Vázlatok
Megértem önt, én is itt várok, láthatja, majd megy a busz, ha mennie kell. A türelem az első. Látja, én is itt ülök az árnyékon, újságot olvasok. Maga se berzenkedjen, dőljön neki a lámpaoszlopnak, és csodálja az eget. Igenis csodálja, mert szép, igaz, felhős kissé.
Most meg az a baj hogy esik az eső, az előbb meg hogy tűz a nap és nem megy a busz, mi? Ne aggódjon, majd megy, addig meg csináljon esernyőt a kezeiből. Úgy. Látja, megy ez magának, láthatja igazán, én se türelmetlenkedem.
Megeszem a szendvicsem is. Hogy magának nincs, az nem az én problémám. Ebéddel várják? Akkor pláne ne siránkozzon, hagy hűljön kicsit az a leves. Megvárják, ahogy mi is megvárjuk, míg megy a busz, ugye?
Megiszom a kávém is szépen, már magát persze nem kínálhatom meg, annyi nincsen, de láthatja, én remekül elvagyok.
Most pedig felveszem szépen az egyen-zakóm, és beindítom a motort, na, mit mondtam? Beszállás!
Élt egyszer egy hal a Halországban, aki mint minden hal folyton az apjára hallgatott. Az apja igen bölcs hal volt, mert maga is nagyon sokat hallgatott. A mi halunk jól ismerte a hal illemet, fejből tudta mind a legfontosabb tételeket:
– hogy a halnak hallgatnia kell, az idősebb hal előtt,
– hogy a halnak hallgatnia kell az okos szóra,
– hogy a halnak jó példával büszke némaságban kell elől járnia,
– és legvégül, hogy a haltársaságban nem illik semmit se szóvá tennie.
A mi halunk tudta, hogy ha száját kinyitotta, jobb, ha be is csukta, hogy az úszáson és evésen kívül másra ne is legyen gondja. A mi halunk megtanulta, hogy semmit sem ér, ha fecseg, és hogy ne figyeljen oda, ha valaki valamit is csicsereg.
Ám Halországban a halnak nem is volt nehéz dolga, hisz a szabályokat az összes hal betéve tudta. Így esett e rövid mesében, hogy a mi halunk hallgatva szépen leélte rövid életét, és röviddel atyja után maga is a csendes mélybe tért.
Hölgyeim és uraim! Kellemes, napos időre virradtunk. A hajnal sugarai csodás fénnyel világítják be a pályát.
Ma egy igen különleges mérkőzést fogunk látni: szürkés-narancsos-neon-barnás-ezüst-lila mezben láthatjuk a Budapest Árkád Dinamót. A minden más egyéb színben pedig a vendégcsapatot, a Todas-Partes FC-t.
Mindkét csapat nagyon jó eredményekkel zárta a tavalyi évet. Így az idei első, tavaszi rangadó nem is kezdődhetne jobb összeállítással…
Na de figyelem: a csapatok elhelyezkedtek. A bíró belefúj sípjába, megkezdődik a játék. (A bíró egyébként kül-Földről érkezett, a neve: Secur-E.T. Azt mondják elég szigorú, és jaj annak, akihez hozzáér…)
Óh, ahogy látom az Árkád szerezte meg a kezdeményezés lehetőségét. Futnak a standok a kapu felé. Őrült hajsza; és igen, megvan az első gól: egy gyanúsan korai dinnye leesik a földre és kettétörik. – De hopp, a partjelző véleményét kéri a bíró. Biztos észrevette – ki ne vette volna?! – hogy azon a standon több kapart címkéjű termék látható… És igen, meg is kapja a sárga lapot a 12-es stand.
A bizsus megjátssza, passzol az illatszereshez, gyors csel és átadja a telefonárusnak. És megvan! – 3 helyen vásárolt a vevő… 0 helyett. Érdekes megfigyelnünk a telefonos játék-technikáját, aki egyszerre két telefont is elad a delikvensnek, hogy az fel tudja hívni majd önmagát…
De ne ragadjunk le itt. A régiségárus cselezni kezd, kikerüli a ruhás pultot egy elasticoval, majd Puskás-cselbe kezd, de az ellenfél standjába rúg; és igen a bíró már fut is, közben már veszi is elő a sárgalapot, de mégse; meggondolta magát, előnyszabály.
Na de mi történt? – A számítástechnikai standot kiállították! (Egyébként a tavalyi évet 8 sárgával, és két kiállítással zárta. – Az edző már gondolkodik az eladásán.)
A piac zsong: „Eladói túlkapás! Eladói túlkapás!” – A zöldséges pultnál a vevő csak 5 paradicsomot kért, de Rozi néni 8-at rakott a szatyorba. Ráadásul a fele meg is van rohadva. A vevő nem veszi észre. A brokkolik zöld mezükben ujjongva kiáltoznak, de az erős paprikák dühödt, eltorzult vörös arccal dühöngnek, és felszeletelt retek-szavakat vagdosnak mindenfele.
Már jön is a rohanj-káoszőrség: helyenként záporral és jégesővel oszlatják a rendbontókat. Egyébként Budapest felett az idő napos; Miskolcon lehet egy kis hóesés, és ne lepődjünk meg, ha Debrecen mellé tevecsordákat telepítenek.
A hangulat nem csillapodik. A szomszédos kocsmából Molotov-koktélokkal kínálják meg a szomjazókat. De már ez sem segít. Látszik, hogy az utolsókat rúgják… Az utolsókat rúgják: két borda eltörött, van egy kartörés, és ott hátul, ha jól látom egy furcsa alak fejtörést szenvedett.
(Biztos elment a mixe és most azon töri a fejét, hogy hogy mondja el ezt a feleségének – illetőleg helyesebben úgy mondanánk, hogy az exének?
Na de térjünk vissza a meccsre! Ezek az utolsó percek. Hosszabbítás nincs.
A bíró belefúj sípjába, de nem is: az-az ujja, lehet még nem is ért volna véget a meccs, csak csörgött a telefonja… (Na igen, E.T hazatelefonál, hogy mi van itt!…)
És végül az eredmény: 3:1 a Budapest Árkád részére.
Köszönöm, hogy velem tartottak. Én Kőrösi Ferenc voltam. További jó és eladásokban gazdag napot kívánok minden kedves hallgatónak!
Idősebb Kalapács Dezső párizsit vacsorázik. Nézzük meg közelebbről, miféle misztérium játszódik le a szemünk előtt!
Nem tudjuk pontosan, miből van a párizsi, fogjuk rá, hogy jobbára valamilyen húsból. Ez olyan étel, amelynek alakja és színe nagyon messzire esik annak az állatnak az alakjától és színétől, amelyből származik. Esetünkben ez a tény inkább a segítségünkre van, semmint zavart keltene.
Láthatjuk, hogy a párizsi eltűnik idősebb Kalapács Dezsőben, és ott egy része idősebb Kalapács Dezsővé változik, egy része pedig elhagyja idősebb Kalapács Dezsőt. Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy létezik a párizsit idősebb Kalapács Dezsővé, valamint bélsárrá átalakító mechanizmus. Ez volna a lélek? Fogalmazzunk szerényebben. Kevésbé költőien.
Ez a mi lényegünk. A párizsin nem múlik semmi. Nincs olyan adat, amely szerint a párizsi-evők egy idő után valamennyien elkezdenének hasonlítani akár magára a párizsira, akár egymásra, akár idősebb Kalapács Dezsőre.
Anyagból (párizsi) anyagot (idősebb Kalapács Dezső) építünk, de az egész mögött ott működik egy rendező elv, amely tévedhetetlen. Hiába esszük ugyanazt, mindegyikünk csakis az őt alkotó gondolatra rakosgatja fel a táplálék-molekulákat.
Ez a gondolat csinál a párizsiból itt idősebb Kalapács Dezsőt, ott dalai lámát.
Kíváncsi vagyok, ki örülne annak, ha felajánlanám neki, hogy bármely, általa megnevezett testrészét addig dörzsölöm egy kemény tárggyal, amíg ki nem vörösödik a bőre. Pedig ez mindennapos dolog, úgy hívják, vakarózás. Mi is történik valójában?
A vakarózás viszketés nélkül fájdalmas. Ebből a tényből következtetéseket lehet levonni magára a viszketésre vonatkozólag. Mi az, amit a fájdalom szüntet meg? Ami a fájdalom ellentéte? Az öröm. A boldogság. A viszketés tehát öröm. Az a pici terület a bőrünkön ilyenkor maximálisan boldog. Az ember az ilyesmit nem tudja elviselni, jó kegyetlenül megvakarja. A kérdés most már az, miért nem vagyunk képesek a koncentrált boldogság elviselésére?
Az ember nagyon sok szempontból a dolgok közepén helyezkedik el, olyannyira, hogy ebből azt szokta leszűrni, ő a világ közepe. Ha túl hideg van, megfagy, ha túl meleg, megég. Ha túl mélyen van, összelapul, ha túl magasan, szétpukkad. Mintha a végletek nem kedveznének neki. Életünket igyekszünk megvédeni a végletektől, hiszen minden irányból a halál fenyeget. Ott középen marad egy kis táncikálásra való hely, de nem túl nagy. Aki az origótól kissé messzebb áll, az különc, akire a többiek félelemmel vegyes csodálattal néznek. Ahol a különc él, ott nincs akkora zsúfoltság, taszigálás, viszont a húsos fazék is messzebb van, és már csak egy lépés az őrület, az éhhalál, a sötét ismeretlen. Közepesnek lenni a túlélés taktikája. Ide, a közép helyzetébe ránt vissza bennünket egy jó alapos vakarózás.
Testi és lelki hibáink, tökéletlenségeink biztonsági berendezések rajtunk, amelyek távol tartják az illetékteleneket. A fotómodell szépségét könnyű imádni, ezért őt szinte semmi nem védi. Ha csak az nem, amikor megszólal. Akkor viszont már gyakran késő.
Nekünk, gyarló, tökéletlen lényeknek az a könnyebbségünk, hogy hibáink megszűrik a hozzánk közeledőket. Csak azok jutnak át ezen a szűrő rendszeren, akiknek tényleg közük van hozzánk, dolguk van velünk. Akik a lényegünket keresik. Aki megtorpan egy görbe orr, egy vastag szemüveg miatt, az egyszerűen nem illetékes. Azt máshol várják, és mivel ő ezt nem tudja, a mi görbe orrunk és vastag szemüvegünk segít neki a tájékozódásban. Ezért nem baj, ha továbbáll. Hibáink segítenek neki dönteni, és bennünket is megóvnak a tévedéstől, hiszen esetleg mi magunk sem látunk tisztán, és elfogadnánk őt, ha maradna. Ez a szűrő persze nem tökéletes, de hát a rózsát is letépik, hiába vannak tövisei.
Néhány perce távozott. A társalgás, s leginkább a história olyan érdekes volt, hogy máris leírom.
Este hat óra körül járt az idő. Már indulóban voltam hazulról. Házasodni készülök, s ma este akarom megkérni Marika kezét. A kedves kislány nagyon kért, pontosan érkezzem, mert ha késem, megelőzhet más.
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Mézes Peti – felelte.
No lám, ha kicsit billentek az eszemen, mindjárt tudom, hogy arról a pénzeszsákról van szó, akit a szülei annyira szeretnének vejüknek. Hanem az én Marikám a füle botját sem hajlandó mozdítani az élemedett korú özvegyember felé.
– Ne aggódj, pontos leszek – nyugtattam.
Ezt ígértem, de nem válthattam be.
Szóval, éppen indulófélben voltam a mátkámhoz, amikor benyitott hozzám egy férfi. Velem egykorú lehetett. Ahogy betoppant, hátrahőköltem, mert a fején turbán volt kötszerből, s az arca telefoltozva sebtapaszokkal. Nem ismertem föl, noha ismerősnek tűnt.
– Fáradj beljebb – hebegtem.
A férfi elindult befelé, akkor láttam meg, hogy a bal keze is be van kötözve.
– Megismersz? – szegezte nekem a kérdést.
A tudatom mélyén lappangó ismerőst a hang közelebb emelte értelmemhez. A neve is a nyelvemre kúszott, de az agyon foltozott arc látványa, vagy félszegségem gátolt, hogy megszólaljak.
– Érthető, hogy…
Nem folytathatta, mert az ,,érthető” szó hallatán lávaként tört ki belőlem:
– Kaptár Bence!
– Nahát! – csodálkozott rám és mosolygott.
Vajon ki hagyta így helyben – töprengtem, miközben magam elé idéztem azt a ványadt, fonnyadt ifjút, akivel három évig együtt jártam a szakmunkásképzőbe. A legényke egy Hegyes nevezetű faluból érkezett. Magas homloka alatt a mélyenülő sötét szempár, mintha mindig a saját világát szemlélte volna. Csak a műszaki könyvek érdekelték, a meggazdagodás reményében.
– Az ördögbe, te Bence! – mondtam rosszallón.
Hellyel kínáltam, s a fotelba ülve bocsánatkérőn tekintett rám. Úgy vettem észre, szégyenkezés volt a tekintetében. Lehet, hogy miattam püfölték meg ily nagyon? Valamelyik kritikámért pocskondiáztak, és ő a pártomat fogta?
– Mi újság?
– Nézz rám.
– Értem.
Ismét hallgattunk, s ez elég idő volt Kaptárnak ahhoz, hogy döntsön. Nagy hévvel győzködni kezdett, hogy mi ketten szerkesszünk egy hetilapot. Csak bedolgozó újságírókat foglalkoztatnánk. Az írói gárda szervezése az én feladatom lenne. Ő mindenkit szívesen lát a lapnál, akit én hozok.
– Ki fedezné a nyomdai költségeket? – szakítottam félbe.
– Ki? Hát senki, mert olyan nem lesz. A leendő újságíróink valamelyikének csak akad ismerőse egy nyomdában. Ha jól szervezzük, a lapunkat egy éjszaka kinyomtatják, baráti alapon…
– Így nyomtatunk ki minden lapszámot?
– Kezdetben.
– És azután?
Bence a fülét vakargatta:
– Azután minden anyagi gondunk megszűnik, mert ha már bebizonyítottuk a lapunk életképességét, maguktól jelentkeznek a pártfogók.
– A pártfogók?? – értetlenkedtem.
– Érthető…
Újra csend telepedett közénk. Számomra egyértelmű volt, ilyen körülményekkel nem lehet újságot alapítani.
– Ezért jöttél csak?
– Nem. Vizsgálat!
Nagyon koncentráltam, mert kíváncsivá tett, milyen vizsgálatot akar tartani nálam? Arra kíváncsi, hogy van-e lúdtalpam, vagy hogy milyen erős szemüveget viselek? Valahol bizonyára rosszat szóltak rólam, s mert saját igazához annyira ragaszkodott, mint kutyához a bolha, ezért püfölték meg, mint a kétfenekű dobot.
– Rajta, kezdd el – biztattam.
– Önvizsgálat.
– Dereng már – lélegeztem föl.
– Dehogy dereng!
– Akkor nem dereng.
Néztük egymást némán, s én szorongva gondoltam Marikámra. Talán az a másik már megérkezett, s a szülők fedezékéből ostromolja kedvesemet. Bizonyára győzködik, hogy verjen ki engem abból a szép fejéből. Pedig Marika tudja, hogy Mézes Peti verekedős fajta, s ha beadja neki a derekát, őt is el fogja néha tángálni. Ha hozzám hűtlen lesz, meg is érdemli… Lehet, hogy hangosan gondolkodtam, mert Kaptár furán nézett rám:
– Folytasd… – vetettem oda neki szórakozottan.
– Máris. Tudod, hogy engem a feleségem elhagyott?
Ugyan honnan tudtam volna? Ám megjátszottam a tájékozottat:
– Természetesen.
– Azt is, hogy miért?
Némán ingattam a fejem, tippelni nem volt kedvem.
– Hát azért hagyott ott, mert nem vállalkozom. Szerinte lusta, renyhe fráter vagyok, és nem érdemlem meg azt a boldogságot, amit Ő tudna nyújtani. Érthető?
– Ha te mondod.
– Szükség van a mellékjövedelemre – folytatta emelt hangon –, mert csak abból lehet gyarapodni.
– Így igaz.
– Ebből a megállapításából következik, ha én vissza akarom kapni a feleségemet, jól jövedelmező mellékállást kell szereznem.
– Találtál?
– Már sok helyre bekopogtattam, de vagy elutasítottak, vagy csekély haszonnal kecsegtettek.
– Terved?
– Van egy ígéretes. Arra gondoltam, hogy elvállalom a hazánkat átszelő nemzetközi telefonkábel lefektetését.
– Egyedül?
– Dehogy! – mordult rám Bence. – Társaságot szervezek. Én leszek az ügyvezető…
Az angyalát, ezt jól kifundálta – ismertem el.
– Nagy segítség lesz a kormánynak, ha ezt a gondot leveszem a válláról.
– Az áldóját – helyeseltem.
– De csak a megyénket átszelő szakaszt készíttetném el…
– Miért?
– Már azért is nagy pénz ütné a markom.
– No persze…
– Ahogy megfogant bennem az ötlet, rögvest hazarohantam. Azonnal hozzáláttam a tervem részletes kidolgozásához. Több napon át étlen-szomjan dolgoztam. Elkészítettem a költségvetést, a munkatervet. Úgy alakítottam, hogy a kormánynak grandiózus munkát tüntessek föl, amiért szép summa üti a markom, de a bérköltséget minimálisra terveztem. Elvégre a haszon az enyém…
Már vele lelkesedtem.
– Remek ötlet!
– Érthető. De valami zavar, egy furcsa dolog. Nem ismerem a szárnyas állatok előfordulási helyeit… Az történt, hogy töprengés közben megakadt a tekintetem a fal felső sarkában lapuló denevéren. Addig néztem, amíg észrevettem, ő is engem les.
– A denevér?
– Fentről, a sarokból. Azt is megfigyeltem, hogy azt lesi, mit vetek papírra.
– A rohadék!
– Aztán már csak engem figyelt, állandóan…
– Csapd le onnan!
– Érthető, hogy nem volt más választásom, mert rájöttem, hogy a denevér a feleségem csábítójának tekintetét lövelli felém. Ráadásul a titkos tervemet is meg akarta kaparintani. Pimaszsága annyira feldühített, hogy a kezemben lévő tollat feléje dobtam. De elröppent. Fel a mennyezetre, a csillárra. Onnan nézett gúnyos tekintettel…
– A féreg!
– De én sem adtam alább! Nem voltam rest, fölmásztam a fotelba, onnan az asztalra, hogy megszorongassam a nyakát. Hanem a denevér nagyon magasan volt. Ekkor felkúsztam a csilláron a mennyezetig. Már-már elértem a rusnya férget, amikor reccs! A csillár leszakadt…
– Micsoda pech…
– Rázuhantam az asztalra, onnan a parkettra, az ötágú csillár színes üvegburáira. A szilánkok felsértették az arcomat, elöntött a vér. Ezen még jobban megdühödtem. Sorra dobáltam a denevér felé a könyveket, hamutartót, virágvázát, ami a kezem ügyébe került. Döngött a mennyezet, pergett a vakolat, szállt a mészpor.
– A cél a fontos. Azután?
– Valaki döngetett az ajtómon, de nem volt időm megkérdezni, ki az és mit akar. Nem tudtam kárt tenni a denevérben. A szemtelen, ronda féreg az ablak fölé telepedett. Bár nyitva volt, felkapaszkodtam és óvatosan felé nyúltam. Fellibbent, egy elegáns kört írt le a szobában, majd huss, kirepült. Kéz kézzel kaptam utána, de elvétettem. Kizuhantam az ablakon, két emelet magasságból.
– Ajjaj!
– Egy rózsabokorban landoltam. Óriási puffanás, elsötétült előttem minden.
– Csúnya dolog…
– A mentőben tértem magamhoz s hallottam, amint a mentőorvos ezt mondja: „Legszívesebben az elmeosztályra szállítanám!”
– ,Anyádat – gondoltam, s amikor a mentőautó lassított, feltéptem az ajtaját és kiugrottam. Egyet-kettőt bucskáztam az aszfalton, majd felpattantam és egy kapualjba menekültem.
Kaptár fásultan bámult maga elé. Indulatai lecsillapodtak, homlokán kisimultak a ráncok, mint a tó tükre vihar után. Tekintetét reám szegezte, fáradt mosollyal kérdezte:
– Ugye érthető az igazam?
Jó lett volna tudnom, melyikre gondol. A denevér féle história zavaros, de a feleségével kapcsolatban helyeseltem szándékát.
– Természetesen…
Ezt oly meggyőzően mondtam, hogy hálásan nézett a szemembe, mint aki megbizonyosodott arról, hogy mindketten normálisak vagyunk.
Vázlatok
Önarckép
Nemrég halt meg Hermann Imre mérnök-közgazdász, ismert újító, küzdő, Az én közgazdaságtanom című, remek könyv szerzője. Lánya bocsátotta Vadász János – a fenti könyv szerkesztője – rendelkezésére apja napjainkban is aktuális versét.
Miatyánk, ki vagy a mennyben fenn,
add nekem,
hogy legyen
egyszer egy munkahelyem,
melyen
nem bélyeg homlokomon,
hogy gondolkodom;
hol nem szégyen,
ha nem értem,
miért a legszebb érdem-ék
a naprakészen vezetett személyi kartoték;
hol nem a szabályok fura
guzsa
a tettek ura,
hol nem az értelmetlen-pontos
adminisztráció a fontos,
sem a hülye,
gügye
ügyek,
hanem –
bocsásd meg, hogy ilyet kimondani merek –,
az emberek.
Hol nem az a klassz,
ki mint kuvasz,
kisszerű,
hol a szervezés ésszerű;
hol nem úr a könny s ököl,
hol kirúgják azt, ki könyököl;
hol utálják
azokat,
akik a nagyokat
plagizálják
s a nyalást nem premizálják.
Szenteltessék meg a te neved
– kérésem rossz néven ne vedd –,
de add nekem,
hogy legyen
egyszer egy munkahelyem,
melyen
nem kell féltsem
bérem,
mert dühöngök a hülyeségen;
hol jól intézett dolgok
jelzik,
nem bérelt koboldok
zengik
a nagy tetteket;
hol nem lehet,
hogy az megbecsült,
ki csak csücsült
s bólogatott,
hallván fenti szónoklatot,
hol figyelem annak dukál,
ki hasznosat produkál
és nem idült
petárdákért hevült
munka helyett,
aki tett
és nem üdült.
Legyen meg a te akaratod,
de azt mégsem akarhatod,
hogy nekem
ne legyen
egyszer egy munkahelyem,
melyen
jellemző a nyugalom,
a munka célja nem látványos luftballon
s akié nagyobbat pukkan,
azé a jutalom.
Mindennapi kenyerem
add meg nekem
ma,
de úgy, hogy holnap ne kelljen
szégyelljem
magam miatta.
Bocsásd meg az én vétkem,
hogy nem értem
miért kell térden-
állva kérnem
bocsánatot, mert van saját véleményem,
s mert nincsen
megtörve gerincem.
Szabadíts meg a gonosztól,
a vállalattól,
hol ki dolgozik, az dőre
és az jut előre,
kinek legjobb gondja,
hogyan kapható a másik posztja;
hol ki nem dolgozik,
csak kapaszkodik
asztalába
– mert tétlen,
vétlen
minden hibába’–,
az juthat legelőre,
fel a tetőre,
lehet minden tett őre,
minden okos, jó kerékkötője.
Egyéb jellemzője?
Hát nem a szerénység;
az egyetlen serénység,
mi elvárható tőle
a figyelmesség,
nehogy egy új trónkövetelő
elkövessen olyan tettet,
melyet
bőven követett el ő.
Tudvalevő,
a magassággal nő
a saját érdemmel szembeni képzelő
erő:
a beképzelet,
s romlik az emlékezet;
büntetlen megfeledkezett,
honnan is érkezett.
Ne vigy kísértésbe atyám,
hogy tovább folytassam imám.
Ha tied az ország,
ne képezhesse koncát
az önzőknek,
törtetőknek;
az ítélőknek
a hasznos munka eredménye
legyen a mérce
s ne legyen védőpajzsa, érce
annak, ki a társadalom férce.
Ha tied a hatalom,
dicsőség,
hallgass meg,
akarom
ősrég,
add nekem,
hogy legyen
egyszer egy munkahelyem,
melyen
él és uralkodik,
most és mindörökké,
az emberi értelem
és egyenes jellem.
Ámen!
1969. augusztus 24.
És alig ért véget a szünet, hétfőn elkezdődött az anyanyelv hete az egész országban, és ez újdonság, mert eddig csak a magyar nyelvnek volt hete, de viszont most tekintettel vagyunk arra, hogy ebben a hazában, amelyik egy bölcső, nemzetiségek is ringatóznak, és joguk van ahhoz, hogy megvédelmezzük nekik a nyelvet. Ezt a tanár néni mondotta a magyar órán, nehogy váratlan érjen minket ez az esemény. És gondoljunk csak arra, hogy mennyit hánykolódtunk a népek óceánjában, amíg eljutottunk idáig. Mert hiába voltunk benn a harapófogóban, amikor törökökkel volt tele az ország, a másik oldalról meg a németek szorongattak, ma mégis magyarul beszélünk, és nem törökül vagy németül. És a magyar nyelv a világ egyik legszebb nyelve, mert árnyalatok vannak benne, emiatt mindent ki tudunk fejezni, amit csak akarunk. De ez csak akkor történhet meg, ha állandóan óvjuk és védelmezzük, mert veszélyek leselkednek rá, és amikor nem figyelünk oda, akkor alattomosan megtámadják, és elragadnak belőle egy-egy darabot, mint a tenger hullámai, a védtelen szigetekből. És ilyen veszély a sok idegen szó, mert ezek nem kérnek engedélyt, amikor bejönnek az országba, és most legújabban a hot dog jött be, ami nem más, mint forró kutya, de a virsli, ami helyet foglal ennek a közepében, az nem kutyából van, hanem rendes húsból, és ez ellen úgy tudunk a legjobban harcolni, ha nem hot dogot kérünk, hanem forró kutyát, és nyugodtan mondjuk meg, hogy sok mustárt tegyenek bele, de viszont a végét, amiben már nincs virsli, ne dobáljuk szanaszéjjel, mert akkor rövidesen kiflivégekkel lesz tele a város. És veszély az is, ha azt mondjuk, hogy suk-sük, mert ez a suk-sük nyelv, ami sajnos eléggé elharapózott, úgy hogy a kijelentést ne keverjük össze a felszólítással, mert ha összekeverjük, akkor jön létre a suk-sük, és ennek minél hamarabb gátat kell vetni. De veszély a trágárság is, és ez is elharapózott, de ezen nem is lehet csodálkozni, mert már a könyvekben is úgy beszélnek, hogy az ember legjobban szeretné befogni a fülét, és ha véletlenül regényíró lesz belőlünk, ami nem valószínű, mert rohanó korunk inkább azoknak a műfajoknak kedvez, amiket el lehet olvasni egy vagy két óra alatt, akkor se feledkezzünk meg arról, hogy mindent a maga helyén és az idejében. De ha nem írunk is regényt, akkor is vigyázni kell, mert az aluljárók tele vannak lézengő fiatalokkal, akik ott lopják a napot, és a legjobb, ha ilyenkor gyorsan hazamegyünk, mert ha mi is elkezdünk ténferegni, akkor ránk ragadnak ezek trágárok, mint a bojtorján, de nemcsak hogy ránk ragadnak, hanem esetleg mi is belekeveredünk ebbe a nemkívánatos társaságba, és akkor a végén ott leselkedik ránk az intézet vagy a börtön, és ez szomorúság jó szüleinknek, akik meghozzák az áldozatokat, és közben nem is sejtik, hogy mi ár elindultunk lefelé a lejtőn, ahol a legnehezebb a megállás. Ezért ápoljuk, műveljük és védelmezzük a nyelvet, amire annak idején anyukánk és az óvó néni megtanított.
Úgyhogy Gergővel elhatároztuk, hogy ezen a héten csak magyarul beszélünk egymással, elkerüljük az idegen szavakat, és az aluljárókat, nem trágárkodunk, nem mondjuk azt, hogy te hülye, nem hümmögünk meg morgolódunk, hanem szépen és ízletesen beszélünk, és ha ezt megszokjuk, akkor nem felejtünk el magyarul. És hétfőn belecsöppentünk a Paladin bácsiba és a Zuzorka bácsiba, akik a Múzeumkertben sütkéreztek a szélben, és mondtuk nekik, hogy csatlakozzanak hozzánk, és ezen a héten ők is csak magyarul beszéljenek. És Zuzorka bácsi mondotta, hogy ő ezt már régen megvalósította, és nemcsak ezen a héten, hanem még a jövő hónapban is magyarul fog beszélni, mert neki ez az anyanyelve, és ha kicsi korában nem inasnak adják, hanem iskolába járhat, biztosan tudna idegenül, de most már késő, és ha egy külföldi azt mondja, hogy Hotel Astoria, keményen összeszorítja a száját, és csak annyit mond, hogy ott van ni, és ebből nincs félreértés, mert még senki se jött vissza panaszkodni, hogy véletlenül a Hiltonba küldte.
És Paladin bácsi is csatlakozott, és mondotta, hogy ámbár ő csak egy nyugalmas állományban levő történelemtanár, de amikor még tanított, akkor is igyekezett a magyar nyelv szeretetére és helyes használatára ösztönözni a tanítványait. Csak most hirtelen eszébe jutott, hogy ezen az anyanyelvi héten gondolt-e arra valaki, hogy hazánkban sok ezer ember él, akinek cigány a nyelve, és ez is anyanyelv. És ne felejtsük el, hogy akkor védelmezzük és ápoljuk helyesen a saját nyelvünket, ha másokét is megbecsüljük és tiszteljük. És amikor kérdeztem, hogy ez intelem-e, mondotta, hogy csak egy nyugdíjas tanács, de azért jó lenne, ha nem feledkeznénk meg róla.
De még azt is tanácsolta, hogy addig futkározzunk, amíg lehet, mert ha a csontjai nem csalnak, jön a csapadék, és addig is használjuk ki az időjárást. Ezt a tanácsot meg is fogadtuk, úgy hogy lejött a tenyeremről a bőr, amikor hasra estem a kellemes időjárás miatt.
Magyar Nemzet, 1979. április 26.
A szerző maláj nyelvű költő, író, műfordító. 1942-ben született. Malajzia fővárosában, Kuala Lumpurban él. Sok elbeszélése, regénye, költeménye jelent meg eredetiben és angolul. Sokat fordít, főképpen angol nyelvű irodalmat, de más népek irodalmát is, angolból. Különböző lapoknak cikkeket is ír. A fordító több mint 20 éve levelez a szerzővel, műveit sokszor még kéziratban – eredeti maláj nyelven – kapja meg tőle, mint az itt közölt verset is.
ez
kazuárfa
művészi levelekkel
hegyes gyümölcsökkel
ez
kazuárfa
szép alakod
szél játszotta bánatos ének
éjfélkor olyan halk
ez
kazuárfa
magasba tör
halkan megkopogtatja az eget
hajnalban tiszta harmat mosdatja
ez
kazuárfa
szerelmem felkúszik
átitatja minden tettedet
jó barátként öleled a lelkem
kazuárfa
kazuárfa
a te állhatatosságod
az én érzéseim
kampung pengkalan asam,
kangar, perli, 1971.VIII. 17.
Dabi István fordítása
Homo Vitruvianus: az emberi test arányai
Kevéssel 80. születésnapja után, ez év januárjában hunyt el Tandori Dezső Kossuth-díjas, Babérkoszorús költő, az angol- és németnyelvű világirodalom klasszikusainak felülmúlhatatlan fordítója. Folyóiratunkban az alapítás évétől mintegy húsz éven át jelentek meg írásai.
1995-től verstant tanítottam az ELTE magyar szakán. Jó volt, szerettem csinálni. Aztán 1998-ban összeállt, különböző korúakból, különféle szaktárgyakat tanulókból egy érdekes kis csapat, akik nagyon szerették a verstant, de jobban a magyar költőket és még annál is jobban a saját költeményeiket. Merthogy mindnyájan verseket írtak és költőnek készültek. – Rendben – mondtam kifejezve vágyaikat –, ne beszéljünk ismert költők agyonunt verseiről, hanem tanuljuk meg a költői mesterség szabályait, az esztétikum megalkotásának módjait a ti verseiteken. – Óriási öröm, vihogás – az egyezség megszületett. Ennek első jelei voltak az Ezredvégben megjelenő „első versek”, amiket az órákon megvitattunk, és a közösség szigorú ítéletével bekerültek a lapba. Igen ám, de a szemináriumra közel húszan jártak, és ha mind csak egy verset írt volna hetente, már az is szétfeszítette volna az Ezredvég puha és vékony kötését (akkor még havilap volt).
Akkor megszületett a Nagy Terv: állítsunk össze a legjobb versekből egy antológiát, és – mi az nekünk? – adjuk is ki. A címen sokat gondolkodtunk, végül a Jég-tánc ötlet tetszett a legjobban, mert visszacsengett a Tűz-táncra, a hajdani híres-neves antológiára. Képes Gábor már a címadó verset is megírta, igen pompás kis darab lett. Bennem valami „mephisztói ördög” (ahogy Marsall László szokta volt mondani), azt duruzsolta, kéne néhány szúrópróbát tenni, hogy megértik-e a célzást az eljövendőnek remélt olvasók. Először diákokon végeztem próbaszúrást – az eredmény lesújtó volt, nem is hallottak róla. Aztán, már lassabban, óvatosabban, tanártársaimat környékeztem meg, és ha már egészen a közelükben voltam, fülbe súgva megkérdeztem, mit mond nekik a Tűz-tánc szó. Nem is hallottak róla. Életkoruk az enyémet közelítette, tehát a Tűz-tánc megjelenésekor – 1958 – alighanem ugyanúgy kamaszok, vagy valamivel idősebbek lehettek. Nem versolvasói kor, az igaz, de a Tűz-tánc nem versgyűjtemény volt, hanem kultúrpolitikai esemény.
Bánatosan számoltam be kutatásom eredményéről a körnek, és hosszas vívódás után a Kötél-tánc cím mellett kötöttünk ki: megmaradt a tánc és megmaradt a veszélyhelyzet. A megváltozott címhez Rózsa Dani írt remekbe sikerült programverset. A kötet címlapját és az illusztrációkat tatai ismerősöm, egy remek grafikus, Lévai Ádám készítette, álnevén Arany Áron, jelezvén, hogy bizony őt arannyal fizettük ki. A nyomdai munkákat Lányi György vállalta Mediant nevű nyomdájában, ami két évtizedig egyedül vállalta a magyar baloldal műveinek kiadását. (Ez idő alatt az Ezredvég is a Mediantnál készült.)
Lakásomban tornyokban állt az ezer példány – merészeltünk ekkora mennyiséget rendelni belőle –, és ide jöttek a kötetben szereplő ifjak, hogy dedikáljuk a kötetet mindazoknak, akiket arra érdemesnek tartottunk. Nagyon jó móka volt: a 20 négyzetméternyi szobában zsúfolódott a magyar Parnasszus legjava, a könyvek meg én. Adtuk körbe a köteteket, mindenki mindet aláírta. Közben persze énekeltünk, válogatás nélkül mindent, ami eszünkbe jutott. Ezer példányt dedikáltunk, ennyit küldtünk szerte a városban és vidéken is. Választ persze sehonnan nem vártunk – nem is jött.
Az egyik ilyen dedikált példányt Tandori Dezsőnek küldtük el, úgy is, mint az Ezredvég szerzőjének és sokunk kedvencének. Ő volt az egyetlen, aki válaszolt: a borítékban röpke pár szót írt egy képeslapra, és mellé tett egy összehajtogatott írógéplapot, rajta egy ceruzával rajzolt, nonfiguratív, geometrikus kép: lényege, hogy a háromszögek, téglalapok, rombuszok hegyes szögei összekapcsolják az ábrákat. A rajz címe ceruzával a lap alján: Mindenki sziget! A lap hátoldalán pedig: „Szeretettel a körnek.” Ő megértette, hogy összetartozunk, együtt dolgozunk, megérdemlünk egy közös tartózkodási helyet.
Utólag még egyszer köszönjük.
kollázs Tandori Dezső műveiből
vigyázott ki ne billentse egyensúlyából
a kalitkát
a madár fütyörészett az előpályaudvaron
veszteglő vonatban
de a szereplők s esetek kitaláltak
a pályaudvarról nagy nehezen kitaláltak
erről is szólt a cikk meg a négy madárról
voltam odaát – írta
voltam a nagyszobában
vagy egy fáspincében tánchelyiségben
voltam én már mindenfelé
Szpéró reggel háromszor ült az ujjamon
valaki visszamegy a vasárnap esti vonattal
előszomorúság fogott el az utópályaudvaron
de nem volt semmi baj
csontjaim vakon haladtak a kizárólagos
bezárólagos csendben
mindig valami zártságra törekedtem
és nem tudhatjuk hány telet élt meg odakint
a madár vagy az ember
életnagyságban folyik elhagyásuk
de mindez egyelőre nem fontos
minden az ellenkező hatást is elérheti
gyarapszik egyre a sose-volt
így mindenesedünk
így semmisülünk
ha a dolgok egyszer eltolódtak
erről is szólt a négy madár a cikkben
de vigyázott rám a négy madár
nem akartak egyensúlyomból kibillenteni
elfáradtak és nem volt már kedvük
további szereplőket és eseteket kitalálni
ezért aztán vigyázott rám a kalitka
nehogy kibillentsen egyensúlyomból
de nem volt semmi baj
fütyörésztem is az előpályaudvaron
kollázs Tandori Dezső műveiből
a város lakói nyaralnak eltávoznak
elváltoznak
nem tudom egészségesen-e vagy
kórosan
pirosodnak porosodnak korosodnak
állandóan porosodó virágok
és egy kicsit tovább kopaszodnak
a város eltávozott lakói nyaralnak
mintha utolsó hetük jött volna el
vagy mintha ők mentek volna el érte
azt akartam elmondani hogy
tudhatnám pontosabban a keresztutcák nevét
ehhez kéretik elolvasni mindazonáltal
hogy a virágok állandóan porosodnak
a város nyaraló lakói eltávoznak
nehogy a keresztutcákban elporosodjanak ők is
megint kiéleződtek a dolgok
egyelőre ez nem a vége
a fürdőszobában már elzártam
a forró vizet
még épp a vízállásjelentés előtt
a városlakó virágok elporosodtak
de tulajdonképpen majdnem üres az utca
egy kopaszodó utcaseprő magyaráz valamit
egy hölgynek aki a városban nyaral
de nem tudja elég pontosan a keresztutcák nevét
nyaralni mentek a város eltávozottjai
mintha utolsó utáni hetük jött volna el.
kollázs
úgy napozni mintha írnál
és nem lesz semmi baj
egy mondat módosulásai
ma szabadságra mentek
végül másképp lesz minden
lila fehér piros és rózsaszín menyecskék
hosszú álom végén
a tök belsejébe állítják a gyertyát
itt éjszaka versek járnak
valamit bennem elindítanak
fehér vásznam halála napján
a fel-nem-vevő gép hazaküldött
tudósítónk a kaputelefon-tudós
vajon milyen anyagot készít
csak tudnám milyen anyagból készült
a kaputelefon
Budapesti lovas szobor (A Szépművészeti Múzeum tulajdona)
Hölgy hermelinnel
Leonardo da Vinci ördögi múzsája (Salai)
Utolsó vacsora
„Ha sokáig nézi az ember az Utolsó vacsorát, előbb-utóbb felhagy a kompozíció tanulmányozásával, és a festményen lezajló dráma kezdi foglalkoztatni. A világ valamennyi remekműve közül ez a legirodalmiasabb; azon kevés alkotások egyike, melyek hatását szavakba lehet foglalni, sőt a leírással ez a hatás még fokozható is.”
Kenneth Clark: Leonardo da Vinci
Angyali üdvözlet
500 évvel ezelőtt, 1519. május 2-án halt meg Leonardo da Vinci világhírű festő, feltaláló, matematikus, író, polihisztor. Tevékenységét az alábbi tanulmány-részletekkel, valamint a folyóirat illusztrációs anyagával idézzük fel.
Most pedig elérkeztünk ahhoz a ponthoz, melyet általában Leonardo festői pályafutása csúcsának tartanak: az Utolsó vacsorához. Ez az a pillanat, amikor a Leonardo-kutató óhatatlanul elbizonytalanodik, nyomasztóan hat rá a remekművel foglalkozó tetemes mennyiségű írás, s a festmény vitathatatlan nagyszerűsége. Ennél is bénítóbb azonban, hogy a képet jól ismerjük. Hogy is bírálhatunk egy olyan alkotást, melyet gyerekkorunk óta ismerünk? Leonardo Utolsó vacsoráját ma már szinte úgy tekintjük, mint a természet művét, nem pedig, mint emberi alkotást; és éppúgy eszünkbe sem jut, hogy formáját kritizáljuk, mint ahogy például a brit szigetek alakja sem késztet vitára senkit. Az effajta képnél nem az okoz nehézséget, hogy tudjuk-e az érzelmeinket elemezni; a kérdés az, vajon kelt-e egyáltalán érzelmeket bennünk a látvány. Persze több úton is el lehet jutni az esztétikai elemzéshez. Közelebb visz célunkhoz, ha elképzeljük azt a napot, amikor az Utolsó vacsora még nem létezett, Leonardónak szembe kellett néznie az üres fallal és a szigorú patrónus támasztotta követelményekkel.
Az Utolsó vacsorát Lodovico il Moro parancsára festette a domonkos kolostor, a Santa Maria delle Grazie refektóriumának falára. Valószínűleg 1495-ben látott munkához, de a rendi levéltár elpusztult, és az a kevés dokumentum, ami fönnmaradt, 1497-ből származik, amikor a festmény már majdnem kész volt. A herceg 1497. június 29-én jegyzékben szólította fel titkárát, Marchesino Stangát, utasítsa a firenzei Leonardót, hogy fejezze be a Grazie refektóriumában megkezdett munkát, és fogjon hozzá a terem szemközti falához. Tehát az Utolsó vacsora munkálatai ekkor már a befejezéshez közeledhettek, Pacioli a Divina Proportionéhoz 1498. február 9-én írt ajánlásában pedig úgy beszél róla, mint ami már elkészült. A hiányzó dokumentumokért kárpótol bennünket néhány szemtanú fennmaradt beszámolója, többek között a novellaíró Bandellóé, amit – bármennyire közismert is – idéznem kell, hiszen Leonardo munkastílusáról minden másnál elevenebb képet ad.
„Leonardo gyakran már kora reggel felkapaszkodott az Utolsó vacsora előtti állványzatra, és napkeltétől napnyugtáig étlen-szomjan munkálkodott, le sem tette az ecsetet. Máskor három-négy nap is eltelt anélkül, hogy dolgozott volna, ám mindennap több órát töltött a teremben, vizsgálgatta, bíráló szemmel méregette az alakokat. Azt is láttam, hogy amikor pillanatnyi szeszélye éppen úgy kívánta, otthagyta a Corte Vecchiát, ahol a csodálatra méltó lovat mintázta agyagból, és egyenest a Graziéba sietett. Felkapaszkodott az állványra, fogta az ecsetet, húzott néhány ecsetvonást az egyik alakon, aztán hirtelen felkerekedett és elsietett máshová.”
Léda
A szokatlan munkamódszerből következik, hogy a festmény nem készülhetett al fresco technikával; tudjuk, hogy Leonardo olajat és firniszt tartalmazó festékanyagot használt. A fal nedves volt, s a festmény ennek hamarosan kárát látta. Antonio de’Beatis már 1517-ben azt jegyezte fel, hogy a munka kitűnő, noha a fal nedvessége vagy más balszerencse miatt romlásnak indult; Vasari pedig, aki 1556 májusában látta, így írja le: „rossz állapotban van, csak összefolyó foltokat látni”.
A lehangoló tények ellenére a Santa Maria delle Grazie tragikus roncsán valamelyest felsejlik az eredeti kép varázsa, és ez értékesebbé teszi a freskót a Leonardo-tanítványok sötét tónusú, lágy másolatainál. A fény és az atmoszféra érzékeltetése, aminek alapján Leonardo műveit mindig meg lehet különböztetni tanítványaiétól, bizonyára az Utolsó vacsorának is megkülönböztetett jelleget adott; és a freskó, talán éppen tétovasága folytán, megőrzött valamit atmoszferikus karakteréből. A kísérteties foltok a falon – „haloványok, akár az őszi levelek árnyai” – lassan hatalmukba kerítenek bennünket, ne gondoljuk, hogy csupán a képzettársítások nyomán fölkeltett érzelmek miatt. Az átfestés és a pusztulás ködfátyolán át még felfedezhetők az eredeti alkotás emberfeletti formái – mintha nem is emberi kéz teremtette volna őket –, s e formák összjátékának drámájában fölleljük azokat az értékeket, amelyek ezt a freskót az európai művészet alapművévé tették. Leonardo művészi alkotóerejének érzékeltetésére elegendő összehasonlítanunk az Utolsó vacsorát ugyanennek a témának korábbi ábrázolásaival. Ghirlandaio és Perugino festményei csupán egy-két évvel előzték meg a freskót, de azt a kompozíciótípust képviselik, amely a hívőket majd ezer éven át kielégítette: tizenegy apostol ül egy asztal hosszanti oldalán, egymástól függetlenül, nyugodt testtartásban. Esetleg beszélgetnek vagy bort isznak. Jézus középen foglal helyet, János pedig kényelmetlen pózban hajtja fejét az ölébe. Az asztal felénk eső oldalán magányosan ül Júdás. Láttuk, hogy Leonardo a Háromkirályok hagyományos ikonográfiájától eltávolodva új értelmet is adott a jelenetnek. Ugyanez a helyzet az Utolsó vacsorával is. A régebbi festők a communio, az Istennel való egyesülés, sőt a korabeli olasz szóhasználat szerint az áldozás pillanatát örökítették meg, a nyugalom pillanatát, amikor az apostolok valószínűleg gondolataikba mélyedve elmélkedtek. Leonardo ezzel szemben köztudomásúan azt a rettenetes pillanatot választotta, amikor Jézus így szólt: „Egy ti közületek elárul engem”. Az addig békésen üldögélőket villanásnyi idő alatt egységbe forrasztja a bennük támadt érzelem.
Egység és drámaiság: Leonardo Utolsó vacsoráját ez a két alapvető érték különbözteti meg a téma korábbi ábrázolásaitól. Érdemes megvizsgálnunk, milyen eszközökkel sikerült ezt az egységet és drámaiságot megteremtenie. Kezdjük a környezettel: semmit sem találunk, ami elvonná figyelmünket a cselekménytől. „A históriákban ábrázolt alakokra és egyéb testekre ne rakj soha annyi cicomát, hogy elfedjék az alakok formáját s magatartását vagy az említett testek lényegét” – írja a „Trattató”-ban. A színhely annyira kopár és szigorú – tökéletes ellentéte a korábbi ábrázolásokon látható fantáziadús, tetszetős belső tereknek –, hogy a másolók szinte kötelességüknek érezték, hogy vonzóbb környezetet alakítsanak ki. A freskón egyetlen véletlenszerűen odavetett motívumot sem találni – röpdöső madarakat vagy csevegő tanítványokat. A perspektíva enyészpontja a főalakban fut össze. Minden forma, minden mozdulat egy dologra összpontosul. Drámai és formai feszültséget teremteni mindig nehéz feladat, s csaknem megoldhatatlan, ha tizenhárman ülnek egy asztal körül. Korábban a festők meg sem próbálták a szereplőket egyetlen motívumnak alárendelni, beérték az alakok tetszetős elrendezésével. A barokk mesterek, akiknek fontos volt a kompozíció egysége, a megvilágítás és a rövidülés leleményes fogásaival oldották ezt meg. Ezáltal azonban le kellett mondaniuk a témához illő nyugodt, kiegyensúlyozott hangvételről, ami így néha olyan heves és zűrzavaros jelenetet eredményezett, mint amilyet Tintoretto San Paolo-beli alkotásán láthatunk: szolgák hada és bámész idegenek között kavarognak, harcolnak az apostolok. Leonardo bizonyos értelemben ugyanazt a megoldást választotta, mint a Háromkirályokon – egységbe foglalt két dinamikus tömeget oly módon, hogy az egyensúly egyetlen ponton nyugszik. A látszólag egyszerű elrendezés bravúros lelemény. A tizenkét apostolt két csoportba rendezte, mégpedig úgy, hogy a hattagú csoportok önmagukban is tökéletes egységet alkotnak, de az alakok mozdulatai révén a központi figurához is elevenen kapcsolódnak. Nem ismerjük azokat a fázisokat, amelyeken keresztül Leonardo eljutott a végső megoldáshoz. Az Utolsó vacsorához készült vázlatokból csak néhány, a kompozíció-tanulmányokból pedig mindössze kettő maradt fenn, amelyek közül a kidolgozottabb, a velencei Accademia vöröskrétarajza a legrejtélyesebb Leonardo-művek egyike. A rajz rossz – Krisztus jobb karja és kézfeje gyerekes, az alakokból a mesterkélt elevenség dacára hiányzik a még sebtében odavetett leonardói firkálmányokat is megszépítő életszerűség: a szereplők merevek, majdhogynem archaikusak. A legjobb Leonardo-szakértők némelyike éppen ezért kétségbe vonta hitelességét; az alakok fölött olvasható, ugyanazzal a krétával írt felirat azonban alighanem Leonardo keze írása. Arra kell gondolnunk, hogy itt kizárólag az apostolok sorrendje és főbb tulajdonságai érdekelték. A tanulmány a kompozícióról nem árul el semmit, csak annyi nyilvánvaló belőle, hogy 1495 körül készült, és Leonardo ekkor még nem gondolt a két önálló egységet alkotó csoportra, Júdás pedig továbbra is az asztal felénk eső oldalán ül. Utóbbi motívum egy másik fennmaradt tanulmányon, a windsori tollrajzon is megjelenik, de ezen a lapon a mester már a drámai egység megteremtésével foglalkozott. A kompozíció mellett látható egy másik vázlat, amelyen azt a már-már elviselhetetlen feszültségű jelenetet fontolgatta, amint Krisztus a tálba mártott kenyeret nyújtja Júdásnak.
E vázlatok és a végleges kompozíció közötti időszakban Leonardo minden bizonnyal mérhetetlenül sokat dolgozott, rajzai és tanulmányai azonban, amelyek során a nagy mű fokozatosan elnyerte végleges formáját, sajnos, szinte kivétel nélkül elvesztek. Bírálatnak hathat, ha azt mondom, hogy az Utolsó vacsora apostolcsoportjain túlságosan is érezhetők a végső megoldásra tett erőfeszítések. Látszik rajtuk, hogyan módosított Leonardo minden egyes mozdulatot, számította ki az alakok közötti távolságot, tartotta egyensúlyban az ellentétes gesztusokat. A freskó eszményien szemlélteti a festészetről írt értekezését. Mert találnánk-e az elméleti fejtegetéseivel egybevágóbb példát a Krisztus jobb és bal oldalán látható apostolok két csoportjánál, akik úgy fordulnak a kép középpontja felé, hogy tengelyükkel lépcsőzetesen perspektívát formálnak a főalak körül; vagy annál az elrendezésnél, ahogyan a mester a három bal oldali, kíváncsi tekintetét feszülten Krisztus felé fordító apostollal a jobb oldalon két kifelé figyelőt állít szembe, akik azonban kezükkel lefelé mutatnak, úgy hogy tekintetük iránya, amely találkozik Simon félelmetes pillantásával, a kezük vonala mentén mintha visszaperdülne. Egy ilyen mozgássorozat megszerkesztése kétségtelenül a művészetben rejlő szellemi erők egyik legragyogóbb megnyilvánulása, de ha a másolatok alapján mondunk ítéletet, a festményt lenyűgöző, ám hideg és akadémikus szellemi produkciónak látjuk. A kompozíció tengelyében elhelyezett, a két csoport tömegét egyensúlyban tartó Krisztus-alakot mélyebben rejlő indítékok formálták. Megfejthetetlen rejtély, hogy Leonardo nyilvánvaló szenvtelensége, az alapvető emberi érzelmektől való elzárkózása, minden idegenszerűsége mellett hogyan tudta ezt az egyszerű, megindító és egyetemes vonzerejű alakot megalkotni.
Ha sokáig nézi az ember az Utolsó vacsorát, előbb-utóbb felhagy a kompozíció tanulmányozásával, és a festményen lezajló dráma kezdi foglalkoztatni. A világ valamennyi remekműve közül ez a legirodalmiasabb; azon kevés alkotások egyike, melyek hatását szavakba lehet foglalni, sőt a leírással ez a hatás még fokozható is. Merőben más, mint például Veronesének, a dekorativitás egyik legnagyobb mesterének festményei, amelyeken előfordul, hogy a mozdulatoknak, a zaklatott hangvételnek, a ruháknak és a szereplők arckifejezésének semmi köze sincs a cselekményhez, és kizárólag a festői hatás kedvéért kerültek a vászonra.
Aligha kell leírnom, amit már oly gyakran elmondtak, hányféle taglejtéssel fejezi ki Leonardo a tanítványok érzelmeit, és mennyire fokozza e gesztusok hatását a szembeállítás: a faragatlan, indulatos, ártatlanságát harciasan bizonygatni akaró Péter ellenpontja a higgadt János, aki békésen üldögél, tudja, senkinek se jutna eszébe őrá gyanakodni, Péter kezének íve János és Júdás feje között hidat alkotva az ártatlanság és a gonoszság ellentétét hangsúlyozza – le bellezze con le bruttezze – mondja Leonardo – paiono piu potenti l’una per l’altra 2. A freskón látható összefüggéseket, a drámai fogásokat örök érvényűen elemezte Goethe, azon kevesek egyike, akit önnön zsenialitása képessé tette arra, hogy Leonardóról ítéletet mondjon. Bossi „Cenacoló”-ról írott esszéje az Utolsó vacsora legjobb irodalmi értelmezése. Ha íróember elemzését olvassuk egy festményről, gyakran felmerül bennünk, hogy amit az író a drámai géniusz megnyilvánulásának tart, a véletlen műve, amelynek a festő a legkevésbé sem volt tudatában. Leonardo esetében azonban nem ez a helyzet. Jegyzetfüzeteiből és a művészettel foglalkozó elméleti írásaiból tudjuk, milyen átgondoltan törekedett a téma irodalmi eszközökkel történő bemutatására. Minduntalan hangoztatja, a festő tanulmányozza a taglejtéseket és az alkalmas mozdulatokat, s változatosan egymással szembeállítva kapcsolja őket össze. „Az a figura a leginkább dicséretre méltó – írja –, amelyik mozdulatával legjobban kifejezi a lélek szenvedélyeit.” Ritka szerencse, hogy egyik jegyzetfüzetében fennmaradt egy olyan, mozdulatokra vonatkozó feljegyzése, mely illik az Utolsó vacsorához. „Egyik, amint ivott, és a kelyhet a helyén hagyta, és fejét a kérdező felé fordítja. A másik összekulcsolja ujjait, és kerekre feszült szempillákkal (con rigide ciglia) fordul a társa felé. A harmadik széttárt kezekkel mutatja tenyerét, a vállát felhúzza füle irányában, szája álmélkodó (fa la bocca della maraviglia). Az egyik a másik fülébe súg, az hallgatja és feléje fordul, fülét feléje hajtja, egyik kezében kés, a másikban a kés által félig elvágott kenyér. A másik fordultában s kezében a késsel, e kézzel fölborít egy edényt. A jegyzetben szereplő gesztusokat – fogalmazzuk ekképp – Leonardo még nem osztotta ki a szereplőknek. Érdemes ezért megnézni, melyeket tartotta meg közülük. Szent Andrásban könnyen fölismerhetjük a bocca della maravigliával jellemzett, vállát felhúzó férfit; Szent Péterben pedig a szomszédja fülébe sugdosó, kezében kést tartó embert látjuk. Az ujjait összekulcsoló alak mozdulata kevéssé fokozná a kompozíció mozgalmasságát, Leonardo tehát el is hagyta, hasonlóképpen hiába keresnénk az ajkához poharat emelő figurát. A feljegyzés megfigyelés alapján készült, s ahogy az Utolsó vacsora kompozíciója egyre magasztosabb lett, a mindennapi életből vett mozdulatok túlságosan közönségessé váltak. De a hirtelen megforduló, s a poharat fölborító férfi különös átalakuláson ment keresztül. Júdásnak jutott ez a mozdulat, csakhogy kés helyett zacskót szorongat, pohár helyett pedig egy sótartót borít fel; ezt a babonások még manapság is baljós előjelnek tekintik.
A modern emberre az Utolsó vacsora értékei közül nem a gesztusok sokfélesége, változatossága hat a legmélyebben – pedig mily nagy gondot fordított erre Leonardo. Azt sem hiszem, hogy érzéketlenségünket az a zavar okozná, amely az északi embert a déliek erőteljes taglejtései láttán elfogja. A Háromkirályokkal szemben nem érezzük magunkat kényelmetlenül. Talán azért sem, mert a kép befejezetlen. Az alakok mozgása itt a festő ecsetjének szinte még érzékelhető lendületéből fakad. Az Utolsó vacsorán minden megdermedt. Van valami félelmes abban, ahogy ezek a súlyos alakok mozognak, valami ellentmondás keletkezett, miközben az aprólékos munka során mindegyik taglejtés elnyerte tökéletes képi kifejezését. Mindennek persze mélyebb oka van. Az érzelmeket kifejező gesztusok ereje spontaneitásukban rejlik, s éppen ez hiányzik az Utolsó vacsorán látható mozdulatokból. Leonardo, mint már említettük, tudatosan kizárta a zsáner jellegű taglejtéseket. Az egész jelenetet a legmagasabb rendű klasszikus művészet hangulatában akarta megjeleníteni, és kissé zavaró, ahogy a klasszicizmus rátelepszik az élet iránti ösztönös fogékonyságára. Az apostolokat a belőlük áradó életerő miatt nem tarthatjuk emberfölötti lényeknek, másrészt viszont oly fennköltek, hogy ekkora elevenség nem illik hozzájuk.
Most ismét arról kell beszélnünk, milyen végzetesen megváltoztatta a freskót a fejek átfestése; hiszen ha az eredeti indulatot és drámai feszültséget tükröző arcokat láthatnánk, bizonyára kevésbé éreznénk mesterkéltnek az így alárendeltebb szerepet játszó mozdulatokat. Az otrombán festett fintorok, amelyek az idő és a restaurátorok munkája nyomán ránk maradtak, elborzasztották volna Leonardót, hiszen a „Trattato” számos fejezete tanúsítja, mennyire fontosnak tartotta az arckifejezést, és leírta, miként kell a festőnek minden leleményét latba vetnie e kifejezések megfigyelésekor, lerajzolásakor. Akkor mérhetjük fel a bennünket ért veszteséget, ha megnézzük a fennmaradt néhány rajzot, különösen a Windsorban őrzött két remekművet, Fülöpöt és az idősebb Jakabot; és ne feledjük, mindkét arc drámai feszültségét a mester még fokozta volna a festés során, nem is modell után készült fejeket látnánk, hanem az érzelmi állapotok olyan koncentrált és teljes megtestesülését, mint a legjobb klasszikus drámákban.
* * *
Rendkívüli művészi teljesítménye mellett ebből az időből származik legbonyolultabb és legnehezebb tudományos és gyakorlati munkáinak egy része is. 1505-ben készült a madarak repüléséről szóló kézirata, ez a téma élete utolsó napjáig foglalkoztatta. Az ókori kísérletezők után nyilván nem ő volt az első, aki szeretett volna olyan gépezetet konstruálni, amellyel az emberek repülhetnek. Roger Bacon szerint „lehetne készíteni egy repülő szerkezetet, ha az ember a közepére ül és egy gépezetet forgat, amely a mesterségesen megalkotott szárnyakat oly módon működteti, ahogyan a repülő madaraké csapkodja a levegőt”. Hasonló találmányokat a repüléssel foglalkozó legkorábbi – 1485 körüli – Leonardo-rajzokon is láthatunk, amelyek az első gépezetek vázlataihoz hasonlóan tanúsítják, hogy a kísérletezgetések során még nem gondolt végig minden problémát. Jellemző gondolkodására, hogy 1505-ben a repülés elveit ismét a természetben tanulmányozta. Feltételezte, akárcsak a repülés úttörőinek mindegyike, hogy az ember a madarakhoz hasonlóan képes a levegőbe szállni, s kéziratában szinte kizárólag repülő madarakat ábrázoló, kisméretű tanulmányokat láthatunk. Tizenöt évvel ezelőtt még azt állítottuk volna, hogy feltevésére tökéletesen rácáfol a légcsavaros repülőgép feltalálása. A vitorlázó repülés fejlődése azonban a leonardói megközelítési módot látszik igazolni: a repüléstan mai szakemberei egyre nagyobb figyelemmel tanulmányozzák a madarak mozgását. Könyvemben nem foglalkozom Leonardo találmányaival, de a repülésről készült tanulmányainak művészetéhez is közük van, hiszen vizuális felfogóképességének átlagon felüli gyorsaságát bizonyítják. Szem- és agyidegei alighanem oly különlegesen érzékenyek voltak, mint néhány híres atlétáé, és segítségükkel Leonardo a madár mozgásának azokat a fázisait is le tudta rajzolni és írni, amelyeket a lassított film feltalálásáig senki sem észlelt.
Festészetéhez ekkoriban közvetlenebbül kapcsolódott egy másik tudományág, az anatómia. Firenzei tartózkodása idején bejárása volt a Santa Maria Nuova-kórházba, ahol – Anonimótól tudjuk – lehetősége nyílt boncolásra. A B jelzetű anatómiai kézirat rajzainak majdnem mindegyike ekkor keletkezett. A legtöbbön izmok, főként a láb és a comb izomzata látható; ily módon Az anghiari csata tanulmányaihoz kapcsolódnak. Valamelyest igazolják azt a régi gondolatot, miszerint a mester azért végzett anatómiai tanulmányokat, hogy alakjait tudományos alapossággal ábrázolhassa. Ő viszont többnyire csak a kutatás kedvéért kutatott, az anatómia pedig egyike volt azoknak a tudományágaknak, melyek révén a természet működése iránti kíváncsiságát kielégíthette. Michelangelóval ellentétben nála sosem vált a festői kifejezés eszközévé. A festőket voltaképpen óvja ismereteik helytelen használatától: „Ó, te anatómus festő – jegyzi föl a valószínűleg Rómában, 1514 körül írott E jelzetű kéziratban –, vigyázz, nehogy a csontok, az inak, az izmok túlságos hangsúlyozásával próbáld meg kifejezni az aktok érzelmeit, mert akkor a munkád lélek nélkül végzed.”
* * *
Miközben a hegyeket járta, feltámadt érdeklődése a geológia iránt, s leginkább az foglalkoztatta, miként kerülhettek kagylók és megkövült tengeri állatok a tengertől távol eső magas hegyvidékekre. Az az alaposság, kitartás és tárgyilagosság, amivel egy-egy ilyen problémát vizsgál – a Leicester-kézirat számos lapját ez tölti ki – gondolkodásmódjának csodálatos példája. Egy pillanatra sem fogadja el a különleges teremtés gondolatát, és döntő érveket vonultat föl azzal a feltevéssel szemben, miszerint a vízözön sodorta volna a kagylókat a hegyek közé. Végül feltételezi, hogy egykor az egész vidéket tenger borította, s megpróbálja ennek okát kideríteni. Geológiai megfigyelései így embriológiai és összehasonlító anatómiai vizsgálódásaival együtt arról tanúskodnak, hogy a XIX. század számos kiváló tudósát megelőzve, készen állt arra, hogy az evolúcióelméletet tudományos széles-látókörűséggel mérlegelje.
Geológiai tanulmányaira időnként mint a művészettől a tudományhoz való átpártolásának bizonyítékaira hivatkoznak; de bármennyire szigorúan tudományosak is kutatásai, ezek életének minden szakaszában képzeletének szövevényével fonódtak össze. A föld csontjainak tanulmányozása sem kivétel. A sziklaképződmények mindig érdekelték, és az 1508–1510 között készült windsori sorozaton azokat a felszíni kitüremkedéseket, réteggyűrődéseket vázolta fel, ahol a sziklák áttörik a kényelmes humuszt, és ezáltal napvilágra kerül az ősi, zord masszívum, amelyen az élővilág tengeti veszéllyel teli életét.
A párizsi Szent Anna harmadmagával című kép hátterében tökéletesen megfogalmazódik Leonardo fölfogása: a földet bolygónak tartotta, s olyan távolságból szemlélte, ahonnan az emberi élet már nem látható. A műről nem maradtak fenn dokumentumok, de a hozzá készült s reánk maradt tanulmányok, valamint a kompozíció jellege egyaránt azt sugallják, hogy Leonardo a munkát Milánóba való visszatérte után, legkésőbb 1510-ben festette. A mester keze nyomát csak a végtelenbe nyúló, finom háttéren fedezhetjük fel. A fejeken hiába is keresnénk a Mona Lisát jellemző érzékeny ecsetkezelést, a finom anyagszerűséget. Egyes részletei befejezetlenül maradtak, így például a Mária lábát borító lepel alig több egy körvonalnál. Mégis el tudjuk képzelni, milyen finom, ritmikus, összefogott lehetett volna ez a rész, hiszen a Louvre-ban és Windsorban őrzött rajzok tanúsítják, hogy Leonardo rendkívül alaposan készült fel műve megalkotására, amikor azonban elérkezett a pillanat, és a vázlatokat föl kellett volna használnia a festményhez, a végső megfogalmazás iránti ösztönös ellenszenve arra kényszerítette, hogy befejezetlenül hagyja a képet. A drapériatanulmányoknál is érdekesebbnek találjuk Leonardo Szent Anna fejéhez készült saját kezű rajzát. A festményen és a vázlaton látható fejek közti különbségnek részben kétségtelenül a mester az oka. Mert például ő változtatta meg a hajra boruló kendő formáját, még hangsúlyosabbá téve általa a háromszög-kompozíciót, és lehet, hogy az alakot is szabályosabbá akarta formálni. A különbség azonban annak is tulajdonítható, hogy a fejet az egyik tanítvány festette, s munkája annak a közismert igazságnak a példája, miszerint a nagy mester tanítványa est plus royalista que le roi 3. A festett Szent Anna konvencionálisan leonardói arckifejezésében van ugyan némi báj és mesterkélt rejtélyesség, a rajzból sugárzó emberi rejtély azonban sokkal mélyebb és titokzatosabb.
* * *
Leonardo a legnagyobb állhatatossággal, szinte e gondolat megszállottjaként a víz mozgásával foglalkozott. Életének különböző időszakaiban ezt a rögeszméjét félig-meddig gyakorlati célok szolgálatába tudta állítani, amikor csatorna- és öntözőrendszereket tervezett. De feljegyzéseinek mennyisége – írásainak legnagyobb és legcsüggesztőbb hányada – és a rajzok színvonala azt bizonyítja, hogy szenvedélyének a gyakorlati élethez nem volt köze. Az örvénylő vízről készült tanulmányok némelyikének a mester formaérzékét legnyilvánvalóbban tükröző rajzok közt a helye, és ugyanabból a titokzatos forrásból születtek, amelyből a csomók és indák iránti vonzalma is sarjadt. Egy másik windsori lapon a víz hajzuhatag és virágok formáját ölti, tekergő fonadékokban ömlik alá, egy zsilipen átzubogva tucatnyi apró örvénnyé bomlik, mintha egy nyaláb hosszú, tekervényes indájú páfrányt látnánk. Leonardo szeme emberfeletti gyorsasággal tudta megragadni a látványt, a víz mozgásában észrevette a dekoratív elemeket is. Ezt a pillanatfelvételek utóbb igazolták, így a rajzokat valóban tudományos hitelűeknek kell tekintenünk. Miközben félig-meddig megigézve meredt a nyughatatlanul áramló vízre, megfigyeléseit az imagináció birodalmába kezdte átvinni s összekapcsolni őket a teljes, katasztrofális pusztulás mindig is kísértő gondolataival. Most az egyszer mintha őt is befolyásolta volna a közhangulat, a XV. század utolsó éveiben ugyanis számos profetikus írás jelent meg, mely azt jósolta, hogy a világot hatalmas özönvíz fogja elárasztani. A jövendöléseket, melyek a reformáció korában megjelent apokaliptikus írások sajátos válfaját képviselték, az egyház elítélte, ám a hivatalos cáfolat dacára mélyen hatottak az egyszerű emberekre, és tudjuk, sokan fel is készültek a katasztrófára, eladták házukat, a dombtetőkre menekültek – olyannyira, hogy Németország bizonyos részein egész falvak néptelenedtek el. Jellemző Leonardóra, hogy ő, aki gyakran szólt megvetően a közkeletű babonákról, az özönvíz-jóslatokat engedte befészkelődni a tudatába. Egybevágtak saját legmélyebb meggyőződésével: a természet rejtett pusztító erőit – Leonardo szerint – mindössze egy vékonyka, gyenge kéreg borítja, s ezek az erők bármely pillanatban kitörhetnek és elsöpörhetik az elbizakodott homunculusokat, akik azt merik állítani, hogy mindennek mértéke az ember. Különös véletlen, hogy az özönvíz-jóslatok a Leonardóval bizonyos értelemben rokon Albrecht Dürerre is hatottak.
* * *
Leonardo 1519. május 2-án halt meg a Cloux-i kastélyban. Rajzainak, kéziratainak hatalmas gyűjteményét barátjára és tanítványára, Melzire hagyta. Ezekből tulajdonképpen meg kellene értenünk a jellemét. De hiába ez az óriási anyag, a mesterről alkotott kép úgy változik, akár a felhők. Leonardo a művészettörténet Hamletja, akit minden embernek újra kell értelmeznie önmaga számára, s noha igyekeztem tőlem telhetőleg személytelenül értelmezni életművét, tudom, hogy munkámban mégis sok a szubjektivitás. Művészetében néhány dolog egyértelmű és meg is fogalmazható: például, hogy szenvedélyes kíváncsisággal vizsgálta a természet titkait, s embertelenül éles szemmel fürkészte ezeket, követte a madarak röptét, a hullámok mozgását, ismerte a maghéj vagy a koponya szerkezeti felépítését, papírra vetette a legközönségesebb mozdulatot vagy az alig észrevehető, futó pillantást. Művészetében mégis vannak feloldhatatlan akkordok. Könyvemben mindvégig hangsúlyoztam az egyik ilyet, a festészet esztétikai, illetve tudományos megközelítése közt feszülő ellentétet, az előbbi alapvetően, sőt szélsőségesen romantikus, El Grecóéhoz és Turneréhez hasonlítható, az utóbbi pedig – gondoljunk csak az Utolsó vacsora kompozíciójára – kiindulópontja a későbbi korok akadémizmusának.
Még zavarba ejtőbb a rajzok és a jegyzetfüzetek között mutatkozó ellentét. Írásaiban – amelyek a gondolkodó elme működésébe bepillantást engedő ránk marad beszámolók közül az egyik legterjedelmesebb és legtökéletesebb gyűjteményt képezik – szinte nyoma sincs az emberi érzelmeknek. Semmit sem árulnak el kedvteléseiről, hangulatairól, egészségi állapotáról, azt sem tudjuk meg belőlük, mi volt a véleménye a körülötte zajló eseményekről. De ha félretesszük a kéziratokat, és a rajzokat nézegetjük, kiderül, hogy milyen érzékenyen és gyöngéden reagált az emberi érzésekre, s ezt nem tulajdoníthatjuk kizárólag a kifinomultan működő szemidegnek. A természet tanulmányozásában elmerülve egyre kevesebb figyelmet fordított az emberi nem megismerésére, s ebből talán kiolvashatjuk a leonardói életmű egészét egységbe fogó elvet. Az első pillanattól kezdve mániákusan foglalkoztatja a növényvilágban és élőlényekben megtestesülő életerő, majd tudományos stúdiumaiban előrehaladván ráébred a természeti erők roppant hatalmára, s úgy véli, a tudomány az alkalmas eszköz, amellyel ezeket az erőket az emberiség szolgálatába lehet állítani. De minél többet tud meg róluk, annál inkább megbizonyosodik az ember tehetetlenségéről; hidrodinamikai tanulmányai meggyőzik, az ember nem tud úrrá lenni a vízen, geológiai vizsgálódásai során pedig megbizonyosodik arról, hogy a föld olyan világrengető megrázkódtatásokon ment keresztül, amikhez képest a közönséges földrengés csak távoli, halk visszhang; az embriológiában eljut a teremtés legfőbb, s a tudomány által megoldhatatlannak tűnő rejtélyéhez. Ezek után már nem tarthatta az intellektust a legfelsőbb rendű dolognak, az embert a természet középpontjának, aki így következésképpen fokozatosan kiszorult képzeletéből, és ha meg is jelent Szent Anna vagy Keresztelő Szent János képében, már nem emberi többé, hanem az erő és rejtély szimbóluma, annak a világnak hírnöke, amelyet Leonardo da Vinci, a tapasztalás megszállott híve földeríteni nem tudott, ám arra jogot nyert, hogy létezését kinyilatkoztassa. La natura e pien a d’infinite ragioni che non furono mai in esperienza. 4
Molnár Magda fordítása
1 In.: K.C. Leonardo da Vinci, Corvina Kiadó, 1982. [vissza]
2 „A szépség a csúfság mellett sokkal hatásosabb, egyik a másik által” [vissza]
3 Magyar szóhasználatban: pápább akar lenni a pápánál. [vissza]
4 A természet tele van olyan igazságokkal, melyek még soha nem jelentek meg a tapasztalatban. [vissza]
A hit nem ijedhet meg – Opus 77.
Ady Endre emlékére
„Mikor félnem kellene is, én bízom Benned. Isten által dicsekedem az ő igéjével.” (56. zsoltár 4-5.) Az igéből szőtt énekeiről híres, izraeli Dávid király írta le ezt a sort, amikor üldöztetéseket szenvedett el Saul király részéről.
Dávid tudta, hogy a félelem a hit ellentettje. Ugyanúgy előrevetít, mint a bizakodás. Kisugároz. Csak más előjellel. Nem szabad édesgetni a rossz gondolatokat. Ha meg is fordul a fejében az embernek a feladás, el kell utasítani, ki kell zárni rögtön.
És valóban, olykor az Örökkévalóval való dicsekedés, a Vele folytatott bensőséges kapcsolatról történő bizonyságtevés nagy erőt képvisel a sötétséggel szemben. Aki hisz Istenben, annak nem szabad kételkednie. Írja Góliát legyőzője. „A hit a nem látott dolgokról való meggyőződés.” Mondja Pál apostol a Héber levél 11. rész 1. versében. A félelemmel megkötözött személyek is előre látják, mi fog történni. Csak nincs erejük megtagadni a negatív forgatókönyvet, és behelyettesíteni egy-egy igével az elkedvetlenítő szóbeszédet.
„A szeretetben nincsen félelem, sőt: a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.” (1. János levél 4. 18.)
Nagyon szemléletes jelenet játszódik ezzel kapcsolatban, a Sámuel első könyvének 18. részében. „Másnap pedig megszállta Sault az Istentől küldött gonosz lélek, és prófétálni kezdett a maga házában; Dávid pedig hárfázott kezével, mint naponként szokta, és a dárda Saul kezében volt. És elhajította Saul a dárdát, azt gondolván: Dávidot a falhoz szegezem. Dávid két ízben is félrehajolt előle. És félni kezdett Saul Dávidtól, mert az Úr vele volt, Saultól pedig eltávozott.” (10. vers)
Nem Dávid kezdett félni, akinek fizikailag lett volna jogalapja erre. Hanem a vádló és a támadó fél kezdett rettegni kiszemelt áldozatától. Mert nem az igazságot képviselte. És megszólalt a lelkiismerete.
Dávid még nem volt Izrael tekintélyes királya, amikor legyőzte Góliátot, a filiszteusok hősét. Akkor sem félt. Öt sima, fehér kövecskét válogatott ki, a parittyájába. (Ezek isten igéjét jelképezik a bibliai hermeneutika szerint.) S ezeket „lőtte ki” az óriás homlokába. Az éles kavics átszakította Góliát homlokán a bőrt és megrepesztették a homlokcsontot. A háromszor akkora ember rosszul lett, megszédült. Ekkor Dávid odasietett és levágta a saját kardjával a fejét. „Így jár, aki Isten népét gyalázattal illeti.”
De ettől az eseménytől kezdve sem volt sima útja a királyságig. Az akkor hivatalban levő Saul király, igaz, magához költöztette, mint vitéz hazafit, de irigységgel tekintett rá. Amikor gonosz szellem (démon) gyötörte Sault, arra kérte Dávidot, hogy hárfázzon neki. Attól jobban lett, mert Dávidban már akkor fészket rakott a Szent Lélek. Isten Szelleme áradt ki a zenéjéből. Ez megnyugtatta a féltékeny királyt. De amikor makacs harag és ok nélküli gyűlölet gyötörte, dárdájával célba dobott. És Dávid volt a célpont. De a kis, vörös harcművész időben elhajolt. (Képtelen volt félni.) Jó példa.
Dávid ugyan feleségül vehette Mikált, Saul lányát. De ez sem eredményezett békekötést az apóssal. Üldözni kezdte Saul Dávidot. Azzal a szándékkal, hogy likvidálja. Dávid bujkált az erdőkben, hegyekben. Kivárta, amíg az Úr lehetőséget ad neki a „tanításra”. Egy éjjel Saul éppen aludt, amikor Dávid rátalált. A király testőrei is elszunyókáltak. Mégsem állt bosszút Dávid. Elmagyarázta Saulnak, hogy ezzel bizonyította be, ő nem sietteti a „rendszerváltást”.
Dávid kivárta, amíg felemeltetett. Nem magát emelte fel. Bár megtehette volna. Mégis az oda-fel valókkal törődött elsőnek. Kereste először Isten Országát és annak igazságát, utána foglalkozott a földi, testi dolgokkal. (A hatalommal és a karrierrel.) És megadattak Neki. Felülről. Nem ő kaparta ki a tíz körmével, úgymond, a gesztenyét. Hagyta, hogy a fenti, legfelsőbb hatalom nyújtsa át a jutalmat. Nem vette el idő előtt az örökségét.
Bár ő is bűnös emberként élte a praxist. Semmivel nem volt különb, mint más „alapjáraton”. Amikor Nábál nem adott neki ennivalót, annak ellenére, hogy Dávid kis serege rendszeres védelmet nyújtott számára, el akarta hirtelen haragjában pusztítani a kevély és ostoba gazdát. Épp nekiindult a bosszúnak, amikor Nábál felesége, Abigél (a híresen bölcs asszony), lebeszélte erről. Akkor rádöbbent Dávid, mennyire nagyot tévedett. És Istenre bízta a bosszút, Aki meg is cselekedte. (Nábál másnaposan hallotta meg a hírt, hogy a neje kiengesztelte Dávidot. Ettől megszédült. Belehalt a rettegésbe.)
Dávid királyként is követett el hibát. Tudjuk. Elcsábította Betsabét. (Aznap épp nem volt kedve a harchoz. Otthon maradt.) A férjét megölette a csata hevében. (Ezért Isten tőle is elvette a békességet egy időre.) Absolon fia, vetélytársként kezelte, ellene fordult. Elvesztette Betsabé tőle való, első fiát is. De meg tudott térni. (Metanoia.) Az 51. zsoltár erről szól. „Tiszta szívet teremts bennem, az erős szellemet újítsd meg.” A töredelmes, bűnbánó szív újra kedves tudott lenni Isten számára.
S Izrael legsikeresebb korszaka kezdődött el Dáviddal. A prosperitás és az áldás ideje. És folytatódott a Betsabé második fiával, Bölcs Salamonnal. Aki apja, Dávid vetésének köszönhetően, aranyból készíttetett el minden használati tárgyat. Olyan bővelkedés köszöntött Izraelre, amilyen még nem létezett. (Az ezüstnek nem volt értéke, mert szinte minden aranyból volt.)
Nem volt különb Dávid, mint más, de hagyta, hogy a képességeit Isten csiszolja tökéletesre. A hit legyőzte benne a félelmet.
Mit mond ez nekünk ma, a posztmodern kor vége felé? Még mindig a több ezer éves igék, példabeszédek érvénye hat. Milyen súlyos, elodázhatatlan tanulság adódik Dávid pályaképéből? Nem a pénz az isten. Nem a karrier. Nem az ismeretek gazdagsága. Nem a szex. Nem a hormonok. Nem az adrenalin. Nem a virtuális játékok. Nemcsak az élvezet. Nem az anyag. Nem is a mű. Nem a művészet. Nem a kicsikart siker. Nem is a közszereplés. Mindezek jó dolgok lehetnek, ha nem válnak bálvánnyá. (Ha nem okoznak függőséget.)
A boldogságot valami más adja. Amit Ady mondott. Csak a szívébe láthassak be néha!
Angyal a Sziklás madonnából
(Ady Endrének, 1957-ben)
Mindenféle Dereglyén
és Holdnak Vágtatáson
s Menton felé s a talján
kisasszonyoknál és ahol
Dózsa-trón s Bottyán-sátor áll
s a himalájás kvadrigán
csak térdünk van, csak térdünk;
van hát mit betakarjon
a méhesbeli álom.
Jöhettek mindig, győzők.
(Ady Endrének, 2002)
A félig se kész embervilágot
a Vér-És-Arany visszavette.
Két gyatra gyomfát sem hagyott az álnok,
Eufráteszt, koszos eget se.
Csak némi poklot. Néma-vaksüket
népek sovány üleppel ellepik
olajsáros járdaszegélyüket
a kegyhelytől a gyorssegélyhelyig.
Hullámpapírján eldől a szerelem,
forró hólyagja érzi a tél döfését
s helyben ürül; a szabadság idelenn
alig több, mégis, mily zöld a reménység!
Egytál ételként osztja az enyhe húsvét
önnön testét; az arca szomorú-szép.
(Ady Endrének, 2003)
Idetévedt, darabka márciusban
vizslatom ezt a szendergő világot,
légisztráda, hajónyom, selyemút van,
és enyhe éj, amerre benne járok.
Kitakargatom félszűz bakfisom,
roppant élvezem, amikor beletűnök,
pikáns kis arcán semmi pókiszony:
újraálmodott, bocsánatos kis bűnök
bujdokolnak szájzugi mosolyában,
lélek jár, édes nyálgyöngy születik;
lüktető nyakán, hóna alatt már nyár van,
iramodhatsz alvó csillagokig,
mélyre hatolhatsz derengő köldökén át
(meg se sejtse a viviszekciót!),
hol zúg a zsiger, hömpölyögnek a vénák,
virágzanak az evilági jók.
Rózsafény méz illata jár a völgyben,
asztagvároson búzaszag, hajnali láz…
Engem érez titkon kellemes hölgyem,
mulatós gróf bár halálig agarász.
Hajh, Uram-Istenem, öreg ember vagyok én már s öregségembe nem igen sikerült sokat átlopnom a fiatalságomból. Hanem a forradalmat ma is olyan bolondosan szeretem, mint valamikor régen, és Petőfi Sándort jobban. Jobban, egyre jobban szeretem, búsabban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos suhancot. Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. És esküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai ibolya-szemei s jobban, mint Barabás Miklós – önmagamnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani: hogyan látom én. Aranyos, csúnya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség-Etna, mely nem tud úgy haragudni s tombolva rombolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóbban. Egy osztályozhatatlan valaki, egy Petőfi, aki annyira sem vitte, hogy azért szeressék, amit ő szeretett.
Szeretett: ez a gyűlölködő, okvetetlenkedő, nyugtalan, rossz fiú szeretett eleddig leghatalmasabban szeretni Magyarországon. Gyilkolt a szeretetével s mert önmagát is érdemesen tudta nagyon-nagyon hevesen szeretni, mészárszékre vitte önmagát. Vágóhíd, tagló és vér soha együtt ilyen felséges élet személyébe, sorsába – soha még – be nem avatkoztak. Szégyelljétek magatokat halottak, élők, falánk senkik, kik írtatok Petőfiről eddig, de szeretni igazán nem tudtátok. Úgy kell őt szeretni, hogy fellángoljon tőle ismeretlen pora – s önmagunk megkorbácsolásával. Miként Simon, a remete tette, úgy kell felülni a Petőfi dicsőségének magas kőoszlopára s éhezve, ázva, csak az ő dicsőségét hirdetni.
[…] Nem igaz az, hogy Petőfinek, a mészáros fiának nem hiányoztak az élet szerencsés születettjeinek sokféle kényelmei. Hogy akként nem hiányoztak, miként s mivel is ő nem érezhette ezeknek a szükségét, sem a jogát. Cézár-természet volt ez a verselő Cassziusz s mindnyájunknak meg kell tépnünk a ruhánkat, ha arra gondolunk, mi mindent kívánt hasztalanul, teljesíthetetlenül Petőfi Sándor, akiből s diákos dacból történt tragédiájából ezeren éltek s jól megvannak ezeren. Petőfi Sándor, akit a viharok csillapultáig nem utaztathatott külföldi kéjúton dús családja, Petőfi Sándor, akinek nem adatott meg, hogy Döblingben halott vagy Turinban élő istent csinálhasson magából. Neki csak az volt szabad, hogy menjen a mészárszékre, ahonnan jött s vegye komolyan azt, amit sok-sok dús politikus és hatalmas hadvezér nem vett komolyan.
[…] Úgy, ahogy élt és van ez az ember, ez az istennél több ember, pórul jár, ha meg nem hal. Nincs olyan isten, hogy mi meglássuk, ki volt, mi volt, ha véletlenül életben marad. Bár predesztinációs hitű ember vagyok s az ilyen „ha”-kat egyidőben erkölcstelennek és tudománytalannak is vallom. Valóban, a Petőfi Sándor élete nem lehetett más, mint amilyen volt s nagyszerű milyenségétől így, csakis így lehetett s lehet kápráznia ma is a szemünknek.
[…] Az 1848-as félmunka keservesen megbosszulta magát e földrajzilag és különben is elátkozott nemzeten. Ha akkor egészen megcsináljuk azt, amit akkor harmadrészben csináltak s amiből azóta is vissza-visszacsipegettek, nem itt tartanánk. Bizonyos dolgokat, históriaian nagyokat csak egyetlen egyszer s egyetlenegy időben lehet megcsinálni. Ha Kossuth akkor nem kívánt volna kedves barátságban maradni a Habsburgokkal, a kortárs Csák Mátékkal, a cifraruhás nagypapokkal, ma nem itt tartanánk bizony. Az a lekicsinyelt ifjú ember, az a Petőfi Sándor, az a zenebonás népköltő tízmillió embernél tisztábban látott, jobban látott.
* * *
[…] Petőfi legnagyobb petőfisége, hogy az igazságtalanságait is mindig az igazság szerelmes hevületében követte el. De én azt vallom, hogy neki mindig igaza volt, csupán akkor nem, amikor önmaga ellen hibázott. Más embernél másként van: mindig igaza van, avagy soha sincs igaza, ami mindegy, de ez filozófia és Petőfi még a filozófiának is természetesen és tornyosan fölötte áll.
[…] A bajoknak baja pedig az volt, hogy Petőfit különösen megátkozta a sors a művész-lélek eddig felderített legnagyobb átkával. Ez az átok: keservesen, sziszifuszi eredménytelenséggel kívánni a hasonlóságot a nyugodt, pocakos lények életéhez. Ő, a kóbor exszínész, az izgága politikus ifjú, a már szinte őrjöngő arisztokrata természet, okvetlenül sóvár irigységgel emlékezhetett Berzsenyire. […] Nagy baj volt az is, hogy Petőfire túlságosan s nem alkalmas időben hatott „kincse”, legdrágább olvasmánya: Saint-Juste-nek egy könyve. Egész vigasztalan, nehéz és szomorú magyarságommal udvarolok Petőfi emlékének azért, mert nem tudott csupán versíró lenni.
[…] Gömör vármegye táblabírája, az egy időben még egy kicsit nemességével is kérkedő Petőfi, hamarosan megbánta, hogy kocsis-fajta nagyurakkal evett egy tálból cseresznyét. Lentről jövő, hírre-kapott embernek rövid, de bizonyos fátuma ez: akármilyen isteni gőgű, megszédül a társadalmilag magasabban állók hódoló barátkozásától. Petőfi büszkébb, erősebb volt, mint mások lettek volna az ő helyében, de ezen a bárányhimlőn neki is túl kellett esnie.
[…] Csinálhatott volna Petőfi nyolcvanszor újabbat a poézisban, ha a Parnasszust el nem hagyja vele, nem történik annyi sok baj. De Petőfi sokszor nagyon rossz, de gyilkos rímeivel, soraival az akkori Magyarország legkényelmesebb uraira lövöldözött. Nagyon utálta a mágnásokat, holott máig terjedt tapasztalataink szerint akkor és még ma is a „törzsökös nemzet”-nek ez a legkulturálisabb csoportja. Ebből is kiválik általában a katolikus mágnás s ezt én – mint majdnem négyszáz esztendős kálvinista – szomorúan ismerem be. Petőfi – s jól tette a maga idejében – nem kínlódott ilyen újfajta megkülönböztetésekkel: egyformán utált minden mágnást. De észrevette, hogy a falusi kúriák legwerbőczyesebb népe – kicsi kivétellel – talán még hitványabb és ártalmasabb az akkor úgynevezett arisztokratáknál. Petőfi volt az első, aki észrevette, hogy a lecsüggedt koldus nemesség és az eleven pórság közül kell jönniök az új, vezető magyaroknak. Meg tudta érezni a zsidóság hivatottságát a kialakulandó, új magyar társadalomban, de eleve elátkozta a leendő, hazug, nacionalista Rákosi Jenőket. Ez a Rákosi-fajta már jelentkezett a Petőfi idejében s hogyne gyűlölte volna őket Petőfi, aki mindené volt, az egész életé, minden emberé s az egész világé. „Megnézem a tengert – írja Kerényinek –, melyet annyira óhajtok már látni, mert hisz ez rokona a szívemnek, mély és viharos. Megnézem Shakespeare, Shelley és Byron hazáját, a sötét Angliát, s… a fényes Franciaországot…”
Furcsa dolog ez: én – néhányszor már bevallottam – a demokráciát, mai formájában nem tartom túlságosan gyönyörűnek. De okvetlen és elkerülhetetlen lépésnek a haladás felé s szükségesebbnek, mint Franciaországnak, mint bármely országnak, essünk túl rajta, mert túl kell esnünk rajta s nem igen akad érv a kíméletre. A legifjabb mágnás-generációnk – szégyen, hogy erről mi komolyan s kötelességesen beszélünk – tanultabb, de elfogultabb s betegebb a réginél. Nyomorult közjogi helyzetünk szerint nem az ipari munkás a legerősebb fegyvertársunk közkatonai rangban, hanem a földhöz ragaszkodó paraszt. Petőfi nem alkudott, Petőfi nem alkuszik s Petőfi a forradalomé volt. Nem szabadság kell nekünk, romantikus, szilaj, pusztai szabadság, de az a szabadság, amelyet Petőfi csak sejtett. Ütni, vágni, fiatalságot teremteni ez, öregségével dicsekvő országban: „az én kardom nem füzfa…”, „A lobogómmal még találkoztok” – ezt mondta Petőfi.
* * *
[…] Petőfi nem volt az a boldog Herkules, aki elbírja a beteljesedéseket se csókban, se dicsőségben, se másban. Nála minden beteljesedés egy-egy csapás: Júlia, a politikai diadalok, a barátságok, a pénz és a népszerűség. Szilveszter ő, az Apostol meg nem békíthető, örökösen lázas, olykor őrjöngő Szilvesztere, akinél a forradalom célja: a forradalom. Nem egyszer ő maga is megdöbben a saját törik-szakad forradalmár voltától s nem meri hinni, hogy a forradalom után az ő számára semmi sem következhetik. Ilyenkor szánja ő magának Lamartine szerepét, ilyenkor erősíti magát Louis Blanc olvasásánál s ilyenkor hisz – persze – mint egy gyermek.
„Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék. Ami egy szóval annyi, mint republikánus, mert a republikának nem az a főjelszava, hogy le a királlyal, hanem a tiszta erkölcs.”
„A monarchia emberei nem hiszik, vagy gátolni akarják a világszellem fejlődését, haladását s ez istentagadás. Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem, látom, miképp fejlődik, látom az utat, melyen megy. Ő lassan lép, minden száz vagy néha ezer esztendőben tesz egy lépést, de miért sietne, hiszen ráér, mert övé az örökkévalóság. Most újra emeli lábát, hogy egyet lépjen a monarchiából a respublikába… követem dicsőséges nyomdokát.”
Petőfi azt hitte, hogy az ő sötét, kis Magyarországa nagyságosan végigcsinálhatja Franciaország minden világrengető megmozdulását; két-három forradalom eseményét és tanulságát akarta ráhúzni arra a kis országra, mely igazában forradalmat se akart. Siratnivaló komolysággal s bolond-szép buzgalommal játszotta Pesten a jakobinus-vezér szerepét Petőfi.
„Bátran és kérlelhetetlenül kimondott meggyőződésemnek inkább leszek mártírja, hogysem gyávasággal vádolhassam magamat. Mert én önmagammal akarok békében élni s nem a világgal.”
Csodálkozik, hogy nemcsak a ravasz, úri reformer bácsik, de az esernyős forradalom leghősködőbb ifjai is máról-holnapra megokosodtak. Nem érti, hogy az emberek félnek egy kis vérontástól, holott vérontás nélkül nincs átalakulás. Politikai szereplése egyforma szerelmi szereplésével s egész, nyugtalan életével. Azt hiszi, hogy a „békés Lafayettek” az okai a forradalom meghőkölésének s még szentebbül hiszi, hogy az isteni nép csak riadóra vár, hogy véresre tapossa a feudális világot.
Pedig 1848. március 18-ig Petőfiék egy kis úri forradalom részére kaparták ki a parázsból a gesztenyét. S amikor a Batthyány-kormányt kinevezték, Petőfire s néhány zabolázhatatlan társára nem volt többé szükség. S Petőfi csak későn kellett újra, mikor az ijedelemből felocsúdott bécsi udvar az úri forradalom gyümölcseit visszamarkolta. Ekkor már újra nem akarták agyonverni, mert bántja a jóságos királyt és zavarja az urak lakomáját. Jókai, hajlama szerint, a maga lágy, de szimatos okosságával nem esett át e válságokon: ő a körülményekhez szegődött. Jaj volna elképzelnem is, hogy Petőfi szemeiről leesik a szent hályog, mielőtt meghalt légyen. Megérdemelte, hogy ezer csalódás után is azt higgye, hogy Magyarországon nagy, komoly forradalom tombol, mely mindenkinek a forradalma. Holott igazi forradalmár nem volt itt őrajta kívül s ő azért volt forradalmár, mert még a szíves lehetőségekkel sem tudott megalkudni.
Csak szláv származásával tudom azért egészen megmagyarázni Petőfi forradalmárságát s páratlan internacionalizmusát. S egyéniségére és poézisára egyaránt ritka szerencsével kerülte el a német hatást. Ez nyilván nem is lehetett másként s ő azokat a németeket szerette csak, akik az ortodox németség szemében máig is hiányos németségűek. Pest falu volt még, Petőfi pedig, a magyar puszták Petőfije, „A természet vadvirága”, szomjúhozta a várost, az igazit. Oh, mennyire vágyott látni, utazni, milyen áhítattal tervezgette Párizs megnézését.
Minden, ami név, múltban vagy távolban, kultúrát, nagy kultúrát jelentett, az ő papirosán mitológiaivá vált. Ez a beteges, néha delíriumos, titokzatos nosztalgia cselekedtette, hogy ő vágyakozásai szerint látott, akart látni mindent a maga korlátolt tornapiacán. Úgy csinálta a forradalmat, mintha Párizsban élne, úgy haragudott, utazott s mart, mint Heine. Úgy fájlalta, csúfolta a világot, mint Byron és ha szabadságot emlegetett, fiatal tüdővel s gyermekes rajongással fújta azt világszabadsággá. Az ő népimádása az internacionalizmus egy kényszerű rítusa volt s ő nem is a népet, hanem a népeket szerette. A népek: – amikor ezt kimondta vagy leírta, mindenható erők világraszóló lázadását érezte.
Kevesen látták eddig még meg, hogy a Petőfi vallása, a bennünk és a mindenségben fejlődő világszellem, a legmagasabb és legmélyebb gondolat volt akkor. És hogy az úgynevezett legújabb művészeti evangélium is voltaképpen csak ennek a vallásnak nagyobb szótárú katekizmusa.
Az a magyarság, mely övéinek exhumált porai fölött cifra püspökkel mondat cifra beszédet, gyalázatosan bánt vele akkor is. Akkor sem volt képes, ma sem az, Petőfit látni, szeretni, hálásan dicsőíteni olyanként, amilyen. Lehúzza magához, meghamisítja, befogja kicsinyes érdekeinek igásszekerébe, mert mégsem bánhat el úgy vele, mint Heinével Németország.
Meg kellett halnia, hogy rosszabbul ne járjon: de Werbőczy és Kossuth nemzete akkor elbánt vele, hitegette, hívta, uszította, kihasználta, megalázta s elrúgta. Ezt teszi vele ravasz, hódolást színlelő formában ma is, s ma nem mehet síró, szegény, cirógatást váró, mostohagyerekként a kis Bem apóhoz, aki szintén nem tudta, kicsoda is az ő Petőfije. Ahhoz a Bemhez, akiben igazán látom és elhiszem, hogy a lengyel a Kelet franciája, mert generózus, mert ágál s mert tudatlanul is felér egy germán tudóssal.
Magyarország úgysem adott Petőfinek semmit, s amit adott, színlelt kölcsön volt. Petőfi adta, hogy szíve örömére visszakaphassa. Egyébként is már minden elvégeztetett, s ha nagyon és hidegen elmélkedünk róla, még igen jól is járt Petőfi. Ami ragyogás lehetséges volt ezen a poros, szomorú levegőjű tájon, kidélibábozta magát, elragyogott s a többit nem volt volna érdemes megvárni.
* * *
[…] De valahova menni kell, Mezőberény nem jó rejtekhely, külföldre menni sok pénz és boldogság-hit kellene s egyikből sincs sok. Már közel járhatott az a kozák, aki a halálát hozhatta és Petőfi kedvetlenül habozott: Damjanichhoz meneküljön-e, vagy az ő Bem apójához. Dühvel érezhette azt is, hogy a felfordult, zavaros, katasztrófa felé lódult kis országban éppenséggel senki sem látja be, hogy Petőfi miért kerülje el a bajt. Bántódásait, jogos szitkozódásait annyi megaláztatás miatt, színészkedésnek tartották: haragszik, mert fél. És önmaga mögött állott – önmaga, aki büszkén hirdette, hogy ő a pillanatelhatározások hőse s az a Petőfi megfizeti az olyan adósságokat is, melyekről versekben adott kötelezvényt.
[…] Annyi bizonyos, hogy mikor Petőfiék Erdély felé indultak, nem a halálba akartak menni, de Petőfi már a halált se bánta. Tisztán nem látott, de annyit okvetlenül, hogy nagyon megcsalta az élet s nagyon megcsalta ő is önmagát. És vitték öntudatlanul: a bajokkal teltség, az élettel túlságosan jóllakás, melyet ma krisztusi sorsnak keresztelnek el a farizeusok és tudatlanok, a vég felé. Mintha Krisztusnak egyéb öröme és kedve se lett volna, mint a meghalás, csak azért, mert végül meg kellett halnia.
Meg kellett halnia Petőfinek is, jó is volt, hogy meghalt, gondolt is reá, egy-két meghalást már magában cipelt, ám dehogy is akart meghalni. Úgy ment a kétségbeesett bizonytalanságnak, mint maga az Isten tenné, ha ember volna: hátha történik valami jó, mikor már rosszabb úgy se jöhet.
Hideg rázta a saját bátorságától s a már biztosra vett nyaktöréstől Magyarországot, amikor Petőfije elindult életét elintézni. Mindenki magát féltette, a maga bőrét, a maga kis gyáva életét; mindenki a maga volt kurázsiját átkozta. Ki az ördögnek jutott itt akkor eszébe, hogy Petőfivel mi van és mi lesz, s kinek volt itt akkor ideje és esze azon gondolkozni, mije volt e korszaknak Petőfi?
S a nagyszerű önáltatások gyönyörű, páréves ködéből egy véres színű, nagyobb ködbe vész el az ifjú Petőfi alakja. A nem alkuvóé, aki azért élt, harsogott, hogy hamar végezzen el mindent, s hogy ne legyen belőle megalkuvó. Úgy látták, hogy a vesztett csata után még inalva inalt magát menteni egy nagy kukoricásba. Nem hiszem, megállott biztosan a kukoricás előtt, mely jelképe a magyar életnek, a magyar rengetegnek. Nem, ide már nem volt semmi kedve újra bemenni, kétszer nem történik csoda, életnek itt az ő élete több volt a többinél. Megvárta, míg sárba tapossák megvadult szláv katonák, kikhez az ő vére hasonló volt, s akik tudnak ölni, élni és meghalni nagyszerűen.
Renaissance 1910. jún. 10. – aug. 25.
Tanulmány
E rég elavult verset, melyet kedvetlen órában
az ismeretlen Adynak írtam: ajánlom ma
a bajtársnak és a jóbarátnak.
1.
Hajdan mint bajnok társa mellett,
melletted mentem harc elé:
neked egyfelé győzni kellett,
nekem harcolni kétfelé.
Győztél, s a harc uj harcot ellett,
visszáját untig meglelé,
s harccal a szívem ugy betellett:
alélva kérdem: több jön-é?
Ó te rég ismert ismeretlen,
ki mellé csúful emlegettek,
kinek nem tudtam lenni társa,
de egy anyánk volt: Magyarország:
Mégis vérek vagyunk mi ketten,
bár ellentétek, együtt eggyek,
harcom a harcod folytatása,
s testvérül szólok ime hozzád:
2.
Kit nem értek, kit sose láttam,
ki mellé csúful emlegettek,
ki vagy, bár nem szeretsz, barátom,
jobb mint sokan, akik szerettek,
halld, már a hangom alig hallszik,
mint lámpa, melyet elfeledtek,
egyedül és lassan kialszik,
s a koncert egy hanggal fakóbb,
s egy szinnel némább lesz a rajz itt,
hol együtt voltunk hallhatók:
megint álomba hull Magyarhon?
szólnak már titkos altatók.
Még egyedül te állsz a parton,
éjig a bukó napra nézve,
s hogy jő mögötted, nő az alkony
hátad mögött, nem veszed észre:
Ébresztő, ébredj! Vagy kivárod,
hogy a hazug hold megigézne?
Neked kell mindent megcsinálnod,
azt is ám amit én akartam:
te kiállod! (Én már kiállok.)
Én már elhallgatok zavartan,
Nem értek hangos lenni. Téged
Meghallanak. (Én már meghaltam.)
És kincsemet hagyom tenéked:
elődöm voltál, légy utódom:
az üszköt, ami bennem égett,
máglyádra vetve, elhuzódom.
3.
Nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Nem! nem! Bűn volt, amit beszéltem,
mikor a szivem arra gondolt,
hogy száljon el dalom a szélben:
amit zengtem, örökre zengtem,
és nem halhatok meg, ha éltem,
Nem értek néma lenni. Nem, nem!
S szavam pelyhét nem vethetem
idegen ajk sodrába. Ennen
törvényem lenni végzetem…
………………………………
………………………………
………………………………
s mig képet oltáromra vágni,
avagy szinnel igézni birok,
idegen kép nem fogja látni
hajolását acél nyakamnak,
s csak oly istent fogok imádni,
akit én alkotok magamnak.
Részlet a Muzsikus képmásából
Soha kedvetlenebbül nem fogtam tollat – (ki mindig inkább súlyos kötelességnek, mint örömteli megkönnyebbülésnek éreztem az írást) –, mint most, amikor néhány szót kell szólanom olyan ügyben, melyre gondolni sem tudok lehangoltság nélkül. Irodalmi pártingerkedések folynak ma, e nehéz napokban, mikor minden egyebet inkább vártunk volna mi, szegény jóhiszeműek; s régen elültnek s elintézettnek hitt ádázkodások vicsorognak újfent kellemetlenebbül, csúnyábban, gonoszabban, mint valaha. Egészen a szélső személyességig; tiszteletre méltó és derék emberek, kitűnő írók és költők ízetlenül baljóslatú megtámadásáig, megfenyegetéséig. Mi ez, az istenért? Mit nem szabad még elkövetni a háború rettenetes örve alatt?…
[…] Térjünk azonban a dologra! A Budapesti Hírlap hasábjain valaki Dunántúli 2 álnévvel levelében közölte Ady Endrének pár sornyi írását, mely tényleg »magánlevélül« íródott. Iskolásfiúk kérdést intéztek Ady Endréhez, hogy mit tart a sokat emlegetett Gyóni Géza versei felől, s Ady megfelelt kurtán, magyarosan, őszintén; kicsit tán idegesen és óvatos enyhítések, udvarias körülírások nélkül; az ilyen beszéd már sajátja; bár néhányan, barátai, az ő érdekében jobb szeretnők másképp. Az iskolás fiúk e sorokat rögtön elvitték vagy küldték ama Dunántúlihoz; ki tán nincs is nagyon mélyen elrejtve a Bakony vadonában, ha ilyen könnyen meglelhető s irodalmi »jury«-nek vádaskodó, sunyi iskolás gyerekek számára rögtön kéznél kapható. Ami az álnevet illeti; az alatt rejtőző személyre mi csakugyan nem vagyunk kíváncsiak. Igaza van: »A név nem jelent semmit, tisztelt Szerkesztő Úr!« Annyi azonban bizonyos, hogy az oktalanul nagy port vert história kapcsán mindenféle találgatások történtek irodalmi körökben, s ezek olyan személyeket is vettek gyanúba, kiknek (biztosan tudom), ha egyéb nem, a jó ízlése tiltakoznék e ráfogás ellen. Dunántúli tehát saját »felekezete« jó híre érdekében cselekedne a leleplezéssel!
Hogy azonban mégis a »tárgynál« legyünk; e Dunántúli híres levelében egyszerre bántalmazta, támadta és kisebbítette: Ady Endrét, a »felekezetét« és Babits Mihályt. Volltreffer.
Ami az elsőt illeti; róla már csakugyan fölösleges beszélni; s ha a keszthelyi Helikon földén, Magyarország intelligens, művelt ízlésű nyugatán, még mindig van, aki nem tartotta érdemesnek elolvasni, megtanulni verseit – beleolvasni, beletanulni magát költészetébe, nekem bizony most több a bajom, hogysem hívatlan gouvernantja legyek a magyar irodalmi műveltségben. Felőlem hiheti továbbra is nagy lelki nyugalommal, hogy Ady Endre Baudelaire-ista, Verlaine-ista; tán mert a legelső (azóta van hét-nyolc) Párizsban írott kötetében két szonett fordítás s néhány nagyon is egyénített impresszionista kép vagy hasonlat található. Én nem kényszeríthetek senkit, hogy olvassa el a későbbi kötetek (jól mondta Tóth Árpád: protestáns prédikátor-költő átokmondó hangjára emlékeztető) erős, sajátos, szenvedélyes lírájú verseit; melyekben éppen vallott és vér szerinti fajához, a magyarsághoz való viszonya fejlődik ki csodálatos erővel, teljességgel és művészettel. Nem harsoghatom fülébe a kurucos formájú, sem a Jövendő Fehérei címen összefoglalt versek merész és új szépségeit; Apáthy Ferenc egy fennmaradt énekének hangjához hasonlóan kemény, szigorú, keserű feddéseit. – Mindegy – „Basahalmától ős Péterfiáig Ájer pezseg; Úgy hívják: Gondolat! Fütyül az a kemény tatár fejekre: Civis-urak, Haboznak még sokat?… De én Istenem, miért töltöm ezzel az időt. Ady Endre könyvei, hál’ Istennek, több kiadásban is mindig elkeltek, elkelnek s: hatnak.”
[…] Minket nem hallgattatott el a háború, tisztelt Dunántúli úr; mindnyájan írunk egyenkint; és esetleg egy Nyugat című, már szépen elterjedt s nekünk és még igen sokaknak tetsző folyóiratban. Babits most kezdte második regényét; Ady háború inspirálta versei közt költészetének legszebb, legőszintébb darabjai vannak némely elnagyoltak vagy elszordinózottak mellett, s valamennyi együtt örömmel éreztette meg velem például, hogy ez a sokszor nyers, ideges, szarkasztikus modorú fiú, ki néha barátait is megbántja szóval, milyen komolyan, mélyen, igazán becsületes ember komoly dolgokban; s mennyire független és önmagához hű tudott maradni e mai bizonytalan hetet-havat összehordások, ijedt köpönyegforgatások közepett. Igen, mi mindnyájan megvagyunk…
[…] Mi egynéhányunk, kik e szörnyű háborút egyénileg bár legiszonyúbban megszenvedjük, mégis a jövendő magyar kultúra, magyar élet jobbra fordulását nem ettől várjuk; hanem magunk és ezreink súlyos és becsületes munkájától jó sokára e mesterséges hátráltató, e szörnyű, véres zsilip elmúlása, nyomai eltörlése után. Akik ezentúl is, némi történelmi és kultúrérzékkel nyugatról fogjuk várni azokat a kultúrelemeket, melyeket a magyar haladás, még a legnemzetibb is – át- és feldolgozni köteles, ha nem akar hiába és értelmetlen erőpazarlással mindent újra és elölről kezdeni. S akik e háború után sem aszerint fogjuk megválogatni a nyugati műveltség felhasználandó elemeit, hogy melyik nemzet milyen diplomáciai viszonyban áll a másikkal, melyik ellenség békül barátságra (mint ma orosz és japán), vagy melyik fegyvertárs válik érdekellenséggé (mint a szerb és a bolgár). Hanem keresni és tanulni fogunk továbbra is elfogulatlanul és politikátlanul, ahogy tudnunk adatott.
1915
1 A cikk a Világ című lap számára készült, de a háborús események kiszorították a megjelenésből. In.: Bölöni György: Az igazi Ady, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1966 [vissza]
2 Rákosi Jenő támadta ezen álnév alatt Adyt már 1913 óta [vissza]
Koponyatanulmány
Mert Nietzsche tévedett:
Isten csak tetszhalott,
de hogyha újra lesz,
addigra nem vagyok.
Ébren az őrület,
fekete zongora
lecsapott fedele
visszhangja sem maradt.
Minden egész eltört –
a gyász kiteljesít
együtt hisszük azt, hogy
sohase volt ez így.
Amikor egy új tablettel próbálkozott
(és némileg bosszankodott is)
És sánta mennyi,
és mennyi béna;
s akiknek szája
nem nyílik szóra,
és egyre több
a poklos is.
Isten fia merre van,
és jaj a vakoknak,
érzéketleneknek,
és jaj minden
megszületettnek,
aki azt hiszi, él.
Mert az élet ünnep,
nem ám egyszerű
magyarázat vagy
át-megélés.
Kezdő vagyok én
mindegyik dalomban,
tetteimben és hallgatásomban,
mert az időre fogtak engem,
megcélozták, aztán elengedtek;
rutinomban is kezdő vagyok,
akár akarom, akár hagyom
egészen, ameddig megtartatok.
Te Lajos, aki a szabadság szigorát hozod,
azt hiszed, szeretnek téged? Legföljebb furcsállják
palócos hangjaid, kalapos-magázós merevséged,
nem tudják – kortársad Berzsenyi, Ady és
teljes fények – nem csupán vöröslő hajnalok,
de éji napsütések, amit csak virrasztók,
s álmodók tudnak, kiknek a szívét csavarozza
az örök holnap, asszonyok s férfiak mindig-gondja.
Kenyeret osztanál te, köszönet nélkül, egy dombról –
ez lenne a te hegyi beszéded; miközben szamarad
behajtanád egy Jeruzsálembe gazdát találni –
s közben átszerkesztenéd az üdvösséget,
amibe némi horgászás azért beleférne,
no jó, mind visszaengednénk a halakat,
mert végülis – az élők köszöntésén túl
mi dolgunk lenne, ha nem az élet.
Rigó feszít vásznat fölénk, hamarosan ugrunk,
vágyaink mellett találjuk csupasz-magunk –
és nem kérdezünk senkitől, de elviseljük
tudásunkat, akár várandós nő, a szülésig.
Idén halálának 100. évfordulója ráirányította a figyelmet Ady Endrére. Megemlékezések, méltatások jelentek meg róla. Kulturális programokban, műsorokon versei hangzottak el. Sokszínű, hihetetlenül gazdag szellemi örökségéből leginkább az örök emberi kérdések (Élet, Halál, betegség, egészség, szerelem, erotika), a költő belső vívódásai, szuggesztív költői képei és szimbólumai (Vér és arany, Fekete zongora, Héja-nász az avaron, Páris az én Bakonyom, Álmom: az Isten stb.) álltak, illetve kerültek előtérbe. Forradalmi versei és politikai publicisztikája háttérbe szorult. Egész költészetét átható forradalmisága az, hogy a példaképeként tisztelt Petőfihez hasonlóan (Petőfi nem alkuszik), Ady is a forradalom prófétája, korának szociális lelkiismerete volt, elhomályosult.
Ady személye és forradalmi eszmeisége ma jobboldali publicisták kedvenc célpontja. Megkapta tőlük a magáét halála 100. évfordulója alkalmával is. Nemzetietlennek, fajtalannak, hazaárulónak, dekadensnek nevezték. Költői nimbuszát megpróbálták lerombolni. „Verseinek nagy része középszerű szalagmunka” – írták. „Politikai hőbörgéseit és szánalmas, legtöbbször nyálas publicisztikáját nem lehet komolyan venni” – jelentette ki a kultúrkampf felkent apostola. Ezt az, úgymond, a baloldal által készpénzen megvásárolt, a baloldalt készségesen kiszolgáló „magyar álkeresztény embertípust” ki akarják iktatni a magyar kultúrából, amelynek igazi nagyjai – szerintük – Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő, Tormay Cécile, Pohászka Ottokár, Wass Albert.
Felelevenítették a semmivel nem bizonyított hazugságot, amelyet hírhedten forradalomellenes, a forradalmat patkánylázadásnak nevező Bujdosó könyvében Tormay Cécile terjesztett el, miszerint élete legvégén Ady megtagadta volna a forradalmat. Számos korabeli dokumentum, kortársi visszaemlékezés tanúsítja, hogy a költő szívből üdvözölte és sajátjának vallotta az általa hőn áhított, megálmodott forradalmat. (Rohanunk a forradalomba): „úgy éreztem, elkövetkezett az én forradalmam”, „ez a mi forradalmunk, a ti hitetek, erőtök, amihez újra és újra felajánlom magamat, győzni fog” – üzente az akkor már nagybeteg költő a forradalom híveinek és megvalósítóinak. Barátok, tisztelők, írótársak, művészek, diákok, egyszerű munkások népes sokasága temetésén a forradalom költőjét gyászolta és kísérte utolsó útjára.
A Horthy korszak idején szellemi örökségét – meghamisítva – a maguk ellenforradalmi céljaira használták fel. A tragikus örök magyar fátum tragikus költőjévé avatták, akitől a faj – az ősi magyarság – védelmezését kérték számon. Az igazságtalan, ósdi, feudális társadalmi viszonyokat ostorozó, a népnyúzó úri rend ellen harcba hívó forradalmi verseit, a magyar proletárokkal („véreivel”) száguldó verseit (Veletek, száguld, vív, ujjong a lelkem), a dühös új parasztforradalmat vizionáló verseket megtagadták és elutasították. Forradalmiságát hamis mítosznak minősítették. Joggal írta Bölöni György: „Adynak ezt a forradalmiságát nem látni, annyi mint megtagadni Ady igazi lényét, a lázadó, bocskoros kisnemest, aki sarkából akarta kiforgatni az egész magyar úri világot.” Ismert írók fordultak ellene. Kosztolányi Ady-revíziót sürgetett. Márai Sándor a legnagyobb ripacsnak nevezte. A forradalom költőjéből az ellenforradalom költőjét próbálták fabrikálni, s ezt tűzik zászlajukra a Horthy rendszer ideológiáját restauráló kultúrkampf mai bajnokai. Ezért Ady elhallgatott, megtagadott, meghamisított forradalmiságának megvédése, felidézése, tudatosítása, elkötelezett vállalása a mai ellenforradalmi időkben különösen fontos.
Egy 1909-es tanulmányban Lukács György az Ady forradalmiságát akkori magyar világban forradalom-nélküli, „forradalomtól megfosztott forradalmiságként” jellemezte. Lelkiállapot, misztikus vágyakozás, képzelődés, aminek a valóságban nem felel meg semmi igazán megfogható. Ady minden verse – olvashatjuk a tanulmányban – vallásos vers: „egy nagy misztikus, vallásos érzés kiáradása mindenfelé és mindenhová”… Mindent ki lehetne olvasni ezekből a versekből, de minden egyes dolognak vagy nézőpontnak az ellenkezőjét is egyszersmind… Meddő dolog arról beszélni, milyen viszonyban van Ady a szocializmussal; a szocializmus csak forma itt, amelyben érzései formára találnak… Ady Endre szocializmusa: vallás (kisebbeknél csak narkotikum), kiáltó szó a pusztaságban, segélyért ordítása egy megfulladónak”.
Ady forradalmisága nem ilyen. Nem szubjektív lelkiállapot, nem meddő vágyakozás, aminek a valóságban nem felel meg semmi. Nem egy misztikus nagy érzés kiáradása mindenkire és mindenfelé. Nem a fuldokló pusztába kiáltása, hanem a létező valóság valóságos megváltoztatására szólító valóságos forradalmiság. A régi Magyarország elnyomó úri rendje, az igazságtalan, ósdi társadalmi viszonyok szenvedélyes bírálata. Szolidaritás a lázadó kisemmizett és elnyomott osztályokkal. Felhívás a forradalmi harcra.
Forradalmi versei, politikai szereplése a Galilei Körben, a Népszavában, protestáló politikai publicisztikája nem megrendelt alkalmi versek, múló politikai epizódok, nem felületes alkalmi zsurnalisztika, hanem tudatos megnyilvánulása valóságos és öntudatos forradalmiságának. Saját szavaival: „lelki és harci összefogás szívtestvéreivel”, a megújulás és fejlődés hazai híveivel, akiktől – az igazságtól és a forradalomtól – a párisi Bakonyába menekülő költő „nem kívánt soha elszakadni”.
Fokozatosan kibontakozó váltakozó hevességű szenvedélyesen átélt, önmagával is vívódó forradalmisága egész munkásságát, költészetét, publicisztikáját áthatotta. Midász király sarja utálta „A mát, a holtat”. A „szent titkos Holnap királya” volt. „Dalok, vágyak, tettek dalnoka, melyek ezután születnek”. Midász király szamárfüles sarja az „álomban élő büszke tettben, szép jövőben” hisz.
Kifejezetten forradalmi versei – felidézve korábbi forradalmakat – új forradalom eljövetelét és győzelmét vizionálták:
Egyszer volt itt forradalom,
Hites, igaz forradalom
Rendet, igazságot csináló,
De Dózsákkal
S azon a hősi hajnalon,
Mikor gőgösen nem alkudtunk.
Egyszer volt itt egy kis remény,
De véres és tüzes remény.
Jönnie kell új Dózsa Györgynek
S fog is jönni.
(Dózsa György emlékének)
A Magyar jakobinus dala a francia forradalom példája nyomán magyar forradalmat sürget:
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a miénk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.
(Magyar jakobinus dala)
A munkásokban Ady az emberiség új hőseit látta, akik újra hitet és értelmes célt adnak a világnak. „Micsoda öntudat és hatalom az övék” – írta a párizsi munkások sztrájkjáról beszámoló cikkében. „Néha-néha eloltják a lámpákat és megállítják a vonatokat, de mennyi új fényt adnak az agyaknak”. (Legyen világosság) „Aztán a vörös május jött, … szívem tombolt, … minden eskü volt, forradalmas, vörös lobogóra”. Ezt lobogtattam „csatában, tűzben, véresen”.
Innen vittem és visszatértem,
Gazdag volt, furcsa és buja,
De itt van, elhoztam fehéren.
(A visszahozott zászló)
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten.
Előre, magyar proletárok
…
Én beteg ember, csupán csak várok,
Vitézlő harcos nem lehetek.
De szíveteket meg érdemeltem,
Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem;
Véreim, magyar proletárok.
(Csák Máté földjén)
Az új irodalomról, melynek úttörője volt, írta Ady: „Ha messziről s feudális polgári szemekben nem is tetszik szocialistának (valószínűleg nem is az), a szocializmus által a szocializmus révén van… Ez az egész új magyar irodalmi kalamajka sose lett volna meg a szocializmus magyar felnövekedése nélkül. Gazdaságilag a legokosabb isten se tudná, mikor szabadít fel bennünket a szocializmus, de a lelkeinket kezdi már szabaddá tenni… Az is lehet, hogy ez az új forradalom, mely egyelőre csak nyugtalan fejek és idegrendszerek irodalmi csetepatéiban jelenti be magát, komoly forradalom lesz”. (Irodalmi háború és szocializmus)
Ady Petőfiről írta, de őrá is vonatkoztatható: „Nem skatulyázzuk őt, nem fogjuk ráfogni, hogy a történelmi materializmus már a vérében volt s idegeiben dolgozott tudatosan. De igenis, kora szociális lelkiismerete és a forradalom prófétája volt”. (Piros és fekete)
Ady harcos publicisztikai írásai is forradalmiak:
„Eddig volt egy Magyarország, a keveseké, amely meglapuló erejével küzdött, küzdött nagyon sokszor képzelt ellenségek ellen. Ez a mai robbanó Magyarország már tudja, hogy az ellenség itt benn van, s hogy ezzel az ellenséggel le kell számolni. Kulcsár és csatlós seregeiket szervezhetik. A gőg, a rang, a jogtalan vagyon, a politikai hitványság, a babona találhatnak még egy-két éves kibúvót. De a forradalmasítás fáradságos munkáját feltartóztatni nem lehet, s Magyarország önként száműzöttje nem maradhat az európai gazdasági rendnek és kultúrának.”
„A magyar polgári forradalmat 1848-ban megcsináltuk, mert ez akkor európai divat volt. S azóta – istenem, hatvan esztendeje már – annyira sem mentünk, hogy a polgári forradalomhoz szervezzünk be polgárságot is. Valósággal azt cselekedtük mi 1848-ban, hogy a pitykéhez kabátot csináltuk. A szükségtelen kabátot rongyosra tépte az idő s mi most itt állunk megint a pitykével. Minden európai társadalomban az történt, hogy a polgárság túlontúl is önérzetes és hatalmaskodó lett. Nálunk egy gyönge, szétszórt, gerinctelen, urizáló hajlamú polgárság termett, amelynek se tehetsége nem volt még annyi sem, hogy a sült galamb bekapására kitátsa a száját.
[…] Egész nyugati Európa a szociális forradalom s az abszolút demokrácia megvalósításának nyugtalan előestéjén áll, vár, készülődik és remeg. S akkor Magyarországon, május idusa után néhány nappal, 1908-ban, kőkorszakbeli szózatokat harsoghatnak büntetlenül úgynevezett közéleti emberek. Annyi nagypolgárság nincs, s annyi polgári önérzet, hogy legalább egy hangos protestálást küldjön… Ha csak csodaképp rövid idő alatt valami jóféle vihar nem támad, vége ebben az országban magyarságnak, munkának, emberségnek, kultúrának, de vége ennek az országnak is. Demokrata, tudatos, erős, magyar polgári Magyarország lehetséges itt, vagy semmi. Ha ezt nincs erőnk megcsinálni hajtsuk járomba a nyakunkat és ne nevezzük magunkat nemzetnek és országnak”. (Mágnások és püspökök uralma)
„Mi azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalmi viszonyok tarthatatlanok. Az tartjuk és hirdetjük, hogy a magyar társadalom, amennyiben lehet ilyenről beszélni, kiskorú, műveletlen és beteg. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalomnak csaknem minden relációja igaztalan és veszélyes. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalomban a papi és világi fejedelmeké minden: babonás hagyományok rabszolgaságban tartják a polgárság millióit. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a militarizmusnak, klerikalizmusnak, s feudalizmusnak falait le kell rombolnunk, ha élni akarunk. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy az avult hagyományok, szamár privilégiumok fölött győznie kell a munka érdemének, s ha a csökönyös konzervativizmus, babona, önzés, felekezetedés, olcsó nemzetieskedés, korlátoltság elénkbe feküsznek – hát keresztül kell rajtuk tiporni”. (A társadalmi viszonyok)
Az idézett sorok tartalma sok tekintetben időszerű ma is. Ráillik a mai Magyarország jelenlegi állapotára. A magyar társadalom ma is kiskorú, beteg és műveletlen, minden relációja igaztalan. Jogtalan vagyon, politikai hitványság, maradiság, feudalizmus, klerikalizmus gátjai a haladásnak, amelyeket le kell rombolni és el kell söpörni, ha élni akarunk, ha nem akarunk az európai gazdaság és kultúra önkéntes száműzöttje lenni.
Verje meg, verje meg, ha van verő Isten,
Aki csak egy kicsit ósdit akar itten,
Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni,
Mindent, ami régi, ezeréves holmi,
Mindent, ami senyveszt, mindent, ami árul
S Etel-közt teszi meg hű magyar határul.
Óság-tartók népe most ront ellenünkbe;
Fiatal Március, most nézz a szemünkbe
S úgy adj erőt, sugarat, hatalmat,
Amily híven hisszük ezt a forradalmat.
(A márciusi naphoz)
Megőrizte forradalmiságát kudarcok és vereségek után a nem forradalmi időkben is.
Lelkünk redőnye néha leeresztve,
Hős csónakunk néha áll,
De mink fogjuk váratlanul keresztbe
Dönteni nagyurak számítását.
Csináljanak háborút,
A mi örök háborúnk sokkal készebb,
Nekünk öntik a csodát
Emberei a büszke ember-észnek
És mi kacagunk utoljára.
(Mi kacagunk utoljára)
A forradalomra áhítozó költő versei érzékenyen tükrözték a mozgalom hullámzásait, olykor kudarcait és vereségeit.
Zászlónk lehanyatlik untan,
Fáradtan biztatjuk egymást,
Bízunk még, de nem magunkban,
Be gazdátlan, be keserves bizodalom.
(Fáradtan bíztatjuk egymást)
„Hiteket tépni? Nem, ezt az Adyt nem fogja látni se barát, se ellen, / Itt lelkem, itt ti előttetek, / Szívetekben, e barátságos helyen, / Nem lehetek míg élek bátortalan”. (Piros gyász ünnepén)
Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak;
Legkülönb ember, aki bátor
S csak egy különb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja;
Mint ős-ősére ütő Isten;
A fölséges Tűz csiholója
(A tűz csiholója)
Bátorság és kitartás kell a harc folytatásához reménytelennek tűnő vert helyzetekben is.
Így csináltad ezt már régen,
Van egy kis tapasztalásod
Csalatásban és fenében.
De csinálod, mert csinálod,
De csináld, mert erre lettél,
S ha már áltad, hát kiállod.
Vagy nem állod s megbénultan
Gunnyasztani fogsz, ha merhetsz,
Öreg bűnödön, a Multon.
…
Bajban van a messze város,
Gyürkőzni kell a Halállal;
Gyürkőzz, János, rohanj János.
(A mesebeli János)
Nagy reményeket fűzött a fiatalokhoz. Ifjú szívekben élek s mindig tovább, Igen, én élni s hódítani fogok – hirdette.
Fiatalok,
Előre páratlan hadseregem
…
Ti vagytok az én országom
S tiétek lesz itt minden
…
Bűneim piros zászlóját
Erényeimnek sok
Fekete rojtjával
Lobogtassátok.
(Az én hadseregem)
Ma még mindig perc-emberkék dáridója tart, egy olyan országban, ahol államilag betiltották Ady Vörös Csillagát is. („Mióta ember néz az égre, / Vörös Csillag volt a reménye”) Ma a kérdés úgy merül fel: Tisza István vagy Ady Endre? Perc-emberkék dáridója nem tarthat örökké.
Antik harcos
– Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
szóval, tettel és hallgatással is?
Mért békitik a símák alattomba’
lány-duzzogássá haragvásait?
Földön a magyar és földben a költő,
dühödt markába rögöket szorít,
melléről égre libbent föl a felhő,
de tovább vívja forradalmait.
A televény titokzatos honában
izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.
Ezer holdon kiált és haragjában
szeleket űz a Hortobágy felett.
Szeleket, melyek úri passzióból
a begyüjtött kis szénát szétszedik
s a sülyedt falun fölkapják a hóból
Dózsa népének zsuppfedeleit.
Teste a földé. Földmívesé lelke,
ezért koppan a kapa néhanap.
Sírja három millió koldus telke,
hol házat épit, vet majd és arat.
Verse törvény és édes ritmusában
kő hull s a kastély ablaka zörög, –
eke hasít barázdát új husában,
mert virágzás, mert élet és örök.
1930. márc. 23.
„A költők mind szegény emberek s kicsit bogarasak is. / Szeretik a magányt, de ha senki nem látja őket, a halakkal és madarakkal társalognak.” (Balgák megkísértése) „Állatok és virágok között élek a határban / néha eltársalgok velük, mint a testvérekkel / akik könnyítenek az igámon és beillatosítják / körülöttem az unalmat és szegénységet.” (Béresember dala) Kassák verseitől az irodalomtörténeti sztereotipizálásoknak engedve és tőlük becsületszóra elfogadva minden tematizálást, inkább várunk hideg konstruktivista szigort vagy az ilyen-olyan izmusok absztrakt képvilágát, mint meleg, Francis Jammes természetrajongó és áhítatot, harmóniát sugárzó költészetének szentimentális hangját és képiségét. Hogyan hatott volna Kassákra, a „kegyetlenül megformált” szigorú alkotóra Jammes finom, gyermeki hangja? Nagymértékben hatott. „Ez már az alkonyat gondolom együgyűn / s tovább megyek a nyulak és varjak nyomán. / Francis Jammes de áldott volt a te életed / s milyen vasláncokkal körülzárt az enyém.” (Francis Jammes-ra gondolok) Ha tehát Kassák összes költeményét, mint végtelen folyamot engedi magán átáramoltatni az olvasó, talán egyik sztereotípia dől meg a másik után. Például rácsodálkozunk, hogy vannak szép számmal az életműben a bőséges szabadvers-termés mellett kötött formájú vagy rímes versek, sőt az alkotótól a legszigorúbb formamunkát kikényszerítő szonettek is. A másik varázslatos felismerés, hogy Kassáknak, a nagy avantgárd költőnek, az összes izmus hazai apostolának, a síkkonstruktivista festőnek élete és életműve természetesen nem csupa hideg kubizmus vagy konstruktivizmus volt. És nem is csupa szétszórt „dadaság” vagy álomszerű szürrealitás. Noha műveinek világa igen gyakran a gyár, ahol nincs élet, ahol csupán „ércrigók” dalolnak. Többször is végigolvastam Kassák összes költeményeit állatokra vadászva, és szinte beleszédültem a hatalmas élővilágba. Kassák költői életműve hemzseg a különféle állatoktól, a háziállatoktól kezdve az egzotikus párducokig, majmokig bezárólag igen széles Kassák „állatkertje”. Talán egyszer akad majd egy megszállott irodalmár, aki ezt a hatalmas kassáki élővilágot lajstromba veszi. Kassák oly sok állatos verset írt, hogy talán a szemezgetés is rengetegnek tűnik. Gyakran juttatták tehát eszembe Kassák versei a szamarakkal, kutyákkal, tehenekkel és más állatokkal részvétet és testvéri sorsot érző Francis Jammes verseit. Izgalmas vállalkozás lenne tehát felsorolni, listázni „Kassák állatait”, de rengeteg lenne. Inkább csak az igen gyakori madarakra, a szándékoltan szimbólum-állatokra, és az életműben folyton visszatérő halakra kívánom felhívni a figyelmet. Köztudott, hogy Kassák rajongva szerette az élővilágot, az állatokat és különösen is a vízi világot: „Folyók partjain szeretnék élni napsütésben és a füzek árnyékában.” (Tavaszi meditáció) Az is köztudott, hogy megszállott horgász és madarász volt. „Így délidőben, ha víz partjára értünk, élvezzük legigazabban az életet. / Miközben virágok nyílnak köröttünk s miközben madár rikolt a fán.” (Visszhang)
Íme, egy kedves versidézet, ahol a lakóhelye és kedves közege, a vízpart együtt jelenik meg: „Békásmegyeren / a hasas nagy békák / bürök száron / szerelmük bánatát fuvolázzák.” (Falum éjszakája)
Két meghatározó, szinte egész életét végigkísérő hobbija volt Kassáknak. Az egyik a galambászás, a másik a horgászás vagy a pecázás. Mindkettőről ír a versek mellett az Egy ember élete című önéletrajzi regényben is, a gyermekkorról szóló fejezetben. Nemes Nagy Ágnes így ír a Részletek öregkori arcképhez című visszaemlékezésében: „Kassákról, a horgászról, nincs személyes emlékem. (…) Egy másik óbudai horgászköltő szokta volt mesélni, hogy már megint találkozott Kassákkal a Duna-parton. (…) Mondom, nem láttam Kassákot horgászni. De sokszor, nagyon sokszor képzeltem el, amint ott ül a parton – kezében horgászbot, fején a Kassák-kalap –, és mozdulatlan makacssággal nézi a hideg, fösvény vizet.” Számos halakról szóló verset írt. A Duna-parton a horgászbot mellett ülve szeretett magányosan töprengeni: „láttok-e engem, amint a Duna-parton ballagok / hazafelé Óbudára, horgászbottal a kezemben.” (Hazafelé a folyóparton)
Igen gyakran szerepelnek Kassák verseiben a különféle, Magyarországon honos, főként a Balatonban vagy a Dunában fellelhető halfajok konkrétan néven is nevezve: „Még van egy félórám, s várom, hogy a Szerencse Istenasszonya bő kosarából felkínál egy márnát vagy kecsegét.” (Horgászás közben)
A horgászatra és a madarászatra nem Békásmegyeren kapott rá. Említettem, hogy az Egy ember életében, a gyermekkori élmények közt mindkettőről ír. Egy másik prózai vallomásában így vall a horgászathoz fűződő viszonyáról a pozsonyi Irodalmi Szemle egyik 1965-ös lapszámában, az Emlékezés a szülőföldre című írásában, melyben az érsekújvári gyermekkor világát idézi fel: „Olykor-olykor felködlik előttem a Nyitra folyó, ahol pecázni szoktam, a Berek-erdő, ahol madarásztam.”
Rengeteg halakkal és horgászással kapcsolatos vers van tehát a Kassák-életműben. Íme, egy idézethalmaz, melyeket akár folyamatában, egymásutániságában, breviárium-szerűen sem zavaró olvasni. Figyeljük meg, a vízi világnak mily alapos, szakszerű ismerete pulzál ezekben a költeményekben és a költő milyen gyengéd szeretettel szól a halakról: „Reggel!!! / szétdobták, mint egy nagy aranysárga horgot / s aki bekapta annak reménytelenül égnek tüskézett a haja” (Parancs alatt az éjszakában)
„És húzd meg a hálót, te elkeseredett halász / a viselős asszony és az ismeretlenül növekvő gyermek / tiszteletére szűrjük meg ezt az örvénylő, sötét vizet / merítsük ki belőle a szép, hasas pontyokat / a harcsákat, a kövér compókat és a lapos keszegeket.” (Éjszaka a folyóparton)
„emlékszem a kertek virágaira és a halakra / amint úszkálnak és ragyognak a vizek világában” (Tavaszi meditáció)
„Halászok én is, mint társaim mellettem / de nem fogok semmit s félek, végül is felfal az éjszaka / nem képzelgés, hogy a füzek máris miattam csüggesztik fejüket / s ahogy hallom, ladikom alatt a nyughatatlan víz / sorsom elkövetkező végzetét locsogja.” (Éjszaka a folyón)
„Angyalok víg csapata, ha erre térne / nem lenne szebb, mint hullámaid tánca / s hogy ócska horgával jő a sok gyerek / halak csillannak fel, mélységed rózsái.” (Részegítő Badacsony)
„Ó a tél a tél / ilyenkor vége a harcnak balinok csukák harcsák süllők / nem félelmetesek már az óriási dögök. (…) Vidámak és ártatlanok vagyunk mi ahogyan / a Megváltó parányi jegyeihez illik. / Miért pusztítanak hát bennünket hatalmas rokonaink / hálóikkal horgaikkal szigonyaikkal miért az emberek. / Látjuk őket jól a mélyből és nincs menekvés / s hiába kérdezünk senki sem felel.” (A tó halai)
„láttok-e engem, amint a Duna-parton ballagok / hazafelé Óbudára, horgászbottal a kezemben” (Hazafelé a folyóparton)
„Halacskák gyöngyházteste / fénylik a hínárban. / Halászok hárman eveznek szembe az árral.” (Cigányok és a veszedelem)
„A hegyekből jött s a tengerre szállt / ezüst hálóval aranyhalat fogni / zöld ladikjával a tengerre szállt.” (A tenger étvágya)
„Tegnap horgomra akadt / jókora rablóhal / domolykó a neve / vad vergődését / a partról egy kislány / hangosan nevette. / A fogoly már a fűben / dobálta magát / majd észrevette / hogy a kislány kineveti / csodálkozón bámultak rá / meredt halszemei.” (Kis tragédia)
„Gyerekkori emlékeim között / nádat tör iszapot túr egy harcsa / hosszú bajszával összekeveri
az időt és teret.” (Az öregedés gondjai)
„Gombostűvel / keszeget fogtam / döglött halam / az égre dobtam.” (Kaláris-majális)
„Csillagok csillagok / halak fémpikkelyei / feleselnek veletek a mélyből.” (Jelképek)
„Most a nap arany fényözöne hull rám / horogzsinegem a vízben (…) És én horgászok / halat nem fogok / de azért egy szál nejlonzsineggel / tartom velük az összeköttetést. / Nemcsak itt fent az emberek / de ott lent a mélyben ők is a rokonaim.” (Balatonnál)
„Akváriumban élek / mint a vénasszonyok díszhalai / szomorúsággal párosodom / versekben szaporodom.” (Tintahal)
Mint utaltam rá, már az Egy ember élete című önéletrajzi vallomásregényben, a gyermekkor emlékeit felidézve a horgászat mellett említi másik kedves hobbiját, a galambászatot is. Kassáknak felnőtt korában is megmaradt ez a foglalatossága, voltak galambjai. Különleges kedvenc volt Tóbiás nevű galambja, akit különösen is szeretett és nagy becsben tartott. Ez a Tóbiás galamb annyira szerette gazdáját, Kassákot, hogy a Dunakanyarban készült fotón Kassák vállán mozdulatlanul ül és nem száll el. Ezt a fényképet Haár Ferenc készítette 1937-ben. Kassák fekete rövidnadrágban és trikóban úgy áll, mint egy „aktivista Assisi Szent Ferenc”, vállán békésen üldögél a galamb. Persze, ez a gőgös galamb, aki olyan szabályosan és feszesen ült Kassák vállán, mint egy kubista szobor, csak gazdáját szerette, a vendégekkel szemben nem volt sem békés, sem udvarias. Nemes Nagy Ágnest például megcsípte. Íme egy részlet Nemes Nagy Ágnesnek, a Részletek öregkori arcképhez című, a horgász élmények kapcsán már említett visszaemlékezéséből: „Volt Kassáknak egy rézszínű galambja. Erős volt, testes, még a szeme is rézszínű. Valami különleges galambtenyészetből került hozzá, s érezhetőleg nem közönséges pozíciót töltött be a házigazda többi galambja közt. (…) Még leginkább egy rézből kalapált, félabsztrakt szoborra emlékeztetett, amin nincs semmi fölösleges. Mihelyt közelebb léptem hozzá, akkorát csípett a jobb karomba, hogy kivérzett a helye. – Mondtam, hogy ne nyúljon hozzá – mérgelődött Kassák. (…) Persze, ez volt a legkedvesebb galambja.”
Kassák természetesen több verset is írt kedves galambjairól: „Húsz vörösbronz színű galambom, egyazon nemes törzs / hímjei és nőstényei az udvar keretében / amelyre rózsatők és orgonafák vetnek árnyat.” (Házam népe)
Megfigyelhető, hogy Kassák költészetében az állatvilágból talán a madarak szerepelnek a leggyakrabban, és a madárszimbolika a legerőteljesebb és legszerteágazóbb a Kassák-ouvre-ben. Számos költeményben a madarakról, mint hangulatokat megképező szárnyasokról ír, máskor meg is nevezi a madarakat fajtájuk szerint. Petőfi sasnak nevezte a saját költészetét. Kassáknak egyetlen vagyona van, a költészetének féltve őrzött madara: „Nem nyitom szét az ujjaimat / egy madár ül a tenyeremben / elröpülne. Költészetem ez a madár őrizem / mint egyetlen kincsemet.” (Az én madaram)
A már idézett Nemes Nagy Ágnes Madár című verse is eszünkbe juthat. A madár, aki vállába gyökerezteti karmait és aki együtt született és együtt pusztul el vele. A bagolyhoz, éjjeli állat lévén, álomszerű, titokzatos, sejtelmes, gyakran lidérces, félelmetes vagy baljós képzetek kötődnek a világlírában. Kassáknál is ilyen lidérces lények a baglyok: „Baglyas faszüzek kontyán állong a sárga toronyóra” (Himnusz) „Bagolyszemű lámpák öngyilkosok lettek a szégyentől.” (Máglyák énekelnek) „Egy bagoly szállt ki a torony ablakán / az alvó kis madarakat / rossz álom nyugtalanítja / nagyon nagy körülöttük az éjszaka /és ők védtelenek benne.” (Holdtölte emberek madarak)
Aztán ismét, a már említett kedvencek, a galambok. Olykor a népdalok hangján, galambnak becézi kedvesét, máskor postagalambok jönnek elő, megint máskor a galamb szimbólum transzcendens magasságba emelkedik, a Szentlélek pünkösdi galambját jelöli, és természetesen a galamb, a már közhelyesnek titulált békegalamb szimbólum formájában is feltűnik: „Galambom, be szép árboc lenne a te pávás derekad / az én süllyedező gerincem mellé!” (Mondtam egy lánynak) „Két fehér szárny veri az ablak üvegét / bejönne a madár hogy hírül hozza / szép nyári nap lesz ma / pünkösd vasárnapja / jólélek fogadd magadba.” (A galamb ünnepe) „Volt egyszer egy postagalamb, / csodájára népek jártak, / bronzcsőrében levelet vitt / a szegedi nagymamának.” (Mese is meg nem is) „Apáink ha valaha is szóltak a Békéről / csőrében rügyező olajággal fehér galambot láttak szállani / a kék térben a tiszta egek hullámain.” (Szóljunk a békéről) „A fogságba esett ártatlan galamb / szabadulása legyen ez az óra / a galambé, ki a béke szép dalát / burukkolja s kitárt szárnyai hegyén / jövőnk beteljesült napja sugárzik.” (A fogságba esett galambról) „Ne tépd ki galambom csőréből az olajágat / ha közeleg rombadűlt városunk felé / acélkék szárnyai alatt hozván a magasban / gyógyírt a betegnek, téglát az építéshez” (Ostrom után)
Edith Piafot, a „szürke kis verebet” nem Kassák nevezte először verébnek, de használta az elnevezést. A „piaf” szó a francia argóban valóban verebet jelent, és ha tudjuk, hogy Edit Piaf madárcsontozatú, vézna hölgy volt, aki mindössze 40 kilogrammot nyomott, akkor értjük, miért nevezték így: „A verébfióka / csodálatosan énekelt. / Nagy szenvedéseit /és elképzelt boldogságát énekelte. Ázott madár volt / és fuvola Isten száján.” (Piaf)
Rimbaud-nál egy elszabadult, részeg hajó az elvágyódás szimbóluma, Mallarménál a tengeri szél, Baudelaire-nél szintén madár, az albatrosz, Petőfinél is madár, a „börtönéből szabadult sas lelkem”. Kassák így ír a vadludakról: „Vadludak vonulnak az éjszaka ismeretlen utain / fent a magasban, egészen közel a csillagtalan éghez / Csak a hangjukat hallani, amint a különös dalt / dalolják és felkeltik bennünk a vágyat / hogy rugaszkodjunk neki mi is / bontsuk ki szárnyainkat, amik oly rég óta / szunnyadnak a tépelődő lélek mélyén.” (Nyugtalan órák)
Aztán itt vannak a kakasok. Na őket igazán szerette Kassák. A „kakasos versekben” gyakran tetten érhető Kassák, az avantgárd költő. Itt gyakran engedi szabadon az asszociációkat: „A föld szűkölt s a vizek fölkakaskodtak az égig.” (Kompozíció) „A kakas pedig aranyspirálisokat kukorékol” (9. számozott vers) „Fáklyás taréjjal a tavaszi bánat-kovászból: Kukuriku!!!” (Banális motívum)„Kakas harsogd szét bánatom / hajnal vidd hozzá üzenetem” (Éjfél után) „olykor még zeng vörös kakasom / de ki hallja szózatát, ki érti” (Vörös kakasom) „Pirkadó hajnal, ismered japán kakasom / ki felrázza a tájat, a nap szemébe néz / s magát látja benne, akár egy tükörben. Feldúlt keleti Isten, tyúkjaim bálványa / izzó, háromszoros taréjjal az álladon / s a szörnyű karmokkal, amik megsebzik őket.” (Házam népe) Alábbi vers, gyermekversnek értelmezve, a Nefelejcs antológiába is bekerült: „Van nekem egy / japánföldi, / vörösszemű / kakasom. /Kérték már a / cirkuszosok, / félvilágért / nem adom. / Elszomszédol, / tökmagot lop, / bosszantja a / zsugorit, / hajnalonként / föl a naphoz / pántlikákat / kukorít.” (Japán kakasom)
Szemezgetés további madaras versekből:
„Az idő nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta a szárnyait mondom széttárt vörös kapu”
(A ló meghal, a madarak kirepülnek) „Madár, ha rikoltana – ne felelj rá haraggal, kedvesem,
virág, ha nyílna ablakod előtt – játékból se tépd le kedvesem: / madár és virág két gyönyörűsége életemnek.” (Gyöngykagyló)
„A madár egy fa száraz ágára ült le énekelni / s én most az ő húrjait pengetem tovább” (Árnyékba került rózsák)
„Betelt a mérleg s a madár, ki ablakod előtt énekelt / tovaszállt és búcsút mondott néked örökre.” (Fájó intelem)
„A halál küszöbén didereg szegényke / sárga tollaiban kihunytak a tüzek / s tovaszállt az erdők különös illata / amely dús és friss lehelletéből áradt. / Láttátok-e ahogy a tenyeremben ült / s a világ gyönyörűségéről énekelt?” (Haldokló madaram) „Madár rikolt a fán / hallom én és riong árva lelkem.” (Novemberi este)
A holló mindig is sejtelmes és vészt jósló madár volt, ezt már Edgar Allan Poe előtt is tudtuk, utána viszont még inkább: „Egy holló szállt föl a tölgyfa tetejére s kitárt / szárnyaival eltakarta a világot.” (Azon a napon) „Fekete hollók viszik hozzájuk üzenetem / mert csak hollók szállnak e táj felett / részegen a gyalázattól és a vértől. (Hollókkal üzenem)
„Hollófekete ez az éjszaka / hollófekete ez az éjszaka / jaj merre induljak el / hogy hajnal előtt rádtaláljak.” (Nyitott ablak az éjszakában) „Mondom: öljön az ellenség / ha ölni jönne kedve. / Károgjon a holló / ha dögöt ehetne!” (Esti órák)
A hollóknál talán csak a keselyűk idézik még iszonyúbban a halál képét: „mint vad keselyűk tépik őket gondjaik” (Külvárosi elégia) „Saját véremből születek újjá / és szétosztom magam a jégmarta köveknek / fényszomjas rózsáknak fogságba esett keselyűknek.” (Főnix énem)
A szabad vers magyarországi apostola természetesen szabályos, kötött verseket is írt. Íme egy Kassák-szonett utolsó két tercinája a madarakról:
„Ó szíves szavak, szálló madarak,
Szívek és szemek drága fénye!
Szálltok-e lelkem bús kertjébe?
Szálltok-e majd szemért az én portámra?
Vágyak kertjébe hol napos a nyár
S a tömött kalász érkezőkre vár?”
(Madarak)
Töprengő öregember és víztanulmányok
Magzat az anyaméhben
Description
A tudat az anyag ma ismert legmagasabb rendű szerveződésének működése, produktuma. Ez a működés egyrészt az anyagi alapon belüli biokémiai folyamatokból, másrészt a környezettel folytatott interaktív kommunikációból, információcseréből áll. Határköve, küszöbértéke az éntudat megjelenése. Az anyag a természet részeként objektív, de produktuma, a tudat szubjektumként viselkedik. Az anyagi alap entrópiája alacsonyabb a tágabb környezeténél, fennmaradása tehát energiát igényel, amit onnan vesz fel. Az energia-igény a rendszer működése során időben növekvő, mert az információ, annak átadásával – ellentétben az anyaggal – nem fogy el, sőt szaporodik, így a tudat immanensen önépítő, önfejlődő, további differenciálódása programozott. A tudat eleve szociális kategória, mert nem létezhet az állandó információcsere nélkül, ami megelőlegezi fejlődésének következő fázisát, a társadalom-alkotás lépcsőfokát.
A tudat anyagi alapja tagolt. Az információk feldolgozása, a stratégiai döntések meghozatala az alap kisebb (bár strukturálisan legdifferenciáltabb) részének funkciója, amelynek ki kell egészülnie az energia beszerzésének, tárolásának és racionális szétosztásának egységeivel, továbbá a percepciót és a fizikai válasz-reakciót biztosító input-output apparátus működésével. Nem döntő, de fontos a mozgás, helyváltoztatás megoldása is.
Lássuk most már a tudat működési mechanizmusát. Az információk az anyagi alapba rendezetlenül, ömlesztve jutnak be. A tudatnak hatalmas, sokrétű és bonyolult feladata van velük. A feldolgozás elemi feltétele a rövid távú memória, ami legalább a feldolgozás idejére rögzíti az új információkat. A feladatsor a hosszú távú memóriával fixált, nagy mennyiségű és rendezett tudásbázissal, és az ekkor nélkülözhetetlen intuitív szelekcióval kezdődik. Itt dől el, mely információk esélyesek a hosszú távú memóriával védett tudásanyag logikai rendjébe integrálódni, melyek hullhatnak ki gyakorlatilag rögtön. De a szelekció a tényleges integráció során is folytatódik, mert az újak egyetlen eleme sem lehet összeférhetetlen a bázis logikájával, ha pedig az, és mégsem eldobható, a tudatnak az ellentmondást fel kell oldania. E feloldás a megértés pillanata, az ezeket áthidaló és a hozzájuk vezető munka az információk összevetésével, rangsorolásával és az egészhez szükséges absztrakcióval pedig a gondolkodás. E tevékenység átfogó, rendszeres gyakorlata a megismerés, ami egyben a tudat létezésének egyetlen értelme is. A megismerés valójában a környezet leképezése, a valóság esszenciája, az igazság megragadásával és koherens elemként való beépítésével az igaznak vélt tudásalapba, a környezettel folytatott párbeszéd első fele. A tudatműködés különös és elgondolkodtató vonása, hogy annak során anyag kommunikál az anyaggal a nem anyagi természetű információ – mint nyelv – révén.
A válaszreakció relevanciája a valósággal a leképezés egzaktságától függ. A tudatnak az éntudat csupán alsó küszöbértéke, onnantól annak színvonaláról, intellektualitásról kell beszélni. Ez az egyes „tudathordozók” széles spektrumát feltételezi. Bár a tudat megjelenése már eleve magában hordozza a tudatnak a saját létezéséhez való ragaszkodását, az értelem színvonala meg is növeli az értelem birtokosának fennmaradási esélyét azzal, hogy egzaktabb, relevánsabb válaszokat ad a valóság kérdéseire.
A tudatműködés sajátos ellentmondást hoz felszínre a fizikai világon belül. Az anyag, így a tudatos anyag is, alávetett az entrópia törvényének, ami ellentmond a tudat önfejlődő, egyre rendezettebb állapotba haladó természetének. Így a tudat megjelenésével „entrópikus zárványoknak” nevezhető lokalitások keletkeznek, amelyben a tudatnak „meg kell oldania” anyagi alapjának alacsony entrópia szinten tartását, sőt – fejlődése érdekében – folyamatosan csökkentenie kell azt. Az anyag szembekerül saját működésével. Az ellentmondást a tudat úgy oldhatja fel, hogy folyamatosan „frissíti” anyagi alapját, vagyis lecseréli annak elemeit erodálódásuk mértékében. Miközben, persze, fejlődése során egyre több energiát használ fel, vagyis általános értelemben és a szélesebb környezetben entrópia-növekedést okoz, úgyhogy az egyetemes törvény nem sérül. (Entrópia-csökkenéssel az élettelen világban is találkozunk. Ilyen a kristályok kialakulása és növekedése, ahol elvileg 0 entrópiájú állapot is létrejöhetne abszolút zé-rus hőfokon, ami éppen emiatt nem érhető el, csak tetszőlegesen megközelíthető. Az anyag nem rendeződhet tökéletesen rendezett alakzatba sem az élő, sem az élettelen világban.)
Feltűnhet, hogy a tudatműködés fenti, vázlatos leírásánál még a fogalomhasználat szintjén sincs nyoma az általunk ismert egyetlen tudatos lény, az ember említésének. Ugyanez a helyzet a földi bioszféra egészével is. Ez nem véletlen. Meg akartam mutatni, hogy a tudat önállóan is tárgyalható, autonóm kategória, amely ugyan sohasem választható el anyagi alapjától, minőségi ugrást jelent az anyagi világon belül. Ugyanakkor nem mehetünk el amellett, hogy a földi tudat mégiscsak biológiai alapú. A kérdés csak az, hogy az általános értelemben vett tudat kizárólag biológiai vagy más, tisztán elektromos, atomi, szubatomi stb. úton is megjelenhet-e, illetve megtörténhet-e ez spontánul, vagy sorrendben tényleg a biológiai alapúé-e az elsőség, hogy a már kifejlődött tudat új intelligenciákat teremthessen. Ehhez előbb meg kell próbálnunk definíciót alkotni az életre.
Az élet egy nyitott egyensúlyú, úgynevezett lágy rendszer, amely a szerves molekulák mind bonyolultabbá szerveződése során – az elektromosság belépésével – spontánul, de törvényszerűen, minőségi ugrásként jelenik meg legalább két életjelenséggel, az anyagcserével és a szaporodással, valamint azon elidegeníthetetlen vonásával, hogy aktívan keresi elhasznált energiája pótlását, ami az élettelen világban ismeretlen. Az élet fennmarad mindaddig, amíg az élőlény energia-egyenlege vészesen el nem billen negatív irányba, illetve intaktsága, struktúrája (külső vagy belső okokból) nem sérül végzetes mértékben. A sérülés lehet egyszeri és végzetes, alapvetően azonban az élettartam során elszenvedett apró sérülések, és az azokból fakadó szerkezeti deformációk, működési diszfunkciók akkumulációja vezet az elhasználódás olyan fokára, amelyből nincs visszaút. Az élet ennek végzetes következményét a szaporodás lehetőségével váltja ki. Az élőlények nem birtokolják az életet, hanem képviselik. Az élet, saját fennmaradását – mint specifikus természeti jelenség – azon élőlények programozott halálával fizeti meg, amelyek szervezettségi szintjükkel és strukturális épségükkel már legkevésbé képviselik, és azokra cseréli fel, amelyek (e két kritérium tekintetében) eleve arról a szintről indulnak, amelyen a kiiktatódók életívük csúcsán álltak. Az egyes élőlények tulajdonképpen impulzusoknak tekinthetők, amelyek generációs láncában az egyed mindig nagyobb nyomatékkal jelentkezik elődjénél. Ez a tény alighanem az evolúció legfontosabb hajtóereje és kulcsa.
Az élet morfológiai alapegysége a sejt, amely egyszerre izolált és anyagcsere-érdekei szerint szelektíven átjárható. Kémiai alapja a fehérje, amely páratlanul gazdag variabilitással és szerkezeti sokszínűséggel rendelkezik, fontossága pedig el nem túlozható. Az élet tulajdonképpen a fehérjék létezési módja. Az élő anyag a periódusos táblázat igen sok elemét használja fel. Az élőlény megjelenési formájában és viselkedésében szinte végtelen, és mindegyikben egy kötött, de bizonyos játékteret is magába foglaló programot, szoftvert valósít meg, amelyet reprodukciója során több-kevesebb hibával átörökít.
Azt kérdeztük, milyen útjai lehetnek a tudatos anyag spontán megjelenésének.
A szubatomi részecskék mozgását, viselkedését szigorúan meghatározzák a kölcsönhatások, ezért e szintről az anyag evolúciós differenciálódási potenciálja kevéssé várható (ami nem jelenti azt, hogy mesterséges, például kvantumfizikai úton kizárhatnánk azt). Az elektronhéjak szerkezetével más a helyzet. Az élet négy alapvető kémiai eleme a szén, hidrogén, oxigén, nitrogén. Ebből három egymás mellett foglal helyet a 6-os, 8-as és 7-es rendszámmal, egy pedig (a hidrogén) az egész anyagi világ alapvető eleme. Ez az a „tömb”, s a jelek szerint az egyetlen a periódusos táblázatban, ahol mintha valamiféle „rezonancia”-jelenség lépne fel az anyagban, amitől az valósággal „kivirágzik”, s rendkívül bonyolult vegyületmolekulák létrehozására képes. Ugyanakkor tudjuk, hogy ennek határai a földitől eltérő fizikai viszonyok (a víz és a kémiai elemek többségének jelenléte, a tömegvonzás nagysága, hőmérsékleti és nyomásviszonyok, stb.) tekintetében igen szűkek. Mindenesetre az anyag a szerves nagymolekulák szintjén alkalmassá válik az „életküszöb” eléréséhez. A tudathoz vezető út innen a soksejtű szervezetek megjelenésén, a fajok szétágazásán és egyáltalán az evolúción keresztül hosszú, de törvényszerű. Az élőlény túlélési esélye egyenesen arányos környezete megismerésének pontosságával, amely kényszerű záloga tudatfejlődésének. A környezethez való jobb alkalmazkodást a természet egyrészt a faji diverzitással, másrészt a fajon belüli generációk egyedeinek mutációjával végzi el.
Adódna még az elektromosság, amely azért csábító, mert például számítógépeinkben az anyag – bonyolult konfigurációkba rendezve – elektromos árammal valóban működik, továbbá a biológiai életben is számottevő szerepet játszik. Ugyanakkor az elektromosság – tisztán, kémiai folyamatok nélkül – sosem vált kiváltójává ilyesfajta szerveződéseknek. A plazmaállapotot is megtaláljuk a hipotézisek között, ami azonban nem több science fictionnél. Hogy az élet spontán módon – legalábbis itt, a Földön – miért csak itt és így jelent meg, a természet nagy titkai közé tartozik. Alighanem bele kell törődnünk, hogy a tudat elsődlegesen csak biológiai evolúcióval érhető el, ezért – első megközelítésben – nem általában az idegen tudatot, hanem a földihez hasonló fizikai viszonyokat kell keresnünk. Ez a jelenlegi kozmológiai gyakorlat is. Más kérdés, hogy a grandiózus erőfeszítések ellenére mindmáig sikertelenül, ami keveseket késztet elgondolkodásra. Pedig létezik egy összefüggés, amelynek felismerése meredeken megváltoztatná a problémához való hozzáállásunk irányát. A mesterséges intelligenciáról sokat beszélnek és írnak. Én nem szeretem a kifejezést, mert elcsépelt és félrevezető. Hallatán primitív robotfélékre asszociál az ember, amelyeknek köze sincs a tudathoz, másrészt egy valódi intelligencia létrehozása is csak addig volna mesterséges, amíg léteznek azok, akik létrehozták. Utána eredetivé és egyedüli mércévé válna a környezethez való viszonyában. Márpedig ez igen hamar bekövetkezne, mert az ember részéről egy új értelem megalkotása csak akkor célszerű, ha az magasabb rendű az ember intellektusánál, azaz kapacitásban nagyobb, működésében hatékonyabb, vagyis eleve magasabb pontról startolna. E körülmény azonban gyorsabb fejlődést is eredményez, ami az ember periferizálódásához, majd kiiktatódásához vezetne.
Az ember farkasvakságban szenved, amikor az idegen tudatot önmagához hasonló létformákban keresi. Gondoljuk csak meg. A földi élet körülbelül 3,5 milliárd, az ember nagyjából egymillió éves. Ha az előbbi értéket huszonnégy órának tekintjük, az ember négy perce létezik. Ebben a négy percben túljutott a Naprendszeren, robotizálta a termelés hatalmas hányadát és felfedte saját genomját. Maradva a hasonlatnál, néhány másodperc múlva képes lesz új intelligenciát teremteni (ebben az ún. kvantumszámítógépeknek lehet szerepe), aminek következtében másodpercekkel később szükségszerűen eltűnik a színről. Amikor hozzánk hasonló, fehérjealapú létformákat keresünk, ebben a négy-öt perces intervallumban mozoghatunk, s ez – figyelembe véve az egyes naprendszerek széles életkori szóródását – eleve reménytelen vállalkozás. Nem csoda, hogy mindeddig kudarcos is maradt. A biológiai lét – bár úgy tűnik, kihagyhatatlan fázis – nagyon rövid ideig maradhat fenn és nem több lépcsőfoknál, ugródeszkánál a tudatfejlődés útján. A tudat általánosabb és szélesebb kategória, mint az élet, amelynek alighanem egyedüli funkciója a hozzá vezető út „kitaposása”. Az élet csak átmenetileg lehet a tudat kizárólagos hordozója, mert rajta keresztül s a tudatba érve az anyag egyik legbensőbb, legrejtettebb vonása érvényesül és nyilvánul meg. Az már csak ráadás, hogy az élőlény (legalábbis az anyag hihetetlen konfigurációs potenciálja viszonylatában) egyébként is igen primitív és célszerűtlen (mert legelső) hordozója a tudatnak. Óriási és irreálisan növekvő helyigénye van, kémiai energiával táplálkozik, gondolkodása atavista ösztönvilággal párosul, túlszaporodása állandó önpusztítással fenyeget. A földi élővilág fajai egymást falják fel. Mindezek miatt sokkal valószínűbb, hogy a mintegy százmilliárd galaxisból álló univerzum tele van saját intelligenciánknál nagyságrendekkel fejlettebb (hatékonyabb megismerésre képes) intelligenciákkal, amelyek egyfajta intragalaktikus hálózatot, „kozmikus társadalmat” alkotnak – a szintkülönbség miatt számunkra láthatatlanul és elérhetetlenül.
A világ – noha összentrópiája folyamatosan nő – az anyagiságtól a tudatállapot felé tart. A biológiai lény első lépésben – saját tudatát „töltve le” megfelelő számítógépbe – hibrid tudatot teremt, s a további fejlődés már ott zajlódik, miközben egyre inkább virtualizálódik fizikai léte. A számítógépek közötti kommunikáció fénysebességű. A folyamat az aktív csillagok kimerüléséig gyorsuló, azt követően egyre lassuló jellegű, de összességében rendkívül hosszú ideig tart. Az univerzum legfontosabb entitása – az energia – egy új entitásba, a már nem anyagi természetű információ rendezett halmazába szublimálódik. Ez együtt jár az energiamegmaradás törvényének érvénytelenülésével, mert a törvény az új entitásban már értelmezhetetlen. Az információ végső soron matematikai kategória. A tudáshalmozódás kikerülhetetlen folyamata a lét matematikai alapjaihoz való közelítés, az igazság pillanata.
Vázlatok
Apám egy Tolna megyei sváb faluban született. Ősei a 18. század első felében a Duna forrásvidékéről, a Fekete-erdő környékéről települtek Magyarországra. Apját még gyermekkorában, korán elvesztette. Édesanyja, napszámból élő csak németül beszélő sváb parasztasszony nevelte fel. A kétnyelvű (német-magyar) elemi iskola elvégzése után Budapestre ment szakmát tanulni. Ifjúmunkásként lelkesen vett részt az Őszirózsás forradalomban. A Tanácsköztársaság idején belépett a Vörös Hadseregbe. A Tanácsköztársaság bukása után aktívan részt vett a munkásmozgalom újjászervezésében. A 20-as években bekapcsolódott a legális Magyarországi Szocialista Munkáspárt megszervezésébe. A 30-as években a szociáldemokrata pártban marxista propaganda bizottságot és munkáskönyvtárt szervezett. A Szabómunkások Szakszervezetében ellenzéki jelöltként a budapesti szervezet elnökévé választották, a szakszervezet jobboldali országos vezetése azonban, arra hivatkozva, hogy megválasztása a kommunisták akciója volt, a választás eredményét megvétózta. Ezt követően a rendőrség letartóztatta. Mint állítólagos kriptokommunistát kizárták a Szociáldemokrata Pártból. A 40-es években a Történelmi Emlékbizottság antifasiszta, háborúellenes megmozdulásaiban, tüntetésein vett részt.
Apám nyaranta, vagy karácsonykor, évente hazalátogatott szülőfalujába, ahol szeretett édesanyja élt. Az ateista meggyőződésű fiú vallásos édesanyját mindig elkísérte az éjféli karácsonyi misére. A teveli látogatásokra legtöbbször engem is magával vitt. Gyerekkori emlékem találkozásaim „groszmutterrel”, aki arra panaszkodott, hogy „mese, mese” szavakkal nyaggatom. Ő azonban nem beszélt magyarul én meg nem értettem németül.
Apám testvérbátyja, Józsi bácsi, aki anyjukkal egy családban élt, a közeli pusztán napszámosként dolgozott. A háború különösen gyakorta megtalálta őt. Suhancként sorozták be a K und K hadseregbe – Ferenc József katonájának. IV. Károly katonájaként vett részt az isonzói csatában. Károlyi Mihály katonájaként szerelt le. A II. Világháborúban, a Don kanyarban Horthy Miklós fogatos katonájaként élte túl a 2. Magyar Hadsereg pusztulását. A háború után lánya „málenkij robottal” segítette a Magyar Hadsereg által lerombolt orosz városok újjáépítését. A „málenkij robotról” hazatérve egy, a magyar-szlovák lakosságcsere keretében Felvidékről Magyarországra települt férfihoz ment férjhez. A korábban tiszta sváb községbe a Németországba kitelepített svábok helyére csángó menekülteket telepítettek. Az együttélést meg kellett tanulni.
Anyai ágon őseim ereiben székely, kun és jász vér keveredett. Nagyanyám a Hargita mellett, a székelyföldi Olaszteleken a helyi csizmadia gyermekeként született. Innen került a magyarországi Nagyalföldre, ahol egy nagykunsági csizmadiához ment férjhez, akitől kilenc gyermeke született. A kilencedik születése után elvált kicsapongó hajlamú, italozó férjétől és kemény munkával egyedül nevelte gyermekeit. Nagyanyám, miután a kemény munkával felnevelt gyermekei kirepültek, másodszor egy jászsági szabóhoz ment férjhez.
Édesanyámnak elsőszülött, legidősebb gyerekként korán kenyérkereső munkát kellett végeznie. Sokáig gazdag családoknál alkalmazott cselédként dolgozott, noha volt tanult szakmája (kalapos lány). Volt mosónő, szakácsnő, szállodai sikáló asszony, varrónő.
Apám és anyám együtt gondoskodtak felnövekedésemről és nevelésemről. A szegénység szűkös feltételei között, háborús időkben ők biztosították életfeltételeimet, neveltek és segítettek a tanulásban. Túlélésünket és boldogulásunkat főként anyám munkabírásának és szívósságának, leleményességének köszönhettük. Személyiségem alakulására, világnézeti fejlődésemre, politikai elkötelezettségemre legnagyobb hatással apám volt. Személyesen, szó szerint éltem át a költő szavait: „Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz”.
A józsefvárosi Tömő utcai földszintes, klinkertéglás, kátrányszagú bérházban, ahol kisgyermekkoromban éltem, nem messze a szlovák származású Táncsics Mihály egykori házától, a háztulajdonos házmester (egykori vándorló ószeres) szlovákul kezdett „filozófiára” oktatni. Amikor a macskaköves házudvaron valamit elrontottam vagy rosszat cselekedtem, drótkeretes pápaszeme mögül szlovákul szólt rám: „Tomú rozum treba” – hozzátéve magyarul „persze ehhez is ész kell”. Ez volt az első filozófiai leckém. Később a gimnáziumban szlovák nemzetiségű matematika-fizika szakos tanárunk a matematika-fizika tudománya mellett ízes palóc tájszólással azt verte a fejünkbe: tót nemzet nem létezik, csak szlovák nemzet.
Számomra döntő jelentőségű volt, hogy apámban és közvetlen környezetében öntudatos szervezett munkásokat ismertem meg, akik nevelőim és tanítómestereim voltak, továbbtanulásra ösztönöztek és segítettek. Apám gyakran magával vitt a közeli Vasas Székházban működő munkáskönyvtárba. Ugyanott a Gyermekbarát Egyesület műsoros matinéin vettem részt. Részt vettem a gyermekbarátok hűvösvölgyi nyári táborozásán, a budai hegyvidéki munkáskirándulásokon, a Csepel szigeti kempingezésen. Ezeket családi környezetem részének tekintettem. A továbbtanulás számomra nem az egyéni érvényesülés és önmegvalósulás eszközét, hanem a munkásosztály ügye szolgálatának a lehetőségét jelentette.
Iskoláimat nehéz körülmények között végeztem. Rákoskerten, ahová kilenc éves koromban költöztünk, nem volt iskola. Az elemi iskola IV. osztályát a szomszédos Rákoshegyen vonaton bejáró tanulóként végeztem. Első jelentkezésemkor, létszámhiányra hivatkozva a kőbányai gimnáziumba nem vettek fel. Az elemi iskola V. osztályát egy félig felépült családi házban működő egytantermes osztatlan iskolában végeztem. Második jelentkezésemkor egy távoli, közlekedésileg számomra elérhetetlen budai gimnáziumba irányítottak. Édesanyám kitartó kijárásának köszönhettem, hogy végül a földrajzilag legközelebbi kőbányai gimnáziumban kezdhettem el középiskolai tanulmányaimat. Naponta több órát töltöttem utazással magyar, szlovák, sváb anyanyelvű bejáró munkások társaságában.
Ebben a családban és társadalmi környezetben felnőve József Attilához, A Dunánál című vers költőjéhez hasonlóan, én is úgy éreztem, hogy szívemben sok nemzetség vére kavarog.
A honfoglalók győznek velem holtan
S a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
Török, tatár, tót, román kavarog
E szívben, mely e múltnak adósa
Szelíd jövővel – mai magyarok!
Ady Endre Magyar jakobinusának dalát visszhangozva kérdeztem magamtól:
Ezer zsibbadt vágyból miért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindig egy bánat marad.
…
Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem magyarok.
Csokonai Vitéz Mihály versében (Az estve) olvastam:
Hajdan a termőföld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkül annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldusa akkor a törvénynek,
Nem volt született senki gazdagnak, szegénynek.
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az eleség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortát s pástétomot egyen.
Abban az időben az iskolában kötelező volt a hittanoktatás. Az állami anyakönyvben kötelezően feltüntették a szülők vallását és az újszülött vallását. Már kisiskolás koromban, viszonylag korán lelkiismereti konfliktusba kerültem a vallással. Az elemi iskolában apáca hitoktató táplálta belénk az istenhitet.
„Mi végre vagyunk a világon” – hangzott az első kérdés a katolikus katekizmusban. „Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük és imádjuk” – volt a válasz. Az elemi iskola harmadik osztályában bennünket az első áldozásra és bérmálásra felkészítő hittantanár arra szólított fel, hogy hozzuk be keresztlevelünket és mutassuk azt be. Az anyakönyvben engem apám vallása után hivatalosan katolikusnak tartottak nyilván, ennek megfelelően katolikus hittanórára jártam. A keresztlevelemből kiderült azonban, hogy a Kálvin téri református templomban reformátusnak kereszteltek, s anyám református húga volt a keresztanyám. Református keresztanyám később egy zsidó vallású emberhez ment férjhez, aki így fogadott keresztapám lett. Fogadott keresztapám 1942-ben a Don kanyarban zsidó munkaszolgálatosként halt meg.
A bennem megfogalmazódó, felhalmozódó kérdésekre választ nem a vallásban, nem az istenhitben, nem a túlvilágban való hitben, hanem a történelemben kerestem. Petőfi Apostolához hasonlóan.
Ott a magányban buzgón olvasá,
Miként a hívő a koránt,
S mint zsidó a bibliát,
Olvasta ott buzgón a
Világtörténetet.
…
Mi célja a világnak?
Boldogság! S erre eszköz? A szabadság!
Szabadságért kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly sokan.
Én hogyha kell, elvérzenem,
Mint elvérzettek oly sokan!
(Petőfi Sándor: Az Apostol)
Apám két elvtársa, családunk közeli gyermektelen barátai, továbbtanulásom segítése céljából, gimnazistaként saját házitanítójuknak alkalmazott. Némi zsebpénzzel járultak hozzá az apám által kiválasztott és ajánlott könyvek beszerzéséhez. Cserébe beszámoltam nekik olvasmányaimról, megosztottam velük azok tartalmát és tanulságait.
A gimnázium évkönyve a tanulók névsorában feltüntette a szülő foglalkozását. A 32 fős osztályunkban ketten voltunk, akinek ebben a rovatban a munkás szó szerepelt. Érettségi után, már a felszabadulás után, egyetemen történő továbbtanulásomat a népi kollégium és állami ösztöndíj tette lehetővé. Miként rajtam kívül még igen sok munkás- és parasztszármazású fiatalnak.
Ady írta egyik cikkében: „A gyermekben nyilvánul meg legjobban az ember. Ezért olyan nagyon-nagyon nagy a tudós, művész, a költő. Ők hatványozottan gyermekek”. Petőfi nem alkuszik című hosszabb – hitvallás jellegű – írásában így jellemezte a példaképének tekintett Petőfit. „Petőfire hiába keresnék az összes nagy szótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz Isten. […] Amit ő érzett, amit ő bárhogyan, röppentve talán kigondolt, ahhoz azonnal hozzáadta a lehetőség hitét. Csak a gyermek becsületes, s ha a homo sapiens gondolkodással van megverve, akkor – Petőfi Sándornak van igaza. Vagy érték, sőt kincs a gondolkodás, akkor komolyabban kell számolni vele, mint a vége eredményével. Ha az embert a tudata teszi emberré és magáévá, akkor minden tudat és gondolat valóság. […] Még az is gyermekké segítette Petőfit, hogy alacsony sorból jött, nemrégen befogadott családból.” Gyermekként én is úgy éreztem alacsony sorból, nemrég befogadott családból jöttem, vágyaim és reményeim, a jövőben vetett hitem valósággá válik.
Családom történetének átélése és a történelem értő megismerése egyaránt a szocializmus meggyőződéses hívévé tettek. Életemben és munkámban a proletárköltő József Attila igazságának igazolását láttam:
Az elme, ha megért, megbékül,
De nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat múló görcsökbe vész,
Ha föl nem oldja eleve az ész.
(Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak)
Az általam tanultakat, ismereteimet, elveimet igyekeztem szóban és írásban másoknak is átadni, velük megosztani és a gyakorlatban megvalósítani. Fiataloknak és érdeklődő felnőtteknek. Üzemi munkásoknak, földműves parasztoknak, tollforgató értelmiségieknek. Egyetemeken, ismeretterjesztő előadásokon, tudományos konferenciákon, politikai vitákon. Eközben magam is állandóan tanultam, bővítettem, fejlesztettem, mélyítettem, pontosítottam ismereteimet. Ahogyan annak idején a szlovák vándor ószeres tanította a macskaköves bérházudvaron botladozva játszó kisfiút: Tomu rozum treba – persze ehhez is ész kell. Gondolkodom, tehát vagyok.
Szűkebb irodalmi nevelő családom Petőfi, Ady és József Attila voltak és maradtak. Irodalmi családom folyamatosan bővült és gazdagodott a magyar klasszikus és kortárs irodalom – Csokonai, Vörösmarty, Vajda János, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Radnóti Miklós, Veres Péter, Darvas József, Nagy László, Juhász Ferenc és mások – megismerésével.
Irodalmi családom szerves részeivé vált többek között az orosz Puskin, Gogol, Tosztoj, Csehov, Gorkij, a német Goethe, Schiller, Heine, a spanyol Cervantes, az angol Jonathan Swift, Charles Dickens a francia Villon, Victor Hugo, Anatole France, az amerikai Mark Twain, Jack London, John Steinbeck, az ír Bernard Shaw a cseh Hašek a dán Martin Andersen Nexő, az osztrák Franz Werfel.
Tőlük tanultam és magaménak vallom: „A nacionalizmus nem hazafiság. A hazafiság valami olyan sine qua nonja az embernek és a társadalomnak, hogy még fogalommá sem kell sűríteni, a szót sem kell keresni hozzá. A közös kultúrában s közös társadalmi munkában álló becsületes munkásemberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tetszik. Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli”. (Ady)
Tőlük tanultam, és magaménak vallom: Disztingválni kell internacionalizmus és kozmopolitizmus között. „Kozmopolita csak a nyegle lehet, de internacionalista: minden becsületes mai ember”. (Ady)
Irodalmi nevelő családomtól azt tanultam: „Ha férfi vagy, légy férfi, / Legyen elved, hited, / És ezt kimondd, ha mindjárt / Véreddel fizeted.” Az Apostolban írta Petőfi: „A gyermek, Ifjúvá lett / S az ifjú férfivá. / Esztendő esztendő után / Jött a földet meglátogatni, / S búcsút sem véve távozának / Elment hozzája mindenik, / S nyomot hagyott arcán, szívén. / Túl volt immár az iskolákon, / Régen kijárta azokat, / És benn volt a világban, / Az életben, az emberek között, / Hol minden lépten meglökik az embert.” A történelem engem és az én nemzedékem is minden lépten meglökött.
„Álmos vagyok és mégsem alhatom; / Ébren vagyok és mégis álmodom” – írta a huszonhárom éves Petőfi. „Az álom / a természet legszebb adománya. / Megnyílik ekkor vágyaink tartománya, / Mit nem lelünk meg ébren a világon. / … Álmában az ifjú elmegy kedveséhez, / Kihez epeszti tiltott szerelem, s ott olvad égő kebelén. – / Álmaimban én / Rabnemzetek bilincsét tördelem”. „Amire vágytam, bírni is reméltem, / S amit reméltem, azt el is nyerém; / … Ily nagyszerűnek álmodám jövőmet, / S már hittem is, hogy ez való, nem álom…”
Ady Endre új tavaszi sereg-szemlére hívja „láznak ifjú seregét”. „Mélyül s tornyosul gondolat és álom, / Megrázkódik újat lesve a szív / s minden szokottság fojtogat, mint járom. / […] Mert ott vagyunk mi immár mindenütt: / Új a világ nálunk is már hozsánna. / Tűz, vér, láz, újság, boldog változás, / Csupa teremtés lángol a szemekben, / Örök tavasz, örök forradalom, / Oh, ékesedjél, mindig ékesebben”. Vagy az Igaz, uccai álmok című versében:„Igaz álom a merész álom, / Hol megnő az álom mezője / S ahol minden ember, ki igaz, / Másiknak dacos szeretője / S ahova majd vérhajók visznek.”
József Attila pedig ezeket írja Ady emlékezetéről: „Földön a magyar és földben a költő, / Dühödt markában rögöket szorít, / Melléről égre libbent föl a felhő, / De tovább vívja forradalmait.”
Kamasz lelkemben visszhangzott József Attila fiatalosan dacos igazságkeresésének szenvedélye: „Lábunk elkophat hónaljig, / sej haj, fütyülve baktatunk, / igazságot keresünk, de / nem találunk még seholse. / Nincsen batyunk, csak az agyunk, / betyárkodó Ábel vagyunk, / […] Szájunkra a jövő hágott, / kiáltunk emberibb világot, / szeretetet, szabadságot, / szél a lábunk, arcunk áldott, / nézünk minden követ, ágot, / ahol utat ki sem vágott, / sej haj, dallal, jó vigasszal, asztaltalan szómalasszal / keressük az igazságot.”
A történelemben Lenin néven ismertté vált nagy orosz forradalmár gondolkodó és harcos arra tanított, hogy álmodozás nélkül, anélkül, hogy „ne tudna néha-néha előrevágtatni és képzeletben nem tudná előre látni, annak az alkotásnak teljes és befejezett képét, amely éppen csak kezd kialakulni a keze között”, senki nem lenne képes arra, hogy „nagyszabású és árasztó munkába kezdjen és azt be is fejezze a művészet, a tudomány és a gyakorlati élet területén”. Fontos azonban, hogy „az ábrándozó komolyan higgyen álmában, és az életben figyelmesen körültekintve, megfigyeléseit egybevesse légváraival, és általában lelkiismeretesen munkálkodjon elképzeléseinek megvalósításán”.
Kupolás templom terve
Ez a kérdés minden korban felmerül. Hova, merre, miként? Az egyén életében éppúgy, mint az országéban. Az egyén bármennyire tartózkodik, mondhatni, ódzkodik a politikától, nem tudja függetleníteni magát tőle, életének alakulását, mindennapjainak eseményeit, közérzetét szorosan meghatározza a politika, a mindenkori kormány eszmerendszere, módszereinek jellege és minősége. Ez mindig így volt, kis országban különösen, mert ott a politika egyben függetlenségi harcot is jelentett; bizonyítást, elismerést kívánt, helyet a nagyok között, de egyben önállóságot is. Korábban a távoli, helyi háborúskodások elszigeteltek maradtak, nem fenyegettek világháborúval. Ma a technika, a hírközlés gyorsasága révén pillanatokon belül értesülünk viszályról, gyilkosságról, terrorcselekményről. Ijesztő, vérfagyasztó hírek áradatában élünk, a világ bármely pontján történt katasztrófa a történés pillanatában ér el hozzánk. Ez az azonnali értesülés, ez a szakadatlan tragédiaközlés rászoktat bennünket a hírek, többnyire a rossz hírek befogadására.
Neurotikus világban élünk, idegeink állandó készenlétben várják a rossz, a még rosszabb események bekövetkezését. Hírközlő szerveink gondoskodnak róla, hogy tudomást szerezzünk róluk. Más kérdés, hogy tudatlanságunk hasznosabb volna-e. Így érezzük, hogy minden közvetlenül érint bennünket, nem tudunk kimaradni a történelemből, mert az körülvesz, behálóz minket. A napi – és látszólag jelentéktelen – konfliktus is szükségszerűen terjed, terebélyesedik, benyomul magánéletünkbe.
A ma embere akkor is kiszolgáltatott, akkor is függ a nemzetközi helyzettől, ha nem hallgat rádiót, nem olvas újságot, nem néz televíziót, nem kapcsolja be a számítógépet, illetve, ha mást néz, mást hallgat, mással foglalkozik. A köz érzete és hangulata beóvakodik a mindennapokba, a magánélet nem ad menedéket és nem ad felmentést a szembenézés alól. Mert, ha tudok valamiről, akkor állást is kell foglalnom mellette vagy ellene. A demokrácia éppen azt jelentené, hogy a nép tudjon a dolgokról, véleményezze azokat és aktívan részt vegyen a köz életében.
Hova tovább? – merül fel a kérdés. Merre megyünk? Mit hoz a holnap? Mit hoz a ma? A bizonytalanság pókhálójában vergődünk, mert semmiféle számítás, elemzés, kimutatás nem ad támpontot a jövő kilátásait illetően. A jövő mindig bizonytalan volt: lehetett számolni bizonyos eseményekkel, latolgatni is lehetett, augurok, jósok vagy csak előrelátó és tájékozott emberek mindig voltak, de a bekövetkezés módja és mértéke többnyire mindenkit meglepett. Napjainkban a hova tovább kérdése egyre komorabban hangzik. A jövő nemcsak homályos, de sötét, mint a vihar előtti égbolt. Nincsenek eszmék, nincsenek kidolgozott elméletek, nincsenek nagy egyéniségek, akik a jövő alapjait leraknák, rendszerét megterveznék és kidolgoznák. Nincs tetterős, építeni akaró és tudó ifjúság, nincs jövőkép. A fiatalság egy része vásárra viszi a bőrét pénzért vagy kalandvágyból, a többsége máról holnapra él, örül, ha erre telik. Különösen jellemző ez erre a kicsivé zsugorodott országra, ahonnan a fiatalság zöme másutt próbál szerencsét. Az itt maradottak nagy része nem tervez jövőt, fáradt, idős, megviselt, a múltján rágódik, vagy kesergi vagy visszakívánja.
Hol az új, vidám, tehetséges, tetterős nemzedék? Talán a játszótéren. Nekik talán van hova és van tovább. De hovatovább már ez is bizonytalan. A pesszimizmus rossz tanácsadó, de a józanság kötelez. A jövő nem ígéretes, de az emberiség nem fog kipusztulni, legalábbis a közeljövőben nem. A föld sem fog sarkából kidőlni, habár dőlöget. Minden vésznek vannak túlélői, minden balsors után jobbsors következik. A történelem nem ismétlődik, csak folytatódik. Mindenki felelős mindenkiért. Ez biztos. Csak azt tudnám, hogy hova tovább?
Nimfa
Zahava Stessel (született Szász Kati) húgával együtt túlélte a deportálást, szülei, nagyszülei, legkedvesebb barátnői valamennyien elpusztultak a náci koncentrációs táborokban. Élettörténetét folyóiratunk 2016/2. számából ismerhetik olvasóink. (S. J.)
Tudjuk, hogy a barátság mennyire fontos életünk különböző szakaszaiban. Auschwitzi túlélőként ma is gyászolom szeretett szüleimet és nagyszüleimet. Nem tudok fájdalom és szomorúság nélkül gondolni arra, miképp küldhették őket arra a szörnyű helyre, ahonnan nem volt visszaút.
Amikor felidézem az otthon képét, eszembe jut Márta is, gyermekkorom legkedvesebb barátnője. Osztálytársak voltunk az általános iskolában az egyre erősödő antiszemitizmus légkörében. Egymás társaságában, egymást erősítve kevésbé éreztük fájdalmasnak a ránk zúduló „büdös zsidó” szitkokat. Amikor bennünket, a zsidó gyerekeket óvodás korunktól az általános iskola nyolcadik osztályáig elkülönítettek a többiekből, és kijelölt külön osztályba soroltak, Mártával együtt próbáltunk dacolni az antiszemita szabályokkal.
Barátnőm és egész családja ott állt mellettünk, amikor szülőfalumból, Abaújszántóról megkezdték a zsidók deportálását. A magyar csendőrök parancsára minden ékszert át kellett adni mielőtt elhagytuk volna a települést. Mindkettőnk füle napokig fájt, miután kitépték belőle a születésünk óta viselt fülbevalót.
Márta nővére egy évvel volt idősebb nála, míg az én húgom egy évvel fiatalabb volt nálunk. Családjainkat előbb a kassai gettóba vitték, majd útnak indították az auschwitzi táborok valamelyikébe. Auschwitzban mindkettőnknek iszonyatos volt átélni a fájdalmat, hogy elszakítottak bennünket szüleinktől és nagyszüleinktől.
A Bergen-belseni koncentrációs táborban találkoztunk össze ismét. Egymástól elkülönített barakkokban voltunk, nem is tudtunk egymásról, míg csak egy nap a latrinán meg nem pillantottam. Nagyon megörültünk egymásnak, de aggódtam is látva Márta sovány alakját és arcát. Eszembe se jutott, hogy én is ugyanolyan vékony és alultáplált vagyok. Barátnőm hatalmas barna szeme optimizmust sugárzott, ahogy eszembe juttatta az otthoni időkből eredő barátságunkat. Gyorsan közölte, hogy együtt van nővérével, majd csatlakoznia kellett barakktársaihoz.
Ahányszor csak lehetett igyekeztem ki a latrinára, remélve, hogy összetalálkozhatok Mártával. Mindig magammal cipeltem húgomat is attól tartva, hogy bármikor elválaszthatnak bennünket egymástól, s ez volt, amitől a táborban a leginkább féltünk. Az utolsó ilyen alkalommal, amikor Mártát kerestem, Appelre szólítottak. Rettentően szomorú voltam, hogy oda a remény, hogy még egyszer megpillanthassam. Az Appelen az a szerencse ért bennünket, hogy kiválasztottak munkára, így elhagyhattuk Bergen-Belsent.
1944. december 8-án érkeztünk meg a Lipcse melletti Markkleebergben létesített repülőgép alkatrész gyárba. A Szövetségesek ekkor már német földön voltak, és mindannyian csodálkoztunk azon, hogy még mindig munkára kényszerítenek bennünket. Úgy véltem, s ma is hiszem, hogy jámbor nagymamácskám imádságai kísértek bennünket abban az időben.
Markkleebergben magyar lányokkal találkoztunk, akik nagyon kedvesen fogadtak bennünket. Arról faggattak, nem találkoztunk-e családtagjaikkal, akiktől elszakították őket a szelekció során. Nagyon megörültünk, amikor még falunkbeliekre is bukkantunk közöttük.
1945 áprilisában az amerikai csapatok már egészen közel jártak a lágerhez, amikor a hírhedt halálmenetbe kényszerítettek bennünket. Eközben egy légiriadó és bombázás során húgommal együtt elszakadtunk csoportunktól. Szerencsénkre csatlakozott hozzánk egy asszony a kamaszlányával és vigyázott rá, hogy együtt maradjunk. Több napi éhezés és tévelygés után Drezda lebombázott házai között bolyongva orosz katonákba botlottunk. Látva ijedelmünket, egyikük jiddisül szólított meg bennünket. Minthogy sok magyar zsidóhoz hasonlóan nem beszéltünk jiddisül, húgommal együtt mintegy magyarázatképpen annyit tudtunk kinyögni: Smá jiszráél, mire a katona felfogva a helyzetet elmosolyodott. Elkísért minket a legközelebbi gyűjtőpontra, ahol a Magyarországra készülők gyülekeztek.
Vágyakozással és reményteljesen érkeztünk meg Abaújszántóra (még maga a szó is: otthon különös melegséggel töltött el). De sajnos, csak az emlékek fogadtak bennünket.
Reménykedve, hogy legalább édesapánk hazajön, nap nap után kimentünk a vasútállomásra, és várakoztunk. A hazaérkező túlélőktől szereztünk tudomást Márta borzalmas haláláról. Anne Frankhoz hasonlóan őt is a ragályos tífusz vitte el, az sem kizárt, hogy nővérével együtt vele egy barakkban voltak. Akárcsak Anne, ő is magatehetetlenül feküdt, kitéve a többi fogoly lökdösésének és taposásának. Márta egy nappal a láger felszabadítása előtt halt meg, nővére rá két nappal. A Bergen-belseni tábor tömegsírba egymásra hányt hulláinak fotóit megpillantva Márta arca lebegett a szemem előtt.
Mivel Márta családjából senki sem tért vissza, felírattattam neveiket a holokauszt áldozatainak a Jad Vasem Nevek csarnokában vezetett listájára.
Amikor lányommal és unokáimmal ellátogattam Abaújszántóra, felkerestük Mártáék házát, s előtte állva elbeszéltem nekik szomorú gyermekkorom igaz barátnőjének szerencsétlen sorsát.
Striker Judit fordítása
Szent Anna harmadmagával
Mona Lisa
A lírai énjét az emberlét vizsgálatának terepévé avató Ady új értelmet adott a költői hivatásnak: mindent a maga illetékessége és felelőssége körébe vont. Egyszerre volt az emberlét egyetemleges titkait kutató gondolkodó, új létszemléletet, új költői látásmódot, nyelvet teremtő művész és nemzetének új önismeretet adó eszméltetője. Olyan költői univerzumot alkotott, amelyik csak egészként értelmezhető. Ez az egész pedig annyira egyedi, hogy benne teljesen átlényegülnek a forrásai, vele kapcsolatban szinte értelmüket vesztik az irodalomtörténet szokványos szempontjai. Kimutathatjuk például, hogy mit kapott a francia költőktől vagy a romantikától és a századvég magyar irodalmától, de az ösztönzések annyira egyéni és oly hatalmas univerzumba kerültek, hogy annak lényegét illetően már nincs illetékességük. Új irodalomelméleti irányok képviselői is kényszerűen szembesülnek Ady életművével, de daraboló törekvésük művészetének megértésében csak részleges eredményekhez vezethet. Az, hogy az Ady-életmű nem illeszkedik a kicentizett mértékhez, nem mérhető szokványos szempontokkal, nem csökkenti értékét, hanem kivételes jellegére mutat rá. Önmagukat komolyabban vevő nemzetek boldogok lennének, ha egy ilyen költőjük volna, mi, magyarok pedig sokszor úgy bánunk vele, mintha az „Isten szörnyetege”, kultúránk tehertétele volna.
Ady Endre művészetének rendkívüli jelentőségét a magyar irodalom, sőt a magyar kultúra alakulástörténetében már kortársai fölismerték. Költészetének értelmezése azóta is kulcskérdése a modern magyar kultúra megértését és történeti, esztétikai megítélését célzó irodalomtörténeti munkáknak. Ady költészetének polifón univerzuma, ellentétek feszültségében képződő világteljessége minden kor számára megkerülhetetlen kihívás. Nem lehet nem tudomást venni róla, nem lehet nem szembesülni vele. Az Ady-könyvet – legalább lelkében – minden irodalomtörténésznek meg kell írnia, aki a 20. század magyar irodalmának történetét érteni akarja. Ady – jól látta ezt már a fiatal Németh László – mérhetetlenül kitágította a magyar költőség jelentőségét, klasszikus példát adott arra, hogy az író „munkásságának esztétikai értéke szétválaszthatatlan próféciájának társadalmi súlyától, a kettő együtt ítélhető és ítélendő meg”.
Az íróságnak ezt a jelentőségét ma sokan vitatják, az irodalmat szeretnék „csak” irodalomnak látni és láttatni, igyekeznek leválasztani róla mindent, ami nem speciális létmódjának tartozéka. Így aztán olyan steril és idegen szempontokkal kutatják Ady költészetét, amelyek – részlegességük, leszűkítettségük folytán – nem alkalmasak a teljességben megnyilatkozó értéktartományok befogadására. Így történhet meg az, hogy némelyek Ady ezredvégi némaságáról, mai megszólíthatatlanságáról beszélnek, míg mások azt tanúsítják, hogy Ady műve a magyar irodalom ma is elevenen élő és ható centrális értéke.
Az Ady-pör az Új versek megjelenése óta folyamatosan tart. Mai irodalomértésünknek is alapkérdése, hogy Ady életművét hogyan értjük, hogyan értékeljük. Az Ady-értelmezés messze túlmutat önmagán: egész irodalomértésünk irányát megszabja. Akik például Ady személyességét romantikus maradványnak látják csupán, azok – Adyval együtt – leértékelik újabb irodalmunknak azt a vonulatát, amelyik Ady szemléleti örökségét vállalva és folytatva őrizte és őrzi az irodalom személyiség- és közösségformáló erejébe vetett bizodalmat, s fenntartja az irodalom Ady által képviselt emberi jelentőségét. Ady költészetének valóban vannak olyan elemei, amelyek alapján korszerűtlennek minősíthetjük, ha nem nézzük életművének egészét, ha nem vesszük figyelembe, hogy a romlékonynak tetsző elemek milyen különleges metamorfózison mennek át az ő költészetében. Küldetéstudatának gyökere például valóban a romantikába nyúlik, de Ady ezt az örökséget nem romantikus váteszként élte meg a romantikából örökölt kellékek közepette sem, hanem maximális felelősségtudatra változtatta azt át, miként nagyfokú személyessége is a személytelenség jegyeivel telített létfilozófiai érvényű személyesség. Ady tehát különleges figyelmet kíván monográfusától, hiszen ma is érvényes Németh Lászlónak az a megállapítása, hogy Adyt az egyik ember ugyanazokért a tulajdonságaiért kárhoztatja, amelyekért a másik magasztalja.
Kenyeres Zoltán – rendkívül alapos elméleti és irodalomtörténeti ismeretek birtokában írta meg Ady költészetének alakulástörténetét, „folyamatrajzát”. Példamutatóan kiegyensúlyozott szemlélettel emelkedik felül a szeretet és ellenszenv dimenzióin, viszont szuverén módon vállalja a tudós megközelítés megérteni akaró tárgyilagosságát. „Nincs huszadik századi író, akiről annyit és annyifélét írtak volna nálunk, mint őróla” – állapítja meg monográfiájának előszavában. Az Ady-irodalomban valóban minden és mindennek az ellenkezője is elhangzott már. A szakirodalom nagysága és ellentmondásossága sok nehézséget okozhatna a monográfusnak, ha nem volna szuverén olvasata. Így azonban szintetizáló munkája eredeti érvényű, jóllehet megállapításainak túlnyomó része visszavezethető a szakirodalom – egymástól egészen különböző forrásokból származó, Barta Jánostól Vezér Erzsébetig sorolható – korábbi eredményeire. Igen jól ismeri elődei munkáit, gyakran hasznosítja is azokat, de koncepciója megnyerően szintetizáló és szuverén egyszerre, a maga véleményének erősítésére kamatoztatja a szakirodalom legkülönfélébb részeredményeit.
Kötetről kötetre, sőt ciklusról ciklusra haladva mutatja be Ady költészetét. Ez a módszer első látásra szinte vakmerőnek látszik, hiszen Ady fő motívumai változó tartalommal és változó mértékben, de végigvonulnak egész költészetén. A kötetek szerinti elemzés tehát óhatatlanul az ismétlések és variációk sokaságát eredményezi. Kenyeres Zoltán úgy próbálja feloldani ezt a problémát, hogy az egyes köteteknek az újdonságára teszi a hangsúlyt, egy-egy motívum mélyebb értelmezését ott adja, ahol azt annak az esztétikai-világképi súlya leginkább megkívánja. Így nem gépies kötetrecenziók sora a könyv, hanem világosan és árnyaltan kibontott alakulástörténet, melyet az egyes esztétikai problémakörök alapos elméleti megvilágítása, magyarázata a pálya egészére érvényes megállapításokkal folyamatosan mélyít. A gazdag belső viszonyítások szemléletesen és meggyőzően rajzolják meg a költői pályát. Eszerint a Versek a beilleszkedés könyve, melynek darabjai a „népies dalimitációhoz” állnak közelebb, a verses köznyelv másik nagy áramlatának, a „városias slágerimitációnak” kisebb szerep jut benne. A Még egyszer az átmenet dokumentuma: „Itt már háttérbe szorult a késő romantika Ábrányi-féle versalkotás módja, és teljesen eltűnt a népies dalimitáció.” Ennek a kötetnek néhány verse már olyan, mintha egy egészen más költő írta volna. Ez a két kötet a készülődés korszaka. A szakirodalom korábbi megállapításaival egybehangzóan emeli ki Kenyeres Zoltán Nagyvárad, majd Párizs ösztönző szerepét Ady költői világszemléletének megváltozásában, erőteljes radikalizálódásában. Koncepciójának fontos eleme az, hogy a francia irodalom inspirációjánál lényegesebbnek minősíti Ady kifejezéskincsének, nyelvi intonációjának kialakulása szempontjából Nietzsche szerepét. Igen jó érzékkel emeli ki az 1905-ös esztendő terméséből azt a két publicisztikai írást (Ismeretlen Korvin-kódex margójára; A fekete macska), melyekben Ady megfogalmazta nemzeti radikális programtervezetét és teremtésesztétikai alapelvét.
Az Új verseknek külön fejezetet és a többi kötetnél jóval nagyobb terjedelmet szentel a monográfia. Annak ellenére is helyénvaló ez a kiemelés, hogy ezt a kötetet később aztán maga is besorolja A kibontakozás kötetei (Vér és arany; Az Illés szekerén; Szeretném, ha szeretnének; A Minden-Titkok versei) élére, s hangsúlyozza, hogy azokkal együtt alkot egy periódust Ady költészetében. Az Új versek az első igazi Ady-kötet, ezért ennek taglalásakor – a Góg és Magóg fia vagyok én példáján – szemléletesen és meggyőzően magyarázza Ady versnyelvi újdonságát, szimbolizmusának nem stílusirányzati, hanem nyelvi jellegét, azt a módot, ahogyan Ady kiemelte a szavakat megszokott rendjükből, s az olvasó szempontjából heterogén módon helyezte őket új, addig ismeretlen összefüggésrendbe. Rámutat arra a belső alkotói folyamatra, amelynek eredményeként Ady publicisztikájának motívumai sűrítetten, sokféle jelentést sugallva jelennek meg a versekben, s az összetett, sokszor diszharmonikus élményeket „mint lelki aktust, folyamatot” alkotják újra a versek. Az ilyen művek értelmezését nem az élettények megvilágítása, hanem a vers „önmagyarázó rendszere” teszi lehetővé, melyet „A szóhasználatnak, a képszerkesztésnek, a sajátos metaforavilágnak, az egyéni ritmusképzésnek a versek sokaságában vissza-visszatérő elemei alkotnak”.
A kibontakozás versesköteteinek bemutatása sorra megvilágítja Ady költészetének egyéb fontos jellegzetességeit, az „ellentétező, kétosztatú” értékrendszert, az örökös önkorrekciós dinamizmust, az értékeket folytonosan felülvizsgáló költői magatartást és azt a szerkesztési elvet, hogy „az egyes versek alternatív többértelműsége a kontradiktórius többértelműség nagyobb szerkezeti egységeiben helyezkedik el”. Kenyeres Zoltán a kibontakozás köteteinek belső egységére világít rá, finoman mutatja meg folytonosságukat és a tematikai, hangulati változásaikat is. Tömören, szemléletesen, lényegre törően tárja föl a különféle Ady-motívumok mélyebb világképi-világnézeti, sőt világirodalmi összefüggéseit és párhuzamait. A versek poétikai alkatára figyel elsősorban, de ezt sohasem szakítja el a költői én emberi vonatkozásaitól, létfilozófiai vagy társadalombírálati küzdelmeitől. Irodalom felfogása nem szűkül a nyelvi jelleg számbavételére. Árnyalt poétikai vizsgálódása fölerősíti azt a szakirodalomban már korábban is el-elhangzó véleményt, hogy A Minden-Titkok versei „egyszerre foglalta össze a korábbi kötetek jellegzetességeit és kezdeményezett benső átalakulást a versek poétikai övezeteiben”. Ady költészetében ezzel a kötettel szembetűnő módosulás vette kezdetét: a versek dísztelenebbek lettek, a mitizáló képalkotást látszólag egyszerűbb, de belsőleg rétegezettebb formák kezdték fölváltani.
A középső korszakot három verseskötet (A menekülő Élet; A magunk szerelme; Ki látott engem?) és a Margita élni akar című versesregény alkotja. Ekkor Ady verseinek korábbi szimbolikus, mitologikus képvilága az elemző kifejezés felé mozdul el, a reflexió sokkal nagyobb szerepet kap a versekben, mint a pálya eleji kötetekben. Analitikusabb versbeszéd, kijelentő dikció és sok esetben közvetlen politikai állásfoglalás jellemzi a verseket. Kenyeres Zoltán elsősorban a versnyelv megváltozásában mutatja ki a középső korszak köteteinek összetartozását, de rámutat e versnyelv módosulás világszemléleti motivációjára is.
Az utolsó pályaszakaszt A végső szó változatai cím alatt tárgyalja a monográfia. A halottak élén és Az utolsó hajók című kötetek verseiben minden korábbi motívum, költői személyiséget érintő viszonylat egy új elemmel, az emberiség egzisztenciális és morális katasztrófájának, a háborúnak az élményével egészül ki, s ez – Ady egészségének végleges megromlásával együtt – messzemenően átalakítja a költői világképet is. „A két kötetet együtt olvasva úgy látszik, hogy 1914 és 1918 között leomlottak Ady politikai illúziói, utópiáiból eltűnt az összemberi távlat, és különösen eltűnt a társadalmi változások által elérhető jobbulás álma.” Ez motiválta Ady költészetében az idősíkok átértékelését, a Holnap helyett a Tegnap vált az értékek menedékévé.
Kenyeres Zoltán könyvének legjobb része az Értékek rezignációban című záró fejezet. Meggyőzően mutatja meg, hogy a középső korszakban a költői személyiségben az elkülönülés és a közösséghez tartozás dimenzióiból az utóbbi vágya kerekedett fölül. Ezzel szemben a háború idején a „különlét” vált értékesebbé, a különlét feloldódása pedig „csak a kulturális örökség virtualitásában vált elképzelhetővé” Ady költészetében. Értékekhez ekkor is ragaszkodott, de ezek az értékek már nem társadalmiak, hanem időfölöttiek, metafizikus jellegűek voltak. A háború okozta egzisztenciális szégyen idején is megőrzött értéktartományokat – az Istent, szerelmet, nemzetet, Életet, költészetet – átemelte a metafizika síkjára: „A kései versek visszavonták a hitet, bizakodást mindabban, ami az időhöz, a társadalomhoz és a történelemhez tartozik, de megtartották mindavval kapcsolatban, amit az idő fölött lehet elgondolni.” Ady szégyenben élése így vált értékőrző magatartássá: „A rezignáció vállalt magatartása járta át Ady kései verseit, s a megőrzés céljából történő lemondás kelti a versekből áradó különös hangulatot, fájdalmas érzelmi tónust.” Ez a létértelmezés átalakította a lírai én szerepeit is. Az utolsó korszak verseiben a változatlanul megőrzött Ady-tónus „meg-megszakadt, s fölhangzottak más, atonálisabb motívumok”, talán egy egészen új versnyelv készülődött ezekben a darabokban.
Ady költészetének ez a – szükségszerűen csak igen vázlatosan ismertetett –folyamat rajza meggyőző cáfolata, korrekciója Király István Lukács György nyomán felépített koncepciójának, mely Ady életművét a forradalmiság egyre fölfelé ívelő stádiumai szerint elképzelt fejlődésrajzba próbálta állítani. Kenyeres Zoltán a más világnézet iránti toleranciával minősíti Király koncepcióját, mintegy belátja, hogy Lukács György filozófiája alapján lehetett így vélekedni, de ezt az értelmezést a maga érzékenyebb szemléletével, tágasabb esztétikai és világszemléleti horizontjával hatálytalanítja.
Az egyes kötetek jellemzése – az adott, meglehetősen szűkös terjedelmi határokon belül – pontos és lényegre törő. Esztétikum és költői magatartás szintetikus egységét vizsgálja. Kenyeres Zoltán példaszerűen gazdag és sokrétű, nem egyetlen iskolához kötődő, hanem a legkülönfélébb elméleti irányok eredményeit hasznosító elméleti tájékozottság birtokában nemcsak Király István koncepcióját hatálytalanítja, hanem következetesen és körültekintő tárgyilagossággal árnyalja, új aspektusból értelmezi az Ady-életműnek újabban sokak által korszerűtlennek minősített vagy vitatható módon értelmezett elemeit is. Ez a sokirányú tájékozottságból és eltökélt tárgyilagosságból származó korrekciós vagy árnyaló munka fontos szemléleti értéke monográfiájának. Néha az elméleti magyarázat már-már aránytalanul rá is telepszik a monográfus közvetlen tárgyára, de ezeknél a belső aránytalanságoknál fontosabb a szintetizáló eredmény. Az, hogy Kenyeres alapos elméleti háttérismeretekkel állítja új megvilágításba Ady költészetének legtöbb lényegi elemét, s ezzel meggyőzően mutat rá Ady költészetének korszakos jelentőségére azoknak az elemeknek az értelmezésében is, amelyeket sokan – egy-egy szempont alapján – kizárólag a múlthoz kötő elemnek minősítenek. Ezek közül itt csak jelzésszerűen utalhatok Ady szimbolikus-mitologikus képvilágának értelmezésére, az önszemléletében megnyilatkozó szarkasztikus fájdalom kimutatására (Midász király sarja), a kifejezhetőség iránti kétely megjelenésére (Egy csúf rontás), az istenes versek ellentétes motivációinak feltárására, s arra a fontos megállapításra, hogy az istenes versek „ugyanúgy a költészet önmagára vonatkoztatott belső terében mozogtak, mint a megelőző kötetek különféle témacsoportjai”. De ugyanígy említést érdemel a „töredezettség, fragmentumosság, felismerhetetlenség” filozófiai érvényű tapasztalatának megjelenése „Ady ellentétező vers-, ciklus- és kötetszerkesztés-módjában”, a titok-motívum bravúros elemzése, mely az impresszionizmus és szimbolizmus világos elkülönítésének is alkalmává válik a monográfiában. Különösen lényeges Ady személyességének filozófiai hátterű megvilágítása, a szerepelméletekkel való magyarázata, mely együtt láttatja a „szuverenitásában zárt egészet képező alkotóegyéniséget”, és egyszersmind nyomatékosítja azt a szemléleti újdonságot, hogy mégis Ady „ismerte fel elsőnek a személyiség, az individuum belső sokféleségét, ellentétes elemeket hordozó és azokat nem kiegyenlítő, nem egységesítő mivoltát, mely az életet átszövő szerepszerűségek sűrű hálózatában ölt formát”. Hitelesen mutatja meg elemzésében, hogy Ady líraalkotó személyiség felfogása „korát meghaladóan modern volt”, jóllehet egymással harmóniába nem hozható szerepeinek sokaságában romantikus gyökérzetűek is voltak. Nézetem szerint ezek nélkül Ady nem is tudta volna művészetében megtestesíteni azt a kivételes mélységű és összetettségű nemzetreprezentációt, azt a felelősségtudatot, mely atavisztikus és szakrális mélységekből is táplálkozott, de melynek értelme és fő iránya Ady költészetében a korszerű nemzeti felelősségtudat, nemzeti önismeretre ébresztés volt. A monográfia külön méltatást érdemlő értékei között meg kell említenem azt a szinte külön tanulmánnyá növő okfejtést is, melyben Kenyeres az újabb Ady-irodalom egyik figyelemre méltó kísérletét, az Adyt Lukács György iróniafogalmának hasznosításával magyarázó koncepciót méltatja és – Ady metafizikája és a szégyenben való létezésének megvilágításával – cáfolja.
Kenyeres Zoltán monográfiájával egyetlen lényeges ponton van vitám. Messzemenően nem értek egyet azzal a megállapításával, hogy a „személyesség és tárgyi-érzéki közvetlenség a romantika idején valósult meg utoljára az európai költészetben, s a romantika felbomlásával lassan ez is eltűnt, felbomlott és megsemmisült”. Én úgy látom, hogy a személyesség és a személytelenség költészeti irányai ma is egymás mellett élnek, az esztétikum szférájában megjelenő személyesség éppúgy egyetemes érvényre tart igényt, mint az elvonatkoztatás. Illyés, Nagy László, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár és mások költészetének nem fogyatékossága a nagyfokú személyesség, hanem fontos értékeleme és hatástényezője.
Az Ady-értés értékes új eredménye Kenyeres Zoltán tanulmánya. Azt azonban sajnálom, hogy szinte képtelenül szűk terjedelemben vállalkozott ennek a hatalmas és fölöttébb bonyolult életműnek a mai, korszerű értelmezésére. Így az olvasó inkább csak egy kitűnő vázlatot kap Adyról, s hiányolja – egy-két kivételtől eltekintve – a legfontosabb Ady-versek értelmezését éppúgy, mint az Ady-motívumok tüzetesebb elemzését, a meggyőző koncepció jóval gazdagabb dokumentálását. A kötetről kötetre, ciklusról ciklusra haladó tárgyalás – a szerző minden igyekezete ellenére – egy kissé áttekinthetetlenné teszi a motívumok dinamikáját, és szétaprózza statikáját. E két fogalmon – Rákos Péter tanulmánya alapján – a motívumok időrendi változását és mélységét, tágasságát értem. A kitűnő zárófejezet sokat old ebből a hiányérzetből, de különösen Ady magyarságverseit illetően nem szünteti meg azt. Ady költészete a nemzeti önismeret kivételes iskolája lehetne ma is. Ennek alaposabb megmutatása az irodalom értelmének sokak által kétségbevont hitét is erősíthetné. (Korona Kiadó, 1998)
Kosztümös figura