Elöljáró-beszéd
Történt egyszer, egy májusi forró nappal, hogy a teremben harapni lehetett a zajt. A padok között fénysebességgel (kezükben lámpa) hiperaktív gyerekek rohangáltak…
Tíz percig nem jövelt se csend, se tanár… se Szentlélek Úristen… Aztán, ki tudja miért, talán az erők interferenciájának vertikális és horizontális diszkordiájának létrejötte miatt megszülető emberi lélek-szubsztancia következtében megszólalt a falon a csillogó-csengő, csupa-csuda, csalafinta, csók-csenő nyelvecskéje. (Magyarán: becsengettek…)
Egy pillanatra megszűnt minden, a tollak belesüketültek a látványba.
Aztán folytatódott ugyanaz a zsivaj. Éppen ezért fel sem tűnhetett az osztálynak, amikor belépett a tanár. Először próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, ez gyakorlatilag igaz is, mert szavára nem kélt új életre a csend, rendet tenni sehogy sem tudott, persze mert diplomát ugyan szerzett, de takarító okj-t azt nem.
Hogy mikor adta fel magában az egészet? Valószínűleg akkor, amikor az egyik diák (egy merengő arcú, filozófus alkatú gyerek) így kiáltott fel: „A Tanár meghalt, szétolvadt a természetben! S ezzel a kötelezettségeket megszegők büntetése is megszűnt!”
Még megpróbált uralkodni magán, de már érződött hangjában a kudarc; lássuk, mit is mondott: „Csakugyan nincsen, H. Tamás?
Im-ígyen kezdődött az a nap, amikor Zara Jutka megszólalt…
Zara Jutka Beszéde
Azon a délutánon, amikor az elöljáró-beszédben elhangzott események történtenek, történt az, hogy az egyik szünetben a diákok kimentek az udvarra. Ott a nagyobb csoportosulás érdekében a csapat két részre szakadt az elkövetkezendő történelem dolgozatról szőtt álláspontokat ülve megbeszélni.
Meg kell azonban említenünk, hogy ez a csoportosulás nem volt egységes sem méretben, sem faji identitást tekintve, de meg nem is volt mindenki jelen, itt az ország közepén elhelyezkedő iskolában (Mellékesen jegyzem meg; így a gyűlés határozatképtelenné vált.)
Mert voltak, akik inkább elmentek sétálni. Így volt ez egy Károlyka nevű fiúval is, aki vadszedret szelídített. Nagy munkájában észre sem vette, hogy a bokrok mögül csörtetve, zörögve tört elő Zara Jutka. Hirtelen leült Károlyka mellé, s mellőzve minden mondatot, így kezdte mondandóját:
– Jaj, ki melenget, ki szeret engem?
Forró kezeit Károlyka elhűlt karjába csúsztatá, s szív parazsát tevé szemébe. Földerítve; borzadva-fázva, halálra válva… rázatva idegen láztól, reszketve hegyes, jeges dér-nyilaktól, űzetve gondolattól belenézett Károlyka szemébe, s újra megszólalt:
– Te felhők mögé bújt Vadász, lesújtatva villámaidtól im-ígyen fekszem én, (Helytelen megfogalmazás, nem azért mert nem jelöli meg, hogy hol fekszik, hanem mert nem fekszik!), s azt kérdem tőled most: Van-e teneked barátnőd?
Erre Károlyka halkan megingatta a gondolatait.
Felbuzdulva ezen Zara Jutka így szólt:
– Hát, most már van!
Hát im-ígyen szóla Zara Jutka…
Misuka és Évike egyszerre pillantották meg egymást és lobbantak szerelemre. Egyszerre emelték arcukat a Napba és egyszerre fakadtak dalra.
Misuka még térdre sem ereszkedhetett, Évike már rávágta, hogy: – „Igen!” Ennyire egy húron pendültek! Mindent egyszerre csináltak. Egyszerre éheztek meg, ugyanazokat az ételeket szerették és egyszerre csettintettek hozzá. Egyszerre törülték meg a szájukat utána. Egyszerre bújtak ágyba, kattintották el az olvasólámpát és egyszerre kívánták meg egymást. Egyszerre sóhajtottak fel örömükben, egyszerre fordultak a fal felé és szenderültek álomba. Reggel egyszerre ébredtek és egymásra mosolyogtak a verőfényben. Egyszerre pattantak ki az ágyból és egyszerre futottak a folyosón a toalett felé. Kezük egyszerre ért a kilincshez. Egyszerre torpantak meg. Most mi legyen? Egyszerre nem lehet vécére menni! Ha Évike megy elsőnek, Misuka azalatt belehugyozik a mosdókagylóba. Ha Misuka megy elsőnek, Évike folyton rádörömböl és nem hagyja nyugodtan olvasni. Ez így nem mehet tovább! Két WC kell! Lett is. Beszereltettek egyet a fürdőszobába. Attól kezdve nem csináltak egyszerre semmit. Nem volt közös vacsora, lámpaoltás, kívánás és sóhajtás, verőfény és egymásra mosolygás.
Később el is váltak aztán.
A hajótörött már egy éve lakott a szigeten. Robinson módjára tengette az életét. Klasszikus história. Erősen hitte, hogy egy nap megszabadul innen. Minden nap tüzet gyújtott, kiállt a fövenyre és a vizet kémlelte. Egy nap mintha hajót észlelt volna a horizonton. Azok is észrevették őt és egyre közeledtek. A hajó, nem messze a parttól lehorgonyzott és egy csónakon küldöttet menesztett a tűz mellett álló, hevesen integető torzonborz alakhoz. Szerencsére értették egymás nyelvét. A küldött részletesen kikérdezte a hajótöröttet, honnan, hová tartott, milyen körülmények között süllyedt el a hajó, hogy hívták a kapitányt, megmenekült-e rajta kívül más is, hogyan tudta magát ilyen hosszú ideig életben tartani? Részvéttel hallgatta a hajótörött viszontagságos történetét. Csodálattal adózott életereje és leleményessége előtt. A hajótörött egész szépen berendezkedett a szigeten. Volt kunyhója, vízgyűjtő eszköze, saját készítésű szigonya, szárított gyümölcsből s sózott halból felhalmozott élelmiszer készlete. A lábára bocskort ügyeskedett háncsból. Növényi rostokból ruhát szőtt magának, földbe szúrt botok segítségével. Még játékot is kitalált magának, hogy jobban teljen az idő. Le is ültek az árnyékba egy kavicspartira. Másnap újra eljött a küldött és ajándékokat hozott. Italt, dohányt, kenyeret, sajtot. Estig beszélgettek. A vendég lelket öntött belé, új élet reményével kecsegtette. Másnap megborotválta és lenyírta a haját. Egy öltözet ruhával is megajándékozta. A hajótörött boldog volt és hálás. Készült az útra, a hazatérésre. De hajnalban hiába meresztette a szemét, a hajó eltűnt, mintha ott sem lett volna. Álmodtam volna az egészet?
– Miért nem visszük magukkal a hajótöröttet? – kérdezte a küldött a kapitányt, mikor az éjjel fölszedték a horgonyt.
– Eléggé magának való ez a fickó. Nem a mi emberünk.
Csörömpölő villamos araszol a kihalt városszélen. Sötétedik. Lomhán kigyulladnak az utcai lámpák. Sápadt fénykör vetül a járdára. Felkel a Hold. A villamos megáll. Egyedül egy nő száll le róla. A villamosból áradó fény megvilágítja rikító színeit. Piros az arca, vörös a haja, sárga a blúza, zöld a szoknyája. A nő harsány színei élénk kontrasztban állnak a lehangoló környezettel. Egyedül ballag a sötét utcán, melyet koromlepte, elhanyagolt házak öveznek. Szemlátomást jókedvű és gondtalan. Játékosan lépked, tánclépésben. Közben dudorászik. Kezében aktatáskát himbál. Hirtelen megáll, mert valamit megpillantott. – Nicsak, egy rongykupac! – kiáltja és kíváncsian lehajol, hogy jobban szemügyre vegye. A Hold fénye a fekvő alakra esik. Magzatpózban összegörnyedő férfi. Mindene szürke. Mintha sárból lenne. Vagy gyurmából. A nő a figura feje alá nyúl, megemeli. A Hold megvilágítja a sápadt, hunyt szemű arcot. Vonásai elmosódottak, szinte csak egy alaktalan folt. Nincs benne élet. A nő arca lassan közeledik a férfiéhoz. Rátapad és átadja neki a szemét, arca pirosát, foga gyöngyét. A férfi arca kipirul, szeme megnyílik. Elmosolyodik, de továbbra is élettelen a teste. A nő most felénk fordul. Arca helyén szürke folt. Mintha sárból lenne. Vagy gyurmából. Most a felsőtestével hajol a férfira. Annak sárgára színeződik az inge, benne két eleven karral, melyet vígan próbálgat. Evező mozdulatokat végez, trilláz az ujjaival. A nő blúza szürkére vált és összetöpped. Térdre esik. A lábai átvándorolnak a férfi testébe, akin kizöldül a nadrág. A nőből nem marad semmi, csak egy rakás szürke rongy. A férfi feltápászkodik, vígan szteppelni kezd. Fölkapja a földről az aktatáskát és fütyörészik. Ránéz a Hold által megvilágított szürke halomra. – Nicsak, egy rongykupac! – kiáltja és lazán félrerúgja.
Sétál a tehénke a réten. Jó zsíros legelőn. Tőgye feszül már a sok tejtől. –Meg kéne szoptatni egy bocit, különben szétcsattanok! – gondolja.
Több boci is van a közelben. Vidáman ugrándoznak, kergetőznek. Nem úgy néznek ki, mintha éhesek volnának. Vagy ha mégis, hát odaszaladnak az aktuális anyukákhoz, és vígan döfölődnek.
Nem úgy az a félrehúzódó, sovány kis boci, aki üveges tekintettel mereng maga elé.
Megpróbál bőgni, mint egy igazi felnőtt tehén, vagy akár bika – még nem döntötte el, mi lesz, ha nagy lesz – de csak szánalmas nyöszörgés telik tőle.
– Gyere boci! Anyuci megetet, látom, éhes vagy! – szólította meg a tehénke és duzzadó tőgyét a boci szájába erőltette. Az, mit volt mit tenni, nagyot húzott a bőséges, zsíros, meleg tejből. De alighogy elszakadt a rengő cucliktól, hatalmas sugárban szabadult meg az émelyítő tápláléktól.
Laktózérzékeny volt szegény…
Hűséges, rendszeres olvasóink megszokhatták, hogy amióta az Aquincumi Költőverseny ötlete kipattant Papp János – egyre ismertebb – színészbarátunk fejéből (persze hogy az övéből, hiszen az amphiteatrum porondján ő a fennendörgő Zeusz, akinek már nagyon is illett, hogy egy Pallasz Athénét világra pöccintsen), azaz most már 21 éve, utána mindig kis bevezetőmmel közölni szoktuk a legsikerültebb verseket. Nem is a díjazottakat mondom, mert a díjak fölött mindig ott lebeg az értékelés két- esetleg többélű bárdja, hanem azokat, amelyek a hívó szóra a megfelelő témában és a megfelelő versezettel feleltek, és ezek mindig többen vannak, mint az – amúgy szép számú – díjak.
A tavalyi év volt az első, amikor ezt a nemes hagyományt megszakítottuk, mert olyan barátaink elbúcsúztatását éreztük fontosabbnak, akik nemcsak az Ezredvég szerzőtáborához, de az aquincumi versenyekhez is szorosan kötődtek: az örök aranykoszorús Rigó Bélát és a zsűri szigorú döntnökét, Szerdahelyi Istvánt, aki maga nevetett a legfelszabadultabban szigorú ítéletei fölött. Az ő búcsúztatásuk nem kötelesség volt, hanem a fájó hiány valami módon történő kitöltése: amíg az ő érdekükben dolgoztunk, írtunk, szerveztünk, valamiképpen még mindig közöttünk voltak. A búcsúzó számok után – ahogyan a gyönyörű hangú énekes, Freddie Mercury énekelte saját magának, saját magáról – „show must go on”, azazhogy a show, a produkció, az élet megy tovább. Elindultunk hát mi is a korábbi, megszokott utunkon, összeválogattuk két év legjobban sikerült verseit, és kommentár, rangsorolás, ítélkezés nélkül az Önök jó ízlése és nevető kedve elé bocsátjuk.
Jó szórakozást hozzá!
A 2017. évi XX. Aquincumi Költőverseny
Hívómondat:
„Potest ex casa vir magnus exire.”
„Kunyhóból is származhat nagy férfi.”
(Seneca)
Kunyhóban született több nagybecsü férfi eleddig,
Míg palotában sok nemtelen éltü személy,
Csúf, s kicsi termethez társulhat bölcs, eszes elme,
Szebb testhez pedig épp éktelen ostobaság.
Legkisebb fiué lesz régi mesékben a szép lány,
S vesztenek érdemesült, udvari főlovagok,
Rossz gebe változik át majd táltosodó paripává,
S lába törik ménnek versenye vége felé.
Ősz öregek vígak, mert bennük pezsdül a lélek,
Sok fiatalnak a lét csak csupa szenvedelem.
Nélkülözőkben nő a remény és tisztul a lélek,
Míg a vagyonféltés megnyomorítja a dúst.
Szorgalom által jut diadalra a jámbor alantról,
S gazdagon egyre veszít kincset a renyhe vagány.
Észbe vegyed Senecát, ki a jó erkölcsre vezérel,
Jóllehet ő maga is botladozott eleget!
Megszépít az erény mindent – úgymond – amit átjár,
gerjedvén abból isteni nagy szeretet. szeretet.
Jóra való vágy késztessen hát téged is arra,
Hogy becsületre vigyed majdan a szalmatetőd!
Annyira van távol viharoktól csendes öbölben
várakozó, vízjárta hajó, mint félelem alvó
kisgyerekektől, álmukat őrző édesanyákhoz
bújva. Nekem, minduntalan éber, képzeletéből
élni talán képes kitaszítottnak menedéket
Morpheusom mért adjon? Ahol szűk térben a múltat
gyenge morajlással valahogy még őrzi Vezúvként
mélyen a szív, sokszor csak azért, lávája belülről
mindig emésszen, tűzben elégessen nyomorultat,
Mercurius nem visz felüdítő hírt oda már. És
lassan a vér sem. Nem csoda, hogy nem kell hazug ábránd.
félrevezethet két lecsukott szemhéj, hiszen áltat,
mert feledés prédája lehet sok, régi időkben
tiszta valósággá nemesült emlék, ami támasz
messzire űzött számkivetettnek. Kaptafaegység
lábaimat nem tette kacsázóvá koszorúkig
megtehető úton. Be nem álltam képmutatónak.
Nincs nyomom ott, hol dicsfénnyel övezhetne hatalmat
bárki, ha császár szája szerint szól. Vén fülemet most
is nyitogatná nők suhogó kelméje, az illat
csáberejében bízva merészebb meztelenekből
felszabadultan felszakadó sóhaj. Ki becézzen?
Mintha sosem vett volna körül szolgák muzsikáló
nyelve, uruk sestertiusát gyűjtő gazsulálók
hangja, a Maecenas tavis himnuszkreatúrák
mása, cselédkórus java, hízelgő zene. Asszony
sem keres énmellettem erénycsőszt. Így felemás lét
lett a jutalmam. Városomat nem láthatom. Olykor
otthoni szép nyár hajnalait majdnem felidéző
reggeleken, bár kis kikötőben, révkalyibáknál
fordul az arcom Róma felé. Nap kelne mögöttem.
Nyúlik az árnyékom, simogat házfalakat, elérve hazám.
Mit rontottam az életben, noha jobbat akartam?
Ott lebegett a szememben a cél, hogy védjem a békét,
mindig ezen rágódom az éjjel, nem hagy aludni…
Építettem a límest, őrtornyot, palotát is,
végigutaztam a nagy birodalmat, visszaszereztem
sok leigázott népnek a földjét, mégis utálnak…
Kettős lényem, a jó és zsarnoki harcol a mélyben:
Bar Kohbát megkínoztattam, a nyelve kivágva,
(mért kellettél úgy nekem is, te csodás Jeruzsálem?)
régen volt, de tekintete áttör a múlt sziluettjén,
kell-e a népnek az elrettentés, vagy kegyelemmel
többet elérnék? Most már késő bánni a dolgot,
sírba viszem, feledésbe merítse az isteni álom,
s gondolkozz el, felszínes, felelőtlen utókor,
csak kritizálsz, és meg sem próbálsz nézni magadba.
Lélek-utunkon az összes tört rész lásd, kiegészül:
kunyhód volt? Palotád? Minden egész valahol…
Ganéjon is születhet
rabszolga, spicli, cézár,
ki fórumtalanított
falkomplexumon sétál,
ködből és füstből épít
territóriumára
problémamentesítőt,
és lekommunikálja,
no kritika, no vircsaft,
barbarosz-ügy nem kérdés,
a limes majd megoldja,
rémtöbblettel győz és kész,
rabszolgaszíjra fűzve
az érvek és a vádak,
gondolja meg, ki könnyen
tekintélyére támad,
gondolja meg, ki annyit
pofázik vagy csak gondol-
kodik, és hozzá képest
mindegy, gót, germán, angol,
idő és tér keverte
népvándorláskísérlet,
limesfalak mögött nő
a legnagyobb kísértet,
a birtokolhatatlan,
no civitas, libertas,
ha semmiből is támad
diverzitás, diverzáns,
peremvidékeinkre
ki fog vigyázni itten,
ganéjon is születhet
rabszolga, barbár, Isten.
Régi levél Senecától – nagy férfi maga is –, de
mondd, Hadrianus, meddig tart – s mégis: mi a nagyság;
szobrai állnak-e majd, ha az újak már nem akarják?
És, honnan lesz mind, aki nagy, s nagynak mi a célja;
Róma hatalmas, Róma örök, ám benn, a lakója
férfi-e végre, vagy csak a hírnév torz szüleménye?
Oly sok a mérce, Aeliusom, de van-e valódi?
Pénzzel mérjünk-e, vagy címerrel, születéssel,
jéghideg IQ-val, vagy az izmok nyers erejével;
karnagyot is decibellel – csak? – ritmus, zene nélkül?
Kapcsolnánk inkább hatalomhoz – ámde milyenhez:
barnához, vagy tán feketéhez, s még a vereshez?
Ókori s újkori Nérók gyilkos őrületéhez;
lelkeket is bekerítő harcban a vélt diadalhoz?…
Csak keveset sorolok, majd más elmondja a többit.
Ám ami bennük áll – attól lesz nagy ma a férfi?
Hol az igaz, a valódi; másnak a jót, ki cselekszi?
Nélküle, férfira – nagyra –, egyszerü lenne a képlet:
kunyhóból csupa vesztes, s csak az a nagy, aki győztes.
Nagy vagy hát te, Ceasar, rabszolgákon uralkodsz,
míg a messzi világban rabszolgát szabadító,
egyszoba-látta Lincoln – elnökként is a jöttment?
S itthon, az orvos, megmentője az édesanyáknak:
Semmelweis, a számkivetett – hát ő hova számít?
Vagy aki költő… Nem telt kuglerre, libasültre,
s lásd, a szegény, az árva – örökre József Attila.
Másként mér, lám, s más is a mérce. Más a valódi.
Kunyhóban – s mégis palotában – jött a világra.
Ismer téged, Ceasar, ismerte Senecát is;
úgy hívják: szeretet.
Hadrianus imperátor tiszteletére
Jóérzés, hogy szerettél minket: az állam-
férfi ilyen, az istenek által rábízott nép
gondját viseli a korban; A SZOLGA A CSÁSZÁR.
Merengve óbudai-szigeti palotád romján,
üzenem: kétezer év múlt,
s diszkrét bájú rossz gazda uralg,
lejjebb rosszarcú hadarók gazsulálnak,
el soha nem jő tisztes jómód,
csak a sikítófrász, a várólista, a kitántorgás,
a halál a sötét fagyban.
Pár pirinyó párt cívódik még,
rágja az egyleti gittet,
s nem lángolnak az utcák.
Tán csak a túlélő szerelem: a szökőforrás, az emelőszél, az üde jégár,
hogy szülje a görgeteget,
sok szilaj folyónk hadd szelidüljön,
s jöjjön a Kedves a lenge tavaszban,
örökíteni boldog tulipánfánkat.
Ősz van… fáradt légy zümmög… kifakultak a fények,
Lázas gyermek fekszik a priccsen a pesti barakkban.
Homloka izzad, az arcán lázrózsák tüze lángol,
Mellkasa hullámzik, ahogy ébren küzd levegőért.
Anyja teát főz. Aggódón hallgatja, zihál-e,
Vagy tüdejében a görcs szünetet kér, fogja a légzést…
Nővérét a nyomorban egy dolog élteti: vett egy
Hangszert! Zongora áll a sarokban, ott gyakorolgat,
D-dúr skálát játszik, a légy beledong a szünetbe…
Közben a gyermek karja mozog, kicsi ujjai járnak,
Mintha az ő keze futna a billentyűk pepitáján,
S fájdalmában felszisszen, ha a cisz feketéjét
Nővérének az ujja kihagyja, helyette a cé szól…
Nyílik az ajtó. Apját hozta az est a barakkba,
Nézi a légszomjtól fuldokló néma fiúcskát.
Meggyógyul? Vagy a láz elemészti a gyermeki testet?
Bár tudná, mire szánta a sors, mi a célja szegénnyel…
Ő lesz majd, aki cirkuszban lép fel, csodagyermek,
Zongorajátékán álmélkodnak a lelátón?
Ő lesz majd, aki Recsk zord kőbányáiban izzad,
Lágy futamokra való keze mázsás tömböket omlaszt?
Épp csak nyolc éves lesz, s már Akadémia várja?
Ő lesz majd, aki szerte a földön hírnevet épít?
Vagy besorozzák – elszökik, őt zargatja a törvény,
Kényszermunkán, rabszolgának szánja az élet?
Ő lesz majd, aki ötvenhatban úgy muzsikál, hogy
Koncertjével a lelkét adja a forradalomnak?
Bármi lehet még – akkor, hogyha megéri a reggelt.
Lázálmában zongorabillentyűk kavarognak,
Anyja a forró arcát D-dúrban borogatja…
Nyirkos az angyalföldi barakk, kifakultak a fények.
Megmarad állandónak a város a lomha időben
– nézd meg jól magad is Aquincum falait!
Látod, a város nem pusztán a kövek sokasága,
s mostoha századok elnyűvik a gránitot is.
Nem köveket gyúr, formáz várossá az idő. Ez
több annál, amit itt utcák és a terek
alkotnak, sokkal több házak szürke soránál:
omlik a kő – s van, ami állja a századokat.
Nem csak a kő, a beton, meg a tégla, gerenda, az aszfalt,
nem csak ezekből lesz várossá ez a tér.
Épül az élni tudásból s építő akaratból:
mindig a megmaradó polgárság a habarcs.
És nem a hódítók emlékét őrzik a szobrok:
őrzik azét, aki itt városokat felemelt.
Őrzik azét, aki nem pusztít, rombol, hanem épít
színházat, tereket, művelt városokat.
Nem csak a márványból épült aranyos palotákból
érkezik az, kinek itt szobrot emelhet a kor.
Nem csak a trónörökösből, nem csak a hercegi sarjból
sarjadhat várost építő akarat,
s jobbító szándék – mi kiállja a lomha időt is.
Múltak a századok és nem gazdag hadurak,
ámde a polgárok, költők, várost alapítók
régvolt emlékét őrzik az utcanevek.
A 2018. évi XXI. Aquincumi Költőverseny
Hívómondat:
„Facit indignatio versum.”
„Az indulat ihlet versre.”
(Iuvenalis)
Nézd, hogyan omlik szét ez az ódon amfiteátrum,
Céltalan létre ítélt hajdani büszke aréna!
Eldobott játékként, mire fáradt kisgyerek ráunt
Végtelen hosszú álmából még felriad néha.
Újra idézi a bősz gladiátorok féktelen harcát
És ilyenkor kicsit még fontosnak érzi magát.
Ám körülötte az Élet továbbra is lüktetve tombol,
Gépkocsik zúgó áradata dübörög szakadatlan.
Éjjel, ha elfojtott sóhajok törnek elő a romokból,
Hallani vélem, egy isteni szív milyen ércesen dobban.
Aszfaltút repedéseiben elakadva a hídon,
minden rögnél tapsol a lányom, lába kalimpál,
versenyt futva vonattal a járdán, az meg a sínen
siklik, tülköl a kémény, mit babahangon utánoz.
Újpestről a Dunán át Aquincumba igyekszünk,
nap mint nap zakatolva kocsink, huppanva a buckán,
bölcsibe nem jár még, csak az ókor múzeumába.
Készül a Mithrász-másolatom, minden csupa malter,
tiszta pelenkát úgy tehetek rá csak, ha kimosdom.
Néz, vizsgálja a munkám, még kitanulja a szakmát…
Ott kotyvasztom a bébikaját, majd frászt kap a régész,
merthogy a karfiol épp odakozmál, míg köt a freskó…
tőrével támadja szügyét, majd végre legyőzi,
elpusztul a Sötétség Nagy Fejedelme a földön!
Sol, a Napisten feljön az égre arany kocsijával,
s fellép mellé fríg sapkában, zöld köpenyében
Mithrász, immár isteni lényként, győzve a Rosszat!
Rá patinát nyomkodva szivaccsal, s vékony ecsettel
sok hajszálrepedést festek, öregítve a képet,
lányom nyolc hónapjának derüjét teszi hozzá,
víg kacagásától visszhangzik a csarnok, a romkert.
Földrengés rombolta a várost, Tetrapylonnál
szép tribunus-villát, s pincében a szentélyt.
Kis töredékekből illesztjük a részeit össze,
Mithrász élete képeit ismét látja a néző,
így támad fel a freskóporból újra az isten…
Lánykám közben az árnyas kertben elalszik a fák közt,
ágközein beszivárog fény, s hang súgja fülébe:
– festővé válsz majd te is egykor – s rózsaszin arcát
megsimogatja arany sugarával Sol, a Napisten.
Fázom a lomha buszon. Tél, késlekedő tavaszunk, fagy
marja az arcom, mintha szatírát kellene hosszan
hallgatnom, méghozzá én lennék a kigúnyolt
céltáblája az írásnak. Pirulok, de hidegtől.
Már ez elég ösztönzés, indulat ahhoz, időjós
ellen próbáljam ki a pennám. Vitriolos vers
kívánkozna papírra, a Delphoiban menedéknek
szánt szentencia kellő útmutatás a jövőben
tán igazat keresőknek, ismerjék meg előbb majd
önmagukat, mielőtt szólnának bárkihez egy szót.
És hab a tortán, elsikerült nap vége felé kezd
rá egy részeg utas, gajdol tele mínuszos estét,
jódolgában hetvenkedhetnékje van, észlény,
mint Plautus katonája, a nagy hőstettei számát
bor szaporítja meg annyira, meghódítja velük szebb
tegnapokat látott pincérnők mindig erősen
visszhangzó füleit. Ó, római környezetet kell
csak hozzá képzelnem, ímhol kész Juvenalis
lelke szerint viruló életképünk, az igazság
árnyaival, hisz fényeken innen, s túl azokon tart
mindnyájunk sztrádája vagy ösvénykeskeny, aligjárt
kis gyalogútja, csapása a célja felé. Nehezebben
tűrt próbákat nem követel meg Fortuna sem, sőt
még három Párkánk se, ha éveket adna nekünk, nyom
nélküli létünkkel, bizonyítva, nekik sose hősök,
gyáva nyulak jellemgazdagságát teszi mérleg
tányérjába idő. Így lesz mindenki a földön,
bárhova térül, főbb szerepet maga módja szerint jól,
rosszul választó, kikönyörgő actora Sorsnak.
Pont ettől éreznénk rá etikára vadonban.
Mocskot, bűnteli éveket, tökfejek ártani képes
perceit mért ne hasítsa a stílus lágy viaszöntvény
táblák mélyéig, mikor az mind tiszta valóság.
Hogyne lehetne bevésni a szennyet vagy latinul vagy
más anyanyelvén kódex hó lapjára, merített
fabrianóra, memóriaműként megszületett könyv
oly gyönyörű, metszett rézkarcai, képei mellé.
Éppen ezért mondom, témát választani szent ügy,
és ahhoz költőnek van joga, írni tudónak.
Inkább száz Juvenalis tárjon föl ezeregy tényt,
mint szépelgő lantosok álmodozásai zárják
el tőlünk a világot. Intelem ez, nekem is több
ő a katarzishajszát vágyónál. Maradok hát
annál tárgyilagos hírközlőként, amit élmény
térít tollam alá, ezt kínálná fel a lét, s míg
éjféltájt hazaérek, megszületik, bizony abból,
mit láttam, opusom. Az a dolgom, megnevesített,
emberi léptékű realizmussal, szeretettel,
hűséggel mindent átnyújtani gondolatéhség
birtokosának, társamnak, hiszen érti betűim.
Indulat ihlet a versre: trónuson égjen a gyáva!
Hol van apám, s az anyám? Hol a bátyám? Vérük a császár
Szent diadémját szennyezi. Védteleneknek igazság
Nagy Constantinus elmúltán nem jár soha többé?
Sarjai nem könyörülnek, vér a virága hitüknek.
Hajdani isteneinket elűzik. Gyűlölet ébred
Mindaz iránt, aki őrzi a lángot, s áldoz az antik
Templomok oltáránál. Nem kell más: ez a bűne.
Bárkinek adjad a pálcát, meglátod milyen ember.
Azt teszi már a keresztény, mit hajdan vele tettek:
Elnyomatottból bősz fenevad lett pártszakadásban;
Pogromokon, zsinatokban fulladozik birodalmuk.
Légionáriusokkal védtem az isteni Rómát
Barbárként beözönlő népség áradatától,
Ám a határokon innen még gyötrőbb harag ébredt.
Kit kell védeni immár? Mik lettünk idebent?
Én, Iulianus Flavius, esküszöm elnyomatottként:
Életem árán őrzöm az ősök örök hagyatékát!
Tőlünk függ a jövendő: hagyjuk az újhitűeknek
Évezrednyi tudásunkat kitörölni, leköpni?
Egy szabadabb birodalmat hirdetek én, hol a vallás
Nem falakat sokasít, hanem ajtókat nyit a szívre.
Ám ha veszítek, végzetem az lesz: démoni lényként,
Balga „aposztataként” kell majd belehullnom a sírba.
Indulatokból szőni a verset, lásd be, botorság
Egy sztoikusnak már a közöny csak a fegyvere, nemde?
Mért durrogsz, Öregem hát holmi balog tanokon még?
Nincs igazán értelme hiába dohogni, Te balga
Nézd, ez a nép úgy él, ahogy kedve keleszti, akárhogy
Többnyire barmokként, mint hogyha szívét s az eszét is
Elveszítette, avagy biza sutba vetette be volna
Nem volt ez másképp sohasem, de nem ám, ne hogy azt hidd
Mindig is ily botorul éltek, s vegetáltak a népek
Úgy látszik, hogy ez ám, ez a sorsa az emberi nemnek
S mind amit, ó, mi hiszünk csupa csalfa csinált buta eszme
Vágy, ami eltévedt, ami megfertőzte a vérünk
Költők, jaj, ti szegény fantázia foglyai, birkák!
Értsétek már meg, hogy az ember egy ócska vadállat
Nincs igazán menedék eme isteni állati létből
Jobb, ha belátod már, Te derék fiú, jó Juvenalis!
Hamarkoravén az este.
Jaj, gondolatzabolázó.
Fáj, feszül az ember teste.
Kitalálni, mi a zárszó,
nem adta tudni az Isten.
Dobrokol ég kapujában,
parázsabrakot merítsen,
nem számít, tél van, vagy nyár van,
szárnyat bont, röpül a versmén.
Napot hág, tengeri messzét,
patája csattog az elmén.
Ormokat, hegyeket ver szét.
Hajtsd meg a fejedet, engedd,
ő a király, te a szolga.
Szent perceket ural benned,
s magadra hagy kirabolva.
Jó lenne titkát kitudni,
éneket venni recepttel,
csillagok porába rúgni,
tenni, mit nem mer az ember.
Merengve lesünk a lángba,
ostoba aranycsinálók.
Ócska kis tornyokba zárva
hisszük, mi szarjuk a lángszót,
himnuszunk nyitja a mennyet.
Balgák, mind vérpadon állunk,
a vers látásunktól reszket,
üres égbe kiabálunk:
hol van a jézusi korbács?
Templomunk kufárok kezén.
Így süllyed el ez az ország,
a szerető hit, a remény.
Jöjj el, öregkorom, értem. Borszagu, méla merevség.
Mily nyugalom! Keserédes a reggeli gyógyszer.
Megszokom ezt is idővel; a másodpercmutatónak
Vad rohanásira sem hederíték hónapok óta.
Félni, örülni, kesergeni nincsen okom. Csak az Istent,
Azt keresem, minden balesetben és orvosi kézben,
Hogyha remeg. Leteszem rejtvényfejtő ceruzám a
Csontkeretes szemüveghez. Jöjj el, öregkorom, értem.
gombolyítom halkan a messzeséget,
képek úsznak lágy fonalán szemembe,
ütközőpontig fut a szál a kézbe:
fennakadásom
háborítatlan feledés helyébe
sarjad emlékének amorf virága,
elsötétült, bús horizontja bontja
szét nyugodalmam
törtfehér homlok, szeme nyársalása,
fénye fojtón olvad az íriszére,
inge ujján megvetemedve gyűlnek
egyre a ráncok
rezzenés nélkül kiszakad belőlem
számolatlan válasz a vádiratra,
önmagam bírája az egyszemélyes
kafkai perben
kit hibáztassak, minek is hazudjak?
zár a cellám ajtaja, vár a pamlag,
kompromisszummá alakul ma bennem
többnyire minden
Istent alkotok (szivem szenved)…
(József Attila)
„Aquincum füve hersen,
száll az idő szaga nyersen” –
versenyepigramm vala ott,
írtam, amint adatott.
Közelegj kedvesem-Évám,
kacarássz kikeleti sétán,
jöjj már nyílani, mert
krókuszt szaglik a kert,
izzik arany nap a kékben,
csókját hallani vélem,
fák töve lengeti rád
lélegző ibolyád,
április él, dala lázad,
párnád veri föl a házat,
szélben tombol a fű,
völgye ragyog. Gyönyörű.
Fényárnyékos az orcád,
szerelem szárnya hajol rád,
gerlés-páros a vágy,
csikland vígan az ágy.
Rózsád illata éled,
nyúlj ide, vedd az enyémet.
Költők napja közelg.
Istent alkot a kert.
Születésének 125. évfordulója tiszteletére
Dohányfüst cserzi a levegőt.
Szobám:
Krucsonih poklából egy fejezet.
Emlékszel-e,
az ablak előtt
hogy ültünk először,
s én önfeledten hogy simogattam a kezed?
Ülünk ma is,
szíved vasban.
S holnap talán
kidobsz, szitkozódva, gyalázva:
rohanok az előszobába,
remegő karom alig leli,
hol a kabát ujja,
és testem elnyeli
a förgeteg utca.
Szörnyedek,
mordulok,
kétségbeesem s majd felfordulok.
Minek ez a játék? –
Édességem,
százszorszépem,
búcsúzzunk el másképp,
s mert szerelmem
nehéz
súly kolonca
rajtad örökké,
bárhova tűnnél:
végső jaját hadd üvöltse-sikoltsa
utánad most a keserűség.
Munkája végén a hajszolt ökör elmegy,
s hideg
vizekbe fekszik, ahol alhat.
Nekem csak egy
tengerem van,
a te szerelmed,
de attól könny sohasem könyörög ki nyugalmat.
Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt,
királyian végigterül a napvert homokon.
Fölöttem csak
a te szerelmed
lángol nap gyanánt,
de hogy kivel és hol vagy, nem tudom.
Ha költőt kinoznál ennyire,
az,
kedvesét, pénzre és dicsőségre váltaná fel,
de nekem,
mindabból, ami csengés, rím, vigasz,
csak a te drága neved csengője kell.
A lépcsőházban nem vetem le magamat,
mérget nem iszom,
s ravaszt se húzok meg halántékomon:
tekinteted
kése marad
fölöttem az egyetlen hatalom.
Holnap már azt se tudod,
hogy koronám fejeden ragyogott,
hogy virág-lelkem fölperzseltem érted,
s a gyors napok szárnyas karneválja
prédául dobja verseim a szélnek.
Vagy megállít szavaim avara,
mialatt mohón
lihegsz majd valahová?
Engedd legalább, hogy
búcsúzni csókjaimat terítsem
távozó lépteid alá.
Szabó Lőrinc fordítása
Halálának 80. évfordulója alkalmából
Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett, és megengedte, hogy szeressem.
A fiatalemberrel a Duna-parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Már húsz lépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc vagy csak tizenhét éves talán… még haboztam, nem mertem elhinni… el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte, és maga elé tartotta, ó jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben…
A feleségem csodálkozva nézett rám, és én hebegve mondtam:
– Kérlek… várj rám… beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel…
És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélkőnél nyugodtan megállt, és a csendes Duna felé fordult s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet… amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem… Nehéz, szorongó izgalom volt ez.
– Hát… nem látsz… – mondtam végre halkan.
– De igen – mondta, de nem fordult felém.
Zavartan hallgattam. Aztán elszégyelltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolc éves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell, találjam magam. Elfogulatlan leszek. Örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem.
– Azonnal megismertelek – mondtam hangosan –, amint elmentél mellettem.
– Tudom – mondta.
– Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám?
Nem felelt. Ideges lettem.
– Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme… Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme… Majd elmagyarázom neked… Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös… De hát miért nem nézel rám… Nézd, bajuszom van… Huszonhat éves vagyok… De furcsa vagy. Haragszol rám?
Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott.
– Eh!… – mondtam. – Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már… Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog… Nem látom, hogy sokat használt neked… A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni… Na, mi az! Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt!
Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe. Aztán megint elfordult.
– Sokat beszélsz – mondta szárazan.
Megsértődtem.
– Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak… érted? Végre, idősebb vagyok nálad… és én azóta sokat láttam… és sokat tapasztaltam… te gyerek vagy… mit tudod te…
Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és zavartan mosolyogtam, és halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartan mosolyogva suttogtam:
– … Hát mit tegyek?… hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett… én próbáltam… de igazán nem lehetett…
Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám.
– Hol a repülőgép? – kérdezte rekedten.
Zavartan dadogtam:
– Hát… mit tegyek… feltalálták… Farman… a Wright-testvérek… nem voltam ott… De hidd el, ők is elég jól csinálták… egész jó, aránylag… lehet vele repülni…
– Látom – mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett.
– Hol az Északi-sark?
Lesütöttem a szemem:
– Valami Peary elérte… Kérlek, hát nem volt időm… te tévedtél… nem lehet mindent… én akkor az egyetemre jártam…
– Úgy – mondta.
Aztán:
– Hol a büszke és szabad Magyarország?
– Kérlek alássan… igazán furcsa vagy… dolgozgozunk rajta… én is… de de az nem megy olyan hamar… az nem megy olyan hamar… az embernek élni is kell.
Hadarni kezdtem:
– De látod… azért én igyekeztem… hogy legyen valami abból… amit neked megígértem… Írtam ám… Elég jó dolgokat írtam… Nézd csak meg kérlek a kirakatokat… a nevem ismerik… jónevű vagyok… ahogy te akartad… és az emberek eléggé tisztelnek… nézd csak… itt van egy… elég jó…
Idegesen kapkodtam ki a zsebemből egyik könyvemet, amiben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki.
– Nézd csak… elég jó…
Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána.
– Igen, láttam már mondta kurtán. – Elég jó.
Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé.
– Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?
Elpirultam.
– Hát, kérlek… azt nem lehetett… Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni… Te tévedtél… A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész… aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj… és nem is tudnék elkészülni vele… Hanem írtam erről egy csinos szonettet… egy előkelő revü hozta… és tetszett… és azóta jobban fizetnek…
Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő… de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem, és nyugtalankodni kezdtem.
– Kérlek… – mondtam – jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony… értékes, nagyszerű nő… látod… és én meghódítottam… szeret engem… látod… vagyok valaki… ahogy te akartad…
Most rám nézett, és a szemében végtelen gúny volt. – Meghódítottad – mondta. – Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad… A várkastély leszállt a hegyről, és ostrommal bevette a völgyet!… A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelmesen körülcsavarta… Miért nem jön ide a feleséged?
Összehúztam a szemem.
– Ostoba vagy – mondtam. – Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne!
Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját.
– Nem akartam megismerni az életet… azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem… Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek… De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!… te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi… és hogy nekem van igazam… és hogy nem nevetséges, amit én mondok… te tudod, hogy nekem van igazam… te szegény… te kicsi… te senki… Merj a szemembe nézni…
El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg…
Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni:
– Hová mész? Maradj… – suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról:
– Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem… És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik… írd meg ezt a találkozást… és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé…
Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak.
A feleségem türelmetlen lett.
– Ki volt ez a fiatalember? – kérdezte.
– Egy régi ismerősöm – mondtam neki zavartan. – Kedves fiú…
– Igen – mondta a feleségem kicsit élesen. – Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlít hozzád.
Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs.
A téma szép – mondtam magamban, felvidulva. – Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit.
Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: „Találkozás egy fiatalemberrel…”
És csak tompán fájt már a seb.
Halála 150. évfordulója tiszteletére
Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és siró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.
Házamról jobb ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbesést ne hallanál alól
S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted,
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk …!
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél és sirván, megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah …! hogy … gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik …
Honfira, honfi ki vádaskodik.
A honfi honfira vádaskodik.
* * *
Testvér testvér, apát fiu elad …
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten,
Megútálni is kénytelen legyen!
1850
Halála 180.évfordulója tiszteletére
Aeoli hárfa gyanánt zeng a költő dala hozzád
Messzelakásából, vad vizek árja közűl.
Ő maga gyötrődik, mert bal sors átka hazáján
Dúlva csapong, bal sors átka baráti felett.
Lyányka ne értsd e kínt, mely keblemen égve terűl el,
Néked öröm kell még, szép jelen, égi remény.
Majd ha borúl eged is, s epedő búd könnyre fakasztgat,
Emlékezve reám, veszteni s tűrni tanúlj!
1837
1907-ben született az akkor még francia gyarmat, Martinique szigetén. Ugyanitt, a Lycée Schœlcher-ben ismerkedett meg Aimé Césaire-rel. A „gyarmat ösztöndíjasaként” Párizsba mehetett tanulni. A híres Louis-le-Grand Gimnáziumban folytatott tanulmányai után a Sorbonne-ra iratkozott be, ahol 1929-ben pszichológiából, erkölcstanból, szociológiából és logikából, majd egy évvel később általános filozófiatörténetből és fizikából szerzett diplomát. 1932-ben Párizsban több értelmiségivel együtt megjelentették a Légitime défense (Jogos önvédelem) című, mindössze egy számot megért lapot, amelyben hevesen támadták a martinique-i kultúra és társadalom elmaradottságát. 1935-ben egy kommunista szervezetet alakított. 1938-tól 1972-ig filozófia tanár a sziget fővárosában, Fort-de-France-ban, 1941-től 1945-ig a szigeten megjelenő Tropiques (Trópusok) című folyóiratban egyrészt a francia irodalmat, zenét igyekeztek megismertetni, másrészt martinique-i és Martinique-on kívüli költők, írók írásait közölték, így – többek között – Ménil-ét is, valamennyiükre nagy hatást gyakorolt a francia szürrealizmus. 1957 szeptemberében több társával együtt megalakították a Martinique-i Kommunista Pártot, de ő alapította a Martinique-i kulturális egyesületet is. 1981-ben jelenik meg Tracées. Identité, négritude, esthétique aux Antilles (Ösvények. Identitás, négritude, esztétika az Antillákon) című, 1999-ben az Antilles, déjà, jadis (Antillák, már, valamikor) című könyve; ez utóbbiért Frantz Fanon-díjjal tüntették ki. 2004-ben halt meg szülőföldjén – a szigeten, amely 1946 óta már Franciaország egyik tengerentúli megyéje.
A diktátor szórakozottan sétált a réten. Miközben gondolatai másutt jártak, háromlevelű lóherét szakított le magának, majd, mialatt gondolatai továbbra is másutt jártak, nyálával diszkréten összevarrva, négylevelű lóherét csinált belőle.
Már az ösvény vonalát követve, a torony árnyékában járt. A távolban, a zöld mezőn, vakítóan remegett a fehér torony; elefántcsontból építették. A torony csúcsából, a ragyogóan tiszta levegő széna pattogását hozta, a nyári felhők és szellők megtörtek a hófehér oszlopon. A diktátor – finom porszem a távolban – onnan szól hamarosan több millió férfihez, nőhöz, csecsemőhöz.
A szónok nemsokára megjelent a hallgatóság által alkotott hatalmas körben; a csecsemők, jóllehet már hozzászoktak az ilyen tömeges társadalmi atmoszférához, nyűgölődni kezdtek, és mint akiknek a torkát vágják, úgy kiabáltak; szinte minden gyermek hozzáértően játszott a monstrum petárdák fel-fellobbanó lángjával, és mindenki csak azon csodálkozott, hogy még nem vetette szét őket puskaporral töltött csomagjuk. A már méltóságteljes fiatalabbak kolosszális méretű plakátokat vittek. A férfiak és a nők – legtöbbjük lefeküdt a gyepre –, csöndben fűszálakat gyűjtöttek, melyeket álmodozva rágcsáltak. A tömeg a felállított vásári bódék, a pázsit alá bujtatott, kis oszlopok végén elrejtett, sőt, a mozdulatlan őrszemek karjára tekert, megszámlálhatatlan hangszórót tápláló elektromos vezetékek kibogozhatatlan rendetlenségében botladozott.
A diktátort szinte elnyelte ez a zajongó gyermekekből és a mély gondolataikba merülő, felnőttekből álló tömeg. Egy föld alatti gyors-villamos rendszer a torony lábáig vitte. A monumentális kapu sötét keretén át belépett henger alakú elefántcsont lakába, és hamarosan már aprónak tűnt a torony tetején, a mérhetetlen atmoszférában.
Mindezt biztos kezű mérnökök kalkulálták ki azért, hogy első szava pontosan abban a pillanatban robbanjon be a hangszórókba, amikor a nap végeztével, mint két antenna, két hatalmas elefántagyar által formált ívében, a torony legfelső kis erkélye előtt, a telihold felrajzolódik az égre. A hold ekkor majd teljes fenségében világítja meg a diktátort, a csiszolt fényű torony pedig mint a végtelen mező – vagy inkább az ember-tenger közepébe állított igazi lángtükör – emelkedik ki.
Amikor a hold, engedelmeskedve a diktátornak, feltűnt az elefántagyarak ívében – nem tudni, honnan jött –, csönd telepedett a tömegre. A felnőttek még kérődző meditálásukat is abbahagyták, a gyermekek sem üvöltöztek, és eszetlen ugrabugrálásukkal is felhagytak.
Ünnepi pillanat, amikor az ország egén találkozik a hold és az elefánt! Poétikus pillanat egy egész nép számára! Íme, hogyan magyarázza Brocelt, egy lakonikus történész ennek a mindent kifejező tiszteletnek az okát. Miután felsorolta Etha királynő kiemelkedő tetteit, szó szerint a következőt mesélte:
„A szörnyű járvány idején, egy szép napon, egy Edore nevű pásztor kívánt beszélni a királynővel. Gyalog kelt át Elédan-on, a Tamir-on és az Erédan-on, és miután előadta kívánságát, a kimerültségtől elcsigázottan, rögtön elájult. Etha királynő, sejtve, hogy ennek az eljárásnak valami nagyon fontos oka lehet, azonnal látni kívánta a még ájult utazót, akit egy díványra fektettek, az ablak mellett, amelyen keresztül holdsugár-nyalábok öntötték el a szobát. A királynő, amint belépett, rögtön valami szokatlant vett észre az alvó ember testén: kezét az égitest fénye ragyogta be, míg testének többi része sötétben maradt; ez a kéz pedig parancsolóan arra a szobában levő egyetlen tárgyra mutatott, melyet ugyanaz az éles fény világított meg: egy ébenfából faragott elefántra, melyet a királynő valamelyik őse, már nem lehet tudni, melyik utazásából hozott. Etha királynő, kinek bölcsességét az említett tettek már többször bebizonyították, a hold és az alvó keze által megvilágított tárgyban égi jelet látott. Az alvó pedig, mikor felébredt, csak megerősítette hitében a királynőt. S valóban, azt mondta, álmában egy, a földön guruló szörnyű holdat látott. S ez a hold, mely protoplazma fényű hatalmas, gömb alakú tojásra hasonlított, egy gigantikus elefántot tartott rabságban a belsejében. Álmában még azt is látta, hogy a csillag útvonalán egy egész nép térdel, legyezőpálma-ágakat lengetve üdvözli a börtönként szolgáló holdat és a bebörtönzött elefántot.
Amint azt sejthetjük, a pásztor látogatásának már a tárgya is fölösleges kérésnek bizonyult. Népünk sorsának tudattalan előhírnöke volt. Ugyanis a végtelenül-bölcs Etha királynő, megértve a titkos üzenetet, a királyság orvosaival nagy adag legyezőpálma-italt és elefántcsont-port állíttatott elő. Hála a csodatévő orvosságnak, a szörnyű járvány egy hét alatt az egész királyságból eltűnt.”
A diktátor nagyon jól megértette, mennyire megrázó felindultság keríti hatalmába népét, amikor tanúja lesz ezer éves emlékezete mélyéről kihantolt eseménynek. És valóban, a hold és az elefántcsont múltat visszaidéző megjelenése valóságos hisztériát keltett. A diktátor ezért csak a legnagyobb elővigyázatossággal és a legmerészebb politikai fordulatok pillanataiban használta ki az értékes helyzetet. Valószínűleg egy ilyen fordulat előtt álltak most.
Bárhogyan legyen is, elbeszélésünk ezen pontján, a rosszul beállított hangszórókból dühödt, nyerítő hangok törtek elő. A megijedt gyermekek mind egyszerre kezdtek kiabálni és nyivákolni. Majd szédítő csönd állt be, amikor a hangszórók köhögve engedtek utat a diktátor közeli és távoli hangjának. A Tízéves Pszichológiai Terv véget ért. A forradalom olyan mély változásokat vitt végbe a nemzet mentalitásában, hogy a diktátor úgy érezte, neki magának kell kiemelnie annak jelentőségét, amit eddig tettek és amit még tenniük kell, hogy elérjék a plakátok által hirdetett „auto-pszichés ember” meghódítását. Formula, amely először mindenkinek csupán reklámnak tűnt – kivéve egy kis tudós csoportot –, de amit végül komolyan kellett venni, amikor az emberek konkrét megjelenésében látták, milyen durva változás ment végbe a régi, hagyományos mentalitásban. E változások eszközeit azonban nem tették publikussá. Az emberek csak új eszméket és érzéseket tapasztaltak magukban.
Egy napon az emberek kentaur formájú kilométer-oszlopokkal találkoztak útjaikon, és megállapították, hogy másképp fogják fel a barátság problémáját. Egy másik nap megtudták, hogy sűrű és szoros sorokban egybefüggő, százszorszép takaró borítja be az országot; majd ezután, egy bizonyos napon, felszólították a népet, hogy néhány pillanatot e meglepő virágtengerben töltsön. Azután észrevették, hogy az országban az ember közelebb került a szeretethez. Mégis, ami mindenki figyelmét roppant csodálatos módon magára vonta az volt, ami az új fiúi szeretetet megelőzte, s ami mélységesen meglepte az idegent.
Egy este az ország egész területén a lakosság olyan zenére ébredt, amelyet már mindenki elfelejtett, de amely mindenkiben leküzdhetetlen nosztalgiát ébresztett. Egy hallatlanul édes és fenséges dal volt. Szó szerint égi zene, mert az égből szólt – de hogyan! Mindenki kiállt az ablakba.
A fény és a színek eddig ismeretlen keverékével az égen egy ritka tragikus erősségű jelenet képe tűnt fel. Egy szalmatetős kunyhót lehetett látni, rajta a szalma olyan élethű volt, hogy még a szellő fújta szalmaszál remegését is észre lehetett venni. A szalmakunyhó nyitott ajtaján át, a szoba közepén, egy szorongó, mozdulatlan, végtelen hosszú, fehér ingbe öltözött, sápadt nő állt. Nyomorúságos ágyon gyermek aludt, láthatóan kínzó, lidércnyomásos álommal viaskodott. Az asszony a kunyhó felé vezető utat nézte, amelyen a holdsarló fényében fürdő, falábon sántító és szalmaszálakkal fedett fejű öregember közeledett a kis lakhoz.”
Ismétlem, az ország minden lakója, aki az ablakban állt, ugyanezt a patetikus jelenést látta. A felnőtt ember, akit megragadott a zene és a jelenés szépsége, azzal sem törődve, hogy káros ijedelemnek teszi ki, még a kisbabáját is fölébresztette. Később a gyermekek, minden hipokrita konvenció nélkül, elkezdték szeretni szüleiket – amit eddig sohasem tettek.
Ezek után mindenki türelmetlenül várta a diktátor beszédét.
Íme egy részlet (mivel több órán át könnyedén beszélt húszmillió hallgatójához, akiket a hold és az elefánt szinte hipnotizált.) Igaz ugyan, hogy beszéde végén már kissé lanyhult a figyelem, és a mérnök-pszichológusok kénytelenek voltak pontosan a kis torony erkélye fölött egy zöld színben tündöklő, hatalmas négylevelű lóherét az égre vetíteni. Tegyük hozzá, hogy ezen az estén, távolról sem csak a kisbabák nem figyeltek eléggé. Íme tehát – ahogyan jeleztük volt –, néhány szó a diktátor beszédéből:
„Miután forradalmunk felszabadított titeket attól a félelemtől, amelyet «a kétes táplálék dialektikus látszatának» neveztem (vajon ez az egyetlen kifejezés nem elégséges-e ahhoz, hogy így jellemezzem az emberek piszkos életét az antikvitástól mennydörgő lázadásomig?) – tehát forradalmunk felcsatolta legszebb korcsolyáját, és a szellem sebességével végigszáguldott mezőinken, mivel ő maga volt a szellem. Senki sem tudott ellenállni a szeretetet és a halált hordozó kék szemének. Hófehér pillantásának engedelmeskedve akkor rendeltem el az ember metamorfózisát. Népem, már nem arról volt szó, hogy megadjam néked a luxust és a kényelmet – gyermeteg játék, amellyel hamar végeztem –, hanem hogy egy új embert alkossak, vagy inkább mondjuk szebben: egy embert! Egy embert, aki készen áll arra, hogy vállára vegye énjének mélységeit, aki cinkos, baráti pillantást vet saját magára, és aki felvállalja állapotának minden kockázatá; akarom mondani, hogy önmagát parittyaként vágja a szeretet és az ismeretlenség arcába. Ezt vállaltam magamra a Pszichológiai Intézet mérnökeinek segítségével. Nem szokásom, hogy minden alap nélkül megelégedettségi bizonyítványt állítsak ki. Mindazonáltal meg kell mondanom, az elért eredmények legoptimistább elvárásaimat is túllépik. Szomszédainkban máris olyan heves gyűlöletet váltanak ki, mely csak különbözőségünkkel magyarázható. Ti magatok is meglepődve tapasztalhattátok saját metamorfózisotokat. Már megváltoztattuk alapvető értékeink legtöbbjét; észrevettétek-e például, hogy ma a virágokhoz fűződő viszonyotok nem egyszerűen csak idillikus és udvarias, de gyakran halálos? Az ibolyák az idén sok halált okoztak: a rózsaszínben nyíló Rose du Bengal tizedeli hadseregeinket. Az egoizmust, forradalmunk előtt legalábbis harácsolónak és állatiasnak ismertük, gyorsan likvidáltuk. Országunkban ma az egoizmus kizárólag arra szolgál, hogy személyazonosságunkat igazoljuk, azaz mindenkinek segít abban, nehogy a szomszédjának higgye magát. Kiirtottuk a félelem minden idióta formáját. Ezzel ellentétben most ezen emócióknak csábító formái jelennek meg.
Titokzatos és izgalmas a déli félelem. Felhozzák nekem – bocsássatok meg, hogy részletekbe bocsátkozom – egy olyan gyermek esetét, aki a félelemnek teljesen új és valóban érdekes formáját produkálja: attól fél, hogy nem vész el. Azt hiszem, nemzetünknek ez a gyermek elsőrangú tagja lesz: már most hallatlan kalandok ígérkeznek számára. De talán a szerelem területén a legmarkánsabbak a változások. Egészen az utóbbi napokig a szerelmesek egysége csak egy metaforikus szó volt. Most viszont elismert tény, mivel, valljátok be, kissé megdöbbentetek, országunkban az egyik szerető halála szükségszerűen a társa halálát is maga után vonja.
Megszabadítva titeket az emésztés gondjaitól, felszabadítottam lelketeket. Készen álltok a kalandra. Igazi emberek első vezetője lettem. Éppen ezért, amint annak lennie kell, kormányomnak pszichológus kormánynak kell lennie.
Mérnökeim és én már beoltottunk titeket a haszontalanság mikrobájával. Egy új gondolkodásmód kezd kibontakozni bennetek, amely természetesen nem ugyanaz, amit a nevetséges társadalmak még most is józan észnek neveznek – lévén az a vulgáris gondolkodás egy fajtája –, hanem a poézis józan esze.
Nem akarom minden titkomat fölfedni előttetek. A változásoknak, melyek tudatotokon kívül bennetek lezajlottak, majd csak később mondom meg az okait és módozatait – amikor majd szükségét érzem egy ilyen vallomásnak. Ne ringassátok illúziókban magatokat. Kifeszített kötélen álltok, és lentről ostoba hagyományaitok még csábítóan vonzanak.
De bízhattok bennünk, mérnökeinkben és bennem. Metamorfózisotok korlátlan. És akik már most úgy érzik, képtelenek megújulni, vagyis élni, legyen bátorságuk felakasztani magukat a lámpaoszlopokra. Legalább szórakoztatják a madarakat. NÉPEMET AZ ÜSTÖKÖSÖK SEBESSÉGÉVEL AKAROM VEZETNI. MINDEN NAPNAK EGY ÚJ NAPNAK KELL LENNIE SZÁMOTOKRA.”
(Ez utóbbi szavakat az elefántcsont, az egész erkélyecske és a távolban a diktátornak, mint szétrobbanó atomnak, egyre élesebb fényessége emelte ki.
Úgy tűnt, mintha mérnök-fizikusok hatalmas, láthatatlan lencsék alkalmazásával egy távoli pontra koncentrálnák a holdsugarakat, és bizonyára valamilyen forgó tükrök segítségével a torony csúcsára irányítanák, ami az izzó ragyogású égbolton kvázi-atmoszferikus jelenséggé vált.)
A diktátor még hozzátette:
„A modern kor konkvisztádorai lesztek. Nem azokra fogtok hasonlítani, akik számára a halálfej nevetséges szimbóluma alatt a vitorla, a szél és kövek dühödt halmozása volt naiv ideáljuk. Egyedül csak önmagatokhoz lesztek hasonlóak: vitorlánk-befogta szél a bősz haragú ember, köveink az égő emlékezet gemmái. A remegő lóherék jele kíséri utazásunkat.”
Az égen a lóhere képét foszforeszkáló, szinte hipnotikus fény domborította ki. A liftben a diktátor egy négylevelű, élethű ál-lóherét morzsolgatott ujjai között, melyet az elefántcsont-torony egyik függőkertjében szakított le.
KUN TIBOR fordítása
Hegel a történelemfilozófiai előadásaiban, amelyeket az 1820-as években tartott még azt mondta, hogy „Jelenleg Ázsiába és Afrikába visszaszorulva és a keresztény hatalmak féltékenysége következtében Európának csak egy szegletében megtűrve, az iszlám már rég letűnt a világtörténelem színpadáról, s keleti kényelmességbe és nyugalomba vonult vissza.”
Goldziher Ignác, a neves magyar orientalista, a korabeli arab országok társadalmi-politikai helyzetének éles szemű megfigyelője 1882-ben viszont már így írt: „A mohamedán világot az újabb időben egy hatalmas eszme mozgatja ismét. A pániszlamizmus (kiemelés az eredetiben – JNL) eszméje ez, a politikailag szétforgácsolt iszlámnak szellemi egybeforrasztása egy nagy egységgé. Ezt az eszmét a mohamedán világban az a szorongatott, nehéz helyzet váltotta ki, amelybe a mohamedánok uralma a legtöbb helyen jutott. Közép-Ázsiában az orosz hatalom szorítja ki az iszlámot azelőtt hatalmas fészkeiből, Észak-Afrikában a francia hódítás, Dél-Ázsiában az angol túlsúly fenyegeti az iszlám hatalmát, és Európában már csak látszólagos uralma van a mindenfelől megtépázott iszlámnak.”
E két idézetből kitűnik, hogy hol húzódnak az iszlám világ, egyébként ma is érvényes határai. S az is világosan látszik, hogy az iszlám világ nem azonos az arab térséggel. Az arab etnikumot takar, az iszlám pedig vallást, illetve az általa meghatározott civilizációt. Libanon lakossága pl. arab, közel fele viszont keresztény vallású.
Goldziher lényegében magyarázatot is ad a pániszlamizmus kialakulására. A 19. század második felében –főként a krími háború (1853–1856) következtében – a Közel- és Közép-Kelet a tőkés hatalmak egyre erőszakosabb behatolásának, s egyben rivalizálásának a színterévé vált. Anglia, Franciaország és a cári Oroszország vetélkedett egymással a régió feletti uralomért. Nem tekinthető tehát véletlennek, hogy a muzulmán vallás számos képviselőjében először itt és ekkor merült fel a kérdés: mi okozta a muzulmán népek hanyatlását, országaik miért váltak az európai hatalmak gyarmatává, miért nem volt képes a hajdan világtörténeti szerepet játszott iszlám útját állni az idegen értékek, szokások stb. behatolásának. Ez a külső behatolás – a muzulmán országok erőszakos bevonása a tőkés világrendszerbe – lett az elindítója az iszlám megújításáért küzdő mozgalomnak, a nahdának. Az iszlám reformmozgalom tehát szorosan kötődik a kapitalizmushoz, konkrétan egy sajátos, nem a belső fejlődésből eredő, függő vagy gyarmati formájához. A 19. század utolsó harmadában a tőkés behatolás végérvényesen kimozdította az iszlámot a „keleti kényelméből.”
A pániszlám eszme megteremtője és aktív propagátora Dzsamel ad din Al Afgani (1838–1897) volt, akit jól ismert Goldziher, hiszen 1873–74-ben kairói tartózkodása idején naponta találkozott vele. Naplójában a következőket írta róla: „Barátaim között a legeredetibb figura, aki azóta mint angolellenes ügynök, száműzött újságíró vagy mint Renan polemizáló ellenfele ismert.”
Al Afgani az első igazi muszlim világpolgár. Megfordul, hosszabb-rövidebb időt tölt az iszlám vallású országokban, illetve azokban a fővárosokban, ahol ezen országok gyarmatosítását elhatározták. Mindkét oldalt jól ismeri. Ő az első egyetemes jelentőségű muszlim gondolkodó, aki nem csupán meditál az iszlámról, hanem – éppen a muszlimok érdekében – ütközteti azokat a valósággal, hogy tettekre ösztönözzön. Számára az iszlám nem csupán vallás, hanem ideológiai-politikai fegyver, mozgósító eszme a muszlim népek – az iszlám nemzet – helyzetének megváltoztatására. Ezért is tartják a pániszlamizmus atyjának.
Kalandokkal teli életének több pontját homály fedi. Bizonytalan születésének dátuma (1838 vagy 1839) éppúgy, mint helye. Azonos kiejtésű helység (Aszad-Abad) található az afganisztáni Kabul és az iráni Hamadan mellett is. Halála körül szintén bizonytalanság uralkodik. Isztambulban hunyt el 1897-ben, valószínűleg rákbetegségben. Ám politikai elkötelezettségét, aktivitását tekintve – főként élete utolsó szakaszában – a kortársak nem tartották kizártnak a politikai gyilkosságot sem.
Tízéves korában hagyja el szülőfaluját. Attól kezdve élete szüntelen nyugtalanság. India és Irak után mekkai zarándoklat következik, majd tizenkilenc éves korában Afganisztánba kerül. Itt szerzett tapasztalatai fontos szerepet játszanak politikai formálódásában. Az országban polgárháború dúl, amelyben al-Afgani is részt vesz Duszt Mohamed kán oldalán Herat elfoglalásában. Tapasztalhatta az idegen hatalmak – Oroszország, Anglia – beavatkozását is. Ezen élmények hatására ekkor vetődik fel benne az oroszok és angolok ellen irányuló politikai-vallási szövetség, az Iszlám Unió terve, amelynek anyagi alapját az indiai muszlimok teremtenék meg, harcosai pedig az oroszlánokhoz hasonlított afgánok lennének. A Közép-Ázsia központú szövetség a kínai muszlimokig terjedne. Ez a regionalista iszlamizmus fog a hosszabb egyiptomi (1871–1879) illetve a párizsi (1883–1885) tartózkodása idején egyetemes pániszlamizmussá fejlődni.
Kairóban előadásokat (retorika, logika, filozófia) tart az Al-Azhar egyetemen, de a nagy érdeklődésre való tekintettel a lakásán is. Különösen az vonzotta a hallgatókat, hogy az előadott tantárgyaknak a társadalmi aspektusát vizsgálta. Tanítványait is arra buzdította, hogy tudásukat a gyakorlatba ültessék át. Nem volt híve a l’art pour l’art tudománynak. Álláspontjának semmi köze a körülményekbe történő belenyugvást szentesítő meditációhoz. Ezzel a muszlim gondolkodók körében forradalmian új gondolkodásformát teremt. Számos újságcikkben hosszan értekezik a szellemi munka gyakorlati hasznáról, hogy így ösztönözze tettekre hittársait. A filozófia hasznosságáról című írásában azt bizonyítja, hogy a racionális gondolkodás emelte ki az embert az állatvilágból. A filozófia teszi lehetővé, hogy vitatkozzunk a haladás feltételeiről, a nemzetek hanyatlásáról. Majd konkrétan az arab néphez fordul, arra szólítja fel őket, hogy becsüljék a tudományt és a tudósokat, úgy, ahogy az iszlám kialakulásakor tették: „Magukra, erre a világra gondoljanak és ne ezoterikus régiókba kalandozzanak, hiszen a Korán is azt tanítja: ’Minden ami a földön van, érted van.’ A tanítás és a tanulás hasznosságáról című cikke szinte ultimátumnak is felfogható: a muszlim népek vagy együtt haladnak a korral, vagy elpusztulnak: „Nagy sajnálattal kell bevallanunk, hogy a keleti országok szegénységének, kedvezőtlen feltételeinek, nyomorának oka abban van, hogy ezek a népek nem képesek elismerni sem tudósaik, sem a tudomány érdemeit.” Ha ezen a magatartáson nem változtatnak és nem törekednek megérteni és átvenni a tudomány – és elsősorban a természettudomány – legújabb eredményeit, akkor lemaradnak. Ennek fontosságáról külön cikkben fejtette ki véleményét Az újságok hasznosságáról címen. A sajtónak elsősorban propaganda funkcióját és közvélemény formáló jelentőségét hangsúlyozza: terjeszti az igazságot és annak alkalmazására kényszeríti a vezetőket, külföldi hatalom inzultusával szemben nyilvánosan védi a nemzetet, maga köré gyűjtheti az azonos véleményen levő szétszórt csoportokat. Tanítványai megfogadják tanácsát, és megalapítják az ország első hazafias újságjait (Al-Vatan, Al-Miszr stb.). A nemzeti sajtó cikkei kimondottan forradalmiak, sürgetik Egyiptom talpra állását, a teljes függetlenség kivívását. Követelik, hogy külföldiek ne avatkozzanak az ország ügyeibe. Al-Afganinak sikerült elérnie, hogy eszméi politikai tényezővé, „anyagi erővé” váljanak. Kairói tevékenységének kimagasló szerepe volt az egyiptomi nemzeti felszabadító mozgalom (1879–1882) kialakulásában és radikalizálódásában. A hatóságok egyre rosszabb szemmel nézték tevékenységét, és 1879-ben a Hasszan mecsetben mondott angolellenes beszéde miatt – az angol konzul közbenjárásának köszönhetően –, kiutasították az országból. Beszédében azt fejtegette, az angolok fő célja hogy minden Indiába vezető útvonalat uraljanak, azaz a Szuezi csatornát és Egyiptomot is fennhatóságuk alá vonják – amit 1882-ben az Urabi felkelés leverésével meg is tettek.
Néhány éves indiai tartózkodás után 1882-ban érkezik Párizsba. Az itt töltött alig három év rendkívüli politikai aktivitással telik. Kapcsolatba kerül Victor Hugóval és Clemenceau-val. Számtalan cikket ír arab és francia nyelven, többek között az Intransigeant című akkor még baloldali lapban. Francia nyelven írott cikkeiben racionalistának mutatkozik, aki át kívánja lépni a vallási korlátokat. Az arab nyelvűekben viszont elsősorban a megújított, a fejlődéssel lépést tartó iszlám elkötelezett híveként jelenik meg. Megismerkedik a korabeli neves történésszel, Ernest Renannal (1823–1892). Kapcsolatuk is hozzájárult ahhoz, hogy a jeles történész a Sorbonne-on tartott (1883. március 29-én) előadásának témájául a természettudományok és az iszlamizmus kapcsolatát válassza.
Renan szerint mindenkit, aki Keleten vagy Afrikában jár, megdöbbent az a fatalizmus, az a korlátolt szellem, ami teljesen alkalmatlanná teszi a muszlim hívőt arra, hogy bármit is megértsen, befogadjon a természettudományokból vagy bármilyen új eszméből, gondolatból. A muszlim hívő tele van ostoba gőggel, büszkeséggel minden iránt, amit abszolút igazságnak hisz. A muszlim hívő a legmélyebb megvetéssel viseltetik minden iránt, ami európai.
Valójában olyan, hogy arab filozófia, soha nem is létezett, az ténylegesen görög-szászánida volt. A 6. század, amikor az antik civilizáció eltűnt, és a 12–13. sz. között, amikor az európai géniusz kialakult, volt szerepe az arab filozófusoknak. Az ő tudományuk azonban nem volt arab tudomány, csak a nyelve volt arab. Ez a nyelv pedig a költészeté, s nem a filozófiáé. Arra viszont alkalmas volt, hogy közvetítse Európa felé a görög gondolkodókat. A 12. században az ő műveiket hispán szerzetesek latinra fordították, s így történhetett meg, hogy a 13. század elején „ez az arab Arisztotelész diadalmasan bevonult a párizsi egyetemre”. Ettől az időponttól számítja Renan Nyugat-Európa felemelkedését, s az iszlám világ hanyatlását: „Nyugat lerázta több száz éves alsóbbrendűségét, a muszlim világ pedig a tudatlanságba süllyedt”. Elismerően szól a muszlimok építészetéről, de ezen túl „az emberi értelem számára az iszlamizmus csak ártott… Ami valójában megkülönbözteti a muszlimot az a tudomány gyűlölete, az a meggyőződés, hogy a kutatás haszontalan, komolytalan szinte istentelen: a természettudomány azért, mert konkurenciát jelent istennel szemben, a filozófia tudománya meg azért, mert az iszlám előtti világra is alkalmazzák s ezzel újjáélesztik a régi tévelygéseket.” Lesújtó ítéletet mond az iszlámról: „Az iszlám, ahol a világi és a szellemi teljes egységet alkot s a dogma mindent ural, a legsúlyosabb lánc, amelyet valaha is viselt az emberiség”. Majd a tudomány – és tulajdonképpen Európa – dicshimnuszával fejezi be előadását: „A tudomány a társadalom lelke, mert a tudomány az értelem. Megteremti a katonai és az ipari felsőbbrendűséget. A tudomány az erőt az értelem szolgálatába állítja. Meggyőződésem, hogy a tudomány jó, mert egyedül ő szolgáltat fegyvert az ellen a rossz ellen, amit vele tehetünk, s mert végül is az igazi haladást szolgálja, azt, ami elválaszthatatlan az ember és a szabadság tiszteletétől.” Renan előadásának szövege másnap megjelent a népszerű Journal des débats politiques et littéraires c. lapban. Ugyanitt, a május 18-i számban olvashatjuk al-Afgani válaszát. Ebben elismeri, hogy Renan az állításait a tényekre alapozza. Viszont elutasítja azt, hogy csak az iszlám fanatikus vallás. A maga módján – állítja – minden vallás intoleráns. A vallás és a filozófia között szüntelen harc folyik mindenhol: „Semmilyen kiegyezés, semmilyen kibékülés nem lehetséges a vallások és a filozófia között. A vallás rákényszeríti az emberre a hitet, a filozófia viszont felszabadítja attól.” A keresztény társadalom már kijutott a barbárságból, szabad és független, gyorsan halad a fejlődés és tudomány útján. A muzulmán társadalom még nem szabadult meg a vallástól. „De remélem, hogy egy nap, hasonlóan a keresztény társadalomhoz a muzulmán társadalom is széttöri láncait és határozottan menetel a civilizáció útján, annak a társadalomnak a mintájára, amelynek számára a keresztény hit, szigorúsága és intoleranciája ellenére sem jelentett legyőzhetetlen akadályt. Nem, ezt a reményt nem vehetem el az iszlámtól, s ezt nem a vallás nevében, hanem annak a több százmillió embernek a nevében mondom, aki így tudatlanságban maradna.”
A francia gondolkodó véleménye a világot meghódító, leigázó – és lenéző – burzsoá Európa álláspontját tükrözi, és hirdeti. A nagy gazdasági fellendülés időszaka ez, amikor a forradalmian új természettudományos felfedezések eredményei mind gyorsabban kezdenek elterjedni a mindennapi életben. Ez a látványos fejlődés lesz a táptalaja az európai ember felsőbbrendűségi tudatának, amely a rasszizmus kialakulását is elősegíti. Széles körben az a vélemény válik általánossá, hogy a gyarmatosítással Európa civilizációs missziót tölt be. S ez a „felsőbbrendű” Európa számára nem csupán lehetőség, de politikailag szükséges is. Renan abban téved, hogy Európa fejlődése lehetséges az Európán kívüli világ változatlansága mellett. A gyorsan globalizálódó világot leszűkíti földrészünkre. Al-Afgani viszont hisz abban (s a korabeli események őt igazolják), hogy a muszlim világ is fejlődik, öntudatra ébred, s kezébe fogja venni saját sorsa irányítását. Az Intransigeant című lap 1882. augusztus 13-i száma, amellett, hogy a keleti világ egyik legintelligensebb személyiségének, s egyben Anglia félelmetes ellenségének mutatja be, azt is megjegyzi, hogy „filozófiai előadásai szinte mindig politikai szónoklatként fejeződnek be, s csak azért kezd beszélni a döntés szabadságáról, hogy végül a self-gouvernment-ről szóljon.”
1884-ben Párizsba érkezik egyiptomi tanítványa és harcostársa, Mohamed Abdu (1849–1905), akit Urabi pasa nemzeti mozgalmának a vérbe fojtása (1882) után utasítottak ki az országból. Libanoni tartózkodás után érkezik Párizsba. Ő is szabadkőműves, mint Afgani akivel 1872-ben ismerkedett meg. Előbb újságíró, cikkei az Al-Ahramban jelennek meg. Ezekben hevesen támadja a korrupciót és a poligámiát, a muszlim országokat elnyomó idegen uralmat, síkra száll az arab-iszlám civilizáció megújításáért. 1888-ban visszatér Egyiptomba és az igazságszolgáltatásban dolgozik. 1889-ben mufti lesz, s egyik fetvája lehetővé teszi, hogy a pénzt takarékszövetkezetekben helyezzék el. Ezzel tulajdonképpen legalizálta a kamatot (amit pedig az iszlám jog tilt). Határozottan hirdette, hogy az iszlám törvénykezést a közjó érdekében a modern világ követelményeinek megfelelően meg kell reformálni.
Párizsban a két muszlim reformer megalapítja az Eltéphetetlen kötelék című arab nyelvű lapot, abból a célból, hogy propagálja a világ muszlimjai körében az összefogás eszméjét, a pániszlamizmust. A lapnak összesen 18 száma jelenik meg, s mintegy ezer előfizetője van, a legtöbb Egyiptomban. A lapot támogató politikai-kulturális társaságok alakulnak az arab országokban.
A cikkek tartalma azonos: harc a tudatlanság, a vallási fanatizmus ellen. Küzdelemre szólítanak fel az iszlám földön az európai uralom ellen. Ez a harc azonban csak akkor lesz sikeres, ha az európaiak fegyvereit – elsősorban a tudásukat – használják a muszlimok. A siker másik feltétele a muszlim népek egysége a próféta zászlaja alatt. De mindenekelőtt önvizsgálatra ösztönöznek. Afgani Az iszlám gyengeségének okairól című hosszabb cikkében veti fel a legvilágosabban a kérdést: „Miért hanyatlott a mélypontra az iszlám befolyása, s miért kerültek a hajdan uralkodó muzulmán népek szolgasorba? Miért ez a nyomorúságos állapot? Anglia elfoglalta Egyiptomot, Szudánt, Indiát, Franciaország pedig Észak-Afrikát. A nyugatiak befolyása olyan hatást gyakorolt az emberekre, a népekre, hogy már akkor reszketnek, ha meghallják Anglia, Franciaország vagy Oroszország nevét. A muzulmánok ma olyan állapotban vannak, hogy sokan kételkednek fennmaradásukban. Miért ez a kilátástalan helyzet?” Al-Afgani az okokat abban látja, hogy a muzulmánok megváltoztak, eltértek az iszlám eredeti tanításától. Ezen a helyzeten azonban nem úgy változtathatnak, hogy mereven elutasítják, elvetik az európai behatolással együtt jelentkező technikai újításokat és a tudomány eredményeit, hiszen – olvashatjuk az idézett cikkben – „nem más népek tudománya okozta meggyengülésünket”. Hogy változtatni tudjanak helyzetükön maguknak is meg kell változniuk. Véleményét Korán idézettel támasztja alá: „Allah csak azt változtatja meg egy népben, amit előzőleg már a nép is megváltoztatott”. Vagyis Allah csak akkor támogat egy népet, ha az is erőfeszítéseket tesz saját hibái leküzdésére. Ez a nyilvánvaló buzdítás ugyanakkor egybevág a síita irányzat dzsihád felfogásával. Eszerint a dzsihád elsősorban a saját magában, egy emberben vagy népben meglevő hibák, erkölcsi torzulások saját erőből történő leküzdését jelenti. A muzulmán népeknek úgy kell felvenniük a harcot az idegen elnyomással szemben, hogy visszanyúlva az eredeti iszlámhoz, amely – amint azt Al-Afgani mindannyiszor hangsúlyozta – tisztelte a tudományt, megújítják magukat, alkalmazkodnak a változó világhoz. A reformmozgalom élharcosainak – mivel tekintélyük van a nép körében – a mollahoknak, az ulemáknak kell lenniük. Velük szemben éppen ezért kíméletlen, könyörtelenül ostorozza konzervativizmusukat. Szemükre veti, hogy mindent tanulmányoznak, de addig nem jutnak el, hogy feltegyék a kérdést: „Kik vagyunk mi? Mire van szükségünk? A villamosság, a gőzhajók, a vasutak közömbösen hagyják őket. És ezek a tudósok! A tudás a világosság szinonimája, tehát egy tudósnak, aki valóban méltó e névre, terjesztenie kell az ismereteket. De milyen tudós az, aki még a saját házában sem tudja terjeszteni a világosságot. Nem különös, hogy tudósaink két részre osztják a tudományt: az egyik az európai, a másik a muzulmán. Azok, akik tilalmat vetnek ki némely tudományra, ismeretre – így gondolván megvédeni a vallást – a valóságban nem mások, mint a vallás ellenségei. Ezért mondhatjuk, hogy semmilyen reform sem lehetséges a muzulmán országokban addig, amíg a vallási vezetők nem reformálják meg szellemi állapotukat, amíg nem hasznosítják a tudományt és a kultúrát.” E kíméletlen kritika természetesen nem akadályozza meg abban, hogy minden esetben a gyarmatosítók ellen harcoló muzulmán népek oldalára álljon, még akkor is, ha azokat nem kizárólag reformer vallási vezetők irányítják. Sőt még önálló diplomáciai lépéseket is tesz, hogy kedvezőbb helyzetbe hozza a muzulmán népeket. Párizsból Angliába megy, ahol lord Salisbury-vel tanácskozik a szudáni Mahdi érdekében. Pétervárott pedig jó szomszédi politikát kér a cártól Perzsiával szemben. Ezek a próbálkozásai azonban nem járnak sikerrel. Élete vége felé felismeri, hogy ügye érdekében egyszerre fordulni az uralkodókhoz és a muzulmán népekhez hiábavaló, nem vezet eredményre. S rádöbben arra is, hogy csak a néphez kell fordulnia. Ezt erősíti meg benne az 1890–91-es perzsiai népmozgalom, amely nagy hasonlóságot mutat a Reza Pahlavi uralmát 90 évvel később megdöntő tömegmozgalommal.
Perzsia az 1870–80-as években az angol és orosz tőkések vetélkedésének a színtere. Az ország északi részén az oroszok befolyása érvényesült, halfeldolgozó üzemeket építettek a Kaszpi-tenger partján, Poljakov tőkés pedig bankot alapított. A sah hadseregének elit egységét, a kozákezredet is orosz tisztek szervezik meg. 1889-ben viszont Reuter angol újságíró engedélyt kapott az Imperial Bank of Persia (Sahinsah Bank) megalapítására, bankjegy-kibocsátási joggal. Az angol Talbot társaság pedig monopoljogot a dohány felvásárlására, feldolgozására és értékesítésére. Ez elégedetlenséget váltott ki. A politikai tiltakozás vallási mezt öltött: a muzulmán hívőket felháborította, hogy keresztények által termelt dohányt kell vásárolniuk. A tiltakozást szították z értelmiségiek és a mollahok. Közülük is kitűnt aktivitásával Al Afgani, akiről lassanként az terjedt el – amint azt a kortársak megállapították –, hogy ő mondja ki az igazságot: a sah despota, áruló, aki eladta az országot a külföldieknek. „Mostanában – írta maga Al Afgani – nem azért látogatnak meg az emberek, hogy beszéljek nekik a tudományról, a művészetekről és az erkölcsről. Azért jönnek, hogy segítsek nekik széttépni a sötétség fátylát, összetörni a despotizmus láncait. Liberális rendszert, törvényeket követelnek.” Befolyásának és az általános elégedetlenségnek a növekedését látva Naszreddin sah parancsára letartóztatják, majd rövidesen, alig egy éves otthoni tartózkodás után, 1891 tavaszán kiutasítják az országból.
A szomszédos Irakban, Basszorában, is mindent megtesz, hogy kapcsolatban maradjon az otthoni népmozgalommal. Az ugyancsak Irakban élő tekintélyes síita vezetőhöz Mohamed Hasszan Szirizához fordul, hogy vallási méltóságát felhasználva segítse a népmozgalmat: „Te vagy a síita szekta vezetője, minden muzulmán lelke. Ha az igazság védőjeként lépsz fel, mindenki támogat.” A vallási vezető 1891 végén levélben fordul az iráni síitákhoz és megparancsolja, hogy ne dohányozzanak. A felhívás meghallgatásra talál, sőt újabb lendületet ad a mozgalomnak. Nyíltan bírálják a sahot, minisztereit korrupcióval vádolják. A mozgalom, amelynek élén a mollahok állnak, lassan idegenellenességgé alakul át. „Ó igazhitűek! Ó muzulmánok! – hangzik a mollahok egyik felhívása – Hazánk idegenek kezére került. A sah nem törődik érdekeinkkel. Vegyük kezünkbe saját sorsunkat!” Halállal fenyegetik meg a külföldieket, ha az uralkodó nem vonja vissza a dohánykoncessziót. A sah engedni kényszerül: az országon belül visszavonja az engedélyt, a külkereskedelemben viszont meghagyja. Cserébe ezért azt követeli a síita vezetőtől, hogy vonja vissza bojkott felhívását. Mohamed Hasszan Sziriza ezt elutasítja, nem tartja kielégítőnek a sah döntését és követeli a külföldieknek adott valamennyi koncesszió visszavonását. Az uralkodó ekkor a teheráni síiták vezetőjéhez, Mirzá Asztigánihoz fordul, és felszólítja, hogy dohányozzon nyilvánosan, vagy távozzon az országból. A síita főpap az utóbbit választotta. Ebben azonban megakadályozta a tömeg, amely a hír hallatára megrohamozta a sah palotáját. Naszreddin sah a helyzet súlyosságát látva, 1892 januárjában teljesen visszavonta a Talbot társaságnak adott koncessziót. A „dohánylázadás” győzött, a nép haragját sikerült lecsillapítani és így elejét venni egy felkelés kirobbanásának. A sahellenes mozgalom azonban, ha alacsonyabb hőfokon is, de tovább élt. Ébrentartásában – épp úgy, mint korábban a felszításában – nagy szerepe volt Al Afganinak és Malkom Kánnak.
Malkom Kán (1839–1908) hosszú ideig a sah bizalmasa volt. Európai tanulmányai idején a pozitivizmus hatására vált a modernizáció hívévé. A tőkés Európa technikai találmányainak átvételére ösztönözte az uralkodót is, akivel azonban túlzott koncessziós politikája miatt összekülönbözött, így kegyvesztett lett. Londonban maradt, ahol eddig nagykövetként szolgált, és megalapította a Kánun (Törvény) című lapot, ennek munkatársa lett az Irakból kiutasított Al Afgani is. Az újság, amely illegálisan eljutott Iránba is, lázító cikkeket közölt a despotizmus ellen, és a sah uralmának megdöntésére szólított fel. Olyan parlamenti rendszerért harcolt, amelyben a törvényt az ulemák hoznák az iszlám előírásainak megfelelően. „Semmi komoly dolgot nem lehet végrehajtani Perzsiában az iszlám ereje és az ulemák irányítása nélkül” – írta egyik cikkében. A despota ellenes harcban, főként a propagandában, fontos szerepet szánt a nőknek, „a nemzet felének”. Még a hárem hölgyei is a befolyása alá kerültek, ezt bizonyítják – a sah legnagyobb megrökönyödésére – az ott talált újságpéldányok és röplapok.
1892 nyarán Al Afgani Abdul-Hamid szultán meghívására Isztambulba érkezik. A szultán meghívása nem volt önzetlen, így akarta őt elszakítani a londoni, igen aktív, oszmánellenes pániszlám köröktől. Al Afgani a szultán egyik legbefolyásosabb tanácsadója lesz, az uralkodó pedig támogatja a pániszlám világkonferencia összehívására vonatkozó elképzeléseit, azonban azt természetesen oszmán hegemónia alatt képzeli el. Ezt viszont Al Afgani nem tudja teljes mértékben elfogadni, az iszlám országok vallási vezetői pedig a legkevésbé sem. A terv így nem valósult meg, Al Afgani kegyvesztett lesz, és az a veszély fenyegeti, hogy kiadják Iránnak.
1896. május 1-én Reza Kermam, Al Afgani régi barátja és harcostársa egy istentiszteleten meggyilkolta Naszreddin sahot. A merénylet értelmi szerzőjének Al Afganit tartották. A hír hallatára a szultán le is tartóztatta, de néhány hét után szabadon engedte. Az új iráni uralkodó követelte a kiadatását. A szultán előbb vonakodott, de végül beleegyezett. Erre azonban már nem került sor, mert Al Afgani 1897. március 9-én elhunyt. Sokan kételkedtek a természetes halálban és politikai gyilkosságra gyanakodtak. Holttestét 1944-ben Kabulba szállították. A gyászszertartás az afgán miniszterelnök és a parlament tagjainak jelenlétében történt.
Al Afgani munkásságával, tevékenységével az iszlám megszűnt kizárólag vallás lenni, ezután már ideológiai-politikai funkciót is betölt. A gyarmatosítás, a nagyhatalmak befolyása elleni harc ideológiájának, a nacionalizmusnak lesz egyik komponense a muszlim országokban. Az iszlám politizálásával Al Afganinak határozott célja volt: arra ösztönözni a muzulmán népeket, hogy legyenek nyitottak, s szüntelen megújulásban adaptálják a változó, fejlődő világ eredményeit. Elsődlegesnek az igazi, eredeti iszlám újrateremtését, s ezen az alapon valamennyi muszlim egyesítését tartotta.
Al Afgani politizált iszlámjában több tendencia rejlett. Az egyik ilyen vonulat a modernizmus, amit tanítványa és harcostársa Mohamed Abdu vitt tovább, mélyített el és fejlesztett tovább. Gondolkodásának középpontjában a szabad ember áll, aki valójában addig nem ember, amíg „a nyelve nem szabad.” Ezt az igazi, eredeti iszlám teszi lehetővé, mert nem köti gúzsba az észt, biztosítja a gondolkodás és a véleménynyilvánítás szabadságát. Egész munkásságával arra törekedett, hogy bebizonyítsa: az iszlám és az európai racionalizmus ellentéte nem kibékíthetetlen, ugyanis az iszlám alkalmas arra, hogy a technikai fejlődés eredményeit adaptálja. Míg Mohamed Abdu az egyéni szabadságot hangsúlyozta, addig kortársa az aleppói születésű újságíró Al-Kavakibi (1848–1902) a politikai szabadságot. Nézeteit A zsarnokság jellemrajza című tanulmányában fejtette ki, amely először 1901–1902-ben egy kairói folyóiratban jelent meg folytatásokban. Rendkívül hevesen támadja a despotizmust, amit a muzulmánok elmaradottsága legfőbb okaként jelöl meg, mert semmibe veszi a tudományt, tudatlanságban tartja az embereket. Ez tartja életben a rendszert, mert „semmilyen szolgaság, semmilyen elnyomás nem lehetséges olyan alattvalók ostoba hiszékenysége nélkül, akik a tudatlanság sötét erdejében vakon bolyonganak.” A despotikus rendszer lealacsonyítja az embereket, hazugságra, csalásra kényszeríti őket. Természetes, hogy Al-Kavakibi az alkotmányos kormányzásért száll síkra, ahol a hatalmi ágak függetlenek és biztosított a személyes szabadság, ahol „a törvény uralkodik az erőn”, ahol „a szultán és a csavargó egyenlő az isten legfőbb ítélőszékével rokon törvényszék előtt.” Ez a kormányzási forma, amely a vallás és a politikai hatalom szétválasztásán alapul, nem idegen az iszlámtól, a saria összeegyeztethető a polgári törvénykönyvvel.
Ez a rendkívül kemény bírálat tulajdonképpen Abdul-Hamid szultán despotikus rendszerének a kritikája. Az uralkodó 1878-ban felfüggesztette az alkotmányt és abszolutisztikus kormányzást vezetett be. A rendszer bírálata miatt Al-Kavakibi börtönbe kerül. Szabadulása után a liberális Kairóba megy.
Al-Kavakibi azért is bírálja az oszmánokat, mert eltorzították az iszlámot, s ezért nem méltók a képviseletére. Erre az arabok méltóak, hiszen közöttük született az iszlám vallás s a szent könyv, a Korán nyelve is arab s így ők az iszlám elveinek a legjobb ismerői. Ő az arabizmus, a (pán)arab nacionalizmus első markáns megfogalmazója. Gondolkodásában az iszlám umma koncepciója mellett, amelyet nem tagad meg, megjelenik az arab umma gondolata is. Kairói tartózkodása alatt kiáltványt intéz az arabokhoz: rázzák le a zsarnokságot, legyenek szabadok! „Isten szabadnak teremtett benneteket, mint a fényt és a szellőt. Mit tettetek szabadságotokkal? Apáitok csak isten előtt hajoltak meg, és most szálfaként, halálukban is büszkén fekszenek koporsójukban, mialatt ti hétrét görnyedtek az életben, mert oly mélyen hajoltok a földig. Muzulmán arabok, a zsarnokság a legnagyobb igazságtalanság. Romboljátok le, ha igaz hívők vagytok. Nem muzulmán arabok, felejtsétek el a régi gyűlölködést! Nézzétek Ausztria-Magyarországot, az Amerikai Egyesült Államokat, fejlődésük – tekintet nélkül a vallásra – lehetővé tette a nemzeti szolidaritást. Miért nem követitek ezt az utat, és miért nem mondjátok ezeknek az idegeneknek (ti. a törököknek – JNL) akik nem beszélik nyelvünket: engedjétek, hogy saját ügyeinket mi magunk intézzük! Egyesüljünk és mondjuk: Éljen a Nemzet! Éljen a Haza! Éljünk szabadon és büszkén!” Isztambul haragja határtalan. Al-Kavakibit – valószínűleg török ügynökök – mekkai útjáról visszatérve megmérgezték.
A modernista irányzat képviselői az iszlám sajátosságokat figyelembe véve próbálták megvalósítani a nemzeti (tőkés) fejlődést, felzárkózni az európai hatalmak mellé, egyenrangúvá válni velük. Törekvésük azonban visszájára fordult, s az európai tőkés hatalmak korlátlan uralmával zárult. Ennek következménye lett, hogy az Al-Afgani reformmozgalom talaján formálódó politikai iszlámon belül defenzívába szorult a modernista tendencia, és megerősödött a tradicionalista irányzat, amely egyértelműen politikai szerepet szánt az iszlámnak: képviselői részvételét a hatalomban, sőt a hatalom megragadását, a társadalom teljes, a sáriára alapozott iszlamizálását. A folyamatot jól illusztrálja a libanoni születésű, de munkásságát Kairóban kifejtő Rasid Rida (1865–1935) életútja. Az iszlám reformmozgalom híve, különösen komoly hatással volt rá Mohamed Abdu, akivel még Libanonban találkozott. Az oszmánok bírálata miatt Kairóba kényszerül távozni. Itt megalapítja az Al-Manar (Világítótorony) című lapot. Cikkeiben toleranciát hirdet és az európaiakkal való együttműködést, ha azok lemondanak hegemón törekvésükről, profithajhászó magatartásukról. Arra biztatja honfitársait, hogy tanulmányozzák, ismerjék meg Európát, különösen a természettudományokat, s azok eredményeit igyekezzenek elsajátítani, majd átültetni az arab világba, hogy leküzdjék az elmaradottságot. Az első világháború kirobbanását megelőző években, majd a konfliktust lezáró „rendezés” folyamán olyan események történtek, amelyek fokozatosan távolítják a modernizmustól a szélsőséges iszlamizmus felé, amelynek végül is az első nagytekintélyű radikális képviselője lesz. Sokak szerint a Muzulmán Testvérek nevű szélsőséges szervezet eszmei megalapozója.
Szimpatizál az 1908-as unionista ifjú török hatalomátvétellel (Abdul Hamid szultán eltávolításával). Ezt követően még határozottabb lesz modernista álláspontja, amelynek már látható komponense az arabizmus. „A nemzet egy jottányit sem halad előre, ha nem ad szabad utat a nagy gondolatoknak a véleménynyilvánítás minden területén, ha nem szüntetjük meg a kényszert és a tiltást, legyen szó vallási, szociális, politikai vagy más kérdésekről. A megújulás, a modernizáció sikere az igazság napvilágra kerülésétől függ, amely viszont a kutatás, a beszéd és az írás szabadságának a függvénye.” Ez a nagyon progresszív álláspont azonban rövidesen gyökeresen megváltozik. Ennek döntő oka az 1911–12-es olasz-oszmán háború, illetve annak kimenetele: az olaszok erőszakkal kiragadnak egy arab tartományt, Tripolitániát (Líbiát) az oszmán birodalomból. Ezt követően Rasid Rida gondolataiban Európa bírálata, támadása majd teljes elutasítása kerül előtérbe. Ezt a tendenciát erősítik a balkán háborúk, az ifjú törökök europaizálási törekvése, az erőteljes laicizálás majd a kalifátus Atatürk által történő eltörlése 1924-ben. A világháborút lezáró „rendezés” újabb kiábrándulás: az európai hatalmak érdekszférákra darabolják a Közel-Keletet, az autonomista mozgalmakat (Szíria, Egyiptom) pedig leverik.
Az 1920-as évek elejétől Rasid Rida minden szabadgondolkodót, a modernizmus megmaradt és új híveit durván támadja, hitehagyottnak, ateistának bélyegzi őket. Az ellenük indított kampány kezdeményezője, szószólója lesz.
1925-ben jelenik meg Kairóban Ali Abderraziknak, az Al-Azhar professzorának Az iszlám és a hatalom alapjai című könyve, amelyben a szerző vitatja, hogy a kalifátus intézményére vonatkozó olyan utalások lennének a Koránban, amelyek komoly legitimációs bázist jelentenének. Rasid Rida dühödt kampányt indít a szerző ellen, aki elveszti egyetemi állását, könyvét betiltják, megmaradt példányait elégetik.
A másik ilyen személyiség Taha Husszain (1889–1973) író, műfordító, esszéista és nem utolsó sorban oktatáspolitikus, az alexandriai egyetem alapítója 1931-ben, 1950-ben oktatási miniszter. Az ő javaslatára lesz az oktatás ingyenes. Az 1926-ban megjelent Az iszlám előtti arab költészet című tanulmánya a politikai osztályt is magával ragadó vita a parlamentben, több mint egy évig tartó botrányos polémiát kavart az egyiptomi közéletben. A szerző azzal követ el blaszfémiát, szentségtörést a tradicionalisták szemében, hogy megkérdőjelezi a Koránnak autentikus történeti forrásként történő kezelését: „Azért, mert Ábrahám neve szerepel a szent könyvben, még nem jelenti azt, hogy valóban létezett is” – írja. Hiába tesz nyilvánosan hitvallást, bíróság elé idézik. Felmentik, de könyvét betiltják, s csak azután jelenhet meg újra, hogy az idézett és hasonló tartalmú mondatokat törli. Másik felháborodást kiváltó véleménye szerint Egyiptom inkább tartozik az európai Mediterráneumhoz, mint az arab világhoz.
Rasid Rida és egyre növekvő követőinek a nézeteiben már nyoma sincs a korábban általa is vallott modernizmusnak. Már nem Európához, a modern világhoz való alkalmazkodás a cél, hanem a társadalom teljes iszlamizálása, a sária betű szerinti alkalmazása. Úgy gondolják, hogy a muzulmánok (később már az egész emberiség) számára ez az egyedül üdvözítő út.
A modernizmus és a tradicionalizmus hívei közt a harc azóta is tart, ám a vitát már nem a kölcsönös tisztelet jellemzi, lezárása nem ritkán a politikai hatalom által is gyakorolt erőszak által történik.
Istennek egyetlen mentsége van a világ
gonoszságaira – az, hogy nem létezik.
(W. Goethe)
1.
Az ontológiai diskurzus az ógörög időkig nyúlik vissza (Hérakleitosz, Parmenidész, Platón, Arisztotelész), és – hullámzó értékű hozadékkal, sokféle megközelítéssel, de – máig tart. Születése, története az ember „magára-ébredésével” és ebből fakadó identifikációs kényszerével függ össze abban a világban, amelyet érzékeivel tapasztal. Tulajdonképpen minden jelentős filozófus hozzátett valamit a történethez. A feladat eleve kettős és reménytelenül nehéz volt. Egyetlen szubjektumként, pusztán gondolati úton, szentenciákat kellett találni a valóság egészére a kor primitív empirikus színvonalán és – a kereszténység megjelenésével – annak ideológiai béklyóiba szorulva, amely az embert és a világot ab ovo egy transzcendens lény alá rendelte, és ezzel be is rekesztette a további gondolkodást, meghagyva és kijelölve a létfilozófiát az istenbizonyítások egyetlen terepének, feladatának. 1 Ellenerőt adott viszont a szaktudományok kialakulása és gyorsuló fejlődése, a gondolkodás differenciálódása azáltal, hogy minden megoldott probléma új problémák sokaságát szüli, továbbá a leküzdhetetlen tudásvágy, amely kétségkívül az ember nembeli lényegének része. Mára az ontológiát sok-sok felvetés párhuzamos együttélése jellemzi, talán egyetlen hozadékkal – tárgyával –, amelynek központi eleme a létfogalom.
2.
A létfogalomnál nincs általánosabb fogalom, mivel a valóság valamennyi tárgyát és megjelenési formáját magába foglalja, ezáltal a legegyetemesebb valóságot fejezi ki. A tág, pontosabban a lehető legtágabb határok azonban nem jelentik a belső struktúra hiányát, a nembeli különbségek tagadását vagy osztályozhatatlanságát, a tárgy tárgyalhatatlanságát. Tisztázni kell, mi a lét és a nemlét, a matematikai és a fizikai valóság, a természet és a természetfelettiség, milyen viszonyban állnak ezek egymással, és állást kell foglalni Isten ügyében is. Mindezekre, véleményünk szerint, a természettudományok utolsó száz évben lezajlott drámai fejlődése miatt jött el éppen most az idő. A kölcsönhatások egyesítésének, az idő, a tömeg, az anyag, a gravitáció átértékelődésének és a határozatlansági elv evidenciájának korában más „végső kérdéseket” kell feltenni a helyes válaszokért, mint korábban. Ide tartozik az ember szerepe is, hiszen a lét mint filozófiai kategória, értelmezhetetlen az azt értelmező szubjektum nélkül valóságosan létező és virtuális világ esetén is.
Az első, amit meg kell említeni, a lét totalitása. A vákuum hiánya, a téridő strukturáltsága és a mozgás egyetemessége miatt minden dolog létezik, ami anyagi vagy fogalmi téren megragadható, paradox módon még a nemlét is, amely a lét (szintén totális) tagadásával önálló entitást nyer. Másfelől a lét folyamat is, amely az anyagiságtól a tudatállapot felé tart. A percepció során az agy rendezetlen információhalmazt rögzít, a megértésben összevetéssel, rangsorolással, absztrakcióval törvényszerűségeket ismer fel, amelyeket alapköveknek tekint. A folyamattal sajátos mikrokozmosz, a valóság „tükörképe” épül fel a szubjektumban, vagyis a megismerésben a fizikai világ mintegy megkettőződik, a tükörben azonban már csak szubsztanciájával szerepel. Az anyag – az élő anyag lépcsőfokán keresztül – folyamatosan differenciálódik, tudatállapota nő.
Ebben a „felállásban” a véges Univerzum anyaga a tárgy, a létezési módját meghatározó törvények összessége pedig az alany. Egymástól való függőségük kölcsönös, mert nem csak az anyag nem képzelhető el tulajdonságok nélkül, hanem a törvények érvényesülése is csak az anyagi világon keresztül lehetséges. Ezért kimondható, hogy a lét hatás és viszony is, hiszen egyetlen eleme sem független az összes többitől, illetve az egésztől. Mindezek azonban semmit sem mondanak a létezés eredetéről, „okáról”, a teremtés vs. teremtődés dilemmájáról, egyáltalán a lét bizonyíthatóságáról vagy bizonyíthatatlanságáról. A világ éppúgy lehet virtuális, mint valóságosan létező. A szubjektum annak része, tehát megismerése korlátozott. Ugyanez a helyzet a teremtéssel is. A transzcendenciát a létfogalom alapján száműznünk kell, mert az egyetemes valóságon kívül semmi sem létezhet, így az oksági elv miatt nem lehet oka a teremtés következtében okozatként létező világnak. Sajnos az ontológia történetét, érdekes felvetései dacára, végső soron kudarctörténetnek kell tekintenünk. Így maradt máig (a gondolkodás grandiózus erőfeszítései ellenére) Isten is hitkérdés. A „spontán teremtődés” viszont nélkülözi az okot, ezért nem képviselhető.
Ha egy kérdésre végképp nincs válasz, akkor a kérdés volt rossz. A hagyományos ontológiának új megközelítésekre van szüksége, ezáltal (legalább átmenetileg) meg kell engednie bármilyen választ korábbi kérdéseire, indifferensnek tekintve azokat. Az új kérdések alapvetőbbek az előzőeknél. Nem azt kell kérdezni, hogyan lett a világ és milyen, hanem hogy van-e, s ha igen, mi az pontosan.
A lét a priori definíciója nem lehet más, mint a nemlét pozitív tagadása. A bővebb válasznak ugyanakkor nélkülöznie kell a transzcendens elemet és a létfogalom szerinti egyetemes valóságból kell származnia, amelyen nincs „kívül”. Ehhez új fogalmat kell bevezetnünk, ami összegző jellegű, tehát tartalmát tagolni, strukturálni szükséges.
3.
A matematika különös filozófiai kategória, és speciális viszonyban áll a fizikai valósággal. Nem anyagi természetű, ezért tértől és időtől független, de igazságaiból minden fizikai törvény levezethető (fordítva ez nem igaz, a fizikai törvényekből kizárólag a fizikai jelenségek vezethetők le). A matematikai elemek (számok, axiómák, tételek, igazságok, paradoxonok stb.) és összefüggéseik végtelen halmaza alkotja a matematikai valóság fogalmát. A matematikai valóság része az egyetemes valóságnak (ezért létezése nem vitatható), de nem része a fizikai valóságnak, hanem alapja azáltal, hogy determinálja létezési módját. A fizikai valóság manifesztuma, sajátos transzformációja, „képi megjelenülése” a matematikai valóságnak (Platón barlanghasonlata), amely ugyanakkor tágabb kategória is emennél. A Bolyai-féle görbült tér nem cáfolja az euklideszi geometria tételeit, csupán kiterjeszti a nem-euklideszi geometriára. A „síkvilágban”, amelynek fizikája ugyanúgy a matematikai valóság része, a háromszög belső szögeinek összege továbbra is száznyolcvan fok. A matematika törvényei a „fekete lyukak” vélhetően más fizikáját is meghatározzák. 2 Végtelenül sok fizikai valóság létezhet, matematikai valóság azonban egy van és az mindentől független, állandó és entrópiája nulla. Ennek ellentéteként, ontologikusan a fizikai valóságok nélküli állapot is elgondolható, ilyenkor az egyetemes valóság egyenlő a matematikai valósággal.
A matematikai valóság fogalmának bevezetése a létfilozófiába rengeteg könnyebbséget kínál a gondolkodás számára. Világunk innentől nem létezik, amelynek központi kérdése eredete, jövője, lényege, hanem létezhet vagy nem attól függően, hogy a matematika igazságai megengedik-e létét. A szubjektum – noha a lét súlya tovább nyomasztja – egyszerre szabadul fel a transzcendencia és az anyagelvűség keserves zsákutcájából és megérti, hogy legfontosabb része a tudata, sőt e világbeli léte egyetlen felmentése, igazolása. A teremtés-mítoszok alkonya ez, a sötétségé, amely évezredekig fékezte az ember valódi emberré válását. A matematikai valóság nem antropomorf – nem tilt és nem utasít, nincsenek etikai normái –, központi eleme pedig az információ, amelynek permanens cseréje a lét közvetlen megélése és szabadság a hit szolgaságával szemben.
A létszerkezet, végezetül, egyszerűen ábrázolható a következő láncolati sorral: matematikai elemek összessége = matematikai valóság > transzformáció (anyag/energia, fizikai törvények) > differenciálódás: szervetlen, szerves, élő, értelmes anyag > mesterséges intelligencia > matematikai igazságok keresése stb. Mindezek mélyén – mint írtuk – alap- és közvetítő egységként az információ áll, amelynek identifikációja új nehézségeket támaszt számunkra.
4.
Az információ az anyag és energia mellett a világ harmadik alapentitásának tekinthető. Mennyisége nem feltétlenül függ az azt hordozó anyag vagy energia mennyiségétől. A megmaradási törvények nem vonatkoznak rá. Ugyanazon anyag/energia konfiguráció, kontextustól függően eltérő információmennyiséget jelenthet. Az információ az egyetlen dolog a világon, ami átadásakor nem fogy el, sőt – éppen azáltal – duplázódik. Egy információ-forrás elvileg korlátlan számú vevőnek adhatja át ugyanazt az információmennyiséget. Keletkezhet a „semmiből” vagy más információkból, korlátlanul előállítható, de el is veszhet, megsemmisülhet és megsemmisíthető. Az anyag szervezettségi foka és információtartalma egyenesen arányos. Ezért a Földön az élőlények megjelenésétől kezdve az információmennyiség gyorsuló ütemben növekszik. A folyamat látszólag sérti az entrópia elvét, valójában azonban nem, mert energiát igényel a tágabb környezetből (innen az élőlények állandó energiaéhsége), ahol ez nagyobb mértékben növeli a rendezetlenséget a lokális csökkenés mértékénél. Az összefüggés igazából fordítottan igaz: maga az általános entrópia-növekedés váltja ki – egyéb feltételek mellett – azoknak a szigeteknek a létrejöttét, amelyeket „entrópikus zárványoknak” nevezhetnénk. A földi élőlények mellett ide sorolandók a számítógépek is.
Mindezzel elérkeztünk a gondolatmenet legnehezebb részéhez. Adott egy koherens, absztrakt elméleti világ, amely kizárólag gondolkodással kutatható. Létezik másfelől tapintható, dinamikus világunk, amelynek immanens eleme a mozgás, és amelyet önmagában nem ismerhetünk meg, mert törvényein keresztül szervesen kapcsolódik az előzőhöz. Hogyan oldható fel a nembeli különbségből fakadó ellentmondás? Hogyan egységesíthető az egyetemes valóság? Kérdések, amelyekre válaszolnunk kell.
5.
Meggyőződésünk, hogy a 20. század fizikai eredményei birtokában a matematikai és fizikai valóság dualitásából fakadó ontológiai ellentmondás feloldható. Ehhez azonban meg kell ragadnunk mindkét oldal immanens elemeinek a lényegét, és fellelni alapjukon a kötődés valódi tartalmát. Arra kell válaszolnunk, miért használhatók oly jól a matematikai egyenletek a fizikai valóság leírására, illetve a két entitás milyen viszonya „szolgáltatja” a lét emberi elmével való felfoghatóságát, ha erre egyáltalán van lehetőség.
Előbb a fizikai világ főbb ismérveit vesszük szemügyre. A tömegenergia ekvivalenciája lehetővé teszi, hogy az energiára összpontosítsunk, hiszen az anyag nem más, mint lokálisan extrémmé sűrűsödött energia megbecsülhető kezdettel és véggel, s persze mindazon következménnyel, amit az anyagi világ jelent. (Ez nem jelenti azt, hogy például a részecskéket és viselkedésüket, mint az energia speciális megjelenési formáját, kihagyhatnánk az elemzésből.)
Az energia fundamentális elem. Inkább filozófiai, mint fizikai megfogalmazásban: potenciális vagy megvalósult változás, illetve sűrűségi különbségéből fakadó feszültség, amelynek megszűnéséhez változásra van szükség. Ezt a változást – mivel vákuum nem létezik – az energia a részecskék energiatartalmával releváns kölcsönhatásban fejti ki, amelynek egyetemessége a világ fizikai alapja. Az energia hullámvonalban terjed és kvantált szintjei vannak, így végső soron két különböző energiaszint – két számérték – diszkrepanciájának kiegyenlítődési potenciáljáról van szó, mindig a magasabbtól az alacsonyabb felé – a feszültség csökkenése irányába.
Az energia terjedésénél egy pillanatra meg kell állnunk. A kifejezés a mozgás képzetét kelti bennünk. Talán helyesebb energiaközlésről beszélni, amelyben az energia okozta kvalitatív változás (a tér hullámvonalú deformációja) mindig újabb és újabb térrészeket érint, miközben az energiaforrás a helyén marad. A különbség filozófiailag is felveti a mozgás problémáját. Úgy véljük, nem pusztán terminológiai kérdésről van szó. Mozgás-e a változás? A mozgásban mindig benne van a változás, de fordítva nem feltétlenül. A mozgás kvantitatív paraméterekkel egzaktul leírható folyamat. A változás kvalitatív, fogalmi kérdés. A celluloid filmszalag fényképek sorát tartalmazza, ahol minden kép apró változást mutat az előzőhöz képest, de amit látunk, még nem mozgás. Ha sorrendben levetítjük őket, értelmezhető eseménysorrá, történéssé állnak össze, ami már az. Véletlenszerűen összeállított, egymással össze nem függő képek egymás utáni vetítésével végképp csak a képek váltakozását látjuk. Mindez arra utal, hogy a mozgás a fejünkben áll össze és valójában képzet az értelmünkkel összekapcsolható elemek között. Fizikai különbség a vetítések között ugyanis nincs. Észlelési, értelmezési – végső soron információközlési – jelenséggel állunk szemben.
A tér kérdését már érintettük. Egy univerzum kiterjedéseinek száma egyenesen arányos összenergiájával. A dimenziók az összenergia növekedésének meghatározott küszöb-értékein kibővülnek eggyel. Az energia ilyenkor új kiterjedést teremt. Mivel a természet egyensúlyra törekszik, az n dimenziójú térben ezután az energia sűrűsége a lehető legátlagosabban, legkisebb feszültségen oszlik el. Ennek (egy később érintendő összefüggés miatt) nullához közelinek kell lennie anélkül, hogy a nullát érintené, ami az egymásnak ellentmondó követelmények miatt a nullához végtelenül közeli, állandó fluktuációval valósulhat meg. Saját, háromdimenziós univerzumunk ezt az állapotot tágulással tartja fenn, ami arra utal, hogy összenergiája relatíve túltelített. (A tágulást pozitív, a gravitációt negatív energiának kell tekintenünk, amelyek összege 0 körüli, vagyis megvalósítja dimenzionális egyensúlyát.) Mindez egybevág azzal a mostanában egyre többször hallott felvetéssel, hogy a fizika egésze leírható a mínusz 1 és 1 közötti tartománnyal, amelyben csak a végpontok és a nulla nem szerepelhetnek. (Aminek ontológiai vonatkozása is van, amennyiben a létet egynek, a nemlétet pedig 0-nak tekintjük. Az állítás megdöbbentően belesimul Gödel 1931-es nemteljességi tételeinek következményeibe, 3 amelyek súlyos csapást mértek a matematika-filozófiára, és ma sem tudunk mit kezdeni vele. A kudarc az ontológia kudarca is. A tételekből következően, matematikailag a lét se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Marad ugyan a filozófiai megközelítés, de az Platón óta nem hozott érdemleges eredményt, így Gödel – saját számításai alapján – maga is platonistává vált (Platón szerint a fizikai világ virtualitás, a matematika lényege pedig felfoghatatlan emberi ésszel). Ha a feltételezés igaz, megmagyarázná, miért nem létezik kiterjedés nélküli pont és abszolút nulla fok – nincs nulla energiájú állapot.
6.
A legfontosabb, amit a dualitás dilemmájában felvethetünk: hogyan lehetséges, hogy miközben a matematikai valóság abszolút független a fizikai valóságtól, önmagában álló és tisztán elméleti, továbbá – néhány axiómán és tételen kívül – alig tudunk róla valamit, aközben minden fizikai jelenség, törvény ügyében a matematika mondja ki a végső szót, egyetlen megbízható forrásunk és mércénk a fizikai világ megismerésében?
A matematika, némileg triviálisan fogalmazva egy tudás-, törvény- és információtár, amely magában hordozza a harmóniát és a diszharmóniát, feloldható és feloldhatatlan ellentmondást, többféle végtelennel rendelkezik. Amikor a matematika belső, nemtriviális összefüggéseit vizsgáljuk, rendkívüli nehézségekbe botlunk. A matematika-kutatás története tele van a tudományág egységes rendszerbe foglalásának küzdelmével és az e célból felállított, ám rendre megbukott elméletekkel. Jelenleg a halmazelméleten van a sor, egészen odáig, hogy egyesek szerint a matematika egyenlő a halmazelmélettel. Vajon miért zárja el előlünk a matematika ennyire a belső világát? (Már most sejthető, hogy bármeddig haladunk a természetes számok tengelyén, a prímszámok előfordulásában sohasem találunk rendszert. A pí-vel – mint hányadossal – ugyanez a helyzet.) Ugyanakkor (s ez legitimálja a matematika-filozófiát) akad olyan eset is, amikor a matematikusok egy axiómát tartalmilag hibásan interpretálnak, filozófiailag viszont helyes válasz adható. Ilyen a nullával való oszthatatlanság elve. A kérdés sokat elárul a matematika „viselkedéséről” is. Ha x-et osztani akarjuk 0-val, a filozófus megkérdezi: mit is akarunk? Adekvát a válasz, hogy semmit, mert az x-et nulla felé elosztani azt jelenti, hogy a semmi felé akarjuk osztani, vagyis nem akarjuk elosztani. Nem a matematika tiltja, mi nem akarjuk elosztani, s minél nyomatékosabban fejezzük ki szándékunkat, annál nyomatékosabban tagadjuk meg azt.
A fizikai valóság leírását szolgáló matematikai műveletek lényegesen eredményesebbek, mint amikor közvetlenül a matematikára kérdezünk rá. Ez arra utal, hogy a matematikai valóság strukturálisan tagolt, és tartalmaznia kell egy olyan tartományt, szekvenciát, amely univerzumunk matematikai alapja, ezért könnyebb a hozzáférés. Mindez egy olyan, jól körbehatárolt programot feltételez, amelynek vázát e tartomány szabályai adják, történései pedig a szabályok bonyolult leágazásai. Amikor tehát a fizikai világra nézünk, abból a matematikai programból származó, rendszeralkotó információhalmazt látjuk, amelyből magunk is származunk, és amikor cselekszünk, magunk is e szabályoknak engedelmeskedünk. Létünk ilyen értelemben valóságos. Az információ csak akkor információ, ha annak adójához vevő is társul. Ezek a vevők mi vagyunk, mert az információ bennünk ér véget, egyfajta tükörként funkcionálunk, válunk a létezés részévé. Azt, hogy „valóságosan” létező tárgyak, környezeti elemek képében pusztán matematikai kategóriákat, információkat látunk, rendkívül nehéz elfogadnunk, mert még mindig inkább percepcionális lények vagyunk, mint absztrahálók, így minden dolog fizikai valóságként jelenül meg számunkra.
Ha belenézünk a tükörbe, létezőnek tekinthetjük-e a ránk visszanéző tükörarcunkat? A fénysugár, amely információt szállít szemünkbe, biztosan létezik. A tükörarc – mint az információ forrása – ahogy saját arcunk is – szintén létezik. Az a fény is létezik, amely arcunkról a tükörre juttatta az információt és az erőmű is létezik, amely ehhez szolgáltatta az áramot. A sort folytatni lehetne, míg a számok világába nem jutunk, ahol már csak számértékek vannak és az azokat közvetítő egységek, a bitek.
A matematikai valóságot nem teremtette senki: van. Struktúrája lehetővé teszi a létezést, de nem kötelezővé. Minden – ennél mélyebb, alapvetőbb – kérdést feltenni értelmetlenség. Létezése oka igazságaiban van.
1 Természetesen más világvallások is dominálták-dominálják a befolyásuk alatti földrajzi teret, de egyikükről sem ismert, hogy máglyahalálra küldték volna a legkiválóbb gondolkodóikat. [vissza]
2 A fekete lyukak gigantikus energiája valószínűleg átszakítja háromdimenziós terünk korlátait és új kiterjedést nyit a negyedik felé, ahol másfajta fizika érvényes, például a fény seessége alacsonyabb. Elgondolkodtató, hogy a galaxisok középpontjában rendre megtaláljuk a fekete lyukat. [vissza]
3 Feltéve, hogy egy matematikai elmélet ellentmondásmentes, mindig megfogalmazható benne olyan kérdés, amelyre nem létezik válasz. (Ellentmondásmentes, a természetes számok elméletét tartalmazó, formális-axiomatikus elméletben az „ez az elmélet ellentmondásmentes” mondatnak megfelelő formális kijelentés nem bizonyítható.) [vissza]
Az irodalomtörténetben talán sosem volt könnyű nőként írónak, pláne költőnek lenni, így a 19. század férfias, romantikus irodalmában sem. Ne feledjük, a Brontë lányoknak férfi álnéven kellett verseiket és regényeiket publikálniuk, hogy valamelyest műveikre irányuljon a kor irodalmi érdeklődése. George Sand nevét és másokat is említhetnék. Na és itt van nekünk a szerény, szinte ismeretlen Ferenczy Teréz. Mindössze 30 esztendő adatott neki, (1823–1853) ebben is a szintén titokzatos Brontë lányokkal párhuzamos a sorsa. Érdekesség ugyanakkor, hogy Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című antológiájában azt írja, hogy Ferenczy Teréz mindössze 23 éves volt, mikor öngyilkos lett. Mizsák Endre, szécsényi származású kutató azonban egyértelműen hitelesíti az 1823. december 27-i születési dátumot, melyet a rimaszombati katolikus plébánia korabeli születési anyakönyvében talált meg. Ferenczy Terézt Szécsény városa tekinthetné sajátjának, mondhatnánk is rá, hogy ő a „szécsényi remetenő”, hisz rövid és eseménytelen életét szinte kizárólag ehhez a városkához szegezve élte. „Szécsényi remetenő.” Tudjuk, a magyar irodalmi emlékezet szeret ilyen, ehhez hasonló (egri remete, niklai remete) jelzőket aggatni alkotóira. Szécsény városa egyébiránt alig tartja számon, bár van Szécsényben Ferenczy Teréz út. Erős Zoltán azonban, a Magyar irodalmi helynevek című, egyébként igen alapos munkájában, Szécsény kapcsán meg sem említi a nevét. Pesti kiruccanásai viszont óriási hatást gyakoroltak szellemi érlelődésére, hisz nagybátyja volt a kiváló Ferenczy István szobrász, aki pesti házát afféle irodalmi szalonként is működtette, és vendége volt egyebek közt Lisznyay Kálmán is, aki segített Teréz figyelmét tudatosabban ráirányítani a korszak irodalmi mozgásaira. Az elemzők szerint költészetére kimutathatóan legkivált Byron, Lenau és Petőfi hatottak, bár én Goethét és Kármán Józsefet is igencsak gyanítom. Bátyja, a papnövendék Ferenczy Lajos elesett a szabadságharcban, a nyárasdi csatában, 1849. június 20-án. Ez a családi gyász és szerelmi csalódásai, főként bizonyos Csere János (Pulszky Ferenc kastélyának titkára) iránti viszonzatlan plátói szerelme, valamint egyébként is szentimentálisan túlérzékeny lelke kergette végül öngyilkosságba. Amikor pisztolylövéssel végzett magával, a berohanó családtagok a költőnő íróasztalán Czakó Zsigmond romantikus drámaíró képét találták meg, aki szintén fiatalon, mindössze 27 esztendősen, szintén pisztolylövéssel, Csengery Antal pisztolyával végzett magával. Szomorú magyar sors, hogy Ferenczy Teréz verseire a viszonylagos közfigyelem is csak halála után, pontosabban öngyilkossága sokkoló hírének hatására esett. A lapok is (Pesti Divatlap, Divatcsarnok, Hölgyfutár, Nővilág, Napkelet) inkább csak halála után kezdték verseit közölni. Alanyi költő volt, bár prózát is írt. Életében megjelent egyetlen prózai munkája az Esküszegő. Ezt az írást a Pesti Napló közölte 1844-ben. Abból a szempontból érdemel figyelmet ez a prózai munka, hogy megjövendöli benne saját végzetét, szerelmi tragédiáját. Első és egyetlen kötete csupán halála után 11 évvel, 1864-ben posztumusz jelent meg, köszönhető a szintén Ferenczy István házának vendégeként megismert és a költőnő atyai barátjává lett Bulcsú Károlynak, aki a karcsú válogatásnak a Téli csillagok címet adta és a kötetben Ferenczy Terézről rövid életrajzot is közölt. Ennek a posztumusz kötetnek a 19. század második felében volt valamelyest visszhangja, elsősorban a Pesti Naplónak köszönhetően, hisz főként ez a lap próbálta a közgondolkodásban tartani a költőnő emlékét. Szerzőnév feltüntetése nélkül közöltek cikket Ferenczy Teréz öngyilkosságáról. (Pesti Napló, 1853. június 12.) Gyulai Pál írt a Téli csillagokról kritikát. (Pesti Napló; 1854. május 4.) Említésre érdemes Majthényi Flórának, a szintén izgalmas és mára szintén elfeledett írónőnek Emlékezés Ferenczy Terézre című cikke is. (Pesti Napló, 1881. augusztus 26.) A 20. század elején még tetten érhető az emléke, erről árulkodik Halmi Piroska Ferenczy Teréz élete és költeményei című tanulmánya. (Budapest, 1903.) A 20. század második felére lényegében szinte teljesen kikopott volna az irodalmi emlékezetből, ha Weöres Sándor újra fel nem fedezi. Felmérhetetlen leletmentő missziót töltött be Weöres Sándor azzal, hogy a Három veréb hat szemmel című szubjektív antológiájában számos feledésre ítélt költőt próbált visszaemelni az irodalmi köztudatba. Különösen is gyengéd szeretettel és figyelemmel viszonyult a költőnőkhöz. Költőnők iránti érzékenységét mi sem bizonyítja jobban, mint Weöres szerepjátékainak egyike, kitalált költőnője, Psyché, azaz Lónyay Erzsébet, részletes fiktív életrajzzal és fiktív életművel. Izgalmas és érdekes ízlelgetni azoknak a jobbára ismeretlen költőnőknek a neveit, akiktől verset közöl Weöres ebben az antológiában. A 16. századból Horvát Heléna, Ládonyi Sára, Massai Ágnes, Dóci Ilona és Telegdi Kata. A 17. századból Petrőczi Kata Szidónia, Benefi Jánosné, Rákóczi Erzsébet. A 18. századból Dukai Takách Judit. A 19. századból Kisfaludy Atala, Szalay Fruzina, Szöllősy Nina, a 14 évesen öngyilkosságot elkövető Karay Ilona és természetesen Ferenczy Teréz. Említi továbbá Újfalvy Krisztina, Fábián Julianna, Molnár Borbála, Vályi Klára nevét is, bár tőlük nem közöl írást. Kovács Sándor Iván írja a Három veréb hat szemmel előszavában: „A másik nembe transzponáló metamorfózis kivételes képessége a Három veréb hat szemmel összeállítása idején mohó történeti érdeklődéssé alakult: kicsodák is valójában jelentékenyebb költőnőink (…) a versírás előtt mi volt a kezükben, főzőkanál vagy szépítőszer, varrótű vagy kerti olló. Irodalomtörténet-írásunk különös mulasztása, hogy alig vesz tudomást az elmúlt évszázadok magyar költőnőiről.” Maga Weöres Sándor is arról panaszkodik a Czóbel Minka ébresztése közben című írásában, hogy „a magyar múlt tele van érdekes, színes, olykor merész költőasszony-egyéniségekkel, akiknek életét és műveit már csak azért is érdemes volna feltárni, mert többnyire szándéktalanul megrajzolták korszakuk házi, családi életét, mindennapjait.”
Weöres Sándor felesége – nyilván férje hatására – szintén megszerette Ferenczy Terézt és a feledés porával hintett más régi költőnőket, hisz verset is írt a témáról. Károlyi Amy versének címe: Ferenczy Teréz és a többi nő-költő a 19. században: „Vörösmarty legkisebb lányát / ne keressed, még megtalálod. (…) / Mért nem született fiúnak, / fiúnak lenni jobb lett volna.”
Károlyi Amy néhány mondatos megjegyzést is írt fent idézett saját verséhez. Egyebek közt ezt írta: „A szabadságharc utáni kivérzett szellemi közélet nem volt költőtápláló. Férfi-költő számára sem. (…) Ferenczy Teréz megszólalás volt. Kürt-hang a sok hárfapengés közepette. Vörösmartynak kellett volna őt örökbe fogadnia a jövőtlenség, a puskagolyó elől.”
Milyenek voltak Ferenczy Teréz versei? Semmiképp nem süllyedtek a kor átlaglírája alá, még ha őszintén szólva nem is emelkedtek fölé. Kissé biedermeier, édesbúsan túlfűtött, modorosan szenvelgő szépléleknek egyébként elég szépen és formailag szabályosan megírt versei voltak ezek. A halál témája vagy annak előérzete szinte minden versében jelen van. Többnyire leginkább a kor romantikus ízlése és eszköztára keveredik szentimentalista és rokokó hangulatokkal és képekkel. Folyamatos búskomorságai nem a byroni, heroikus spleen, hanem inkább a szentimentális érzelgős lélekvergődés megszólalását idézik. Cassandra című verse mintha Goethe Ifjú Wertherének vagy Kármán József Fanni hagyományainak lírába transzponált és sűrített hangulatait idézné: „Minden betűjét szenvedéseimnek / Őrült lázban, vérrel kén festeni / Mégse látnátok kínját e kebelnek, / Mégse tudnátok szavam érteni.”
Ebben a versben direkt életrajzi utalás található a szabadságharcban hősi halált halt bátyjára is: „Testvérem sírján nincsen egy betű; / Elbeszéljem-e, hogyan vérze el?”
Ilyesféle rokokó és szentimentális hangok kavarognak a verseiben, például a Tavaszi dalok címmel ciklusba rendezett versekben is: „Kín itt a léget szívni, s a tavasznak / Piros rózsáin vérszag terjedez.”
Ferenczy Teréz természetesen kellő alázattal, helyén kezelte saját költői jelenlétét a korszak magyar lírájában: „Nem vagyok én nap, se hold, / Vagyok egy kis csillag, / Mely a sok millió közt / Szemérmesen ballag.” (Nem vagyok én nap) Nem állítom, hogy Ferenczy Teréznek a 19. század legnagyobb magyar klasszikusai közt lenne a helye, de sajátos szín és hangulat volt, a magyar romantikus líra történelmi küldetéssel telt, férfias „lángoszlop” költészetében olyan kecses, nőies báj, melyet könnyelműség lenne átengednünk a totális, maradéktalan elfeledésnek.
Mielőtt rátérnék Kant és a bizalmatlanság kérdésére, melyet csak vázlatosan s mintegy lábjegyzetszerűen fejtek ki jelen írásomban, először röviden a kanti filozófiával szembeni iróniáról vagy bizalmatlanságról szeretnék szót ejteni.
Be kell látnunk, hogy nem egyszerűen arról van itt szó, hogy Kant személyiségével és a kanti filozófiával, mindenekelőtt a vaskos kritikai eposszal, bocsánat, opusszal jóízű tréfát lehet űzni. Ehhez már az is elegendő, ha a Csillagok háborúján iskolázott képzeletünkkel elképzeljük őt az általa sokat emlegetett eszes lények társaságában, vagy Stephen Leacock kanadai humorista egyik novellájában azt olvassuk, hogy az idős vidéki házaspár, búskomorságát elűzendő, először Dante Poklát, majd „Kant A tiszta ész kritikája című kisregényét” próbálják olvasni.
Arról van inkább szó, hogy a kanti filozófia eme jellegzetességére a magasabb irodalom és a szigorúan vett „szakma” is felfigyelt. Peter Sloterdijk, a neves Nietzsche-kutató, szándékosan választotta műve apropójául a Tiszta ész kritikájának 200. évfordulóját. A mű A cinikus ész kritikája címet viseli. E könyv nemcsak címében, de tartalmában is reflektál a kanti műre, mely kiindulópontként szolgál ahhoz, hogy kimutassa, hogyan lett cinikussá a tiszta ész. „Itt az idő, hogy első elvekből kapcsolatot létesítsünk a cinizmus és a realizmus között.” 1
A kanti filozófiát illető fejtegetései kiindulópontjául Sloterdijk egy Robert Musil-regényt választ, Törless iskolaéveit (Die Verwirrungen des Zöglings Törleß, 1906.). A regény egy olyan diákról szól, aki professzorának műveltségét irigyelve égető vágyat érez arra, hogy ő is mielőbb közelebbi kapcsolatba kerüljön a kanti gondolatokkal, s ezért az egyik szünetben professzorának kint felejtett könyvét ellopva nyomban neki lát az olvasásnak. Ám a Tiszta ész kritikája (ugyanis ez a könyv volt az) a maga nem egyszerű nyelvezetével legyőzhetetlen akadályt állít a diák elé.
Miért tulajdonít ennek az egyszerű tapasztalatnak Musil és Sloterdijk ekkora jelentőséget? Peter Sloterdijk szerint a diák csalódása legalább két dologra világít rá, melyet két kérdés formájában fogalmaz meg.
1. „A kanti gondolkodással, a filozófiai gondolkodással való eredeti, igazi kapcsolat vajon nem rejti-e magában azt a veszélyt, hogy a fiatal tudatot egy erőszakos és hirtelen öregedésnek teszi ki?” 2
2. „Hogyan értsük azt, hogy azok az emberek, akik úgymond mindennapi párbeszédben vannak a kanti gondolatokkal (a professzor alakja a könyvben) megjelenésüket illetően meglehetősen jelentéktelenek? Vajon azt jelenti ez, hogy a filozófia már nyomot sem hagy az életen, s hogy egy dolog a realitás, melytől a filozófia reménytelenül különböző? Törless izzadságcseppjeinek kiütközése a Tiszta ész kritikájának két oldala után legalább annyi igazságot tartalmaz, mint az egész kantianizmus.” 3
Ha jól értem, ezekben a sorokban egy súlyos vád hangzik el magával a filozófiával szemben, melyet talán akadémiai körökben kevéssé érthetnek. Élet és filozófia reménytelen kettészakadottsága. Nem meglepő hát, ha egy hazánkban kevésbé ismert filozófus, Jean Jacques Botul könyvéből4 megtudjuk, hogy maga Kant is bizalmatlanul tekintett a világra. Noha, a kanti filozófiából erre nemigen következtethetünk.
Épp ellenkezőleg. Botul szerint a „kanti morál lehetővé teszi egy erkölcsi erő létrejöttét, amely Isten államához hasonlatos, anélkül hogy a klerikalizmus káros következményét viselné.” 5 A kantianizmus azonban mindenekelőtt életmód és csak másodsorban tan – teszi hozzá Botul. Egyfajta aszketikus gyakorlat. Kant aszkézise pedig az értelem erőinek kétségbeesett visszaszerzésére irányult. Kant sétáinak is ez volt a célja – írja a francia szerző. Botul könyvének eredetisége abban rejlik, hogy észreveszi, Kantot egyfajta őrült szerelmi viszony fűzi a metafizikához, melyből ez a zseniális gondolkodó megpróbál kigyógyulni, de végül belátja, hogy a „képzelőerő ezen betegsége” mindennél erősebbnek bizonyul.
„Minthogy tisztává válik mindennemű érzéki tapasztalattól, az ész félrebeszél. Azt állítja, hogy bizonyítani tudja Isten létezését és a lélek halhatatlanságát. Ezt az őrületet hívják metafizikának […] Mivel Kant egy megrögzött metafizikus, ezt az impulzust úgy tekinti, mint egy szerelmi vágyat. „Mindig vissza fognak térni hozzá (ti. a metafizikához) mint hűtlen szerelmükhöz.” 6
Kant erős racionalizmusa innen tekintve nem más, mint biztonságot nyújtó menedék saját képzelőerejével szemben. A képzelőerővel szemben, melynek csak a harmadik kritikában adja meg az őt megillető jogokat.
Ebből a perspektívából már jól láthatók a bizalmatlanság apró jelei is Kant személyes életében, melyről Botul mellett az angol Quincy beszél nemes visszafogottsággal. Az alábbiakban csak mintegy felsorolásszerűen utalnék néhány ilyen „szimptómára” nemcsak a filozófus személyes életéből, hanem filozófiájából is következtetve.
Az antik világban egyedül talán csak a spártaiak értették volna igazán, hogy Kant mire is gondol, amikor azt állítja, hogy jó az, amit a törvény mond. A görög világ túlnyomó része számára meglehetősen durva, barbár gondolat lett volna ez. Ők még úgy látták, hogy a „törvények vagy a törvény csak második lehetőség, a Jó képviselete egy olyan világban, melyet elhagytak az istenek.” 7
Tegyük hozzá, ha a jó függ a törvénytől, s nem megfordítva, akkor ez számunkra azt jelenti, hogy bűnösök vagyunk, hogy nem létezik többé a szabadság álomszerűen kibomló spontaneitása. Az élet egyfajta kafkai fegyencgyarmattá változik (lásd ehhez Deleuze Kant könyvének ide vágó megjegyzéseit 8.)
„Az, ami mélységesen vonzotta Walter Benjamint – írja Hannah Arendt – soha nem egy eszme, hanem mindig egy fenomén volt. Az, ami minden igazán szépnek nevezhető dolgot illetően paradoxnak tűnik, hogy megjelenik; és ez a paradoxon, vagy egyszerűen csak a megjelenés csodája állt mindig Benjamin érdeklődésének középpontjában” 9
A kanti filozófiára alkalmazva ezt a megállapítást: a megjelenés csodája, vagy a megjelenés fölötti csodálkozás (a thaumazein görög világa) szemben a kanti magánvaló és noumenon kettősségével, mint a dolgok ártatlanságával szembeni bizalmatlanság, valami késői. (Lásd Kleist kiábrándulása.) „Kant nem bízott másokban” – írja Botul. A levelezése is inkább megtévesztő. „Cenzúrázta saját magát.” 10
Botultól tudjuk azt is, hogy „Kant sohasem beszél álmairól” 11 Pedig alighanem igaza van Foucault-nak, amikor azt írja: „Az álom annál többet ér, minél kevésbé indokolt a létezése. […]
Az álom maga az alakuló jövő, a szabadság első pillanata, az önmagát előremozgásának egységében birtokba vevő egzisztencia egyelőre titokzatos indítólökése.” 12
Az alváshoz készülődő, magát a világtól takarójába burkolózva hermetikusan elválasztó Kantot ötletesen nevezi Botul egy olyan bombának, amely saját magát akadályozta meg abban, hogy felrobbanjon. Szemben Nietzschével, tegyük hozzá, aki miután magába vette a Platón által felszabadított „pompás feszültséget”, élet és eszmény feszültségét, csakugyan dinamitnak bizonyult.
A kategorikus imperatívusz botuli parafrázisa, ehhez nincs mit hozzáfűzni: „Két dolog tölt el undorral, folyton-folyvást, újra és újra: az őrület a szívemben, és a fekete éjszaka fölöttem. A létezést undorral szemléli, nem ilyen vagy olyan aspektusból, a létezést önmagában, mint egy közönséges nőt, ok nélkülit, véletlenszerűt.” 13
A generalizálás kanti elve olyan, mintha mindig a legaprólékosabban meg kellene számolni a pénzem, mielőtt vásárolnék. Mintha ez az elmélet valamilyen félelem megnyilvánulása lenne. A testnedveit makacsul őrző Kantról azt írja Botul, hogy ez nem más, „mint őrizni magát, mint egy növény nyúlni az ég felé a szexuális tengely (gerincoszlop) agyvelő mentén”. 14 A filozófus számára annak a tétje, hogy megőrizze önmaga tiszteletét. Minden komoly filozófia mélyén ott van az ember egészéről alkotott fenséges elképzelés, az
Arisztophanesz által előadott androgün mitosz igazságába vetett hit. „Az ellenben nem lehetséges – írja Kant –, hogy a boldogság megszerzésére vonatkozó alaptételek erkölcsiséghez vezessenek.” 15 Nietzsche válasza erre: már nem vagy elég erős vagy ártatlan ahhoz, hogy boldogságkövetésed elvét erénnyé is tedd. „Boldog vagyok, tehát erényes is vagyok” így nézne ki a görög formula.
Végezetül, Botul szerint Kantot az igazság birtoklása utáni vágy tette görcsössé. Aki teljességgel férfias világa keretei közt élt, ahol nem volt helye a nőnek, a nőiség csillapító varázsának. Ennek következtében Kant „túl tisztességes [lett] ahhoz, hogy szabálytalan legyen, túl szabályos ahhoz, hogy tisztességes legyen” 16
Botul Kant könyvét olvasva talán megsejtünk valamit abból a játékosságból és szabadságból, amit Nietzsche vidám tudománynak nevez. A tudomány szigorúságát olykor fel kell oldani azzal, hogy egy kis bolondságot és művészetet csempészünk bele, „hogy a dolgok fölötti szabadságunk veszendőbe ne menjen.” 17 És vannak igazságok, amelyekről csak ily módon lehet beszélni. Véleményem szerint Botul ezt valósítja meg könyvében. A francia szerző nem gúnyolódik a komoly kanti szellemiségen, inkább kiengedi Kant emberi szellemét abból a palackból, amelybe önmagát kényszerítette.
1 Peter Sloterdijk, Critique of the Cynical Reason, Sloterdijk_Peter_Critique_of_Cynical_Reason.pdf, preface XXXII [vissza]
2 Critique of the Cynical Reason preface XXXI. [vissza]
3 Uo. XXXI. [vissza]
4 Immanuel Kant szexuális élete ford: Nagy Márta (Új Palatinus könyvesház kft.2004) A Botul név valójában egy fiktív személyiséget takar melyet egy nagyszabású irodalmi „hoax” keretén belül talált ki egy francia újságíró, egykori filozófiaprofesszor Frederic Pages. A bohóckodás mögött az a gondolat rejlett, hogy „a filozófia túlságosan is eleven dolog ahhoz, hogy kizárólag a hivatásos gondolkodók, professzorok birtokolják.” https://en.wikipedia.org/wiki/Jean-Baptiste_Botul [vissza]
5 Uo.31.o. [vissza]
6 Uo.48.o. [vissza]
7 Deleuze: Kant’s Critical philosophy. Preface [vissza]
8 Magyarul: Gilles Deleuze Hume és Kant, Osiris, Budapest, 1998. [vissza]
9 Hannah Arendt bevezetője Walter Benjamin Illuminations c. könyvéhez. (Fontana Press 1992) [vissza]
10 Botul: Kant szexuális élete.43.o. [vissza]
11 Uo.57.o. [vissza]
12 Biswanger előszó ford. Sutyák Tibor [vissza]
13 Botul: 85. o. [vissza]
14 Uo. 57. o. [vissza]
15 A gyakorlati ész kritikája [vissza]
16 Botul:89.o. [vissza]
17 Friedrich Nietzsche Vidám tudomány, Holnap Kiadó 1997, Ford. Romhányi Török Gábor, 135.o. [vissza]
A forradalmak szerepét a történelemben Albert Mathiez francia történész A francia forradalom című könyvéből kezdem el tanulni. A könyvben az események részletes leírása során megelevenedtek a forradalom szereplői és hősei, Robespierre, Danton, Marat, Saint Just, a jakobinusok a girondisták, a hébertisták, a sans-culottok, a forradalmi és ellenforradalmi erők közötti elkeseredett, kíméletlen harc, Vendée ellenforradalmi lázadása, a külföldi feudális hatalmak támadása a forradalom ellen, a forradalom honvédő háborúja, belső meghasonlások, árulások, megtorlások, Thermidor ellenforradalmi fordulata. A tárgyszerű, tárgyilagos könyv a francia forradalomról ma is időszerű, amikor a francia forradalom és a jakobinus diktatúra gyakori céltáblája polgári politikusoknak és ideológusoknak.
A forradalom történetéből megtanultam, hogy a forradalmakban mindig osztályérdekek ütköznek össze: ami az egyik osztály érdekeit szolgálja, az egy másik osztály érdekét sérti, az egyik osztály támogatja a forradalmat, a másik osztály támadja, és vannak osztályok, amelyek ingadoznak, hol ide, hol oda húznak. Az egymásnak feszülő forradalmi és ellenforradalmi erők harcában mindkét fél ejt és kap sebeket. A forradalom megítélésében a döntő az, hogy melyik osztály kerül ki belőle győztesen és melyik vesztesen.
Apámék nemzedékei számára az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság volt A Forradalom. Ebben a forradalomban vettek részt személyesen, ezt élték át, ennek a céljaival azonosultak. Ez az ő forradalmuk volt. Ők voltak ennek a forradalomnak az örökösei. Ennek a forradalomnak emlékét őrizték és ápolták a forradalom bukása és az ellenforradalom győzelme után is. Erről a forradalomról meséltek és álmodtak a sötét ellenforradalmi korszakban.
Új isten szól hozzátok, emberek!
Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él,
Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen,
Ki arca elé vonta az eget,
Mint egy hűvös kékselyem palástot,
Nem!
--------------------------------------------
Most új isten szól néktek, emberek!
A véres földnek vére szülte Őt,
A sok kiomlott, sűrü, keserű
Vér összeállt a fájó földeken,
Testté tapadt, alakká tornyosult,
Vérszínü, nagy mezítelen alakká,
Ki országlépő-tágra tárja lábát,
S Földet rengésre tépő hangja zeng
Piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
„Im eljöttem!
Eljött a Vörös Isten!”
----------------------------------------------
Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
Legyen szavad teremtés új igéje,
Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
Mit elrontott sok régi, úri isten,
Te istenek közt új és proletár,
Formáld boldoggá pörölyös kezeddel, -
Emelj minket roppant tenyereidre,
És a magad képére gyúrj át minket!
(Tóth Árpád: Az Új Isten)
Apám az ő nevükben kérte számon a Szociáldemokrata Párton az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság emlékének és hagyományának ápolását. A VIII. kerületi baloldali ellenzék delegáltjaként (itt működött apámék kis munkáskönyvtára) kongresszusi felszólalásában élesen bírálta a pártvezetés (Weltner Jakab, Peyer Károly) beszámolóját, a vezetőség „fal mellett kullogását”, a fasizmusnak utat nyitó opportunista politikát, a kommunistákat denunciáló harcmodort, a munkásmozgalmat fokozatosan felszámoló politizálást. A baloldali ellenzék többi tagjával (Gárdos Mariskával, Mező Gyulával, Bárd Imrével) együtt a tömegekre támaszkodó, a tömegeket mozgósító osztályharcos, a legalitás és az illegalitás eszközeit egyaránt alkalmazó politikát követeltek. A munkanélküliek ügyének felkarolását, a szegényparasztsággal való szövetséget sürgették.
Apám a munkanélküliek ügyének felkarolását tekintette legfontosabb feladatának a szakszervezetben is. A szabók szakszervezete budapesti csoportjának közgyűlése 1933-ban ellenzéki lista élén őt választotta meg budapesti elnöknek. A szakszervezet központi vezetősége azonban nem nyugodott bele a demokratikus választás eredményébe: 340 szavazó közül 181-en szavaztak az ellenzéki listára. Arra hivatkozva, hogy a közgyűlésen olyanok is szavazhattak, akiknek nem lehetett volna szavazati joguk (a tagdíjfizetés alól felmentett munkanélküliek). Azzal a váddal, hogy az egész az illegális Kommunista Párt akciója volt, a szakszervezet országos vezetősége felfüggesztette a budapesti szervezet működését. A közgyűlésen megválasztottak egy csoportját, köztük apámat, kizárta a szakszervezetből. A szakszervezet jobboldali vezetői egyben a rendőrségen ismeretlen tettesek ellen feljelentést tettek, aminek nyomán a rendőrség többeket, köztük apámat, rendzavarás és kommunista összeesküvés gyanújával azonnal letartóztatott.
Miután a letartóztatás ürügyéül szolgáló gyanút tényszerűen alátámasztani nem tudták, a letartóztatottak egy résztét, így apámat is, a rendőrség néhány nap után szabadon engedte. Más részük ellen azonban koncepciós per indítottak, s mint illegális kommunistákat börtönbüntetésre ítélték őket. A Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetői (Peyer Károly és társai) ugyanakkor úgy döntöttek, hogy leszámolnak a „renitensekkel” és megszabadulnak a baloldali ellenzék legaktívabb tagjaitól. Apámat, mint kriptokommunistát, kizárták a Szociáldemokrata Pártból. A kizárási határozatot a sajtóban nyilvánosságra hozták, ami egy rendőrségi feljelentéssel ért fel. A neve ekkor került be a Horthy-rendőrség Állam rendészeti Kézikönyvébe, amely a politikailag megbízhatatlan, gyanús és veszélyes személyek neveit tartalmazta.
Én magam a Rendészeti Kézikönyvvel csak évtizedekkel apám halála után, a 90-es években egy május elsejei ünnepségen ismerkedtem meg, ahol a család egy régi barátja megajándékozott a Rendészeti Kézikönyv egy példányával. Biztosan örülni fogsz neki, az Öreg is benne van – mondotta. Valóban benne volt: „Wirth Ádám rk. 1900.III.31. Tevel, szabó,” A végén vastagon szedett K betű. Jelmagyarázatból kiderült: A nagy K azt jelentett Kommunista.
Utánanéztem, milyen célt szolgált ez a többtízezer nevet tartalmazó kézikönyv. A Magyar Királyi Belügyminiszter rendeletében olvastam: „Központi Államrendészeti Nyilvántartás kiépítését rendelem el […]. A Központi Államrendészeti Nyilvántartás gyűjtő és elosztó helye lesz mindama bizalmas adatoknak, melyek a politikai szempontból megbízhatatlan, vagy aggályos személyekről bármely magyar hatóságtól befutnak. […] A Központi Államrendészeti Nyilvántartó a beérkezett adatokból mindazokat, melyek továbbításra alkalmasak, időnként az összes alsófokú rendőrhatóságoknak és csendőrparancsnokságoknak megfelelő formában kiad. […] A Zsebkönyv magában foglalja a politikai szempontból megbízhatatlan, politikai bűncselekmények miatt bűnvádi, vagy internálási eljárás alatt állók, ilyenek cselekményért jogerősen elítéltek, a kémgyanús, a Magyar Állami eszme ellen agitáló, a Magyar Nemzetet becsmérelő egyének, a nemzetiségi agitátorok, s a külföldön szélhámoskodó magyar származású kalandorok, az ország területéről jogerősen kiutasított külföldiek névsorát és személyi adatait.” A politikai szempontból megbízhatatlan, aggályos egyének sorában a Kézikönyv különösen figyelemre érdemesnek tartja „a kommunista tevékenységet kifejtő, ily gyanú alatt álló egyéneket […] a kommunista bűncselekmények miatt büntetett oly egyént, aki ellen nyomozó levél van kibocsátva”, továbbá „az elítélt s Oroszországnak kiadott bűntetteseket”. A miniszteri rendeletet külön felhívja a figyelmet a személyi adatok pontosságára, „minthogy a forradalmak utáni időben az adatgyűjtés nem volt mindenütt megbízható”.
A Magyar Királyi Belügyminiszteri Rendelethez csatolt „Tájékoztatás” érdekes és ma is tanulságos magyarázatát adta a Központi Államrendészeti Nyilvántartás és a Rendőrségi Kézikönyv szükségességének. „A Világháború, az ezt követő igazságtalan békék és az ezekkel összefüggő gazdasági válság, mely a talajt forradalmi mozgalmakra valósággal előkészíti, nemcsak nálunk, hanem Európa többi országában is fokozottan előtérbe helyezték a politikai rendészetet, nyilvánvalóvá vált, hogy centralizált államrendészeti apparátus nélkül az államok nem tudnak hatékonyan védekezni sem a belső, sem a külső ellenség, a káros mozgalmak és támadások ellen. A politikai rendészet kiépítésének és centralizálásának első és legfontosabb kelléke a jól kiépített politikai nyilvántartás, melyről, úgy a belföldi politikai hatóságok, mint a külképviseletek egyes személyekről, egyesületekről, sajtótermékekről, pártokról és mozgalmakról adatokat meríthetnek”. Értékes, a ma számára sem tanulság nélküli beismerés.
Önkéntelenül is eszünkbe jut: ma is nyilvántartásba veszik a politikailag megbízhatatlan és gyanús civil szervezeteket, emberi jogokat védő, menekülteket segítő karitatív tevékenységet folytató civil szervezeteket, amelyek külföldi támogatást fogadnak el. Törvényt hoznak az elektronikus kommunikáció fokozott ellenőrzéséről. Kubatov-lista készült a választók pártpreferenciáiról. Listák készülnek a tiltott munkásmozgalmi jelképek viselőiről. Az „idegenszívűekről.” A „genetikailag baloldaliakról”. A „másként gondolkodókról”. A „szélsőségesekről”. A „migránssimogatókról”. A „nem lojálisakról”. A „deviánsakról”.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba írják, miről álmodoztam,
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
(József Attila: Levegőt!)
Ugyan ma (egyelőre?) nincs akasztással végződő statáriális rögtönítélő bíráskodás, (Sallait és Fürstöt nem akasztanák fel koholt vádak alapján, Bajcsy-Zsilinszky Endrét és társait nem végeznék ki a Szentkorona nevében, Ságvári Endrét nem lőnék le a TEK pribékjei egy budai cukrászdában.), de van kormány által szervezett országos gyűlöletkampány, sokmilliárdos közpénzből finanszírozva. Van állandó ellenségkeresés, folyamatos háborús hadviselés kikiáltott külső és belső ellenség ellen. Van féktelen idegengyűlölet és kirekesztő szegregáció. Van a lakájmédia által végrehajtott karaktergyilkosság. Vannak lejárató és megfélemlítő ügyészségi, rendőri, bírói eljárások. (Közben az állami korrupció szervezői és haszonélvezői, a hihetetlen gyorsasággal gazdagodó oligarchák és a basáskodó helyi kiskirályok szabadon garázdálkodhatnak, nem kell félniük a törvény szigorától. )
Úgy látszik, a centrális politikai erőtér, az illiberális állam, a nemzeti együttműködési rendszer mai urai nemcsak ünnepélyes szoboravatásokkal próbálják újraéleszteni a letűnt Horthy-rendszert, annak módszereit is buzgón és szorgalmasan másolják. „Forradalmi mozgalmakra előkészítő” gazdasági és politikai válságok idején, saját hatalmuk érdekében a kikiáltott külső és belső ellenség elleni háborúban a politikai rendészet kiépítésének és centralizálásának módszerét követendő mintának tartják. A Horthy-rendszer központi politikai nyilvántartásának és államrendészeti apparátusának, valamint a jelenlegi politikai rendszer keretében kiépülő nyilvántartásnak (listák) és véleményrendőrségnek motívumaiban és céljaiban nem nehéz felfedezni a hasonlóságot.
József Attilával mi is borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék. Hozzá hasonlóan mi is félve kérdezzük és kérjük a humanista írót: meddig lesz hely, hol fölolvashatol? […] Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek között egy európait.
(Első feljegyzés 2016. június)
Szerdahelyi Pista az elmúlt hatvan év egyik legnehezebben érthető figurája volt. Alakjának teljessége megmarad a jövő feladatának. Erdélyi származású, majd huzamosan a Rózsadombon lakó, magas állású család fiából 1989-re Magyarországon ő lett az egyik utolsó kommunista. Ennek egyik oldala az volt, hogy a reálisan létező nomenklatúra hatalmi ösztöne már igen korán beindult, és 89-re már erősen megritkultak az élcsapat elitjének sorai. A másik oldal az volt, hogy mivel Szerdahelyi Pista biztos volt saját motívumainak és szándékainak őszinteségében, egyre őszintébben lett kommunista, kiváltképpen 1989 után. Ezt a pályát egyszer természetesen meg kell rajzolni. Egy nagyon érdekes kulcsregényben (maga Szerdahelyi írta) van is ehhez anyag (meglepő, hogy nem annyira sok). Ami feltűnt, Hermann korai éveinek zseniálisan cinikus humora volt, erről az arcáról nem tudtam. Így jutunk közelebb a Rákosi-rendszer egy arcához a sok közül. Szerdahelyi mesélte ezt a legendát, s már akkor elhatároztam, hogy feljegyzem. Hogy az ő személyiségén kívül még ki mindenkinek a legendája, döntse el az olvasó. Szerdahelyi (és Sebők nevű barátja, keresztnév ismeretlen) gimnazisták voltak, és jelentkeztek úttörővezetőnek. A Rákócziba jártak, egy környékbeli általános iskola negyventagú úttörőcsapatát vezették. A nyár közeledtével felfedezték, hogy az ő csapatuk lemaradt a „központi kerületi nyaraltatási terv”-ről. (Ebben a terminusban magában is rejlik némi legendás íz.) Elhatározták, magától értetődően, hogy kézbe veszik a dolgot. Elmentek az ÁVH központjába, tökéletes úttörő felszerelésben. Az intézmény kiválasztásának az volt az egyetlen oka, hogy az volt a legközelebbi környékbeli hivatalos intézmény. Bejutottak az ügyeletes tiszthez. Ott Szerdahelyi és Sebők előadták, hogy egy nagyobb csapat úttörőt akarnak levinni a Balatonra, és ehhez anyagi segítséget kérnek. Az ügyeletes tiszt szemrebbenés nélkül helyben megadott mindent. A feje fölött a fiúk Farkas Mihály képét pillantották meg. Sebők megbökte Szerdahelyit („Renáta apja”, mert Farkas Renáta tagja volt az úttörővezetők csapatának). Ezután elmentek a Katonai Térképészeti Hivatalba. Ez volt ugyanis a környék második hivatalos intézménye. Ott is előadták a nyaraltatás szándékát, itt sátrakat és hasonló létfontosságú eszközöket kértek, amit ott is nyomban elintéztek számukra. Ezután lementek a Balatonra, és helyet kerestek a tábornak. Zamárdiban találták meg, ott nyomban elmentek a téeszelnökhöz (ennek oka már világos), és körvonalazták, hogy mennyi ebédre és más élelemre lesz szükség. Ahogy eddig mindig, ez az elnök is helyben mindent elvállalt. Ez után érezték csak úgy, hogy immár egy felnőtt tanárra is szükség lesz. Ezt kérték is az iskolában, kikötvén, hogy a tanárnak ugyanúgy csak egy szavazata lesz a hármójuk közötti szavazásokban, mint nekik. Mindezek után minden probléma nélkül nyaraltattak.
Utána nem szólt senki semmit.
Az alábbiakban a holló alakját mutatom be, miképpen szerepel – protestáns szemszögből – a Bibliában, továbbá a szólásokban.
A Bibliában a holló dögevő, és ezért tisztátalan (3Móz 11,15; 5Móz 14,14). Közmondásosan fekete madár: „(Az én szerelmesem) fodor haja fekete, mint a hollónak” (Énekek 5,11). Azt tartották róla, hogy amikor hozzálát egy tetemhez, először a szemét vájja ki (Péld 30,17).
Az Edom elleni ítéletes fenyegetésben olvasható: „Pelikán és sündisznó veszi birtokba, gém és holló tanyázik benne” (Ézs 34,11). Noé az ítéletben elpusztult és éledő földre először hollót bocsátott ki (1Móz 8,7). A tisztátalan holló is Isten szolgája, akár tudja és akarja, akár nem. Például gondoskodott Illés prófétáról Kérit patakjánál (1Kir 16,4–6).
Isten még a fiatal hollók kiáltását is meghallotta (Zsolt 147,9), és eledelt készített számukra (Jób 39,3). Jézus is így szólította fel kishitű tanítványait: „Nézzétek meg a hollókat: nem vetnek, sem nem aratnak, nincs kamrájuk, sem csőrük, Isten mégis eltartja őket. Mennyivel drágábbak vagytok ti a madaraknál!” (Lk 12,24; holló helyett madarat említve: Mt 6,26). Ennek értelme a hívő számára az, hogy bízni kell Isten atyai hűségében, aki az Ő teremtett világának tisztátalan állatairól is gondoskodik.
A holló szólásaink páratlanul népszerű madara. A fehér holló kollokáció jelentése ‘rendkívüli ritkaság’, ugyanezt fejezi ki a Ritka, mint a fehér holló szólás. A fekete, mint a holló hasonlat jelentése ‘mélyfekete, teljesen fekete’, és sűrített változatban is használatos: hollófekete. A hollófészken (vagy: holló fészkén) hattyút keres szólás értelme: ‘hitvány emberek között derék embert keres’, általános értelme: ‘lehetetlenre törekszik’. A holló volt, hattyú lett szólás értelme ‘fekete haja megőszült’. A Hogy a hollók vájják ki a szemét! átkozódás kifejezése (‘akasszák fel!’, ‘pusztuljon el!’). (Variánsai: hollók vájják / szedjék / ássák, holló vájja…) A Holló (a) hollónak nem vájja ki a szemét közmondás azt fejezi ki, hogy a cinkostársak nem szoktak egymásnak ártani. (Ennek antiproverbium változata is van: Olló a hollónak nem vágja ki a szemét.) A régi Holló nem mossa el a feketéjét szólás értelme ‘a hitvány, tisztességtelen, csúnya emberből nem lesz jó, tisztességes, szép’. A Hollónak holló a fia és a Fekete hollónak fekete a fia mondások értelme: ‘amilyenek a szülők, olyanok a gyermekeik is’. Már kifejezetten hitvány szülőre és hitvány gyerekre vonatkozik a Rossz hollónak rossz tojása (variánsa: Fekete hollónak fekete tojása) jellemzés.
A Nagypénteken mossa holló a fiát jelentése ‘értelmetlen, haszontalan, hiábavaló munkát végez’. Zagyvarékason ezt tartották: „A holló mindig nagypénteken fürdeti a fiát. Az másszor sose fürdeti… csak nagypénteken” (Pócs 1964: 34–35). Forgács Tamás szerint, aki Vikár Béla somogyi néprajzi gyűjtését idézi, „a nagypénteki időpont azzal magyarázható, hogy a magyar néphagyományban él egy olyan monda, miszerint a valamikor fehér hollót Jézus átkozta meg, hogy egész életében fekete legyen, mert a madár, amikor látta, hogy ellenségei nem tudják elfogni az előlük bujdosó Jézust, azt kiáltotta: Kár, kár!” (2005: 289). Van empírián alapuló magyarázata is a Nagypénteken mossa holló a fiát szólásnak: a holló igen korán lát költéshez. Januárban párzik, februárban fészket épít, márciusban tojást rak, s a fiókák három hét alatt kelnek ki. Mire a többi madár a költéshez fog, a holló már a fiókáit eteti.
További szólások a hollóval: Nem fél a holló (az) akasztott embertől, Két holló összevész a koncon (Bárdosi, szerk., 2003: 140, Forgács 2005: 288–292, Herman 1960: 135, Litovkina 2005: 261–2, Nagy 1982: 288, Rácz 2012: 231).
Erdélyből regisztrálták a vízözön végén való eltűnését megidéző szólásokat: Dögre talált, mint Noé hollója (Nagyszalonta, Vöő 2007: 76), Elment, mint Noé hollója ‘hírt se hallatott magáról’ (Nagybacon, Vöő 2007: 87), Olyan, mint Noé hollója ‘későjövő, elkóborló’ (Sülelmed, Vöő 2007: 253).
A bukovinai Istensegítsen azt tartották, hogy „Fekete hollót látni, az szomorúság, bánat” (Bosnyák 1977: 205). Itteni adatközlőtől jegyezte fel Bosnyák Sándor a következő éneket:
Nagypénteken mossa holló a fiát,
ez a világ kégyót, békát rám kiált.
Mondja meg hát a világ a szemembe,
kinek mit vétettem világ életemben?
(Bosnyák 1977: 172)
A Sóvidéken a holló társneve gyászmadár. „Elég gyakori madár, állományuk növekvőben van. Bár hasznukat ismerik, mégsem kedvelik túlságosan, mert megeszi a dögöt, kivájja a szemét stb. Számos közmondás, mondóka fűződik a nevéhez. Nagypénteken mossa a holló a fiát. A Sóvidéken is a régi időkben a holló az akasztófa és a bűn madara volt” (Gub 1996: 61).
A beregi Lónyán a hollót csak hírből ismerik. A „néphit szerint jó nagypénteken megúsztatni a lovat (…) és megfürödni, mert nagypénteken mossa hollóu a fiát… A nagypénteken megfürdött emberre azt mondják: Megnyerte a hollóut! Ezt a mondást máskor is alkalmazzák, személyre vonatkoztatva, ha valami előnyt, nyereséget akarnak kifejezni. Például a kisnövésű ember megnyerte a hollóut, mert kevesebb ruhaanyagra van szüksége” (Babus 1976: 125–6).
A Nyugat-Dunántúlon is ismert a Holló mossa a fiát nagypénteken! szólás. Szanyban (Győr–Moson¬–Sopron megye) a következő művelet kapcsolódott hozzá: „Nagypénteken az eresz csorgójába az anya kivitte a gyerekeket, hideg vízzel megmosdatta őket és közben ezt a mondókat mondta nekik. A mosdatás célja az egészség biztosítása volt” (Lanczendorfer–Balázs 1998: 24).
Herman Ottó a népköltés madárpostájának tárgyalásakor említette a hollót. „A holló sokszorosan levélvivő; de leginkább a rabok, a siralomház elveszett lelkei hívják, mert a tömlöchöz, siralomházhoz közel áll az akasztófa, ott már csupán a holló tanyázik, ő van szárnyaszabadján, ő vihetné a levelet” (1983: 157). Herman Kriza János gyűjtéséből háromszor is idézi a következő dalrészletet:
Szállj le, holló, szállj le,
Szállj alább egy ágra,
Hadd írjak levelet
Mind a két szárnyadra
(Kriza 1975: 46, Herman 1983: 41, 157, 170).
FELHASZNÁLT IRODALOM
Babus Jolán: Néprajzi tanulmányok a beregi Tiszahátról. Nyíregyháza 1976. (A Jósa András Múzeum Kiadványai 6.)
Bárdosi Vilmos, szerk.: Magyar szólástár. Budapest: Tinta Könyvkiadó 2003.
Bosnyák Sándor: A bukovinai magyarok hitvilága I. (Világkép, mitikus alakok, jeles napok, álomfejtés.) Bp.: MTA Néprajzi Kutatócsoport 1977. (Folklór Archívum 6.)
Forgács Tamás: “Állati” szólások és közmondások. A felfuvalkodott békától a szomszéd tehenéig. Bp.: Akadémiai 2005.
Gub Jenő: Erdő-mező állatai a Sóvidéken. Korond: Firtos Művelődési Egylet 1996.
Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról. Bp.: Franklin 1901. Bp.: Gondolat 1960.
Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. Bp.: Szépirodalmi 1983.
Kriza János: Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Kolozsvár: Stein János 1863. Bukarest: Kriterion 1975.
Lanczendorfer Zsuzsanna–Balázs Lívia: Ósdi állatosdi. Győr: Magánkiadás 1998.
Litovkina, Anna, T.: Magyar közmondástár. Közmondások értelmező szótára példákkal szemléltetve. Bp.: Tinta Könyvkiadó 2005.
Nagy Gábor, O.: Magyar szólások és közmondások. Bp.: Gondolat 1982.
Pócs Éva, Cs.: Zagyvarékas néphite. Bp.: Néprajzi Múzeum – MTA Néprajzi Kutatócsoport 1964. (Néprajzi Közlemények IX. 3–4.)
Rácz János: Állatnevek enciklopédiája. A gerincesek elnevezéseinek eredete, az állatok kultúrtörténete, néprajza és mitológiája. Bp.: Tinta Könyvkiadó 2012.
Vöő Gabriella: Erdélyi magyar szólások. Székelyudvarhely: Erdélyi Gondolat 1999, Bp.: Akadémiai 2007.
Nyugtalanító társadalmi feszültségekkel terhes jelenünkben meglepő bőséggel árad a kortárs líra a magyar közélet közönyös piacára – petárdás sikerek és arcpirító bukások nélkül. Hasznosulása, hatékonysága nem mérhető, így jelentősége sem. Egyelőre mindent magába nyelve, lomha folyamként hömpölyögve szétterül.
A November baglya mellemen Barna T. Attila ötödik önálló verskötete.
Ötkötetnyi jelenlét azért már mégiscsak valami. Garancia-féleség. Hozzáértő szakembereket foglalkoztató vállalatok, neves könyvkiadók vezetőinek ismétlődő bizalmának jele, igazolása.
Nem vaskos, tolakodó, inkább szerény, de jelentős ez az ötödik kötet a költő pályáján.
Az eddigi kötetekből egyértelmű háttér rajzolódott ki, egy halmozottan hátrányos társadalmi helyzetből érkező alkotó életrajza: apa nélküli csonka család, alkoholizmusba züllött bárénekesnő anya, piaci virágárus nagymama, tüdőbajos nagypapa – ha ez ugyan családnak nevezhető. És otthontalanság, kivetettség, kallódás, kínzó magány. Kézenfekvő lenne az apátlanok nemzedékébe sorolva írni ennek a félénkmosolyú férfinak az alkotói és életútjáról – ám az ő sorsa még amazokénál is komorabb, keservesebb, amit csak bombasztikus képekben, harsány színekkel tudott ábrázolhatóvá szelídíteni. Így sodródott ösztönösen egyre közelebb a múlt századi avantgárdhoz, Kassák Lajos köréhez, előbb véletlenszerűen Tamás Aladárhoz, Csuka Zoltánhoz, majd később már tudatosan válogatva Szélpál Árpád és Barta Sándor költői eszközeiből alakította maivá saját stiláris eszköztárát.
Számtalan idézettel igazolható mindez, de terjedelmi korlátok miatt ezúttal beérjük az új kötetből azokkal, amelyekben a fokozottan drámai hangütés és az eruptív hatásokra törekvő képalkotás adekvát a költő mai mondandójához.
„Isten szájában odvas fog vagyok” (Rothadás-nász), ezzel a hangütéssel indul a kötet, s ezt jellegzetesen megemelt természetképek követik „Síró csecsemőcsontváz a tél, ringatom” (Próza), „madarak szállnak a víz alatt” (Nirvána), „Arcomhoz nyomja nedves arcát az ég” (Lehunyt szemmel), „Pucér fűszálakat füröszt a harmat … a csönd lovai közelednek, patájuk dobog” (Révület az alkonyatban), „patakok gömbölyű karjain ringatózva már tavasz sikolt” (Költemény), „hosszú combú néger éjszaka sikoltozik szégyentelenül” (Szemérmetlen éj), „szárnyait rezegtető óriás szitakötő a nyár” (Rapszódia a szélhez), „kéjesen liheg a szél” (Nagyvárosi este), „Hamis ékszereit rázva viháncol, riszál a város” (Budapest, 2016), „Gázlámpák alatt járőröz a bánat” (Tabán), „A városra idült hold mered … szedált csillagok vánszorognak” (Téli naplójegyzet), de Istent többször is citálja a kötetben, ahogy kedvenc égitestét, a Napot is „Isten kezéből kiejtett elgurult véres kenyér a Nap” (Magyarország, 1956), „az ég kék serpenyőjében zsírban úszó lángos serceg a nap” (Fényutca), „Isten a kopott hokedlin ül” (Gát utca, 1908. július 1.)
Ez a példatár Barna T. Attila új kötetének abból az első kétharmadából való, amely mind tartalmát, mondandóját, mind hangját tekintve tulajdonképpen hű és szerves folytatója az előző négy kötetnek. Igazi izgalmat, figyelemreméltó újdonságot az utolsó, a harmadik, záró ciklus tartogat olvasói számára. Előkészítetlen fordulat, váratlan varázslat következik, a mesebeli legkisebb fiú, megszabadulva a nyomorúság bugyraiból, kilép a fényre, rálel a boldogságra. A sötét magányba betoppan a klasszikus szerelem, a megmentő, a feltétel nélkül elfogadó társ, aki mellett egy új, sikeres élet kezdete nyílik: „Ágyunknál lehajtott fejjel térdepelne a magány (Most), „leszedáltad bennem a magányt (Ezt a nyugalmat).
Egy beteljesülni látszó, viszonzott szerelem megváltoztatja az egész világot, ahol már „szirénázva jön föl a nap” (Reggeli jegyzetlap).
Nem maradhat – ezen a fórumon különösképpen – említetlen Barna T. Attila közéleti szerepvállalása. Hosszú éveken keresztül kizárólag markánsan jobboldali lapokban publikált, elfogultan elfogadva annak a tábornak érvrendszerét, s magáénak vallva használta is azt. Néhány hónapja azonban ugyanakkora határozottsággal fordult mindazzal szembe, s állt át a baloldal elvi közösségébe. Indítékait nem ismerem, hangja, magatartása konzekvensnek és őszintének hatott, akkor is, ma is. Amikor váratlanul szembefordulva addigi támogatóival, hátat fordítva addigi elvbarátainak kilépett az írószövetségből, úgy tűnt, elsősorban morális elhatárolódás tanúi vagyunk, de később ez már a minőségi különbözőség hangsúlyozásával, összebékíthetetlenné növekedő poétikai problémává fejlődött.
A November baglya mellemen című kötet versei, különösen annak záró ciklusa, kétségtelenül új utat jelenthetnek a költő pályáján. Jó lenne hinni, a költővel bizakodni ebben – csak ne lenne oly sok riasztó, kiábrándító példa az ellenkezőjére. (Orpheusz Kiadó, Budapest, 2017)
Pruzsinszky Sándor: A rettegés gyermeke (A cenzúra Európában 1478-1918)
Az írásbeliség kezdetétől él a törekvés a mindenkori hatalomban a leírt gondolatok ellenőrzésére, befolyásolására, a neki nem tetszők megsemmisítésére vagy legalábbis annak akadályozására, hogy ilyen gondolatok a szélesebb nyilvánosság elé kerüljenek. A könyv Bevezetésében a szerző, inkább csak jelzésszerűen, foglalkozik a nyomtatás elterjedése előtti időszakok „cenzúrájával” is, utalva az Ószövetségre, bizonyos kínai, görög és római előzményekre (a cenzúra, cenzor szó maga is a latin nyelvből származik, az utóbbi eredetileg az erkölcsök felügyelőjét jelentette Rómában). De az államegyházzá vált kereszténység is alkalmazta a cenzúrát, már a niceai zsinat 325-ben elkobzással, megsemmisítéssel sújtotta a „pogány” szerzők műveit.
Az intézményes cenzúra azonban a nyomtatás fölfedezésével kezdődött, hiszen a nyomtatás lehetővé tette, hogy a műveket viszonylag olcsón, nagy mennyiségben állítsák elő, és így széles olvasóközönséghez juttassák el. Ez indokolja az alcímben jelzett időhatárokat. Az 1918-as dátum viszont a szerző szerint azért fontos, mert a későbbi időszakban működő cenzúra történetét és jellegzetességeit már meglehetős részletességgel tárgyalja az utóbbi évszázad politikatörténeti irodalma.
A könyv első része a cenzúra történetével foglalkozik. Így nem csupán eltérő vonásai válnak nyilvánvalóvá a mindenhol azonos cél mellett, de bizonyos történelmi változásai is nyomon követhetők. A cél azonos, a hozzá vezető utak azonban idővel változtak, finomodtak, miközben esetenként hatékonyabbá is váltak. Az állam és az egyház intézményeit egyesítő spanyol inkvizíció gyakran még együtt égette el a szerzőt és a művet, a 19. század végének és a 20. század elejének cenzúrája már inkább a szerzők korrumpálásával és/vagy öncenzúrára kényszerítésével, a „bűnös” kiadók, kereskedők és nyomdák gazdasági ellehetetlenítésével operált.
Miközben Spanyolországban a cenzúra rendkívüli brutalitással üldözött minden olyan művet (és szerzőt) amellyel, illetve akivel szemben a legcsekélyebb mértékben is fölmerülhetett az eretnekség vagy az államellenesség gyanúja, más országokban jóval toleránsabbnak bizonyult. Az ancien régime Franciaországában a cenzor olykor maga is a felvilágosodás híve volt, és a hatóság gyakran behunyta a szemét, hallgatással, félhivatalos engedéllyel biztosított kiskapukat bizonyos művek számára. Poroszországban Nagy Frigyes uralkodása idején hivatalosan és részlegesen eltörölték a cenzúrát, de olykor figyelmeztették a szerzőt, hogy éljen „megfontoltan” a sajtószabadság adta lehetőségekkel. Hasonló volt a helyzet Ausztriában is Mária Terézia és II. József uralkodása idején.
A francia forradalom azonban alapvetően megváltoztatta a helyzetet. A megrettent európai uralkodók a cenzúra erősítésével reagáltak az eseményekre. Ha a cenzor a felvilágosodás korában „a nép tanítója” volt, „egy értelmes és barátságos valaki, aki utat mutat”, „megóvja a népet a gonosz eszmék befolyásától”, a forradalom után fő célja a köznyugalom biztosítása lett, és e cél érdekében tevékenysége szigorúbbá, erőszakosabbá vált.
A francia forradalom után a győztesek első dolga ugyan a cenzúra megszüntetése volt, ám az hamarosan visszatért a forradalmi terror támogatására, majd a jakobinusok bukása után is megmaradt. Újkori történelmének virágkorát azonban a Szent Szövetség Európájában élte. Egyre inkább a rendőrség hatáskörébe került, és ügyeit korlátolt bürokraták intézték, akik mondatokra, szavakra vadásztak, gyakran képtelenek lévén a mű általános mondanivalójának felfogására. Hol voltak már a felvilágosodással rokonszenvező francia cenzorok, vagy az ellenfelei által titkos materialistának kikiáltott osztrák van Swieten.
Ebben a korban néhány új jelenség is felbukkant az irodalom és a cenzúra örökös párharcában. Ilyen például, hogy tilos volt arról nyilvánosan értekezni, hogy mi a tilos az irodalomban, azaz nem voltak taxatíve megfogalmazott tiltások, a cenzor véleménye volt a mérce, amely ellen csak nagyon korlátozott lehetőség volt tiltakozni. Ugyancsak új jelenség volt, hogy, mivel a társadalmi-politikai kérdésekkel foglalkozó művek szigorúbb ellenőrzés alá estek, a szerzők műveiket gyakran szépirodalomnak álcázták, ami csak növelte a cenzorok gyanakvását az irodalommal szemben.
Az európai közgondolkodásban szinte közhelynek számít, hogy a sajtószabadság bölcsője Anglia volt, ott alakult ki az úgynevezett Licensing Act 1695-ös eltörlése után a szabad sajtó. Ez azonban, mint a könyv bizonyítja, csak fenntartásokkal igaz, hiszen tovább létezett a színművek cenzúrája, és a törvény még 1766-ban is azt mondta ki, hogy „A sajtószabadság a szabad államnak lényeges alkatrésze, de csak abban áll, hogy a közlés nincs előzetes korlátokhoz kötve, nem pedig abban, hogy a sajtó útján elkövetett bűncselekmény mentes a megtorlástól.” Azt pedig, hogy mi számított sajtó útján elkövetett bűncselekménynek, és milyen megtorlás követte, a bíróságok sokszor önkényesen állapították meg. Így került pellengérre (nem átvitt értelemben) Defoe egy pamfletje miatt. Sajtóügyekben is esküdtbíróságok ítélkeztek, amelyek bármekkora összegű pénzbüntetést és/vagy szabadságvesztést is kiszabhattak a vétkesekre. Ez a helyzet csak 1908-ban változott meg, de „erkölcsi okokból” még ezután is hurcoltak meg szerzőket.
A szerző a könyv több részében foglalkozik a magyarországi cenzúrával. Különösen érdekes az 1848-as forradalom nyomán létre jött rendszer és a sajtó viszonya. Az 1848. évi XVIII. törvénycikk eltörölte ugyan a cenzúrát, de, mint minden európai országban, a sajtó ezzel itt sem vált egészen szabaddá. Több, betiltással fenyegető támadás is indult különböző lapok, főleg a radikális Március Tizenötödike és Táncsics lapja, a Munkások Újsága ellen.
Az önkényuralom, mivel a külföld felé a szabad sajtó meglétét igyekezett bizonyítani, megszüntette az előzetes cenzúrát, bevezette viszont az utólagosat, ami azt jelentette, hogy a lapot a terjesztés megkezdése előtt kellett bemutatni, s ha a cenzor kivetnivalót talált benne, tetemes plusz költséggel újra kellett nyomatni. Így aztán az a ritka eset állt elő, hogy a szerkesztők maguk kérték az előzetes cenzúra bevezetését, de ezt a „jótéteményt” megtagadták tőlük.
A 19. század utolsó harmada és a 20. században az első világháború előtti időszak a cenzúra finomodásának a kora volt egész Európában, de hatékonyságából mit sem veszített. A politika a legtöbb európai országban rájött, hogy a sajtó hatalma is korlátozott, ezért bizonyos dolgokban engedékenyebbé vált, miközben változatlan erővel sújtott le ott, ahol véleménye szerint a sajtó a rendszer alapjait támadta.
A könyv második részében (Rémtörténetek és áldozatok) a szerző anekdoták sorát meséli el a cenzúra 18–19 századi rémtetteiről, amelyeket német klasszikusok, Schiller, Lessing, Goethe, Kleist, Heine ellen követett el. Különösen Schillernek és Heinének gyűlt meg a baja gyakran a bornírt, szemellenzős cenzorokkal.
Újszerű gondolatokat vet föl „A közvélemény, mint cenzúra” című fejezet, amely azt tárgyalja, hogy a prűd és álszent „tisztességes polgári erkölcs” hogyan könnyítette meg a cenzúra dolgát, amikor felháborodásával hivatkozási alapot teremtett művek betiltására és szerzők meghurcolására. Ma már nevetségesnek tűnik, hogy milyen erkölcsi felháborodás fogadta olyan, mára klasszikussá vált művek megjelenését, mint a Bovaryné vagy A romlás virágai.
Külön fejezetett szentel a szerző az öncenzúra elemzésének. Annak romboló hatását Kant példájával illusztrálja. A königsbergi mestert a király megfenyegette, mert filozófiájában vallásellenességet vélt fölfedezni. Kant öncenzúrával válaszolt a fenyegetésre, de maga számára azt jegyezte föl, hogy „Belső meggyőződésünk visszavonása és megtagadása alávalóság…” vagyis a kikényszerített öncenzúra nagyobb gyalázat a külső cenzúránál is, mert az alkotó tisztességét, önbecsülését rombolja.
Pruzsinszky Sándor könyve több szempontból is hiánypótló mű, mert nemcsak a cenzúra történetét írja meg, de társadalomlélektani, erkölcsi kérdésként is foglalkozik a cenzúrával. Érdeklődése egyebek mellett olyan területekre is kiterjed, mint a cenzor lélektana, meghasonlása, a szerző és a cenzúra viszonya. Ez utóbbi különösen sokféle formában kerül elő a könyvben. Például Schiller, különösen pályája korai szakaszában fogcsikorgatva tudomásul vette, hogy drámáit, sőt verseit a cenzor átírta, mert úgy érezte, szüksége van arra, hogy a közönség elé kerüljenek, akár megcsonkított formában is. Heine örömét lelte a cenzorok kifigurázásában. Mások, mint például Kant meghasonlottsággal reagáltak a cenzúrára.
Tudományos értékei mellett az ilyen témájú műveknél viszonylag ritka olvasmányosság is jellemzi a könyvet. Számtalan, néha felháborító, néha mulatságos, esetet említ a cenzúra történetéből, kiegészítve, árnyaltabbá téve történelmi és irodalomtörténeti ismereteinket. (Fakultás Kiadó Budapest 2018)
Eszes Máté: Jan Mistrik elátkozott élete és halála
A könyv igazi összegző kötet, a benne olvasható novellák mindegyikével megismerkedhetett az olvasó Eszes Máté néhány korábbi könyvében, az Ádventben, a Hindu Hercegben, Az én kis falumban, a Hajnali harangszóban. Ha együtt olvassuk ezek legjobb novelláit, egyértelműbben megmutatkozik, amit ugyan eddig is tudtunk, hogy Eszes Máté olyan realista író, aki nem hódol be múlékony divatoknak, és mégis korszerű marad, mert a realizmus mindig korszerű, noha eszközei természetesen változnak.
Eszes Máté egyik korábbi kötetéről többek között azt írtam, hogy novellái életképek, egy falu néhol humoros, néhol megható hétköznapi eseményeiről. Ez legújabb könyvére még inkább igaz, bár a címadó novella némileg elüt a könyv többi írásától. Jan Mistrik, a magyarfaló szlovák főjegyző története a háború után újjáalakuló Csehszlovákiában, közelebbről Szlovákia magyarlakta vidékén játszódik. A többi novellának viszont Süly, egy Tisza-menti falu a helyszíne, és a szereplők is jórészt azonosak, például Lakatos András, a cigány rizsőr, akit Hindu Hercegként ismer a falu, a Borbély-lányok, a falu cédái, Vallyon Kazi, a tanácselnök, Vallyon Pista, a párttitkár, Bernát tisztelendő úr, Kalapkötő Ernő cigányvajda, Tolka Pityu, a rendőr.
Eszes Máté vérbeli novellista, aki néhány vonással teremt emlékezetes alakokat. Ritkán történnek nagy dolgok ezekben a novellákban, a hétköznapi események azonban nem válnak érdektelenné, mert a statikus helyzetábrázolásokat izgalmassá teszi az író sajátosan egyéni stílusa és látásmódja, amely úgy festi meg a falusi „népet”, hogy nem válik népieskedővé, álnépiessé. Néhol inkább valami groteszkség jellemzi a történeteket, mint például A vajda című novellában, ahol egy vécé használata miatt robban ki cigányok és a többi falusi ellentéte.
Valami kortalanság érződik az írásokban, és biztonságtudat, mintha a szereplők meg volnának győződve, hogy a világ holnap is olyan lesz, mint amilyen ma és amilyen tegnap volt, mert nem is lehet más. Nem tudom, hogy Eszes Máté ma is így írna-e a könyvben ábrázolt faluról és lakóiról, ilyen derűsnek, rokonszenvesnek ábrázolná-e őket. Talán nem, de el tudja hitetni az olvasóval, hogy akkor, amikor a történetek nagy része játszódik, ilyen volt az élet. Ebben része van az író megbocsátó emberszeretetének, amely azonban nem leereszkedés a „néphez”, hanem annak tudata, hogy minden emberben vannak jó tulajdonságok, senki sem eredendően rossz, még akkor sem, ha tévedésből, tudatlanságból vagy szükségből rosszat tesz. Ennek nem mond ellent a finom irónia, amellyel az író a faluban élő embereket ábrázolja. Az ilyen látásmód szükségszerű velejárója, hogy igazi konfliktusok csak elvétve fordulnak elő a könyvben, és azok is megoldódnak végül, és bölcs derűbe olvad a történet, mint a Flóri című novellában. Ahol pedig, ritkán, igazi tragédia történik, mint a Cigánykocsmában, ott nem a szemünk előtt zajlik a történet, azt az egyik vendég meséli el a többieknek, ezzel enyhül a drámaisága. Mikszáth megértő derűje juthat az olvasó eszébe olvasás közben, de Eszes Máté történetei nem anekdoták, ő élethelyzeteket ábrázol, mintha minden írása egy körkép részlete volna. Talán megkockáztatható, hogy ha összecsiszolná ezeket a novellákat, akár regény is születhetne belőlük.
Süly lakosai szinte személyes ismerőseinkké válnak a könyv olvasása során, olykor mosolygunk bumfordi esetlenségükön, máskor elismerően bólintunk bölcsességük, harag- és gyűlölködéstől mentes emberségük láttán. (Z-könyvek Budapest 2018)
A tavalyi esztendőben jelent meg Oláh András tizenharmadik verseskötete, Április bolondjai címmel. A 13-as – ugyebár – mágikus, sőt szerencsés szám. Én ugyan nem vagyok babonás, de ezt mindenesetre lekopogom, hisz sose lehet tudni… Azt viszont biztosan lehet tudni, hogy a kötet nem „áprilisi tréfa”.
Erősen dominálnak benne az úgynevezett komoly versek. De azért nem kell megijedni, hisz egyebek is színesítik a kötetet: emlékversek, szerelmes versek, köszöntők, vicces „parafrázisok”, ál-limerickek – és még sokan mások…
„derékig járunk a múltban” – állapítja meg keserűen a költő (lecke a hazáról/ láz, 7. old.), aztán váratlanul: „(…) átlebben fölöttünk a meghamisított/ múlt áporodott testszaga” (uo.7. old.), és már mi is – szinte kábultan –, együtt érzünk a szerzővel.
Valamikor meg nem annyira. Illetve, bizonyos fenntartásaink lehetnek – például – a következő versrészlettel kapcsolatban: „csak bezárt ajtók és a hajléktalan szeretet” (lecke a hazáról/ karácsony, 8. old.). Nem tehetek róla, de nekem ez a „csak” szócska már erős túlzás. Karácsonykor sok ember érezheti, tapasztalja ezt. Ez sajnos így van. És én nem vonom, nem vonhatom kétségbe az emberek, és a költő(k) (és az emberek) szenvedésének hitelességét, de mi, olvasók, nem érthetünk egyet azzal – nagy általánosságban, persze –, hogy: Ma minden pokolian rossz; kiveszett világunkból a szeretet; csak zárt ajtók így vannak – ez nem így van, vagy mondjuk úgy: nincs teljesen így. Azonban el kell ismerni, hogy, ahol élünk, az nem a földi mennyország. Sőt. De. Élnek még emberek ezen a bolygón – hogy ilyen kevéssé új megállapítással éljek.
Eszembe jut egy Tóth Árpád-vers, az Árpilisi capriccio, annak is a kezdete: Az útszél: csupa pitypang./ A bokrok: csupa füttyhang; és ha ezt bátorkodunk összevetni Oláh András kötet-címadó Árpilis bolondjai című versének kezdetével: „lélektelenül és igazságtalanul süt ránk a nap” (lecke a hazáról/ április bolondjai, 11. old.). Érezzük, ugye, hogy mennyire más a kettő? És itt természetesen nem kvalitás-különbözőségről van szó.
Érdekesség, hogy április ugyan van (sőt létezik!), de tavasz – az nincs. Az már a múlté. (Mint azt érezhettük ebben az esztendőben is, egy vad kánikula-dömping formájában.) Bár, mondják, hogy már a múlt sem a régi…
Sebaj. Nekünk továbbra is az Április bolondjai-val kell foglalkoznunk, mely – a jelen. Szép és igen érdekes a következő jól vizualizálható gondolat: „a sarokban egy pók fonja hálóját/ buzgalmának hiábavalóságát figyelem/ miközben engem is gyanakodva les a Teremtő” (lecke a hazáról/ ultimátum az élőknek, 14. old.)
És most „evezzünk” át a derűsebbik oldal(ak)ra. Mondjuk az elveszett kézirat című vers oldalaira. A szerző (egy „lábjegyzetben”) tudatja velünk, hogy ez Petőfi Sándor A helység Kalapácsa című eposzának eddig elveszettnek hitt részlete. Nos, miután az alábbi részletet elolvastuk, rögtön megértjük, miért is hagyta ezt ki Petőfi: „… Érezé akkor szemérmetes Erzsók,/ hogy Csepü Palkó,/ a tiszteletes két pej csikajának jóképű abrakolója/ hátulról föllebbenté szoknyája szegélyit,/ és míves buzogányát előre meresztvén/ zihálva töri az irtást.” (modoros modortalanságok/ 83. old.) Nyilvánvaló, hogy Petőfi (alias: Oláh András) úgynevezett öncenzúrát hajtott végre. (Vagy személyes cenzora, az a bizonyos Reseta úr, aki kegyelte anno a fiatal költőt, „döntött róla”?…) Ezt már nem tudjuk meg sosem. Bár, azt hozzá kell tenni – ismerve a mai kor teljes prüdéria-hiányát –, hogy Ma, legalábbis keménység tekintetében, ez a műrészlet, talán még (túl) puhány is…
Oláh Andrást mindenesetre tehetséges költőnek kell tartanunk, aki – többek között – Petőfi; Ady; Vörösmarty „bőrébe tud bújni” – méghozzá könnyedén. De, mintha a maga dolgaiban kissé bátortalanabb lenne. Még mindig inkább romantikus, mint nem. Nem biztos, hogy ez olyan nagy hiba.
De több merészséggel és nagyobb kockázatvállalással, alighanem magasabbra tudna repülni (és eljutni).
Kívánjuk, hogy ez végül sikerüljön neki. (Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2018)
