Major Barbara 10
A helyszín egy amerikai kisváros temploma, ahol a násznép arra vár, hogy egy fiatal pár oltár előtt fogadjon örök hűséget egymásnak. A templomban megszűnik a beszélgetés, csak a hölgyek fülében és orrában elhelyezett karikákon lógó aranyláncok zizegése hallatszik. A szertartás megkezdése előtt a vőlegény félénken megkérdezi a lelkészt, hogy megcsókolhatja-e a menyasszonyt.
– Semmi akadálya, de előbb várd meg, míg összeadlak benneteket. Utána tőlem ágyba is dughatod. Nem is te leszel az első. Úgy tudom, hogy első a város snájdig fodrásza, Figaro volt, de mások is sorra kerültek. Emlékszem, hogy menyasszonyodat kisorsoltuk a sekrestyéssel. Sajnos én nyertem, és tőle kaptam a nemibajt. De utána a sekrestyés is sorra került és ő sem úszta meg fertőzés nélkül.
Váratlanul a vőlegény örömapja, Roger szisszent fel.
– Ezer ördög és pokol! Most már tudom, hogy ki fertőzött meg!
Ezt természetesen a menyasszony apja, Carl sem hagyhatta szó nélkül és ráförmedt apóstársára.
– Perverz disznó! Hogy becsteleníthetted meg a lányomat? Ezért kitekerem a nyakadat!
– Ne olyan hevesen! – vágott vissza Roger. – A dolog úgy történt, hogy a lányod húzott magára.
– Ez igaz, kislányom? – kiáltott fel fájdalmában apja. – Eddig hogy nem jutott tudomásomra, hogy te ekkora nagy szajha vagy?
– Ugyan apukám! – vigasztalta Kitty az apját. – Haladni kell a korral! Ez a rohanó élet, a sok ital meg a kábítószer. Ma már nem a régi békebeli időket éljük, ha egy nő bokája kilátszott a szoknya alól, azt már elítélték. Egy szeretet-vendégségen történt a dolog. Mindenki be volt lőve és elég sokat ittunk. Azt hittem, hogy kedvenc fodrászom, Figaro alá kerültem.
A beszélgetés fonalát Kate, a menyasszony anyja vette át: – Ha így állnak a dolgok, miért nem mész feleségül a Figaróhoz?
– Mert azt mondta, hogy hülye lenne elvenni egy ilyen nagy kurvát, mint én!
Ruth, a vőlegény anyja férjére támadt: – Hogyan követhetted el ezt a disznóságot ellenem és hoztad be a nemibajt a családba? Most értettem csak meg, hogy miért kell hetek óta vakaróznom!
– Ugyan, anyukám – engesztelte Roger. – Hidd el, hogy Kittyvel való aktus közben is rád gondoltam.
Ez már feleségének is sok volt, és férje fejéhez vágott egy súlyos templomi gyertyatartót.
– Jól van, anyukám! – próbálta oldani a feszültséget Roger. – Ha jól emlékszem, csak egyszer töltöttünk el egy pásztorórát jövendőbeli menyemmel.
Ruth korholta fiát: – Hogyan eshettél bele ebbe a ronda kis görcsbe, akin már a fél város végigment?
Ezt már a menyasszony sem hagyhatta szó nélkül.
– Ronda maga! Nézzen a tükörbe! Ha lemegy a bányába, feljön a szén!
– De én nem megyek a bányába, mert gázzal fűtök – vágott vissza Ruth.
– Akkor gázosítsa el magát!
Ez már Ruthnak is sok volt. Odament a menyasszonyhoz, megrángatta a haját, és egy rúgással a pad alá röpítette, aki eltöprengett a dolgokon, mivel pillanatnyilag nem tudott kimászni a pad alól. Finom női ösztönével megérezte, hogy az események az esküvőt illetően nem kívánt fordulatot vehetnek. És neki lett igaza. Carl a másik örömapát egy bal egyenessel a földre küldte, aki egy idős hölgy lábai előtt terült el, aki rögtön egyesével számolni kezdett. De Roger nyolcnál fölállt és az ökölcsata folytatódott. Kitört az általános verekedés. Az oltár előtti tér csatatérré változott. A násznép tagjai minden mozgatható dolgot egymás fejéhez vágtak. Röpködtek a súlyos gyertyatartók, kegytárgyak és székek. Az egyik kiröpült tárgy a színes ablakon keresztül az utcán kötött ki. Hirtelen kinyílt a templom ajtaja, és egy őrmester vezetésével berontott egy szakasz rendőr, akiket, mint később kiderült, az egyik templomszolga értesített. A pap váratlanul magasra emelte a kezét és felkiáltott:
– Áldott legyen az Úr!
– Mégis milyen Úr? – kérdezte a vőlegény rezignáltan, akinek lelki világán akkorra már jó néhány úthenger ment keresztül.
– Hát, James Smith úr, aki végre csapatával megérkezett, hogy rendet teremtsen.
A főkolomposokat zsúpkocsiba rakták, a násznép hátramaradt tagjai viharverten elhagyták a templomot. Két idős hölgy maradt a végére. Az egyik megjegyezte:
– Talán a következő esküvő, amelyen részt veszünk, jobban fog sikerülni.
a nyugati országrészben
orvoseső várható
*
erős nemzeti horgolódás
*
példátlan méretű táskajárás
fenyegeti az országot
*
sok helyen betiltják
a műanyagok tiltásának
betiltását
*
utcaseprő győzelmet aratott
*
gyűlölettel a gyűlölet ellen
*
először rendez magyarország
nemzetközi sírversenyt
*
sokan jó évet zártak
börtönbe
*
egyre kevesebb sertéspestist
főzünk otthon
*
nem kaptak milliós
év végi juttatásokat az államtitkárok
*
lemondott egy 130 éves híd
*
továbbra sincs vírusos korona
magyarországon
prostitúcióért letartóztatták
az iránymutató sarkcsillagot
*
mégsem lincselő
hanem kilincselő magatartás
*
nem
dehogy utóbolondok
futóbolondok
*
a rossz út miatt
késve alakult ki a szívroham
meghalt a mentő
*
férfi vagy?
van hajad?
harcolj ellene!
*
lépj a mosás magasabb szintjére:
moss kezet!
*
minden vágányt lezártak a forgalom elől
végül az egyik vakvágányon engedélyezték
*
szánokat húztak a lottón
*
sötétedés után halálra gázolta
a kivilágítatlan utat
*
a koalák kivágták a fákat
és elaltatták magukat
*
kijött az átlagkereset
aztán kiment
*
megtorpanni látszik
a megtorpanás
Ma megnéztem a nyelvemet a tükörben. De nem látszott rajta semmi, legfeljebb egy kissé fehérebb volt a szokottnál, de ez nyilván a tejszínhabnak tulajdonítható. Mert a felnőttek számára a tejszínhab jelenti a vasárnapot. Már reggel elkezdik a kávéval vagy a kakaóval, folytatódik a tortával, és ez így megy egészen estig.
– Bübüke és Bubuka, itt a finom jó kis tejszínhabocska, ettől lesztek szép pirosak – mondta anyám, és adja kanálszám. Én a harmadik kanál után elfordítom a fejemet, Alfonz azonban édesszájú lévén, hat-nyolc kanállal is megeszik, hétfőn persze nincs étvágya.
– Alfonz – mondtam neki –, ideje, hogy észre térj. Én nem vagyok híve az aszketikus életmódnak. Sőt az a véleményem, hogy pusztán azért, mert gyerekek vagyunk, még nem kell megtagadnunk magunktól a kulináris örömöket. Én például e percben szívesen ennék egy adag bélszínt Rossini módra, és minden bizonnyal jólesne utána néhány korty vörösbor. De az a töméntelen torta és tejszínhab, amit magadba tömsz, aligha válik javadra. Gondolj az emésztőnedveidre, melyeket váratlanul érnek ezek a vasárnapi meglepetések. Gondolj az ereidre, amelyeknek árt a koleszterin. Most még csak kétéves vagy, de ne felejtsd el, hogy leszel ötven is, lihegni fogsz már az első emeleten, magas vérnyomásod lesz, és keringési elégtelenségeknek nézel elébe. És attól tartok, hogy szellemi tevékenységed is megsínyli ezt az állapotot. Ezt akarod?
– Könnyen beszélsz, Jeromos – mondta Alfonz –, mert maholnap ötéves leszel. De mikor leszek én ötéves? Nekem többet kell tűrnöm, Jeromos, mert én vagyok a kisebb, s beláthatod, hogy mekkora botrány lenne, ha jövő vasárnap így szólnék:
– Kedves szülők! A továbbiakban szíveskedjenek tartózkodni túlzott és egészségtelen táplálásomtól. És tízóraira csak egy kis vajaskenyeret kérek, ezzel szemben a sárgarépához és grapefruithoz ragaszkodom.
– Ezt nem várom tőled, Alfonz – mondtam neki –, de azért a kellő pillanatban szorítsd össze a szádat. C-vitaminról meg majd én gondoskodom, azt hiszem, napi két-háromszáz milligramm a te korodban éppen elegendő.
– Hát igen – mondta Alfonz –, hol vannak már a régi szép idők, amikor az orvosok még azt hitték, hogy napi ötven milligramm is elegendő? Mindig mondtam, Jeromos, hogy a tudomány nem áll meg.
No, de ebből is látszik, hogy öregszem, mert állandóan elkalandoznak a gondolataim. Talán azért néztem meg a nyelvemet, hogy nem ártott-e meg a tejszínhab? Nem. Hanem azért, mert reggel elhatároztam, hogy kiderítem: mikor és milyen folyamat indul meg a gyerekekben, melynek eredményeként ilyen gügyögő és locsogó felnőtt válik belőlük, és teljesen elfelejtik, hogy ők is voltak gyerekek, akik elfogulatlanul és tudományos szemmel vizsgálták a világot, elhatározásaik és eszményeik voltak, melyekből aztán aligha marad valami.
– Csak a pénz számít, fiam, csak a pénz! Ezt ne felejtsd el egy pillanatra sem – mondta atyám minap a feleségének. – Nem véletlenül tartja a közmondás, hogy a pénz beszél, a kutya ugat.
Az különösen idegesít, amikor közmondásokat húznak elő a lomtárból állításaik igazolására. Ki korán kel, aranyat lel. Hallgatni arany, beszélni ezüst. Állandóan csak azt hallom: pénz, pénz.
– Bubuka, ha megeszed a spenótot, két forintot kapsz a malacodba.
– Négyet kapsz – mondja Bubuka, mert felvilágosítottam, hogy a nyolcvanforintos spenótot két forintért megenni, valóságos ráfizetés. S ámbár az illető szülőknek halvány sejtelmük sincs a monetáris viszonyokról, azt valahogy ösztönösen érzik, hogy jobb négy forintot adni Alfonznak, mint kidobni azt a húsz deka spenótot, ami tizenhat forintba került. Úgyhogy Alfonzzal időnként felülvizsgáljuk étkezési árainkat a mindenkori piaci viszonyoknak megfelelően. Most például én is négy forintért eszem meg a spenótot, a kelkáposztáért viszont értelmetlenség lenne két forintnál többet kérni.
– Nem lesznek, izé, túl anyagiasak a gyerekek? – kérdezte anyám a múltkor.
– Életrevalóak – mondta atyám büszkén –, és láthatod szívem, hogy gyűjtik a pénzt.
Hát persze, hogy mire gyűjtjük, arról sejtelmük sincs. Alfonznak szüksége van egy könyvre a félvezetőkről, én viszont John R. Hicks könyvét akarom beszerezni a keynesi gazdaságtan világáról. Nem szeretném, ha meglepetés érne minket, ha annak idején, mondjuk úgy húsz év múlva kilépünk az életbe, amint azt mondani szokták.
Azt már biztosan tudom, hogy ha egyszer gyerekem lesz, az vagy megeszi a spenótot, vagy éhen marad. Nem fogok neki egy százast fizetni azért a tányér spenótért.
1980. február 27.
Félek, félek, hogy baj lesz ezzel az Alfonzzal. Félek, hogy egy szomorú vasárnapon rádöbbenek, hogy méltatlanra pazaroltam a bizalmamat, és főleg, a töméntelen energiát. Mert van a jellemében valami kis puhányság, ami igaz, most még alig látszik, de nem mondta-e Madách, hogy nem Messiás-e minden újszülött?
Mert ma is mi történt? Az történt, hogy ebéd után, amikor úgy szoktunk csinálni, mintha aludnánk, azt mondja: – Te, Jeromos, nem lehet, hogy mégis a gólya hozza a gyereket? Mert anyukám azt mondta…
– No nézd, Alfonz – vágtam közbe –, ideje, hogy szembenézz a dolgokkal, és eldöntsd végre, hogy mit akarsz? Minap konformizmussal vádoltál, ami rosszul esett nekem. De hagyjuk az érzelmeket. Biztosítótűt kértél tőlem, hogy a füledbe akaszd, hogy ezzel tiltakozzál, és epatírozd a burzsoáziát, vagyis a rokonokat. Én erről lebeszéltelek. Ma pedig azzal jössz nekem, hogy hátha a gólya hozza? Azt nem mondhatod, hogy türelmetlen vagyok az irányodban. Figyelembe veszem, hogy még csak kétéves vagy, valamint figyelembe veszem azt is, hogy a tapasztalat alakítja a tudatot, márpedig e tapasztalataid még meglehetősen gyérek. De úgy vélem, hogy legalább az én több mind négyéves tapasztalataimnak hihetnél. Mert abban biztos lehetsz, hogy én nyitott szemmel jártam a világban, már amennyire ezt lehetőségeim engedték. És az én tapasztalatom az, hogyha a hídról napraforgóhéjat köptem a vízbe, a sirályok azt is elkapták, mert azt hitték, hogy kenyérmorzsa. Ilyen sirály akarsz lenni te is, Alfonz? Ez fáj nekem. De hagyjuk az érzelmeket.
Valamint figyelembe veszem azt is, hogy te most kettős nevelésben részesülsz, csekélységem, valamint rokonaink jóvoltából. És ha majd iskolába kerülsz, akkor hármas nevelésben. Elismerem, hogy ez egy zsenge lélekben bizonytalanságot és zűrzavart okoz. De nem olyan időket élünk, Alfonz, hogy huzamos időn keresztül meglehess ebben a zűrzavarban és bizonytalanságban. Ilyen körülmények között az a legjobb, ha a józan eszedre hallgatsz. Meg azokra a tapasztalatokra, amiket az emberiség fölhalmozott az idők során. Ha másképp nem megy, keress analógiákat. A borjút a gólya hozza? – kérdeztem tőle váratlanul.
– Nem – mondta kissé kényszeredetten.
– Hanem?
– Hát, az úgy van, hogy a kiváló tenyészképességű bikáktól nyert izével mesterségesen megtermékenyítik a teheneket és aztán egyszer csak megszületik a borjú.
– Bizony, megszületik – mondtam gúnyosan –, és nem a gólya hozza. És, ha mód van rá, ne felejtsd el, hogy az ember is biológiai lény. De azt se felejtsd el, hogy az ember nemcsak biológiai lény, hanem társadalmi lény is. De ezt most hagyjuk, mert pillanatnyilag nem tartozik a tárgyhoz. És egyáltalán, tudod, hogy mit akarnak csinálni velünk a jó szülők? Tegnap például elhatározták, hogy benzinkutast faragnak belőlünk. Elvégzünk valami egyetemet, mert a diploma azért mégis diploma, és utána elmegyünk benzinkutasnak. A szegény emberek. Azt hiszik, hogy húsz év múlva még lesz benzin. A hidrogénmotorról persze sejtelmük sincs. Nem, Alfonz, nem. Én itt szünet nélkül töröm a fejemet, és akkor te azzal jössz, hogy hátha a gólya hozza. Nem kaptál véletlenül egy macskanyelvet is a gólyamese mellé?
– Kaptam – mondta röstelkedve Alfonz –, de a felét eltettem neked.
– Edd csak meg magad, hiszen rászolgáltál – mondtam neki. – És épp ezért döntsd el végre, hogy mit akarsz: Bubukának hívjalak-e, vagy Alfonznak?
Ettől úgy látszik, megsértődött, mert nem válaszolt. Amikor nagysokára megszólalt, ezt mondta:
– Én a mikroprocesszorokkal akarok foglalkozni, Jeromos. Remélem, ez ellen nincs semmi kifogásod?
– Nincs kifogásom, Alfonz – mondtam neki –, végeredményben a mikroprocesszorokkal is kell valakinek foglalkoznia. Nem szégyen. Sőt. Számítógép, lézer, mikroprocesszor, technika, vívmányok, meg a többi, mind nagyon szép dolog. És ami engem illet, Alfonz, én drukkolok neked, meg a mikroprocesszoroknak. De persze, a gólya, meg a mikroprocesszor együtt nem megy. Vagy az egyik vagy a másik. S én, ámbár ronda neve van, a mikroprocesszort választanám.
Alfonz még mondani akart valamit, de a szomszéd szobából átszólt anyukám:
– Bübüke, ha te nem alszol is, legalább Bubukát hagyd aludni!
Úgyhogy ennyiben maradtunk egyelőre.
1980. március 5.
Na, tegnap délután, amikor Alfonzzal ebéd utáni elmélkedéssel voltunk elfoglalva, észreveszem ám, hogy a homlokomra csöppen valami.
– Ne csöpögtess, Alfonz – mondtam öcsémnek, továbbra is hunyt szemmel, mert éppen a sötétség természetéről gondolkoztam – egy kétéves embernek már lehet annyi esze, hogy nem ragadtatja magát ilyen gyerekes csínyekre, kivált, ha látja, hogy a másik gondolkozik.
– Te ne csöpögtess, Jeromos – mondta Alfonz –, már éppen mondani akartam, hogy ne csöpögtess, részben, mert komolytalan dolog, részben, mert egy matematikai problémán gondolkozom. Egész pontosan azon, hogy tulajdonképpen hány részre lehet osztani a nulla és az egy közötti távolságot? S ha, mint felteszem, végtelenül sokra, akkor azt kell hinnem, hogy két szám között elfér a végtelen. Akkor meg mi szükség van a többire?
– Ez nagyon szép dolog, Alfonz, de ehhez a kérdéshez nem tudok hozzászólni. De gondolom, ez a felaprózás kizárólag elhatározás kérdése. De bármit határozol is, felszólítlak, hogy a csöpögtetést hagyd abba.
– Te hagyd abba, Jeromos – mondta Alfonz –, de főleg az orromat kíméld.
– Szóval, nem csöpögtetsz? – kérdeztem tőle.
– Én nem – mondta Alfonz.
– Akkor, úgy látszik, esik az eső – szóltam –, ami nem ritkaság az évnek ebben a szakában. Lehet, hogy a földek is kívánják. Ámbár inkább száraz időt jósoltak mára.
– Hát igen, az időjárás elég megbízhatatlan manapság – mondta Alfonz. – De bármennyire megbízhatatlan is, eddigelé nem tapasztaltam, hogy a plafonon keresztül is beesik az eső.
– Igazad van, Alfonz – mondtam –, ilyesmire én sem emlékszem. Hacsak most a fokozott naptevékenység nem befolyásolja kedvezőtlenül a tetőzet és a plafon vízáteresztő képességét.
De, úgy látszik, nem lehet mindent elméletileg megközelíteni, mert anyám rohant be sikoltva:
– Bübüke, és Bubuka, éltek még? Nem fulladtatok meg? Ázik a plafon!
Erre kinyitottam a szememet, és valóban. Miután anyánk áthurcolt minket a szomszéd szobába, lavórt és ernyőt hozott, hogy legalább csökkentse a váratlan természeti csapás következményeit. Mint később kiderült, egy mosogatógép hibája okozta e délutáni esőzést.
– A technika vívmánya – mondta Alfonz. – Gondoltad volna valaha, hogy egyszer mosogatógép könnyíti meg a dolgozó asszonyok otthoni munkáját? Hidd el, Jeromos, csak a technikai fejlődésben bízhatunk.
– Mindenesetre megáztunk – jegyeztem meg tárgyilagosan.
– Mit tehet erről a mosogatógép? – kérdezte Alfonz. – Mondhatom, Jeromos, aggodalommal tölt el, hogy valami technikaellenességet vélek benned fölfedezni. Nem nyíltan, azt nem. Annál több eszed van. De ha a technika kerül közöttünk szóba, mindig van egy maliciózus mellékzöngéje a mondandóidnak. És ezzel nem tudok egyetérteni. Megkérdezhetnéd persze, hogy miért vagyok én oda a technikáért? Nem vagyok oda. De vonzódom hozzá, a tárgyszerűség miatt. Itt nincs semmiféle mellébeszélés és magyarázkodás. Itt a tények és a számok beszélnek. Kilométer, teljesítmény, meg a többi. S ha én egyszer majd leteszek neked az asztalra egy mikroprocesszort vagy valami effélét, hogy mit, azt persze most nem tudom megjósolni, de ha egyszer leteszek oda valamit, akkor az ott lesz. És nem egy üres gyufásskatulya lesz ott, hanem a technika egyik vívmánya. És egyre szilárdabb bennem az a meggyőződés, hogy csak a technika képes megoldani az emberiség előtt álló feladatokat.
– No látod, Alfonz – mondtam neki –, éppen ez az. Te maliciózus mellékzöngéket vélsz felfedezni a technikához fűzött megjegyzéseimben. Lehet, hogy ezek a zöngék valóban ott vannak. Csakhogy nem a technikának szólnak. Hanem annak a felfogásnak, amelynek úgy látszik, te is a rabja lettél, hogy a technika oldja meg az emberiség problémáit. Ne áltasd magadat, Alfonz, ne áltasd. Az emberiség problémáit, ha már ilyen sommásan beszélsz a különböző társadalmakban és körülmények között élő emberek összességéről, szóval az emberiség problémáit csak az emberiség oldhatja meg. Nem akarok itt történelmi, filozófiai és ideológiai előadást tartani neked, de az osztálykülönbségeket, hogy csak egy példát mondjak, a technika vívmányai sohasem fogják megszüntetni. Erre, akár tetszik neked, akár nem, csak a dolgozó tömegek képesek. Mármint, ha felismerik saját valóságos érdekeiket, és ennek megfelelően cselekszenek.
Alfonz ekkor valami ellenvetést akart tenni, de anyánk megakadályozta ebben, mert ágyba dugott minket, mivel közben tüsszögni kezdtünk.
Lehet, hogy betegek leszünk. Mosogatógép és betegség. Ebből is látszik, hogy minden összefügg mindennel. Az élet csodálatos.
1980. április 9.
Major Barbara 10
René Ménil (1907-2004) martinique-i filozófus, szürrealista író, folyóirat alapító és szerkesztő. Életrajzát és munkásságát Kun Tibor ismertette folyóiratunk 2018/4. számának Ablak rovatában, mely olvasható internetes honlapunkon.
Azokban az időkben az égbolt csodálatos remegő kék kárpit volt, megtört rajta a kókuszpálmák tinta színű virága. Életem még nem ismerte a hétköznapokat.
Délutánonként kezdődtek az utazások: a lepkék kihívóan hímzett szárnyai jelezték az idő ritmusát. Ekkor már csak a mezítelen és vörös földnek éltem. Vörös volt az udvar vert földje, vörös a töltés frissen kaszált földje, a távolban pedig szép, vörös rajzokon mozdulatlan négerek. Elbűvölt, hogy lábaimmal megérinthetem ezt a földet, alakíthatom, ízlelgethetem. Különösen szerettem ezt a kimondottan vörös, ráadásul nedves és ellenálló agyagot. Gyúrtam, morzsoltam, formáztam a piros zselét, és nagy élvezettel sároztam össze magamat.
A délután közepe minden alkalommal olyan helyen talált, ahol a föld már nem az a véres pép, hanem szép, sárga por. Ez a föld csak akkor válhatott szerethetővé, amikor kibújtak belőle fiatal, ibolyaszínű leveleikkel a Szent-Martin yam gyökér bölcs, bíbor színű szárai. A fény, amely mint egy meleg kéz, mint egy meleg hernyó, áttört a már kicsit megsárgult sövény léckerítésén, még belekapaszkodott az ibolyaszínű szárakba és ebbe a talajba. Órákon át, mint egy idióta, tágra nyílt szemekkel figyeltem a megvilágított és hihetetlenül ibolyaszínű növények szárait. Körülöttem zizegett a levélzet-alkotta kastély. Kinyújtottam a kezemet: a boldogság úgy hullott reám, mint árnyék-sorozatok…
* * *
Délutánonként kezdődtek az utazások…
Egy töltést követtem, a napfény nyomában haladtam. Volt egy boszorkány az életemben: egy színpompás kakas. Mindig hirtelen bukkant fel, az egyik útkanyarulatban. Szerettem és gyűlöltem. Emlékszem, ott ment, az ösvény közepén; én a bozótosba vetettem magam. Ő csak ment ott, és nevetett magában. Egyébként hamar eljutottam az utazás végére. A boszorkányom kunyhója ott füstölt, szomorúan. A virágok már nem öltöztették szemtelenül a sövényt. A töltés lábánál azonban sápadtan, mint világos nappal, az álmodó halott lábainál gyertyák lángjaiban fehér virágok égtek. Nem lehetett tovább menni: tudtam, bár sohasem próbáltam. A messzeségbe néztem, és rátaláltam a vörös vonalra. Ez volt a lovasok ösvénye. Hamarosan megérkeztek. A távolból kivehettem fekete nemezkalapjukat, fehér mellükön a szétnyíló szmokingjukat, és kitaláltam szörnyű sarkantyújukat. A koporsó már bizonyára messze volt, de nem igyekeztem utolérni. Majd gyorsan el is tűntek a szivarfák friss sövénye mögött.
Újra csönd, és én ott maradtam, egyedül a földdel…
* * *
Nagyjából ekkoriban jelent meg álmaimban és álmodozásaimban egy ló. Óriási ló, óriási farral és fejjel. Feltűnése szorongást váltott ki bennem. Vörös, vagy talán kék volt. Mérhetetlenül nagy testével az égbolton ágaskodott. Én pedig ott állok előtte, remegve, egy porszemmel a kezemben…
Végül már nem remegtem, amikor találkoztam ezzel a rettenetes látogatóval.
Megszelídítettem.
* * *
Később szenvedélyesen vonzalmat éreztem mindenféle fényes üveggyöngyök iránt. Egy romos, fény-emésztette udvarban újra látok egy kisfiút: a csupasz földön ül, kissé előre hajlik. Mellette az árnyéka. Kezében különféle üvegtárgyakat tart nagyon komolyan. Kék üveget, piros üveget, violaszínű üveget, zöld színű üveget. Szeméhez emel egy kék üvegdarabot: ebben a színben a legféktelenebb falovak nyerítenek, és ráadásul még a lekaszált házak, melyek egy újév-napnyi ideig közelítenek felétek. Megremeg… Most a piros üveg: egy másik világ. Új elragadtatás: szemeivel követi a világot, a világ fehér, a világ megsemmisül…
Örömömet a féktelenségig fokozta, amikor felfedeztem a csiszolt kristályokat. Semmi sem lett olyan értékes a számomra, mint egy prizmává formált üvegdugó. Ettől kezdve már nem is éltem, teljes énemmel behatoltam a kristály közepébe, ahonnan nézve a világ és a fény darabokra szakadt, elképzelhetetlen színű és törésű világokká sokasodott. Kezemben volt a kulcs. Nem aludtam többé, a kristály ébren tartott. Soha annyira nem szerettem az éjszakát. Álmomból, ha felriadtam, elindultam, hogy lángokat keressek. A kristályomat a petróleumlámpára irányítottam, melynek lángjában vér és füst volt; a gyerekes és bölcs lángú lámpabélre, a villany fagyos lángjára, a parázsra, a visszatükröződő tárgyakra, a falon lengő lámpa homályos fényére, a parázs bolondos visszfényére, a visszfények visszaverődésére. Rejtett világosságokat leptem meg, amelyeket a félhomályban álló tükrökből meríthetünk, azután végtelen mező falombjait világítja meg, az éjjel a fák tövénél összegyűlt tócsa visszatükröződését, a holdfény visszaverődését egy pohár vízben, dolgokét, melyeket a szobában nézünk, amikor csak egy üszkösödő gally szúrja át a sötétséget. Végül, az éjszaka mélyén jön a meglepetés lángja, mely nappal és éjjel verdes a szárnyaival. A lámpa kialudt. A tárgyak most saját lángjaikat bocsátják ki; nappal lett… Egy nap, amikor több világban élhetek majd. Soha ennyire nem szerettem a nappalt.
Pacsirta-csalogató tükrömben ekkor csapdába esett a világ. Tükrömben minden sietett, egybeolvadt, megfagyott, melegtől, hidegtől, élettől pattogott.
Már csak egy kristálydugóval a kezemben járkáltam. A dugóban volt a flakon, a flakonban volt a világ, az összes világ. És mindez, mint egy madár, ott remegett a kezemben.
Gyermekkorom színei, a vér színei…
Kun Tibor fordítása
Kiss Ádám 10 éves
Balog Aliz Boglár 12
A mai irodalomszemlélet kettős nyelvet használ: folyvást a művek elsődlegességéről, öntörvényűségéről beszél, amelyet elemeznie kell (amiben mellesleg rejtett dekonstruktivizmusa meg is akadályozza), miközben mi sem érdekli jobban, mint a politikával és más történeti mitológiákkal kapcsolatba hozható személyes sorsok feltárása. Néha majdhogynem átmegy „voyeur”-be is, ami szerves része ugyan az irodalmi hagyományőrzésnek, más oldalról azonban annak önmagának is ellentmondó egyoldalúvá tétele.
E szemlélet számára nem hozott fundamentálisan új elemeket a Napló, lényegében mindenkinek eddig is ismernie kellett az alaptényeket (Radnóti életének már saját historiográfiája van, irodalmi és más művészi feldolgozásai is bőségesen akadnak).
Radnóti életének meghirdetett alaptörekvése volt, hogy személyisége a műveken keresztül valósuljon meg. Nagyszabású és egzisztenciálisan szabadon választott szembenézése a kiszorítással és a halállal olyan befejezett paradigmát teremtett, amely eleve leértékelte a személyes élet és életrajz fontosságát, aminek hétköznapi megvalósulásáról a Napló részletesen tájékoztat is.
Radnóti Miklósné, Fanni, kétkötetes Naplójának megjelenése nagy esemény, s egyben nagy élmény is.
A Naplónak nem elsősorban a tényközlései alapozzák meg az élményt. Meglepő módon Radnóti és a Szegedi Fiatalok fejlődéstörténete sohasem volt megközelíthetetlen terület, s ezt Ortutay Gyula néhány éve kiadott Naplójának kötetei még a közelmúltban is teljesebbé tették.
A Naplóban igazán érdekes és felemelő Fanni alakja. A Napló a szerelem és a boldogság filozófiájának nagy fejezete, a költőfeleség, a női kreativitás áthatása a férfi kreativitásába.
Fanni Naplója egy sor időutazást tesz lehetővé, ráadásul ezek az időutazások 2015-ből egészen új perspektívákat is nyitnak meg. Megváltozott a helyzet: nem a békés utókor néz vissza az egykori tragédia felé sodródó értelmiség életére, hanem egy immár újabb tragédiák felé sodródó társadalom néz vissza a harmincas-negyvenes évekre, mint ahogy a harmincas-negyvenes évekből Fanni visszapillantott Proustra vagy Thomas Mannra, 1919-re vagy a zsidó emancipációra, Párizsra vagy az avantgárdra.
Fanni hatalmas élmény 2019-ben, de 2019 is hatalmas realitás Fanni olvasása közben.
Amikor Fanni a Varázshegyet olvassa, egy történelmi ciklusnak van vége. A regény azzal végződik, hogy Hans Castorp rájön arra, nem maradhat fenn a Varázshegyen, le kell ereszkednie a városba, hogy ott részt vegyen kora nagy küzdelmeiben, bárhogyan is álljanak akkor az esélyek. Amikor Fanni olvassa a Varázshegyet, éppen ennek a ciklusnak van már vége. Hans Castorp lement a városba, de a legjobban tenné, ha ismét valami Varázshegyet keresne magának, éppen olyat, amilyenre Fanninak és Radnótinak a legnagyobb mértékben szüksége lenne. És mi? Sokáig végleges, örök Varázshegyen érezhettük magunkat, de most már létünk alapján is közeledhetünk (igaz, megfelelő távolságból) Fanni akkori perspektívájához…
Tükör tükröz tükröt… a 2015-ben megjelenő Napló igazi tükörterem, amelynek alakjai között már magunkat is felfedezhetjük.
Egy másik lehetséges időutazás a prousti háttér. A két világháború közötti magyar értelmiséget e legjobban meghatározó szerző Fanni Naplója mögött is ott áll. Ha Bergson nem is, de Proust relevánsan jelen van, és talán ennél is többet mond, hogy Gyergyai neve minden lehetséges helyzetben említésre kerül.
Maga a Napló szabadon kezeli a mindig eltűnőben lévő idő problémáját. Előre emlékezik, előre dokumentál, ennél okosabbat és fontosabbat nem tehetne. Mindent leír, ami a szellemmel kapcsolatos, mindent, ami a szerelemmel és mindent, ami a szerző személyével. Fanni értékeléseivel messze menően egyet kell érteni, ez triviális. Diagnózisai, prognózisai, leleplezései, értékelései, nyelvi szenvedélye, emberismerete, pontos ítéletei, éles szeme mindenképpen íróilag is nagy művé avatnák a Naplót.
Végül is minden ilyen hatalmas kézirat regényként marad meg az olvasó tudatában, megfelelő utólagosan elrendeződő időrenddel, hangsúlyokkal, fejünkben minden regénnyé rendeződik, s ha már nem Fanninál, itt válik lényegében proustivá is – még ha maga a szöveg egyáltalán nem is akarja imitálni.
Nem szeretnénk erősíteni ezt a metaforát, csak annyira konkretizálni, hogy ki lehessen mondani: ha regény, akkor egy témája van, a „történet kezdeté”-nek rögzítése, a zsidóüldözések magyarországi első korszakának megírása, a fokról-fokra való kiszorítás drámájának rögzítése.
Fanni Naplója ma kevésbé szolgál Radnóti költészetének jobb értelmezésére vagy mélyebb olvasói megértésére, mint a kiszorítottság és a kiszorítás hosszú távú folyamatának felmutatására. E két lehetséges funkció szembeállítása azért sem lehetséges, mert Radnóti költészete (hála Istennek) sohasem volt az irodalomelmélet elemzői indulatainak céltáblája, miközben a kiszorítás és kiszorítottság kimeríthetetlen emberi és erkölcsi, örök és kínzóan közeli dokumentum.
A Napló egyszerre emlékezés és dokumentáció, s mindkettő egyszerre: az emlékezet előreszalad és visszahajolva építőkockákat épít saját lábai alá, a dokumentáció végzi a maga becsületes munkáját, s nem kell mindig arra gondolnia, hány évtized múltával fogja majd elővenni ezt vagy azt az építőkockát.
Feltehetően van összefüggés az emlékezés és dokumentáció kettőssége és egy másik kettősség, a nyitottság és a zártság kettőssége között, hiszen a Napló egyszerre igen nyitott (méretei miatt sem lehet más), ugyanakkor gondolatilag, érzületileg, szellemileg meglepően zárt is.
A Napló a „történet kezdete” gondolatkörén kívül még egy hatalmas huszadik századi alapjelenséget illusztrál és világít meg. Fanni talán az eddigi legrészletesebb életleírását, anatómiáját adja a két világháború közötti új értelmiségi osztálynak. Egy Gyömrői Edittel foglalkozó korábbi tanulmányban próbálkoztunk ezzel a fogalommal, ami már részletesen is felhasználásra került a Marx-monográfiában.
Hipotetikusan visszavetítettem a hatvanas-hetvenes évek értelmiségi osztályának fogalmát a harmincas évekre, s ez azért volt lehetséges, mert ez a két osztály ebben a két korszakban éppen a neomarxizmus két korszakát testesítette meg. Nem alkalmi megjegyzés, bár annak tűnhet: nincs, de nem is tudok elképzelni a Naplónál részletesebb, enciklopédikusabb összefoglalót a két világháború közötti baloldali új értelmiségi osztályról.
Fanni klasszikus képviselője ennek az osztálynak. Végig baloldali, de csak ritkán artikulálja nyíltan (leginkább akkor, amikor Radnóti szemére veti, hogy nem exponálja magát a társasági beszélgetések során, ha a baloldaliság kerül szóba). Nemcsak általában üt át a Napló szövegén egy baloldali, sőt, marxista kultúra, de Fanni mindennapi nyelvében, a jelenségekre adott reakcióiban is állandóan jelen vannak a (most irónia nélkül) „jól bevált” örökzöld marxista igazságok. Társadalomszemlélete, saját vívódása a burzsoázia osztályával végre egyszer arra irányítja a figyelmet, amit rendre nem ismernek fel: az új értelmiségi osztály átveszi a marxizmust a munkásosztálytól és a munkáspártoktól, s a fő problémája nemcsak a proletariátushoz, de a saját osztályához, a polgársághoz való viszonya is, beleértve az elkötelezettséget, lásd a minden jogosultsága miatt is elviselhetetlenül túl-elemzett kérdést József Attila és a párt viszonyáról. Fanni ebből a szempontból minden további nélkül átléphetne a Befejezetlen mondat világába.
Világos történelemképpel rendelkezik, pontosan érzékeli az 1914 előtti és az 1918–19-es Magyarország maradványait. Nem veszi nagyon komolyan a hivatalos Magyarországot, mert tudja, hogy nem ott dőlnek el a dolgok, a dolgok mindig baloldalon dőlnek el, és ott rendre nem jól. Habozás nélkül a kezdetektől legmagasabbra értékeli József Attilát.
De folytathatjuk a sort.
Az új osztály választása megoldása volt a zsidó identitás dilemmáinak is. Nem kellett megtagadniuk a zsidóságot ahhoz, hogy a jövő részeinek érezzék magukat.
Az új osztály ezen kívül is maga volt a folyamatosan új közösségkeresés: távoli kultúrák, afrikai maszkok, szentendrei szerbek, kereszténység és zsidó misztika színesen és szabadon keveredtek ebben a baloldali alapozású, de univerzális kultúrában, amelyből egyébként a baloldali nacionalizmus sem hiányzott, a katalánok, a resistance francia nacionalizmusa, az emigrációban létrejövő új osztrák nemzet, vagy éppen Ignacio Silone anti-mussolinista olasz nacionalizmusa.
Az új osztály emancipativitása új szerelemfilozófiát is teremtett, új női szerepeket is. A Napló egyik legszebb része, ahogy Fanni összefoglalja és elemzi is a maga számára Simon Jolán alakját.
Mintha az új osztály a maga erőteljes és egyre erősödő társadalmi kirekesztését a kultúrának a végtelenségig fokozódó mindent befogadásával ellensúlyozta volna. Minél szűkebb volt a tér a társadalomban, annál univerzálisabb lett a kultúrában és a szellemben.
Az új osztály szabadúszó osztály volt, saját hivatásokat kreált magának (táncművészet, pszichoanalízis, fotóművészet, továbbá e három összes kombinációja és egymással való kiegészítése). Fanni erőteljes, a káröröm elemeit sem nélkülöző iróniával szemlélte például 1945 után a hirtelen hivatali kötelességek közé szorított, aktatáskákkal futkosó alkotókat.
Az új osztály választotta sorsát, ez volt benne az egzisztenciális elem, aminek arra is emlékeztetnie kell bennünket, hogy nyugodt lélekkel visszavihetjük az egzisztenciális gondolkodás kezdeteit legalább a húszas évek elejéig, mindezt a filozófiában is.
Választottak és tudatosan választottak.
Radnóti civilizációs nagyságrendű választása is ennek az osztálynak a választása volt. Fanni is választott. Ő is zseniálisan.
Az új osztályhoz való tartozása világos egzisztenciális célokat tartalmaz (a szó mind a két értelmében). Sok nagyszerű vonása közül Fanni talán ebben a legnagyobb.
A harmincas évek értelmiségi baloldalisága (ami valamivel tágabb perspektívából szemlélve megegyezik a neomarxizmus első korszakával is), egyáltalán nem oldható fel egyfajta, később közelebbről is elemezendő baloldaliságban, hanem teljes világnézet, szintetikus igények, modernizációs tudatosság és elkötelezettség, ami tekintélyes misszionáló erőt összpontosít magában.
Előlegezzük meg, miszerint a harmincas-negyvenes évek értelmiségi baloldaliságának nem annyira a Horthy-rendszer „nem-balos” középosztálya vagy más csoportjai az igazi alternatívája vagy ellensége, hanem az a nem sokkal később felemelkedő, hivatalos és bürokratikus balosság, amelynek – saját logikai és történeti meghatározottságai miatt – ez a differenciált és szintetizáló baloldaliság szükségszerűen szálka lett a szemében. Mivel ennek az értelmiségnek az egyik része emigrációban volt (ahol az emelkedő bürokratikus balossággal való harcát elszigetelten és individuálisan vívta meg), másik része a Horthy-Magyarország egyre erősebben a háborúba sodródó éveiben (ami miatt éppen elég küzdelmet kellett vívniuk a bürokratikus balosságnál közelebbi ellenfelek ellen), ezért a fő oppozíció jelentősége nem maradt meg érdemlegesen a történeti emlékezetben. Ez a baloldaliság teljes értelmiségi filozófia- és magatartás-rendszer, ami korántsem oldható fel az ideológiában.
Ezért meg kell rajzolnunk ezen értelmiségi baloldaliság ötszögét. E hullám „ötszögé”-nek összetevői a következők: tisztes szegénység, a filozófiai érdeklődés gazdag komplexitása, komolyan vett szellemi integrációs funkció, a közvetlen politizálás elutasítása, s végül az ideológiakritikai és kultúrkritikai szemlélet szélsőséges kitágítása.
Ezen értelmiség egyes tagjainak szinte hihetetlen – már-már természeti jelenségekre emlékeztető – összhangja, gondolkodásuk csereszabatossága valamennyire mindenképpen a véletlen munkája, ám ami ebben nem véletlen, az éppen ennek az „ötszög”-nek az általánosan érvényesülő szocializáló hatása. A neomarxizmus ezen első korszakának képviselete eleve igen közel hozza ezt az értelmiséget az akkori Frankfurti Iskola gondolkodásához (jóllehet ezt természetesen nem Fanni alakjának elemzésekor legmegfelelőbb kifejteni). A harmincas évek nemzedékében saját koruk politikai baloldalisága egyesül a századelő hagyományának megmaradt világnézet-centrikus, kultúrkritikus, filozofikus komplexitásával, ideológiakritikájával.
Ez a nemzedék állandó szociológiai érdeklődésével, az értelmiség árulása tematikájának állandó napirenden tartásával folyamatosan aktualizálódó ön-képet alakít ki magáról. Sajátos és különleges helyzetet vív ki magának, elvileg is megalapozott értelmiség-szemléletében akaratlanul is privilegizált álláspontként tekint önmagára. Fanni és nemzedéke azonban már nem elsősorban a „helyes tudat letéteményesé”-nek tekinti magát, de az „igaz élet”, a „valódi boldogság” realitását akarja megvalósítani.
Fanni és nemzedékének összefüggésében a boldogság elveszíti személyes és partikuláris jellegét, egyszerre válik politikává és filozófiává is. Fanni ennek a hatványozott boldoságfilozófiának egyik kivételesen jelentős alakja, s ezt kizárólag csak a kivételes nagyságrendű és kivételesen felépített Napló tehette világossá mindenki számára.
Fanni – ez előtt a nem igazán egyszerű történelmi, filozófiai és irodalmi háttér előtt – a boldog élet alakításának zsenije. Ezt a kijelentést a Napló alapján teljes felelősséggel vállaljuk. Ezzel azt is ki szeretnénk mondani, hogy ez a Napló inkommenzurábilis mű, semmihez nem hasonlítható, történelmi és emberi színjáték, egy Atlantisz életre keltése, az eltűnt idő feltámasztása olyan nagyságrendben, hogy módunk van e hatalmas emberi színjátékban még meghatározott szempontok alapján tovább is válogatni, az anyag annyira gazdag, hogy a szó szoros értelmében további résztanulmányok anyagául is szolgálhat. Nemcsak az anyag puszta gazdagsága miatt inkommenzurábilis azonban ez a mű, de tárgya miatt is: a harmincas évek valamilyen mértékben baloldali új értelmiségi osztályának magyarországi sorsába vezet be egy rendkívüli költő környezetén keresztül. De még ez sem minden. Maga az író – az emlékező, az emberi színjáték egyszerre tündéri és faun-bokájú szerzője – rendkívüli személyiség önmagában is. E rendkívüliség néhány vonásáról megemlékeztünk, újabb vonások elmélyült elemzéséhez hiányzik a precedens: Fanni olyan teljességgel jeleníti meg önmagát a Naplóban, amilyen teljességgel másokról ír. Az elfogultság nélküli éleslátás bajnoka, a szókimondásnak nemkülönben. Voltaképpen lelki anarchista, minden szava a szabadság, semmiféle hatalmat nem ismer el a gondolatai felett. Elrendezi a világot maga körül, mindenkit olyannak mutat, amilyen, csak arra nem képes, hogy mindenkit arra a helyre is tegyen, ahová való lenne. Az elemzőnek nincs bátorsága leírni azt a mondatot, hogy élvezetet okoz neki Fanni gyorstüzelő és rögtön telitalálatokkal fogalmazó éleslátása, és mélységes örömmel tölti el a szellemi élet valóságának ilyen friss és tiszta leírása, a konvenciók hiánya, a harag, a gyűlölet képessége és a mások iránti végletes elkötelezettség adománya.
Fanni rendelkezik azzal az arisztokratikus privilégiummal (mondhatnánk „királyi fenség”-gel, amilyennel egyébként Radnóti maga is rendelkezett), hogy minden pillanatban önmaga legyen. Tartunk attól, hogy ahogy Fanni beszél (ír), arra csak egyetlen kifejezés létezik, s az is német: „reden, wie einem der Schnabel gewachsen ist” (kb. szíve szerint beszél, nem kertel).
Élete nagy ellentmondásaiban minden pillanat igazságát kimondja és átéli. Miközben nagyon sajnálja az idejét, rengeteget járnak társaságba, saját közvetlen boldogságvágyát is feláldozza az irodalmi siker oltárán. Mindenkivel őszintén barátkozik, és igen gyakran azt állapíthatja meg, hogy a számos, a maga előrehaladására ügyelő jóbarát között végzetesen egyedül vannak.
A nagy pillanatok átélése a legtudatosabb igazi élet, aminek alapjait a valóságos életvilágban más típusú munkával teremti meg, az Élet és Az élet lukácsi kettőssége alig felismerhető új változatban születik újjá. Három inkommenzurabilitás egyesül: a nagyságrend, a tárgy és a szerző összehasonlíthatatlansága.
Zseniális, ahogy a gyorsírás, a gyorsírástanítás és a gyorsíróiskola fenntartása minden társadalmi rendszert túlélt, és minden bizonnyal túl is fog élni. A gyorsírás ugyanis remek találmány, maga a szabadság. Fárasztó ugyan, de becsületes munka, ráadásul nem az az alacsony szintű alkotó munka, amelyik idővel lehúzza maga után a szellemet. Éppen azért, mert nem-szellemi munka, sokkal jobban is illeszkedik a magas szintű szellemi élethez.
A magasabb, a valóban magas szinten, a boldogságok filozófiájában Fanni nem kevésbé zseniális. Számára az életben a legnagyobb boldogság részt venni a valóságos alkotó folyamatban, közel lenni a szellem munkájához. Mindez patetikusan hangzik, de akinek ebben része volt, az is panaszkodhat természetesen lépten-nyomon, mégis tudja, hogy olyan örömben volt része, amelynél nincs nagyobb. S akinek ebben nem volt része, mindig is tudatában vannak annak, hogy elhaladt mellette az élet lényege.
Fanni választása tökéletes és szélsőségesen bátor, mert a boldogságot, az identitást, a filozófiát, a szabadságot összekapcsolja a szerelemmel. Amikor ezt meg is valósítja, újabb inkommenzurabilitás, összehasonlíthatatlanság támad, Leslie Howard filmjének angol humora jut eszünkbe: „Lenn a kapunál vár egy fiatalember, gazdag, okos és jóképű” – amire a vicc fiatal hölgye azt válaszolja – „jó, ha ez így van, hívd fel mind a hármat…”
Fanni választása a legmerészebb és legnagyobb választás, az alkotást szeretni az alkotóban. E legbátrabb, legnehezebb választás jegyében élt. Fanni választásának egyik további kiemelkedő oldala összefügg az új értelmiségi osztály tapasztalatával. Minden csak nem naiv, nem romantikus, nem szentimentális, számára az alkotásban való részvétel nem másodlagos vagy kompenzációja valaminek, de közvetlen gyönyör, magában és magáért való cél és érték.
Arra, hogy milyen szinten valósította meg ezt a szerepet, kiváló példa lehet magának a Napló kiadásának mesteri menedzselése egy többszörösen megváltozott történelmi korszakban. Az is jó bizonyítéka lehet ennek, ahogy szándékosan kitolja az első Radnóti-összes megjelentetését, hátha még visszajön a költő, és ő készíti el a válogatást. Talán nem nyilvánvaló az első pillanatra, mit is jelent ez a lépés egy olyan társ részéről, aki egész életét arra tette fel, hogy Radnóti nagy verseket írjon. Emlékezhetünk, hogy a magyar költészetben elég csattanós precedens volt néhány évvel azelőtt, hogy egy nagy költő tragikus halála egy csapásra elvezetett annak teljes elismertetéséhez.
Hogy a történelem és az emberi természet nemegyszer a megsemmisülés széléig sodorták Fanni nagy projektumát (és őt magát is fizikailag), nyilvánvaló – része is az eredeti életkoncepciónak. Ezért nem éreztük szükségét annak, hogy egzisztenciális boldogság iránti mély elismerésünket ellenpontozzuk mindazzal a szenvedéssel, amelyekkel ugyanezek az évek jártak.
Fanni tökéletes boldogság-akkumulációt hajt végre. Újabb kérdés és dilemma, hogy valóságos élete még ebben sem olvad fel teljesen, testi-lelki valóságában maradnak hiányok, és a saját természetével szembeni állandó elégedetlenség, a maximális boldogság maximális önfeláldozásán kívül is. Ezzel külön kell megharcolnia.
MEGJEGYZÉSEK
1. A Napló adatai: Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni, Napló 1935-1946. Sajtó alá rendezte Ferencz Győző és Nagy Zselyke. A jegyzeteket és az utószót írta Ferencz Győző. Budapest, 2014. Jaffa Kiadó
2. A sorok szerzőjének előadása erről: A Napló időszemlélete. konf: Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Naplójáról. Magyar Történelmi Társulat Vekerdi László Szakosztálya. Budapest, 2015. december 1.
3 Az utóbbi időkben a legérdekesebb és legalaposabb elemzés erről: Spira Veronika, Fanni naplója. Miniesszék VIII (2017). in: hwww.spiraveronika.hu/m8_1_fanni.pdf -
4. A „történet kezdete” utalás eredetéről l. A folyamat maga. A Ködkárpit és a kirekesztés körei. in: Zsidóság – tradicionalitás és modernitás. Tisztelgő kötet Karády Viktor 75. születésnapjára. Szerkesztette: Bíró Zsuzsanna Hanna és Nagy Péter Tibor. Budapest, 2013. (Wesley János Lelkészképző Főiskola.)
* Összemérhetetlen, hasonlíthatatlan [vissza]
Nagy Zsanett 11 éves
A mai politikusok jórészt nem hipochonder betegek, viszont valódi politikusnak képzelve magukat képzelt, esetenként beképzelt politikusok és folyvást bohózatokat adnak elő. A kétfarkúak jelszava – „mindenből többet, a semmiből kevesebbet” – tökéletesen tükrözi a helyzet komikumát, amit még különféle szélhámosságok, a választásonként egyszeri alkalomra „hitelesített” kamupártok kamuemberei „fel is dobnak”. Kikapcsolhatatlan pártalapítási reflex működik támogató aláírásokért házaló szédelgőkben, gyenge kiadású szekundánsaikban, akik örömüket lelik, ha két-három százalékos pártocskákat hoznak össze, netán pártokat szakítanak ketté vagy még többfelé. Nagy csinnadrattával „kampányolva” választásokon indulnak: nem jön nekik rosszul az állami pénz, és jól jár velük a manővereikből hasznot húzó, nyergéből egyelőre nem kipenderíthető, a kamuzással alaposan megsegített uralkodó kormányzó párt, mivel az ellenzéki szavazók megoszlanak, nehezen fognak össze, voksaik szétszóródnak a levegőben. Azután vannak a politikai színeiket kaméleon módjára változató üstökösnek látszó percemberek, a parlamenti padsorok csendesen üldögélő pantomim-játékosai, az egymással párbeszédet nem folytató „partnerek” és még más pszeudopolitikai fenomének, reménytelenül ködbe veszejtve a mai sivárság alternatíváját. A politikatörténetre figyelők majdan jelenkorunkról elolvashatják későbbi szerzők szarkasztikus tanulmányait képzelt politikusokról, az általános viszonyokról, miszerint a 20/21. századforduló, az új század első évtizedeinek Magyarországa színpad, ahol Moliére-i képzelt betegek helyett képzelt politikusok játszották szerepeiket az „örök (magyar) deszkákon” megrendezett keserédes vígjátéki vagy éppen tragikomikus bemutatókon.
A szereplők kertelés nélkül politikusnak mondják magukat és politikusnak minősül boldog-boldogtalan, ha szerkesztetlen mondataiba kétszer is hangsúlyozva beleszövi a kommunistákat ócsárló jelzőit, megrázón ecseteli a malenkij robot és a Gulág egyébiránt valóban elképzelhetetlen borzalmát, ha személyesen ismer legalább egy vagy két kamera elé vihető, annak idején a fővárosból kitelepített sorsüldözöttet. Ezek mind fontos ismeretek és mutatós, mediatikus ismeretségek. A kommunizmus, illetve a sosem volt szocializmus elrontott gyakorlatában felgyülemlett badarságok szüleményeinek lassan lecsengő kísérőjelenségei. Az úgynevezett szocialista rendszer kárvallottjainak jóvátétele máskülönben teljesen indokolt, de ugyanakkor indokolt lenne az „átkos” időket megelőző korok igazságtalanságainak „kibeszélése”: az embertelen hosszú munkaidejű kizsákmányolás, a szenvedők megnyomorítása, a jóvátételben és kárpótlásban soha nem részesülők iránti szánalom. Nem feltétlenül a használható és modern ismeretek hiányosságainak kéne a parlamenti mandátum vagy az önkormányzati tisztség megszerzése kritériumának lennie. Az országgyűlési képviselők és az önkormányzati tisztségviselők között akadnak egyébként derék, bár szakmai színvonaluk legkülönbözőbb fokán elhelyezkedő értelmiségiek, jogászok, politológusok, további képzett vagy történetesen képzetlen csoportok reprezentánsai, és természetesen „politikus” vállalkozók. Komoly kételyek merülhetnek fel azonban a politikai életben, a közéletben, a közszereplésben, (a médiában) – mikor mely terminust csépelik – túltengő, a közvélemény befolyásolására (manipulálására) kiválasztott, politikai karrierre jelölt vagy politikai karrierek „szponzorálására” bevetett neves, érem- és érdemdús sportolókkal kapcsolatban. Híres vívó, ökölvívó, tornász, úszó és vízilabdázó stb. szembetűnőn tüsténkedik, teszi-veszi magát a politikai térben. (A célnak megfelelő labdarúgó véletlenül sincs a láthatáron, pedig de jó lenne a mániákus fociőrület és stadionépítési rohamok „mentén”.) A politikai porondon a színészek sem hiányzanak, sőt ők is politikai tényezői szintre emeltettek a sportolókkal együtt. Nem világos, milyen alapon? Kilóg a politikára, a „politikusokra” visszaforgatott olcsó népszerűség-hajhászás lólába. Színész, sportoló politikai szerepben nem jó rendezői, irányítói választás. A sportoló ugyanis kora ifjúságától számítva hosszú éveken keresztül idejét testének edzésével tölti, rekordokra törő fizikai adottságait fejleszti, versenyez, mentálisan koncentrál a feladataira (rutinos sportközvetítők nem győzik mondogatni a mentális összpontosítás szükségességét). A színész éjjel-nappal készül az előadására, próbákon gyakorol, esténként fellép, jövedelmét növelendő sűrűn „haknizik”, intellektusát a foglalkozása köti le. Egyiknek se, másiknak se marad ideje és energiája, hogy elsajátítsa a politikához nélkülözhetetlen közgazdasági, jogi, társadalomtudományi ismereteket, a sok naprakész információt, az átlagot meghaladó műveltséget, alkalmasint mégis fejest ugranak a nekik idegen műfajba, a politizálásba. A politikai „marketingben”, a politika piacán meghatározó jelentőségű médiumok csak úgy ontják a politikusi titulust a nevük sincs figuráknak. Ha valaki egy párt portáján ügyesen settenkedik, vagy megjelenik a képernyőn tetemesebb nézőszámot jegyző kvíz-játékban, bejelentkezhet a választásokon („kandidálhatja magát”) és a médiában máris politikusként kezelik. Lehet, hogy meg se választják, lehet, hogy meg se nyilvánult még pártfórumon, nem is tudna talán, de a médiumok felruházzák a politikusi címmel.
Nem arról beszélek, hogy a politikus W. Churchill-lel, J.F. Kennedyvel vagy Mahatma Ghandival, Borisz Jelcinnel kezdődik és végződik. A címhez és ranghoz nem kell háborút, polgárháborút nyerni, sőt egy választási siker, vagy néhány (Gorbacsovot) átütő erejű politikai húzás (Jelcin) nem garantál mindent, értékelhető és elismerhető teljesítményt kell felmutatni ahhoz, hogy valakire politikusként tekintsünk – lehetőleg ne csak mi a szűk pátriánkban, személyét övezze nemzetközi tisztelet. Ha ebből a szempontból nézzük a hazai „felhozatalt”, csalódva arra következtethetünk neveket elhallgatva, hogy a futószalagról egyenesen a süllyesztőben kötött ki a széria sok selejtje, és a rostán ritkán maradt fenn politikai vénával, tehetséggel megáldott személyiség. Máskülönben a nemzetközi kép sem biztató – tekintélyes politikust nem nagyon látni. Az egyébként „Vaslady” Margaret Thatchertől messze eső Theresa Mayt felváltó fésülten kócos Boris Johnson például kiváló vígjátéki karakterszínész lehetne, ha nem téveszt pályát. Trumpról, Putyinról alig lehet jó véleményt elcsípni. Berlusconi? Egyik nem mindennapi pocsék alakítását feljegyezte a sajtó: az Olaszhonba látogató Angela Merkelt a dekorációs zászlók mögé rejtőzve, a szélben lengedező lobogók közül ki-kikandikálva kukuccsal köszöntötte, aki elnézőn szánakozott vendéglátója bohózati vagy inkább bohócos tréfáján.
Mi lehet a politikus devalválódásának az oka? Magvas, azonban tartalmilag nem bő termésű értekezések íródtak a „nagy ideológiák” válságáról. Ám közelítsünk praktikusabban a kérdéshez. Hazai kereteink között meditálva nem mindenre kiterjedő magyarázatképpen és nem jelentéktelen ember ürügyén közelebbről szemügyre veszünk egy – igaz: anekdotikusnak ható – esetet, mégpedig a fiatal Antall Józsefét.
Az egyetemet elvégezve közeli ismerőseinek körében nem csinált titkot abból, hogy vágyálma a miniszterelnökség, készül a magas funkcióra, néhány kollégájának viccelődve, (szerintem) kissé komolytalanul osztogatta fantáziája kormányának miniszteri tárcáit. Bizarrnak és nevetségesnek tűnik ez a szűk társaságában elterjedt história. Egyáltalán nem ésszerű, nem „életszerű”, hogy valaki – durván mondva – tojáshéjjal a fenekén miniszterelnöki ambíciót vesz a fejébe. A fintorokban nem szűkölködő történelem később igazolta a családi légkörben is keletkezhetett, pszichológiailag érthető törekvést: az ifjú Antall túl kívánta szárnyalni az életútján miniszterségig emelkedő, tisztét kiérdemlő, azt becsülettel ellátó édesapját, jóllehet sok – az MDF belső személyi harcaival kapcsolatos – esetlegesség merül föl beváltott álmában. (A tojáshéj metaforáját két későbbi „titánunkra” ugyancsak vonatkoztathatnánk: egyiküknél a pártmunkától eltekintve az első polgári munkahely a kormány és abban is az elnöki poszt, a másiknál ennél terjedelmesebb lehet pályájának ismertetése, bár miniszterelnöki alkalmasságra hitelesítő adat aligha található az életrajzában.) Ifjabb Antall egyetemi diplomával a zsebében, egy levéltár mélyén iratokkal bíbelődött, majd gimnáziumi tanár lett, innen a politikához vezető út hosszúnak és göröngyösnek tűnhetett, semmilyen körülményt vagy lehetőséget nem láthatott a végigjárására. A miniszterelnöki aspiránsnak sem a levéltárban, sem később a középiskolában nem adatott mód a mély változásokon átmenő társadalom megismerésére, szert tenni széleskörű emberismeretre, tapasztalatokra, „politikai tőkére”, annak forgatására, a sajátos politikusi „szakma” gyakorlására.
Antall József politikai kvalitásai és adottságai mindezek ellenére vitathatatlanok, mégis ifjúkorának alapszituációja, készülődése kormányfőnek politikai értelemben tele van vígjátéki betétekkel, a főszereplő vígjátéki kulisszák közötti botorkálásával. Nem hiszem természetesen, hogy a jelenlegi kifejezetten bohózati állapotok ide vezethetők vissza, ha csak nem a rendszerváltás óta hivatalt betöltött miniszterelnökök sorában különben előkelő helyre tehető Antall melléfogásaihoz nem. Voltak melléfogásai. (Kinek nincsenek, mely politikusnak nincs baklövése?) (A „hivatalt betöltött miniszterelnökök” helyett használható volna a divatos „regnáló” jelző, bár az égvilágon semmi fölött nem regnált se ő, se a többi kormányfő, miként az egész kiszolgáltatott társadalom, ők is személyükben prédájává váltak, szenvedő és elbukó alanyai lettek a „regnáló” állapotoknak, a nyomuló agresszív vadkapitalizmus törvényeinek, beláthatatlanul káros következményeinek, a „büntető” voksolásoknak. Orbán Viktor próbál regnálni, de csak idő kérdése, hogy a viszonyok mikorra fullasztják ki, a politika statikai törvényeit tekintve kifogásolható „építménye” mikorra dől össze, maga alá temetve a sok szempontból páratlan építőmunkást.)
Sok kritikus szó esett anno a kárpótlásról, a privatizációs ellentmondásokról, Antall személyi döntéseiről, egyebekről, mint baklövésekről. Az előfeltételeket, az adott gazdasági-szociális válságot, egyúttal az ő előéletét, előéletének egyoldalú tapasztalatait alapul véve – érdemeit, demokratikus elkötelezettségét elismerve –, az őt ért bírálatok egy részéért tulajdonképpen nem hibáztatható. A lassan történelmivé váló távlatban a felelősségét terhelő tévedéseit kézzelfoghatóbban érzékeljük, egyike ezeknek éppen a történelemfelfogásából származott, és nem csekély mértékben hozzájárul a jelenlegi kurzus visszásságaihoz, amelyek a dezideologizálás (értsd a kommunista eszmék elvetése) utáni ellenkező előjelű visszaideologizálás (értsd a kommunista eszmék helyébe már-már ordas eszméket helyeznek helyreállítva vissza) módszereiből fakadnak. Az aktuálpolitikában a rendszerváltással beköszöntő antikommunizmus rá is jellemző volt – akkor mindenki a „komcsikon” gázolva alapozta meg a szerencséjét. Antall egy ízben például kijelentette, a kommunisták közt sok volt a karrierista. Első hallásra ebben nem tévedett nagyot, noha a politika mindenkor az ambíciók kiélésének terepe, a kommunisták miért ne ragadták volna üstökön a lehetőséget (neki egészen fiatal kora óta hatalmas ambíciói voltak, miként hírlik). De vajon gondolta-e, látta-e előre, mint történész, vagy mint politikus, hogy a rendszerváltozás utáni politizálás szinte kizárólag a féktelen karrierizmus és a gátlástalan korrupció melegágya lesz? Hogy a politikát elárasztják az ingyenélésre szakosított haszonlesők, vagyonszerzők. És sok milliós, milliárdos politikai úton-módon megszerezhető vagyonokról van szó. Efféle karrierekről annak idején a legtörtetőbb kommunista se álmodhatott. A történész Antallnak nem róható fel a politikusi előrelátás fogyatéka, a történelemfelfogását és a történészi felfogásából származó politikai döntéseit ellenben megbírálhatjuk: az általa kezdeményezett Horthy-újratemetést, a Horthy-korszak rehabilitációját. Az akkor beindított folyamat mára gigantikus méretekben a szemünk láttára nő az égig. (Szabadság téri emlékmű felállítása, a Kossuth tér rekonstrukciója, Horthy szobrok, emléktáblák, vitézi és lovagi rendek díszmagyaros bohózati öltözékben, a múlt ferdén értelmezett mítoszainak újjáélesztése, durva történelmi és emlékezetpolitikai hamisítások stb.)
Az 1932-ben született Antall József az ötvenes évek elejének történelem szakos egyetemi hallgatójaként tanulhatott arról – családi kötődése, felfogása, neveltetése szerint egyénileg bizonyára nem fogadta el a Horthyt vitatható egyértelműséggel fasisztának minősítő értékeléseket, viszont „leendő politikusként” nem ignorálhatta volna a tényeket –, hogy a kormányzót a második világháború közel milliós emberveszteségéért, az ország dúlásáért, a különböző megpróbáltatásokért – a malenkij robotot sem feledve itt – felelősség terheli. (A malenkij robotért ne csak az oroszokon verjük el a port, országuk területének háborús kártevőit, így a németek oldalán a magyar katonai egységek vezénylői, vagyis a Horthy-féle politikai kaszt nem kevésbé hibáztatható.) Antallnak azzal tisztában kellett lennie, és számot vetnie – politikai képességénél fogva –, hogy Horthyt a tetteiért legalább annyian elítélik és gyűlölik, mint ahányan – a kegyeltjei, rendszerének kedvezményezettjei – szeretik és hálával gondolnak rá. Bár a hála „nem politikai kategória”, de a népnyelvi szókapcsolat a „háládatlan disznó” kifejezéssel, mint ismert, etikai normát rögzít, amihez Horthy hű hívei következetesen igazodnak, hálásak 1945 előtti életminőségükért, mellszélesen kiállnak a kormányzóért. Antall részéről nem volt politikus gondolat a társadalomnak Horthyt elítélő hányadának – a doni elesettek és a koncentrációs táborokban, a munkaszolgálatban elpusztultak hozzátartozóinak – érzelmeit megsérteni az újratemetéssel, beindítani Horthy és rendszerének rehabilitációját. Elképzelése a történész reminiszcenciája, politikailag meggondolatlan rögtönzés, ami túlméretezett programmá vált. Antall megfeledkezett a Horthy-korban nyomorgó milliókról, az anyagi jóléttől, a felemelkedéstől elzárt tömegekről, melyek 1945 után új társadalmi egyensúlyokat, új viszonyokat és egy másik közgondolkodást teremtettek, gyökerei remélhetőleg megmaradnak. Abban a tudatban leledzeni, hogy az előző „átkos” korszak csak átkot hozott, hogy a kor ideológiája nyomtalanul kiiktatódott volna, politikai tévedés. Az újratemetés aktusa bizony magán viselte a bohózati elemeket, Hofi Géza nem véletlenül utalt gúnyolódó bohócsággal a Don halottjainak a kenderesi temetőben való távollétére.
A temetésben összekeveredtek a bohózat és tragikomédia elemei, megéltünk hasonlókat előtte és utána. Furcsa, hogy Orbán Viktor – aki politikai érzékével és szimatával felfedezte, hogy az 1945 előtti tradíciók jegyében eggyé tudja szervezni a mozgósítható jobboldalt – publikuma kvalifikált, művelt jobboldali konzervatív rétegének nem tűnnek föl sem a történelmi abszurditások, sem az aktuálisak. Ha vannak észrevételeik, azok hangja halk. A történelmi abszurditásokról eleget beszéltünk. Pár szót az időszerűségről. Abszurdba, tragikomédiába fordulhat a bennünket tenyeréből finanszírozó Európai Unió vezetőszerveit ingerelni, perlekedni hol a brüsszeli Európai Bizottsággal, hol a strasbourgi parlamenttel, hol valamelyik – általában a „bal-lib” – frakciójával vagy annak prominensével. Fokozva mindezt szélsőjobboldaliak felé tett öles lépésekkel, melyekkel Orbán fölfüggeszttette a Fidesz néppárti tagságát, elbizonytalanította pártjának és hazájának európai pozícióit, egyéb kétélű és bizonytalan nemzetközi kontextusokba bonyolódott a Közel- és Távol-Keleten, Európáról nem beszélve. Többnyire csak tekintélyelvű vezetőket méltatva figyelmére az elszigeteltségét nem enyhítheti, miközben meg-megbolygatja a kétoldalú szomszédi kapcsolatokat, külpolitikai vonalvezetése követhetetlen és kiszámíthatatlan – állítják jelenlegi (meddig?) néppárti családjában is. Apolitikus, bohózatba illő forgatókönyvek ihletődtek. Legutóbb az Európa Parlamenti választások után az egyeduralkodó kormányzati kommunikáció azt óhajtotta elhitetni a jámbor, tájékozatlanságra kárhoztatott hazai közvéleménnyel, hogy Ursula von der Leyen Orbán „embereként” futott be a brüsszeli Európai Bizottság elnökének. Von der Leyen mégis – a foci-rajongó Orbán zsargonjában szólva – lesre állította miniszterelnökünknek a bizottsági biztosi posztra kiszemelt delegáltját, Trócsányi Lászlót. Új javaslatot kellett előterjeszteni, és magyarázni a kudarcot, magyarázni a lehetetlent: hogyan lettek a „pártállam” egykori dicső lebontói a jogállamot, a sajtószabadságot, a pluralizmus íratlan és írott szabályait csúfoló új autoriter pártállam-építők, és a közülük való Trócsányi, valamint a fiaskóját öröklő másik jelölt miért volt kitéve Brüsszelben kritikus, borotvaélen táncoló eljárásnak.
Orbán hazai ellenfelei is büszkék lehetnek vígjátéki produkcióikra. Nem volt igazán hihető, hogy a tegnapi kommunisták szociáldemokrata mezben, ráadásul többen Kádár János köpenyének öltéseiből előbújva megválthatják belépti jegyüket a rendszerváltoztatott rendszerbe. A bohózati jelenteknek se vége, se hossza, míg nem Balatonőszödön és az onnan elcsent kommunikációból „élvezhettük” azt az egyedi darabot, amely egy másik irodalmi párhuzammal nem annyira Moliére-i, mint jobbára Shakespeare-i, majdnem véres drámát idéző. Az Őszödön elmondott beszédet és mindazt, ami előtte és utána történt a baloldalon, azt ez a két szerző tudná elsöprő sikerrel színre vinni, s ha élcelődni akarnánk, színjátéki figuráik igényt tarthatnának a képzelt beteg helyett a képzelt politikusi szerepre a közönség kötelezően udvarias, ám gyér tapsa és a nem zúgó, csendben elhaló „hogy volt” mellett.
Mindennek dacára vajon bízhatunk-e a jobb- és baloldali „politikusaink” fejlődőképességében? Bízzunk-e abban, hogy a képzeltséget, a beképzeltséget levetkőzve politikusokká érlelődnek?
Felelet nincs, majd csak lesz.
Folyóiratunk egyfelől egyik szellemi előfutárának tartja Gábor Andort, másfelől köszönettel tartozik azért, hogy a szellemi hagyatékából táplálkozó Gábor Andor Írói Jutalomdíj támogatása jelentős hozzájárulás az Ezredvég életben maradásához.
(A Szerk.)
Lépjünk be a szatócsboltba! A polcokon petróleumtól a szappanig, kaszakőtől a süvegcukorig sok mindent észrevesz a szem. De mindenből csak annyit, amennyi egy eldugott kis faluban elfogyhat. A bolt gazdája tudta, előre felmérte, hogy Új-Nép lakói mit és mennyiért vehetnek meg. Az üzlet épp csak a megélhetést biztosította a családnak, amelyiknek legifjabb tagjaként 1884 januárjában megszületett Gábor Andor. A szatócsüzletről szinte semmi emléke nem maradt, hiszen apja – a megélhetés gondjaitól űzve – az ország másik végében, Szatmár megyében próbált szerencsét. Kevés sikerrel, mert 1890-ben már a főváros lehetőségeit igyekeztek megismerni. A sors ott sem volt kegyes. Az apa előbb kávémérő, kishivatalnok, majd alkalmi munkás és végül munkanélküli. A gimnáziumot, sőt az egyetemi tanulmányokat mégis biztosította fiának, akinek ezek az élmények meghatározóak voltak. Maga választotta a szabad pályát, az újságíró hivatást, hogy megvívhassa harcát a fényért, és versben hirdethesse messianisztikus forradalomvárását… Ezekkel a líra parnasszusi kapuit nem törhette be. Kívül maradva, a legfontosabbá az életverseny vált számára. A fényt kereste mindenütt, de a megélhetés gondjai sokszor eltérítették…
Nagy Endre 1907-ben alapított kabarét. A Modern Színpad nyomán előbb évenként, később havonként nyíltak új és új kabarészínpadok. Az Apolló, Intim, Fasor, Muskátli deszkáin a jelenet- és sanzonszerzők egész sora debütált. Heltai Jenőtől Szép Ernőig, sőt a Nyugat nagyjai, Ady, Babits, Kosztolányi is kísérletezett, hogy méltó komponistákkal (Nádor Jenő, Reinitz Béla, Szirmai Albert) sikert arasson. Gábor Andor szinte mindegyik kabarészínpadnak dolgozott – olykor fergeteges hatást érve el.
Mi volt a titka? – kérdezték sokan. Az egyik kétségkívül az aktualitás. Az újságírói lendület hajtotta, hogy frissen, a pesti élet rezdüléseire figyelve írhasson. Ebből persze az is következett, hogy versezetei között sok volt a kérészéletű. De azokban az esetekben, amikor az akkori főváros legérdekesebb és legjellemzőbb alakjairól írt, nem maradt el a taps. Sanzonjaiban szinte körkép és kórkép bontakozott ki. Méghozzá nyers életszerűséggel. Köteteiben, valamint A Hét című lapban megjelent kupléinak témája a pesti középosztály. Arra figyelve szinte semmi nem kerülte el a figyelmét; szólt a pénztelenségről, a divatmajmolásról, sznobságról, a pesti aranyifjúról és a mániákkal teli úri hölgyekről. Oly módon írt, hogy kritikusai csak a „realizmus és józanság” fogalmaival beszélhettek róla.
A kabarék, sanzonok, kuplék az első világháború végéig virágoztak. Talajuk a század eleji Budapest volt. Az ellenforradalmi rendszer teremtette légkörben sorvadásnak indultak. De Gábor Andor ekkor már Bécsben volt. A hajdani császári székhely sem volt már az a kedélyes város, amilyennek a „békebeli” időkből ismerték. Mégis lehetőséget adott a magyar szellemi emigrációnak, hogy megkísérelje folytatni azt, amit korábban elkezdett. Gábor Andor ezt úgy tette meg, hogy éles bírálat alá vette sanzonjait, szatíráit és csak azt vitte tovább, amit progresszívnek minősített. Ilyen értelemben nyilatkozott 1921-ben a Dollárpapáról: „A darab, melyen nagyon sokat lehetett nevetni, egyike volt legkomolyabb színházi munkáimnak. S arról szólt, hogy a pénzzel korrumpált világon a pénz híre és szaga is elegendő ahhoz, hogy a leglényegesebb történések okozója legyen; magára a pénzre nincs is szükség az általános kergeségben. Arra, hogy én írtam, én egészen biztosan holtomig büszke leszek.” Ez nem tagadás. S ehhez hasonlóan szerette volna folytatni sanzonírói munkásságát. Azt azonban felmérte, hogy ugyanúgy, mint Pesten – nem lehet. Nagy Endre is belebukott abba, hogy Bécsben realista politikai kabarét indított. Gábor Andor ebből is tanulva, parodisztikus dalokat szerzett, amelyekben kellemetlen csipkelődést végzett. Dalainak tárgya Pest és a megváltozott körülmények. A Proletárka, Az újjáépítés dala, Vissza és a többi mű a kurzust gúnyolta nagy erővel és indulattal.
Ebben az időszakban formai szempontból ugyancsak igyekezett azon, hogy a mondanivalójának jobban megfelelőt alakítson ki. A sanzonköltészet fegyvertárából a gazdag rímelésű strófaszerkezetet kedvelte a legjobban, mert ez lehetővé tette a lírai áradást és alkalmas volt a témák sokszínű variálására. A hang és a témaváltás persze nem ment olyan könnyen, mint utólag visszatekintve hinnénk, de segítette, hogy Gábor Andor alapos ismereteket szerzett az európai proletár költészet világában. Méghozzá úgy, hogy a középkori német parasztdalok nyersességét csakúgy megtanulta, mint Heine iróniáját vagy Brecht és Wolker céltudatosságát. Különösen az utóbbiak építettek sokat a hagyományokra, s ez Gábor Andor számára sem volt közömbös.
A húszas évek Bécse nem volt számára megfelelő. Egy kis glosszája tükrözte csalódásait: „Nagy Endre irodalmat akart, Párizs szórakozást, Róma tuttifruttit, de mit akar Bécs?… Bécs, úgy hisszük, sörözni akar… A bécsi kabaré valutája orfeumi baissé-re csúszik le, irodalmi hosszat sohasem fog elérni.” Ez a csalódás, valamint az, hogy 1924 végére a szó szoros értelmében hazátlanná vált, nehéz helyzetbe sodorta. Kalandregénybe illő hónapok következtek. 1924 decemberében az osztrák kormány kiutasította az országból. Párizsba ment és bekapcsolódott a Párizsi Magyar Munkás körbe. A francia fővárosból rövidesen a lensi bányavidékre került, ahol szervező munkát végzett. A következmény: pár hét alatt távoznia kellett Franciaországból. Illegálisan tért vissza Bécsbe. Amint nyomára jutottak, mennie kellett. Újra Párizs. Tartózkodási engedélyt kapott, de egy cikke miatt ismét kiutasították. Hová menjen? Csak Bécset látta. Aztán megint Párizst. Végül Berlin következett. Ott a Rote Fahne című lapnál kapott munkát.
Újabb fordulópont 1927. Ekkor néhány hónapot a Szovjetunióban töltött. Ezután az Ogonyok tudósítója lett. Aztán Moszkvában felfigyeltek eleven hangú riportjaira. Ő maga így emlékezett erre: „1928-ban történt, Moszkvába utaztam és a Hotel Internacionalban laktam, az akkori Tverszkaja utcán. Délelőtt a telefonhoz hívtak, és azt mondták – csak nehezen értettem –, hogy délután háromkor a Pravda szerkesztőségében Maria Iljicsna beszélni szeretne velem. Be kell vallanom, akkor még nem tudtam, hogy ki is voltaképpen Maria Iljicsna, érdeklődtem a barátaimnál, és nagy meglepetéssel vettem tudomásul, hogy Lenin nővére hívott meg… Rendkívül kedvesen fogadott, németül beszélt velem, méghozzá a legcsekélyebb idegen akcentus nélkül: »Tudja kérem, jó jelentésekből, nagyszerű helyzetelemzésekből nincs nálunk hiány. De most az emberekre gondolok, akik a jelentés vagy az elemzés mögött állnak. Őket kell megláttatni olvasóinkkal. Nem akarna a Pravdának dolgozni?« Természetesen akartam.”
Öt év alatt beutazta egész Németországot, s ez idő alatt kizárólag németül írt. Az utóbb Berlini levelek címmel összegyűjtött munkái bizonyítják, hogy éles szemmel figyelt minden jelenségre és pontos helyzetelemzésekkel, emberi léptékkel számolt be róluk. Később, Moszkvában az Új Hang című folyóiratban írt bökversei jelzik, hogy a korábbi évek alatt mennyire feltöltődött szatirikus élményekkel is. A háború alatt ő is a fronton írt. Taskentben dolgozott, a sajtóközpont munkatársaként. Ennek az időnek a terméke az a szatirikus verssorozat, amelyet németül – a rádió és a röpcédulák számára – fogalmazott meg. Leleplező pamfletek ezek a hitleri törekvésekkel szemben. Ilyen a Hitler siráma három szakasza is (Hegedűs Géza fordításában):
Túl forró nékem Afrika
Oroszország meg túl hideg,
ott halálra kell sülni ma,
itt holnapig megdermedek.
Rosszul fest ez már szerfölött,
ördög tudja, hogy’ magyarázd:
itt végül is az üldözött
vad űzi sírba a vadászt.
Nem is tudom, mi van velem,
már torkig jóllaktam vele…
Olyan hadszíntér kell nekem,
melynek nincs hőmérséklete.
A három strófát lezáró, történelmi pillanathoz kötött csattanó után meg kell állnunk egy pillanatra… A kabaré és a szatíra kétségkívül kedvenc műfajai voltak Gábor Andornak, de vele szemben sem követhető el az a méltatlan egyoldalúság, hogy csak azokra figyelünk. Annál kevésbé, mert monoklival a szemén és hangsúlyozott raccsolással megróhat valaki, olyan ember, aki lovász létére arisztokratát játszott… Aztán egy pincér, kinek legkedvesebb hangszere a nagybőgő volt… Kacsintsunk össze velük – ha színpadra lépnek! Mert (ők és) szülőatyjuk pontosan tudta, hogy ami a századelő magyar színházaiban folyt, abban volt valami egészségtelen. Például a munkatempó. A Neuer Wiener Journal egyszer vicces elismeréssel említette, hogy mennyit dolgoznak a magyar írók, s ezt követően a Színház és Divat statisztikát készített. Ebben Gábor Andor 1916-os teljesítménye alapján, hogy „napi átlagban 32 és háromnegyed óra”munkát végzett, előkelő helyen állt. Ha ezt az esztendőt vesszük, akkor megírta A Palikát, a Dollárpapát, a Szépasszonyt, elkészült a Csárdáskirálynő, a Csillagok bolondja, a Csokoládé-katona szövegkönyvének fordításával, a Mágnás Miska, a Gróf Rinaldó, az Aranyfácán verseivel, s naponta megírt egy sanzont, négynaponként egy kabaréjelenetet, havonta kiadott egy könyvet és dolgozott Az Újság szerkesztőségében is. Sőt, esténként megvárta a feleségét a színház előtt, részt vett a próbákon, összejöveteleken, meg utazott, olvasott, étkezett és aludt is…
S közben munkái minőségére is ügyelt. A Vígszínházban bemutatott Ciklámen című darabjáról írta Bárdos Arthur: „Ami pedig ezen túl, e nem írói szándékú darabban foglalkoztat, merőben írói kvalitások. Egy egészen jelentős írói kultúra az, aminek Gábor Andor finom, kiegyensúlyozott mondataiban, harmóniát és levegőt teremtő dialógusaiban örülhettünk. Tiszta munka: eddig tulajdonképpen csak a franciák tudtak ilyet.”
Mármint vígjátékban. Mert Gábor Andor ebben az időszakban, gyors egymásutánban három regényt is írt. Érdekes, hogy a harmadik, a Hét pillangó című volt a legkevésbé sikerült. Pedig ebben középiskolai tanárának, a századvég nagy magyar irodalomkritikusának tragédiáját írta meg. Több elhitető erő volt az Untauglich úrban és a Doktor Senkiben. Senkhy János szatírája szinte sugározta az átéltséget. Gábor Andor kitűnően ismerte a pesti bohémvilágot, s anekdoták, humoros esetek rajzával utalt erre. Persze van benne a detektívregények fordulatosságából is, sziporkázó ötletek viszik előre a cselekményt. Az is igaz, hogy a Doktor Senki egy kétes ízű, happy and-szerű megoldással végződik… Jelezvén, hogy Gábor Andor igazi műfajai: a sanzon, a kabaré, a tárca, a novella…
Ezen az úton lépett tovább akkor is, amikor a háború befejezése után hazatért. Nem kerülhette meg a szatírát: a Ludas Matyi főszerkesztőjévé nevezték ki. A felszabadult ország nagy és apró konfliktusaira egyaránt figyelt. Fölényes gúnnyal, iróniával beszélt mindenről, amit tapasztalt. A hit és a vágy mozgatta tollát: Napfényben élni, élni boldogan…
Révész Regina 13 éves
Az írói önvallomások mellett életre kelt egy újnak mondható műfaj; afféle „személyes” irodalom, az egy évszázadon át hivatalosított arckép, póz, úgymond „kötelező” imázs jótékony kiigazítása. Az olvasó által eleddig magas piedesztálon feszítő, ideálisnak, néha példaképpé állított vátesznek emberi közelségbe hozása. Az emígy hétköznaposított (egyéni jellemzés) alkotók valamennyien a korszakok értékes és kiváló írói, művészei voltak, szoborszerűségük elfogadottá vált és némileg – irritálóvá. A sejtés, hogy ezek is olyan emberek, mint mi vagyunk ott lappangott a hivatalosan táplált és elfogadott értékelések mögött „megfelelő” bizonyítékok híján. Az új, „felfedő” közelítés – mondhatnánk „invesztigáló irodalomnak” is – természetesen nem az életművet érinti, hanem inkább az életmódot, a jó néhányszor alkotásra ihlető kapcsolatokat, a kreativitással párhuzamosan bonyolódó emberi indulatokat és jellembeli hiányosságokat. Lehet meglepő, hogy a tankönyvek által idealizált költő egyben házasságszédelgő volt, esetleg intrikusan áskálódó, irigy, egyéb rossz szokásokkal felruházott valaki, de ugyanúgy hordozta azokat a jellegzetességeket, melyeket az olvasó is ismert. Az önvallomások kora persze nem újkeletű; benne foglaltatik egy egész műfaj, a naplótól kezdve a memoárokon, önéletrajzokon át a – néha megrendelt – életrajzokig. Ennek az ágazatnak, úgy érzem, mélyebb pszichológiai indítékai vannak. Valamennyien őrzünk egy titkot, mely még magunk előtt sem „publikus”, a léleknek egy elkendőzött rekeszében tartjuk fogva és lehetőleg életfogytiglant töltő rabként kezeljük. Nos, a fentebb említett műfaj, a kitárulkozás, lehet, hogy éppen ennek az univerzális titoknak az elkendőzését szolgálja, mintegy megelőzni kívánva az esetleges felfedést, vagy az ahhoz való közelítést. Az önéletírás ilyen megvilágításban egy vasfüggöny, amelynek szerepe az, hogy szabályozza a kapcsolatot néző és szereplő között. Az Ügyelő dolga, hogy a néző a történet melyik aspektusába nyerhet betekintést.
A kíváncsiság azonban afféle faldöngető kos. A mi jól őrzött titkunk nem akadályozhatja, hogy az ön-felmutatás mögé kapirgálhassunk. Ez az igény hozhatta létre az interjú műfaját, amely már pedzegetése a titoknak, leleményes faggatózás a betűvető körülményeiről, szokásairól, eladdig publikálatlan véleményeiről. A közönség kíváncsisága és a sajtó ébersége rést üt a vasfüggönyön, az interjú faggatózása egyben reklám is, érdeklődést kelt az alkotó iránt. Az utóbbi évtizedekben a „mélyinterjú” szinte gigászi méreteket öltött, külön műfajjá vált, beszélgető-könyvek és interjú-gyűjtemények jelennek meg, mint például a Paris Review sorozata írókkal, Penguinék többkötetes kiadásában. A kérdező általában arra is kíváncsi, hogy „hogyan ír az író”, melyek a kreativitás folyamatai, az alkotói nedveket keltő egyéni módszerek, furcsának tűnhető szokások, a Mű létrehozásának feltételei. Majdnem mindent megtudhatunk.
Hogyan írt Petőfi?
Ez az örök titok. Ugyanis a korszaknak nem volt még kérdezője. Sajtó sem volt – mint olyan. A kész termék, a magyar vers, a politika, és a szabadságeszmény petárdái kellően elbűvölték az embereket, a „hogyan”-ig, a keletkezéstörténetig még nem juthatott el az érdeklődés. Ugyan mit érdekelte a korabeli polgárt az, hogy a Nemzeti Dal strófáit ülve vagy állva, tollszárat rágcsálva vagy az egyik francia enciklopédista portréjára meredve vetette-e papírra a költő… Amit Petőfiről tudunk, azt ő maga mondta el az ajtón kopogtató riporter érdeklődése nélkül. Korunk kíváncsisága megkésett (amennyiben a kíváncsiság késni tud) csak a feltételező pletyka, valamiféle pszichoanalitikus megközelítés, irodalmi detektív-szimat folytán formálható egy amúgy csalóka dagerrotípia nyomat minderről. Goethe korában a sajtót maga Eckermann helyettesítette, a megfigyelő, aki a Költőt bámuló polgárok kíváncsiságának kielégítése helyett inkább felhívta figyelmüket főnöke zsenialítására. Talán az első informátor ez ügyben.
Lisztes Sári, 7 éves
160 éve halt meg Széchenyi István. A tény eltörpül ma az aktuális, tragédiákkal teli hírek között, elsiklik dekoncentrált figyelmünk elől…
Széchenyi halálának 160 éves évfordulója e pillanatban nem dobogtatja meg erősen szívünk, akkor sem, ha tisztában vagyunk e szellemóriás történelmi jelentőségével. Mostanság, a koronavírus járvány tombolása idején nem foglalkoztatnak bennünket évfordulók – nem aktuálisak ebben a kritikus helyzetben…
Széchenyi István…
Amikor kopogtat az ajtón a veszély – az ijedtség és az óvatosság eltompít minden kultúréhséget. Az egyetlen fontos dologgá magunk és családtagjaink védelme, egészségének megőrzése válik; kultúra, hazaszeretet pillanatnyilag a hátvonalban is nehezen maradnak életben. A megélhetésért folytatott kemény munka, a családi problémák orvoslása, a bevásárlás és az esti tévézés mellé nem fér be művelődés és pátosz. Minderre rohanó világunkban már nincs idő és energia…
Az aktuális fogyasztói társadalmi szisztéma láthatatlan hálójába gabalyodva, be kell vallanunk magunk előtt, az utóbbi évtizedek során életünkben a kultúra rég háttérbe szorult, legfeljebb valami könnyen emészthető bestseller, pletykaújság, vidám film, nem megerőltető színházi darab, könnyed slágerek kerülhetnek terítékre; de például egy klasszikus zenei koncert? – na jó, ha ajándék jegy, elmegyünk rá, ne higgyék, hogy műveletlenek vagyunk…
Különben is a patriotizmus, nemzeti büszkeség – törődünk bele sokan lelkünk mélyén – már nem igazán divatos fogalmak. Hiába idéződnek fel emlékeink közt ezekből fakadó büszke pillanatok, múltból felszökő, dagadó érzések… Hamar véget érnek… A járvány el nem múló szorítása marad, aggódás, félelem zsigerekbe ivódva, és szellemi igényeinket régóta beborító közöny, ami ellen immunrendszerünk elfeledte kidolgozni az ellenanyagot…
Be kell ismernünk hát, Széchenyi István neve értékeit vesztő, mobiltelefon függő világunkban nem mond már sokat, észrevétlen, az érdektelenség és feledés pórusaiba szívódik…
* * *
Pedig Széchenyi több annál, mint egy történelmi figura a sok közül, kit „illik megünnepelni”. Ő minden magyar előtt példával járt.
Olyan személyiség, aki nemcsak saját korszakában volt igen haladó, modern gondolkodású, hanem voltaképpen a mai idők viszonylatában is annak számít. Mindahhoz, ami a jelen Magyarország, különösképpen Budapest „karakterét” képezi, velejét, szépségét és hírnevét képviseli, Széchenyi munkássága a 19. század első felében jelentősen hozzájárult. Szinte felfoghatatlan, mennyi dolog, eszköz, intézmény, létesítmény vezethető vissza közvetlenül vagy közvetve Széchenyi személyéhez, akit Kossuth – bár politikai vetélytársa, sőt ellenfele volt –, a legnagyobb magyarnak nevezett. A reformer Nyugat-Európa találmányait, intézményeit magyaros jegyekkel, ízekkel, sajátosságokkal ellátva, azokat az itteni, sajátos viszonyok közé illesztve, az országba importálta, ezáltal Magyarországot felzárkóztatta a nyugati térség államainak fejlettségi szintjéhez, illetve annak közelébe emelte.
Lássunk néhány alapítást és fejlesztést kifogyhatatlan kreativitása és állhatatossága bizonyítékaképpen.
Mára a kaszinó szó más értelmet nyert ahhoz képest, amit jelentett a kifejezés a Reformkor alatt, de a későbbiekben is, hosszú időn keresztül itthon és világszerte egyaránt. A mai kaszinó a játékbarlangot és a kellemes idomaikat fedetlenül hagyó táncos hölgyek fülledt birodalmát foglalja magába; Széchenyi idejében a tudást, a műveltséget és a haladást megtestesítő fellegvár volt az e néven illetett épület, ahol a hazáért és a szabadságért tenni akarók jöttek össze hosszas eszmecserékre. Az ehhez hasonló jellegű kluboknak mindig kulcsfontosságú szerep jutott Földünk különböző pontjain, megegyező küldetéssel, még Dél-Amerikában is (lásd Limában a nevezetes Nemzeti Klubot). Nemzeti Kaszinónk rengeteg sorsdöntő elhatározásnak, döntésnek volt bölcsője, és a színtere fontos kulturális, politikai kapcsolatteremtéseknek, fejlődést szolgáló parázs vitáknak.
A Magyar Tudományos Társaság a Magyar Tudományos Akadémia bevezető formátuma volt, aminek megalapítása Széchenyi összes birtoka egy évi jövedelmének felajánlásával, majd ennek példájaként más hazafiak pénz- és birtokadományainak hozzájárulásával történt. A Tudományos Akadémia francia mintára a tudományok és a legmagasabb fokú műveltség szinonimájává vált, Betlehemi csillagként szolgálva tudományos és irodalmi nagyjaink pályáján, megalapozva nemzetünk máig az említett területeken betöltött hírnevét.
Legnagyobb magyarunk városrendezői, sőt építészeti affinitással és tehetséggel is rendelkezett. Budapesten, a Duna parton sétálva természetes, megszokott látnivalója a panorámának a Lánchíd, ami minden idők egyik legcsodálatosabb hídja, nemcsak országunkban, hanem az egész világot tekintve egyaránt. Ha csak stílusát nézzük: klasszicista vagy másképp szólva neoklasszikus, tudomásom szerint nem létezik másik ilyen stílusú a földkerekségen. S ahogy egységet kelt az Alagút ugyanolyan stílust képező bejáratával!… Mindkettő Széchenyi ötlete és ösztönzése alapján épült, akárcsak az Óbudai hajógyár, ahonnan kiindulva a dunai gőzhajózást szervezte meg, és az evezőssport is általa indult be hazánkban, miután a Dunán népszerűsítette az akkoriban úri kedvtelésnek számító angol passziót, amelyet ő maga is előszeretettel gyakorolt… Nem szükséges különösebben hangsúlyoznom, hogy a Lánchíd és környéke Budapest egyik legcsodálatosabb része, a város fontos közlekedési csomópontja; a gőzhajózás az ország vízi úton történő kereskedelmi fellendüléséhez, a dunai áru- és személyszállítás alapjainak lerakásához járult hozzá; a magyar evezőssport pedig mai napig bezárólag nemzeti büszkeségünk csillogó mozaikdarabját képezi.
… És még mindig vizeinkkel kapcsolatosan.
Korunkban természetesnek hat, hogy a Tisza éles kanyarok nélkül hömpölyög – a folyó kialakított útvonala, ami megközelítőleg a mostanival egyezik meg, szintén gróf Széchenyi aktivitását dicséri, aki zseniálisan felismerte a szabályozás szükségességét az árvízveszély megszüntetése érdekében.
De nemzetóriásunk tetteihez köthető listánknak mindezzel közel sincs még vége…
A Reformkor előtt a magyar bortermelés ad hoc jelleggel funkcionált, nem voltak különösebben híres boraink, és ha akadtak is minőségiek, el voltak zárva a kereskedelmi lehetőségtől, ezáltal a hírnévtől is. Pedig a szőlő termesztésére adottságaink – tudjuk jól – kiemelkedőek. Csodálkoznánk azon, ha államférfink mindezt nem ismerte volna fel… Úgyhogy megszervezte az egész ország szőlőtermesztését, borkészítését, és így az általa egyre nevesebbé váló nedűink gördülékeny kereskedelmét, s büszkén jelenthetjük ki, országunk a nagyságához mérten ma is jelen van a világ legjobb borkészítői között, és borkereskedelme azóta is rendületlenül virágzik. A Tokaji ráadásul a Föld legismertebb és legfinomabb borainak egyike, a Portói, a Sauternes és a Malaga édes borokkal eséllyel kel versenyre a világpiacon.
Ne felejtsük, Széchenyink vezette be az addig még itthon nem létező cukorrépa termesztést és selyemhernyó tenyésztést. Ő szervezte meg elsőként az országban a gázvilágítást, és az országos vasútvonal kiépítésében is szervesen működött közre – tevékenysége és lobbizása következtében Magyarországon jött létre az akkori világ egyik legfejlettebb vasúthálózata. Megalapozója volt a magyar nagyüzemi lisztgyártásnak az első gőz hengermalom létesítésével, továbbá részvénytársaságokat alapított határainkon belül, s egy magyar nyelvű színházat, amelyből megszületett a haza első Nemzeti Színháza. S még valami, amit ugyancsak gyakran említenek ünnepeltünk nevével kapcsolatban: a lóversenysport meghonosítása, s megszerettetése reformkori és később született honfitársainkkal…
* * *
Széchenyi István több volt annál, semhogy figyelmen kívül hagyhassunk egy róla történő megemlékezést. Mindaz, amit ma Magyarországnak nevezünk, nem ilyen volna ténykedései, alapításai nélkül, vagy ki tudja, hogy vívmányainak hiányában, mit hívhatnánk ma Magyarországnak!… Hogyan alakult volna hazánk helyzete reformjai nélkül, hol tartanánk ma, merre haladnánk vajon? Haladnánk-e egyáltalán?
A legnagyobb magyar!…
Büszkék lehetünk rá, hogy magunkénak vallhatjuk zaklatott, viharos, megalázó momentumok sorát elszenvedő történelmünk képeskönyvében lapozva. Egy olyan ember, aki előtt csak „A haza minden előtt” állt. Munkáját illetően nincsenek párt- és egyéni érdekek, dilettantizmus, gátlástalanság.
Csak a haza minden előtt.
… És megtépázott nemzetünk feltétel nélkül hódol emlékének, örökkön-örökké…
Horváth Sándor, 11 éves
Sachetto Vittoria 12 éves
Alig van magyar költő, akinek lírájában meg ne jelenne a mámorító, sokat dicsért, magasztalt nemes ital, a bor, a hegy leve és lelke. Csokonai szerelmeseként, hitveseként csikóbőrös kulacsocskáját dédelgeti, csucsujgatja, Petőfi szerint Isten is megveri azt, aki nem tér be Egerbe, hol jó bort mérnek, Ady pedig azt kiáltja A fekete zongorában, hogy „fusson, akinek nincs bora”. Vége-hossza nem lenne, ha lajstromba vennénk a magyar lírikusok boros verseit. Igen kövér antológia kerekedne ki belőle. Na és akkor még a prózaírókat, például Krúdyt vagy Hajnóczy Pétert meg sem említettük. Boros nép a magyar, ez köztudott közhely, bár talán napjainkban már kevésbé is igaz, mint hajdanán. Nagy kérdés azonban, milyen viszonyban voltak a magyar klasszikus költőink a másik legnépszerűbb itallal, a „folyékony kenyérrel”, a sörrel? A sör jelenléte ugyanis kimutatható magyar területen már magyar nyelvű költészetünk bölcsőjénél is, de a sört, mint a bornál talán kevésbé nemesnek tartott italt, nagyítóval is alig találjuk a régi magyar lírai kincsestárban. A törökök kiűzése (1686) idején még a hazai sörfogyasztásnak kevésbé a hangulat emelése, sokkal inkább egészségügyi és praktikus okai voltak, mivel a járványok miatt gyakran veszélyes volt vizet inni, de forralva, sörként kifőzve bátrabban itták. Magyarhonban a sörfőzés kezdetben a céhek produktuma volt, de már a nagyipari termelés is megjelent 1843-tól, a Pesti Serrend-tartás kezdeményezésére. Aztán 1855-ben már a Kőbányai Serház Társaság is megnyitotta üzemét. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy a bor népszerűségét a sör azért sem tudta kiszorítani sokáig, mert a bort nagyobb volumenben és olcsóbban tudták termelni és értékesíteni a 19. századig.
A 19. századi magyar lírában még lényegesen kevésbé lehetett népszerű a sörital mint a 20. században, említése ritkább, de előfordul. Például Vajda János Egy abszolutizmust pártoló politikus kitörése című versében. Arany János költészetében nem találtam sörös verset, de talán kevésbé közismert, hogy Arany fordított Robert Burns – verset, a Kóbor Tamást. Burns, a skótok Petőfije a sörök nagy, nemzetközi tekintélynek számító dalnoka. Legismertebb sörös verse talán A jó sör, ó… kezdetű vers, mely a Kaláka együttes megzenésítésében is népszerűvé vált hazánkban. Az Arany által fordított Kóbor Tamás (Tam’ O Shanter) természetesen együtt sörözik korhely cimborájával, kinek nevét Arany János „Csiszlik Jancsinak” magyarítja. Ady Endre vitathatatlanul a bor iránt „leginkább elkötelezett” magyar költő, ám az ő költészetében is megjelenik a sör is. A Hajh, gyerekek! című versében rég nem látott ifjúkori barátait az együtt sörözés életképében idézi vissza szomorú nosztalgiával. Felbukkan a sör számos más Ady-versben is, például az Aktuális versekben vagy a Szezonversekben, a Márciusban, vagy a Dal a Nagyerdőről című verseiben. Egyáltalán nem különös, hogy Tóth Árpád ugyancsak a debreceni Nagyerdőt említi a Pünkösdi gyermeknapban, szintén a sörözés és borozás élményével összekötve. Ady és Tóth Árpád egyaránt kötődnek Debrecenhez. Ady ide járt jogi egyetemre, Tóth Árpád pedig gyermekéveit töltötte a cívisvárosban, így kézenfekvő a Nagyerdő és a nagyerdei sörözés képe. Nyilvánvaló így, hogy Ady ifjúkori emlékeket idéz, Tóth Árpád gyermekkori képeket. Tóth Árpád más versében is megjelenik a sör, A riporter búja című versében a sör keserű ízét említi. A sör állítólagos keserűségének kérdése jelenik meg Ady Budapest éjszakája szól című versében is azzal a kitétellel, hogy máshol keserű a sör a költő számára, de természetesen Budapesten édes. Vitathatatlan, hogy a habos, hideg sör kelendőbb tikkasztó nyári napokon, mint borongós téli estéken. A bor fogyasztható decemberi estéken forralva, kandalló mellett, de a sört ki próbálta már forrón fogyasztani? József Attila a habzó hideg sört bravúros képben asszociálja a nyári kánikula képzetéhez: „óriási korsó sör a nyár, / habok rajta pufók fellegek”. (Tudtam én) Leontin című versében a forró nyár elől egy hűvös lugasba menekül: „Azt hittem, főve megsülök / drága sör mellett hüsülök”. A sörhab képe is foglalkoztatta József Attilát, több versében is direktebb vagy rejtettebb módon. A Nyári délután a szobában című versében direktebb: „Kis korcsmában a sört isszák. Talán / Ha én is innék, habzana a szám.” Ars poetica című versében ugyan direkt módon nem nevezi néven a sört, de egyértelműen felfejthető, mi az a való világ, amit hörpint „habzó éggel a tetején”, mióta felnőtt és nem lóg a „mesék tején”. A szigeten című versében pedig az időjárást és bánatos kedvét asszociálja egymásba, állott sörként, melynek már a habja is eltűnt az égről. A sörhab (hanzli) képe megjelenik Somlyó Zoltán Az Aranyhalban című versében is. Babitsnál kevés sörös versre leltem. De a Nyár című versében megjelenik a hideg sör képe. Továbbá egy fordításában, (Arthur Rimbaud: Esti imádság) találtam a sör és sörhab említését. Karinthynál kizárólag Madách-paródiájában, Az emberke tragédiájában találtam sörözést: „Pénzért mindent megkapunk, / Vedd elő a bukszát, / Vendéglőben sört iszunk, / Megesszük a buktát!” Kosztolányi Dezső a Mi van még itt? című versében a vénasszonyok nyarához, a kora őszi nyaralás kissé hervatag élményéhez kapcsolja a sört, mint a bágyadt őszi fürdőhely elmaradhatatlan tárgyi tartozékát. Nem tudjuk, Kassák Lajos milyen viszonyban volt a sörözéssel, ám apja, Kassák István, az érsekújvári laboráns italozó ember volt. Így emlékszik rá Kassák A ló meghal, a madarak kirepülnek című dadaista poémájában: „valamikor azt hitte az öreg 21 éves koromban káplán / leszek az érsekújvári plébánián (…) az öreg már csak nagyon ritkán járt közénk haza / később az én szépen elgondolt jövőmet is beitta / és kipisálta a sörrel”. A huszadik század második felében Kálnoky Lászlónak is voltak igen jelentős sörös versei. Legkülönösebb talán az Egy régi sörtalp paleográfiája című hosszabb, sajátosan „kálnokys”, az élőbeszéd és a líra közt hullámzó nagyobb lélegzetű műve. Úgy hajol a sörtalp fölé a költő (vagy a szövegbe transzponált valós vagy álombeli lírai én), mint egy egyiptológus, aki tudós, aprólékos alapossággal vizsgálgatja a sörtalp történeti nyomait, hieroglif jeleit, firkálásokat, vakarásokat, palimpszeszteket, de még a pörköltszaft foltjairól is valami nagy titok feltárását reméli. Sörmárkát és sörreklám-szlogeneket is idéz: „Bánat ellen ősi szer / Haggenmacher őszi ser.” Egy másik versében egy idős hölgy egy kávéház teraszán a Ferenc csatorna mocsarába süllyedt katonafiáról mesél, és Kálnokynak a pincér sör helyett mocsarat szervíroz. A költő méltatlankodására a pincér nem érti, hogy került a mocsár a söröskorsóba, elnézést kér, elviszi, rendes sört hoz. A 20. században, a második világháború utáni magyar lírában sem szaporodnak fel a sörös versek számottevően, de azért találunk példákat. Nagy László a majálisozás természetes tárgyi velejárójának tekinti a fröccsöt és a sört. Így ír a Deres majális című versében: „Vadmeggy virágzik álmomban. / Hol a sör, a bor, meg a szóda?” A már említett A jó sör, ó! című verset szintén Nagy László fordítása alapján ismeri a magyar olvasóközönség. Köztudottan Kálnoky mellett Petri György is „jó viszonyt ápolt” a sörrel. Antropozófia című versében ezt írja: „Az a fontos, hogy a sör legyen elég hideg, / legyen az embernek tiszta inge.” (…) A többi? A többi? / Elintéződik magától.” Bár ilyen egyszerű lenne az élet.
Két kiváló vendéglátó szakember, Glück Frigyes és Stadler Károly eredetileg 1889-ben jelentették meg a magyar elméleti gasztronómiát megalapozó művüket, mely Saly Noémi szerkesztésében újra megjelent (Glück–Stadler 2013). A műben található egy „ínyesmesterségbeli lexikon” (2013: 147–211), amelyből nem hiányzik a fogás meghatározása sem.
„Fogás, az ebédnek az a része, amely a vendégnek egyszerre udvaroltatik. A fogások száma az ebéd jellegétől függ. A fogásoknak egymás után való következése a következő módon eszközöltetik: I. Előételek, melyek az étvágyat ingerlik, anélkül, hogy csillapítanák. 1. fogás: levesek (kétféle). 2. fogás: hideg ízelítő (osztriga, halikra stb.). 3. fogás: meleg ízelítő (apró pástétomok, sült csibe stb.). II. Főételek. Ez az osztály mindent magába foglal, amit a konyha az előételeken kívül szolgáltat. 4. fogás: halak (melyek jobbára szétosztatlanul kerülnek az asztalra). 5. fogás: nagy húsételek (grosses-pièces) körítéssel és mártással (rostélyos, beefsteak, szarvas, őz stb.). 6. fogás: főzelékek meleg mellékletekkel (bordás, májas hurka, tojás stb.). 7. fogás: meleg fogásközi étek (becsinált, nyúl, fogoly, rák stb.) fehér mártással. 8. fogás: meleg fogásközi étek barna mártással. 9. fogás: hideg fogásközi étek (főtt hideg sonka, lazac, tengeri rák, saláta, libamájpástétom stb.). 10. fogás: sült (marhaszelet, kacsa, szalonka stb.). 11. fogás: finom főzelék melléklet nélkül (spárga, virágkel, articsóka stb.). 12. fogás: befőtt gyümölcsök (párolt gyümölcs, befőtt stb.). 13. fogás: meleg tészták (puding, tojáslepény, tejszínes rétes stb.). III. Utóételek, jobbára a cukrász által készíttetnek. 14. fogás: hideg tészták (tejszínhab, fagyalék stb.). 15. fogás: sütemények (torta, lepény, ostya stb.). 16. fogás: vaj és sajt. 17. fogás: fagylalt. 18. fogás: csemege (cukorkák, gyümölcs, kávé)” (Glück – Stadler 2013: 168–9).
A 19. század végére kifinomult formáját elnyerő franciás ínyesmesterség (haute cuisine) gyakorlatában persze nem volt szokásos a 18 fogásos étkezés. A magyar elméleti gasztronómia legkiválóbb művelője, a muzeológus Gundel Imre több írásában foglalkozott a korabeli menüvel, fogással, menülappal (elsősorban Gundel 1970, 1976, de még Gundel 1987, Gundel & Harmath 1982). Az ő nyomán a fogás meghatározása a következő.
Fogás: az étkezés egy szakasza, az ételsor (menü) része. Tartalmuk, számuk, sorrendjük koronként, helyenként és alkalmanként változó. A középkorban egy fogás több, akár tucatnyi különféle ételből állt, a 19. század óta csak egyetlenből. Ez a tálról a tányérra való tálalásra való áttéréssel függ össze. A 19–20. század fordulóján – a korabeli menülapok tanúsága szerint – a hazai (par excellence budapesti) nívósabb éttermekben egy igényesebb étkezés (például díszebéd) legalább öt (legfeljebb 14) fogásból állt, leginkább nyolc vagy hét fogásból. A különböző fogások tipikus, majdnem kanonikus sorrendje (amitől azonban többféle eltérés is létezett): leves – hal – borjú – szárnyas (főétel) – parfé, fagylalt – sajt – gyümölcs. (Az utolsó két fogás sorrendje felcserélhető volt.) Külön megemlíthető, hogy derékfogás, fogásközi étel, középfogás, közétel volt a neve a francia konyha entrée-nak megfelelő, az előétel és a főétel között felszolgált fogásnak. Elsősorban meleg, de lehet fűszeres hideg étel is, hideg húsból, pástétomból, vagy mártásos étel.
A fogás kiegészítéseképpen ugyancsak Gundel Imre nyomán érdemes megfogalmazni a menü meghatározását is, annál is inkább, mert a Glück–Stadler szerzőpáros ezt elég szűkszavúan oldja meg:„Étekrend, az ebéd fogásainak sorrendben való elősorolása” (2013: 167) és „Menu (francia, ejtsd: menü), étekrend” (2013: 186).
Menü; ételsor; étrend; étekrend: ételek meghatározott sora. Lehet napi (diétás, kímélő, turista-, gyermek-, előfizetéses, személyzeti, penziós) menü, melyet rendszerint az étlapon; illetve alkalmi, ünnepi menü, melyet a menülapon tüntetnek fel. A fogások száma Mátyás udvarában általában 12, lakodalmán 24 volt. A 17. század elején főúri házaknál az alkalomtól függően 4–7 fogást (azaz 6–20-féle ételt) szolgáltak fel. A fogások sorrendje ekkor ötletszerű volt. A 19. században a magánháztartások pazarló étkezései egyszerűsödésének, illetve a vendéglátóipari menük bővülésének folyamata indult el. 1910 előtt a napi menük 4–7, az alkalmi menük 6–14 fogásból álltak. Ez immár ugyanannyi ételt jelentett, majd a fogások száma tovább csökkent. A sorrendet illetően a francia konyha szabályait vették át. Ezek szerint az 1880–90-es évek óta így követik egymást a fogások: 1. ízelítő, 2. leves, 3. előétel, 4–5. közétel(ek), középfogás(ok), entrée-k, 6. sorbet, 7. főétel, 8. önálló főzelékfogás (például articsóka, csirág, kelvirág), 9–10. desszertek, csemegék, utóételek (tészták, cukrászsütemények, fagylalt vagy parfé, sajt, gyümölcs), 12. kávé. A sajt és gyümölcs sorrendjében a vélemények eltérnek, az 1930-as évek óta a franciák a sajtot az édességek előtt szolgálják fel. Fentieken belül a menü összeállításának legfőbb szabálya a változatosság, vagyis nem ismétlődhetnek alapvető nyersanyagok, készítési módok, domináló színek, vezető ízek (például édeskés, savanykás, füstölt), jellegzetes fűszerek és állagok (például leveses, püré, vagdalt, ropogós). Ha igényesebb menüben kétféle húsétel szerepel, ezek nem lehetnek egyneműek. (Az egyneműség kritériuma a barna hús és a fehér hús.) Fontos a hideg és meleg, mártásos és száraz, könnyű és nehéz, magyaros és nemzetközi, rusztikus és kifinomult, az elő-, köz- és utóételek arányának, illetve a menü terjedelméhez igazodva az italok számának, fajtáinak és minőségének meghatározása; végül mindennek a terítéssel, virágdísszel, menülappal, alkalommal történő összehangolása. A magyar gyakorlatban, részben a vendéglátásban is, a háromfogásos menü (leves, főétel, utóétel és/vagy kávé) kanonizálódott.
Az itt ismertetett menü kiegészítéseképpen érdemes megemlékezni a sorbet-ről, valamint a barna és fehér húsról. A sorbet arab eredetű ital, amely hóval vagy jéggel hűtött cukorszörppel, gyümölcslével készült. Ma a borral átitatott gyümölcsfagylaltokból álló kevert italokat nevezik sorbet-nek. Ez sok (gyümölcs-) fagylalttal készült és gyümölccsel díszített alkoholos ital; rendszerint kehelyben, kiskanállal (és szívószállal) kínálják. Kínálnak alkoholmentes sorbet-ket is. A francia sorbet olyan (rendszerint gyümölcs)-fagylalt, amelyben nincs zsiradék és tojássárga. Szokták alkohollal (például gyümölcspálinkával) ízesíteni. A barna hús (a marhahús, a sertéshús, a vadhús) és a fehér hús (a galamb, a csirke, egyéb szárnyasok, a borjú, a bárány húsa) megkülönböztetésének fő értelme, hogy ha igényesebb menüben kétféle húsétel szerepel, ezek nem lehetnek egyneműek. (Vannak, akik a libát és kacsát a barna húsok közé sorolják.)
A Gundel Imre által behatóan tanulmányozott menülapok szolgáltak elsősorban a korabeli fogás és menü meghatározásához, így ennek definíciója sem érdektelen.
Menülap; menükártya; étrendkártya: az üzlet teljes választékát tartalmazó, az étlappal ellentétben csak egy menü ételeit felsoroló lap. Lehet egy- vagy kétoldalas, anyaga lehet papír, selyem, fa, pergamen, viasz, fólia. Már a rómaiaknál előfordult, később Nyugat-Európában a 16. században jelent meg. A legrégibb magyarországi menülap 1863-ból ismert. Célja a vendégek előzetes tájékoztatása, de emlékül is szolgál. Gyakran az italokat is feltüntetik és egyebeket is közöl (alkalom, hely, szónoklatok, műsorszámok stb.). Az egyes alkalmi, ünnepi és díszétkezéseken az étrendet és az italsort tartalmazó díszes, gyakran művészi kivitelezésű kártya.
Befejezésképpen megemlíthető, hogy a hét fogás több, nagy hagyományú gasztronómiában kitüntetett volt (Kicsi 2007: 97–98), s érdekes lehet külön egy-egy menülap tanúsága is (jelentős részben Gundel Imre nyomán Szomory Dezső egy szilveszteri vacsorája menülapjának elemzése: Kicsi 2007: 175–8; az elméleti gasztronómia kibontakozásáról: Kicsi 2019).
FELHASZNÁLT IRODALOM
Glück Frigyes – Stadler Károly: Az ínyesmesterség könyve (1889). Szerk. Saly Noémi. Bp.: Kortárs 2013.
Gundel Imre: „Adalékok az étlap, menülap, árlap történetéhez.” A Magyar Vendéglátóipari Múzeum Évkönyve 1976 251-310.
Gundel Imre: „A Múzeum menülapgyűjteménye.” A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Évkönyve, Bp., 1976: 251–310.
Gundel Imre: Gasztronómiáról és Gundelekről. Bp.: Mezőgazdasági 1987.
Gundel Imre & Harmath Judith: A vendéglátás emlékei. Bp.: Közgazdasági és Jogi 1979, 1982.
Kicsi Sándor András: Konyha és lélek. Bp.: Orpheusz 2007.
Kicsi Sándor András: Gasztronómiai kalandozások. Bp.: Semmelweis Kiadó 2019.
Tapaszi Zsanett 13 éves
Ajtai Krisztián, 13 éves
Ma már tömegközlekedési eszköz. Egykor, nem is olyan rég, több volt ennél. És persze az is több volt közönséges földi halandónál, akit szállított. A kormánynál ülők – miután „fontos ember” volt a fedélzeten – különös kasztot alkottak. Rejtélyes nimbusz övezte őket és státusz szimbólumként tisztelt munkaeszközüket, a hivatali, személyi használatú kocsit. Az idő múlik, az emlékek viszont megmaradnak…
Strasbourg városának szocialista polgármester asszonya a 90-es évek legvégén – már túljutottunk a rendszerváltás első, embert próbáló esztendein – fogadást adott. Az emberi jogokra árgus szemmel ügyelő Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése háromszázegynéhány képviselőjének. Kis koncerttel fűszerezve, aminek volt egy bájos pillanata is. Kodály Háry János szvitjét, amit a magyarok tiszteletére vettek a programba, úgy vezették fel, mint a forradalmárnak kinevezett hadfi megdicsőülését. Határon belüli és kívüli magyar honatyákkal közösen jót derültünk, de csak magunkban. A tisztelet megértést érdemel, és mi úgy éreztük, végre ott a helyünk a kontinensen. Tehát jobb, ha bölcsen hallgatunk.
Az európai intézményeknek otthont adó francia-német városban rendszerint két ciklusonként cserélődnek a polgármesterek, pártállás szerint. A város ennek ellenére folyamatosan fejlődik, sorra épülnek a fűben megbúvó villamos vonalak, tatarozzák a régi házakat, rend és tisztaság uralkodik.
Az esemény végén – legnagyobb meglepetésemre – a polgármester asszony a koncertterem kapujában álldogált. Várt. Jött egy taxi, ő beleült és elment. Akkoriban Lőrincen laktam, s a tanács – bocsánat, akkor már önkormányzat – a Strasbourgnál jóval kisebb kerületben tizenegy autót lízingelt a helyi politikusoknak, akik a frissen megszerzett demokráciát kiteljesítve késhegyig menő harcot, „politikai küzdelmet” vívtak, amolyan kis parlamentet játszottak, hogy kinek az érdekkörébe tartozó vállalkozók kapják a nagyobb megrendelés koncot. Az antidemokratikus pártállami tanács, melyet felváltottak, megelégedett egy 1500-as Ladával is a nagy rendszerváltó fordulat előtt. S a tanácstagok fizetés, személyi számítógép, személyi használatú gépkocsi helyett heti bérletet kaptak – villamosra…
Később a hazai parlament kórusa, a Szenátorok koncertet adott a strasbourgi városháza előkelő, évszázados palotájában. A művészi élményt szerény fogadás követte, és én, lévén akkortájt köztisztviselő, beszédbe elegyedtem a dolgozókkal, érdekelt, hogyan működik a hivatal.
– Aztán hány személyi használatú gépkocsijuk van? – kíváncsiskodtam, próbáltam kiugratni a nyulat a bokorból.
Meglepődtek. Nem értették a messziről jött idegen buta kérdését.
– Nincs egy sem. Minek? A polgármester asszonynak van saját kocsija, de ha kell, taxit rendel. A karbantartóknak ott a mikrobuszaik, persze saját kocsival járnak be.
Megértettem valamit. Proliból íróvá lett apám mondogatta még az „átkosban”, nincs rosszabb, tékozlóbb, mint a parvenű újgazdag. Ő maga leadta szolgálati gépkocsiját, mert bántotta, hogy a kocsi napszámra a hivatal előtt árválkodik, s egyébként szerény és dolgos munkatársnői járnak vele fodrászhoz és a piacra, hogy ne álljon ott hiába.
A vezetője, akit mindenki csak Jósának titulált, gyakran a maga módján használta. Franzstadti srácból lett „vezető”. Kijárt a kocsival a Fradi meccsekre a hétvégeken. Egy alkalommal apám mentette meg, amikor a rendőrség feljelentette, mert arrafelé, főként vasárnap ritka volt a hivatali rendszámot viselő gépkocsi. Apám levelet írt a kapitányságra, s igazolta, ő küldte oda, szolgálati útra. De a kocsitól gyorsan megszabadult.
Én egyszer ültem benne, a derék, bakelit műszerfalas Pobedában, amikor apám a szigligeti Alkotóházba ment vele, ellenőrzésre. A puritán életvitelét sértő, benzinfaló szovjet járgány, miután eltűnt látókörünkből, egy alkotó szövetség második személyi használatú gépjárműjévé avanzsált elő. Természetesen sofőrjével egyetemben, betöltve a kádereknek járó kocsi szerepét. Akkortájt három „k” járt a kádereknek: „kocsi” „K-vonal”. A harmadik „k”-t nem nehéz kitalálni. Változott a helyzet azóta? Annyiban, hogy a kocsi helyett a repülő lépett elő státuszszimbólumként. Magyarország pedig megmaradt annak, ami volt, évszázadokon át.
A hivatali gépkocsivezetők minél magasabb sarzsijú vezetőt szolgáltak, annál jobban illett rájuk a hamleti két sor, „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri, balsorsa minden nyűgét s nyilait”. Ők tűrték, ám markáns véleményüket néha nem rejtették véka alá.
Nemzetközi költőtalálkozó. Érkeznek a neves külhoni lírikusok. Közöttük egy tisztes hetvenes, az élet által némileg megroggyantott poéta, Majakovszkij egykori kortársa. Rosszmájú társai szerint pár napja csak nehezen tudták lebeszélni, hogy a moszkvai műszaki egyetem generációkon át kiemelten művelt ifjúsága előtt ne korántsem adóniszi testére feszülő trikóban lépjen fel, mint anno dacumál, a legendás, polgárpukkasztó időkben. Sic transit gloria mundi. Őt kísérő, nála pár évjárattal ifjabb asszonyát, aki hitvesi mellett ápolónői feladatokat is ellátott, csodás szőke hajkoronával áldotta meg a sors. Testhez feszülő nadrágkosztümjén látszott, hogy nem a moszkvai GUM áruházban vásárolta.
A fogadóbizottság egyik prominens tagja, író-kolléga és funkcionárius a hölgy és nem a poézis vonzerejétől elbájolódva nyomban lecsapott. Ellentmondást nem tűrő lendülettel belegyömöszölte a házaspárt egy, a régi fogadóépület előtt álló Volgába.
– Royal Szálló – adta ki az utasítást, s Franciaországban kulturális diplomataként szerzett nyelvtudását kamatoztatva nekifogott az udvarlásnak.
A sofőr engedelmesen gázt adott s a kocsi elindult. Már az Üllői úton járhattak, amikor a vezető hirtelen hátrafordult és félénken megszólalt.
– Azt hiszem valami tévedés történt. Nem Kovács elvtárs és nem a kemerovói vasműből jöttek a vendégek?
Erről szó sem volt, de a szófogadó vezető tudta, aki ilyen határozott, az onnan való, fölülről…
Elvitte hát a kéretlen vendégeket, követve a közismert mondás igazságát arról, hogy az erősebb kutya… szóval az az úr. A sztahanovista tapasztalataik átadására érkezett szovjet kohászok azért nyilván valahogy bejutottak a városba.
Persze nem minden személyi sofőr volt ilyen készséges. Ahol szabadosabb volt a szellem, például az alkotó emberek között, ott a gépkocsivezető is bátrabb lett. Jóska író-olvasó találkozóról szállította haza a népi-falusi irodalom egyik nagyétkű és nagyivó képviselőjét. Vasárnap délelőtt volt. A találkozótól – kultúra füzértánccal – és az utána következő baráti iszogatástól elbágyadt literátor békésen szundított a hátsó ülésen, amikor veséi működésbe léptek – rátört a szükség. No nem a nagy, csak a kicsi, de egy száguldó hivatali gépkocsiban ez is elég galibát okozhat.
– Állj le, Jóskám, mert itt, azonnal…
– Nem lehet, ez a falu főtere…
– De vasárnap van, nincs itt senki, állj le, kiugrok, különben szétszakadok…
A kocsi megállt, s Jóskánk hallotta a csobogást a hátsó kerék felől. Utasa a karosszéria mögé bújva keresztvíz alá tartotta a már kissé kopott fényezésű jószágot.
„Az istenit, ez képes lehu…ni a kocsit, én meg pucolhatom, hol találok vasárnap kocsimosót” – dühöngött a szövetség pedáns, elvhű pilótája és a gázpedálra taposott.
Éppen véget ért a mise. Fekete ruhás, fejkendős parasztasszonyok ájtatos hangulatban tódultak ki a templomajtón s szembesültek az irodalom meztelen valóságával. A korántsem alkotói folyamatot tollforgató barátunk képtelen volt megszakítani. Az erkölcsös fehérszemélyek, akik még az ágyba is fülig begombolkozva bújtak urukkal, nagy sikoltozással, fejük elfordítva menekültek a magyar próza realitása elől.
Különös akvárium volt az alkotói szövetség. Miután a nagyfőnököt is szolgálta egy gépkocsivezető, Jóska akármit tett, kidolgozhatta a lelkét, cipelhette a külföldiek bőröndjét, kiállhatott hajnalban a reptér, pályaudvar elé, a fizetése kevesebb volt. Hja, a szubordinációt be kellett tartani. A másik kolléga, Pista bácsi volt az első pilóta. A faluból Kispestre beköltözött, ízesen szabadszájú parasztembernek, ha nem öntött be két fröccsöt reggel, a keze annyira reszketett, hogy nem tudott kiállni a kocsival a garázsból. Emellett ötvöződött benne a magyar földműves vele született szemfülessége és agyafúrtsága.
Egy szép nap a sofőröknek pihenőül szolgáló kerevet előtt az asztalon megjelent egy szamovár, szovjet íróvendég ajándéka.
– Nekem is van… – bökte ki meggondolatlanul Pista bácsi.
– Aztán honnét? – kíváncsiskodott Jóska, de már alakult a kaján mosoly az arcán.
– Hát a háborúból. Oroszországból. Megjártam én a háborút. Nem úgy, mint a hátországban dekkoló egyesek – a szurka-piszka folytatódott.
– Nyilván ráfogtad a szegény muzsikra a géppisztolyt s elvetted a család egyetlen kincsét… Nem szégyellted magadat?
Pista bácsi rövid hallgatás után szabadkozni kezdett, érezte, hogy őszinteségi rohamában majdnem politikai hibát követett el.
– Papírom van róla, hogy ajándékba kaptam.
Jóska szarkasztikusan elmosolyodott.
– Nem elég, hogy elvetted, még fegyverrel kényszerítve papírt is kértél róla…
Hallgatás volt a válasz. „A tizedes meg a többiek” hangulata és tagadhatatlan igazság áradt szét a szobában.
– Nem csoda, hogy ilyen katonákkal soha nem nyertünk háborút – vonta le Jóska a maga proli, külvárosi keresetlenségével a következtetést. Nem volt begyepesedett gondolkodású, mindkét lánya egyetemet végzett, az egyik orvos lett.
Pista bácsit utolérte a végzete. Egy reggel kissé többet véve magához a frissítő szőlő nedűből, figyelmetlenül beleszaladt a szövetséggel szemben lévő belügyi kórház egyik orvosának kocsijába. Ami nem Volga volt. Az orvos sem volt akárki, a nőgyógyászatot vezette. S jó embere volt a szövetségnek. A nemzetközi osztály egyik csinos munkatársnője megnyerte a határontúli magyarok istápolásának. Követte őt a kórház többi orvosa is. Akkortájt hazafias kötelességnek számított ez. Nem stadiont építettek nekik, jó orvosi ellátást, otthon nem elérhető gyógyszereket kaptak. Pista bácsit a szerencsétlen eset után nyugdíjazták, ám még első, időközben a temetőbe kiköltözött főnökének, a volt filmminiszternek a kapcsolati tőkéjét felhasználva a filmgyár portása lett. Kedvére legeltethette szemét a statisztának jelentkező fiatal teremtéseken. Azt fedje homály, hogy kackiás bajszát pödörve megjátszva a bennfentest miket ígért a celluloid szalagra kívánkozó tóduló statisztáknak. S mit kapott cserébe.
Voltak persze magasabb helyről jött „vezetők”. Nem tett féket a nyelvére az sem, akit Pista bácsi helyére vettek fel. Történetesen ő is Pista volt, de többnyire és köteles tiszteletből Istvánnak hívtuk. Miniszteriális pilóta volt. Tisztában volt a mindenkori hazai és nemzetközi politikai helyzettel, kimondta, ami a szívén volt, ám a főnöki renomé határát nem lépte túl. Nekem is szerzett kellemetlen perceket keresetlen kinyilatkoztatásaival. De mindenkit utolér a végzete. Eljött az idő, amikor visszavághattam. Egyszer hivatalos útról hazaugrott velem. Felszaladtunk a lakásába, ahol asszonya kávéval erősítette lanyhábban verő szívünket.
Beköszöntött a revans pillanata.
– Tudja, Ilonka néni, ezt azért nem hittem volna…
– Ugyan mit kedveském – s mint gondos és vendégszerető háziasszony, elém tolta a süteményes tányért.
– Hát nem mondta István?
Láttam, hogy vagány pilótánk már rosszat sejtve fészkelődik a konyhai hokedlin.
– Hát tudja, kissé síkos volt az út, és nem tudott felmenni a Mikó utcán…
Ennyire őszinte felháborodást és csalódást asszonytól még nem tapasztaltam.
– Istvá-án, ez igaz?!
– Hát tudod… szóval… – Istvánunk csak hebegni-habogni tudott, de a szeme villámokat szórt. Tekintélye otthon egy szempillantás alatt oda lett.
– Ezért megkapod a magadét – sziszegte felém –, elmesélem nejednek kalandjaidat a tolmácsnőkkel és a vidéki irodalmi kékharisnyákkal.
A békepipát sör alakban gyorsan abszolváltuk.
István lassan és fokozatosan elvesztette a látását, elküldték nyugdíjba. Egy nap felhívott.
– Gyere, segíts. A vejem megkapta a Trabantot s el kell hozni a csepeli telepről. Majd te hazavezeted.
Nem mertem megmondani, hogy életemben nem vezettem kormányváltós autót, csak Zsigulim és Skodám volt, de nem mondhattam nemet öreg barátomnak.
Az átvétel rendben lezajlott. Beültünk s elindultunk. Amikor a harmadik lámpánál rohadt le a Trabant köhögő motorja, István idegesen kiugrott.
– Szállj ki, majd én vezetek! – szólt rám.
– De hisz nem látod az utat.
– Az nem a te dolgod, csak azt mondd meg, milyen színű a lámpa, a többit bízd rám.
Rendben hazaértünk.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, Jóska, Pista bácsi és István már valahol az égi autópályákon száguldoznak, ám emlékük még mindig itt él közöttünk. Vezetők és vezetettek, manapság inkább megvezetettek között. Bár azt hiszem, őket, mármint a vezetőket nehéz lenne megvezetni.
Polgár Viktória 10 éves
Hatvankilencben még javában zajlott a vietnami háború. A Ho Si Minh, a legendás Ho apó vezette ország néhány tucat katonát küldött hozzánk, hogy itt bővíthessék harcászati ismereteiket. Evégett persze – nem túl magas szinten – meg kellett tanulniuk magyarul.
Csoportomban tizenketten voltak. Egyenruhában ültek a laktanya tantermében. Közvetítő nyelv híján „direkt” módszerrel tanítottam nekik a magyart. Ha valamit nem értettek, „tanar eftas” megszólítással kérték, hogy magyarázzam el vagy ismételjem meg a mondatot.
A nyelvtanár is megérdemel néha egy kis „lazítást”. Az ifjúsági turisztikai iroda szervezésében ősszel tizenegy napos utazást tettem. Moszkva, Leningrád és megint Moszkva. Ez volt az útiterv.
Természetesen vonattal mentünk. Fizetésünkből nemigen telt repülőre.
Kísérőnk, Viktor, a kárpátaljai magyar fiú remekül beszélt magyarul és oroszul. Csak hogy nem mindent fordított le nekünk. Leningrádban így akarta figyelmünket fölkelteni egy pompás lovas szoborra:
– Látjátok? Pjotr Velikij ül a bronz lovon.
Társaim egyetlen pillantást sem vetettek az emlékműre.
– Nagy Péter cár – mondtam ekkor én. Ja? Ekkor már érdemes oda nézni.
– Itt az Iszakievszkij szobor – szólalt meg Viktor.
– Hol a szobor? – kötözködött az egyik lány. – Csak egy bazi nagy templomot látok. Meg kellett tudnia, hogy az orosz szobor szó székesegyházat jelent.
A Vörös Nyíl expressz éjszaka röpített minket vissza Péter cár városából a Kreml tövébe.
Másnap reggel a Kijevinek nevezett pályaudvaron „szobroztunk”, és vártuk, hogy hazaindulhassunk. Örvendezve láttuk, hogy a Budapestet megcélzó hosszú szerelvény beáll mellettünk a vágányra. Örömünk azonban korainak bizonyult.
– Ez az önök vonata – közölte velünk egy tányérsapkás tiszt. – De van egy kis gond.
Kiderült: csak neki kicsi az a gond.
– A maguk vagonja teljesen tele van.
– Nem ülhetünk másik vagonba?
– Nem. Az egész vonat zsúfolásig tele. Nagyon-nagyon messziről jön.
– Irkutszkból? Vlagyivosztokból? – fitogtattam földrajzi tudásomat.
– Pekingből. Oda pedig Hanoiból érkezett.
Vietnamból Kínán, Szibérián keresztül vasutazni… Nem leányálom.
– Hát, ha erre nem férünk fel… Mikor indul a következő járat Budapestre?
– Holnap. Pont ugyanekkor.
– Mi lesz velünk addig?
Viktorunk, ha akart volna, sem tudott volna intézkedni. De nem akart.
– Legalább hívd fel a szállodánkat – unszoltuk. – Ahol öt napja laktunk.
Felhívta. A hotel, akárcsak a vonat, megtelt.
A pesti utazási irodával is próbálkoztunk. Nincs ott senki. Hát persze! Vasárnap van.
Akadnak városok, ahol megengedik, hogy a lemaradt utas a pályaudvaron éjszakázzék. Moszkva nem ilyen város.
Vannak parkok, ahol egy-két éjszakát eltölthet a vándor. Moszkva parkjai nem ilyenek.
Egyes helyeken a külhoni utazási irodáknak már akkor is volt „telepített” képviselőjük. A szovjet-orosz főváros nem ilyen hely volt.
A vagányságát már egyszer-kétszer bizonyító útitársunk meglepő ötlettel állt elő.
– Csináljunk valami balhét, gyerekek! Hőbörögjünk, cikizzük a tökéletlen szervezést! Akkor majd beterelnek minket az őrszobára, ott jól elleszünk, holnap reggel meg kiengednek.
Egy józanabb hang arra emlékeztetett, hogy ebben az országban a külföldi, ha balhézik, akkor némi „kivizsgálásnak” nézhet elébe. Ez lehet egy nap, tíz nap, két hét, három hónap, sőt..
Orosz írók történetei jártak éppen a fejemben, amikor a számunkra kijelölt, de be nem fogadó kocsi árnyékában tébláboltam.
Egyszerre csak erős férfihangok ütötték meg a fülemet.
– Tanar eftas! Tanar eftas!
Mongolos jellegű, fiatal arcok mosolyogtak a vonatablakban.
– Jé, hát maguk…? Hogy kerülnek ide? Honnan jönnek?
– Hanoiból.
– Hanoiben.
– Hanoitől.
A főnévragozást, úgy rémlik, nem gyakoroltuk elégszer.
– Ho Si Minh eftas temetése – adtak bővebb tájékoztatást. – Bölcs, nagy vezetőnk.
– Most tehát a temetés után vissza, Pestre…?
– Igen, igen. Tanulni, tanulni kell. Győzni fogunk.
– Nem kétséges. Csak hogy ez a vasúti kocsi a miénk lenne… lett volna…
A feltételes módot a jövő hónapra terveztem.
– Mikor jönnek? – kérdezte egyikük.
– Ezzel akartunk… De hát csak holnap indulhatunk.
A maroknyi magyar csapat nagyon kétségbeejtő látványt mutathatott.
– Tanar eftas! Pillanat. Pártgyűlést tartunk.
A barna arcok eltűntek. Valóban csak egy pillanatra. Ez lehetett Eurázsia legkurtább párttaggyűlése.
– Tessek felszallni – hallottuk a hívó szót. – Mind. Minden magyar eftas. Mi össze… egybe…
Lesz hely mindenki.
Lett is.
Tanítványaim a laktanyában – parancsnokságuk szigorú rendelete szerint – nyelvünket csak egymás közt és velem gyakorolhatták. Most a hosszú vonatúton végre-valahára magyar kortársaikkal is elcseveghetnek. Gyanítom, szókincsük olyan „katonai” kifejezésekkel is gazdagodik, amelyek nincsenek meg a tananyagban.
Nagy Zsanett 12 éves
Borongós, esőbe hajló, múlt századi késő délután volt, már közeledtünk a budapesti fényekhez, s hárman összesen nem voltunk száz évesek.
A sáros kocsi, hátulján a vöröskereszt-matricával Bólya Péter novellistáé, a kesztyűtartóban lapuló érvényes igazolvány szerint Dr. Bólya Péter üzemorvosé volt.
Gábor is eleget ivott, de azért jó tempóban, magabiztosan vezetett. Az elénk kanyarodó járőr-kocsiból kiszálló rendőr felvillanó lámpajelére óvatosan megállt, majd hirtelen átcsusszant az anyósülésre, s meg se mozdult, faarccal megmerevedett.
Bólya hortyogva aludt mellettem a sarokba dőlve, fekete ingén csak a hímzett tulipán fehérlett, western-csizmás lábai közt kukoricacsutkával bedugott, fonott demizson.
A bevilágító rendőr először azt fixírozta szimatolva, amikor letekertem az ablakot. Az elhangzottakat nehezen lehetett volna jegyzőkönyvezni.
Ki vezetett? Ki tudja? Nem ismerjük. Nem lesz ez így jó, elvtársak. Most szállt ki hugyozni egyet. Nem látta? Oda ment, a kukoricásba. Majd jön. Vagy nem. Most várjuk.
Hitte is a derék egyenruhás, nem is, de sehol a gyorshajtó, az elkövető, árva a volán, s akkortájt nem volt se szonda, se lézer, se mobiltelefon. Fölegyenesedett, darab ideig tétován álldogált mellettünk, aztán szótlanul előreballagott a szolgálati Moszkvicsához, s beült.
Néztük és vártunk, meg se mukkantunk.
Ő meg alighanem minket bámult a visszapillantó tükörből, s erősen törte a fejét, mi legyen, közben meg csöndesen eleredt az eső, furcsán zizegve a száradt kukoricaszárakra hullva, majd egyre türelmetlenebbül kezdett kopogni fejünk felett a karosszériára érkezve.
Ezt a kis történetet Gábor persze úgy mesélgette, úgy is írta meg később, hogy én, azaz Köves István részegen vezetett stb. – de hát Tardi-Tóth, akárcsak én is, mint tudjuk, csak addig ragaszkodik a tényekhez, amíg muszáj, aztán meg jöhet a költészet, az irodalom, a mese. S egy jó poénért akár az anyját is…
A tény az, hogy Bólya Péter békés részegen aludt kocsija hátsó ülésén. Mi ketten pedig?
Álmodozva fogadkozni kezdtünk, hogy mit hogyan, ha megússzuk valahogy ezt a balhét, rendbe hozzuk az életünket, Gábor ígérte, hogy mégiscsak elmegy az érettségi vizsgájára a dolgozók esti gimnáziumába, ha előtte én elbeszélgetek az ottani igazgatóval arról, hogy csak egy kicsit könnyelmű, felelőtlen fiatalemberről van szó, aki azonban nagyon is tehetséges prózaíró, irodalmunk egyik reménysége, s megkérem, segítsen rajta. Vagy neki.
– Kezet rá! – mondtam, s megállapodásunkat színpadias kézszorítással pecsételtük meg.
– Mint a mesében – sóhajtotta Gábor –, és boldogan éltek, míg meg nem haltak…
Ekkor az előttünk vagy tíz-tizenöt méterre álló rendőrautó hátsó piros jelzőfényei mintha csak erre vártak volna, váratlanul fölragyogtak, s ámuló szemünk előtt előbb lomhán gurulva megindult a közben fölénk ereszkedett sötét éjszakába, majd tempósan fölgyorsult, s mikor a kanyarhoz ért, jól láttuk kigyúló reflektorainak fénysugarában a csipkévé szövődő esőcseppeket.
Egy szó nélkül hagyott ott minket.
Kevés hitetlenkedés után előremásztam az anyósülésre, Gábor a volán mögé csusszant, s útnak óvakodtunk, kis ideig szinte csak lépésben, majd fölbátorodva nekilódultunk a feketén csillogó betonútnak, s egy órába sem telt, már fordultunk is le a Bartók Béla útról a Feneketlen tó partjára. Hátradöntöttük az üléseket, s Bólya Péter beleegyezésnek is értelmezhető horkantása után mesehősökhöz illően, magunk is békés álomba merültünk.
És akkor, majd elfelejtettem, az eső is elállt.
Fél évre rá Tardi-Tóth Gábort brutálisan meggyilkolták Zamárdiban, majd nem sokkal később Bólya Péter öngyilkosságáról szóltak a hírek. Jó lenne tudni, mi van a rendőrjárőrrel, él-e még.
Tapaszi Zsanett 13 éves
Pár pillanatnyi gondolkodás után, jobb esetben azonnal rávágja a Köves István kötetét kézbe vevő és a borítót meglátó olvasó: Ez kétségtelenül Bosch, méghozzá A földi Paradicsom középső táblájából kiemelt részlet, s rajta egy furcsa jel, amit csakis így értelmezhetünk: „Ön itt áll.” Ez bizony ironikusan hat. Mint ahogy a címben is valami ilyesmit érzünk, bár a Na, nehogy már, kegyelmes uram teljes kibontása, értsd: „megfejtése” némileg várathat magára (csak a kötet alapos végigolvasásáig). Szelíden megrovó „kikérem magamnak” (s talán hetykén lenéző) felszólítás, ironikus felhanggal. Mindazonáltal jómagam, aki jól érzi magát a „kötetben”, úgy tartom, Köves iróniája egyáltalán nem felszíni, pláne nem felszínes (amilyen a ’70 –’80-as években volt divatban.)
Valamiféle válogatott kötet ez, a legrégibb írás alatt az 1957–2017-es kettős évszám áll, ezzel a legkorábbi és a legkésőbb időpont együtt emeli ki a művek keletkezésének időhatárait. Nem véletlenül vegyes ez a kötet: szerepel benne vers és (szép)próza, nem egyszer úgy, hogy a két műfaj egy-egy képviselője szorosan kapcsolódik, mi több, összetartozik. A próza előtt a szép szót nem véletlenül tettem zárójelbe: számomra a nyilvánvalóan önéletrajzi, dokumentum értékű írások a megragadóak. A többi „csak” ötletes, szatirikus, frappáns, költői – szóval sokféle, sokszínű, azaz másként figyelemre méltó.
Adott korról, s persze magáról (a 80. életévét két éve betöltő) szerző fiatal, fiatalabb éveiről ad érzékletes, valószínűleg pontos képet a Jegyzet a hatvanas évekből – háttérben köddel, lódobogással, Szobortörténet avagy metamorfózis – Andrássy és Dzsugasvili, retúr –, A regéci kovács becsülete, Ötvenhat, te drága…, A barátságos kőarcú, a Mesefafia, az És ezt akkor most hogy? (Fidesz-világ Magyarországon 3.) és Az áhítat magánzárkájában. Azért hagytam utolsónak éppen ezt, mivel ez örökíti meg a szerző találkozását Ernst Barlach műveivel, amelyek közül több mint fél tucatnak a fotója illusztráltja a kötetet. (A szobrász, író, drámaíró, festőművész és illusztrátor E. B. abban az évben hunyt el a Német Birodalomban, amelyikben Köves István világra jött Budapesten.)
Attól tartok, nem mindegyik cím elég beszédes, hatásos, hát jöjjenek konkrétumok: fölidézi a színész Pécsi Sándort, a szobrász Amerigo Totot, a mesélve tanítás mesterét, Hegedűs Gézát.
De folytassuk a versekkel! Abból is van többféle. Elég csak néhány címet idézni bizonyításul, megjegyezve: Köves hihetetlenül hatásos (és nem egyszer provokálóan hosszú) címeket képes adni lírai darabjainak. Öröm a köröm, ha van. Az alcím, ajánlás: Kihallgatótisztemnek szeretettel. Első sora: „Ez egy ilyen ország.” El lehet képzelni a folytatást. A Csali-mese játékossága („Kedvem ha volna/ nótám is lenne/ nótám ha szólna/ társam is lenne…”) után mai, ismert-kevésbé ismert alkotók (nők, férfiak) nevét tartalmazó verscímei: Ljudmilla Ulickaja, Elina Hirvonen, Joyce Carol Oates, Michel Houllebecq, Philip Roth. Nem az olvasott, művelt, intellektuális költő szólal meg ezekben. Elég ennek bizonyítására két jellemző sor: „Minap is azt találta nyilatkozni egy nőmagazinban,/ hogy a széles mosolyú, csekkfüzetes apukák seggfejek.” Az ábrázolt és az ábrázoló elég természetesen szólal meg, ugye? Aztán vannak „a” költőről szóló versek, esztétizálás, emelkedettség nélkül, póztalanul. A közéletiek mellett ott vannak az apa-versek, mellettük a szerelmesversek, van vers a halálról: „Halál nincs. Ha lenne, nem fájna ennyire.” (So long Leonard /song/), de nincsenek halál-versek. Köves tud játszani költőként (Rímtörek /para is meg frázis/), szabályosan tagolt, négysoros, xaxa rímképletű szakaszok végén mindig ugyanaz a közmondás-egyszerűségű sor ismétlődik: „Mindig a bot vége a legnehezebb”, ennek ellentéteként a Térden című istenes versben az első sor a refrain: „Oly közel hajolt hozzám az Isten…” E. Satie tömb formájú szabadvers-monológjával szembe állíthatom a rímes, három versszaknyi Szatmári filterest, a maga döbbenetes utolsó sorával, ami így hangzik: „indulni kell Ninivébe”. Mielőtt Kövest már Jónás prófétának látnánk, szánnánk (?), olvassuk össze az utolsó előtti sorral: „pulykakakast vásárolni/ indulni kell Ninivébe.” Játszik velünk a költő? Lehet. Mégis megragad bennünk a Bibliában többször említett (vigadozó, gőgös, magabiztos, erőszakos stb.) város neve.
Szándékosan vettem előre a válogatott, vegyes kötetet, s hagytam másodiknak a korábban megjelent Ulickaja szoknyája mögé bújva című verskötetet, amelyben a kétszer két soros Etűd öt három fejezetre osztva 69 verse, és örömünkre Gyimesi László „utószava és vallomása” követi. Ha azzal indoklom előbb említett döntésemet, hogy Köves írásműveivel, lírai és prózai oeuvre-jének sajátosságaival, természetével könnyebb megbarátkozni az előbbi kötet segítségével, akkor talán indokolt annak, aki nem ismeri „betéve” Köves István műveit, ezzel a „sorvezető” utószóval kezdeni az ismerkedést.
Teljes mértékben egyetértve Gyimesi értékelésével, miszerint „Köves István új kötete nem egyszerűen egy verseskönyv a sok közül, hanem az utóbbi évek egyik legjobb, ha nem a legjobb munkája, a kortárs líra vitathatatlan csúcsteljesítménye”. Hadd hivatkozzam arra, Gyimesi segít eligazodni ebben könyvben, mert – megkockáztatom – viszonylag gyakorlott versolvasónak kell lennie annak, aki be akarja fogadni ezt a 70 verset. Részben megkönnyíti helyzetét, hogy nem egyet már olvashatott az elsőnek ismertetettben, de itt több versről lévén szó, alaposabb, de egyben fáradságosabb is lehet a befogadás.
Kezdjük az Etűddel, hiszen nem véletlenül emelte ki Köves ezt a kis remeket: „Szomorú az ősz, ha a költő őszül/ tavaszi-nyári jókedvére kocsonyáskedvű ősz ül,// semmi-föld felett, semmi-ég alatt/ földobott szürke kendő: leng az alkonyat…” A Vendégoldal a (katalóguscédulák) egyrészt utal Köves könyvtárosi múltjára (lásd az előző kötetben), másrészt imponáló, irigylésre méltó olvasottságára. De hogy kit szeret az itt „kicédulázottak” közül, kit valami másért örökített meg, azon el lehet gondolkodni. A Mindenki mondja a magáét ciklus (és egyben a kötet) kiemelkedő darabja az Ingázók harmincnégysorosa, a maga köznapi témájával, hosszan elnyúló, de ütemet tartó soraival. A „Már szürkül a háttér, a lomha állomás lassan beleolvad” kezdősor tiszta költőisége után a környezet, a mozdulatok, az érzések, a beszéd ábrázolása Köves jellegzetes, jellemzően természetes képi világába fordul át, hogy a befejezés keresetlensége: „már osztják a kártyát, a rossz füst megköhögtet/ nézek kifelé a hajnalodó semmi-világba, megint messze megyek/ távolodom tőled, hideg verejték homlokomon, nyitom a sört/ rád gondolok” ezzel a kettős természetű képet tartalmazó mondattal zárja a költeményt/szabadverset: „a mocskos ablakon angyalok könnye pereg.” Csak hogy tudjuk, miről mondott le, mitől határolódott el a szerző! A Hogy van a költő ciklus versei, itt-ott variálódva, így kezdődnek: Van úgy, hogy a költő… És itt sem esztétizál, bölcselkedik, versel a szerző. Bizonyságul néhány példa a folytatásokból: „csak néz maga elé”, „alig hogy kitelel/ dalolni kezd hetykén bokázik”, „a legegyszerűbb dolgait is elvétheti”, „szégyelli embervoltát” és „felolvasóestre megy.” Műfajok kimentek a divatból, a költő szerepe nem hogy a 19. századihoz, de a 20. század elejeihez képest is erősen átértékelődött. Esendő embernek rajzolja magát, de mégis csak több számára a szó „csodatékony képzemény”-nél. Gazdagságát mégis csak így fejezi ki: „Enyém itt minden szó…” (Héphaisztosz az olvasótáborban). Hiába adja kölcsön szavait Satie-nak, a pozsonyi diétán (a zsidó emancipáció kérdésében) megszólaló, szabadelvű Zay Károly grófnak, legyünk óvatosak. Maga Köves tanít meg arra bennünket, ne dőljünk be a hétköznapiságnak, a prózaiságnak, a szimplaság látszatának – ha másként szól is a költő, mint amit a (lusta, kényelmeskedő) hagyomány megkövetelne, ezek a „hanyag eleganciába” vagy mondjuk így, „bölcs iróniába” csomagolt költői megoldások pontosak, hitelesek, lényeglátók, és szerethetők. (Köves István: Na, nehogy már, kegyelmes uram, Bp. 2018.; Ulickaja szoknyája mögé bújva, Magán(y)kiadás, Bp. 2017.)
Eszes Mátét az olvasók elsősorban novellistaként ismerik, bár más műfajú könyvei is vannak. Novellásköteteinek szerkesztési sajátossága, hogy szinte mindegyikbe beválogat olyan novellákat, amelyek valamelyik korábbi könyvében már megjelentek, sőt olykor más cím alatt láttak napvilágot. Legújabb kötetére, A gyónásra is jellemző ez, sőt, mintha a szerző arra törekedett volna, hogy novellaírói életművének valamiféle keresztmetszetét adja a könyvben. Ennek megfelelően tematikai szempontból három részre oszlik a kötet, bár ezt tipográfiailag nem jelzi külön a szerző.
Az első részt két hosszabb történelmi elbeszélés alkotja, A barna kámzsás barát és Az audiencia.
Az előbbi Kapisztrán János magyarországi tartózkodásáról, ezen belül Hunyadi nándorfehérvári győzelméről szól, a másik témája pedig Kossuth és Metternich szópárbaja, amelynek során a herceg-kancellár támogatás ígéretével megpróbálja behálózni és korrumpálni a magyar reformkor vezető politikusát. A két elbeszélésre jellemző a távolságtartó, szenvtelen krónikás hang, a részletek aprólékos kidolgozása, amely növeli az írás krónikás hitelét. Kapisztránról és a nándorfehérvári győzelemről könyvtárnyi irodalom született, ebben a témában elsősorban a szereplők lelkivilágának, motivációinak megmutatásával lehet újat mondani.
Kossuth és Metternich vitája árnyaltabb ábrázolásra ad lehetőséget, elsősorban annak megmutatásával, hogy a kancellár milyen eszközökkel próbálja megnyerni magának Kossuthot, olyan módon, hogy az áldozatnak kiszemelt politikus-publicistánál kevésbé gyanakvó és kevésbé jó emberismerő talán bele is gabalyodott volna a számára előkészített hálóba.
A második részben kémtörténetek olvashatók. Ez a kötet legterjedelmesebb blokkja, benne a múlt század legnevezetesebb kémtörténeteinek irodalmi feldolgozása. A négy történet közül kettőről rengeteg írás született. Redl ezredesről, az Osztrák-Magyar Monarchia tisztjéről, illetve kémtevékenységéről a mai olvasó számára legismertebb talán Szabó István filmje, de még ennél is szélesebb körben ismeretes a Mata Hariként elhíresült német-francia kémnő története. Kevesebb figyelmet kapott egy német kémnő, a sokféle néven szereplő Elsbeth Schragmüller, aki több elődjétől eltérően megúszta a felelősségre vonást, és egy svájci elmegyógyintézetben fejezte be zaklatott életét.
A negyedik történet magyar vonatkozású, hőse Karády Katalin, a ’30-as évek és a ’40-es évek első felének ünnepelt sztárja, akiről valójában nem is bizonyosodott be egyértelműen, hogy a második világháború idején kémkedett volna a szövetségesek számára, de ez a legenda még évtizedekig tovább élt Magyarországon. Közvetlen bizonyítékról ugyan Eszes Máté sem ír, de a kémlegendának voltak olyan előzményei, amelyek szították a szenzációra vágyó közönség érdeklődését. Karády Katalin Újszászy István tábornoknak, a magyar hírszerzés és kémelhárítás vezetőjének a szeretője volt, és főszerepet játszott a maga korában népszerű Machita című kémfilmben. Ennyi elég is volt a rejtélyekre és összeesküvés-elméletekre mindig fogékony nagyközönség számára, különösen a háború zaklatott légkörében, hogy megszülessen a kémlegenda. Ez az írás is megjelent Eszes Máté egyik előző kötetében, az Adventben, Hiába menekülsz címmel, amely címet a szerző Karády egyik korabeli híres dalából vette.
Ez a négy kémtörténet izgalmas olvasmány, annak ellenére, hogy az említett kettőnek a története széles körben ismeretes, tehát nem szolgál meglepetésekkel. Eszes Máté, föltételezhetően gondos előtanulmányok után írta meg a történeteket. A cselekményre összpontosít, időnként váltogatja a múlt időt a jelennel, ezzel stílusa némileg távolságtartóvá, szenvtelenné lesz.
A könyv utolsó hatvanegynéhány oldalán hagyományos elbeszélések olvashatók, kivételt talán csak A templom című, nehezen meghatározható műfajú írás jelent. Ez egy észak-magyarországi kis falu sok évszázados templomának leírásával és történetével kezdődik, majd merész váltással a szerző szülőhelye, Tiszasüly és benne saját családja történetének egynémely epizódját idézi föl.
Eszes Máté az elbeszéléseiben akkor lel rá saját igazi hangjára, amikor a falujáról ír. Itt igazán „otthon van”, a szereplők mintha mind saját ismerősei lennének, akiknek ismeri erényeit és gyarlóságait. Az előbbieket elismeréssel, az utóbbiakat megbocsátó, bölcs elnézéssel veszi tudomásul. Mindvégig jellemző a finom irónia és a szeretet a táj és a benne élő emberek iránt.
A kötet végén olvasható néhány novella közül véleményem szerint a legjobb A Hindu Herceg. Ez lehet Eszes Máté véleménye is, nem véletlenül sorolta be több novelláskötetébe. Minden együtt van ebben a novellában, ami jellemző Eszes Máté novellisztikájára: az erőltetett népieskedés nélküli ízes nyelv, amely nem annyira a kifejezésekben, inkább a gondolkodásmód érzékeltetésében mutatkozik meg. Eszes Máté világszemlélete nem konfliktusos, hősei ugyan olykor ellentétbe kerülnek egymással, de az ellentétek mindig feloldódnak valami bölcs derűben. A rizstelepen az ötvenes években a faluba deportált és nehéz fizikai munkára fogott egykori arisztokraták munkavezetője a Hindu Hercegnek nevezett cigány rizsőr például nem felejti el ugyan, hogy apját egykor ezeknek a nagyuraknak az embere kínozta halálra, de nem a bosszúállás vezérli, olyannyira nem, hogy figyelmeztetik, az állásával játszik, ha a „grófi bagázs” helyzetén könnyíteni próbál.
Ha valamiféle rövid, összefoglaló véleményt próbálnék írni Eszes Máté A gyónás című kötetéről, legelőször a „változatos” szó jutna eszembe. Változatos ez a kötet tematikai szempontból, hiszen az ismeretterjesztés szempontjából is fontos történelmi elbeszélések mellett több olvasmányos és lebilincselően izgalmas kémsztori is olvasható benne. Végül néhány hagyományos, jó novella zárja a kötetet, közöttük a kitűnő A Hindu Herceggel, amely a szerző novellisztikájának egyik kiemelkedő darabja. (Z-könyvek 2020)
Ötvös Letícia 7 éves
A főként költőként ismert Konczek József, most egy novelláskötettel jelentkezett, a Kurdics a Mélytányérban cíművel, melyet a Hungarovox Kiadó jelentetett meg, a tavalyi év végén.
A gyászos, fekete borító kissé megtévesztő, hiszen a novellák nem olyan sötétek. Sőt, jó részük alapvetően – vidámnak mondható. „Kurdiccsal a legérdekesebb dolgok májusban szoktak történni” (87.) A május szép hónap, valóban. Illatoznak a fák, a bokrok, a virágok, satöbbi: „És a bokrok között napozott a virágos ölű szerető. De nagyon, de nagyon megszépítette a májust” (7.)
Mint a fönt említett példa is mutatja, az író előszeretettel használja a szó- és mondatrész-ismétléseket. Ezáltal afféle ráolvasásszerű, mágikus élményt nyújtanak a szövegek. Konczeknél, nyilván költő mivoltából fakadóan, bizonyos ritmika is jelentkezik, kissé sarkosan fogalmazva; helyenként szabadvers-áramlás folyik a novellákban. Ez pedig szebbé és véleményem szerint, izgalmasabbá is teszi ezeket a kisprózai műveket. „Ez úgy szokott lenni, kvázi, hogy úgy mondjam, valamiképp lebeg az egész. Értik, ugye?” (15.) – fogalmaz az író, az egyik novellájában.
A Mélytányér, tulajdonképpen egy kocsma. És: „Kurdics egyébként néha előfordul itt a Mélytányérban” (26.) Ha ezt észben tartja az olvasó, akkor úgy érezheti, hogy: hm, ez nem is lehet rossz, és addig le nem teszi a könyvet, amíg…
Vajon nevezhetjük-e ezt a novelláskötetet: kisregénynek? Bizonyos szempontból – igen. Ha eltekintünk attól, hogy összefüggéseiben, szóval történetileg nem a klasszikus kronológiát követi, mégis, összekapcsolja a részeket (novellákat) az az egyszerű „koherencia”, hogy mind, egytől-egyig Kurdics, mondhatni kalandjairól szól. Mozaikszerűen, de még inkább – kissé – puzzle-módon működik. Csakhogy ezek a „darabok”, mintha szeszélyesen szét volnának hányva. Nyilván, Konczek nem akart regényt, kisregényt írni. Ám: „(…) voltak konfliktusok természetesen – hiszen egy irodalmi műben kell lennie konfliktusnak –, hacsak nem lírai költemény…” (21.) És különben is: „Kurdics szeretett olvasni. Főleg novellákat, azokat szerette, mert… azokat szerette” (41.) Szóval, az író a műből helyenként ki- és rákacsint az olvasóra…
Konczek József szellemes és jó tollú költő, és szellemes és jó tollú – író. Ezt, az alábbi két példa is demonstrálja: „Az örömtől fénylő, ámbár az alkoholizmus tevőleges kórtételének nyomait is viselő szempárhoz tartozó réveteg alak…” (73.); „(…) milyen képtelenül hangzik az, hogy ’áj em Kurdics’” (58.)
Attól függetlenül, hogy ez tényleg egy novelláskötet – a fentebbiek kifejtése mellett –, az olvasónak lehetősége van arra is, hogy ide-oda lapozgatva a műben, ott olvas bele, ahol kedve szottyan rá. Vagy, lehet pusztán véletlenszerű is ez az olvasói aktus. „Érezte, hogy elönti a játékszenvedély, és most már a könyvben összevissza beleolvasva olvasta, amit a véletlen kínált” (43.) – hogy a műből magából idézzünk.
Érdekes kérdés, hogy vannak-e véletlenek? Mondjuk, itt éppen a művészi-, alkotómunka-béli dolgokra gondolok, elsősorban. Írás közben persze jöhetnek „fölülről”, és „alulról” is inspirációk, ki hogyan értelmezi. A játékszabályok adottak: ötlet; megvalósítás (alkotás); aztán jön a neheze: mi lesz a sorsa a műnek? Eljut-e a kiadóhoz, vagyis hát lényegében – a közönséghez, az olvasókhoz? További állomás, miszerint: írnak-e róla? Észreveszi-e a szakma, és ha igen, mivé ítélik? Nagyon nehéz kérdések ezek. Hiszen, ha nem az irodalmi elithez tartozik az alkotó, elég kevesen olvassák a művet. Tény, ami tény: sok könyv jelenik meg. Jórészük – jó is. De még egyszer fel kell tenni a kérdést: ha így is van, eljut-e oda, ahová kellene? Mert nem biztos, hogy ez elég a boldogsághoz. És akkor ismét a sors-faktor…
Véleményem, mint recenzensé, az, hogy Konczek József kötete, a Kurdics a Mélytányérban, többet ér annál, mint hogy a „mélytányérból” a… kukában landoljon.
Kívánom, hogy magasabban végezze, mint – sajnos – sok igazán értékes könyv, amit kiadnak manapság. És elfelejtenek.
Őszintén, csak remélni tudom, hogy egyszer újra megjön a világ esze. (Kurdics a Mélytányérban Hungarovox Kiadó, Budapest, 2019)
Sacchetto Vittoria 12 éves
A művészek különcségéről mindig is parázs vita folyt: velük született személyiségjegy-e, vagy holmi felvett póz? Bármelyik mellett voksoljunk is, attól még a művészek Isten kegyeltjei. Jahoda Sándor prózakötetének már az alcíme – művésznovellák – is figyelemfelhívó: a művek szereplői olyan művészek, akiknek életsorsa összefonódott a művészléttel. A tizennyolc novellát tartalmazó kötet főszereplői költők (Szapphó, Balassi, Ady, Somlyó Zoltán), írók (Dickens, Karinthy Frigyes, Sylvia Plath, vagy maga a novellaíró), zeneszerzők (Händel, Mozart), festők (Courbet, Gauguin, Lautrec, Ország Lili), előadóművészek (Fedák Sári, Cziffra György) és egy szobrász (Benvenuto Cellini). Azt gondolom, már a fenti névsor is érdeklődésre tarthat számot.
Egy mára már kevésbé „divatos” prózapoétikai eljárással találkozhatunk, amikor arról szólunk, hogy a novellákban sorra fel-feltűnik maga a szerző, többször saját névvel. Ezzel ugyanakkor még jobban „beszippant” a szöveg: úgy érezzük, az íróval együtt mi is jelen vagyunk a történetben. Van egy másik, szintén mára feledésbe merült narrációs technika: ez pedig a kiszólás a műből („Elmeséljem, hogyan?” Elmesélem…” – Az idegenvezető; „És higgyék el, túléltem.” – Cziffra történet). A harmadik jellegzetessége a Jahoda-novelláknak a szójátékok alkalmazása: „el kell, hogy váljunk…; majd elválik!” (A csucsai rab); „Nagy Franz volt az a Liszt” (Cziffra történet); „Nézze, nagyon rosszul hiszi, hogy én félek Magától. Magától értetődik, hogy ez nem igaz.” (Händel újra lendül)
A tizennyolc novella túlnyomó részével (12 db) már találkozhatott az olvasóközönség a Magyar Napló, a Félonline, a Partium, a Deák+Kert, az Ezredvég és a Pannontüköronline felületein 2015 és 2018 között. A kötetkorpusz szerkezeti felépítéséről elmondható, hogy a szüzsé szempontjából a kronológiát tartja: Szapphótól Balassin, Mozarton, Dickensen, Adyn át jutunk el Sylvia Plathig, hogy csak néhány szereplőt emeljünk ki.
A novellákban egytől egyig egyes szám első személyű narrációt alkalmaz a szerző, túlnyomó részt egy adott művész szerepébe bújva (Szapphó, Cellini, Händel, Mozart, Gauguin, Ady, Somlyó Zoltán, Cziffra György, Sylvia Plath). Találkozhatunk azonban magával az író Jahoda Sándorral is a történetekben, vagy valami fontos személlyel, például Karinthy Frigyes titkárával, Ország Lili legjobb barátnőjével, Dickens életrajzírójával.
A mütilénei szépségverseny elbeszélőjére történő deiktikus utalások között szerepel már maga a címbeli jelző: Mütiléne ugyanis Leszbosz fővárosának régi elnevezése; illetve a „verset írtam”; „Leszbosz szigetén”; „Éroszra mondom” olyan hívó szavak, szerkezetek, amelyek azonnal Szapphó alakját személyesítik meg.
A Benvenuto Cellini apokrif című novellában az ötvös- és szobrászművész nézőpontjából látjuk az eseményeket. (Szóba kerül Cellini leghíresebb műve, a Saliera, azaz az arany sótartó.) Épp Pieve nevű barátjának diktálja életrajzát, amikor olyan „rejtett” történetéhez érkezik az életének, amelyet bár tollba mond, de csak a maga kedvéért, mert ez majd nem kerülhet be a kéziratba. Az így elkülönített „apokrif” irat kurzív szedéssel is kitűnik a főszövegből, azaz kezdetét veszi a mise en abyme, azaz történet a történetben. Pontos hely-és időmeghatározással kezdődik: 1535. Firenze, július, délelőtt 11 után pillantotta meg Szívjegessy Annát Cellini, aki első látásra beleszeretett a nőbe, és fejébe vette, hogy elutazik a Magyar Királyságba, megkeresni őt. A találkozás végül a művész jobb lábának egy ujjába kerül, ezt kérte ugyanis tőle Szívjegessy Anna, hogy ezzel bizonyítsa szerelmének igazát. Szívjeges úrnője ennek ellenére kipenderíti Cellinit, aki megátkozza egykori, beszélő nevű szerelmét.
A kiazmus retorikai alakzattal operáló Költők vitéze, vitézek költője című írás a Balassi-kép teljességéhez kíván hozzátenni. Hat levélformájú szövegből szerzünk tudomást a verselő Balassiról. A császári kém ezzel kapcsolatban jegyzi meg: „Azt gondolom, ennél mélyebbre ember már nem süllyedhet.” De a török énekeket, verseket begyűjtő, a muzulmán hitre áttért és vitézeivel borozgató, majd a comblövést szerzett halálos sebéről híres Balassiról is képet formálhatunk. Öniróniába hajlik a törökök részéről a kérdés: „Mi lesz, ha halhatatlan lesz?”
Három zenei tárgyú novellát válogatott be gyűjteményes kötetébe Jahoda Sándor: a Händel újra lendülben egyes szám első személyben a zeneszerző hangját halljuk, aki firkásznak nevezi Jahoda Sándort. A finoman „csúsztatott” fikciós eljárás szerint az ő tiszteletére komponálta a Sándor-ünnep című zeneművet (Alexander’s Feast). A novella végén egy hirtelen narráció-váltás történik: első személyben az író mondja, hogy ezt a régi dokumentumot a Halle-i Händel Múzeum egyik üvegvitrinjéből emelte ki.
A címadó – Isten kegyeltjei – novella W. A. Mozartot tematizálja. A címben utalás történik Michel Parouty Mozart, az Isten kegyeltje című életrajzi regényére. (Bp., Park Kiadó, 1991). Jahoda Sándor önmeghatározó pozícióját hangsúlyozza, amikor kijelenti: „író vagyok”. Mozart „szemenszedett bárgyúság”-nak nevezi a nyolc Oscart bezsebelő Milos Forman-filmet, amely életművét dolgozta fel. Mozart például olyan inadekvát megoldást emel ki, amely tévedésben tartja a hallgatóságot: a Szöktetésben – amely német nyelvű opera – angol nyelven énekelnek. A zárlat itt is csattanóval ér véget: Mozart bevallja, hogy ő a Nagyszakállúval, az Istennel sakkozik. Az „ez itt a mennyország, Sanyikám” – mondat más olvasói dimenzióba helyezi a befogadást.
A kötet végéről való Cziffra-történet a szovjet fogságba esett zongoraművészt, Cziffra Györgyöt mutatja be, aki első személyben meséli el, hogyan sikerült megmentenie saját életét: játszania kellett a Vörös Hadsereg delegált személyzetének. Liszt II. magyar rapszódiáját és Chopin Gyászindulóját választotta, amelyen mindenki egymás vállán zokogott. A zene hatalma ismét megmutatkozik: a zongoraművészt szabadon engedték.
Külön tematikus blokkot alkotnak a festő-novellák: Courbet, Gauguin és Lautrec világába enged némi bepillantást a szerző. Az Amikor Courbet megtagadott című álom-novellában is tetten érhető Jahoda Sándor széles látókörű művészettörténeti ismerete. Két műalkotásról esik szó, mindkettő emblematikus munkája a francia festőnek: A világ eredete (a novellában A világ teremtése fordításban szerepel) és a Műterem (1855). Az előbbihez Jahoda úrnak címváltoztatási javaslata volna: „Széttárt női combok…”; az utóbbiban felkínálja a lehetőséget az írónak, hogy őt is belekomponálja a képbe, ahogyan az olvasó Baudelaire-t is ott láthatjuk a jobb sarokban, ahová a barátait festette. Az író próbálja megmagyarázni, miért nem szerepelhet a képen, mert az egy időcsapda volna, erre sértődöttem kitessékelik, s ezzel a mozzanattal ér véget Jahoda úr álma is.
A nyomorgó festő utolsó segélykiáltásáról olvashatunk a Gauguin palackpostájában. Az egykori tőzsdeügynökből lett nélkülöző festő Tahitiról küldi palackpostáját az utókornak. (A valóságban csak készült arra, hogy eljusson Tahitire még utoljára, élete végén, de az utazásra nem került sor.) Az „Én élni akarok, még ha beledöglök is!” azt a József Attila-sort evokálja, mely szerint: „Éltem, s ebbe más is belehalt már.”
A testi fogyatékosságáról is ismert híres festő, Lautrec a századvég Párizsát ábrázolta festményein. Az elbeszélő itt Maurice Joyant, akinek Lautrec a Moulin-Rouge-ban ecseteli a bordélyházi élményeit. A Lautrec mennybemenetele igen érzéki novella, a befejezés pedig maga nagyon festőire sikerült: a kéklő égen úszó felhő valójában az a „hiány”, amit „a kékségből tudatosan hagyott ki a festő”.
Az író/költő-novellák sorában Heine, Dickens, Ady, Somlyó Zoltán, Karinthy Frigyes és Sylvia Plath alakjai elevenednek meg. A cenzúráról és más apróságokról-ban Heine 1833. február 1-jén megjelenő Francia állapotok című művére történik utalás. A szabadság eszménye kerül a középpontba, amely azáltal, hogy le is lehet írni, a szó értelmetlen lett, elvesztette súlyát. (Kiem. az eredetiben. – L.N.)
Jahoda Sándor nem egy írásában törekszik a filológiai precízség megmutatására. A Dickens titkában is szinte másodpercnyi pontossággal rögzíti az eseményeket. Egyes szám első személyben John Foster beszél, aki három év alatt írta meg Dickens életrajzát. Az egész történet az író osztriganyitó késének elvesztéséről szól, és arról, hogy ez egyfajta kultikus és mágikus tárgyként funkcionált, ugyanis Dickens csak annak birtokában tudott írni. Ezt a magyarázatot olvashatjuk a novella soraiban arra vonatkozóan, hogy az Erwin Drood (1870) című utolsó regényét miért nem tudta befejezni.
Három magyar szerző is a fókuszába kerül Jahoda Sándornak. Az önmagát csucsai rabként felmutató költő a csucsai várat nem várnak, hanem börtönnek nevezi. Válásról beszél, és az I. világháború is rányomja a békétlenség hangulatát Ady lelkiállapotára.
Somlyó Zoltánnak Az átkozott költő (1911) című kötetéből idéz az író több ízben is, valamint a Karod című szonett első tercinájának kezdő sorát örökíti át a novella zárlatába. A nyelvjátékot itt is tetten érhetjük a „Hol van már a tavalyi holt?” sorban. Somlyó Zoltán unja a halált, hát szellemként visszajár a kiadóvezetőhöz egy időben. Ugyancsak túlvilági horizontról láthatjuk Sylvia Plath gyötrelmeit is, a Pokol-beli naplóbejegyzéséből. Ebben is felvillan Jahoda Sándor zenei tájékozottsága: Plath férje, Ted állítólag csak Mozartot szeretett hallgatni. A c-moll mise (K427.) Credójának 1-2. tétele készült csak el. (2019-es hírforrás szerint egyébként befejezték Mozart c-moll miséjét.)
Az írónovellák egyik legsikerültebb darabjaként beszélhetünk a Mefisztó fogai című Karinthy Frigyesről szóló novelláról, amelyben a szerző valós személy alakjába bújik: Dénes Miklós alakjába, aki nem más, mint az író titkára. Böhm Aranka is kulcsszerephez jut az elbeszélésben: egy fakanállal veri szét a fejét az elbeszélőnek, amiért az másik feleséget kínálna Karinthynak.
Így, végigtekintve a Jahoda-novellákon, elmondható, hogy egy jól felkészült, stílusimitációs bravúrokra is képes szerző munkájáról szóltunk a fentiekben, amely széles skáláját tárja elénk a szerző irodalmi-zenei-képzőművészeti műveltségének, s teremt egy olyan interpretációs biztonsági hálót, amelyben elhisszük, hogy ha a művészek Isten kegyeltjei, mi Isten pártfogoltjai vagyunk. (Jahoda Sándor: Isten kegyeltjei, művésznovellák, Z-könyv Bp., 2018)
Látószögek. Ez a címe Csontos Márta legutóbb megjelent verseskötetének, mely nem ma látott napvilágot, sőt még csak nem is az idén, vagy az azelőtti évben – de mindenképpen megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, mert tartalma örökérvényű. S minden látószögből szemrevételezi tárgyát, teremtett világát – mely, mint a végén kiderül, egy további, új, még nem is létező, leendő kötet fényét vetíti előre.
De lássuk először is, Csontos Márta maga, illetve a kiadó mit oszt meg velünk a fülszövegben a költőről! A Szegeden élő alkotó Győrben született, 1951. október 11-én, tanár, költő, irodalomtörténész. 1975-ben szerezte diplomáját Szegeden, a József Attila Tudományegyetem magyar–angol szakán. 2012–2015 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Irodalomtudományi Doktoriskolájába járt. Disszertációját 2019 márciusában summa cum laude minősítéssel védte meg. 2015-ben abszolvált. Értekezésének témája: Reményik Sándor költészete. 1975 óta jelennek meg időszakosan írásai. Eleinte főképp természettudományos és pedagógiai cikkeket közöl, de megjelent irodalomtudományi – Petőfiről írt – tanulmánya is. Tagja a Magyar Írószövetségnek, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, a Szegedi Írók Társaságának. Sok év óta mértékadó folyóiratokban publikál verseket és recenziókat. Köteteinek többsége a Littera Nova gondozásában látott napvilágot. Legújabb kötetei: Egografia 1, 2, 3 (aforizmák, 2008, 2009), A kék lovagtorony (versdráma, 2009), A meggyújtott olajág (versek, 2010), Szerzők, múzsák, szenvedélyek (esszé, 2011), Aforizma-párbaj (társszerző Balázs Tibor, 2012), A Sehol szélén (versek, 2014), Zónahatárok (versek, 2016), Eddig a fülszöveg, s ehhez hozzá kell tenni: „Zászló a szélben” (Transzcendencia és küldetéstudat Reményik Sándor költészetében) címmel a verseskötetei után tanulmánykötetet is publikált 2020-ban a szerző.
Csontos Márta verskötetének univerzumában együtt elevenednek újjá az olimposzi istenek és a keresztény isteni háromság, az alkotó ember Godot-váró személyes magánya, valamint Hamvas Béla egyetemes személytelensége. A költőnő végletekig kifinomult képeinek és gondolatainak hajszálfinom mívessége nemhogy csökkentené, sokkal inkább megsokszorozza a versbeszéd elemi intenzitását. Ahogy egyik költeményében írja: „nincs játszótársam a mértéktelen világmozgásban”, azaz a hagyományokra és a modernitásra kiterjedő egyetemes műveltségét senki másra nem hasonlító képi világban, eredeti tálalásban nyújtja át olvasójának – írja a hátsó fülszövegben Pósa Zoltán.
Most pedig következzenek a kötetet alkotó versek. A legelső költemény címe: Védtelenül. Ez az állapot vonatkozik a versben megfogalmazottakra, és – elhelyezéséből, kötetnyitó mivoltából adódóan – magára a könyvre is. Az alkotó mintegy saját magával dolgozik, végső lelki lemeztelenedettségéből adódó érzékenysége állapotából adódóan tudja megfogalmazni környezetét, és saját magát is. Ez azonban még csak Kalandjáték a kertben, ahogy a fejezetcím jelzi, időben-térben korlátozott állapot, egyfajta paradicsomi foglalatosság, nem az életet meghatározó magatartás. Mely fejezetcím egyszersmind verscím is, derül ki néhány oldallal odébb. Ott erről a „kalandjátékról” azonban nyilvánvalóvá válik, hogy mégis a lehető legkomolyabb dolog a világban, az életünkről van szó, amelyből csak egy van, nincs feltámadás, „főnix-effektus”, nem határozhatunk meg semmit, nem lehetünk „dobókocka”, csak bábu, amelyet ide-oda rakosgat a lét, s mely – ebből adódóan – „megfélemlített”. Amikor Csontos Márta ezt a verset, ezt a kötetet írta, még nem volt koronavírus, de akár a mostani időszakra is vonatkozhat – ez is jelzi az alkotás minden helyzetre való alkalmazhatóságát, egyszersmind örökérvényűségét.
A következő, az Ég és föld között című fejezet egyik legtöbbet sejtető című verse a Most már soha… Vajon mi az, ami nem történhet meg, nem következhet be „most már soha”? – teszi fel magának a kérdést az olvasó. S megtalálhatja rá a választ a versben: a másik az, amelyről nem tudhat meg most már soha többet az ember, mint amit eddig tudott, s ami elégtelennek bizonyult. S hogy ki ez a bizonyos „másik”? Megtudjuk, ha az előző, az Öröklakás című versre pillantunk, amely címe alatt ott az ajánlás: emlékvers anyámnak. S ez az öröklakás immár a „türelmi zónán” (az életen, „ahol nem marad meg ember s állat”; ami egyfajta átmeneti állapot) sajnos túl található.
A harmadik fejezet a Lélek inventárium címet viseli. Lelki leltár. Ebben található a Reményik a parton című vers, és a cím alatt egy Reményik Sándor-idézet „Egy lángot adok, ápold, add tovább”. Az olvasó izgatottan fedezi ezt fel, s föltételezi: megtalálta Csontos Márta következő (a vers születésének időpontjában még nem létezett) kötetének, a Zászló a szélben című Reményik-tanulmánykötetnek a gyújtó- s kiindulópontját. De ezután sem leli meg a költő a jól végzett munka örömét. A nyolcadik napon című vers azt az állapotot jelzi, amikor az Alkotó „már túl van a hetedik napon”, a megpihenés napján, egyfajta „új hétfő” alakult ki, új állapotokkal, új munka szükségességével, ami azonban jóval reménytelenebb, elvégezhetetlenebb az előző hetinél. Azonban van, ami mégis reményt nyújt – derül ki a Novum pedig nincs című költeményből. Bár úgy néz ki, „a nap ismétli magát”, és látszólag mindig ugyanaz történik, ez mégis úgy valósul meg, hogy „lásd és érezd / a benned rejtőző remekművet”. Csontos Márta ösztönösen úgy érzi: még most is, ennyi kötet után is tud újat, többet nyújtani a világnak.
Az utolsó fejezet, mely az Irányvonalak címet viseli, címe szerint már az utat is tudja, amely e remekmű felé vezet. Mindenekelőtt – jelzi az első vers címe – kell egy Védjegy, még ha az egy madár is, égkék szalakóta. Ezt az Azonosítás helyett című vers követi: „Csak néhány írásjel tévelyeg, / majd összeáll a rend, s a mondat / mint szabadulóművész a porondon / feltépi a meglazult kapukat.” A költő mondanivalója a valóságon (kapuk, melyek meglazultak) túli, az esetleges eszközök (tévelygő írásjel) segítségével új rend áll össze. Igaz, az ember ebben az új rendben már nem leli a helyét („Nem érted többé / az emberi beszédet, botorkálsz a / széttöredezett betűk romlott / halmazán”). Ezt a Staccato című vers követi, amely az előző költemény által ábrázoltak következményét mutatja be „Félek a hallgatás súlyát cipelni”, mondja az első strófa első mondatának első mondatrésze, és van is mitől félni, mutat rá az utolsó strófa ugyancsak első mondata („Félek, hogy beépítik kijelölt helyem, / s majd ott állhatok hontalanul”). S nem valamiféle, a költőn túli nagyság-tökéletesség létrehozásának jegyében történik mindez, éppen ellenkezőleg: „s tűröm alázattal, hogy / álmaim eltapossák az Emberarcú-Férgek”. A lényeget, azt, hogy ennek nem szabad bekövetkeznie – ezt már csak az olvasó teszi hozzá. Hogy mi az orvosság az ábrázolt vég elkerülésére, már egy következő vers címe jelöli ki: Grafoterápia. Írni kell. Igaz: „Nem olvastam el a gyógyszerhez / mellékelt tájékoztatón felsorolt mellékhatásokat”. Az írás veszélyes. Az írás – mutat rá a Vadásznapló című költemény – vadászat, ami azzal a nem kívánt mellékhatással jár, hogy valaki összegyűjti a kilőtt nyilakat „az / újrahasznosítás reményében”, azaz plagizátoroktól lehet tartani. Sőt – jelenthetjük ki egy közhasználatú, profán mondat igénybevételével – „a nyúl viszi a puskát”: „Felhúzott puskacsövek között / botladozok, s félek, a vadak / már nem sokat tétováznak”, s – következzék megint csak egy profanizáló mondatrész – „az irodalom visszavág”: „csak a ragadozót látják bennem, / s kikiáltanak vadorzónak”, vagyis jogosítványok nélküli nyelvhasználónak vélik a vers szerzőjét, pedig költő a javából. Hogy mennyire az, a kötetzáró vers mutatja be. „A tárt ablak mögött új ablak / nyílik”, az ablakkitárás, az eredmények elérése után váratlanul még egy ablak tűnik föl, a vélt, elért igazság helyébe „a belső igazság” költözik, „földarcú”-ból „fényarcú” lesz a költő, aki a zabolázhatatlan nyelvből, a „vihar”-ból „virág”-ot, azaz verset tudott varázsolni. A verejtékes munkának vége szakadt, „kiveszett belőle Jób minden szenvedése”, s ami maradt, az eredmény: „Te vagy a szabadcsapat vezetője a néma / fák seregében, te vagy a tenger ura, / te vagy az eltévedt bárányok pásztora.” Mondhatni: te vagy az Isten, a saját magad teremtette világban, akinek még színeváltozása is van (Jöttél, hogy / színeváltozásodban megtörténjék a / gyökerek eredendő visszateremtése)”, tehát létrehoz egy újabb világot. És innentől kezdődik az egész elölről: új, leendő verskötet fénye tűnik föl a meglévő verskötetből.
Csontos Mártától ezt a leendő, új verskötetet is nagyon várjuk. (Csontos Márta: Látószögek. Versek. Kráter, 2018.)
Mező Natália 14 éves
Csávás Réka 11 éves
Czirók Gréta 12 éves
Sacchetto Vittoria 12 éves