Karl Schmitt-Rotluff: Akiknek nem jelent meg Krisztus
Hol volt, hol nem volt, kezdhetném ezzel a mesét, de ez a történet bizony valóság. Üljetek körém, elmondom töviről-hegyire, miként esett meg!
Messze-messze, távol a nagyvárosok hangos autódübörgésétől, messze a bűzös gyáraktól, messze mindentől, ami csak egy embergyereknek kárára lehet, élt Napsugár.
Otthonát, a kis falut szántóföldekkel csíkozott hegyek övezték. Védett völgyében színes virágokkal tarkított zöld mezők terültek el, ahol olyan volt mezítláb futkosni, mint amikor az ember puha szőnyegen szalad.
Tavasszal a kirobbanó rügyek illatával és madárcsicsergéssel telt meg az erdő, nyáron hűvös pihenőhelyet adtak az ősöreg, vén tölgyfák, és a fenyőgyanta illata előcsalogatta az előző karácsony emlékeit. Ősszel zizzent az avar a sétáló lábak alatt és gombakalapok bukkantak elő lépten-nyomon. Télen őzek surrantak fától-fáig és a hó halk puffanással esett annak a nyakába, aki nem volt résen.
Napsugár imádta mindezt, de legjobban a tavacskát szerette.
A tavacskát sás és nádkaréj vett körbe. Népes állatseregnek adott otthont: békák, halak, rákok, csiborok, teknősök, kagylók éltek itt, szép számmal.
Vize akár a tükör, le lehetett látni egészen az aljára. Napsugár képes volt órákig nézegetni vízi barátai serénykedését.
Legjobb barátai azonban a tó felett repkedő szivárványszínű szárnyakat csillogtató, villogtató szitakötők voltak. Vasárnaponta kora hajnalon, amikor a faluban még minden teremtett lélek az igazak álmát aludta, Napsugár elővette titkos fiókja mélyéből varázsszárnyait, varázscipőjét, magára öltötte és kacagva repkedett, kergetőzött velük a tó felett.
Édesanyja ilyenkor fényesre kefélte Napsugár haját, hogy a kelő nap sugarai úgy csillanjanak meg a fürtökön, mint a szitakötők szárnyán.
Minden alkalommal lelkére kötötte:
– Drága kislányom, ne feledd repkedés előtt szorosan megkötni a láthatatlanná tévő varázscipő fűzőit! Nagy baj lehet belőle, ha meglát valaki a tó felett cikázni!
Napsugár persze megígérte, bármit megígért volna, csak hadd mehessen már!
A házból kilépve belelépett a cipőkbe, felvette a szárnyakat, és huss, már ott sem volt!
A tópartra érve leszállt, leült megszokott fatönkjére és megette a szendvicsét. Korgó gyomorral nem esik jól még a szárnyalás sem. Közben elbeszélgetett a tó legbölcsebb lakójával, Teknős Bátyóval, elviccelődött Kerge Békával és megdicsérte Keszeg Apó számtalan ikrából frissen kibújt népes családját.
Egy kelleténél nagyobbat ugró pindurka halacskát, amely a partra ugrott vidámságában, óvatosan visszaengedett a vízbe. A kagylók héjaik nyitásával-csukásával tapsoltak, örvényeket keltve, az apró rákocskák nagy örömére, melyek vígan keringtek benne. A kislány végül beleszórta a vízbe kenyerének morzsáit, mert azt minden barátja szerette.
A szitakötők már javában repkedtek. Éjszaka és hajnaltájt tudták legveszélytelenebbül megszerezni élelmüket, amikor még a madarak nem vadásztak rájuk. Napsugárral való fogócskájuk volt a hét fénypontja.
Egy kora tavaszi reggel baj történt. Hogy-hogy nem, Napsugár elfelejtette megszorítani cipőfűzőit. Talán a kinyíló ibolya illata, talán egy új színes pillangó, vagy csak maga a nyíló természet zavarta meg, de hibázott. Nem kötözte szorosra a cipőfűzőket.
A tó legközepe felett suhant éppen, egy élénkpiros szitakötő elől, amikor sssss, csobb – a jobb cipellő a vízbe esett. Napsugár egyből láthatóvá vált. Kétségbeesve torpant meg a levegőben, ijedtében nagyot sikkantva.
Lejjebb szállt és körözni kezdett a víz felett, olyan közel, hogy a szoknyája szegélye beleért a vízbe, de észre sem vette. A szitakötők ott surrogtak mellette, mind az elmerült cipőt kutatta a még sötét vízben.
A nap a hegyek fölött már kidugta feje búbját, és a cipő még mindig nem került elő.
Napsugár egyre kétségbeesettebb lett. Aláhulló könnyei kis gyűrűket vetettek a víz felszínén, Keszeg Apó szeleburdi porontyai vetélkedve kapkodtak utánuk.
Csak egyetlen aprócska halacska nem vett részt ebben. Az, amelyiknek Napsugár megmentette az életét. Ez a halacska együtt kereste a tó többi lakójával a lány varázstopánját. Mert bizony, Napsugár kedves volt az összes vízi teremtmény szívének.
Ő soha nem dobált szemetet sem a vízbe, sem a nádba. Nem zavarta fel a mocsarat, lehetetlenné téve a tájékozódást. Nem fogdosta össze az ebihalakat, hogy azok kínok közt pusztuljanak el a dunsztos-üvegben. Nem horgászott Keszeg Apóra és családtagjaira, a teknősöket sem vitte el az állatkereskedésbe, hogy ott eladja őket. Buzogányt sem tördelt, és a tündérrózsa is nyugodtan viríthatott, ő nem tépte le.
A nap ezen a reggelen nem a levegőben csillogtatta meg a kislány fürtjeit, hanem a parton ülve, ahol szívszaggatóan zokogott. Egészen addig, amíg a kis halacska rá nem bukkant a cipőre egy víz alatti korhadt fa üregében. Teknős Bátyót hívta oda, aki erős állkapcsával talpon ragadta az elveszettet, majd kivitte a partra.
Napsugár rettenetesen megkönnyebbült! Örömében megcsókolta Teknős Bátyót, nyálka ide, vagy oda.
Megköszönte barátainak a segítséget majd gyorsan hazareppent.
Éppen idejében, mert az úton már szállingózni kezdtek a gombaszedők a tó melletti rétre.
Otthon Napsugár megígérte édesanyjának, hogy ezentúl jobban odafigyel, óvatosabb lesz, ha repkedni akar.
A rémes kalandnak nem lett semmi más következménye, mint pár tüsszögés a vizes cipőben töltött percek miatt.
A tavacska lakói még akkor is emlegették Napsugarat, amikor az felnőtt, elköltözött messze-messze és nem is emlékezett már repüléseire a tó felett…
Az öregembert nyolc hete kezelték, immár a harmadik kórházban, az orvosok vélekedése szerint valamilyen fertőzése lehet, ezzel magyarázható a negyven napja tartó lázas állapot. Kivizsgálták az összes szerveit, de két hónap alatt nem sikerült felállítaniuk egy diagnózist. Az öregembert antibiotikumokkal kezelték, ettől viszont tönkrementek a bélflórái és elkezdett fosni. Naponta tízszer, tizenötször, sőt hússzor is ment a gyomra, lefogyott húsz kilót, s olyannyira legyengült, hogy segítség nélkül nem tudott felülni az ágy szélére sem. Nappal az állandóan mellette ülő felesége segítette kicsoszogni a vécére, etette, mosdatta, tette, amit ilyenkor tenni lehet. Éjszaka meg csengetnie kellett az éjszakás nővérnek, segítséget kérve. Éjszakánként hol a kövér, hol a sovány, hol a törpe volt szolgálatos. A kövérnek nem okozott gondot a 75-ről 55 kilóra lefogyott öregember vécére szállítása. Később derült ki, hogy a negyedik emeleten fekvő betegek közül az öregembert úgy tartották számon, mint a legsúlyosabb esetet. Egy ágyas kórteremben helyezték el, amelyhez külön fürdőszoba is járt. Néha a kórház professzora is meglátogatta, szakmailag érdekes esetnek bizonyult.
– Hogy van? – kérdezte a professzor.
– Félig halott vagyok, professzor úr, félig hulla – mondta az öregember.
– Na, na – a professzor nem értett egyet. – Pozitívan kell gondolkozni! És ne felejtse el, hogy a remény sosem hal meg.
– Legalább azt kellene megtudni, hogy tulajdonképpen mi bajom van. Nem?
– De – mondta a professzor. – Ez volna a legfontosabb. Na, aztán csak ügyesen! És türelem.
– Igenis – mondta az öregember. – Nagyon köszönöm, hogy meg tetszett látogatni.
Éjszakánként legalább tízszer kellett csengetnie a nővérnek, ha a kövér volt a szolgálatos, nem volt semmi probléma, a sovánnyal nehezebben ment a dolog, felhúzta az ágy szélére, aztán a nyakába kellett kapaszkodni, lábaival a sovány derekát kellett volna átfognia, de ez már nehezen ment, nem volt annyi erő az öregember lábaiban, hogy felhúzza őket a sovány derekáig, de valahogy csak kiértek a vécéig. A sovány viszont annyira megsajnálta az öregembert, hogy az egyik szombati napon, este tíz után, mielőtt megkezdte volna az éjszakai szolgálatot, belépett az öregember kórtermébe.
– Szeretnék imádkozni magával – mondta az öregembernek.
– Köszönöm – mondta az öregember. – Csakhogy én magyar vagyok és unitárius.
– Nem baj – mondta a sovány. – Istenhez minden ima eljut, akármilyen nyelven is mondják.
Imádkoztak.
Vasárnap délben is megjelent a sovány, a háta mögött dugdosott valamit.
– Beszéltem a papommal, hogy együtt imádkoztam magával. És hoztam magának is úrvacsorát.
– Csakhogy maga ortodox, én meg nem hiszek a Szentlélekben. Nem baj?
– Nem baj – mondta a sovány. Mind ketten ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk. Nyissa ki egy kicsit a száját.
Az öregember unitáriusként bevette az ortodox úrvacsorával járó, borba áztatott kenyérfalatot, aztán imádkoztak.
Néha a törpe volt az éjszakai szolgálatos. Azon az éjszakán, az úrvacsorát követő éjszakán, az öregembert első ízben hozta össze a sors a törpével, rögtön kiderült, hogy a törpének nincs annyi ereje, hogy a beteget felhúzza az ágyról. Megfogta az öregember egyik karját, s addig ráncigálta, amíg az öregember leesett a padlóra.
– Húzom, jó?
– Jó – mondta az öregember.
Valahogy kijutottak a kórterem és a fürdőszoba közötti előtérbe.
– Állítson fel! – mondta az öregember
– Próbálkozom, próbálkozom – lihegett a törpe, két kézzel belekapaszkodott az öregember pizsamanadrágjába, s húzta felfelé. Nem sikerült. Közben a pizsamanadrág felcsúszott az öregember lába közé.
– A tököm! Jaj, a tököm! – jajongott az öregember. – Ne húzza a nadrágomat, ne húzza felfelé!
– Akkor hogy állítsam fel?
– Nem tudom, nem tudom. Várjon egy kicsit. Térdeljen le. Ráülök a hátára, s talán a hátáról sikerülni fog felállni. Nem sikerült. Lezuhantak a padlóra. Aztán megint csak nem volt más megoldás, a törpe megragadta az öregember egyik karját, s a fürdőszoba koszos cementjén végighúzta a vécéig.
– Na, most! – mondta a törpe, s a vécékagyló előtt négykézlábra vetette magát. Az öregember ráült a törpe hátára, s onnan, minden erejét összeszedve átlendítette lemeztelenített fenekét a vécékagylóra.
– Majd szólok – mondta az öregember.
A törpe kiment.
És nem jött. Semmi sem jött. Nyomta, nyomta, masszírozta a hasát, semmi eredmény. Az öregember várt még egy kicsit, aztán kiszólt:
– Bejöhet.
A törpe belépett.
– Mi a baj? – kérdezte, bizonyára láthatta a kétségbeesést az öregember arcán.
– Nem sikerült –mondta az öregember. – Egyáltalán.
A törpe az öregember hóna alá nyúlt, s megpróbálta felállítani. Nem sikerült. Még kínlódott egy keveset, aztán ráesett az öregemberre. Így maradtak egy ideig, az öregember ült a vécén, s a törpe rajta feküdt.
– S most mi lesz? –kérdezte az öregember.
– Nem tudom – mondta a törpe, s tovább feküdt az öregemberen.
– Valahogy állítson fel, és vigyen vissza az ágyamba.
– Mit gondol, nekem öröm itt feküdni magán?
Aztán megismétlődött az először használt procedúra: az öregember ráült a négykézlábra ereszkedett törpe hátára, s onnan a törpe elhúzta egészen az ágyig. Egy óra múlva megint csengetnie kellett. Jött a törpe. Megismételték újra a már bevált gyakorlatot, és megint csak nem jött semmi.
– Bejöhet – kiáltott ki az öregember, és elkezdett zokogni.
– Maga szarni akar, vagy azért hívott, hogy együtt zokogjak magával?
– Szarni akarok – mondta az öregember.
Miután a törpe elment, alig telt el egy félóra, hajnali négy óra lehetett, s az öregembernek olyan görcsei voltak, hogy már csengetnie sem volt ideje, elkezdett fosni. Emberfeletti erővel felszökött az ágyról, és megpróbált eljutni az ajtóig, közben összefosott mindent, az ágyat, saját magát, a padlót, az éjjeli szekrényt. Felhívta a feleségét mobiltelefonon, s kérte, hogy azonnal jöjjön be a kórházba, rongyokkal vagy bármivel felszerelve, hogy idejében rendbe hozza a kórtermet.
– A férjem haldoklik – mondta az éjszakai portásnak, aki nem akarta beengedni –, most telefonáltak. – Két órát dolgozott, amíg úgy-ahogy befejezte a munkát.
Tíz órakor megjelent a szakorvos.
– Csak pozitívan szabad gondolkozni – mondta az öregembernek. – Hallhatta, hogy mit mondott a professzor úr.
Aznap éjszaka megint a kövér volt a szolgálatos. Éjszaka olyan három óra körül kinyílt az ajtó, felkattintották a villanyt, s két kíváncsi arc nézegette az öregembert.
– Mi van? – riadt fel a beteg.
– Három óra van – mondta a kövér –, s maga még egyszer sem csengetett. Felköltöttem a szolgálatos nővért, nem szeretek halottakkal egy szobában tartózkodni. S azt hittem…
– Figyeljen ide – mondta az öregember. – Gondolkozzék pozitívan.
– Ezt ki mondta? – kérdezte a kövér.
– Én – mondta az öregember. – Én mondtam.
Karl Schmitt-Rotluff: Akiknek nem jelent meg Krisztus
Az irodalmi közélet soha nem volt kegyes a baloldali irodalomhoz, a rendszerváltás után a Népszavában megjelent kis figyelem felhívásokon túl sehol nem volt visszhangja Tabák András megjelent műveinek. Álljon hát itt néhány levél, melyekben kortársak (írók, költők, illetve egy filozófus-esztéta) fejezik ki elismerésüket T. A. egy-egy könyve kapcsán. Ezekhez rövid magyarázatképpen: az Átmeneti emberek című regény egyik hősét, Babrián Dezsőt a szerző Thury Zsuzsa férjéről, Sándor Kálmán íróról mintázta. Örsi Ferenc az Ő az, akit szeretsz című novelláskötetre, míg Tandori Dezső a Fölöttünk Európa hangvételére utal. Aztán megemlíti, hogy T. A. Kakas Aszklépiosznak című kötete alapján tette meg az Asklepios nevű lovat, ez viszont később visszaköszön T. A. Jaj-vers T. D.-nek című versében. Papp Lajos észrevételei a Felhívás hősiességre verseire vonatkoznak. (S. J.)
Kedves Andris,
befejeztem könyvének olvasását, ami a terjedelmet tekintve nem ment egyik napról a másikra. Kálmán figurájának majdnem pontos rajza megrendített, álmélkodtam, hogyan emlékszik ilyen élesen a különös emberre, aki a férjem volt? Maga volt a szanatóriumban, mint beteg? Az én emlékezetem már eléggé hiányos.
De függetlenül Kálmántól: Kiváló regényt írt, kedves Andris, eleven figurákkal, érdekes történettel, ami végig leköti az emberek figyelmét. Hatalmas munka, imponáló.
Egyszer szeretnék hosszabban beszélni a regényéről, életéről és munkatervéről. Ha ráér, hívjon fel – 125 – 396.
Kedves Andris!
Bocsánatodat kérem, hogy csak most köszönöm meg könyvedet. Tartok tőle, hogy ennek Te vagy az oka. Arra kényszerítettél, hogy újra olvassam néhány novelládat, és ez egyszerre szerzett keserű és könnyfakasztó pillanatokat.
Keserűeket, mert eszembe juttattad, mit mulasztottam saját gyermekeim növekedése közben és könnyfakasztót, mert olyan elbűvölően mutattad meg Kata, Gabbancs és Muki ártatlan és nyíltszívű rácsodálkozását arra a világra, amelyet majd fölnőve meg kell hódítaniuk. És ez Nekik sem lesz könnyű.
Talán érzed ennyiből is, hogy könyved második része volt az, ami érzelmileg magával ragadott. Az első részben csak azért irigyeltelek, mert úgy kezeled a tollat, mint a németalföldi kismesterek az ecsetet. Nagyszerűen. A vén ló, hószakadásban ciklus azonban ennél jóval több. Ismét meggyőzött arról, hogy az ember csak arról írhat igazán jót, akit (vagy amit) igazán szeret, gyűlöl, vagyis indulatokat – rejtetteket és nyilváníthatókat – izzít vagy lobbant föl. S ha keseregtem, azért volt, mert saját gyerekeim úgy nőttek föl, hogy észre se vettem. Nem értem rá sétálni velük, mivel éppen a világot akartam megváltani. Aztán a világot megváltani nem tudtam, miközben a „Tizenkettes szélsebesség…” mellett ennivalót sem vittem velük Afrika éhezőinek. Ezt pedig utólag már nem lehet jóvátenni.
Hála Istennek, unokám valamit visszaad az elmulasztott pillanatokból és órákból. Ne vedd tolakodásnak, ha ideírok, egy tátrai barkochbázást, ami esti turistaház melegénél folyt. Az ötéves Dani beszállt a játékba és kérdi: Élőlény? Válasz: Igen; D: Ember? V: Nem; D: Akkor állat? V: Igen; D: Kis állat? V: Nem; D: Hát akkor nagy állat? V: Igen; D: Nagyobb, mint a Feri papa? V: Igen; Dani kis töprengés után: Akkor az a barna medve! – Eltalálta.
Andriskám! Még egyszer szeretném megköszönni azokat az órákat, amelyeket a Vén ló…-val, a Mukivonattal és egyáltalán egész köteteddel, s kivált a második részével nekem szereztél. Alkalomadtán beszélgethetnénk is!
1991 VII 15
igazi zsebkönyvet adtál nekem, magányleledzéseimre társat. Az olyan dolgok, mint a „Lenin apó”, a 27. oldal záradéka, a 16. oldalon az „azzal megfulladtam” – az egész hangvétel olyas, mint mikor a lovakat jobb helyeken a „sous les ordres!” vezényszóval rendelkezés alá helyezik, de az „a jó isten rendelk. állománya” már (az én szememben, na ja!). Mármost így rendelkezik Veled, s jól, „Valami”. Tessen evvel élni. Mondom, nem kéne nekem a Tabák András külön zsebkönyvkiadásban, mert velem valál gondolatban egy kényes rimbaud-i napon, mikor Hamburgban meg kellett fordítanod a balsorsomat – szerencsére át, s én tudtam, hogy mint a hátvéd, aki a 89. percben kénytelen megunni a csatárok tehetetlenkedését, rászúrja, legyen legalább 1:1, hosszabbítási lehetőség… mondom, egy Asklepios nevű ló volt ez a határ-létező, nem mondhatok mást, még a „határ” szó se jó, bár transzban voltam, s egyre ezt habogtam magamban: Tabák segíts! s a kakasos Asklepios nagy fölénnyel bejött… innen kezdtem felépíteni magam újra, s ily „téren le se rombolódtam. Kiégetett kicsit ez a nyolc-kilenc nap, nehezen tudok megszólalni, inkább a Strudlhof-lépcsőt fordítom, de az olyan borzasztó jó, hogy nehéz is lenne nem csinálni. A Sancho Panza… viszont nagyon közel a készhez, Simornak majd adom. A 41-es pld.-számot megpróbálom kabalául értékesíteni, jók az 1-9 közti számok ily célra, erre rég rájöttem, és azt is tudom, hol van megfizethető bor, sör és sült krumpli némely városban, valamint fényképezkedtem ilyen villanófényes bódék „révén”, tényleg, igazi révek voltak, átszállásokkor stb., és akkor ez, most meg az „abszurd”-ból, amibe méltóztattál áthangolni. Mielőtt azonban teljesen salingeri lenne a levél, befejezem; azért, persze, „salingeri” – nem a minőségét értem ezen, hanem hogy ahogy ott dumálnak egymással azok a „… tartozók”, a Buddy, Zooey, Seymour meg ilyesmi. Most két ló közrefog, és – kisétálok könyved 33. oldaláról.
Szevasz, kösz, addig is
- Vincellér! v. ilyesmi! nem?
Még valami, átsétáltam az utóhangba is (4+3), és még valami: szent döbbenetként belémderengett: az Asklepiosszal, ugye, nem mondtam valami baromságot? Hm, vannak ezek a pillanatok.
Tandori Dezső
Miskolc, 1996. 4. 3.
Tabák András
Budapest
Kedves András!
Mindenekelőtt szívből köszönöm kitűnő könyved. Jólesett elolvasni, s közben töretlenül azt érezni: agyunk-lelkünk és szívünk valahogy azonosan reagál a körülvevő dolgokra, noha szavaink máskor és másképp is szólnak. Ez persze így van rendjén. A hasonlóan gondolkodóknak sohasem kell (kellett volna) kötelességszerűen hasonlóan megszólalniuk. Ez volt az elmúlt idők egyik legnyomasztóbb – az értelmiséget (értelmességet) leginkább nyomasztó – tehertétele… Gondolatgazdag, filozofikus költészetet művelsz, s különösen tetszik a versek visszafogott, keserű és tárgyias iróniája, ami hangulati-érzelmi egységet és erőt ad a gondolatoknak. Ha tán kevésbé tézisszerű, a logika szabályaihoz rendelt volna olykor a versszerkesztésed (ha több volna a kérdőjel, a három pont, a nyitva hagyás és félbemaradás), ha olykor az olvasóra bíznád a végiggondolást, még izgalmasabb, színesebb lehetne – azt hiszem – a versvilágod. Köszönöm a könyvet és a dedikációt. Örömmel és szívesen olvastalak.
András! Mellékeltem elküldöm A hét pohár egy javított, újabb változatát. Két fontos új sort és egy pontosabb befejezést írtam hozzá. Kérlek, legyen ez az érvényes példány. Esetleg írhatnál pár sort a vers lehetséges sorsáról, közléséről Kellemes húsvétot kíván válaszodat várva,
Tabák András
elvtársnak.
Kedves András!
Engedd meg, hogy úgy is, mint hálás olvasód, úgy is, mint barátod és eszmei harcostársad, tisztelettel és szeretettel üdvözöljelek hetvenedik születésnapod alkalmával, megragadóan értékes, mélyenszántó írásaidért, amikkel kiemelkedő helyen írtad be magad a magyar szocialista irodalom történetébe. Egyben hadd köszönjem meg pompás küldeményedet, a Három Magyar Pikareszket, amely annyi kedvességgel és bájjal teli kritikai szellemben tudja megidézni múltunk nehéz, időnként groteszk fordulatait. Műveid bennem, s gondolom többi olvasódban is, azt a meggyőződést erősítik, hogy a ma szellemtelen viszonyai között is mi vagyunk a világtörténeti jövőre hivatott szociális igazság szellemi képviselői, a szocializmus utóvédjei és előörsei, úttörői.
Sok-sok erőt és jó egészséget kívánok további munkádhoz, eleven alkotókedved megőrzését.
Az alábbi költeményeket az olaszországi Forlíban megjelenő L’Ortica című folyóirat köréhez tartozó kortárs olasz költők költők verseiből válogattuk. (A ford. megjegyzése.)
Ott van az a görcs az izomban,
összerándul a kíntól
egy pillanattal indulás előtt
emlékeket szorongásokat idéz,
vágyakat és szándékokat is
a pillanat indulás előtt,
a pillanat érkezés előtt,
egy század az érkezés előtt
mert egy élet futja be
azt a száz métert
egy egész élet
messzi még az érkezés,
néha
közel van mint a halál
néha,
de az a görcs
egy pillanattal indulás előtt
emlékeztet tudatja hogy el
el kell menned
mert így szól a döntés:
egy indulás
egy érkezés
csak 100 méter
vagy száz év után.
Milyen színeket keversz
a palettán mikor kint esik?
a szürke árnyalatait mint az ég
vagy csábítóan a kék csalogat?
Milyen színt választanál mikor
tudnád hogy kint a halál leselkedik?
A közömbösség fehér színét
vagy a türelmetlenség sárgáját
vagy talán zöldet, amilyen a remény
jó mag melyből illúziók teremnek.
Hidegen hagyhat a vörös fakó
lesz mint a mások vére mely
mindig kevésbé vörös a tiednél.
Tépd el sóhajtva a bűn határait
a feketére mázolt gondolatok alatt
Egy verset akarok írni
belevésődjön a bőrbe
egy verset piercinggel tele
menjen a fiatalok közé
lépése bizalmat keltsen
sok színes szava legyen
és sok csendje legyen
hogy meghallgathassák
egy sürgető refrén az agyban
készen, hogy az ajkakra szálljon
amikor szavak nélkül maradnak
sorai szóródjanak szét a levegőben
hogy belélegezhessék mind
oldódjanak föl a vízben
hogy szomjat olthassanak
az a vers ne szolgáljon semmire
de szükséges legyen.
Szeretnék írni egy verset.
Jól megnéztem
ezt a földet, olyan sivár
mint egy asszony szíve aki
túl régen várja már
hogy valaki szeresse őt.
Meghallgattam
a néma földet amikor
életet adó vizekről szólt nekem
futásuk olyan vidám
mint egy asszony ki most tudta meg hogy anya lesz.
Meghallgattam a sebzett föld panaszos nyögését
mikor kegyetlen vízözön öntötte el
mintha egy elhagyott asszony sírt volna föl.
Megértettem hogy milyen erős ez a föld
szembeszáll a változó idővel
konokon és türelmesen
ahogy egy asszony fogadja
az öregség első jeleit.
Egyensúlyozva
hintázott egy levél a fán.
De megjött az ősz.
Megremegtette
a vad vihar rohama.
Aztán a földre hullt.
Elnyelte a sár
egy néma sikollyal
minden véget ért.
Zuhog az eső
a zöldellő fákra
hullva hull konokon
a kiszikkadt földre a zápor
lágyan veri – mintha
távoli csembaló szólna –
a mezőket és a napraforgókat
mint ökölbe szorított kéz a zsebet
duzzaszt vízereket árkokat
ágat száraz avart sodor
sárga tőle a föld és tiszta
mint a frissen mosott kötény
fürge és mély vízereket
látok fölöttük szélroham száguld
kavargó hullámokban
mélyedéseket a fény domborművén
kezeim érintése
a bőrödön
lágyabbá és igazabbá
teszi a testek létezését
itt bent az ölelésben
testünk ütközésében
a csókok forró és eleven harmatában
miközben fut
kint a mindent
tisztító vízár…
Cseppre cseppel köveket ver a víz.
Eltakarja az idő fájdalmát
a szél és a sikoltás könnyű leplével.
Fönn repülnek! Fönn repülnek
a gazdagság és a gyújtogatók
Tomahawkjai
(…)
Legalább egy halott volt!
Most Mi vagyunk itt. Mi az egész
világon
ez nem a sírás ideje
bár meghalnak testvéreink!
Most akkor sem sírhatunk
ha minden romba dőlt.
A filozófusok! A filozófusok
most elmenekülnek
mert fogalmuk sincs
hogy miről van itt szó.
„Szállnak a darvak”
Árnyék sötétít ünnepet
a préda saját szárnya alá
bújik kutató szemek elől.
Öljetek meg!
Öljetek meg minden költőt!
Hiszen gondolkoznak nem szeretik
ha tombol a háború
mely megtömi arannyal
az egérszürkék zsebeit
és a fantázia
csengettyűző
hangjával
értetlen testvéreink
csökött agyát…
Te – barátom –
azt kérded miért kell
mindig szomorú dolgokat írnom!
Szép az élet
az élet szép
ha nincsenek
kérdések
nincsenek kérdések
melyekről gondolkodni kell.
Most nem azért írok
hogy te örülj
szomorú se légy
csak elmondom neked
nem tudom
nem tudom, miért
bántasz engem?
Itt bombák zaját hallom
és néma szavakét.
Nem olvasok újságokat
és újrakezdem
újrakezdem
mert a történet véget ért.
BISTEY ANDRÁS FORDÍTÁSAI
Hetven évvel ezelőtt Németország feltétel nélküli kapitulációjával véget ért a második világháború az európai frontokon. Az azonban távolról sem jelenthető ki, hogy az azóta eltelt időszakban Európa a „béke szigete” lenne, gondoljunk csak az évtizedes észak-ír konfliktusra, az etnikai-vallási alapú délszláv tömeggyilkosságokra, vagy éppen napjaink orosz-ukrán véres összecsapásaira. (S. J.)
Ahogy lassan-lassan növekedett bennük az a titokzatos félelem, ahogy lassan-lassan eluralkodott szemükön az a titokzatos fehér folt, gyilkolni kezdték foglyaikat a németek, a csupa-seb lábúakat, akiknek jártányi erejük sem volt, nekifogtak felperzselni a falvakat, amelyek már képtelenek voltak a rájuk kirótt gabona- meg lisztmennyiséget, a megszabott kukorica- meg árpaadagot, annyi meg annyi lovat, annyi meg annyi jószágot a rekviráló osztagoknak átadni. És mikor a zsidó fogyni kezdett, hozzákezdtek akasztani a parasztot. A nyakuknál vagy a lábuknál fogva húzták fel őket a fák ágaira, a falvak kis terein, az üres szobortalapzatok körül, amelyeken kis ideje még Lenin vagy Sztálin gipszalakja állt: a zsidók esőmosta tetemei mellé húzták fel őket, amelyek már napok óta himbálóztak a fekete ég alatt, a zsidók kutyái mellé, amelyeket a gazdájukkal egy ágra akasztottak.
– A zsidó kutyák, die jüdischen Hunde – mutogattak elhaladtukban a katonák.
Esténként, amikor megálltunk éjszakázni egy-egy faluban (már a Dnyeper ősi kozákföldjének szívében jártunk), s tábortüzeket gyújtottak a katonák, hogy megszárogathassák mellettük esőáztatta ruhadarabjaikat, a foguk közt káromkodtak, s egy-egy gúnyos „ein Liter”-rel köszöngették egymást.
Nem azt mondták, hogy Heil Hitler!, hanem azt, hogy „ein Liter!” – egy liter. És röhögtek hozzá, meg nyújtogatták dagadt, apró fehér hólyagokkal borított lábukat a tűz felé.
Lassú, elcsigázó, végtelen menetelésünk során az első kozák falvakon haladtunk át. Vén, szakállas kozákok ültek a házak küszöbén, nézegették a német málhás-szekerek sorát, s tekintetüket olykor-olykor a magasba emelték, bámulták a végtelen síkságra lágyan ráboruló eget: Ukrajna csodálatosan finom, könnyed mennyboltját, amelyet a láthatáron a bíborszínű őszi sztyeppből felszökő patyolatfehér dór felhőoszlopok tartottak.
– Berlin raucht Juno 1 – mondták a katonák, s nevetve odadobták utolsó, üres cigarettadobozukat a küszöbön üldögélő vén kozákoknak. Fogytán volt a dohány, s a katonák szitkozódtak.
– Berlin raucht Juno – ismételgették keserű gúnnyal. S én a berlini buszokra meg villamosokra gondoltam, és rajtuk a „Berlin raucht Juno” feliratra, meg a földalatti lépcsőjére, amelynek minden fokára rá volt festve piros betűkkel, hogy „Berlin raucht Juno”, a berliniekre gondoltam a mord, otromba, mosdatlan berlini tömegre, a zsírosan, izzadtan fénylő hamuszürke arcokra, a fésületlen, kivörösödött szemű, duzzadt kezű nőkre, akik spárgarabbal kötötték meg a harisnyájukat, a merev és kevély arcú öregekre meg gyerekekre. A mord és rémült tömegben ismét magam előtt láttam az orosz frontról hazatért szabadságos katonákat, azokat a hallgatag, sovány, szigorú arcú katonákat, akik, bármilyen fiatalok voltak is, szinte mind megkopaszodtak kissé, figyeltem, mint uralkodik el szemükön az a titokzatos fehér folt, s a Herrenvolk jutott az eszembe, a Herrenvolk céltalan, kegyetlen, elkeseredett hősiessége.
– Aus dem Kraftquell Milch 2 – szóltak gúnyolódva a katonák, és odadobták utolsó, üres tejporos dobozaikat a házak küszöbén üldögélő vén kozákoknak. A sárba dobált dobozok címkéjén volt ez a reklámszöveg, s nekem a Herrenvolk-ra, a Herrenvolk titokzatos félelmére gondolva, hideg futott végig a gerincemen.
Éjszakánként néha kimentem a táborból vagy a házból, ahol meghúzódtam, fogtam a pokrócaimat, és bevettem magam a búzába, a táborhely vagy a falu mellett, leheveredtem az esőáztatta kalászok között, vártam a pirkadatot, és hallgattam félálomban, mint haladnak tova zörgő kocsisorok, román lovasszakaszok, harckocsioszlopok, hallgattam a rekedt, durva német hangokat s a hangos, vidám román beszédet – înainte, băieţi, înainte! 3 Éhes kóbor kutyák szaglásztak körül farkcsóválva, azok a kis sárga szőrű, piros szemű, görbe lábú ukrán korcsok. Némelyik olykor oda is kuporodott mellém, belenyalt az arcomba, és valahányszor léptek hallatszottak az egyik közeli ösvény felől, vagy egy erősebb szélroham megzizzentette a kalászokat, tüstént szűkölni kezdett, s én ilyenkor rászóltam, hogy „feküdj, Dmitrij”, s úgy tetszett, egy emberhez, egy oroszhoz szólok. Vagy azt mondtam: „Csitt, Ivan!”, s úgy tetszett, azoknak a hadifoglyoknak valamelyikéhez szólok, akik igyekeztek hibátlanul olvasni, akik átmentek a vizsgán, és most ott feküdtek a sárban, oltott mész marta az arcukat a Nyemirovszkoje melletti falu kolhozának az udvarán, a kerítésfal tövében.
Egyik éjszaka egy napraforgótáblában feküdtem. Napraforgó-dzsungel volt, igazi őserdő: hosszú, bolyhos szárukon a nagy, kerek, fekete szemű, sárga pillájú virágok álomittasan, esett fejjel szenderegtek. Derült éjszaka volt, a sűrű csillagos ég csupa zöldeskék sugárzás, akár valami hatalmas tengeri kagyló belseje. Mélyen aludtam, és hajnaltájt halk, tompa, zizegés-szerű zajra ébredtem. Mintha mezítlábas emberek lépkednének a füvön. Visszafojtottam a lélegzetemet, úgy füleltem. A közeli táborban motorok tüsszögtek, az erdőben, a patak mellett, rekedtes hangok szólongatták egymást. Messze egy kutya ugatott. A láthatár szélén a nap feltörte az éjszaka fekete burkát, vörösen és melegen emelkedett a csillogó harmatban fürdő síkság fölé. És a zaj már mindent elöntött, percről percre erősödött, mintha valami roppant hadsereg vonulna óvatosan a tarlón. Feküdtem, visszatartottam a lélegzetemet, és figyeltem a napraforgókat, mint vetik fel lassan sárga pillájukat, nyitogatják sorra a szemüket.
Egyszerre csak felemelték a fejüket, mind hangosabban zizegtek hosszú szárukon, s a kelő nap felé fordították nagy, fekete szemüket. Kimérten, egyszerre, méltósággal mozogtak. Az egész napraforgó-erdő a nap felé fordult, hogy megcsodálja ifjú glóriáját: én is keletre néztem, figyeltem, mint emelkedik lassan-lassan a nap a hajnal piros párái, a síkság távoli tüzeinek azúrkék füstfelhői fölé.
Aztán elállt az eső, és néhány napos hideg és heves szél után hirtelen ránk tört a fagy. Nem a hó, hanem a váratlan és vad őszi fagy. A sár egyetlen éjszaka megkeményedett, s a tócsákat emberbőr vékonyságú, csillogó üvegréteg vonta be. Villogott a levegő, s az összevissza repedezett szürkéskék ég olyan volt, mint egy törött tükör.
Meggyorsult a német menetelés kelet felé, szárazon, jól hallhatóan, minden visszhang-foszlány nélkül dörgött az ágyú, ropogtak a puskák s a gépfegyverek. Von Schobert tábornok nehéz páncélosai, amelyek a hosszú esőzés idején, akár a békák, oly nehézkesen, esetlenül mozogtak a Bug és a Dnyeper közti síkság nyúlós, marasztaló sarában, zajosan dübörögtek most a megfagyott sík széles térségein. A kipufogókból áradó kékes füst a fák koronái köré finom felhőket vont, amelyek egykettőre szétfoszlottak, de jelenlétük sejthető nyomát otthagyták a levegőben.
Az oroszok legválságosabb napjainak legveszedelmesebb pillanatait éltük ezen az 1941-es őszön. Bugyonnij marsall, a szovjet Murat hadserege, lassan húzódott vissza a Don felé, és utóvédként kozák lovasosztagokat meg néhány csoportot hagyott hátra azokból a kis harckocsikból, amelyeket a németek Panzerpferd-nek, páncéllónak hívtak. Apró, igen mozgékony páncélosok voltak ezek a páncéllovak, amelyeket jórészt a Don meg a Volga szovjet acélöntödéinek fiatal tatár munkásai, sztahanovistái, udarnyikjai vezettek. Taktikájuk a tatár lovasság taktikája volt: oldalról bukkantak fel hirtelen, megzavarták a németeket, aztán eltűntek a bozót közt meg az erdőkben, bebújtak a földhajlatokba, hogy aztán hátba támadhassák az ellenséget, hatalmas spirálköröket írtak a tarlókra, mezőkre. Úgy nyargalászták be a síkságot, mint a cirkuszi lovak.
De a Panzerpferd-ek is napról napra fogytak. S én elkérdeztem magamtól, vajon Bugyonnij hol lehet, merre vetődött a bajszos marsall hatalmas kozák meg tatár lovasseregével? Jampolban, a Dnyeszter túlsó partján azt mondták a parasztok: „Hogy Bugyonnij? A Bug mögött várja magukat.” A Bug keleti partján meg így szóltak: „Hogy Bugyonnij? A Dnyeper mögött várja magukat.” S most, mint akik tudnak valamit: „Hogy Bugyonnij? A Don mögött várja magukat” – mondták. S így a németek, mint a tőr, egyre mélyebben hatoltak bele az ukrán síkságba, és a seb fájni kezdett, veszélyessé vált, gyötrelemmé lett. Esténként, amikor hadoszlopunk megállt egy-egy faluban éjszakázni, hallgattam a gramofonok rekedt hangját (a szovjetek helyiségeiben, a kolhozok irodájában, az Univermag-üzletekben mindig akadt egy gramofon meg egy csomó lemez, a gyárak, kolhozok, munkásklubok szokott dalai, köztük mindig a „Bugyonnij-induló” is), s a Bugyonnij-induló hallatán azt kérdeztem magamban: „Mi az ördögöt csinál ez a Bugyonnij? Hova bújhatott a bajszos marsall?”
Egy napon a németek elkezdték irtani a kutyákat. Eleinte azt hittem, veszett kutyákat láttak valahol, von Schobert tábornok azért adott rá parancsot, de aztán rájöttem, hogy valami más van a dolog mögött. Alig tettük be a lábunkat egy faluba, még a zsidóvadászat előtt kutyavadászatot rendeztek. SS-csoportok meg Panzerschützé-k 4 rohangásztak az utcákon, lövöldöztek géppisztollyal azokra a nyomorult, sárgásszürke szőrű, piros szemű, görbe lábú korcsokra, hajigálták feléjük a kézigránátokat, hajszolták ki őket a veteményeskertekből, a sövények mögül, dühödten kergették őket a mezőkön. A nyomorult állatok bemenekültek az erdőkbe, lekushadtak az árkok mélyén, a gödrök alján, a kertek léckerítése mögé bújtak, vagy a házakban kerestek menedéket, behúzódtak a szobák sarkába, a parasztok vackaira, a kemencék mögé, a lócák alá. A németek utánuk, kiverték a rejtekhelyükről s puskatussal agyonütötték őket.
A legdühösebben a páncéllövészek vetették rájuk magukat. Az ember azt hihette, hogy személyes leszámolnivalójuk van azokkal a nyomorult állatokkal. Meg is kérdeztem tőlük: „De hát miért?” Elsötétült a tekintetük, s azt felelték kurtán, hogy „azt kérdezze meg a kutyáktól”, és hátat fordítottak.
A házak küszöbén üldögélő kozákok azonban mosolyogtak a bajuszuk alatt, s a térdüket csapkodták. „Ó, a szegény kutyák – mondogatták –, ah, bednije szobaki!”, és gonoszkodva nevettek hozzá, mintha nem is a nyomorult állatokat, hanem a nyomorult németeket sajnálnák. A veteményeskertek kerítéséhez támaszkodó öregek, a lányok, akik rúdra akasztott vödrökkel mentek a folyóra, a fiúk, akik a réteken könyörületesen eltemették a lemészárolt kutyákat, mind, mind szomorúan s egyben gúnyosan mosolyogtak. Éjszaka nyüszítés kóválygott a mezőkön, az erdőkön, panaszos vonítás, kétségbeesett üvöltés, hallani lehetett, mint kaparnak élelem után a kutyák a kertekben, a házak körül, és fel-felhangzott a német járőr furcsa ordítása: „Állj, ki vagy?!” Érződött, hogy valami rettenetes és titokzatos dologtól félnek, hogy félnek a kutyáktól.
Egy reggel a tüzérségi megfigyelőből néztem végig egy német Panzerdivision támadását, elég közelről. A nehézharckocsik alakzatai, egy erdőszegély mögött várakoztak a támadási parancsra. Tiszta, hideg reggel volt, figyeltem a zúzmarától csillogó mezőséget, a fekete-sárga napraforgó-erdőket a születő nap fényében (a nap Xenophon Anabasis-a harmadik könyvének napja volt; rózsaszín párák közt emelkedett a láthatár peremén, és valóban ifjú, meztelen és rózsás ős-istennek tetszett az ég végtelen kékeszöld vizében; a Pjatyiletka 5 dór oszlopsorára vetette sugarait, a Szovjetunió cementből, üvegből és acélból való Parthenonjának oszlopaira), s egyszerre csak láttam, hogy a harckocsioszlop kitör az erdőből, és legyező alakban nekiindul a síkságnak.
Alig valamivel a támadás megkezdése előtt érkezett a megfigyelőbe von Schobert tábornok: a harcmezőt fürkészte és mosolygott. A harckocsik s a lánctalpuk barázdájában vonuló gyalogság mintha csak vésővel lett volna a Kijevtől délkeletre elterülő síkság hatalmas rézlapjára metszve: volt valami düreri, valami száraz pontossággal megrajzolt abban a tágas térségben, azokban a környezetutánzó hálókba burkolózott, ijesztő katonákban, akik ókori gladiátorokra hasonlítottak, s szinte allegorikus figurákként vésődtek rá a rézkarc szélére: volt valami düreri a Dnyeper felé szelíden lejtő síkon szeszélyesen, premier planban szétdobált fák, szekerek, ágyúk, harckocsik, emberek és lovak széles és mély perspektívájában; s még távolabb, ahogy a táj lassan tágult és mélyült, volt valami düreri azokban az alakokban, akik kezükben a géppisztollyal, a páncélosok mögött görnyedtek, sőt a magas fű- meg napraforgótáblák között szétszórt Panzer-ekben is. Volt valami düreri a részletek gótikusan gondos kidolgozottságában, amely tüstént megragadta a figyelmet, mintha csak annak a döglött lónak eltátott száján, azon a sebesültön, aki egy cserjésbe vonszolta magát, vagy amott, azon a fához támaszkodó katonán, aki homlokához emelt tenyerével védte szemét a nap vakító fénye ellen, megállt volna a vésnök keze, megpihent volna egy pillanatra, és kezének súlya mélyebbre nyomta volna a vésőt. Még mintha a rekedt hangokat, a nyerítéseket, a ritka száraz puskadörrenéseket, a lánctalpak éles csikorgását is Dürer metszette volna az őszi reggel fénylő és hideg levegőjébe.
Von Schobert tábornok mosolygott. A halál árnya, ez a könnyed, pókhálószerű árnyék már ott sötétlett rajta: és ő minden bizonnyal érezte is a könnyed árnyékot a homlokán, bizonyosan tudta, hogy néhány nap múlva Kijev külvárosaiban elesik. (Bizonyosan tudta már, hogy néhány nap múlva, amikor az éppen elfoglalt Kijev repülőterén a kis Gólyával leszáll, meghal; hogy alig érik a gép kerekei a füvet, már robban is az akna, s ő eltűnik majd a hirtelen robbanás vörös virágcsokrában: csupán fehér monogramos kék vászon zsebkendője hull vissza sértetlenül a repülőtér pázsitjára.) Von Schobert tábornok azok közé a régivágású bajor urak közé tartozott, akiknek Bécs csupán München kedves csúfneve volt. Volt valami régies és fiatalos, valami démodé aszott arcélében, gúnyos és szomorú mosolyában, valami furcsa, szeszélyes, ábrándos mélabú a hangjában, amelyen a besszarábiai Baltiban így szólt hozzám:
– Hélas! nous faisons la guerre à la race blanche. 6
Meg akkor is, amikor a Dnyeszter melletti Szorokában azt mondta, hogy „wir siegen unsern Tod” 7. Amivel azt akarta mondani, hogy a német győzelmekre a germán nép pusztulásával teszik fel a koronát, hogy a német nemzet győzelmeivel a saját halálát vívja ki. Akkor reggel mosolyogva figyelte, mint nyílik legyező alakúra a kijevi síkon a harckocsi-sor. S a Dürer-rézkarc szélén gótbetűs felirat: „Wir siegen unsern Tod”.
A harckocsik, nyomukban a rohamcsapatokkal, mélyen behatoltak már a síkságba (az első puskalövések után mélységes csend borult a tarlók tarkította térségre, amelyet itt-ott még az őszi fagy-ette fű borított: úgy tűnt, mintha az oroszok elhagyták volna a harcmezőt, s áthúzódtak volna a folyó túlsó partjára; nagy madarak csapatai röppentek fel olykor-olykor az akácosokból, verébszerű szürke kis madarak rajai csaptak fel trillázva a rétekről, s szárnyuk villogása beleveszett a kelő nap tüzébe; egy távoli mocsárból két vadkacsa szállt fel lassú szárnycsapásokkal), amikor hirtelen az egyik távoli erdőből néhány kis, fekete pont bukkant ki, majd egyre több és több, gyorsan mozogtak, el-eltűntek a bozótosokban, mind közelebb-közelebb tünedeztek fel, gyorsan futottak a német Panzer-ek felé.
– Die Hunde! Die Hunde! A kutyák! A kutyák! – kiabáltak körülöttünk riadtan a német katonák. Vidám és vad ugatást hozott felénk a szél, egy rókát üldöző falka ugatását.
A kutyák váratlan támadása láttán a Panzer-ek ide-oda kezdtek cikázni, s vadul lődöztek. A tankok mögött haladó rohamcsapatok tétován megtorpantak, majd szétszóródtak, s fejvesztetten rohangásztak fel-alá a síkon. Halk, tiszta géppuskaropogás hallatszott, mintha valaki üveget csengetne; a falka ugatása belemart a motorok mérges morgásába, fel-felhangzott egy-egy gyenge hang, amit a szél belefojtott a fű terjengős susogásába. „Die Hunde! die Hunde!” S egyszerre csak robbanás tompa döreje ért hozzánk, majd egymás után több, és láttuk, hogy két, három, öt Panzer a levegőbe repül, s acéllemezek villognak a felcsapó föld-szökőkutakban.
– Ó, ezek a kutyák! – simított végig az arcán von Schobert tábornok. („Páncélos-elhárító kutyák” voltak, amelyeket arra idomítottak be az oroszok, hogy a páncélkocsik hasa alatt keressék élelmüket. S mikor támadást vártak, egy-két napig éheztették őket, s alighogy a német Panzer-ek kibukkantak az erdőkből, és legyezőszerűen szétnyitódtak a síkságon, „posol! posol! eredj! eredj!” – kiáltották az orosz katonák, s ráengedték a kiéhezett falkát a páncélosokra; s a kutyák – hátukon kis zsákban nagy erejű robbanóanyag, rajta az érintkezést szolgáló acélantenna, akár valami kis rádióantenna – falánkan és gyorsan nekiszaladtak a harckocsiknak, élelmet keresni bebújtak a hasuk alá, s a levegőbe röpítették őket.) Die Hunde! Die Hunde! – kiabálták körülöttünk a katonák. Halálsápadtan, vértelen ajkán szomorú mosollyal, von Schobert tábornok végigsimított az arcán, s már halott hangon így szólt:
– Oh! pourquoi, pourquoi? les chiens aussil! 8
Hát ezért lettek napról napra vadabbak a német katonák, ezért vadásztak könyörtelen dühvel a kutyákra, a vén kozákok meg nevettek, és a térdüket csapkodták. „Ah, bednije szobaki! – ó, szegény kutyák!” Éjszakánként ugatás hallatszott a fekete síkság felől, s lihegve kaparták a kutyák a kertek léckerítéseinek az alját. „Állj, ki vagy!” – kiáltott furcsa hangon a német őrjárat, felébredtek az orosz fiúk, leugrottak az ágyúkról, óvatosan ajtót nyitottak, s kiszóltak halkan a sötétbe, hogy „igyi szjuda, igyi szjuda; ide gyere, ide gyere”.
És én egy reggel ezt mondtam a melitopoli Sonderführer-nek.
– Ha már mindet kiirtották, és Oroszországban egyetlen kutya sem lesz, akkor az orosz fiúk vetik majd magukat a harckocsijaik hasa alá.
– Egyre megy – felelte –, ez is, az is kutyafajzat.
És távoztában, mély megvetésének jeléül, nagyot köpött.
GELLÉRT GÁBOR FORDÍTÁSA
1 Berlin Junót szív [vissza]
2 Erőforrásból tejet [vissza]
3 Előre, fiúk, előre! [vissza]
4 Páncéllövész [vissza]
5 Ötéves terv [vissza]
6 Sajnos, mi a fehér faj ellen viselünk háborút [vissza]
7 A halálunkat vívjuk ki, halálra győzzük magunkat [vissza]
8 Ó! miért? miért? a kutyák is! [vissza]
Közöljük Dante születésének 750. évfordulója alkalmából.
Zenéjét szerzi TÓTH PÉTER
Szereplők
Dante (prózai színész)
Vergilius (prózai színész)
Francesca da Polenta (szoprán)
Paolo Malatesta (tenor)
Kórus
Történik a 13. és a 14. század fordulóján
| Kórus: |
Sötét az erdő, sötét az éjjel, kiáltás, jajszó semmibe vész el, röpte se rebben éji madárnak, leskel a csönd, lapít a vadállat, párduc, oroszlán, farkas osongat, gallya se rezdül durva bozótnak, hallgat az erdő, vészes a csendje, dermed a szív és dermed az elme, jaj, hova juthatsz, téveteg ember, jaj, mire végzed harcod a csenddel? Sötét az erdő, fekete az éj, meg mégse rettenj, ember, ne félj! Ember, ne félj, ne félj, ne félj! |
| Dante: |
Feleútján a földi létezésnek egy naptalan vadonba vitt a lábam, mivel a biztos ösvényről letévedt. Nincs arra szó, hogy mennyi borzadály van egy ily sötét, rettentő rengetegben – ha rágondolok, borsódzik a hátam! A halál sem lehet inkább kegyetlen. Mégis: azért, ami javamra vált ott, egyéb dolgokról is szót illik ejtnem. Nem tudom, hogy vetődtem arra, álmot láthattam épp – és révült bódulatban lábam a helytelen irányra váltott. De aztán egy domb lábáig haladtam, véget ott ért a völgy, a szívem oly nagy ijedtséggel betöltő, szörnyü katlan… Felnéztem s láttam: vállára a dombnak sugár-lepelt vetett már a planéta, mely eligazítja az utazókat. S nagy hirtelen láttam meg akkor én a három vadat – a félsz hátrálni hajtott, oda, ahol a napnak fénye néma. S hogy lábam a mélység felé szaladt ott, észrevettem, hogy valaki elém lép, gyengének tetszett, rég nem adva hangot. Kiáltásom a puszta táj egészét bezengte: Szánj meg, bárki légy, te lény, árnyék csupán – vagy ember, aki él még! |
| Vergilius: |
Nem, nem ember! Ember csak voltam én, lombard földön, Mantova városában élt egykoron két szerető szülém. Napot – sub Julio – csak késve láttam s jó Augustus alatt Rómában éltem a hamis-hazug istenek korában. Költő voltam s hős fiáról regéltem Anchisesnek, kit hozzánk Trója küldött, mert Ilion porrá égett a vészben. De téged, mondd, a völgy felé mi űzött? Miért nem hágsz a szépséges halomra, mely kezdettől kínál megannyi üdvöt? |
| Dante: |
Vergilius vagy hát, ki eldalolta mindazt, mi szíve forrásából áradt? Ó, dísze a föld minden lantosának, vedd számba azt a sóvár szomjuságot, mitől kedvem könyvedre lelni támadt. Mintám te vagy, kit kezdettől csodálok, tőled tanultam azt a szép beszélyt, mely hírnévvel és dicsőséggel megáldott. Ím, e vadak. Hogy fussak tőlük én el? Nevezetes bölcs, oltalmazz meg engem, minden tagom már telve rettegéssel. |
| Vergilius: |
Az útad most másfelé kell vezessen. Szemeid is mondják, könnyekben égve, hogy szabadulni vágyol végre innen. Úgy dönöttem: okulásodra mélybe szállok veled s ott lenn magam vezetlek, hogy el ne nyeljen éj örök sötétje. A sírás, rívás kínos lesz fülednek s a rég kimúlt lelkek sikoltozása, kik második halálért itt esengnek. |
| Kórus (kapu-felirat): |
RAJTAM JUTSZ ÁT A BÁNAT VÁROSÁBA, RAJTAM JUTSZ ÁT AZ ÖRÖK GYÖTRELEMBE, RAJTAM JUTSZ ÁT A BŰNHŐDŐK HONÁBA. ALKOTÓMAT AZ IGAZSÁG VEZETTE – ÉLETRE HÍVOTT HATALMA AZ ÉGNEK, LEGMAGASABB TUDÁSA, ŐSSZERELME. NEM VOLT ELŐTTEM VÉGES FÖLDI ÉLET, CSUPÁN ÖRÖKLÉT – S ÖRÖK MÁR A LÉTEM, KI ITT BELÉPSZ, ADD FEL MINDEN REMÉNYED. ADD FEL, ADD FEL, ADD FEL MINDEN REMÉNYED! |
| Dante: |
Álltam bénán, de mert mosoly derengett vezérem arcán, kissé megnyugodtam, s beléptünk, lesve titkait e helynek. Sírt-rítt, visított minden lélek ottan, éjszakájukban csillagok nem égtek, sorsuk láttán könnyesre szomorodtam. Sokféle nyelv, borzongató beszédek, jajszavak, förtelmes káromkodások, üvöltő s halk panasz, kéz-tördelések elegye förgeteggé összeállott s úgy örvénylett a harsogó homályban, mint szél-kavarta por, mely légbe szállott. KÖZZENE |
| Dante: |
Mikor a második körbe leszálltam, vezéremmel, láttuk: nagyobb a kín ott, köröttünk még hangosabb jajgatás van. Ott állt Minósz, ijesztőn vicsorított, átvizsgált minden érkezőt legottan s farkát csavarva útbaigazított. Aki elébe áll, bevallja nyomban, hogy mily sok és mily rettentő a vétke, s ő, tudva a bűnt, nézi áthatóan s küldi az illetőt méltó helyére, farkát körül épp annyiszor csavarja, hogy szintje számát senki el ne vétse. Előtte a lelkek népes csapatja. Színt vallanak – s várnak az ítéletre, mely mindet örök kárhozatnak adja. A tájat néma éjsötét befedte, bömbölt a lég, mint óceán, ha ellenszelek birkóznak örvénylőn felette. Pokoli forgószél fékezhetetlen sodor mindenkit körbe és a szél meg is gyötri őket: tépi, vágja egyben. Mikor a rom hasadékához érnek, mind ordít, jajgat, magából kikelve, elátkozván minden szentjét az égnek. Később megtudtam, hogy ily gyötrelemre a kéjsóvárok ítéltettek, mert nem tudta legyőzni vágyukat az elme. S mint seregélycsapat metsző hidegben vergődik összegyűlve s egyre fázva, úgy kóválygott sok árny csoportba-verten. Ide-oda, ki-bé, le-föl dobálta az orkán őket s nem volt csöpp remény sem, hogy az örvénylés – percre csak – megállna. S ahogy bús krúgatással száll az égen a darvak v-betűje, úgy kerengtek – panaszos jajszavaktól is kísérten – forogva, fázva, verdesőn a lelkek. S kérdém: Ó mester, mondd, miféle nép ez, melyet az orkán körbe-körbe kerget? |
| Vergilius: |
Először arra az asszonyra kérdezz, ki elől száll. Császárnő volt az árva, büszkén tartozva egy soknyelvű néphez, de úrrá lett rajta a bujasága s törvényt hozott: akárki megtehesse mindazt, amire titkon bújtja vágya, mert – vélte – szennyét födi mások szennye. Ő Ninusz felesége és utódja: Szemirámisz. Szultán van most helyette. A másik a vágy önkéntes halottja (Sychaeus hamvához ki hűtelen lett), és Kleopátrának se jobb a sorsa. S figyeld Helénát, ki sok rettenetnek volt okozója évekig s Akhillészt, kinek veszte végül a szerelem lett. Ott látod Páriszt, Trisztánt is odébb, és ezernyi mást. A hölgyek és vitézek seregére hamar hozott a kéj vészt. |
| Dante: |
Mesterem, költőm, hadd szólítsam én meg e bús csapatból azt az ifjú párt, mely rátapad szinte sodrára a szélnek. |
| Vergilius: |
Légy csak türelmes. Várni nem soká kell s idébb kerülnek. Akkor kérd a vágyra – mely űzi őket –: sorsuk mondanák el. Lásd, hozzánk hajlik röptük széliránya – most kérdezd őket! |
| Dante: |
Bú-gyötörte lelkek, szóljatok, ha más másképp nem kivánja! |
| Francesca: |
Ravennában születtem, s nagylánnyá cseperedve odavártam a kérőt, ki pályázott kezemre. De öccse jött el értem a Da Polenta-házba, kezem bátyjának adtam – családom így kivánta. Kezem bátyjának adtam, de szívem az övé lett, ajkáról minden este szivemre szállt az ének, szivemre szállt az ének Rimini városában, hol Gianciotto, a férjem hált velem nászi ágyban, de mikor vívni hívta nagynéha őt a harctér, éjente csak miénk volt a Malatesta-kastély. Olyankor gátja nem volt a sodró szenvedélynek, szivemre szállt és végül szivére vitt az ének! Szivemre szállt és végül szivére vitt az ének. |
| Paolo: |
Francesca, itt az este. Engedj szobádba, hisz már feljött a hold s a misztrál az Adriára ver, még akkor is eressz be, ha rádfont karjaimnál kisebb veszély a hínár, mely iszapig ölel. Francesca, reggelente bűntudatunk nem ébred, fülünk mellett az érvek csörögnek bár nagyon – bújj hozzám és ügyet se vess rájuk, baj nem érhet: ha kell, csontodra vértnek a bőrömet adom. Francesca, égiséged pokoli tiszta – így jár, kit iszapig a hínár nem húz, de fölemel. Leszállt az este: ébredj! Engedj szobádba, hisz már feljött a hold s a misztrál az Adriára ver. |
| Francesca: |
Most elmondom szerelmünk sarjadását: egy napon Lancelot históriáját olvastuk épp: mint győzte vágya őt le. S az olvasmány fegyelmünk is legyőzte. Kerítőnk lett az író és a könyve. Szétnyílt az ajkam szinte könyörögve s kigyúlva vártam csókok válaszát – és aznap már nem olvastunk tovább. Nem olvastunk tovább. |
| Paolo: |
Ne olvasd a könyvet – olvass csak szememben! |
| Francesca: |
Nem kell szólni többet, te is láss meg engem! |
| Paolo: |
Nincs szem, amely szebb játékkal igézne, se bőr, amelynek rózsásabb a lángja, se száj, amelynek édesebb a méze. |
| Francesca: |
Ha nézel, nézel rám, előttem állva: repesve szállok Ámor édenébe, hol nincs, ki nálam többre, jobbra vágyna! |
| Paolo (közönség felé): |
A szerelmet szemében hordja hívem, s megnemesül, akire ő szemet vet. |
| Francesca (kifelé): |
Ha rámtekint igézve vagy szelíden: megsemmisülni érzek szinte kedvet! |
| Ketten: |
Szerelem és nemes szív mindig egyek! Szerelem és nemes szív mindig egyek! |
| Kórus: |
Szerelem és nemes szív mindig egyek, miként madár s lombsátra a fasornak, az ágak közt ha madárkák csivegnek: az évgyűrűk lassabban szaporodnak. Szerelmi tűz a szívekben ha támad: izzássá lesz egy bűvös drágakőben, igézetét a csillagragyogásnak így éri el: össze nem törhetően! A szerelem úgy ég emberszivekben, ahogy kétágú tartón gyertyaláng ég: összelobogva – s mindig fényesebben, hiszen kihúnyna, jaj, kihúnyna másképp! Jaj, kihúnyna másképp! |
| Paolo: |
Bátyám váratlanul rontott szobánkba s hüvelyéből kardját vadul kirántva csak egyet szúrt – s két életet kioltott. De mit se számít! Boldog voltam, boldog! |
| Francesca: |
Nincs gyötrőbb szenvedése szivünknek annál, mint örömidőnket idézni bajban. Itt a nóta vége. |
| Ketten: |
Nincs gyötrőbb szenvedése szivünknek annál, mint örömidőnket idézni bajban. Itt a nóta vége. |
| Dante (a színpad elejére jön): |
Kettőnek halni egyetlen döféstől egyképp lehet csak: ölelésbe fúlva. A harmadik, ki tettenér, azért öl, hogy ne maradjon szarvának tanúja. Nincs féltékenység, csak veszett hiúság, megesett volna mindez akkor is, ha nem kettejük, csak szégyene kimúltát kívánja ott Gianciotto Malatesta. Minden döfés, amit csupán nekik szánt, téged is ér, ha egyszemélyes fekvőhelyed életveszélye kétszemélyes. De számít ez, ha kellőképpen elszánt egy végzetet megosztva félni kettő, s két rettegés helyett csak egyet érez? |
| Kórus: |
A szerelem, a szerelem, nem tűri, hogy viszonzatlan legyen, sosem, sosem kegyelmez, legyél hát néki mindig engedelmes. A földi lét legszebb csodája, még akkor is, mikor halál az ára, halál, halál az ára! |
Max Pechstein: A kívánatos fehér asszony
Eduardo Galeano Espejos (Tükrök) című hatodik kiadásából máris 38 000 példány fogyott el Spanyolországban, Mexikóban és Argentínában. A kötet múltról és jelenről szóló kisprózák gyűjteménye, az uruguayi El Observador szerint: „Könyv az egyetemes emlékezetkiesés ellen.”
Ádám és Éva négerek voltak
Afrikában született meg a földön az emberi élet. Innen indultak el nagyapáink, hogy meghódítsák bolygónkat. Különféle utak különféle sorsokat teremtettek, és a nap sokféle színűvé festette őket.
Ma mi nők és férfiak, a föld szivárványai, annyiféle színűek vagyunk, mint a szivárvány, pedig valójában mindannyian elkóborolt afrikaiak vagyunk. Még a legfehérebb fehérek is Afrikából valók.
Netán nem emlékezünk közös eredetünkre, mert a fajgyűlölet emlékezetkiesést okoz, és ezért képtelenek vagyunk elhinni, hogy azokban a távoli időkben a föld egyetlen, határ nélküli királyság volt számunkra, és egyetlen útlevélre volt szükségünk, a lábunkra.
Oaxacában, a mazateco indiánok azt mesélik, hogy Krisztust keresztre feszítették, mert szólásra bírta a szegényeket és a fákat.
És azt is mesélik, hogy hosszú szenvedés után vették le a keresztről.
És amikor már eltemetve aludta örök álmát, egy tücsök énekelni kezdett.
És a tücsök felébresztette.
És Krisztus azt mondta, hogy ki akar szökni a halálból.
A tücsök szólt a vakondoknak, aki hosszú üreget vájt a föld mélyében, egészen addig, ahol a láda hevert.
A vakondok megkérte az egeret, hogy éles fogaival rágja szét a ládát.
És Jézus előjött.
Egyetlen ujjával lelökte a hatalmas követ, amelyet a katonák föléje helyeztek.
Megköszönte a tücsöknek, a vakondoknak, az egérnek, hogy olyan jók voltak hozzá.
És felszállt az égbe, noha nem volt szárnya.
És sírja felett hagyta lebegve a hatalmas követ, amelyre rászállt egy angyal.
Ezt a történetet az angyal mesélte el Máriának, Jézus anyjának.
Mária nem tudta titokban tartani, és elmesélte a kofáknak a piacon.
Tőlük tudjuk.
Túpac Amaru volt az utolsó inka uralkodó, aki negyven éven át harcolt Peru hegyeiben. 1572-ben, amikor a hóhér bárdja kettészelte nyakát, indián próféták megjósolták, hogy feje és teste egyesülni fog.
És egyesült. Két évszázaddal később, José Gabriel Condorcanqui rátalált az ő nevére. Túpac Amaruvá lett, ő vezette Amerika történetében a legnépesebb és legfélelmesebb indiánlázadást.
Égett az Andok. A hegylánctól a tengerig fellázadtak a bányák, ültetvények, műhelyek kényszermunkába kergetett áldozatai.
Győzelemről győzelemre fenyegették a felkelők a gyarmatosítókat, feltartóztathatatlan léptekkel, folyókon átgázolva, hegyeket megmászva, völgyeket átszelve, faluról falura. És eljutottak Cuzco meghódításáig.
A szent város, a hatalmas szív: ott álltak, a hegycsúcsokról látták, érintették.
Tizennyolc és fél évszázad telt el, és megismétlődött Spartacus története, aki egy karnyújtásnyira volt Rómától. És Túpac Amaru se szánta rá magát a támadásra. Indián seregek egy áruló főnök vezérletével védték Cuzcót, az ostromlott várost, és ő nem akart indiánokat ölni, erre sosem volt képes. Tudta, hogy szükséges volna, de nem, és nem…
Miközben késlekedett, igen vagy nem, ki tudja, teltek a napok és az éjek, és sok, jól fölfegyverzett spanyol érkezett Lima felől.
Hiába küldött kétségbeesett üzeneteket asszonya, Micaela Bastidas, aki az utóvédet irányította:
Szomorúságba kergetsz engem…
Nem tudom már többé ezt elviselni…
Sokszor figyelmeztettelek…
Ha vesztünket akarod, aludj tovább…
A lázadó vezér 1781-ben érkezett meg Cuzcóba. Megláncolva, megkötözve, meggyalázva.
Párizs, 1937 tavasza, Picasso felébred és olvas.
Az újságot olvassa, miközben műtermében reggelizik.
Kihűl a kávé a csészében.
A német légierő földig bombázta Guernicát. A náci repülők három órán át üldözték és gépfegyverezték az égő városból menekülő népet.
Franco tábornok szerint Guernicát az asztúriai dinamitos robbantók és a baszk piromániások gyújtották fel, kik a kommunisták soraiban harcoltak.
Két évvel később, Madridban Wolfram von Richthofen, a Spanyolországban levő német csapatok parancsnoka elkísérte Francót a győzelmi palotába, spanyolokat gyilkoltak, Hitler a következő világháború próbáira készülődött.
Sok évvel később, New Yorkban, Colin Powel beszédet tartott az Egyesült Nemzetekben bejelentve Irak küszöbön álló megsemmisítését.
Miközben beszélt, a terem vége sötétbe borult, Guernica nem volt látható. Picasso képét, amely a falat díszítette, teljesen befödte egy hatalmas kék vászon.
Az Egyesült Nemzetek hatóságai úgy döntöttek, hogy ez a kép nem a legalkalmasabb díszlet egy új mészárlás meghírdetéséhez.
A Flossenburgi koncentrációs táborban volt rab Dietrich Bonhoeffer.
Az őrök arra kényszerítették valamennyi rabot, hogy vegyenek rész három elítélt kivégzésében.
Valaki Dietrich mellett azt suttogta:
– És Isten hol van?
Ő, aki teológus volt, rámutatott a kötélen himbálódzó felakasztottakra, akik ott ringtak a hajnali fényben.
– Ott van.
Napok múlva sor került őrá is.
KISS GÉZA FORDÍTÁSAI
George Grosz: A felsőbbségnek alárendelve
Käthe Kollwitz: Soha többé háborút!
Folyóiratunk ez évi első számában Paul Klee és kora kapcsán már említést tettünk arról, hogy a németországi nemzetiszocialista párt radikálisan üldözte az avantgárd művészeti irányzatokat. E számunk képzőművészeti anyagát a náci kultúrpolitika által „elfajzott” kategóriába sorolt művészek alkotásaiból válogattuk össze, e műveken keresztül is emlékezve a 70. évforduló kapcsán a nácizmus feletti gőzelemre.
A németországi nemzetiszocialista párt lapjában, a Völkischer Beobachterben Alfred Rosenberg már 1922-ben amellett foglalt állást, hogy az expresszionizmust száműzni kell a német művészeti irányzatok közül, a művészeknek vissza kell térniük a klasszikus német hagyományokhoz. 1930-ban megjelent A 20. század mítosza című könyvében az 1918 utáni modern művészetről ekképp nyilatkozik: „A fajidegenek szellemi szifiliszükből és festői infantilizmusukból létrehozott szörnyszüleményeiket lelki megnyilvánulásaik kifejezéseképpen kívánják interpretálni. Mi viszont a kultúrbolsevizmus megnyilvánulásait látjuk Kollwitz, Zille, Barlach, Nolde, Schmidt-Rottluf és Chagall emberi mivoltából kivetkőzött alkotásaiban, Dix, Hofer és Grosz nihilizmusában. Zsidók, nem egyebek, zsidók.”
Adolf Hitler az 1925-ben kiadott Mein Kampfban már konkrét feladatként határozza meg a nemzetiszocialista pártvezetés számára annak megakadályozását, hogy a „tébolyodott és romlott művészek beteges agyszüleményei láttán” egy egész nép a szellemi őrület karjaiba rohanjon. Ezt a „borzalmas művészetet orvosi felügyelet alatti megfelelő intézménybe kell helyezni” – mondta 1933. szeptember 1-jén egy kulturális tanácskozáson – „mivel veszélyt jelent a nemzet egészséges lelkületére”.
Közvetlenül az 1933. január 30-ai hatalomátvétel után a nácik azonnal megkezdték a kultúra valamennyi területének centralizálását, amihez széleskörű felhatalmazással felruházott ellenőrző szervezetet hoztak létre, Joseph Goebbels népfelvilágosítási és propaganda miniszter irányítása alatt. Hitler júniusi rendelete értelmében e minisztérium hatáskörébe tartozik „a nemzet szellemi felemelésének, az állam, a kultúra és a gazdaság népszerűsítésének, a bel- és külföldi nyilvánosság tájékoztatásának valamennyi területe, valamint az e célok megvalósítása érdekében létrehozott valamennyi intézmény.” Az intézményhálózatot a birodalmi kulturális kamarák alkották, melyek felölelték a művészeti élet valamennyi területét: zene, színház, irodalom, filmművészet, képző- és iparművészet, de kiterjedt az írott sajtóra és a rádióra is. Művészi tevékenységet csak kamarai tagok folytathattak, s a kamarai tagság a sajtóban történő megjelenésnek is előfeltétele volt. A tagság feltétele a német állampolgárság mellett „természetesen” az árja származás volt. A zsidó, a kommunista és a „nemkívánatos” művészeket „az elfajzottak” kategóriájába sorolva megfosztották művészeti szervezetekben betöltött beosztásaiktól, és foglalkoztatási tilalmat léptettek életbe velük szemben. A haladó szellemiségű művészek közül sokan hátat fordítottak ennek a Németországnak, és külföldre menekültek, mások – ameddig tehették – a belső emigrációt választották, de sokakra fizikai megsemmisítés várt.
Az „elfajzott/elkorcsosult” kifejezés a 19. század végén került át Németországban a biológia/orvostudomány terminológiájából a fajelméleti megalapozottságú művészetkritikába, s ezt ragadta meg a nemzetiszocialista kultúrpolitika valamennyi avantgárd művészeti irányzat elutasítására, lejáratására, üldözésére, azzal az indoklással, hogy az expresszionizmus, a dadaizmus, a szürrealizmus, a kubizmus, a fauvizmus, az Új tárgyiasság (Neue Sachlichkeit) alkotásai nem felelnek meg a nemzetiszocialisták szépségideáljának, mivel passzivitást sugallnak, érthetetlenek, vagy éppenséggel pacifisták.
A nemzetiszocialista művészetfelfogás a képzőművészetben a monumentalitást, az örök emberi értéket, a „zsidó fertőzés előtti” klasszikus római ábrázolásmódot tartotta követendőnek, nemkülönben a mozgósító erejű zenét, az erőt, harciasságot felmutató színház- és filmművészetet.
1937. július 18-án kellett megnyílnia Münchenben, a Német Kultúra Házában a nemzetiszocialista felfogás bemutatását célzó Első nagy német művészeti kiállításnak. Az anyag kiválogatásával megbízott Adolf Wagner nem sokkal a megnyitás előtt, június 2-án azt jelentette Goebbelsnek, hogy minden igyekezete ellenére komoly problémái vannak, minthogy a művészekből álló bíráló bizottság tagjai szemléletükben és ízlésükben sokkal inkább a művészetre hagyatkoznak, semmint a hivatalos kultúrpolitikai szempontokra. Goebbels a számára bemutatott képeket a „művészeti bolsevizmus kétségtelen mintapéldányainak” nevezte, majd június 5-én Hitlerrel együtt odautazott, hogy személyesen működjenek közre a kiállításra alkalmas képek kiválogatásában. A megnyitón mondta el a Führer a nemzetiszocialista német kultúra örökkévalóságát is meghirdető programbeszédét.
S a rá következő napon került sor ugyancsak Münchenben az előzőnél sokkal híresebbé vált Entartete Kunst címet viselő kiállítás megnyitására, mellyel a nemzetiszocialista kultúrpolitika egyszer s mindenkorra elhatárolódott az „elfajzott” művészetektől, s a húszas évek legkiválóbb festői, grafikusai, szobrászai alkotásainak felvonultatásával és országos bemutatásával igyekezett elrettenteni a német népet e „szörnyűségek” élvezetétől. A kiállítást óriási propagandával Németország valamennyi nagyvárosába elvitték, s ennek során a műveket – a hivatalos adatok szerint – több mint két millióan tekintették meg. A múzeumok előtt hosszú sorokban kanyarogtak a látogatók, akik a tárlatot a modern művészetek leglátogatottabb kiállításává tették. A náci propaganda az érdeklődést azzal is igyekezett felcsigázni, hogy a kiállítás látogatása kiskorúak (21 év alattiak!) számára tilos volt, azt sugallva, hogy a művek egy része erkölcstelen.
Amint az előzőekből is nyilvánvaló, a nemzetiszocialista ideológia a fajelmélet mellett – melyre alapozva száműzte a művészeti életből a zsidó származású művészeket –, nemkívánatosnak tartotta mindazokat a művészeket, illetve művészeti irányzatokat, melyek haladó szellemiségű, gondolatébresztő, a befogadásban szellemi erőfeszítést igénylő, a háborús kardcsörtetést elutasító, a társadalmi ellentétekre, igazságtalanságokra rámutató alkotásokat hoztak létre. Márpedig ilyen művészeti alkotások igen jelentős mennyiségben – és igen magas művészi színvonalon – voltak jelen a német művészeti életben az első világháborút követő szellemi fellendülés nyomán. A képzőművészet egyik legfontosabb centruma a Weimarban Walter Gropius által 1919-ben alapított Bauhaus volt – mely később Dessauban, majd végleges feloszlatásáig Berlinben működött. Miután 1930-ban a türingiai parlamentben a nemzetiszocialisták kerültek többségbe, Wilhelm Frick közoktatási miniszter feloszlatta a Bauhaus iskolát, tanárait szélnek eresztette, a Weimari Kastélymúzeumból pedig eltávolíttatta Ernst Barlach szobrait, Charles Crodel, Otto Dix, Erich Heckel, Oskar Kokochka, Franz Marc, Emil Nolde, Karl Schmidt-Rotluff és még további néhány haladó kortárs művész festményeit, grafikáit.
A másik igen fontos kulturális központ München volt, amely a festészeti iskolák mellett hatalmas kortárs művészeti múzeumi anyaggal is büszkélkedhetett. A náci hatalomátvétel után egészen 1937 első feléig is igen aktív művészeti élet folyt itt, s kisebb kiállítótermekben, például Günther Franke galériájában még láthatóak voltak Emil Nolde akvarelljei és festményei, az első világháborúban igen fiatalon elhunyt két grafikus, akvarista, Franz Marc és August Macke alkotásai. Ám a modern művészetek hivatalos elutasítása egyre radikálisabbá vált, és az Új képtár (Neue Pinakothek) Legújabb német és francia művészet címmel tervezett kiállítását már nem lehetett megtartani.
Az Elfajzott művészet kiállítási anyagát Adolf Ziegler válogatta – azaz ő kobozta el vagy vásárolta fel a kölni, az esseni, a hamburgi, a hannoveri és berlini múzeumok kortárs művészeti anyagait –, melyek közül 600 alkotást vonultatott fel. A kiállítás helyszíne a régészeti intézet volt, a tárlat az emeleten, illetve az odavezető lépcsőfordulóban Ludwig Gies, Emil Nolde, Max Beckmann, Christian Rohlfs és Karl Schmidt-Rottluff katolikus tematikájú szobraival, festményeivel, egy szárnyas oltárral indult. (Ne feledjük, a nemzetiszocialista ideológia a kereszténységet nem tartotta árja vallásnak, így a vallásos tárgyú alkotások is „kiérdemelték” az elmarasztalást.) Több teremben a válogatási szempont csak az alkotó zsidó származása volt, amire neve és képének címe mellett számos esetben gúnyrajz is felhívta a figyelmet. Itt volt látható Marc Chagall Falusi látkép valamint Tél című festménye, Ludwig Meidner Önarcképe, Gert Wollheim Egzotikus tájkép című alkotása. A szemközti falon hosszú lista volt olvasható zsidó művészek és a Bauhaus tanárai nevével, valamint idézetek, például Kurt Eisner, a Bajor Tanácsköztársaság 1919-ben meggyilkolt miniszterelnökének szavai: „a művésznek művészként anarchistának kell lennie.”
A harmadik terem ugyanakkor tematikus elrendezésű volt: A német nő megcsúfolása cím alatt voltak láthatók Max Ernst, Ernst Ludwig Kirchner,Otto Mueller, Paul Kleinschmidt és Karl Hofer aktképei, A honvédelem szabotálása gúnyos elnevezés alatt függött Otto Dix Hadirokkantak és Lövészárok című két alkotása. Ugyanitt mutatták be Max Pechstein Schmidt-Rotluff, Kirchner és Müller képeit, valamint egy dadaista installációt. Vaszilij Kandinszkij egyik képének erősen felnagyított részletét egyszerűen felfestették a falra, feltehetően annak érzékeltetésére, hogy ilyen „kriksz-krakszot” bárki képes alkotni, ezzel jelentéktelenítve el az alkotás értékét. Fölötte függött Kurt Schwitter két képe, egy Paul Klee festmény, valamint spárgára akasztva a Dada című folyóirat két száma. A rendezetlennek tűnő összeállítást George Grosz szavaival kommentálták: Vegyék komolyan a dadaizmust – érdemes!
A következő teremben mindennemű tematikai összefüggés nélkül helyezték el a képeket. A Die Brücke (Híd) művészcsoporthoz tartozó alkotók – Erich Heckel, Schmidt-Rottluff, Pechstein, Nolde és Kirchner továbbá Oskar Kokoschka, Beckmann és Rohlfs műveit csak művésznevükkel, a kép címével, a képet eladó múzeum nevével és a vételárral jelölték. Itt nem voltak falra írt gúnyos megjegyzések, sem ilyen táblák. Eltért viszont ettől az ötödik terem, ahol Az őrület válik módszerré felirat alatt volt látható Johannes Molzahn öt képe, míg Kandinszkij hét lépcsőzetesen felakasztott festménye fölött az Őrültség bármi áron felirat függött, miközben magukról a képekről egyetlen adatot sem lehetett megtudni. Ez a jelmondat arra szolgált, hogy elhitesse: ezeket a műveket nem lehet komolyan venni. A teremben látható volt továbbá Lyonel Feininger hét városképe, Schmidt-Rottluff és Kirchner néhány expresszionista tájképe és csendélete, valamint Oskar Moll, Ernst Wilhelm Nay és Hanna Nagel egy-egy festménye.
A következő teremben szinte alig voltak a képekre utaló adatok. Néhol feltüntették, hogy az egyes darabokat mely múzeumtól vásárolták. Lovis Corinth Ecce Homo és Trójai faló című két festménye teljes falat foglalt el. A művész nevét előbb felfirkálták a falra, majd átmázolták. Ebben a teremben kapott helyet a kiállítás legnevezetesebb darabja, a Der Blaue Reiter (A kék lovas) művészcsoport egyik alapítója, Franz Marc képe, A kék lovak tornya. Később e művet a német tiszti szövetség interveniálására eltávolították a válogatásból. A birodalmi képzőművészeti kamarához fordultak tiltakozva az ellen, hogy az első világháborúban Verdunnél hősi halált halt bajtársuk alkotását megcsúfolják.
A hetedik terembe vezető ajtó felett ez a felirat volt látható: Kaptak rá négy évet. A szöveggel Hitlernek a hatalomátvételkor mondott programbeszédének zárszavára utaltak: „Nos, arra kérem a német nemzetet, adjon nekünk négy évet, s akkor mondja ki ítéletét felettünk.” A cinikus felirat alatt azoknak az egyetemi, főiskolai professzoroknak a művei voltak láthatók további diffamáló szöveggel: „Ilyen mesterek tanították mind ez ideig a német fiatalokat!” akiket éppen négy éve, 1933-ban bocsátottak el állásukból. Hans Purrmann, Karl Caspar, Fritz Burger-Mühfeldt, Paul Bindel, Maria Caspar-Filser, Heinrich Nauen és Edwin Scharff személyét és egy-egy művét arra sem érdemesítették, hogy feltüntessék nevüket és képük címét.
A földszinten hatalmas mennyiségben halmozták fel a festményeket, akvarelleket, grafikákat, művészeti könyveket mindennemű elrendezés nélkül, alig néhány esetben tüntetve fel a művekre utaló adatokat. Feltehetően ezek hiányában a korabeli sajtó sem fordított figyelmet a kiállítás e szegmensére. Az előtérben állították ki Otto Freundlich Az új ember című gipsz fejszobrát – ennek fotómásolatát használták fel a kiállítási katalógus címlapjaként.
Az Elfajzott művészet kiállítás és ellenpárja, az Első nagy német művészeti kiállítás egyidejű megnyitása a kettős propaganda megvalósításának jegyében született, hogy szisztematikusan szembeállíthassák egymással az „elfajzottnak” bélyegzett alkotásokat a „tiszta német művészettel”. A náci kultúrpolitikának azért volt szüksége e szembeállításra, mert valójában sem az „elfajzott művészetnek”, sem a „tiszta német művészetnek” nem volt pontos, tudományosan megalapozott meghatározása, a két kategória csak egymással szembeállítva, közvetlen konfrontációban volt értelmezhető. Az „elfajzott művészet” bemutatásának nyilvánvaló célja a nemzetiszocialisták által elutasított művészet elleni radikális támadás volt. A zsidó művészeket hitük, illetve származásuk miatt ítélték el, a marxista vagy pacifista alkotókat pedig világnézetük, meggyőződésük miatt. A falakra a nemzetiszocialista mozgalom tagjainak és szimpatizánsainak szájába adott elítélő szövegeket pingáltak, s ami még aljasabb: a modern művészetek kedvelőinek és támogatóinak a szövegösszefüggésből kiragadott, s így az eredeti véleményükkel ellentétes kijelentéseket.
Az Elfajzott művészet kiállítás mintegy végpontja volt a nemzetiszocialista mozgalom vezetői között a művészet megítéléséről folyó vitának, amelyet végül is maga Hitler zárt le. 1937-ig két, egymással élesen szembenálló megítélés élt az expresszionizmussal kapcsolatban: az egyik nézet prominens képviselője Joseph Goebbels volt, aki kedvelte, „német, északi kultúrának” tartotta, a másiké Alfred Rosenberg és maga Hitler, mindketten határozottan elutasították a modern művészeteket, és álláspontjukat, mint rendesen most is keresztülvitték, Goebbels pedig szokás szerint végül engedett a Führernek.
Ezzel a kiállítással vette kezdetét a német múzeumok kifosztása. Annak érdekében, hogy az elfajzottnak ítélt műalkotásokat megvédjék a nemzetiszocialistáktól, a múzeumok a kiállítótermekből raktáraikba rejtettek rengeteg képet és szobrot. Most azonban a Ziegler-bizottság teljes körű felhatalmazást kapott arra, hogy ezekhez a darabokhoz is hozzáférhessen. Még a müncheni kiállítás nyitva tartása alatt sor került a második elkobzási hullámra, melynek során valamennyi német múzeum állományából csaknem száz százalékban eltávolították és Berlinbe szállították a megbélyegzett műveket. Egy részüket a Köpenicker Straße-n létesített raktárban, más részüket a schönhauseni kastélyban helyezték el. Az alkotások elkobzását 1938. május 31-én törvénnyel szentesítették. Göring javaslatára az „elfajzott” alkotások legértékesebb darabjait külföldre szállították, hogy eladják vagy árverésre bocsássák, némelyik festményt Hitler kérésére régi mesterek képeire cserélték. A hivatalos döntés szerint 1939. március 20-án kellett végrehajtani a Berlin-Kreuzberg városrész központi tűzoltó parancsnokságának udvarán 1004 festmény és 3825 grafika elégetését. Ezt egy tűzoltási gyakorlatnak álcázott akció formájában valósították meg. Az alkotások egy bizonyos részét félre kellett tenni: 125 művet Svájcban kívántak árverésre bocsátani, erre a célra a Göring vezette bizottság a luzerni Theodor Fischer aukciós házat választotta ki. Az 1939. június 30-ra kitűzött aukció világszerte nagy érdeklődést keltett, mindazonáltal miután közismertté vált, hogy a náci Németország devizaállományát kívánja növelni a művek értékéből, a képek iránti érdeklődés megcsappant, a bevétel elmaradt a várakozástól. További kisajátított műveket a birodalom megbízásából legnagyobbrészt négy magánkereskedő, Berhhard A. Böhmer, Karl Buchholz, Hildebrand Gurlitt és Ferdinand Möller vásárolhatott meg.
A Münchenből indult vándorkiállítás 1938 és 1941 között Berlinben, Lipcsében, Düsseldorfban, Hamburgban, és számos további németországi városban, az Anschluss után pedig Salzburgban is látható volt. Mivel a múzeumok kifosztása ez idő alatt folyamatos volt, a kiállítások rendezői végül már 17 000 műtárgy közül válogathattak. Az egyes kiállítások tematikáját az aktuális politikai helyzethez igazították, így azok anyaga helyszínről helyszínre változott. A müncheni kiállítás széleskörű propagálásával ellentétben a továbbiakat sokkal kevésbé dokumentálták, az egyes kiállítások plakátjain kívül kevés fotóanyag maradt fenn, ezért komoly nehézségekbe ütközött később e kiállítások rekonstruálása. A legbővebb áttekintést Christoph Zuchlag 1992-ben kiadott Elfajzott művészet. Az avantgárd sorsa a német birodalomban című katalógusa, majd e tárgyban három évvel később publikált disszertációja nyújtja.
A német nemzetiszocializmus önmagát nemcsak politikai mozgalomként határozta meg, hanem kulturális mozgalomként is, melynek pontosan meghatározott célja a weimari köztársaság kulturális sokszínűségének felszámolása, az egységes és örök német művészet elterjesztése volt. Ennek szellemében az avantgárd képzőművészet minősítéséhez hasonlóan megalkották az elfajzott zene kategóriáját is, amely a könnyű zenét illetően a jazz képviselőire és előadóművészeire, a komolyzene vonatkozásában a modern kortárs zeneművészet alkotóira terjedt ki. Volt, akit politikai tevékenysége, baloldali elkötelezettsége miatt üldöztek és tiltottak be, mint Kurt Weillt vagy Hans Eislert (akik persze „ráadásul” még zsidó származásúak is voltak), másokat „csupán” e születési problémájuk okán, így Arnold Schönberget, Ernst Kreneket, Franz Schrekert, Erwin Schulhoffot és Ernst Tochot, az „árja” Anton Webernt, Paul Hindemithet és Igor Sztravinszkijt viszont egészen egyszerűen modern alkotásaikért. De indexre tették a nem sokkal korábban elhunyt Alban Berg műveit is.
Az 1938 májusában Düsseldorfban megrendezett Birodalmi Zenei Napok rendezvényeihez kapcsolódóan hozta tető alá a müncheni Elfajzott művészet kiállítás analógiájára az Elfajzott zene című kiállítást Hans Severus Ziegler, amelyen heves támadást intézett a jazz és a kortárs zene képviselői, a zsidó származású zenészek és zeneszerzők ellen, és követelte eltávolításukat a zenei életből. A rendezvényt népszerűsítő plakáthoz Ludwig (Lucky) Tersch gúnyrajzát, a mellén Dávid csillagot viselő fekete dzsessz szaxofonost használták fel, utalva arra, hogy tilos a „nigger-jazz”és az arra járható szving is. Ugyanez a motívum köszönt vissza a kiállítás uszító tartalmú katalógusáról is, melynek borítóján ez állt: Dr. H. S. Ziegler államtitkár leszámol az elfajzott zenével.
A zeneművészeket, zeneszerzőket el lehetett üldözni, meg lehetett semmisíteni, de műveik, akárcsak az irodalmi művek a könyvégetések ellenére, fennmaradtak. Ám a képzőművészeti alkotás mindig egyszeri mű, mely nem rekonstruálható, s mint tapasztalhatjuk a restitúció, a képzőművészeti alkotások tulajdonjogának meghatározása sem egyszerű folyamat, mint ez éppen a Gurlitt gyűjtemény kapcsán napjainkban közismertté vált. A német múzeumok soha nem heverték ki a veszteséget, mely az 1918–1933 közötti pezsgő művészeti élet termékeny korszakában – vásárlások és adományozások révén – létrehozott hatalmas, és rendkívüli értékeket felvonultató gyűjteményeikben keletkezett. A világörökség részeként külföldi múzeumokban és magángyűjteményekben – szétszórva bár – szerencsére megmenekültek és fennmaradtak a hamburgi Kunsthalle igazgatója, Gustav Pauli által 1914–1933 között gondosan összeválogatott kortárs művészeti gyűjtemény darabjai – Munch főművei, Nolde, Kirchner, Schmidt-Rottluff, Heckel, Kokoschka, Franz Marc képei, sőt Picasso kék korszakának egy alkotása is – de a német múzeumokból nagyon hiányoznak.
Az elfajzottnak titulált, kigúnyolt művészek között jelentős számban találunk olyan alkotókat, akiket napjainkban az „elfeledett művészek”, összességüket az „elveszett nemzedék” jelzővel szoktak illetni, mivel szegénységükben éhen haltak vagy kilátástalan helyzetükben öngyilkosságot követtek el, vagy a nácizmus áldozataivá váltak, műveiket pedig elkobozták, s javarészt megsemmisítették. Alfriede Lohse-Wächtler festőművésznőnek például kilenc festményét foglalták le a hamburgi Kunsthalléból és Altona Múzeumból, s azokat az arnsdorfi szanatóriumban festett képeinek nagy részével együtt megsemmisítették. Miután skizofréniát állapítottak meg nála, a nemzetiszocialista eugenetikai program szellemében kényszersterilizálásnak vetették alá. Ettől fogva egyetlen művet sem alkotott. 1940-ben negyvenéves korában a náci eutanázia eljárás során a pirnai pszichiátriai klinikán több mint 13000 ezer betegtársával együtt elgázosították. Neve évtizedekre feledésbe merült. A kevés túlélőnek az esetek többségében a világháború után sem sikerült magára találnia, nem tudtak elismerést szerezni maguknak, nem tudtak azonosulni a kortárs stílusirányzatokkal. Álljon itt néhányuk neve, akiknek emlékét a 20. századi művészetet bemutató berlini kiállításon csak nevük, és egy-egy üres vászon őrzi: Jankel Adler, Walter Gramatté, Curt Grosspietsch, Maximilian Jahns, Rudolf Jahns, Richard Haizmann, Ludwig Haller-Rechtern, Fritz Heisenheimer, Werner Hoffmann, Johannes Molzahn, Gerta Overbeck-Schenk, Curt Querner, Anita Rée, Grete Shick, Fritz Schulze, Kurt Scheele, Erich Schmid, Fritz Stuckenberg, Franz Wilhelm Seiwert, Kasia von Szadurska.
FORRÁSOK:
http://de.wikipedia.org/wiki/Entartete_Kunst_(Ausstellung)
http://de.wikipedia.org/wiki/Entartete_Kunst
http://de.wikipedia.org/wiki/Kunst_im_Nationalsozialismus
http://de.wikipedia.org/wiki/Entartete_Musik
George Grosz: A bűnös ismeretlen marad
10 szereplő: akrobaták, zenészek, táncosok, színészek, a földön, egy Skodában, vagy 10 méter magasan. A menni vagy maradni kérdése szövi át az előadást. Főként non-verbális játék ez a kivándorlásról, elindulásról, maradásról, utazgatásról, amiből nem tudjuk, mi lesz. A téma a fiatalok és középkorúak számára egész Európában jelen van. Így a színházi játék elgondolkodtató, miközben humorral teli és olykor megható.
Félelmetes látványú levegőakrobata jelenetek épülnek az előadás egészébe, mindvégig a színház szerves részeként. Hippi, maffiózó, prostituált, turista, egyetemista, utcazenész egymás mellett jelennek meg. A groteszkségig eltúlzott figurák a témát körüljárva nem csak vízszintesen, hanem függőlegesen is közlekednek sokféle magasságban, sokféle gondolatra ösztönözve a nézőket.
Az offline: ontheater levegőszínházként hazánkban egyedülálló társulata, egyedi helyszíneken, elhagyott ipari létesítményekben, installációkon hozni létre speciális új cirkuszi munkákat.
Munkájuk kiindulópontja sokszor szokatlan díszlet, melyben különleges jelenetek jönnek létre. Díszleteik arra inspirálják a szereplőiket, hogy kreatív és új mozgásformákat fedezzenek fel és használjanak a produkciókban. A Menni vagy maradni előadása azonban egyben társadalmi kérdésekkel foglalkozó munka. Az előadás lélegzetelállító, kreatív és társadalmi hatású tánc-cirkusz-színházi előadás.
A díszletinstalláció egy klasszikus múlt rendszerbeli Skoda és egy utánfutós lakókocsira épült toronyszerkezet. Ez a díszlet bukkan fel a térben 7 táncossal, akik egyben új cirkuszosok, és akik közül többen levegőakrobata hátterűek. A 7 fős szereplőcsapat mellett a Skoda tetején egy zenekar ül. Balkáni, filmzenés, zsidó zenei motívumokkal átszőtt világzenét játszik a zenekar, egészen a jazzes váltásokig, kreatív összhangot teremtve a vándorlás motívumaival. A művészeti eszközök inkább kulturális háttereket érzékeltetnek, semmint direkt módon jeleznének társadalmi problémákat.
Az előadás témája Magyarországon mindenki számára érezhető és aktuális, a közéletben folyamatosan napirenden lévő társadalmi probléma a Menni vagy maradni? kérdése.
A projekt létrehozói úgy vélik, hogy a társadalomtudományi módszerek és a művészeti alkotás indirekt módon működő hatása együttesen alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet a problémára, érdekeltté tegyen benne, felszínre hozza. Ehhez adnak ösztönzést egy elgondolkodtató, de egyben humoros, sokrétű előadással.
Az előadás megállítja, elgondolkodtatja a befogadót. Különböző nézőpontokat mutatunk be, sokféle karakter szemszögéből tekinthetünk bele a miért megyünk, vagy maradunk kérdésébe. A produkcióban nem csupán hangulatokat mutatunk fel. A Skoda és a hozzá rögzített utánfutón hordozott Torony az indulást jelképezi, míg más esetben a vállunkon cipelt terhekkel megrakodott lét indulásra képtelenségét fejezi ki. Az otthon megélése eközben szintén alapvető kérdéssé válik, a honnan-hova haladunk felvetést több szempontból jelenik meg. Így a darab során a szereplők érdekes karaktereket formáznak. Az előadásban a mászások, kézenállások a magasban, zsonglőr jelenetek, akrobatika, rúdtorna, tissue jelenetek váltják egymást. Azonban fontos szakmai szempont, hogy a színészi munka ne cirkuszi díszítés legyen, hanem a fizikai színház, a tánc és a cirkusz találkozásáról szóljon.
A komikum, a tragikum, az emberi tehetetlenség és szabadságérzet keveredik.
Az indulás és maradás világa váltakozik folyamatosan a darab során a tér különböző síkjain.
Szereplők: Bardóczy Ilka, Kiss Gergely Geret, Zoletnik Sophie, Orbán Balázs, Vincze Márton, Ben Glass és Simor Ágnes. Az előadás élőzenével egészül ki Igaz Balázs, Váczi Dani és Horváth Richárd, Vázsonyi János által. A technikai megoldásokat és díszletet Ben Glass tervezte és építette további segítőkkel. Ezt követően a koncepciót és az előadás megvalósításának tervét Ben Glass és Simor Ágnes közösen dolgozták ki. A kettős rendezői elvben Ben Glass és Simor Ágnes mindvégig közösen dolgoztak, így kiegészítve egymás elképzeléseit és szaktudását.
Az offline: ontheate produkcióját május végén tekintheti meg a nagyközönség az Art Quarter Budapest budafoki központjában www.aqb.hu.
Molnár Csongor fotói
A Horthy-rendszer egyik legtehetségesebb gazdasági szakembere és miniszterelnöke volt (1938–1939). Származásáról nem tudva, vagy azt elhallgatva igyekezett kihasználni a harmincas-negyvenes évek konjunktúráját, de becsvágya letérítette a realitások talajáról s mindinkább jobbra tolódva egy megszállott makacsságával szolgálta ki a hitleri politikát, a kalandorságot. Vakbuzgóságában megingathatatlanul hitt a nácik jövőjében. El nem évülő és megbocsáthatatlan bűneiért a felszabadulás után a magyar népbíróság előtt kellett felelnie.
A család, az ifjúkor
Imrédy Béla (teljes nevén: Vitéz ómaraviczai Imrédy Béla) 1891. december 29-én született Budapesten, egy nemességet szerzett polgári családban. Az atyai elődök, akik eredetileg a Heinrich névre hallgattak, 1845-ben lettek Imrédyek. Kereskedők voltak, de az utódok inkább állami hivatalokban helyezkedtek el. Az édesapa, Imrédy Kálmán előbb a Kisbirtokosok Országos Földbirtokintézetének elnöke, majd vezérigazgatója, emellett udvari tanácsos is. A fiú a budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, elsősorban itt szívta magába identitásának két meghatározó elemét, a nacionalizmust és a katolicizmust. Ő sem követte elődei útját, a kereskedői pályát, a közgazdaságtan és a jog tudományát sajátította el a fővárosi egyetemen, ahol 1913-ban diplomázott. Kiváló gazdasági-pénzügyi képességeit felismerve a legjobb szakemberek között tartották számon. Egyetemi tanulmányainak befejezése után Nyugat-Európában tett tanulmányutat, ahonnan 1915-ben tért haza, gazdag tapasztalatokat szerezve az ökonómia területén.
A pálya kezdete
Az első világháborúban az 5. huszárezred tartalékos hadnagya, később főhadnagya. Leszerelése után a pénzügyi pályán helyezkedett el. Weiss Fülöp, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke pártfogása révén gyorsan haladt felfelé a ranglétrán. 1922-ben a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületének (TÉBE) titkára, 1924-ben már főtitkára. 1926-ban a Magyar Nemzeti Bank (MNB) igazgatóhelyettese, 1928-ban igazgatója, 1935-től pedig elnöke. Nevéhez fűződik a pengő viszonylag tartós értékállósága. 1930-ban megismerkedett Gömbös Gyulával, Horthy későbbi hírhedt fajvédő miniszterelnökével, aki felkérte, segítse a kormányprogram (Nemzeti Munkaterv) elkészítésében.
Amikor 1932. október elsején megalakult Gömbös kormánya, annak pénzügyminisztere lett. 1935-ben Horthy Miklós a felsőház tagjává nevezte ki. (A felsőházi képviselőket nem választották, hanem a kormányzó kooptálta őket). Amikor Imrédy Béla koncepcionális nézeteltérések miatt kilépett a Gömbös kormányból, Horthy jóvoltából az MNB elnöke lett. Ez egyrészt a kormányzó iránti elkötelezettségének, másrészt pénzügyi tekintélyének elismerése volt. Darányi Kálmán miniszterelnöksége alatt (1936–1938) tárca nélküli csúcsminiszter lett, és döntő szerepet játszott az úgynevezett „győri program” kidolgozásában, majd kivitelezésében. 1938-ban, miután a Népszövetség feloldotta a Magyarországot érintő, s a trianoni békeszerződés által szentesített fegyverkezési korlátokat, a Darányi kormány komoly felkészülésbe kezdett, hogy korszerűsítse a „honvédő” hadsereget, melyre a trianoni revízió végrehajtása várt. Eredetileg öt év alatt l milliárd pengőt kívántak fordítani hadicélokra, előirányozták a meglévő hadiüzemek bővítését és újak építését. Már 1939 februárjában olyan döntést hozott a legfőbb Honvédelmi Tanács, hogy a programot ki kell szélesíteni, és a megvalósítására szánt összeget fel kell emelni. Végrehajtásának határidejét is módosították: 1940. augusztus elsejére hozták előre. Mindezt az Európában kialakult katonai és politikai helyzettel indokolták. A hadikiadások több mint 50%-a (baráti alapon és a fejlettebb technika okán) Németországba és Olaszországba vándorolt, de a búsás haszonnal kecsegtető megrendelésekből nem maradtak ki a magyar fegyvergyárosok sem. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a program nem oldotta meg a magyar hadseregnek korszerű, ütőképes katonai eszközökkel való ellátását. Ám annak a követelménynek megfelelt, hogy teljesítse a Horthy-rendszer jellegével, gyakorlatával adekvát megszállási feladatokat, amikor is az elfoglalt területek lakosságának tízezreit pusztították el a legkegyetlenebb módszerekkel. Lásd Krausz Tamás: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban).
A miniszterelnök
Darányi Kálmán kormányfő lemondása után Imrédy Béla került a miniszterelnöki bársonyszékbe (1938. május 14.). Olyan időszakban, amikor már kezdett komoly formát ölteni a háborúra való felkészülés korszaka. A rendszer politikájának folyamatosságát öt miniszter további megbízása jelezte: Kánya Kálmán külügyminiszter, Reményi Schneller Lajos pénzügyminiszter, Mikecz Ödön igazságügy miniszter, Bornemisza Géza iparügyi miniszter, Hóman Bálint tárca nélküli propaganda miniszter. Új miniszterként lett a kormány tagja Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Sztranyovszky Sándor földművelésügyi miniszter, Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter, Rátz Jenő honvédelmi miniszter. Az utóbbiak között voltak olyanok, akik később Hitlernek kémkedtek a kormányfő „titkos” lépéseiről. (Keresztes-Fischer rendszeresen jelentette a németek felé Kállay Miklós kormányelnök kettős politikájának fejleményeit).
A dinamikus és szuggesztív Imrédy Béla, újsütetű miniszterelnökként addig lavírozott a konzervatív irányzat és a jobboldali radikalizmus között, amíg egyértelműen átcsúszott a szélsőjobboldalra. Mély vallásossága folytán jelentős hatást gyakorolt rá a Mussolinival és Hitlerrel rokonszenvező XI. Pius pápa keresztényszocializmusa. Bemutatkozó miniszterelnöki programbeszédében felvázolta elképzeléseit, a „szociális gondolat” jegyében: az irányított gazdaságot. A földbirtok reformja útján a falu felemelkedését, a munkásosztály szociális helyzetének javítását ígérte. Beszédével átmeneti békét teremtett a parlamentben. A kormánypárt (NEP) szélsőjobboldali szárnya háttérbe szorította fenntartásait, a nyilasok ellenségesen fogadták. Nyugaton kedvező benyomást keltett, míg a nácik várakozási álláspontra helyezkedtek. Beteljesedni látszott vágya, hogy a háború felé sodródó Európa közepén olyan Magyarországot teremtsen, mely képes lesz a „jó oldalra” állni a készülő nagy világégésben, mely részt kíván venni a kontinens „átrendezésében”, s így képes lesz megoldani hazája minden politikai, társadalmi, nemzeti gondját. Erre az időre Imrédy – fenntartva szélsőjobboldali rendszervédő elképzeléseit – folytatta elődei diplomáciáját, a Benito Mussolini és Adolf Hitler felé orientálódás politikáját. Naivitásában hitt abban, hogy a fasizmus „nagy” vezetői társaságában Magyarország egyenlő társként, viszonylag önálló arculattal hozzájárulhat Európa fasiszta átalakításához, s árnyékukban megsütheti irredenta irányultságú pecsenyéjét. A Führer nem ismert baráti szövetségeseket, csak alárendelt vazallusokat. Ezt a kapcsolatrendszert vagy a „zöld asztal” eszközével, vagy erőszakkal alakította ki. Hitler természetesen nem tekintette egyenlő félnek Imrédyt, de a maga módján tisztelte intellektusát s alkalmasnak találta arra, hogy az általa irányított birodalom magyar tartományának helytartója (Gauleiter) legyen. Imrédy Béla maga mögé tudta állítani a hazai szélsőjobboldali értelmiség jelentékeny részét, mely nem tette magáévá a „zsidó-liberális” demokráciát, és elfogadhatatlannak tartotta a megcsonkított országot. Vele szemben Szálasi Ferenc inkább a horthysta elit által mélységesen megvetett alsóbb néposztályt, a lumpenelemeket és a mindenre kész pretoriánus hadat képviselte. Imrédy üldözött minden olyan szervezkedést, mely nem rendelkezett belügyminiszteri jóváhagyással. Horthy kezdeményezésére kiadott 3400/1938. rendelete megtiltotta, hogy közszolgálati tisztviselő tagja legyen akár a szociáldemokrata, akár a nyilaskeresztes pártnak.
Imrédy Béla legfőbb ideológusa Milotay István volt, a korlátlan egyeduralmi rendszer híve, aki maga mögött tudhatta az úri dzsentri-dzsentroid középosztály (harmadik erő) támogatását és a paraszti bázist is. A kormányfő – magától értetődően – nem az egész parasztságra támaszkodott, hanem a módosabb réteg (kulákság) Horthyban is csalódott ezreire, akik számára szimpatikusak voltak a miniszterelnök korszerűnek álcázott törekvései: harcos revíziós politikája, a zsidóság kiszorítására tett ígéretei, a „középosztály” stabilizálására irányuló erőfeszítései, stb. Milotay István krédója: „Szervezett tömegerő, tömeghit, tömegodaadás”, ködös, sejtelmes voltánál fogva megragadta az embereket. Ez a frazeológia kissé hasonlított a Szálasi féle zagyva szótárhoz, (Kárpát-Duna Nagyhaza, rögvalóság). A dzsentri-dzsentroid „középosztály” feladata lett a gazdasági-pénzügyi területen végrehajtott zsidótlanítást jelentő őrségváltás, a tőke „megkeresztelése”, az izraeliták kiszorítása az országból, vagy legalábbis a közéletből és a kultúrából, (népi misztika, antiszemitizmus). Fajelmélete szerint az elit (nemesség) török, míg a parasztság ugor eredetű. Ez a bűvészmutatvány arra szolgált, hogy bizonyítsák az urak előkelő genezisét és a plebejusok alantasabb származását. (Hasonló célokat szolgál ma a magyarság sumér gyökereinek tudománytalan elmélete). Modern Európát akar, de nem a nyugati demokráciák, hanem a fasizmus hegemóniájával. Szellemi partnerek Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Sinka István, akiknek jelszava: vissza Szabó Dezsőhöz. Ő, a nacionalizmus-rasszizmus talaján álló nagy hatású író volt, itthon a fajvédelem klasszikusa. A gömbösi, jobb felé radikalizálódó reformnemzedék képezte intellektuális támaszát. Céljuk a társadalmi tudat fasizálása a hitleri modell másolásával, a cenzúra szigorítása, a sajtó (és irodalom) gleichschaltolási módszerének alkalmazásával. A horthyzmusból átvették a militáns nacionalizmust, irredentizmust, (szegedi gondolat). A retrográd, sznob intelligencia és a széplelkek nem kis része vonzódott e tanokhoz. Különösen azok, akiket eltávolítottak a korábbi, nagy-magyar állam apparátusából, akik áttelepültek csonka őshazájukba, s akiknek hosszú ideig a munkanélküliek megalázó helyzetét kellett elszenvedniük, olykor a fővárosi pályaudvarok mellékvágányain veszteglő, minden komforttól megfosztott marhavagonokban. Ebből az áldatlan állapotból csak a trianoni határok felülvizsgálata, pontosabban: a „történelmi” Magyarország visszaállítása látszott számukra megoldásnak. Amikor azonban a kormányfővel rokonszenvező elit tagjai megtapasztalták, hogy Imrédy Béla meghirdetett szociálpolitikájának néhány passzusát – az osztálybéke érdekében – valóban komolyan veszi, s ez anyagi áldozatot követelt tőlük, sokan elfordultak a „bankfiútól”.
1938-ban tartották Magyarországon a 34. Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszust és ugyanebben az esztendőben ünnepelték a Szent István évet is. (Az eucharisztikus kongresszus az oltári szentség tiszteletére rendezett római katolikus rendezvény, melynek célja a széles néptömegek körében folytatott katolikus-keresztény propaganda, a csalódások következtében ellankadt vallásos hitbuzgóság felélesztése volt.) Ezeken az ünnepségeken Imrédy miniszterelnök, mint buzgó katolikus kiemelkedő szerepet játszott. A kormányfő támogatta XI. Piusz pápa által előterjesztett keresztényszocialista hivatásrendi elképzeléseit.
Imrédy folytatta elődje, Darányi Kálmán abbeli erőfeszítéseit, hogy visszaszorítsa a nyilaskeresztesek eszkalációs politikáját, s hogy kifogja a szelet Szálasiék szociális programjából. E célból még demagóg jóléti propagandáját is átvette, minden skrupulus nélkül. Fontos feladatának tekintette a rend (rendszer) megszilárdítását a hungaristák bomlasztó tevékenységével szemben, miközben egy tapodtat sem engedett a szociáldemokrácia rendőri ellenőrzéséből: a Magyarországi Szociáldemokrata Párt XXXII. kongresszusa – a kormány utasítására – Szociáldemokrata Pártra változtatta, nevét, mert a „Magyarországi” jelző – úgymond – hazafiatlan nemzetköziségére utal. Ugyancsak kitartott az illegális kommunistákat sújtó 1921/III., a „fennálló rendszer hatályos védelméről szóló” törvény hatályban tartása mellett. A kormányelnök szilárd antiszemitának bizonyult, de elítélte a nyilasok zsidóellenes atrocitásait, terrorista merényleteit. A zsidókérdést ugyanis nem az utcán és a zsinagógák környékén akarta megoldani, hanem legális parlamenti törvényhozó módszerekkel. Imrédy regnálása alatt került sor Szálasi letartóztatására, illetve 3 évre történő elítélésére. A nyilaskeresztes mozgalom vezetője a szegedi Csillagbörtönbe került, nem túl messzi Rákosi Mátyás cellájától. A nyilas rabok közül sokan látogatták rendszeresen a kommunista foglyok marxista szellemiségű szemináriumait, előadásait, mert lenyűgözte őket azok színvonala és tudományossága. A kormányfő ugyanakkor támogatta mind politikailag, mind anyagilag a keresztény irányzatú egyleteket, csoportokat (KALOT, EMSZO, MDOTT), melyek segítségére voltak a különböző keresztény társadalmi rétegek vallásos nevelésében. Szociális intézkedései között szerepelt a családi pótlék bevezetése, a közszolgálati alkalmazottak jövedelmének és nyugdíjának emelése, a munkások fizetett szabadságának biztosítása. E vívmányokat nem sokáig élvezhették, ezeket a háborús készülődés konjunktúrája hozta s a háború dekonjunktúrája vitte el. „Áldásos” működése alatt fogadta el a parlament a Darányi Kálmán idején kidolgozott választási törvényt (titkossá tette a szavazást, mely vidéken korábban nyílt volt), ugyanakkor szigorította a választási feltételeket, amikor megemelte a vagyoni és műveltségi cenzust. Intézkedéseivel 300 000 szavazó választási jogát szüntette meg. Ez az új választási törvény tette lehetővé, hogy a szélsőjobb olyan elemeit is bevonja a voksolásba, akik eddig kirekesztettek voltak. Ezért történhetett meg az a Horthyék számára is ijesztő „eredmény”, hogy az 1939-es parlamenti választások nyomán 39 radikális képviselő került be a parlament soraiba. A sors iróniája, hogy Imrédy Béla – mint említettem – izraelita felmenőkkel rendelkező antiszemita volt. Ezt a körülményt aknázta ki eltávolítására a kormányzó később, mikor a horthysta elit számára a miniszterelnök persona non grata lett. Antiszemita beállítottságából következett, hogy ügybuzgónak bizonyult, amikor – Hitler követelésére, annak kegyeit elnyerendő – nagy lendülettel látott hozzá a zsidótörvények megalkotásához. Ez az úgynevezett „első” tulajdonképpen a „második” volt, amennyiben beszámítjuk (és be kell számítanunk!) a „numerus clausust”. A numerus claususban még „csak” az egyetemi felvételre jelentkező izraelita fiatalok kvótáját limitálták 6%-ra,de a „második” már egzisztenciális támadást intézett a zsidó vallású értelmiségiek és szabad-foglalkozásúak ellen, amikor 20%-ban jelölték meg az e területeken alkalmazható munkavállalók létszámának felső határát.
Imrédy Béla külpolitikája összhangban volt a trianoni revízió felülvizsgálatának követelményeivel. Első külügyminiszterével, Kánya Kálmánnal 1938 augusztusában Rómában járt Mussolininál, hogy bemutatkozzon, s hogy egyeztessék külpolitikai koncepciójukat. Ám csalódással kellett tapasztalnia, a Duce szakított korábbi magyarbarát nézeteivel s már nem volt hajlandó együttműködni a Magyarország és Jugoszlávia közötti viszony rendezésében. Ebben szerepet játszott, hogy megköttetett az alku Mussolini és Hitler külpolitikai terveit illetően, nevezetesen az Anschluss illetve az abesszíniai háború kérdésében. Mussolini már nem kifogásolta Ausztria bekebelezését, Hitler viszonzásul támogatta Olaszország afrikai háborús kalandját.) Még augusztusban Imrédy Horthy Miklós társaságában bemutatkozó látogatást tett Hitlernél. Ez a legfőbb vezetők közötti aktus formális és tradicionális volt. Egymást körültapogatták, hogy megtudják, mivel számolhatnak kapcsolataik alakulásában. Imrédy jó benyomást keltett Hitlerben. A magyar kormányfő ezt követően Bledbe utazott, hogy megbeszélést folytasson a trianoni békediktátum katonai szankcióiról. Megszüntették a fegyverkezési korlátokat, azzal a feltétellel, hogy Magyarország csak úgy szerelheti fel hadseregét korszerű eszközökkel, ha az nem irányul az utódállamok ellen. Abban is megegyeztek, hogy a Trianon miatt elszakadt magyarsággal szemben a kisantant vezető államainak elitjei toleráns nemzetiségi politikát folytatnak. Tárgyalások indultak a németek és magyarok között Csehszlovákia összehangolt lerohanása ügyében is. Ebben a kérdésben Imrédy hajthatatlannak bizonyult: nem vállalhatta az északi szomszéd megtámadásával járó kockázatokat, részben azért nem, mert a magyar honvédséget még nem tartotta elég erősnek ahhoz, hogy a modern eszközökkel felszerelt csehszlovák hadsereggel a siker reményében felvehesse a harcot, de azért sem, mert nem akart szembe kerülni a nyugati hatalmakkal. (Ekkor a magyar miniszterelnök még nem kötelezte el magát egyértelműen a németek mellett.) Azt azonban megígérte, mozgósítani fog északi határainknál. A kormány illegálisan Szlovákiába küldte az úgynevezett „rongyos gárdát”, mely diverziós tevékenységet fejtett ki vasútvonalak, katonai létesítmények ellen. Imrédy magatartása nem szilárdította meg a magyar-német szövetségi viszonyt, de a hitleri nyomás, s a belső jobbratolódás miatt a magyar miniszterelnök kénytelen volt fokozatosan feladni ellenállását. Imrédyt korábban kénytelenségből fakadó engedékenysége végül is Hitler meggyőződéses hívévé formálta át. A kormányfő – Hitlert kiengesztelendő és a határrevízió kilátásainak javítása érdekében – felajánlotta csatlakozását az antikominternhez, nemkülönben a Népszövetségből történő kilépést. (Az antikommunista paktumot a fasiszta Németország és Japán kötötte egymással 1936 novemberében a III. Internacionálé elleni közös harc jegyében. Olaszország 1937 novemberében, Magyarország 1939 februárjában csatlakozott a paktumhoz. A Népszövetséget a párizsi békekonferencia győztes hatalmai hozták létre 1919-ben. Leglelkesebb híve Wilson amerikai elnök volt. A Magas Szerződő Felek célja az volt, hogy a nemzetközi együttműködés segítségével biztosítsák a világ békéjét és biztonságát. Formálisan 1948-ig állt fenn.)
Kánya Kálmán külügyminiszter távozása után gróf Csáky István került a tárca élére, aki feltétlen németbarátnak bizonyult. Az Imrédy Béla által kezdeményezett diplomáciai lépéseket tulajdonképpen utódja, Teleki Pál regnálása alatt valósították meg, aki ugyan nem rokonszenvezett Hitlerrel, de a területi revízió érdekében és geopolitikai szempontok miatt kész volt a Führer kedvében járni külpolitikai természetű gesztusokkal. Német nyomásra és a német támogatás elnyerése reményében aláírta az antikommunista paktumot, kiprovokálta a szakítást a Szovjetunióval, végrehajtotta a kilépést a Népszövetségből.
Imrédy egyre inkább a szélsőjobboldali diktatúra felé nyitott. Ezt csalhatatlanul bizonyította az 1938. szeptemberi kaposvári gazdanagygyűlésen elmondott beszéde. Valamiféle „csodás forradalomról” szónokolt, az „ígéret földjének” eljövetelével ámítva hallgatóit. Kilátásba helyezte a földkérdés megoldását, a nagybirtok egy kisebb részének felparcellázását, olasz mintára ágazati kamarák, korporációk felállítását. E szervezet megvalósításával kecsegtette (fenyegette) a dolgozókat. Nem volt ezúttal másról szó, mint a hagyományos, osztályharcos szakszervezetek megszüntetéséről, s helyettük olyan együttműködés kialakításáról, melynek révén – úgymond – az állam, a tőkésekkel és a munkásokkal összefogva közösen rendezi ügyeiket. A munkás-érdekvédelem teljességgel ellehetetlenült volna, ha a tőkés vállalkozók és a kapitalizmust védelmező fasisztoid állam képviselői nyomása között kellett volna feladatát teljesítenie. Ez az elképzelés már Gömbös Gyula fejében is megszületett, de a munkásság szervezett fellépése miatt tervét nem tudta megvalósítani. Imrédy is letett átmenetileg „grandiózus” elgondolásairól, mert egyelőre nem merte vállalni az osztályharc kiélezését. Közeledett ugyanis a háború s ebben a helyzetben fontosabbnak tartotta a nemzeti egység megteremtését, mint annak megosztását.
Az összefogás érdekében hatékonyabb eszközt látott a zsidókérdés megoldásában. Sokan bíztak abban, hogy az izraelita kezekben lévő vagyonok, állások elosztásakor ők is részesednek a koncból. Ez a remény is táplálta bennük az antiszemitizmust, és aktivizálta szerepüket, de legalábbis közönyössé tette őket a „végső megoldás” realizálásában. Közismert, hogy az ország megszállása után a zsidóság kollektív deportálása során a lakosság nagy tömegei támogatták a szégyenteljes széleskörű akciót, mások passzívan szemlélték a történteket. (Tisztelet az üldözötteket bújtatóknak!) Az ördögi gyakorlati lépések végrehajtásakor Imrédy Béla már nem volt miniszterelnök, de izraelita ősökkel a múltjában, neofita túlbuzgóságával, és gyökeresen megváltozott mentalitásával, érzelem-világával azonosult a népirtással. 1938-ban ő volt a kidolgozója a Teleki Pál által a parlamenttel elfogadtatott második, valójában „harmadik” zsidótörvények, amely jelentős mértékben túlment az azt megelőzőn. Amíg ez utóbbi rendelkezés a zsidó vallásúakat sújtotta, a második (valójában harmadik) már azokra is, kiterjedt, akiknek legalább egy szülejük, vagy két nagyszülejük volt zsidó (lásd a nürnbergi törvényeket!). Német mintára az izraelitákat nem egy vallás híveinek, hanem javíthatatlan, asszimilációra képtelen „fajnak” minősítették. Ezáltal a diszkrimináltak egyre tágabb körét vonhatták a törvény hatálya alá. Az iparban és a kereskedelemben 12%-ra, az értelmiségi pályákon 6 %-ra szorították le az alkalmazás lehetőségének kvótáját. A lapoknál és a színházak esetében l2% lehetett a zsidók aránya. Szellemi irányító szerepet azonban nem tölthettek be. Megvonták tőlük a trafikengedélyeket és egyéb kereskedelmi jogosítványokat (gyógyszertárak). Ezekkel a rendelkezésekkel a zsidók ezreit-tízezreit lehetetlenítették el egzisztenciálisan. Választójoguk csak azoknak lehetett, akik legalább 1867 óta az országban éltek.(Az orosz, ukrán, galíciai pogromok elől ezrek menekültek át az akkor békés szigetnek tartott Osztrák-Magyar Monarchia területére.)
Imrédy helyzetét átmenetileg megszilárdította az első bécsi döntés, mely a németek és olaszok jóvoltából visszaszármaztatta Dél-Szlovákia magyarlakta területeinek egy részét Horthyéknak. Hitler eredetileg azt ajánlotta, a magyarok üljenek le a csehszlovákokkal tárgyalni a vitatott területi kérdésekben. Az 1938. október 9-i komáromi tárgyalások azonban eredménytelenül végződtek, ezért Imrédyék javasolták a németeknek, ítélkezzenek ők salamoni bölcsességgel a felek szembenállásában. Ennek eredményeként 1938. november 2-án megszületett az első bécsi döntés. 12 ezer négyzetkilométer l millió lakossal került át akkor az „anyaországba” Leírhatatlan volt a visszatértek nemzeti eufóriája. Ám ez az öröm nem tartott sokáig, mert hamarosan tapasztalniuk kellett a benesi demokrácia és a Horthy-rendszer fasisztoid politikája közötti különbségeket, nem szólva arról, hogy az életkörülményekben bekövetkezett negatív változások ugyancsak lehangoló hatással voltak visszatért buzgó magyarjainkra. Csak a kommunisták figyelmeztették a hazai politikát, hogy a németek és olaszok által levezényelt revíziónak később majd nagy árat kell az országnak fizetnie. A fellángoló nacionalizmus és irredentizmus azonban kétségtelenül átmenetileg elvonta a lakosság figyelmét a szociális problémákról, s az eliten belül rövid „treuga dei” született. Imrédy egy olyan felhatalmazási törvényt is el akart fogadtatni a parlamenttel, mely függetlenítette volna a kormányt a képviselőktől. Itt meg kell jegyezni, hogy a mindenkori államfők sohasem féltették a fasisztoid Horthy-rendszert az országgyűlési képviselőktől, még kevésbé a felsőház kooptált tagjaitól, de a miniszterelnökök (vagyis a kormány) nem mindig élvezett osztatlan támogatást a törvényhozás részéről. Imrédy Béla ez utóbbi tervét azonban megtorpedózta Keresztes-Fischer belügyminiszter valamint Teleki Pál a vallási- és közoktatási tárca vezetője. Tiltakozásuk jeléül 62 képviselő kilépett a kormánypártból. Ez a körülmény annyira megrendítette Imrédy helyzetét, hogy benyújtotta a kormányzónak lemondását. Horthy ezt nem fogadta el. A régi-új kormányfő még négy hónapig maradt a helyén, de egyre gyengülő háttérrel rendelkezvén. Imrédy haragjában és maradék tekintélyét védendő, 1939. január 6-án a Pesti Vigadóban létrehozta a Magyar Élet Mozgalmat, melynek jelképe a csodaszarvas lett. Az volt a célja, hogy összefogjon – a nyilasokon kívül – minden szélsőjobboldali párttal, mindenekelőtt a Pálffy Fidél féle Magyar Nemzeti Szocialista párttal. Hasonló terv megvalósításán dolgozott, mint korábban Gömbös Gyula, de amíg Gömbös a kormánypártból akart szélsőjobboldali tömegszervezetet létrehozni, addig Imrédy attól függetlenül, amellett egy új, országos, átütő erejű fasiszta tömegpárt megszervezésében gondolkodott. Az ő elképzelése sem válhatott valóra, mert a szélsőjobb rendkívül differenciált volt, ellentéteik annyira antagonisztikusak voltak, hogy a független ambíciókkal jelentkező vezérjelöltekkel nem lehetett egységes, az egész országot lefedő pártot létrehozni. Ténylegesen 300 000 tagjával Szálasi hungarista mozgalma vált Magyarország legnagyobb szélsőjobboldali pártjává. Amíg ugyanis az úri származású és úri allűröket tanúsító imrédysta vezetők finnyáskodva tekintettek a plebejusokra, Szálasi őket is megcélozta, s programjában mindenkinek azt ígérte, amire vágyott. Imrédy, ellenzéke megfékezésére egyre inkább jobbra csúszott, és engedményekkel igyekezett elnyerni Hitler jóindulatát. Utolsó intézkedésével még elfogadtatta a honvédelmi törvényt, mely a korábbiakhoz képest az alábbi lényeges változásokat tartalmazta:
a) előírták a leventekötelezettséget, mely biztosította a honvédségi előképzést. A trianoni békediktátum katonai passzusainak enyhítésével bevezették a hadkötelezettséget;
b) létrehozták a munkaszolgálat intézményét, mely „a nemzetbiztonság szempontjából megbízhatatlan” zsidó férfiakat megfosztotta a haza védelmének és a fegyverviselésnek a jogától, továbbá kiépítették a hadiüzemi rendszert, mellyel szigorú katonai felügyelet alá vonták a haditermelés szempontjából fontos ipari üzemeket.
1939. január 10-én a minisztertanács jóváhagyta a földbirtok-politikai tervezetet, mely szaporította volna a kishaszonbérletet, természetesen ügyelve arra, hogy a nagybirtok érdekeit csak mértékkel érintsék. (Serédi Jusztínián bíboros hercegprímás kérte Imrédytől az egyházi vagyon kivételezettségének biztosítását).
Imrédy a nemzetiszocializmus vezérének nyomására hozzájárult a Volksbund megszervezéséhez. Ez a náci érzelmű szervezet igyekezett összefogni a magyarországi hitlerista németséget (tisztelet a kivételnek!), hogy biztosítsa országon belüli tömegbázisát. A szervezet az ötödik hadoszlop szerepét töltötte be. Beépült a horthysta államapparátusba és privát vállalatokba, kémkedett Hitlernek, intenzív nemzetiszocialista propagandát fejtett ki. A hazai svábság asszimilációja átmenetileg megszakadt. Sokan közülük korábbi magyarosított nevüket visszanémetesítették, németül beszéltek, még maguk között is, hangosan demonstrálták Hitler iránti hűségüket, az „őshazához” való tartozásukat s élenjártak a nácizmus fajelméletének, a németség felsőbbrendűségének hirdetésében.
A nyilasok sem akartak lemaradni a Hitler kegyeiért folyó versenyben, 1939 februárjában merényletet követtek el a Dohány utcai zsinagóga ellen, melynek során 13 izraelita hívő maradt a templom környéki kövezeten. A hungarista vezetők bizonyítani akarták, hogy az eszme és a gyakorlati célok érdekében hajlandók elmenni a végsőkig. A „kristályéjszakák” még a horthystákat is megijesztették, s attól tartottak, amennyiben nem lépnek fel kellő szigorral, a helyzet ellenőrizhetetlenné válik. Nemcsak a nyilasokat akarták megrendszabályozni, hanem az imrédystákat is, mivel egyre kevésbé tartották alkalmasnak őket arra, hogy komolyan megfékezzék a politikai randalírozást. Ezért az elit bizonyos köreiben igény mutatkozott arra, hogy Horthy lépjen fel határozottabban a hitlerista tendenciákkal szemben. Megelégelték a szélsőjobboldal garázdálkodását és hegemonisztikus törekvéseit. A nemzet ilyetén megosztottsága veszélyesnek látszott a háború kitörésének küszöbén. Jól értesültek, személyi iratok között kutatók felhívták Rassay Károly liberális politikus és országgyűlési képviselő, valamint Bethlen István exminiszterelnök figyelmét arra, hogy Imrédy Béla apai dédszülője zsidó származású, s ezt rögvest Horthy tudomására hozták. Bár az informátorok mérsékelt antiszemiták voltak csak, de a közléssel kiváló eszközt szolgáltattak Imrédy elmozdításához. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy a zsidógyűlölő kormányzónál célt érhetnek el ilyen módszerekkel.
Kormányon kívül, politikán belül
Imrédynek mennie kellett. Utódja Teleki Pál lett, aki regnálása alatt (1939–1941) nem sok jót hagyott hátra a magyar utókor számára. Nagyobb és pozitívabb hírnévre tett volna szert, ha megmarad földrajztudósnak, s nem vállal politikai vezető szerepet (zsidótörvények, kétes értékű területgyarapítások). Imrédy Béla mellett sokan kitartottak akkor is, amikor a kormánygyeplőt kiragadták a kezéből. Szélsőjobboldali mozgalma a negyvenes évek elején a nyilaskeresztes irányzatnak inkább vetély-, semmint harcostársa lett. Hitler többre becsülte tehetségét, némethűségét, koncepciózus elgondolásait, s terveiben a pszichopata Szálasi elébe helyezte a vazallus Magyarország élén. A keresztény nagytőke már akkor Imrédy mellé állt, amikor még „csak” pénzügyminiszter volt. A tábornoki kar – főleg annak németbarát része – nagyra becsülte a győri program kidolgozásában vállalt szerepéért. A kormányzópártban (Magyar Élet Pártja) 20-25 fős szilárd bázisa volt. Több kormánylap (Függetlenség, Új Magyarország) az imrédysták mögött sorakozott fel, s propagálta annak szélsőjobboldali nézeteit. Imrédy számára világos volt, hogy a hatalmat csak német segítséggel szerezheti vissza, ezért távozott a MIÉP-ből és 1940 októberében létrehozta a maga önálló politikai szervezetét, a Magyar Megújulás Pártját, mely a Magyar Nemzeti Szocialista Párttal lépett szövetségre (Festetics Sándor gróf) és egyesült a Jaross-frakcióval. (Jaross Andor Szlovákiában képviselte a magyar érdekeket, a visszacsatolás után beépült a honi szélsőradikális politikába.) Ebből a tömörülésből akart országos méretű fasiszta mozgalmat létrehozni. A Führer prioritást biztosított Imrédyéknek, akik sok formális elemet átvettek a hitleristáktól. Köszöntésük az ismert náci karlendítés lett. Ám ennél fontosabb, hogy igyekeztek kielégíteni Hitler politikai-ideológiai követeléseit. Programjukban ezt írják: „… előkészíttessék Magyarországnak a zsidó lakosságtól és szellemtől való teljes mentesítése”. Hitlert ugyanis nyugtalanította, hogy amikor Európát csaknem mindenütt zsidótlanították Magyarországon az izraeliták viszonylagos védettséget, szabadságot élveznek. Úgy vélte, háború esetén ez gyengíti hátországát. Imrédy igyekezett naponta bizonyítani a nácik totális kiszolgálását, s azt is, hogy végképp megtagadta őseinek zsidó identitását. A németek bíztak benne. Érdekeiket fölébe helyezték mesterségesen kreált ideológiájuknak. A fasiszta politikus mögött komoly pénzügyi körök álltak, költséges sajtóját támogatta a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete is. Közben igyekezett elhatárolódni a nyilasoktól és folyamatosan támadta a kormányt. Ez a tevékenysége ugyancsak szerepet játszott abban, hogy a németeknek a „hivatalos” Magyarország szövetségi hűsége felől kétségeik támadtak. 1943 végére már egyértelművé vált az Imrédy személye iránti német támogatás és bizalom erősödése. A szovjetek sztálingrádi győzelme megrendítette a horthysta elitet, s felvetődött körükben a nagy kérdés: mi történik akkor, ha Németország elveszíti a háborút? Számukra a kérdés költői volt. A horthysta elit – mint tudjuk – a „Kállay-kettőssel” kereste a kiutat. A némethű szélsőjobboldal előre menekült: erősebb összefogást követelt a nácikkal, intenzívebb részvételt a háborúban, Magyarország belső anyagi tartalékainak fokozottabb kihasználását. Mindennek érdekében köreik felléptek az ország totális erőkoncentrációja mellett a győzelem érdekében. Hitlerék az ország megszállása esetére Imrédy Bélát tekintették a létrehozandó bábkormány várományos miniszterelnökének, mert egyedül őt látták alkalmasnak követelményeik teljesítésére. Nem ő lett, mert Horthy ellenállt. Hitler számára az „intellektuális” gazdasági szakember megbízhatóbb és alkalmasabb lett volna Szálasi hordalékánál, annak ellenére, hogy Hitler előtt ugyancsak ismertek voltak Imrédy származásának „fekete” foltjai. A megszállás után, 1944. május 23-án a németek követelésére Imrédyt kinevezték a Sztójay-kormány tárca nélküli csúcsminiszterévé. Az imrédysták vezető szerepet töltöttek be sok állami intézmény élén. A csúcsminiszter fenntartás nélkül támogatta a hitleristák totális háborúját és a zsidók, cigányok deportálását. Imrédy következetlen volt a zsidókérdés faji alapon történő megítélésében: kivételt tett volna a kikeresztelkedettekkel. Amikor Horthy megakadályozta a budapesti izraeliták kitelepítését, Imrédy kijelentette: ha pártjának volt ereje „a magyar vidék zsidótlanításában, lesz ereje ahhoz is, hogy a főváros zsidókérdését megoldja.” A feltétlen némethűség ellenére voltak súrlódásai a németekkel alapvető gazdasági kérdésekben. Nem értett egyet a zsidóvagyon Németországba történő kiszállításával. Abban sem, hogy a megszállók az egész magyar gazdaságot saját befolyásuk alá vonják. A sok ellentét tarthatatlanná tette helyzetét, ezért lemondott csúcsminiszteri beosztásáról, és visszavonult a politikai élettől. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének tagjaként (a horthysta parlament helyére lépő szélsőjobboldali pártok együttműködése) támogassa a nyilas hatalomátvételt (1944. október 15-16.) és a kilátástalan háború folytatását. Olyan helyzet állt elő, amikor már csak az istenekben és a csodafegyverekben bízott.
Epilógus
1945 tavaszán, midőn a politikai és katonai helyzet a németek és kiszolgálóik számára kilátástalanná vált, Imrédy Béla családostul az ausztriai Salzkammergut felé vette az irányt. Nem bujdosott, nem használt álnevet. Lehetséges, hogy a szovjetellenes amerikai vezetésben bízott, mely – reményei szerint – méltányolni fogja regnálásának antikommunizmusát. A háború végnapjainak pszichózisa azonban már-még nem kedvezett egy ilyen felfogásnak. (Harry Truman, amerikai elnök 1945-ben nem tudta érvényesíteni szovjetellenes háborús terveit). Imrédy Bélát hamarosan, 1945. május 29-én elfogta az amerikai OSS, Martin Himber ezredes vezette magyar részlege. Október 3-án, több háborús bűnös társasában repülőgéppel Magyarországra szállították és átadták Péter Gábornak. Az amerikaiak feltétele az volt, hogy nem alkalmazhatnak vele szemben kényszerítő eszközöket. Imrédy Béla nem tartozott a mindent vállaló „hősök” közé. Pontosan tudta, hogy Magyarország a világon is páratlan inflációval küzd, s a kegyelem, de legalábbis az enyhébb ítélet reményében a börtönben kidolgozott egy elaborátumot, Az infláció elleni küzdelem elvei és eszközei címmel. A jobboldali szakemberek elismeréssel nyugtázták munkáját. Sulyok Dezső – némi túlzással – azt állította, Imrédynek volt köszönhető az 1946-os pénzügyi stabilizáció. Ez természetesen nem igaz, hiszen népi demokráciánknak is megvoltak a maga kiváló szakemberei (Varga Jenő, Antos István), akik megoldották a pénzügyi feladatokat. Imrédy egyebek mellett azt ajánlotta, hogy ne vezessenek be új pénzérmet és a stabilizációra csak a békekötés után kerítsenek sort. Az ország olyan gazdasági helyzetbe került, ami teljes nemzeti összeomlással fenyegetett. Várakozásról szó sem lehetett.
A háborús bűnös exminiszterelnököt természetesen népbíróság elé állították. Ő volt az egyetlen vádlott, aki elismerte felelősségét (nem bűnösségét!) a történtekért. Ezt sem Szálasi Ferenc, sem Bárdossy László nem tette meg. Imrédy Béla tagadta a népbíróság illetékességét tevékenysége megítélésében. 1946. november 23-án első fokon kötél általi halálra ítélték. Miután kegyelmi kérvényét a NOT (Népbíróságok Országos Tanácsa) elutasította, 1947. február 4-én a kivégzés módját golyóáltali halálra változtatta. Sortűzzel végeztek vele a Markó utcai börtön udvarán. Halála előtt e szavakat mondta: „Későn láttam be, hogy meg kellett volna maradnom bankelnöknek”. Ez a nemzet többsége számára valóban a kisebbik nagyon-rosszat jelentette volna.
George Grosz: Sorozóbizottság: Alkalmas! (KV= kriegsverwendungsfähig)
A rendszerváltást követően a magyar gazdaság minden aspektusát tekintve megfeneklett, ideértve a termelést, a fogyasztást és a munkabéreket is. Az ország a fizetésképtelenség határára sodródott. A pénzügyi és gazdasági válságra válaszul a Horn-kormány 1995-ben az ún. Bokros-csomaggal megszorítási intézkedések egész sorát léptette érvénybe. Ennek következtében többek között csökkentek a közszféra bérei, leszűkítették azoknak a körét, akik családi és gyermekek után járó támogatásra voltak jogosultak, és megnyirbálták az egészségügyi és oktatási kiadásokat is. Amikor 1996 után a gazdasági növekedés felgyorsult – amit egyesek a megszorítási intézkedések, mások a globális gazdasági fordulat javára írtak –, és az ország viszonylagos pénzügyi egyensúlyba került, Magyarország „a neoliberális átalakulás mintagyereke lett” (Fabry, 2011, 203).
A számokban kifejezhető gazdasági növekedés ugyanakkor nem hozott létre új munkahelyeket, és a lakosság életminősége sem javult. 2000-ben például a magyarok 57%-a érezte úgy, hogy rosszabbul él, mint 1988-ban (Ladányi és Szelényi, 2010, 469). Valamivel objektívebb adatokat alapul véve, amíg 1993-ban a népesség 1%-a tapasztalta meg az éhezést, 2000-ben ez az arány elérte a 6%-ot (Ladányi és Szelényi, 2010, 469). Amikor Győri Péter közgazdász-szociológus (2005a) 2005-ben feltette a kérdést: „vajon nem fenyegeti-e a köztársaság jelenét s jövőjét a jogállamiság szelektivitása, vajon helytállóan lettek-e elosztogatva a jogok és kötelezettségek, vajon nem kellene-e a piacgazdaság hiányzó, szociális jogokat biztosító oszlopát is elkezdeni megépíteni?”, voltaképpen a kelet-európai tőkés átalakulás alapvető ellentmondásaira mutatott rá.
Szegénység és hajléktalanság az újkapitalizmusban
Ma Magyarországon a szegénység az egyik legsúlyosabb társadalmi probléma. 2013-ban a KSH a létminimum alatt 2 élők arányát 36%-ra tette (Á. F., 2014), míg 2012-ben a lakosság 14%-a élt a szegénységi küszöb 3 alatt (A relatív jövedelmi szegénység, 2013, 1). Becslések szerint a lakosság kb. 6%-a él még ennél is rosszabb helyzetben, azaz mélyszegénységben 4 (Ferge, 2012).
A lakásszegénység is emberek millióit sújtja. 2014 első felében a magyar háztartások átlagosan jövedelmük 24,7%-át fordították lakáskiadásokra (Előzetes adatok a háztartások 2014. első félévi fogyasztásáról, 2014), ami erősen közelít ahhoz a 30%-os arányhoz, amit egyezményesen a megfizethetőség maximumának tekintenek. A gyenge minőségű és túlzsúfolt lakásban élők száma kb. másfél millió. A háztartások összes adósságát tekintve 2011-ben Magyarország az Európai Unióban a hatodik helyen állt (Éves jelentés a lakhatási szegénységről – 2011, 2012, 3). 2012-ben 413 ezer háztartás közüzemidíj-hátraléka haladta meg a három hónapot (Hegedüs és Horváth, 2013, 47), és jelzáloghiteleik nemfizetése miatt több tízezer háztartást fenyegetett a kilakoltatás vagy a lakásvesztés.
Ezen felül 300 ezer ember él ún. szegregátumokban (Szalai A., 2010), azaz olyan területeken, ahol a felnőtt lakosság nagy részének nincs 8 általánosnál magasabb végzettsége és rendszeres munkajövedelme. A roma polgárok mintegy 50%-a alacsony infrastruktúrájú, etnikailag szegregált területeken (vagyis lényegében gettókban) él (Éves jelentés a lakhatási szegénységről – 2011, 2012, 22). Több mint egymillió azoknak a száma, akik anyagi okokból nem tudják otthonukat rendesen fűteni, és a fagyhalál előfordulása Magyarországon többszöröse más fejlett országokénak (Koltai, 2013).
Nehéz megállapítani, hogy ma Magyarországon pontosan hány embert érint a hajléktalanság. 5 Az „effektív hajléktalanok” száma, vagyis azok, akik utcán vagy szállón élnek, 25-30 ezer fő lehet (Győri, 2005b; Matalin, 2010). A Város Mindenkié csoport 2015-ös adatkérése alapján 2014 során közel 32 ezer ember vett igénybe szolgáltatást nappali melegedőben legalább egyszer. Azonban becslések szerint évente mintegy 100 ezer ember tapasztalja meg hosszabb vagy rövidebb időre az otthontalanság valamely formáját, amelybe beletartoznak azok, akik legalább egy ízben igénybe vették a hajléktalan-ellátás valamely szolgáltatását, és azok is, akik szívességi lakáshasználóként kénytelenek meghúzni magukat (A magyarok egy százaléka, 2012). A közel kétmilliós Budapesten kb. négyezer ember él közterületen 6 és közel hétezren alszanak éjjeli menedékhelyeken, átmeneti szállókon, családok átmeneti otthonában és egyéb intézményekben. 7
A hajléktalanság által leginkább veszélyeztetett népességbe tartoznak az állami gondoskodásban felnőtt fiatalok, a munkanélküliek és alulfoglalkoztatottak, a fogvatartottak és a fogyatékosok (Oross, 2001), valamint a családon belüli erőszak áldozatai (Buzás és Hoffmann, 2010). Miközben a hajléktalan emberek többsége 38-44 éves férfi (Győri és Maróthy, 2008, 16), a hajléktalan nők aránya a rendszerváltást követően 10%-ról 25-30%-ra nőtt (Buzás és Hoffmann, 2010).
Ami az etnikai összetételt illeti, egy 2011-es vizsgálatban a hajléktalan válaszadók 16%-a vallotta magát cigánynak (Győri, 2013b, 100), ami jóval meghaladja a roma magyarok össznépességen belüli arányát. A hajléktalan emberek iskolai végzettsége rosszabb, mint az átlag felnőtt magyar lakosságé, azonban nem tér el jelentősen az 50‒69 éves korcsoport átlagától (Győri, 2013a, 19). Ezzel együtt a hajléktalan emberek között egyre több a szakképzettséggel nem rendelkezők, illetve az elavult szakképzettséggel rendelkezők aránya. A hajléktalan fiatalok között is nő az alacsony vagy semmilyen iskolai végzettséggel nem rendelkezők száma (Győri és Maróthy, 2008, 17.; Győri, 2013a, 19), ami rendkívül megnehezíti, hogy megfelelő munkához, és így hosszú távon biztonságos lakhatáshoz jussanak.
A hajléktalanság kezelése a rendszerváltás után
A rendszerváltás megváltozott társadalmi és politikai közhangulata drasztikus változásokat eredményezett a hajléktalanság társadalmi megítélésében és a hajléktalan emberek érdekérvényesítő képességében is. A hajléktalan emberek aktivizmusa 1989-90-ben élte legélénkebb időszakát. A tüntetések három hullámában közvetlen akciók és tárgyalások révén a hajléktalan aktivisták és szimpatizánsaik rávették a kormányt, hogy ismerje el mind a hajléktalanság létezését, mind pedig az állam felelősségét a probléma megoldásában.
Az első hajléktalantüntetések 1989 telén kezdődtek, miután a MÁV bejelentette, hogy a budapesti pályaudvarokat éjszakára bezárják. Mivel akkor már hajléktalan emberek százai aludtak éjszakánként a pályaudvarokon, egyértelmű volt, hogy az intézkedés egyik célja éppen a hajléktalan emberek távoltartása volt. A fenyegetésre reagálva 1989. november 28-án hajléktalan emberek a Blaha Lujza téren gyülekeztek, és spontán ülősztrájkba kezdtek. Többek között azt követelték, hogy az MSZMP megüresedett ingatlanjait alakítsák át szükséglakásokká. A tüntetés hatására nyitották meg a posztszocialista Budapest első hajléktalanszállóját (lásd Iványi, 1997).
A tüntetések második hulláma 1990. január 11-én kezdődött. Annak ellenére, hogy decemberben két szálló is megnyílt, sok embernek még mindig nem volt hol aludnia. Körülbelül 200 ember továbbra is a Déli pályaudvaron lakott, és úgy döntöttek, sztrájkba kezdenek, hogy lakhatást követeljenek (lásd Mihályfi, 1994). A tüntetőkhöz csatlakozott Nagy Bandó András humorista, előadóművész is, aki január 21-én nyilvános gyűlést hirdetett a pályaudvaron, és bejelentette a Nemzet Szegényeinek Frontja megalakulását. Terve az volt, hogy a szervezet felveszi a minden újonnan megalakuló politikai pártnak járó pénzügyi támogatást, és ebből átmeneti lakóhelyeket alakítanak ki. Bár ez az elképzelés nem valósult meg, a tüntetők és szimpatizánsaik napokig tárgyaltak a hatóságokkal a megfelelő elhelyezés biztosításáról. Ezek a tüntetések is további hajléktalanellátó intézmények megnyitásához vezettek.
A tüntetések harmadik és egyben utolsó hulláma 1990-91 telén zajlott. Ezek a megmozdulások már kevésbé voltak lendületesek, és a résztvevőket is könnyebben elhallgattatták, mint korábban. Ahogyan a két korábbi hullám, ez a tiltakozás is a pályaudvarokhoz való hozzáférés körüli konfliktussal kezdődött, az után, hogy a Hátrányos Helyzetűek Országos Tanácsa szeptembertől decemberig tartó demonstrációt jelentett be a Déli pályaudvaron. A demonstrációnak két célja lett volna: fűtött helyet biztosítani mindazoknak, akik még mindig nem jutottak be szállóra, és nyilvánosan tiltakozni a tömeges lakáshiány ellen. A rendőrség végül nem engedélyezte a tüntetést, a MÁV pedig november 1-jével ismét be akarta zárni a pályaudvarokat éjszakára. Erre válaszul aznap hajléktalan emberek egy csoportja elfoglalta a Keleti pályaudvar egyes részeit, mire a vasúti dolgozók sztrájkba léptek, és követelték, hogy a rendőrség távolítsa el a hajléktalan tüntetőket. A rendőrségi intézkedéssel párhuzamosan végül a MÁV felajánlott néhány épületet átmeneti szálló céljára, és a főváros is tovább bővítette a meglévő férőhelyeket.
Miután a hajléktalan emberek demonstrációi abbamaradtak, a hajléktalanság rövid távú, tűzoltó jellegű megközelítése a szociális ellátórendszer fő jellemzőjévé vált. A ’90-es évek elején a hajléktalanszállók zömét a nyomorenyhítés szellemében nyitották meg. A legelső szálló egy középiskolai tornateremben létesült; a ’90-es évek elején laktanyákat, gyárépületeket, vasúti kocsit 8 és még egy dunai hajót is átalakítottak erre a célra. A „hajléktalanválságot” követően a szükségmegoldásokat a mindenkori kormányok anélkül intézményesítették, hogy szembenéztek volna a probléma mélyebb okaival. Jó példa erre az 1993-ban elfogadott szociális törvény, 9 amely szabályozta ugyan a már akkor meglehetősen kiforrott szociális ellátórendszert, de tartósabb megoldások bevezetésére egyáltalán nem törekedett. Ez a törvény lényegében megerősítette azt a felfogást, amely szerint a hajléktalanság egyéni válsághelyzet és nem strukturális probléma.
2002 fordulópontot jelentett a hajléktalanság kormányzati megközelítésében. Ekkor ugyanis a szocialista kormány Vecsei Miklós személyében hajléktalanügyi miniszteri biztost nevezett ki, ami politikailag a probléma súlyának hivatalos elismerését jelezte. A miniszteri biztost azzal bízták meg, hogy kísérje figyelemmel a hajléktalansággal kapcsolatos törvényalkotást, dolgozzon ki új javaslatokat és megelőző intézkedéseket (különösen az egészségügyi ellátás területén), szükség esetén kezdeményezzen azonnali kormányzati beavatkozást, és alakítson ki új hajléktalanügyi programokat (Állami Számvevőszék, 2006, 21). A miniszteri biztos több fontos eredményt ért el többek között a meglévő ellátások rendszerbe foglalása és jobb koordinációja tekintetében, valamint új programokat is sikerült bevezetni (Állami Számvevőszék, 2006). Noha az első országos hajléktalanügyi stratégia tervezete is a miniszteri biztos felkérésére született (Merre tovább? Egy nemzeti hajléktalanügyi stratégia lehetséges keretei), a stratégia azóta sem vált hivatalos dokumentummá. A javaslatot lényegében csak a szakma vitatta meg, döntéshozatali fórumra be sem került, és ajánlásainak nagy része soha nem épült be a gyakorlatba. A miniszteri biztosi pozíció 2007-ben megszűnt, miután Vecsei Miklós lemondott. 10 A biztos tevékenysége összességében jól tükrözi a magyar lakás- és szociálpolitika állapotát. Egyfelől magának a pozíciónak a létrehozása a korábbinál jelentősebb állami elkötelezettséget jelzett a hajléktalanság ügyével kapcsolatban, és a biztos működése valóban a meglévő ellátások minőségi javulásával járt. Másfelől azonban úgy tűnik, hogy a gyakorlatban sem a megbízók, sem maga a biztos nem kérdőjelezte meg alapjaiban azt az uralkodó paradigmát, amely a hajléktalanságot inkább szociális és nem lakhatási problémaként értelmezi. 11 Végül az a tény, hogy azóta sem került sor új biztos kinevezésére egyben azt is jelenti, hogy 2007 után a hajléktalanság érdemi kezelésének ügye visszakerült a politikai jelentéktelenség homályába.
Ma a népkonyhák, nappali melegedők, éjjeli menedékhelyek, átmeneti szállók, utcai szociális munka és egyéb ellátó intézmények elemeiből álló ellátórendszer fő célja az, hogy táplálja, ruházza és ideiglenesen elszállásolja a válságban lévő embereket. Ezen túl azonban teljesen hiányoznak azok a szolgáltatások, amelyek a hajléktalanság megelőzését és felszámolását céloznák – vagyis egy olyan szociális támogató rendszer, amely megelőzi az eladósodást és a lakásvesztést, segít kikerülni a hajléktalanságból, és utána segít megtartani a biztonságos lakhatást. Ezzel együtt még a létező férőhelyek száma is messze elmarad a hajléktalan emberek számától, ráadásul sok hajléktalanszálló silány körülményei és merev szabályai sok fedél nélkül élő embert elriasztanak. Előfordul ugyan néhány szórványos kezdeményezés az ellátás javítására, azonban központi erőforrások és állami elkötelezettség nélkül a jelenlegi helyzetben szinte nincs esély az általános javulásra. A fejlődés reményével kecsegtetett egy 2010-ben megjelent kormányhatározat, amelyben a miniszterelnök arra utasította az érintett minisztereket, hogy 2010. november 30-ig dolgozzanak ki az „utcán élő hajléktalan személyek számának csökkentését, valamint a hajléktalanellátó rendszer megújítását célzó középtávú cselekvési tervet”. 12 Azonban ez a cselekvési terv azóta sem készült el, és a kormánynak nincsen elfogadott hajléktalanügyi stratégiája.
A helyzet érdemi megoldására vonatkozó állami akarat szinte teljes hiányát támasztja alá az a tény is, hogy 2006 óta a szociális ellátásokra szánt normatíva – beleértve a hajléktalanügyi, gyermekjóléti és pszichiátriai szolgáltatásokat is – minden évben vagy változatlan maradt, vagy a korábbihoz képest nominálisan is csökkent. 2010 és 2014 között a hajléktalan-ellátásra fordított normatívák reálértéke összesen 15%-kal csökkent. 13 A szegénység e tűzoltó jellegű megközelítése kiegészül a hajléktalanság egyre intenzívebb kriminalizációjával is. Noha 1989-ben eltörölték a szegénységet büntető államszocialista intézkedéseket, az egyenruhás hatóságok továbbra is előszeretettel zaklatják a hajléktalan állampolgárokat, és sok önkormányzat tesz újabb és újabb kísérletet arra, hogy láthatatlanná tegye őket. A hajléktalan emberek megrendszabályozása a 2000-es évek elejétől vált egyre hangsúlyosabbá, majd 2010-től a kriminalizáció lényegében a hivatalos politika szintjére emelkedett.
A hajléktalanság kriminalizációja a 2013-as alaptörvény-módosításában csúcsosodott ki, amely felhatalmazza az önkormányzatokat arra, hogy korlátozzák és büntessék a hajléktalan emberek közterületi tartózkodását. Azóta a szabálysértési törvényben külön tényállásként szerepel az „életvitelszerű közterületen tartózkodás”, valamint a főváros és számos vidéki város önkormányzata is rendeletben jelölte ki azokat a területeket, ahol a hajléktalanság szabálysértésnek minősül. 2013 vége és 2015 februárja között több mint 420 esetben indult eljárás hajléktalan emberek ellen csupán azért, mert az utcán kénytelenek élni. 14
A posztszocialista lakáspolitika
Az Európai Unió más országaival összehasonlítva Magyarországon a lakhatási jogok igen gyenge lábakon állnak. Annak ellenére, hogy az Országgyűlés számos olyan nemzetközi dokumentumot ratifikált, amely az államot a lakhatás biztosítására kötelezi – így a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát és az ENSZ Egyezményt a Gyermekek Jogairól –, 2000-ben az Alkotmánybíróság azt a döntést hozta, miszerint a lakhatáshoz való jog nem vezethető le az (akkori) magyar alkotmányból (lásd Kardos, 2001).
Az Európai Szociális Karta 1999-ben történt ratifikálásának folyamata jól mutatja az uralkodó elit attitűdjét a szociális jogokkal kapcsolatban. A Karta kilencvennyolc paragrafusa közül Magyarország csak azt a hatvanat fogadta el, amely egybevágott a már addig is érvényes és létező kötelezettségekkel, és visszautasította a szociális jogok kiterjesztését. A mellőzött klauzulák között szerepel a szegénységgel és a társadalmi kirekesztettséggel szembeni védelemhez, valamint a lakhatáshoz való jog is (Vojtonovszki, 2010, 27). A mai magyarországi szociális bérlakás-gazdálkodás elsősorban önkormányzati szinten dől el, és rendkívül korlátozott. Mivel a lakástörvény semmilyen minimális kötelezettséget nem határoz meg az önkormányzatok lakáspolitikájára vonatkozóan, így azok a helyi önkormányzatok sem sértenek törvényt, amelyek teljes bérlakás-állományuktól megszabadultak.
Noha az új Alaptörvény 2013-ban elfogadott módosítása sok tekintetben antidemokratikus és kirekesztő, az újonnan elfogadott pontok közé bekerült egy fontos utalás a megfelelő lakhatásra, mint olyasvalamire, aminek biztosítására az állam törekszik. Ezen kívül a helyi önkormányzatokról szóló törvény, amely 2013. január 1-jén lépett hatályba, a helyi önkormányzatok felelősségi körébe sorolja „a terület(ükön) hajléktalanná vált személyek ellátásának és rehabilitációjának, valamint a hajléktalanná válás megelőzésének biztosítás(át)”. 15 Azonban sem az Alaptörvényben tett elvi deklaráció, sem pedig az újonnan meghatározott törvényi kötelezettség nem járt semmilyen gyakorlati következménnyel. Az Alaptörvény módosításához nem kapcsolódik semmilyen intézkedési terv vagy jogszabály, amely a lakhatáshoz való jog széles körű érvényesülését a gyakorlatban is lehetővé tenné, 16 és a helyi önkormányzatok sem változtattak lakáspolitikai vagy szociálpolitikai gyakorlatukon (illetve ha igen, akkor az elsősorban a megszorítás jegyében történt). Vagyis az első látásra haladónak tűnő intézkedések ellenére kijelenthető, hogy Magyarországon továbbra sem létezik érdemi szociális lakáspolitika, és sem az államnak, sem pedig az önkormányzatoknak nincs semmilyen konkrét kötelezettségük arra, hogy biztosítsák az állampolgárok megfelelő lakhatását, illetve megelőzzék a lakásvesztést.
A szociális bérlakások aránya európai összehasonlításban hazánkban az egyik legalacsonyabb. Miközben a teljes lakásállományhoz képest a nyugat-európai országok többségében a szociális lakásszektor részesedése 15 és 25% között van (Hegedüs, 2006), addig Magyarországon az önkormányzati lakások aránya nem éri el a 3%-ot (Hegedüs és Horváth, 2013, 25). Miközben ezek a lakások jellemzően igen alacsony színvonalúak, még így is csak egy részüket adják ki szociális alapon. 17
Az alacsony jövedelmű háztartások számára nyújtott lakásfenntartási támogatás összege még az alapvető lakáskiadásokat sem fedezi (ez az összeg a háztartás jövedelmétől és méretétől függően havonta 2 és 6 ezer forint között mozog). 18
Végül, miközben a téli kilakoltatási moratórium alapján a december 1. és március 1. közötti időszakban minden bírói végzésen alapuló kilakoltatást fel kell függeszteni, a védelem nem vonatkozik sem az úgynevezett önkényes lakásfoglalókra, 19 sem pedig az engedély nélküli kunyhóban vagy hajléktalanszállón élő emberekre, akik ebben a tekintetben a leginkább sérülékenynek tekinthetők. Ezen túl a kilakoltatások végrehajtásakor sem az önkormányzatoknak, sem a magánszemélyeknek nincs elhelyezési kötelezettségük, így a jogszerű eljárás lefolytatása után bárkit az utcára is ki lehet lakoltatni (ami számos esetben családok széteséséhez, a gyermekek állami gondoskodásba vételéhez vezet).
A szociális bérlakások lakói jellemzően a nagyon alacsony jövedelmű népességből kerülnek ki, és helyzetük egyre bizonytalanabbá válik. 2003-ban a közösségi tulajdonú lakások bérlőinek jövedelme 26%-kal maradt el a saját tulajdonú lakásban élőkétől, és esetükben három-négyszeres volt annak valószínűsége, hogy munkanélküli emberek éljenek együtt (Hegedüs, 2009, 3). Miközben a szociális bérlakások aránya a teljes lakásállományon belül 2000 és 2010 között megfeleződött, a bennük élők által felhalmozott adósságok összege háromszorosára nőtt (Győri, 2011). Ennek oka egyfelől az, hogy a rendszerváltás után az önkormányzati lakásokban főként igen alacsony jövedelmű bérlők maradtak (vagy költöztek be), másfelől pedig az, hogy az elmúlt évtizedekben az önkormányzatok jelentősen megemelték a lakbéreket, tekintet nélkül a lakók pénzügyi teherbíró képességére.
A megfizethető lakhatásra fordított állami támogatás nemcsak korlátozott, de elosztását tekintve is nagyon egyenlőtlen. 2000 és 2004 között 20 – az egyetlen olyan rendszerváltás utáni időszakban, amely proaktív lakáspolitikával jellemezhető – az állami támogatások a magántulajdon megszerzését részesítették előnyben, és néhány kivétellel az egyébként is jobb helyzetben levő társadalmi csoportokat segítették. A kivételek közé tartozik, hogy ebben az időszakban az adósságkezelés kötelező szolgáltatássá vált, a 40 ezer lakos feletti településeken programot indítottak az önkormányzati lakásépítés támogatására és a panellakások felújítására; valamint kiterjesztették a lakásfenntartási támogatásra jogosultak körét. Fontos leszögezni, hogy ha ezeket a programokat az eredeti tervek szerint valósították volna meg, akkor valóban javulhatott volna az alacsony jövedelmű rétegek lakáshelyzete. Azonban e kezdeményezések végrehajtása vagy igen korlátozott volt, vagy el sem indult. 21 Valamennyi újonnan meghirdetett program közül a lakáshitelek állami támogatása volt a legjobban finanszírozott, és az egyetlen valóban hosszú távú kezdeményezés. Míg 2005-ben csaknem 240 milliárd forintot fordított az állam magánlakások támogatására – többek között új lakások építésére, régiek felújítására és a jelzáloghitelek kamattámogatására –, ugyanebben az évben csupán 12 milliárd forintot költött lakásfenntartási támogatásra (Győri és Maróthy, 2008, 20). Összességében a vizsgált periódusban az állami lakástámogatások 60%-a az össznépesség felső 20%-ának jutott (Hegedüs, 2009).
A pénzügyi válság és a középosztály megerősítése
A 2000-es évek közepén Kelet-Európában beindult a döntően a nemzetközi bankok likviditása – vagyis az olcsó hitelek – által táplált gazdasági növekedés (Dale és Hardy, 2011, 252). A könnyen hozzáférhető olcsó hitel egyszerre hozott magával előnyöket és hátrányokat is. A magyar gazdaság és a lakosság életminősége is javuló tendenciát mutatott, azonban mindezért a nemzeti és lakossági adósság jelentős növekedésével kellett fizetni. Az államadósság éveken át tartó csökkenés után 2001 és 2007 között ismét növekedésnek indult, és 2007 végére elérte a GDP 65,9%-át (GKI Gazdaságkutató Zrt., 2011). A magánszemélyek az akkor jónak tűnő árfolyamok miatt tömegesen vettek fel devizaalapú lakáshiteleket és egyéb kölcsönöket, amit az állam is bőkezűen támogatott. A KSH adatai jól mutatják az eladósodottság mértékét: 2008-ban a háztartások mintegy harmada, azaz megközelítőleg egymillió-kétszázezer háztartás rendelkezett valamilyen pénzintézeti hitellel, ebből körülbelül 842 ezernek volt egy, 238 ezernek két és 102 ezernek három, illetve több hitele. Közel 750 ezer ingatlanra jegyeztettek be jelzálogot, a lakáshiteleken túl felvett, különböző típusú fogyasztásikölcsön-törlesztések száma pedig meghaladta a 900 ezret (Mencző, 2010, 33).
A nagyfokú eladósodottság és a magyar gazdaság külföldi tőkekitettsége miatt a 2008-ban kirobbant gazdasági válság erőteljes gazdasági visszaesést okozott (Dale és Hardy, 2011, 253). A pénzügyi összeomlás megelőzése érdekében a kormány további kölcsönöket vett fel, és úgynevezett takarékossági intézkedéseket vezetett be (Bogár és Mészáros, 2008). A nemzetgazdaság hanyatlásán túlmenően a válság a magánadósságokat is erőteljesen sújtotta. A forint árfolyamának romlása miatt sokan nem tudták rendszeresen törleszteni tartozásaikat. Dale és Hardy (2011) szerint Közép-Kelet-Európában a devizaalapú hitelezés közeli rokonságban áll azzal az USA-beli gyakorlattal, hogy a bankok ún. másodrendű (sub-prime) kölcsönöket adtak tekintet nélkül arra, hogy a hitelfelvevők azt reálisan vissza tudják-e fizetni. 22 A válság derekán a hitelt felvevő háztartások 20%-ánál fordult elő, hogy pénzügyi nehézségek miatt késtek a lakáshitelek törlesztő részleteinek fizetésével (Központi Statisztikai Hivatal, 2012, 15). 23
A 2010-ben hatalomra került Fidesz-kormány a pénzügyi válság kezelése során – amely több millió ember pénzügyi és lakhatási biztonságát veszélyeztette – elsősorban a jobb helyzetben lévő háztartásokat támogatta. Így például noha 2010 tavasza és 2011 nyara között az összes kilakoltatásra átmeneti moratóriumot vezettek be, azt 2011 áprilisában módosították, és attól kezdve a moratórium nem vonatkozott a közüzemi vagy egyéb tartozások miatt veszélyeztetett önkormányzati bérlakásban élő, jellemzően rendkívül szegény lakókra, hanem kizárólag a jelzáloghitel miatti kilakoltatásokra. A kilakoltatási moratórium feltételezhetően valóban sok alacsony jövedelmű embert mentett meg az azonnali lakásvesztéstől, azonban jelentős tömegeket hagyott védelem nélkül. Ezen kívül a kormány bevezette az ún. előtörlesztést, ami lehetővé tette a devizaalapú hitelek fix árfolyamon történő visszafizetését. Ezt az igen jelentős támogatást jórészt azok élvezhették, akik rendelkeztek megtakarításokkal, vagy kölcsön tudtak kérni a családtagjaiktól, rokonaiktól, így ez az intézkedés ismét csak a jobb módú állampolgárokat segítette ki a bajból. Végül a kormányzat felállította a Nemzeti Eszközkezelő Zrt.-t, amely a jelzáloghitelt fizetni képtelen, szociálisan hátrányos helyzetű, gyermekes családok lakásait volt hivatott felvásárolni azzal a céllal, hogy az érintettek hosszú távú bérlőként lakásukban maradhassanak. 24 A kifejezetten jónak tűnő kezdeményezés megvalósítását azonban erősen akadályozta, hogy a programba való belépés feltételeit kezdetben olyan szigorúan szabták meg, hogy csak nagyon kevés család számára vált ténylegesen hozzáférhetővé. A segítségre szoruló háztartások hatalmas számához képest 2012 végéig csupán pár ezer kérelmet nyújtottak be (Nemzeti Eszközkezelő 2.0, 2012). 25
Miközben a kormány a középosztály lakhatásának konszolidációján dolgozott, az Országgyűlés egész sor, a leginkább hátrányos helyzetű csoportok helyzetét aláásó jogszabályt fogadott el. Korlátozták egyebek között a rokkantsági nyugdíjakat és támogatásokat, megkurtították a munkavállalói jogokat, csökkent a munkanélküliség idején kapható segély ideje és összege, nominálisan is csökkent a hosszú távú munkanélküliek által igénybe vehető juttatás, és az éhbérért végzett (köz)munka rendszerét a szociálpolitika központi elemévé tették. 26 Ezenkívül 2009 óta – Európában egyedülálló módon – a szociális célokra fordított államháztartási kiadások folyamatosan csökkentek, amelyeknek korábban jelentős szerepük volt a szegénység mérséklésében. Végül, a progresszív adózást 2011-ben felváltotta az egykulcsos (16%-os) jövedelemadó, amely nemcsak az államháztartás bevételeit csökkentette, hanem egyértelműen a jobb módúaknak kedvez, és így jelentősen növeli a jövedelmi egyenlőtlenségeket: „Az adóreform összességében évi 444 milliárd forinttal csökkentette az állam bevételeit. Az összeg 74 százaléka a két legmagasabb jövedelmi tizedhez tartozó gyermektelen állampolgárok nettó jövedelmét növeli. Bár a három vagy több gyermeket nevelők 63 százaléka az adóreform nyertesének számít, az alsó hat jövedelmi tizedhez tartozó sokgyerekes adózók adókötelezettsége nem csökkent érdemben” (Tóth és Virovácz, 2013, 385, kiemelés tőlem).
Mindezen intézkedések következtében 2009 és 2014 között Magyarországon jelentősen növekedett a szegénységben élők aránya, és folyamatosan nő a jövedelmi egyenlőtlenség (A relatív jövedelmi szegénység, 2013). Mára egyértelművé vált, hogy a Fidesz-kormány aktív és tudatos osztálypolitikát folytat (erről részletesebben lásd Misetics, 2014): miközben az állami forrásokat a kifejezetten jó anyagi helyzetben lévő emberek támogatására használja, minden eszközt megragad, hogy tovább szűkítse az alacsony jövedelmű emberek létfeltételeit.
1 A cikk eredeti változata Udvarhelyi Éva Tessza Az igazság az utcán hever című könyvének 2. fejezetének részeként jelent meg. [vissza]
2 A „létminimum” kifejezés az általánosan elfogadott társadalmi norma szerinti szerény életminőség fenntartásához minimálisan szükséges jövedelmet jelenti. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 1991-től minden évben a háztartások élelmiszerkosara alapján számítja a létminimumot (Központi Statisztikai Hivatal, 2012), amelynek egy fogyasztási egységre számított átlagos értéke 2013-ban havonta 87 ezer forint volt. [vissza]
3 Vagyis az EU által elfogadott számítások szerint olyan háztartásban él, ahol a háztartás jövedelme nem éri el az ekvivalens mediánjövedelem 60%-át. Egyfős háztartások esetében ez 2012-ben havi kb. 66 ezer forint volt. [vissza]
4 Havi 20 ezer forint/fő jövedelem alatt. [vissza]
5 A hajléktalan népesség létszámának pontos meghatározásának nehézségeiről lásd Dávid és Snijders, 2002. [vissza]
6 Ez az információ a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal válaszából származik, amelyet A Város Mindenkié csoport 2013-ban beadott közérdekű adat igénylésére adott, és az utcai szociális munkások ügyfeleként regisztrált hajléktalan emberek számára utal. [vissza]
7 Országosan összesen kb. 15 ezer férőhely van hajléktalanszállón vagy családok átmeneti otthonaiban, amelyek rendszerint közel telt házzal működnek. [vissza]
8 Ez az éjjeli menedékhely még ma is működik a Nyugati pályaudvar egyik használaton kívüli vágányán, a Máltai Szeretetszolgálat fenntartásában. [vissza]
9 1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról. [vissza]
10 Lemondásának hivatalos oka az volt, hogy az ún. bázisszállás (sátras elhelyezés) tiltakozása ellenére is bekerült a szociális törvénybe, mint alacsony küszöbű, államilag támogatott szolgáltatás. [vissza]
11 Ezzel együtt tény, hogy a biztos felkérésére született, hajléktalanügyi stratégiára tett javaslat (lásd fent) hangsúlyozza a kivezető utak megteremtését és a lakás vesztés megelőzését, mint stratégiai célokat. [vissza]
12 A kormány 1217/2010. (X. 19) Korm. határozata a közterületek rendeltetésszerű használatával kapcsolatos jogszabályi változásokkal összefüggésben elvégzendő feladatokról. [vissza]
13 A normatíva csökkenése mellett az elszámolási szabályok is egyre szigorodtak. Például az átmeneti szállókon ma már csak betöltött ágyak után jár a normatíva, illetve a nappali melegedőknek az új elektronikus nyilvántartási rendszer, a KENYSZI bevezetése óta már a tényleges forgalmat sem fizeti ki az állam. [vissza]
14 Lásd A Város Mindenkié havi adatkérését a www.avarosmindenkie.blog.hu oldalon. [vissza]
15 2011. évi CLXXXIX. törvény Magyarország helyi önkormányzatairól. [vissza]
16 Az 2012-es ún. Otthonteremtési stratégia elsősorban a lakástulajdonlás támogatásában látja az állami lakáspolitika lényegét. [vissza]
17 Az önkormányzati bérlakások aránya számos más kelet-európai országban hasonlóan alacsony (lásd Misetics, 2013). [vissza]
18 2015. március 1-jétől több más segéllyel együtt a lakásfenntartási támogatás kikerült az államilag garantált normatív segélyek közül és az önkormányzatok hatáskörébe került, amelyek eldönthetik, hogy milyen formának, kinek és mennyi támogatást adnak. Ezzel nemcsak a lakástámogatási, de az egész segélyezési rendszer sokkal kiszámíthatatlanabbá és egyenlőtlenebbé vált. [vissza]
19 A kilakoltatás jogi folyamatát 1994-ben szabályozták. Miközben a törvény jogi eszközöket adott mind a hatóságok, mind pedig a magánszemélyek kezébe a kilakoltatások végrehajtásához, némi jogbiztonságot nyújtott az „önkényesek” számára is, akiket a jogszabály szerint csak bírósági végzéssel lehetett kilakoltatni. Ezután a lakásfoglalók jogi helyzete folyamatosan romlott. 2000-ben fogadták el az ún. Lex Juharost, ami megkönnyítette az „önkényesek” kilakoltatását: a lakás elfoglalásától számított 60 napon belül nem volt szükség bírói végzésre az eljárás megindításához, elég volt egy jegyzői határozat is. Ma az „önkényes beköltözés” szabálysértés, amit 150 ezer forintig terjedő pénzbírsággal és elzárással is lehet büntetni. Ezenkívül az egy éven belüli önkényes lakásfoglalás esetén a kilakoltatást jegyzői birtokvédelmi eljárásban is elrendelhetik, bírósági végzésre csak egy éven túl van szükség. [vissza]
20 Ezeket a programokat az első Fidesz-kormány (1998–2002) vezette be. A programok az MSZP–SZDSZ–kormány első ciklusának (2002–2006) kb. félidejéig folytatódtak, majd fokozatosan megszűntek. [vissza]
21 A havi lakhatási támogatásban részesülők száma három év alatt 150 ezerről 300 ezerre nőtt, a juttatás összege azonban rendkívül alacsony maradt. Az adósság kezelési szolgáltatás bevezetése nagyon fontos lépés volt, viszont a gyakorlatban mindmáig csak rendkívül korlátozott mértékű segítséget tud nyújtani az eladósodott háztartásoknak. A panelfelújítási program ugyan elindult, de egy idő után leállt, a szociális bérlakás-programból pedig alig valósult meg valami (Hegedüs, 2009). [vissza]
22 Az USA-ban ezért hívták a 2008-ban kitört pénzügyi krachot subprime mortgage (másodosztályú jelzáloghitel) válságnak, mert éppen ezeknek a spekulatív alapon kiadott hiteleknek a bedőlésével kezdődött. [vissza]
23 Noha kezdetben jellemzően csak a vagyonosabb rétegek vettek fel lakáshitelt, 2010-re az alsó jövedelmi csoportokban is lényegében ugyanannyi hiteltörlesztő volt, mint a magasabb jövedelmű rétegben (Tóth és Medgyesi, 2010, 13). Azonban az alacsony jövedelemmel rendelkező háztartásoknak sokkal nagyobb nehézséget okozott a hitelek visszafizetése, amikor a törlesztő részlet a gazdasági válság hatására jelentősen emelkedni kezdett. „A háztartások alsó jövedelmi ötödébe tartozó hitelfelvevők 2010 januárjában jövedelmük 29 százalékát költötték banki hitelek törlesztésére, míg a legfelső ötödbe tartozó háztartásoknál ez az arány 14 százalék volt. A közvetett megközelítés alapján tehát az alacsony jövedelműek számára lényegesen nagyobb terhet jelent banki hiteleik törlesztése, mint a jómódúak számára, annak ellenére, hogy abszolút összegben alacsonyabb részleteket kell befizetniük.” (Tóth és Medgyesi, 2010, 15) [vissza]
24 Szintén a hátrányos helyzetű hitelesek megsegítésére indította a kormány az ócsai lakópark-programot, amelynek keretében összesen nyolcvan ház készült el abból a célból, hogy bebukott hiteleseknek nyújtson elhelyezést. A hatalmas költségvetésű programot nagyon sok kritika érte a kivitelezés költségei, a lakópark elszigeteltsége és a kiválasztási kritériumok önkényessége miatt. [vissza]
25 2013 májusában a szigorú kritériumokat valamelyest módosították, ami több háztartás számára tette lehetővé a programba való belépést. A program indulásától 2013 végéig összesen 15 ezer lakást ajánlottak fel (MTI, 2014) az Eszközkezelőnek, mely 2014 végéig összesen 25 ezer lakásingatlan tulajdonjogát vehette át (Hegedüs és Horváth, 2013, 9). Ha jól működne, ez az intézmény alkalmas lenne egy nagyszabású állami bérlakás-program működtetésére. [vissza]
26 A munkaalapú segélyezés rendszerét (workfare) először az első Fidesz-kormány vezette be 2000-ben, de a gyakorlatot a szociálliberális koalíció is folytatta, sőt kiterjesztette. [vissza]
REFERENCIA-LISTA
Á.F. (2014) Ennyi háztartás él a létminimum alatt. június 21.
Elérés: http://www.168ora.hu/itthon/ennyi-haztartas-el-letminimum-alatti-osszegbol-128182.html
Állami Számvevőszék (2006). Jelentés a hajléktalanokat ellátó intézményrendszer ellenőrzéséről.
Elérés: http://www.asz.hu/jelentes/0613/jelentes-a-hajlektalanokat-ellato-intezmenyrendszer-ellenorzeserol/0613j000.pdf
Bogár, Zs. és Mészáros, B. (2008). Az IMF-hitel története és következményei – Nehéz napok éjszakái. Magyar Narancs 45.
Elérés: http://magyarnarancs.hu/belpol/az_imf-hitel_tortenete_es_kovetkezmenyei_-_nehez_napok_ejszakai-70117 2008.
Buzás, E. és Hoffmann, K. (2010). Nők a társadalom peremén, a hajléktalan nők társadalmi problémái.
Elérés: http://www.bironokegyesulete.hu/tanulmanyok/Nõk_a_társadalom_peremén.ppt
Dale, G. és Hardy, J. (2011). Conclusion: The “crash” in Central and Eastern Europe. In G. Dale (szerk.), First the transition, then the crash. Eastern Europe in the 2000s (251-263. o.). London: Pluto Press.
Dávid, B. és Snijders, T. A. B. (2002). Estimating the size of the homeless population in Budapest, Hungary. Quality és Quantity, 36, 291–303.
Fabry, A. (2011). From poster boy of neoliberal transformation to basket case: Hungary and the global economic crisis. In G. Dale (szerk.), First the transition, then the crash. Eastern Europe in the 2000s (203-228. o.). London: Pluto Press.
Ferge, Zs. (2012). Honnan, hová? Munkások Újsága.
Elérés: http://muon.hu/on-line-tartalom/680-ferge-zsuzsa-honnan-hova
GKI Gazdaságkutató Zrt. (2011). Az államadósságról – a GKI háttér-elemzése.
Elérés: http://www.gki.hu/en/node/350
Győri, P. (2005a). Szelektív jogállamiság. (A lakásjog példáján).
Elérés: http://hajszoltregio.gportal.hu/gindex.php?pg=6459480ésnid=1325051
Győri, P. (2005b). Hajléktalanok – a szavak és számok hálójában. Beszélő, 10(3).
Elérés: http://beszelo.c3.hu/cikkek/hajlektalanok-%E2%80%93-a-szavak-es-szamok-halojaban
Győri, P. (2011). Csak csendben, csak halkan. A budapesti bérlakás-szektor teljes szétesése. Népszabadság online, november 11.
Elérés: http://nol.hu/velemeny/20111111-csak_csendben__csak_halkan
Győri, P. (2013a). A Budapesten élő hajléktalan emberek főbb statisztikai jellemzői In Változó és változatlan arcú hajléktalanság. Győri Péter és Vida Judith, szerk. Menhely Alapítvány és Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei. 10-52.
Győri, P. (2013b). „Cigány” – „nem-cigány” hajléktalanok In Változó és változatlan arcú hajléktalanság. Győri Péter és Vida Judith, szerk. Menhely Alapítvány és Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei. 100-117.
Győri, P. és Maróthy, M. (2008). Merre tovább? Egy nemzeti hajléktalanügyi stratégia lehetséges keretei. Szakértői javaslat a Magyar Köztársaság Kormánya részére. Budapest: Pro Domo.
Habitat for Humanity Magyarország. (2012). Éves jelentés a lakhatási szegénységről – 2011.
Elérés: http://www.habitat.hu/files/Eves_jelentes_a_lakhatasi_szegenysegrol_2011_Habitat_for_Humanity_Magyarorszag.pdf
Hegedüs, J. (2009). Lakáspolitika és társadalmi kirekesztődés – az elmúlt 20 év lakáspolitikai tanulságai.
Elérés: http://www.hajlektalanokert.hu/dokumentumok/tanulmanyok/kirekesztes_HJ_eloadas091122.pdf
Hegedüs, J. és Horváth, V. (2013). Éves jelentés a lakhatási szegénységről 2012. Budapest: Városkutatás Kft. – Habitat for Humanity.
Iványi, G. (1997). Hajléktalanok.
Elérés: http://mek.oszk.hu/05000/05054/
Kardos, G. (2001). A lakhatáshoz való jog: A nemzetközi jog felfogása és a magyar alkotmánybíróság határozata. Fundamentum, 5(1), 99-102.
Koltai, L. (2013). Kihűlés és fagyhalál. Gyorsjelentés 2012.
Elérés: http://www.habitat.hu/files/Habitat_kihules2013.pdf
Központi Statisztikai Hivatal (2012). Létminimum, 2012.
Elérés: www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/letmin/letmin11.pdf
Központi Statisztikai Hivatal (2012). Társadalmi helyzetkép, 2010 – Lakáshelyzet.
Elérhető: http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/thk/thk10_lakas.pdf
Központi Statisztikai Hivatal (2014). Előzetes adatok a háztartások 2014. első félévi fogyasztásáról, 2014. Statisztikai Tükör, 2014. október. 30.
Elérés: http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/stattukor/haztfogy/haztfogyhavi1406.pdf
Ladányi, J. és Szelényi, I. (2010). A posztkommunista kapitalizmusok szegényei. In Egyenlőtlenségek, redisztribúció, szociálpolitika. Válogatott tanulmányok (1975-2010) (468-472. o.). Budapest: Új Mandátum.
A magyarok egy százaléka van jelen a hajléktalan-ellátásban. (2012). HVG.hu, szeptember 28.
Elérés: http://hvg.hu/itthon/20120928_A_magyarok_egy_szazaleka_van_jelen_a_hajl
Matalin, D. (2010). Robbanásszerűen nőtt a hajléktalanok száma vidéken. Népszabadság online, április 15.
Elérés: http://www.nol.hu/belfold/robbanasszeruen_nott_a_hajlektalanok_szama_videken
Mencző, B. (2010). Pénzügyi szolgáltatások igénybevétele, túlzott eladósodottság, Statisztikai Szemle, 88(1), 29-46.
Mihályfi, L. (1994). Rongyosforradalom (60 perc).
Misetics, B. (2014). Egyenlőtlenség és lemaradás. Április 13. vs.hu.
Elérés: http://vs.hu/versus/mit-jelent-meg-negy-ev-orban-rendszer-1/egyenlotlenseg-es-lemaradas-0413#!s20
Misetics, B. (2013). Javaslatok egy egalitariánus lakáspolitikai reform fő irányaira: politikai és szakpolitikai vázlat. Esély, 24(1), 39-73.
MTI (2014). Tízezer lakást gyűjt be a bajba jutott devizahitelesektől az állam. Népszava, január 3.
Elérés: http://nepszava.hu/cikk/1007049-tizezer-lakast-gyujt-be-a-bajba-jutott-devizahitelesektol-az-allam
Nemzeti Eszközkezelő 2.0 (2012). Pénzkérdés, december 18.
Elérés: http://penzkerdes.blog.hu/2012/12/18/nemzeti_eszkozkezelo_2
Oross, J. (2001). A hajléktalanság kezelése Magyarországon. In I. Somorjai Ildikó (szerk.) Kézikönyv a szociális munka gyakorlatához (p. 104-139). Budapest: Szociális Szakmai Szövetség.
A relatív jövedelmi szegénység és a társadalmi kirekesztődés (Laeken-i indikátorok) 2012 (2013). Statisztikai Tükör, VII/66.
Szalai, A. (2010). Végállomás – Százezrek élnek szegénytelepen. Népszabadság online, november 6.
Elérés: http://nol.hu/belfold/20101106-ahol_az_ut_veget_er
Tóth G., Cs. és Virovácz, P. (2013). Nyertesek és vesztesek. A magyar egykulcsos adóreform vizsgálata mikroszimulációs módszerrel.
Elérés: http://www.asz.hu/penzugyi-szemle-cikkek/2013/nyertesek-es-vesztesek-a-magyar-egykulcsos-adoreform-vizsgalata-mikroszimulacios-modszerrel/toth-virvacz-2013-4.pdf
Tóth, I. Gy. és Medgyesi, M. (2010) Jövedelemeloszlás és megélhetési nehézségek a konszolidációs csomagok és a válságok közepette Magyarországon. Elérhető: http://econ.core.hu/file/download/szirak2010/toth_medgyesi.pdf
Vojtonovszki, B. (2010). Közpolitikai és szerkezeti változások a hajléktalan-ellátás területén 2009. In: P. Bakos, P. Breitner, B. Fehér, Z. Gurály, B. Misetics és B. Vojtonovszki (szerk.), Hajléktalanügyi Országjelentés 2009 (27-44. o.).
Elérés: http://www.foglakprojekt.hu/downloads/doktar/orszagjelentes_2009.pdf
Käthe Kollwitz: Szolidaritás
Nem egyszerű a szegregátumokban dolgozni. Olyan bonyolult hatásrendszerben kell eligazodni, ami a legtöbb emberből a menekülést váltja ki. Érthető is, hiszen a helyzet kilátástalan. Legalábbis elsőre úgy tűnik. Egyéni és társadalmi felelősségek vagy felelőtlenségek, eleve elrendeltség, átörökített nyomorúság, önmaga gerjesztett, és mások általi kirekesztődés, emberi gyarlóságok, kívülről meghatározottság lehangoló szövevényében kell tájékozódni, kiutat keresni, partnerré tenni, fejleszteni, harcolni mindenkivel, minden szinten. Messzire előre nézni, olyan célokat és utat látni, ami erőt ad a pillanatnyi kudarcok elviselésére.
Nem egyszerű. Ha újra kezdeném, mégis ezt választanám. Egyrészt, mert hallatlanul izgalmas, másrészt, mert érzem, hogy sikerülni fog. Bár lehet, azért van ez így, annyira akarom, hogy már el is hiszem. De e nélkül talán nem is menne.
Sok területen nehéz fogást találni. Az egyik ilyen az uzsora is. Erről írok most, nem tudományos alapon, szakirodalmi hivatkozásokkal, csupán a magam tapasztalatai alapján. A napi terepi gyakorlatban küzdve ezzel a felszámolhatatlan valamivel, amit uzsorának hívnak.
Az uzsora és a problématérkép
A szegregátumokban a munka megkezdésekor problématérképet készítünk, mely alapjaiban pár hónap alatt értelmezhető keretet ad a munkához, viszont folyamatában mindig változik, új elemek kerülnek bele, vagy éppen fejlődnek vissza a változások miatt.
A problématérkép legnehezebb pontjai a kriminalizálódási pontok, mivel a változtatásra irányuló hatást ezen a területen nagyon sok tényező gátolja. Fontos, hogy ezeket a pontokat sok szempontból elemezzük, megvizsgálva azt is, a közösségbe hogyan, milyen erőviszonyok mentén épültek be, hiszen ezek ismerete nélkül nagyon nehéz bármilyen hatásrendszert elindítani.
Egyik kriminalizálódási pont az uzsora is, vagy, ahogy errefelé inkább hívják, a kamatos pénz, mely szinte állandó jellemzője a szegregátumoknak. Hallani ezekről leginkább akkor lehet többet, nyilvánosan is, amikor a rendőrség beavatkozik, de akkorra már családokat nyomorít meg ez a furcsa függőség, melyekről mindenki tud a közösségen belül, és melyektől képtelenek megszabadulni. Ha pedig a rendőrség „le is fejezi” a bűnbandát, és átmenetileg börtönbe kerülnek az uzsorások, hamar feljön a „második vonal”, mert a kilátástalan élethelyzetben élőknél ez mindig újratermelődik. A folyamat pedig kezdődik elölről.
Átörökítés
A legnagyobb gond, hogy ezek nem egyszeri bűnesetek, hanem olyan, a közösség életébe, tudatába beépült működések, melyek hosszú távon szerveződnek, több szálon kötődve a közösséghez, gyakran többszörös függőségeket is kialakítva, melyben sok a cinkos elhallgatás, vagy éppen az erősebbnek megfelelni akarás bonyolult rendszere, épp ezért nem lehet egy-egy leleplezéssel, büntetéssel megszüntetni. Az átörökítés működik itt is, mint annyi területen a nyomorúságban, a gyerekekbe születésük pillanatától fokozatosan beépülő viszonyulásokkal, melyek ellen nagyon nehéz hatni bármivel.
Az uzsorások családjai átörökítik a pénzszerzésnek ezt a módszerét, a hozzá tartozó kommunikációval együtt, hiszen ez a „könnyű pénz” vonzó, nem kell hozzá tanulás, munka, és a hozzá tartozó viselkedésforma, a maga attribútumaival ma karriertörténetet jelent sok roma fiú számára. A börtön általában nem visszatartó erő ebben, a személyiségbe mélyen beépült jegyeket gyakran nem képes az elzárás sem gyengíteni, sőt néha úgy tűnik, inkább erősíti azt. Sok esetben látni, hogy a kamatozáshoz más bűnterület is kapcsolódik, prostituáltak futtatása leginkább.
A közösség viselkedése is érdekes, eleinte nem is tekinti bűnnek az uzsorát, sokkal inkább segítségnek, és a közösségi elutasítás csak a nagyon durva, agresszív esetek kapcsán mozdul meg, és akkor sem egyértelműen. Az erre irányuló beszélgetésekben a félelem csak a közvetlen érintettnél jelenik meg elemként, a többieknél egyszerű értékítéletek jelzik, hogy a szükség, a segítség, a kötelezettség számukra elfogadható erkölcsi rendszere ez, mely sok esetben felmenti az uzsorást, és a „minek ment bele” mondattal egyértelműen a kölcsönt felvevőre tolja át a felelősséget. Ennek a szemléletnek az átörökítése is megfigyelhető. A „jobb velük jóban lenni” elv pedig természetesen illeszkedik abba a hierarchiába, ami ma a roma közösségeket jellemzi, ahol már rég nem a vajda-rendszer a rendteremtő erő. Tekintélye a tudásnak nincs, nem is nagyon találkoznak ilyennel, akinek több iskolája van, mint a nyolc osztály, az már rég nem a szegregátumokban él, hatalma pedig itt annak van, akinek pénze van, ami ezeken a helyeken sosem a legális utat jelenti.
Számunkra is a legnehezebb helyzet az életvitelszerűen bűnözésből élő családok jelenléte. Akik sosem fognak minimálbérért dolgozni, mert megtapasztalták, hogy annak sokszorosát kereshetik meg illegálisan, tudásuk meg nincs másra, nekik is csak a fizikai erejük van, mint munkaerő-piaci szempontból lényeges tényező. Létükből adódóan pedig mindig még több pénzt akarnak. Házaikat pazarul rendezik be, drága autókat vásárolnak, ékszereket, nagy lábon élnek, szórakoznak, mindenük megvan más nyomorúságából. Nekik nem motiváló a közmunka lehetősége (hangoztatják is, hogy annyiért nem mennének el dolgozni), sem semmilyen más kétkezi munkáé, és ebben a szellemben nőnek fel a gyerekeik is. Ők, amint lehet, már az iskolában gyakorolják a felnőttektől látott kommunikációt, erőszakoskodva osztálytársaikkal, később árulnak ezt-azt, cigit, kábítószert, lopott telefont, elvesznek zsebpénzt, értékeket a többiektől, félelemben tartva, állandóan fenyegetve őket. Az iskola velük szemben eszköztelen. Vannak persze erre is programok, pl. az osztályfőnöki órák, ahová meghívnak egy rendőrt, aki elmondja, hogy nem szabad verekedni, lopni, és most ott van ugye az erkölcsi nevelés is beépítve a tantervbe, de ezek ebben a formában semmilyen hatással nincsenek az életvitelszerűen bűnöző családok gyerekeikre. Úgy tűnik, a kört ebben a rendszerben nem lehet megtörni.
Mit lehet akkor tenni? A jogkövető magatartás megtartása alapvető az integráció szempontjából. De nagy kérdés, hogyan lehet ezt elérni? A közösség fejlesztésével? Vajon képes-e ez a szétesett, értékeit vesztett, nyomorban élő, tanulatlan közeg, ami ma az uzsora elszenvedője, fellépni valahogy ezzel szemben? Tapasztalatunk szerint csak ebben bízhatunk. Mert a másik oldal nem fog változni. Ők így szocializálódtak, ebből élnek. Ott csak a rendőrség, a büntetés-végrehajtás érhet el valahogy változást.
Az uzsora táptalaja: a megélhetéshez nem elegendő jövedelem
A családok zömének a biztos jövedelme a jelenlegi törvények szerinti „szociális”, a 22 800 Ft és a családi pótlék. Ezt kicsit növelheti a közmunka lehetősége, de ez átmeneti állapot, biztos jövőképet nem ad. Más lehetőség meg nem nagyon van. Néha egy-egy alkalmi munka (mindig feketén), vagy a kora nyári hónapokban a kamilla, bodza, csigaszedés ad némi kiegészítést. A családokba hivatalosan befutó jövedelem általában két hétre elég. Amikor megkapják, egy részét rögtön le kell, hogy adják tartozásba, e miatt rögtön nehezebb helyzetből indulnak, és a maguk előtt görgetett adósság csak nő. Amikor bekerülnek a közmunkaprogramba, gyakori, hogy a jövedelemből a szemétszállítás díjának elmaradását is levonják, az első hónapban néha alig kapnak így valamit. Aki hosszabban dolgozik, azt pedig elérik a behajtó-cégek, és a közüzemi tartozások, vagy banki kölcsönök, kezességvállalások a fizetés felét is elvihetik.
A lakások komfort nélküliek, vagy alacsony komfortfokozatúak. A villanyt az alapítványunk már a legtöbb helyen a kártyás mérőórával legalizálta, erre megy a lakásfenntartási támogatás, így ez a legtöbb családnál már megoldott. Mikor elkezdtünk dolgozni, rengeteg illegális, lopott, vagy egymástól kért áramfogyasztás volt, leginkább kábeleken vitték azokból a házakból az áramot, ahol még nem kötötték ki a villanyt a tartozás miatt. Volt olyan ház, amelyik több mint egy millió forintos tartozást halmozott így fel. Az EON ezt nem tudja behajtani, a ház lakóinak nincs folyamatos jövedelme, hiába megy ki nekik a felszólítás. A kártyás villanyóra feltöltéseit felezi a cég a tartozás fejében, ahol lehet, ahol nem, ott eladják a tartozást behajtó-cégeknek, amelyek mindent elkövetnek, hogy behajtsák azt. De visszafizetés csak ott lehetséges, ahol tartósan el tud helyezkedni valaki. Ez pedig meglehetősen ritka.
Vizet szinte mindenhol az utcáról szerezhetnek. A lakások szoba-konyhásak, van, ahol két szoba is van, de telente egyben alszanak, egynek a fűtésére van lehetőség. A tél a fahiány miatt különösen nehéz, ha gyűjtenek, annak többnyire szabálysértés a vége, amit be kell fizetni, vagy leülni.
A házak berendezése szegényes, asztal, szék szinte sehol nincs, csak ágyak, és a szekrény(ek) vannak. Gyakori, hogy a téli hónapokban fa híján feltüzelik a szekrényeket, ágykereteket. Van, ahol akad gáztűzhely, de a palackcsere ritkán folyamatos, amikor nincs, akkor a kályhán főznek, nyáron is. Látni még nyaranta két téglára tett lábast az udvaron, ebben fő az étel, alatta kis mélyedésben tüzelnek. Ha megszorulnak, előfordul, hogy nyáron a kályhát eladják, hiszen akkor nem kell, de ősszel nem lesz pénzük újat vásárolni, és akkor bajban vannak.
A nyílászárók rosszak, az ablakok töröttek, az utcakép lehangoló. Amikor elkezdtünk dolgozni, sok helyen a pottyantós WC is hiányzott. Sok család jellemzően nem tartja rendben a környezetet, sok a szemét, törmelék, hulladék, amiben megtelepszik a patkány, és beveszi magát az alap nélküli vályogházakba, zavarva az éjszaka nyugalmát, de ha nagyon elszaporodnak, nappal is ott szaladgálnak a házban. Gyakori a csótány is, néhol százával alkotnak nagy foltot a mennyezet repedései mentén.
Kevés a ruha, cipő, játék, az edény, minden hamar leamortizálódik a szűkös, személyes élettér nélküli helyiségben, és pótlásra nincs mód. A mosás többnyire kézzel történik, nagy kincs egy-egy keverőtárcsás mosógép, vagy a különösen télen fontos centrifuga.
Ami egyetlen „luxuscikk” a házakban, és jelzi, hogy a 21. században vagyunk, az a televízió. Ez, mint az esték szervező eleme, különös jelentőséggel bír az életükben. Televíziót mindenképpen szereznek, bármi áron. Ez viszont hozza a reklámokat, a fogyasztói társadalom üzenetét: „fogyassz”, „az vagy, amid van”, és ez rájuk éppúgy hat, mint a többségi társadalomra, és ha pénz van, akkor átgondolás nélkül vásárolnak. Jön a nyomorúságba a plazma tv, amit többnyire hitelbe vesznek, mert van bank, ami ad kisösszegű kölcsönt azonnal, magas THM-mel, de nem számít, felveszik. A vége gyakran az, hogy nem tudják fizetni, ha kéztől veszik, akkor visszaadják az eladónak, vagy eladják egymásnak a tartozással együtt, néha pedig egyszerűen elviszik tőlük tartozás fejében, nekik meg marad a banki törlesztés.
Itt nincs mit pénzzé tenni. A kevés pénzből, és a beosztás hiányából adódó jövedelem nélküli napokat pedig csak nehezíti egy-egy betegség, ami a gyerekeknél és főleg a téli hónapokban, gyakori. Kellene a gyógyszer, de nincs miből megvenni, sokszor kórházi kezelés a vége, vagy szövődménnyel történő átmeneti gyógyulás.
És élelem is kell, a hónap végéig. Tűzifa, télen. Szappan, mosószer. Váratlan problémák jönnek, amihez pénz kell. Kórház. Temetés. Mind nehéz helyzet elé állítja őket. A megoldhatatlan helyzetek pedig az uzsora melegágyai.
Munkalehetőség? A térségben sincs. Hiába utaznának (bár útiköltségre sem futja), távolabb sincs munka a csupán a fizikai erejével rendelkező, tanulatlan, szakképzetlen embereknek. Néha elköltözik egy-egy család, ha távolabb van rokonság, oda, eladnak mindent, a pénzből elutaznak, de hamar visszajönnek, mert munkát ott sem kapnak, az albérletekre előre kell fizetni, a megélhetés mindenhol drága, ráadásul mire a rendszeren átfut a lakcímváltozás, hetekkel később kapják meg azt a kevés jövedelmet is.
Nincs kiút. Legális, elég jövedelmet adó munkával ma a szegregátumokban élők nem tudnak megfelelő jövedelemhez jutni.
Kriminalizálódási pontok
Marad hát a pénzszerzés más módja, mely a háttérben mind kötődik valamilyen módon az uzsorázókhoz is, vagy felvásárlóként, vagy futtatóként, vagy szervezőként.
A lopások, melyek a napi túlélést biztosítják, betörések, kamrafeltörések, tyúklopások, kertek megdézsmálása, bolti lopások. Ez mind segíti a település amortizációját, az állandó konfliktushelyzet mellett elveszti a motivációt az önfenntartásra az is, akinek még volt, nincs értelme kertet művelni ott, ahol a termést más takarítja be, értelmetlen baromfit nevelni az éjszakai tolvajoknak.
Aztán ott van a prostitúció. Furcsa azt látni, hogy itt sokszor nem fizikai kényszer viszi erre az útra a lányokat, nem rabolják el, erőszakolják meg, tartják fogva őket (bár természetesen ez is előfordul), sokkal inkább a nyomor kényszere ez. Mert ez olyan karriertörténetként jelenik meg a lányoknál, ami a napi nélkülözésben jövőképet ad: pénzt, divatos ruhákat, ékszert, kozmetikumot, telefont, sok esetben szórakozási, bulizási lehetőséget is, mindazt, amire ebben a nihilben vágynak. Mert a kiöltözés, a kocsival értük jövő futtató a szegregátumban olyan szituáció, ami vonzó számukra. Mert jobb életfeltételeket mutat, mint ami a szegregátumban elérhető. Nagyon nehéz ezzel szemben tanulásra motiválni a lányokat. Mert nincs minta a tanulásban szerzett karrierről, aki elvégzi az általános iskolát is legfeljebb a közmunkáig jut, vagy szül, és szül újra, míg lesz főállású anya. Aki esetleg 16 éves koráig még tanul, az sincs előrébb. Nincs, ami ma felvenné a versenyt egy prostituált karrierjével. Vannak, akik külföldre kerülnek, ahonnan néha hazalátogatnak, és a kép, amit magukról kommunikálnak pozitív, negatív történet nem nagyon gondolkoztatja el az otthoniakat.
Néha nem is értem, hogy miért csak a lányok egy része kerül ebbe a helyzetbe. Nyilván a „szolgáltatásba” belevonódást biztosító személyek sincsenek mindenhol egyforma erővel jelen, és talán fékező a korai családalapítás is. De azokban a közösségekben, ahol áthagyományozódó tapasztalata van a prostitúciónak, ott szinte biztosan ez az út vár a lányokra.
Azt tapasztaljuk, hogy a Facebook is sokat segít a prostitúció terjedésében. Olyan virtuális térré vált ebben a közegben, melynek használatát részben az iskolában, részben a telefonok ingyenes Facebook szolgáltatásán megtanulják, de igazából nem használják megfelelően a lehetőségeit, és a veszélyeiről sincs tudásuk. A pózok, a magamutogatás, a testük ajánlgatása már egészen kis korban követendő mintává válik, a kommunikáció sajátos színezetet nyer, és ennek a „tudásnak” a megosztójává is válik a közösségi média. Mivel a szülők sok esetben digitális analfabéták, nincs rálátásuk a gyerekük virtuális térben történő életére, más esetben a tudtukkal megy, sőt, sokszor az anyák is hasonló fotókat osztanak meg magukról. A legszörnyűbb látni egy-egy ilyen családban a tíz év alatti kislányok pucsító fotóit, mert amikor ismeri az ember a családot is, ilyenkor érzi igazán, hogy képtelen megállítani egy ilyen folyamatot.
Másik érdekes pont a szegénységben a hajléktalan emberek sorsa, akik csicskaként élnek a falvakban. Jellemzően őket sem kényszerítik erre, ma már kevés ilyet találunk, de szolgaként élnek a befogadó családokban, a szállás és étel fejében elvégeznek minden házimunkát. A jövedelmüket, ha van, a szállásadóknak leadják, gyakran kezességet íratnak velük alá kölcsönfelvételre, így is magukhoz kötve, állandóan alárendelt helyzetben tartva őket. Ami miatt különösen veszélyes pont ez, az ennek a viszonyrendszernek az átörökítése. A vele járó kommunikációé, amit a gyerekek is átvesznek. Megtanulják, hogy lehet egy felnőttet, kiszolgáltatottat alázni, dolgoztatni. Mindez olyan magatartásformákat rögzít a gyerekekben, ami további kriminalizálódási pontokat erősít meg. Ráadásul akadálya az önfenntartási képességek fejlesztésének, hiszen ezekben a családokban minden munkát a csicska végez, és az ő munkája az alárendeltség miatt nem követendő példa a gyerekeknek.
Ebben a szövevényes problémahalmazban nagyon nehéz utat találni a jogkövető magatartás és a biztosabb jövő felé. Akik teljes esélytelenségben élnek, gyakran nélkülöznek, azokat lehet lépésről lépésre helyzetbe hozni, képessé tenni az önfenntartásra, munkára, elmozdulásra az élethelyzetéből. Akinek azonban a jövedelme megvan, ráadásul különösebb erőfeszítés nélkül, ott ezek az eszközök, módszerek sikertelenek. Nem tehetők partnerré abban a szabályrendszerben, amit az alapítványunk a közösséggel együtt alakított ki, és melyben az alapmondat: „Nem kötelező az alapítvánnyal együttműködni, de segítséget csak az várhat, aki nekünk is segít, hogy élhetőbb legyen a falu.” Nekik ugyanis nincs szükségük segítségre, sőt, mindent elkövetnek, hogy a mi segítő tevékenységünket is akadályozzák, hiszen ez rontja az ő üzleti esélyeiket.
Ezért gyakran velünk szemben is agresszívan, fenyegetően lépnek fel, előfordult már, hogy nekünk, segítő alapítványi munkatársaknak is rendőri segítséget kellett kérnünk, mert veszélyben voltunk.
Az uzsora kialakulásának lépései
A terepen, ahol dolgozunk, próbáltuk megfigyelni és értelmezni az uzsora kialakulását, felépülését, a családok függő helyzetbe kerülését.
Az egyik kezdeti forma a pénzért fuvarozás. Arra a hiányra épül rá, hogy a szegregátumokból a közlekedés nehézkes, egy-egy nagyobb városba csak többszöri átszállással, várakozással lehet eljutni, ráadásul nincs helyismeret, ami további bizonytalansági tényezőt jelent. Mivel a szegregátumok szolgáltatásokkal való ellátása hiányos, így szinte mindenért utazni kell. Az állam biztosít ugyan a falugondnoki hálózattal éppen ezért egy mikrobuszt ezekre a településekre, de ezek fenntartása a kis településeken nehézkes, az állami támogatás többnyire a falugondnok bérére és a cégautó-adóra elég, a benzinre, javításra már saját forrásból kell a településnek szánni. Az pedig nem egyszerű ott, ahol pl. az éves helyi adó mindössze 400 ezer Ft. A személyszállításra az önkormányzatnál fel kell iratkozni, előre, várni kell gyakran, összevárni a többieket, akiknek szintén gondja van, de lehet, másfele, és az alkalmazkodás nehezen megy.
Akinek van autója, az vállalja, hogy háztól-házig viszi a megrendelőt. Mára már általános szokássá vált az autórendelés, néha más faluból is, ha ott nincs éppen, aki vállalná, sokszor érthetetlenül ezt választják, és nem a tömegközlekedést, pedig ez sokszorosába kerül. Vannak falvak, ahol ez, mint egy státusszimbólum jelenik már meg, az autórendelés a „valakivé válás” attribútuma lett. A gyakran csak 5 km-re szóló 2-300 forintos benzinköltség a 2000 forintos viteldíjnak csak töredéke, 25 km-re már 5000, 60 km-re már 8000 Ft a tarifa. Az uzsorába pedig úgy csúszik bele, hogy hitelbe is megy a fuvar, kicsit többért, amit „családikor” majd megadnak, ha pedig vásárlás is kapcsolódik hozzá, gyakran azt is megelőlegezik, tovább növelve a tartozást és a kamatot is.
A kéztől vásárlás, legyen az disznóhús, tyúk, vagy krumpli, esetleg tv, számítógép, autó, bútor, vagy bármilyen más, használt holmi, az is többnyire hitelbe megy, és a hirtelen támadt szükség, vagy vágy felülírja annak a végiggondolkodását, hogy a jövedelemhez jutó család a tartozás kifizetése után miből fog kenyeret venni a következő fizetésig. Ez a görgetett adósság, ami mindig több és több lesz, előbb-utóbb lehetetlen helyzetet teremt.
Azt is megfigyeltük, hogy az azonnali szükséglet kielégítés is része a problémának. Nem lehet meggyőzni azt aki tv-t akar, hogy várjunk egy hónapot, mert akkor esetleg adományból ingyen is tudunk adni. Inkább megveszi most hitelbe, áron felül, nincs türelem kivárni a kedvezőbbet. És ez kis dolgokban is így működik, hiába mondtuk pl. az egyik családnál, hogy fél egykor kivisszük a kismamát a babával a faluba a kórházból, inkább autót fogadtak, hitelbe, és fél tizenkettőkor hazavitték, nem törődve vele, hogy mennyibe kerül majd nekik.
Az uzsorát gyakran megteremti a „boltocskázás” rendszere is. Ez lehet illegális, ahol egy háznál egyszerűen felhalmoznak alapélelmiszereket, sőt, megrendelésre bármit meghoznak, a beszerzés helye többnyire a feketepiac, az árakat ők szabják meg, ellenőrizhetetlenül, hitelbe is lehet rendelni, „felírásra” a végén pedig a család teljes jövedelmével függ a tartozástól, a beszerzőtől, aki még a segítő szerepében is tetszeleg, hiszen ő az, aki ad, mikor semmi sincs.
Ugyanez a helyzet, ha van bolt a szegregátumban. Itt is megy a felírásra vásárlás, az árak itt is ellenőrizhetetlenek, a szavatosság szintén, mellette többnyire van egy illegális rész is, „pult alól”, vagy „otthonról”. A boltos felvásárolja az élelmiszeradományokat is, majd háromszoros áron adja el ugyananak a személynek, akitől megvette. Sokan eleve leadják a családi pótlékot rögtön a boltba, mikor megkapják, és ezért kenyeret visznek, végig a hónapban. (Ez egyébként már egy lépés az öngondoskodás felé, bár az önálló beosztást még nem vállalják be. Mivel azonban tudják, hogy a pénz elmegy majd másra, így előre a boltban lefoglalják vele a kenyeret.) A baj itt is az, hogy a boltos ezt ellenőrizhetetlenül teszi, az ő célja, hogy haszna legyen.
Mivel a bolt legális forgalma kicsi, így óhatatlanul sodródik bele a tulajdonos is a kamatozásba, de a hasznát eleinte nem kamattal realizálja, hanem egy saját árszabással, amibe belefér a bekerülési ár többszöröse is. Minél kevesebb pénzt kap vissza a „felírásból” annál magasabb árakat szab. Ő is ördögi körbe kerül ezzel. A családok zöme igyekszik visszaadni a tartozást, mert ha nem adják meg, nincs több hitel a boltban, és, mivel nincs hova fordulni, erre próbálnak ügyelni. Mások jó nagy tartozást hagynak bent, és megszakítják a kapcsolatot a boltossal, általában hangos cirkuszok közepette.
Alakult már ki uzsora a saját termelésű zöldség, tojás, hús hitelbe történő eladásából is, sőt olyan is volt, aki disznókat vásárolt, levágta, elmérte, hitelbe, felírva a tartozást, ami a következő vásárlásoknál újabb és újabb összegekkel bővült. Létezik ez a dohány, vagy cigaretta, és a rossz minőségű bor, pálinka esetében is.
És persze ott van a pénz kölcsön is, amit a hirtelen támadt krízishelyzet indít meg, pl. egy temetés, betegség, vagy meggondolatlan vásárlás. Ha nem tudják megadni, előbb-utóbb fenyegetni kezdik a családot, gyakran más településről is érkeznek kigyúrt behajtók, és a vége rettegés, verések. Idáig azonban nem túl gyakran jutnak el. A „csendes” tartozások, függőségek száma jóval több a falvakban, mint amire hivatalosan fény derül.
Miért nem lehet egyszerűen elkapni őket?
A feljelentés nem működik. Visszatartó a félelem, mert mindig marad otthon családtag, aki tovább fenyegeti a tartozókat, immár két dologért is, a tartozásért, és a feljelentésért is. Olyan meg, aki szemtanúként jelentkezne, nincsen. Bár mindenki tudja, senki sem akar belekeveredni, inkább hallgat. Ez a magatartás általános más bűnesetek esetében is. Senki sem akar bajt magának, rendőrségre, bíróságra járni, inkább félrefordul, nem jelez semmit. Aki esetleg mégis belevonódott, gyakran visszavonja a feljelentést.
A rendőrség bizonyítékot vár, tettenérést, és akkor lép. Ezt azonban nehezen vállalja fel bárki. Ha nem sikerül, ő marad benne, és csak bajt csinál magának. Vannak persze beépített emberek, akik jelentenek a rendőrségnek, de ez a kivételezett helyzet őket is furcsa szerepbe hozza, egy idő után „érinthetetlennek” érzik magukat, és a jelentéseket a saját kapcsolati tőkéjük építése szerint működtetik, akivel épp haragban vannak, azt a legapróbb dologért is „felnyomják”, de hallgatnak ott, ahol nekik is személyes érdekeltségük van. Sőt, képesek maguk is függőségben tartani családokat, ennek a szerepnek a rejtekéből.
Persze vannak más összefonódások is. Volt, ahol a település alpolgármestere uzsorázott, másutt a polgárőr, de előfordult pedagógus is, aki önkormányzati képviselő is volt, és vegyesboltot üzemeltetett. A hivatali kapcsolatrendszerben a hierarchizálódás, és az „uram-bátyám” viszonylatok fenntarthatóvá teszik az egészet, ilyenkor kölcsönről beszélnek, maximum zsebszerződésekkel, pedig a valóságban ez is uzsora, csak „elegánsabb” köntösben, és a visszafizetés kényszerítő eszközei is mások, a segélymegvonástól a hivatalos bírósági behajtatásig terjedhetnek.
Van-e kiút? Gátat lehet-e szabni az uzsorának?
Alapítványunk a közösség megerősítésében látja a megoldást, olyan helyzetbe hozni a szegregátumokban élőket, hogy ne forduljanak uzsoráshoz, hanem más módon keressék meg a szükségleteik kielégítésére a lehetőséget.
Ennek érdekében több területen is próbálunk beavatkozni.
Az egyik, az önfenntartási képességek fejlesztése, lehetőségek biztosítása arra, hogy alapszükségleteiket kielégíthessék. Ezt jelenleg két területen vezettük be. Az egyik, hogy a falvakban, a ház körüli kerteket kihasználják, és zöldségeket, krumplit termesszenek a főzéshez. Mivel nincs áthagyományozódott tudás erre, így ez egy szemléletváltással, tudásátadással járó lehetőségnyújtás. A jövedelemviszonyok miatt a kertek felszántásában és a vetőmagvakban segít az alapítvány, és követjük a kertek állapotát, ha kell, szakmai segítséget is adunk. Lassan épül be az életmódba ez az elem, de egyre többen csatlakoznak. Van külön a gyerekek számára szervezett kiskertprogramunk is. Vannak háztartások, ahol már ólépítésben is segítettünk, megteremtve a lehetőségét a baromfitartásnak is. Van közösségi kertünk is, ahol önkéntes munkában zöldséget és gyógynövényt termesztenek, ezeket részben a benne dolgozók között osztjuk szét, részben munkahelyteremtő lehetőségként szervezzük. A másik terület a téli időszak gondjainak enyhítésére szolgáló biobrikett program. Itt mezőgazdasági hulladék (leginkább napraforgótörek), és papír felhasználásával a nyári időszakban fűtőanyagot készítenek, melyet a napon szárítanak, és elraktároznak a téli időszakra. Ez sokat segít a családoknak a tüzelőszükséglet biztosításában, a téli eladósodás, vagy falopások megelőzésében. Ezek mellett segítünk a lakások javításában, a rágcsálóirtásban, és még sok területen, a családok problémáihoz igazodva. Van egy sikeres kézműves projektünk is, mellyel szintén a munkahelyteremtés irányában gondolkodunk.
Adományt is osztunk, használt ruha, cipő, játék és iskolaszer, bútor, mosógép, hűtőszekrény, tv, számítógép adományt is, segítjük a családokat abban, hogy élhetőbb körülményekkel rendelkezzenek. Rendszeresek az élelmiszerosztások is. Az adományozás nehéz terület, ezt a közösséggel közösen kialakított szabályzat segíti, melybe beletartoznak az elvárások, a kertművelésre, a házak rendben tartására, a kommunikációra, tanulásra, és sok másra vonatkozóan, amiben változásokra van szükség.
Próbálunk segítséget nyújtani a felhalmozódott adósságok kezelésében. Családonkénti munka ez, amiben a legfontosabb, hogy a tervezés képességét kialakítsuk, hogy tudatosítsunk sok mindent a közüzemi számlákkal, a banki kölcsönökkel kapcsolatban is. Csoportosan is sokat beszélgetünk a beosztásról, a döntésekről, hogy közösségi szinten is erősítsük a tudást, de egyéni szinten történik a segítségnyújtás, melynek szabályait a családukkal együtt dolgoztuk ki. Megbeszélve a nagyobb közösséggel is hozunk döntést arról, kinek segítünk pl. a kártyás villanyóra visszakötésében, és havonta ötezer forintig segítünk családonként, ha valaki krízishelyzetbe kerül. A kártyás villanyórát, melynek felszerelése 80 ezer Ft körül van, részletenként visszafizetik, a részlet lehet akár 2-5 ezer Ft is, fontos, hogy folyamatos legyen. A közösség pontosan tudja, kik fizetik éppen vissza, mert új mérőórát akkor tudunk indítani, ha egynek az árát visszatörlesztik. Így az egymásra utalás, figyelés is fejlődik. A havi kölcsönt a következő jövedelemhez jutásnál meg kell adniuk, mert ez is egy elkülönített „alap”, amiből csak akkor tudunk segíteni, ha mindenki betartja a szabályokat. Ennél többet csak rendkívüli esetben adunk, mert különben görgetett adósság alakulna ki, és nem változik a helyzet. Ha valaki ezen túl is nehéz helyzetbe kerül, ott egyedi, a közösséggel történő elbírálás után inkább „túlélőcsomaggal”, – ami élelmiszert jelent –, segítjük átvészelni a hónapot. Ezzel egyre inkább elérjük, hogy a teljes jövedelmükkel rendelkezzenek, amikor megkapják. Sok családnál ilyenkor jelezzük, ha iskolai befizetés van, vagy közüzemi számla, esetleg más, olyan kötelezettség (pl. büntetés), melyet, ha elmulasztanak, később nem tudnak majd kezelni.
A pénzhez jutás napjai nagyon fontosak. Lényeges, hogy a gyerekeket is bevonjuk ebbe, a beosztás, a kötelezettségek megtanulása a jövő szempontjából nélkülözhetetlen. Természetesen bármilyen váratlan helyzetben (betegség, temetés, kórházba kerülés, kisbabaszületés, stb…) számíthatnak a segítségünkre azok a családok, amelyek maguk is bizonyítják, hogy képesek tenni magukért, a közösségért.
Van egy sajátos ösztöndíjprogramunk is, olyan halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek számára, akik jól tanulnak. Havi 10 ezer Ft ösztöndíjat kapnak, ha a tanulmányi eredményük a településen a legjobb öt között van, az iskolából jó véleményt kapunk róluk, és a család is együttműködő a településen velünk és a közösséggel. A pénzt egy mentor segítségével vásárolják el, mindig a hónap utolsó hetében kapják meg, amikor már nincs elég pénz a családban a megélhetésre sem. Ennek megfelelően általában élelemre költik, és ebben az időszakban közvetlen visszacsatolásként élik meg mindannyian azt az üzenetet, hogy a tanulás és a megélhetés összefüggő dolgok. Mivel versenyhelyzetet sikerült kialakítanunk a programban, így ez egyre inkább az egész közösségre hat. Van olyan programunk is, ahol a háztartási pénz beosztását tanulják az asszonyok, a takarékos és egészséges főzést, és van egy másik a három év alatti babáknak és anyukáiknak, ahol szintén fontos tudásátadás történik a gondozási feladatok és a pénzbeosztás viszonylatában.
Van már település, ahol munkatársként alkalmazunk helyi segítőket, különféle területeken. Ők egy olyan húzó „magot” jelentenek a közösségen belül, amely mintaként szolgál a többieknek. Velük külön fejlesztőprogram szerint dolgozunk, a munkaviszonyos alkalmazás ugyanis náluk is újdonság, lépésről lépésre próbáljuk felelős döntési képességgel felruházni, és csapattá formálni őket, hogy ezeket a családjaikban, rokonságukban továbbadhassák. Náluk is gondot okozott a fizetés ritmizálása, a fizetési előleg rendszerben tartása, a beosztás segítése. Fokozatosan, türelemmel, sok beszélgetéssel próbálunk szemléletváltást elérni.
Segítünk a hivatali ügyek intézésben is. Itt a közüzemi tartozások, vagy büntetések részletfizetési lehetőségeinek kérelmezése történik, vagy utánanézünk az elmaradt családi pótléknak, érthetetlen levonásoknak, behajtó-cégeknek eladott tartozásoknak. Sok esetben nincs tudásuk egy kezesség felelősségéről, sok a rászedett, a következményeket nem ismerő támogatottunk. A hivatali rendszer ágazatai sok esetben hézagosak, ésszerűtlenek, nem jól ritmizáltak az ügyintézések, pedig kis odafigyeléssel, ügyfélbarát hozzáállással sok probléma megoldható lenne. Ma ez egyedül a kisösszegű banki kölcsön házhoz menő szolgáltatásánál működik tökéletesen, ügynökeik minden kiskaput, lehetőséget megtalálnak ahhoz, hogy a kölcsönfelvétel megtörténjen. Ezzel szemben például a koraszülött felülvizsgálatok időpontját a számítógépes rendszer dobja ki, megy az értesítés, hogy be kell utazni a gyerekkel adott időpontra, és nem számít, hogy ez a hónap végén van, mikor már kenyérre sincs pénz, nemhogy az útiköltségre, még, ha később vissza is térítik azt. Ha nem jelenik meg a szülő a gyerekkel, megy a jelzés a gyámhivatal felé, és a vége akár védelembe vétel is lehet, mert a szülő nem együttműködő. És nincs pénzük telefonon új időpontot kérni sem. Ha az alapítvány munkatársai kérik ezt, sokszor falakba ütköznek, a rendszer hatóságként működik, és nem igazán segítőkész.
Bizonyos esetekben, mikor jogsérelem történik, és nincs más eszköz, akkor ügyvédi segítséget is tudunk biztosítani. Természetesen nem segítünk semmilyen olyan esetben, ami bűnesethez kapcsolódik, börtönlátogatáshoz, pártfogói találkozóhoz, idézéshez. Egyedül a szabálysértések esetében mérlegelünk, mert itt sok esetben túlkapás miatt kapnak büntetést. Nehéz ez, mert mi is a jogkövető magatartást szeretnénk mindenkitől, de a helyzet sokszor bonyolultabb, hogy ezt tisztán értelmezhessük. Számunkra az út széléről felszedett akácjövés egy mínusz 10 fok körüli téli napon nem akkora bűntett, mint ahogy a rendszer kezeli. Mert nem fagyhatnak meg a gyerekek a téli hidegben.
Fontos elem a rendőrséggel való együttműködésünk, és ennek kihangosítása a közösség felé. Fontos, hogy értsék, a rendőrség nem ellenség, hanem természetes segítője a közösségnek abban, hogy jogkövető magatartással éljen mindenki. Mi azt valljuk, hogy a problémák 90%-a kezelhető pedagógiai módszerekkel, de ahol ez nem megy, ott hatósági, ha kell rendőrségi kényszerítő eszközökre van szükség. Ez főleg az életvitelszerűen bűnözésből élő családokat jelenti, ahol a mi pedagógia eszközeink hatástalanok. Fontos, hogy a közösség tudja, vannak határok, amely senki sem léphet át. Sokszor kellett már segítséget kérnünk önmagunk megvédésére, és sokszor jeleztünk mi is olyan helyzeteket, amelyben rendőri beavatkozásra volt szükség. Azt hiszem, ha számítunk egymásra, jól ki tudjuk egészíteni egymás hatását. Számíthatunk a rendőrség segítségére, ugyanakkor ők is érzékelik, hogy munkánk hatására kevesebb ügyintézésre van szükség. Minden hivatallal nehéz az együttműködés kialakítása, mert más a protokoll, a kommunikáció, a viszonyulás. És természetesen mindenhol ott vannak az emberi tényezők is, a kiégés, a fásultság, sok esetben a rasszizmus is. De meg kell találnunk a közös hangot, ki kell alakítani a tényleges együttműködések színtereit egy-egy probléma megoldásában.
Az alapítványunk egy olyan sajátos szervezetfejlesztést végez, ahol ez a munka nem egy adott intézményen, szervezeten belül történik, hanem egy probléma köré szerveződő résztvevőkkel, az együttműködések új rendszerét körvonalazva.
Az uzsora elleni harc egyik fontos eszköze az eseti gondnokság formája is, szoros együttműködésben a családsegítővel, gyámhivatallal. A mi esetünkben ez leginkább olyan családokkal történt meg, ahol vagy túl sok a jövedelem a közösségben megszokotthoz képest (pl. mert meghalt az egyik szülő, és a gyerekek árvasági ellátást is kapnak), vagy alapvetően képtelen elszakadni a kamatos pénz rendszerétől a család. Itt a családi pótlékot a mi segítségünkkel, felügyeletünkkel használják fel. Szakaszosan vásárolunk be, ügyelünk a közüzemi számlák és iskolai tartozások befizetésére. Itt is szükséges volt a rendőrséggel való együttműködés, hogy megindíthassuk ezt, és fontos a folyamatos megbeszélés is, az ésszerű pénzbeosztás képességének kialakítására, amibe a gyerekeket is bevonjuk. Fejlesztő segítségnyújtás ez is, mint az alapítvány összes tevékenysége.
Ma a szergegátumokban talán a legnagyobb hiány a szociális kompetenciák fejletlensége. Sem a személyes, sem a társas kompetenciák nem elégségesek ahhoz, hogy az életükön változtassanak. A generációkon átörökített nyomor bedarálta ezeket, és remek terepet teremtett az uzsorára. Segítenünk kell, hogy az elveszett képességek újra kialakulhassanak, fejlődhessenek. Segíteni kell, komplex módon, a gyerekekre, és a felnőttekre is fókuszálva. Az egyénre és a közösségre is. Ennek a munkának az oktatás csak egy, bár kétségtelenül nélkülözhetetlen eleme. Az iskola azonban önmagában sosem fog megoldást nyújtani a mélyszegénységben élő gyerekek problémáira. Ami most van, az generációkon át nyerte el mai formáját. Egyéni, társadalmi, politikai felelősségek egyaránt vannak benne. Most úgy érzem, több a társadalmi, mint az egyéni. A megoldás pedig nem rövidtávon körvonalazódik. Türelem, bizalom, és lehetőségnyújtás kell, hogy fémjelezze azt a közösségfejlesztő munkát, amire a legnagyobb szükség van ma a szegregátumokban.
Reméljük, hogy ez eljut majd egy olyan szintre is, amikor az uzsora minimálisra szorul, mert a közösség együtt erősebb lesz, és más távlatok nyílnak az emberek számára a boldogulásra. Azoknak is, akik elszenvedői, és azoknak is, akik vámszedői ma ennek az egésznek.
Persze ez talán nem a civilek feladata, ehhez tényleges attitűdváltás kellene. Nemcsak a szegregátumokban, hanem szakpolitikai szinten is.
Részlet a 95 éves spanyol költő 2013-ban Vale la pena luchar (Érdemes küzdeni) című életrajzi emlékiratából. Művét a Podemos nevű baloldali párt megalakulása előtt írta. Sorai mintha a mai Magyarországról szólnának.
A nép máglyáján víz csobban,
pedig nemrég még parázslott.
Jaj, amikor tüze lobban,
ki oltja el majd a lángot?
Emlékeim története lassan egybefonódik jelenemmel. A demokrácia mindannyiunk számára új korszakot nyitott, az egység és a közös célok ereje a múlt eszméinél fontosabbakká vált. Az Átmenet szelleme minden hang meghatározója lett, fájdalmas, máig érvényben levő engedményeket kellett tenni. De azt hiszem, eljött az idő, amikor Spanyolországnak szembe kell néznie történelme legsötétebb korszakával. Szükséges feladattá lett ez a visszaemlékezés, objektív módon, hogy mindannyian együtt felidézzük ezt a múltat, melynek során nevek ezreit lötyköltük ki száz meg száz útszéli árokba.
Nemrég felhívott valaki, és azt mondta nekem: „Burgosból való vagyok. Semmi közöm az Ön ideológiájához, de olvastam egyik interjúját, és elbűvölt, milyen nagylelkűséggel, bosszúállás nélkül szólt a múltról és a jelenről. Örülnék, ha eljönne Burgosba, hogy kezet szoríthassak Önnek.” Ennek a konzervatív férfinak a telefonhívása új reményt adott nekem. Sajnálatos módon hazánk politikai jobboldala túl közel áll ahhoz a sötét múlthoz, amelyből annyi szenvedés árán sikerült kiszabadulnunk,
Amikor a Néppárt politikusainak kérdéseit hallom, hogy miért is kellene a francoizmust elítélni, amikor annyi család „természetes módon élte át azokat az időket”, harag támad bennem. Ijesztő ellentéte ez az Átmenet nagylelkűségének. Úgy gondolom, a diktatúra hagyatéka.
A Spanyol Alkotmány 16. cikkelye védelmezi valamennyi állampolgár ideológiai, vallási, szellemi szabadságjogait, ezek egyértelműen személyiségi jogok. Alapvető jogok, és bár ma már alapvetőek, majd negyven éven át még ezrek halála ágyazott sírt ennek a jognak.
Madridba visszatérve a Kommunista Pártban dolgoztam. 1977-ben képviselőként pályáztam a burgosi tartomány kongresszusába, habár Salamancából való vagyok, úgy gondoltam, szimbolikus jelentőségű ottani képviselőségem az ott töltött évek miatt, noha azokat sötét cellában éltem át. Nem lettem képviselő, tovább végeztem pártfeladataimat, legfőképpen alapvető területemen, a nemzetközi szolidaritás terén.
Szolidaritási munkámért az utóbbi években számos kitüntetésben részesültem. De gyakran megismétlem, hogy ezek a kitüntetések engem megszégyenítenek. Mindig hű maradtam lelkiismeretem parancsaihoz, ilyen értelemben kivételezett helyzetben érzem magam. 2009-ben a Munka Arany Érdemrendjével tüntetett ki a spanyol kormány. 2010-ben az Emberi Jogok René Cassin Érdemrendjével a baszk kormány, a „béke és a minden bosszúvágy nélküli párbeszéd védelméért”. Eszembe jut a kitüntetés átadásának napja Baszkföldön, ahol annyit szenvedtem. Aznap azok a szavak jutottak eszembe, amelyeket Londonban mondtam 1962-ben: „Vágyom a demokrácia győzelmére, hogy véget vessünk a gyűlölködésnek és a testvérgyilkosságoknak, hogy valamennyi spanyol békében éljen, ideológiai különbségek miatt senki se akarja a másikat lenyakazni. Már éppen elég vér folyt ki Spanyolországban.” 2011-ben a minisztertanács a szépművészetek területén végzett munkámat a Munka Arany Érdemrendjével tüntette ki. Sohasem szoktam hozzá ezekhez a kitüntetésekhez.
Kilencvenhárom éves korom óta újra azt élem át, hogy Spanyolország ismét szenved. Fáj látnom, hogy néhány dolog alig változott. A tőke újra offenzívát folytat a szociális jogok ellen, megnyirbálják a dolgozó osztályok szerzett jogait. Mintha csupán a pénz volna szabad, szeszélye szerint azt teszi, amire kedve támad.
Néha úgy érzem, hogy ennek az országnak a jobb oldala még jobboldalibb, mint azelőtt. Az Átmenet első időszakában, amikor utat nyitottunk a demokrácia felé, még Manuel Fraga is leült Santiago Carrillo mellé a XXI. Századi Klubban 1978-ban, hogy üdvözölje. Számos résztvevő megütközött ezen. Franco egykori minisztere akkor azt nyilatkozta:
„Fölösleges Istent hívnom tanúnak, hogy mekkora a különbség a Kommunista Párt és a Népi Szövetség között, vagy arra emlékeztetnem, hogy mi ez a különbség. De szükség van arra – ha a minket hallgató illusztris és udvarias közönség megengedi, hogy megmagyarázzam, miért vagyunk most együtt ezen az emelvényen.”
Mintha számos kérdésben azóta visszatértünk volna a múltba. Mi ez a félelem? Néhány éve a hatalom elvesztése miatt rettegtek, aztán abszolút hatalmukat féltették, ami senkinek se volt kedvére való, számos autoritárius vonása miatt. Hazugságok és hazugságok. Spekulálnak a lakásokkal, a bérleményekkel, az oktatással, az egészségüggyel vagy Spanyolország területi felosztásával, elfeledve, hogy mennyi vér és tűz okozója lett 1939. július 18-án Franco tábornok ellenforradalma.
A Néppárt kormányának politikája kegyetlen. A spanyol családok ezreit sebzi meg. Az utóbbi évek eredményei veszendőben. A társadalom elvesztette hitét a politikában, elképedve szemléljük a lopásokat és csalásokat, amelyeket büntetlenül követnek el a szemünk láttára. A politika hitelvesztése igen káros hatású. Vissza kellene szerezni parlamenti képviselőink hitelét, hogy valóban a nép választott képviselői legyenek. A néphez hű politikusokra van szükség, akik, ha hibáznak, bőrüket se féltik, hogy hibáikat jóvátegyék.
Köztársasági jövőt szeretnék Spanyolországnak. Remélem és hiszem, hogy eljön a Harmadik Köztársaság. Habár hiszem, hogy nem fogom megérni. Az új nemzedékek nem ismerik, milyen volt a Második Köztársaság Spanyolország számára, hányféle módon segítette elő a haladást. Spanyolország 1931-ben elmaradott ország volt, háttal Európának és a világnak. Szegénység, írástudatlanság, mély társadalmi ellentétek, főleg vidéken.
1932-ben megszületett az agrárreform, ami történelmi bátorságú tett volt Spanyolország számára, hogy felszámolja az egyenlőtlenséget, főleg az ország déli részén. Nagy családok kezében voltak a földbirtokok, miközben a dolgozó parasztok ezrei nyomorogtak. Az agrárreformmal kisajátítottak számos nagybirtokot, előzetes kártalanítással, és nagy részüket átadták a napszámosoknak.
Megváltozott a nemzetközi helyzet, Spanyolország megtalálta a helyét a világban. Határainkon belül, utcáinkban és nagy városainkban pezsgő szellemi élet támadt. Madrid eleven város lett, a 27-es nemzedék költőivel, a Virágok Házában írók tanácskoztak, Madridban élt egy fiatal chilei konzul, Pablo Neruda.
Sok embernek elképzelése sincs arról, milyen a köztársasági kormány. Nem olyan forradalomról van szó, amely templomokat gyújt fel, káoszt és zűrzavart teremt. A háború győztesei ezt terjesztették annyi éven át. Ami viszont értelmetlen, ám sajnos valóság: a 21. században parlamentáris monarchiában élünk. A monarchia intézménye teljességgel időszerűtlen.
Sok minden megváltozott az idők során Spanyolországban, de nem így történt a világ más részén is? Elemeznünk kell, hol tartunk, más országok állampolgárainak helyzetét figyelembe véve, hogy megértsük, milyen súlyos hiányosságokban szenvedünk. Ezért kell ébren tartanunk az emberek öntudatát, legfőképpen az ifjúságét, hogy ismerjék a köztársasági időszak eredményeit. Sok mindent el kell magyaráznunk, és sajnos, nem ezt tesszük. Nem tudjuk üzenetünket érthető módon tovább adni. Az elemi társadalmi közösségek a családok és városnegyedek nem értik az elméleti politikai vitákat. A kereskedők, a kapitalizmus mohó akarnokai ellen kell harcba hívnunk őket. Meg kell változtatnunk harci szokásainkat, másképp kell megvédenünk osztályérdekeinket. Az embereket nem érdekli az, amit nem értenek, nehezen látnak át az őket kormányzók trükkjein. Miért nem működnek, például, hatékonyan a „szomszédok alapítványai”, amelyek annyira egységesen léptek fel a francoizmus idején város negyedeinkben? Olyan csekély a jelentősége annak, hogy házainkban mi történik? Miért kevésbé izgató a városnegyedek harca, mint akkoriban?
A gondolkodás felelőtlensége a kapitalizmus terméke. Azt táplálják belénk, hogy gondolkodni nem jövedelmező, harcolni nem kifizetődő. De mi nem vagyunk árucikkek. Nem várhatunk arra, hogy mások egyenlítsék ki a mi számlánkat. Én bízom az ifjúságban, kezdeményező erejében, ennek példája a 2011. évben a Május 15-e Mozgalom tüntetése: minden nemzedéknek eljön a maga ideje. Vannak elégedetlen fiatalok, akik utat nyitnak a jövő felé. És velük tart a társadalom. Haragszom, amikor negatív módon beszélnek a fiatalokról. Meg kell értenünk őket, tanulnunk kell tőlük. Támogatnunk kell a fiatalokat a finánctőke és annak rettenetes következményei elleni harcukban.
Hol van emlékeim Európája? Kiegyezett volna? Bankokat tölt tele pénzzel, pénzért pénzt vásárol, megfeledkezik állampolgárairól, rosszat rosszabbra cserél, nem vesz tudomást a pénztelenekről, a munkanélküliekről? Európa megosztottabb, mint bármikor. Nincs más közös politika, csak a bankároké.
Ezért mondom azt, hogy ellenállásra van szükség: vitázni, kimenni az utcára. Sok mindent kell rendbe hoznunk. Nem állhatunk meg félúton. Nem fölkelésre van szükség, erre senki se vágyik. Azt se hiszem, hogy felkészültek volnánk egy jövendő szocialista államformára, de arra igen, hogy komolyan vegyük a demokráciát, hogy kiteljesítsük. Ez az ország igen szétforgácsolt, van mit rendbe raknunk. A politikusok legyenek erkölcsösek, tisztességesek, képviseljék az állampolgárok érdekeit, lépjenek fel az igazságtalanság ellen, ne ragaszkodjanak sötét gazdasági érdekeikhez. Így szerezhetnék vissza hitelüket.
Annyi csőd és vereség után csak az eszmék élnek. Inkább, mint az emberek és tévedéseik. Inkább, mint az államok és az áruló pártok. Elég volt abból a nevelésből, ami fogyasztókat nevel.
Engem sokszor megkérdeznek:
– Ön továbbra is kommunista?
És én mindig azt felem:
– Ha Ön javasol valami jobbat, meggondolom a dolgot.
Nem az a kérdés, hogy lehetséges-e egy másik világ, hanem az, hogy sürgős szükség van rá.
KISS GÉZA FORDÍTÁSA
Minden történelmi kornak megvolt a maga feladata a rabszolgatársadalomtól a feudális, hűbéri rendszeren át a kapitalizmusig. Eleddig mindegyik szociális, társadalmi egyenlőtlenséget hordott magában, bár ellentmondásaik felszámolása alapvető jelentőségű volt a haladás, az emberi civilizáció szempontjából. Több nagy kísérlet ígéretes jövővel kecsegtetett, aminek az angol ipari forradalom lényeges lökést adott.
Fontos változással az amerikai függetlenség első éveiben elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat (1776. július 4.), valamint az első két alkotmány (1787. szeptember 17.) és az 1791-ben kiegészített Jogok Törvény (vallás-, szólás-, gyülekezési szabadság) rukkolt elő. A Függetlenségi Nyilatkozat többek között hangsúlyozza: „… minden ember egyenlőnek teremtetett, teremtőjük bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket, melyek között ott van az élethez, a szabadsághoz és a boldogulásra törekvéshez való jog…”
Európában követendő visszhangra találtak a francia forradalom idején a régi rend egyenlőtlenségének felszámolására tett lépések, az emberi jogok, a népszuverenitás megteremtésének célja a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” hármas jelszavában. Az elképzelt új társadalmi, politikai és gazdasági rendszer alapjait az Emberi és polgári jogok nyilatkozata (1789) és az 1791-es Alkotmány foglalta össze.
Ezek alapozták meg a későbbi hasonló tetteket, egészen a szocialista eszmék gyakorlati megvalósításának történelmileg elkerülhetetlen lépéséig. Ez a felszabadítás, forradalomsorozat is felemásra sikeredett. Legnagyobb törekvése, vívmánya az volt, hogy megváltsa a munkát a profittól, az embert a kizsákmányolástól, szociális egyenlőséget teremtsen. Néhány évtizedes regnálása után saját ellentmondásainak fel nem oldása miatt történelmi múlttá vált.
Minden korszak kitermelte a maga átalakítást kezdeményezőit, eszmei, gyakorlati kivitelezői a tömegek részvételével együtt meg voltak arról győződve – de elkötelezettség nélkül nem is sikerülhetett –, hogy harcuk, cselekedeteik a legfontosabbak, eredményei a népet szolgálják. Nekik volt köszönhető, hogy felismerték az adott történelmi berendezkedés ellentmondásait, és a változás élharcosaivá nőtték ki magukat.
Az emberiség előrehaladása nem kevés véres áldozatot követelt. Hiába volt azonban a sok harc, napjainkra ez időben messze tűnt. Az emberhez méltó célok szerte foszlani látszanak: újraéledt a rabszolgaság (Angliában egy friss adat szerint 15 ezer ember rabszolga, felütötte fejét nálunk is, 190 millió öt év alatti gyermek szenved A-vitamin hiányban a világon!), tombol a faji megkülönböztetés (az USA-tól kezdve, Európán át, de itthon is), világméretű a nyomor, éhezés (nálunk közel 4 millió ember él szegénységben, több százezer gyermek alultáplált és éhezik), újra fegyvert fogott a vallási gyűlölet. Ma a világ változatlanul az ember ellenfele, mint korábban is az volt.
Az emberiség emancipációjának, szabadsága kivívásának a 21. században ugyanúgy megvannak az ellenségei, mint a korábbi periódusokban. Sőt, ezek a visszahúzó erők ma sokkal összetettebbek, mint korábban valaha is voltak. A szabadság, az emberi függetlenség ellenségei részben álcázni próbálják magukat, de nyilvánosságra került felfogásuk, amelyben elárulták céljaikat. Mások nyíltan vallják és gyakorolják az elnyomást országok között és országon belül, így a diszkriminációt, szegregációt.
Sokan szemérmesen teszik fel a kérdést, hogy miért van ez így, miért nem történnek határozott lépések a változtatás érdekében? Megkísérlem a választ! Egy maroknyi pénzguru-óriás felkérésére egy szakértői csoport elkészítette a 21. századi kapitalizmus vízióját. A híres-hírhedtté vált titkosított dokumentumot egy francia szerző, a nemzetközi polgárjogi mozgalom akkori elnöke 2000 májusában regényben dolgozta fel, idézve a jelentés témáját. Röviden magam is ezt teszem: „Nem szabad hagyni, hogy tért nyerjen az emberiség közös érdekének, együvé tartozásának gondolata, az egyetemes emberi jogok felismerése és érvényre juttatásának igénye… Meg kell osztani az embereket etnikai, nyelvi, faji, vallási, nemi, sőt foglalkozási alapon… el kell hinteni köztük a gyűlölet magvait, hogy egymással legyenek elfoglalva, s ne láthassák, kik és milyen erők irányítják sorsukat.
Feszültséget, konfliktust, polgárháborút kell szítani köztük. Minthogy a piacgazdaságnak nincs szüksége fizetésképtelenekre, le kell csapolni a világ népességének azt a részét, amelynek nincs köze a piachoz.” Felháborító arcátlanság!
Egyre többen vallják azt a nézetet, hogy a Föld nem lesz képes élelemmel ellátni növekvő lakosságát. Ettől még messze vagyunk. Az ENSZ szakosított szervének, a FAO-nak a megállapítása szerint a világ mezőgazdasága a mai technológiai szinten 12 milliárd embert lenne képes tisztességesen táplálni, a magyar föld pedig 50 millió embert. Igen, képes lenne. De a Föld lakosainak 1%-a (!!!) birtokolja bolygónk anyagi javainak 99%-át az ENSZ Fejlesztési Programjának 2009-es jelentése alapján. Égbekiáltó igazságtalanság!
A fenti felfogás hirdetői és gyakorlati realizálói azt bizonyítják, hogy számukra teljesen közömbös az emberiség jelene és jövője iránti felelősségérzet, másrészt a pazarlást, harácsolást, gyűlöletet emelték vélt erénnyé és értékké. A feltett kérdésre, a miértre ez az egyik válasz.
A másik: az egyes országok hatalmat gyakorlói, a világ országaiban működő hatalmon és ellenzékben levő pártok, így az úgynevezett baloldali pártok is belefulladtak abba a mocsárba, amely a mai globalizált világot jellemzi. Pedig a baloldal mindig is rendszerkritikus, kapitalizmus-, tőke-kritikus politikai erő volt, amelyhez olyan fogalmak kötődtek, mint osztály, munkás, társadalmi egyenlőség, szolidaritás, szegénység elleni fellépés. Sem a nemzetközi baloldal, sem a magyar nem tudott ehhez a feladathoz felnőni, sőt tudatosan lemondott róla. Ez a felfogás és politikai magatartás vezetett oda, hogy a világválság közepette megerősödtek a populista, neonáci pártok. Szerintem bűn és felelősség terheli emiatt a kvázi baloldali pártokat, mert nem tudták feltárni a rendszer ellentmondásait és képtelennek bizonyultak programot, kiutat kidolgozni. Helyüket elfoglalták a jobboldali szélsőségesek.
A 2014-es magyar parlamenti választásokon indult több tucat névtelen párt, amelyeket csak a kampánypénz vonzott és hozott rövid időre a világra, a pártrendszer karikatúrájának bizonyult. Összefogás helyett százfelé ágazó láthatatlan utak versengtek, nem a hatalmon levők ellen, hanem egymás ellen acsarkodtak, széttöredezték ezáltal a népet. (A FIDESZ-nek éppen ez volt a célja!)
Lejáratódott a Nép fogalma is. A fennkölt csodás dallam ma – ha el is hangzik itt-ott (helyét a polgár vette át) – elcsépelt lemez, öklök csapják arcon, nevével alattomban visszaélve.
Nem csodálkozhatunk azon, hogy képviselőinket nem magunknak, nem saját választásunknak, hanem ellenfeleinknek köszönhetjük, mert a választási kínálat lemaradt a felismerésben, az alternatíva, a kiút programjában.
A globális világrendszer ellentmondásairól
A mai globális világrend megváltoztatásához nem elégséges az okozatok felismerése, azok felszínes, lakkozott, felületi kezelése, amelyekre felemás kísérletet tesz az ENSZ, más nemzetközi szervezetek, hanem az alapvető okok feltárására van szükség. Nem elég felszántani a földet, hanem csíraképes maggal kell bevetni, azaz nem állhatunk meg az okok, ellentmondások feltárásánál, hanem elkerülhetetlen a felszámolásukra kidolgozott program, egy új világrend megteremtése.
Az ellentmondások, ellentétek jelentős része a világrendszerből adódó funkciózavarok megnyilvánulása:
– A háborúk sorozata, a környezetromboló háborús fegyverkezés, az arra költött milliárdok.
– Feloldhatatlan ellentmondás a környezeti problémák megoldásának szükségszerűsége és ezzel ellentétesen a gazdasági, pénzügyi igényeknek biztosított prioritás. Az ipari termelés növelése, az úgynevezett fenntartható fejlődés melletti kiállás (ld. a II. Ipari Világkonferencia záróközleményét), azaz maga a fejlődést biztosító termelés kerül ellentétbe a környezet és forrásainak véglegességével, fokozatos kimerülésével. A termelés dinamizálása folyamatosan növeli az ökológiai problémákat. Az ember fennmaradása attól függ, képes-e saját működését úgy alakítani, hogy a növekvő környezeti gondok ne szerveződjenek globális katasztrófává. Összefoglalva: a természet gátlástalan kiaknázása, rombolása, a környezet szennyezése ellentétes a természet véges adományával, annak kizsigereléséhez vezet.
– Nemcsak a termelés és a termelési eszközök, s az ember munkájának hozadéka a tőke, hanem maga a természet, mint az emberiség legfontosabb tőkéje. Ezt az ajándékot egy szűk csoport igyekszik kisajátítani.
– További ellentmondás, hogy miközben a társadalmat némi megszorításokkal, jóindulattal lehet csak emberséges társadalomnak nevezni, ez egyáltalán nem mondható el a gazdaságról. Az igaz, hogy a munka teremti meg a megélhetés feltételeit, s ha van munka, van megélhetési forrás is, de a munka – ami nem általános – hozamát kisajátítják a tőkések.
– Mivelhogy a politika a népet tárgyának tekinti, nem alanyának, általánossá vált a felfogás és gyakorlat, amely szerint az ember azért van, hogy a pénzt és a gazdaságot szolgálja, és nem azért, hogy a pénz és a gazdaság szolgálja az embert.
– A munka, a munkavégzés a mai csúcstechnológiák és technikák következtében fokozatosan elveszíti alkotó embert nemesítő, ezáltal közösségformáló funkcióját, célját is. Magának a fizikai munkának az értéke devalválódik (főleg, ha műveletlen szakmunkásokat fognak képezni!), egyre kevesebb fizikai munkásra lesz szükség. A harácsolás, a pazarlás, a hajsza általánossá tette az individualizmust, a társadalomban eltűntek a hagyományos erkölcsi értékek.
A globális világrendszer kétségtelen pozitívumai mellett (de ennek az írásnak nem ezek bemutatása a célja) legalább ennyire fajsúlyosak a negatív következmények is.
Tovább nőtt az országok közötti világméretű differenciálódás. A centrumban levők élvezik elsősorban előnyeit, míg a periférián találhatók leszakadása folytatódik. Mind ez idáig a globalizáció nem tudott pozitívan változtatni a fejlett Észak és a fejlődő Dél országai közötti gazdasági, szociális, egészségügyi különbségeken, elősegítendő a felzárkózás esélyeit.
Szembetűnő az egyes országokon belüli társadalmi polarizálódás: egy szűk csoport gátlástalan felemelkedése, luxusfogyasztása, a többség lecsúszása, elszegényesedése. Nálunk közel 4 millió embert érint a nélkülözés, szegénység. Az UNICEF és az OECD (Gazdasági és Fejlesztési Szervezet) jelentése szerint 2008-tól nőtt Magyarországon a gyermekszegénység, a szociális kiadások GDP-hez mért aránya nálunk és Máltán nőtt legkevésbé. Kelet-Európa országaiban minden szomszédunk helyzete javult az elmúlt években. Az MTA kutatói kimutatták, hogy hazánkban a 7 év alatti gyerekek 42,4%-a szegény sorsban tengődik.
A globális problémák közé tartozik a világélelmezés megoldatlansága (pedig a lehetőség megvolna hozzá!), az emberiséget sújtó régi és új betegségek terjedése.
A globalizáció melléktermékeként megnőtt a bűnözés, valamint a rabszolgaság, az emberkereskedelem, a prostitúció, a drogkereskedelem, növekedett az öngyilkosságok és gyilkosságok száma.
Elsősorban a kilátástalanok és szegények között felerősödött a vallások iránti érdeklődés, mint az egyetlen kapaszkodó, amitől sorsuk jobbra fordulását remélik. Több egyház új lendülettel látott neki a hittérítésnek, erőszakot is igénybe véve (ld. például az iszlám szélsőségeseket).
A marginális helyzetbe kerülteket felhasználva, erősödtek a szélsőséges terrorista cselekmények, a demagógia segítségével terjednek az újfasiszta ideológiák és nézetek már az 1990-es évektől.
A jövő a civil társadalomé
A demokrácia eredetileg népuralom, a minisztérium szolgálat. Ez azt jelenti, hogy nem a magánérdek uralkodik a közérdek, a többség érdeke felett, hanem fordítva: a közérdeknek kell érvényesülnie a magánérdek felett.
Az elmúlt évszázadban kétségtelenül kiterjedt a választójog, a parlamentáris demokrácia, a képviseleti demokrácia. Mindazonáltal a nép, a tömeg egyre inkább csak a választásokon érvényesítheti akaratát (nálunk megszűnt a képviselő visszahívhatósága, a közvetlen demokráciát, a népszavazást minimumra szűkítették), döntési helyzetben csak az egyre bővülő bürokratikus hatalmi szervek vezetői vannak, azaz a politikát egy szűk réteg tartja a kezében. A demokrácia társadalmi funkciója, a politikai döntések meghozatala összefonódott a gazdasági, pénzügyi hatalmasságokkal, ezáltal a politikai döntéshozók, az állami szervek vezetői korrumpálhatóvá váltak, s világszerte elhatalmasodott a korrupció. A vezetők számára a politika lényegévé a hatalmi küzdelem lett, így a demokrácia a politikusok uralmává silányult. A politika ocsút szóró szómalommá vált, a mai kor fülledt sivatagává.
Mészáros István, Angliában élő tudós-filozófus több művében elemezte a globális világ jellemzőit, keresve a kiutat. (Például: A tőkén túl. Közelítések az átmenet elméletéhez. I-IV.kötet. L’Harmattan Kiadó, 2010.) Arra a következtetésre jutott, hogy a tőke nem öröktől fogva létezik, hanem a történelem szülötte. Nem lehet a ráépülő kapitalizmust – mint Fukuyamánál láttuk – alternatíva nélküli örök időnek feltüntetni. „Ezzel a felfogással a tőke a történelem ellenségévé válik.” (Ld. Ezredvég, 2011. 6-7. sz.)
A politikai pártok, mint eredetileg különböző érdekek artikulálásának megjelenési formái, ugyanúgy a történelem szülöttei, ami azt jelenti, hogy azok sem örökéletűek. Fentebb röviden vázolt magatartásuk alapján elveszítették progresszív szerepüket, ezért a pártok a történelem visszahúzó erőivé váltak, s a jövő társadalma nem épülhet a pártpolitikán nyugvó demokráciára.
A vázlatosan felvázolt globális világrend ellentmondásainak ismerete, az emberiséget sújtó negatív következményeinek számbavétele, az ezek birtokában kidolgozott új programok, megszüntetésük következtében létrejött új, igazságos világrendszer lehet az új alternatíva alapfeltételei. Az az erő, amely ezt fokozatosan kivívhatja és felépítheti, csak egy radikális tömegmozgalom lehetnek. A népnek kell kezébe venni a kezdeményezést: „Sürgősen hozzá kell látnunk, hogy a hatalmat újból a Nép kezébe helyezzük”. (T. Hartman, amerikai szerző.) Igen, vissza kell adni a nép szent szavát a Népnek. Elég volt már áruba bocsátása öntelt garázdák piszkán. Egyértelműen szükségessé vált a hatalom népi gyakorlása, folyamatos népi kontrollja, a néphatalom megteremtése, annak önigazgatáson, önszerveződésen alapuló megvalósítása.
1995-ben Kiáltás egy új világért című könyvében, a Zsákutcából egy más világ felé című, 2013-ban írt könyvében (még kiadásra vár), továbbá az Ezredvég folyóiratban megjelent több tanulmányában (legutóbb Az utolsó esély felé, 2008. 5. sz.) e sorok írója hazánkban elsőként kísérelte meg felvázolni a civil közösségekre, közvetlen demokráciára, benne a nép által választott új fékek és ellensúlyok rendszerének, továbbá a nemzetközi együttműködési mechanizmus alappilléreit.
A világon számos lépés történt e téren: a Szociális Világ Fórum, az Európai Szociális Fórum, a Magyar Szociális Fórum megalakulása, 2011 májusában, Spanyolországban Valódi Demokráciát Most fiatalok kezdeményezte mozgalom. Több országban a gyakorlatban érvényesül a közvetlen demokrácia intézménye, össznépi tanácskozások révén vonják be a civileket a döntések meghozatalába. Így például Brazília Porto Alegre déli államában, Mexikó déli részén a neozapatista mozgalom népgyűléseken dönt az ügyekben (az ország állami szervei ott nem működnek), Benin kis afrikai országban nemzeti konferenciát hívnak össze széles civil képviselők részvételével egy-egy probléma megvitatására, s más helyeken is, ahol a különböző társadalmi rétegek és csoportok érdekei országos fórumon manifesztálódnak és egyeztetésük megvalósul. Svájc rendszeresen alkalmazza a referendum intézményét, az országot érintő fontos kérdésekről évente több alkalommal tartanak népszavazást.
Vannak ígéretes intézkedések az ökoszisztéma védelme, a Föld szennyezésének mérséklése érdekében nemzetközi szervezetek, országok közötti együttműködési megállapodások és országon belüli civil mozgalmak részvételével. Történnek lépések abban az irányban, hogy az emberek megtérnek a természetbe, kivonulnak a zajos városból, ott telepszenek le. Jelen van építészeti törekvésekben a természet esztétikai értékeinek hatása, a városi környezet zöldesítése. (Van azonban ellenkező példa itt is, amikor beépítik a városi parkokat, a zöldövezeteket.) Nő a természetjárásban résztvevők száma világszerte. Mindezek azonban egyelőre nem végleges visszatérést jelentenek az ősi természetbe, az azzal való együttlétbe, adományának megbecsüléséhez. Az eredmény gyakran ebben az esetben is ellentmondásos: az ember a maga képére átszabja környezetének természetét, s nem annak törvényeihez alakítja magatartását. Ha nem kényszerítik ki a civil mozgalmak a természet rombolásának leállítását, megfékezését, az emberiség jövője és fennmaradása válik bizonytalanná.
Ezekhez a mozgalmakhoz látszanak felnőni a 2014 novemberében-decemberében lebonyolított sorozatos civil tüntetések Magyarországon, sőt Európa több országában élő magyarok körében is. Végre a magyar nép, a civil mozgalmak és szakszervezetek felébredtek álmukból, kitörtek az apátiából. Reménykeltő mozzanatok! Kérdés azonban, hogy képesek lesznek-e végig kitartani.
Csak abban az esetben lesz esély arra, hogy a világban és itthon a tőke hatalma és a pártokrácia megtörjön, és nálunk ne a neohorthysta nacionalista-konzervatív keresztény rend öltsön köntöst, ha nemzetközi méretekben és itthon egyaránt kibontakozik a népi, szociális önvédelem és megkezdődnek az ennek arcot adó széleskörű folyamatos akciók. A spontán induló mozgalmak azonban nem nélkülözhetik a tudatosan szervezett, karizmatikus személyek által vezényelt erők összefogását, együttes fellépését.
Jobbítsuk meg végre magunkat, alakítsunk új rendet dolgainknak, s ha a világ és hazánk „tabula rasa”-ként tisztára mosdott, csillogó szemek, könnytelen életek érnek be a természet dajkáló ölén. A politikai, jogi, gazdasági egyenlőség és sajtószabadság ránk virradó napja élhetővé, boldogabbá teszi a Föld lakóit. Ha az új generáció nem kényszerágyban, vámszedők ellenőrzése mellett, hanem szabad ölelésben egyesül és él, akkor szabad születésben szárnyaló gondolatok és gazdag érzelmek kelnek életre.
„A jó szervezési kampány olyan, mint a szerelem. Más színben látod tőle a világot. Olyan irányban változol, amire nem is számítasz. Nem alszol, de úgy érzed, tele vagy energiával. Új kapcsolatokat alakítasz ki, elkezdenek új dolgok érdekelni. Nyitottabb szemmel tekintesz a világra. Megváltozik az életed, úgy érzed, mintha újjászületnél. És, ami a legfontosabb, egy csomó olyan dologról, amiről korábban azt gondoltad, lehetetlen megtenni, kezded elhinni, hogy meg tudod csinálni. Mint a szerelem, a jó kampány nekünk is lehetőséget ad a változásra. Megtapasztaljuk szándékaink valódi mélységét és átéljük azokat a dolgokat, amelyek közösek bennünk és másokban, még akkor is, ha temérdek különbséggel kerülünk szembe. Mindez rávilágít arra, hogy függünk egymástól, és segít felismerni annak a lehetőségét, hogy a kapcsolatainkon keresztül valódi változást érhetünk el saját életünkben és a körülöttünk levő világban egyaránt.”
Azt hiszem, mi is pontosan így éreztük magunkat A Város Mindenkié (AVM) 2009-es megalapításakor, mint ahogy Ai-jen Poo (2010) írja. Szerelmesek voltunk abba szervezetbe, aminek az építésére vállalkoztunk. Hajléktalan és nem hajléktalan emberek, éjt nappallá téve dolgoztunk odaadással, szenvedéllyel azért, hogy megvessük egy hajléktalan érdekvédelmi csoport alapjait, amelynek olyan hajléktalan vagy hajléktalanságot megélt emberek lehetnek a tagjai, akik joggal háborognak az elmúlt 25 év lakáspolitikája miatt. Forradalminak éltük meg, hogy társadalmi osztályokon átívelő összefogással hajléktalan tagjaink olyan tárgyalási pozícióba kerülhetnek, vagy olyan sajtóorgánumokban nyilatkozhatnak, amelyre korábban nem, vagy alig volt példa Magyarországon. Úgy éreztük, együtt bármire képesek vagyunk. Úgy éreztük, nem elég, ha a szolidáris középosztály tagjai akcióznak a hajléktalan emberek érdekében, ehelyett az érintettekkel együtt, radikálisabb eszközökkel kell megoldásokat követelni a döntéshozóktól. Direkt akcióinkkal és a médián keresztül sikerült abba a kellemetlen helyzetbe hoznunk a politikusokat, hogy a lakhatással kapcsolatos szakpolitikai kritikát az érintettek szájából kellett meghallgatniuk. A hajléktalan emberek többé már nem szomorú sorsra jutott vagy megvetett szereplői voltak a magyarországi szegénység történetének, hanem öntudatos és büszke politikai aktivistákká váltak, akik sorstársaik nevében lakáspolitikai követeléseket fogalmaznak meg az állam számára.
Az AVM immáron több mint 5 éve tölt be hiánypótló szerepet a hajléktalan emberek közösségi érdekvédelme terén, küzd a hajléktalan emberek méltóságáért, a szociális bérlakás-állomány bővítéséért és a lakhatáshoz való jog bevezetéséért. Mindez tudatos szervezetépítést és stratégiai tervezést kíván meg, noha a munkának ez az igen fontos része látszik kevésbé a külvilág számára. Jelen tanulmányban tevékenységünknek ezen részébe engedünk betekintést. Ismertetjük szerveződési modellünk három fontos pillérét, megosztjuk tanulságait, illetve korlátait, és közben bemutatjuk a magyarországi közösségszervezés sok szempontból egyik legegyedülállóbb próbálkozását. Célunk, hogy minél konkrétabb jó gyakorlatot, szerveződési útmutatást adjunk azoknak, akik növelni szeretnék a széles tagsági bázisra épülő, demokratikusan működő, érintettekből álló érdekvédelmi szervezetek számát, amelyekből jelenleg nagyon kevés van Magyarországon.
Osztályokon átnyúló összefogás. Szerveződési modell a baloldali értelmiség részvételével. 2
A magyarországi civil szervezetek elenyésző számban foglalkoznak érdekvédelemmel, és még kevesebben vannak olyanok, amelyek ezt a munkát az érintettek széles tagsági bázisra épülő bevonására alapozzák. 3 Ez a hajléktalan emberek esetében sincsen másképp. Őket a rendszerváltás óta jellemzően legfeljebb a szolgáltatásokat nyújtó szociális ellátórendszer tömöríti. Noha a szállásokon, illetve a nappali intézményekben országosan évente több mint harminc ezren is megfordulnak, és a helyzeti energia adott lenne egy hajléktalan érdekvédelmi szervezet kialakulásához, az ellátórendszer nem tudja betölteni az ehhez szükséges katalizátor szerepet. 4 A szociális munkások túlterheltsége, illetve a felajánlható állami, önkormányzati támogatások szűkössége, a munkanélküliség, valamint a támogatott lakhatás hiánya miatt a legtöbb esetben arra sincs lehetőség, hogy a segítő az akut beavatkozáson túl kisegítse a rászorulót a hajléktalanságból. Ráadásul a szociális munkások a saját érdekvédelmük terén sem erősek, noha felháborítóan alul vannak fizetve és sokszor méltatlan munkakörülmények között dolgoznak. Az eszköztelenség és az elkeseredettség ellenére azonban mégis kialakul az a hatalmi dinamika, miszerint a szociális munkás rendelkezik szakértelemmel, ő tudja, hogy a „problémás kliensnek” mit kéne csinálnia.
Az állampolgári szerveződések és a szociális szolgáltató szektor szembeállításakor John McKnight szerint az ellátórendszernek azért nem áll érdekében az emberek hatalommal való felruházása, mert létezését azzal igazolja, hogy vannak rászorulók, és ez egyben anyagi fennmaradásának alapfeltétele is. „A szolgáltatásoknak kliensekre, a közösségi szervezeteknek állampolgárokra van szüksége. […] Az állampolgárok hatalmat generálnak azzal, hogy összefognak és közösen lépnek fel bizonyos ügyekben.” (McKnight, 1991) A hatalom itt az az erő, az a cselekvőképesség, amely a társadalmi, politikai és gazdasági változás kikényszerítéséhez szükséges. A hatalom ebben az értelmezésben széles körű, szervezett összefogást, tömegbázist, tudást, kapcsolatokat, nyomásgyakorló erőt és erőszakmentességet jelent.
Az AVM ezt a hatalmi potenciált építi a hajléktalan emberek számára, melynek egyik fontos pillére az osztályokon átnyúló összefogás. A szervezet alapításának módszertanilag is irányadó körülményei szintén ezt igazolják. Az AVM 2009 augusztusában egy 3 napos képzés során alakult, amelyet egy amerikai, hajléktalan emberekből álló közösségi szervezet, a Picture the Homeless tartott. A szervezet képviselői néhány, a lakhatási témában jártas aktivista meghívására érkeztek hozzánk, akikben megfogalmazódott az a gondolat, hogy a PTH mintájára Magyarországon is létrehozzanak egy hajléktalan embereket tömörítő érdekvédő szervezetet. 5 A pályázati pénzből finanszírozott képzésen a 30 résztvevő között 15 hajléktalan vagy hajléktalanságot megtapasztalt ember volt. A hajléktalan emberek körében tudatos toborzás folyt a képzésen való részvételre, míg a nem hajléktalan tagok nyilvános felhívásban értesültek a lehetőségről, és motivációs levél benyújtása után választották ki őket. A felhívásban annyi volt a kérés, hogy azok jelentkezzenek, akik részt is vennének egy későbbi hajléktalan érdekvédő szervezet létrehozásában. A képzés során kijelöltük az alakuló szervezet célkitűzései szempontjából legfontosabb ügyeket, munkacsoportokat alapítottunk, és a rákövetkező héten elkezdtük építeni a szervezetet. Ettől fogva heti rendszerességgel ülésezünk. Noha az alapító tagok nagy része már nincsen velünk és az évek során a szervezet hajléktalan tagsága is jelentősen megújult, kisebb eltérésekkel még mindig ugyanabban a szervezeti struktúrában dolgozunk, mint amivel 2009-ben elindultunk, továbbra is mindannyian önkéntes alapon, aktivistaként.
Az AVM többségében hajléktalan emberekből álló közösségi érdekvédő szervezet, ahol a jelenleg 30-40 főből álló kemény magban a hajléktalan, hajléktalanságot megtapasztalt vagy kilakoltatás előtt álló emberek 6 általában 8-10 hajléktalanságban nem érintett, társadalmilag magasabb státuszú, úgynevezett szövetségessel dolgoznak együtt. A szövetségesek biztosítják a szervezet működésének folytonosságát, illetve informális vagy formális tanításon, egyfajta coachingon keresztül segítik a hajléktalan tagok aktív részvételét a szervezetben. Az AVM-ben a szövetséges szerep tehát merőben új attitűdöt kíván: az osztályok közötti együttműködéssel tulajdonképpen egy új baloldali értelmiségi modellt kínál. Eközben a hajléktalan tagok is hosszú utat járnak be: nehéz élethelyzetükben, a szociális ellátórendszerben megszokott, alávetett kliens-szociális munkás viszonyból kilépve a lakásszegénységben élő emberek igényeit artikuláló aktivistákká érnek, akik ideális esetben saját, AVM-en kívüli környezetükben is véleményformálókká, agitátorokká válnak. Hajléktalan tagjaink beszámolóiból kiderül, hogy az AVM-hez való csatlakozáskor épp ez a mellérendelt viszony az egyik legnagyobb élmény. Másrészt azonban sok, az AVM-mel kapcsolatba kerülő lakhatási gonddal küzdő embert nehéz kibillenteni ebből a kliens-szociális munkás viszonyból, ők a szervezet tevékenységére szolgáltatásként tekintenek, és még ha jobb esetben saját ügyükben együttműködőek is, a szervezet szélesebb tevékenységében már nem vesznek részt. Ez részben magyarázható a Magyarországra jellemző alacsony állampolgári aktivizmussal, de nagy valószínűséggel ebben az ellátórendszerre jellemző kiszolgáló, paternalista megközelítés is meghatározó.
Az AVM kezdettől fogva tudatában van annak, hogy egy olyan szervezetben, amelynek tagjai ennyire eltérő társadalmi státusszal bírnak, az osztályhelyzetből fakadó hatalmi különbségeket nem lehet pusztán jóérzéssel áthidalni. Ennek kezelésére a csoport sajátos feladatmenedzsment technikákat és a fékek és ellensúlyok kifinomult rendszerét dolgozta ki.
A szövetségesek a szervezet dinamizmusának és folytonosságának biztosítása érdekében facilitátor, koordinátor, szervező, agitátor, coach szerepkörökben mozognak. Ezt a szerepet azzal az elköteleződéssel töltik be, hogy formális és informális képzéseken keresztül, felkészítések, coaching segítségével támogatják a hajléktalan emberek egyre aktívabb társadalmi szerepvállalását, feladatvállalási lehetőségét úgy, hogy közben saját befolyásuk csökkenjen a szervezetben. Ennek eredményeképp az évek során már az érintett tagok is egyre többször vállalnak vezető szerepet egyes munkacsoportok, illetve programok, képzések koordinálásával. 2013 óta létezik pl. az önsegítő célból működő, úgynevezett „kiscsoport”, amelyben csak hajléktalan tagjaink vesznek részt, szövetségesek csak meghívás esetén látogathatnak el egy-egy találkozóra. A bevonás további fontos eszköze a munkacsoportok témalistáira kerülő feladattípusok kialakítása. Itt a szakmai kreativitás abban rejlik, hogy az összetettebb feladatokat is úgy kell „feldarabolni”, hogy abban bárki szerepet tudjon vállalni (pl. egy közérdekű adatigénylésnél a hivatal címének és a felelős szervnek kikeresése az interneten vagy egy tüntetés előkészületei során a molinó megfestése vagy a szórólapok nyomtatása). Ebben elsődleges szempont, hogy a csoport minden tagjának találjunk feladatot, szerepet, és a maga módján mindenki maximálisan részt vegyen a közös munkában. Ez egyrészt jó, mert a szervezet folyamatos és professzionális aktivitást mutat a külvilág felé és eredményeivel motiválja a tagságot, másrészt enyhíti a szervezői szerep jelentőségét, elismertségét, kvázi láthatatlanná téve az elvégzendő feladatok mennyiségét a szervezetben, amit többnyire a szervezésben tapasztalt szövetségesek látnak el. Ez természetesen újabb hatalmi dilemmákat vet fel. Hol van az a határ, amikor a szervező már nem új szempontokkal gazdagítja a szervezeti cselekvést és a közös ethoszt, hanem olyan célok meghatározását ösztönzi, amelynek megvalósításához a tagok még nem rendelkeznek elegendő eszközzel, ismerettel, tapasztalattal, és ezért inkább gyengítené, mint erősítené őket? 7
A fékek és ellensúlyok egyike, hogy a taggá válás folyamatában más szabályok vonatkoznak a hajléktalan és a szövetséges tagokra. Míg hajléktalanként három rendezvényen vagy találkozón kell részt vennie valakinek ahhoz, hogy teljes jogú tag lehessen, szövetségessé csak meghívásos alapon válhat valaki. Azzal, hogy a kemény mag csak 20-30%-át képezhetik szövetségesek, elkerülhető, hogy a csoportot „leuralják” a ki-be vándorló középosztálybeli aktivisták, akik nem magukól értetődő érzékenységgel figyelnének a csoportban uralkodó hatalmi-kulturális-generációs vagy osztálykülönbségekre (pl. szlenget vagy tudományos kifejezéseket, idegen szavakat használnak, vagy nem türelmesek azokkal szemben, akiknek ismerethiányuk miatt hosszabb időre van szükségük a dolgok megértéshez).
További ellensúly a hajléktalan tagok folyamatos helyzetbe hozása az eseményeken felszólalóként, az egyeztetéseken képviselőként, illetve a sajtóban szószólóként. Az, hogy a sajtóban, illetve általában a nyilvánosság számára immáron öt éve legtöbb esetben hajléktalan emberek kommunikálják a szervezet követeléseit, talán a leghatékonyabb módja a hajléktalan emberekről kialakult sztereotípiák, előítéletek lebontásának, és alapjaiban formálja át a hajléktalan emberekről kialakult képet. Ez természetesen minden szereplés előtt felkészítést igényel. Emiatt azonban tagjaink felkészítése szempontjából a szervezet aránytalanul nagy hangsúlyt helyez a médiában való szereplésre, miközben az összetett szervezői feladatok elvégzése céljából is legalább ilyen gyakori és személyes jellegű képzésre volna szükség.
A szövetségesi szerep mindenesetre az elnyomott helyzetben lévők helyzetbe hozására összpontosul, tehát olyan értelmiségi szerepet feltételez, amely nem marad meg a tudásfeldolgozásban és a tudásmegosztásban, hanem azt a folyamatot is elősegíti, hogy a tudást az érintettek saját jogon tudják alkalmazni a társadalmi-hatalmi egyenlőtlenségek leküzdése érdekében. Ez feltételez a mentor-mentorált viszonyt.
„Az AVM olyan, mint egy család”. 8 A szerveződés feminin elemei.
A közösségszervezés tudománya olyan tartósan működő szervezet építése, ahol a tagok ugyanazokkal az ideálokkal azonosulnak, és cselekednek is a megvalósításukért. A közösségszervezésbe beletartozik az emberi kapcsolatok szervezése, az ügyek beazonosítása, a mozgósítás és a szervezetépítés (Stall és Stoecker, 1998), ami megvetheti egy társadalmi mozgalom alapját, kiépítheti „mobilitási infrastruktúráját”.
A magyar közösségi vagy tagsági bázisú civil szervezetek körében a szervezetépítés tekintetében látszólag két véglet uralkodik. Az egyik az a civil szervezeti működés, amelyben egy elnök vagy valamivel jobb esetben néhány elnökségi tag kezében összpontosul a hatalom, és ezzel együtt az elvégzendő feladatmennyiség is, mert a szervezet nincs birtokában annak a tudásnak, hogy miképpen vonja be a szervezet többi tagját, hogyan ossza meg feladatait, és ezzel hatalmát is. A másik véglet az a félreértett „ideálkép”, túlszabályozott társadalmunkra adott téves válaszreakció, miszerint egy közösségben azzal valósítható meg az egyenlőség, hogy nincs vezető. Ahogy Jo Freeman írja (1972-73), „ellentétben azzal, amit oly sokszor szeretnénk hinni, strukturálatlan csoport nincsen. Bármilyen célú szerveződés is legyen az, és bármennyi időre is jön létre, valamilyen módon strukturálni fogja önmagát. […] a hegemóniát nagyon könnyen meg lehet teremteni, mert a «strukturálatlanság» képzete csak a formális struktúrák kialakulását tudja megakadályozni, az informálisakét nem. […] Ahhoz, hogy minél többen részt tudjanak venni a szervezetben és működtetésében, a szervezeti szabályokat minél explicitebbé kell tenni.” Minden csoportban vannak klikkek, emberek, akik szorosabban kommunikálnak egymással. Freeman szerint azokban a csoportokban, amelyekben a szervezeti működés nincs egyértelműen megállapítva, könnyen megtörténhet, hogy a problémás kérdésekről ebben a szűk körben fognak döntésre jutni. A fékek és ellensúlyok le nem fektetése és be nem tartása okán így jöhetnek létre azok az „elitista” alakulatok, amelyek majd ellenőrizetlenül hoznak döntéseket. A szervezeti szabályok minél egyértelműbb és alaposabb kijelölése az AVM egyik alapvetése.
Az AVM-ben megalakulásától kezdve két szinten folyik a munka: a munkacsoportok és az úgynevezett nagycsoport szintjén. A munkacsoportok tematikusan szerveződnek (lakhatás, köztér és ellátórendszer, nő- és gyerekjogok, és csak az érintettek részvételével működő, önsegítő „kiscsoport”), az alakulásukkor meghatározták azokat a fő ügyeket, amivel foglalkozni akarnak. A munkacsoportok napirendjére ezután a nagycsoport és a munkacsoportok tagjai javasolhatnak további ügyeket, heti rendszerességgel folyik a témában a különböző akciók, programok szervezése, és itt térképezik fel az egyéni jogsértéseket. Egyéni eseteink feldolgozásában segítségünkre van az AVM Utcajogász programja, amely az AVM megalakulása után egy évvel indult, és vele szorosan együttműködve nyújt alacsony küszöbű, köztérről elérhető jogászi segítséget hetente a Blaha Lujza téren jelenleg 10 önkéntes jogász közreműködésével. A szintén hetente ülésező nagycsoport a döntéshozó szerv, ebben a szervezet legaktívabb tagjai, ún. „kemény magja” vesz részt. Itt véleményezzük, illetve hagyjuk jóvá a munkacsoportok akcióterveit, döntünk az egész csoporthoz érkező felkérésekről, a szervezetet érintő kérdésekről. Mind a munkacsoportban, mind a nagycsoportban témalista alapján dolgozunk, ez adja a keretét és irányát a beszélgetésnek. A témalistát a koordinátor állítja össze, az ő felelőssége, hogy a csoportmunka azt a víziót valósítsa meg, amit a csoport céljául tűzött ki, ő az, aki leginkább holisztikusan tekint a csoport működésére. A találkozókat akkor is megtartjuk, ha véletlenül nagyon kevesen veszünk részt rajta. Ilyenkor természetesen nem hozunk nagy dolgokban döntéseket, viszont a működés folytonosságát ezzel tudjuk biztosítani. Ennek különösen a szervezet életének első szakaszában volt jelentőségge a csoport életben maradása szempontjából.
Az AVM-ben jellemző gyakorlat, hogy a problémákat csoportüggyé tesszük, annak megoldása nem egy személyre, hanem a csoportra hárul, így a megoldására is közösen dolgozunk ki mechanizmusokat. Így alakulhatott ki, hogy a személyi konfliktusok kezelésére létrehoztuk a tagkoordinátorok és a szervezetfejlesztési alcsoport intézményét, és a tagoktól érkező adománykérések kezelésére is közösen alkottunk meg egy mechanizmust. Közös erővel dolgoztuk ki mentorrendszerünket is, amely során minden új csatlakozó kap maga mellé egy mentort, aki segít neki beilleszkedni a szervezetbe, és a csoport működésének, előtörténetének bemutatásával oldja annak az intellektuális kihívásnak a terhét, ami a csoport szerteágazó tevékenységének megismerésével járhat, és egyben elrettentő is lehet. Így alakult ki az a gyakorlat is, hogy ha valaki hibázik, azt nem személyeskedéssel kezeljük, hanem a személyes színezetet lehántva csoportüggyé tesszük a problémát. Ilyen esetben alkotunk új – vagy megerősítünk egy már létező – szervezeti szabályt, ami mindenki számára világosabbá teszi, mi a csoport érdeke. Csoportdöntés eredménye lett az is, hogy az érintettekre „hajléktalan emberként” (tehát nem hajléktalanként, fedél nélküliként, csövesként, stb.) hivatkozunk, a nem hajléktalan tagokra pedig szövetségesként.
Az AVM ezekben és más kérdésekben is konszenzusos döntéshozatallal dönt, ami azt jelenti, hogy nem szavazunk, hanem addig beszélünk egy kérdésről, amíg mindenki számára elfogadható megoldásra jutunk. A konszenzusos döntéshozatal tehát nem abból áll, hogy mindenki egyetért a döntéssel, hanem abból, hogy nincsen vele kapcsolatban feloldhatatlan fenntartása. A döntéseket azok hozzák, akik jelen vannak (nem várunk tehát bizonyos hangadók vagy átmenetileg a háttérből dolgozó tagok megjelenésére, stb.), amennyiben viszont nem vagyunk elegen, a döntést elhalasztjuk a következő találkozóig. Csoportunkban létezik a vétójog, tehát amennyiben a vita végére egy tag számára semmiképpen sem elfogadható a kínált megoldás, a döntést megvétózhatja.
Ez az eljárás természetesen csak akkor lehet valóban demokratikus, ha mindenkinek – a halkabb szavúaknak, a témában kevésbé jártasaknak is – van lehetősége felszólalni, tisztázó kérdéseket feltenni. Ennek érdekében a beszélgetéseinket moderátor vezeti, aki figyel arra, hogy mindenki szót kapjon. Aki szeretne hozzászólni, ezt kézmozdulattal jelzi a moderátornak, ő felveszi a hozzászólók listájára, és amikor rákerül a sor, felszólítja. Az AVM-ben tehát – legtöbb más csoporttal ellentétben – nem kell megküzdeni a szóért, nem kell szellemesnek, hangosnak lenni, vagy jó kifejezőkészséggel rendelkezni ahhoz, hogy egy hozzászólás figyelmet kapjon. Sőt, a moderátor célja, hogy a fontosabb kérdéseknél a leghalkabbakat is bevonja a beszélgetésbe. Ez a fajta működésmód természetesen időigényes, viszont olyan modell, ami egyrészt biztosítja a szervezet stabilitását, másrészt lehetőséget ad ismeretanyag-szerzésre, a kommunikációs kultúra és az önfegyelem fejlesztésére. Az érvek-ellenérvek ütköztetése, a felszólalási lehetőség kivárása, a másik meghallgatása fejlődési lehetőséget biztosít tagjaink számára, hajléktalanoknak és szövetségeseknek egyaránt, és erősíti a csoporttudatot. Egy jól moderált beszélgetés során ugyanis az ember azt érzi, hogy minden hozzászólás szerves részévé válik a későbbi csoportdöntésnek. Ilyenkor az ember ráébred arra, hogy a kollektív tudás mennyivel hasznosabb, mint az egyéni tudás, és hogy együtt sokkal okosabbak vagyunk. Enélkül a kommunikációs és döntéshozatali mechanizmus nélkül valószínűleg nem tudna létezni egy olyan csoport, mint az AVM, ahol ekkorák a társadalmi, a generációs, az anyagi és a képzettségbeli különbségek. Ahhoz, hogy a véleményeknek ez a szinkretizálása megtörténjen, és a beszélgetés ne váljon parttalanná, természetesen nagyon jó moderátorokra és jól felépített témalistára van szükség.
Az AVM-ben egy-egy nagyobb, új kampány előtt külön alkalmat szentelünk a stratégiai tervezésnek és az ismeretátadásnak. Egyébként a hosszú távú stratégiai tervezés minden félévben egy három napos úgynevezett elvonuláson történik, ahol a szervezet tagsága nagy létszámban képviselteti magát és olykor a szervezet holdudvarába tartozó, úgynevezett tiszteletbeli tagok is eljönnek. Értékeljük a féléves munkát, és ez alapján határozzuk meg az irányokat a következő 6 hónapra, ami belátható, biztonságos keretet ad a szervezet működésének.
Felkérések esetén vagy azokra a feladatokra, amelyek nagyobb felelősséggel járnak, a jelölés intézményét alkalmazzuk. A csoporttagok javasolnak valakit a feladatra – egy embert elég egyszer – majd végigkérdezzük a jelölteket, ők vállalnák-e a feladatot. Ha többen vállalnák, mint amennyi „hely” van, a jelöltek maguk között eldöntik, ki az, aki visszalép a másik javára. Ezt a fajta önfegyelmet más jelöléseken figyelembe vesszük, és ott kompenzáljuk. A csoportban figyelünk továbbá a tévesen berögzült gender szerepek lebontására (a férfiak is mosogassanak, a férfiak és nők egyaránt hangadók legyenek, stb.), ezért szervezetünk képviseletében a nyilvánosság előtt is mindig egyenlő arányban jelennek meg a nők és férfiak. A gender- és osztálykülönbségek egyensúlyozására bevezettünk továbbá speciális moderálási technikákat, amikor egyes témáknál az érintettek, az új érintett tagok, illetve az érintett nők előnyt élveznek a hozzászólások sorrendjében.
Az eddigiekből is látszik, hogy az AVM nagy időt és energiát fektet a szervezésnek azon területére, amit Larry B. McNeil a szervezés „puha” művészetének (soft arts of organizing) nevez (1995). Az AVM-ben a szervezet minden egyes tevékenységébe bele van kódolva az egymásra figyelés, az empátia, az átgondoltság, amely azzal biztosítja a fenntarthatóságot, hogy kialakítja a hatalom megosztásának rituáléját. Figyelmünk azonban legalább ennyire összpontosul a szervezés „kemény” (hard arts of organizing) tevékenységeire: a toborzásra, a direkt akciókra, a fegyelmezett találkozókra, a stratégiára. Ez a családias légkör, meleg burok – amely minden bizonnyal nem független attól, hogy az AVM szövetséges tagjai szinte teljes létszámban nők –, ez a nagycsoportban összpontosuló centrális működés azonban legalább annyira gátja is az AVM bővülésének, mint amennyire biztosítja a szervezet stabilitását. A munkacsoportos-nagycsoportos munka sok új csatlakozó számára nem vonzó, mert olyan ügyekkel is foglalkozniuk kell, ami őket személyesen nem érinti, vagy a távoli jövőbe vetíti a változtatás lehetőségét, ezért gyorsan lemorzsolódnak. Noha kerültünk már kapcsolatba saját építésű kunyhókban élő hajléktalan közösségekkel, vagy kilakoltatás veszélyének kitett lakásbérlőkkel, még nem alakult ki az a szervezeti modell, amelyben bizonyos tagjaink humán erőforrásait átcsoportosítva szervezői tudásunkat elsősorban ne a munkacsoportok és a nagycsoport programjának fenntartására hasznosítsuk, hanem ezekhez a közösségekhez rendeljük hozzá, hogy őket saját jogon egyfajta „AVM-sejtté” kezdjük el megszervezni. Ezzel a szervezői modellel egy korábbi, debreceni próbálkozáson túl most kísérletezünk egy vidéki, illetve egy budapesti városrész megszervezése céljából.
Az AVM a szövetségesek szerepvállalásával tulajdonképpen egy többszervezős közösségszervező modellt valósít meg. 9 Ez egyrészt egészen új távlatokat nyit, hiszen sokkal könnyebb egy hatalmától megfosztott, az állampolgári cselekvésben hitét vesztett közösségben újfajta csoportéthosz kialakítása, ha az ehhez szükséges inputot (információ, formális vagy informális tanítás, egyenlőségre törekvő, demokratikus kommunikációs és szervezeti működés) több dinamikus szereplőtől kapja a csoport. Az évtizedeken át berögzült, nem demokratikus emberközi viszonyokról, csoportműködési gyakorlatokról való átszokásra idő és némi ösztönzés kell, gondoljunk itt csak az irányított, moderált beszélgetések gyakorlatának elfogadtatására, ami sokak számára lehet elsőre idegen, vagy arra, hogy a döntések a csoport keretein belül, mindenki meghallgatásával történjenek. Így tehát egy dinamikus, az elnyomott embereket helyzetbe hozni akaró, és legfőképpen vízióval rendelkező szervezőcsapattal rövid időn belül is meglepően nagy eredményeket lehet elérni egy-egy emberi jogi területen, mert a szervezet már csak humánerőforrása miatt is sokoldalú tevékenységi kört tud felvenni a palettájára. A többszervezős modell hátránya viszont, hogy a közösségszervezőnek kevésbé kell hagyatkoznia a megvalósításban a tagság feladatvállalási képességének fejlesztésére, hiszen dinamikussá tudja tenni a működést anélkül is, hogy a feladatok minél szélesebb spektrumát másokra ruházná át. A közösségszervező kevésbé van rákényszerítve arra is, hogy prioritás legyen számára a hangadók, azaz a közösségből érkező vezetők demokratikus érzékének fejlesztése, hiszen a szervezet stabilitását elsődlegesen nem ők, hanem a közösségszervezők fogják nyújtani. A többszervezős modellben ezért, éppen a dinamizmusa miatt, fennáll az a veszély, hogy a szervezők „lehagyják” a tagokat, gyorsabb tempót diktálnak, mint amennyit az emberek ideje, energiája, tudása elbír. Amennyiben a közösségszervező egyedül dolgozik, az új munkakultúra és szervezeti éthosz bevezetésében csak a közösségi vezetőkre és a tagságra hagyatkozhat, akiket beszélgetésekkel, képzésekkel, feladatvállalással fokozatosan segít abban, hogy saját tagjainak érdekvédelmében egyre dinamikusabb lépésekre legyenek képesek. Az egyszervezős modellben lassabb léptékkel lehet haladni, nehezebb viszont rövid időn belül forradalmi, inspiráló eredményeket nyújtani, ami pedig mindig új lendületet ad a munkának.
„Itt újra megindult az agyam”. 10 Állampolgári képzések, közösségi vezetők.
A közösségszervezésben használt leader (vezető) kifejezést nagyon nehéz a magyar nyelvbe átültetni anélkül, hogy ahhoz ne valami titulust, pozíciót, hierarchiát társítsunk. Azok, akiket egy közösségben vezetőnek (koordinátornak, kezdeményezőnek) tekintünk, autoritásukat nem hivatalos pozíciójukból nyerik. Ahogy Ronald A. Heifetz (1994) mondja, azokat hívjuk közösségi vezetőnek, akik erényes cselekedeteik miatt váltak elismertté. A jó vezető Heifetz szerint nem az, aki ráerőlteti vagy elfogadtatja nézeteit csoportjának tagjaival; ez könnyen a bukásához is vezethet, hiszen amennyiben az elképzelés rosszul sül el, a vezető lesz a hibás. Az a jó vezető, aki aktivizálni tudja a közösség tagjait annak érdekében, hogy szembenézzenek és kezdjenek valamit a problémáikkal. A vezetői képesség ebben az esetben abban mérettetik meg, hogy a vezető mennyire tudja kihívások elé állítani, motiválni és támogatni az embereket a problémák megoldásában. A közösségszervezés során a közösségszervező olyan embereket azonosít be (legyen az egy település, egy hajléktalanszálló, egy munkahely vagy egy városnegyed), akik rendelkeznek az ilyen „vezetői” képességekkel. Támogatásával ezek a vezetők egyre több témában tudnak majd érdemben megnyilvánulni, és közben felépül köréjük a támogatók egy csoportja (közösség). Ezután más vezetőkkel is ki tudnak alakítani együttműködést annak érdekében, hogy a hatalmi egyensúly megmaradjon. Noha az AVM nem építi ilyen tudatosan a hajléktalan vezetőket (a hangsúlyt sokkal inkább egy biztos alapokon nyugvó szervezeti „kemény mag” működtetésére helyezi), nagy hangsúlyt fektet a hajléktalan tagok formális-informális képzésére, a szövetséges és a hajléktalan tagok közötti, mindkét irányban létező tudásszintkülönbség kiegyenlítésére.
Az AVM vezetőmodellje jól leírható az Aprele Elliot (1996) által bemutatott bevonó, csoportcentrikus vezetőmodellel. Elliott szerint a csoportcentrikus vezetőmodell alkalmazása során kialakul egy olyan támogató légkör, melyben a csoport tagjai elhiszik, hogy mindenkiből válhat vezető, legfőképpen azért, mert a csoport megadja ehhez a tanulási lehetőséget. 11 A csoportcentrikus vezetőmodell éppen ezért kiválóan alkalmas annak a téves és rossz csoportdinamikát beindító paradigmának a felülírására, miszerint a mozgalmak egy-egy karizmatikus vezetőnek köszönhetik sikerüket (miközben ezt ez elsősorban a katalizátor szerepet betöltő, közösségbe beágyazott szervezők összehangolt működése teszi lehetővé).
A tanulásnak az AVM-ben rengeteg formális és informális módja van. Belső képzéseket tartunk magunknak tematikus kérdésekben vagy készségek fejlesztése céljából (moderálás, koordináció, erőszakmentes kommunikáció, stb.), minden nyilvános szereplés előtt 30-90 perces személyes felkészítést kapnak tagjaink, értékelés útján vagy informális úton, például egy-egy személyes beszélgetés során adunk visszajelzést, illetve tudatosan szerepmodelleket közvetítünk egymásnak. A képzések nagy részét hajléktalan és szövetséges tagok közösen tartják az ún. AVM Akadémia keretében, ahol közösségi nyári egyetemeket is szervezünk, illetve az Utcajogász szolgáltatásunkhoz csatlakozó új jogászoknak hajléktalan tagjaink tartják a bevezető képzést. Az AVM vezetőmodelljének sajátossága, hogy nem célzottan, egy-egy közösségi vezető személyére szabottan adunk képzést, hanem arra bárki jöhet a csoportból. Ez segít az egyenlőség és az egymás túllicitálásának az ellensúlyozásában, a rivalizálás enyhítésében, nem segít azonban abban, hogy egyes szerepekben tagjaink teljesen professzionálissá váljanak, és ezt a szerepkört magabiztosan alkalmazzák más helyzetekben, akár más alakuló csoportokban is.
Ahhoz, hogy egy közösségszervező vagy egy közösségi vezető motiválni és támogatni tudja a tagságot a problémák megoldásában, a csoportcentrikus vezetőmodellben gyakran használják a szókratészi kérdésfeltevés módszerét. Az AVM-ben is – általában a szövetségesek részéről – alkalmazott gyakorlat lényege, hogy ne érvek-ellenérvek sorozatával állítsuk kihívások elé valakinek az elképzeléseit, hanem a dolgok mélyére ható kérdésekkel, visszakérdezéssel irányítsuk a beszélgetés menetét. Az AVM vezetőmodelljének sajátossága az is, hogy bizonyos feladatokat, feladatköröket félévente (pl. tagkoordinátor), vagy akár csoporttalálkozóról csoporttalálkozóra (pl. moderátor) rotációs rendszerben váltjuk egymást, hogy mindenki gyakorlatot szerezhessen.
Feladatvállalás szempontjából az AVM-ben az a gyakorlat alakult ki, hogy ha valakinek fontos egy akció (ami értelemszerűen illeszkedik a csoport stratégiájába), és hajlandó abba energiát fektetni, akkor abban számíthat a csoport támogatására. „Ha nem most, mikor?”, hangosítja ki Marshall Ganz (2007) egy több ezer éve született zsidó vallási vezető, Hillel kérdését. Talán mindenkivel előfordult már az életében, hogy azon kapta magát, nem mer belevágni egy kihívásokkal teli feladatba. „Azért, mert valami kihívásokkal teli, könnyen eshetünk […] «az előkészület bűvöletének» csapdájába: még egy kis tanulás, még egy kis tervezés, még egy kis bizonyosság.” Ganz értelmezésében a világot megváltoztató kreatív cselekedetek nem a minden választ ismerő, szakértői státuszunkból következnek, hanem az alkotáshoz szükséges tanulási vággyal átitatott cselekvőkedvünkből. Az AVM ezt a lehetőséget adja meg a csoport hajléktalan és szövetséges tagjai számára.
Összefoglalás
A mai Magyarországon nem az a probléma, hogy nem dolgozták volna már ki a hajléktalan-ellátás átalakításának és egy progresszív lakáspolitikának az alapjait.12 Nem arról van szó, hogy ne lenne elég szakpolitikai anyag, hanem arról, hogy nincsen meg a kellő politikai akarat a megvalósításukhoz. A helyzet azt mutatja, hogy a döntéshozók addig nem is lesznek rákényszerítve a helyzet radikális átalakítására, amíg nem érzik a társadalmi nyomást. Ami a hajléktalan emberek esetében hiányzik, az a hatalom és az ebből fakadó szervezett fellépés a nyomásgyakorláshoz, hogy demokratikus eszközökkel, kampánytaktikákkal befolyásolni tudják a döntéshozókat. Az a közösségszervező megközelítés, amivel az AVM a hajléktalanság leküzdése ellen fellép, hiánypótló volt annak érdekében, hogy az elmúlt 25 év lakáspolitikai állóvizét felbolygassuk. Éppen ezért rengeteg dologról lehet és kellene is még beszélni az AVM szerveződési modellje kapcsán, amire ennek a tanulmánynak a terjedelmi korlátai nem adtak lehetőséget. Más szerveződések számára tanulságot hordozhat az AVM gyakorlatából pl. az ügy és a mozgósítás viszonya. Érdemes lenne arról is szólni, miből lesz ügy, mennyire kerülnek fel tagjaink lakhatási problémái a szervezet napirendjére, hogyan kampányolunk az egyéni ügyeken keresztül rendszerszintű lakhatási kérdésekben, azaz hogyan kötjük össze a lokális szintet az országossal, és az országost a globálissal, illetve hogyan döntünk arról, hogy a szervezet mit tart kampánytémára érdemesnek. Hasznos lenne megosztani tapasztalatainkat a szervezet belső és külső kommunikációjával kapcsolatban, különösen abban a tekintetben, hogyan demokratizáljuk a tagság körében a sajtónak vagy a szakmának szánt szövegek megírását vagy az internetes kommunikációt. Számos tanulsággal szolgálhatnának a bázisépítéssel kapcsolatos módszereink, együttműködésünk, mozgalomépítési törekvéseink más elnyomott csoportokkal, vagy szakmai szervezetekkel, toborzási technikáink, részvételi akciókutatásunk, és nem utolsó sorban kampánytechnikáink, illetve azok a rendzavaró taktikák, amit a polgári engedetlenség szellemében alkalmazunk – a szociális jogok terén szinte egyedülálló módon Magyarországon. De szerveződésünkben mindenképpen kiemelkedő az a következetesség, kitartás, szeretet, dinamizmus és inspiráló jövőkép, ami kezdetektől fogva oly magával ragadóvá teszi az AVM-et, és hosszú időre rabul ejti a társadalmi változásra éhes aktivistákat.
1 A cím egy tagunk, Lakatos Bertalanné Jutka bemutatkozásából való.
Elérhető: http://avarosmindenkie.blog.hu/2012/12/26/az_avm_tagjai_bemutatkoznak_lakatos_bertalanne_jutka [vissza]
2 A Város Mindenkié szerveződéséről ld. továbbá „A Város Mindenkié: kísérlet az osztályokon átnyúló szerveződésre” in: Udvarhelyi (2014) [vissza]
3 Hazánkban a közel 65 ezer civil szervezetnek mindössze 5,7 %-a foglalkozik besorolása szerint érdekképviselettel (KSH, 2013). Ide tartoznak többek között a kamarák, a szakszervezetek, az ipartestületek és a vállalkozói érdekvédelmi szervezetek. [vissza]
4 A szociális ellátórendszer berkein belül kialakult hajléktalan érdekvédelmi kezdeményezések egyik ritka példája az 1997-2002 között létező Hajléktalanok a Hajléktalanokért Kulturális és Érdekvédelmi Egyesület, amelyet a Pro Domo Szálló tíz lakója alapított meg egy szociális munkás segítségével, illetve bizonyos szempontból ide sorolható az 1993-ban alapított Fedél Nélkül utcalap is. A lakhatási mozgalmak magyarországi történetéért, és a hajléktalan emberek szerveződésének áttekintéséért ld. Udvarhelyi (2014). [vissza]
5 A magyarországi lakhatási válság és a kapitalizmus középosztálybeli kritikájaként a 2000-es évek elején alakult szerveződések áttekintéséért ld. Udvarhelyi (2014). [vissza]
6 Noha ebből is látszik, hogy az AVM tagsága nem csak hajléktalan emberekből áll, a szervezet érintett aktivistáira innentől kezdve hajléktalanként hivatkozom, részben az egyszerűség kedvéért, jórészt viszont azért, mert az AVM a hajléktalanság definícióját tágan értelmezi, és hajléktalannak tekint mindenkit, aki nem emberhez méltó körülmények között kénytelen élni. [vissza]
7 A közösségszervező szerep dilemmáival kapcsolatban ld. Sebály (2012). [vissza]
8 Azt, hogy az AVM olyan, mint egy család, sokszor halljuk az AVM hajléktalan és szövetséges tagjaitól egyaránt, ahogy évekkel ezelőtt Kállai József részéről is elhangzott.
Elérhető: http://avarosmindenkie.blog.hu/2013/01/13/talalkozas_a_social_action_exchange_resztvevoivel_beszamolo [vissza]
9 Az AVM amerikai modellszervezetéhez, a közösségszervező módszerrel dolgozó Picture The Homelesshez, és az elmúlt években Magyarországon is egyre népszerűbbé váló közösségszervező megközelítéshez képest az AVM ilyen szempontból is formabontó. Míg a hagyományos közösségszervező modell szerint az érintettekkel egy közösségszervező dolgozik, az AVM-ben több szövetséges van jelen egy-egy munkacsoport találkozón. A közösségszervezés módszeréhez és magyarországi gyakorlatának ismertetéséhez ld. Peták-Sebály-Varga-Vojtonovszki (2014). [vissza]
10 A mondat Udvarhelyi Éva Tessza könyve (2014) hatodik fejezetének a címe, mely az Utca és jog részvételi akciókutatás egyik résztvevőjétől származik. [vissza]
11 Ez a modell erősen kötődik az afroamerikai polgárjogi mozgalom egy méltatlanul háttérbe szorult, de annál jelentősebb női szervezőjéhez, Ella Bakerhez. Baker nagy szerepet játszott a polgárjogi mozgalom aktivistáinak szervezésében, és az ezt a folyamatot támogató, a feketék aktív állampolgárságát katalizáló felnőttképző intézetben, a Highlander Folks Schoolban is gyakran megfordult előadóként. [vissza]
12 Ld. többek között Győri Péter-Maróthy Márta (2008): Merre tovább? Egy nemzeti hajléktalanügyi stratégia lehetséges keretei. Budapest: Pro Domo Füzetek; Hegedüs József-Eszenyi Orsolya-Somogyi Eszter-Teller Nóra (2009): Lakhatási szükségletek Magyarországon. Budapest: Városkutatás Kft. Online; Hegedüs József-Somogyi Eszter (2013): Szociális Lakásügynökségek (SZOL). Koncepció-előkészítő, vitaanyag. Városkutatás Kft. Online; Kovács Vera (2014): Első a lakhatás, utána minden könnyebb. HVG (jan.). Online; Misetics Bálint (2013): Javaslatok egy egalitáriánus lakáspolitikai reform fő irányaira: politikai és szakpolitikai vázlat. Esély, (1.), 39-73.; A Város Mindenkié javaslatai az önkormányzat, magánszemély vagy befektető tulajdonában lévő üres ingatlanok hasznosítására (2013). Online. [vissza]
IRODALOM:
Baptist, Willie és Jan Rehmann (2011): Interview with Willie Baptist (III): King’s Poor People’s Campaign, “Operation Cereal Bowl,” and Labor Struggles at the Steel Plant. In: Pedagogy of the Poor. Building the Movement to End Poverty. New York: Teachers College, Columbia University, 69-83.
Elliott, Aprele (1996): Ella Baker: Free agent in the civil rights movement. Journal of Black Studies, Vol. 26 (May), 593-603.
Freeman, Jo (1972-73): The tyranny of structurelessness. Berkeley Journal of Sociology, (17.), 151-165. http://www.jofreeman.com/joreen/tyranny.htm
Ganz, Marshall (2007): Hillel’s questions: A call for leadership. Sh’ma (Jan.) http://shma.com/2007/01/hillels-questions-a-call-for-leadership/
Heifetz, Ronald A. (1994): Leadership Without Easy Answers. Cambridge, MA: The Belknap Press of Harvard University Press.
Kivel, Paul (2009): Social service or social change? In: The Revolution Will Not Be Funded: Beyond the Non-Profit Industrial Complex. Ed.: INCITE! Women of Color Against Violence, 129-149. http://www.wholecommunities.org/pdf/privilege/socialchange.pdf
McKnight, John (1991): Services are Bad for People. You’re either a citizen or a client. Organizing, Spring/Summer 1991, 41-44. http://oaklandcommunitybuilders.pbworks.com/f/Services+are+Bad+for+People.pdf
McNeil, Larry B. (1995): The soft arts of organizing. Social Policy, 26 (2.), 16-22. http://isites.harvard.edu/fs/docs/icb.topic177770.files/E_macneil1995pp17-22.pdf
Peták Péter-Sebály Bernadett-Varga Máté-Vojtonovszki Bálint (2014): Közösségszervezés hazai pályán. Közösségi munka kisebbségben, a társadalom perifériáján élőkkel. Civil Szemle, (2.), 105-128. http://www.civilszemle.hu/downloads/Civil_Szemle_2014_2_web.pdf
Poo, Ai-jen (2010): Organizing with Love: Lessons from the New York Domestic Workers Bill of Rights Campaign. Left Turn. December 1, 2010. http://www.cew.umich.edu/sites/default/files/Organizingwithlove--FullReport-Cover_0.pdf
Stall, Susan és Randy Stoecker (1998): Community organizing or organizing community? Gender and the crafts of empowerment. Gender and Society, 12 (Dec), 729-756.
Sebály Bernadett (2012): Közösségszervezés nagyüzemben. Parola (4.), 21-23. http://www.melyszegenyseg.hu/dokumentumok/dokumentumtar_tartalma/Parola_2012_4.pdf
Udvarhelyi Éva Tessza (2014): Az igazság az utcán hever. Válaszok a magyarországi lakhatási válságra. Budapest: Napvilág Kiadó.
Udvarhelyi Éva Tessza (2013): Mindannyian politikusok vagyunk. NIOK vitatér, (ápr.), http://vita.nonprofit.hu/?p=784
George Grosz: A gyárigazgató
Ez az esős, szomorú, hirtelen hűvössé lett szeptember napok óta olyan a számomra, mintha a kíméletlen november húzna, vonszolna bele a reménytelen télbe. Egy órája sincs, hogy eláztam, a cipőmbe pedig belefolyt a víz. Most meg azon gondolkodom: mikor és miként szárítom meg magam.
És akkor eszembe jutott a spanyol király, I. Juan Carlos. Mintegy két évtizede, a madridi zsinagógában elmondott híres beszédét közvetítette a Magyar Televízió. Feleségemmel mi is megnéztük. Rögtön tudtam, hogy szavaival örökké tartó napfényt lopott a szívembe. A remény, a bizakodás melegét.
Azt mondta János Károly király, hogy végre, ötszáz évvel a megalázó, becstelen kiűzetést (exactio) követően, eljött az idő, amikor Spanyolország bocsánatot kér a zsidóságtól. Azoktól a szefárd zsidóktól (és utódaiktól), akiket 1492-ben és utána kikeresztelkedésre kényszerítettek, ezzel morális tartásukban megroppantottak. Ők voltak a marannusok. (Megalázó, szégyenteli név; disznólábat jelent.) Aki pedig erre, a vallás-elhagyásra nem volt hajlandó, azt elűzték az országból, illetve az Inkvizíció általi kínhalálra ítéltettek.
De ezzel a spanyol trón birtokosa még nem mondott el mindent. Mert hozzátette, hogy mindazok nevében, akik a gyászos idők okozói voltak, a mostani generációk – a bűnbocsánat reményében, a régi testvériség és összetartozás szellemében – szélesre tárják Spanyolország kapuit. A szefárdi, ladinó kultúrájú zsidók revertantur, jöjjenek haza!
Azóta Madridban és más városokban külön intézményeket hoztak létre azzal a céllal, hogy a világból megtérni vágyó zsidókat visszahozzák, állampolgársági ügyeiket intézzék. A király és a spanyol nép szeretné, ha az elkergetettek ma élő utódai megbocsátanának.
És néhány éve jött egy meghívó a Mazsihisz székházából, amely szerint Budapestre érkezett a Szefárd Bizottság főtitkára és az állampolgársági ügyek bécsi irodavezetője, aki szeretné ismertetni a magyar sajtóval és a közélet képviselőivel Juan Carlos nagyszabású programját.
Jóllehet, az eseményre újságíróként hívtak meg, de mert származásom okán van némi közöm a spanyol világhoz, gondoltam, kidugom a fejemet a homokból.
Anyai nagyanyám és lényegében az ő teljes családja spanyol zsidó eredetű volt. Nyelvében ladinó, megjelölésük szerint szefárdok. De Európának azon részén, ahová az elűzetés után jutottak, az évszázadok alatt meglehetősen elmosódtak a gyökerek szerinti választóvonalak. A Balkánon a fegyveres hatalom eredendően török volt, ahol szultáni engedéllyel befogadták a Spanyolországból kiűzött hithű zsidókat. Ők pedig a Duna mentén, a bolgár, a román és szerb népek között, meg sem kísérelték, hogy ne eredetük szerint határozzák meg magukat.
Családi nevünk – feltételezésem szerint – Hoydusco volt, ami „édes mai napot” jelentett. Beszédes kifejezés; a héber jom tov (jó nap) lehet hozzá hasonló. Csakhogy a szerb közegben romlott, asszimilálódott a név, és a nem érthető „Hoydusco”-ból csakhamar „Hajduska” lett. Talán egy káposzta-féle, konyhakerti növény megnevezése.
Nagymamám, Hajduska Paula a család tízedik gyermeke volt. A hivatásos házasságkötők korában egy férj becserkészése nem volt könnyű. A legfőbb szempont az illető zsidósága volt. Nagyapám ugyan askenázként bukkant fel a láthatáron, ráadásul az osztrák-magyar déli határfolyó magyar oldaláról, Tótkomlósról, viszont, még nevében is, ízig-vérig kohanita.
A frigyen, a különbségek ellenére, áldás volt: három kislányuk született. Stefi, Rózsi, Piri.
Akkoriban még kötelező volt az a hagyomány, hogy a gyerekek az év bizonyos heteit, hónapjait a rokonoknál töltsék. Tanuljanak más szokást, illemet, nyelveket, lássanak világot. Így édesanyám, túl a folyón a magyar Pancsován, aztán a vele szembeni szerbiai Belgrádban élt és nevelkedett egy-egy időszakon át. Megismerhetett ott rokonságot, főleg szőnyeges kereskedőket, csempészeket, fuvarosokat.
Merthogy Hajduska Bernát nagybácsi szőnyeges volt. A gyerekek éppúgy, mint a közösségben mindenki, tudott, beszélt ladinóul, ennél fogva spanyolul és portugálul is.
A nagybácsik–nagynénik között akadt egy szédületes személy, akit a végzete híres vasúti tolvajjá tett. A szőnyegesek családjától nem állt távol a linkóciság, mert a kárpitokat közel tíz valóságos és virtuális határon át voltak kénytelenek elhozni Perzsiából, Török- és Görögországon át elvinni egészen Bécsig. Ahonnan lovas szekereken, tutajokon csempészték tovább Német- és Olaszországba, miközben katonákat, vámosokat, hivatalnokokat vesztegettek meg, persze titokban, a törvényeket jócskán megkerülve.
Anyám unokatestvérei tehát több nyelven beszéltek, és sokat láttak, tapasztaltak. A hölgyek zongoráztak, táncoltak, énekeltek is.
Hát Istenem, az egyik nagybácsi vasúti tolvaj lett. Történt, hogy 1944 elején éppen Magyarországra kellett átszöknie. Ezen ne csodálkozzunk: zsandárok, fogdmegek üldözték. A Hajduskák–Hoyduscók azonban nemzedékek óta minden vasutat, hidat, átkelőt ismertek, rengeteg csempészről tudtak.
Amikor azonban a délvidéki rokon megérkezett, rögtön „bejátszotta magát” a tótkomlósi gettóba, sőt, onnan a deportáló vagonba. És nővérével, az én nagymamámmal, meg velünk együtt, megérkezett Bergen–Belsenbe. Ahol összebarátkozott az odahurcolt holland, tehát szefárd foglyokkal. Végül is ott, velük pusztult el.
A varázslatosan szép Boriska, még Belgrádban, követségi tolmácsként, megúszta a horvátok ottani gyilkos támadását, szüleit viszont nem is zsidóként ölték meg az Avala-hegyen, hanem magyarként. A gyászoló lányt egy portugál diplomata feleségül vette, kiküldte Lisszabonba, de mielőtt még utána mehetett volna, a katolikus anyós túladott rajta. A katonai zárlat miatti utolsó Atlanti-óceáni hajóval Brazíliába küldte, ahol Boriska hozzáment egy neves osztrák menekült karmesterhez, bizonyos Holländerhez.
A pancsovai és a belgrádi házban anyámat is beavatták a szőnyegek varázslatos titkaiba. Millió tárgyi ismeretet, tudást kellett magába szívnia. Mindent tudott a gyapjúszálak kikészítéséről, a festésről, a különféle stílusok, minták, a csomózások rendjéről, egyszóval, a szőnyegművészetről…
Mindemellett a szakma egyik fontos parancsa így szólt: beszélj ladinóul! Anyám ezt, sajnos, elmulasztotta. Magyarországi környezete – a szlovák és a magyar mellett jiddisül is beszélt – ezt már nem engedte meg. Pedig ez a különös nyelv útlevelet adhatott volna neki a mediterráneum minden vidékére, az Atlanti-óceántól Törökországig.
Az én drága, spanyol zsidó őseim tehát ötszáz éve megérkeztek a török Balkánra. Mindenesetre megőrizték tradícióikat, belső életük szervezettségét. Pontosan tudták, hogy a vallás keretei védik őket, és ez növeli a megmaradás esélyeit.
Tanultak, megtartották a parancsolatokat, tudták a szakmák, a készségek őrzésének fegyelmét, és ismerték az emberi természet ambivalenciáit. Erősek voltak, mert túlélték az arab uralom világát, az inkvizíciót. Ferdinánd és Izabella kíméletlen zsidóüldözését, a menekülés és a beilleszkedés valamennyi kínját. De azt nem tudhatták, hogy utódaik idején a hitleri Németország megtámadja Szerbiát (is), az ő lakhelyüket, és megölik őket.
Anyámat a magyar állam, két gyerekével, két nagymamával 1944. június legelején deportálta Ausztriába, majd Németországba. (Apám, a munkaszolgálat után, szintén oda került.) A család két szefárd tagját Bergen–Belsenben megölték. Így a mi spanyol vonatkozásunk itt véget ért. Legyen áldás az emlékükön!
De mégsem, csak így, egyszerűen! Mert aztán elhangzott János Károly spanyol király nagy hatású beszéde, bocsánatkérő üzenete. Hogyha kérvényezem – derült ki a szövegből –, Spanyolország esetleg visszafogadna.
Nosza, próbáljuk meg, gondoltam…
Felhívtam annak az estének a tolmácsát, aki a bécsi diplomata vezetésével levezényelte a madridi minisztérium által rendezett pesti sajtófogadást. A Toledo, Granada, Malaga, Sevilla zsidó emlékeiről szóló kisfilm levetítése után, a szünetben bemutatkozhattam. A külügyi hivatal munkatársa közölte: egy hónap múlva újra Budapesten lesz, és akkor szívesen találkozna velem.
Elmondta még: az ibériai szefárd múlt megőrzését szorgalmazó iroda rövidesen körutat szervez Spanyolország déli részein. Amennyiben vállalom az odautazás költségeit, készséggel beírják nevünket a jelentkezők közé. Ha pedig a kormány ajánlata érdekel bennünket, gyűjtsek össze minden iratot, dokumentumot, s ezt ő hivatalosan továbbítja a megfelelő helyre. És várjam a telefonját…
Elmentem a Zsidó Múzeum Wesselényi utcai családfakutató szolgálatába is. Pancsovai és belgrádi rokonaimról próbáltam valami használhatót kideríteni.
Nem sikerült. A térségben annyi háború volt, és annyi politikai, társadalmi fordulat történt, hogy a régi tudományos kapcsolatok, hivatalos levelezések lényegében megszakadtak, s ezek – belátható ideig – aligha állnak helyre.
Mentő ötletem támadt. Akkoriban írtam Artúr című regényemet. Főhőse az a zsidó fiatalember, akit 1942-ben, a Szegedi Orvostudományi Egyetemről egyenesen Bor kő- és ércbányáiba vittek munkaszolgálatra. És amikor a jugoszláv partizánok felszabadították, ő ott maradt közöttük.
A leendő orvos, az események forgatagában, Tito vezérkarába került, s ott a marsall pszichiátriai gyógyítója lett; mellesleg, az idők folyamán, személyes barátja is. A háború után, a Rákosi-években aztán hosszú időre lecsukták.
Szóval, néhány kiegészítő irodalmi adatért felkerestem Szerbia budapesti nagykövetségét. Szerencsém volt, a sajtóosztályra irányítottak.
Itt az ügyemmel az egyik diplomata foglalkozott, történetesen hajdani újságíró, a vajdasági magyar nyelvű napilap régi szerkesztője.
Ő mesélte el nekem, hogy nemrég egy horvátországi szerző nagyon mélyen beleásta magát Joszip Broz Tito életrajzába. Kiderítette: a szovjet titkosszolgálat, még a polgárháború alatt, a rendkívüli fizikai hasonlatosság miatt, felépítette azt az egyébként lengyel születésű, de német származású katonatisztet, akit Titóvá varázsoltak át. Ezt az illetőt végül az akkor még illegális jugoszláv kommunista párt élére állították. A kolosszális titkot még a Sztálinnal kirobbant ádáz konfliktus idején sem leplezték le. Hogy mi történt az eredeti Titóval, azt nem tudjuk, de a marsall édes testvére egyébként Magyarországon élt, akivel a győri megyei lapba Keresztényi Nándor (régi kollegám), akkor fiatal újságíró, pontosan 1956 eseménydús napjaiban készített nagy interjút.
A diplomata által említett horvát szerzőtől tudható, hogy Tito szónoklatait később hangszalagról nyelvészek analizálták, s megállapították, hogy a jugoszláv pártvezető hangsúlya, hanglejtése nem horvát, nem szerb-horvát, nem orosz (ahol hadifogoly, később forradalmár volt), nem is német vagy osztrák, ahol katonaként szolgált; inkább lengyel, amelynek nyelvi közegében született és nevelkedett.
Később, amikor már nemcsak mint jugoszláv államvezető, Londonban részt vett egy hosszú díszvacsorán (talán mint a harmadik világ tekintélyes személyisége), a legjobb szakértők elemezték a róla készült filmfelvételeket. Ezt azután kiegészítették az angol királynő elismerő megjegyzésével, miszerint a marsall tökéletesen viselkedett, hibátlanul használta az evőeszközöket, a poharakat, holott az ilyen finomságokat nem lehet megtanulni, ezzel születni kell. Márpedig Joszip Broz egyszerű horvát családba született, ahol ilyen rutinra aligha lehetett szert tenni…
A történettel és a szerb diplomata személyével összeismertettem Siklósi Szilveszter filmrendező barátomat, aki éppen húsz éve forgatta le Az igazi Mao című kitűnő filmjét. A mű forgatókönyvét Szekér András írta. Ez a fiktív, kissé abszurd megoldású mozi nagy nemzetközi karriert futott be. Az alkotást most választották be a 20. század legjobb dokumentumfilmjei közé. Gondoltam, nem érdektelen, ha Siklósi megismeri a Titóról szóló hasonlóan kacifántos mese fordulatait. Pénzt, persze, nem kapott. Igaz is, kit érdekel manapság Tito?
Ahogy az én rokoni cselekvéseim lassan ellanyhultak, a spanyol király álmának megvalósulása a szefárd zsidók visszatelepítéséről ugyancsak akadozni látszik. Jött a válság, most meg itt vannak a különféle nemzetközi konfliktusok, és itt vagyunk mi…
Azért futottam még pár fáradt kört, miközben igyekeztem magammal is tisztázni identitásomat. Mindenesetre a régi és az új héber nyelvben a szefárd szó egyszerűen spanyolt jelent. A Római Birodalomba került zsidók alkották meg a maguk német–askenáz közösségeit, amelyek aztán a jiddis nyelvet használták. Izrael állama – a nyelv vonatkozásában, a keleti (mizrahi) kiejtést és vallási hagyományt választotta. A szefárd világ szellemi kincsei végül is a keleti örökség gyűjteményébe kerültek.
Izrael minden zsidót vár és befogad. Ezt – a holokauszt pusztítása után – több mint erkölcsi kötelezettsége megtennie. Mondhatni: ezzel – kvázi – isteni parancsolatot valósít meg. A nyugati demokráciák szabadságeszméje pedig tiszteletben tartja az egyén döntéseit. Ha valaki Izraelben kívánja folytatni máshol megkezdett életét, ám tegye.
Első János Károly és Zsófia királyné, de most már utóduk, VI. Fülöp, az új uralkodó is, nem álltak el fényes gesztusuktól. A kimondott szó törvénnyé lett. Jó tudni, érezni, hogy akad még egy romantikus zuga a Földnek, ahol a megtörtént dolgokat vissza lehet csinálni, fehérre festhető a fekete, s talán jóvátehető a rossz.
Lényegében hasonlót tett Németország is, amikor anyagi és erkölcsi jóvátételt adott a haláltáborokba elhurcolt, meggyilkolt és a vagyonuktól megfosztott zsidóknak és örököseiknek.
A gesztus tisztessége és eleganciája természetesen tanít, él és tovább hat. Lám, példát is mutat.
És én sem hagyom abba! Éppen most hívott fel egy jó barátom, hogy leánytestvére, aki a régi Jugoszláviába ment férjhez, ígért nekem némi segítséget, kapcsolatot a pancsovai–belgrádi városvezetéshez: megtudható-e bármi adat, fellelhető-e nyom, anyakönyvi kivonat a hajdani spanyol-zsidó Hajduskákról? Hátha kaphatok valamilyen használható információt, hírt róluk? .
Azért marad egyetlen személyes emlékem. 1987 júliusában Budapesten járt a spanyol király, és hitvese, a görög-dán hercegnőként született bájos Vaszílisza Szofia tisz Iszpaniasz (Sofia de Grecia y Dinamarca). Én magam újságíróként tiszteleghettem a Magas Házaspár előtt a Várban, a Püspöki Palota dísztermében, a Segítő Jobb Alapítvány rendezvényén. Ennyi volt… Egy fénykép őrzi a szép emléket.
EXACTO. Igaz, akkor még nem volt meg a kiűzés utáni visszafogadás törvénye. A bocsánatkérés is csak később hangzott el.
Tehát nem történt más, csak egy protokolláris, kettős kézfogás…
De sebaj: legalább erre emlékezhetek…
A háború már régóta, 1939 őszétől dúlt Európában. Hitler hatalmas területet hódított meg, Nyugat- és Észak- Európa nagy része már német uralom alatt állt, s a náci hadak most a Szovjetunió megszállására, haderejének szétmorzsolására koncentrálták fő erőiket. 1941. június 22-én, tehát egyéves koromban a hitleri Németország a Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerződést megszegve, hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót. Szövetségesei között – Olaszország, Finnország, Románia majd Bulgária mellett – ott volt Magyarország is. A szovjet nép élet-halál harcot vívott a fasiszta erők ellen. Kezdetét vette a Nagy Honvédő Háború.
Egy évvel később, 1942 nyarán az agresszorok megcélozták a Kaukázust is, amely önmagában is igen zsíros falatnak ígérkezett: az olajmezők, a termékeny gabonavidékek, a volgai vízi út igazán csábítóak voltak. Amikor a náci seregek már a Kaukázusba nyomultak, apám behívót kapott a Vörös Hadseregbe. Zászlóalja Novocserkasszkban állomásozott, és ott munkaszolgálatra osztották be: tankelhárító árkot ástak, meg hasonló munkát végeztek. Hamarosan leszerelték apámat egészségi állapota miatt, s így visszatért hozzánk Pjatyigorszkba, a gyógyvizeiről híres észak-kaukázusi orosz városba. A Kaukázus németek általi elfoglalása pedig folytatódott.
A reguláris szovjet hadsereg mellett népfelkelő hadosztályok alakultak, és a megszállt területeken partizánmozgalom indult. Amint megalakultak a környéken az első ilyen alakulatok, apám, az ekkor már 44 éves magyar emigráns, rögtön jelentkezett, s be is lépett az „opolcsényije”-be, amely félkatonai és félig partizán-tevékenységgel támogatta a Vörös Hadsereg harcait, és védte a civil lakosságot. Feladata volt például kisebb ellenséges harckocsik és repülők megsemmisítése, katonai létesítmények őrzése. Apámat kiképezték, és beosztották különféle szolgálatra.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Pjatyigorszk sem kerülheti el a náci megszállást, megkezdődött a város tervszerű kiürítése. Ez egyaránt jelentette az ipar és az emberek evakuálását. Pontosabban az embereké csupán annyiban volt tervszerű, hogy a lakosságot a város elhagyására szólították fel. De hogy ki hova, merre menjen, mit kezdjen az életével, az egzisztenciájával – az már egyéni gond volt. Mindenki próbáljon elmenekülni – javasolták – ahogyan tud, a nácik elől, a háború pokla elől.
Ekkortájt kezdődött a Nagy Honvédő Háború kimenetelét végül eldöntő, legalábbis a fordulópontot jelentő sztálingrádi csata. Persze ez nem éppen a megszokott értelemben vett csata volt, hiszen több mint félévig tartott, 1942 júliusától 1943 februárjáig. Méreteiről, az iszonyatos, emberfeletti küzdelemről és a mámorosan arató Halálról nem az én feladatom írni.
Egyébként már a sztálingrádi csata befejeződését megelőzően – 1943 januárjában – a Vörös Hadsereg felszabadította Észak-Kaukázust. De hol voltunk mi már addigra?!
Alig múltam kétéves, amikor el kellett hagynunk szülővárosomat – ahova sajnos sohasem tértem vissza többé –, és irány az Ismeretlen!
Egy dolog nyilvánvaló volt: keleti irányba kell menekülnünk, minél messzebbre a háború helyszíneitől. De mégis hova? Valamiért úgy döntöttek a szüleim, hogy talán Kazahsztánba, Alma-Atába kellene mennünk. Az elég messze van a háborús területtől, és mégis egy köztársaság fővárosa. Ott majd csak találunk valami letelepedési lehetőséget. De hogyan? Közlekedés lényegében nem volt. Gyalogosan induljon a több ezer kilométeres útra egy 44 éves, fél tüdővel élő, agyvérzést szenvedett, legyengült állapotban lévő férfi egy fekvőbeteg asszonnyal és egy kétéves, ugyancsak beteges kislánnyal? Hogy érthetőbb legyen a helyzet képtelensége: Alma-Ata nagyjából kétszer olyan távolságra van Pjatyigorszktól, mint Moszkva Budapesttől (ez utóbbi kb. 1800 km). Átkelni hegyeken, sivatagokon, a Kaszpi-tengeren, az Aral-tavon, folyókon, városokon, falvakon, úttalan utakon…
Márpedig pontosan ez történt. Egyszerűen nem volt más lehetőség. El kellett indulni keletre, a közép-ázsiai országrész felé. Az utakon mindenütt menekülők tömegei vonultak, hasonló okból, szintén célállomást keresve. A gyaloglás nálunk többnyire úgy történt, hogy apám felkapott engem és a csomagok egy részét, majd egy bizonyos távolságot megtéve letett. Aztán visszament anyámért és a többi csomagért, s eltámogatta őt oda, ahol én várakoztam, lerakva a csomagokat is. Majd ugyanez ismétlődött. Néha jött egy katonai teherautó, felvett bennünket a platóra, s elvitt egy darabon. Aztán újra jött a gyaloglás, egészen addig, amíg a fáradtságtól jóformán összeestünk. Ott aludtunk, ahol éppen voltunk, sokszor a puszta földön. S hogy közben mit ettünk? Nehéz lenne visszaemlékezni, de alig valamit. Mindenesetre így jutottunk el a Kaszpi-tenger partján elhelyezkedő dagesztáni Mahacskalába. Tízezrével tanyáztak ott, a kikötő melletti homokon a menekülők, hajóra várva. Amikor megérkezett a hajó, az emberek megrohanták, de csak egy kis részük férhetett fel, ezért közölték, hogy elsősorban az asszonyokat és a gyerekeket viszik. Anyámat és engem felvettek a hajóra, de apámat visszalökték. Apu kétségbeesetten, ordítva kapaszkodott, mászott a puszta hajótesten fölfelé. Végül megszánták, és felhúzták a fedélzetre.
Később az újságból tudták meg szüleim: néhány nappal ezután a nácik tönkre bombázták a kikötőt. Akik ott maradtak, elpusztultak.
Eljutottunk Bakuig, s ott valahogy felkerültünk egy másik hajóra. Emlékszem, hogy szüleim lelkendezve kiáltották:
– Nézd, Szvetocska, ez Baku! Ott vannak az olajkutak. Nemigen értettem lelkesedésüket. Semmi szépet nem láttam ott. Csak a nagy, feketés szörnyeket – az olajkutakat – nem messze a kikötőtől.
A hajó átvitt bennünket a Kaszpi-tenger túloldalára. Ez már kellemesebb emlékként él bennem. A sok megpróbáltatás után egy hatalmas tengerjáró hajón ringatóztunk. A matrózok énekeltek, táncoltak a fedélzeten. A tangóharmonika hangjait boldogan hallgattam, muzikális kisgyerek voltam.
Emlékszem a víz különös, titokzatos, sötétzöld színére, egy helyen pedig rengeteg döglött hal úszott a tetején. Talán bomba pottyant le arrafelé.
Persze én lettem a tengerészek kedvence. Kétéves, nagy, kék szemű, fényes fekete hajú baba voltam. S hogy felvágták a nyelvemet! Mindenről véleményem volt, minden kérdésre válaszolni tudtam. Az egyik matróz megkérdezte például:
– Mondd csak, Szvetocska, tudod-e, honnan esik az eső?
– Tudom hát! – vágtam rá habozás nélkül.
– Hát akkor halljam. Honnan?
– A Holdból! – mondtam határozottan.
Óriási sikerem volt ezzel. Jól megnevettettem a társaságot. Persze én is kérdeztem mindenfélét, ők meg ölelgettek, kézről kézre adva engem.
Szilárdan elhatároztam: ha nagy leszek, tengerész leszek. Sok éven át ragaszkodtam ehhez az elgondoláshoz, és cseppet sem zavart, hogy ez nem éppen női foglalkozás.
A Kaszpi-tengeren áthajózva Közép-Ázsiában voltunk tehát, ahol már nem kellett bombázástól, háborús ütközetektől tartani.
Egy türkmén városkához érkeztünk valahogy, ahonnan vonaton utaztunk Taskentig, Üzbegisztán fővárosáig. Persze ne gondoljon senki luxus-utazásra. Vonatra szállás előtt bőven volt részünk gyaloglásban, sivatagi viszonyok között. Emlékszem a különös, fodrozódó homokos tájra, a hőségre és a végtelen kimerültségre, meg anyám magyarázatára: ha itt a homokba tesznek egy tojást, az percek alatt megfő.
Aztán megérkeztünk Taskentbe.
Ott telepedtünk le, a sínek mellett. Ott aludtunk és töltöttünk el több napot a földön, egy pléden ücsörögve. Lerongyolódva, éhesen és elcsigázottan vártunk egy vonatra, de valójában a szüleimnek fogalmuk nem volt, hogy most mi legyen. Tovább, Alma-Atába? Hogyan, mikor jutunk el oda? És mennyivel jobb hely az, mint mondjuk Taskent vagy más városok? Ott, az állomáson ismerkedtünk meg egy leningrádi mérnökkel és orvos feleségével. Mondták, hogy ők Urgencsbe tartanak, ahol az asszony orvosként fog dolgozni. Javasolták, menjünk velük.
Urgencsnek ugyan hírét sem hallották a szüleim, de hát olyan mindegy volt, hová megyünk. Csak legyünk távol a bombázásoktól, és telepedhessünk le végre valahol. Visszaindultunk tehát vonattal az Amu-Darja folyóhoz, amely nagyjából félúton van Taskent és a Kaszpi-tenger között, körülbelül 800 kilométerre Taskenttől.
1914. június 28-án egy 19 éves szerb fiú agyonlőtte Ferenc Ferdinándot, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, aki egy bosznia-hercegovinai hadgyakorlat megtekintésére utazott Szarajevóba. Erről a Bosznia-Hercegovináról azt kell tudnunk, hogy a 15. század végétől 1878-ig a török birodalomhoz tartozott, s lakói pravoszláv szerbek, római katolikus horvátok és muzulmán bosnyákok voltak. A törökök kiűzése után az európai hatalmak berlini kongresszusa az országot 30 évre az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alá helyezte. Ezt csak az itteni nép fegyveres ellenállását leverve lehetett érvényesíteni, a határidő letelte után, 1908-ban pedig a Monarchia kormányzata egyszerűen bekebelezte a területet. A hadgyakorlat is provokatív szerbellenes erőfitogtatás volt.
A trónörökös halálát a magyar uralkodó osztályok akár kedvező fordulatnak is tekinthették volna. Ferenc Ferdinándról ugyanis köztudott volt, hogy egy olyan Habsburg birodalom álmát dédelgeti magában, amelyhez Románia is csatlakozik (s ennek fejében megkapja Erdélyt), továbbá Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Dalmácia egyesítésével egy délszláv állam (amely szintén a Magyar Királyság déli részének elcsatolását jelentette volna).
A merénylet önmagában semmiféle háborúra nem adott okot. (Amikor pl. négy évvel korábban egy Genfben élő olasz anarchista leszúrta Erzsébet királynét, Ferenc József feleségét, senki nem gondolt arra, hogy emiatt hadat kellene üzenni Svájcnak.) A bécsi udvar azonban régóta arra készült, hogy csapást mér a balkáni törekvéseit gátló Szerbiára, s ezért július 28-án – mondvacsinált ürüggyel és Tisza István magyar miniszterelnök ellenkezését leküzdve – hadat üzent a szerbeknek. A szerbekkel szövetséges oroszok mozgósítást rendeltek el, mire a Monarchiával szövetkezett németek hadat üzentek nekik és a velük szövetséges franciáknak is; kitört az I. világháború. A négy esztendős öldöklés 15 millió életet követelt, de ennél is tetemesebb, 50 milliónyira becsült volt az 1918–19-es, „spanyolnáthának” nevezett influenzajárvány halálos áldozatainak száma. Ezt az USA kiképzőtáboraiból hurcolták át Európába az amerikai csapatok, s a lövészárkoknál is gyilkosabban pusztította a hátországok háborúban kiéheztetett, legyengült civil lakosságát.
E szörnyűség kirobbantása természetesen nem néhány buta arisztokrata, hataloméhes politikus és harcias tábornok műve volt, hanem a tőkés osztályoké; ahogyan ezt Jean Jaurès már akkoriban világosan megfogalmazta: „a kapitalizmus magában hordozza a háborút, mint a felhő a vihart”. A nagytőke pontosan tudta, hogy minél vadabb egy háború, annál hatalmasabb a profitja, és a középvállalkozások tulajdonosai előtt sem volt titok, hogy a hadiszállítás, lánckereskedelem, feketézés kitárja előttük a hadimilliomosok sorába való felemelkedés kapuit. Magyarországon már 1915 tavaszán országos botrányt okozott, hogy papírtalpú bakancsokat sóztak a hadsereg nyakába.
A háborús propaganda két-három hónapos, nyárvégi kalandtúrának hirdette a hadmozdulatokat; „mire lehullnak a falevelek, már otthon lesztek”, mondták a katonáknak. S azok mámorosan dalolva vonatoztak a frontokra. A lelkesedés a szociáldemokratákat, baloldaliakat és vezetőiket is magával sodorta, s ha valaki kitartott eszméi mellett, könnyen úgy járhatott, mint a kávéházi asztal mellett meggyilkolt Jaurès.
Nem kis kockázatot vállalt hát Ady, amikor a háború kitörésére nyomban az Ésaiás könyvének margójára című prózaköltemény apokaliptikus víziójával válaszolt, előre jelezve a katasztrófát: „Vigyázók, hiába vigyáztok, óh, jaj, vigyázók hiába vigyázunk”. 1915 januárjában írt, Levél helyett Gogának című cikkében pedig azt is oda merte vágni: „De nekem fáj a szerb komitácsi (népfelkelő, Sz. I.) szíve is, melybe a Skoda vagy a Weiss Manfréd golyója belehatol”. (E mondatot a hadicenzúra törölte, de Bölöni György megőrizte a kéziratot.) S minden megingás nélkül, haláláig kitartott amellett, hogy bármelyik nemzethez tartozzanak, a halálba kergetett néptömegek pártján áll, s gyűlöli a fegyvergyárosok „véres, szörnyű lakodalmának” „vér-nászában” hejehujázókat. Manapság, amikor az internacionalizmus szó még szitokként is kikopott a használatból, igencsak meglepő lehet, milyen gyakran és milyen öntudatosan hangoztatta Ady: „Vagyok a régi internacionalista magyar”, „mindenki tudhatja, hogy magyar vagyok, és magyarul és emberül a legbecsületesebb internacionalista”.
Az ellentámadás sem késlekedett: Rákosi Jenő főrendiházi tag, a kor nagyhatalmú sajtócézárja 1915 szeptemberétől fél esztendőn át folytatott ellene kritikai hajszát, a katonai cenzorok pedig nagyítóval vizsgálták költeményeit, cikkeit, és könyörtelenül töröltek belőlük mindent, amibe bele tudtak kötni. Kellemetlen szerzővé vált, a Nyugat kivételével kiszorult a sajtóból, s nemcsak régebbi versesköteteinek újranyomását szüntették meg, hanem – míg azelőtt évente publikálhatott új könyvet – négy esztendőn át, 1918-ig nem talált olyan kiadót, amelyik a háború alatt írt költeményeinek gyűjteményét hajlandó lett volna megjelentetni. Ráadásul Kassák Lajos és a Ma köre – huszonéves zseni-önjelöltek – elérkezettnek látták az időt, hogy Adyt a kortárs irodalomból kitessékelve teremtsenek maguknak helyet a Parnasszuson. Azt hirdették, menthetetlenül avítt, fejlődésképtelen, nem tudja követni a jelen száguldó tempóját. Valójában pedig az ő aktivista-dadaista próbálkozásaikkal szemben Ady volt az a költő, aki Krónikás ének 1918-ból című költeményével a kor legkimagaslóbb irodalmi művét megalkotta:
Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyként keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.
Ember hajléki már rég nem épűlnek,
Szívek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
Ha ő szívükben hív érzések fűlnek.
Jaj , hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek,
S mégis idegen pokol lángján sűlnek.
Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek.
Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek
S ijjedt szelídek szökve menekűlnek.
Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
Emberségesek igen megréműlnek,
Ifjak, kik voltak, hoppra megvénűlnek
S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.
Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
Labdázó fiúk halálba merűlnek,
Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek
S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.
S szegény emberek még sem csömörűlnek,
Buták, fáradtak és néha örűlnek,
Szegény emberek mindent kitörűlnek
Emlékükből, mert csak ölnek, ölnek.
Szegény emberek ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békűlnek.
S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.
Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
De az emberek meg nem csömörűlnek.
Az 1918. október végi őszirózsás forradalommal hatalomra jutott köztársaság vezetői – noha betegsége miatt az eseményekben már nemigen tudott részt venni – saját élő klasszikusuknak tekintették, s ennek megfelelően az ekkor alakított Vörösmarty Akadémia elnökévé választották. Nem vakította el azonban Károlyiék illúziója, mely szerint az antant hatalmak tartják magukat a Wilson amerikai elnök által meghirdetett elvhez, amely az etnikai határok betartását ígérte a legyőzött nemzeteknek. Ezt az aggodalmat tükrözte utolsó, november elején írt, Üdvözlet a győzőnek című költeménye:
Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény szép szivünkön,
Ki, íme, száguldani akar.
Baljóslatú, bús nép a magyar.
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyitónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.
Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.
Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
üdvözlet a győzőnek.
Mint tudjuk, a történelem Ady balsejtelmeit igazolta. Clemenceau nem volt internacionalista.
Ady verseit olvasgatva egy spanyol nyelvű kiadás számára (Z-füzetek/158 Endre Ady: Poemas, versiones: David Chericián, Yolanda Ulloa), a kötetben szereplő huszonkét vers közé igen sokat, a könyv felét, az 1918-as A halottak élén című verseskönyvből, a költő utolsó, életében megjelent kötetéből válogattam ki. A különös nyáréjszakára emlékező Ady, aki arról írt, hogy „Csörtettek bátran bátran a senkik/ És meglapult az igaz ember”, az „Egy világot elsüllyesztő” rettenetes éjszaka költője, aki ember maradt az embertelenségben, és aki azt kérdezte: „Ugye azért tartnak a harcok/ S nem változott a világ?”, mintha napjaink kétségbeesett haragjával üzenné: „Minden, amiben hittünk,/ Odavan, odavan, odavan/ És szerencsés/ És boldog, ki csak önmagáért/ Boldogtalan.” (Yolanda Ulloa fordításában: „Todo en lo que hemos creído/ Se perdió, se perdió, se perdió./ Y tiene dicha/ Y suerte quien sólo por si mismo/ Está infeliz.” )
A kötet harmadik oldaláról, a spanyol nyelvű előszó előtt Pór Bertalan Ady arcképe néz ránk, mintha azt mondaná: „A Mában élni a Jövőért,/ Az újnak tenni hitet:/ Valamikor csináltam én ezt?/ Mintha valami baj ért volna,/ Dobása valakinek,/ Homlokomon, éles, nagy kő ért.” Adyval mondjuk: „Hátha mégis baj van a Földön/ És igazak a sebek/ S minden Leendő összeomlott.” És nehéz pillanatokban vele faggatjuk magunkat: „Harcos valómból kiszakadtam?” Aztán vele biztatjuk magunkat: „Jönnie kell új Dózsa Györgynek/ S fog is jönni.”, miközben azt érezzük: „Keresztek az egész Földön.”
Az előszóban Lukács György szavait idézem a magyar tragédiáról, a feudalizmus maradványainak makacs védelméről, Magyarország elszakításáról az új, születőben levő európai demokratikus kultúrától. Lukács Adyt a korszak legnagyobb lírikusának nevezi, mondván, hogy a rettenetes krízis pillanatában minden kortársánál szenvedélyesebben tiltakozott az 1914-ben bekövetkezett új borzalom ellen.
A spanyol nyelvű Ady-kötet költője a Magyar jakobinus dalá-val üzeni a világnak: „Ujjunk begyéből vér serken ki/ Mikor téged tapogatunk,/ Te álmos, segény Magyarország,/ Vajon vagy-e és mink vagyunk?” (David Chericián fordításában: „De la yema de nuestros dedos brota/ La sangre cuando te palpamos, dinos/ Tú, pobre Hungría, Hungría soñolienta,/ ¿ Existes?, y nosotros, ¿existimos?”
Otto Dix: Hadirokkantak
Franz M. Jansen: Moloch (A Háború sorozatból)
J. Nagy László történészi pályájának nagyobb részében az arab világ, azon belül főleg az észak-afrikai Magreb-országok, különösen Algéria történetével foglalkozott. Kutatásainak eredményeit több könyvben, tanulmányban, hazai és nemzetközi konferenciákon tartott előadásban tette közzé. A Magreb-országok 20. századi történetéről írott könyve egységes keretbe foglalva tárgyalja a három észak-afrikai ország, Marokkó, Algéria és Tunézia 20. századi történetét, amelynek fő vonulata a francia gyarmati lét elleni küzdelem. A „magreb”szó az arab nyelvben, mint a könyvből megtudhatja az olvasó, nyugatot jelent, az említett három ország az arab világ legnyugatibb térsége, távol az arab kultúra és vallás központi helyeitől, és közel a nyugati civilizáció központjaihoz. Ez sajátos helyzetet alakított ki a három országban, és közös sorsot eredményezett, noha közöttük is voltak-vannak különbségek, erre a könyv rendszeresen utal.
Mint a címből is kitűnik, a könyv a három ország 20. századi történetéről szól, de a szerző az 1830 körül kezdődő francia gyarmatosítás és a gyarmati helyzet 19. századi megszilárdulásának történetét is fölvázolja. Rámutat a szóban forgó országok helyzetének különbségeire, Marokkó és Tunisz ugyanis protektorátus lett, ami a gyarmati státuszon belül némi formális autonómiát jelentett, hiszen a helyi uralkodót nem űzték el, bár az igazi hatalom a francia főrezidensek kezében volt. Algéria annyiban különbözött a másik két országtól, hogy számára még ez a formális autonómia sem maradt meg, három megyére osztva Franciaország integráns részének tekintették, bár állampolgári jogai csak az ott élő jelentős számú francia lakosságnak voltak.
Ebből a helyzetből következett, hogy az anyaország 1956-ban viszonylag könnyen megadta a politikai függetlenséget Marokkónak és Tunéziának, viszont tűzzel-vassal ragaszkodott Algéria, mint „francia föld” megtartásához. Algériában a francia lakosság nem csupán a gyarmati tisztviselőkre, a katonákra, a földbirtokosokra, a vállalkozókra és kevés számú európai alkalmazottaikra korlátozódott, mint más gyarmatokon. Ezt a milliós létszámú tömeget az említetteken kívül kispolgárok, értelmiségiek, munkások alkották, akiknek eltérő érdekeik voltak, s ezeket az érdekeket különféle politikai szervezetek és szakszervezetek artikulálták.
Az arab lakosság körében sem volt teljes egyetértés az antikolonialista küzdelem és a függetlenség kérdésében. Kialakult egy frankofon értelmiségi réteg, amely a francia kultúra bűvöletében kezdetben nem törekedett a teljes szakításra az anyaországgal, elképzelhetőnek tartott valamiféle együttélést, természetesen a mindenkire kiterjedő egyenjogúság és demokrácia megvalósításával. Ennek a gondolatnak, ugyancsak kezdetben, a francia lakosság körében is voltak támogatói.
A könyv talán legérdekesebb része, amelyben a szerző bemutatja, hogy a különféle eszmei irányzatok híveinek vitájából, küzdelméből hogyan alakult ki és vált meghatározóvá azok tábora, akik számára a függetlenség, és csakis a függetlenség volt az elfogadható megoldás.
A szerző több helyen is foglalkozik a könyvben a kommunista párt szerepével. Algériában az első kommunista sejteket a Francia Kommunista Párt szervezte meg, elsősorban a helyi francia lakosság körében. A kommunisták kezdetben az FKP tagjai voltak, az önálló Algériai Kommunista Párt csak később alakult meg, és szinte mindvégig szorosan együttműködött az FKP-vel. Az AKP kezdetben nem támogatta a függetlenség követelését, az ország jövőjét egy szocializmust építő Franciaországgal szoros szövetségben képzelte el. Ennek 1945-47 között, amikor a kommunisták Franciaországban a legerősebb pártok közé tartoztak, és részt vettek a kormányban, Algériából nézve talán látszott is némi realitása. Amikor 1954. november elsején megkezdődött a fegyveres fölkelés, az AKP azt kalandorságnak minősítette, és elhatárolódott tőle. Bár később ezen az álláspontján változtatott, sőt saját fegyveres erőt is szervezett, már sohasem tudta elnyerni a függetlenségért harcolók bizalmát, miközben elveszítette francia származású tagjainak túlnyomó többségét, még mielőtt a francia lakosság elhagyta volna az országot. A fölkelés győzelme után a hatalmat birtokló FLN (Nemzeti Felszabadítási Front) által alakított kormány a kommunista pártot betiltotta, bár tagjait nem üldözte.
A szerző részletesen bemutatja a gyarmati elnyomás ellen, a függetlenségért vívott fegyveres és politikai küzdelmet, de nem önmagában, hanem francia nemzeti és nemzetközi keretekben. Ír az FLN frakcióinak harcáról, valamint a küzdelmet az országon belül fegyverrel, külföldön pedig, elsősorban a két szomszédos arab országban, Marokkóban és Tunéziában, továbbá az antiimperialista arab világ akkori központjában, Kairóban politikai eszközökkel folytatókról.
A felszabadulásért vívott harc nemcsak Algériát érintette, Franciaországban is olyan politikai erjedést indított el, amely 1958-ban a IV. Köztársaság bukásához, és de Gaulle hatalomra jutásához vezetett. Elemzi azt a folyamatot is, amelynek során az V. Köztársaság vezető politikusai, elsősorban a köztársasági elnökké választott de Gaulle, belátták a további harc értelmetlenségét, és elfogadták Algéria teljes függetlenségét. A szerző végigkíséri, hogy a szorongatott helyzetben lévő gyarmattartó hatalom hogyan hátrált lépésről lépésre, hogyan igyekezett újabb jogok megadásának kilátásba helyezésével lecsendesíteni az elégedetlenséget, de mindig elkésett egy lépéssel, amikor bizonyos jogokat hajlandó lett volna megadni, – például a francia állampolgárságot a bennszülött lakosság egészének –, a követelések már túlléptek rajta.
Az algériai függetlenségi küzdelemnek sokféle nemzetközi összefüggése volt. A könyvben olvashatunk arról is, hogy milyen szerepet játszott benne az Amerikai Egyesült Államok, a Szovjetunió, több arab ország, elsősorban a Nasszer vezette Egyiptom. Egy kis szerepe Magyarországnak is volt ebben, hiszen más szocialista országokhoz hasonlóan humanitárius segéllyel támogatta az algériai nép függetlenségi harcát, 1954–55-ben pedig egy ideig innen sugározta adását a Nemzeti Felszabadítási Front rádiója.
A könyv, noha nagy része a felszabadulásért vívott küzdelemről szól, nem fejeződik be Algéria 1962-ben elnyert függetlenségének deklarálásával. A szerző ír az új államok megszervezésének, útkeresésének, és útjaik bizonyos mérvű elválásának történetéről is. Marokkó maradt a legtradicionálisabb arab ország, megőrizve a monarchiát. Tunéziában gazdaságilag liberális, politikailag erősen központosított egypártrendszer alakult ki, az ország az arab világ egyik „legeurópaibb” állama lett. Algériában olykor fegyveres konfliktussá fajult belső küzdelemben formálódott ki egy sajátos arab „szocialista” rendszer, amelynek azonban szinte polgárháborús viszonyok között meg kellett küzdenie az iszlám fundamentalizmussal és a gazdasági bajokkal.
J. Nagy László könyve a világpolitikai kérdések iránt érdeklődő laikus olvasónak is érdekes olvasmány. Nemcsak történelmi ismereteit gyarapítja, de hozzásegíti az „arab tavasz” és következményei, valamint a napjainkban történő tragikus események, a terrorizmus erősödése és az ellene vívott harc jelentőségének jobb megértéséhez. (JatePress Szeged 2014)
Különös története van ennek a könyvnek, mint ahogy a verseknek is Marafkó László munkásságában. Talán csak véletlen, hogy most elsősorban nem költőként, hanem prózaíróként és esszéistaként ismerik őt a kortárs irodalmat figyelemmel kísérő olvasók. Mint maga említi a Holnapoló borítóján olvasható bemutatkozásában, pályáját versírással kezdte, és a hetvenes évek közepén jó esélye volt rá, hogy az első könyve verseskötet legyen. Szerkesztőjének, Kormos Istvánnak a halála után azonban „elvetélt a kötetremény”, a folytatásban pedig, talán részben a csalódás miatt, versek helyett regények, novellák, esszék születtek a műhelyében.
A líra csak évtizedek múlva kísértette meg ismét. Úgy látta, most érkezett el az idő, hogy régi és az elmúlt néhány évben született újabb költeményeiből az olvasók elé bocsásson egy válogatást. Így történhetett meg, hogy első verseskötete egyúttal válogatott verseinek gyűjteménye lett.
A szerkesztésnek kettős szempontja volt, a költemények végig megírásuk időrendjében követik egymást, ugyanakkor ciklusokat is alkotnak.
Az első ciklus, az Idill a legkorábbi, 1960 és 1967 között írott verseket tartalmazza. Ha az olvasó nem látná a sorok alatt a megírás dátumát, akkor is felismerné ezekben a versekben a hatvanas években induló fiatal költők hangját. A fölnevelő, óvó közegből kiszakadás nosztalgiája és a nagybetűs ÉLET meghódítására gyürkőzés egyszerre van jelen ezekben a versekben Marafkó Lászlónál ugyanúgy, mint kortársai többségénél.
Körös-körül a kémények
feszülnek, mint kikötő
árbocai, megtérő
hajósként mindig vár a városom.
(Szülővárosom)
Néha mintha árulásnak érezné, hogy elhagyta szülővárosát. Példaként idézi föl egy öreg kádármester alakját: „kövér ígéretekkel hiába kacsintott rá a város”, nem sikerült elcsábítania, „S én tizenhat éves álmokkal/ már elrugaszkodtam a földről?” A faluból, gyártelepekről induló fiatalok körében gyakran jelentkezett egyfajta lelkifurdalás, úgy érezték, hogy a szellemi munka semmittevésnek számít ott, ahonnan indultak, s gyakran maguk is osztoztak ebben az érzésben. Sokuknál ez csak modorosság volt, de a jó költőknél őszinte érzés volt.
Ennek a ciklusnak a versei általában életképek, mint a Pillanat, egy szomorkás búcsúzás pillanatképének rögzítése, vagy az érzelmeket táj leírásában rögzítő költemény. Ezek a tájak lehetnek természeti képek, mint az Akác című versben, „Forró augusztusi széltől/ üszkösödik a táj,/ lobognak lila fürtök,/ meghal a nyár”, vagy városi tájak képei, például A harmadikról című versben:
… megdermedt hullámzás a földszintek tetői
száll a füst
finom kötelekkel pányvázott daruk
előregyártott elemek sejtjei
két és négy emeletek pucéran
Miközben hangja nagyrészt összecseng a korabeli elsőkötetes fiatalok hangjával, néhol váratlan váltásként szomorkás öniróniával lepi meg az olvasót, új színt adva a verseknek, mintegy megelőlegezve valamit a későbbi ciklusokból.
Hittem, eleget tettem én,
önkritikus semmittevő,
ki az öngyilkossághoz
tükörhöz áll, s belelő.
(…)
A hatvanas évek végén és a hetvenes években írott versek hangja megváltozik. A tájleíró költemények és az életképek egyszerű, érzelmileg és hangulatilag könnyen befogadható, átélhető világa összetettebbé, többrétegűvé, mélyebbé válik. A Holnapután a holnap ciklus első verse 1968-ban, az utolsó 1977-ben született. Ez a ciklus alkotja a kötet mintegy felét, ebben mutatkozik meg Marafkó László költészetének fejlődési iránya, egészen a több évtizedes hallgatásig.
A második ciklusban sokasodnak a kérdőjelek, több a bizonytalanság és a kétely. A világ bonyolultabbá válik, nemcsak kívül, de belül is. „Próféták és mártírok korába értem” – írja Virágport hord a szél című versében. Mintha kimaradt volna valamiből, mintha elveszett vagy elromlott volna valami.
Mire fölcseperedtem.
a halhatatlanságért
már nagy tolongás volt,
beálltam a sorba szépen,
míg mások feldöntötték a sátort.
(Halhatatlanság)
Az igazi felnőttkorba érve, amikor már ki-ki már felelős önmagáért, és a döntéseknek súlya és következménye van, a világ komorabbnak látszik, eltűnnek a fiatalság lobogásai és idilljei Mert magunkra számíthatunk eztán/ nincs többé mentség gyarlóságainkra” (Csak ez a nagykorúság). Ilyenkor kezdi az ember megérteni szülei, cselekedeteinek indítékait, áldozataik jelentőségét. Ennek szép kifejezése a költő édesanyjáról szóló verse, a Tűrés klasszikusa.
A ciklus emlékezetes szép verse a Fohász Kőmíves Kelemenért, amelynek hőse nem a feláldozott feleség, hanem a szükségszerű áldozat meghozatalának fájdalmas emlékével küzdő Kelemen. A költő kikerülhetetlen erkölcsi kérdésekkel viaskodik több versben. Fölfedezi a közösségi érzés igazi értelmét, túl az ifjúkori versek idillikus közösségélményén. Ilyen az Aragon és Benjámin László verséből vett mottóval kezdődő Zuhogókon át.
Másik, az olvasóban hasonlóképpen tovább visszhangzó szép vers A vendég, valakiről, aki talán modern krisztusi reinkarnáció.
rászabadítják a kutyákat
sárba térdel
a tenyeréből eteti őket
tenyerében felejtik szuszogó orrukat
s követik egy jó darabig
Mint szinte minden fiatal költő, Marafkó László is verssel-mottóval tiszteleg olyan költőknek, akiket elődeinek érez, vagy akik erős hatással voltak rá. Aragontól, Benjámin Lászlótól, Adytól, Juhász Ferenctől mottót választ, Benjámin Lászlónak verset ajánl. Az Orbán-hegy című versben Jókai, Petőfi, Szabó Pál alakját idézi meg.
A megírás idejét tekintve ehhez a ciklushoz lehetne sorolni a Világol ciklust is, a különválasztás szempontjai tartalmi jellegűek. A rövid ciklus verseinek többsége a boldog szerelem érzéseit hordozza, olykor a gyermekversek tiszta egyszerűségével, például a Hordócska című versben.
Hordócska, érlelőke,
vemhes tekenőcske,
mint dagályló holdtölte,
dereng csípőd Betleheme.
Néhány vers a gyermek születésének csodáját adja hírül (Emberke, Ember született, Világol).
A Kavicsok, kagylók ciklus verseinek külön egységbe sorolását ismét tartalmi-formai okok indokolják. Ez a ciklus maga is két részre oszlik. Az első, Kavicsok című rész rövid, néhány soros, néha egy-egy ötletre épülő, olykor humoros, máskor inkább filozofikus, cím nélküli töredékeket tartalmaz. ”Kinek túl könnyű e kor/ menjen az eget tartani”, „Harapásomra is/ befelé vérzek” „midőn az elme/ önmagába hatol/ mint a penge/ iszamosan/ kifordul/ a vers”.
A ciklus másik része játékos nyelvi ötletekből, kísérletekből áll, mintegy a nyelv kifejező eszközeinek határait feszegetve, olykor csak egyetlen metafora alkotja a „verset”. Íme néhány példa: „Tátikakórus”, „Madártollpihe-álom”, „Békében/ békén benn” „A megvilágosodottak világonkívüliek”.
Az Utószüret ciklusban olvashatók a több évtizedes hallgatás után írott versek. A mindössze hat költemény mindegyike más formában született. A költészet kertje és az Egy mondat a horzsoltságra prózavers, a Szókalász és A szó képvers. A Libikóka igazi gyermekvers vagy inkább mondóka: „Nap kél/ Hold fogy/ Föld ring/ csillagforgó kering,/ fűszálon leng/ kabóca, földi móka, égi libikóka. Ki nem hiszi- /napszél visz.” Egyedül Az utak mártírjaira őriz hagyományos elemeket:
Fejfák, koszorúk az árokparton.
Mint angyalok,
kisodródott lelkek
a földet körbeölelő levegőtengerben.
Madarak szakadatlan
gyásznép-vonulása.
Pipacsok vérplazmái.
Szélorgona zúg.
Ha Marafkó László pályáján nem múló epizód lesz az újrakezdett versírás, akkor valahol ezekből a költeményekből lehet megsejteni a folytatást, amely szinte újrakezdést jelenthet, kísérletezést a formákkal, a világ költői elsajátításával a saját új hang megtalálásáért. (Anonymus Kiadó 2014)
Elfajzott művészet (Plakát)
Otto Freundlich: Vörös egem
Oskar Schlemmer: A Bauhaus lépcsői
Karl Hofer: Foglyok
Elfriede Lohse-Wächtler: Női beteg. Asszony a tájban
Oskar Kokoschka: Önarcképem „elfajzott művészként”
Franz Marc: A kék lovak tornya
Elfajzott zene (Plakát)
Vaszilij Kandinszkij: Szvingelés