es nagy fordulópontjához köthető. S noha ő maga időskorából visszatekintve a kontinuitás mozzanatát hangsúlyozta saját pályája értékelésekor, a fordulatra vonatkozó iménti megállapítás igazságtartalma nehezen volna kétségbe vonható. ¹ A kommunizmus eszméje mellett elköteleződő magyar gondolkodó azáltal, hogy a Tanács­köz­tár­sa­ság­ban gyakorlati szerepet vállalt, szembesült azokkal a kérdésekkel, melyek filozófiai mélységű analízise egész további szellemi munkásságát meghatározta.

A nehézséget az jelenti, hogy Lukács maga sosem fejtette ki szisztematikus formában az erkölcs és a politika viszonyával kapcsolatos nézeteit. Mindazonáltal nem túlzás az a megállapítás (mely jelen dolgozat téziseként is felfogható), hogy a monumentális oeuvre alapját egy nagyon is koherens, noha csak virtuálisan létező politikai filozófia alkotja. Ez persze azt is jelenti, hogy a vizsgálódás tárgya ebben az esetben nem eleve adott, azt rekonstrukciós módszerrel kell „megalkotni”. Ehhez pedig egy olyan interpretációs keret kialakítása szükséges, melyben a politika lukácsi víziója által felvetett kérdések a ma embere számára is továbbgondolandó problémákként jeleníthetők meg. Az említett interpretációs keret részeként ehelyütt Lukács politikára irányuló 1918/19-es elméleti megfontolásait az anarchista gondolati hagyomány tükrében tárgyalom. ²

*

Az anarchizmus egyfelől az európai filozófia hagyományában mélyen gyökerező, messzire visszanyúló eszme, másfelől a 19. században megfogalmazódó modern politikai ideológiák egyike. Ez utóbbi jelentéstartalom miatt az anarchizmust legtöbbször politikai anarchizmusként értékelik. Ugyanakkor az európai filozófiai tradícióban a morális anarchizmus gyökerei is fellelhetők. E kétféle megközelítést szem előtt tartva az anarchizmust az alábbiakban két szinten tárgyalom: morális, illetve politikai anarchizmusként.

Az emberek közötti uralmi viszonyok minden formáját, köztük kiemelten az állam objektiválódott intézményi struktúráját morális piedesztálról tagadó anarchista világnézeti alapállás már a későantikvitásban megjelent. Közismert, hogy Szent Ágoston Isten városáról című művében az államot egyszerűen egy rablóbandához hasonlította. Ennek cizelláltabb formában való kifejtése rejlik az örökkévaló és a világi törvény között általa A szabad akaratról című értekezésében felállított értékhierarchia mögött. Az örökkévaló törvény ugyanis – mely az isteni akarattal azonos lévén, megváltoztathatatlan, egyetemes és kivétel nélkül mindenkire kötelező érvényű – anélkül működik és hat, hogy ehhez bármiféle elidegenedett, mechanikus társadalmi szabályozórendszer kiépítése szükséges lenne. ³ A hatalommal szembeni morális „felindultságot” tükrözi Thomas Hobbes allegóriája is, amellyel az államot Leviatánhoz, vagyis egy bibliai szörnyhöz hasonlítja. Szintén ebbe a gondolati tradícióba illeszkedik Jean-Jacques Rousseau felfogása, mely szerint a tökéletes kormányzatot az „igazi demokrácia” jelentené (ami alatt ő a teljes körű önigazgatást érti), ez azonban kizárólag egy csupa istenből álló közösségben volna megvalósítható. A Szent Ágoston-féle normatív dualizmus (az isteni és az emberi törvény kettőssége) szekularizált formában Immanuel Kant etikájában fogalmazódik újra, mint a moralitás és a legalitás elválasztása.

Mindezen elméleti beállítódások közös nevezője, hogy bennük az állam, továbbá a hatalom mint társadalmi viszony denunciálása a morálisan magasabb rendűként kezelt állapot (vagyis a hatalomnélküli állapot) megvalósításának politikai perspektívátlanságával párosul. Az így értett anarchizmus tehát, miként azt Robert Paul Wolff kimutatta, nem tekinti az állam törvényeit erkölcsileg legitim, azaz kötelező erővel bíró normáknak, noha az állam megsemmisítésének valódi lehetőségével szemben alapvető kétellyel viseltetik. ⁴ A felvilágosodás nagy ígérete – az ész állama – némi hangsúlyeltolódást eredményez e téren, amennyiben az állami legitimitás kényszerű vizsgálatát valamiféle utópikus várakozás váltja fel. Ez a remény érződik Johann Gottlieb Fichte megállapításából: „Az államban élés nem tartozik az ember abszolút céljai közé, bármit mondjon is erről akármelyik nagy ember; az állam csupán bizonyos feltételek mellett meglevő eszköz a tökéletes társadalom megalapításához. Az államnak mint minden puszta eszközként szolgáló emberi intézménynek a célja saját megsemmisítése: minden kormányzat célja, hogy feleslegessé tegye a kormányzatot.” ⁵ Az 1917 után Kelet-Közép-Európán végigsöprő forradalmi hullám tanulságaival felvértezve pedig Ernst Bloch fogalmazta meg azt az erkölcsi imperatívuszként is felfogható követelményt, hogy a „jó” hatalmát is le kell bontani, vagyis meg kell akadályozni, hogy a fennálló rend meghaladását célul kitűző politikai mozgalom sikere egy új uralmi struktúra kiépülésébe torkolljon. ⁶ Összegezve az elmondottakat, a morális anarchizmus megnyilvánulásaiban az a mély belátás fogalmazódik meg, amelyet Wolff a de facto és de jure autoritás közötti megkülönböztetés segítségével tár fel: az előbbi a ténylegesen fennálló hatalmi viszonyokat fedi le, az utóbbi azonban lényege szerint a parancsoláshoz való jogra és annak komplementerére, az engedelmesség kötelező voltára vonatkozik. ⁷ A morális anarchizmus legfőbb sajátja az, hogy a de facto és a de jure hatalom létjogosultságát egyaránt tagadja.

Az anarchizmus mint politikai doktrína színre lépése a 19. századra esik, gyökerei azonban a felvilágosodás projektumát betetőző két nagy történelmi eseményig, az amerikai és a francia forradalomig nyúlnak vissza. Hannah Arendt fontos meglátása szerint ez utóbbiakhoz köthető a forradalom modern fogalmának megjelenése, amelyben a szabadság eszméje egy új kezdet lehetséges tapasztalatával fonódik egybe. ⁸ Az e megállapításból egyenesen következő, témánk szempontjából döntő jelentőségű fejlemény: megjelenik annak reális perspektívája, hogy a társadalom életében bekövetkező változás egy minőségileg új történelmi korszak előtt nyisson utat. Éppen ezért, ahogyan arra Arendt is figyelmeztet, a forradalom mint politikai jelenség nem keverendő össze az államcsínnyel vagy a polgárháborúval, ezek transzformációs hatósugara ugyanis világtörténelmi céltételezések hiányában csupán a hatalomgyakorlás módjára, illetve a hatalomgyakorlók személyére terjed ki. ⁹

A szabadsággal kapcsolatos hasonló gondolatok már jóval korábban, Mihail Bakunyinnál is megjelennek, amikor saját anarchista politikai credóját kinyilatkoztatja: „A társadalom a gyökér és a fa, a szabadság pedig e fa gyümölcse. A mindenkori embernek ezért kell szabadságát a történelem kezdete helyett a történelem végén keresnie; elmondhatjuk, hogy minden ember igazi és teljes felszabadítása a történelem nagy célja, fennkölt vége.” ¹⁰ Fontos látnunk, hogy itt nem csupán egy születőben lévő politikai mozgalom zászlóbontásáról van szó, hanem arról, hogy Bakunyin végiggondolta és kimondta minden radikális baloldali politikai program logikus konklúzióját. Azt a következtetést, amelyhez többek között Marx és Lenin is eljutott – előbbi a Párizsi Kommün történelmi teljesítményét értékelve A polgárháború Franciaországban című művében, utóbbi a sikerre vitt októberi forradalmat közvetlenül megelőző időszakban, amikor az új típusú hatalomgyakorlás mellett érvelve megírta Állam és forradalom című pamfletjét. Ehhez azonban rögtön azt is hozzá kell tenni, hogy esetükben az újonnan megszerzett hatalom lebontásának gondolata csak adott történelmi pillanatokhoz kötődött, amit e momentumok elmúltával mindketten túlhaladottnak tekintettek.

A morális anarchizmus világszemléletével összehasonlítva a politikai anarchizmus legfontosabb jellemzője tehát az, ami a fenti Bakunyin-idézetből is végső soron kicseng, hogy a hatalom erkölcsi leminősítése a hatalom felszámolásának történetfilozófiai szükségszerűségével egészül ki. Sajátos aspektusból világítja meg e fejleményt Arendt különbségtétele a szabadság és a felszabadulás között: a felszabadulás a szabadság előfeltétele, s mint ilyen a szabadság negatív fogalmát, az elnyomástól való puszta mentesség vágyát jeleníti meg; a szabadság pozitív fogalma ezzel szemben egy magasabb rendű politikai életforma elérésére való törekvést foglalja magában. ¹¹ Saját megfogalmazásomban ez azt jelenti, hogy a felszabadulás az anarchista társadalomideál megvalósításának szükséges, de nem elégséges feltétele. A hangsúly tehát a minőségi változáson van, azon, hogy a létrehozandó új rendnek ¹² a hatalmi dominanciától mentes szerveződési elveken kell nyugodnia.

A következőkben arra teszek kísérletet, hogy megvizsgáljam, a morális és a politikai anarchizmus miként találkozott össze Lukács György 1918/19-es írásaiban.

*

Az anarchizmus első, morális stádiuma, mint a fennálló viszonyok még teljességgel absztrakt és zsigeri elutasítása, még gyakorlati-politikai szerepvállalása előtt épült be Lukács világképébe. Ekkoriban elfoglalt alapállását tömören így foglalta össze: „A képződmények reális hatalmát persze nem lehet tagadni. De a szellem halálos vétke, hogy minden hatalmat metafizikai dicsfénnyel vesz körül, és ezzel van tele a német gondolkodás Hegel óta. Az állam valóban hatalom – de kell-e ezért a filozófia utópikus értelmében, az igazi etikának a lényeg szintjén cselekvő értelmében – létezőként elismerni? Nem hiszem. […] Az állam (és minden belőle származó képződmény) hatalom, de hatalom egy földrengés vagy egy járvány is. Sőt még ellenállhatatlanabbak, mert ezekkel csak mechanikusan tudunk megküzdeni, míg az állam esetében etikai eszközök is rendelkezésünkre állnak.” ¹³ Michael Löwy mutatott rá arra, hogy e lukácsi világszemlélet hátterét egy erkölcsi értelemben államellenes, politikailag pedig antihegeliánus idealizmus képezte. ¹⁴

Az első világháború időszakában vagyunk, amellyel Lukács apokaliptikus víziójában az egész polgári civilizáció és kultúra végső, önfelszámoló történelmi szakaszába lépett. Ennek megfelelően Lukács morális anarchizmusának legfontosabb motivációját a Nyugat-ellenesség alkotta. E hozzáállás logikus következménye volt az „orosz eszme” felfedezése, amit csak megkönnyített az a tény, hogy Lukács politikailag fokozatosan radikalizálódó gondolkodására Dosztojevszkij és Tolsztoj gyakorolt döntő befolyást. Löwy szerint a két orosz író művészete éppen a nyugati civilizációval való elvi szembenállás okán vált számára orientációs bázissá. ¹⁵ Andrew Arato és Paul Breines értelmezésében az „orosz eszme” igazi tartalma abban a dichotómiában csúcsosodott ki, amelyben az elidegenedésen és hatalmi hierarchián alapuló állam áll szemben a szolidaritásra és testvériségre épülő közösség eszméjével, a formális kötelességetika az új szubsztantív etikával. ¹⁶

Nézetem szerint éppen ez a momentum, vagyis az „orosz eszmében” kifejezésre jutó nyugatellenes attitűd ad magyarázatot arra az elsőre furcsának tűnő életrajzi adalékra, hogy Lukács az 1917-es orosz (bolsevik) forradalommal csak jókora időbeli késéssel tud azonosulni. ¹⁷ Ez esetben ugyanis csupán látszólagos paradoxonnal van dolgunk. A Lenin és forradalmártársai által útjára indított mozgalom szinte minden „pórusában” (mind keletkezéstörténetének és programjának európai mintáját, mind vezetőinek intellektuális beágyazottságát tekintve) éppen, hogy nyugati irányultságú vállalkozás volt. A „megváltást” ekkoriban még belülről, a lélek megtisztulásától váró Lukács szemében ez az út egyszerűen járhatatlan volt. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy az orosz forradalom ne lett volna rá hatással, csakhogy annak nem valóságos történelmi lefolyása, hanem messianisztikus célképzete, egy közösségi társadalom megvalósításának ígérete ragadta meg. Lee Congdon ezzel kapcsolatban éppen azt emeli ki, hogy Lukács a bolsevik forradalmat nem egyszerűen egy politikai eseményként fogta fel. Számára az egy új millennium eljövetelét jelenítette meg. ¹⁸

Ahogy már az európai filozófiai hagyományok felidézésekor utaltam rá, a politikai perspektíva hiánya mutatkozik meg Lukács morális anarchizmusa esetében is. Mindezek után nem meglepő, hogy az „orosz eszme” révén Lukács figyelme a 19. századi eszer terroristák által hirdetett forradalmi etika felé fordult. ¹⁹ Miként Löwy hangsúlyozza, meghatározó jelentőségű körülményről van szó, hiszen az orosz terrorizmusban kifejezésre jutó erkölcsi problematika (a bűn általi megváltás dilemmája) állt annak a morális krízisnek a középpontjában, amelyből Lukács végső soron a kommunista párthoz való csatlakozással próbált kilábalni. ²⁰ Nem szabad persze megfeledkezni arról, hogy Lukács akkor még a hatalom megragadását csak a hatalom lebontásával együtt tartotta erkölcsileg elfogadhatónak, ahogyan erre később még visszatérek.

Lukács morális anarchizmusának iméntiekben ismertetett „érzületi” tájékozódásán túl azonban létezett egy eszmetörténeti kapcsolódási pont is. Korai intellektuális fejlődésére Szabó Ervin mellett és az ő közvetítésével Georges Sorel gyakorolt meghatározó befolyást. ²¹ Löwy szerint nehéz pontosan megítélni ez utóbbinak, a francia anarchoszindikalizmus legjelentősebb alakjának hatását Lukács politikai nézeteinek formálódására. A főbb hatáspontokat mégis a következőkben látja: erkölcsi kérlelhetetlenség, a parlamentarizmus és a reformista szociáldemokrácia iránti megvetés, a „liberális” polgárság élvhajhász individualizmusával szemben érzett romantikus antikapitalista gyűlölet, a jövőre vonatkozó apokaliptikus látomás. ²² Congdon továbbmegy ennél, mert Sorel állam- és politikaellenességét tekinti döntő pontnak, amelyhez szervesen kapcsolódott a marxizmus megújításának – teljesen új alapokra helyezésének – szándéka: a francia teoretikus szerint ugyanis a II. Internacionálé azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy az államhatalom megragadását, nem pedig elpusztítását tűzte ki célul. ²³

Lukács világképében a morális és a politikai anarchizmus találkozásának legfontosabb korabeli dokumentuma a Vasárnapi Kör ülésén 1918 tavaszán a konzervatív és a progresszív idealizmusról szóló vitában elhangzott előadásának szövege. Itt kerül az anarchizmus egész problematikája az erkölcs és politika viszonyának kontextusába. „Az etikai cselekvés, lényege szerint, az ember belső megváltoztatására irányul, arra, hogy cselekvéseinek belső intenciója mind tisztábban és világosabban a csupán helyességért akart helyes, az etikai normáknak megfelelő legyen. Ezzel szemben a politikai cselekvés intézmények megalkotását, fenntartását vagy megváltoztatását szándékolja, amely intézményeknek lényegükben rejlik, hogy egy, a belső intenciótól független, kényszerítő érvényességük van, hogy fennállásuk – relatíve – független az emberek belső megváltozásainak fejlődésétől.” ²⁴

Az erkölcs birodalma e felfogásban tehát a politika szféráján túl helyezkedik el – ott, ahol mindenféle hierarchikus hatalmi viszony létjogosultsága és lehetősége megszűnik. A kanti-fichtei „etikai idealizmus” világnézetét ebben az időszakban teljes mértékben magáénak valló Lukács interpretációjában erkölcs és politika viszonya egy értékhierarchiába rangsorolva cél-eszköz relációként tételeződik, ahol is egyértelműen az erkölcs képezi a célt, a politika kizárólag eszközjellegű funkcióval bír (ami nem más, mint az ember morális tökéletesedésének előmozdítása). ²⁵ Mindebből egyenesen adódik a politika bárminemű autonómiájának radikális tagadása; ennek az elméleti konstrukciónak a gerincét éppenséggel az erkölcs megkérdőjelezhetetlen autonómiájának és a politika megváltoztathatatlan heteronómiájának a szembeállítása alkotja. ²⁶ A Lukács-féle (ekkor még töretlenül antihegeliánus!) anarchizmus szempontjából döntő horderejű kérdésről van szó: „…míg az etikai idealizmus számára minden intézménynek csak mint eszköznek, csak mint az etikai normák megvalósulása elősegítőjének van értéke, addig minden oly tanítás, mely a politikát autonóm szférának veszi, kénytelen intézményeknek önértéket tulajdonítani.” ²⁷ Korántsem mellékes, hogy Lukács ebből az alapállásból kiindulva bírálja élesen a korabeli munkásmozgalmat az öncélú intézményesülés, illetve az eredeti célok ezzel szorosan összefüggő elárulása miatt. ²⁸

Az előadás jól mutatja a morális és a politikai anarchizmus találkozásában a súlyponteltolódásokat, noha itt még az előbbi dominanciája mellett. A politikai anarchizmus előtérbe kerülése a tanácsköztársaságbeli szerepvállaláshoz kapcsolódik a lukácsi életműben, ami politikai filozófiáján belül módszertani váltással párosul: a kanti-fichtei morálfilozófia mellett a Hegel-féle történeti dialektika és teleológia is egyenértékű magyarázótényezőként jelenik meg. ²⁹

A kommunista párthoz csatlakozott Lukács 1919-ben a munkásmozgalom egész fejlődésmenetét – az immár történetfilozófiai látásmódnak köszönhetően – a korábbiaktól eltérő módon értékelte: már nem egyszerű kisiklásként vagy hanyatlásként fogta fel, hanem szükségszerű stádiumok egymásutánjaként. A munkásmozgalom válsága e megközelítésben egyúttal a proletárforradalom előkészítését is jelenti, így végül is a haladás egyik fontos állomását jelzi. ³⁰ Mintha a politikai anarchizmusra rezonálna Lukács, amikor ezt írja: „…a proletárosztály cselekvéseinek valódi céljai és lehetőségei dialektikus ellentétbe kerültek azokkal a pártkeretekkel, amelyeken belül ez a cselekvés akkor egyedül lehetséges volt.” ³¹ Lukács úgy vélte, a modern párt intézményes-szervezeti modelljének létrejötte kifejezetten a kapitalizmushoz (vagyis egy pusztulásra ítéltetett társadalmi formációhoz) kötődik, mindig egy adott embercsoport homályos öntudatának elleplezésére. ³² Ebből úgy tűnik, hogy Lukács szemében a történelem folyása csakis a pártszerveződési forma felszámolásának irányába tarthat.

Csakhogy Lukács mindezt történelemformáló-döntéshozói (tehát hatalmi) pozícióból nyilvánította ki. Esetében ugyanis nem csupán a polgári demokráciába betagozódott pártok létjogosultságának elutasításáról volt szó. Még állt a tanácshatalom, amikor megfogalmazta azt a politikafilozófiai tételét, hogy a győztes proletárforradalom a forradalmat sikerre vezető kommunista párt legitimitását szünteti meg. ³³ Vagyis Lukács szerint a messianisztikus küldetéssel rendelkező (tehát társadalmi értelemben transzcendens célokat hordozó) kommunista párt számára az igazi erkölcsi és politikai határhelyzetet a hatalomátvétel jelenti – ekkor dől el, hogy a mozgalom és annak vezetői mennyire hittek őszintén a nyíltan hirdetett eszményekben. Azt hiszem, a későbbi történelmi fejlemények tükrében nem szükséges külön kiemelni e gondolat roppant jelentőségét. Történelmietlen és teljességgel hamis volna mindezt valamiféle naiv álmodozásnak betudni, itt ugyanis egy – jóllehet, csak rövid ideig létező – „korszellem” kifejeződéséről van szó. Elég felidézni, hogyan nyilatkozott Lenin másfél évvel (!) a bolsevik hatalomátvétel után: „Az államhatalom megsemmisítése olyan cél, amelyet valamennyi szocialista, köztük és élükön Marx, maga elé tűzött. E cél megvalósítása nélkül a valódi demokratizmus, azaz az egyenlőség és a szabadság megvalósíthatatlan. Ehhez a célhoz azonban a gyakorlatban csak a szovjet demokrácia, vagyis a proletár demokrácia vezet, mert azáltal, hogy a dolgozók tömegszervezeteit bevonja az államigazgatásban való állandó és feltétlen részvételbe, nyomban megkezdi mindenfajta állam teljes elhalásának előkészítését.” ³⁴

Lukács (igazi hegeliánusként) arra a belátásra jutott, hogy a pártforma szükségszerű – jóllehet csak átmeneti – szakaszt jelöl a munkásmozgalom történetében; ugyanakkor (igazi kantiánusként) arra is felhívta a figyelmet, hogy a pártforma elismerése egyben a fennálló társadalmi viszonyok elismerését – az etikailag transzcendens végcélról való lemondást – is jelenti. ³⁵ Márpedig Lukács ez utóbbiban a mozgalomra leselkedő legnagyobb, történetfilozófiai bukással egyenértékű veszélyt látott. Úgy vélte, a bolsevizmus legfőbb érdeme éppen az, hogy szakított a politikai cselekvés bevett pártformáival. ³⁶ Ami természetszerűleg nem az állampárt irányába való (később be is következett) fejlődés igenlésére utal – ellenkezőleg, Lukács politikai anarchizmusa itt a korábbi szervezeti megoldással, a hagyományos pártkeretekkel való leszámolás nagyra értékelésében érhető tetten. Ez konkrétan és a lukácsi terminológiában kifejezve azt jelenti, hogy a hatalomátvétel nyomán a proletariátusnak mint ideiglenesen uralkodó osztálynak a maga képére kell megszerveznie az egész társadalmat. ³⁷

A bolsevikok oroszországi sikere nyomán felcsapó kelet-közép-európai forradalmi konjunktúra azonban nem ezt az optimista hitet erősítette Lukácsban. A Tanácsköztársaság bukását követően, már emigrációban írt elemzéseiben a reményteli várakozás helyett a mozgalom történelmi tévútra terelődésének eshetősége miatti aggodalom fogalmazódik meg. „A kommunista párt elgondolhatatlan egy szervezet, sőt, egy szigorúan centralizált és fegyelmezett szervezet nélkül. Az opportunistáktól és puccsistáktól azonban különbözik annyiban, hogy számára a szervezet nem a cselekvés előfeltétele, hanem előfeltétel és következmény állandó egybejátszása a cselekvés során; sőt, ha egyáltalán beszélhetünk valamelyik mozzanat túlsúlyáról, akkor a szervezetet inkább következménynek, mint előfeltételnek kell tartanunk.” ³⁸ Lukács tehát a szervezeti forma fetisizálásában ragadta meg a történelmi eltévelyedés irányába terelő egyik csapdahelyzetet. A csapdák egy másik lehetséges forrását Lukács a hatalomátvétel jelentőségének túlhangsúlyozásában jelölte meg. Szerinte ugyanis a politikai hatalom puszta megragadása csupán a küzdelem egyik – bár határhelyzeténél fogva kétségtelenül fontos – fázisa. ³⁹

Súlyos következményekkel járó zsákutcaként azonosította továbbá Lukács a munkásmozgalom depolitizálását, a szindikalizmus azon törekvését, hogy a szervezett munkásság egyetlen és végső politikai célja az üzemek feletti szakszervezeti ellenőrzés megszerzése legyen. ⁴⁰ Más szavakkal: azt, hogy az osztályharcot a kizsákmányolás közvetlen színterére, vagyis az üzemre korlátozza. ⁴¹ Mindez Lukács érvelésében azért végzetes a munkásmozgalom szempontjából, mert ebbe az irányba haladva a tőkés állam érintetlen marad, még csak kísérletet sem tesznek e hatalom megrendítése érdekében. ⁴² Éppen ezt, a meglévő társadalmi viszonyok – a kapitalizmus – fennmaradását és megszilárdítását szolgálja a másik (úgymond polgári) oldalról az állam semlegességének ideológiája. ⁴³ Az egész problémahalmaz lényegét Lukács ekként foglalta össze: „Csak az állam hamis megítélése, a marxista államelméletről való megfeledkezés tette lehetővé, hogy a munkáspártok tevékenységüket az államon belüli ellenzékként, az államért folytatott harcként – s ne az állam elleni harcként fogják fel.” ⁴⁴ Az én értelmezésemben ez a Lukács-féle politikai anarchizmus lényegi megfogalmazása.

A megoldást Lukács a „forradalmi reálpolitikában” vélte megtalálni, melyben a végcél a napi küzdelmekkel kapcsolódik össze. ⁴⁵ E fogalom, megítélésem szerint, a Sein (politika) és Sollen (erkölcs) közötti racionális közvetítés szerepét hivatott betölteni Lukács politikai filozófiájában, melynek fókuszában éppen e médium felkutatása állt. A kérdés fontosságát csak kiemeli Lukács azon – a későbbiekben sokszorosan beigazolódott – félelme, hogy a messianisztikus küldetéssel rendelkező mozgalom, pályájáról letérve, végleg lemond eredeti világtörténelmi célkitűzéseiről.

*

Lukács morális és politikai anarchizmusának metszéspontjában tehát nem az a kérdés áll, hogy létezik-e legitim hatalom, hanem az, miként lehet egy olyan társadalmat megszervezni, amelyben az emberek közötti érintkezésből mindenfajta hatalmi viszonyulást kiiktatnak. A hatalom (állam) kérdése nála végső soron etikai, és nem politikai dimenzióban vetődik fel. A kérdés módszertani megoldása céljából előbb Kanthoz fordult, majd úgy vélte, a helyes utat Kant és Hegel „összebékítése” jelenti. E metodológiai holtpontról elvileg kétfelé lehet elmozdulni. Fel lehet adni a kantiánus elkötelezettséget, hogy a továbbiakban minden társadalmi-politikai jelenséget a hegeli történelemfilozófia optikájából lehessen megmagyarázni. Ez persze az etikai látószög kiküszöbölésével jár együtt. A másik választás az, amit Ernst Bloch plasztikusan úgy fogalmazott meg, hogy az utópikus politikának először hidat kell vernie Kanttól Hegelhez – rögtön ezután pedig hidat kell vernie Hegeltől Kanthoz. ⁴⁶

Lukács ekkor még nem választott, filozófiájában a morális és a politikai anarchizmus szervesen összekapcsolódott. Ez ugyan eleve kudarcra ítélt vállalkozás volt, mégis utólag olyan „termékeny feszültséget” generáló kísérletként értékelhető, melyből a lukácsi politikai filozófia fontos felismerései születtek.

JEGYZETEK

¹ „Énnálam minden dolog valaminek a folytatása. Az én fejlődésemben, azt hiszem, anorganikus elemek nincsenek.” Lukács (1989): 195. [vissza]

² Ezen értelmezési keret négy sarokpontja: Lukács viszonya az utópiához, az anarchizmushoz, a forradalmisághoz és a demokráciához. Az utópiával kapcsolatos gondolatainak elemzését ld. Budai (2016). [vissza]

³ Ld. Ágoston (1989) [vissza]

⁴ Ld. Wolff (1970): 18. E gondolat jelentőségét még élesebb megvilágításba helyezi Wolff észrevétele, miszerint Marx és Hobbes egyaránt úgy vélte, hogy egy jóakaratú emberek alkotta közösségben, amelyben minden egyén cselekedeteit a közjó elérésének szándéka vezérelné, az állam teljességgel felesleges volna. A két gondolkodó csupán annak megítélésében különbözött egymástól, hogy egy ilyen állapot elérése mennyire valószerű. Ld. uo., 70. [vissza]

⁵ Fichte (1794) [vissza]

⁶ Ld. Bloch (2007): 396. [vissza]

⁷ Ld. Wolff (1970): 9. [vissza]

⁸ Ld. Arendt (1991): 37. E felismerés fontosságát Arendt egy értelmező megszorítással igyekszik kidomborítani: szerinte ugyanis annak a kijelentésnek az igazsága, amely szerint az emberiség írott történelmében nincs a 18. század két nagy forradalmához mérhető jelentőségű esemény, csakis a szabadság ezen eszméjével támasztható alá. Ami konkrétan azt jelenti, hogy a szabadság e két forradalom által vált kézzelfogható valósággá. Ld. uo., 43-44. [vissza]

⁹ Ld. uo., 44-45. [vissza]

¹⁰ Bakunyin (1871). Meglátásom szerint ezzel Bakunyin kinyilvánította az anarchizmus legfőbb ambícióját: bejelentette igényét a felvilágosodás egyetlen méltó – legitim – örökösének pozíciójára, az általa vélt tényleges szabadság beteljesítőjének szerepére. [vissza]

¹¹ Ld. Arendt (1991): 37, 42. [vissza]

¹² E kifejezés itt természetesen a József Attila-i jelentésében értendő. [vissza]

¹³ Lukács (1915) [vissza]

¹⁴ Ld. Löwy (1979): 120. [vissza]

¹⁵ Ld. uo., 113. [vissza]

¹⁶ Ld. Arato-Breines (1979): 70. [vissza]

¹⁷ A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című cikkében, amelyet 1918 legvégén írt, Lukács még vállalhatatlannak tartja a Lenin által megjelenített politikai alternatívát. [vissza]

¹⁸ Ld. Congdon (1983): 135. [vissza]

¹⁹ Ld. Arato-Breines (1979): 69. [vissza]

²⁰ Ld. Löwy (1979): 119. [vissza]

²¹ Ld. Lukács (1969) [vissza]

²² Ld. Löwy (1979): 124. [vissza]

²³ Ld. Congdon (1983): 134-135. [vissza]

²⁴ Lukács (1918) [vissza]

²⁵ Ld. uo. [vissza]

²⁶ Ld. uo. [vissza]

²⁷ Uo. [vissza]

²⁸ Ld. uo. [vissza]

²⁹ E két metodológiai elv ötvözésének kivitelezhetetlenségét Lukács nem sokkal később, a Történelem és osztálytudatban látja be – ebben a művében az említett módszertani váltás beteljesedéseként már a hegeli szemléletmód válik egyeduralkodóvá. [vissza]

³⁰ Ld. Lukács (1919) [vissza]

³¹ Uo. [vissza]

³² Ld. uo. [vissza]

³³ Ld. uo. [vissza]

³⁴ Lenin (1919) [vissza]

³⁵ Ld. Lukács (1919) [vissza]

³⁶ Ld. uo. [vissza]

³⁷ Ld. uo. Lukács itt voltaképpen a társadalmi önszerveződésre utal. [vissza]

³⁸ Lukács (1920a) [vissza]

³⁹ Ld. uo. [vissza]

⁴⁰ Ld. Lukács (1920b) [vissza]

⁴¹ Ld. uo. [vissza]

⁴² Ld. uo. [vissza]

⁴³ Ld. uo. [vissza]

⁴⁴ Uo. [vissza]

⁴⁵ Ld. Lukács (1920a) [vissza]

⁴⁶ Ld. Bloch (2007): 389. [vissza]

Irodalom

Arato, Andrew – Breines, Paul (1979): The Young Lukács and the Origins of Western Marxism. Pluto Press, London.

Ágoston, Szent (1989): A boldog életről. A szabad akaratról. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Arendt, Hannah (1991): A forradalom. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Bakunyin, Mihail (1871): Isten és az állam. (Részlet) In: Bozóki András – Sükösd Miklós (szerk.): Anarchizmus. Századvég Kiadó, Budapest, 1991, 93-111.

Bloch, Ernst (2007): Az utópia szelleme. A második (1923-as) fogalmazvány átdolgozott kiadása. Gond-Cura Alapítvány, Budapest.

Budai Gábor (2016): Egy paradoxonról: a politika utópikus potenciálja. Adalékok Lukács György 1918/19-es politikai filozófiájának formálódásához. In: Ezredvég 2. sz.

Congdon, Lee (1983): The Young Lukács. The University of North Carolina Press. Chapel Hill and London.

Fichte, Johann Gottlieb (1794): Előadások a tudás emberének rendeltetéséről. In: Fichte, Johann Gottlieb: Az erkölcstan rendszere. Gondolat Kiadó, Budapest, 1976, 9-72.

Lenin, Vlagyimir Iljics (1919): A Kommunista Internacionálé I. kongresszusa. Tézisek és előadói beszéd a polgári demokráciáról és a proletariátus diktatúrájáról. In: Lenin válogatott művei. Harmadik kötet. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980, 5-18.

Löwy, Michael (1979): Georg Lukács – From Romanticism to Bolshevism. NLB, 7 Carlisle Street, London W 1

Lukács György (1915): Levél Paul Ernsthez. Heidelberg, 1915. április 14. In: Fekete Éva – Karádi Éva (szerk.): Lukács György levelezése (1902–1917). Magvető Kiadó, Budapest, 1981, 590-592.

Lukács György (1918): A konzervatív és progresszív idealizmus vitája. (Hozzászólás) In: Lukács György: Utam Marxhoz I. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1971, 177-186.

Lukács György (1919): Párt és osztály. In: Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971, 48-58.

Lukács György (1920a): Opportunizmus és puccsizmus. In: Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971, 128-138.

Lukács György (1920b): A szindikalizmus válsága Olaszországban. In: Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971, 139-151.

Lukács György (1969): Előszó. In: Lukács György Magyar irodalom – magyar kultúra. Válogatott tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest, 1970, 5-21.

Lukács György (1989): Megélt gondolkodás – Életrajz magnószalagon. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Wolff, Robert Paul (1970): In Defense of Anarchism. Harper Torchbooks, Harper & Row, Publishers, New York, Evanston, and London.

Joan Miró: Tökéletes formák

MŰHELY

ROSTOVÁNYI ZSOLT

Iszlám, migráció, terrorizmus

A huszadik század nyolcvanas-kilencvenes éveinek fordulója, a Szovjetunió szétesése és a kétpólusú nemzetközi rendszer megszűnte, a kommunista ideológia marginalizálódása óta a politika, a média és a közvélemény érdeklődésének középpontjába került az iszlám, mégpedig alapvetően negatív konnotációjú szóhasználatban, a Nyugatot (Európát) fenyegetőként, erőszakosként, jó esetben is idegenként feltüntetve. Ezt a negatív iszlám-képet erősítették azok az elmúlt bő két és fél évtizedben szép számmal elkövetett erőszakos (terror) cselekmények, amelyek elkövetői valamilyen módon kötődtek az iszlámhoz.

Egyes szakértők az iszlám és a kereszténység 1400 éves konfrontációját emlegették, mások a Koránból vezették le az iszlám ab ovo erőszakos, militáns jellegét, amit az Iszlám Állam tevékenységével támasztottak alá. A 2015-ös esztendőben kirobbant migráns-válság mondhatni teljessé tette az ellenség-képet, felelős politikusokat, egyházi személyiségeket, s tényleges vagy önjelölt szakértőket is olyan megdöbbentő, megalapozatlan, tévesen általánosító, ismerethiányon, avagy a szándékos félelemkeltésen alapuló kijelentésekre késztetve ¹, amelyek Huntington elhíresült „civilizációs paradigmáját” látszanak igazolni ². Az iszlám a „biztonságiasítás” tárgyává válva a fenyegetettség első számú kiváltójaként a közbeszéd, a politikai diskurzus állandó szereplőjévé vált, s miután vezető politikusok és szakértők is ezt a torz képet erősítették, a közvélemény többsége is hajlamossá vált ennek elfogadására.

Több évtizedes, s hosszú ideje napirenden levő problémával állunk szemben, amelyet 2015-16 eseményei bizonyos szempontból új megvilágításba helyeztek. 2010-ben jelentette ki három nyugat-európai ország politikai vezetője, Angela Merkel, David Cameron és Nicolas Sarkozy szinte egyidejűleg, hogy „kudarcot vallott a multikulturalizmus”. Még ennél is korábban, 2005-ben írta Bat Ye’or nagy port kavart könyvét: Eurábia: The Euro-Arab Axis címen. Még korábban, 2002-ben jelent meg angolul a világhírű olasz újságírónő, Oriana Fallaci túlfűtötten iszlám-ellenes könyve, A harag és a büszkeség. ³

Van-e helye Európában az iszlámnak?

A 2015-16-os helyzet kísértetiesen emlékeztet az egy évtizeddel korábbira, az iszlám, illetve a muszlimok európai jelenlétéről akkor lefolytatott „az iszlám Európában” vitára. „Van-e helye Európában az iszlámnak?” – tette fel a kérdést 1999-ben Sami Zemni, Belgiumban élő, marokkói származású professzor ⁴, aki a szavai szerint szándékosan provokatív, jó esetben irreleváns, rosszabb esetben a politikai manipuláció szándékával feltett kérdésre keresi a választ. Erre a kérdésre véleményem szerint csak egyetlen megfelelő válasz adható: igen, van. Az iszlám európai jelenléte ugyanis nem opcionális, nem eldöntendő kérdés, hanem elvitathatatlan tény.

Kérdés persze, hogy pontosan mit is értünk Európa alatt. Európa ugyanis nyilvánvalóan alapvetően nem földrajzi, hanem kulturális fogalom. Itt van például Törökország, a maga több mint 70 milliós lakosságával. Törökország vajon Európa része, netán a Közel-Keleté? A 20. század elején a széthullóban lévő Oszmán Birodalmat „Európa beteg emberének” nevezték. Kemal Atatürk a modern Törökországot egyértelműen a nyugati civilizáció részének tekintette. Maga Törökország a hovatartozás tekintetében erősen megosztott, bár a menekültkérdés rendezésében betöltött kiemelkedően fontos szerepe újból előtérbe hozta EU csatlakozásának a kérdését, hiszen a további együttműködés feltétele volt a tárgyalások felújítása.

És ott a Balkán. Az vajon nem Európa? Albániában, Bosznia-Hercegovinában, Bulgáriában, Görögországban, Horvátországban, Koszovóban, Macedóniában, Montenegróban és Szerbiában összesen mintegy 9-10 millió muszlim él, ráadásul „őshonos” muszlimok, nem bevándoroltak.

Ami pedig Nyugat-Európát illeti, az Európai Unió tagállamaiban élő muszlimok számát a különböző becslések 25-30 millióra teszik. Ezek a muszlimok hosszabb-rövidebb ideje itt élnek Nyugat-Európában, s számuk aligha csökkenni, mint inkább növekedni fog a következő években, és nem is annyira az esetleges újabb bevándorlások, mint inkább a körükben az „őshonos” lakosságénál lényegesen magasabb népszaporulat következtében. A kérdés csakis az lehet: hogyan lehet integrálódásukat elősegíteni, az ezzel kapcsolatos szociális, gazdasági, politikai, kulturális problémákat orvosolni.

Amint egy akkori tanulmányomban írtam „az »iszlám Európában« vita egyik sajátossága, hogy ténylegesen nem elsősorban a muszlimokról, hanem az iszlámról szól. Az iszlámról, amely totalitárius vallási/kulturális rendszerként úgymond meghatározza a muszlimok viselkedését, megnyilvánulásait, reakcióit, azokhoz a feltételrendszert biztosítja, azokat szabályozza és egyúttal magyarázza. A fő szereplők nem a muszlimok, hanem az iszlám maga. Ez a megközelítésmód különösen élessé teszi a kontrasztot az individualista »őshonos« európaiak és a »kollektivista«, az iszlám mint kulturális rendszer által meghatározott muszlimok között” ⁵

Ami pedig az Európában élő muszlim kisebbségeket illeti, őket mindig is előszeretettel kezelték és kezelik egységes tömbként, általánosító megállapításokat téve rájuk. Az európai muszlimok ugyanakkor nem tekinthetők homogén csoportnak, nem képeznek monolit, egységes tömböt. Ellenkezőleg: rendkívül differenciáltak. Nem beszélhetünk nyugat-európai muszlim kisebbségről, avagy párhuzamos társadalomról, hanem csak muszlim kisebbségekről, illetve párhuzamos társadalmakról. Jóllehet identitásukban erősödőben van az iszlám elem, etnikai, származási hely szerinti, szektariánus, generációs, szociokulturális különbségek okoznak komoly törésvonalakat, nem beszélve a befogadó társadalomhoz, vagy akár a valláshoz való viszonyukról.

A Pew legutóbbi felmérése szerint Németország külföldön született muszlim népességének nagy része Törökországból érkezett (törökök és kurdok), de sokan származnak Koszovóból, Irakból, Bosznia-Hercegovinából és Marokkóból is. Franciaország esetében a korábbi gyarmatok, Algéria, Tunézia és Marokkó a meghatározók. Nagy-Britannia külföldön született muszlimjainak zöme a korábbi Nemzetközösség ázsiai államaiból érkezett. ⁶

A migráns-válság kapcsán ismét felerősödött a sematikus, leegyszerűsítő, általánosító – következésképpen alapvetően hibás –, a migránsokat egy Európától „idegen” vallás és kultúra, az iszlám által minden tevékenységükben meghatározott, egységes tömbként megjelenítő, minden negatív megnyilvánulásért az iszlámot felelőssé tevő nézet.

Mindehhez nagymértékben hozzájárult, hogy az „arab tavasz” első éveit követően az iszlamista diskurzust szinte teljesen kisajátították a hatalmas média-nyilvánosságot kapott radikális dzsihádisták – mindenekelőtt az Iszlám Állam és az al-Káida, illetve „fiókszervezeteik”. A mérsékelt, erőszakot nem alkalmazó iszlamista szervezetek teljes mértékben marginalizálódtak, politikai mozgásterük szinte minden országban rendkívüli mértékben beszűkült, részint a politikai hatalom szorítása, részint a dzsihádisták támadásai következtében. Az Iszlám Állam mindent eluraló – ráadásul az iszlám nevében fellépő – tevékenysége nemcsak az iszlamizmust diszkreditálta, hanem sokak szemében magát az iszlámot is eredendően negatív színben tüntette fel.

Az iszlám „idegensége” Európában

Az iszlám behatolása Európába négy hullámban ment végbe. Az első 711-ben kezdődött, amikor Tárik ibn Zijád berber hadvezér vezetésével a muszlim csapatok behatoltak az Ibériai-félszigetre. A gyorsan előretörő muszlim csapatokat 732. október 10-én a Martell Károly majordomus vezette frankok állították meg Poitiers mellett. Ebben a hullámban Andalúzia, Szicília és Észak-Itália meghódítására került sor a 8-11. században. A második hullám a Volga-medence és a Kaukázus meghódítását jelentette mindenekelőtt a mongolok által a 13. századtól. A harmadik hullám a Balkán és Közép-Európa oszmánok általi meghódítása a 15. századtól (aminek eredményeként türk és szláv népek tértek át tömegesen az iszlámra), s végül a negyedik a második világháborút követő jelentős muszlim munkaerő beáramlása a nyugat-európai országokba.

A muszlimok 781 éven keresztül voltak jelen Ibériában, ahol három vallás, a kereszténység, az iszlám és a judaizmus élt békésen egymás mellett és együttműködve egymással. A 10. században a muszlim Ibéria volt Európa legfejlettebb része. Az iszlám kettős hatást gyakorolt Európára. Egyfelől kihívást, fenyegetést jelentett, amire megszülettek a megfelelő európai válaszok. Másfelől szellemi megtermékenyítés formájában komoly hatást gyakorolt az európai civilizációra a hellén örökség áthagyományozása és továbbfejlesztése, a tudományokhoz (filozófia, orvostudományok, csillagászat, matematika, kémia, botanika stb.) való jelentős hozzájárulás révén.

Téves mítosz, hogy a kereszténység és az iszlám mindig szemben állt egymással. Gyakran köttettek keresztény-muszlim koalíciók, hogy csupán a frank Nagy Károly (768-814) és az abbászida Hárún ar-Rasíd (786-809) cordobai Omajjádák illetve Bizánc elleni szövetségét, valamint Mátyás király és Al-Asraf Szajf ad-Dín Káitbáj burdzsi mamlúk uralkodó törökökkel szembeni együttműködését említsük, de példákat hozhatnánk a keresztes háborúk időszakából is.

A modern Európa viszonyulása az iszlámhoz nem volt egyértelmű. A 18. században ment végbe Európában a „Kelet felfedezése”, s sokakban kialakult az a nézet, amely az iszlámot az európaival egyenrangú – sőt magasabb rendű – kultúraként értelmezte. A romantikára kifejezetten az iszlám csodálata volt jellemző, a 18. század elején készült el az Ezeregyéjszaka első fordítása, s megemlíthetnénk Goethe Nyugat-keleti Díván című munkáját is. ⁷ Ez a helyzet néhány évtized leforgása alatt megváltozott. A modernitás Európa múltját összefüggő európai történelemmé, „nagy elbeszéléssé” rendezte. Végbement Európa „európaizálása”, vagyis Európa történelmi múltjának újra-definiálása, abból az Európán kívüli elemek kiiktatása, jóllehet a premodern Európa kultúrájában meghatározó szerepet játszottak az Európán kívüli elemek.

Ami Magyarországot illeti, az iszlám jelenléte megelőzte a honfoglalást, hiszen a honfoglaló magyar törzsekkel együtt érkeztek muszlim népek is, például a kabarok Kazáriából. Emellett más muszlim népelemek (volgai bolgárok, besenyők, kunok stb.) is együtt éltek a magyarokkal, amint arról különböző arab források (Ibn Fadlán, Ibn Ruszta stb.) is említést tesznek. A muszlimok a lakosság 2-5%-át tették ki, s az Árpád-ház kihalásának idejére többségük asszimilálódott vagy kivándorolt. Az iszlám a török hódoltság időszakában jelent meg ismét erőteljesen Magyarországon, tényleges muszlim közösség azonban Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupációja kapcsán jött ismét létre. Az iszlám 1916-ban lett Magyarországon is bevett vallás – 2016 áprilisában ünnepeltük ennek 100. évfordulóját.

Az iszlám jelentései

Az iszlám szót többféle értelemben használhatjuk, amelyek gyakran keverednek egymással. Az iszlám egyike a három nagy monoteista világvallásnak, vagyis az iszlám elsősorban kétségkívül vallás. Az iszlám ugyanakkor az egyik legnagyobb civilizáció (ha úgy tetszik: kulturális rendszer) is egyúttal. Ez a két jelentés nem fedi át egymást pontosan, hiszen az iszlám civilizációnak nem csak muszlimok (vagyis iszlám vallásúak) a részei, hanem például a Közel-Keleten élő keresztények (maroniták, koptok stb.) is, másfelől az iszlám civilizációnak számtalan „nem vallási” összetevője is van. A két jelentés sokaknál keveredik, hiszen ugyanaz a szó (iszlám) jelöli mindkettőt.

A kereszténység esetében ez a probléma nem áll fenn – legalábbis ami az angol nyelvű szóhasználatot illeti, hiszen világos a különbség a kereszténység, mint vallás (Christianity) és a keresztény kultúrkör, civilizáció (Christendom) között. Találóan jegyzi meg Bernard Lewis, hogy „nincs ember, aki komolyan állítaná, hogy Hitler és a nácizmus a kereszténység mint vallás (Christianity) terméke, de senki nem tagadja, hogy a keresztény kultúrkörből (Christendom) nőtt ki”. ⁸

A zavart, illetve a pontatlan fogalomhasználatot még egy tényező erősíti. Az elmúlt évtizedekre jellemző az „iszlám politizálódása”. Ehhez kapcsolódik az iszlám harmadik – sokak által tévesen általánosítva, az iszlám egészére vonatkoztatva használt – jelentése: az iszlám mint politikai rendszer, másképpen: a politikai/politizáló iszlám. Ez utóbbira pontosabb kifejezés az iszlamizmus ⁹, ami tulajdonképpen nem más, mint iszlám vallási és kulturális szimbolikát használó politikai ideológia és az erre épülő aktivista mozgalom. A „politikai iszlám” szóhasználat eleve megkérdőjelezhető és félrevezető, hiszen – ellentétben az iszlám két másik jelentésével – nem az iszlám egészét öleli fel, hanem csak egy, az iszlámot politikai célok érdekében használó irányzatra vonatkozik.

Bassam Tibi a politikai iszlámot „a vallási fundamentalizmus iszlám változatának” tartja. ¹⁰ Simon Róbert viszont árnyalja a képet, megkülönböztetvén azokat az iszlám fundamentalista mozgalmakat, amelyek alapvetően vallási indíttatásúak, s „megmaradnak az iszlámon belül”, az utóbbi két évtized újabb iszlamista mozgalmaitól, amelyek már kifejezetten politikai mozgalmak, s „alig van közük az eredeti iszlám gyökerekhez”. ¹¹

Kétféle iszlám-felfogás

Sami Zemni két eltérő – egymással sok ponton ellentétes – megközelítést különböztet meg egymástól, amelyek nemcsak az európai iszlámra, hanem az iszlámra, az iszlám világra általában véve is érvényesek. Egyik a tradicionális vagy orientalista, másik a genealogikus-pluralista megközelítés. Ezekkel szinte naponta, a migráns-válság kapcsán is találkozhatunk. Ezeket az eltérő iszlám-felfogásokat nevezhetjük orientalista/arabista, illetve társadalomtudományi (avagy esszencialista illetve pluralista) felfogásoknak is, hiszen előbbi többnyire az orientalista/arabista végzettségű, utóbbi a társadalomtudományok felől közelítő tudósokra, kutatókra, szakértőkre jellemző.

A lényegi különbséget – nyilvánvalóan leegyszerűsítve – abban ragadhatjuk meg, hogy az iszlám világban – avagy esetünkben muszlimok részvételével – lezajló folyamatok elemzésének tárgyává az iszlámot magát, vagy a muszlimokat tesszük-e. Mindez alapvetően attól függ, minek tartjuk az iszlámot, és mekkora szerepet tulajdonítunk neki. Az első felfogás az iszlámot esszencialista/kulturalista módon szemlélve mindent meghatározónak véli, a második – pluralista módon közelítve meg a kérdést – eleve különböző iszlám-értelmezésekről beszél („iszlámok”), s abból a sokszínűségből indul ki, ami az iszlám világot mindig is jellemezte.

Az első, esszencialista-kulturalista, vagy totalizáló iszlám-felfogás szerint az iszlám egy zárt és koherens rendszer, amely mindenre magyarázattal szolgál, ami muszlimokat érint, legyen szó az iszlám világról, az Európában élő muszlimokról, vagy a migránsokról. Eszerint az iszlámból érthetjük meg a muszlimok viselkedését, úgymond negatív megnyilvánulásait (nők alárendelt szerepe, erőszak stb.). Ha egy őshonos európai veri a feleségét, molesztálja a nőket, vagy bármilyen egyéb elítélendő dolgot tesz, annak nem a nyugati civilizációs háttér, vagy a keresztény vallás az oka, hanem az egyén negatív individuális megnyilvánulása. Bezzeg, ha mindezeket muszlimok követik el, az az iszlám vallás számlájára írható.

Nem véletlenül nevezi Sami Zemni ezt a megközelítést tradicionális vagy orientalista megközelítésnek, hiszen a kelet-kutatás, az orientalisztika létrejötte, az „orientalista diskurzus” ¹² alapozta meg azt az esszencialista, monolitikus iszlám-képet, amely egyfajta „iszlám kontinuum” feltételezése alapján az iszlámot a muszlim történelem meghatározó, központi tényezőjének tartja. Az orientalista álláspont alapvetően „belülről” indul ki, az iszlám normatív dimenziói felől közelítve és mindent azzal magyarázva. „Megreformálható-e mélyrehatóan egy muszlim társadalom? Valószínűleg nem, hiszen radikálisan szakítania kellene a társadalom gyökérzetét adó iszlám-meghatározottsággal, ami a ne varietur Koránra, a prófétai hagyományra és a saríára épül” – mondja Simon Róbert. ¹³ „Egy zárt gondolati rendszerrel van dolgunk, amelyből nem lehet egyes területeket kiragadni, és azokat megreformálni. Másrészt, mivel az iszlám szokásait és eljárásait isteni eredetű törvények szentesítik, kívülről azok eleve és általában véve is megreformálhatatlanok” – véli Maróth Miklós. ¹⁴

Az orientalista megközelítés olyan elvont, „ideáltipikus”, ha úgy tetszik: utópikus iszlám modellben gondolkodik – „elképzelt”, vagy „képzeletbeli iszlám” ¹⁵ –, amely csak teoretikai síkon létezik s vajmi csekély köze van a valósághoz. Az iszlám világ tényleges gyakorlata a kezdeti időszaktól eltekintve sohasem felelt meg ennek az iszlám-képnek. A monolitikus iszlám-képnek teljes mértékben ellentmond az iszlám világ kulturális és politikai sokszínűsége, ellentmond a tényleges gyakorlat. Konkrétan mit értünk vajon „muszlim társadalom” alatt? Egyiptomot, Tunéziát, Libanont, Indonéziát vagy Malajziát? Sziszi tábornok vagy Bassár al-Aszad lépéseit valóban az iszlám motiválja? Továbbá maga az iszlám örökség sem változatlan tradíciókat jelent, hanem egy olyan interpretáció-készletet, amely az adott kor igényeit tükrözi.

Ez az esszencialista/kulturalista, monolitikus iszlám-felfogás jellemzi egyébként az iszlamizmust (iszlám fundamentalizmust) is. Mind az orientalisták, mind az iszlamisták „a történelem, a társadalmi és kulturális változások fölé helyezve esszencializálják az iszlámot”. ¹⁶ Az iszlamisták eredetileg épp azt kérik számon lényegében az egész iszlám világon, hogy a gyakorlatban nem érvényesülnek az iszlám alapelvei, az iszlám világ politikai vezetései úgymond nem az iszlám alapján tevékenykednek. Ezért vélekedésük szerint a társadalom, a gazdaság, a politika iszlám alapokra helyezésére, egy „iszlám állam” bevezetésére volna szükség. ¹⁷

Ez az esszencialista beállítás félrevezető. A Közel-Kelet, az iszlám világ történéseit, folyamatait, tényleges gyakorlatát nem az iszlám mindent meghatározó rendszeréből lehet levezetni. Miután társadalmi, gazdasági, politikai kérdésekről, a globalizáció hatásairól, kihívásaira adott válaszadási törekvésekről stb. van szó, nem az orientalista feladata, hogy ezeket a folyamatokat elemezze, hanem a társadalomtudósé. Nem az iszlám az alapvető oka, hogy a régió évtizedek óta modernizációs válságban szenved, s érdemben nem sikerült előrelépnie az olyannyira szükséges társadalmi, gazdasági és politikai reformok terén, hogy mindezt tetézi még az állam válsága. Természetesen komoly hiba lenne negligálni az iszlám szerepét, pusztán kizárólagosságát vitatjuk.

A múlt század közepéig az iszlám világ kutatásában az orientalisták játszottak meghatározó szerepet. Az ötvenes-hatvanas évektől viszont fellendült az iszlám világ társadalomtudományi jellegű kutatása, köszönhetően annak, hogy egyre több nyugati társadalomtudós kezdett foglalkozni a régióval, továbbá mind több, az iszlám világ országaiból származó kutató, tudós kapcsolódott be a munkába. Bassam Tibi egyenesen új diszciplína, az „iszlamológia” létrejöttéről beszél, amely nem más, mint az iszlám és az iszlám civilizáció társadalomtudományi tanulmányozása”. ¹⁸ A társadalomtudósok, a „társadalomtudományi diskurzus” megjelenése lényegi változást hozott, hiszen a vizsgálódások, elemzések fókuszába az iszlám, mint elvont rendszer helyett a muszlimok, a valós társadalmi, gazdasági, politikai viszonyok és folyamatok kerültek, az esszencialista-kulturalista, monolitikus iszlám-kép helyébe pedig egy pluralista, az értelmezések és kifejezésmódok sokszínűségével jellemezhető iszlám lépett.

Az „arab tavasz” reformtörekvéseinek sikerét megakadályozó autokratikus vezetések – legyen szó akár katonai, akár monarchikus vezetőkről – természetesen (amennyiben szükséges) az iszlámot használják fel mint legitimációs tényezőt hatalmuk fenntartására és bármiféle reform mellett kiálló ellenzéki megnyilvánulás elfojtására, beleértve ebbe a szektarianizmust, a síita-szunnita konfliktus kiélezését is. Mindez színtiszta politika, aminek vajmi csekély köze van az iszlámhoz. A szaúdi-iráni szembenállás fő okai sem vallásiak, hanem geopolitikaiak, geostratégiaiak, hiszen valójában mindkét fél részéről a térségbeli befolyás erősítéséről van szó, amihez persze felhasználható a szektariánus szembenállás és az egyes radikális dzsihádisták részéről tapasztalható síita-ellenesség.

Nyilvánvaló politikai okok állnak az olyan döntések hátterében is, miszerint egy egyiptomi bíróság 2015 februárjában terrorszervezetté nyilvánította a Hamászt ¹⁹, egy év múlva pedig az Öböl-menti Együttműködési Tanács a Hezbollahot. ²⁰

Meddig terjed az iszlám hatóköre?

Tértől és időtől elvonatkoztatott iszlám nem létezik, legfeljebb csak elméleti síkon, mint „elképzelt” iszlám. Magával a rendszerrel kapcsolatban azonban legalább két megjegyzés tehető. Az egyik, hogy ez a „gondolati rendszer”, ez a modell sem egységes, s feltehető a kérdés: milyen iszlám modellről beszélünk egyáltalán? Az iszlám keretei között, az iszlám rendszerén belül is hatalmas viták folynak immáron évszázadok (mondhatni a Nyugattal való „ütközés”) óta arról, mi is az „igazi” iszlám, meddig terjed az iszlám hatóköre, mi a „tiszta” iszlám (ami Istentől származik) és mi az, ami „kulturális rárakódás” (ami emberi termék, vagyis megváltoztatható). ²¹ A másik megjegyzés pedig az, hogy a gyakorlatban ez a rendszer, egy „iszlám modell” sohasem valósult meg.

Örök vita tárgya: meddig is terjed az iszlám hatóköre? Köztudomású, hogy az iszlám organikus vallás, amely a totalitás, vagyis az élet valamennyi aspektusa befolyásolásának igényével lép fel. Eszerint az iszlám olyan szférákat is magában foglal – pontosabban szabályoz –, mint például a politikum, vagy a gazdaság. Az a fajta különválasztás, ami például a kereszténységben a vallás és a politikum/állam között végbement, az iszlámban nem következett be. Csakhogy ennek az egységes/totális iszlám-képnek nemcsak a mai iszlám világ politikai gyakorlata nem felel meg, de nem felelt meg a politikai gyakorlat a muszlim történelmi fejlődés legkülönbözőbb időszakaiban sem.

Olivier Roy megállapítja, hogy a kezdetektől, vagyis az eredeti muszlim közösség időszakától kezdődően az iszlám világban „de facto autonóm politikai tér” létezett, vagyis kialakult és intézményesült a politikai és a vallási hatalom de facto elkülönülése. ²² Ez természetesen lényegi pontokon különbözik a nyugati civilizációban végbement folyamattól.

A Nyugattal való „ütközést” követően, mindenekelőtt a 19. század végén, a 20. század elején az iszlámon belül is komoly viták bontakoztak ki a vallás és a politika egymáshoz való viszonyának a kérdéséről. Ezek közül talán a legnagyobb hatású a kalifátus 1924-es felszámolásának időszakára esik. A kalifátus felszámolása mellett érvelő török vallástudósok megállapították, hogy az iszlám a kormányzási formát nem határozza meg, csak az alapelveket, s e téren Mohamed próféta nem adott útmutatást. Egy vallástudós, Alí abd ar-Rázik rendszerezett kifejtését adta a vallás és a politika szétválasztása szükségességének, az iszlámot univerzális vallásnak tartva, amely azonban nem politikai rendszer!

Az iszlám reformációja

Az iszlám megítélésével kapcsolatos egyik legnagyobb problémát az jelenti, hogy már jó ideje az iszlámról szóló diskurzust az iszlamizmus, mégpedig annak is a szélsőséges irányzata, a dzsihádizmus tematizálja. Sokan a dzsihádisták nyilatkozatai, illetve tettei alapján ítélik meg magát az iszlámot. Szinte semmilyen sajtónyilvánosságot nem kapnak ugyanakkor az iszlámon belüli reformtörekvések. Az is tény persze, hogy ezek megmaradnak elméleti síkon, néhány vallástudós, egyetemi professzor és más értelmiségiek intellektuális tevékenysége részeként, a gyakorlatban azonban vajmi csekély szerepet játszanak, komolyabb támogatottságukról aligha eshet szó.

Ez a lényegében a 19. század közepétől nyomon követhető, iszlám modernizmusnak is nevezett irányzat az iszlám modern világgal való összeegyeztetésén, az iszlám a 21. század viszonyainak való megfeleltetésén munkálkodik. Abdullahi Ahmed an-Na’im az iszlám és az állam szétválasztásán, az iszlám és a szekuláris állam összeegyeztetésén dolgozik, mivel „az állam politikai és nem vallási intézmény”, a saría pedig alakítható, a megváltozott feltételekhez igazítható, mivel „a Korán és a Szunna emberi interpretációjának a terméke”. ²³

A saría „szekularizációjával”, egy „szekularizált saría” szükségességével más teoretikusok (Tariq Ramadan, Bassam Tibi stb.) is foglalkoznak, mégpedig elsősorban az európai iszlám kapcsán, hiszen amennyiben a saría nagy része nem Istentől származó, hanem „emberi termék”, amely az adott történelmi kor adott viszonyainak felel meg, akkor az ember alkotta rész lebontható róla és a mai kor akár európai kulturális feltételrendszerének megfelelően újra-építhető. Bassam Tibi szíriai származású, hosszú ideig Németországban élt professzor kidolgozta az európai felvilágosodás értékein alapuló „Euro-iszlám” fogalmát. Ahhoz azonban, hogy ezek az intellektuális erőfeszítések a gyakorlatban is megvalósulhassanak és a vallási vezetők, illetve szélesebb tömegek részéről is elfogadást nyerjenek, még hosszú időre van szükség.

Sokan úgy vélik, az iszlám hagyománynak csak az ortodoxia a része. Az iszlám hagyománynak a részét képezi ugyanakkor a racionalizmus is, még ha az utóbbi évszázadokban háttérbe szorult is az ortodoxiához képest.

Mi is az „igazi” iszlám?

Széles körben elterjedt, hogy napjaink iszlám világának problémáit, az iszlám civilizációhoz tartozók konkrét lépéseit és megnyilvánulásait az iszlámból kiindulva, az iszlám valláshoz viszonyítva magyarázzák, legyen szó a terrorizmusról, a nők helyzetéről vagy akár a demokrácia hiányáról. „Mit is mond erről az iszlám?” vagy „mit is mond erről a Korán?” – teszik fel sokan a kérdést, mintha az iszlám, vagy a Korán mindenre válasszal szolgálhatna. Sokan hozzáállásuk – vagy inkább előítéleteik – függvényében meg is találják a megfelelő koráni verset, amivel például az iszlám erőszakos, militáns jellegét támaszthatják alá. Figyelmen kívül hagyják ugyanakkor, hogy a Korán jelentései állandó viták, illetve értelmezések tárgyát képezik.

Az iszlámban meghatározó szerepet játszik az értelmezés, interpretáció. Mindez vonatkozik a vallás központi elemét, elsődleges forrását jelentő szövegekre, a Koránra és a hagyományokra (hadíszokra) is. „Nem annyira az a döntő az iszlám vallási jelenségeinek helyes megítélése során, hogy mit mond a Korán és a hagyomány, hanem hogy ezek kijelentéseit és értelmét a közösség hogyan értelmezi” – mondja a legnagyobb magyar orientalista, Goldziher Ignác. ²⁴ Olivier Roy megfogalmazásában: „a kulcskérdés nem az, mit mond a Korán, hanem az, mit mondanak a muszlimok, hogy mit mond a Korán”. ²⁵

Ki mondja meg hát akkor, hogy mi is az „igazi” iszlám, mi összeegyeztethető az iszlámmal és mi nem? Az iszlámnak ráadásul nincs vallási központja – olyan, mint a Vatikán –, s az iszlámban nem beszélhetünk egyházról sem. Létezik viszont egy tanult, vallástudósokból illetve vallásjogi tudósokból álló réteg (ulemá és fukahá), akik képzett mivoltukból eredően a legjáratosabbak az iszlám teológiai jellegű kérdéseiben. Léteznek ugyanakkor olyan tekintélyes vallási intézmények, illetve tekintélyes vallástudósok, akiknek a véleménye nagy súllyal esik latba az „iszlám” álláspont kialakításánál. Ilyen a szunnita iszlámban a kairói al-Azhar mecset és egyetem és a hozzá kapcsolódó intézmények, a síita iszlámban pedig a Kumban, Nedzsefben és Kerbelában levő hawzák (síita szemináriumok).

Hogyan lehet hát állást foglalni abban a kérdésben, hogy mondjuk „iszlám”-e az al-Káida, a Talibán, vagy az Iszlám Állam? Barack Obama az Iszlám Államról, Bill Clinton a Talibánról, George W. Bush pedig 9/11 kapcsán az al-Káidáról jelentette ki, hogy nem az iszlámot képviselik. Daniel Pipes amerikai iszlám-szakértő szerint viszont egy nem-muszlimnak (ráadásul politikusnak) nincs kompetenciája megmondani, hogy mi iszlám és mi nem az. Ráadásul fenti szervezetek autentikus „iszlám” szervezetnek tekintik magukat, s ennek állandóan hangot is adnak. „Mindenki, akinek vannak szemei és fülei tudhatja, hogy az Iszlám Állam – csakúgy, mint a Talibán és az al-Káida – 100%-ban iszlám. Ha valaki azt mondja, hogy ő muszlim, elhiszem a szavait.” ²⁶

Megítélésünk szerint ez az álláspont félrevezető. Amellett, hogy ki minek tartja magát, legalább olyan fontos, hogy mások – ebben az esetben különösen a tanult vallástudósok, vagy akár a muszlimok közössége – minek tartják őt. Az Iszlám Államot az iszlám világ vallástudósai nem-muszlimnak, tevékenységét kifejezetten iszlám-ellenesnek tartják. ²⁷ Az Iszlám Államnak az iszlám világon belül vallási szempontból semmiféle támogatottsága nincs, al-Baghdádí kalifaságát a vallástudósok nem ismerik el, az Iszlám Állam tetteit pedig az iszlámmal ellentétesnek minősítik.

Iszlám és keresztény hátterű terrorizmus

Lényegében 2001. szeptember 11. óta sokak szemében a terrorizmus összefonódik az iszlámmal, jó esetben az iszlámizmussal. Sokkal kevesebb média-nyilvánosságot kapnak azok az erőszakos akciók, merényletek, amelyek elkövetői nem iszlám, hanem például keresztény hátterűek. Ha ilyenekről esik is szó, a keresztény vallást általában nem hozzák összefüggésbe az elkövetett terrorakcióval, vagy egyszerűen „nem-iszlám” terrorizmusról beszélnek. Egy, az Egyesült Államokban 2015-ben készült jelentés megállapítja, hogy „a 9/11-es tömeggyilkosság óta Amerikában több embert öltek meg nem-iszlám hazai terroristák, mint dzsihádisták”. ²⁸ A jelentés megállapítja, hogy 2009 és 2015 között átlagosan 34 naponként követtek el „hazai terrorista támadást”, s az elkövetők az akciók 74%-a esetében „magányos farkasok” voltak. Az áldozatok számát illetően a jelentés különböző forrásokra hivatkozva különböző számokat közöl. ²⁹

Egy másik, a Maryland Egyetem mellett működő terrorizmus-kutató szervezet ³⁰ nemrégiben publikált jelentése szerint 1990 és 2014 között összesen 62 halálos áldozattal jártak az al-Káidához kötődő merényletek, míg a szélsőjobboldali szélsőségesek ideológiailag motivált merényletei 245 halálos áldozatot követeltek. ³¹

Az Europol 2015-ben készült jelentése ³² arról számol be, hogy az Európai Unió tagállamaiban vallási és nem vallási indíttatású terrorista merényletekre egyaránt sor került, s a legnagyobb arányt a szeparatista terrorista jellegű merényletek képviselték. A jelentés arra is felhívja a figyelmet, hogy a dzsihádista fenyegetettség, illetve az Iszlám Állam által elkövetett erőszakos akciók jelentősen megnövelik a szélsőjobb aktivitását mind az engedélyezett (demonstrációk), mind az illegális akciók (erőszakos cselekmények) terén.

Amikor a norvég Anders Breivik 2011. július 22-én Oslóban végrehajtotta nyolc halálos áldozatot követelő merényletét, majd nem sokkal később Utoya szigetén meggyilkolt 69 fiatalt, bár voltak, akik őt „»keresztény« terroristának” minősítették ³³, senki sem kezdte elemezni a keresztény vallást, vagy keresett idézeteket a Bibliából, jóllehet Breivik magát konzervatív kereszténynek nevezte. 2015. október 17-én, egy nappal a kölni főpolgármester-választás előtt megkéselték az egyik – másnap főpolgármesterré választott – jelöltet, Henriette Rekert. Az elkövető egy 44 éves, tősgyökeres német (keresztény) férfi volt. A sort folytathatnánk.

A muszlimok „felsőbbrendűsége” és integrációs hajlandósága

Sok olyan, a muszlimok „felsőbbrendűségére”, illetve a muszlim migránsok körében az integrációs hajlandóság szinte teljes hiányára vonatkozó megállapítás hangzik el tudományos felkészültségű személyek részéről, amelyeket a gyakorlat egyáltalán nem igazol. A fő probléma velük, hogy hibásan általánosítanak, negatív megállapításaikat az iszlám egészére, minden muszlimra, vagy minden muszlim migránsra vonatkoztatják, holott azok legfeljebb egy szűk szegmensre érvényesek. Néhány példa az elmondottakra.

„Muzulmán meggyőződésük azt súgja nekik: az ő vallásuk magasabb rendű, tehát ők vannak a vallási igazság birtokában, míg a keresztények meghamisítják Isten szavát… – néhány példától eltekintve – nem akarnak integrálódni… Ezekből áll össze az a lumpen réteg, amely autókat borogat fel, fosztogat és gyújtogat. …nagyjából háromszázmillió szélsőséges muszlimmal kell számolnunk ³⁴

„A migránsok egyben iszlamisták is. Márpedig az iszlám államjog szerint a világ két részre osztható: az egyik a Dar Al-Islam, azaz iszlám terület (ahol az iszlám már államvallás), a másik a Dar Al-harb, tehát háborús terület. A dzsihád (erőfeszítés) arra kötelezi a muszlimokat, hogy utóbbiakat elfoglalják és iszlám uralom alá hajtsák. Európa erre számíthat. Hogy miért? Akik dolgoztak együtt muszlimokkal, tudják: van bennük egyfajta felsőbbrendűségi tudat, ami kemény kimondani, de alig különbözik a náci übermensch eszmétől. Ezért kizárt dolog, hogy egy muszlimnak egy keresztény parancsoljon.” ³⁵

A migránsok tudvalévőleg nem iszlamisták. Minden bizonnyal akadhatnak közöttük iszlamisták is, de túlnyomó többségük semmiképpen sem az. A dzsihád pedig a mai, többségi értelmezés szerint egyáltalán nem kötelezi a muszlimokat arra, hogy elfoglalják és iszlám uralom alá hajtsák a nem muszlim területeket. ³⁶ Európának tehát aligha kell arra számítania, hogy a „muszlimok” el kívánják foglalni és iszlám uralom alá hajtani. Létezik persze a szélsőséges dzsihádisták Szajjid Kutbra, a Muszlim Testvérek Nasszer által 1966-ban kivégeztetett vezető ideológusára visszavezethető „permanens” dzsihád-értelmezése is ³⁷, ezt azonban csak a szélsőséges dzsihádisták fogadják el.

Ami pedig a muszlim „felsőbbrendűséget” illeti, magam is jó néhány évtizede dolgozom együtt muszlimokkal, de „felsőbbrendűség-tudatnak” a legcsekélyebb jeleit sem tapasztaltam soha, senkinél. Annál gyakrabban az ellenkezőjét, vagyis a nyugati, „keresztény” civilizáció részéről megnyilvánuló felsőbbrendűséget, ami a kolonizáció időszakától kezdődően (lásd „civilizációs misszió”) mindmáig jellemezte és jellemzi a nyugati és az iszlám civilizáció viszonyát. A szakirodalom is a muszlim „felsőbbrendűség-tudat” ellenkezőjéről beszél: a muszlim frusztráltságról, alávetettség-érzetről.

Hasonlóképpen nem állja meg a helyét az az általánosító kijelentés sem, hogy a muszlimok Európában „néhány példától eltekintve nem akarnak integrálódni”. Biztos természetesen, hogy ilyenek is vannak, de tényszerűen dokumentálható, hogy sokan sikerrel integrálódtak. Sajnos sokkal kevesebben, mint amennyire szükség lett volna, s kétségkívül többnyire sikertelen volt eddig a muszlimok jelentős részének integrációja a nyugat-európai társadalmakba. Az okok között azonban nem kizárólagos az integrációs szándék hiánya. A helyzet ennél sokkalta összetettebb.

Az integráció ugyanis kétoldalú folyamat. Ha a befogadó társadalom eleve „idegenként” – pláne potenciális ellenségként – tekint rájuk, az aligha könnyítheti meg az integrációt. Ha Hollandiában a Szabadságpárt vezetője, Geert Wilders a Koránt olyan „fasiszta könyvnek” nevezi, amely az erőszakot támogatja és Hitler Mein Kampfjához hasonló, s ezért nincs helye az európai társadalmakban, ezzel aligha mozdítja elő a muszlimok integrációját.

Sok felmérés egyébként egyáltalán nem támasztja alá, hogy a muszlimok ne akarnának integrálódni. A Pew 2006-os, 13 országra kiterjedő felmérése szerint például a franciaországi muszlimok 78%-a, a spanyolországi muszlimok 53%-a integráció-párti. A Gallup 2007-es felmérése arra irányult, milyen szomszédságot szeretnének: „vegyes” szomszédságot, vagy a sajátjukkal azonos etnikai és vallási hátterűekből állót. Franciaországban, Nagy-Britanniában és Németországban egyaránt a megkérdezett muszlimok jóval nagyobb százaléka élne szívesebben „vegyes szomszédsággal”, mint a megkérdezett keresztények. A nagy-britanniai muszlimok többsége (60%) vegyes és nem iszlám iskolába járatná szívesebben a gyermekét. ³⁸

Németország: az integráció nehézségei

Németország jó példája a kérdés összetettségének és ellentmondásosságának. A Bertelsmann Stiftung 2015 elején készült tanulmánya – a Németországban élő muszlim kisebbségek száma ekkor mintegy 4 millió főt tett ki –, illetve felmérése szerint a németek 57%-a az iszlámot komoly fenyegetésnek tartja (2012-ben az arány még csak 53% volt), 61% úgy véli, hogy az iszlám összeegyeztethetetlen a nyugati kultúrával, 40% a muszlimok miatt „idegennek érzi magát a saját országában”, s minden negyedik megkérdezett megtiltaná a muszlimok bevándorlását Németországba. ³⁹

Ez a rendkívül negatív, az al-Káida és az Iszlám Állam által befolyásolt iszlám-kép komoly korlátokat állít Németország muszlim kisebbsége elé, hozzájárulva marginalizálódásukhoz annak ellenére, hogy döntő többségükben megvan az integrálódási szándék. 90%-uk szabadidejében nem muszlimokkal áll kapcsolatban, 50%-uk legalább annyi kapcsolatot tart fenn vallási közösségén kívüliekkel, mint muszlimokkal. Csupán 8% az, aki csak muszlimokkal áll kapcsolatban. A tanulmány szerint párhuzamos társadalmakról nem beszélhetünk.

A tanulmány megállapítja, hogy jóllehet a németek nagy többsége, 85%-a rendkívül toleránsnak tartja magát más vallásokkal szemben, ez az iszlámra éppenséggel nem érvényes, sőt az iszlamofóbia kezd „szalonképessé” válni. Ezt a megállapítást látszik alátámasztani, hogy rohamosan nő a 2013-ban alakult Alternatíva Németországért párt támogatottsága, amelynek programjában szerepel az a kijelentés, hogy az iszlám nem tartozik Németországhoz, meg kell kezdeni kiszorítását. ⁴⁰

Nyilvánvaló, hogy a 2015-ös migrációs hullámnak is része volt abban, hogy a németországi helyzet ilyetén fordulatot vett. Csaknem egy évtizeddel korábban a közvélemény sokkal befogadóbbnak mutatkozott, jóllehet komoly szakmai viták folytak a német identitásról, az „iránymutató kultúráról” (Leitkultur) és az „európai iszlámról”. ⁴¹ És azt se felejtsük el, hogy 2010 nyarán mekkora vihart kavart a szociáldemokrata politikus, Thilo Sarrazin „Németország felszámolja önmagát” ⁴² című könyve, amely a muszlim kisebbségekkel kapcsolatos problémákkal foglalkozva arra a következtetésre jut, hogy a háttérben egyértelműen vallási és civilizációs-kulturális okok állnak.

A terrorizmus és a migránsok

A kétségtelenül létező migráns-válság sokakban megerősítette azt a téves képet, hogy a fő törésvonal az „idegen” kultúrát képviselő migránsok és az őshonos európaiak, illetve a muszlimok és a keresztények között húzódik. A migránsok és a terrorizmus/terrorveszély közvetlen összekapcsolása még inkább erősítette ezt a felfogást. Ezzel szemben valójában a fő törésvonal a szélsőségesek és a mérsékelt többség, a fundamentalisták és a többiek között húzódik. Szélsőségesek, fundamentalisták pedig „mindkét oldalon” találhatók. Egyik oldalon a dzsihádisták, a terrort alkalmazó radikális iszlamisták, a másik oldalon pedig az idegen-, illetve iszlám-ellenes (xenofób, iszlamofób) radikális európai pártok/mozgalmak.

A migránsok nem kezelhetők egységes tömbként. Különböző országokból érkezett menekültekről van szó, férfiakról, nőkről és gyermekekről, akik minden szempontból rendkívül differenciáltak és sokszínűek. A 2015-ben az EU valamelyik országában menedékjogért folyamodókról készült felmérés szerint a legtöbben Szíriából érkeztek, majd a származási országok sorrendje a következő: Afganisztán, Irak, Koszovó, Albánia, Pakisztán, Eritrea, Nigéria, Irán, Ukrajna. Igaz, hogy többségük muszlim, de sokan vannak közöttük, akik nem azok.

A migránsok döntő többsége – mindenekelőtt a Szíriából és Irakból érkezettek – ugyanaz elől az Iszlám Állam elől menekül, amelyik Európában a terrorakciókat végrehajtja. Az afganisztáni és pakisztáni menekültek pedig a tálibok, illetve az egyéb dzsihádisták elől. Olyan szervezetek elől, amelyek a tágan értelmezett Közel-Kelet térségében naponta hajtanak végre olyan terrorakciókat, amelyeknek több tucatnyian esnek áldozatául Isztambultól Bagdadon át Lahoréig. A dzsihádisták áldozatainak elsöprő többsége muszlim. A dzsihádisták a legnagyobb kárt magának az iszlámnak, illetve a muszlimoknak okozzák.

Egy valami tény: a nagy számok törvénye alapján a több százezres nagyságrendű migránsok között nagyobb számban fordulhatnak elő szélsőséges nézeteket vallók, tehát a migránsok kétségkívül növelik a biztonsági kockázatot. A terrorista merényletek végrehajtói azonban eddig nem a migránsok közül kerültek ki. Ellenkezőleg: ha csak a két legutóbbi, brüsszeli illetve párizsi merényletet nézzük (de ugyanez érvényes a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadásra, az évtizeddel korábbi madridi illetve londoni merényletekre is) Európában született, a nyelvet anyanyelvként beszélő itteni állampolgárok voltak a terrorakciók végrehajtói. Olyan második-harmadik generációsok, akik itt születtek, itt jártak iskolába, itt éltek, itt szocializálódtak. Csakhogy ami a fő problémát jelenti: nem sikerült integrálódniuk, gyökértelenek maradtak.

Talán a legjellegzetesebb példát Brüsszel Molenbeek nevű kerülete képviseli. Innen kerültek ki a párizsi és a brüsszeli merényletek végrehajtói, de ide vezettek korábbi terrorakciók szálai is: innen származott a 2004-es madridi robbantás egyik kitervelője, továbbá a 2014-es, a brüsszeli zsidó múzeumban történt terrorakció egyik elkövetője. A kerületben 22 mecset található, de az alpolgármester szerint nem a mecsetek a radikális iszlamisták, illetve dzsihádisták gyűjtőhelyei, hanem magánlakások. ⁴³ És ebben a kerületben a legrosszabbak az életkörülmények, a legrosszabbak az itt lakók szociális mutatói.

És itt szükséges kitérni a kérdés rendkívüli összetettségére. A probléma ugyanis nemcsak – talán nem is elsősorban – civilizációs-kulturális, illetve vallási jellegű, hanem társadalmi, gazdasági, illetve politikai dimenziókkal rendelkező. A szóban forgó muszlim kisebbségek nagy része ugyanis periferizálódott és marginalizálódott, az európai nagyvárosok külvárosaiban „gettósodva”, párhuzamos társadalmakban él. Körükben a szociális mutatók kimutathatóan sokkal rosszabbak, mint az „őshonos” lakosság körében. Nem találnak megfelelő munkát, nem élnek megfelelő életkörülmények között, kilátásaik is kedvezőtlenek. A „befogadó” társadalom nem fogadta be őket, egyre mélyebb identitás-válságban szenvednek, ugyanis nem tudnak azonosulni a befogadó országgal/társadalommal, ugyanakkor már elveszítették kapcsolatukat szüleik vagy nagyszüleik származási országával is. Nincsenek kapaszkodóik, nincsenek igazodási pontjaik, nincs olyan megfelelő közösség, amelynek részei lehetnének. Az ilyen kilátástalan helyzet jelenti az igazi táptalajt a radikális ideológiák számára. Egy-egy radikális nézeteket valló, „importált” imám körül hamarosan kialakulhat egy, e nézetek iránt fogékony közösség, ahol a közös pontot a radikális ideológia vonzereje jelentheti. Innen már csak egy lépés az utazás Szíriába, Pakisztánba, Afganiszánba (vagy máshová), ahol végérvényesen a dzsihádizmus hatása alá kerülhetnek.

A dzsihádista merényletek negatív hatása a muszlim közösségekre közvetett módon is megnyilvánul, mégpedig a muszlimokkal szemben elkövetett atrocitások növekedésében. A Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadást követő hónapban például Franciaországban 153 iszlamofób jellegű akciót hajtottak végre, ami 70%-kal volt több, mint az előző év hasonló időszakában. ⁴⁴

Az iszlám tradíció és az európai értékek

Az iszlám „idegenségét” hivatott alátámasztani az a vélekedés, hogy az iszlám ellentétes az európai értékrenddel, a keresztény-zsidó gyökerezettségű nyugati civilizáció értékeivel. Egy valamit kezdetben érdemes leszögezni az iszlámmal, mint vallással kapcsolatban. A három nagy monoteista világvallás – köztük az iszlám – alapvető értékei között nincs lényegi különbség. Ezt rendre megállapítják e vallások időről-időre összeülő, és a világvallások közötti dialógus szükségességét hangsúlyozó képviselői.

Ami az iszlám és a nyugati civilizáció értékeinek inkompatibilitására vonatkozó nézeteket illeti, ezen állítás alátámasztására a leggyakrabban a demokráciát, a szabadságot, illetve az emberi jogokat szokták emlegetni. Ami a demokráciát illeti, általános vélekedés, hogy az iszlám hagyományaitól idegen a demokrácia, s az iszlámban az erőskezű vezető szerepe meghatározó.

Kétségkívül tény, hogy nyugati értelemben vett demokrácia a tágan értelmezett Közel-Kelet iszlám vallású országaiban nem található. Léteznek úgynevezett „látszat-demokráciák”, amelyekben bár jelen vannak a demokráciához szükséges intézmények, a demokratikus jogok gyakorlását szigorúan korlátozzák. E téren (is) nagy különbségek vannak természetesen az egyes országok között. Hosszú ideig a szakirodalom Törökországot tartotta az egyedüli olyan országnak, amely a leginkább megfelel a nyugati értelemben vett demokrácia kívánalmainak. Mindenképpen érdemes kiemelni Iránt, ahol a teokratikus és demokratikus elemek keverednek egymással.

Azok számára, akik az iszlám hagyományt tartják a demokratizálódás legfőbb akadályának, meglepő lehet a muszlimok vélekedése erről. Egy 2013-ban végzett felmérés szerint a megkérdezettek több mint a fele (Libanonban 81%, Tunéziában 75%, Bangladesben 70%, Indonéziában 61%, Egyiptomban és a palesztin területeken 55%, Irakban 54%) vélte úgy, hogy országa problémái könnyebben megoldhatók lennének egy demokratikus kormány, mint egy erőskezű vezető által. ⁴⁵ A korábban már hivatkozott Bertelsmann Stiftung féle felmérés szerint a Németországban élő, mélyen vallásos szunnita megkérdezettek 90%-a a demokráciát jó kormányzási formának tartja.

Ami pedig az emberi jogokat illeti, egyáltalán nem beszélhetünk egységes „iszlám” álláspontról (ahogy a nyugati teoretikusok között is vita folyik az „univerzalisták” és a „relativisták” között). Fred Halliday, a nemzetközi kapcsolatok professzora például az emberi jogok „iszlám diskurzusát” elemezve ötféle megközelítést sorol fel, kezdve attól, amelyik az iszlám és az emberi jogok tökéletes összhangját vallja, egészen addig, amelyik szerint a kettő (lévén utóbbi „nyugati kategória”) teljes mértékben összeegyeztethetetlen. ⁴⁶ Egy muszlim szerző az iszlámon belüli háromféle különböző felfogást hozva példaként utal arra, hogy a muszlim teoretikusok körében a kérdés kapcsán meglehetősen nagy a bizonytalanság és zavarodottság. ⁴⁷

Iszlamista háború Európa ellen?

Akárcsak az iszlám, az iszlamizmus sem képez egységes tömböt, hanem differenciált. Nem létezik iszlamista egységfront, ahogy összehangolt Nyugat (Európa) elleni iszlamista támadás sem. Az iszlamista szervezetek egy jelentős hányada mérsékelt, lemondott az erőszakról. Ilyen a tunéziai Nahda Párt, de ez jellemző a Muszlim Testvérek fő irányára is. Az iszlamista szervezetek másik része lokális vagy regionális célokért küzd (Hamász, Hezbollah), s tevékenységük részint fegyveres jellegű, részint szociális-karitatív, az államot „pótoló”.

Ami a két, nemzetközi színtéren mozgó „globális” dzsihádista szervezetet, az Iszlám Államot és az al-Káidát illeti, köztük az esetenként az ellenségeskedésig is fajuló ellentét feszül. Az al-Káida nem ismeri el az Iszlám Államot vezető Abu Bakr al-Baghdádí minden muszlim fölötti „kalifaságát”, s az Iszlám Államot egynek tartja a harcoló iszlamista szervezetek közül. Baghdádí kalifasága megkérdőjelezte az al-Káida legitimitását, ráadásul felhívást intézett az al-Káidához, hogy szervezetei oszlassák fel magukat és csatlakozzanak az Iszlám Államhoz. Ajman az-Zaváhirí, az al-Káida vezetője viszont ezt elutasította, s az afganisztáni Muhammad Omar mollának tett hűségesküt, majd annak halála után 2015 augusztusában az új tálib vezetőnek, Akhtar Muhammad Manszúrnak.

Az Iszlám Állam stratégiája 2014 derekán változott. Addig – homlokegyenest eltérően az al-Káidától – a Közel-Kelet térségét tekintett a fő célpontnak, nem Európát, illetve a Nyugatot. Az erősödő koalíciós támadásoknak meghatározó szerepe volt abban, hogy először 2014. szeptember 21-én az Iszlám Állam szóvivője, Adnání felhívást tett közzé a nyugatiak és szövetségeseik megölésére, legyenek fegyveres testületek tagjai, avagy civilek.

Az Iszlám Állam persze tökéletesen tisztában van azzal, hogy esélye sincs Európa „elfoglalására”. A szervezet az utóbbi hónapokban az általa Szíriában és Irakban elfoglalt területeken is erős defenzívába szorult, az ellene irányuló fokozott katonai hadműveletek hatására területének 25-40%-át elveszítette, utánpótlási útvonalainak nagy részét elvágták, pénzeszközeinek egy részét megsemmisítették. Ezért az európai színtéren végrehajtott terrorakciói épp azt hivatottak demonstrálni, hogy a szervezet nem gyengült meg, továbbra is képes hatékony akciókat végrehajtani, a terror akciók erődemonstrációként szolgálnak, az Iszlám Államot támadók „megbüntetéseként”, illetve a szervezetnek jelentős média-jelenlétet biztosító „marketing” eszközként.

Amennyiben a légicsapások mellett az erőteljesebb szárazföldi akciók is lendületet vesznek az Iszlám Állam ellen, mindenképpen visszaszorítható, akár megsemmisíthető. (A térségben több olyan ország is található, amelynek hadserege százezres nagyságrendű és korszerű haditechnikával felszerelt, ezzel szemben az Iszlám Állam 2016 elején komoly veszteségeket könyvelhetett el mind emberekben, mind technikában. Hadra fogható fegyvereseinek a száma néhány tízezer fő.)

Amennyiben sikerül felszámolni – vagy akár visszaszorítani – az Iszlám Államot, az egyáltalán nem fogja megoldani a problémákat, sem a helyszínen, sem Európában. Az Iszlám Állam által korábban elfoglalt – majd felszabadított – területeken újból kiéleződhetnek a szektariánus konfliktusok. Az Iszlám Állam Európából érkezett sok ezer harcosa pedig visszatérve szülőföldjére rendkívüli mértékben megnövelheti a biztonsági kockázatot, a terrorveszélyt (amire már korábban volt példa Afganisztán esetében).

Nem az iszlám, nem is az iszlamizáció fenyegeti Európát, hanem az iszlámot eltorzító, az iszlám értékeivel alapvetően ellentétes terrorakciókat végrehajtó szélsőséges dzsihádizmus. „A Nyugat háborúban áll az iszlámmal” – jelentette ki Geert Wilders. „Franciaország háborúban áll a radikális iszlámmal” – mondta Manuel Walls francia miniszterelnök. Egyik kijelentés sem szerencsés. Sem az iszlámmal, sem a radikális iszlámmal nem áll a Nyugat (Európa, Franciaország stb.) háborúban. Eleve nem szerencsés a „háború” szó használata sem, hiszen egyfelől nincs háború (néhány tragikus terrorakcióra került sor, ilyeneket sajnos naponta hajtanak végre a Közel-Keleten, ugyanakkor alig néhány évtizede Európában is volt olyan időszak, amikor a terrorakciók sokaságát hajtották végre például Észak-Írországban, vagy a Vörös Hadsereg Frakció), másfelől az Iszlám Állam pontosan azt akarja, hogy háborús helyzet legyen, hiszen számára ez a legkedvezőbb.

Az európai vs. idegen, keresztény vs. muszlim törésvonalak elfogadása, sőt hangsúlyozása, mindenfajta kirekesztés, az idegen- illetve iszlám-ellenes hangulat kifejezetten a dzsihádistáknak kedvez, hiszen éppen az a céljuk, hogy az európai „őshonos” lakosságot minél inkább a migránsok, bevándorlók, muszlimok ellen fordítsák. Idegenellenes, iszlámellenes közegben ugyanis sokkal könnyebb toborozniuk, támogatókat találniuk, illetve saját tetteiket legitimálniuk.

Ezt a helyzetet különösképpen megszenvedik az Európában élő muszlim közösségek. Döntő többségük ugyanis egyáltalán nem támogatja a szélsőséges megnyilvánulásokat. Szinte semmi hír nem jelenik meg a médiában arról, hány merényletet sikerült a hatóságoknak megakadályozniuk a muszlim közösségek hathatós együttműködése révén. A dzsihádista terrorizmusnak ugyanis csakis az európai muszlim közösségekkel való szoros együttműködés révén lehet gátat szabni, illetve az ilyen akciókat megelőzni. Nem véletlen, hogy Belgium Molenbeek nevű „rosszhírű” negyedének muszlim lakosságából sokan mentek az utcára tüntetni, hogy ne tekintsék már őket valamennyiüket terroristának, jó esetben radikális iszlamistának, mivel nem azok!

Elengedhetetlenül szükséges a problémakör szociális és gazdasági oldalának a kezelése, az Európában élő muszlim (és nem muszlim) kisebbségek mielőbbi integrációjának megvalósítása. Sajnos az elmúlt évek sikertelensége nem ad túlzott okot az optimizmusra.

JEGYZETEK

¹ Az iszlám összefüggésbe hozása a nácizmussal, az erőszak közvetlen levezetése az iszlámból, csak ímmel-ámmal történő elhatárolódás az összes muszlim Európából történő kitelepítésére vonatkozó felvetéstől ‑ és sorolhatnánk a sajnálatos magyarországi példákat is. Korábbi iszlám-ellenes kijelentései alapján az már cseppet sem meglepő, hogy az amerikai protestáns fundamentalista Pat Robertson az iszlámot a „háború vallásának” nevezi. (100-as Club, atv, 2014. Január 5.) [vissza]

² Samuel Huntington szerint a hidegháború utáni nemzetközi rendszert a civilizációk közötti törésvonalak határozzák meg, amelyek közül a legfontosabb a nyugati és az iszlám civilizáció közötti. Vö. Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998. [vissza]

³ A könyv magyarul 2003-ban jelent meg a Focus Kiadó gondozásában. Talán nem véletlen, hogy 2016 elején újra kiadták. [vissza]

⁴ Sami Zemni: Is there a place for Islam in Europe? C.I.E.-Newsletter, Vol. 1, No. 1, February 1999 [vissza]

⁵ Rostoványi Zsolt: Európai (euro-)iszlám vagy iszlám Európában. In: Rostoványi Zsolt (szerk.): Az iszlám Európában. Az európai muszlim közösségek differenciáltsága. BCE Nemzetközi Tanulmányok Intézet, AULA, 2010. 13-97.o.; 19.o. Fenti tanulmánykötet részletes elemzését adja az európai iszlámnak, az itt élő muszlim közösségek helyzetének, esettanulmányokban elemezve a fontosabb országok helyzetét. [vissza]

⁶ 5 facts about the Muslim population in Europe. Pew Research Center, November 17, 2015. http://www.pewresearch.org/fact-tank/2015/11/17/5-facts-about-the-muslim-population-in-europe/ [vissza]

⁷ Egy muszlim vallástudós, Abd al-Kádir al-Murábit sejk 1995-ben kibocsátott fetvája (vallási dekrétum) szerint Muhammad Johann Wolfgang Goethe az első európai muszlim a modern, felvilágosodás utáni Európában. [vissza]

⁸ Bernard Lewis, Buntzie Ellis Churchill: Iszlám. HVG Könyvek, Budapest, 2009.15. o. [vissza]

⁹ A szakértők többsége a „politikai iszlámot” és az „iszlamizmust” azonos fogalomnak tartja. Lásd például Tariq Ramadan: The Arab Awakening. Islam and the New Middle East. Allen Lane an imprint of Penguin Books, London stb., 2012.76.o. [vissza]

¹⁰ Bassam Tibi: Islam between Culture and Politics. Palgrave Macmillan Ltd, Houndmills, Basingstoke, New York, 2005. Ix.o. [vissza]

¹¹ Simon Róbert: Az iszlám fundamentalizmus. Gyökerek és elágazások Mohamedtől az al-Qá’idáig. Corvina Kiadó, Budapest, 2014. 11-13.o. [vissza]

¹² A kérdéshez bővebben lásd Rostoványi Zsolt: Az iszlám világ és a Nyugat. Interpretációk összecsapása, avagy a kölcsönös fenyegetettség mítosza és valósága. Corvina Kiadó, Budapest, 2004. 67-73. o. [vissza]

¹³ Simon Róbert: Az iszlám fundamentalizmus i.m. 12. o. 13. jegyzet [vissza]

¹⁴ Maróth Miklós: Az iszlám. Magyar Tudomány, 2002. 2. szám [vissza]

¹⁵ Olivier Roy: Secularism Confronts Islam. Columbia University Press, New York, 2007. 42.o. [vissza]

¹⁶ Bassam Tibi: Islam between Culture and Politics. Palgrave Macmillan, Houndmills, Basingstoke, New York, 2005. 26.o. [vissza]

¹⁷ A kérdés természetesen sokkal összetettebb, mára az iszlamizmus is nagymértékben differenciálttá vált. Az iszlamizmus kérdésköréhez lásd Rostoványi Zsolt: Iszlám(ok) és iszlamizmus(ok). Válaszadási kísérletek a globalizáció kihívásaira. Rubicon, XXVI. Évf. 279. Szám, 2015. 2. Szám, továbbá ugyanő: Iszlamista offenzíva? BBC History, V. évf. 12. Szám, 2015. december [vissza]

¹⁸ Bassam Tibi: Islam’s Predicament with Modernity. Religious reform and cultural change. Routledge, London and New York, 2009. 8-9.o. [vissza]

¹⁹ Vö. Egyptian court declares Hamas a ‘terrorist’ group. Aljazeera, 28 Feb 2015. http://www.aljazeera.com/news/2015/02/egyptian-court-declares-hamas-terrorist-group-150228122454458.html [vissza]

²⁰ GCC declares Lebanon’s Hezbollah a ‘terrorist’ group. Aljazeera, 02 Mar 2016. http://www.aljazeera.com/news/2016/03/gcc-declares-lebanon-hezbollah-terrorist-group-160302090712744.html [vissza]

²¹ A kérdéshez bővebben lásd Rostoványi Zsolt: A „totalizáló” iszlámtól a „szekularizált” iszlámig. Az iszlám civilizáció a retradicionalizáció és modernizáció kettős szorításában. In: Csicsmann László (szerk.): Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten. Az államiság eltérő modelljei. BCE Nemzetközi Tanulmányok Intézet, AULA, 2010. 13-84.o. [vissza]

²² Olivier Roy: The Failure of Political Islam. I.B.Tauris Publishers, London, 1994. 14.o. [vissza]

²³ Abdullahi Ahmed An-Na’im: Islam and the Secular State. Negotiating the Future of Shari’a. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, and London, England, 2008. 1-12.o. [vissza]

²⁴ Goldziher Ignác: Az iszlám vallása. In: Goldziher Ignác: Az iszlám kultúrája. Művelődéstörténeti tanulmányok, második kötet (válogatta és szerkesztette Simon Róbert). Gondolat, Budapest, 1981. 804. o. [vissza]

²⁵ Olivier Roy: Globalized Islam. The Search for a New Ummah. Columbia University Press, New York, 2004. 10. o. [vissza]

²⁶ Daniel Pipes: ISIS Is Not Islamic? September 10, 2014. http://www.danielpipes.org/blog/2014/09/isis-isnot-islamic [vissza]

²⁷ Vö. A collection of the words of the Ulama’ regarding Dawlah (ISIS). Arrahmah.com, 2 Januari 2015. http://www.arrahmah.com/english/a-collection-of-the-words-of-the-ulama-regarding-dawlah-isis.html; Mehdi Hasan: How Islamic Is Islamic State? NewStatesman, 10 March 2015. http://www.newstatesman.com/world-affairs/2015/03/mehdi-hasan-how-islamic-islamic-state [vissza]

²⁸ Age of the Wolf. A Study of the Lone Wolf and Leaderless Resistance Terrorism. A Special Report of the Southern Poverty Law Center. Montgomery, Alabama, February 12, 2015. 4.o. [vissza]

²⁹ Az Egyesült Államokban a legtöbb áldozattal járó, „nem iszlám” merénylet az 1995-ben Oklahoma Cityben Timothy McVeigh által elkövetett robbantás volt 168 halálos áldozattal. [vissza]

³⁰ START (National Consortium for the Study of Terrorism and Responses to Terrorism) [vissza]

³¹ Twenty-Five Years of Ideological Homicide Victimization in the United States of America. Report to the Office of University Programs, Science and Technology Directorate, U.S. Department of Homeland Security. March 2016. [vissza]

³² European Union Terrorism Situation and Trend Report 2015. Europol, European Law Enforcement Agency, TE-SAT 2015 [vissza]

³³ Fabiny Tamás: Keresztény terrorizmus vagy istenkáromlás? Északi Egyházkerület. Az Északi Evangélikus Egyházkerület honlapja. http://eszak.lutheran.hu/mediatar/irasok/kereszteny-terrorizmus-vagyistenkaromlas [vissza]

³⁴ Lehetetlen a muszlimok integrálása. Interjú Maróth Miklóssal. Mandiner, 2016. február 23. http://mandiner.hu/cikk/20160223_maroth_miklos_lehetetlen_a_muszlimok_integralasa [vissza]

³⁵ Márfi Gyula veszprémi érsek hozzászólása a Polgári Kanizsáért Alapítvány által a migrációs válságról rendezett konferencián, Nagykanizsa, 2016. február 27. Lásd Európa iszlamista megszállása? Zalai Hírlap Online, 2016. február 28. http://zaol.hu/hirek/europa-iszlamista-megszallasa-a-temarol-szombatonrendeztek-konferenciat-neves-szakertokkel-1755700 [vissza]

³⁶ A dzsihád értelmezéséhez lásd Kinga Dévényi: The Struggle for Faith in Islam. The Theory and Practice of Jihad. In: Kinga Dévényi (ed.): Studies on Political Islam and Islamic Political Thought. Corvinus University of Budapest, Institute for International Studies, Corvinus Centre for Islamic Studies, 2013. 63-97. o. [vissza]

³⁷ Szajjid Kutb “Maálim fi-t-tarík” (Mérföldkövek/útjelzők) c. munkájában fogalmazta meg a fő áramtól eltérő dzsihád-(újra) értelmezését, amely a permanens dzsihádot állandó kötelezettséggé teszi. Kutb művének magyar fordítását lásd Szayyid Qutb: Útjelzők. In: Simon Róbert: Az iszlám fundamentalizmus i.m. 274-415.o. [vissza]

³⁸ Bővebben lásd Rostoványi Zsolt: Európai (euro-)iszlám vagy iszlám Európában i.m. [vissza]

³⁹ Muslime integrieren sich, Deutsche schotten sich ab. Spiegel Online, 08.01.2015. http://www.spiegel.de/politik/deutschland/islam-studie-muslime-integrieren-sich-deutsche-schotten-sich-ab-a-1011640.html [vissza]

⁴⁰ “Islam gehört nicht zu Deutschland”. AfD will in neuem Parteiprogramm Profil schärfen. Focus Online, 22.03.2016. http://www.focus.de/politik/deutschland/islam-gehoert-nicht-zu-deutschland-afd-will-in-neuemparteiprogramm-profil-schaerfen_id_5379019.html [vissza]

⁴¹ Bővebben lásd Rostoványi Zsolt: A németországi muszlim közösségek. In: Rostoványi Zsolt (szerk.): Az iszlám Európában i.m. 293-347.o. [vissza]

⁴² Thilo Sarrazin: Deutschland schafft sich ab. Wie wir unser Land aufs Spiel setzen. Deutsche Verlags-Anstalt, Berlin, 2010 [vissza]

⁴³ Molenbeek: the Brussels borough becoming known as Europe’s jihadi central. The G uardian, 15 November 2015. http://www.theguardian.com/world/2015/nov/15/molenbeek-the-brussels-borough-in-the-spotlightafter-paris-attacks [vissza]

⁴⁴ Muslims in Europe: Questions and Answers. European Network Against Racism, 20 Februars 2015. http://www.enar-eu.org/Muslims-in-Europe-Questions-and [vissza]

⁴⁵ The World’s Muslims: Religion, Politics and Society. Chapter 2: Religion and Politics. Pew Research Center, April 30, 2013. http://www.pewforum.org/2013/04/30/the-worlds-muslims-religion-politics-society-religion-and-politics/ [vissza]

⁴⁶ Fred Halliday: Islam and the Myth of Confrontation. Religion and Politics in the Middle East. I.B. Tauris Publishers, London and New York, 1995. 133-141. o. [vissza]

⁴⁷ Muhammad Amara: Islam and Human Rights. ISESCO, Rabat, 1996 [vissza]

Joan Miró: A Rajzok sorozatból

VANCZA JÁNOS

A párizsi klímacsúcsról

Mióta az ember benépesítette a Földet, eltűnt az állat- és növényvilág negyede, zöme az utóbbi száz év alatt. Egyes becslések szerint jelenleg naponta l30 növény- és állatfajjal lesz szegényebb planétánk.

A bolygónkat tíz kilométer szélességben védő, életadó légréteg összetétele fokozatosan változik, növekszik benne a széndioxid koncentrációja. Két évtized alatt 50 százalékkal emelkedett, s ezzel 420 ezer éves rekordot döntött meg. Következményeit mindnyájan érezzük, tapasztaljuk: az üvegházhatás, a felmelegedés miatt megszaporodtak az erdőtüzek, orkánok, tornádók, cunamik. Pusztulnak az óceáni planktonok, olvadnak a gleccserek, jéghegyek, zsugorodnak az örök jégmezők az Arktiszon és az Antarktiszon.

Az 1988-ban az ENSZ kezdeményezésére megalakult Éghajlat-változási Kormányközi testület (IPCC) célul tűzte ki annak felmérését, hogy milyen kockázatot rejt az éghajlatváltozás az ember életterére. A kutatók már az 1990-es években határozottan jelezték a problémákat: a széndioxid kibocsátás növekedése rossz irányba viszi az emberiség jövőjét. Az IPCC ma már követelményként fogalmazza meg: minden társadalmi közösség és egyén felelőssége, hogy csökkenjen a káros anyag-kibocsátás, minthogy már közel vagyunk a korábban maximálisan meghatározott 2 °C -os felmelegedési határhoz.

A klímaváltozás néhány következményéről

A világ energiaéhsége hihetetlen mértékben növekszik. Mára a Földet gyakorlatilag teljesen és sűrűn behálózza a repülő- és hajóforgalom, a vonatközlekedés, a környezetet terheli az autók és az úthálózat állandóan bővülő növekedése, a kamionforgalom és a fűtés, a gépek mozgatása, stb. Az ehhez szükséges energiamennyiségnek 78,4 százaléka fosszilis energiaforrásból – szén, kőolaj, gáz – származik. Az égetés alkalmával jelentős mennyiségű széndioxid szabadul fel, ami a légkörbe kerül és növeli a globális felmelegedést. Fosszilis energiahordozók nem mindenütt találhatók földünkön, ezeket is szállítani kell a hiányt szenvedő országokba. Már napjainkban is, de a jövőben még inkább, geopolitikai feszültségek kirobbanásának okai lehetnek.

Földünk jelentős részén a téli hómennyiség és a gleccserek olvadása látja el a lakosságot ivóvízzel, ez biztosítja a mezőgazdasági területek jelentős részének és a természeti rendszereknek a vízellátását. Ez az éltető forrás a klímaváltozás következtében már csökken, és a közeljövőben kritikusan visszaeshet.

Az ide sorolható – hómennyiségtől függő – vízgyűjtő területeket gyakorlatilag minden földrészen megtaláljuk: az USA nyugati részén, Dél-Európában, a Közel-Keleten és Ázsia középső részein. Elkerülhetetlen, hogy az érintett országok, területek, régiók, pl. az Egyesült Államokban a Colorado-medence, avagy Észak-Mexikó, Peru, Marokkó, Szíria, Törökország, Irán keleti része, stb., vízgazdálkodása felkészüljön arra a várható időszakra, amikor a hó és jég eredetű vizek, víztározó helyek már kiszáradnak. Mint már ma is tapasztalható, mindez óriási népvándorlást indíthat el, és oka lehet polgárháborúk kirobbanásának is. Egy tanulmány korábban arra a megállapításra jutott, hogy a 2006-2010 közötti rekord szárazságnak köze volt egyes régiókban a kirobbanó polgárháborúkhoz.

Külön meg kell említenem a Himaláján olvadó gleccsereket. Egyes szakemberek becslése szerint itt található az összes édesvíz-készlet közel fele, mely jelenleg több mint egy milliárd embernek biztosítja az éltető vizet. Az ipari szennyezés, a nyitott fatüzelésű és egyéb tűzhelyek fokozzák a széndioxid kibocsátást, felgyorsítva a gleccserek olvadását. Tavakban gyűlik össze a víz, majd hirtelen lezúdulva elönti az ottani falvak egy részét.

Kutatók megfigyelései és elemzései szerint a Jeges-tenger is fokozatosan szűkül. A sarkkörön túli fagyos talajréteg Alaszkától a szibériai tundrán át évről évre gyorsuló ütemben olvad. A permafroszt alól feltörő, kiszabaduló metán huszonhétszer nagyobb mértékben szennyezi a levegőt, mint a széndioxid. Becslések szerint a levegőszennyezés negyedét már a felszabaduló metán adja.

Az Európai Unió Bizottsága 2015. október elején adta közre az EU 2020-ig tartó biodiverzitás stratégiájának középtávú beszámolóját. Az évtized elején kitűzött főbb célok megvalósításában alig sikerült haladást elérni, a fenntartható mezőgazdaság kérdésében pedig teljes a kudarc.

Sok növényt és állatot a kihalás veszélye fenyeget, a fauna számos madárfaját is érintve, csupán 52 százalékuk sorolható a biztos állományú kategóriába. A 28 tagállam közül egyedül Finnország mutatott be tervet, de ez még nem azonos a megvalósítással.

A BirdLife Europe madárvédelmi szervezet 2015. júniusi beszámolója szerint a természetvédők többnyire eredménytelenül lépnek fel az EU területén a termőföldet sújtó környezetvédelmi válság enyhítése érdekében. 1980 óta jelentősen csökkent a mezőgazdasági területeken a madarak száma, a legelők is pusztulnak pl. Németországban, Szlovéniában, Bulgáriában, stb., de nálunk is. A mezőgazdasági biodiverzitás és a környezetvédelem ügyében a törvények végrehajtására kell összpontosítani, ellenállva az ipari lobbik nyomásának, nemkülönben a tagállamoknak a törvények gyengítésére irányuló kezdeményezéseinek. (Forrás: Birdlife International)

Felteszem a kérdést: vajon hogyan érvényesülnek a fenti törvények a magyar mezőgazdasági oligarchák földjein és az 2015-16-ban eladott 320 ezer hektár állami földön? Egyáltalán érdekli-e a tulajdonosokat a biodiverzitás fenntartása?

Számos példát említhetnék hazánk ez irányú állapotáról, de csupán gólyáink állományának csökkenéséről számolok be röviden. A 75 évvel ezelőtti (azóta figyelik a szakemberek) 15-16 ezer pár létszáma az 1960-as évek végére a harmadára csökkent a táplálkozási- és korábbi fészekrakó helyeik megszűnése miatt.

A jelenlegi állomány a 2014-es felmérés alapján – amelyet a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület végzett –, 4950 fészkelő párra tehető, 40 százalékuk az ország észak-keleti megyéiben költ. Tokajban és Bodrogkeresztúron magam is évek óta figyelem őket: a két településen 20-22 fészek található, ennek háromnegyede az utóbbi községben. Néhány télen az egyik gólya ott is telelt át. Az átlagos fiókaszám 2,55, az általam megfigyelt fészkekben általában 2 fióka nő fel.

A gólyaállomány-csökkenés hátterében a táplálékhely szűkülése áll: a gyep 1941 óta harmadával, félmillió hektár területtel csökkent, miközben megduplázódott a beépített területek nagysága. A csatornarendszerek üzemeltetése mellőzi a vízmegőrzési célokat, a vizes élőhelyek lerontása kihat a gyepek állapotára, elősegíti a kiszáradást. Ezt tovább rontja a klímaváltozás, a nyári szárazság. A gólyák alkalmazkodó képességét bizonyítja, hogy szaporodási helyeiken a táplálékszerzés egyik forrását a kukázásban találták meg.

Fontos lépések az új irány felé

Az országok keresik a környezetbarát energiaforrásokat, és már sok helyen át is tértek ilyenek alkalmazására. Ezek a szélerőművek, napelemek, vagy mint az EU-ban leginkább preferált megújuló energiaforrás, a biomassza. Ennek legnagyobb arányt képviselő formája a fa-apríték, más néven a pellet. Elégetése az EU szerint hivatalos megújuló energiának minősül. Az EU Parlament döntése nyomán ennek további növekedése várható. 2013-ban Európa kb. 20 millió tonna fa-pelletet tüzelt el, ami a világ ilyen irányú felhasználásának a 79 százalékát tette ki.

A Climate Center szervezet Európa legnagyobb brit erőművét vizsgálta, amely széntüzelésről fatüzelésre állt át. Felmérésük kimutatta, hogy a fatüzelésű erőmű 15-20 százalékkal több széndioxidot bocsátott ki, mint a széntüzeléskor. Sőt az így nyert energia 65-70 százaléka hő, csak az egyharmada elektromos energia. A tiszta áramtermelés így valójában jelentős pazarlás.

Előtérbe kerül és már a küszöbön áll az autók elektromos hajtásra való áttérése, amely csökkentené a károsanyag kibocsátást a levegőbe, és feltehetően a kőolajfüggőséget is annak arányában, amilyen mértékben sikerül átállni az új energiaforrásokra. Ez azonban a gépkocsigyártóktól új beruházásokat igényel: új akkumulátorok, új töltőállomások telepítése, továbbá a hatótávolság, azaz a megtett út növelése egy feltöltéssel. Az áttérés jelentősen hozzájárulna ahhoz, hogy végbemenjen a korszakváltás a környezetpusztító, levegőszennyező és globális klímaváltozást előidéző eddigi helyzeten.

A Bonni Kezdeményezés elnevezésű nemzetközi mozgalom a leromlott földek újrahasznosítását tűzte ki célul. El kell érni – aminek a Dohában megtartott ENSZ klímatalálkozó új lendületet adott –, hogy 2020-ra 150 millió hektár föld váljon ismét termőterületté. A föld-rehabilitációból India például 10 millió, a közép-amerikai szövetség 20 millió hektár újrahasznosítására vállalt részt.

Dániában 2013-tól tilos az új építésű ingatlanokba olaj-, illetve gázfűtést telepíteni. 2016-tól pedig a meglévő ingatlanok tulajdonosainak is más fűtési módra kell átállniuk, amihez az állam támogatást is nyújt. A cél az, hogy 2050-ig teljesen megszűnjön a gáz- és olajalapú fűtés, továbbá a szénerőműveket is leépítik. (Atomreaktorokat az ország nem működtet!) Teljesen átállnak a megújuló energiaforrásokra: a szélerőművekre, és a biogáz telepekre. (Forrás: www.greenfo.hu)

Röviden a párizsi klímacsúcs döntéseiről

A 2015. december első felében Párizsban megtartott XXI. klímakonferencián az ENSZ főtitkára mellett 195 ország vezetői voltak jelen, valamennyi jelentős mennyiségű káros anyagot kibocsátó nagyhatalom képviseltette magát. Az USA delegációját Obama elnök vezette, kis hazánkat Áder János köztársasági elnök. A tanácskozás célja a globális felmelegedés kordában tartása, illetve csökkentése volt. (Eközben a hazai médiákban a tanácskozás alatt és után is a Paksi Atomerőmű bővítésének környezettudatos propagálásáról beszélt az egyik szakmai vezető!)

Az országonként előre kidolgozott vállalások együtt sem elégítették ki a globális igényeket, hiszen az érdekek ütköztek egymással. Az előrelépést jelentő környezetvédelmi döntéseket egyik ország sem preferálta gazdasági megfontolások miatt. A házigazda Franciaország több szempontból új alapokra helyezte a szervezést, a világ lakossága mélyebb és alaposabb megoldást várt.

A két hétig (november 30. – dec. 13.) tartó tanácskozáson kemény vita folyt, a befejezést egy nappal el kellett halasztani. Csak az utolsó éjszaka sikerült a közös dokumentumot véglegesíteni és a 195 ország vezetőivel elfogadtatni.

A dokumentum lényegét az alábbiakban kísérlem meg összefoglalni:

– A felmelegedés mértékét hosszú távon 2 °C alá, majd egy fokra kell csökkenteni. A tudományos kutatások eredményeinek felhasználásával gyors mérséklést kell elindítani. A megvalósítás során a kormányoknak biztosítaniuk kell az átláthatóságot;

– Az országok kormányainak a médiák segítségével fel kell hívniuk a lakosság figyelmét a változtatás fontosságára, és folyamatosan tájékoztatatniuk kell a közvéleményt;

– A klímaváltozás során törekedni kell a károk és a veszteségek minimalizálására;

– Mivel a fejlődő országok gazdaságának fejlesztése és ennek eredményeként a szociális ellátás, a megélhetés biztosításának növelése fontos a felzárkózás és a világbéke szempontjából, folyamatos segítésre, nemzetközi támogatásra van szükség, hogy a környezetvédelem ne szenvedjen kárt. Történelmi okok miatt is indokolt, hogy a fejlett országok évente 100 milliárd dollárt mozgósítsanak 2025-ig a program megvalósítására, továbbá a fejlettek önkéntesen is segítsék, támogassák a fejlődőket.

A megegyezés érvénybe lépéséhez nélkülözhetetlen, hogy a széndioxid kibocsátás 55 százalékát adó 55 ország ratifikálja a programot (de természetesen a többiek is). Az elfogadott intézkedés-sorozat magvalósítását öt év múlva napirendre tűzik. (Forrás: ec.europa.eu.)

Példaértékű a globális felmelegedés elleni fellépés a dél-amerikai Uruguayban, bebizonyítva, hogy lényegében csak elhatározás kérdése átállni a mérsékelt széndioxid- kibocsátásra. Miközben Párizsban folyt a huzavona, komoly eredményt tett le az asztalra az uruguay-i vezető. 2010-ben valamennyi ottani párt támogatta az energiapolitika megváltoztatását. Az eredmény: az elektromos áram 95 százalékát megújuló energiaforrásból nyerik: szélturbinák, napelemek, vízierőművek és biomasszák adják az áramot. Beigazolódott, hogy a biztonságos környezet a befektetőknek alacsony építési költségekkel jár, így „a megújuló energiaforrások egyszerű üzletek” – nyilatkozta Mendez. (www.greenfo.hu)

Úgy vélem, az alábbi hiteles személy véleménye méltó lezárása a témának és megható, tele igazságot tartalmazó, sűrített esszencia, megrázó kiáltás és könyörgés. Az ausztrál bennszülött wurundjeri törzs főnöke, Burnam Burnam így összegezte véleményét a világban zajló folyamatokról egy ötvenéves amerikai orvosnőnek, aki Észak-Ausztráliában 2200 kilométeren át vándorolt együtt a törzzsel, amely befogadta őt, velük élt át minden keservet és emberi melegséget is:

Könyörgünk, hogy belássátok végre, mit tesz a ti életmódotok a vizekkel, állatokkal, a levegővel, mit tesztek önmagatokkal. Könyörgünk, hogy rátaláljatok a helyes útra, és ne engedjétek elpusztulni ezt a világot. Most még visszanyerhetitek az igazi létezés sérthetetlen szellemét. Még van idő, hogy kellő figyelemmel, törődéssel véget vessetek a bolygón tomboló pusztításnak, de mi már nem tudunk tovább segíteni nektek. A mi időnk lejárt. Megváltoztak az esőzések, megindult a fölmelegedés, és látjuk, hogy évről évre fogyatkoznak a növények, az állatok. Tovább már nem tudunk emberi formát adni lelketeknek, mert hamarosan víz és élelem nélkül marad a sivatag. (Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak! 158.old. Partvonal K.)

A szerző-orvosnő felkiált a törzsfőnök eszmefuttatásának hatása alatt: Bárcsak ők irányítanák a világot! Mennyire megváltoznának az emberi kapcsolatok! A szerzőt hazájában kinevették, a Ku-Klux-Klan ellenségnek nyilvánította, egy fehér fajvédő csoport rasszistának bélyegezte.

Érdemesnek tartom, hogy minden kormány és minden ember megszívlelje a fenti könyörgést és annak szellemében cselekedjen, éljen.

MÁTRAI ZSUZSA

A mentális környezetszennyezés jelenségköre és gyökerei

A környezetszennyezés témakörében tengernyi szakirodalom segít az eligazodásban. A szakmában és a közbeszédben egyaránt széles körben használt fogalom a természeti környezetszennyezésre vonatkozik és ez annyira egyértelmű, hogy még a jelzőt sem kell kitennünk hozzá. Vita csak azon van, hogy mennyiben felelős ezért az emberiség, és hogy megállítható-e még egyáltalán. Anélkül, hogy ezekben a kérdésekben állást foglalnék, inkább olyan jelzővel szélesítem a környezetszennyezés fogalmát, amely egyben új nézőpontot is jelenthet. Ahogy a címben is jeleztem, a mentális környezetszennyezésről fogok beszélni. Előtte azonban érdemes röviden áttekinteni a mentális állapothoz kapcsolódó elméleti megközelítéseket néhány hazai és nemzetközi kutatás eredményeivel összefüggésben. ¹

Elméletek és kutatások a mentális állapotról

A társadalom és az egyén mentális állapotának fontosságát, annak felértékelődését jól mutatja, hogy főként az ezredforduló után a hazai és a nemzetközi szakirodalomban is fókuszba kerültek azok a témák, melyek valamilyen módon erre vonatkoztathatók. A jólét—jóllét (well-being) összefüggéseihez kapcsolódó elméletekre és kutatásokra gondolok, melyek pl. olyan alapkérdésekre keresték a választ, hogy mi befolyásolja leginkább az emberek mentális állapotát, elegendő-e a jólét a jólléthez, a GDP magas szintje egy ország lakosságának személyes és társadalmi jóllétéhez.

A well-being elméletek egy jelentős csoportja megegyezik abban, hogy a társadalmi tőke erőssége vagy gyengesége az a tényező, mely az egyik legdöntőbb hatással bír az emberek jóllétére. Fukuyama értelmezésében a társadalmi tőke az emberi kapcsolatok olyan hálózata, mely a társadalom informális és közös értékein alapul. Ilyen informális értékek többek között a bizalom, a kölcsönösség, az együttműködés, az igazmondás, a megbízhatóság, a kiszámíthatóság (Fukuyama,1997; 2000). Az emberi kapcsolatok minden dimenziójában fontosak ezek a közös értékek, de közülük is legfőképpen a bizalom – a közeli és a távolabbi emberi kapcsolatainkban csakúgy, mint az intézményekben (Skrabski, 2008). A well-being elméletek ugyanakkor jól tükrözik azt a köztapasztalatot, hogy az utóbbi évtizedekben a társadalmi tőke – és benne a bizalom –, az emberi kapcsolatok minden dimenziójában erodálódott (Meleg, 2012).

Ami a másik fő kérdést, a jólét-jóllét viszonyát illeti, a döntő pont az, hogy lineáris-e köztük a kapcsolat. Más szavakkal: ha van jólét, jóllét is van-e? E tekintetben már megoszlanak a szakértői vélemények, amennyiben a szakirodalomban mindkét szélső pólus megjelenik. Az is, amelyik szerint a jóllét a jóléttől függ, meg az is, amely elhanyagolhatónak tartja az objektív életkörülményeket a szubjektív jóllét érzésében. A köztes álláspont az, hogy az objektív életkörülmények és a pszichológiai tényezők együttesen határozzák meg a jóllétet (Easterlein, 2005).

Az empirikus kutatások egyértelműen cáfolták azt a nézetet, miszerint a GDP növekedés, azaz a jólét elegendő lenne az emberek jóllétéhez. Két példával élve: a Gallup Intézet 2006-os, 132 ország felnőtt lakossága körében felvett adatai sem erősítették meg, hogy a gazdasági növekedés feltétlenül együtt járna az élettel való elégedettséggel (Deaton, 2007), ahogy Kopp és munkatársai sem találtak lineáris kapcsolatot a financiális jólét és a szubjektív életminőség megítélése között (Kopp, Martos, 2011). Ez utóbbi adatforrása a Hungarostudy Egészség Panel (HEP) elnevezésű országos longitudinális kutatás volt, négy alkalommal felvett magyar adatokra építve 1988 és 2006 között. A jólét-jóllét viszony mellett vizsgálták a másik fontos kérdéskört is, a társadalmi tőke és benne a bizalom hazai állapotát. Azt találták, hogy a társadalmi tőke állapotára utaló bizalom jelentősen megrendült, 2002 és 2006 között 54%-ról 71%-ra növekedett azoknak az aránya, akik már nem bíznak senkiben (Kopp, 2008; Skrabski, 2008).

Több olyan nemzetközi kutatást is találunk, melyben Magyarországra vonatkozó adatok is szerepelnek. Az egyik ilyen a New Economics Foundation (NEF) 2007-es, még a pénzügyi válság kitörése előtti vizsgálat, melyben három (személyes, társadalmi, munkahelyi) jólléti összetevő mentén rangsoroltak 22 európai országot, és ezek közt Magyarország a 19. alsó helyet foglalta el. Ha az összetevőkön belüli komponenseket is figyelembe vesszük, azt láthatjuk, hogy a magyar felnőttek személyes jóllétét rossz érzelmi állapotuk, az élettel való elégedetlenségük, vitalitásuk hiánya és alacsony szintű önértékelésük rontja a leginkább. A társadalmi jóllétüket pedig főként az, hogy kevés támogató kapcsolattal rendelkeznek, bizalomindexük alacsony és hovatartozásukban is bizonytalanok. Mindehhez hozzájárul még, hogy a munkahelyükön sem érzik jól magukat (Michaelson et al, 2009). Egy másik nemzetközi kutatás, a Happy Planet Index (HPI) 2012-es adatai szerint a 10 fokú skálán mért jóllét-mutatók rangsorában, melyben a vizsgálatba bevont 151 ország átlaga 5,3 volt, Magyarország a 4,7-es értékével átlag alatt szerepelt (Abdallah et al, 2012).

Mindezek mellett érdekesek lehetnek még azok a nemzetközi összehasonlító kutatások, melyek a jóllétet körülíró sok szinonima közül (például életminőség, élettel való elégedettség, élet élvezete, boldogság), Veenhoven (2007) nyomán a boldogság fogalom középpontba állításával próbálták megragadni azt az egyszerűnek látszó kérdést, hogy vannak-e „boldog országok” és ha igen, milyen mértékben azok. A 2009-es Map of Happiness vizsgálat szerint Magyarország a térképen bemutatott 103 ország között a 74., a 44 európai ország között a 28. helyen állt, vagyis a kevésbé boldog országok közé tartozott (Medrano, 2009). Hasonló eredményt tükrözött a 2013-as World Happiness Report is, mivel a 156 vizsgált ország rangsorában a 96., a 26 európai ország között a 24. majdnem utolsó helyet foglaltuk el (Helliwell et al, 2013).

A mentális rosszlét mutatói

Talán nem annyira meglepő, hogy a hazai és a nemzetközi kutatási eredmények eléggé egybeesnek sokunk mindennapi tapasztalatával. Mert mitől érzi rosszul magát az ember? Az biztos, hogy a szakirodalomban sokat emlegetett általános bizalomhiány ebben döntő szerepet játszik, de azért bőven találunk más rosszléti mutatókat is. Egy évekkel ezelőtti írásomban a teljes körű bizonytalanságot, a kiszámíthatatlanságot és ezzel összefüggésben a tervezhetetlenséget és a perspektívahiányt emeltem ki (Mátrai, 2009). Továbbgondolva a kérdést, más köztapasztalattal igazolható mutatókkal is kiegészíthetők az eddig felsoroltak. Például a sodródás- és a szabálykövethetetlenség érzésével, mely szorosan az előbbiekből fakad, vagy a feleslegesség érzésével, ami ha nem is annyira általános, de már nem is annyira generációfüggő. Mindezekhez társul a több helyről jövő fenyegetettség érzése és egyre erősebben az identitáskrízis, mely a korábban biztosabb valahova-tartozás érzését kérdőjelezi meg.

A fent leírt mentális kórkép gyökereit a makro-folyamatokban és azokon belül a már-már totális környezetszennyezésben látom. Azokban a mérgekben, melyek nem csak a szennyezett természetből, hanem a gazdaságból, a társadalomból és a politikából is felénk áradnak. Mert 1989 nem csak politikai fordulat volt, gazdaságilag és társadalmilag is kifordította a világot.

A mentális környezetszennyezés gazdasági gyökerei

Sokan tudják, de szerintem nem elegen tartják világfordító jelentőségűnek azt az eseményt, mely Washingtonban történt 1989 novemberében. Az ott lezajlott gazdasági konferenciának volt ugyanis az eredménye az ún. washingtoni konszenzus, mely vezető amerikai politikai és pénzügyi szereplők, valamint az ott székelő Valutaalap és Világbank képviselői között köttetett. Az eredeti cél a latin-amerikai országok adósságválságának megoldása volt, de túllépve ezen egy olyan gazdasági doktrína született, mely minden ország gazdasági átalakításának iránytűjévé vált (Szakolczay, 2005, 2010). A John Williamson által összeállított és követendőnek tartott 10 pontos listából azonban csak azokat a pontokat emelték ki, melyek szabad utat engedtek a nemzetközi pénzintézetek hitel-kihelyezési politikájának, és lebontották a falat a külföldi befektetések előtt. A legfontosabb ilyen követendő pontok ma már közismertek: a dereguláció, a költségvetési szigor, a privatizáció és a piaci liberalizáció (Stiglitz, 2003, 2005).

Legfőképpen a dereguláció indította el a pénzpiac globális gazdasági dominanciáját az olyan szabályozók leépítésével, melyek korábban még védték a nemzeti pénzpiacokat és korlátozták a banki műveleteket. Ehhez járult hozzá a technológiai, ezen belül a számítástechnikai robbanás, mely hatalmas profitszerzési távlatokat nyitott meg a pénztőke előtt. Az erőteljesedő árnyékbankok (brókerházak, befektetési, fedezeti alapok, biztosító, tanácsadó, kivásárló cégek) még a hagyományos bankoknál is jobban ki tudták használni a komputerizáció adta, percekben mérhető új profitszerzési utakat, mivel nem kellett hosszabb távban gondolkozniuk. Ezek színre lépésével a pénzpiacon olyan új üzletkötési elemek jelentek meg (például opció, derivatíva), melyek révén a pénz gyakorta virtualizálódott, mivel az egymásba fonódó műveletek során könnyen elvesztette eredeti reálfedezetét. (Almási, 1997, 2009).

Mindennek eredményeként a 90-es évekre megfordult az arány a valós és a virtuális pénz között, ami számos kedvezőtlen következménnyel járt. A gazdaság kettévált: pénztermelő fantom- és árutermelő reálgazdaságra (Ellwood, 2003). A fantomgazdaságban nagymértékű tőkefelesleg, ezzel szemben a reálgazdaságban számottevő tőkehiány képződött (Szalai, 2006), mivel a felhalmozódott virtuális pénzt a kevesek kezén koncentrálódott pénztőke nem a reálgazdaságba fektette be, hanem kemény feltételű (lásd költségvetési szigor) hitelkihelyezésekkel próbálta a tőkeszegény makro- és mikro-gazdaságokkal felszívatni, nemzeti és családi hitelgazdaságok sokaságának egzisztenciális circulus viciosusát eredményezve. A hatalmas arányú virtuális pénz megjelenése miatt a pénztőke a világgazdaság legfőbb destabilizáló tényezője lett (Ellwood, 2003), ami a 2008-as pénzügyi válság bekövetkeztével mindenütt érezhetővé is vált.

De nem csak a dereguláció teremtette pénz forradalmából (Almási Miklós kifejezése) született fantomgazdaság ontott mérgeket a társadalomra és az egyénre, hanem a másik két újgazdasági doktrínapontnak, a privatizációnak és a piaci liberalizációnak köszönhetően a reálgazdaság is átment mérgeket hordozó változásokon. A korszellemet uraló neoliberális gazdaságfilozófia jegyében az állam és a piac viszonya ez utóbbi irányába tolódott el a pénz- és árupiac természetes önszabályozásába vetett feltétlen hit alapján. Az állam szabad teret engedett a privatizációnak, legtöbbször ott is, ahol gazdaságossági szempontok ezt nem indokolták. Az újdemokráciákba és a fejlődő országokba fék nélkül nyomulhatott be a külföldi tőke, főként a multi-, illetve transznacionális vállalatok megjelenésével, melyek pénzügyi megfontolásokból inkább a piacot vették meg, leépítve ezzel a még korábban nyereséges termelőágazatokat is. Az óriáscégek működési politikáját a termékek és szolgáltatások előállításának szétdarabolása jellemezte, kihelyezve munkahelyeiket azokba a régiókba, országokba, ahol a legalacsonyabban tarthatták a béreket és az adózási feltételek is a legkedvezőbbek voltak (Beck, 2005). Ezzel a munkaerőpiac struktúráján belüli arányok is jelentősen eltolódtak, a munkanélküliség megnövekedése mellett olyan bizonytalan foglalkoztatási formák elterjedésével (például részmunkaidő, közfoglalkoztatás, munkaerő-kölcsönzés), mely hatalmas tömegek számára hozott teljes létbizonytalanságot és dolgozói szegénységet.

A mentális környezetszennyezés társadalmi gyökerei

Az újgazdasági doktrínák okozta tömeges egzisztenciális veszélyeztetettség (hitelspirál, megélhetési bizonytalanság) a korábbiaknál is erősebben megosztó hatással lett a társadalomra. A szakirodalomból sokak által ismertek lehetnek azok a jelzős szerkezetek, melyek a társadalmi megosztottság következményeire és mértékére utalnak. Beck (2003) kockázat-társadalomról, Kiss Endre (2008) öndestruktív társadalomról, Fukuyama (2000) a nagy szétbomlásról beszél. Az apokaliptikus megfogalmazások mögött annak a fejlett országokban is elmélyült társadalmi szakadéknak a felismerése állt, amely a jövedelmi egyenlőtlenségek mértéktelen megnövekedése miatt következett be. Más írásomban (Mátrai, 2016) is idéztem már a Gini-index 2013-as adatait, miszerint az európai országokban átlagosan 25-szörös, Magyarországon 30-szoros, az USA-ban, Oroszországban és Kínában 40-szeres jövedelemkülönbségeket mértek. Ezeknél több, 50-szeresnél is nagyobb jövedelemkülönbségeket csak dél-amerikai és afrikai országokban találtak.

Az elképesztő jövedelmi egyenlőtlenségek alig belátható hatásait mutatja, hogy Piketty (2015) a tőkéről szóló nagyhatású könyvében több mint 200 oldalon foglalkozott e téma további gazdasági következményeinek az elemzésével (jólétmutató), Wilkinson (2006) pedig nem elsősorban a GDP szintjének, hanem a jövedelmi egyenlőtlenségek mértékének tulajdonította, hogy egy adott társadalomban milyen az egyének egészségi állapota, várható élettartama (jóllétmutató).

Mindezek mellett és ezeken túl, a hatalmas jövedelemkülönbségek olyan társadalmi egyenlőtlenségeket fixáltak, melyek az emberek makro- és mikro-kapcsolatait is folyamatosan bomlasztják. Ahogy egy korábbi, már hivatkozott írásomban (Mátrai, 2009) érzékeltetni próbáltam: ha az egyének túlnyomó többsége örökös szorongásban, a szegénységtől, a lecsúszástól való félelemben él, míg más kevesek tobzódnak a jólétben, nem csak a szegények és a gazdagok között éleződik ki az ellenségesség, hanem a társadalom legkülönbözőbb csoportjai között is. Mert a létért való küzdelemben, ahol az emberek egymástól veszik el a lehetőségeket, vagy egymás kiszolgáltatottjaivá válnak, mindenki szembe kerül mindenkivel. A fiatalok az idősebbekkel, az idősebbek a fiatalokkal; a termelők a fogyasztókkal, a fogyasztók a termelőkkel; a munkaadók a munkavállalókkal, a munkavállalók a munkaadókkal; az orvosok a betegekkel, a betegek az orvosokkal; a tanárok a diákokkal, a diákok a tanárokkal; a többségi nemzethez tartozók az etnikai és más kisebbségekkel, a kisebbségek a többséggel; az állam az állampolgárokkal, az állampolgárok az állammal. Szolidaritás helyett marad a kiszorítás, a nyomulás, az egymás és az állam kijátszása, a megélhetési bűnözés, na meg a panem nélküli circenses: a Való világgal, az Éden Hotellel és ezekhez hasonlókkal. Az egymásban ellenség-látás mérgét mára a társadalom már alaposan beszívta.

A mentális környezetszennyezés politikai gyökerei

1989 politikai jelentőségét nem szokták vitatni, mivel a világ egypólusúvá válása szemmel láthatóan is gyökeresen változtatta meg a 2. világháború után rögzült nagyhatalmi viszonyokat. De nagyon úgy tűnik, hogy csak kevesek számoltak a vele párhuzamosan lejátszódó újgazdasági folyamatok – benne az államok feletti globális pénzpiaci dominancia – társadalmi hatásával, aminek eredményeként a társadalmon belüli és a társadalmak közötti óriási gazdasági egyenlőtlenségek végül is összeértek.

A társadalmon belüli egyenlőtlenségek mértékét a jóléti államok idején a politika még korlátozta: a piac szabályozásával valamint a redisztribúció eszközeivel (mobilitás, elérhető iskolarendszer, társadalombiztosítás, progresszív adózás, szociális háló), eleget téve ezzel közszolgálati feladatainak. A pénzpiac vezérelte gazdaságban azonban az állami közvagyon jelentős részének és a közszolgálatnak a piacosításával, a közszolgálati feladatok kiszervezésével a politika kiszolgáltatta a lakosságot az ebből fakadó létbizonytalansági tényezőknek – így fizettethette meg vele immáron sokadszor a makro és a mikro adósságspirál összes költségét, ami aztán a társadalom többségének lecsúszásához vezetett (ebben áll a minimális állam). A közszolgálati feladatok érvényesülése főként a minden teret behálózó bürokrácia túlburjánzásában teljesedett ki, ami szintén nehezíti az emberek mindennapi életműködését (ebben áll a maximális állam). Az állami politika tehát, ahol csak tudta, lerázta magáról a közért való felelősséget, utat engedve ezzel a politikai környezetszennyezésnek, ami az egyén számára azt az üzenetet hordozta, hogy nincs honnan védelmet várnod, boldogulj, ahogy tudsz.

Mindemellett a társadalmak közötti hatalmas gazdasági egyenlőtlenségekből eredően, a nemzetközi erőtérből áradó politikai környezetszennyezés is nap mint nap belehatol az életünkbe. Nem kerülhetem meg, hogy ideidézzem Huntington apokaliptikus vízióját, melynek már az 1993-as első változatában, a Foreign Affairs publikálta cikkében is egy új világpolitikai korszak bekövetkeztét vetítette előre. Ez egy mondatban úgy foglalható össze, hogy az új világrendet a civilizációk összecsapása fogja meghatározni. A jövőre vonatkozó legfőbb tételei némi rövidítéssel a következők voltak.

I. A modernizáció nem azonos a nyugatiasodással, így nem vezet egyetemes civilizációhoz, illetve a nem nyugati társadalmak nyugatiasodásához.

II. A civilizációk közti erőegyensúly módosul, a Nyugat befolyása relatíve csökken, az ázsiai civilizációk ereje nő; az iszlám országok demográfiai robbanása destabilizáló következményekkel jár; a nem nyugati civilizációk erősebben kiállnak saját kulturális értékeik mellett.

III. Több civilizáción alapuló világrend alakul ki: a kulturális rokonságban álló országok csoportosulnak, együttműködnek egymással; nem vezethető át egyik civilizáció a másikba.

IV. A Nyugat egyetemesítő törekvései miatt konfliktusba kerül más civilizációkkal, leginkább az iszlámmal és Kínával. A konfliktusok kiterjedhetnek és háborúval fenyegethetnek.

V. A Nyugat életben maradásának feltétele, hogy az USA és Európa összefogjon; a civilizációk világháborúját úgy lehet elkerülni, hogy a világ vezetői elfogadják a világpolitika sokcivilizációs jellegét (Huntington, 2008).

A jövendölés azonnali heves és sokoldalú vitát váltott ki az Egyesült Államokban, mely az első könyvformában való megjelenés után (1996) sem csillapodott. ² Leghatásosabb kritikusa Fukuyama ³ volt, aki olyan erősen hitt a liberális demokrácia univerzalitásában – amúgy jó darabig tényleg minden jel erre mutatott –, hogy még az USA iraki háborúját is helyeselte ⁴, mert a demokrácia exportját nagyon is lehetségesnek tartotta.

Huntington világpolitikai víziója azonban napjainkban beigazolódni látszik, részemről azzal a kritikával, hogy ő a civilizációk összecsapásának bekövetkeztét pusztán a történelemből és a nem-nyugati társadalmak demográfiai robbanásából vezette le. Ezek a tényezők azonban nem szolgálnak elegendő magyarázatul arra, hogy miért csatlakoznak a nyugati országokból is annyian az Iszlám Államhoz és vállalják a terrorista merényleteket. Én úgy gondolom, hogy az iraki háborúval, később pedig az un. arab tavasszal indult el az a világméretű politikai környezetszennyezés, mely a pénzpiac vezérelte újgazdaságból eredő szintén világméretű jövedelmi és társadalmi egyenlőtlenségek miatt következett be. Ez adott teret a terrorizmust intézményesítő Iszlám Állam létrejöttének és ennek következményeként a leszakadt ázsiai és afrikai országokból jövő tömegméretű migrációnak.

A sokgyökerű méreghatások összeértek

Visszatérve a mentális rosszlét mutatóihoz, nehéz lenne köztük sorrendet felállítani. Hogy mi nyomaszt, vagy mitől szorongunk éppen a legjobban, az az egyéni élethelyzet és a körülöttünk aktuálisan zajló események függvénye. Közös pontjuk azonban van. Nevezetesen az, hogy a gyökerek és a mutatók külön-külön és egymással is szorosan összefüggnek.

Vegyük végig a mutatókat, kezdve a bizonytalanság érzésével. Ha megfordítjuk a dolgot, kézenfekvő a kérdés: mikor érezzük magunkat biztonságban? Ennek alapja mindenképpen az, ha a normális élethez biztosan kalkulálható jövedelemmel rendelkezünk. De lehet-e bárkinek is biztos jövedelme az újgazdasági viszony között? A hitelspirálban élőknek, a munkanélkülieknek, a dolgozói szegényeknek biztosan nem, ők teljes anyagi bizonytalanságban élnek. De a fent és a lent is forgandó, leginkább persze lefelé. Ezt jól mutatják a pénzügyi válság következményei, melyek nem mindig kímélték a felsőbb és a középosztályhoz tartozókat sem, a jövő kiszámíthatatlanságának érzése őket is erősen érintette, mert nem lehetett tudni, megúszhatják-e a teljes összeomlást. Csakúgy, mint a nemzetgazdaságok esetében, mivel korábban elképzelhetetlen átrendeződések következtek be a világgazdasági viszonyokban, elég, ha csak a hitelező és a hitelfelvevő országok közötti szerepváltásra gondolunk (l. pl. Kína és az USA közti fordulatot).

A bizonytalanságot, a jövő kiszámíthatatlanságát azonban nem csak a „mindenemet elveszíthetem” és a „lejjebb vagy teljesen lecsúszhatok” érzései fokozták és fokozzák tovább, hanem a Huntington vizionálta rémálom is, melyben a gazdasági és társadalmi fenyegetettség mára már a valós politikai fenyegetettséggel is összeért. A kiszámíthatatlan, bármikor bármely helyen bekövetkezhető szervezett terrorcselekmények már nem csak a javainkat, hanem az életünket is fenyegetik. A népvándorlásnak vagy európai nézőpontból migránsválságnak nevezett politikai jelenség pedig olyan, életeket nem kímélő civilizációs összecsapással fenyeget, mely tömegméretű identitáskrízissel is együtt járhat a befogadók és a menekülők szempontjából egyaránt.

De a minden nem biztos világában talán mégis az a legmérgezőbb, ami az ember nembeli lényegét érinti. Ha azt látjuk, hogy szinte már alig függ tőlünk valami, mert minden a fejünk felett dől el, akkor életünk tervezhetetlenné és perspektívátlanná válik. A közös életünket keretek között tartó szabályok még adhatnának támpontokat, de orwelli világban élünk: vannak, akik egyenlők és vannak, akik egyenlőbbek. Így amellett, hogy a szabályok követhetetlenül változnak (gyakran visszamenőleg is), könnyen beleeshetünk az egyenlők és az egyenlőbbek között húzódó külső és belső társadalmi szakadékokba. És ha már biztosan követhető szabályok sincsenek, marad a sodródás, hátha az ismeretlen út mégis vezet valahova. De nem vagyunk bizakodóak, ellenkezőleg, nagyon is bizalomhiányosak vagyunk. Az intézmények és egymás iránt is. És ez nagy baj, mert ha még van is hova alkalmilag elbújnunk, ott vehet igazán körül a társadalmi magány, a feleslegesség szomorú életérzése.

Nem gondolom, hogy az emberi tudatra ilyen erősen és általánosan ható totális környezetszennyezésnek nincsenek felelősei. Ahogy már utaltam rá, a töréspont szerintem 1989 volt. A politikai és a pénzvilág nyugati vezetőinek egymásba borulása és mérhetetlen felelőtlensége vezetett idáig. Elodázó problémakezelési technikáik mögött csak pénzük és hatalmuk megtartásának szándéka áll, és semmi jel nem mutat arra, hogy felébredt volna bennük a felelősség. A felelőtlenségben persze már jó ideje a keleti világ vezetői is osztoznak, de talán helyesebb azt mondani, hogy osztozkodnak.

Az Annie Hall című filmben a még kisfiú Woody Allen és anyja párbeszédének lényege ez volt: „Tágul a világegyetem, nem írom meg a házi feladatot. Erre az anyja: Brooklynban nem tágul.” Már pedig szerintem Brooklynban is tágul. Mert a nyugati felvilágosodásban gyökerező modernitás három értékfilozófiai eleme: a szabadság, egyenlőség, testvériség gazdaságilag, társadalmilag és politikailag egyaránt összeegyeztethetetlenné vált. Nemzeten belül és nemzetek között is. És magát Európát is beleértve.

JEGYZETEK

¹ Tanulmányomban több esetben alapoztam Kispálné Horváth Mária végzett doktoranduszom disszertációjának adatgyűjtésére, amikor a gondolatmenetem alátámasztására a szakirodalomból és az adatforrásokból válogattam (l. „A felnőttkori tanulás hatása a komfortérzésre.” Kézirat, 2015). [vissza]

² A hazai vitaírásokra itt nem térnék ki, mivel a liberális korszellem győzedelmeskedése melletti érvelésen túl, többségük csak a kelet-közép-európai, illetve az erdélyi vonatkozások hiányával foglalkozott. [vissza]

³ Eredetileg Huntington kritizálta Fukuyamát, aki az 1992-ben megjelent, „A történelem vége és az utolsó ember” című könyvében fejtette ki részletesen a fentiekben jelzett nézeteit. [vissza]

⁴ Később elismerte, hogy az iraki háború elindítása hibás politikai lépés volt. [vissza]

HIVATKOZÁSOK

ABDALLAH S., MICHAELSON J., SHAH S., STOLL L., MARKS N. (2012): The Happy Planet Index: 2012 Report. A global index of sustainable well-being. New Economics Foundation. London.

ALMÁSI MIKLÓS (1997): Napóra a Times Square-en. A pénz forradalma az ezredvégen. Kávé Kiadó. Budapest.

ALMÁSI MIKLÓS (2009): Hová tűnt az a rengeteg pénz? Válságkönyv. Athenaeum Kiadó. Budapest.

BECK, ULRICH (2003): A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Századvég Kiadó. Budapest.

DEATON, A. (2007): Income, Aging, Health and Well-being Around the World: Evindence from the Gallup World Poll. National Bureau of Economic Researches. Cambridge, MA.

EASTERLIN, R. A. (2005): Feeding the Illusion of Growth and Happiness: A Reply to Hagerty and Veenhoven. Social Indicators Research. 74(3), 429–443.

ELLWOOD, WAYNE (2003): A globalizáció. HVG Kiadó. Budapest.

FUKUYAMA, FRANCIS (1994): A történelem vége és az utolsó ember. Európa Könyvkiadó. Budapest.

FUKUYAMA, FRANCIS (1997): Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése. Európa Könyvkiadó. Budapest.

FUKUYAMA, FRANCIS (2000): A Nagy Szétbomlás. Az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése. Európa Könyvkiadó. Budapest.

HELLIWELL, JOHN, LAYARD, RICHARD, SACHS, JEFFREY (2013): World Happiness Report.
http://www.earth.columbia.edu/sitefiles/file/Sachs%20Writing/2012/World%20Happiness%20Report.pdf [2013.09.18.]

HUNTINGTON, SAMUEL. P. (2008): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa könyvkiadó, Budapest.

KISS ENDRE (2008): A globalitás, mint a modernitás dialektikája. In: PALÁNKAI TIBOR (szerk.) (2008): Kataklizmák csapdája. TSR Model Kft. Budapest. 51-73.

KOPP MÁRIA, MARTOS TAMÁS (2011): A magyarországi gazdasági növekedés és a társadalmi jóllét, életminőség viszonya. Magyar Pszichofiziológiai és Egészséglélektani Társaság.

KOPP MÁRIA (2008): Bevezetés: Az esélyerősítés magatartástudományi modellje. In: KOPP MÁRIA (szerk.) (2008): Magyar lelkiállapot 2008. Esélyerősítés és életminőség a mai magyar társadalomban. Semmelweis Kiadó. Budapest. 3-9.

MÁTRAI ZSUZSA (2009): Új korszak küszöbén: a túlélés pedagógiája. Iskolakultúra 2009/3-4.

MÁTRAI ZSUZSA (2016): Kifektetés az emberi tőkéből. Iskolakultúra 2016/2.

MEDRANO, JAIME DIEZ (2009): Map of happiness.
http://www.jdsurvey.net/jds/jdsurveyActualidad.jsp?Idioma=I&SeccionTexto=0404&NOID=103 [2013.07.19.]

MELEG CSILLA (2012): A bizalom hálójában – társadalmi nézőpontok. JURA 2012/1.

MICHAELSON, JULIET, ABDALLAH, SAAMAH, STEUER, NICOLA, THOMPSON, SAM, MARKS, NIC (2009): National Accounts of Well-being. Bringing Real Wealth onto the Balance Sheet. New Economics Foundation. London.

PIKETTY, THOMAS (2015): A tőke a 21. században. Kossuth Kiadó, Budapest.

SKRABSKI ÁRPÁD (2008): A társadalmi tőke változásai Magyarországon az átalakulás időszakában. In: KOPP MÁRIA (szerk.) (2008): Magyar lelkiállapot 2008. Esélyerősítés és életminőség a mai magyar társadalomban. Semmelweis Kiadó. Budapest. 121-130.

STIGLITZ, JOSEPH E. (2003): A globalizáció és visszásságai. Napvilág Kiadó. Budapest.

STIGLITZ, JOSEPH E. (2005): A viharos kilencvenes évek. A világ eddigi legprosperálóbb tíz évének története. Napvilág Kiadó. Budapest.

SZAKOLCZAI GYÖRGY (2005): A washingtoni konszenzus, és ami utána következik. Külgazdaság 2005/10.

SZAKOLCZAY GYÖRGY (2010): A washingtoni konszenzus és a poszt-szocialista országok. Competitio 2010/6.

SZALAI ERZSÉBET (2006): Az újkapitalizmus, és ami utána jöhet… Új Mandátum Könyvkiadó. Budapest.

VEENHOVEN (2007): Quality of life research. In: Bryant, C.D. & Peck, D.L. (ed.):‘21stCentury Sociology. A Reference Handbook’ Sage. Volume 2, Chapter 7.

WILKINSON, RICHARD (2006): Társadalmi korrózió, egyenlőtlenség és egészség. In: GIDDENS, ANTHONY, DIAMOND, PATRICK (szerk.): Írások az egyenlőtlenségről, az egyenlősdiről – és az új egyenlőségről. Napvilág Kiadó. Budapest.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A bunkóság társadalomfilozófiai fogalma

Egy 2002-ben kiadott, vaskos könyvet olvasok. Kiss Endre írta, a címe Monetarista globalizáció és magyar rendszerváltás, s alcíme szerint társadalomfilozófiai tanulmányokat tartalmaz. Közel másfél évtizede jelent meg hát, és mindmáig nem hallottam róla semmit, pedig ha visszagondolok az ezredforduló idejére, a helyzet megítéléséhez akkoriban leginkább ezt a kötetet kellett volna tüzetesen áttanulmányoznom.

Különösen azt a részt például, ahol az igazságosság problémáját tárgyalja, megállapítva róla, hogy „egyike a legnehezebb és legsajátosabb teoretikus kérdéseknek”, mert „miközben az igazságosság érvényének meghatározása mind absztrakt általánosságban, mind egy adott, konkrét helyzetben rendkívül nehéz szellemi feladvány, a mindennapi tudat, a mindennapi lét tárgyi problémáival küszködő társadalom és egyén szinte elképzelhetetlenül pontos és egzakt képzetekkel rendelkezik arról, hogy adott konkrét (szöveg)összefüggésekben »mi is az igazság«”. A következőkben Kiss Endre áttekinti Platóntól és Arisztotelésztől Kanton át John Rawls elosztáselméletéig a legfontosabb teoretikus megállapításokat, amelyek az egyenlőség és egyenlőtlenség – az egyenlő-egyenlőtlen jogosultság, hozzáférhetőség, igénytámasztás – problémájára vonatkoznak. Rámutat, hogy már a liberalizmus klasszikusa, Thomas Hobbes úgy vélte, „a mindenkinek mindenki ellen folytatott háborúságából következik az is, hogy semmi nem lehet igazságtalan”, s jóllehet a liberális-monetarista globalizáció rendszerében elvileg az „igazságosság legitimációja megkérdőjelezhetetlen”, ugyanakkor „egyre szélesebb körben terjedő tapasztalat, élmény vagy benyomás, hogy a viszonyok »nem igazságosak«”, mert „a jelen egyre érettebb politikai és gazdasági rendszereiről lepereg az igazságosság szempontrendszere”.

E helyzet úgy állt elő, hogy az 1945 utáni fejlődésben kiépült jóléti államok rendszerét a liberális-monetarista politikai erők maguk alá gyűrték. Kiss Endre szellemes metaforája szerint a jóléti állam olyan Kisgömböc, „amelyik magába képes gyömöszölni az emberi történelem vezető értékeit és ebből következő vezető legitimációit, ellentétben azonban a klasszikus mesével és történettel, kipukkadása után a magába befalt tárgyak és értékek nem kerülnek többé elő, s hiányuk többszörösen (és logikusan) sokkolja azt a világot, amelyik nemcsak a Kisgömböc létének örökérvényűségében bízott határtalanul, de abban is, hogy abban az esetben, ha a Kisgömböc netán valóban kipukkadna, a vezető értékek, legitimációk és jogosítványok minden változás nélkül fognak előkerülni annak belsejéből.”

A bekövetkezett változásokat Kiss Endre a „reprimitivizáció” és a „bunkóság” szakkifejezéseivel jelöli. Mint írja, „a »reprimitivizáció« kifejezi a folyamat lényegét, s megfelel az elemzés emeltebb tudományos követelményeinek, hátránya, hogy rendkívül általános, számos heterogén jelenséget foglal egybe s ezért igen nehezen specifikálható. A »bunkóság« terminus előnye, hogy visszaad valamit ennek a reprimitivizációs folyamatnak az aktuális, jelenkori, posztkommunista és magyar aurájából. Az is előnye, hogy a fogalom megtestesítette stílusréteggel a társadalomban valóban működő terminust is be tudjuk építeni az elméletbe, ezzel egyben igazolhatjuk azt a rendkívül fontos tényt is, hogy maga a társadalom is észreveszi és megszenvedi ezt a reprimitivizációs átalakulást.” A reprimitivizáció-bunkóság alapjelenségének lényege ugyanis „egy már elért, sőt, magától értetődőnek tekintett civilizációs szint és állapot elveszítése, visszaesés és felhalmozott értéktartalmak kivonulása a társadalmi folyamatokból.”

A továbbiakban Kiss Endre csoportosítja a bunkóság különböző változatait, de nem követem gondolatmenetét, hiszen nem könyvismertetést írok. Ami leginkább töprengésre késztet, az, miképp lehetséges, hogy közel másfél évtizede nem is hallottam e könyv létezéséről, pedig nekem és a hozzám hasonlóan gondolkodóknak igencsak fontos lett volna minél előbb értesülni mondanivalóiról. S hogyan lehetne idejében értesülni az olyan kiadványokról, amelyeknek megjelenését éppen az jellemzi, hogy egyáltalán nem értesül róluk az ember.

Mert az bizonyos, hogy mi magunk is elbunkósodunk, ha erre a paradox helyzetre nem találunk megoldást.

Joan Miró: Übü király

OLVASÓLÁMPA

LACZKÓ ANDRÁS

Kisvárosi boszorkányüldözés

B. Léránt Árpád korrajza

„Kiadásra kész egy kisregényem!” – mondta a szerző, amikor Kaposvár irányába autóztunk. Az a közlekedés általában unalmas, mert egy idő után elfárad a szem a látnivalóktól, a tudat pedig a ráömlő információktól. „Ha így van, akkor jelentesd meg” – tanácsoltam nem nagy hangerővel. „Ahhoz pénz kell” – lakonizált ő. „Valóban, de az így (baráti, családi forrásból), vagy úgy (régi haverok által, pályázat, vagy kilincselés útján) szerezhető.”

Ennyiben maradtunk volna, ha közben nem lep meg azzal a kéréssel: „Elolvasnád a kéziratot?” Természetesen igent mondtam, hiszen egy sor emlék, élmény összekötött minket. Legelébb szülőhelyem, ahol én kisgyermek, kisiskolás voltam a patak partján, B. Léránt Árpád pedig évtizedekkel később gimnáziumigazgató, s onnan került (hívták, kinevezték) a megyei szakmai igazgatás élére, majd a művelődésügyi minisztériumba. Ez nyilván meghatározó változást jelentett életében és pályáján. A terepet tehát jól ismerheti.

A megszerzett ismeret meghatározta a Kisvárosi boszorkányüldözés tényeit, alaphangját és előadásmódját. Aki forgatta, olvasta Tüskés Tibor Nagyváros születik című szociográfiáját, emlékezhet és tudhatja, hogy gyötrelmes folyamatot térképezett fel (ráadásul pécsi lakosként, ami csak nehezített helyzetén). Miért emlegetem ezt? Mert Tüskés Pécs nagyvárossá alakulásáról szólt, B. Léránt pedig kisvárosként említ egy olyan települést, ahol egyetem, nem kis jelentőségű kulturális infrastruktúra, differenciált közigazgatási struktúra van. Ez eleve gyanús. Nem véletlen, hogy a szerző könyvének előszavában magyarázza az ő kisváros és boszorkányüldözés fogalmát. A lényeg: a kisváros földrajzi fogalom, s az elnevezés a lélekszám függvénye. Ezzel nyilván nem érthet egyet, hiszen a szakirodalom tud olyan kisvárosról, ahol három állandó lakos él. Legjobb, ha ő mondja el ezt: „Kisvárosiasság a nyilvánossághoz menekülést azonosítani a belső (vagy csak az érintettek által belsőnek tartott) ügyek kibeszélésével, s megtorolni azt.” A boszorkányüldözés következményeire is rápillant: jelenünkben nem máglya, hanem lelki válság, vérnyomás növekedés netán még nagyobb baj. S hol hat Kálmán királyunk nyilatkozata: „Boszorkányok pedig nincsenek.” A történelem persze cáfolta ezt, mert Mária Terézia uralkodása alatt is égettek boszorkányokat. S az előző évszázad végén? Már nem égettek, de rosszabbat tettek, kisvárosban (kis településen) nemcsak elfogadták, terjesztették a kitalált vádakat.

Volt tehát mi ellen és miért szólnia a szerzőnek. Ráadásul gyanítható egyfajta személyes kötődés is. Amikor ezt felismerni véli az olvasó, akkor mosolyogva hátra is dőlhetne: „Már megint egyéni sérelmek irodalmiasítva!” Ne támaszkodjunk a karfára, mert voltak évtizedek, amikor bárki tapasztalhatta, hogy sorsa nem a tehetségétől, a végzett munka minőségétől függ, hanem a főnökök (titkárok) jó vagy rosszindulatától. (Zárójeles személyes példa, a gépgyártásban a művezetőn át a vezérigazgatóig el kellett mennem, hogy támogatást adjanak – nem pénzt, csak szavakat – egyetemi tanulmányaimhoz.) Tercsi főnöke, az igazgató B. Léránt leírása szerint gátlástalan vezető lett. Íme: „A kiemelkedő tudományos presztízzsel rendelkező ember a legelemibb vezetői képességek híján van, az intézményirányításhoz szükséges alapismeretekkel sem rendelkezik, azok elsajátítására a legkisebb fáradságot sem veszi.” Ilyen emberrel nem nehéz szembeállítani egy asszonyt, akinek gondolatai között a család van az első helyen, nem mellékesen a munkatársai. Önmagát is védi persze, hogy szeretteit óvja. Az apja segítségével, ha kell.

Egyéni hátteret, jellemrajzokat, lélektani elemzést ritkán írt B. Léránt, de a történésekből kikövetkeztethető, hogy a küzdelmek, a „nem hagyom magamat” álláspont konfliktust okozott nemcsak a munkahelyen, hanem az apa és leánya között is. Nem véletlenül fakad ki az apa: „Az úristenit neki, én itt behúzott nyakkal lejsztolok, hogy valami segítséget szerezzek, te meg elbagatellizálod az egész helyzetet. A bőrödről van szó, felfogtad végre? Egyszer már voltál diplomás munkanélküli abban a kurva városban. A korábbi, valójában csak kéz- és seggnyaló, de barátoknak is vélt beosztottak és vezetőtársak nem segítettek, pedig mit könyörögtem nekik.”

A téma lehetséges szociografikus megközelítéséből B. Léránt felhasználta még a dokumentumok beépítését is. A két lehetséges út közül: kommentárral vagy anélkül adjuk-e közre, a szerző mindkettővel élt (csak a legszükségesebb megjegyzéseket fűzve a szöveghez). Az persze meggondolás tárgya lehetett volna, hogy a jogi szaknyelv mennyire nehezíti az olvasó feladatát. Hiszen az ő előadásmódjában a köznyelv a meghatározó (B. Léránt sem az argó, sem a valódi szaknyelv irányába nem kalandozott).

A hátsó borítón B. Léránt Árpád közzé tette, mi mindenféle szakképesítése van. Egyet nem sorolhatott fel; az írásművészetet. Ennek nincs főiskolai, egyetemi tanszéke. Mindenki belső tehetséggel, autodidaktaként tanulta és tanulja. B. Léránt megtanulta, s eredményesen használta. (Hungarovox kiadó, Budapest 2015)

KISS GÉZA

Két könyvről

Látlelet

Élmer Mendoza, hatvanhat éves mexikói író, dramaturg, egyetemi tanár több nemzetközi díj nyertese. Ezüstgolyók című regénye első magyarul megjelent könyve. A bravúrosan megírt regény főhőse egy pszichés problémákkal küzdő nyomozó, legendás detektív, Edgar Mendieta, a Balkezes, aki azután is tovább nyomoz, miután fölöttesei az ügyet lezárandónak tekintik. Ő kutatja, ki ölte meg Bruno Canizalest, a biszexuális ügyvédet, méghozzá ezüstgolyóval, akinek egyik nőszeretője, Paola öngyilkos lett, másik szeretője, Samantha, szintén biszexuális, az ő apja a drogbáró. Az Ezüstgolyó műfaja szerint krimi, igaz, nem spanyol, ahogy a könyv borítója hirdeti, hanem mexikói. De a sok halott és gyilkosság dacára inkább igényes regényolvasóknak való, mint szokványos krimi kedvelőknek.

Párbeszédek egymásutánja bontja ki a cselekményt, ezek a párbeszédek mind ravaszul egyénítettek, hogy a beszélő felismerhető legyen. Az olvasás tehát fokozott agymunkát igényel.

Látlelet, méghozzá pontos látlelet ez a könyv a bérgyilkosokkal teli, drogkereskedőktől hemzsegő mexikói társadalomról, ahol pompás fenekű nők ingerkednek szép arcú férfiakkal.

Ez ellen a világ ellen tiltakozik könyvében Mendoza, és a közömbös nézelődőket a könyv egyik mottójával (Albert Einstein szavai) arra figyelmezteti: „Az életet nem a gonosztevők teszik veszélyessé, hanem azok, akik leülnek és nézik, mi történik.” (Kossuth Kiadó, 2015, a sorozat szerkesztője Dornbach Mária, fordította Dobos Éva).

Félelmek világa

Négy spanyol dráma: Az én Rosette-i kövem (Ignacio García: Lalibela, Gracia Morales: NN. 112, Kürthy Ádám fordításai; José Manuel Mora: A lelkem máshol, José Ramón Fernández: Az én Rosette-i kövem, Zombory Gabriella fordításai), melyeknek szerzői a hatvanas évek második felében születtek, amikor Spanyolország kezdett kilábalni a több mint harmincöt éven át tartó Franco-világból. Egy olyan világból, amelyben az azonosítatlan halottak gödrökbe kerültek, bár „csontvázuk olykor meglehetősen ép maradt.” Ismét García Morales színdarabjának szavaival: „Az egyének véletlenszerű eloszlása és elhelyezkedése arra enged következtetni, hogy az árok széléről dobálták be őket.”

De a föld tele van hangokkal: „Odalenn beszélünk, egymás között beszélünk” – mondja NN, az előbb említett mű egyik szereplője, az azonosítatlan halott.

Az új drámaírók a múltat újraélik a jelenben. Az utószót író José Gabriel López Antuñano-t idézzük: … kaotikus, érzéketlen, rosszindulatú és intoleráns világban élnek, amely ésszerűtlen, igazságtalan és fájdalmas társadalmi alakzatokat hoz létre és ezek a legkevésbé sem megértőek bármi iránt, ami nem felel meg a jólétre törekvő, egyre anyagiasabb társadalom által megalkotott szabályoknak.” (Az én Rosette-i kövem, szerkesztő Scholz László, 2015, Nemzeti Színház Nonprofit Zrt.)

Joan Miró: Übü király

Munkások, parasztok, katonák, értelmiségiek erősítsétek a Kommunista Párt sorait