MAGYAROK VENEZUELÁBAN

Rosti (Rosty) Pál, aki a világosi fegyverletétel után tizenkilenc éves honvédként külföldre menekült, az első magyar földrajzi írók közé tartozott, akik beszámoltak Latin-Amerikáról. Párizsi emigrációs éveiben előzetes földrajzi és néprajzi tanulmányok után, elsajátítva közben a fotográfia mesterségét is, 1856-ban Amerikába utazott. Három év alatt bejárta Mexikót, Közép-Amerikát, Kubát és a karibi szigetvilág néhány más országát, és megfordult Venezuelában is. Élményeiről Uti emlékezetek Amerikából című, tudományos értékű művében számolt be 1861-ben, s még ugyanabban az esztendőben könyvéért a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. (Útjain készített, rendkívül értékes fényképeit az országos Széchényi Könyvtár őrzi.) Itt következő – egy korabeli venezuelai kávéültetvényről írt – beszámolóját említett, még ma is igen érdekes és olvasmányos könyvéből választottuk ki, s az eredeti helyesírás szerint közöljük.


ROSTI PÁL
   
A palmari puszta
   
Nem messze San Mateio helységtől, az araguai völgy közepe táján fekszik a Hacienda de Palmar (magyarosan mondva: palmari puszta) Volmer Ferencz ur birtoka, kihez egy caracasi közös barátunktól ajánlólevelem volt. Benyargaltam tehát Palmarra, s ott oly barátságos fogadtatásban részesültem, hogy azt valóban csak a magyar vendégszeretethez hasonlithatom. Ámbár csak néhány órát, legfölebb egy napot szándékoztam ott maradni, szeretetreméltó gazdám folytonos marasztalásának engedve, egész egy hónapot mulattam nála. Volt tehát alkalmam az araguai völgygyel, annak növényzetével, népe jellemével és szokásaival, valamint a kávéültetmények körüli kezeléssel közelebbről is megismerkedhetni.
    Valamint Cuba szigetén a czukor, ugy az araguai völgyben a kávé képezi a vidék főgazdaságát, legyen tehát megengedve, ezen oly nagy fontosságu s közkedvességű növényről néhány szót szólanom.
    A kávé apró, embermagasságnyi bokrokon terem. Levelei hosszukások, fodros szélüek, sötétzöldek, fényesek. A csemetét faiskolában nevelik körülbelül egy évig, a mikor aztán kiszabott helyére átültetik, mégpedig quincunxba (ötpontos elrendezésbe : • :), mintegy 3-4 lábnyira egymástól s mint már emlitettem bucharasek s bananék alá, hogy ezek árnyában növekedjenek, mert a kávé meg nem szenvedi a napot, ha nincs árnyéka, kiszárad. A bokor ugyan már átültetése évében (tehát a második évben) virágzik s gyümölcsöket hoz, de teljes termést csak az ötödik évben ad. A termés átlag véve 1-2 font bokrától, vannak azonban esetek, hogy teljesen megnőtt bokrok 16, 18 sőt 20 font kávét is teremnek. A virágok aprók, fehérek, gyenge, de kellemes illatúak s a bokor veszszejét gyürűkként fogják körül. A kávébokor rendesen csak egyszer, nevezetesen az első esőzések után (april végével s májusban) virágzik. A virágzás csak 24 óráig tart, még pedig egyszerre az egész ültetvényben; ez gyönyörű látvány, mintha csak hó lepné be az egész táblát. A kávébogyó éretlen korában zöld, érett korában vörös. Az aratás, a bogyó-szedés septembertől decemberig szokott tartani, ennyi ideig azon okból, minthogy a kávé nem érik meg egyszerre, főkép ha egyes kora esők következtében (melyek kivételképen martiusban s aprilisban egy-két napra beállanak) a bokrok a rendes időn kivül többszörösen virágzanak. Aratás idején minden házi s mezei munka abban marad, s a környék valamennyi asszony, leánya s gyereke összesereglik kávét szedni. Valóban bámulatos ügyességgel s gyorsasággal tudják a szép bokrokat vörös diszétől megfosztani. Munkájukat kosár-számra fizetik (ha jól emlékszem egy reállal); a kosarak pálmalevélből fonvák s mintegy vékányi nagyságuak. A leszedett vörös kávébogyóban rendesen két, bab-alakú mag van (az általánosan ismert kávészem, amint az a kereskedésben forog) finom hártyával egymáshoz kötve; hogy tehát tulajdonképeni kávé-szemekhez jussanak, a bogyókat vizzel hajtott morzsológépen eresztik át, mely a felső, vörös kérget lehántja. Ezután a szemeket megmossák s megszárítják, s ha már egészen szárazak, szintén vizzel hajtott, könnyü törönczök lehántják a második hártyát. Most végre a nők megválogatják az ép szemeket a hibásoktól s ezzel a kávét elkészitik az elszállitásra, ti. Cocuyza (Agave Americana és Agave Cocuy) fonalból szőtt, rövid, félmázsát tartalmazó kávézsákokba rakják, melyeket aztán az arrierok szamaraikon Caracasba vagy Porto Cabelloba szállítanak. A szállítási díj az említett városok bármelyikéig 3 dollár egy-egy cargáért (2 mázsáért). A kávé ára változik, rendesen 10-12 dollár mázsája helyben, ottlétemkor (1857-ben) 15-16 dollár volt mázsája.
    Az araguai völgyek termesztőinek a kávé mázsája átlag 6 dollárba kerül, betudva az ültetménybe fektetett tőke kamatját. A főkiadást az ültetmény tisztántartása képezi; ezen áldott földben ugyanis, ezen dúsan fejlesztő égalj alatt a sok mindenféle gaz is nagy bőségben terem, az ültetménynek pedig gazmentesnek kell lenni. Különös ellensége a kávébokornak egy kuszó-növény (élősdi, a loranthus egy neme), mely a szerencsétlen bokrot boa constrictor módjára körülfonja s elöli. De ezen egyen kivül nincs más ellensége; nincs állat, mely leveleit, vagy zsenge ágait kedvelné, nincs bogár, hernyó, mely a termést megkárosítaná, mint a magyar alföld repczéjét. A kávéültetmény rendesen sokáig eltart, vannak Venezuelában 60-70 éves ültetmények; a palmari körülbelül 30 éves. Az utóbb nevezett ültetményben évenkint kerekszámmal 2000 mázsa kávé terem.
   
1861




Pedro Ángel González

Bánó Jenő harmincnégy évesen, 1889-ben, egyik emigráns barátja hívására, vándorolt ki Mexikóba. Tizennégy esztendőt töltött el Közép- és Dél-Amerikában; megfordult Costa Ricában, Nicaraguában, El Salvadorban, Guatemalában, Kubában és az Antillák más szigetein, valamint Venezuelában. Végül Mexikóban telepedett le és Nueva Hungaria néven települést és kávéültetvényt alapított. Indián nőt vett feleségül és fölvette a mexikói állampolgárságot. Később hazatért és haláláig Mexikó budapesti konzulja lett. Utazásairól három könyvben számolt be: Utiképek Amerikából (1890), Mexikó és utazásom az Ujvilág trópusaiban (1896) és Bolyongásaim Amerikában (1906). Az alábbi írást ebből az utóbbi könyvéből emeltük ki, amelyben szemtanúként beszéli el az 1892-es caracasi tömegmegmozdulást, amely Joaquín Crespo tábornokot juttatta az elnöki székbe.
   

BÁNÓ JENŐ
   
Utcai harc Caracasban
   
Villámgyorsan terjedt el az egész fővárosban annak a híre, hogy a köztársasági elnök, jobban mondva a diktátor és bitorló, dr. Raymondo Andueza Palacio úr, látva a feje felett lebegő Damokles kardját, megszökött az éjjel s a la Guajirából induló észak-amerikai gőzössel kora hajnalban New York felé vitorlázott, hogy azután kényelmesen átsétálhasson Párizsba, ahol a megszökött venezuelai elnökre gyöngyélet vár.
    Azokat a milliókat, melyeket két évi uralkodása alatt szerzett, természetesen már jóelőre biztonságba helyezte s így csakis drága személyéről (bizony sokba került Venezuelának!) és családjának kellett gondoskodnia.
    Némelyek, s ezek bizonyára ellenségei voltak, azt állították, hogy a doktor úr álutakon s álruhában került La Guajira kikötőbe. Mások azonban azt erősítették, de ezek bizonyára barátai voltak, hogy a katonaság, mely az utolsó pillanatig hű maradt hozzá, zeneszó mellett búcsúztatta ő elnökségét.
    Én nem tudom, melyik verzió felelt meg a valóságnak, de hogy a polgárság csaknem kivétel nélkül ujjongott örömében e hírnek, már tudniillik a megfutamodás hírének, annyi bizonyos.
    Andueza megfutamodása utáni napon a nép félrevezetve Monagos ügyvéd szavai által, a börtönök felé fordult, hogy kiszabadítsa azokat a politikai foglyokat, akik már hónapok óta sínylődnek a sötét cellák nyirkos falai között, csak azért, mert nem akarták az usurpátort* elnöknek elismerni.
    Zeneszó mellett és nemzeti színű lobogókkal közeledett Caracas színe-java, apraja és nagyja az államfogház felé, hogy tanúja legyen annak az örömnek, amelyet az érdekelt családtagok, a foglyok szabadonbocsáttatása alkalmával nyilvánítani fognak.
    Ellenállásra senki sem gondolhatott s így a tömeg minden baj nélkül, örömnyilvánítások mellett, de azért nyugodt tartással közeledett kitűzött célja felé.
    De nagy volt ám a csalódás, mert nyitott kapuk helyett a börtönök előtt többszáz főre menő katonasággal állott szemben a lelkesült tömeg. És ezek éppen nem barátságos szuronyszegezéssel fogadták őket.
    A katonaság parancsnoka, egy mezítlábas zambo*, harsány hangon, ocsmány szitkokkal vegyest, szétoszlásra szólította fel a népet. Ez azonban, igen természetesen, nem igen volt hajlandó ez első felszólításnak eleget tenni, s így kiválogatván maguk közül néhányat, oly megbízatással küldték a tiszthez, hogy engedné meg a politikai foglyok szabadlábra helyezését, minek megtörténte esetében azonnal szétoszolnak s mennek dolgaik után.
    Be kell vallanom, hogy csodáltam ez alkalommal a caracasi nép higgadtságát. Hogy ezt a katonaság által történt váratlan meglepetés, vagy más körülmény okozta-e, azt nem mondhatnám, de annyi tény, hogy feltűnő nyugodtan viselkedett.
    A katonaság parancsnoka végig sem hallgatta a nép küldötteit, hanem iszonyú szidalmak és káromkodások között sortüzet parancsolt.
    A fegyverek eldördültek s a pusztítás irtózatos volt.
    Én, aki közel állottam a katonákhoz s így szemtanúja voltam az egésznek (a kíváncsiság engem is a tömeghez csatolt), megborzadtam ama jelenetek hatása alatt, amelyek a fegyverek eldurranása utáni pillanatban lejátszódtak szemeim előtt.
    Közvetlen közelemben egy fiatalember szíven találva, szótlanul zuhant a földre. Egy utca sarkán pedig, alig néhány lépésre tőlem, egy 12-13 éves gyermek emelt magasra egy lobogót s éltette a forradalmat, midőn a golyó hátgerincen érte. Kétszer fordult meg maga körül, teljesen becsavarodva a zászló vásznába s azután felemelve kezét. „Anyám, kedves jó anyám! éljen a forradalom!” – szavakkal holtan rogyott a földre.
    Tovább haladva (mert bizony pirulás nélkül bevallom, hogy bár nem futva, de sietve én is a menekvést kerestem), egy aggot láttam a földön irtózatos jajgatások között vergődni, akinek combját fúrta át az ólom s nem volt aki segélyére fusson, mindenki magával volt elfoglalva, vagy sietett egy biztosabb helyre menekülni.
    Egy nőt is láttam jajgatva rohanni el mellettem, két kézzel fogva vérző fejét s átokkal sújtva a gyilkosokat, akik okozói voltak fájó sebének.
    Az első sortűz után még négy következett, melyeknek mint később megtudtam, 30 halott s még több sebesült lett az áldozata.
    A szívtelen katonák talán még tovább folytatják e vérengző öldöklést, ha lett volna kire lőniök, de a nép annyira megborzadt a sok halott láttára, hogy néhány perc alatt elhagyta az utcákat s vagy haza menekült, vagy pedig a kö­zelfekvő házak kapuiba rohant, ahol a legelőzékenyebb módon nyertek menhelyet és segélyt.
    Hazafelé mentemben egy szürke lovon ülő öreg úrral találkoztam, aki magasra emelte kezében pisztolyát és úgy rohant a visszavonuló tömeg felé s igazi fanatizmussal éltette Crespo tábornokot, s biztatta a tömeget, hogy támadják meg a gyilkos katonaságot, amely még most is szolgálja a gyáván megszökött bitorlót. Több rendőr közeledett feléje, hogy elfogja; egyik már a ló kantárszárát ragadta meg, de meg is keserülte merészségét, mert az öreg egy jólirányzott lövéssel a földre terítette.
    A nép megéljenezte őt, de visszatérni és dacolni a katonasággal nem volt senki sem hajlandó. Az agg tehát maga rohant, mint egy őrült a katonaság felé, néhány lövést intézett ellenük; újra megtölteni fegyverét azonban már nem volt többé ideje, mert egy jól célzott Remington golyója lefordítá lováról s halva rogyott a földre.
    Szegény öreg, drágán kellett megfizetnie fanatizmusát. Mint később hallottam, Rodríqueznek hívták az illetőt, aki Crespo tábornoknak leghűbb barátja volt. Mint tábornok szolgált elnöksége alatt s mint hős halt meg érte.
    Nyugodjék csöndesen.
    Így végződött a diktátor megszökésének napja. Ő bizonyára a tenyerébe nevet s élvezi millióit, míg a nép átkozza őt.
   
    1906




Juan Rohl: Isten gyermekeinek temetője

Simor András 1985-ben járt először Venezuelában, benyomásairól az Új Tükör című hetilapban számolt be. Azóta több alkalommal is megfordult – hosszabb-rövidebb ideig – a latin-amerikai országban. Egyik útjának emléke ez a hét versjegyzet.

SIMOR ANDRÁS

Venezuelai jegyzetek

Tucacas

Vitorlázik egy madár,
nevét nem ismerem.
Hangya mászik a füvön,
azután kezemen.
Kéklő láthatár mögött
alszik a végtelen.

Félálom

Mintha macskám volna itt,
érzek furcsa valamit.
Sziesztázni jött velem,
átugrott a tengeren.

Európára gondolva

Milyen világ lesz, mit holnap
magunk mögött hagyunk?
Földanya elégedetlen,
rossz fiai vagyunk.

Iguána

Zöld ősállat álldogál
mozdulatlanul.
Egyetlen hangot sem ad,
levelekbe túr.
Ha nem lesz emberiség,
beszélni tanul.

Költészet

Az ollófarkú madár
a szélbe verset ír,
nem kell neki papír,
tétova rímre se vár.

Bajo Estrellas

Csillagom a mélyben él,
turistákkal nem beszél,
megvan ága, mind az öt,
akárcsak tegnapelőtt.

Csurun-meru

Sziklából víz zubog,
elnyeli a napot.
Látta az indián,
ki barlangban lakott.
Nem tied, nem enyém,
álmát őrzi a hold.
 

NÉPKÖLTÉS
   
SANAREI KAJMÁN
   
Nyúl bátya szövetkezete
  
 Boldog falu volt az, mert tigrisnek árnyéka sem volt benne. Ott élt Nyúl bátya, Rövid farkú bátya, Medve bátya, Róka bátya, Övesállat bátya, Szarvas bátya, Rágcsáló bátya, Pettyes Paka néne, Oposszum bátya, Görény bátya; ott éltek a vadállatok meg a méhek, a tehenek, a kecskék és juhok, és ki tudja, még hányféle állat.
    Vígan élték világukat a hegyekben és a szavannákon, dolgoztak a tanyájukon, és ették munkájuk gyümölcsét, anélkül, hogy bárki is háborgatta volna őket!
    Valóságos paradicsom lett volna, csakhogy egy napon, egy háború után, ami a tigrisek országában dúlt, a vész túlélői elhatározták, hogy emigrálnak.
    És a balszerencse úgy hozta, hogy az a tigriscsürhe szemet vetett a mi állataink boldog falujára.
    – A mindenségit! – kiáltott fel a tigrisek főnöke ­– Ott aztán dúskálhatunk az élelemben!
    Minthogy pedig még soha életében nem látott se tehenet, se kecskét, azt kérdezte:
    – Hogy hívják azokat az állatokat, akik botokat viselnek a fejükön?
    – Á! – felelte egy külföldi tigris – hívni őket tehenek, hívni őket kecskék. Wachi fai, kacsín fara fátar, finom étel: jól meghízni! Ihihí, ohohó, uhuhú!
    A tigrisek a főnökük parancsára, rávetették magukat a nyájra. Muuuu! Beeee! Lecsaptak néhány jószágot, és falni kezdtek.
    A boldog falu lakosai a mészárlás láttán elfutottak a másik irányba, hogy a hegyen rejtőzzenek el.
    – Tász, tász, tok! – telegrafálta azonnal a csincsilla, hogy a hegyen élő többi állat is megtudja, mi történik.
    – Itt csuda finoman elleszünk – mondták a tigrisek. Miután elverték az éhüket, leereszkedtek a szurdokba vizet inni.
    Elnézték a mindenféle-fajta növénnyel bevetett szép vidéket, s egész nap erről beszélgettek.
    – Wachi fai, cachi fi – mondta a tigrisek tanácsadója. – Ott ültetni gabona, hogy lehetni nevel állatok és enni sok hús.
    Másnap a tigrisek a földek rémült urainak szeme láttára kinyújtották irdatlan karmaikat, s parancsba adták a többieknek, hogy szaggassák ki a mangófákat, a gvajabafákat, a narancsfákat, az avokádofákat, a szappanfákat s min­det döntsék ki a földre. Azután gabonát ültettek, és amikor a gabona már megnőtt, ráhajtották a jószágot.
    A gabonát azonban nem sok idő múltán, megtámadta a kórság.
    – Gonosz féreg enni elvetett gabonát – mondta a külföldi tigris. – Wachi fai! Én ismerni méreg, ami megöl ezek a férgek.
    Másnap útnak is eredt néhány másik tigrissel, s addig-addig keresgéltek vizslatva, turkálva a dombokon, míg rá nem bukkantak azokra az ásványokra, amelyekből mérget lehet kotyvasztani.
    Amikor elkészült, kipróbálták egy szegény tücskön: az ott helyben feldobta a lábacskáit.
    – Jó méreg! – kiabálták. – Ihihí, ohohó, uhuhú! – Összegyűjtötték az ásványokat, jó sok mérget készítettek, s mentek, hogy szétszórják a gabona közt.
    Jó nagy bajt csináltak! Meghaltak a tücskök, hangyák, giliszták, ve­réb­ga­lam­bocs­kák, madárkák… és amikor az eső bemosta a mérget a szurdokba, egész csomó állat megmérgeződött, akik inni mentek a vízhez.
    Nyúl bátya látta a tömérdek állatot, akik reggelre mind mereven feküdtek, és óriás könnyeket hullatott.
    Az állatok maradéka, akik ott maradtak föld nélkül, eleség nélkül, a mérgezett vízzel, odaálltak a vezérük elé, és azt kérdezték tőle:
    – Mit csináljunk? Azok a nyomorultak mindnyájunkkal végezni fognak.
    Nyúl bátya akkor titokban egybegyűjtötte népét a hegyen.
    – Hölgyeim, uraim és kisasszonyok! – fordult hozzájuk: – a tigrisek elvették a földünket, kidöntötték a növényeinket, megmérgezték a vizeinket, megölték testvéreinket, mi pedig éhezünk. Cselekednünk kell. Alakítsunk szövetkezetet!
    – Igen! – kiáltották az állatok, és tapsoltak. – Tah, tah, tah!
    Nyúl bátya alaposan elmagyarázta, micsoda is a szövetkezet, s e szavakkal zárta beszédét:
    – Értesíteni kell a vadállatokat, hogy jöjjenek segíteni nekünk. Tőlük félnek a tigrisek.
    Az állatok épp lelkesülten ünnepeltek, amikor hirtelen morgást hallottak, és megjelentek a tigrisek közül a legfélelmetesebbek.
    – Mit csináltatok? – kérdezték. – Nem tudjátok, hogy ahol mi vagyunk, tilos összegyűlni?
    Az állatok rémülten menekültek, ahogy csak tudtak. A tigrisek elkapták Nyúl bátyát meg a titkárait, egy medvét meg egy rövid farkút, és a foglyokat bevitték egy barlangba.
    – Majd megtanuljátok, hogyan szervezzetek ellenünk szövetkezetet – mondogatták nekik a tigrisek, miközben korbáccsal verték őket.
    Nyúl bátyát, mivel ő volt a vezér, negyven percenként eltángálták.
    – Hálátlan! – vetették a szemére. – Meghagytuk az életedet, és mégsem vagy elégedett.
    Eközben a csincsillák már szétkürtölték a hírt, és a vadállatok is megtudták, mi történt.
    Egy rövid farkú összegyűjtötte az állatokat, és tanácskozni kezdtek.
    – Mit tegyünk?
    – Ki kell szabadítanunk a társainkat.
    – Van egy ötletem – mondta Rövid farkú bátya. – Altassuk el szemérmes mimóza főzettel a bitangokat!
    Nekiindultak hát, hogy jó sokat gyűjtsenek össze abból a növényből, elkészítették az italt, tequilába keverték, tökhéjakba töltötték, és odavitték, ahol a tömlöcöt őrző tigrisek voltak. Hátrább a vadállatok követték őket, de nem mutatkoztak a tigrisek előtt.
    – Import tök! – kiáltotta el magát nagy merészen a rövid farkú, amikor odaért.
    – Add ide, hadd lássam, igaz-e – szólt oda neki a tigrisek főnöke, aki már időtlen idők óta nem ivott a tökfa termésének levéből.
    – Jófajta, amilyen magának, a tigrisek királyának jár –mondta a rövid farkú és odaadta neki a tökhéjat.
    – Ha-ha-ha! – nevetett a tigris, és inni kezdett.
    Az állatok a többit is szétosztották a tigrisek közt. Miközben mind ittak, a foglyok kikandikáltak egy rácson át a barlangból, amelynek bejáratát sziklatömb zárta el. A kintiek elkapták a pillantásukat.
    – Ihíí, ihíí, ihíí! – nevetgéltek részegen a tigrisek, de kisvártatva, a szemérmes mimóza hatására mind álomba szenderedtek.
    Akkor megjelentek a vadállatok, dorongokkal, sodrófákkal, liánokkal meg nagy kövekkel fölfegyverkezve, és megkötözték a tigriseket. Azután nyomban kiszabadították Nyúl bátyát és társait. Szegénykék, csupa seb volt mindegyikük a sok korbácsütéstől! Akkor aztán a vadállatok levágták a tigrisek karmait és bajszát. Na most aztán jó vad külsejük lett!
    – Így jártok, ha velünk akartok szórakozni – mondta Nyúl bátya.
    – Hé! Mi történt? – rémüldöztek a tigrisek, amikor megkötözött kézzel, karmok és bajszok nélkül fölébredtek.
    – Így akartunk látni titeket – mondta Nyúl bátya. – Nagyon is keveset vettünk el tőletek a földhöz és az élelemhez képest, amit ti vettetek el tőlünk. Ugyanazzal a méreggel kellett volna megölnünk titeket, amellyel ti öltétek meg a társainkat.
    – Nem! – mordult fel a tigrisek főnöke, és szabadulni próbált, de egy vadállat nyomban megfenyegette egy sodrófával.
    – Nem fogunk elengedni titeket – jelentette ki egy másik vadállat –, amíg meg nem esküsztök, hogy békén hagyjátok a veteményünket.
    – És tiszteletben tartjátok a szövetkezetünket – tette hozzá Rövid farkú bátya.
    Nyúl bátya akkor kikötötte, milyen feltételek mellett engedik szabadon a tigriseket.
    Végül a tigrisek megesküdtek, még azoknak a társaiknak a nevében is, akik nem voltak ott. Nyúl bátya ekkor nyomban parancsot adott a vadállatoknak, hogy eresszék el őket.
    Másnap, miközben Övesállat bátya és más állatok eltömték a bányák bejáratait, ahonnan a tigrisek a méreghez való ásványokat vették, a vadállatok, mert ők voltak a szövetkezet rendőrei, bejárták a földjeiket. Csak azokon a földeken kívül ültethettek a tigrisek gabonát és nevelhettek jószágot, hogy legyen mit enniük, de mérget nem használhattak. Nyúl bátya, Rágcsáló bátya és Medve bátya egy domb tetejéről nézték, és kacagták, ahogy a tigrisek csonka karmaikkal és bajusztalan orrukkal túrják a földet.
    Jó lecke volt.
    – Bárcsak mi, szegény parasztok is ilyen eszesek és bátrak volnánk, hogy mi is ilyen leckét adjunk azoknak, akik elvették a földünket és vele együtt az eleségünket meg a boldogságunkat!
   
KISS GÉZA FORDÍTÁSA





César Rengifo: Vázlat

BOLIVÁRI FORRADALOM
   

Bolívar és Simón Rodríguez (képünkön) 1805. augusztus 15-én, a római Szent Hegyen (Monte Sacro) tett esküjének szövegét a kolumbiai dr. Manuel Uribe Angel publikálta, felidézve Rodríguez Quitóban, 1850-ben hozzáintézett szavait. Fabio Lozanoy Lozano író beillesztette a fent említett szöveget A Szabadító Mestere című művébe. (Párizsi kiadás, 1913.)

SIMÓN RODRÍGUEZ
   
Eskü a Szent Hegyen
   
Bonaparte megkoronázása* után Bolívar és jómagam Franciaország, Itália és Svájc területének nagy részét bejártuk kettesben, mély barátságban. Hol gyalog mentünk, hol delizsánszon.
    Rómában meglehetősen sok időt töltöttünk. Egy napon, ebéd után, amikor a nap már lemenőben volt nyugaton, útnak eredtünk a Szent Hegy felé.
    Bár az illető hegyek valójában alacsony dombok, mivel a nagy hőségben jól kiléptünk, zihálva és verejtékben fürödve értünk fel a magaslat csúcspontjára. Odaérve leültünk egy hajdani fehér márványoszlop maradványára, amelyet szétmorzsolt az idő.
    Merően fürkésztem a kamasz fiú arcát, mert az aggodalom és az elmélyült gondolkodás jeleit észleltem rajta.
    Bolívar, miután már kissé kipihente magát, és könnyebben lélegzett, olyan ünnepélyesen állt fel, amit sosem fogok elfelejteni, s úgy tekintett körbe a horizonton a lenyugvó nap sárga sugarain át, úgy jártatta végig fürkésző, éber és ragyogó tekintetét az imént meghódított tájék fő pontjain, mintha csak egyedül volna.
    „Ez a nép hát – mondta – Romulus és Numa népe, a Gracchusok és Horatiusok, Augustus és Nero, Cae­sar és Brutus, Tiberius és Traianus népe? Itt nyilatkozott meg mindenfajta nagyság, és itt ringott minden nyomorúság bölcsője. Octavius a nyilvános jámborság palástját ölti magára, hogy leplezze sunyi jellemét és vérengző indulatait; Brutus tőrt döf pártfogója szívébe, de csak a maga zsarnokságát ülteti Caesar zsarnoksága helyébe; Antonius nem él dicsősége jogaival, inkább egy ringyó nyomába szegődik, s nincsenek reformtervei; Sulla csak honfitársait gyilkolja, Tiberius pedig, aki sötét, mint az éjszaka, és züllött, mint a bűn, bujálkodással és öldökléssel múlatja az időt. Egyetlen Cincinnatusra száz Caracalla jutott. Egy Traianusra száz Caligula, és egy Vespasianusra száz Claudius. Ez a nép mindenhez hozzájárult valamivel: zordonsággal az ősidőkhöz, szigorral a Köztársasághoz, romlottsággal a császárok korához, katakombával a keresztények életéhez, bátorsággal az egész világ meghódításához, becsvággyal, hogy a világ minden országát adófizető tartománnyá tegyék, adott nőket, hogy kocsijuk szentségtörő kerekével végighajtsanak szüleik széttiport testén, megragadó szónokokat, mint Cicero, költőket, akik elbűvölnek dalukkal, mint Vergilius, szatirikusokat, mint Juvenalis és Lucretius, gyenge bölcselőket, mint Seneca és kiváló honpolgárokat, mint Cato. Ez a nép mindenhez hozzájárult valamivel, csak az emberiség ügyéhez nem: feslett Messalinákkal, szívtelen Agrippinákkal, nagy történészekkel, jeles természettudósokkal, vitéz harcosokkal, kapzsi prokonzulokkal, zabolátlan kéjencekkel, feddhetetlen erényekkel és otromba bűnökkel állt elő, de a szellem fölemelkedéséhez, a gondok eloszlatásához, az ember felmagasztosulásához és értelmének végérvényes tökéletesíthetőségéhez vajmi kevéssel járult hozzá, vagy éppen semmivel se. Minden arculatát, minden vonását megmutatta itt a művelődés keletről áradó fuvallata, de a szabadságban élő ember nagy kérdésének megoldása szemmel láthatóan ismeretlen gond volt, és ez a rejtelmes számtani ismeretlen csakis az Újvilágban oldódhat meg.”
    Majd felém fordulva, könnyes szemmel, lüktető mellel, kipirosodott orcával, lázas izgatottsággal mondta:
    »Esküszöm itt ön előtt, esküszöm atyáim Istenére, esküszöm Őrájuk magukra, esküszöm a becsületemre és esküszöm a Hazámra, hogy sem karomnak pihenést, sem lelkemnek nyugovást nem hagyok, amíg le nem rázom láncainkat, amelyek a spanyol hatalom akaratából nehezednek ránk.«*
   
KISS GÉZA FORDÍTÁSA
 

SIMÓN BOLÍVAR
   
[Levél Simón Rodríguezhez]
   
Pativilca, 1824. január 19.
   
Simon Rodríguez úrnak
   
Ó, Mesterem! Ó, barátom! Ó, Robinsonom! Ön Kolumbiában, Ön Bogotában, énnekem meg semmit se mondott, semmit se írt. Bizonnyal Ön a legrendkívülibb ember a világon; más jelzőket is megérdemelne, de nem szaporítom őket, nem akarok udvariatlan lenni, amikor olyan vendégeket üdvözlök, aki az Óvilágból jön az Újnak meglátogatására; igen, hogy meglátogassa a hazáját, amelyet már nem is ismer, amelyet már elfelejtett, ha nem a szívében, hanem csak az emlékezetében is. Senki se tudja nálam jobban, hogy Ön mennyire szereti a mi drága Kolumbiánkat. Emlékszik rá, hogy mentünk fel együtt a Monte Sacróra Rómában, hogy azon a megszentelt földön esküt tegyünk hazánk szabadságának kivívására? Bizonyára nem felejtette el azt a napot, mely örök dicsőség számunkra, azt a napot, mely, hogy úgy mondjuk, valami jövendőbeli esküt előlegezett, a puszta reménység alapján, amelyre semmi okunk sem volt.
    Ha oly távol volt is, mily közelről szemlélhetett Ön engem, Mesterem! Mily mohó kíváncsisággal figyelhette lépteimet, azokat a lépteket, amelyeket már jó előre éppen Ön irányított! Ön szoktatta a szívemet szabadságra, igazságra, nagyra, szépre. Azon az úton jártam, amelyet Ön mutatott. Ön volt a vezetőm, ha valahol egy európai partvidéken üldögélt is. El se tudja képzelni, milyen mélyen a szívembe vésődtek azok a tanítások, amelyeket Öntől kaptam; egy jottányit se hagyhattam veszendőbe menni azokból a bölcs szavakból, amelyekkel megajándékozott. Mindig ott lebegtek lelki szemeim előtt, úgy követtem őket, mint csalhatatlan útmutatóimat. Szóval látta a viselkedésemet, látta leírt gondolataimat, papíron megfestett lelkemet, és bizonyára mondogatta is magában: min­dez az enyém, én ültettem ezt a növényt, én öntöztem, én gyámolítottam zsenge korában, most pedig már erős, hatalmas és termékeny, íme a gyümölcsei; mind az enyém, hadd ízlelem őket a kertben, amelyet én ültettem be, hadd élvezem baráti karjainak árnyékát, mindehhez elévülhetetlen és kizárólagos jogom van.
    Igen, kedves barátom, Ön velünk van; ezerszer is boldog az a nap, amelyen Ön Kolumbia partjaira lépett. Még egy tudós, még egy igaz ember koszorúzza Kolumbia fölemelt fejét, homlokát. Nem bírok magammal, úgy szeretném tudni, mik a tervei, milyen szándékok vezérlik; majd belepusztulok a türelmetlenségbe, főleg azért, mert nem tudom karomba szorítani Önt; ha már nem tudok Önhöz sietni, legalább Ön siessen énhozzám; mit sem veszít vele; elbűvölten veheti szemügyre, hogy milyen mérhetetlen nagy hazája van, mit munkált ki a szabadítóknak, az Ön testvéreinek győzedelmes vésője az önkény sziklaszirtjéből. Nem, nem fog betelni azoknak a képeknek, óriási dolgoknak, kincseknek, titkoknak, csodáknak a látványával, amelyekkel ez a büszke Kolumbia van tele. Jöjjön a Csimborasszóra, hágjon vakmerő lábbal a titánok lépcsejére, a föld koronájára, az új Világegyetem bevehetetlen bástyájára. Onnan a magasból széttekinthet, és ha majd onnan látja az eget és a földet, bámulja a teremtett földi világ csodáját, elmondhatja: két örökkévalóság szeme rajtam. a múlté és a jövendőé; és a természetnek ez a trónusa, akárcsak teremtője, éppoly tartós, ronthatatlan és örök lesz, mint a Mindenség Atyja.
    Ugyan honnan mondhatná el ezt ilyen magasra emelt fővel? Ön a természet barátja, jöjjön hát, és faggassa ki koráról, őseredeti életéről és lényegéről; abban a hanyatló világban, ennek a jóságos Anyának csak ereklyéit, hulladékait láthatta. Ott meggörnyeszti az évek, a nyavalyák és a dögletes emberi lehelet súlya; itt a szeplőtlen, szép hajadon várja, akit magának a Teremtőnek keze ékesített föl. Nem, a tisztátalan emberi tapintás még nem hervasztotta el isteni bájait, csodálatos kellemét, érintetlen erényeit.
    Barátom, ha ilyen ellenállhatatlan bájak se késztetik rá, hogy hozzám siessen, valami vonzóbb csalétekhez folyamodom. A barátságra hivatkozom.
    Mutassa meg ezt a levelet az Alelnöknek; kérjen tőle pénzt a nevemben, és utazzon hozzám.
   
BENYHE JÁNOS FORDÍTÁSA

SIMÓN BOLÍVAR

Elmélkedés Európa és Amerika
    jelenlegi állapotáról
   
Rövid idő alatt nagy események történtek. Az Északi Hatalmak, amelyeket uralma alatt tartott vagy fenyegetett Dél-Európa, lerázták az igát, és a szemünk láttára születtek újjá a politikának azok a szép emlékművei, amelyek teljességgel megsemmisültek, mert egy hódító úrrá akart lenni a fél világon. Németország, Poroszország, Svájc, Hollandia, Spanyolország, a Velencei és Génuai Köztársaság, a Pápai Állam, mind vagy megszűnt, vagy a hódító befolyása alá került. Nagy-Britannia támogatásával és az orosz cár hathatós segítségével, akit szintén veszély fenyegetett, mindezeknek a Hatalmaknak egyidejű megmozdulása nagy tömegeket hoz mozgásba, amelyek ellenállnak a hódító rohamának, és végül Lipcsénél eldől az európai szabadság és függetlenség ügye. Ez az örök időkre emlékezetes esemény teljesen megváltoztatja minden kormány politikáját. A szabadságra újjászületett népek maguk se hitték, hogy élvezhetik szabadságukat; a legkomolyabb politikusok se gondolták volna soha, hogy a dicsőséges hódítások húsz esztendeje egyetlen pillanat alatt semmivé lehet, mé­gis egész Európa felocsúdott abból a kábulatból, amelybe a hódító légiói süllyesztették; minden nép az első politikai intézményein gondolkodik, és ismét kedves nekik a dicsőség és az a szabadság és függetlenség, amely az emberi boldogság netovábbja. Még Spanyolország is dicső áldozatokat hozott ezért a szabadságért és függetlenségért, amelyet olyan drága áron védelmeznek Európa népei, és amely Spanyol-Amerika minden népének is leghőbb vágya, álma. Ritkán fordul elő a történelemben az az egyedülálló ellentmondás, amely a Spanyol Nemzet politikájában tapasztalható; szabad akar lenni, harcol a függetlenségért, de egyszersmind rabigába akar görnyeszteni olyan népeket, akik ugyanazokat a szent jogokat védelmezik. Tehetetlen erőfeszítései kudarcot vallottak Amerikában, mert az igazság mindenütt diadalt arat a földkerekségen. Nem ez az egyetlen ellentmondás, amelyet Spanyolország képvisel Európában. Hat esztendei véres küzdelmekbe, rendkívüli szenvedésekbe, példátlan pusztításokba, dicsőséggel váltakozó megaláztatásokba került ennek a Nemzetnek egy olyan király, akit most csak lehetetlen és megvalósíthatatlan feltételekkel és kikötésekkel akar megtűrni a területén. Már nem az a legnagyobb dicséretekkel elhalmozott, szeretett, óhajtott Ferdinánd ez a király, akit úgy követelt a Spanyol Nemzet; már csak az együgyű, tökfilkó Ferdinándnak hívják, aki francia befolyás alá akarja vetni a népet, már nyíltan a legmegalázóbb gúnyolódás övezi az egykor istenített bálványt. Ferdinánd, akinek a neve a legvéresebb cselekedetek borzalmai közt hangzott szerte Amerikában, már nem egyéb, csak Bonaparte cimborája és ugyanazon Nemzet megosztásának egyedülálló eszköze, amely Amerikában alkalmazta ezt a csodaszert, hogy az egyik népet szembefordítsa a másikkal.
    De a jelek szerint véget értek a nehéz idők. Kecsegtető kilátások mutatkoznak a tárgyilagos szemlélő előtt. Bárhogy harsogják is az Európai Földrész újságjai, hogy Franciaországban ismét uralomra juttatják a Bourbonokat, se a politika, se Európa érdeke, se Bonaparte hajlandósága, se a kapcsolatok nem képesek valóra váltani ezt a hagymázas gondolatot. Egy Közgyűlésen tárgyalják a világ dolgait. A hadviselő Nemzetek Miniszterei munkához látnak; a béke minden ország őszinte vágya; minden nép belefáradt abba a pusztító háborúba, amely rombolást, nyomort, könnyet, elárvulást hozott arra a szerencsétlen Földrészre. Mindenki békét óhajt, mindenki békét kíván, maga Anglia vállalkozik a Világ békéjének helyreállítására. Kedvező eredmények várhatók. Hanem ebben a nagy sürgölődésben vajon mi sors várhat Amerikára? Ez a kérdés valamikor nagy gondot okozott, de most, úgy tetszik, nem olyan nehéz válaszolni rá. Vessünk egy röpke pillantást Spanyol-Amerika jelenlegi helyzetére, vázoljuk fel, hogy milyen nemes erőfeszítéseket tett, hogy kivívja a függetlenségét, és nem lesz nehéz levonnunk a leghelyesebb és legindokoltabb következtetéseket.
    Ha áttekintjük a hatalmas amerikai területet Új-Spanyolországtól a Maule partjáig, Arauco járhatatlan hegyeiig és Amerika legdélibb földjeiig, azt tapasztalhatjuk, hogy az amerikaiak nemes erőfeszítéseket tesznek, és számtalan áldozatot hoznak függetlenségük kivívásáért. Folyt az amerikai vér mindenfelé, elvegyült az elnyomók vérével, és ezernyi csatában mindig az igazság aratott diadalt a zsarnokság fölött Új-Spanyolországban, Floridasban, Venezuelában, a La Plata-i Tartományokban, Peruban, Chilében, Santa Fében, egész Amerikában diadalmaskodik a háromszínű zászló, győznek az amerikaiak, és olyan a harci szellemük, hogy bizonyára tiszteletet parancsol Spanyolországnak, és tudtára adja Európa szabadságukért küzdő Nemzeteinek, hogy az a szent tűz, amely őket hevíti védelmi harcukban, ezekbe a távoli országokba is elhatolt lobogó lángjával.
    Ennek a Földrésznek szép és gazdag termékei, bányái, kincsei továbbra is egy olyan silány hatalom kizárólagos birtokában maradnának, amely három évszázadon át annyi millió ember istencsapása volt barbár törvényeivel? Ez lehetetlen, és a kereskedő hatalmak érdekeit se szolgálja, azokét, amelyek Amerika népei körében kicserélhetik gyártmányaikat, az itteni lakosság szeretetére és hatalmas kincsekre lelnek, amelyek a legostobább kapzsiság diktálta korlátozások nélkül mindkét Földrész javára válnak.
    Egész évszázadok készítették elő ezt a boldog pillanatot, hajnalt, amely már kecsegteti Spanyol-Amerikát. Úgy tetszik, hogy közel már egy pusztító háború vége. Vajon azok a hatalmak, amelyeknek megmaradásunk az érdekük, engedni fogják, hogy tovább is olyan szörnyen pusztítsák ezt a Földrészt? Ez is lehetetlen. Maga Spanyolország is rájön, hogy nem képes leigázni Amerikát, és le fog mondani őrült szándékáról; így megkíméli majd annyi áldozat vére hullatását, akik azért kelnek át az Óceánon, hogy Kolumbia földjén leljék halálukat. Nem, ma már nincsenek Új-Spanyolország, Buenos Aires és Venezuela ellen küldött hadseregek. A hasonló kísérletek ugyanilyen gyászosan végződnek. Milyen következtetés adódik hát ezekből a nagy eseményekből, Európa jelenlegi helyzetéből és Amerika harci elszántságából? Hogy Európában bizonyosan béke lesz, és éppen ilyen bizonyos az Amerikai Földrész szabadsága és függetlensége.
   
Gaceta de Caracas, 1814. április 28.
   
BENYHE JÁNOS FORDÍTÁSA

Jókai Mór öt részből álló, nagy lélegzetű elbeszélése (történelmi beszélye), a Bolivár az 1850-es évek elején keletkezett, és először a száz elbeszélést tartalmazó három kötetes Dekameron (1860) II. kötetében jelent meg könyvalakban. A Szabadítót Jókai Bolivár Simeonnak nevezi. Az elbeszélés első, El Libertador című részét tesszük közzé. Bolívar nevét Jókai írásmódja szerint közöljük.
   

JÓKAI MÓR
  
Bolivár
   
I.
El Libertador
   
Győztek már a spanyolok; a felkelők hadserege annyi vereség után bomlásnak indult, egyik város a másik után esett el, a tartományok meghódoltak s kiadták vezetőiket, az elfogott zászlókat ott égették meg a bitófa alatt a zászlótartók szeme láttára, akiknek jámboroknak szemeik helyett a torkukat találták bekötni; csak Bogota tartotta még magát végső kétségbeesett erővel, a honszeretők városa, hol egy férfi sem volt, aki nem harcos, egy nő sem, aki nem rajongó, ahol nem siratta meg az özvegy harcban elesett férjét, hanem vette elejtett fegyverét és helyébe állt, s ha egy apának hat fia esett el, a hetediket maga vezette a harcba.
    Pedig a hetedik is elesett.
    Hét szép fia volt don Esteban di San Solnak, mind elestek a bogotai bástyák védelmében; pedig ők voltak lelkesítői, vezérei az őrseregnek, az új haza földe látta szétomlani nemes vérűket, melybe nem vegyült soha egy csepp sem idegenből, árulóból. Olyan tiszta, jó, nemes vér volt az, amilyen csak valaha föltett kalappal buzgott Madrid királyi tróntermében, s annál nemesebb lett, hogy önként kifolyt a szegény félmeztelen, nyomorult népek oltalmazásában, akik fegyvert ragadtak rossz uraik, a hímzett, aranyos spanyol caballerok ellen.
    No de kifolyt, s csak úgy beitta azt is a föld, mint a vegyített creolét, a korcs meszticét, akivel egy sorban harcolt.
    Don Esteban di San Solnak hét fia után nem maradt csak egy leánya.
    Dona Laurenzia di San Sol legszebb hajadon volt a Cordillerákon innen és túl; pedig ott a hölgyek mind oly szépek. Mikor a bogotai sétányon végigment, minden ifjú beteg lett miatta, pedig ő meg nem gyógyított senkit. Aki sötét szemeibe nézett, megesküdött volna rá, hogy szebb világa van az éjszakának, mint a napnak, pedig dona Laurenzia sem szokott senkire féloldalról nézni, mint a creol nők, kik a férfiakra kacsingatnak. Ifjak ellenében büszke, öregek iránt alázatos, otthon gondos, munkás gazdasszony, templomban áhítatos imádkozó; minden gondolatjában szűz, tiszta és nemes.
    Az öreg Esteban di San Sol egy fiatal lovagnak szánta őt nőül, don Gideon Saperónak, mely ellen Laurenzia sem szólt semmit. Ah, az ő szép csengő hangja nem volt minduntalan hallható, mint a szőlőkben felállított kereplő, de csak ritkán, mint a templomi csengettyűszó, mely áhítozni enged maga után.
    De nem is lehetett kifogása vőlegénye ellen: don Gideon derék, szép ifjú volt; amilyen szép, olyan bátor és nemes; mint mondák, őrjöngésig szerette Laurenziát; de csak mondák, ő nem mutatta azt előtte, tudva, hogy ez a szép hajadon szemérmes büszkeségét sértené. Csak úgy szokott Laurenzia előtt jövendő házassága felől beszélni, mint valami komoly, elmúlhatatlan ünnepélyről, melyből tréfát űzni nem szabad; s az ideig don Gideon még azon szép fehér kézhez sem mert hozzányúlni, melynek legkisebb ujjára jegygyűrűjét felhúzá.
    Mikor a hetedik fiú kardját is hazahozták a csatából, melyben annak viselője elmaradt, az öreg don Estebanhoz, megcsókolá a meztelen kardot a fiavesztett vén oroszlán, s maga elé hívatá dona Laurenziát.
    – Íme, bátyáid egymás után mind elestek; nincs, ki az elejtett kardot viselje többé, mert az én szemeim nem látnak, bár karom még erős. Pedig a San Solok kardjának nem szabad pihenni akkor, mikor ellenség zörgeti a vár kapuit. Te leány vagy, de San Sol leány; karod gyöngébb, mint testvéreidé volt, de szíved olyan erős. Bátyáid már halva vannak, de lelkük nem halhatott meg. Szálljon mind a hét szelleme a te szívedbe, hogy légy erősebb, bátrabb buzdítója a népnek, mint ők voltak! Osszon ez a kard a te szűzi jobb kezedben fájdalmasabb csapásokat az ellennek, mint hét fiam osztott vele; s ha halnod kell, ne mondhassa a rágalom, hogy az utolsó cseppet a San Sol vérből másutt látta elhullani, mint a csatamezőn.
    Dona Laurenzia átvette testvére kardját, szívéhez szorítá azt, és utolsó könnye volt az, amit annak markolatjára hullatott.
    Akkor don Gideonhoz fordult don Esteban, aki ott állt zsöllyeszéke mellett.
    – Íme, itt van menyasszonyod, vezesd őt abba a menyegzőbe, ahol bor helyett vért töltenek a pohárba! Légy mellette, ahogy vőlegényhez illik; ha az van írva a jövendők könyvébe, hogy győzelmesen térjetek vissza: előre elkészítve palotám, bevonva fehér függönyökkel a termek, arany fogantyúkban a fáklyák, koszorúkkal díszítve a nászkerevet; e palota látandja boldogságtokat; ha pedig elesik leányom, vőlegénye ne jöjjön vissza nála nélkül, és ha elesik vőm, menyasszonyát ne lássam többé, egy koporsóban, egy sírboltban nyugodni fogtok együtt. – Kezet reá!
    Ekkor történt legelőször, hogy don Gideon megszoríthatá menyasszonya gyöngéd kezét.
    Oh, ez a kéz nem volt gyöngéd többé! Mintha mindig fegyverforgatáshoz lett volna tanulva, oly erő mutatkozott gyöngéd ujjaiban; az alázatos szűzi termet délceg amazoni állást vett föl, s midőn a bástyákon megjelent don Gideon kíséretében, és fölemelte csengő hangját a harcos nép előtt, és lelkesítő szavaival bejárt minden szívet, kikeresve minden alvó indulatot, melyet lángokra ébresszen, akkor azt mondák a férfiak: „Íme a hét elesett San Sol lelke egy leányban egyesült!” És mindenki új erőt talált annak sugárzó szemeiben; betegek meggyógyultak, gyávák megerősültek tőle, a romlott kőfalak kijavultak az ő szavaira, mint a mesebeli csodák napján, s ahol az ostromló ellen csüggeteg gyávákat keresett, lelkesült hősöket talált, akik győzelmesen verték vissza falairól s visszakergeték sáncai közé; akik ott is fölkeresték éjjel-nappal, s megöldösék legjobb vezéreit. A páncélos szűz vezette őket mindenütt, az járt legelöl, s ahol csak megjelent, csodákat követett el: bűbájos szavai nemcsak saját feleit tették vitézekké, hanem megrontották ellenfeleit is. Egyszer az ütközet hevében, midőn a spanyolok túlnyomó ereje már elnyomta a körülfogott bogotai harcosokat, zivatar támadt az égen, mire dona Laurenzia felkiáltott: „Vitézeim! Nézzétek, maga az ég jön segítségünkre, hüvelybe a kardot, engedjétek harcolni az Istent!”, mely váratlan szóra úgy megrettentek a spanyolok, hogy otthagyták a bekerített csapatot, s engedték azt a várba visszavonulni. Másszor, amint összerontott két csapat, a hős leány vakmerően nekilovagolt a spanyolok legjobb vitézének, Tristánnak, s rákiáltott: „Tristán! Ne védd magad, hanem imádkozz lelkedért!”, és valóban, Tristán úgy megrettent, hogy pallosát két kézre kapva, elkezdett imádkozni; dona Laurenzia ott bámuló seregei előtt szúrta le lováról.
    Dona Laurenzia egy hónapig oltalmazta a bátrak városát a spanyol hadsereg ellen, mindennap megújítva a lehetetlenség harcát, amelyben már nem hőstettekre, hanem csodákra volt szükség.
    Azonban az ostromlók mindig közelebb hozták már a víárkaikat, a várfalak egyre düledeztek, az őrsereg száma fogyott; az éhség is az ellenséggel szövetkezett; hetek óta minden megvetett tápszert felfogyasztottak már, s az ellenség közeledéséből, a várfalak romlásából ki lehetett számítani a napot, mint a hosszas beteg halálát, melyben a városnak múlhatatlanul el kell esni az utolsó roham alatt.
    A rés is meg volt már törve; a nehéz ostromlövegek egész nap működtek rajta. Éjszaka pihentek a spanyolok; csalhatatlan előjeléül annak, hogy reggel általános támadás lesz.
    Laurenzia kövekkel, zsákokkal eltorlaszoltatá a rést, s ottmaradt egész éjjel don Gideon társaságában.
    Éjfél után volt az idő; a várban sötét volt minden: az ellenség őrtüzeit kioltogatta, mint aki nem hiszi, hogy több szűksége legyen rájuk; koronként egy-egy bomba repült az ostromló ütegekből a várba, mely csattanva szakadt ottan széjjel; dona Laurenzia hallgatva ült egy földes zsákon, könyökére támasztva fejét, s merőn az ellen táborát bámulva. Egyszer egy gránát éppen odaesett eléje, tüzes fejét süvöltő fütyüléssel fúrva bele a földhányásba.
    Don Gideon ijedten kiálta Laurenziának, hogy fusson onnan! A hölgy egykedvűen tekinte rá, s még csak könyökét sem vette le a mellvédről, midőn a gránát a földben szétpattant, azután szólt csak, hideg nyugalom hangján don Gideonnak:
    – Nem mindegy-e, egy órával elébb vagy utóbb?
    Ez a hideg, elszánt hang kétségbe ejté az ifjút: odatérdelt dona Laurenzia elé, kezét könnyeivel áztatva össze: „Óh, Laurenzia, teneked nem szabad meghalnod!”
    Maga sem tudta mit beszél?
    – Akarnád-e inkább, Gideon, hogy Laurenzia di San Sol a diadalmas ellenség kezére jusson? Inkább sajnálnád elgázolt testemet az égő omladványok alatt, mint az utált spanyol harcos kezei közt?
    – Oh nem, nem.
    – Széttépve, de meg nem gyalázva! Így fog a végóra találni. Akarsz-e együtt halni velem, Gideon?
    – Az lesz legboldogabb órám.
    – Úgy meghalni, hogy senki se mondhassa azok közül, akik halni láttak, hogy ők is jelen voltak ott, hogy senki se találjon ránk halálunk után, hogy még hulláinkból se űzhessenek csúfságot?
    – Ott legyek mindenütt veled.
    – Akkor figyelj arra, amit mondok. Amint oda alant ostromot fúvatnak, gyújtsd meg szivarodat és legyen gondod rá, hogy a harcban ki ne aludjék. Ha látni fogod, hogy az ellenség elfoglalja sáncainkat, s többé a túlnyomó erőt nem verhetjük vissza, akkor emeld fel azt a vörös csillaggal jelölt zsákot a sánc mellett, az alatt lelsz egy kinyúló kanócot, melynek vége a többi zsákok alatt vész el. Azt gyújtsd meg égő szivaroddal. Azután jöjj vissza, ahol engem harcolni látsz, ott még egy ideig fog tartani a kétségbeesett harc. Éppen annyi ideig, amennyi elég arra, hogy a kanóc túlsó végéig terjedjen a tűz, ott lőporos kádak vannak rejtve; a többit érted; az ellenség elmondja, hogy látta Laurenzia di San Solt vesztett csata után felszállni a felhők közé, s onnan is halált szórni alá hona elpusztítói fejére.
    Don Gideon lelkesülten tekinte fel az égre. E pillanatban nem képzelt nagyobb gyönyörűséget annál, mint együtt repülni dona Laurenziával, ott a magasban, égő üszkök, tépett ellenség közepette, mindig közelebb, közelebb a felhők felé, ott elhagyni a nyomorult testet, s azután még sebesebben repülni még magasabb tájak felé.
    A láthatáron azonban már valami vörös vonal kezdett derengeni: a kelő nap visszfénye az, mely a messze tengerről visszaverődik. A spanyol táborban egy vérvörös tűzgolyót bocsátottak fel a magasba, mely az ostrom készülő percét jelenté, s azzal mindenünnen megszólaltak a dobok; elébb halk, szaggatott ütésekkel, most a víárkokban gyülekeztek a csapatok, azután egyszerre sebesebb pörgéssel, midőn minden oldalról előtódultak az ostromlott bástyák ellen.
    Don Gideon meggyújtá szivarát, s a Laurenzia által kimutatott helyre vonult, el nem fordítva szemeit a bűbájos hajadon alakjáról. Alig várta már a percet, melyben meghalhatnak együtt.
    A rés mögé állított ágyúk bömbölve szólaltak meg egyszerre, végigsöpörve a támadó hadakon; azután az apró fegyverek ropogása indult meg, szakadatlanul pattogva az egész bástyasorozaton. Emberhang még alig repült a csatazajba; csak a vezénylők egyes kimért kiáltása meg egy haldokló üvöltése, akit a csatasorból kilőttek.
    A túlnyomó erő azonban, melyet a spanyolok a vár ellen hoztak, lassanként elfoglalta a tért a sáncok és víárkok között, az ostromhágcsókat már nekiveték a falaknak; kezdődött a buzdító lárma, midőn ember küzd ember ellen, kézben a kard, szájban az átok: a vezér nem vezényel már, hanem lelkesít; a lövöldözés kimarad a zajból, helyette szuronyzörgés, kardcsattogás növeli azt. A rés körül, mely előtt Laurenzia védőcsapatja állt, legdühösebb lett a lárma, odafordítá legfőbb erejét az ellen. Az ostromlók egyre közelebb jöttek, egyes kézbeli gránátok hullottak sűrűen a sánc belsejébe, itt-amott elpattogva. Don Gideon kivette szájából a szivart, s a csillaggal jelölt zsákot fölemelte, dona Laurenziára nézve.
    A hajadon inte neki, hogy várjon még.
    A harci lárma még közelebb jött, a spanyolok a mellvéden keresztül verekedtek már a felkelőkkel; most egyszerre örömláng gyulladt ki Laurenzia arcán, hevesen intett kezével Gideonnak; hangja a csatazajon is keresztülhangzott hozzá:
    – Ide, ide, don Gideon!
    Az ifjú sietett fel hozzá. A hősnő megragadta kezét, s a hegyek felé mutatva szólt:
    – Látod ott ama porfelleget?
    – Látom. Forgószél lesz az.
    – Az nem forgószél. Az lovagok csapatja; nem látod, hogy villognak benne néha a vértek? Valóban ki lehete jól venni a néha-néha felcsillámló kardokat és vérteket.
    – Ellenségeink számát szaporítani jönnek – szólt kedvetlenül Gideon.
    – Oh, nem ellenség az – szólt Laurenzia –, miért sietnének olyan nagyon? Lovasság nem ostromolhat várat; nézd, hogy nyargalnak. Fogadjunk, hogy ez jó barát.
    Don Gideon elmosolyodott e halálos pillanatban.
    – Szép dona, mibe fogadjunk halálunk előtt egy perccel?
    – Egy életbe! – kiálta fel az lelkesülten.
    – Jó. Fogadjunk egy életbe.
    És fogadtak egy életbe kölcsönösen; a gránát úgy fütyült fejeik körül, mint éjjeli fény körül a cserebogár.
    A következő pillanat megmondá, hogy ki nyerte meg a fogadást. A porfelleg egyszerre eloszlott, amint a lovasok a zöld mezőre értek, s az ostromlók háta mögött ott állt egy csatakész dandár – a fölkelők lobogóival.
    A várfalakról felhangzó örömriadal visszadöbbenté egy percre az ostromlókat, a másik pillanatban megharsantak amott túlnan a trombiták, s a lovagdandár elszántan rohant a spanyolok hadsoraira.
    Ah! Ez gyönyörű roham volt! Az első pillanatban keresztül voltak törve a vonalak; a gyalogság, mielőtt ideje lett volna négyszögekbe alakulni, szét volt szórva, eltaposva ugyanazon víárkok, miket a vár ellen húzott voltak az ostromló fél veszedelmére; nem tudott összefüggő csatarendbe állni a gyors lovas roham előtt, s csapatonként gázoltatott el.
    A lovas dandár egyre közelebb jutott a várfalakhoz; elirtva, ami élő ember útjába akadt. Egy délceg, daliás alak volt vezetőjük. Vezető a szó minden értelmében, mert mindig elöl járt. Ezer közül ki lehet ismerni alakját. Csaknem aranyszínű vörös haja hosszan, mint az oroszlán sörénye lobog vállai körül; hasonló szakálla nem hegyesen, spanyol divat szerint, de kör alakban fogja be arcát, mely oly fehér, mint egy európai delnőé; csupán szemöldei barnák, és szemei, mint a tűz, oly égetőek, messziről is látni, mint villognak oly iszonyatosan.
    Dona Laurenzia el volt merülve ámulatában. E tünemény elfeledteté vele önmagát, el Gideont és az egész bogotai sáncot.
    – Nézd – szólt Gideonhoz, vagy tán csak a léghez beszélve. – Egy túlvilági szent, egy Szent György angyal alakja! A sárkányölő dárdával kezében! Mint vágtat előre bátran! Senki sem képes őt feltartani. Csak játszik a fegyverrel; ellenére sem néz. Mosolyogva integet felénk tollas kalapjával. Nem látjátok-e, minő fény van feje körül? Ő az égből szállt le hozzánk. Ő a Libertador! Kiáltsátok, hogy éljen a Libertador!
    A sáncokról harsogó üdvkiáltás hangzott a bátor hős felé. Csak Gideon nem kiáltott semmit; ő szerette volna inkább meggyújtani a kanócot, s repülni menyasszonyával együtt az ég felé.
    A szabadító nemsokára egész a résig tört magának utat, ott nyájasan üdvözlé a várvédőket. Mintha az ő arca lett volna a nap, olyan fényt vetett reájuk. Megismeré az ottan álló delnőt is, s nevén szólítva, felkiálta hozzá:
    – Üdv neked, dona Laurenzia di San Sol!
    A hajadont magán kívül ragadta az üdvözlet; arca, alakja átváltozott e hangra, öröm, végtelen kéj lepte el szívét; annyira tele lett szíve egyszerre örömmel, hogy még don Gideonra is kiterjedt jóemlékezete.
    – Hát don Gideon, melyikünk nyerte el a másik életét?
    Don Gideon szomorúan felelt:
    – Én látom, hogy elvesztém a magamét. – Ő értette, hogy mit mondott.
    – Jó. Én megtartom azt – szólt vissza Laurenzia –, és gondját fogom viselni.
    Most azonban az aranyhajú hős új veszélybe jutott. A spanyol had tartalékcsapatai sietve érkeztek a kuszált csatatérre, s ágyútelepeiket a lovas dandárnak szegezve dühösen támadták azt meg.
    – Veszve vannak! – kiálta don Gideon, kinek szeme ragyogott a gondolatnál, hogy a csodalovag csak úgy el fog veszni, mint ők.
    – Ide, ide! – kiálta Laurenzia a lovagnak. – Meneküljetek a várba; hányjátok el útjukból a torlaszokat; nyissátok fel a kapukat; meneküljetek a réseken!
    De a fényes lovag visszamosolygott; sarkantyúba kapta paripáját, s amily sebesen idáig tört, oly gyorsan vágtatott vissza, homlokegyenest neki a tartalék ágyúinak; nem tartva fel a gyilkoló kartácstűztől, sem az árokvonaloktól; átvágtatott sánckarókon, földhányásokon, leaprította a tüzéreket, elfoglalta az ágyúkat, s a másik percben ugyanazon csatakígyókból kezdé el lövetni a spanyol tábort.
    Egy óra múlva futott a szétvert spanyol sereg a világ minden szeglete felé, minden úton és minden út nélkül, elhagyva szekereit, sátorait, zászlóit és lövegeit. A hadi sors egy óra alatt ellenkezőre fordult; akkor a szabadföldieknek nem volt hadseregük, most a spanyolok mondhatták azt el magukról; amilyen messze csak látni lehete, rendetlenül futó tömegek rajzottak hegyen és völgyön, üldöztetve győzelmes lovagok által.
    Bogota fel volt szabadítva.
    Nem lelkesülés, nem örömláz – merő őrjöngés volt, ami a felszabadult Venezuela lakóinak lelkét eltöltötte. Nem hangzott más kiáltás az ajkakról, mint „éljen a szabadító!”, ezzel köszönté a férj honn maradt hitvesét, ezzel csókolá össze az anya repeső gyermekeit, ezzel ifjultak meg a vének, ezzel gyógyíták a betegeket, ezzel ébreszték fel a félholtakat.
    Még nevét nem tudták a hősnek; de adtak neki olyan nevet, amit viselhet büszkébben, mintha ötven ős hagyta volna rá örökül; e név volt: el Libertador.
    A megmentett nép tódult a kapu elé, melyet siettek megnyitni a győzelmes szabadítók előtt, egy perc alatt félrehordták a torlaszokat, letörték a mellvédeket, hogy szabadon jöhessen be rajta a derék lovas had.
    Ah, ez gyönyörű találkozás volt! Az utcán végig lelkesült néptömeg, még a harci portól, lőporfüsttől fedve, a kiéhezett, nyomor csigázta arcokon még elevenebb volt az öröm indulata; a romba dőlt házakon zászlók és szőnyegek lobogtak; a lazarétum hosszú épületében a betegek kiültek az ablakokba, hogy láthassák a szabadítót; akkor éppen egy iszonyú járvány pusztított a városban, mely a szemek látását vette el; a kórház tele volt vakokkal. Azok is odavitették magukat az ablakokba. Hát ők mit akarnak látni? Remélik tán, hogy ily nagy örömre megnyílik szemük világa, hogy a kétségbeesés éjszakájában megjelenő szabadítót még a vaknak is meg kell látni?
    A kapu előtt ékes hölgysereg várta a szabadítót. Venezuela legszebb, legderekabb szüzei, kiket Laurenzia vezetett.
    Egy babérkoszorú volt a szép hölgy kezében; azt hozta a Libertador számára.
    Midőn a lovagok beléptek a város kapuján, harsogó üdvkiáltás zendült eléjük mindenünnen, mire valamennyien levették fövegeiket. A szabadítók tisztelettel léptek a megszabadítottak elé, mert ezek nem kisebb tiszteletet érdemelnek, miként ők.
    Elöl lovagolt az aranyrőthajú lovag, egy délceg, nyájas arcú férfi, aki oly mosolyogva jön, mintha díszmenetet tartana tréfás lovagjáték előtt. Mellette egy roppant termetű alak léptet, sötét vasszürke paripán, fiatal, de marcona tekintetű arccal, melyet nem volt elég a természetnek vastag szemöldök, duzzadt ajkakkal elvadítani, a sebhelyek keresztül-kasul még jobban feldúlták azt.
    A hölgyek elé érkezve, megállíták paripáikat a lovagok, s a vezér tiszteletteljesen szállt le nyergéből, midőn a hölgyekkel szemközt állott.
    Dona Laurenzia lelkesüléstől halvány arccal járult a hős elé, és megszólítá őt:
    – Állj meg e helyen, hősök vezére! E hely az, hol a kétségbeesés éjszakája végződik, s a boldogság új napja feljön. Fogadd a legédesebb hangot e helyen: a megnyitott börtön lakóinak legelső örömkiáltását. Venezuela lakói egy névvel és egy koszorúval tisztelnek meg téged; a koszorú babérból van fonva, a név megfelel annak: el Libertador. Viseld mindkettőt enyészhetetlenül. Ezerek könnye, mi koszorúdra hullott, megőrzi azt az elhervadástól. Nekem pedig engedd, hogy lábaid porát csókoljam, oh Libertador.
    A hölgy odaborult a lovag lábaihoz s hevesen átölelve, megcsókolá azokat, az egész nép szeme láttára.
    A hős nyájasan emelé őt fel onnan. Annyira meg volt hatva, hogy nem tudott neki felelni.
    Dona Laurenzia arca lángba volt borulva, midőn fölkelt, szemei ragyogva tekintének szét a sokaságon. Érzé, hogy ő jogosítva van magát többnek érezni, mint gyönge nőnek.
    – Ne siess e helyről, Libertador! Nézd, ama hosszú épület tetőjén százan meg százan ülnek, kik nem láthatják arcodat. A haza szolgálatában veszték el szemeik világát, a forró verőfényen s a nedves éjszakán híven megállva helyüket. Azok nem oly boldogok, mint mi, hogy tekintetedtől újra éledhessenek; tedd őket boldogokká szavaiddal. Szólj hozzájuk egy buzdító szót, hogy hangodról megismerjenek abban az örök éjszakában, mely szemeikre borult.
    A vezér inte kezével, hogy szólani fog: mire a népzaj elcsöndesült; a vene­zuelai férfiak fölemelték őt vállaikra, s egy puszta kőtalapzathoz vivék, melyről a spanyol golyók lezúzták a szent szobrot. Ide állították fel a Libertadort.
    A hős vidám tekintettel nézett szét a hullámzó sokaságon, s szólt hozzájuk azon a változatos hangon, mely a dél-amerikainak annyira sajátja, lágy és csengő a fájdalom, az öröm kifejezésében, tompa az elkeseredésnél, recsegő, harsogó az indulat kitörésében.
    – Venezuelánok! Az én nevem Bolivár Simeon…
    A nép nem hagyta tovább mondani; közbe ordítá: „Éljen Bolivár, a szabadító! Éljen a Libertador!”
    – Köszönöm a nevet, melyet adtatok; s bár eddig nem szolgáltam azt meg, de egész életem arra áldozandom, hogy azt megérdemeljem. A szabadítás nagy műve még csak kezdve van, de hiszem az istent, hogy be is lesz végezve. Még eddig az én érdemeim e munkában nagyon csekélyek. Legnagyobb érdemük eddigelé felszabadulásunkban a spanyoloknak van.
    A nép között a csodálkozás zúgása hallatszott.
    – Igen, a spanyoloknak – folytatá Bolivár –, az ő hűtlenségük, kegyetlenségük nélkül nem volna éle a mi fegyverünknek, az ő tetteik emléke ad kettős erőt karjainkba, az nem enged bennünket másra gondolni, mint a felszabadulásra. Ha ők megtartják a Mirandával kötött capitulatiót, ha ők kegyelmesen bánnak azokkal, kik a fegyvert ijedten lerakták, sohasem szabadul meg a járom alól Dél-Amerika. De szerencsére ők nem bántak velünk irgalmasan; ti, kik be voltatok zárva kerített városotokba s sok ideig hírt sem hallottatok honfitársaitokról, tán irigylettétek azok sorsát véres küzdelmeitek napjaiban; pedig odakinn lenni nagyobb borzalom volt, mint idebenn. Egy nagy börtön volt az egész ország, melyben a nagy porkoláb Morillo és tömlöctartói Pug, Boves, Aymerich…
    – Átok neveikre! – ordított közbe a nép.
    – … Fogva tarták az egész nemzetet, kik a kihirdetett amnesztiára visszatért hősöket százával gyilkolák le, kik előtt elég volt egész családokat tömlöcre vettetni, ha azokról az volt a hír, hogy becsületes emberek. Midőn Varinas erődét megtámadták csapataink, ahol tizenegyszáz ártatlan lakos volt összefogva puszta gyanú miatt, a várkormányzó Pug azt parancsolá katonáinak, hogy öljék le a foglyokat mind. Ötszázat leöltek már közülük, midőn előcsapatunk nem tűrhetve a bástyákon szemei előtt véghezment mészárlást, merészen ostromra rohant. A gyilkosok jelenték a vezérnek, hogy nincs idő a munkát befejezni. Jó, felelt Pug, majd visszatérünk rá! És azzal előcsapatunkkal megküzdve, ismét visszatért munkájához és bevégzé azt. Mi csak ezerszáz hullát találtunk már a bástyákon.
    A borzalom és átok zúgása szakítá félbe Bolivár beszédét, mely csak nehezen tudott elcsendesülni, mint a felzaklatott tenger.
    – Egy napon két gyönge gyermek jelent meg Morillo előtt; a hős Arismendi unokatestvérének fia, egyik nyolc-, másik tizenkét éves. – Apjukat elfogatta a fenevad, csupán azért, mivel Arismendi rokona. – A gyermek ártatlan szava kegyelemért esdett a kegyetlen előtt. Megadom a kegyelmet, szólt nekik Morillo, ha ráálltok, hogy füleiteket levághassam. A gyermekek gondolkozás nélkül beleegyeztek. Az átkozott inte a hóhérnak, s mindkét gyermek elveszté egyik fülét, anélkül, hogy egy jajkiáltást tenne. Ti nem is sírtok? – kiálta Morillo. – Bakó! Folytasd. – A bakó keze reszketett. – Halálfia vagy, ha reszketsz! – ordítá rá a véreb. A gyermekek másik füle is lehullott, és ők még csak egy vonással sem mutatták arcaikon, hogy ez nekik fáj. A szörnyeteget e hősi erő gyermekek szívében haragba és félelembe hozta; mi lehetne ily fajzatból, ha megnőne? Előhozatta apjukat, s ott mind a hármat agyonlövette.
    Ah! Még a vakok is a kórház ablakaiban ökleiket emelgeték az ég felé.
    – Nem hinné el az utókor, hogy valaha keresztyének így viseltek harcot testvéreik ellen, ha a spanyol tábornok írott parancsa nem volna kezünkben, mely íme azt hirdeti, hogy aki hadseregéből a független sereghez pártol, annak ötödízigleni rokonaiból minden ötödik embert főbe löveti, s ahol elszökött, azon megye hatóságát megtizedelteti, s fizettet vele minden szökevényért tízezer spanyol piasztert.
    A düh sajátságos nyilatkozmánya volt, hogy az emberek erre elkezdtek kacagni. – Elég ok is a nevetségre, hogy a spanyol hadvezér kényszeríté minden egyes szökevény egész atyafiságát vele együtt az ellenfélhez szökni.
    – Midőn az egész ország a kétségbeesésbe volt űzve, akkor egy ördögi gondolat támadt a spanyol vezérek lelkében a patrióták kiirtására. – Ez a Boves, ez a hajdani dugárus és most tábornok, Pug, a varinasi mészárló, egy Palomo nevű néger, kit a caracasi börtönből hoztak elő, hol gyilkolás miatt ült s egy spanyol zsiványvezér, Rosita, fellázaszták a négereket, szabadságot ígérve nekik, ha a patriótákat kiirtják. – Kilencszáz mérföldnyire dúlták fel az országot e felbőszült fenevadak, míg az ifjú Ricante elfoglalt várában magával együtt levegőbe röpíté legdühösebb csordájukat ádáz vezéreikkel együtt…
    Itt Bolivár megállt; a nehéz emlékek felidézése kifárasztá, nyögni látszott azoknak elmondása alatt. Az egész tömeg néma csendben várta, hogy mit fog mondani tovább.
    – S még itt nem volt vége az éjszakának; még mindig tudott feketébb lenni a balsors; nem volt már rendezett hadseregünk, nem állt már több várunk, mint Carthagena; Morillo hadserege szárazon és tengeren egyszerre támadá meg a hősök városát, s megtölté halottaival annak sáncárkait. Négy hónapig védte magát a hős Juan de Dios Amador a túlnyomó ellenség ellen, mialatt a harc, az éhség, a dögvész elpusztítá a hős lakosság felét. Végre, midőn már nem volt mit enni a városban többé, összegyűjté a népet mind a la Popa erőd előtt, beszegezteté ágyúit, felgyújtatá a házakat, s hajókra, dereglyékre szállva, keresztültörte magát a spanyol hajóhadon, nem hagyva hátra a győztesnek mást, mint egy laktalan romtömeget, holttestekkel tele. Minden el volt már veszítve, csak Venezuela állt még. Hála neki, hogy el nem hagyta magát döntetni a kétségbeeséstől, hogy bízni tudott, midőn nem volt többé kiben; hogy védte magát, midőn hadseregeink minden romja a Llanos pusztáiba menekült. A Llanos megszabadíta minket, ott a végtelen síkságon, hol az óriási fűben lovastól rejtve van a harcos, nem volt jó megjelenni a spanyol üldözőnek; ott ezer meg ezer férfi kel fel egy jelszóra a hallgató berekből, kik ott alszanak paripáik mellett, kik nem kérnek zsoldot, kik nem fáradnak le a harcban s sohasem adják meg magukat. Csak vezér kellett a derék Llanéroknak, hogy egy napon megjelenjenek a csatatéren, oly rettenetes ellent állítva a spanyolokkal szembe, miről még nem is álmodtak. E vezért megadta a sors…
    Itt marcona társára mutatott Bolivár, ki most is a lovon ült, kemény, durva arcán semmi változást nem mutatva.
    – E hős neve: Jose Antonio Paez. Miranda idejében egy csoport Llanero hadnagya, most legnagyobb hősünk. Midőn Miranda capitulatiójával Morillo kihirdette a közbocsánatot, az én barátom Paez is olyan együgyű volt, hogy hitt neki. Látjátok, ő oly ártatlan jó ember, hogy még Morillónak is tudott hinni, s megjelent Varinasban. Morillo pedig azonnal megfogatta, s egy szűk börtönbe háromszáz más fogollyal együtt összecsukatá, harmincfontos vasperecet csukatva kezeire. Hahaha! Nézzétek ezt az alakot! Mi ennek harmincfontos bilincs? Játékszer, képzelt lánc, minőt gyermekek csinálnak füvek száraiból. Az első éjszaka megfogta Jose két marokkal a harmincfontos béklyót, egyet csavart rajta, s az úgy szétpattant, mintha forgácsból lett volna; akkor Paez azt a mulatságot szerzé magának, hogy a többi foglyok láncait is összetörte, s mikor a porkoláb jött, hirtelen megragadta, elvette tőle a kulcsokat, s megrohanta a várőrséget s elfoglalta puszta kézzel Varinas várát. Íme, ez a hős Jose Antonio Paez. Az ő hívására előjöttek félelmes berkeikből a bátor Llanerok; ez volt az első csapat, mely újrakezdte a szabadságharcát; a második, mely sohasem adta azt fel, volt Venezuela népe. E kettő nélkül Bolivár nem tehetett volna semmit; e kettőnek köszönheti Dél-Amerika, hogy még élünk. Azért engedjétek nekem Venezuela derék lakói, hogy e borostyánkoszorút, melyet kezembe adtatok, kétfelé szakítsam, s felét átadjam a derék Paeznek, másik felét pedig a hős szűznek, ki Venezuela védelmében oly nevet szerze magának, mely a Cordillerákon innen és túl visszhangzik minden szabadon érző szívben, a derék dona Laurenzia di San Sol-nak.
    Azzal kétfelé szakítá a babérfüzért Bolivár; felét Paeznek, felét Laurenziának nyújtva. A nép mennydörgő üdvkiáltása nyelte el a rebegő szavakat, miket Paez és Laurenzia tudtak feleletül hozni. A herculesi ifjú, kinek tréfás munka volt láncokat tördelni össze, mint szégyenlős gyermek bukott le a lováról, vezére kezét csókolva össze, míg a márványszilárdságú szűz reszketve állt a férfi előtt, kinek bűvészete népeket hódított meg.
    Bolivár keblére ölelé a hős Llanerót balkezével; jobbját kitárva tartá: nem volt-e következetes dolog, nem súgta-e valami varázsló ösztön a hajadonnak, hogy oda, ez üresen hagyott helyre boruljon, hogy méltóbb helyen oly szív, mint az övé, nem doboghat; hogy semmi jutalom oly nagy nem lehet a hősnek, mint az ő szíve? Pillanat múlva az egész nép harsogó tapsvihara mellett ott pihent a szűzi lányka a honszabadító hős keblén, önfeledt elragadtatással adva vissza annak forró ölelését.
    Bolivár egy öleléssel egy törhetetlen jó barátot s egy halálig híven szerető nőt nyert magának egy pillanatban.
    A nép zászlókkal beaggatott diadalszekeret húzott elé, arra ülteté fel mind a hármat, úgy vonta őket a San Sol palota kapujáig, esküdve, hogy életét, halálát adja a Libertadorért, akiről minden ajk beszélt minden fülnek; és minden szív tudta azt már jól, amit a másik beszélt neki, hogy milyen nyájas, mily hódító és mily szerény; csak egy ember volt, kinek hangját nem lehetett hallani a közriadalban: don Gideon.
    A kőszobor előtti jelenet után szomorúan, lesütött fővel sietett az ifjú bajnok az öreg Esteban di San Sol-hoz, ki vak létére palotája küszöbén leste a közelgő zaj neszét; ott elfojtott keservvel mondá neki:
    – A haza ügye meg van mentve, hanem az enyim elveszett.




Pedro Ángel González

SIMOR ANDRÁS
   
Bolívar és Marx
   
Amikor Hugo Chávez Frías elnök 1999-ben az Alkotmányozó Nemzetgyűlés előtt tartott beszédében új Alkotmányt kért Venezuela számára, politikai hitvallásaként a bolivárizmust jelölte meg, kiegészítve Simón Bolívar mesterének, Simón Rodrígueznek tanításával és a 19. századi venezuelai parasztháború vezérének, Ezequiel Zamorának örökségével, úgynevezett hármas fáról szólva. Stílusában szinte Simón Bolívar talán leghíresebb beszédére, 1819. február 15-i beszédére emlékeztető beszédet mondott, amilyen száznyolcvan évvel azelőtt hangzott el az Angosturai Kongresszuson, ahol Bolívar hiteles demokráciát, tegyük hozzá már Hugo Chávez elnök szavával „népközpontú demokráciát” követelt Dél-Amerika spanyol iga alól felszabaduló népeinek, olyan demokráciát, amelyben a népszuverenitás saját magát a hatalom főszereplőjévé alakítja. Bolívar beszéde 1858-ban James Hamilton angol fordításában eljutott Londonba is, de sajnos nem került Marx kezébe, aki Charles Dana felkérésére arcképet írt Bolívárról a The New American Cyclopaedia részére. Marx lexikoncikke karikatúra egy törpe Bonapartéról.
    Marx írását Aníbal Ponce, argentin gondolkodó és politikus fedezte fel 1935-ben a Szovjetunióban tett látogatásakor, és tette közzé 1936-ban spanyolul a Buenos Aires-i  Dialektika című lapban. Az írás heves vita kirobbantója lett Latin-Amerikában, hiszen Bolívárt nagyra értékelte, többek között,  José Martí, a kubai függetlenség Apostola, Julio Antonio Mella, a Kubai Kommunista Párt egyik alapítója, José Carlos Mariátegui, a nagy perui marxista, Ernesto Che Guevara, utóbbi Marx álláspontját Bolívart illetően mint latin-amerikai utasította el. Bolívarról 1937-ben himnikus verset írt Pablo Neruda, Nicolás Guillén José Martíval együtt emlegette.
    Chávez elnök 1999-ben a bolivárizmust a neoliberális dogma elleni fegyverként éleszti újjá, és múltat és jövőt elemző, már-már 19. századi hangvételű beszédéből, az azóta végbement venezuelai folyamatot figyelve, egyértelműen következik Venezuela bolivári forradalmának mai jelszava: „Szocializmus vagy Halál! Győzni fogunk!”
    Térjünk vissza Marx lexikoncikkének körülményeire. Charles Dana a vene­zuelai Carlos M. Ayala Corrao szerint felkérte Marxot a cikk átírására és újabb források tanulmányozására. Kérésére Marx a lexikoncikket forrásjelölésekkel látta el, de újabb források átnézésére állítólag nem vállalkozott.  Hans-Joachim König német történész 1972-ben kimutatta, hogy Marx két legfőbb forrása hiteltelen képet rajzolt Bolívarról, és sajnálattal említi, hogy Marx két másik, szerinte jóval hitelesebb és a British Museumban akkor már fellelhető forrást nem vett igénybe cikke megírásához.
    Groteszk játéka napjainknak, hogy a venezuelai jobboldal dühödt, Chávez elleni támadásaikor nem egyszer előkerül Marx neve, az ellenzék kaján örömmel idézi a Bolívarról írt lexikoncikket. 
    A szövevényes történet szálait bogozgatva rátalálok a venezuelai Ramón Eduardo Azócar A?ez írására, aki szerint Marx nemcsak 1858-ban írt Bolívárról egyik Engelsnek küldött levelében, hanem állítólag később is szóba hozta „tendenciózusnak és elnagyoltnak” nevezve írását. Hiteles-e, vagy sem ez az állítás, nem tudom. Egyvalamiben viszont bizonyos vagyok: Marx kegyetlen választ adna mindazoknak, akik a bolivári forradalom ellen agitálva őrá hivatkoznak.




Lídice Quintero: Medúza

Irma Álvarez: Ablak





Juanita de Álvarez: Cukornádsajtó





Enrico Armas: Az Orinoco színe

PABLO NERUDA

Ének Bolívarhoz

Miatyánk itt a földön, a vízben, levegőben
és mindenütt e tágas földrész elnyúló csendjén,
neved viseli minden, apánk, itt lakhelyünkön,
nevedtől érik mézzé a nedv a cukornádban,
a bolív ónnak fénye bolívar tündöklésű,
a bolívar tűzhányón a bolívar madár is,
a krumpli, a salétrom, a térbe növő árnyak,
az áradat, a foszfor-erektől izzó kőzet,
mindenünk a te kihunyt, nagy életedből árad,
örökül hagytad ránk a folyót, rónát, harangszót,
s örökül mindennapi kenyerünket is, apánk.

Bátor kapitány, apró holttested kinyújtotta
fémzengésű alakját a roppant végtelenbe
és ujjaid kibújnak nagyhirtelen a hóból,
s az északi halász is egyszerre csak kifogja
mosolyod és lüktető hangodat hálójában.

Mondd, milyen színű rózsát tűzzünk majd lelked mellé?
Rőt rózsa emlékszik majd köztünk járt lépteidre.

Mily kezek érintsék majd hamvaid kegyelettel?
Vörös kezek születnek elporló hamvaidból.

Ezért fonódik rád ma kezek virágfüzére,
kezem mellett egy más kéz s ismét más azé mellett,
s kezek tovább is, végig e sötét kontinensen.
S mit akkor nem ismertél, egy új és erős kéz
nyúl, most, hogy megszorítsa, Bolívar, a tiédet,
Teruel, Madrid, Ebro s Jarama vidékéről,
a spanyol halottakból, a szelek börtönéből
nyúlik feléd e kéz most, mely lánya a tiédnek.

Kapitány, harcos férfi, ahol egy száj kiáltja
a szabadságot, ahol egy fül fülel a harcban,
ahol vörös katona tör át egy barna frontot,
hol szabadok babérja sarjad s új lobogóját
vérével ékesíti az új föld szabad rögje,
Bolívar, kapitányunk, ott felbukkan az arcod,
kardod felvillan ismét csatában, lőporfüstben
és vér hímezi, vér, vér, szabadság-lobogódat.

Gonoszok ostromolják elvetett magod ismét
s az ember fiát újra a keresztre feszítik.

De árnyad új reményre vezéreli a sorsunk
s vöröslő hadaidnak babérja, tiszta fénye
Amerikánknak éjét a te szemeddel nézi.
Tekinteted vigyázza túlját a tengereknek,
s elnyomott, sebzett népek jelenjén messze túllát,
túl a felperzselt, égő városok kormos üszkén
a hangod újra hallik, a kezed ismét harcol,
hadaid megint védik megszentelt lobogóink,
a Szabadság lerázza harangok vérjaját is
és szörnyű kín-üvöltés előzi meg az ember
vérétől felvöröslő hajnalok halvány fényét.

Szabadító! Világunk született karjaidban,
a béke, kenyér, búza véredből jött világra,
s véredből-serkent ifjú vérünkből születik meg
a béke, kenyér, búza most készülő világa.

Bolívarral Madridban találkoztam egy reggel,
az Ötödik Ezrednek harcra tárt kapujában.
Apánk – kérdeztem tőle –, te vagy? s ki vagy, ha volnál?
És ő, míg a Monta?a-kaszárnyát nézte, így szólt:
„Minden száz évben egyszer fölébredek a néppel.”

ANDRÁS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

Folyóiratunk egykori meghatározó kritikusának az
Ezredvég 2009. augusztus-szeptemberi számában
megjelent írása újraközlésével hívjuk fel a figyelmet
Simón Bolívar Válogatott írások című kötetére,
és emlékezünk a tavaly elhunyt Kristó Nagy Istvánra.
   

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Simón Bolívar vágya
   
Ha néhány értelmes és művelt személyt megkérdezünk, hogy kit tart a történelem legnagyobb alakjának, több név merül fel. Lesz, aki a reneszánsz sokoldalúság óriását, Leonardo da Vincit választja, más a kultúrát is továbbító hódítók egyikét, pl. Nagy Sándort, ismét más a görög szellemet mintegy összefoglaló Platónt, megint más a világszemléletünket befolyásoló géniuszok egyikét, egy Galileit, Rousseaut, Marxot, Einsteint választja… De kevesek fogják említeni a legnagyobbak közé tartozó Simón Bolívárt, aki pedig egy egész (fél)világrész sorsának szinte meghatározója volt: Latin-Amerikának spanyol uralom alóli felszabadítója, új országok létrehozója, új, máig érvényes latin-amerikai világszemlélet megalapozója. És most itt egy könyv (tulajdonképpen második kiadás): Simón Bolívar Válogatott írások című kötete, Benyhe János ragyogó fordításában, mely a szükségképpen elavult 19. század elejei spanyol szöveget friss magyar hangon szólaltatja meg. (A Venezuelai Bolivári Köztársaság Nagykövetsége kiadása.)
    Nemcsak a ma is mind érdekesebb földrész szellemiségének alapjai tűnnek fel itt, hanem általános, mondhatni, politológiai alapelvek, amelyeket a világos fejű s alapos akkori műveltségű szabadságharcos és politikus szinte úttörő módon végiggondolt, ahogy nálunk is megtette, valamivel később egy Széchenyi és egy Kossuth. Alapvető Bolívar történeti szemlélete, mely messze túlmutat az akkori helyi (azaz venezuelai, bolíviai, kolumbiai) érdekeken.
    A szöveg persze romantikus zengésű, e tekintetben mindenképpen jellemzi a szerzőt – és korát. Noha Bolívar leghőbb vágya, egy „Latin-amerikai Egyesült Államok” létrehozása, nem jöhetett létre, témái ma is aktuálisak, az egyéni szabadság kulcskérdéseitől a társadalomszervezés és politikum alapvető szabályainak, korát megelőző liberális szemléletével, s ezen belül is mélységes humanizmusával – akkor, mikor a rabszolgaság még általánosnak tűnik (az Egyesült Államokban tovább fönnmarad, mint a Bolívar hatása alatt levő déli féltekén).
    Alapos jegyzetelés nem ártott volna; a mai olvasónak számtalan dologról fogalma sincs. (Egyetlen példa: mi volt Új-Granada?) Nem is szólva a történelmi-politikai fordulatokról, az abban szereplő személyek kilétéről, a fejleményekről és így tovább – máig is fontos kérdésekig, mint épp a latin-amerikai országok fejlődése és egymáshoz való közeledése, az emberfajták ősi „bennszülött”, spanyol, afrikai, és a keveredésből létrejövő új amerikai nép – immár új öntudattal, melynek kulcskérdése a spanyol uralomtól való megszabadulás. Aminek épp Bolívar volt a legnagyobb harcosa s így került az emberiség történetének legnagyobb alakjai közé.
    A szöveg romantikus megjelenése ellenére (sőt, épp azáltal is) úgy olvasható, mint egy jó regény, s mennyivel több: regények százai-ezrei születnek meg belőle – mindmáig, mind fontosabbként. Hiszen amit Bolívar elkezdett, ma bontakozik ki igazán mint az egész emberiség jót sejttető jövője!
    Bolívar a katonai szervezés, a hadjáratok géniusza volt, aminél csak azáltal lett még nagyobb, hogy győzelmei után a polgári demokrácia liberalizmusának sikeres harcosává lett. A valósággal való könyörtelen szembenézés jellemzi minden állásfoglalását és cselekvését, a hatalommal élés s annak önkéntes visszaadása: mindezáltal lesz a latin-amerikai történelem óriásává, országok, népek felszabadítójává és demokráciájának megszervezőjévé.
    Aligha van nagyobb alakja a történelemnek!

HUGO CHÁVEZ FRÍAS
   
Nem folytathatjuk utunkat úgy,
hogy mintákat másolunk*
   
1819-ben, majdnem száznyolcvan éve, csaták tüzében, a bolivári felhívás visszhangjaként az ágyútűz robajában, Angosturában, ahol a Független Alkotmányozó Kongresszus összeült, a következőket mondta a Szabadító: „Boldog az a Honpolgár, aki a parancsnoksága alatt álló hadsereg védőpajzsa alatt a Népfelséghez fordult, és felhívta, hogy gyakorolja korlátlan akaratát!”   
    Száznyolcvan évvel később, ma a bolivári Caracasban a Szabadító szavainak és örök érvényű ihletésének nyomán mondom a következőket: „Dicső az a nép, amely széttörve négy évtizedes láncait, feltámad hamvaiból, és bátran megragadva értelme éles kardját ismét megüli a forradalom tüzes lovát”.
    Forradalom és nép nem külön léteznek, ahogyan nem alkot vizet az egymástól elkülönített hidrogén és oxigén sem. A nép és a forradalom olyan, mint a hidrogén és az oxigén, amikor létrejön belőle a víz, a H2O. Nép nélkül nincs forradalom. A forradalom ma megérkezett a Szövetségi Palotába is. Megérkezett, újra jelen van közöttünk, és a független venezuelai néphez méltó helyen, a Szövetségi Kapitóliumban, abban az épületben, amely a szabadságjogok, a törvényhozás, a tanácskozás, az egyenlőség és az útkeresés jelképe. Nép és Forradalom – engedjék meg, hogy újra a H2O példáját használjam – mert olyan a nép, mint a víz. Ha különválasztjuk a vízmolekulákat vagy meghatározott hőmérsékleti körülmények közé kerülnek, a víz gőzzé változik, ahogy Népünk Énekese dalolta: „sírás a tűzzel mit sem ér, száll, mint a szél”. Gőzzé válik, ilyen a nép is.
    Nem mindig létezik nép, mert ahhoz, hogy egy nép létezzen, nem elegendő, hogy egy 916 443 négyzetkilométeres országban együtt éljen húsz millió lakos. Nem. Ahhoz, hogy ez az emberi sokadalom, engedjék meg ezt a kifejezést, emberi tömeg valóban nép legyen, ez ugyan szükséges feltétel, de nem elegendő. Itt, Venezuelában a nép elpárolgott egy időre, ahogyan a víz elpárolog, de ahogyan visszatért az eső, újra jelenvalóvá lett a nép is. Melyek  azok a szükséges és elengedhetetlen feltételek, hogy emberek csoportjára mint népre tekinthessünk? Ennek legalább két lényeges feltétele van: az egyik az, hogy ennek a sokaságnak legyen dicsőséges múltja, osztozzon ebben a múltban, ismerje meg, tudja, honnan ered. A másik feltétel az, hogy ne csak visszafelé nézzen, hanem amolyan Janus-féle tekintettel szemlélje történetét, mint a mitológia Janus istene, akinek két arca volt: egyikkel a múlt felé fordult, másikkal a jövőbe tekintett. A népnek látnia és éreznie kell múltjának közös dicsőségét, ugyanakkor olyan közös akarattal kell rendelkeznie, amely egyesíti őt. Bolívar azt mondaná: „…ha nem olvasztjuk a nép tömegeit egyetlen egységgé, ha nem olvasztjuk eggyé a nemzeti szellemet, a Köztársaság káosz lesz és anarchia”. A nép, tenném hozzá én, megszűnne köztársaság lenni, egyszerűen emberi lények összességévé válna, akik az eggyé forrasztó múlt tudata nélkül élnek, és ami még súlyosabb, a viszontagsággal szemben egységbe forrasztó közös akarat nélkül.
    Ma újra van népünk. Ismét eleredt az eső, újra megjelent a nép, és én újra az énekest idézem, Alí Primerát: „Visszatér, mint az eső, kezdődik a vetés”. Ami elpárolgott, esőként tér vissza, hogy kezdődjék a vetés.
    Már van népünk. Azelőtt nem volt. Nagyszerű dolog, ha van nép! És milyen szomorú lehet azt érezni, hogy elpárolog, erejét veszti!
    Ma ezt a tavaszt ünnepelhetjük a kiviruló népet látva. Van népünk, testvéreim. Milyen nagyszerű dolog ez!  Szomorú lehet azoknak az embereknek az élete, akik még sohasem láttak népet, akik megették a kenyerük javát, és az élet sivatagot vagy magányt jelentett számukra. Mi legalább egy kicsit szerencsések vagyunk, van népünk. Esik az eső, és nekünk épp jókor jön most, amikor újra elültetjük, újjá teremtjük a Hazát, amely eltűnt egy időre, évszázados sírjában aludt.
    Nagyon fontos, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés örök alapelvei közé bekerüljön: a nép a történelem gépezetének egyedüli hajtóereje. Soha ne gondoljuk azt, hogy százharmincegy ember, a gondviselés küldötteként kitapossa az utat. Nem, ez mindannyiunk felelőssége, mindegyikünké összegyűjteni, meghallani, megérezni a nép ezernyi megnyilvánulását ? ahogy Bolívar mondhatta majdnem kétszáz éve Angosturában ?, a népét, amely a teljes függetlenség egyedüli ura.
    Honfitársaim, ne kövessék el azt a hibát, melyet elkövettek azok, akik negyven éven át lakták ezt a házat. Ne feledjék: ez a ház mától az Alkotmányozó Nemzetgyűlés székhelye. Mától kezdve meg kell mutatniuk, hogy Önök, a nép valódi képviselői, ennek a háznak a gazdái, és ez a ház a Nép Háza, és nem a vezetők háza, nem az ország krémjéé, akik éveken át csak elárulták a reménykedő népet. Szerezzék vissza Önök ezt a házat a nép számára, a forradalom számára. Ma megtették az első lépést.
    Most a Nép-Forradalom kettőséről szólok, a H2O-ról, az N2F-ről. Milyen nagyszerű is a forradalom!
    A forradalmat nem tervezik, és én azok közé tartozom, akik hiszik, hogy a forradalom nem tervezhető. Egy író szerint Heródes egy alkalommal azt írta Jeruzsálemből Rómában levő barátjának: „Itt vagyok, és itt nem történik semmi, megöl az unalom”. Ugyanakkor, amikor Heródes azt írta, „itt nem történik semmi”, folytatja az író, Heródes házának ablaka alatt haladt el szamáron a Jézusnak nevezett sovány fickó… És Heródes azt írta: „itt nem történik semmi.”
    Sokan, szinte mindannyian így vagyunk ezzel, észre sem vesszük, amikor Jézus elhalad szamarával az ablakunk alatt. A forradalmak maguktól születnek, megvannak a saját törvényeik, mint a történelemnek, hisz annak a leányai. A forradalmak olyanok, mint a viharok, mint az erős szél, melyről Miguel Ángel Asturias beszélt. Az erős szél sem tervezhető, és meg sem zabolázható. Lehet vele repülni, élni vele együtt, történetesen, ha elég okos az ember, ha elég magasra száll, ha képes a vihar magjában repülni, vagy képes kormányozni magát a forgószél belsejében. Ez mind-mind lehetséges, de megállítani a szelet nem lehetséges.
    Vicente Salias, amikor 1810. április 19-én, nagycsütörtökön a katedrális kapujához ment, és a spanyol főkapitányt, don Vicente Emparant az ingujjánál vagy kabátujjánál fogva kirángatta, és felszólította, hogy menjen a városi elöljáróságra, tulajdonképpen forradalmat indított el.
    1989. február 27-én itt, amikor Guarenas lakói tiltakozni kezdtek az üzemanyagárak emelkedése miatt, amikor a guarenasiak az utcára mentek, hogy sztrájkkal tiltakozzanak, az ellenálláshoz való jogukkal éltek, nem terveztek forradalmat.
    1992. február 3-án azok a bolivári katonák, akik elindultak, és állásokat foglaltak el az országban, nem voltak tisztában azzal, mit váltanak ki ezzel 1992. február 4-én. A forradalom egyszer csak kialakult, és megteremtette saját ritmusát: nép és forradalom együtt. A forradalom csak a nép műve lehet, és nincs forradalom a múltjának tudatában lévő nép eleven lendülete, aktuális szándéka nélkül, anélkül hogy kész lenne minden áldozatra, hogy megvalósítsa álmát, akaratát.
    Ma, 1999. augusztus 5-én Venezuelában ne legyen kétségünk, ez iránt érezzük elkötelezettségünket, legyünk tudatában ennek. Ma Venezuelában a nép és a történelem kettőse jelenvalóvá lett: van népünk és halad előre a forradalom, és a nép az, aki megüli a forradalom szabad paripáját.
   
    Honnan is ered ez a forradalom?
   
    Pablo Neruda a segítségünkre lehet a dolgok megértésében, mert amikor ma Venezuelában megkérdezzük, honnan ered ez a forradalom, óhatatlanul ismét Bolívar alakja, kora és történelmi körülményei élednek újjá előttünk, amikor az első köztársaságok megszülettek a venezuelai földön. „Bolívar ? mondta Neruda ?,  minden száz évben egyszer felébred a néppel”. A forradalmár költő, Neruda Bolívar ébredését a nép ébredéséhez hasonlította; „Minden száz évben egyszer, fölébredek a néppel”.
    A forradalom innen ered. Bolívartól, aki visszatér tisztánlátásával, kivont kardjával, igéjével és tanításával. Legyünk merészek, testvéreim, van örökségünk, van földünk, van vetőmagunk, alkossunk forradalmi elméletet és forradalmi gyakorlatot, venezuelai módra, hogy példával szolgáljunk a világnak. Nem mintákat másolunk, folytatja intő szóval az öreg Simón Rodríguez, az amerikai Robinson, az amerikai Rousseau, ahogy Simón Bolívar nevezte őt egy alkalommal: „Nem folytathatjuk utunkat úgy, hogy mintákat másolunk. Ez volt az egyik tragédiánk. Eredetieknek kell lenniük kormányzási módszereinknek. Ahogy az intézményeinknek is. Vagy kitaláljuk őket, vagy tévelygünk.” Olyan időszakban élünk, amikor nagy feltalálókká kell válnunk.
    A forradalom hozzánk hasonlít, a venezuelai nép lényegére hasonlít. Szerencsére nincs szükségünk arra, hogy mások kézikönyveit lapozgassuk. Megvannak a saját útmutatóink. Nézzük át újra, szüntelenül vizsgáljuk felül ezeket az alkotmányozó törvényeket. Nézzük meg újra például, mit cselekedett Bolívar 1813-ban, és mit tett 1812-ben, ott, az amerikai Cartagena hősi és örök falainál, vagy nézzük meg, mit tett Bolívar, aki elment innen, aki látta, hogy összeomlik az első köztársaság, összeomlanak köztársaságok, amelyek az első szélfuvallatot sem állják ki.
    Ezekben a napokban lesz éppen száznyolcvan éve, hogy Bolívar, a vezetése alatt álló fegyverek védelmében, az angosturai Alkotmányozó Kongresszus népi akaratának teljes támogatásával megteremtette az 1819-es Köztársaságot.
    Bolívar Angosturában szilárd köztársaságról beszélt, erkölcsért és világosságért, a Köztársaság lényegi és alapvető sarokpontjaiért fohászkodott. Bolívar Angosturában határozta meg egy „tökéletesebb” népi kormány alapvető normáit. Hallgassák a szavait: „A legtökéletesebb kormányzási rendszer az, amelyik a legnagyobb társadalmi biztonságot, a legnagyobb politikai stabilitást és a lehető legnagyobb boldogságot nyújtja népének”.
    Ez a forradalom tér vissza, ez a szó az irányadó ma, az 1819-es Bolívar, aki arra szólított fel, hogy hozzunk létre egy negyedik hatalmat, aki merte megidézni a köztársasági Róma régi intézményeit, az ókori Görögország és Spárta régi intézményeit, és azt mondta: „...ötvözzük ezt a három intézményt egyetlenné, és ez legyen a köztársasági erkölcs forrása a Köztársaság értékeiért való küzdelemben, harcoljunk azért, hogy megfelelő polgárai legyünk a köztársaságnak, és harcoljunk, mindenek előtt, a gyerekek neveléséért”.
    Ez a forradalom az 1826-os Bolívartól ered: akkor nyújtotta be alkotmánytervezetét az egykori Köztársaság Alkotmányozó Kongresszusához, amely ma és mindörökre az ő nevét viseli: a Bolíviai Köztársaság Kongresszusához. Ez a Bolívar volt az, aki a bolíviai Andok csúcsán a Köztársaságért, a köztársasági morálért fohászkodott és könyörgött. Ez a Bolívar az egyenlőségről beszélt, a szabadságról, és azt kérte a Bolíviai Alkotmányozó Kongresszustól, hogy alkossák meg a bolíviai intézményekben a megfelelő mechanizmusokat, melyekkel biztosítani lehet a bolíviai nép számára az egyenlőséget és a szabadságot. Ez a kiáltás hallatszik el ide ma a bolíviai Andok csúcsáról.
    1826 Bolívarja, amikor vette a szellemi bátorságot, hogy kitaláljon dolgokat ? bizonyára kedves és örök tanítójának, don Simón Rodrígueznek a tanácsait követte, aki arra biztatta: „Légy találékony!”, „Vagy kigondolunk valamit, vagy tévelyegni fogunk”. Bolívar ott, Bolíviában gondolta ki a negyedik hatalmat: a Választói Hatalmat, hogy maga a független nép legyen az, aki vezet és gondolkodik, aki kijelöli és felügyeli a permanens választások folyamatát. Ez a Bolíviai Alkotmány Bolívarja, aki szabadságot kér, egyenlőséget kér és elhinti a Negyedik Hatalom, a Választói Hatalom magvának gondolatát.
    1828-ban veszi kezdetét Bolívar hanyatlása. Az Oca?ai Alkotmány idején, amikor már érzi a vihart, s a törvényhozóktól kérlelhetetlen törvényeket kér. Az 1828-as oca?ai Konferenciának Bogotából küldött üzenetében már biztosan érezte, hogy recsegnek a Harmadik Köztársaság szerkezeti elemei, hogy ereszt az oly drágán megépített és vízre bocsátott hajó, és így kiáltott: „Törvényhozók, kérlelhetetlen törvényekért könyörgök, mert a megvesztegetésből származik a bíróságok engedékenysége és a Köztársaság megrontása!”. Könyörtelen törvényeket kért.
    Ma, száznyolcvan évvel később, a korrupció viharában, a bennünket körülvevő rohadással szemben én Önöktől, tisztelt alkotmányozók, szintén könyörtelen törvényeket kérek, melyek megteremtik a jog valódi birodalmát és azon is túl az igazság uralma felé vezető utat, mert ahogy a Biblia mondja, „ez az egyetlen út a békéhez”. Nincs más út. Amíg nincs igazság, valódi igazság, addig fenyegetni fog bennünket az erőszak, és elmerülünk benne.
    Bolívar 1830-ban újra szárnyal. A haldokló Bolívar továbbra is egységért könyörgött. Ezt mondta: „Ha halálom hozzájárul a pártoskodás megszűnéséhez, és megszilárdul az egység, nyugodtan szállok a sírba”.
    Ma meghal a Negyedik Köztársaság, és létrejön az Ötödik, a Bolivári Köztársaság.
   
    Alapvető gondolatok az új Magna Charta számára
   
    Nem csak jogászi feladat áll előttünk, óvakodjunk egy újabb légvár köztársaságtól. A nemzeti jelleg kifejezéséről van szó, és arról a képességről, hogy átgondoljuk ebben az Új Magna Chartában az ország új tervét, egy új nemzeti tervet, Venezuela újjáalakításának gondolatát.
    Ebben az Új Alkotmányban, ebben a Venezuela számára készülő Bolivári Alkotmányban kívánjuk összegezni ennek a tervnek a gondolatát. Tükröződnie kell benne a politikai mozzanatnak és a konkrét színtéren mozgó politikai erőknek, mégpedig nem csak az eszmék elvontságában, nem; olyan ideológia ez, amely motorjává lett a Köztársaság építésének. Véleményem szerint ez a kettős értelem nagyon fontos, és ezt önöknek kell megfogalmazniuk, megformálniuk az új alkotmány szövegévé.
    Egy Alkotmánynak, mint minden alkotásnak, mint minden létezőnek különböző összetevői vannak, melyeknek illeszkedniük kell az egészhez. Ezek az alkotóelemek lehetnek mennyiségüket tekintve meghatározatlanok, de néhány ezek közül igen lényeges, és feltétlenül benne kell lenniük az Új Alkotmányban. Az Alkotmánytervezet, mint az Ötödik Köztársaság Bolivári Alkotmánya alapeszméinek foglalata, olyan, mint a kemencéből kikerült friss kenyér, igyekszik megtestesíteni az Új Alkotmány néhány lényeges alkotóelemét. Ezek közül az egyik az ideológiai alkotóelem, az eszme. Melyik az a központi eszme, vagy melyek azok az eszmék, amelyek a szöveget átlelkesítő, a szöveget életre keltő filozófiai-ideológiai keretet alkotják? Ez az eszme nem lehet más, mint korunk eszméje, az újjáéledt eszme, a bolivárizmus. Innen származik az én egyik javaslatom, és az alapokmány címe is: Venezuela Bolivári Alkotmánya – azért, hogy ez az eszme minden ízében átjárja ezt a Magna Chartát, legyen annak alfája és ómegája az elkövetkező venezuelai évszázadokban. Mert erről van szó, egy alapokmányról, amely rugalmasan alkalmazkodik az eljövendő időkhöz, de lényegét tekintve állandó marad, mégpedig nem évekig, nem évtizedekig, hanem évszázadokon át. Önök tudják, hogy létezik egy olyan elgondolás, mely az ideológiák végéről beszél, amely azt állítja, hogy vége az ideológiáknak, elérkezett az a korszak, amelyet a technika és a robotok korának nevezhetünk, ahol nincsenek többé eszmék. Nem, ez sohasem fog megtörténni, mert mindig lesznek eszmék, hogy előre hajtsák a népek mozgalmait, életét és akaratát. A mi eszménk, ismétlem újra, és nem győzöm elégszer elismételni, tisztelt honfitársaim, a bolivári eszme, a bolivári ideológia. A neoliberális dogmával szemben a robinsoni, a Simón Rodriguez-i találékonyságot – nevezzük így – hívom segítségül. Menjünk szembe a neoliberális dogmával, amely el akarja törölni a föld színéről azt, ami egy nemzetnek, egy országnak vagy egy köztársaságnak joga, hogy saját gazdasági modelljét kövesse teljesítőképessége, a célszerűség, sajátos szükségleteinek szolgálatában – tartsuk nyitva a szemünket a neoliberalizmussal kapcsolatban, mert fundamentalizmussal és egyetlen érvényes gondolattal törekszik megoldani azt, ami másféle elgondolással és különböző észjárás szerint is végiggondolható.
    Ez a dogma igényt tart rá, hogy sorozatban kínálja számunkra a mi problémáinktól idegen megoldásokat, holott csak súlyosbítja problémáinkat. Az efféle magatartással szemben javasolhatjuk a robinsoni leleményt, amely Robinsontól ered, a caracasi Rodrígueztől, Simóntól származik.
    Ne feledjék, hogy amikor bolivári ideológiáról beszélünk, mint Önök is tudják, hiszen évek óta hirdetjük, a háromgyökerű fáról beszélünk: a bolivári, a robinsoni és a zamorai gondolat hármas egységéről.
    Amikor a robinsoni találékonyságról beszélek, konkrétan arra hivatkozom, amit Samuel Robinson vagy Simón Carrenho vagy Simón Rodríguez – de nem a név számít *– az amerikai Szókratész, a venezuelai Rousseau mondott: „Önöknek két forradalmat kell véghezvinniük: a politikait és a gazdaságit. Vigyék véghez a gazdasági forradalmat, és kezdjék a földeken, a mezőgazdaságban, az iparban, a művészetekben, a tudományokban”. Már ez a robinsoni találékonyság is szembemegy a neoliberális dogmával, amely el akar törölni bennünket a föld színéről.
    A piac istenítésének dogmájával, a piaci fundamentalizmussal szemben mondjuk ki, hogy a piac nem oldja meg a társadalmak gondjait, nem hoz létre köztársaságokat, a közösségi fejlődést sem ösztönzi, mert a piac az individualizmusra épül, amely oda juttatta a világot, hogy vadakként harcolunk egymás ellen, a piacnak erre a dogmájára ? mondta Simón Rodriguez ? nem tudunk másik dogmával felelni, nem javasolhatjuk az állam megszűnését. Nem. Ez ellen a dogma ellen ne vegyünk elő több dogmát, találjunk ki saját modelleket, a piac láthatatlan kezének és az állam látható kezének kombinációját, a kettő egyensúlyát. Mind a kettő a végcél eszköze: a cél pedig a férfi, a nő, a gyermek, az ember fejlődése; igen, ez a végcél, nem pedig a piac önmagában, sem az állam önmagában. Az ember – ahogy Jézus mondta ? az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. A neoliberális dogmával szembeállítjuk az embert, az emberi lény csodáját. A piac és az állam kettősén túl létezik az emberi lény.
    Csak néhány vonása ez az ideológiának, melyet konkretizálni és megszövegezni kell, mert azzal még semmit sem teszünk, ha századokon át bolivárinak, robinsoninak és zamorainak nyilvánítjuk magunkat, ha most, amikor a történelem és a pillanat igényli, nem vagyunk képesek egy új alapokmányban, Venezuela új Magna Chartájában, a jövő századokat vezérlő politikai szövegében elültetni az elvesztegetett évszázadok ellenére élő bolivári gondolatot. Általános szemléletmódját, vagy éppenséggel alapelemét a bolivári ideológiának.
    A gazdagság monopóliumával mint dogmával szembeállítjuk a gazdasági demokráciát, az egyenlőség, a szabadság, az igazságosság, a foglalkoztatás, a társadalmi biztonság fogalmát, hogy fedezzük mindazt, ami kielégíti az ember alapvető szükségleteit. Egy politikai modellben, egy gazdasági modellben ez a legfontosabb. Mindent összevéve, tisztelt honfitársaim, az ideológiai rendszernek pontosan körvonalazódnia kell az új alapokmányban. Nem a neoliberális dogma szerint, de nem is az állami dogma szerint; a bolivári ideológiának a jegyében fogunk új politikai rendszert, új gazdasági rendszert, új társadalmi rendszert teremteni.
    Az ideológián túl az alkotmánynak tartalmaznia kell azt, amit társadalmi elemnek nevezhetünk. Azt javasoljuk, ez a társadalmi elem a társadalmi szolidaritás új fogalmán belül kapjon helyet. Simón Rodríguez azt mondta: „azért vagyunk, hogy kölcsönösen segítsük egymást”. Ez a valódi felfogásuk azoknak az amerikai társadalmaknak, melyekre Simón Rodríguez hivatkozott; vagy amikor köztársasági életért kiáltott, és dél-amerikai nyíltsággal azt mondta: „Ne csapják be magukat a mai amerikaiak, itt nincs köztársaság, itt nincs köztársaság, mert nincs nép sem, és nép sincs ott, ahol nincs köztársasági gondolkodás.” És felhívta a figyelmet a gyermeknevelés szerepére a köztársasági gondolkodásmód kialakításában; ez a gondolkodásmód nem egyéb, mint az egyéni érdekkel szemben a közügyek, a res publica, a közösség, a mások, a nemzet érdekének szolgálatába állított gondolkodás és cselekvés. Mindez ideológia, és ezt kell most a köztársaság, a bolivári köztársaság eredeti eszméjéből létrejött új venezeulai történelmi folyamat mozgatórugójává tenni.
    Az ideológiai és a társadalmi elemen kívül ez az elgondolás magába foglalja az emberi jogokat és kötelességeket: ezt a kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Az emberi jogokat nem korlátozhatjuk az emberek véleménynyilvánítási jogára. Nem. Az emberi jogokat teljes körűen értve ezekbe a jogokba beletartozik a teljes emberi méltósághoz, az élethez való jog.
    Ugyanígy az emberi kötelességek is elválaszthatatlanok a jogoktól, mert amikor valamit kötelességünknek fogadunk el, egyszersmind testvérünk, honfitársunk jogát ismerjük el. Nem választhatjuk el egymástól ezt a két fogalmat, a jog önmagában kötelezettséget is hordoz.
    Folytatva ezt a gondolatot: a gazdasági elem sem választható el a szociális elemtől; ez az okmány alapvető gondolatokat tartalmaz egy lehetséges nemzeti gazdasági felfogásról; saját modellnek kell lennie, hogy saját erőforrásainkat növelje, hogy saját erőből, önálló arculattal nyithassunk a világ felé. Ezen gondolkozhatunk, mert vannak más országok, melyek természeti adottságaikat tekintve nem olyan szerencsések, nincs olyan belső erőforrásuk, mint nekünk, venezuelaiaknak, nincsenek olyan természeti kincseik, mint nekünk, geopolitikai elhelyezkedésük sem olyan kedvező, mint Venezueláé: a kapcsolat a Karib-tengerrel, az Atlanti-óceánnal és az Andokkal; hatalmas vízkészletünk, termékeny földünk, folyékony és gáz halmazállapotú szénhidrogénünk és értékes ásványkincseink vannak. Mindenünk megvan, amire egy fiatal, hamvaiból újjáéledt népnek szüksége van. Mit kérhetünk még, Istenem! Isten ezüsttálcán adta nekünk mindezeket az elemeket, hogy valóban erős, hatalommal rendelkező, független, szabad és az egyenlőség felé törekvő nemzetet építhessünk. Meg is fogjuk tenni.
    A nemzeti gazdaság fogalmának néhány alapvetése is benne rejlik ezekben a gondolatokban, melyeket ma a Független Alkotmányozó Nemzetgyűlés elé terjesztek, magukba foglalják az ideológiai, a szociális, a gazdasági és a politikai elemen túl az állam, a nemzet, a köztársaság gondolatát is. Úgy vélem, egy kissé pedagógiai jellegűek ezek a fogalmak, nem hivalkodásból állítom ezt. Végtelenül hálás vagyok azoknak az embereknek ? az Alkotmányozó Elnöki Tanács tagjaira gondolok és még sok más venezuelaira ?, akik az utóbbi hetekben segítettek az alapvető gondolatok szövegének körvonalazásában és megvitatásában.
    Ezenkívül hálás vagyok azoknak, akik könyveik és tudásuk révén mindig jelen vannak közöttünk. Nem az én gondolataim ezek, nem – hiúság lenne azt mondanom –, hanem olyan gondolatok, amelyeket századokon át, korunkban és más korszakokban gyűjtöttek össze az emberek, együttműködéssel és közös erőfeszítéssel.  De a nemzet fogalma is átértékelődik, mert a nemzet is eltűnhet. A nép maga a nemzet, a nemzet maga a nép, ahhoz, hogy egy népet nemzetnek tartsanak, hiányzik még egy elem: ahhoz nemcsak a közös múlt szükségeltetik és a jelenbeli közös akarat, hanem a jövőre irányuló terv is. Véleményem szerint csak akkor beszélhetünk nemzetről, amikor egy nép útra lel, amikor egy nép történelmi irányra talál.
    A nemzeti tervnek nagyjából benne kell lennie az alkotmányos szövegben, mert a venezuelai nemzet már hosszú ideje irány nélkül haladt, nem tudtuk, merre is megyünk. Népként most vagyunk feltámadóban, de még hiányzik a transzcendentális célok felé való menetelés gondolata.
    Ezeket a fogalmakat gyűjtöttem egybe abban a fejezetben, amely a nép, a nemzet, a köztársaság gondolatát mutatja be. A köztársaság fogalmát és az állam fogalmát. A köztársaság, a res publica, a közügy, a közösség, az erkölcs és a felvilágosodás fogalmát: ezek a köztársaság sarokkövei. Szilárd intézményeken kell a köztársaságnak alapulnia.
    Egy intézményesített, demokratikus és szabad, a világ előtt szuverén köztársaság gondolata; amely egyetlen idegen, gazdasági vagy politikai hatalomnak sem hajlandó alárendelni magát, mert szabadok és szuverének vagyunk, mi magunk határozzuk meg saját utunkat, saját modelljeinket, tiszteletben tartva a világ népeinek önrendelkezését. A Bolivári Alkotmány nyilvánítsa a Venezuelai Köztársaságot Venezuelai Bolivári Köztársasággá, és amikor Bolivári Köztársasággá nyilvánítja magát, békeüzenetet küld a világ minden népének, az integráció, az egység üzenetét a latin-amerikai és a karibi térség népeinek, Bolívar régi álma jegyében, aki együtt halad a forradalmi néppel. Nyitott ez a köztársaság a kontinens népei számára, ahogy Bolívar írta Jamaicai Levelében: „Milyen szép lenne, ha Új Világot formálnánk, és ha a Panamai Földszoros ugyanaz volna nekünk, amit Korinthosz volt a görögöknek!”
    A bolivári köztársaság a népek békéjének, testvériségének köteléke lesz, s egyben a biztonság jelképe és tisztelet tárgya a Föld minden népe, nemzete és kormánya számára. Egy új világ, egy új évszázad földjébe vetjük eszméink magjait méltósággal, büszkén, szuverenitásunk tudatában. Bolivári és Független Köztársaság, szabad és demokratikus, de valóban demokratikus, csalás nélkül, hamisság nélkül, retorikus, üres és semmitmondó szónoklatok nélkül. Demokratikus, mert nép tartozik hozzá, mert a demokrácia, ha nem tartozik hozzá nép, olyan, mint a meder nélküli folyó, mint víz nélküli folyó, csak száraz tenger lenne a demokrácia, ha nincs mély társadalmi tartalma, ha nem lebeg szeme előtt az egyenlőség, az igazságosság és az emberségesség. Én ilyen köztársaságra hivatkozom a Bolivári Alkotmány számára készült alapgondolataimban. Amikor átolvassák, látni fogják, túl a népen és annak fogalmán, túl a nemzetnek a gyakorlattal alkotott dialektikus egységén, túl a köztársaság fogalmán és gyakorlatán, hozzátesszük az államról alkotott felfogásunkat is.
    Világossá válik az állam fogalma, mert nem szegődünk Thomas Hobbes nyomába. Nem akarjuk Thomas Hobbes Leviatánját, amelyben az állam az erő egyeduralmán alapuló pusztító gépezet, az állam az erő és az érvényesítésére szolgáló fegyverek egyedüli ura, amely rabszolgájává teszi a szabadságra érdemes népet. Nem akarjuk Hobbes Leviatánját, mi Platónt és az ő Köztársaságát részesítjük előnyben, Bolívart akarjuk és az igazságosságra törekvő államot, mert a demokratikus állam tevékenységének ez a végső célja.
    Minden embernek és minden intézménynek, az államgépezet minden kis fogaskerekének egyedül és kizárólag a nép igazságát, egyenlőségét, munkáját, lakhatását, nevelését, egészségét, szabadságát, tudományát és művészetét kell szolgálnia; erre való az állam, ha nem, jobb, ha nincs. Nem értünk egyet Hobbes-szal, de Marxszal sem abban, hogy nincs szükség államra. Igenis szükség van rá. Nem értünk egyet a neoliberálisokkal, akik minimalizálni törekszenek az állam szerepét. Álljon itt a bolivári ideológia egy másik alapvető felfogása a neoliberális dogmával szemben: akarjuk az államot, és szükségünk van rá: egy kellően erős, cselekvőképes, erkölcsös és erényes államra, hogy ösztönzője legyen a köztársaságnak, a népnek és a nemzetnek, biztosítva a nép számára az egyenlőséget, az igazságosságot és a fejlődést. Ezekhez az alapeszmékhez igazodik a bolivári állam, ezekre épülhet az Ötödik Köztársaság Bolivári Alkotmánya.
    Az ország hangját gyűjtöttem össze: az erkölcsi erőt, egy negyedik erőt, egy új állami entitást, nem bürokratikusat, és nem is valami olyasmit, ami önmagáért való; erkölcsi hatalmat, amelynek valóban önállónak kell lennie, sürgős szükségünk van egy negyedik hatalomra, amelyik nincs alárendelve a többi hatalmi ágnak, az állam három klasszikus hatalmi ágának. Javaslatom szerint ez az erkölcsi hatalom három olyan forrásból táplálkozhatna, melyek ma szétszórtan, bilincsbe verve, önálló élet nélkül léteznek: Ügyészség, a politikai csúcstól független, autonóm minisztérium, amely mentes a nemzeti szektorokból származó manipulációktól és különféle nyomásoktól és egy Számvevőszék. Van még valami, amiről már sokszor szó esett Venezuelában, de soha nem ültettük át a gyakorlatba: a Népet Védő Hatalom. Bolívar az ókori Görögországra, Athénra és a köztársasági Rómára hivatkozott, mi már nem Rómára, nem Görögországra és nem is Athénra vagy Spártára, hanem Angosturára hivatkozunk, ami sokkal közelebb van hozzánk. Bolívar kétkamarás erkölcsi hatalomról beszélt: az erkölcsi kamaráról és a nevelési kamaráról. A nevelésről! Istenem, mennyire érvényes ez! Az erkölcsi hatalom különösen a gyerekekre irányul, akik a Köztársaság jövőjét jelentik. Hogy mennyire megfelelő célja az erkölcsi hatalomnak a korrupció elleni élet-halálharc, azt jellemezzük azzal is, amit Oca?ában mondott: „Az emberek megvesztegethetősége az oka annak, hogy a bíróságok engedékenyek, a köztársaság erkölcstelen, emiatt pusztul el a köztársaság”.
    Ezt az erkölcsi hatalmat alapvetőnek tartom a Bolivári Köztársaság számára, gondoljuk csak el, és ne hagyjuk, hogy az a szél, amely magával sodorta Angostura eszméjét, minket is magával ragadjon, mert amilyen bölcs volt Bolívar, már a Bolíviai Alkotmánytervénél sejtette, hogy ez a negyedik hatalom nem kerül bele az alkotmányba, még az angosturaiba sem. Az angosturai alkotmányozók nem vették bele a negyedik hatalom fogalmát az alkotmányba, tartottak tőle. Valaki azt mondta nekem néhány hónappal ezelőtt: az a helyzet, hogy az erkölcs szó már önmagában is félelmet kelt, mert mindannyiunkban van valami erkölcstelen; és én akkor azt mondtam: bizony, de nem a személyes erkölcsről van szó, nem a puritán erkölcsről, hanem a köztársaságiról, amely a nép értékeinek és erényeinek az eredője. Fontos, hogy beszéljünk az erkölcsről manapság, amikor a korrupció átjárja és tönkreteszi a köztársaság életét. Persze, hogy szükséges az erkölcsi hatalom, és kérem Önöket, hogy ne hajítsák ezt a javaslatot az angosturai szemetes kosárba. Vitassák meg szabadon, vitassák meg a néppel, mindenesetre vessék alá a nép véleményének, egy olyan né­pének, amely kívánja az erényeket, és amelytől éveken át ellopták a közmorált.
    Bátorkodom megidézni azt az álmot is, azt az 1826-os bolivári eszmét, amely odaát keletkezett, a bolíviai csúcsokon, amikor megszületett a Bolíviai Köztársaság. Bolívar olyan választói hatalmat javasolt, amely független a többi hatalmi ágtól, állandó, és nincs alávetve bizonyos szektorok politikai vezetésének vagy manipulációinak és nyomásának. Hányszor láttuk ennek az ellenkezőjét az utóbbi hónapokban, az utóbbi időkben! Láttuk Venezuelában, hogy nem elég, ha egyetlen intézmény felel a választási ügyekért. Szükség van egy új hatalmi intézményre, egy új hatalomra: a választói hatalomra, amely meggyökeresedik a nép érzéseiben, intézi, ösztönzi, ellenőrzi és értékeli a választási folyamatokat és eredményeiket. Gondoskodnia kell arról, hogy a képviselők valóban teljesítsék kötelezettségeiket, és köteleznie kell minden jelöltet, hogy tisztségét a nép képviseletében lássa el, mondja el a népnek, mi a terve, és ha megválasztják, akkor teljesítse azt, amiért megválasztották; ha pedig nem teljesíti, távozzon a demokratikus működésmódok adta lehetőségeken keresztül, amilyen például a visszahívási népszavazás. A képviseletiség elvének biztosítása érdekében, a törvényesség elvének biztosítása érdekében szükséges létrehozni ezt a választói hatalmat. 
    Azt kérem, vizsgáljuk felül a három hatalmi ágra épülő liberális demokrácia klasszikus modelljét, mert nem kell annak mindörökre úgy maradnia. Az állam új fogalmára van szükségünk, a hatalom új architektúrájára, a hatalmi ágak több szintű megosztására, hiteles képviseleti, részvételi és népközpontú demokráciára.  Nem elég a részvételi demokráciáról beszélni, mintha ez volna a cél. Nem. A részvételnek eszközként kell szolgálnia a célt, mert mire megyünk azzal, ha mindenki részt vesz, beszél, felemeli a kezét vagy vitatkozik, vagy ír, nem ez a cél. A cél jóval messzebbre mutat, és ezért beszélünk itt a részvételi és népközpontú demokráciáról mint egyetlen fogalomról. A népközpontúság bolivári fogalom, demokratikus és hangsúlyosan forradalmi. Egy olyan demokrácia mechanizmusaihoz közelít, amely ma még – érthető okokból ? nem lehet pontosan körülhatárolt és teljes mértékben közvetlen; de igenis népközpontúnak kell lennie. Különböző mechanizmusokat kell biztosítanunk a nép számára, mint például a népszavazás, a népgyűlések és népi tanácsadások, törvények kezdeményezése. Mindezeknek az eszközöknek bele kell kerülniük az új Alapokmányba, hogy a részvétel elidegeníthetetlen jog legyen, eszköze az alkotó munkának, a népközpontúságnak és a valódi demokráciának.
    A hatalmi ágakkal kapcsolatban is megelőlegezünk néhány gondolatot az új Alapokmány jóváhagyása utáni időszakra. A köztársasági elnökre nehezedő hatalom koncentrációjának csökkentése érdekében az új végrehajtó hatalom számára javasoljuk a végrehajtó hatalom új szerkezetét, az elnökhelyettessel bővített elnöki rendszert. Az elnök, akit egy elnökhelyettes és az államtanács segít munkájában – kérem, tanulmányozzák alaposan ezt a javaslatot, és ha használható, alakítsák ki alapvető elemeit egy újfajta végrehajtó hatalom újfajta szerkezete számára. A törvényhozói hatalomban is lennének új szereplők, sőt még a nevét is megváltoztatjuk: javaslom a Nemzetgyűlés elnevezést, de ez valóban Nemzetgyűlés legyen, hogy a Nemzetgyűlés ne vesszen el, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés változzon Alkotmányos Nemzetgyűléssé.
    Szülessék meg a bírói hatalom új koncepciója, a Legfelsőbb Bíróságé és a bírók megválasztásának rendjéé a községekben és a városokban, hogy demokráciával töltsük meg a bírói hatalmat, ne a kiskirályok kezében legyen többé, akik maguk alá rendelték a népet és a bírói hatalmat. Ha az Igazság államáról beszélünk, a bírói hatalom lenne az állami hatalmak gerince.
    Az államszövetség (föderáció) új felfogása: kerülje a két szélsőséget, az anarchiát és a centralizmust, állítsa helyre és tegye rendbe a sokszor anarchiába és az anarchia felé sodródott decentralizáció értékeit. Ne legyen egyetlen kormányzó, egyetlen polgármester sem, aki azt gondolhatná, hogy kiskirálya vagy elnöke egy köztársaságocskának, akár városi önkormányzatnak vagy államnak hívják. Nem. Bolívar ugyanezt mondta 1813-tól kezdve, amikor a csaták tüzében írt emlékezetes levelében a következőkre figyelmeztette Barinas kormányzóját: „Az első köztársaság vészterhes volt, és nem ismételhetjük meg. Új nemzeti egység-felfogású államszövetségre van szükségünk, olyan föderációra, melyet a politikatudomány alapelve vezérel: például a kooperatív szuverenitás, az egymást segítő szuverenitás vagy a nemzeti szuverenitás elve.”
    Helyre kell állítanunk a nemzeti egységnek, a köztársaság egységének eszméjét, fogalmát és gyakorlatát. Venezuela egyetlen köztársaság, nem pedig kis köztársaságok együttese, melyek kockára teszik a nemzet létét és jövőjét. Önök az egész népet képviselik, és erről nem szabad megfeledkeznünk.
    Ez az Alkotmányozó Nemzetgyűlés felfogása. Nagyon ártalmas lenne, ha ez a gyűlés kis regionális alkotmányozó gyűlések halmazává válna, ez nagyon ártalmas lenne.
    Biztos vagyok benne ? mert ismerem a mostani venezuelai alkotmányozók nagy részét ?, most úgy tekintünk az új államszövetség  fogalmára, mint a népakarat kifejeződésére, nem pedig mint valami elvont dologra. A szuverenitást együtt kell szemlélni a nép, a nemzet jogaival és kötelességeivel.
    Bolívar több beszédét fejezte be így: „Én elvégeztem a munkámat, most Önökön a sor”.
    Pár nappal ezelőtt olvastam Shakespeare Vihar című tragédiáját. Az első jelenetben egy hajó halad a nyílt tengeren, és hirtelen mennydörgés hallatszik, villámok jelennek meg az égen, süvölt a szél, és felkorbácsolja a tenger hullámait. Előjön a kapitány, és így kiált: „Kormányos!” Futva érkezik a fedélzetre a kormányos, hívja a matrózokat, és azt mondja nekik: „Le a főárboccal: szaporán lejjebb, lejjebb. Húzzátok le, megpróbálni a nagy vitorlával.” És amikor a kormányos látja, hogy a matrózok bevonták a vitorlákat, és mindegyik a helyén van, megkötötték a csomókat, és készen vannak, visszafordul, és arccal az erősen fújó szél felé fordulva így szól: „Szélnek fordíts, szélnek!”. Én is azt mondom most, amit Shakespeare: hiába fúj a szél, itt van már a Nemzetgyűlés, hogy irányítson.
  
ROZSNYAI KATALIN FORDÍTÁSA

ERNESTO CARDENAL
   
A szegények tudni fogják,
kire szavazzanak
   
Latin-Amerikában új forradalom zajlik, a venezuelai. Elhallgatott forradalom, amelyről a latin-amerikai lakosság többsége nem tud, mert a világ nagy tömegkommunikációs rendszereit kezükben tartó nemzetközi konzorciumok (valamint a nagy venezuelai média is) így döntöttek. A venezuelai forradalom szembemegy érdekeikkel, ezért nem beszélnek róla a világban. Amikor a nagy félretájékoztatási médiumok egyáltalán megemlítik Venezuelát, akkor csak az ellenzékről beszélnek, vagy megpróbálják nevetségessé tenni, kigúnyolni Chávez elnököt. A venezuelai forradalomról soha nem ejtenek egyetlen szót sem.
    Venezuelában forradalom, méghozzá igen nagy horderejű forradalom zajlik, és ami a legsúlyosabb az észak-amerikai birodalom számára, bolivári forradalom ez. Ez a forradalom Bolívar álmát, Latin Amerika egyesítését eleveníti fel. Amikor Chávez olyan kitartóan küzdött a nemzetgyűlésben – sokak ellenében – az ország nevének megváltoztatásáért, míg végül sikerült azt „Venezuelai Bolivári Köztársaságra” változtatnia, azt lehetett gondolni, pusztán szeszélyről vagy banális kívánságról van szó; ám az igazság az, hogy a változtatás rejtett szándékot foglal magába: Latin-Amerika egyesítésének tervét. Bolívarnak Venezuelában nemzeti kultusza és mítosza van: Chávez elnök pedig politikai tervvé és kormányprogrammá tette Bolívar álmát.
    Chávez más, hatalmon levő politikusokkal együtt azon fáradozik, hogy az egypólusú világot több pólusúvá tegye. Szándéka az, hogy az egyik új pólus Latin Amerika legyen, és itt kerül szembe az észak-amerikai birodalommal. Erről van szó.
    A venezuelai lakosság 80%-a szegény, és bízunk abban, hogy a szegények a saját forradalmukra, a szegények forradalmára szavaznak majd 2004-ben, nem pedig a velük szembenálló, kiváltságos osztály érdekeire. Sok országban a szegények saját érdekeik ellen, kizsákmányolóik érdekeire szavaznak, ahogyan Nicaraguában és Venezuelában is történt a múltban; de most Venezuelában olyan forradalom zajlik, amely felnyitotta a szegények szemét. Több mint egymillió ember tanult meg írni-olvasni az utóbbi időben, több ezer olyan venezuelai jutott be az egyetemekre, akiknek erre azelőtt nem volt lehetőségük, sok olyan ember van, akik azelőtt semmiféle orvosi ellátásban nem részesültek, és most hozzájutnak az orvosi ellátáshoz, s ők valamennyien tudják majd, hogy kire szavazzanak.
    Az ellenzéknek nagy munkájába került összegyűjtenie a népszavazás kiírását követelő aláírásokat, népszavazásét, amelyen az elnök megerősítéséről vagy visszahívásáról döntenek, több ezer halott, külföldi és kiskorú nevét felhasználó, valamint hamisított aláírásokat tartalmazó  céduláit megsemmisítették, és úgy látom, nem tud már sokkal több aláírást összegyűjteni.
    Az ellenzéki pártok vezetői kezében vannak a nagy médiabirodalmak és a nagyvállalatok, de nincs sem kormányprogramjuk, sem karizmatikus vezetőjük, és a közvélemény-kutatások Chávez nagy népszerűségét mutatják ki, várható biztos győzelmét jelzik.
    Azt pedig mindenkinek el kell ismernie, hogy a Venezuelában a manapság zajló folyamatok az alkotmányos normáknak megfelelően mennek végbe. Továbbá ez a kormány kezdeményezte azokat az alkotmányos reformokat, amelyek a nép kezébe adták a hatalmon levők visszahívásának jogát. Ez teljesen szokatlan a világon, a demokrácia páratlan példája.
    A kormány kifejezte eltökéltségét, hogy tiszteletben tartja a Nemzeti Választási Bizottság döntését, bármilyen legyen is az. Az ellenzék viszont sohasem mondta, hogy tiszteletben tartana egy ellene szóló döntést. Az ellenzéknek fel kell hagynia mindenfajta puccsista elképzeléssel, tartania kell magát a demokratikus játékszabályokhoz, és ehhez eddig nem volt hozzászokva. „Mi a béke útját járjuk” – mondta Chávez elnök.
    A világban mindenütt létre kell hozni a Venezuelai Szolidaritási Bizottságokat, mint ahogy létrehoztunk ilyeneket a nicaraguai forradalom védelmére is. Az egyik legaktívabb bizottság Venezuelában működött. Elnöke María Teresa Castillo, egyik vezetője pedig José Vicente Rangel volt. Emlékszem a caracasi utcák megható látványára, ezernyi diák gyűjtött adományokat Nicaragua számára az „Adj egy bolivárt Nicaraguának” elnevezésű kampányban. A szolidaritásért az Egyesült Államokban kell a legtöbbet tenni. Ez a nép szolidaritást vállalt Nicaragua és Salvador ügyével, ez a legszolidárisabb nép a világon, ha sikerül felülkerekednie a sajtóból áradó félretájékoztatáson. El kell érni, hogy az észak-amerikai nép legyen a venezuelai forradalom fő szövetségese.
    Meg kell teremteni a latin-amerikai szolidaritást is, a teljes bolivári kontinensét, amelyet jelenleg ugyanúgy félretájékoztatnak. El kell érni, hogy a latin-amerikai írók és értelmiségiek, akik eddig nem közeledtek a bolivári forradalomhoz, közeledjenek hozzá, látogassanak el Venezuelába, lássák a saját szemükkel, mi történik ott, és vegyenek részt az Aló Presidente (Halló, elnökünk) televíziós programban. Nagyon fontos a Caracasban megrendezendő értelmiségi találkozó. Részt vettem a két korábbi találkozón; az elsőn, amelyet akkor tartottak Mexikóban Az emberiség védelmében címmel, amikor Venezuela felvette a Bolivári Köztársaság nevet, és a következőn is, Asturiasban. Ezeken védelmünkbe vettük a venezuelai és a kubai forradalmat, továbbá a világ számos igazságos ügyét, így igyekszünk hozzájárulni ahhoz, hogy az emberek tisztán lássanak. Nem harcolhatunk frontálisan a multik információs (valójában dezinformációs) tevékenysége ellen, mivel nem rendelkezünk az övékhez hasonló eszközökkel, ellenük csak informálisan, a gerillaháború eszközeivel tudunk küzdeni. Az értelmiségi találkozók és az ott elhangzottak nyilvános terjesztése, például az internet segítségével, szerény harci fegyver, de hatásos, erre számíthatunk. Ez is a gerillaháború egyik formája.
    Nagyon fontos az is, hogy ezt az új találkozót Venezuelában rendezzék meg, abban az országban, ahol Latin Amerika sorsa a tét. A latin-amerikaiak számára Venezuelát védelmezni annyit tesz, mint saját magunkat védeni.

2004
   
ROZSNYAI KATALIN FORDÍTÁSA





Víctor De La Rosa: Cím nélkül

MÉRLEG
   

Az itt közölt tanulmány Federico Brito Figueroa Tiempo de Ezequiel Zamora (Ezequiel Zamora történelmi ideje) című könyvéből, az újkori venezuelai történetírás egyik alapkönyvéből való, amely a 19. századi parasztfelkelések és az 1859-től 1863-ig tartó Szövetségi háború legendás alakjának, a radikális agrárreformért küzdő forradalmár katonának és politikusnak alakját idézi fel. Ezequiel Zamora (metszetünkön) egyik előharcosa a huszadik század utolsó nagy latin-amerikai mozgalmának, a Bolivári Forradalomnak.

   
FEDERICO BRITO FIGUEROA
   
Ezequiel Zamora eszmevilágának történelmi háttere
   
1814-től, amikor az abszolutista restauráció Európában kezdetét veszi, tisztek, katonák ezrei vándorolnak ki Latin-Amerikába, és közülük jó néhányan Venezuelában telepednek le, a köztársasági hadsereg katonái lesznek. A polgári-demokratikus forradalom katonái érkeznek, akik a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméin nevelkedtek, ám ha egyenként szemléljük őket, igencsak sokfélék: akadnak köztük kalandorok, liberálisak, a napóleoni eszmék hívei, mérsékelt demokraták, és olyan katonák is, akik Gracchus Babeuf Plebejus Kiáltványának eszméivel azonosultak. Közülük való Juan de Gaspers, aki később Ezequiel Zamora sógora lesz, elsőként gyakorol igen nagy hatást politikai nézeteinek kialakulására.
    Amikor a restauráció és a Szent Szövetség vérre és tűzre alapozott politikája egyre inkább tért hódít Európában, erősödik a bevándorlási hullám. Franciák, oroszok, magyarok, románok, korzikaiak, lengyelek, németek, írek és angolok érkeznek Venezuelába, sokféle foglalkozást űző emberek: szabók, cipészek, asztalosok, kőművesek, tanítók, orvosok, újságírók. Az európai elnyomás nincs tekintettel nemzeti és foglalkozásbeli különbségekre. A Szent Szövetség kizárólagos célja az, hogy felszámolja a „lázító eszmék”-et, megszilárdítsa az abszolutizmus hatalmát, de szerencsére a történelmileg felszámolt gazdasági-társadalmi rendszerek nem születnek újjá.
    Európában nincs béke, háborúk és forradalmak sora kezdődik 1789-ben, és egészen 1871-ig tart, a Pireneusoktól az Uralig. 1820-ban kirobban Spanyolországban Riego és Quiroga köztársasági felkelése. 1825-ben meghiúsul a dekabristák összeesküvése Oroszországban, akik a cár, a „népek börtönének egyeduralkodója” fizikai megsemmisítésére törekedtek. A következő években megerősödnek Kelet-Európában a nemzeti mozgalmak: 1830-ban kitör Párizsban a forradalom, eleinte jelentéktelennek látszik, ám 1848-ban új forradalom robban ki, amely egybeesik a kapitalista ipar ciklikus túltermelési válságával, és visszhangzik minden olyan területen, ahol annak befolyása érvényesül.
    Az 1848-as februári forradalomban, az utcákon és a barikádokon a munkásságé a vezető szerep, a monarchiával szemben álló osztályok élén állva a köztársaság ismételt megteremtését tűzi ki célul. Márciusban megjelenik Karl Marx és Friedrich Engels Kommunista Kiáltványának első kiadása, amely az egész európai burzsoáziát megrettentő kiáltással ér véget: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” És valóban remegnek a félelemtől, „szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a vén Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök”.
    A világot bejáró kísértet ellen a burzsoázia különféle csoportjai egyesülnek, a legitimisták és az orleanisták, és Franciaországban hatalmukba kerítik az ideiglenes kormányt. A proletariátus, magasra emelve a vörös zászlót, követeléseinek szimbólumát, egyedül küzd. 1848. április 15-én Párizs munkásai és kézművesei „a munka megszervezését és az embernek ember által való kizsákmányolása megszüntetését” követelik  Május 15-én Párizs munkásai és kézművesei elfoglalják és feloszlatják az Alkotmányozó Nemzetgyűlést, és Blanqui, Barb?s, Albert, Raspail és Sobrier vezetésével ideiglenes forradalmi kormányt hoznak létre. A Nemzetőrség az értelmiségi söpredék és a kispolgárság segítségével kiűzte a nemzetgyűlésből a munkásvezéreket és „a burzsoázia porkolábjainak kezére juttatta”1 őket. Június 23-a és 26-a között kerül sor Párizs hősies felkelésére, amelyet a francia burzsoázia kegyetlenül levert „ekkor ütközött meg először egymással nagy csatában az a két osztály, mely a modern társadalmat megosztja”.2
    1848 júniusában a proletariátus, a korabeli reakciós sajtó szerint a vörös veszély, egyedül küzdött a barikádokon. A proletariátus ellen egyesült a burzsoázia minden csoportja, a legitimista monarchisták, az orleanisták, a radikális kispolgárok, a Louis Napóleon Bonaparte vezette katonai bürokrácia és lumpenproletariátus, a kis Napóleon irányításával, akire rokonszenvvel tekintett a parasztság, nagybátyjára, a nagy Napóleonra emlékezve. A júniusi napokat a forradalom apálya követi, létrejön a bankárok és katonák szövetsége, és a kispolgároké, akik az 1848. december 10-i választásokon Louis Napóleon Bonapartét elnökké nevezik ki, ez volt  1852. december 12-e, az ellenforradalmi államcsíny előjátéka.3
    A forradalmi időszak az egész európai kontinensen végighömpölyög, a kirobbanó forradalmak eseményeinek apályaival és dagályaival, amelyekben egyszerre jelentkeznek a polgári demokratikus forradalmak és a nemzeti emancipációs mozgalmak elemei – Lengyelország, Magyarország, Románia stb. – és velük együtt a proletariátus jogkövetelő fegyveres és erőszakos megnyilatkozásai, a proletariátus forradalmi osztályként lép be a történelembe követelve „a munka megszervezését és az embernek ember által való kizsákmányolása megszüntetését.” Különleges történelmi korszak ez, és Karl Marx, a gondolkodó világosan megjelöli az okokat, amelyek közre játszanak az 1848-as forradalmi folyamat apályainak és dagályainak létrejöttében.
    Engels írja: „Az itt új kiadásban közzétett munka Marx első kísérlete volt, hogy a kortörténet egy részletét materialista felfogásmódja segítségével az adott gazdasági helyzetből magyarázza meg. […] Az 1848-1849-es forradalmi időkben teljesen lehetetlen volt az egyidejűleg végbemenő gazdasági átalakulásokat nyomon követni, nemhogy az áttekintést fölöttük megtartani. […] Az első próbára úgy került sor, hogy 1850 tavasza óta Marxnak ismét jutott ideje gazdasági tanulmányokra és mindenekelőtt az utolsó tíz év gazdasági történetét vette elő. Ezáltal maguknak a tényeknek alapján teljesen világossá vált számára mindaz, amire eddig a hézagos anyag alapján félig apriorisztikusan következtetett: hogy az 1847-es világkereskedelmi válság volt a februári és márciusi forradalmak tulajdonképpeni szülője s hogy az újból megerősödött európai reakció éltető eleme az az ipari fellendülés volt, mely l848 közepétől kezdve fokozatosan újból beállott és 1850-ben teljes virágzásához ért.”4
    A dekabristák közül néhányan megszöktek a cári titkosrendőrség, az Ohrana üldözései elől, és Kolumbiába meg Venezuelába menekültek, köztük Dmitrij Csicserin, akit Simón Bolívar, a Szabadító parancsnoki rangban a köztársasági hadsereg tisztjévé nevezett ki. Csicserin legendás történelmi alak: részt vett Moszkva védelmében az 1813-1814-es napóleoni hadjárat idején, Napóleon kapitulációjakor Párizsban tartózkodott. Az 1825-és dekabrista összeesküvés bukásakor „Csicserin és mások, nagy nehézségek és áldozatok árán előbb az Egyesült Államokba, majd Mexikóba, végül Kolumbiába menekültek. Csicserint a spleen és a szomorúság gyötörte, nosztalgia kínozta, s egyre csak az orosz földre gondolt meg a szabadságra, ami majd eljön Oroszország számára.”5
    1831-ig Csicserin Kolumbia és Venezuela hadseregeiben szolgált, majd amikor arról értesült, hogy Lengyelországban és más elnyomott országokban nemzeti mozgalmak jöttek létre a cári elnyomás ellen, Európába indult egy köztársasági szolgálatban álló lengyel kapitány, Skybiski társaságában. Caracasban Csicserin bensőséges kapcsolatot tartott Juan de Gaspersszal, José Branforddal, M. Lassabéval és egy Ivan néven ismert orosszal (kinek vezetéknevét nem sikerült kiderítenünk), aki 1814-ig a birodalmi seregben szolgált, majd dezertált és Venezuelába menekült, házitanítóként, nyelveket, könyvelést és rajzot oktatva tartotta fenn magát Caracasban. Csicserin és barátai olvasókört hoztak létre, gazdaságtudományi művekkel foglalkoztak, megvitatták Venezuela és a külföld politikai híreit, és spanyolra fordítva terjesztették a Párizsból érkező folyóira­tok és lapok legfontosabb cikkeit. Csicserin 1831 decemberében indult Európába, de 1852-ben, Párizsban bekövetkezett haláláig levelezésben állt barátaival, halála előtt expedíciót szervezett, hogy Lengyelországot felszabadítsa a cári elnyomás alól.6   
    Az 1848-as forradalom apályának és dagályának idején százával érkeztek európai emigránsok Venezuelába. Sokféle hittel és politikai nézettel rendelkező emberek jönnek, szabadkőművesek és liberálisok, karbonárik és vörösök, szocialista reformerek és forradalmi szocialisták. Az utóbbiak közül kiemelkedik Charles Bouret, Pierre Cerreau, August Lux, Nikolaus Schneider és Pierre Martineau (a mulatt). Munkások és kézművesek, akik ott voltak 1848 júniusában a barikádokon. Legyőzöttek, aki meg vannak győződve igazukról. Könyvekkel és kiadványokkal érkeznek, hogy küzdjenek „a munka megszervezéséért és az embernek ember által való kizsákmányolása megszüntetéséért” azon a földön, ahol az elnyomottak harci kiáltása: „Oligarchák, remegjetek!” Az első vörösök, akik Venezuelába érkeznek: „…június felkelői, Blanqui, Barbés és Raspail emberei, fogházjárt férfiak, Cayenne deportáltjai, olyanok, akik arra születtek, hogy az Ördögszigeten éljenek, ez a söpredék özönli el szerencsétlenségünkre ezt az országot” – jelenti José María Ávila 1852. január 15-én Franciaország venezuelai követségének.   
    Az európai történelmi helyzetet a proletariátus harci jelenléte jellemzi a társadalmi küzdelmek színterén, csatározások a burzsoázia különféle rétegei, harc a polgári demokrácia és az abszolutizmus között, és terjedőben vannak a szocialista eszmék, beleértve tudományos megjelenési formájukat, a marxizmust is. Venezuelában éles, kíméletlen harc folyik az elnyomó osztályok (kereskedő burzsoázia és földbirtokosok) és az elnyomottak (rabszolgák, jobbágyi sorban élő parasztok, vidéki és városi napszámosok) között. A kispolgárság ideológusai ezek között az osztályok között helyezkednek el, hol az egyiket, hol a másikat támogatva, érdekeiknek megfelelően. Az európai forradalmárok számára a rend szó társadalmi forradalmat jelent, a polgári-demokratikus eszmerendszerből kiindulva, de már a szocialista eszmék is megvilágítják az elnyomottak reményeit, miközben „Caracasban még senki se tudja, mit jelent a szocializmus. Ez a szó eretnekségként hangzik.”7
    1848. január 24-én kormányváltásra kerül sor Venezuelában. José Tadeo Monagas elnök határozott és visszavonhatatlan módon az oligarcha bürokráciát folyamatosan liberálisokra cseréli, és a Nemzeti Hadseregbe saját megbízható tisztjeit nevezi ki. Olyan tiszteletreméltó politikusok mint José Manuel García, Manuel María Echeandía és Felipe Larrazábal tanácsadókként szerepelnek a köztársaság elnöksége mellett, és magas beosztásukat felhasználva eltörlik a Politikai Vétkekért kiszabható Halálbüntetés Törvényét, a Lopásokról szóló Törvényt, az 1834. április 10-i Törvényt, az Adósság Behajtására vagy Elengedésére vonatkozó Törvényt, a Nyomdákról és Nyomtatott Anyagokról szóló Törvényt, módosítják a Nemzeti Alkotmányt, és szavazati jogot biztosítanak valamennyi venezuelai állampolgárnak. José Tadeo Monagas és tanácsosai nem tétováznak, amikor a magas egyházi méltóságok megpróbálnak beleszólni az állam hatalmi kérdéseibe, és végérvényesen kiutasítják az országból a jezsuitákat.    
    1848. január 24-e után kormányváltásra került sor, de az államhatalom osztályjellege nem változott meg. A rabszolgák továbbra is szökésben keresik a kiutat, egészen 1851-ig, a helyi és tartományi funkcionáriusok letartóztatják és átadják őket új gazdáiknak. A Szabadelvű, a spanyol José María de Rojas népszerű lapja szabadon közli rovatát: „Rabszolgák vétele és eladása, szökött rabszolgák.” José Tadeo Monegas következetes az 1830-as Rabszolga Felszabadítási Törvény alkalmazásában, és parancsba adja a tartományi kormányzóknak, hogy ne legyenek elnézőek azokkal a gazdákkal szemben, akik azt megsértik, ez esetben tartományi börtön is várhatja őket. Tanácsosaira hallgatva José Tadeo Monegas elnök iskolákat is alapít, „amelyekben a felszabadított rabszolgák mesterségeket vagy kézművességet tanulhatnak.”
    Olyan gondolkodók, mint Blas Bruzual, Manuel María Echeandía és Felipe Larrazábal, olyan forradalmárok, mint Ezequiel Zamora, Juan de Gaspers, Luciano Requena és José Brandford megértik, hogy a köztársaságnak „a függetlenség művének kiteljesítésére” kell törekednie, érvényt kell szerezni a Szabadító dekrétumainak „a rabszolgák felszabadítása és a földek felosztása” ügyében. José Tadeo Monagas viszont tétovázik, Urbaneja és Antonia Leocadio Guzmán alelnök befolyása alá kerül.8
    Ilyen körülmények között kerül sor a választásokra, és a köztársaság elnöki székét José Gregorio Monagas foglalja el, miközben Antonio Leocadio Guzmán „irigységtől és tehetetlenségtől sajgó szívvel” titokban konspirál.
    Zamora nem álmodozó, hanem forradalmár, és világosan látja, hogy a körülmények nem teszik lehetővé azt, hogy a társadalmi reform jövendő terveiről folytatott vitákra fecsérelje az időt. Zamora forradalmár, a tettek embere, és olvasmányai, tanulmányai arra ösztönzik, hogy egyetlen tennivalója van: ki kell robbantania a forradalmat. 1851-től kezdve politikai kultúrájának látóköre kiszélesedik, közeledik az utópista szocialisták eszméihez, amelyek az 1848 júniusi felkelők révén, akik Venezuelába menekültek, az országban ismertekké válnak. Nem rendelkezik rendszeres elméleti ismeretekkel, de ezt a hiányt igyekszik kiküszöbölni, és ez sikerül is neki: „… keveset alszik, mindössze három órát, felkel, olvas, fennhangon rögzíti olvasmányélményeit, jegyzetel, aztán újra lefekszik” – jegyzik fel családtagjai és legközelebbi barátai. Ez jellemzi Caracasban, a hadjáratok alatt és a laktanyában töltött évek során egyaránt
    Caracasban szabályos tanulóként beiratkozik az Olegario Meneses alapította katonai akadémiára, melynek hallgatói szolgálatban levő aktív tisztek, a tanárok közé tartozik M. Lassabe, Napóleon Bonaparte tüzérségének egykori tisztje. Zamora kiváló tanuló, matematikában, elméletben, taktikában és stratégiában a legjobb, katona- és politikatörténetben is mindenkit felülmúl. Szabadidőben kitűnő sakkjátékos, nyitásra legszívesebben a lovat használja. Ugyanez volt a petit konzul, Napóleon Bonaparte első konzul kedvelt nyitó lépése, írja M. Lassabe, aki republikánus elvei alapján így emlegette Napóleont.
    A Katonai Akadémia hallgatói csodálják, kivéve egy spanyol úrfit, Jorge Michelena őrnagyot. Azokon az órákon, amelyeken nagy ütközeteket elemeznek, illetve a világtörténet nagy hadvezéreinek tevékenységével foglalkoznak, M. Lassabe és Zamora közt nézeteltérés támad. M. Lassabe szentként tisztelte Napóleont mint katonát és politikust mindaddig, amíg a köztársaság konzuljaként működött.9 Zamora nagyra becsüli Napóleont mint a seregek szervezőjét, de a francia forradalmi sereg valódi megalkotójának Carnot-t tarja, és ezt ki is mutatja a valmy-i csata elemzésével. Olegario Meneses parancsnok észrevétel nélkül, ám elégedetten hallgatja a vitát: Ezequiel Zamora a legjobb tanítványa, de véleménye szerint sohasem lesz hivatásos katonatiszt. A konzervatív Olegario Meneses megsejti, rádöbben arra, hogy Ezequiel Zamora a Nép Független Hadseregének legalkalmasabb vezetője lesz.10
    Zamora forradalmár, ismételjük, nem álmodozó, ezt igazolja az az időszak is, amikor eszméinek gyakorlati kivitelezési módját keresve átmenetileg elvállalja Barinas tartomány kormányzását, 1853 januárjában. Tervei sokoldalúak és azonnali kivitelezésre épülnek: közösségi földeket adományoz a tartomány népének „… egy mérföldnyi területet jelölve ki minden településnek”, és utasítja a tartományok politikai vezetőit, hogy személyesen gondoskodjanak egy felügyelő kinevezéséről, aki ellenőrzi a felszabadított rabszolgák emancipációjának biztosítását. Számos helyi vezető tétovázik, az előkelőségek és a Barinasi Városi Tanács tiltakoznak, de Zamora egy pillanatig se késlekedik, néhányukat azonnal letartóztatja, és megakadályozza, hogy Jesús Gonzáles, az Ingadozó, és Regino Sulbarán a tétovázók segítségére siessen.
    Barinas tartomány helyzete nyomorúságos. Igaz, csekély a rabszolgák száma, de nagy az éhező és félmeztelen napszámosoké, alig „másfél reált keresnek élelemre, krumplira kilencven napi munkával, és az év többi részét állandó munka nélkül tengődik végig, nincs pénzben kifejezhető keresetük.” A napszámosok gazdáik adósai lesznek „és fiaik az adósságokat öröklik apáiktól, az unokák a nagyapáktól.” Zamora megérti, hogy ezek a problémák igen széles körűek, nemzeti méretűek, és nem oldotta meg őket az 1846 tól 1848. január 24-ig tartó parasztfelkelés sem. Nem oldhatóak meg, ha nem kerül sor a szabad emberek és föld programjának megvalósítására. Barinas tartomány kormányzói pozíciójából Zamora határozott fellépést tanúsít a köztársaság elnökével, José Gregorio Monegas tábornokkal szemben, és kicsikarja tőle az ígéret, hogy 1854-ben felszabadítják a rabszolgákat, hasonló ígéretet szerez Felipe Larrazábaltól, Caracas taromány kormányzójától. De Zamora nem bízik az elnöki ígéretekben, és Manuel Alonso Olaechua doktort, Barinas tartomány képviselőjét rákényszeríti, hogy a Nemzeti Kongresszusban „mandátumával élve szavazzon a rabszolgaságnak a gazdák kárpótlása nélkül történő megszüntetéséért.11
    Zamora átmeneti jelleggel vállalta el Barinas kormányzói tisztét, a Végrehajtó Hatalom a Kormányzótanács döntését megelőző szavazattal jelöli Zamorát az említett kormányzóság vezetésére alkalmasnak a Tartományi Képviselőtestület három személyt jelölő javaslata alapján. De Zamora óvakodik attól, hogy olyan politikai szerepet vállaljon, amely öt évre elszakíthatná a Nemzeti Fegyveres Erőktől, és akadályozhatná legfőbb tervének megvalósításában, a nép hadseregének megteremtésében. Ezért 1853. április 24-én formai értelemben lemond rangjáról: „… azon a területen, ahol hivatásomat betöltöm, mindig kész leszek a demokratikus intézmények védelmére […] a szabad kormányokat támogatva […] ám a nép jogait a csatamezőn akarom védelmezni, és csak akkor foglalnám el a kormányzói tisztet, amikor ezzel honfitársaimat jogaik védelmében támogathatnám, fájdalmas és szomorú volna számomra, ha bármi megtiltaná nekem, hogy ezt tehessem […] mert esküm arra kötelez, hogy a Haza szabadságáért áldozzam életemet”.12
    Másvalami is közrejátszik Zamora elhatározásában. 1851-től beadvány vádaskodik ellene a Belügy- és Igazságügy Minisztériumban, amelyet Acarigua, Guanare és Araure tulajdonosai nyújtottak be a Zamorának az 1849-es hadjárat idején elkövetett állítólagos visszaélései miatt. Eszerint „Zamora anyagi károkat okozott Acarigua, Guanare és Araure lakóinak”, köztük Josefa Perazának, Teresa Gabaldónnak, Francisco Gabaldónnak, Felícita Malpica de Perezának. Benigna Escalonának, Antonio Perezának, Francisco José Rodrígueznek, Pedro Antonio Villegasnak, Casimiro Rodrígueznek és Federico Antonio Ramosnak.  Zamora „bűne” az volt, hogy 1849-ben a hadsereg erejére támaszkodva megtiltotta a földek megműveléséért kiszabott járadékok kifizetését. Zamora nem kíván a bürokratikus eljárás szenvedő alanya lenni, megmarad Maracaibo tartomány fegyveres erőinek élén, szilárdan kitart tervei mellett, vagyis készülődik a forradalomra.
    Zamora állandó levelezésben áll a caracasi baráti kör tagjaival, és amikor Caracasba érkezik, azonnal felkeresi őket, hogy együtt megvitassák a hazai politikai helyzetet, kicseréljék a híreket és újságértesüléseket, amelyek Európából érkeznek. José Brandford Londonból és Párizsból nyugtalanító hírekkel érkezik, ezek a hírek igencsak aggasztják Ezequiel Zamora baráti körének tagjait: az elnyomás egyre kegyetlenebb az egész kontinensen, Louis Bonaparte közönséges bohóc a Tuileriákban, akit Párizs bankárjai és hitelezői kedvük szerint rángatnak. Az orosz cár vérbe fojtotta a lengyel és magyar szabadságharcot.
    1848 júniusának felkelői Caracasban élnek, részt vesznek ezeken a gyűléseken, kicserélik eszméiket és tapasztalataikat. Ezequiel Zamora baráti köre (amely éppen radikalizmusa miatt különbözik egyéb liberális szervezkedésektől) lehetőséget keres arra, hogy „a liberális párton belül pártot” hozzanak létre, széles körben terjesztve az egyenlőség krédóját, nagyobb befolyásra kívánnak szert tenni, forradalomra készülnek mert „a spanyol kígyó ravaszul ismét a Köztársaság megfojtására törekszik, selyemkesztyűvel, mivel a csatamezőn vereséget szenvedtek, és akadnak liberálisok, akik ezt szívesen fogadják.” Megvitatják a teendőket, és úgy határoznak, hogy Zamora lépjen be a szabadkőművesek közé,13 miközben mások Caracasban a különféle kézműves szervezetek „szakmájuk szerinti céheibe” lépnek be. Pierre Cereau spanyolosítja nevét, és Victoriába költözik, ahol Diego Hurtado nyomdájában időszakos kiadványt jelentet meg Egyenlőségi Krédó címmel.
    Az 1848 és 1955 közötti évek igen jelentősek Euequiel Zamora politikai nézetei kialakulását illetőleg: látóköre egyre szélesebbé válik, elméleti módon alapozza katonai ismereteit, megérti és magáévá teszi a szabad emberek és a földkérdés problémakörét, felismeri az összefüggéseket e program és az 1848 júniusának párizsi felkelői vallotta program között. Venezuelában az alapkérdés a „földek közös tulajdona”, Európában „a munka megszervezése és az embernek ember által való kizsákmányolása megszüntetése”. Venezuelában „Oligarchák, remegjetek” a harci jelszó, Európában a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Venezuelában a parasztság lép be a történelembe, egyenlőségéért fegyverrel a kézben harcolva, Európában a proletariátus lép a történelem színpadára, felszabadításáért küzdve fegyverrel a kézben: az „úgynevezett szocializmus”, amely az uralkodó osztályok, a sárga liberálisok vagy spanyol ultramontánok ideológusai ellenére, létezik.
   
KISS GÉZA FORDÍTÁSA


JEGYZETEK
   
1  Marx-Engels: Válogatott művek. Osztályharcok Franciaországban, 1848-1850. 137. o.
2  I. m. 138. o.
3  I. m.  l51. o.
4  I. m. Engels bevezetése 96-97. o.
5  Carmelo Fernández: Memorias de Carmelo Fernández y recuerdos de Santa Marta, 1842. Caracas, 1973, 52. o.
6  I. m. 52. o.
7  Ramón Díaz Sánchez: Guzmán, elipse de una ambición de poder.  Caracas, 1950
8  I. m.  235. o.
9  Federico Brito Figueroa jegyzete: M. Lassabe republikánus nézetei
10 Federico Brito Figueroa jegyzete: José Tadeo Monegas és José Gregorio Monegas támogatta erkölcsi és anyagi eszközökkel Olegario Meneses parancsnok terveit.
11 Federico Brito Figueroa jegyzete: A kárpótlás nélküli felszabadításra egyedül Manuel Alonso Olaechea szavazott, akit ezért kommunistának kiáltottak ki.
12 Nemzeti Levéltár, Caracas. Belügy és Igazságügy, 482 fólió
13 Federico Brito Figueroa jegyzete: „1855. május 18-án Ezequiel Zamora Ciudad Bolívar városban tagja lett a Szabadkőműves Szervezetnek, a Csillagkör Páholy ülésén. Székfoglaló előadását Az Emberek közti Szabadság és Egyenlőség címmel tartotta, előadása később a Victoriában levő Eden könyvkiadónál jelent meg.”





Felipe Herrera: Egyetlen lépés

FÓKUSZ
  
DOBOS ÉVA
   
Játszani és küzdeni
  
 José Antonio Abreu venezuelai zongoraművész és pedagógus, akit a világ csak Maestro Abreunak nevez, 1975-ben indította el El Sistema néven, azt az egyedülálló zenei képzési programot gyerekek számára, amelynek eredményeképpen ma már több mint 290 ifjúsági zenekar és kórus működik Venezuelában, a Simón Bolívar Ifjúsági Zenekar pedig azóta a világ legrangosabb koncerttermeiben aratja sorra sikereit. Maestro Abreu gyerekek ezreinek az életét változtatta meg gyökerestül a zene segítségével, olyanokét, akiknek nagy része addig a szegénynegyedek kallódó gyerekeinek kilátástalan életét élte. „Tárjuk fel gyerekeink előtt a zene szépségét – mondta –, és a zene fel fogja tárni gyerekeink előtt az élet szépségét.”
    Idézzünk néhány részletet Maestro Abreu szavaiból, amelyeket az Egyesült Államok TED (Technology, Entertainment, Design) díjának 2009-es győzteseként mondott:
    „Már az első zenekari próbán megsejtettem, mint fog ez a mozgalom kibontakozni a jövőben, már akkor láttam, milyen hatalmas kihívás elé állított ez a próba. 50 kottaállványt sikerült beszereznem egy igen nagylelkű adományból, hogy 100 gyerekkel próbálhassunk. Amikor megérkeztem a próbaterembe, tizenegyen voltak, és én azt mondtam magamban: – Vagy most berekesztem a programot, vagy ezrekkel fogom megsokszorozni ezt a számot.
    Elhatároztam, hogy szembe nézek a kihívással, és aznap este, annak a tizenegy gyereknek ígéretet tettem, hogy zenekarukat a világ egyik legkiválóbb zenekarává teszem. E szavak két hónapja is eszembe jutottak, amikor a londoni The Timesban egy neves angol kritikus a cikkében felsorolta, mely zenekarok esélyesek a zenekarok világkupájára. Öt zenekart sorolt fel, megnevezte a világ négy nagy zenekarát, az ötödik pedig a Venezuelai Ifjúsági Szimfonikus zenekar volt. Ma kimondhatjuk, hogy a művészet immár nem az elitek monopóliuma Latin-Amerikában, hanem a nép, az egész nép társadalmi joga.
    A zenekar és a kórus lényegét tekintve sokkal több, mint puszta művészi struktúramodell, mert együtt énekelni és zenélni annyit tesz, hogy szoros közelségben élünk a tökéletességre való törekvés szellemében, szigorú fegyelemmel ügyelve az artikulációra és az egybecsengésre, hogy rátaláljunk a hangok és hangszerek egymástól függésének harmóniájára. Így alakul ki a gyerekek között a szolidáris és testvéri szellem, így fejlődik az önbecsülésük, így formálódnak a zenei tevékenységgel összefonódó etikai és esztétikai értékek. Ez a módszer hihetetlenül alkalmas az érzékenység felébresztésére, az értékek kikovácsolódására, és ezt adják tovább az oktatásban részt vevő fiatalok, amikor már ők tanítanak más gyermekeket és fiatalokat.
    Végül is, mindez nem más, mint maga az élet. Semmi más. Ez a jó kifejezés: a zene számunkra az élet. A Sistemában részt vevő minden fiatalnak és minden gyermeknek megvan a maga története.  Mondok egy példát, Edicson Ruiz esetét, aki az egyik caracasi szegénynegyedből származott, és szenvedélyes odaadással vett részt a San Agustín del Sur Ifjúsági Zenekarának nagybőgő óráin. Erőfeszítéseinek, valamint anyja, a családja és a helyi közösség példás támogatásának hála, a Berlini Filharmonikusok első nagybőgőse lett. A Sistema másik neveltje, akit mindannyian ismerünk, Gustavo Dudamel. Gustavo gyerekként kezdett játszani szülővárosa, Barquisimeto szimfonikus gyerekzenekarában, onnan nőtt fel hegedűssé és karmesterré. Ő lett a venezuelai ifjúsági zeneka­rok országos karmestere, s ma a világ nagy zenekarait vezényli. Kinevezett zenei igazgatója a Los Angeles-i Filharmonikusoknak, és továbbra is a Venezuelai Ifjúsági Zenekar legfőbb vezetője. Karmestere volt a göteborgi Szimfonikus Zenekarnak, és napjainkban felülmúlhatatlan példa Latin-Amerika és a világ ifjúsága számára.”
    Alberto Arvelo, neves venezuelai filmrendező, Játszani és küzdeni címmel dokumentumfilmet készített a Sistemá-ról és a Simón Bolívar Ifjúsági Zenekarról. A film öt nemzetközi fesztiválon nyert díjat. Idézünk néhány részletet a filmben elhangzottakból, de attól tartunk, a szavak önmagukban nem érnek fel a látvánnyal és a zenével: látni kellene a gyerekek arcát, és Plácido Domingo könnyeit, amikor játszanak, vagy Claudio Abbado megrendültségét, amikor a siketnéma gyerekek kesztyűs kezének „muzsikálását” nézi.
   
    Plácido Domingo: Amikor beléptem a Teresa Carre?o színházba, nem számítottam rá, hogy a menny kapuján lépek be, és ilyen égi hangokat fogok hallani. Még soha életemben nem rendültem meg ennyire, és nem csak ennek a pillanatnak az érzelmi töltése, hanem az előadás minősége miatt is.
    Claudio Abbado: Mind zenei szempontból, mind humanitárius, mind társadalmi, mind kulturális, mind politikai szempontból rendkívülinek tartom ezt a programot.
    Maestro Abreu: Mi is egy zenekar? Egy zenekar – közösség. Egyedül a zenekar bír ezzel a jellegzetességgel: olyan közösség, amely abból a célból jött létre, hogy összhangot teremtsen. Így aztán, aki zenekari próbákon vesz részt, az összhangteremtés gyakorlatát kezdi élni. És mit jelent más szavakkal az összhangteremtés gyakorlata? Csapatmunkát, egy olyan csoport tagjaként végzett munkát, amelynek tagjai egymástól függenek. Ahol minden egyes ember felelős a többiért, és a csoport felelős az egyes emberért. Miért teremtjük meg az összhangot? Hogy szépséget hozzunk létre.
    Sir Simon Rattle (a Berlini Filharmonikusok karmestere): Önök itt most az egyik legbámulatosabban tehetséges fiatal karmestert látják, akivel valaha is találkoztam. Tegnap itt nem csak egy nagyszerű zenekart hallottam , amint csodálatosan játszottak Csajkovszkijt, de azt is láttam, ahogyan mind ugyanazt fejezték ki a testükkel, ahogyan kölcsönösen kommunikáltak. Ez meglehetősen szokatlan. Mindegyikük arcán azt láttam, amiről mindig is úgy gondoltam, hogy erről szól a zene: színtiszta örömet. Kommunikációt és örömet.
    A 11 éves Kenneth (Caracas Montalbán negyedéből): Én úgy képzelem, hogy Isten valami olyasmi lehet, mint a zene. Mert ami ilyen szép, az csak Isten műve lehet.
    Eduardo Mata (a Dallasi Szimfónikus zenekar volt karmestere): Az ifjúsági zenekarok képesek megváltoztatni az olyan országok szociológiai profilját, mint Venezuela, mint Kolumbia, Peru és Mexikó. Hatalmas lehetőség ez önmagában is, de olyan tekintetben is, hogy kiterjeszthető más országokra.
    Eduardo Mendez (a „Magvak” Országos Igazgatója): A Sistema Ifjúsági zenekarok alapját azok a képzési központok alkotják, amelyeket „Magvaknak” nevezünk. Ezek az ország minden államában léteznek. Körülbelül 90 van belőlük, és mindegyikben 2-3 zenekar működik, ezek között megtalálhatók a Kisgyerekek zenekarai, a Gyerekzenekarok és az Ifjúsági zenekarok. A „Sistema” egész Latin-Amerikába eljutott; elsőként Latin-Amerika déli országaiba. Jelenleg mintegy kétszáznegyvenezer gyerek és fiatal alkotja a venezuelai gyermek-, és ifjúsági zenekarok és kórusok hálózatát.
    Sir Simon Rattle: Nagyon világos volt számomra, amikor először hallottam a Venezuelai Ifjúsági Zenekart Berlinben, hogy valami módon ez is egyfajta feltámadás. Annyira fontos, ami itt történik, hogy ikonként kell számon tartani. Ha valaki megkérdezi tőlem, hol történik olyasmi, ami valóban fontos a klasszikus zene jövője szempontjából, egyszerűen annyit mondanék: „Itt, Vene­zuelában”. Önök ismerik ezt, mert már csaknem 30 éve létezik, és hozzászoktak. De olyasvalaki számára, aki kívülről jön, mint én, ez olyan hatalmas érzelmi erő, hogy időbe telik, mire felfogjuk, mi az, amit látunk és hallunk. Ma azt mondom, hogy láttam a zene jövőjét Venezuelában, és hogy ez feltámadás. Bárcsak Mahler is itt volna, hogy lássa ezt. És talán itt is van.
    Maestro Abreu: A zenéhez hozzá tartozik a tökéletességre való törekvés, az út a tökéletességhez. Mit ültetett el a zenekar egyszer s mindenkorra a tagjainak lelkében? Érzéket a harmónia, érzéket a rend iránt, érzéket az esztétikus, a szép, az univerzális iránt, és képessé tette őket arra, hogy értsék a láthatatlan nyelvezetét. A láthatatlannak azt a nyelvezetét, amely láthatatlan módon adódik át. Evidens volt, hogy el kell ismernünk a zene társadalmasító szerepét. Azt, hogy fontos eleme a társadalmi fejlődésnek a szó legnemesebb értelmében, mert a legnemesebb társadalmi értékeket közvetíti. Éspedig a szolidaritást, a harmóniát, a kölcsönös részvétet, és azt, hogy a közösség egybeforr, és fenséges érzelmeket fejez ki.
    Claudio Abbado: Hihetetlen dolgokat tanultam. Nagyon megindító ez. Nem is értem, miért nem fordult meg eddig a fejemben soha, hogy ezt így is lehet.
    Sir Simon Rattle: Annyira világos, hogy a zenekar, és az a munka, amit itt a zenében véghez visznek, nemcsak életeket gazdagít, de életeket ment is. Azt hiszem, az a lényeg, arra kell emlékeztetnünk magunkat, hogy a zene mindig valamiért születik. Nemcsak önmagáért van. Azért is születik, hogy a közönségben mély érzelmeket keltsenek a zenészek. Világos, hogy ez a legfontosabb dolog a világon. Ez az, amit ezek a gyerekek művelnek, s ez hangosan és tisztán hallható mindenki számára.
    Maestro Abreu: Ha elképzeljük, hogy a Sistemát átadjuk Latin-Amerika minden országának, ha Venezuela az egész kontinenssel meg tudja osztani, amire vállalkozott, közel állunk ahhoz, hogy kontinensük társadalmi története gyökeresen megváltozzék. Változás zajlik le a művészetben, az irodalomban, a filozófiai gondolatokban, a spiritualitásban, a valláson és a művészeten keresztül. Összefoglalva: mindabban, ami egy tömeget néppé képes tenni. Ezért olyan határtalan méretű ez a vállalkozás. Ez nem valamilyen művészeti fejlesztési program, amelynek az a célja, hogy létrehozzon néhány koncertet. A zenekar nemcsak a közönséget formálja át. Mielőtt a közönséget átformálná, önmagát formálta át. A művészet eredetileg a kisebbség művészete volt a kisebbség számára, majd a kisebbség művészete a többség számára, mi pedig egy új korszakot kezdünk, amelyben a művészet a többség művészete a többség számára.
    Johnny Gómez (a Speciális Oktatás Részleg Igazgatója): A művészet célja a speciális oktatásban az, hogy bevonja a zenei képzésbe a speciálisoktatási igényű gyerekeket, a látássérült, hallássérült, mozgássérült, tanulási nehézségekkel küzdő, autista, értelmi sérült gyerekeket, és a zene segítségével integrálja őket a társadalomba. Eleinte érthetetlennek tűnt, hogyan lehet képes egy siket gyerek zenét tanulni egy konzervatóriumban, a venezuelai ifjúsági zenekarokban. Szakítottunk azzal a paradigmával, hogy a zenetanuláshoz hallás szükséges.
    Edigson Ruíz (a Berlini Filharmonikusok tagja): A zene megérinti az ember lelkét, átalakítja az embert. A zenével lehetséges átalakítani az érzelmeket és átalakítani a jövőt. Erre egyetlen másik művészeti ág sem képes. Ezt jelenti a zenekar a mi országunkban: a megmenekülést és az átalakulást.
    Maestro Abreu: A ritmus zenei jelenség? Nem. A ritmus spirituális jelenség. A ritmus a lélek belső lüktetése. A zene szublimálja a lélek belső lüktetését, és harmonikus formában juttatja kifejezésre. Finom, láthatatlan formában, olyan formában, amely szavak nélkül átadható a többi embernek. Az akaratok, a lelkek és szellemek összehangolódnak, és megszületik belőlük az üzenet. Értékek születnek, olyan nagyszerű értékek, amelyek gyökeresen átformálják annak a gyereknek vagy fiatalnak a szellemét, aki muzsikál. Mit érez ilyenkor az ember? Revelációt. Isten fölfed valamit előttünk, valamit, ami kimondhatatlan. Valamit, ami áthatolhatatlan a racionalitás számára. Ami csak az intuíció számára áthatolható. A fiatal, akit áthat a zene, áthat a kihívás, hogy elvégezze zenekarbeli feladatát, közben pszichológiai átalakuláson megy át. Hagynunk kell, hogy áthasson minket a művészet, az egyetlen világ, amely revelációszerűen fedi fel előttünk tulajdon lényünket. Olyan Venezuelát látok magam előtt, ahol nem lesz egyetlen kis falu sem, amelynek ne volna saját kórusa és zenekara. Olyan országot, ahol minden falunak van saját kórusa és zenekara, ahol a kultúra elképzelhetetlen magasságokat hódít meg. Ez már nem a huszonegyedik, vagy huszonakárhányadik század, ez már az örökkévalóság.

Jacobo Borges: Út a szocializmusba

KILÁTÓ
   
DORNBACH MÁRIA
   
„Kis Velence” indián népei
   
A legenda szerint, amikor 1499-ben Amerigo Vespucci Dél-Amerika észak-keleti partvidékén, az Orinoco-folyam deltájában hajózott, a vízben cölöpházakat pillantott meg. A látványtól elbűvölve a területet Venezuelának, azaz „Kis Velencének” nevezte el.
    A változatos éghajlatú és domborzatú vidéken kultúrájukat, életmódjukat tekintve különböző indián népek laktak. A hódító spanyolokkal történő találkozásuk, a gyarmatosítást követő leigázásuk több őslakos népcsoport kihalását eredményezte. Napjainkban a mintegy harminc etnikumhoz tartozó venezuelai indián népesség többsége két nagy nyelvcsaládhoz sorolható, de az országban élő számos törzs más nyelvcsalád  egyedüli venezuelai képviselője (pl. a csibcsa nyelvet beszélő barik, a tupi-guarani piaroák vagy a yanomamö nyelvcsaládhoz tartozó yanomamik), illetve nyelvileg önálló egységet képez.
    A legnagyobb nyelvcsalád az arawak, amely történetileg egész Amazónia területét magába foglalta. A nyugati tengerparton élő népcsoportok hagyományosan halász-vadász, gyűjtögető életmódot folytattak, a déli sík vidéken és az őserdőkben élő társaik elsősorban kukoricát és maniókát termesztettek.
    A karibi nyelvcsaládhoz tartozó harcias törzsek a keleti tengerpartot népesítették be, ahonnan elűzték az arawak törzseket. Hagyományosan földművelő népek voltak, fő terményük – a kukoricán és a maniókán kívül – a gyapot és az édesburgonya volt. Kiváló hajósok és vadászok hírében álltak. Vízi úton élénk cserekereskedelmet folytattak a szomszédos indián népekkel.
    Napjainkban az őslakosok számát illetően az utóbbi két népszámlálás adatait tekintik mérvadónak. Mindkét alkalommal a kormányok számlálóbiztosai mellett a helyi indián közösségek képviselőit is felkérték, hogy vegyenek részt az összeírásban. Az ő véleményükre építve állapították meg, mely falvak lakói tekinthetők hagyományos indián közösségnek. Az 1992-es adatok szerint 151 ezer, a 2001-es népszámlálás alapján 178 ezer főre tehető e lakosok száma.
    Az egyes területeken élő indián népcsoportok asszimilációja illetve elzárkózása a nemzeti társadalomhoz való tartozást illetően igen eltérő. Vannak csoportok, amelyek integrálódtak a többségi társadalomba, ősi kultúrájuk már csak nyomokban lelhető fel. Más csoportok, mint például a yanomamik, napjainkig híven őrzik hagyományaikat, ezért is kedvelt célpontjai az antropológiai kutatásoknak. Valamennyi népcsoport helyzetét érinti az 1999-es új alkotmány, amely biztosítja az őslakos népeknek az identitásuk megőrzéséhez való jogot: elismeri kulturális örökségüket, nyelvüket, földterületük megőrzését. Ugyanakkor biztosítja számukra a nemzeti oktatásban, az egészségügyi ellátásban való részvételt. Az indián közösségek három küldöttet delegálhatnak a nemzetgyűlésbe.
    A helyzet azonban mégsem problémátlan. A 21. században elsősorban a nehezebben megközelíthető területeken – például az őserdőkben – élő törzseknek kell újabb veszélyekkel szembenézniük. Az általuk elfoglalt földterületek esetleges bekapcsolása a nemzetgazdaságba, az illegális földfoglalók és szerencselovagok folyamatos ostroma ősi földjük elvesztésével fenyeget. Ugyanakkor az évszázadok óta általuk folytatott élelemszerzési technikák veszélyeztetik és pusztítják a természeti környezetet. A kérdés tehát összetett, kezelése kényes feladat elé állítja magukat az őslakosokat, a szövetségi államokat és a venezuelai kormányt egyaránt. Az indián közösségek – bolíviai és mexikói példát követve – tiltakozási akciókkal lépnek fel földjük, kultúrájuk védelmében. Országos szervezetet is alakítottak (MOPIVE: Movimiento de los Pueblos Indígenas República Bolivariana de Venezuela), amely folyamatosan szervez tiltakozási akciókat, követeli a kétnyelvű oktatás bevezetését, legfőképpen pedig az indián földek végleges kimérését s a terület tiszteletben tartását. Természetesen már a kérdésfeltevés is problematikus: mi tekinthető ősi földnek?
    Az alábbiakban pillantsunk be három nagy népcsoport életébe, kultúrájába.
   
Yanomami indiánok

Kezdetben a Hold egy nagy sámán gyomrában lakott. Amikor aztán kiszabadult onnan, az égbolton vándorolt, de vissza-visszatért a földre, hogy megegye a sámán csontját. Látták ezt a sámán rokonai, felkapták az íjukat és nyilukat és rálőttek, de a nyilak nem ejtettek rajta sebet, mind a földbe fúródtak. A Hold ekkor elmenekült előlük és elbújt a felhők mögé. Egy nyíl végül mégiscsak eltalálta, kiserkent a vére és a földre hullott. Ezekből a vércseppekből lettek a yanomami indiánok.
    Létezésüket az Orinoco-medencében 1758-ban fedezték fel. Yanomami (valójában yanomamo, csak az olasz szaléziánus szerzetesek – olasz nyelv mintájára – többes számban használták) embert jelent. Aki nem yanomami, annak nape a neve, azaz „furcsa, veszélyes ember”.
    Az élelemszerzési technikát illetően félföldműves, vadász-gyűjtögető, őserdei nép. Dél-Venezuelában a Mavacá-folyó és az Orinoco mellékfolyói mentén, a Sierra Parimában, illetve Brazília észak-keleti vidékén, Roraima és Amazonas állam területén élnek szétszóródva. Létszámuk kb. 20 ezer fő, ebből kb. 10 ezren élnek Venezuelában.
    40-50 fős kis falvakban laknak, de akad 300 fős falu is. Településük kör alaprajzú, pálmalevél kunyhóik egymás mellett, vagy körben futó kunyhósorként helyezkednek el. Egy-egy kunyhóban egy-egy nukleáris család lakik, több család tesz ki egy falut (shabono).
    Jellegzetes őserdei földművelési módot alkalmaznak: égetéses-irtásos földművelést folytatnak. A nemek közti munkamegosztás alapján a föld előkészítése a férfiak dolga, az ültetést, betakarítást közösen végzik a nőkkel. Fő terményük a banán és a manióka (jukka).
    Húst vadászattal és halászattal szereznek, s ez férfi munka. Íjjal és nyíllal vadásznak. A nyíl végét bekenik curare méreggel, amiből kis mennyiségben, por alakban a sámán is fogyaszt: üreges pálcikával szippantja fel az orrába. Kétféle vadászatot folytatnak: a rami a napi szükségletek kielégítését szolgálja, míg a heniyomou rituális célból vagy vendéglátás céljából végzett nagy közösségi vadászat. Halfogásra íjat és nyilat használnak, valamint alkalmazzák a timbo levelet is, amely az elrekesztett vízbe szórva elbódítja a halakat.
    A gyűjtögetést a férfiak a nőkkel közösen végzik: fára a férfiak másznak mézért, gyümölcsért, a nők a földön termő vadnövényeket gyűjtik be.
    Ruházatuk az éghajlat miatt igencsak gyér, sokszor inkább díszként szolgál, mintsem védelmet nyújt. A férfiak gyapotból font színes fonalakat viselnek a csuklójuk, bokájuk és a derekuk körül, amire felerősítik a pénisztartót. Fülüket, orrukat kifúrják és színes madártollakat tűznek bele. Karpántjukra is madártoll-csokrokat erősítenek. A nők viselete hasonló, színes nyakláncokat viselnek. Díszként vörös, fekete testfestést alkalmaznak.
    A faluközösség életét a nagy közösségi ünnepek szabályozzák. Ilyen közös ünnep a temetési rítus. A yanomamik az úgynevezett kettős temetést alkalmazzák. Az elhunytat előbb földbe temetik, majd egy idő után kiássák, s ezt követi a második temetés. A rituális vadászat után, még sötétben elkezdik a rituális éneklést, valamint a serdülő fiúk és lányok körtáncát. Ezt több éjjelen át ismétlik. Végül az elhunyt csontjait egy rituális mozsárban összetörik. A nők siratásba kezdenek, a férfiak pedig körbe ülnek és elfogyasztják azt a banánlevest, amelybe belekeverték a halott csontjának a porát. Ez az endogám kannibalizmus azon a hiedelmen alapul, miszerint a csont tartalmazza az elhunyt életenergiáját, amelyet elfogyasztva a rokonai is megörökölnek. Közben dohányt és yopót szívnak, bódult állapotba kerülnek, ilyenkor gyakran gyógyítanak, jósolnak, hiszen kapcsolatba lépnek a természetfeletti világgal. A gyászoló nők egy évig feketére festik a járomcsontjukat.
    A nők kezdetleges technikával, földbe szúrt botok segítségével gyapotból függőágyat fonnak. Szintén női munka a kosárfonás is, a tartóedényeket liánból készítik. Nők készítik az agyagedényeket is.
    Minden falunak van saját vezetője, aki egyben a sámán is.
    Az 1970-es évektől kezdve fokozott és állandó veszélynek vannak kitéve a yanomamik. Először az aranymosók jelentek meg a területükön, s a földterületért megtizedelték őket. Később a bányák tönkretették a természeti környezetet. 1990-ben több mint 40 ezer aranymosó jelent meg a brazil élőhelyükön. 1992-ben a brazil kormány létrehozta a Yanomami Nemzeti Parkot, amely a FUNAI ellenőrzése alá került ugyan, de a problémák a korrupció miatt nem szűntek meg. Pl. 1993-ban történt a hírhedt Haximu-mészárlás, amikor aranymosók 16 yanomamit gyilkoltak meg a venezuelai határ közelében.
    Később jöttek a fakitermelők. És a betegségek. Elsősorban a malária jelent életveszélyt, amely 2000 óta tömegesen pusztítja őket (2004-ben 622, 2005-ben már 1400 esetet regisztráltak a kormánytisztviselők). A malária azért is alattomos betegség, mert ha túl éli is valaki, a szervezete annyira legyengül, hogy nem képes ennivalóról gondoskodni, hamar fellép az alultápláltság (ami egyébként az egész népet fenyegeti!). 2009-ben pedig megjelent az A típusú influenza vírus, ami sok áldozatot szedett.
   
Piaroa indiánok

A piaroa szó azt jelenti: az őserdő emberei. Nyelvük a kihalófélben lévő sáliva nyelvcsaládhoz tartozik.
    Feltételezések szerint a piaroa nép a hódító indián népek, később pedig a spanyol gyarmatosítók elől menekültek az Andok hegyvidékéről a nehezen megközelíthető őserdőbe. Az új környezethez való alkalmazkodás technikai elszegényedéssel, illetve átalakulással járt együtt. Feltehetően a magaskultúrák peremvidékén élhettek, ahol hatott rájuk az intenzív földművelés, mert új lakhe­lyükön is vegyes élelemszerzési módot folytattak és folytatnak, amelyben a földművelés elsődleges szerepet játszik.
    A venezuelai Amazonas Szövetségi Állam déli vidékén, az Orinoco-folyó mentén élnek, Puerto Ayacuchótól délre, a kolumbiai határ közelében.
    Eredetmagyarázó mítoszuk szerint a piaroa mitológia három fő alakja a szent szavakból született: először Buóka, majd az ő fejében, gondolataiban született meg testvére, Wahari, és annak húga, Cseheru. Wahari pedig megteremtette a világot és az embereket. Ellenfele Kwojmoj volt, de Wahari feleségül vette annak lányát, Kwawanyamut, és sógorai is segítettek megvédeni magukat apjukkal szemben.
    Jellegzetes félföldműves, őserdei kultúra hordozói: égetéses-irtásos, földművelést folytatnak, a föld megtisztítása a férfiak feladata. Az ásóbotos előkészítést és ültetést, valamint a betakarítást a nők végzik. A táplálék elkészítése is a nők feladata.
    Fő terményük a kukorica, manióka, taro, édesburgonya, gyapot és a banán. A nők a maniókát faragott fareszelőn megreszelik, a masszát egy hosszú gyékénycsőbe töltik, melyet egy gerendára felakasztanak, így préselik ki belőle a mérgező levét. A hátramaradt lisztből lepényt készítenek, amely a közösségi kunyhóban mindenki számára elérhető.
    A férfiak madarakra és kisebb állatokra hagyományosan fúvócsővel, nagyobbakra íjjal és nyíllal vadásztak. A nyilakat curare méreggel kenték be. Vadásznak pekarira, örvösállatra és vadpulykára. A 60-as évek végétől kezdve azonban már volt sörétes puskájuk. Ma már csak a turistáknak készítenek fúvócsövet.
    A piaroáknál – a természeti népekhez hasonlóan – minden cselekvést, minden kulturális elemet mítosz magyaráz. Mitikus magyarázata van például a curare teremtésének is: a mitikus ősidőkben a tukán madár békésen repült az őserdő felett, amikor valaki rálőtt és megsebezte. A madár sebzetten is továbbszállt, de a lecseppenő véréből mérges növény lett. A belőle készült főzettel pedig újabb madarak ejthetők el.
    A férfiak hagyományosan íjjal és nyíllal, valamint mérgezéssel és vízrekesztéssel halásztak. Napjainkban pedig zsinórra erősített horoggal.
    Táplálékuk kiegészítésére a férfiak begyűjtik a vadméhek mézét és a vadgyümölcsöket is.
    Még a 60-as évek végén is a nagy közösségi kunyhókban egy-egy nagycsalád élt, ami 6-7 nukleáris, rokon családot jelentett: a kunyhó ura, felesége, fivéreik-nővéreik, azok élettársai, és gyermekeik. Társadalomszervezetükre a több lokális csoportot összefogó egység hiánya jellemző. A település egyetlen nagyméretű lakókunyhóból áll, vagyis autonóm egységet alkot. A kunyhóban minden családnak külön tűzhelye van. A kúpos, kör alakú, ablaktalan, magas pálmakunyhó (churuata) átereszti a füstöt, de nem ereszti be a rovarokat. A vázát liánnal összekötözött gerendák és tartóoszlopok képezik.
    Eszköztáruk szegényes: hagyományos a manióka-reszelő, a fúvócső, a növényi rostból fonott tartóedények, pálmalevélből készített gyékények, függőágyak, nádcső furulyák, a yopo narkotikum szívásához szükséges kellékek, nádcsíkokból font hátikosár, agyagedények. A „civilizált pléhkorszakból való” eszközök a bádogedények, zseblámpák, műanyagzacskók.
    A faluközösség élén a vallási vezető, a menyerua áll (énekek embere). Ő sámán, aki ideológiailag összetartja a törzset, ő őrködik afölött, hogy a törzs eredetét, történetét őrző mítoszok, énekek, táncok ne merüljenek feledésbe.
    Kezdetleges vallásukat a természetdémonokba vetett hit jellemzi, akiknek a kegyét vallásos-mágikus eljárásokkal kell megnyerni. A mágia a piaroáknál is lehet elhárító és gyógyító célú.
    Legnagyobb termékenységrítusuk a Warime maszkos tánc: melynek keretében a vadászott állat szellemét jelenítik meg, hogy elősegítsék az állatok szaporodását. Három állat maszkját készítik el: a pekari (vaddisznó) neve ime, warime, a majom hiscsu és a vadméh redyo szellemét idézik meg általuk. A rituális kellékek (maszkok, hangszerek, pl. orrfurulya, levélsíp, pálmadió csörgő) a menyerua vezetésével, egy külön erre a célra épített szertartási kunyhóban, kizárólag férfiak részvételével készülnek.
    A piaroák sorsa példaértékű a dél-amerikai őserdei indiánok jövőjét, akkulturációját illetően. Venezuelában és Brazíliában egyaránt az állam programokat dolgozott ki az őserdei területek bekapcsolására a nemzeti gazdaság életébe. Ennek két negatív következménye volt az indián kultúrákra nézve:
    1. talajvesztés: erőszakkal elköltöztették vagy ígéretekkel az őserdő elhagyására bírták rá őket. Az új környezet (vályogkunyhó), az új szokások, az új életforma (vadászat megszűnt) következtében felhagytak ősi életmódjukkal és elkezdődött a piacra termelés;
    2. kultúravesztés: anyagi és szellemi kultúrájuk is átalakult.
    Venezuelában a piaroák többsége 1970–74 között leköltözött az őserdőből: vagy a misssziók (szaléziánus, amerikai protestáns) közelébe, vagy az Indiánügyi Bizottság által alapított állami településekre. Itt a favak lakói közös ültetvényen dolgoztak, ahol néha agronómus segítette a munkájukat, amire szükség is volt, mert az égetéses-irtásos földművelés kimerítette a talajt. Parcellákat, conucókat művelnek, ezekből egyet-egyet parlagon hagynak, hogy pihentessék a talajt. Saját szükségleteiket már nem tudták kizárólag maguk kielégíteni, ezért hogy a hiányzó portékát megvehessék, maguk is elkezdtek piacra termelni: a Puerto Ayacucho-i piacon a piaroák által termelt maniókát és gyümölcsöket árulják, amit csónakon szállítanak oda.
    Vályog- vagy téglaházakba költöztek, már csak elvétve található egy-egy faluban a hagyományos kúpalakú, nádból készült közösségi kunyhó. Felbomlott a nagycsalád, a nukleáris családok külön-külön házakba költöztek. A falvakban iskolát építettek, ahol a gyerekek spanyolul tanulnak. És napjainkra az akkulturáció új eszköze, a komputer is megjelent.
    A maszkos tánc elvesztette eredeti kulturális tartalmát, ma már jobbára turista látványosság lett. Maszkokat piacra, népművészeti tárgyakként készítenek, készítőjük sokszor már az eredeti funkcióját sem ismeri. A falufőnök már nem a menyerua, hanem a „capitán”, de van sámán, ő azonban már csak gyógyít, társadalom-formáló funkciója nincsen. A faluba látogató turistáknak építenek mű-churuatákat (tégla falból, pálma tetővel) is, ahol a turista függőágyban alhat és a sámánnal együtt még yopót is szívhat.
    A 12 ezres piaroa népesség nagy része ma Venezuelában az Orinoco bal partján él, s csak kisebb hányaduk telepedett meg a 19. század folyamán a határ kolumbiai oldalán.
   
Pemón indiánok
   
A karibi nyelvcsaládhoz tartozó legnépesebb indián nép. Pemón embert jelent, az idegent, elsősorban a külföldit tupokénnek, „ruhás embernek” nevezik. Számukat 30 ezerre becsülik.  Három nagy csoportja (taurepan, arekuna, kamarakoto) a venezuelai Bolívar Szövetségi Állam dél-keleti részén elterülő Nagy Szavanna (Gran Sabana) illetve a Canaima Nemzeti Park területén, valamint Guayana és Brazília (Roraima állam) határvidékén él. Természetrajzilag csodás vidéken, hiszen az Orinoco dél-keleti mellékfolyóit számtalan vízesés – köztük a világ legmagasabbika, a mintegy ezer méter magasból alázúduló Ángel-vízesés, pemón nyelven Churun-meru – szabdalja. 
    Már a 17. században kapcsolatba kerültek spanyol szerzetesekkel, akik missziókat létesítettek a mai Bolívar állam területén. „Pacifikálásuk” nem volt mindig békés: a 18. században a Paragua-folyó medencéjében sorozatos összecsapásokra került sor a pemónok és gyarmatosító spanyolok között. Az európaiakkal való évszázados együttélésük nem csak az indián lakosság csökkenő lélekszámát, hanem hagyományos kultúrájuk átalakulását eredményezte. Napjainkban egészségügyi ellátásban és kreol oktatásban részesülnek, ennek dacára őrzik saját nyelvüket, a lakosság többsége kétnyelvű.
    Kisebb, nagyobb falvakban élnek, táplálkozásuk a halászatra és vadászatra épül. Halfogásra az ökörfarkkóró egyik fajtáját alkalmazzák: a férfiak a vízbe szórják az összemorzsolt mérgező növényt, a nők és a gyerekek pedig lejjebb hálóval kifogják az elbódult halakat. Vadászeszközük már nem a hagyományos íj és nyíl, hanem a puska. Az égetéses-irtásos módszerrel megtisztított kis parcellákon (canuco) főleg maniókát, paprikát, tököt termesztenek. A vízesések mentén épült falvak lakóinak fő bevételi forrása a turizmus. Kutatók 1991-ben feljegyezték, hogy egy közösség gyerekei azért tanultak angolul egy guyanai pemóntól, hogy megértessék magukat a külföldi turistákkal.
    Hagyományos társadalmi szerkezetük a nukleáris családokra épült. Egy-egy falu élén ma a capitán (teberu) áll, aki a törzsfőnök/sámán jogköréből már vajmi keveset őrzött meg. Afféle döntőbíró szerepét tölti be a helyi közösségen belül, valamint ő képviseli a falut a hatóságok előtt. Átmeneti rítusaik (születés, serdülőkor, halál) mára teljesen átalakultak. A legnagyobb ünnep a „keresztelő” és az esküvő lett. A vőlegény ünnepélyes külsőségek között kéri ki leendő apósától a menyasszonyt, s miután beleegyező választ kap, beköltözik a lányos házba. A házasság teljes érvényességét az első gyermek megszületésével nyeri el.
    Hagyományos házaik ovális vagy kör alakúak, a négyszögletes házak építését a misszionáriusoktól tanulták. A szavannai épületek fala vályogból, a folyópartiaké pedig fakéregből vagy ágakból, a tető pedig mindkét esetben pálmalevelekből készül. A házon belül csak az utóbbi évtizedekben kezdtek válaszfalakat emelni. A kis halászcsónakot a tetőgerendára függesztik fel. A nők növényi rostokból kosarat fonnak és agyagedényeket készítenek, a faeszközöket (csónak, teknők) férfiak faragják.
    Ruházatuk már nyomát sem mutatja ősi viseletüknek, melyet már csak a turistakalauzok öltenek magukra.
    Vallási hiedelmeik szerint az emberek öt lélekkel rendelkeznek, haláluk után ragadozó madárrá változnak. A növényeknek és állatoknak is van lelkük, ezért tartják tiszteletben a természetet. Képzeteik szerint a gonosz szellemek a kövekben laknak. A sámán gyógyító szerepe még nem szűnt meg véglegesen, de politikai vezetőként már nem működik. A dolgok eredetét, a természet jelenségeit magyarázó mítoszaik azonban napjainkban is élénken élnek a közösség emlékezetében. Számos történet szól az éltető Napról: kezdet kezdetén Kapuí, a Hold és Wei, a Nap elválaszthatatlan barátok voltak. Hold sudár volt és fényes volt az orcája.  Ám egyszer beleszeretett Nap egyik lányába és vele hált. Nap megharagudott rá, s azt mondta a lányának, vérével fröcskölje be Hold arcát. A lány így is tett. Azóta foltos a Hold képe.
    Holdnak két felesége volt, mindkettőnek Kaiwonok volt a neve: az egyik a keleti, a másik a nyugati égen lakott. A két asszony nem állhatta egymást, ezért aztán Hold felváltva látogatta őket. Egyikük jól tartotta, ilyenkor Hold kikerekedett, másikuk azonban szegényesen táplálta, Hold ekkor mindig lesoványodott. És azóta is így vándorol az égen két felesége háza között.
    Napjainkban a pemónok és a venezuelai kormány viszonya sem teljesen felhőtlen. Az indiánok egyre erőteljesebben emelik fel szavukat a területükön folyó intenzív turisztikai fejlesztések és az iparosítás ellen. 1997-ben a venezuelai és a brazil kormány között aláírt szerződés értelmében magasfeszültségű villanyvezetéket építenek a Canaima Nemzeti Park területén, ezért egész falvakat költöztettek más területekre. 2002-ben összecsapásra is sor került a villamosítást megakadályozni próbáló pemónok és a hadsereg egységei között.
    Ugyanakkor egy kutatócsoport  1992 és 2008 között folyó terepmunkájuk során lejegyezte a pemónok hagyományos kultúrájának még fellelhető elemeit, s ezt 2010-ben könyv formájában közre is adta (La Historia de los Pemón de Kumarakapay).
    1999-ben alapították meg Taucában, Ciudad Bolívartól mintegy két órás autóútnyira a Venezuelai Indián Egyetemet (Universidad Indígena de Venezuela), ahol a különböző népcsoportok – köztük a piaroa és pemón indiánok – 90 fiatal képviselője nyolc szemeszteren át ismerkedik saját népe és  országa történelmével, tanul ökológiát, jogi ismereteket valamint etnológiát, megtanul spanyolul és saját nyelvén írni, olvasni, hogy szülőföldjére visszatérve népe képzett vezetője legyen.




Gégulo Pérez: Denevér





Gilberto Antolínez: Vízhordó asszonyok

MŰHELY
   
LUIS BRITTO GARCÍA
   
Háború Venezuela ellen
  – stratégiai tanulmány
  
(Részletek)

Hugo Chávez Frías elnök nemrég kijelentette, hogy háború robbanhat ki Venezuela ellen. Ez a háború nem pusztán lehetőség, hanem hadüzenet nélkül már el is kezdődött. Szénhidrogén tartalékaink, ásványi kincseink, édes vizünk, biodiverzitásunk és földrajzi helyzetünk miatt vette kezdetét. Venezuela a legkívánatosabb stratégiai célpont Dél-Amerikában, a kontinens feletti uralom kulcsa. Lehetséges ellenfeleink hozzákezdtek tervük kidolgozásához, hogyan használják ki gyöngeségeinket. Elhárítani az agressziót vagy felette győzelmet aratni csak úgy lehet, ha gyengeségeinket felszámoljuk. 
   
    Terület és természeti kincsek
    1. Kiterjedés és határok
   
    Venezuela területe 916 443 km?, közepesnek mondható, világviszonylatban a 33. helyen áll. Kiváltságos stratégiai helyzettel rendelkezik, egyszerre karibi, andoki, amazóniai ország, kivételes természeti kincsei vannak édesvízből, biodiverzitásból, szénhidrogénekből és olyan fémekből, mint a vas, arany és aluminium. Mindez nemcsak gazdagságot jelent, hanem kockázatokat is. Venezuela hajdani területének több mint egyharmadát veszítette el a szomszéd országok követelései eredményeként.
    4700 km-es kiterjedt határát nehéz ellenőrizni, Hugo Chávez Frías elnök szerint vannak olyan övezetei, ahol az állam nincs jelen.
    Helyzete a karibi térségben, közelsége a Panama csatornához, Nicaragua és Kuba felkelőihez, az Atlanti óceánhoz, északon egészen a Madarak szigetéig húzódó felségvizei nyugtalanítják az Egyesült Államokat. 
    Javaslat: A határok, a természeti kincsek és a hozzájuk kapcsolódó problémák kérdéseit beható és állandó vizsgálat tárgyává kell tenni az oktatási központokban épp úgy, mint a védelemmel és a külkapcsolatokkal foglalkozó szervezetekben. Területi veszteségeinkre meghatározóan azokon a vidékeken került sor, ahol más országok lakói éltek, az elveszített területek benépesítését elhanyagoltuk, stratégiai gyöngeségből kiszolgáltattuk Venezuelát idegen döntőbizottságoknak, és ezek nemigen követték a területi sértetlenség tiszteletben tartásának elvét.
    Mindezeket a gyöngeségeket a jövendőben ki kell küszöbölnünk.
   
    2. Természeti kincsek
    
    Venezuela Latin-Amerika legnagyobb édesvízkészletével rendelkezik, a Maracaibo tóval, területének egyharmada az amazóniai őserdő, amelyet a föld egyik legnagyobb folyamának, az Orinocónak vízrajzi rendszere vesz körül, medencéjében elektromosság generálására alkalmas folyómedrekkel, irigylésre méltó biodiverzitással.
    Szénhidrogén tartalékai a leggazdagabbak a nyugati féltekén. Ez tett minket a külföldi beavatkozások áldozatává, melyeknek során ezek a körök diktatúrákat vagy szociáldemokrata kormányokat támogattak, 2002-ben és 2003-ban leplezetlen államcsínykísérletben, olajszabotázsban, munkáselbocsátásban vettek részt.
    Venezuela teljes területének alig 3%-át teszik ki a megművelt földek, a Maracaibo-tó déli része, az Andok hegyláncainak völgyei és a tengerparti hegyvidék, Aragua és Tuy völgyei között. Valójában a teljes földterület megművelhető volna jelentős tőkebefektetés és technológia árán.
    Törvénysértő vállalatok a vízi kincsek nagy részét kifosztották és tönkretették, kezükben tartják a vontatóköteles halászatot, az élelmiszerellátó szektor részeként számos állami előnyt és támogatást élveznek.
    Venezuela élelmiszer önellátással nem rendelkezik, az élelmiszerek többségét illetően behozatalra szorul. Az improduktív vagy elegendő hasznot nem hozó nagybirtok az élelmiszer elosztás kvázi monopóliuma, a nagyhatalmú magánláncolatok révén az élelmiszeripar egyeduralkodója lett.
    Javaslat: Ki kell teljesítenünk természeti kincseink számbavételét, fokozottabb mértékben kell tanulmányoznunk lehetőségeiket, és védelmüket tétovázás nélkül végrehajtandó törvényekkel kell biztosítanunk.
    Az altalaj, majd a kincseit feldolgozó ipar feletti állami tulajdon alapvető a modern Venezuela létrehozása szempontjából. Az ország természeti kincseit egyre nagyobb százalékban társadalmi ellenőrzés alá kell vonni. Vissza kell utasítani azoknak az etnikumoknak a követeléseit, amelyek meg akarják tagadni a Köztársaság jogát a természeti kincsek kiaknázására azzal érvelve, hogy azok az ő földjeikben találhatók. Az élelmiszer önellátás kérdése alapvető fontosságú. Megvalósítása érdekében radikális agrárreformra van szükség, lényeges beruházásra, és arra, hogy fékezzük vagy végleg megállítsuk a parasztok elvándorlását, vonzóvá tegyük a vidéki életet, serkentsük a szövetkezetek, a kistelepülések létrejöttét, a szolgáltatások elérhetőségét, fejlesszük a közlekedést.
    Kritikus kérdések ezek, hogy sürgősen megelőzzük egy esetleges blokád és élelmiszerválság kialakulását, figyelembe véve azt is, hogy az utóbbi veszélye már világszerte érezhetővé válik.
   
    3. Infrastruktúra, kommunikáció és stratégiai létesítmények
   
    Országunk területének több mint a kétharmadán meglehetősen jó állapotban levő és rendben tartott úthálózat található, kivéve az amazóniai vidéket, ahol az úthálózat kiépítése ökológiai károkat okozott volna.
    Ez az úthálózat szinte egészében külföldön készített, finomított fosszilis üzemanyagtól függő személygépkocsik használatára épül.
         Venezuela kiárusította nemzetközi légi közlekedését, helyette új operatív egységeket és utakat választva, saját érdekeit alárendelve idegen társaságok érdekeinek.
    Javaslat: Közlekedési rendszerünket ki kell egészíteni városi és vidéki vasúthálózattal, és azt kizárólag nehéz üzemanyaggal vagy villanyárammal kell működtetni.
    Elsőbbséget kell biztosítani a hazai motorgyártásnak és a hazai közösségi közlekedés alapvető eszközei gyártásának, fejlesztenünk kell a vízi közlekedést.
    Szükségállapot esetére kikötőket kell létesítenünk kiegészítve vagy helyettesítve a meglevőket, olyan országutakat és autópályákat, amelyek szükségállapot esetén leszállásra és felszállásra is alkalmasak.
    Elsőrendű fontosságú megfelelő egységekkel ellátnunk, nemzetközi útvonalukat biztosítva, az új, állami ellenőrzés alatt működő venezuelai légi közlekedést.
   
    Demográfia és társadalom
    1. Demográfiai mutatók
   
    Venezuela a 2008-as adatok szerint 27 483 200 lakosú ország; ez négyzetméterenként 31 lakos, vagyis alacsony népsűrűség.
    A lakosság eloszlása egyenetlen. Csaknem 95%-a él a városokban, 71%-a a tengerparthoz közeli övezetekbe zsúfolódik, a hagyományos „divathoz” alkalmazkodva. Az Orinoco déli részének kiterjedt övezetében a lakosság alig 6%-a található.
    Az ezer emberre eső évi 21.4 születési mutató Dél-Amerika legmagasabb mutatója.
    A demográfiai növekedés egyrészt bőséges munkaerőt biztosít, másrészt problematikus az ország szűkös élelmiszer termelése miatt, ami összefügg a lakosság városi koncentrációjával és a továbbélő nagybirtok kizsákmányolása elől elvándorlásra kényszerülő parasztság helyzetével
   
    2. Foglalkoztatottság és munkavégzés
   
    A Nemzeti Statisztikai Hivatal 2007 második felére vonatkozó adatai szerint az akkori 27 403 078 lakosból 65%, 19 110 435 aktív munkavállaló. Közülük 92.5%, 11 503 869 foglalkoztatott, 7.5%, 932 448 állástalan, 6.8%, 845 167 elbocsátott. Inaktív 34.9%, 6 674 119, 2 271 072 tanuló, háztartásbeli 2 999 174, munkaképtelen illetve rokkant helyzetben levő 296 870. Az a tény, hogy a lakosság 65%-a munkavállaló, igen jó mutató, figyelembe véve a gyerekek és a fiatalok magas számát.
    A 92.5%-os foglalkoztatottsági mutató a munkaerő magas kihasználtságára utal, ám ezt a tényt célszerű árnyalni. A Nemzeti Statisztikai Hivatal 2007 első felére vonatkozó adatai szerint a formális szektorban 6 173 940-en dolgoznak, az informálisban 4 803 145-en. 3 063 109 szakképzetlen munkás alkalmi tevékenységet végez. A latin-amerikai és karibi átlagnál ez kedvezőbb, ott a munkavállalóknak több mint a fele az informális szektorban dolgozik. Minden tíz venezuelai dolgozóból négynél valamivel több tevékenykedik az informális szektorban.
    De valójában nincs különbség a formális és informális szektor között, csupán annyi, hogy az egyikhez jogok is tartoznak, a másikhoz nem, az informális a formális bevallatlan arca. Az informális munka a termelés elengedhetetlen láncszeme, az otthon dolgozók teljesítménybérben varrnak a textilüzemek részére, vagy az olcsó kereskedelmi megoldások jellegzetes formájaként házalókként tengődnek, havibér és helybér nélkül biztosítják az importőrök silány árukészletének eladását. A textil és cipő üzemek mellékszerződésekkel leplezik valódi ténykedésüket, a foglalkoztatottsági mutatók számát leginkább az építkezések növelik, bár ott többnyire alkalmi munkavégzés folyik. Elengedhetetlen feladat növelni a dolgozók százalékarányát a formális szektorban.
    A 2007-es év első felére vonatkozó felmérés szerint 91 962 venezuelai állattenyésztéssel, halászattal és vadászattal foglalkozik.
    1 328 099 számú kontingens házi gyártmányú készítményeket állít elő, 1 025 197-en az építőiparban dolgoznak, 91 962-en a szénhidrogének kitermelése és feldolgozása terén tevékenykednek, 964 742-en a közlekedésben és az élelmiszeriparban, 51 111-en a víz, gáz és elektromos szektorban. Nagyszámú elsődleges és másodlakos szektor alapját képezik jelentős paraszt- és munkástömegekkel. A harmadlagos szektor tagjai közül 2 557 397-en dolgoznak a kereskedelemben, éttermekben és hotelekben, 557 237-en pénzügyi területen, hitel- és ingatlanügyletek terén. A közösségi és szociális szolgáltatások 3 412 180 dolgozót foglalkoztatnak, tisztviselőket és a legkülönfélébb gazdasági, egészségügyi, oktatási és kulturális feladatokat ellátó állami szervezetek, az úgynevezett missziók munkatársait. Ennek a nagy embertömegnek a munkáját 365 970 munkaadó ellenőrzi és részesül munkájuk gyümölcséből. 2007-ben a lakosság leggazdagabb 20%-a a nemzeti jövedelem 47.7%-át birtokolta, és a legszegényebb 60% alig 29.7-án osztozkodott. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy e téren nagy előrelépések történtek, az előzményekhez képest igen nagyok, de elengedhetetlen, hogy a lakosság széles rétegeinek gazdasági és társadalmi helyzetében további javulást érjünk el.  
    
    Gazdaság
    1.  A szénhidrogénektől való függőség 
   
    A venezuelai gazdaság alapkérdése az, hogy egy nem pótolható energia tartalék eladási körülményeitől függ, ez egyrészt jelentős hasznot hoz, másrészt sebezhetőséget jelent.
    Azon kívül, hogy hegemonikus hatalmak erőszakos akciók révén megpróbálkoztak szénhidrogén készleteink birtoklásának megszerzésével, a belőlük származó bőséges devizabevétel más produktív tevékenységek elhanyagolásához is vezetett.
    Saját dinamikus fejlődését akadályozva gazdaságunk a szénhidrogének exportjából származó devizamennyiség révén jelentős importtevékenységre korlátozódik. Ez ijesztő módon sebezhetővé tesz minket. Az államnak tevőlegesen közbe kell lépnie minden olyan termelési tevékenység fejlesztése érdekében, amely csökkenti az olajbevételektől és az importtevékenységtől való függőségünket.
   
    2. Az importtevékenység helyettesítése
   
    A múlt század nagy részében az állam tevékenysége gazdasági téren az import biztosítására törekedett, a privilegizált és fényűző fogyasztást élvező rétegek igényelt javait előnyben részesítve.
    Az államnak hasznosítania kell jelentős forrásait, hogy a nagy többség szükségleteit kielégítő alapvető fogyasztási javak termelését előmozdítsa.
    Másrészt elengedhetetlenül szükséges újraéleszteni a fémipar megszakadt fejlődését, ez a nemzeti ipar növekedésének alapja lehet, kielégítve szükségleteinket és beindítva egy olyan programot, ami a gépipar fejlődését biztosítja.
   
    3. Oligopolium az elosztásban
   
    Az élelmiszer önellátás hiánya miatt Venezuela állandó veszélyben él, kitéve az élelmiszerek és egyéb alapvető szükségleteket biztosító javak blokádjának, a belső és külső ügynökök tevékenysége által, akik az ország politikai és társadalmi stabilitásának tönkretételére törekszenek.
    Minden blokád fő célja a társadalmi ellenállás szétzúzása a szűkös életkörülmények segítségével. Ez volt a cél a 2002 és 2003-ban történt munkáselbocsátások, az olajszabotázs idején, a 2007-es referendum előtti időszakban és ma ugyancsak, amikor áruhalmozással kivonják az ellátásból és az informális feketepiacra térítik az alapvető élelmiszereket.
    Erősíteni és hatékonnyá kell tenni a párhuzamos elosztási rendszereket közösségi ellenőrzés alá vonva azokat, hogy ne kerülhessen sor politikai célok érdekében mesterségesen előállított áruhiányra.
   
    Védelem
    1. Határok
   
    Nincs olyan határa Venezuelának, amelynél köztársasági élete során, ne veszített volna területeket; mint mondottuk, egykori, a függetlenség megszerzése pillanatától számított kiterjedésének egy harmadát veszítette el.
    A 4700 kilométeres határvonal melletti övezetekben gyér a hazai népesség, könnyű zsákmány ez a vidék a szomszédos népek számára, nehéz az ellenőrzés, hiányosak a szolgáltatások.
    Különösen kritikus a helyzet a kolumbiai határvonalon, ahol nagyméretű a ki- és belépő csempészet, illegális határátlépők hullámával, még nyugvópontra nem jutott határmódosítási követelések ürügyeként.
   
    2. Szakadár fenyegetések
   
    Ellenségeink elsődleges stratégiai célja Venezuela területi szétdarabolása, ennek érdekében Zulia előző kormányzója, Manuel Rosales saját elképzelésű autonómia tervét dolgozta ki, hasonlót, mint a Santa Cruz-i elszakadási kísérlet Bolíviában, vagy a guayaquili Ecuadorban. Manuel Rosales, az egykori kormányzó a zuliai politikát saját, kicsiny hadseregére és az amparói vérengzés hírhedt elkövetője, Henry Lózez Sisco által kiképzett milíciára támaszkodva próbálta kialakítani.
    Nagyszámú kolumbiai illetve a Maracaibo déli részén élő, eredetileg kolumbiai eredetű földbirtokos birtokaikra kolumbiai napszámosokat telepített, akiket a milícia és a félkatonai szervezetek segítségével jogfosztott állapotban dolgoztatnak.
      A zuliai határterületen, ezen az olajban gazdag, stratégiai fontosságú államban él a wayuu törzs, amely az ország indián lakosságának közel 60%-ára tehető. Az Alkotmány elismeri nemzetiségi, a venezuelaiaktól eltérő voltukat, minden olyan joggal, ami „eredeti területükre” és „jogos hatóságaikra” vonatkozik.
    Ezeknek a jogoknak túlzó követése autonomista vagy szeparatista mozgalmat hozhat létre, miként sor került erre a guaranik és más etnikumok részéről, amikor felléptek a bolíviai kormány ellen, vagy a Pacsakutik Mozgalom részéről Ecuadorban, illetve számos más etnikum részéről Peruban. Wayuukból álló fegyveres csoportok sokféle illegális tevékenységet, köztük ki- és belépő csempészetet űznek.
    Az elmúlt években magukat a venezuelai indiánok képviselőinek kikiáltott csoportok kategorikusan kijelentették, hogy a Köztársaság nem kínálhat koncessziókat sem a természeti kincsek kiaknázására, sem az altalaj hasznosítására azokon a területeken, amelyeket saját eredeti területüknek tartanak.
    Ezeknek az etnikumoknak illetve fegyveres csoportjaiknak megszervezése döntő része lehet egy szakadár tervnek vagy egy fegyveres intervenciónak.
   
    3. Fegyveres erők
   
    A venezuelai hadsereg valamivel több mint nyolcvanezer főből áll, a World Economic Qutlook szerint 2005-ben l milliárd 477 millió dollárt, a GDP 1.6%-át fordítottuk a hadsereg fejlesztésére, miközben oktatási célokra a GDP 9%-át fordítottuk. Kolumbia 2007-ben 459 687 személyt foglalkoztatott védelmi és biztonsági célokra, évente a GDP 6.5%-át, 22 milliárd dollárt költ katonai kiadásokra, Juan Camilo Restrepo és Pedro Medallín kutatók szerint. (Seminario VOZ, 2427, Alvaro Angarita: „Nőnek a katonai költségek. A háború fölemészti a költségvetést” 27-2, 2008, www.geocities.com/vozxcol/voz.pdf).
    Ezek az adatok nem pusztán Kolumbia politikai, pénzügyi és társadalmi stabilizációja végzetes nemlétét mutatják ki, hanem azt is, hogy ez az ország teljes egészében háborús vállalkozásra készül, ami a földrész stratégiai egyensúlyának veszedelmes felborulásával fenyeget.
    Ilyen mértékű katonai költségvetésre épülő hadsereg egyedüli célja nem lehet 15 000 felkelő ellenőrzése. Ecuador és Venezuela fosszilis energiatartalékaira pályáznak, e két ország és Brazília amazóniai övezeteire.
    Ezekhez az önmagukban is ijesztő tényekhez hozzá kell tennünk azt is, hogy folyamatosan behatolnak Venezuelába kolumbiai félkatonai szervezetek, amelyek hitelt érdemlő források szerint „védelmi pénzt” szednek és forgalmi adót vetnek ki a határ menti államokban, Hugo Chávez Frías elnök szerint már eljutottak a fővárosba is.
    A félkatonai szervezetek népes övezetekben rendezkednek be, kábítószer kereskedelmi pénzalapokat fektetnek be olyan ügyletekbe, mint az uzsorakamat kivetése a házalókra, az emberkereskedelem, a drogkereskedelem, a bérgyilkosság, az illegális szerencsejáték, a nyerőgépek használata, a kaszinók és bárok élelmiszerellátása, és akadnak olyanok is, amelyek a határvidéki államokban közlekedési útvonalakat és egyéb stratégiailag fontos iparágakat ellenőriznek.
      Ezek a félkatonai csoportok hídfőállást és ötödik hadoszlopot képezhetnek intervenció idején, polgárháborút robbanthatnak ki és belső konfliktus kirobbanásakor megakadályozhatják a népi erők mozgósítását, pedig annak döntő szerepe lehet, miként volt 2002. április 13-án, a puccs megdöntésekor.
   
    4. Haditechnika
   
    Támadás előtt meg kell akadályozni, hogy az áldozat védekezni tudjon. Az Egyesült Államok megtiltotta minden országnak, beleértve Spanyolországot is, hogy olyan katonai eszközöket adjanak el nekünk, amelyek az Egyesült Államok technológiájának valamilyen alkatrésze felhasználásával készültek.
    A globalizáció körülményei bonyolult hálózatának köszönhetően minden termék sokféle összetevőből készül, és nehéz nyugaton olyan katonai technikát találni, amelynek valamely alkatrésze vagy annak szabadalma ne az Egyesült Államokból származna.
    Venezuela korrekt megoldást választott: hadifelszereléseit és katonai technikáját olyan országokból vásárolja, amelyek nincsenek alávetve az Egyesült Államok hegemóniájának, mint például Oroszország.
    Jövendő embargókra és blokádokra gondolva Venezuelának tovább kell szélesítenie katonai szállítóinak körét, és növelnie kell saját fegyvergyártását és hagyományos hadifelszerelése előállítását.    
   
    5. Katonai támaszpontok
   
    Amikor Chávez megtagadta az Egyesült Államoktól a katonai repülőgépek berepülésének és a radarmegfigyeléseknek a jogát, az Egyesült Államok Curazaóban és Bonairéban katonai támaszpontokat létesített, hadifelszerelést és katonaságot telepített a szomszédos Kolumbiába, ezeknek a felszereltsége tizenkét katonai támaszpontéval egyenértékű, a meglevőket négy új katonai támaszponttal egészítette ki, és azzal fenyegetőzik, hogy felújítja, illetve növeli a venezuelai partvidékhez közel levő katonai támaszpont felszereltségét és katonai állományát.
    Ezzel egyidejűleg az Egyesült Államok újra működésbe helyezi a IV. Flottát, nyílt megfigyeléseket végezve a Karib-tengeren és az Atlanti óceánon, megfélemlítés illetve a térséget destabilizáló erők támogatása céljából.
    Katonai támaszpontjainkat helyváltoztatásra rendkívül mozgékonyakká kell tennünk, szoros kapcsolatban kell állniuk tartalékainkkal és népi szervezeteinkkel.
    Légi bázisunknak földalatti hangárokkal kell rendelkezniük, hogy felkészüljenek a megsemmisítő bombatámadások veszélyére, ezek előzetes figyelmeztetés nélkül következnek majd be, a kémtevékenység bonyolult mechanizmusainak alkalmazásával, ahogyan az Ecuador elleni kolumbiai támadáskor történt. Szükségállapot esetére, mint említettük, alkalmassá kell tennünk le- és felszállásra országútjaink és autópályáink egy részét.
    Tengeri erőinknek kifejezetten gyorsmozgású őrjáratra, jelzések felismerésére alkalmas hajókból kell állnia. Az előző évtizedekben számos alkalommal végighajóztam a venezuelai partvidéket anélkül, hogy fegyveres erőink egyetlen hajójával találkoztam volna. Ezt a helyzetet dinamikus és aktív jelenlétté kell változtatnunk kiterjedt partvidékünk és felségvizeink egészében.
   
    6. Sebezhető pontok: rádióelektronikai kommunikáció
   
    A 2002. április 11-ei államcsíny idején a kereskedelmi magánkommunikációs eszközök megzavarták és blokkolták az állami kommunikációt. Háborús helyzetben nyilvánvaló, hogy a magánkommunikációs csatornák félrevezetnék a lakosságot, az állami kommunikációs hálózat blokkolásával pedig megzavarnák és működésképtelenné tennék a hivatalos hírközlést.
    Interneten működő kommunikációs eszközeink javarésze olyan társaságok hálózataitól függ, amelyek a mieinket megzavarhatják, használhatatlanná tehetik.
    Adminisztrációs eszközeink átállítása szabad szoftverekre még nem fejeződött be, és emiatt súlyos szolgáltatási nehézségek, a transznacionális vállalatoktól függő eszközök és hálózatok szabotázsakciói várhatók.
    Mindezek a nagy károkat okozó csapások nyílt külföldi intervenció létrejötte nélkül is keresztülvihetőek, nagyon egyszerű, a lakosság egyes csoportjai által telepített eszközök révén. Ezek a csoportok külföldi vagy számos külföldi hatalommal szolidárisak.
    Elengedhetetlenül sürgető a Simon Bolívar műhold minél gyorsabb üzembe állítása, hogy szükségállapot esetén a rádióelektronikai hírközlés ismétléseit arra lehessen építeni, és létesítenünk kell hasonló feladatokat ellátó átjátszó állomásokat is.
    Az agresszív eshetőségeket folyamatosan figyelnünk és elemeznünk kell, kidolgozva a megfelelő válaszokat, az állandó és megbízható védelmi eszközöket, eredményességük részletekre kiterjedő vizsgálatával.
   
    7. Kommunikációs eszközök
   
    A világ kommunikációs rendszerét uralma alatt tartó öt transznacionális vállalat rögeszmésen illegitimnek, totalitáriusnak, agresszornak, az emberi jogokat semmibe vevőnek nevezi a venezuelai kormányt, és minden egyéb információ vagy közlemény terjesztését megakadályozzák.
    Napilapok százai, a hazai magánszektor hatvan televízióadója, fél milliárd rádiója szinte teljes egészében ugyanezeket a hazugságokat ismétli a demokratikusan megválasztott kormány ellen. Ötven televízióadót, melyeket országunk háztartásainak 21.34%-a követ figyelemmel, nagyhatalmú transznacionális cégek és a CONATEL működtetnek, és lehetőségük nyílik arra is, hogy törvényen kívül tevékenykedjenek.
    Az audiovizuális kommunikációs rendszer több mint 60%-ában külföldi anyagokat terjeszt, ezeknek 60%-a az Egyesült Államokban készül, a fogyasztás, az önzés, a kapzsiság és az erőszak mindennél előbbre való értékeit hirdetve.
    Hírközlő szerveink ma még nagyrészt a szoftvermonopóliumtól függnek, meghackelhetőek, megzavarhatóak, kikémlelhetőek és blokkolhatóak az Egyesült Államok szervei vagy belügyi hatóságai által.
    Sürgető szükség van arra, hogy hatóságaink ténylegesen alkalmazzák a telekommunikációra hozott törvényeket, közösségi és alternatív kommunikációs eszközöket hozzanak létre, fejlesszék oktatási programjainkat, hogy a lehallgató központok megtanulják a közlemények dekódolásának módszereit.
    A fenti észrevételek csak vázlatosan jelzik azokat a veszedelmes stratégiai gyöngeségeket, amelyeket Venezuelának rövid- vagy középtávon ki kell küszöbölnie. A szénhidrogén készletek világszerte küszöbön álló kiapadása országunkat egyre irigyeltebb prédává teszi. Fel kell készülnünk mindenféle veszély elhárítására.
   
2009
   
KISS GÉZA FORDÍTÁSA

VALLOMÁS
   
Ezért a könyvéért Mészáros Istvánt 2009-ben Simón Bolívar-díjjal tüntették ki Venezuelában. A nagy állami kitüntetést Hugo Chávez elnök személyesen nyújtotta át.
   

MÉSZÁROS ISTVÁN
   
A tőke a történelem
ellenségévé válik
   
Előszó „A történelmi idő terhe és kihívása” című műhöz
   
1.
    Ezt a könyvet a huszadik század három nagy embere emlékének szentelem: Antonio Gramsci, József Attila és Che Guevara emlékének, a két első tragikus halála után hetven, és a harmadik halála után negyven évvel. Mert ha törik, ha szakad, rendíthetetlenül kiállva az elszenvedett tragikus próbákat, szembeszálltak a végletes válságok egymásutánjától szaggatott korszak állandó kihívásával, és utolsó leheletükig vállalták történelmi idejük terheit. Azét az időét, amikor a lehető leghátrányosabb körülmények béklyózták őket, mégis képesek voltak azokon fölülkerekedni, hála példás odaadásuknak, és annak, hogy messzire látó tekintetük az emberiség számára egyetlen járható jövő – az általuk szenvedélyesen támogatott szocializmus – tudatosan vállalt irányának távlatait fürkészte.
    Gramsci, József Attila és Che Guevara a tőke társadalmi rendje huszadik századi, egyre mélyülő válságának nagy tanúi voltak. Tökéletesen tisztán látták e válság soha nem tapasztalt,  már-már magát az emberiség túlélését fenyegető intenzitását. Először az ádáz, a politikai/katonai hatalom nemzetközi viszonyait átírni szándékozó olasz és náci fasizmus, később pedig, Che Guevara életének utolsó éveiben, annak az új agresszív célnak a révén, amely egy permanens jellegű alapról akarta uralni a világrendet az Észak-Amerikai Egyesült Államok imperializmusának globális hegemóniájával.
    Mindhárman igen világosan látták, hogy csakis a valódi korszakváltást teremtő legradikálisabb társadalmi átalakulás jelenthet kiutat a huszadik századra teljes egészében jellemző veszedelmes válságsorozatból. Erre a korszakváltásra azért van szükség, mert a fennálló rend továbbra is rombolást generál a világ széltében-hosszában, s még csak föl sem sejlik a lehetőség, hogy az érdekek pusztító összecsapásainak egyszer vége szakad. Láthatóan még a két világháború iszonyatos vérontása sem volt képes szikrányit sem változtatni az alapvető antagonizmusokon.
    Finoman szólva, merőben ironikus, hogy a fennálló rend védelmezői az első „Nagy Háború” kellős közepén azt ígérték: az abban elszenvedett áldozatok arra szolgálnak, „hogy minden háborúnak véget vessünk”. Hamar megkezdődtek egy még rombolóbb konfrontáció gyalázatos előkészületei, az 1929-1933-as „Nagy Gazdasági Világválság” folyamán egyre nagyobb erőre kapva. A rivális felek az említett előkészületeket öncsaló módon garanciának tekintették arra, nehogy egy újabb globális gazdasági válság nyelje el őket. A tőke perverz logikája megakadályozta, hogy megértsék, hosszútávon milyen katasztrofális következményekhez vezet a cselekvésnek ez az oly vakon követett iránya.
    Az új háborúra való készülődés kétségkívül gyorsan meghozta a gyümölcsét, és 1939-ben hat évig tartó, globális fegyveres konfliktus robbant ki. Az Észak-Amerikai Egyesült Államok nem sokkal a második világháború kitörése előtt újabb súlyos recesszió felé haladt, hiába is igyekezett orvosolni Roosevelt New Deal-je. Amikor azonban ipari és katonai téren aktívan beszállt a háborúba, e tendencia egyszeriben megfordult, és korábban elképzelhetetlen gazdasági expanzió kezdődött. Az a tény azonban, hogy az Egyesült Államok a háború után látványosan a legnagyobb gazdasági hatalommá nőtte ki magát, a tőke rendszerének egyetlen végzetes ellentmondását sem oldotta fel. Csupán azt a mindent elsöprő előnyt biztosította az Egyesült Államoknak, hogy adandó alkalommal, ilyen vagy olyan módon, átvegye az imperialista uralomnak azt a szerepét, amelyet korábban az angol és a francia gyarmatbirodalom gyakorolt, egyszersmind feledésre ítélve a kisebb gyarmati hatalmakat, a portugált és a hollandot. Így aztán ez a pusztító fegyverek leghatalmasabb arzenáljával rendelkező ország, amely akár az egész emberiséget is könnyedén kiirthatta volna néhány óra leforgása alatt, annak a határozottan hamis premisszának a nevében, miszerint az imperializmusnak vége van, s állítólag kezdetét vette a demokrácia és a szabadság egyetemesen jótékony s egyben teljesen méltányos új korszaka, bejelentette jogát arra, hogy a világ ura legyen; először a huszadik századot nyilvánítva „Észak-Amerika évszázadának”, majd ama határozott szándékát is kinyilvánítva, hogy az általa önkényesen „Észak-Amerika évezredének” titulált időszakot is uralni kívánja annak teljes terjedelmében.
    Gramsci és József Attila jóval azelőtt halt meg, hogy az Egyesült Államok magáénak követelte volna a globális imperialista hegemón szerepét. Che Guevara azonban már szenvedélyesen és éleslátóan mutatott rá erre a veszedelmes irányra a vietnami háború menetében. Mert az Egyesült Államok az említett háborúban azzal a szándékkal igyekezett kiterjeszteni mindent elsöprő katonai hatalmát az egykor franciák uralta térségre, hogy ily módon bevehetetlen hídfőállást építsen ki globális uralmat célzó jövőbeli kalandjai számára. Ugyanennek a birodalmi törekvésnek a részét képezi az Egyesült Államok jelenléte ma a Közel-Keleten, miközben azzal fenyegetőzik, hogy katonai agresszióját – ahogy mondani szokta – a „bizonytalan” jövőben azok ellen az országok ellen is ki fogja terjeszteni, amelyeket önkényesen „a gonosz tengelyének” nyilvánít, és amennyiben ez a fajta akció összhangba hozható a „prioritás” indokával, a cél nevében azzal is fenyegetőzik, hogy – cselekedetét „erkölcsileg igazoltnak ” nyilvánítva – nukleáris fegyvereket vet be akár atomfegyverekkel nem rendelkező hatalmak ellen is.
   
2.
    Che Guevara nagyon is értette, hogy a szó szoros értelmében vett létfontosságú kérdés nem egyszerűen az: az éppen uralkodó történelmi körülmények között történetesen melyik ország igyekszik az emberiségre kényszeríteni a legszörnyűbb szenvedéseket és áldozatokat. Mert e vonatkozásban az agresszor szerepe Hitler vereséget szenvedett náci Németországáról átszállhatott a győztes kapitalista ellenfélre, az Észak-Amerikai Egyesült Államokra. A valóban döntő momentumot nem az egymással felcserélhető és olykor visszafordítható történelmi eshetőségek képezik, hanem a lappangó strukturális szükségletek.  Más szóval, a döntő fontosságú tényező a tőke szocioreproduktív irányításának javíthatatlan természete, amely semmiféle megoldást nem képes találni tulajdon leküzdhetetlen rendszer-antagonizmusaira. Következésképpen, a monopol imperialista fejlődés feltételei között, az elsöprően domináns hatalomnak – vagy ha ennek történetesen mégsem, akkor akármelyik másiknak – azon kellett igyekeznie, hogy uralmát (szükség esetén akár a legerőszakosabb formában is, a következményekkel mit sem törődve) rákényszerítse valódi vagy potenciális ellenfeleire.
    Ezért volt Che Guevara szemében az észak-amerikai imperializmus elleni harc – amelyben hősiesen áldozta fel az életét – elválaszthatatlan egy új, pozitívan fenntartható és történelmileg megvalósítható társadalmi rend globális méretekben történő létrehozásának semmiképpen sem leegyszerűsíthető törekvésétől. Ez az egyetlen járható út, hogy szembenézzünk történelmi időnk kihívásával, elfogadva az ebből fakadó felelősség terhét. Mert egyedül csak az elképzelt új társadalmi rend pozitív talapzata biztosíthat szükséges garanciát arra, hogy a jövőben ne jöhessenek létre ismét új, akár még rombolóbb antagonizmusok is. Ezért végképp nincs vesztegetnivaló időnk. Már a jelenben hozzá kell látni ahhoz a kemény feladathoz, hogy megteremtsük e valóságos együttműködésen alapuló társadalmi rend pozitív alapjait, miközben küzdünk a fennálló társadalmi rend által széltében-hosszában terjesztett anti-értékek burjánzása ellen, s közben teljes mértékben tisztában kell lennünk azzal, hogy e történelmileg veszélyes pillanatban nem kisebb dolog forog kockán, mint maga az emberiség fennmaradása.
    Che Guevara ennek szellemében, emberi öntudatunkra apellálva így fordult a néphez, amikor Kubában élt:
    Odaadóan kell szeretni az emberiséget, a jogot és az igazságot, hogy ne essünk a végletes dogmatizmusok, a hideg skolaszticizmusok, a néptől való elszigeteltség csapdájába. Nap mint nap harcolni kell, hogy ezt az emberiség iránti aktív szeretetet konkrét tettekké, mozgósító példákként szolgáló akciókká változtassuk.1
    Che Guevara tökéletesen osztotta Gramsci és József Attila nézetét: a mind nyíltabban fenyegető barbárság körülményei között létfontosságú az emberiség maradandó értékeinek fenntartására irányuló elkötelezettség. Gramsci idejében a kezdődő fasiszta fenyegetés aktivistái nemcsak, hogy több ízben is nyilvánosan feljelentették a kiváló olasz politikai vezetőt, aki szenvedélyesen emelte fel hangját az emberiség nevében a fasizmus ellen, de élete virágában kegyetlenül börtönbe vetették, míg élőhalott nem lett belőle.
    Az  olasz fasiszta ügyész az  egykor szocialista lapszerkesztő, majd renegát Benito Mussolini ösztönzésére brutális cinizmussal írta Gramsci bebörtönzése idején: „Meg kell akadályoznunk, hogy agya mintegy húsz éven át működjön”.2 Gramsci szellemét akarták szétrombolni, hogy megakadályozzák eszméinek terjedését. Gramsci épp ellenkezőleg, a hihetetlenül kemény körülmények, a Mussolini börtönében elszenvedett nélkülözések és súlyos betegsége dacára, megírta Börtönfüzetek című könyvét, ezt a nagyszerű művet, amelynek hatása még nagyon sokáig eleven marad. Minden bizonnyal mindaddig, míg azt nem mondhatjuk, hogy a tőke hatalma immár véglegesen a múlté lett, úgy, ahogyan Gramsci megjósolta.
    Ugyanabban a korszakban, amikor Gramscinak a fasizmus bestialitásával kellett szembenéznie, s azt el kellett viselnie, József Attila, a magyar költő mélyre látóan észlelte a közeledő globális náci katonai kaland pusztító perspektíváit, több nagy versének is az emberiség sorsa iránti szenvedélyes aggodalmát állította középpontjába, s e szavakkal kongatta meg a vészharangot az immár teljes fejlődésnek indult barbárság ellen:
    
    hát új gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.
    Az elnyomás csapatban károg,
    élő szívre mint dögre száll –
    s a földgolyón nyomor szivárog,
    mint hülyék orcáján a nyál.
   
                    [Ős patkány…]
   
    Thomas Mannak írt versében pedig, aki akkor éppen felolvasást tartott művéből a közönségnek Magyarországon, ezt írta József Attila:
   
    Most temettük  el szegény Kosztolányit
    s az emberségen, mint rajta a rák,
    nem egy szörny-állam iszonyata rág
    s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
    honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
    fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
    meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
   
                    (Thomas Mann üdvözlése)
   
    A tőke apologétái mindig is megtettek – és továbbra is megtesznek – mindent, hogy kitöröljék a nép emlékezetéből történelmi ideje tudatát, mert így akarják rendszerüket örökkévalóvá tenni. Csak akiknek létérdekük fűződik egy pozitívan fenntartható társadalmi rend létrehozásához, s ennélfogva az emberiség túlélésének biztosításához, azok tudják valóban értékelni a történelmi idő fontosságát a társadalmi fejlődés e kritikus körülményeinek idején. Gramsci, amikor már súlyos beteg volt a börtönben, akkor is azt ismételgette: „Az idő a legfontosabb dolog: egyszerűen az élet álneve”.3 Az uralkodó rend védelmezői sosem lesznek képesek megérteni szavai jelentését. Az ő számukra az időnek csupán egyetlen dimenziója lehetséges: az örök jelené. A múlt az ő szemükben nem egyéb, mint a fennálló jelen visszavetítése és vak igazolása, a jövő pedig mindössze a már önmagában is annyira ellentmondásos itt és most „természetes rendjének” örök időkre való kiterjesztése. Nem számít, mennyire romboló, s egyben önromboló is ez a „természetes rend”, amely azt az unos-untalan ismételgetett ostoba, reakciós kitalációt foglalja magában, miszerint „nincs alternatíva”. Alávaló módon azt feltételezik, hogy mindössze ennyi a jövendő.
   
    3.
    Ha a nép általában valóban elfogadná az időnek ezt a tőke által vallott apologétikus felfogását, elkerülhetetlenül a pesszimizmus feneketlen szakadékába zuhanna. Gramsci még legnagyobb személyes szenvedései idején is, miközben azt is látta, hogy az emberiséget fenyegető nácifasiszta katasztrófa már a sarkon leselkedik, határozottan megtagadta, hogy megadja magát a totális pesszimizmusnak. A horizontot beborító sötét fellegek dacára is hevesen elutasította, hogy megengedje az emberi akarat behódolását a pesszimizmusnak, bármilyen kedvezőtlenek legyenek is a látható helyzetek és körülmények, márpedig abban a pillanatban csakugyan azok voltak. Egyik maximájaként alkalmazta Romain Rolland felfogását, amit a francia író az „Az intellektus pesszimizmusa és az akarat optimizmusa” ellentétével fogalmazott meg.4
    Gramsci „az akarat optimizmusát” hirdette, egy radikális társadalmi erő ama elfojthatatlan elhatározását képviselte és képviseli, amely egy fenntartható jövőkép nevében, és a létező erőket maga ellen kihíva, felülkerekedik a romboló fejlődési irányzatokon. „A tőke megszemélyesítői” több mint elégedetten dicsőítik az „alternatívák nélküli” örök jelent, azzal áltatva magukat, hogy – csupán, mivel minden eszköz birtokában ők alkotják az uralkodó társadalmat – a történelmi folyamat, mint olyan, már le is zárult. Még arra is képesek, hogy a neoliberális „történelem végének” boldog végkifejletét szentesítsék széles körben terjesztett pszeudoakadémikus propaganda-tákolmányaikkal, ? la Fukuyama, önmagukat – a megszemélyesítőket – illuzórikus módon a konfliktusoktól örökre megszabadult történelem betetőzésének hirdetve, miközben éppen tömegirtó háborúkat igyekeznek kirobbantani.
    Az elnyomottak és kizsákmányoltak idejét azonban, a maga eleven jövődimenziójával, nem lehet kiküszöbölni. Megvan a maga fejlődési logikája, akárcsak cselekedni vagy rombolni szándékozó elfojthatatlan történelmi időknek.  Csakis az emberiség totális pusztulása vethetne ennek véget. Ez a potenciálisan emancipáló idő elválaszthatatlan attól a társadalmi alanytól, aki küzdelme alapján, minden ellenerő dacára képes helyeselni „az akarat optimizmusát”, amit Gramsci vallott. Ez annak a jelennek és jövőnek a reális történelmi ideje, amely József Attila egyik versében megjelenik:
   
    Viszi a ködöt az idő, tisztán meglátni csúcsainkat.
    Viszi a ködöt az idő s az időt mi hoztuk magunkkal,
    hoztuk harcunkkal, tartalék nyomorunkkal…
   
                            (Szocialisták)
   
    Semmi és senki nem igázhatja le vagy nem rombolhatja le ezt az időt, amely segíti a kizsákmányoltakat és az elnyomottakat abban, hogy kibontakozzanak előttük egy jövőbeli, radikálisan másféle jövő körvonalai. Nem lehetnek illúzióink afelől, milyen meredek kaptatót kell megmásznunk, ha fel akarunk jutni a szóban forgó csúcsra. Mert a tőke szocioreproduktív rendjének embertelen, elidegenítő és egydimenziós jelen ideje még mindig ura a helyzetnek. Így ír erről József Attila egy másik verse szenvedélyes soraiban:
   
    Bankárok és tábornokok                  Mögötte mennyi hallgatag
    ideje ez, jelen idő,                            hideg kenyér és pléhdoboz,
    ez a kovácsolt hideg,                       megdermedt dolgok halmaza –
    e villanó, e kés-idő                          kirakat-üvege-idő.
   
    A csördülő ég vasban áll.                És kiáltoznak: „Hol a kő,
    Ez a fagy átszúr, döf tüdőt,             hol az a deres vasdarab?
    rongy mögött meztelen kebelt –     Vágd bele! Zúzd be! Lépj belé!...”
    köszörűn sikoltó idő.                       – – Milyen idő – – milyen idő – –
   
                                        (Fagy)

    Bármilyen legyen is a tőke „örök jelene”, a maga jeges „kirakat-üvege-idejével”, mindaddig nem fogják tudni eltörölni az emberiség ama törekvését, hogy létrehozzon egy történelmileg fenntartható társadalmi rendet, amíg létezik a világon az elnyomás és a kizsákmányolás. Addigra, mire világunkból végérvényesen a múltba száműzzük őket, ahová kerülniük kell, ha az emberiség fenn akar maradni, a tőke rendszere már csak rossz emlék lesz.
   
    4.
    A tőke a maga saját módján történő társadalmi metabolikus reprodukciójának semmiféle korlátozását nem tudja elviselni. Következésképpen az idővel kapcsolatos elméletek teljességgel elfogadhatatlanok a számára, ha azok korlátozni akarják expanziójának ellenőrizhetetlen parancsát. E parancs alól semmiféle felmentés nem létezhet. Még akkor sem, ha annak pusztító következményei már látványosan nyilvánvalóak mind a termelés, mind az ökológia területén. Az idő egyetlen olyan módozata, amelyben a tőke érdekelt lehet, a kizsákmányolható munka ideje. Még akkor is ez a helyzet, amikor a munka könyörtelen kizsákmányolása történelmi anakronizmussá válik, hála a tudomány és a technika potenciális fejlődésének az emberi szükségletek szolgálatában. Mindazonáltal, mivel a tőke ezt az alternatívát nem veheti figyelembe, mert annak hasznosításához tulajdon működési módjának fetisiszta strukturális korlátait kellene áthágnia, a tőke a történelem ellenségévé válik. Ez az egyetlen módszer, ahogyan a tőke megpróbálhat kiszabadulni történelmi anakronizmusának helyzetéből.
    Így hát a tőkének tagadnia kell és ki kell zárnia a történelmet a maga világszemléletéből, elképzelhetetlennek tartva, hogy akár csak a kérdése is felmerüljön saját uralma valamiféle történelmi alternatívájának, bármilyen anakronisztikus és veszélyes legyen is a társadalmi reprodukció – a munka kizsákmányolása – felett gyakorolt uralma,  habár az általa fabrikált összes mítosz dacára is, az nagyon messze van attól, hogy gazdaságilag hatékony legyen. A probléma azonban abban rejlik, hogy a történelem tagadása a tőke részéről nem pusztán hiábavaló mentális gyakorlat. A gyarapított tőke felhalmozásának halálos praktikus folyamatát alkotja az ezzel együtt járó pusztítással nemcsak katonai területen, de minden egyéb területen is.
    Mint tudjuk, a tőke rendszere fejlődésének felszálló ágában rendkívül dinamikus és sok tekintetben pozitív is volt. Csak az idő multával – ami objektív módon magával hozta a tőkerendszer strukturális antagonizmusainak megerősödését – vált veszélyes, regresszív erővé. Ennek ellenére az uralkodó reproduktív rend nem érzékeli a történelmi időt, ez a jelenlegi helyzet, egyszersmind a különbséget sem tudja észlelni, és képtelen megtenni a szükséges lépéseket, hogy igazodjon a megváltozott körülményekhez.
    A történelem tagadása a tőke egyetlen lehetséges cselekedete, elválaszthatatlan párja ez a fájdalmasan érzékelhető jövővel szemben tanúsított vakságának Ezért nincs a tőkének más alternatívája, mint hogy legázolja a történelmi időt. Szemenszedett hazugsága, miszerint „nincs más alternatíva”, csupán propagandisztikus variánsa a történelem általános tagadásának, megfelel a tőke legrejtettebb természetének történelmi fejlődésünk jelenlegi szakaszában. Nem mindig ez volt a tőke szándéka, de időközben megváltoztathatatlanul ezzé vált. A mi időnkben a tőke egyetlen módon viszonyul a történelemhez, éspedig úgy, hogy hevesen legázolja.
    A történelmi lehetőség és a strukturális szükségesség nyilvánvaló kombinációjáról van szó. Ha az emberiségnek „végtelen idő” állna rendelkezésére, akkor nem lehetne „az időnek a tőke általi legázolásáról” beszélni. A végtelen időt semmiféle adott történelmi erő nem képes legázolni. A „tőkeexpanzió” ilyen körülmények között ártalmatlan mennyiségi fogalomnak minősülne, minden belátható vég nélkül. Az emberiségnek azonban semmiből sem áll végtelen mennyiség a rendelkezésére, amint azt a tőke érdekeinek megszemélyesítői abszurd módon állítják, végtelen idő pedig egyáltalán nem. Az ember végtelen történelmi idejéről beszélni groteszk abszurditás volna.
    Csakis a mindenfajta emberi megfontolástól mentes, legérzéketlenebb erő hagyhatná figyelmen kívül az idő korlátait. Ma jellegzetes módon éppen ennek vagyunk tanúi. Éppen a mi meghatározott történelmi lehetőségünk aktiválja a tőke áthághatatlan – abszolút – strukturális korlátait. A tőkerendszer abszolút strukturális korlátait, és ezek az emberiség jövőjének blokkolását célzó, pusztító döntésekké válnak. A tőke a történelemnek jelen körülményei között egyetlen téren sem lehet más, mint amilyen ma valójában. Strukturális szükséglete így olvad össze pusztító módon a maga teljességgel semmibe vett történelmi lehetőségeivel (ám teljesen hiába). Azért van ez így, mert a tőkének nincs, és nem is lehet történelmi idő tudata. Ezzel csak a strukturálisan korlátlan reprodukciós rendszerek rendelkezhetnek. Következésképpen az emberiség nem menekülhet ki ebből a pusztító csapdából, ha nem tépjük ki magának a tőkerendszernek a kezéből a társadalmi metabolizmus folyamatának irányítását, amelyhez oly hosszú időn át ragaszkodott.
    József Attila ugyanabban a versben, amelyből e könyv mottója vétetett, a történelmi idő terhére, és ez ettől elválaszthatatlan roppant felelősségre hívja fel figyelmünket. Az emberi lényekről beszél, akik „mint hű meghallói a törvényeknek” néznek szembe korunk nagy társadalmi és történelmi kihívásával, hangsúlyozva, hogy csakis ilyen módon tarthatjuk magunkat az emberiség történelmi fejlődése által ránk ruházott küldetés méltó letéteményeseinek. Tökéletesen tudatában van – ahogyan határozottan tisztában is kell lennünk – mind a történelmi folytonossággal, amelyre jövőnket építhetjük, mind pedig azokkal a létfontosságú különbségekkel, amelyeket a minőségi átalakulás progresszív folyamatának megfelelően kell létrehoznunk és megszilárdítanunk. József Attila e szavakkal rögzíti mindezt:
   
    a való anyag teremtett minket,
    e szörnyű társadalom
    öntőformáiba löttyintve
    forrón és szilajon,
    hogy helyt álljunk az emberiségért
    az örök talajon.

    Papok, katonák, polgárok után
    így lettünk végre mi hű
    meghallói a törvényeknek;
    minden emberi mű
    értelme ezért búg mibennünk,
    mint a mélyhegedű.
   
    (A város peremén)

    A létfontosságú igény, hogy legyünk „hű meghallói a törvényeknek”, amire József Attila olyan nagy súlyt helyez, nem csupán az emberek által készített törvényekre vonatkozik. Mindenekfelett az emberiség és tulajdon természete közti viszony abszolút alapvető törvényére vonatkozik: saját létünk objektív szubsztrátumára. Végérvényesen ezen az alapon kell nyugodnia az emberi törvények egész rendszerének. A tőke azonban a mi korunkban éppen ezen a viszonyon tesz erőszakot minden lehetséges módon, felelőtlenül figyelmen kívül hagyva cselekedetének következményeit. Semmiféle profetikus jövőbelátásra nincs szükség annak megértéséhez, hogy az emberi létezés természetes talapzatának könyörtelen, erőszakos ledöntése nem folytatódhat a végtelenségig.
   
    5.
    Az ember alkotta törvényeknek kétségkívül nagy szerepük van az általános romboló folyamatban. Amikor József Attila az elkerülhetetlen szükségesség és a tudatos felelősség iránti érzékünkre apellál – ami megkívánja, hogy hű meghallói legyünk a törvényeknek –, ezeket a törvényeket is beleérti. Minden prioritás kérdése, és az abszolút és a relatív közti viszonyra vonatkozik. Tökéletesen nyilvánvalónak kéne lennie számunkra, hogy a kettő közül melyiknek kell prioritással bírnia. Csakis saját kockázatunkra fordíthatjuk meg kapcsolatukat – felelőtlen módon abszolutizálva a relatívat, és óvatlanul relativizálva az abszolútat.
    A tőke azonban mindig ennek a megfordításnak az alapján működött. Úgy is mondhatnánk, hogy a tőke e tekintetben „színvak”. Mélyebb természetéből fakadóan nem működhetett másképpen, csak úgy, ha felforgatja ezt a létfontosságú kapcsolatot. Mert a tőke mindig is abszolútként határozta meg önmagát, és minden mást primér önmeghatározásához képest a függő és nélkülözhető relatívként határozott meg. Pozitív értelemben – már amennyiben ezt negatív következmények nélkül tehette meg –, mindig is működésének ez a módja volt páratlan dinamizmusának és sikerének titka, mert mindent, ami az útjába állt, elsöpört.
    Mi több, ha szembenézünk vele, láthatóan semmi oka nincs rá, hogy ne így működjék. Abszolút semmi kivetnivaló nincs a természet meghatározott részei vagy formái elpusztításában oly módon, hogy azt valami mássá változtatjuk, főként, ha égetésről vagy hulladék anyagokról van szó. Ez magában a természetben is így történik, ilyen vagy olyan módon. Arról van szó azonban, hogy amikor a tőke a maga mindent roppant könnyen elözönlő, féktelen dinamizmusával megjelent a történelmi színtéren, a természetre gyakorolt objektív hatásának biztonsági sávja – függetlenül attól, mekkora pusztítást generál intenzív közvetlen beavatkozása a metabolizmus folyamatában –, olyan hatalmas lett, hogy negatív következményei a jelek szerint már mit sem számítottak. Egyszerűen azért alakultak így a dolgok, mert „az igazság pillanata” – ami szükségszerűen fakad természetes világunk véges volta és bizonyos típusú (megváltoztathatatlanul fecsérlő) reproduktív irányítási rendszerek közti cseréből – még nagyon messze volt attól, hogy az ajtónkon kopogtasson. Ettől támadt az önelégült liberális közgazdászoknak még a huszadik században is az a meglepő illúziója, hogy rendszerük mindörökre a „termelő pusztítás” látványos meghatározását fogja viselni (Schumpeter), amikor valójában már egyre veszedelmesebben felfedte a pusztító termelés visszafordíthatatlan tendenciáját.
    Mint minden érték, a termelékenység és a pusztítás is csak emberi viszonylatban nyeri el értelmét, a lehető legszorosabb kapcsolatban a fennálló történelmi viszonyokkal. Ami a természet pusztításának ma tapasztalt folyamatát helyrehozhatatlanul negatív – és hosszútávon katasztrofálisan negatív – folyamattá teszi, az magára az emberi életre gyakorolt végérvényes hatása. Ezért ha a mi időnk körülményei között a tőke abszolutizálja a történelmileg létrejött relatívat – tulajdon lényegét –, és könyörtelenül relativizálja az abszolútat (az emberi élet természetes alapját, mint olyat), az még annál is sokkal rosszabb, mintha orosz rulettet játszanánk. Mert az emberiség önpusztításának abszolút bizonyosságát hozza magával, ha a tőke metabolikus reprodukciója teljes fejlődésben lévő folyamatának nem vetünk véget nagyon határozottan a közeljövőben, amíg még idejében vagyunk, hogy megtegyük. A tőke, az abszolút és a relatív objektív viszonyának megfordításával az ellenkező irányba vezeti az emberiséget, és még azt a bizonytalan lehetőséget sem adja meg nekünk, hogy a statisztikailag valószínű, végzetes lövés előtt, néhányszor megpörgessük a pisztoly ravaszát az orosz rulettben.
    Ismét a történelmi lehetőség és a strukturális szükséglet veszélyes kombinációját észlelhetjük. Az eredeti igen tág biztonsági sáv örökre eltűnt. Adott történelmi lehetőségünk visszafordíthatatlanul és bőségesen aktiválta a tőke strukturális határait, és a jövő blokkolására alkalmas, határtalanul pusztító döntésekké változtatta azokat. A rendszer strukturális szükséglete és a létre jött mohó pusztítás most megoldhatatlanul, anakronisztikusan összeolvadt történelmi lehetőségével, noha ezt a tőke nem tűrheti el. Mert fiktív önabszolutizációja magasságából továbbra is tagadja a lehetőséget, hogy történelmileg felülmúlható.
    E körülményekből fakad egy korlátlan szocioreproduktív rendszer létrehozásának sürgős szükségessége a belátható jövőben. Mondani sem kell, hogy nem létezhet jövő a törvények hű követése nélkül. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessük, fel kell állítanunk a megfelelő prioritást törvényeink általános rendszerében. A tőke törvényei mindig azon a hamis prioritáson nyugszanak, ami megfordítja az abszolút és a relatív viszonyát, annak érdekében, hogy tulajdon uralmát abszolutizálja még a természet pusztítása árán is; ugyanúgy, ahogy a tőkének is tagadnia kellett – és mindig is tagadnia kell – történelmi meghatározottságát annak érdekében, hogy a maga társadalmi metabolizmusa folyamatának uralmát örökkévalóvá tegye. Az emberiségnek még soha nem kellett ilyen hű figyelemmel meghallania a törvényeket, mint amit a történelem mai létfontosságú körülményei megkövetelnek tőle. A szóban forgó törvényeket azonban radikálisan újra kell alkotni: az elkerülhetetlen kihívásnak és történelmi időnk terhének megfelelően fenntartható harmóniába kell hozni létkörülményeink abszolút és relatív döntéseit.
   
    6.
    A huszadik század nemcsak a posztkapitalista társadalom létrehozása első fontos kísérletének volt tanúja, hanem az ilyen típusú társadalom összeomlásának is mind a Szovjetunióban, mind Kelet-Európában. Senkit sem lepett meg, hogy a tőke társadalmi rendjének ádáz védelmezői úgy üdvözölték ezt az összeomlást, mint a történelem egészséges visszatérését „természetes” rendjéhez, az eltévelyedés után. Volt képük hozzá, hogy immár a fennálló körülmények abszolút fennmaradását hirdessék, ügyet sem vetve a veszélyes instabilitás felkavaró jeleire, s szemet hunyva a mind mélyebb gazdasági és ökológiai válságok és a rendszerükből ragályszerűen fakadó, többé-kevésbé állandó háború felett.
    Rendkívüli naivság volna azt képzelni, hogy a tőke társadalmi metabolizmusa rendjének átváltása egy történelmileg járható alternatívára ellentmondások, sőt fájdalmas visszaesések nélkül mehet végbe. Mert az emberi történelem során egyetlen társadalmi átalakulás sem követelt meg ekkora vagy akárcsak távolról is hasonló minőségi változást. Nemcsak a feladat csaknem tilalmas mértéke és nagysága miatt van ez így, ami a legkülönfélébb egymással kapcsolatban lévő nemzeti csoportokat foglalja magában – hosszú történelmükkel és mélyen gyökeredző hagyományaikkal, valamint különféle érdekeikkel egyetemben – egy valóban globális színtéren. Ami radikálisan más, mint minden eddig ismert, egyik társadalmi formációról a másikra átváltó történelmi változás esetén megfigyelhető volt – vagyis a kívánt szocialista átalakulás „nem tárgyalható” alkotórésze – az annak az abszolút szükségessége, hogy permanens módon le kell győzni a strukturális uralom és alárendeltség minden formáját, és nemcsak a kapitalista változatét. A mi időnkben semmiféle „személyi változás”, legyen bármilyen jó szándékú is elvben, még csak nem is kezdhet hozzá a feladat teljesítéséhez. Más szavakkal, az emberi lények közötti, az egész ismert történelem során kétségkívül nyilvánvalónak bizonyult ellenséges/konfliktusos viszonynak kell pozitív módon elmozdulnia az alkotás és az új társadalmi rend szilárdan biztosított konszolidációja révén. Ha nem kerül erre sor, előbb-utóbb úgy kezdenek el kisarjadni és sokasodni a kontrollálhatatlan ellentmondások és antagonizmusok a frissen lerakott talapzatból, ahogyan az meg is történt a szovjet típusú társadalmakban, végül aláásva és lerombolva azokat.
    Egyedül csak a szocialista történelmi átalakulás folyamatával szembeni valóban kritikus – és önkritikus – hozzáállás hozhat létre fenntartható eredményt, folyamatosan gondoskodva a szükséges korrekciókról, ahogyan a feltételek változnak, és válaszokat követelnek az új kihívásokra. Marx már a kezdet kezdetén világossá tette ezt, amikor amellett kardoskodott, hogy a szocialista forradalmaknak nem szabad elkerülniük a „könyörtelen lelkiismeretességgel”5 véghez vitt önkritikákat, hogy eleget tehessenek az emancipáció létfontosságú célkitűzéseinek.
    A huszadik század jelentősen átértékelte Marx figyelmeztetését. Mert Marx eredeti figyelmeztetése saját cselekedeteink gyakorlati kritikájának szükségességéről – mely figyelmeztetés a 19. század derekán csak igen általános intés lehetett –, a hét évtizednyi rendkívül drága árat követelő gyakorlati tapasztalat fényében az elkerülhetetlen sürgősség igényévé lett a szocialista mozgalomban. Mert egy részről, figyelembe véve metabolikus társadalmi rendünk mind mélyebb strukturális válságát, még sosem volt olyan sürgős, mint ma, hogy a szocialista alternatíva szilárd alapokra épüljön, és ellenálljon az uralkodó ideológia önelégült, minden téren megnyilvánuló propagandája támadásának. Másrészről azonban, hála a szovjet típusú történelmi fejlődés meggyőző evidenciájának és a hosszú évtizedek alatt elviselt hatalmas áldozatoknak, ma senki sem tagadhatja annak a szükségességét, hogy „könyörtelen lelkiismeretességgel” kell szembesülni a felmerülő problémákkal. Mert csakis a szándékosan az emancipáció érdekében – mind a múltban, mind a jelenben – megtett lépések tudatos és önkritikusan elkötelezett újra-vizsgálata révén válhat ismét lehetségessé a 21. századi szocializmus alapjainak megépítése, méghozzá úgy, hogy azok a huszadik századiaknál biztosabbaknak bizonyuljanak.
    Az a három nagy ember, akiknek ezt a könyvet szenteltem, ezzel a létfontosságú, kritikus szellemmel fókuszált a szocialista átalakulás történelmi feladatára. Gramsci és József Attila határozottan hitet tettek a korszakváltás feltétlen szocialista integritásának ügyében, nemcsak az ellenséges osztállyal szemben, de akkor is, amikor a sajátjaik szektás értetlenségét kellett elszenvedniük. Che Guevara pedig nem habozott a lehető legvilágosabban kinyilvánítani elvi egyet nem értését a Szovjetunióban követett cselekvési folyamattal – profétikusan figyelmeztetve, hogy az a kapitalista restauráció irányába mutat –, jóllehet egyet nem értésének hangos kinyilvánítása következtében eretneknek, sőt kalandornak bélyegezték. Ahogyan Fidel Castro hangsúlyozta egy interjúban:
    Che iránti csodálatom és vonzódásom csak nőtt, amikor láttam, mi történik a szocialista táborban, mert ő kategorikusan ellenezte, hogy kapitalista módszereket alkalmazzanak a szocializmus építésében… [Che írásainak] hatalmas értékük van, tanulmányozni kell őket, mert úgy vélem, hogy ezeknek a kapitalista módszereknek és elveknek az alkalmazása elidegenítő hatást gyakorolt azokra az országokra. Úgy vélem, hogy Che próféta volt, amikor már a 60-as évtized első éveiben előre látta annak a módszernek minden hátulütőjét és következményét, amelyet a szocializmus építésekor alkalmaztak Kelet-Európában.6
    Ily módon Che Guevara figyelmeztetései a halála után is alapvető befolyással lehettek Kuba kiigazítási folyamatának időszakára. Hadd idézzem még egyszer Fidel Castro szenvedélyes szavait:
    A bürokrácia, az eltúlzott munkabér, a már érvényüket vesztett munkanormák mocsarába süppedtünk, a csalás, a hamisság mocsarába. Olyan mennyiségű rossz szokást vettünk fel, ami megdöbbentette volna Che-t. Ha Che-nek azt mondták volna valaha, hogy egy napon a kubai Forradalom égisze alatt rablásra szakosodott, ám magukat nyereségesnek színlelő vállalkozások fognak működni, Che döbbenten hallgatta volna […] Che azt is döbbenten hallgatta volna, ha azt mondják neki, hogy a pénz, a pénz fogja leginkább foglalkoztatni a népet, válik legfőbb mozgató erejévé. Ő, aki annyira óvott bennünket ettől, döbbenten hallgatta volna mindezt.7
    Gramsci fasiszta ellenségei nemcsak „meg akarták akadályozni, hogy agya még mintegy húsz évig működjék”, de azt is el akarták kerülni, hogy valamiféle befolyást gyakoroljon a történelemre. Mint tudjuk, mindkét értelemben kudarcot vallottak. Akárcsak Che Guevara esetében, akit hóhérai – lévén az akkori bolíviai rendszer az észak-amerikai imperializmus csatlósa – feledésre akartak ítélni, s még halotti maradványait is megpróbálták eltűntetni. Még ebben is nyomorultul kudarcot vallottak. Che Guevata hatása ma eleven nemcsak Kubában, de Latin-Amerika minden pontján – amint azt a mi időnk egyik legjelentősebb társadalmi mozgalma, a Brazíliai Föld Nélküliek Mozgalma tanúsítja –, és még azon túl is, távlatokat nyit mind az idősebb nemzedékek, mind számtalan fiatal ember számára a világ széltében-hosszában.
    Ha megvizsgáljuk a globális fejlődés legutóbbi évtizedeit, az uralkodó erőviszonyokban beállt változás kétségkívül a tőkének látszik kedvezni. Ez nagymértékben köszönhető egyrészt Gorbacsov és követői gyalázatos kapitulációjának a Szovjetunióban, miután a „glasznoszty” és a „peresztrojka” elfogadása révén az „újra strukturálni a szocializmust” teljesen megalapozatlan stratégiáját követték (ez az út a kapitalista restauráció aktív elősegítésének bizonyult, és olyan összeomlást idézett elő, mint amilyen Kelet-Európában történt), másrészt az önfeladó átalakulást ösztönözte, ami Nyugat-Európa legnagyobb kommunista pártjaiban zajlott le, például a francia és az olasz pártban.  Hogy csak ezt az utolsó esetet vegyük, éppen azért, mert valamikor ez volt az a szocialista párt, amelynek Gramsci a tagja volt, az „olasz út a szocializmusba” és „a nagy történelmi alku” hangosan deklarált (ám ismét teljesen megalapozatlan) stratégiái – miközben a jövőbeni nemzetközi szocialista átalakulás garanciáját ígérték – valójában feltételek nélküli kapitulációt hajtottak végre a nemzetközi tőke Egyesült Államok uralta imperialista erői előtt, az úgynevezett „baloldali demokraták” pártzászlaja alatt.
    Ha azonban szemügyre vesszük, mit értek el a valóságban, az ígéretekhez képest merőben más képet látunk. S bizonyos módon meglepő képet. Mert a kapituláció talapzatára nem építhetők tartós eredmények. A társadalmi, politikai és katonai évkönyvek bőséges példákkal szolgálnak arra vonatkozóan, hogy a kapituláció sohasem szolgálhat egy fenntartható történelmi fejlődés talapzatául. Mindössze egyoldalú nyereséget nyújthat, és ennek megfelelő pillanatnyi nyugalmat, míg az antagonizmusok következő menete nem ront be a történelmi színtérre, egyre fokozódó erővel és általában mind nagyobb intenzitással. Volt idő, amikor ésszerűen lehetett érvelni azzal, hogy – Clausewitz közismert megfogalmazása szerint – a háború „a politika folytatása más eszközökkel”. De ugyanennek a maximának a fonákját – ami a politika és a háború elkerülhetetlen reciprocitására vonatkozik – a múltban soha nem fogták fel teljes dimenziójában, mert annak az emberiség teljes pusztulásához vezető tragikus vonzatai még nem látszottak tisztán. Tudnivaló, hogy a politika (az antagonizmusokra épülő politika) volt a szükséges háború hírnöke, s annak mindig – tekintve, hogy saját antagonizmusai nem oldódtak fel –, az egyik tábor kapitulációjával és az elnyert pillanatnyi nyugalom végleges, robbanásszerű megrendülésével kell véget érnie.
    Ebből az ördögi körből csak egy lényegében megalapozott ésszerűség mutathat kiutat az antagonisztikus ellenségeskedés minden formájának permanens eltávolítása révén – szemben azokkal az időlegesen elért „megegyezésekkel”, amelyeket az erőszak vagy a taktikai érvekkel alátámasztott „egyensúlyteremtő aktusok” nevében hajtanak végre. A mi történelmi időnk nagy kihívása és nagy terhe az, hogy az antagonisztikus ellenségeskedést permanens módon a hátunk mögött kell hagyni, azért hogy mindörökre a hátunk mögött hagyjuk a háborúnak és politikának a jelen korig megismert, elkerülhetetlen – és a mi korunkban elkerülhetetlenül végzetes – ördögi körét is. Ez azt jelenti, hogy a politikát radikális módon a lényegi és történelmileg fenntartható racionalitás új alapjára helyezzük, hogy tudatosan irányíthassuk az emberiség minden dolgát a szükséges globális méretekben. Ezért jelent meg olyan nagy sürgősséggel a szocializmus megvalósítható szüksége a választóvíznek számító 21. század történelmi napirendjén, ránk kényszerítve azt, hogy „könyörtelen lelkiismeretességgel” nézzünk szembe a múlt hibáival, és a lényegi egyenlőség egyetlen lehetséges alapján derítsük fel a pozitív együttműködés minden útját.
    A szovjet típusú rendszer összeomlása cseppet sem bizonyult végleges helyzetet teremtő tényezőnek, amint hogy nyilvánvalóan a világ néhány legnagyobb kommunista pártjának az összeomlása sem. A kísértés, hogy a munka a legkisebb ellenállás irányában folytatódjék a tőke létrejött rendjének kedvezve, kétségkívül fontos szerepet játszott és játszik mindmáig ezekben a folyamatokban. Azért van ez így, mert a szocialista reproduktív rendszer létrejötte, a létező szocializmus megvalósítható alternatívájaként, kolosszális történelmi vállalkozás. A könnyebb út követése azonban nem fogja biztosítani a tőke jövőjét. Mert ez az út csakis egyre kevesebb díjazást képes termelni a munka részére jelenlegi egyre mélyebb történelmi válságunk körülményei között, s végső soron semmiféle díjazást nem fog termelni a számára, mivel a tőke reproduktív rendje óhatatlanul irányíthatatlanná válik.
    Ami a tőke állítólagos sikereit illeti a strukturális válság történelmi időszakában, valójában azt látjuk, hogy uralkodó országai tömeggyilkos háborúkba sodródnak, miközben cinikusan a demokráciáról és a szabadságról prédikálnak. A Közel-Keleten és mindenütt valójában egy mind pusztítóbb világégésnek vagyunk a szemtanúi, ahelyett, hogy tartós megoldásokat kínálnának a tőke társadalmi metabolizmusa ellenőrizetlen rendjének súlyos belső és nemzetközi problémáira.
    Az imperializmus sok határozottan önpusztító eredménye épült a múltban az észak-amerikai és latin-amerikai genocídium talapzatára. Ma még súlyosabb a helyzet. Mert a globális hegemón imperializmus a megsemmisülés felé vezeti az emberiséget. Kell, hogy legyen másik út. Gramsci, József Attila és Che Guevara forradalmi állhatatosságának példája ezt az utat mutatja meg nekünk.
   
Rochester, 2007. január 1.
   
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA
   
    JEGYZETEK
    1 A Guevara-idézet a Brazil Földnélküliek Mozgalma 2004-es Programtervének mottójából való. Ezt a Programtervet a mozgalom fennállása huszadik évfordulója évében hirdették meg.
    2 Fasiszta Ügyészi Memorandum, 1928. június 2.
    3 Giuseppe Fiori: Vita Antonio Gramsci, Editore Laterza, Bari, 1966. 324. o.
    4 G.Fiori, i. m. 323. o.
    5 Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, Marx és Engels Collected Works, 11. kötet, London, 1979. 106. o.
    6 Fidel Castro: Interjú Tomás Borgéval (1992), a Che: A Memoir by Fidel Castro-ban, David Deutschmann kiadása, Ocean Press, Melbourne & Bew Cork, 2006. 215-216. o.)
    7 Fidel Castro: 20th Anniversary of the Che’s Death (1987. október 8.), a Che: A Memoir by Fidel Castro-ban, uo. 194-195. o.)




Jacobo Borges: Cím nélkül

Marco Cardenas: Cím nélkül

FÓRUM
   
KUPI LÁSZLÓ-SZÉKELY PÉTER
  
A Latin-Amerika Társaságról
   
A Latin-Amerika Társaság közel hatéves tevékenységre tekinthet vissza, bár hivatalosan csak tavaly, 2010 szeptemberében alakult meg, két szervezet, a Magyar-Venezuelai Szolidaritási Társaság és a Magyar-Kubai Szolidaritási Társaság egyesüléséből.
    A Magyar–Venezuelai Szolidaritási Társaság 2006 tavaszán jött létre azzal a céllal, hogy a venezuelai kultúrát, politikai és társadalmi folyamatokat ismertesse a hazai közvéleménnyel. Mivel Magyarországon – hasonlóan Európához, de főleg Kelet-Európához – vagy semmit, vagy csak rosszat mondanak az Hugo Chávez elnök vezette Venezueláról, ezért a szervezet a Bolivári Forradalom bemutatását és a média által eltorzított hírek hiteles cáfolatát tekintette legfőbb feladatának. Úgy láttuk, hogy Latin-Amerika komoly erőforrásokkal rendelkező és jelentős politikai súlyú országában Hugo Chávez irányításával igazi forradalmi folyamatok zajlanak. Chávez nemrégiben kijelentette, noha a jelek szerint már korábban is ez az elképzelés állt politikája középpontjában, hogy Venezuela most igyekszik többet juttatni azoknak az állampolgárainak, akik hiányt szenvednek valamiben és korlátozni akarja a további javak felhalmozását azok számára, akik már mindennel rendelkeznek. Ugyanis olyan, Latin-Amerikában példátlan, de az egész világon is ritka folyamat kezdődött el első elnöki mandátuma elején, amelynek során Venezuela hatalmas olajbevételeit nem engedte elfolyni a multinacionális olajvállalatok számláira, hanem jelentős népjóléti programok megvalósítására fordította, biztosítva a legelesettebbeknek a teljességgel hiányzó szociális jogokat, javakat és szolgáltatásokat. Alapvető dolgokról volt szó: oktatás, egészségügyi ellátás, emberhez méltó lakókörülmények, munka, kultúra, sport. Sokszor nálunk is nagyon nehéz ezekhez hozzájutni bizonyos, egyre növekvő társadalmi rétegeknek. Fontosnak tartottuk, és tartjuk ma is, hangsúlyozni, hogy bár Venezuela a világ másik végén van, nyilvánvalóan a körülményei teljesen mások, mégis érdemes magunkat összehasonlítani vele. Gyakori vádként hangzik el Venezuelával kapcsolatban, hogy Chávez kormányzásának bő tíz éve alatt nem sikerült felszámolni az óriási szegénységet. Persze, hogy nem, mondjuk mi. Nem lehet évszázadok nyomorát tíz-húsz év alatt megszüntetni. Csak, és szerintünk ez a lényeg, nagyon nem mindegy, hogy egy ország milyen irányba halad. Befelé a nyomorba, vagy ha lassan is, de kifelé abból. Mi úgy látjuk, hogy Magyarország éppen egyre mélyebbre süllyed a nyomorba, a szakadék végzetesre mélyül a társadalom rétegei között, míg Venezuela nagy érőfeszítések árán, óriási anyagi ráfordításokkal igyekszik kijutni a kilátástalan nyomorúságból. Ott épp most próbálják megszüntetni a városokat övező nyomortelepeket, nálunk ezek mostanában kezdenek kiépülni. Ezért fontos szerintünk a két ország összehasonlítása, és az összehasonlításból le kell vonnunk a megfelelő következtetéseket.
    Annak érdekében, hogy minél színesebben, érdekesebben, lehetőségeinkhez mérten látványosan mutassuk be a Venezuelában végbemenő változásokat, különböző rendezvényeket, előadásokat szervezünk. Különösen sikeres rendezvényünk volt a nagy érdeklődés mellett megtartott Venezuela konferencia 2008-ban a Gödör Klubban, vagy a 2009-es Venezuela Fesztivál a Tűzraktérben. Rendszeresen tartunk filmvetítéseket, legtöbbször a Kossuth Klubban, ahol a kontinensről szóló dokumentumfilmeket és játékfilmeket mutatunk be. Idén januárban például nagy sikerrel vetítettük a kubai filmművészet egyik legjelentősebb alkotását, Tomás Gutiérrez Alea Emlékek az elmaradottságról című filmjét, a bemutató apropóját a kubai forradalom győzelmének januári évfordulója szolgáltatta. Az eseményt megtisztelte jelenlétével Soraya Álvarez asszony, a Kubai Köztársaság magyarországi nagykövete, akivel hagyományosan jó kapcsolatokat ápolunk, csakúgy, mint a Venezuela magyarországi ideiglenes ügyvivőjével, Adriana Gottberg asszonnyal is.
    Nemzetközi kapcsolatokat is kialakítunk. Már a Magyar–Venezuelai Szolidaritási Társaság is tagja volt az angliai alapítású nemzetközi szervezetnek, a Hands off Venezuelának. Tagsági viszonyunk nem változott meg a szervezeti átalakulás után sem. Forrásainkhoz mérten részt veszünk nemzetközi eseményeken is. Ott voltunk 2005-ben Venezuelában a XVI. Világifjúsági és Diáktalálkozón, valamint 2008 elején a Caracasban rendezett Béke-világtanács konferenciáján.
    Több Venezueláról szóló filmet is kiadtunk: Népek és küzdelem a IV. világháborúban, Venezuela felkel, Az elhallgatott forradalom, ?No Volverán! és a Lloviznando Cantos venezuelai együttes zenei CD-jét és DVD-jét. Mindegyik filmet magyar felirattal láttuk el. Azért is tartjuk fontosnak a filmek kiadását, mert így az érdeklődők saját szemükkel láthatják, milyen folyamatok zajlanak Venezuelában és Latin-Amerika más országaiban.
    2010 őszén arra az elhatározásra jutottunk, hogy a korábban sem csupán Venezuelára korlátozódó tevékenységünkhöz igazodva a nevünket is megváltoztatjuk, illetve egy szervezetbe egyesítjük a Magyar–Kubai és a Magyar–Venezuelai Szolidaritási Társaságot.
    Mi indokolta ezt a lépést? Miért jött létre a Latin-Amerika Társaság?
    Szerepet játszottak benne belpolitikai és külpolitikai okok is. Amikor 2005-ben megalakultunk, Kuba mellett, Venezuela volt a latin-amerikai progresszió legfőbb képviselője. Jelenleg már a földrész országainak többségében baloldali kormány működik, amelyek elutasítják az Egyesült Államok újgyarmatosító politikáját. Bolívia, Ecuador, Brazília, Nicaragua és más államok mára csatlakoztak a kontinens haladó eszméihez. És természetesen nemcsak ők. Nem beszélhetünk kizárólag kormányokról Latin-Amerikában, hiszen a nem baloldali vezetésű államokban is nagyon komoly kezdeményezések, mozgalmak, szerveződések működnek, gondoljunk például Chiapasra. Ezeket a mozgalmakat lehetetlen figyelmen kívül hagyni, ha Latin-Amerika haladó erőiről beszélünk, biztosan állíthatjuk, hogy mára már átformálták a földrészt. Persze világos, hogy a különböző államok és mozgalmak nem egyformán radikálisak, bizonyos dolgokat máshogy látnak, és másként valósítanak meg, de vitathatatlan, hogy olyan kérdésekben, mint pl. a földrész szuverenitásának megteremtése vagy a szegénység elleni küzdelem, egyetértenek. Ezt az egységet demonstrálta a 2010. szeptember 30-ai ecuadori puccskísérlet alatt mutatott magatartásuk is, amikor közösen léptek fel Rafael Correa, Ecuador törvényesen megválasztott elnöke mellett, meghiúsítva egy olyan USA-barát, illegitim bábkormány létrejöttét, mint amilyen például Kolumbiában vagy Mexikóban működik. Mindezért úgy gondoltuk, hogy a nevünk, miszerint mi „csak” Venezuelával vagyunk szolidárisak, megtévesztő, és a kontinens fejleményeinek tükrében elavult is. Azzal, hogy egyesültünk, sokkal erőteljesebben tudunk foglalkozni a latin-amerikai forradalmi folyamatokkal, új barátokat, új partnereket tudunk találni a kontinens baloldali, kommunista pártjaiban.
    Ugyanakkor belpolitikailag sem lehetünk közömbösek. Amikor Latin-Amerikával foglalkozunk, egyben az európai, kelet-európai és a magyarországi helyzetről is beszélni akarunk. Amikor azt vizsgáljuk, hogyan küzdenek a népek Latin-Amerikában a neoliberális politika, az IMF-diktátumok, a kizsákmányolás stb. ellen, akkor azt is vizsgálni kívánjuk, hogy mi itt, hogyan tudnánk harcolni ezek ellen, más országokban milyen tapasztalatok vannak, és ezekből mit tudunk hasznosítani.
    Egyik legfontosabb projektünk az Interneten havonta megjelenő Latin-Amerika című folyóirat. Nagy vállalkozás volt ennek az újságnak a megalapítása 2010 szeptemberében. Mégis úgy döntöttünk, hogy belevágunk, mert ezzel fórumot biztosítottunk Latin-Amerika haladó eszméinek és mozgalmainak bemutatására. A 32 oldalas újság lehetővé teszi hosszabb elemző írások közlését, egy-egy téma alapos körüljárását, vélemények ütköztetését. Ez utóbbi különösen fontos, hiszen mi nem propagandalapot szándékozunk szerkeszteni. Sokkal hasznosabbnak gondoljuk, ha gondolatébresztő, a problémákat nem elhallgató, hanem éppenséggel felvető cikkeket jelentetünk meg, olyanokat, amelyek esetleg vitákat válthatnak ki. Az ilyen viták adott esetben megoldási lehetőségeket is kínálhatnak. Ugyanakkor igyekszünk nem csupán politikai témákat bemutatni. Foglalkozunk Latin-Amerika kultúrájával, a közeli és régmúlt történelmével, sportjával, valamint a nemzetközi munkásmozgalom múltjával és jelenével is. Úgy gondoljuk, hogy egyrészt foglalkoznunk kell a múlttal is, hogy megérthessük a saját jelenünket, másrészt a múltról szóló meddő viták helyett a jelen és a jövő problémáinak megoldására kell törekednünk.
    Csaknem napi rendszerességgel frissülő, és havi több ezres látogatottsággal büszkélkedő honlapunk (www.latin-amerika.hu) továbbra is rövid híreket közöl a kontinens életéről. Ehhez képest az újság új műfaj volt. Véleményünk szerint mindkét fórum hasznos, de műfajilag más. Úgy döntöttünk, hogy nem választunk közülük, hanem mindkettővel élünk. Az újságunkat is ezen a weblapon tesszük közzé minden hónap elején.
    Úgy véljük, hasznos tevékenységet végzünk azzal, hogy igyekszünk bemutatni Latin-Amerika problémáit és azokat a politikai mozgalmakat, amelyek ezeknek a problémáknak a megoldásán fáradoznak, és azzal is, ha összehasonlítjuk a latin-amerikai fejleményeket hazánk jelenlegi állapotával. Kötelességünk ez, hiszen rá kell ébresztenünk az embereket itt, Magyarországon is arra, amit Latin-Amerikában már egyre inkább megértenek.
    Nevezetesen azt, hogy csakis egy radikális baloldali fordulat képes megállítani az Európa szerte és hazánkban is kialakult szegényellenes politikát, amely nemcsak erkölcstelen, de katasztrófa felé is sodor minket.





Silvestre Chacón: Arlecchinók

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Chávez-legendák kis honunkban
   
Ha az ember beüti a magyar Google keresőprogramba a „Venezuela kommunista diktatúra” szavakat, 3980 találatot jelez a számítógépe. A „Chávez kommunista diktátor” szavakra valamivel több: 4080. Ezen nincsen mit csodálkozni, hiszen a Bush-kormányzat annak idején külön CIA-központot állított fel a Venezuela-ellenes tevékenység irányítására, amely 2002-ben (a néptömegek viharos ellenállása miatt kudarcot vallott) fegyveres puccsot is szervezett Hugo Chávez megbuktatására. Vitatkozni sem érdemes különösebben ezzel a propagandával, minthogy illik tudni: Venezuelában szabályos parlamenti demokrácia van, ahol a választásokat az Egyesült Államok és az Európai Unió képviselőinek ellenőrzése mellett, a szavazók 75%-os részvételével tartják, sőt a közvetlen demokrácia sokkalta erősebb, mint egyebütt, mert a fontosabb kérdésekben nem parlamenti, hanem népszavazások döntenek.
    Az a vád is nevetséges, hogy néhány rádió- és tévé-társaságtól a kormányzat megvonta a sugárzási engedélyt. Ezek a társaságok ugyanis három esztendeje nem voltak hajlandók befizetni azt a két és fél millió dolláros büntetést, amit azért róttak ki rájuk, mert egy bíróság által betiltott csoport műsorát a nyilvánosság elé bocsátották. Nevezetesen egy olyan csoportét, amelyik országos örömünnepet akart szervezni II. János Pál pápa merénylőjének születésnapján.
    Jeff Cohen, az USA Fairness & Accuracy in Reporting (Tisztességesség és Pontosság a Riportázsban) nevű sajtóegyesületének alapítója venezuelai tanulmányútja után azt írta: „Ha Venezuela diktatúra, akkor valószínűleg az első a világon, ahol az ellenzék kontrollálja a média döntő hányadát. És az első, ahol rendszeresen tüntetéseket tartanak az elnöki palota előtt (különböző csoportok, főleg kiskeresetű aktivisták beváltatlan ígéretek és a kormány hatástalansága miatt protestálva). Az ellenszegülés (nagyon is) élő és jól van Venezuelában. Bárki, akár alkalmi nézőként is láthatja a tévén – az ország (informálását) domináló médiumon keresztül – a Chávez-ellenes kritikát, amely médium a konzervatív üzleti érdekek kezében van.” S ehhez azt is hozzátette, hogy amit Chávez 21. századi szocializmusnak nevez, az valójában „egy olyan átgondolt szerkezetű gazdasági rendszer, amely leginkább a svédekéhez hasonlítható”. Mindenkinek ingyenes orvosi és kórházi ellátást biztosít, kiterjesztette a nyugdíjjogosultságot, bevezette az ingyenes felsőoktatást és felnőttképzést, állami támogatással olcsóvá tett élelmiszerekkel igyekszik megszüntetni az éhezést stb.
    Mi több, 2006-ban az amerikai Time magazin által meghirdetett választáson is Chávez nyerte el „Az Év Embere” címet, minthogy ekkor második éve 40%-os árkedvezménnyel juttatott benzint és fűtőanyagot az amerikai nagyvárosok szegénynegyedeibe a leginkább rászoruló százezreknek, és 1 millió dollárt jegyzett a Vörös Keresztnél a Katrina hurrikán nincstelenné vált áldozatainak megsegítésére.
    Ha viszont arra is felfigyelünk, hogy Bush hadügyminisztere, Donald Rumsfeld egyszer Hitlerhez hasonlította Chávezt, s ebből kiindulva a magyar Google-ban a „Chávez antiszemita” szókapcsolattal is próbát teszünk, elképesztően megsokszorozódik a találatok száma, 17 000-re ugrik. E kampány 2005 végén kezdődött, amikor a Simon Wiesenthal Központ Buenos Airesben levő latin-amerikai irodája azt követelte Cháveztől, hogy kérjen bocsánatot a zsidóságtól antiszemita karácsonyi beszéde miatt, s ezt a Libération című párizsi napilap is világgá kürtölte. Ám hamar vége lett, mert a venezuelai zsidó szervezetek szövetsége közleményben cáfolta a rágalmat, s a Forward című amerikai magazin is olyan írásokat közölt, amelyekben zsidó közösségek zárkóztak fel Chávez mögé.
    A második kampány kiindulópontja az volt, hogy 2007–2008-ban Chávez igencsak keresetlen szavakkal ítélte el Izraelt a gázai övezet blokádja, majd lerohanása miatt, sőt, az izraeli követet is kiutasította az országból. Felháborodásával ugyan nem állt egyedül, hiszen Carter amerikai ex-elnöktől XVI. Benedek pápáig sok mindenki felemelte szavát az izraeli akciók ellen, sőt, az ENSZ Biztonsági Tanácsa is „komoly aggodalmának” adott hangot a palesztin civil lakosság leöldöklése miatt, de őket mégse lehetett egykönnyen leantiszemitázni. Chávezt sem volt könnyű, hiszen amikor egy Emilio Silva nevű venezuelai egyetemi docens valóban antiszemita nyilatkozatot bocsátott közre az egyik internet-újságban, alapos rendreutasításban részesült.
    Kitűztek azonban Venezuelában 2009 februárjára egy népszavazást, amelyik arról a kérdésről döntött, fennmaradjon-e az alkotmánynak az a cikkelye, amelyik szerint az elnökök csak két cikluson át maradhattak tisztségükben, vagy töröljék el ezt, lehetővé téve, hogy akit a nép a ciklusok lejártakor újraválaszt, e korlátozás nélkül tovább vezethesse az országot. Hát ez olyan fenyegető veszélynek bizonyult bizonyos kül- és belföldi politikai erők számára, amit mindenképpen meg kellett volna akadályozni. S mit tesz Isten, az utolsó előtti órákban, 2009. január 30-án Caracas egyik peremvárosában tizenöt felfegyverzett férfi betört az ottani zsinagógába, törni-zúzni kezdett, és festékszóróval olyan szövegeket írtak a falakra, mint hogy „kifelé, halál mindenkire” és „átkozott Izrael, halál”. Az ellenzéki tömegmédia nyomban terjeszteni is kezdte, hogy e vandalizmust a Chávezt támogatók egyik csoportja követte el, a washingtoni kongresszus pedig üzenetben erősítette meg ezt a vádat.
    Ügyes húzás volt, de kudarcba fulladt. Chávez kormánya ugyanis nemcsak élesen elítélte ezt a terrorcselekményt, hanem ígéretet tett a bűnösök felkutatására és bebörtönzésére, hozzátéve, hogy „ezzel szeretnénk megerősíteni tiszteletünket a zsidó közösség iránt Venezuelában”. S az ígéretet be is tartották: február 8-án már le is tartóztatták a tetteseket. Akiknek vezetője bizony nem Chávez valamelyik bérence volt, hanem – csodák csodájára – Víctor Eduardo Escalona Lovera, a zsinagóga biztonsági főnöke és a rabbi testőre. A népszavazás pedig Chávez fölényes győzelmével zárult.
    Ami persze egyáltalán nem zavarja az amerikai neokonzervatív propagandát. „Akárhonnan is kapták a zsinagógagyalázók a parancsokat, a rezsim felelőssége tagadhatatlan” – írja Boston Review 2009. júliusi-augusztusi számában Claudio Lomnitz és Rafael Sánchez, akik Chávezt „Venezuela Übü királya”-ként emlegetik. S naná, hogy szeptemberre szövegük az Abszurdisztáni Anzix magyar internet-újságban is megjelent, „A Venezuelai Állami Antiszemitizmus-elosztó Központ” címmel.
    Mindehhez még csak azt fűzném hozzá, hogy a Le Monde diplomatique című francia külpolitikai havilap 2010. márciusi számában „Magyarországon kimerült a váltógazdaság” címmel közölt elemzésében azt az állítást is megkockáztatta, hogy nálunk „a Jobbik szavazói Trianon-mániások, Chávez- és Putyin-rajongók”.
    Ami olyan igaz, mint az, hogy kedvenc folyóiratukat, a Le Monde diplomatique-ot – valamennyien tökéletesen birtokolva a francia nyelvet – eredetiben szokták olvasni.

VENEZUELAI SZÁMUNK SZERZŐI
   
    Arraiz, Antonio (1903–1962): venezuelai költő, regényíró, elbeszélő; a hazai avantgárd egyik első képviselője
    Bánó Jenő (1855–1927): utazó, földrajzi író, diplomata
    Blanco, Andrés Eloy (1897–1955): venezuelai politikus, költő; fellépett Gómez diktatúrája ellen, a Gallegos-kormány külügyminisztere
    Blanco Fombona, Rufino (1874–1944): venezuelai író, költő, irodalomtörténész; a venezuelai modernizmus megteremtője; radikális társadalmi változásokat sürgető, nagyhatású művek szerzője
    Bolívar, Simón (1783–1830): hadvezér, politikus; Latin-Amerika történelmének egyik legnagyobb alakja
    Brito Figueroa, Federico (1921–2000): venezuelai történész, antropológus, egyetemi tanár; Latin-Amerika egyik nagy marxista gondolkodója, Ezequiel Zamoráról írt műve Hugo Chávez elnökre is mély hatást tett
    Britto García, Luis (1940): venezuelai író, drámaíró, esszéista; hazája egyik legjelentősebb prózaírója, több mint hatvan mű szerzője
    Cabal, Antidio (1925): Spanyolországban született, venezuelai és Costa Rica-i költőként is számon tartják; Nagy idő című verseskötetét, amelyet 1963–64-ben írt, csak 1974-ben adták ki, mert a hatvanas években a költő illegalitásban élt
    Calzadilla, Juan (1931): venezuelai költő, festő, műkritikus; hazája egyik legtermékenyebb művésze
    Cardenal, Ernesto (1925): nicaraguai költő, lelkész; a kontinens egyik legnagyobb élő költője; jelentős szerepet vállalt a sandinista forradalmi mozgalomban
    Chávez Frías, Hugo (1954): katona, politikus; a Venezuelai Bolivári Köztársaság elnöke, a Bolivári Forradalom vezetője
    Coll, Pedro Emilio (1872–1947): venezuelai esszéista, kritikus, újságíró; a hazai modernizmus előfutárainak egyike
    Colombani, Heli (1932–1992): venezuelai költő, író, szatirikus; a hatvanas években tevékeny részt vállalt hazája diákmozgalmaiban
    Crespo, Luis Alberto (1941): venezuelai költő, kritikus, publicista, az Andrés Bello Nemzeti Szépirodalmi Központ igazgatója
    Díaz Solis, Gustavo (1920): venezuelai író, esszéista, jogtudományi egyetemi tanár
    Dobos Éva (1944): költő, műfordító, szinkrondramaturg
    Dornbach Mária (1940): etnológus, műfordító, egyetemi oktató
    Galeano, Eduardo (1940): uruguayi író, újságíró; magyarul megjelent könyve: Latin-Amerika nyitott erei
    Galindo, Elí (1947–2006): venezuelai költő; a Lautréamont Társasága költőcsoport eredeti hangú lírikusa
    Gerbasi, Vicente (1913–1992): venezuelai költő, szürrealistaként indult, líráját később szimbolista panteizmus jellemzi
    González León, Adriano (1931): venezuelai író, elbeszélő, egyetemi tanár; hazája szellemi életének egyik vezéralakja
    Guaramoto, Oscar (1916–1987): venezuelai novellista, újságíró
    Jauregui, Julio (1934): venezuelai prózaíró, drámaíró
    Jókai Mór (1825–1904): a Bolivár című kisregénye az egyetlen venezuelai témájú írása
    Kristó Nagy István (1921–2010): kritikus, esszéista, irodalom- és művészettörténész, műfordító
    Kupi László (1984): a Latin-Amerika című internetes lap főszerkesztője, a Latin-Amerika Társaság ügyvivője
    León, Carlos Augusto (1914–1997): venezuelai költő, kritikus, újságíró; a Gómez-diktatúra ellen szervezkedő, forradalmi diákmozgalom egyik vezetője
    Liscano, Juan (1915–2000): venezuelai költő, kultúrtörténész, etnográfus; Emberi sors című könyvével nagy feltűnést keltett
    Mészáros István (1930): Angliában élő, magyar származású marxista filozófus, esztéta, közgazdász, a Sussexi Egyetem professor emeritusa; 1995-ben megjelent Beyond Capital (A tőkén túl) című hatalmas művével, amelyet számos nyelvre lefordítottak, világszerte nagy feltűnést keltett
    Nazoa, Aquiles (1920–1976): venezuelai költő, író, újságíró; lázadó, szatirikus verseiért Pérez Jiménez diktatúrája alatt száműzték hazájából, ahová 1958-ban tért vissza. Autóbaleset áldozata lett
    Neruda, Pablo (1904–1973): chilei költő, drámaíró, kommunista politikus; irodalmi Nobel-díjas (1971)
    Osuna, William (1948): venezuelai költő, szerkesztő; az El perro y la rana könyvkiadó igazgatója
    Palomares, Ramón (1935): venezuelai költő, az ún. objektív költészet művelője
    Pereira, Gustavo (1940): venezuelai költő, kritikus
    Rosti (Rosty) Pál (1830–1874): utazó, földrajzi író, fotográfus, az MTA levelező tagja; az első magyar utazó, aki megfordult Venezuelában
    Rodríguez, Simón (1769–1854): kiemelkedő venezuelai filozófus, pedagógus, Simón Bolívar nevelője, a marxizmus latin-amerikai előfutárainak egyike; a Bolivári Forradalom napjainkban Rodríguez eszméit a magáénak vallja
    Sanarei Kajmán (José Humberto Castillo, 1937): híres venezuelai népi mesemondó; válogatott meséi 2010-ben jelentek meg
    Sanoja, Eduardo (1937): venezuelai író, elbeszélő, újságíró
    Simor András (1938): költő, író, esszéista, műfordító, szerkesztő; Hispán-amerikai költők tára című, hatalmas, több mint ezer oldalas antológiája a legátfogóbb magyar válogatás Spanyol-Amerika lírájából
    Székely Péter (1974): a Latin-Amerika Társaság ügyvivője
    Szerdahelyi István (1934): esztéta, író, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató
    Uslar Pietri, Arturo (1906–2001): író, újságíró, ügyvéd, politikus; a latin-amerikai próza jelentős alakja, regényes életrajzot írt Simón Rodríguezről
    Valera Mora, Víctor (1935–1984): venezuelai költő; a latin-amerikai lázadó költészet kiemelkedő alakja, életművét hazájában korszakhatárként méltatják, noha életében kötetei kis példányszámban jelentek meg és visszhangtalanok maradtak; összes műveit 1994-ben adták ki
   
   
   
   
   
   

    Következő, második nyári összetett számunk
    – az augusztus-szeptemberi – augusztus végén jelenik meg