ABLAK


Franco Cajani költő, szerkesztő, művészettörténész a Milánó melletti Seregnóban él, de hírneve már régen túllépte hazája, Itália határait. Számos verseskötetéből öt Magyarországon is megjelent. Első itteni jelentkezése az Időlovag volt huszonkét esztendővel ezelőtt. A hatodik most van megjelenőben: a Hungarovox Kiadó gondozásában szeptember elején lát napvilágot A nyeregből kivetett lovag című verseskötete. (Ez is – csakúgy, mint az előzőek – Baranyi Ferenc fordításában.) Verses életrajz ez a könyv – és a „végállomáshoz” közelítő ember szívszorító számvetése.
   Íme öt a negyvenhét versből.

FRANCO CAJANI

A nyeregből kivetett lovag

(részletek)

I
Versemre nem találsz rá
anekdoták s biblikus hevülettel
vezeklő irományok
között a helytörténeti lapokban
az örökmozgó reménység miséjén
víz formáját idézőn
hisz egyesít két távoli világot
évszakain átjut a létezésnek
nyomós jelrendszereket váltogatva
összemossa eső s harmat varázsát
lélek-tisztás hol a lét nem ürül ki.

IX
Minden vasárnap délután a házi
kápolnába sereglettünk először
aztán a hatalmas udvarra szemben
a Salus Ginnastica sportteleppel
fegyelmezve hamis szellemiségű
s hízott öntudatú tanárainktól
akik a mozijegyeket kezelték
megizzadtunk a zsúfolt nézőtéren
és lelkünk tisztasága is lebomlott.

XXVIII
Az angyalbőrt – elsőszülött – megúsztad
Betlehem vérfürdőjéből kimentve
s hálával a hitben lelt igazságért
különc akit megnyugtat a poézis
tilalmakat tipró ínsége fénye
kiváltság s kín ideggel kötöző gúzs
pubertáskor mikor mindent szabad
megbúvó kő amelybe belebotlasz
harc vers-ölő vaskalaposság ellen
amit majd újrakezdesz
váratlan szédületben
megrázó s messze tűnő
elszabadult érzés – szex ámítása.

XXXIX
Látható félsz a nyelvi elválástól
nyíltan szakító költőnemzedék
bölcs fontolások fénycsíkos falak közt
habfehér függönyök megannyi képpel idéz
mindegyik egy-egy emléket
a leélt élet egy pillanatát
egy dedikálást cigarettafüstben
bölcsességet egy ókori tudóstól
elemezve végösszegzéseket
bús önvádat egoizmus miatt
az emberi hálátlanságnak dölyfét
mely mindig másik énünket kutatja
lelkünk mélyén mindent kétségbe vonván
talán a Messiás ki eljövendő
a gyóntatószékektől szökni késztet.

XLI
Fénymásolat a béke tengeréről
arcátlan lexikális handabanda
cserél illúziót megfoghatóra
mind meggyőzőbb köszöntők
„maffia-cetlin” ide-oda pár sor
vázolt történetek sosem megírva
ellentétben azzal mit rímbe szednél
mert iránytűi lét-reakciónknak
megbomlanak a művek műhelyében
felsikongó vágányokhoz közel
majmoló rítussal mely mit se tűrhet
dolgok köteles ismételgetése
vezeklés meg nem gyónt paráznaságért.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI



Férfi képmás

VISSZA

Fayad Jamís (Kuba, 1930-1988) – költő, festő, műfordító. Az ötvenes években jelentkező kubai költőnemzedék legjelentősebb alakja. Második verseskönyvének megjelenése után a havannai nyomor elől Párizsba utazott, ahol öt éven át alkalmi munkákból tengődött. A forradalom győzelme után tért vissza hazájába. József Attila kiváló fordítója. Magyarul versei Kődobások címmel jelentek meg 1968-ban, Székács Vera válogatásában.

FAYAD JAMÍS

Az autóbusz és a város

A busz halad.
Fényben és hőségben fürdenek az utcák.
A város zene és tükrök világa.
Felszáll egy asszony, óriási testével elhelyezkedni igyekszik.
Egy munkás szerszámos ládáját rakosgatja.
Egy lány megáll középen,
mint egy gyönyörű, fekete lámpa.

Lassan kialakult és szétesett a város arca,
növekedve a tenger felől. Arcát fény véste ki,
szél, eső ütlegelte, számlálhatatlan álom
és számlálhatatlan vér.
Én magam láttam eltűnni az utolsó villamosokat,
ahogyan mások a lovaskocsikat látták
befordulni egy sarkon és eltűnni örökre.
Láttam eltűnni, fejcsóválva, egy utca végén,
a nyomor kísértetét. Saját szememmel láttam,
megszoktam kellemetlen társaságát, de szemem most
a város párával és szépséggel teli arcát nézi.
Egy öreg azt mondja szomszédnőjének
– kimázolt vénasszony, de kétségkívül tisztes –:
„Ha így haladunk, sose érkezünk meg! Ez a busz nem halad”.
(Mintha más időkben gyorsabban haladt volna).
Szünet nélkül beszél az öreg. Hangja ösvényt vág
az utasok hangja, a busz zörgése és a város zaja közt.
Az élet apró dolgairól beszél, kicsiny és nagy ügyekről,
kis győzelmekről, az idő megroppantotta bútorokról.
A hőség egyetlen tengerébe szorultan megyünk, de mindig felfér még valaki,
egy kőműves, egy gépírónő, egy költő vagy netán egy kereskedő
(akinek sötét üzletét felszámolták).
Mindig felfér még valaki. A hőség egyetlen tengere vagyunk.
Fölszállnak, leszállnak, lökdösődnek, szitokszó csattan.
Olykor a busz mintha szétrobbanna az egyik utcasarkon.

Egy lány keresztet vet egy templomot látva.
Egyszerre nézzük mindnyájan, és én egy régi képre gondolok:
Botticelli szüze 1963 Havannájában.

Mindnyájan egyszerre akarunk beszélni, a busz zörög és recseg,
és él a város, hangjai körülvesznek,
szétváló hangok, a tavaszi harag hangjai,
zászlókként lobogó hangjai a megújult időknek.

A hőség egyetlen tengerébe szorultan megyünk, de mindig felfér még valaki.
Szünet nélkül beszél az öreg. Ez a San Lázaro megállója,
egy kapura bök, és azt mondja szomszédnőjének:
„Nézze azt a táblát. Ez az ügyvéd a függetlenségi háború generálisának a fia.
Derék ember”. „Derék ember, az ügyvéd? Bandita!”
„Apja a függetlenségi háború generálisa volt, érti?”
„Nem ismerem az apját, de ő egy bandita. Nézze, jobb, ha hallgat”.
De az öreg tovább beszél, és most egy épületre mutat,
és megnevezi, hogy ki volt tervezője – akinek tetemét már birtokba vette a föld,
ahogyan a régi épületet birtokba vette a nép –

Mindig felfér még valaki. „Menjenek beljebb!” „A következő!”
A város zene és tükrök világa.
Fürdenek az utcák. Egy vizes hajú asszony jön,
mint parasztasszony a folyóból kilépve. Mindig felfér még valaki.
„A mögöttünk levő üresen jön!” „Engem nem érdekel a mögöttünk jövő.
Korán akarok megérkezni.
Én elől szeretek megállni. Nem ismerem a várakozás művészetét”.
És senki se akar várni, senki se akar ott maradni a sarkon,
az égető fényben. Mást senki se akar, csak megérkezni
– habár nincs ok sietségre – úti céljához a csillagokat gyújtó estében.

Szeretem városom szürke utcáit.
Szeretem az engem fölfaló hőséget, a fürgén menekülő arcokat,
az árnyakkal teli, gyönyörű, öreg szögleteket.
Szeretem az utcákat átformáló kezeket, a ragyogó fényeket,
a népet, amely az utcákon jár, és egyre kevesebbet szenved.
Szeretem a parkokat, ahol gyerekek játszanak,
a parkokat, amelyek az utolsó csavargók álmait őrzik.
Szeretem a parkokat, amelyeket vadul megrohamoz a szerelem.

Én nem sietek. Csöppet se sietek. A kellő időben akarok megérkezni,
se előbb, se később. Amikor a munka beérik és megnemesít.
Az asztalra tett kenyér idejében, mikor összekulcsolódnak a szerelmes kezek.
Csöppet se sietek. Mindenképpen megérkezünk.

A mesterség problémái

Mialatt cipőd lehúzod, a költészetre gondolsz,
tudod, egyszer olyasmit írsz, ami egy nagy vershez hasonló,
de azt is tudod, mit se ér nyersanyagot gyűjtögetni
a kellő alkalomra várva. Felállhatsz és kiálthatsz
saját kísértetednek, itt az idő, hogy a műbe belekezdj.
Kihörpölheted könnyekkel teli kanalad, kiválaszthatsz egy emléket,
ugrálhatsz, mint bölcs, aki a lehetetlen lehetőségeit fölfedezte.
De semmire se jutsz: a vers varangyszemekkel pislog rád,
menekül, mint patkány hulladékok és papírok között, virágzik
házad kertjében, egy fazékba bújik, és nem látod meg,
meglátod, felismered, megérinted: éjszakád kenyere, de még
orrod előtt semmivé lesz, úgy látszik, nem tudod meggyúrni
formátlan és idegen anyagát. Ugatni kezdesz, mert arra emlékszel,
hogyan tereltél kecskéket és birkákat (mindegyik
a maga világa felé húzta kötelét), aztán eltöprengsz, talán jobb volna
egy meghatározott témához gyűjteni jegyzeteket, körüljárni például
egy szivar füstjét, eljutni oda, ahol a füvek elérik a kancák tomporát,
akik izzadnak és nyihognak a vers karámja mentén.

Hasztalan. Hasztalan. Így nem veszed birtokba mesterségedet: kezedből
kiugranak, sebzetten, a szavak. A sorok szétmorzsolódnak fogaid közt,
és megrökönyödsz hirtelen, hogy egy ember kacagva széttöri szarkofágját.
Minden lehetséges itt. Eltűntek a hóhérok, és a kövek átalakultak
kenyerekké vagy villámokká. Váratlanul ért téged a vihar,
és most táplálod összezárt ököllel. Nem lesz döglött tyúk,
golyó vagy vörös posztó, mi megbénít. Nézd ezeket az utakat,
              ezeket a guaszimákat:
ugyanolyanok, mint mikor köztük meghaltál, ugyanolyanok, és
              már élsz köztük,
és hajózol, de a szél magvaival a házadba belépett.

Ha elalszol, emlékezz a pohár vízre, ami most már
nem a szenteké, hanem szomjad álmait oltja, készítsd papírjaidat,
vedd cipődet. Ne feledd, a szakadékok fölé kell hajolnod,
ne fáradj bele, hogy a dolgok gyökeréig jutva élj, harapj
a szerelem tüzébe, sójába. Segíts testvéreidnek, hogy felépítsék
              a nagy házat,
hol nem a kegyetlenség szül jövendőt. Egy napon, meglásd,
              a nagy verset is megírod.

Fényedbe, népedbe, galaxisodba

                                                        születésem órája érkezőben
                                                                                    ESCARDÓ

Ne gyilkold meg felebarátodat, ne lopd el kenyérdarabkáját
a koldusnak, aki házad kapujában készült haldokolni,
ne hazudozz a hamisnak, csókold meg unokáidat,
kóstold meg nagyszüleid békéjét, mosd le öklömről a vért.
Ne feledd, bármi essék, testvéred voltam,
legbelül olyan jó vagyok, mint egy mészáros.

Ne feledd őket, akik földem, gyönyörű
guaszimák, oszlopok vagy gitárok fényében hulltak el. Fogamban
              szuvasodik haláluk.
Járókelő vagyok, aki árnyékát egy peronon hagyta,
a vakító valóságba botlom, mohó, közönséges
romantikus vagyok, szúnyogok holtra csíptek, szegény ördög.

Kedvem támad egy szeibafa gyökerei közt rohadni,
meghódítani hason fekve földemen a feledés fényét,
elhallgatni a világegyetemben, végleg holtan, megérkezve.

Annyi mindent félbehagytam, mohó tettvágy, a fenébe,
egészen elbűvölt az élet, éreztem napról napra,
amikor asztalához ültetett az éhség, amikor szeretek,
amikor hasznosnak tudom magam, eltörök egy poharat
              vagy az ünnepi játékba kezdek,
a versírásba. Nem szedem sorba az éjszakámban
felcsapó hullámok számát, inkább mellőzöm,
ami megeshetett, vagy majdnem meglett, az éveket,
              amelyek elmúltak.

Milyen tanácsot adhatok: éld az életet, alkoss, sokszorozd
a fényt, ne tagadd le szükségeidet, átalakul minden,
asszonyi teljességgé, rakéta híradásává változik,
mentsd a menteni valót, vadul védd a világot,
ha megölnek, viszontölés nélkül ne halj meg, vedd magad körül
              kérdésekkel és válaszokkal
(de minden válaszra keress újabb kérdést),
hajolj éjről éjre fényedbe, népedbe, galaxisodba.

                                          SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

VISSZA

LATIN-AMERIKA


PLINIO APULEYO MENDOZA – GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ

A guajava illata

(részlet)

Politika

– Ha te is úgy gondolod, kísérjük végig politikai pályafutásodat. Az apád konzervatív. Noha úgy tartják, hogy Kolumbiában ki-ki az apja után liberális vagy konzervatív, apád láthatóan egy cseppet sem befolyásolta politikai fejlődésedet, mivel már igen korán baloldali voltál. A családod elleni reakcióként született ez a politikai állásfoglalás?

– A családom ellen nem, mert jusson eszedbe, hogy bár az apám konzervatív, a nagyapám, az ezredes liberális volt, méghozzá azok közül a liberálisok közül való, akik fegyverrel harcoltak a konzervatív kormányok ellen. Első politikai leckéimet alighanem tőle kaptam, aki tündérmesék helyett legutolsó polgárháborúnk legszörnyűbb históriáit mesélte nekem. Ezt a háborút szabadgondolkodók és antiklerikálisok vívták a konzervatív kormány ellen. A nagyapám beszélt nekem a banánmunkások legyilkolásáról is, ami ugyanazon a vidéken történt, ugyanabban az évben, amikor születtem. Amint látod, családi hatásra közelebb voltam a lázadáshoz, mint a hagyományos rendhez.

– Emlékszel, mikor és hol olvastad az első politikai írásokat?

– A zipaquirái gimnáziumban, ahol tanultam. Ez a gimnázium tele volt olyan tanárokkal, akik a tanítóképzőben egy marxista tanár neveltjei voltak, a baloldali érzelmű Alfonso López elnök – az öreg – kormánya idején. A gimnáziumban az algebratanár a szünetben történelmi materializmust tanított nekünk, a kémiatanár Lenin-könyveket adott kölcsön, a történelemtanár pedig az osztályharcról beszélt. Amikor kiléptem abból a jeges tömlöcből, azt sem tudtam, merre van észak és merre van dél, két dologról azonban már mélyen meg voltam győződve: hogy a jó regények csakis a valóság költői áttételei lehetnek, és hogy az emberiség közvetlen jövője a szocializmus.

– Voltál valaha a kommunista párt tagja?

– Huszonkét éves koromban rövid ideig tagja voltam egy sejtnek, de nem emlékszem, hogy bármi fontosat tettem volna. Nem voltam a szó szoros értelmében vett militáns tag, inkább szimpatizáns. Attól fogva mindig is igen változatos és olykor konfliktusokkal teli viszonyban voltam a kommunistákkal, mert valahányszor olyasmit teszek, ami nem tetszik nekik, lebunkóznak az újságjaikban. Én azonban még a legrosszabb körülmények között sem tettem soha ellenük semmiféle nyilatkozatot.

– 1957-ben együtt utaztunk el Kelet-Németországba. A szocializmusba vetett oly sok remény ellenére nyomasztó benyomást tett ránk. Nem befolyásolta politikai meggyőződésedet az az utazás?

– Ne felejtsd el: az úton szerzett benyomásaimat, amelyek döntő befolyással voltak politikai nézeteim alakulására, egyszer s mindenkorra megírtam egy cikksorozatban, amely akkor egy bogotai folyóiratban jelent meg, húsz évvel később pedig egy kalózkiadásban összegyűjtve. Gondolom, nem annyira újságírói és politikai érdekessége miatt jelentették meg, hanem, hogy napvilágra kerüljenek személyes fejlődésem feltételezett ellentmondásai.

– Nem léteztek efféle ellentmondások?

– Nem léteztek; legalizáltam a könyvet, és bevettem összes műveim közé, amelynek olcsó kiadását minden utcasarkon árulják Kolumbiában. Egyetlen betűt sem változtattam benne. Mi több: azt hiszem, az 1980-as lengyel válság eredete és magyarázata is kiolvasható ezekből a cikkekből, amelyekről a dogmatikusok huszonnégy évvel ezelőtt azt mondták, hogy az Egyesült Államok pénzelte megírásukat. A mulatságos az, hogy ezek a dogmatikusok ma a polgári és pénzügyi hatalom karosszékeiben üldögélnek, miközben a történelem fejlődése egyre inkább engem igazol.

– Mi volt az álláspontod az úgynevezett népi demokráciákkal kapcsolatban?

– E cikkek központi gondolata az, hogy az úgynevezett népi demokráciákban nem volt autentikus szocializmus, s ha ezen az úton haladnak, nem is lesz soha, mert az uralkodó rendszert nem az egyes országok saját körülményeire alapozták. Ezt a rendszert kívülről, a Szovjetunióból kényszerítették rájuk a helyi dogmatikus és fantáziátlan kommunista pártok közvetítésével, amelyeknek semmi más nem jutott az eszükbe, csak az, hogy beleerőltessék a szovjet sémát egy olyan valóságba, amelybe az nem fért bele.

– Térjünk át egy másik közös tapasztalatunkra: Kubára. Mindketten a Prensa Latina kubai hírügynökségnél dolgoztunk. Velem együtt mondtad fel az állásodat, amikor a régi kommunista párt kezdte átvenni az uralmat a forradalom számos szerve felett. Helyesnek tartod akkori döntésünket? Vagy úgy gondolod, hogy az csupán egy kis zökkenő volt az úton, s ezt akkor még nem láttuk át?

– Azt hiszem, a Prensa Latinánál hozott döntésünk helyes volt. Ha ott maradtunk volna, tekintve a gondolkodásunkat, a végén úgyis kipenderítettek volna minket onnét, s a homlokunkra sütötték volna a dogmatikusok akkori kedvenc bélyegeinek valamelyikét: ellenforradalmár, az imperializmus lakája, meg effélék. Mint emlékszel rá, csöndben félrehúzódtam, miközben tovább írtam a könyveimet, forgatókönyveket próbáltam írni Mexikóban, s közelről és igen nagy figyelemmel követem a kubai folyamat fejlődési fázisait. Véleményem szerint ez a forradalom a kezdeti, mindent felforgató nagy viharok után rögös és olykor ellentmondásokkal teli terepre jutott, mindazonáltal igen jó lehetőségeket kínál, hogy megszülessék egy igazságosabb, demokratikusabb és nekünk jobban megfelelő társadalmi rend.

– Biztos vagy ebben? Ugyanazok az okok ugyanazokat az eredményeket hozzák létre. Ha Kuba a szovjet rendszert tekinti modelljének (egypártrendszer, demokratikus centralizmus, a lakosságot szigorúan ellenőrző biztonsági szervek, a hatalom manipulálta szakszervezetek), ez az „igazságosabb, demokratikusabb rend” alighanem épp olyan vitatható lesz, mint a Szovjetunióé. Nem tartasz ettől?

– Ezzel az elemzéssel az a probléma, hogy más és más a kiindulási pontunk: ti arra alapozzátok a tiéteket, hogy Kuba egy szovjet csatlós állam, én pedig hiszem, hogy nem az. Elég egyetlen percet eltölteni Fidel Castróval, hogy az ember észrevegye, ez az ember senki parancsainak nem engedelmeskedik. Az én meglátásom szerint a kubai forradalom több, mint húsz éve szükségállapotban él, ebben pedig az Egyesült Államok értetlensége és ellenségessége a bűnös, amely egyszerűen nem tűrheti, hogy Florida partjaitól kilencven mérföldnyire ilyen példa létezzék. Nem a Szovjetunió a hibás, amelynek segítsége nélkül (bármelyek lettek légyen is indítékai és szándékai) ma nem létezne a kubai forradalom. Amíg ez az ellenségesség fennáll, Kuba helyzetét csakis szükségállapotként lehet megítélni, ami arra kényszeríti Kubát, hogy védekező állásban éljen, történelmi, földrajzi és kulturális környezetétől eltávolodva. Ha mindez normalizálódik, majd megint beszélünk róla.



Koldus

– Fidel Castro (igaz, bizonyos fenntartásokkal) jóváhagyta a szovjetek 1968-as bevonulását Csehszlovákiába. Ezzel kapcsolatban mi volt az álláspontod?

– Nyilvános és tiltakozó álláspont volt, és megint ugyanaz lenne, ha ez ismét megtörténne. Az egyetlen különbség az én álláspontom és Fidel Castróé között (miért is kéne mindig mindenben egybeesniük?) az, hogy ő végül elfogadta a szovjet beavatkozás jogosságát, én pedig soha nem fogom. Az az elemzés azonban, amit ő adott beszédében a népi demokráciák belső helyzetéről, sokkal kritikusabb és drámaibb volt, mint amit én írtam meg az imént emlegetett úti beszámolóimban. Akárhogyan is, Latin-Amerika sorsa soha nem Magyarországon, Lengyelországban, Csehszlovákiában dőlt el s fog eldőlni, hanem Latin-Amerikában. A többi a szokásos európai rögeszme, amitől a te egyik-másik politikai kérdésed sem mentes.

– A hetvenes évtizedben Heberto Padilla kubai költő letartóztatása és híres önkritikája kapcsán mi néhányan, a barátaid közül eltávolodtunk a kubai rendszertől. Te nem. Nem írtad alá a tiltakozó táviratot, amit küldtünk, visszatértél Kubába, Fidel barátja lettél. Milyen okok késztettek arra, hogy a miénknél sokkal kedvezőbb magatartást tanúsíts a kubai rendszer iránt?

– A sokkal jobb és közvetlenebb információ, és az a politikai érettség, ami lehetővé teszi a valóság sokkal higgadtabb, türelmesebb és humánusabb megértését.

– Hozzád hasonlóan sok latin-amerikai író beszél a (marxista-leninista) szocializmusról mint kívánatos alternatíváról. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit a „nagypapa szocializmusa” lenne? Hiszen ez a szocializmus ma nem egy nagy távlatokat nyitó absztrakció, hanem egy nem túl vonzó valóság. Elfogadod ezt? Azután, ami Lengyelországban történt, nem hihetjük, hogy a munkásosztály hatalmon van ezekben az országokban. A rothadt kapitalizmus és a szintén rothadt, idézőjeles „szocializmus” között nem látsz egy harmadik megoldást kontinensünk számára?

– Nem hiszek egy bizonyos harmadik megoldásban: sokfélében hiszek, talán csaknem annyiban, ahány ország van a mi Amerikánkban, beleértve az Egyesült Államokat. Az a meggyőződésem, hogy sajátos, a mi számunkra megfelelő megoldásokat kell kitalálnunk, amelyekben a lehetőség szerint fel kell használni, amit más kontinensek hosszú és viharos történelmük során elértek, anélkül azonban, hogy gépiesen másolnánk azokat, márpedig eddig ezt tettük. Akárhogy is, ez végül a szocializmus egy sajátos formája lesz.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

VISSZA

KOSZORÚ


Száz éve született a 20. századi nagy cseh irodalom egyik legnagyobbja, Bohumil Hrabal (1914-1997).

BOHUMIL HRABAL

Közvilágítás

Városkánkhoz legjobban az a napszak illik, amikor sötétedni kezd. Az a napszak, amikor ki van világítva minden bolt és üzlet kirakata, amikor elkezdik lehúzni a rolókat, amikor az üzletekben dolgozó emberek valahogy megszépülnek attól, hogy vár rájuk a szabad este és az éjszaka egy darabja. Minden elárusítón és elárusítónőn láttam, hogy kiszolgálnak még, de a szemük már az órára siklik, és rámosolyognak a számlapra, amely azt mondja, még egy pillanat és vége a munkának, csak egy röpke pillanat. És akkor aztán a kampóval hamar lehúzni a rolót, a cipősarokkal leszorítani a földre a beakasztó karikát, és térddel megnyomni a rolót, hogy gyorsabban zárjon a lakat. És a sötét őszi égről a templomóra kongatja az időt, és a boltokból és üzletekből kitódulnak az emberek, és mindenki szép az alkonyattól. Szeretem a városkát, amelyben meggyújtják a gázlámpákat, szeretek az utcákon Rambousek úr nyomába szegődni, aki teljesen közönyösen emeli föl minden egyes kandeláberhez a meghosszabbítható bambuszbotot, meghúzza, és ahogy a városkára lassan leszáll az éj, úgy gyújtja meg Rambousek úr a gázlámpákat, valahogy olyan ráérősen, a gázégő habozik, végül mégis engedelmeskedik, és a sárgászöld fény felragyog, és Rambousek úr bejárja a várost, előtte sötétség van, mögötte világosság. Így járja körül előbb a téren a pestisoszlopot, és meggyújtja a négy kandeláber négy-négy gázlámpáját, és aztán járja az utcákat és utcácskákat, csöndesen és aprón, mindkét kezét felnyújtja, mintha gyümölcsszedővel szedne gyümölcsöt a legmagasabb ágakról. Aztán apró léptekkel továbbtipeg a növekvő sötétségbe. És én ott járok a nyomában, és Rambousek úr vég nélkül ismétli ugyanazt, és én vég nélkül nézem az este kivilágítását, mintha életemben először látnám. Télen az iskolában minden reggel már vár engem hat égő gázlámpa, mindig elsőnek érkezem az iskolába, ülök a kétkarú lámpa alatt, és az árnyékok mindig zöldek a fényüktől. Ülök és hallgatódzom, hogyan sziszegnek a gázlámpák, mint mikor a gumiabroncsból szökik a levegő, mert kilazult a szelep. Ilyen kellemes hangot adnak ki az égő lámpák nyelvecskéi, semmit sem kívántam jobban, mint hogy otthon is legyen ilyen beszélő lámpa, csak ülni és hallgatni, föltartani a kezemet, és csodálkozni a kékeszöld fényen, amely a holdvilágos éj fényéhez hasonlít, amikor mindig felriasztott álmomból a telihold, és én odatartottam abba a fénybe a kezemet-lábamat, éreztem, hogy annak a fénynek súlya is van, mintha odaföntről liszt vagy csillagpor hullana. És a szobában minden olyan, mint egy álomban, és az ember lábujjhegyen jár, mert a holdvilágos éj félelmet ébreszt benne. Ültem az iskolában, és jöttek a fiúk, figyelmesen néztem őket, hogy vajon észreveszik-e, milyen szépségben van itt ingyen részünk, de senki sem vett tudomást arról a gázfényről, a fiúk verekedtek és vitatkoztak, és zsemlét cseréltek bélyegekre, sőt, amikor bejött az igazgató tanító úr, még ő sem dicsérte meg a gázlámpákat, ő sem hallotta, hogyan sziszegnek fölöttünk a kis harisnyák, mint a szentlélek apró lángjai. És ha ilyenkor behúztam a lábam a pad alá, hát mintha jeges víz hideg árnyékába merítettem volna. De most este van, Rambousek lámpagyújtogató úr járja a városkát, és meggyújtja a gázlámpákat, megkerültem már vele a főteret és az Elza utat és a Lovarda utcát és a Nagy meg a Kis Sánc utcát, átmentem a templomtéren és a Kecskés téren, de a legszebb gázlámpák a Kis Sánc utcában voltak, elbújtatva a fák és bokrok közé, a magasban égtek a lámpák és odalent az Elbában visszatükröződött a képük, de Rambousek úrnak erre nem volt ideje, csak ment, és közönyösen fel-felnyújtotta a bambuszbotot, és nem gyönyörködött, csak lépkedett tovább és tovább, miközben én mögötte összeszedegettem a részleteket, a lámpákból hulló morzsákat. Egy ilyen gázlámpa, amikor a kis kampóval felébresztik, hát előbb felhördül, mint a régi órák, ki kell köhögnie magát, megdörzsölnie a szemét, pont úgy, ahogy én kelek fel reggelente, és nem akarom látni a világosságot. Némelyik lámpa még serceg is, mint amikor rántott szeletet sütnek, és egy csepp víz hull a zsírba. De aztán mindegyik gázlámpa összeszedi magát, egymást bátorítják, mert ha nem akarózna világítaniuk, hát arra az esetre Rambousek úrnak minden tízedik lámpaoszlopnál van egy odaláncolt és odalakatolt kis létrája, amin fölmászik, és vaktában, mint ahogy a világtalan Hanuš javított meg minden toronyórát, Rambousek úr megjavít minden gázlámpát, és kényszeríti, hogy ugyanúgy égjen, mint a többiek. Amikor Rambousek úr befordult egy következő utcácskába, szerettem hátrafordulni, és visszanézni a fények sorára, mindegyik meggyújtott gázlámpa, mint valami áttetsző és finom szoknya, adja tovább a következőnek a fényt, amolyan fényláncokat alkotva, amelyek érintkeznek egymással és egymásba fonódnak, mint a sörgyári gyümölcsösben a cseresznyefák ágai. És ott, ahol megtört az utca, s átment egy másikba, ott, a sarkon lámpaoszlop állt, amely két utcába világított, a fény is befordult egyik utcából a másikba. És az esti járókelők jöttek-mentek, megpermetezve a szitáló kékeszöld fénnyel, de senkinek se jutott eszébe, hogy megálljon, hogy kinyújtsa a kezét, úgy, mint általában az emberek, akik, mielőtt borús időben kilépnének a házból, kitartják a kézfejüket, hogy esik-e vagy sem, senki sem csodálta meg a gázlámpák fényét, és senkinek se jutott eszébe, hogy Rambousek úr nyomába szegődjön. És az embereknek ez a közömbössége, ez volt a legfurcsább az esték kivilágításában. Az én árnyam meg Rambousek úr árnya meg az emberek árnyai a gázlámpák fényében olyan színházat rendeztek, amely rémülettel töltött el. Ha kiléptem egy gázlámpa fényéből, akkor elém vetődött az árnyékom, az az állandóan növekvő árnyék, míg csak bele nem léptem a következő gázlámpa fénykörébe, amely viszont mögém vetette az árnyékomat, ez aztán, ahogy közeledtem a lámpaoszlophoz, egyre zsugorodott mögöttem, és a végén nagy rémületemre a saját árnyékomon álltam, saját magamra léptem. És amikor továbbindultam és a következő lámpához közeledtem, az árnyékom egyre nagyobbodott előttem, és nőttön-nőtt, míg csak a következő lámpa szoknyájának széle alá nem léptem. És kétszer el is vágódtam, ahogy forgolódva kerestem a hátam mögött az árnyékomat, amely pedig előttem lépdelt, amelyre ráléptem, amelyre ráléphetett és kénytelen is volt rálépni a gázlámpákkal megvilágított utcácskák minden esti járókelője, de senki sem esett hasra, senki sem leste, hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik titok, amelyet közönyösen és ingyen hord szét a városban Rambousek lámpagyújtogató úr, a gázlámpák fénye, a gázlámpáké, amelyek a sárga szárnyak rebbentésnyi távolságára ragyognak egymástól, miként a sörgyári gerendákon ülnek egymástól szárnytávolságnyira a galambok, hogy éjszaka, ha nyújtózni akarnak egyet, vagy ha felriadnak valami nyomasztó álomból, hát a szárnysuhintásukkal ne ébresszék föl a szomszédaikat. Ha esett és sötét volt, és az esőt csak a ruháján érezte az ember, csak az arcán, Rambousek úr meggyújtott minden gázlámpát, és rögtön látszott, milyen sűrűn esik. Sőt, a lámpák fényében még sűrűbben zuhogott, mint a valóságban, a lámpa négy égtáj felé világító üvegtábláit összefirkálta az eső, mintha mindegyik sárga fénnyel megvilágított kis ablakban egy régi filmet vetítenének. És télen, ha mindenszentekkor esett vagy nedves hó hullott, mindegyik meggyújtott gázlámpából pára szállt, könnyű füst. És a macskafejes kövezetet a gázláng bekente vajjal, és az árnyékok eltűntek, és a városka utcájából cseppkőbarlang lett és mészkővel bevont alagút. A téren és a főutcában a járókelők letaposták azt a hideg villogást, de a tócsákkal teli kis utcákban a macskafejes kövezet úgy fénylett, mint az istenfélő vének tar koponyája, amikor letérdeltek a templomban, és az esperes úr a nyelvükre tette a szentostyát. Ha esett, akkor Ramboussek úr keménykalapot viselt, és a fekete viaszosvászon kabátja fénylett az esőtől, és Rambousek úr pillanatonként előrehajolt, s a keménykalap karimájából kiömlött az esővíz, amely a gázlámpák fényében úgy csillogott, mint a higany. Ha metsző szél fújt, hát az csak fütyörészett a halkan doromboló lámpák körül, a rövidre nyírt lángot csak az orkán tudta megrebbenteni. A lámpák üvegtábláin csordogáló eső elsötétítette az utcákat, és a járókelők lehajtott fejjel törtettek hazafelé vagy a vendéglőkbe. De én emelt fővel baktattam Rambousek úr nyomában, mintha gázlámpa volnék. Baktattam és előre örültem annak, hogy ha Rambousek úr majd újra előrehajol valahol, akkor a fejéből kiömlik és a földre loccsan a higany. Az egyik ilyen estén megkértem Rambousek urat, engedje meg, hogy egy, egyetlenegy gázlámpát meggyújthassak. Kezembe nyomta a bambuszrudat, és én fölemeltem az arcomat az esőbe, parányi fényecske ragyogott a lámpa alján, de a kezem annyira reszketett, hogy a bot végén a kis kampó vacogni kezdett, és én nem bírtam eltalálni vele a lámpa kampóját. Teljesen elkámpicsorodva visszaadtam a botot Rambousek úrnak, aki oda se nézett, csak kiegyenesedett és meghúzta, és már ment is tovább a következő lámpához, az arcomon összefolyt az eső a könnyeimmel, és azon az estén boldogtalan voltam. De csak még jobban beleszerettem a gázlámpákba. És amikor már ágyban voltam, egyszerre csak eszembe jutott, hogy az biztosan még szebb, amikor Rambousek úr reggel járja a városkát, és eloltja azokat a gázlámpákat. Csakhogy mindig akkor ébredtem fel, amikor már világos volt. Egyszer aztán mégis sötétben ébredtem, csöndben fölöltöztem, és kimentem az éjszakába. Amikor a hídon mentem át, a gázlámpák a világoskék ég hátterében égtek, amelyen reszkető csillagok vibráltak. Itt-ott valaki hazatérőben volt a munkából, vagy még csak most indult munkába, néhány horgász bambuszbotokkal horgászni indult, s lefelé tartottak a folyóhoz. És még mielőtt átértem volna a hídon, hát az ég kivilágosodott, és én örültem, hogy láttam, milyen szép látni a hajnalhasadás előtti világoskék eget és a híd pillérein világító gázlámpákat, látni a Híd utcai gázlámpákat. A templomtéren az ég világosodott és keleten meghasadozott, és rózsaszínű fény öntötte el Szent Egyed vörös téglákból épített templomát, a gázlámpák most csak maguknak világítottak, a kék és rózsaszín fény a folyó felől törtetett előre, és zuhogott az égből az utcákra és terekre, a gázlámpák már kizárólag csak maguknak világítottak. A városkapu irányából most megjelent Rambousek úr, lépkedett, s közben a rézcsúsztatóiknál fogva illesztgette egymáshoz a bambuszbotokat, amelyekből, mire a templomtérre ért, összeállította a rudat. És aztán ment egyik lámpától a másikig, aprón és keménykalapban, befűzte a kis kampót a lámpák belsejébe, és eloltotta egyiket a másik után, mintha csak a petróleumlámpa kanócát húzná le. Csak ekkor vettem észre, hogy a gázlámpákban egész nap ég egy pirinyó lángocska. Láttam, hogy a gázlámpák pihenni térnek, aludni mennek, akárcsak az ember. És így a várfalak mentén a kis utcákon át bejártam a városkát, a nyitott ablakokon át látni lehetett, hogy az emberek már fölkeltek, az utcákon tejeskocsik zörögtek, és a pékek kosarakban hordták a zsemlét, de Rambousek úr még az éj maradványait oltotta ki. A gázlámpák vigyázzban álltak, s üvegezett hasában mindegyik az este magzatát őrizte. Az utolsó lámpánál Rambousek úr megfordult, én meg tiszteletteljes távolságban megálltam, néztem őt, és Rambousek úr kinyújtotta a kezét, és a kezében a bambuszbotot tartotta. Bólintott és megrázta a botot. Bólintottam és hegyeztem a fülem és kimeresztettem a szemem. Rambousek úr jóságosan megrázta a fejét, és újra felém nyújtotta a bambuszbotot. Úgy lépkedtem, mintha az oltár elé járulnék. Átvettem a botot, fölvetettem a szemem. Az ég tiszta kék volt, a sárga kis harisnya a gázlámpában nem volt nagyobb és nem volt világosabb, mint egy fehér lepke szárnya. És láttam a kis kampót a bot végén, és láttam a kis kampót az égő alatt a lámpában, és befűztem egyiket a másikba. Még maga Rambousek úr is teljesen megrendülten állt attól, amit látott, és én meghúztam a bambuszrudat, és úgy éreztem, hogy eloltottam az egész mennyboltot. Rambousek úr arca csupa ránc volt, csupa apró ránc, amelyek kicsiny hullámokban futottak szét az orrától az arcán, egészen a füléig, Rambousek úr arca rám mosolygott. Megcsókoltam a bambuszrudat és visszaadtam. Akkor értettem meg, hogy Rambousesk úr, amikor kivilágítja az estét és eloltja az éjszakát, sohasem lehet beteg, mert az ő munkája pontosan olyan, mint az esthajnalcsillagé. Tudtam, hogy ha egyszer reggel, amikor iskolába megyek, ha egyszer délben, amikor iskolából jövök, még égni fognak mind a gázlámpák a mi kis városunkban, akkor Rambousek úr éjszakáról hajnalra virradóan meghalt.

HOSSZÚ FERENC FORDÍTÁSA



Önarckép zarándokként



Mosónő

VISSZA

KÉPZŐMŰVÉSZET


SZEPES ERIKA

A váratlanság ereje

Giacomo Ceruti, másként Pitochetto

Külföldi útjaimon, vagy itthon, egy nagy nemzetközi kiállítás megtekintésekor szinte kivétel nélkül megtörténik velem, hogy a Legnagyobb Műnek kijáró elragadtatást, önkívületet nem élem át, közönyösen elfordulok mások imádatának tárgyától, és keresek egy magamnak valót. Sokszor töprengtem azon, miért bennem ez a makacs ellenállás a Leghíresebbekkel szemben, és rá kellett jönnöm arra, hogy egyszerűen unom őket, megutáltatják velem a bélyeg-, gyufacímke-, képeslap nagyságon át a plakátméretű reprodukciókig, avantgárd átértelmezésekig (Mona Lisa bajusszal) millió számban terjedő, rossz minőségű (vagy manapság a digitalizált megvalósításokat is igénybe véve lényegesen jobb minőségű) kópiák.

Mondhatnák, hogy ettől én szegényebb lettem. Lehet. De ennek köszönhetek olyan felfedezéseket, amelyekre senki nem irányította figyelmemet, nem láttam róluk reprodukciókat, csak hirtelen megjelentek a múzeumban egy szünet fal mellett, és nekem elállt szívverésem. Egy ilyen váratlan nagy élményt szeretnék megosztani: tavaly Itáliában nem a híres nagyvárosokat, hanem néhány olasz kisvárosnak nevezett helyet kerestünk fel, a kisváros fogalma persze Itáliában egészen más, mint nálunk: mindegyik őrzi a maga saját történelmét, önállóságának jeleit: mindnek van középkori vára, templomai, kolostora, múzeumai, hercegi, grófi palotái. Az első ilyen kisváros, amit meglátogattunk, Brescia volt, amelynek képtárában kaptam az első gyomorszájon vágást.

Egy általam sosem hallott festő erős empátiával, nem a kuriózum iránti érdeklődéssel, hanem a sorsokra érzékenyen festett meg szegény, nyomorult, beteg embereket, koldusokat, törpéket. Mindezt egy olyan korszakban, amelyben már uralkodó módon jelen van a rokokó, él a barokk, a klasszicizmus és a Caravaggio-féle naturalizmus valamiféle folytatása.

Ezt az összetett, izgalmas korszakot nem is lehet egy stílusirányzattal megnevezni; időben behatárolni nagyjából lehet: a 17. század közepétől körülbelül a 18. század közepéig, második harmadáig.

A festő, aki ebben a stílus kavalkádban elemi erővel hatott rám, a Giacomo Ceruti nevet viselte, amihez kedvenc témáira, a koldusokra – akiknek neve olaszul pitocchi – való utalással a Pitochetto (kolduska) ragadványnevet illesztették. Ceruti Milánóban született 1698-ban, és ugyanott halt meg 1767-ben. Festőként a közeli Bresciában kezdett dolgozni, ahol a jómódúak többsége az ő kedvenc témáit nem fogadta egyértelmű tetszéssel, de volt három módos, helyi család (a Barbisonik, az Avogardók és a Lechi-ek), akik kifejezetten Ceruti koldusképeit gyűjtötték.

Témái között gyakran ábrázolt nehéz testi munkára kényszerített gyermekeket, hajléktalan csavargókat, szegény sorsú munkásokat, koldusokat. Ábrázolásmódja nem a naturalizmus szélsőségekre hajló részletezése, hanem a fontos elemek kiemelése – az én meglátásom szerint a realizmus egyfajta korai megnyilvánulása volt. A Fiú kosárral című képen például jelentőséggel bír, hogy a gomb nélküli, durva posztókabátot zsineg fogja össze, többrétegű fejvédője van – mindez hideg időt sejtet. A fiú a nyomornegyedben szállítja áruját, mögötte lepusztult házak, rokkantkocsiban ülő nyomorékot húzó, rosszul öltözött férfi a szegénytelep életét mutatják. Semmi harsány szín, semmi patetikus felhívás („Idenézzetek, így élnek a szegények!”), szürkében-barnában tartott a kép, aminthogy a szereplők élete sem lehetett valami színes. Ugyanilyen szürke-barna tónusú a többi kép is: ugyanazt a sivárságot, nyomott hangulatot árasztják. Ebben a nagyvilág fényeitől-színeitől elzárt világban élnek mindazok, akiket az akkori társadalom kivetett: törpék, négerek, kétkezi munkások (cipészek, mosónők).

Amikor egy általános korstílustól – barokk, rokokó, klasszicizmus – ennyire eltérő művészet születik, mindig felvetődik a kérdés: őszinte volt-e a festő érdeklődése, egyéni témaválasztása, avagy csak éppen új motívumra bukkant rá az akkor divatosak mellé? Ha Ceruti képeit nézzük, nem kételkedhetünk őszinteségében: modelljei szomorúan, gyakran depressziósan néznek ránk, majdnem mindig arccal felénk fordulva, mintegy bemutatják: így élünk, ilyenek vagyunk. Nem közvetítenek drámaiságot, szemükből, testtartásukból beletörődést olvashatunk ki – ezek az emberek nem fognak fellázadni. A néma mártírok ők.

Nem kisebbíti Ceruti nagyságát, hogy nem elsőként nyúlt a témához. Ha nagyon visszafelé megyünk az időben, Brueghel tenyeres-talpas, bumfordi parasztjai is elődei Ceruti figuráinak, de közelebbi mintái is voltak: a valamivel idősebb, szintén Bresciában működött két művész, Antonio Cifrondi (1657–1730) és Giacomo Francesco Cipper (1664–1736) képein is láthatók a mindennapi életből vett jelenetek, fura alakok, fajankók. Ők azonban humorosan, lenézően, szinte karikaturisztikusan ábrázolták ezt a világot, ugyanúgy, mint a nagyhírű Jacques Callot francia rézmetsző. Cerutinál nyoma sincs lenézésnek, gúnynak. Abból a száz évvel korábbi lombard naturalizmusból merített, amely Caravaggiót is megihlette. Kettejük rokonsága nagyobb, több mint a mellettük emlegetett többi festővel való kapcsolat, így nem ok nélkül emlegetik őt egyes művészettörténészek (Roberto Longhi, 1953) „új Caravaggióként”.

Ez az „új Caravaggio” volt tavalyi itáliai utam legnagyobb élménye.

VISSZA

ÉVFORDULÓ


JEMNITZ JÁNOS

1914 – centenárium – némi tanulsággal

1914-nek nagyon sokféle olvasata van. Magyarországon természetesen elsősorban a tragédia cseng ki belőle, Nagy-Britanniában régóta. a második világháború után is az elsőt nevezik „a nagy háborúnak”. Magát a háborút rengeteg oldalról lehet és mindig is lehetett megközelíteni. Ott voltak az uralkodók, akik közül többen a háború végére már megbuktak, más-más módon. (Persze ezeknek az uralkodóknak a szerepét is egyenként lehet és kell megvizsgálni.) Ott voltak a háború mögötti gazdasági érdekek és érdekütközések. Jelentős szerepet játszottak a militarista körök és befolyásuk az egyes országokban. Jóval kisebb, sőt szinte teljesen alárendelt szerepet játszottak a parlamentek, amelyek 1914 nyarán-őszén a hadviselő országokban mindenütt rábólintottak a meghozott döntésekre, megszavazták a hadihiteleket, miként az egyházak áldásukat adták a bevonulókra. Érdekes és tanulságos megvizsgálni, összehasonlító módon is, és az egyes országok keretein belül is, az értelmiségiek reagálását, talán külön is az írókét, akik persze nem egyforma hangvétellel és értelemben szólaltak meg. Az egyik nagy tanulság közismerten az, hogy a nacionalizmusnak milyen pusztító áradata söpört végig valamennyi országon, és a bevonuló katonák többnyire lelkesen (valóban lelkesen) énekeltek, és hangzottak a kiáltások: „Berlinbe” vagy vice versa: „Párizsba”.

A háborúnak persze megvolt a dinamikája, sőt az nagyon erősen változott. Jól ismert Ferenc József híres mondata és ígérete: „mire a falevelek lehullanak”, ti már otthon lesztek. Ezt a lehetetlenséget azonban akkor még nagyon sokan elhitték, s ugyancsak nagyon hamar kellett rádöbbenni mind a katonáknak, mind a hátországnak, hogy nem így lesz, sőt minden másként lesz. Ennek a történetnek a bemutatására könyvtárnyi irodalom született mind nálunk, mind Európa szinte valamennyi országában – sőt a tengeren túl is. Hiszen a háborút valóban „sikerült” világháborúvá szélesíteni.

A magam részéről több évtizeden át a nemzetközi munkásmozgalom kérdéseivel foglalkoztam, ezúttal is ezekről emlékeznék meg – noha jól tudom, hogy ezt a témakört napjainkban (nálunk mindenesetre) abszolút érdektelennek tartják. Hangsúlyozom, hogy nálunk, nem úgy, mint sok helyen Európa országaiban. S véletlenül tudom, hogy nem nagyon régen még a messzi Japánban is, a tokiói egyetem vaskos könyvet jelentetett meg a nemzetközi munkásmozgalomnak az első világháborúban játszott szerepéről.

Minthogy a 80-as éveimet taposom, nagyon jól emlékszem, hogy az 1950-es években miket olvashattunk, és mit tanulhattunk az egyetemen minderről. Olcsó dolog lenne most egyszerűen arról írni, hogy a megjelenítésekben mekkorák voltak a torzítások és a tévedések. A történeti valóság bonyolultabb annál, hogy most egyszerűen arról kezdjek írni, elmélkedni, hogy az ismert tétel, miszerint a II. Internacionálé már a háború első napjaiban összeomlott, így nem igaz, nagy leegyszerűsítés. Főként történészek, valamint értelmes olvasók számára néhány év és évtized múltán (mindenesetre az ötvenes években már abszolút), ámde 1914 nyarán mindennek átlátása valóban nem volt könnyű.

Ezen a ponton érkeztem el néhány olyan mozzanathoz, amely egykor is világossá válhatott, és mára, úgy hiszem és érzem, akkora por rakódott rájuk, hogy a feledés mélyen elhomályosította a háborúellenes megszólalásokat és erőfeszítéseket. Így, noha, mint ismeretes, Szerbiát megtámadták, és, ha úgy tetszik, a háború első igazi áldozata lett, mert katonailag lerohanták, a tényekkel szembenézve a szerb parlamentben a két szocialista képviselő megtagadta a hadihitelek megszavazását, és tartotta magát az Internacionálé korábbi kongresszusainak határozataihoz. (Egy lényeges elgondolkodni való: Szerbiában a jóval gyengébb munkásság be tudott juttatni a parlamentbe szocialistákat, míg nálunk a jóval nagyobb munkásság, sőt a szervezett munkásmozgalom sem volt erre képes.) Ugyanígy akadtak Angliában is szocialisták, akik szembefordultak a háborús gépezettel, sőt a Munkáspárt (a Labour Party) vezetőivel és az egész párttal is. Ugyanígy Oroszországban, a dumában (vagyis a parlamentben) mind a bolsevikok, mind a mensevikek többsége (ez utóbbiakról régebben nem szoktak megemlékezni). Annak idején a mensevikeket egy kalap alá vették, így könnyebb is volt elmarasztalni őket. Persze hozzáteendő, hogy Lenin maga jól ismerte mind az illető személyeket, mind a valóságot, és különbséget tett a szociálsovinisztává vált Plehanov és a pacifisták között, de nála is az utóbbiak „a rövidebbet húzták”, minthogy jól ismert, hogy Lenin az abszolút forradalmiság szempontjából, és a forradalomra készülés alapján ítélkezett már a háború kirobbanásának másnapján. Ezzel szemben a mensevikek közül többen, személyes áldozatokat is vállalva, fordultak az orosz nacionalizmus és az orosz háborús gépezet ellen, s írtak kitűnő sorokat, amelyek ekkor jobbára még csak messze, az emigrációban, svájci, francia és angol szocialista lapokban jelentek meg. Néhány nevet illenék megemlíteni, közülük egyet emelnék ki, Julij Martovét, akinek 1914-es nyári-őszi állásfoglalásairól az érdeklődők olvashattak magyarul is. (Julij Martov mögött ekkor már hosszabb történeti múlt állt, Plehanovval és Leninnel annak idején, még a századfordulón együtt jelentették meg a híres Iszkrát. Az 1903–1905-ben végbemenő pártszakadás után, amikor a bolsevikok és a mensevikek különváltak, a mensevikek egyik vezetője lett. Emigrációban élt, főként Franciaországban; az 1917-es február-márciusi forradalom után térhetett vissza Oroszországba, ahol a hosszú, forradalmas év alatt jelentős szerepet játszott. Életútjáról angolul is, oroszul is terjedelmes életrajzok jelentek meg – magyarul még nem.)

Jóval bonyolultabb volt a helyzet a munkásmozgalom és a II. Internacionálé történetében vezető szerepet játszó két nagy párt, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) és a Francia Szocialista Párt (SFIO) esetében. Mindkét párt többsége és főként vezetősége besorolt kormánya mögé, és rájuk teljes mértékben igaz, hogy „szociálsovinisztákká” lettek, ámde mindkét pártban, már a háború kitörésének másnapjától volt egy kisebbség, melynek különvéleménye volt. A német munkásmozgalom történetéből jól ismertek a radikális internacionalisták, a régi baloldaliak, mint például Rosa Luxemburg, Clara Zetkin és Karl Liebknecht, akiknek írásait a magyar érdeklődő több kiadásban is olvashatta, már az 1950-es évektől. Németországban már ekkor is nagyon jól ismerték különvéleményüket. 1914 őszére pedig már megszólaltak a német munkásmozgalom olyan nagy öregjei, mint Karl Kautsky és Eduard Bernstein, akik különvéleményüknek adtak hangot, és jó néhány társukkal együtt kialakították az úgynevezett pacifista irányzatot. Ugyanez történt a Francia Szocialista Pártban is, ahol kitapinthatóvá vált az ellenzék (mint pl. Jean Longuet). A különvéleményt alkotók véleményük közzétételére orgánumokat is szereztek mindkét országban. (Ennek is nagy irodalma van.) A megszólaltatottak mind nagy levelezést folytattak, elsősorban saját köreikben, saját híveik között, saját országukban. A svájci szocialisták kínáltak lehetőséget arra, hogy lapjaikban és folyóirataikban több országból is megszólaljanak a hadviselő országok szocialistái. Ez megtörtént Angliában is, ahol 1914 karácsonyára megjelent a Független Munkáspárt (ILP) hetilapjának, a Labour Leadernek híres háborúellenes különszáma, amelyben német és más országbeli szocialisták nyilatkozatait közölték. Mindebben nagy szerepe volt az ILP „vezérének” és megalapítójának, Keir Hardie-nak, aki a háború kitörésének első pillanataitól kezdve ugyanúgy háborúellenes maradt, ilyen értelemben mondott beszédeket az utcákon és a parlamentben, írt cikkeket, és minthogy ő teremtette meg az említett Labour Leadert, a maga súlyával ott állt akkor is a lap szerkesztői mögött, amikor már súlyosan beteg volt. (Ezt a szerepét a híres, ír származású angol író, George Bernard Shaw nagy elismeréssel említette. Pontos ismeretei voltak róla, és csak kevesekről szokott olyan meleg hangon emlékezni, mint azt Hardie estében tette 1915-ben bekövetkezett halálakor.) A Labour Leader különszáma egykor óriási visszhangot keltett, nemcsak Nagy-Britanniában, hanem az európai kontinensen is, és szocialista körökben még inkább.

Ezek persze ellenzéki vélemények voltak, amelyeknek a háború folytatására nem volt közvetlen hatásuk, de ez így egyfajta leegyszerűsítés, mert hiszen ami adott pillanatban lényegtelennek tűnik, arról később mégis nyilvánvalóvá válik, hogy erjesztőleg hat. Így történt ezekben az esetekben is, mert hiszen alig két-három év múltán a helyzet is, de még inkább a közhangulat minden országban óriási mértékben megváltozott.

Ezen a ponton, úgy hiszem, ki kell térni két nagyon fontos mozzanatra, amiről eddig nem írtam. Az első a váratlanság tényezője. Háborús veszélyekkel Európában az Internacionálé már korábban is találkozott. Így született meg már az 1890-es években, majd még inkább 1904-ben, később a híres, 1907-es stuttgarti kongresszus kemény hangú háborúellenes határozata, amit az újabb háborús krízisek nyomán követett a sok helyütt nagyon emlékezetessé vált 1912-es bázeli kongresszus, amelyet már kifejezetten és kizárólag háborúellenes céllal hívtak össze, és kitűnő beszédek hangzottak el azon. (A kongresszusnak szép számmal akadtak szépirodalmi feldolgozásai is.) Ámde az 1912. őszi-téli krízist 1913-ban egy „nyugodt” év követte. Igaz, hogy a Balkánon folytatódott a második balkán háború, de ez a német, a francia és a brit néptömegek számára (ha az ottani szocialista lapok, folyóiratok kellő információkat adtak is), ugyanolyan egzotikusnak és messzinek tűnt, mint napjainkban a magyar tömegek számára az Afrikában lezajló háborúk végtelen sorozata. A másik mozzanat „a személyiség szerepe” Ez mindig is érzékeny terület volt a munkásmozgalomban. Márpedig éppen ekkoriban a munkásmozgalom és a háború megítélése szempontjából két legfontosabb országban, a kulcsszerepet játszó, és általánosan elismert vezető hiányzott. Németországban August Bebel 1913 nyarán halt meg. Franciaországban pedig Jean Jaurés-t 1914-ben, a háború kitörésének napjaiban gyilkolta meg egy nacionalista, félőrült diák. Egyik pártban sem tudott a helyükre állni ugyanolyan befolyásos vezető. Ez azután ugyancsak kihatott a pártok magatartására, elbizonytalanodására, és hogy a gyengébb vezetők azután egy ideig együtt úsztak a meginduló árral. A pártokra és a párt tömegeire is visszahatott az ismert páni félelem. Németországban, Ausztria–Magyarországon az orosz betöréssel és a kozák kancsukákkal riogattak (a valóságban is bekövetkezett, megtörtént egy rövid életű orosz katonai betörés német területre), Franciaországban, Belgiumban és Nagy-Britanniában pedig a német túlsúlytól, a német militarista uralomtól rettegtek.

Külföldi megfigyelők Berlinben tapasztalhatták a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) fejvesztettségét. Alekszandra Kollontáj naplójában írt erről a különböző német szociáldemokrata vezetőkkel lezajlott beszélgetései kapcsán (a naplórészlet magyarul is olvasható). Idecsatolnám apám fennmaradt naplójának részletét, aki ekkor éppen Berlinben tartózkodott és dolgozott, és döbbenten észlelte az SPD zavarodottságát. Írt arról, hogy az utcákon szaladgált, hogy a lapokat begyűjtse, s ezek a lapok már mind „egy hangon” írtak. 1914. augusztus 3-án így írt naplójában: „Különös csökönyösséggel hallgatják el az újságok a híreket Ausztria háborújáról. A legcsekélyebb megértés sincs aziránt, hogy a háború miként érinti Szerbiát.”.

Ausztriában a párt régi vezetője, Victor Adler, és nyomában a pártvezetőség behódolt a honvédelemnek, de a pártban volt egy befolyásos kisebbség is, amely ezt nem értette. A kisebbséghez tartozott Victor Adler fia, Friedrich Adler, továbbá néhány olyan személy, akinek neve – jóllehet már ekkor is több könyv, tanulmány és mozgalmi munka állt mögöttük – mégis csak a későbbi években vált széles körökben igazán ismertté és elismertté mind Ausztriában, mind Európában. Közéjük tartozott maga Friedrich Adler, Otto Bauer, Rudolf Hilferding, és a névsort még lehetne folytatni.

Ami a magyar realitást illeti, a kezdeti nacionalista mámor nálunk is uralkodó volt. Az MSZDP legbefolyásosabb vezetője, Garami Ernő követte Victor Adler példáját, és minden jel szerint ő is tartott a kozák kancsukáktól.

VISSZA

MÚLTUNK


SÁRDI MÁRIA

Közreadom…

Az Ezredvég ez évi (2014) 2. számának 66. oldalán megjelent Múltidézet emlékműveletleneknek – szerző Konok Péter – írás késztet arra, hogy közreadjam folyóiratukban néhány megmaradt „dokumentumemlékemet”.

Családunk budapesti volt, kivéve apám felvidéken élt népes rokonságát, akikből hírmondó sem maradt. Harmincnégy éves anyámmal, ötvenhat éves nagymamámmal, jómagamat tizennégy évesen vittek el a nyilasok 1944. december elején a Józsefvárosi pályaudvarról Bergen-Belsenbe, ahová szent karácsony estéjén érkeztünk meg. Innen a Dessau melletti Ragunba szállítottak, ahol egy repülőgépgyárban dolgoztam. Végül, a front elől továbbszállítva, 1945. április 9-én a Prága melletti Theresienstadtban szabadultam, ekkor már tizenöt évesen, és egyedül, mert édesanyám és nagymamám már elpusztultak.

Igyekeztem ezt tömören leírni, hogy érthető legyen, miért küldöm el Önöknek a mellékelt (csodával határos módon megmaradt eredeti) dokumentumok másolatait.

Az első dokumentum egy leltár, amelyet akkor kellett elkészíteni, amikor (Budapest, VI. ker.) Lovag utca 7. szám alatti lakásunkat elhagyva, a szomszédos Horn Ede utca 9. szám alatti házba költöztettek bennünket, mivel azt úgynevezett „csillagos” házzá nevezték ki. Egy ott lakó zsidó családnak kellett összeszorulni, hogy nekünk valami helyet adjanak.

Mellékelem a leltár másolatát, de azért néhány dolgot kiemelnék belőle. Így például: „9 dunyha, 12 alsó nadrág, 49 zsebkendő, 2 paplan, 20 pohár vegyes, 4 virágváza, 8 gyermekcipő, 1 téli gyermekkabát, 1 bádog tálca” és így tovább…

Külön felírva a Lovag utcában hagyott tárgyakat, bútorokat. Ezeket nem részletezném, de megemlíteném az 5 darab szőnyeget a „Pénzügyigazgatóságnak bejelentve”. Nagyapám egy szőnyegüzletben volt kereskedő segéd, gondolom, innen származtak a bejelentésre, s feltehetően elszállításra érdemes szőnyegek.

A második dokumentum már 1945-ből származik: magyar és orosz nyelvű igazolvány. Theresienstadtot (Terezin) ugyanis Prágával és Berlinnel egy napon, május 9-én szabadították fel a szovjet csapatok.

A harmadik dokumentum a nevemre kiállított gyermek élelmiszerjegy Terezinből, amelyre időnként, úgy emlékszem, cukrot, kakaóport osztottak egészen addig, amíg június második felében hazautazhattam.

(Magyarázat a nevekről: Édesanyám Klein Sándorné volt, de édesapám néhány éve meghalt, és ő férjhez ment Reitzer Sándorhoz. Az én nevem, a későbbi magyarosításig: Klein Mária volt.)

Ebben az írásban nem a szövegemmel akartam az érzelmekre hatni, csak a tényeket közölni azokkal is, akik szerint nem is volt holokauszt.

Sajnos volt s én így maradtam 14-15 éves koromra árván, itt egyedül.









VISSZA



Öregember macskával

VISSZA

MŰHELY


SZERDAHELYI ISTVÁN

A társadalmi osztályok és osztályharcok

II. rész

A társadalmi működés feltételei

Mielőtt az eddigiekben ismertetett elgondolásokból adódó következtetéseket megpróbálnánk leszűrni, tanácsos azokat a feltételeket számba venni, amelyek minden társadalom fejlődésképes működéséhez elengedhetetlenül szükségesek. Ezek áttekintését Mészáros István (2008–2010: 1. köt. 232-233. o. ) okfejtését is hasznosítva így foglalnám össze:

1. a társadalom valamennyi tagjának anyagi és szellemi szükségleteit a kornak megfelelő mértékben kielégítő javak előállítása;

2. a szellemi termelés olyan szabályozása, amellyel a társadalom egyre magasabb színvonalon újratermelheti a tagjainak szükségleteit kielégítő javakat;

3. a csereviszonyok és szolgáltatási rendszer kialakítása ahhoz, hogy az emberek által előállított anyagi és szellemi javakat a lehető legjobb hatásfokkal lehessen hasznosítani;

4. az elérhető anyagi és emberi erőforrások ésszerű elosztása a társadalom lehetőségeinek gazdaságos kihasználása révén; valamint

5. az adott társadalom bel- és külbiztonságát biztosító jog- és rendszabályok meghozatala és foganatosítása.

Okfejtését Mészáros István azzal zárja, hogy a társadalmi fejlődés „e parancsoló követelményeinek egyike sem igényli magában véve és magától értetődőn az uralom és az alárendelés strukturális hierarchiáinak létesítését”; az „ellenőrzés hierarchikus módjának elnyomó meghatározásai más gyökerekből fakadnak a történelem során”.

Noha ezzel maradéktalanul egyetértek, másfelől viszont igencsak hangsúlyozandónak látom, hogy a rendkívül lassú fejlődési ütemet lehetővé tevő ősközösségi hordatársadalmak szintjén túllépve, az ezeknél hatványozottabb tempóban előrehaladó osztálytársadalmak szerkezete viszont kivétel nélkül mindenütt az uralom és az alárendelés lépcsőzetes felépítésének modelljéhez igazodott. S ha ezt nem a fejlődés követelményei írták elő – sőt, a hierarchikus hatalmi struktúrákból fakadó konfliktusok éppenséggel lassították az előrehaladást –, akkor az emberiség a történelmileg belátható időn belül mindvégig zsákutcákból zsákutcákba tántorogva, szükségtelen katasztrófákból okulva tudott csak feljebb kapaszkodni. Előrehaladásának egyik legfőbb mozgatórugója az a kegyetlen pusztításokkal együtt járó törvényszerűség volt, hogy az elmaradottabb vagy gyengébb társadalmakat az erősebbek rendre leigázták, s így a kirablásból-kizsákmányolásból származó gazdagságuk egy töredékét kultúrájuk fejlesztésére fordíthatták.

A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely

S most térjünk vissza Lenin korábbiakban ismertetett „négytényezős” osztály-meghatározásához. Ennek első pontja szerint a társadalmi osztályok „a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük” szerint (is) különböznek egymástól. A pontosabb kifejezés itt nyilván a munkamegosztásban betöltött szerep lenne, hiszen a társadalmi osztályoknak nevezett nagycsoportok sorában köztudottan vannak olyanok is, amelyek a munkamegosztásban nem termelői, hanem (mint a kereskedők vagy a tanárok) szolgáltatási feladatokat látnak el.

A munkamegosztás lényege az, hogy a közösségi érdekeket érvényesítő feladatok ellátásakor nem mindenki egyformán foglalatoskodik mindennel (szaknyelven szólva: nem „a tevékenységek közvetlen cseréje” folyik), hanem a közösség tagjai megosztják egymás között a teendőket. Ahelyett, hogy – mondjuk – egy társadalom minden tagja a hajnali órákban kisereglene mezőgazdasági munkákat végezni, aztán valamennyien odatódulnának a műhelyekbe tíztől tizenegyig fazekassággal, tizenegytől délig fémművességgel, délután fonással-szövéssel foglalatoskodni, este verseket írni stb., bevezetik azt a szokást, hogy ki-ki a képességeihez mérten számára leginkább megfelelő részfeladatok megoldására összpontosíthatja tevékenységét. Ezt nevezik specializációnak (ahol már „a tevékenységek eredményeinek cseréjéről” van szó). A specializáció azzal a fontos előnnyel jár, hogy a részfeladatokra összpontosított munkavégzés során az ember jóval könnyebben tudja fejleszteni „termelőerőit”, növelni jártasságát, bővíteni tapasztalatait, szakismereteit. A közösség így a javak sokkalta nagyobb bőségéhez jut, mintha nem így tenne. 1

Az igen elterjedt – de nem bizonyított, és részleteiben okkal vitatott – feltevés szerint bizonyos fokú, úgynevezett természetes munkamegosztás már az előrehaladottabb ősközösségi társadalmakban is létezett, a nemi és életkori sajátosságokhoz igazodva. Hozzátenném ehhez, hogy – amiről meg szokás feledkezni – már jóval korábban, a felső őskőkor idején kialakult az a foglalkozási ág, amelyik egyáltalán nem kötődik ilyen természetadta viszonyokhoz. Megjelent ugyanis a szellemi javak specialista termelője, az első értelmiségi, a sámán, aki a túlvilági hatalmakkal fenntartott mágikus kapcsolatok titkainak tudója, az anyagi javak megszerzését mágikus eszközökkel megkönnyítő varázsló, jövendőmondó, a közösség hagyományainak őre és átörökítője, tanító, természettudós és történész, adott vonatkozásokban bíró is egy személyben, de a költői-képzőművészi mesterség is az ő tevékenységéből fejlődik ki majd. Hogy a munkamegosztás kezdetén egy értelmiségi hivatás kiemelkedése áll, ez akkor is sokat mondó tény, ha ezen a fokon még közösségenként csak egy-egy személy és tanítványainak elkülönüléséről van szó.

Az ősközösségi zsákmányoló, majd állattenyésztő nomád közösségek 2 felszívódása után, a letelepülés és a mezőgazdasági termelés szintjén aztán a termékek mennyisége lehetővé tette, hogy a nemzetségek-törzsek tagjainak egy része már ne vegyen részt a közvetlen élelemszerző tevékenységekben. Kialakultak az iparokra, a kerámia- és szőttes-készítésre, fémeszközök előállítására szakosodott mesteremberek csoportjai. Az osztálytársadalmakba való átmenet idején egyre bővülő szakismeretek révén folyamatosan növekedő termelékenység így elérte azt a fokot, ahol a közösségek által előállított javak bősége meghaladta a napi szükségleteiket kielégítő mennyiséget. Ez azonban nemcsak azt tette lehetővé, hogy a terméktöbbletet más közösségek termékeire cseréljék, hanem azt is, hogy a javakat felhalmozzák. A felhalmozott javak viszont eltulajdoníthatók is, és ez egy újabb szakma létrejöttéhez vezetett. Míg alacsonyabb szinten a közösségek közti háborúskodásokban a hadra fogható férfiak mind részt vettek, most kialakul a „profi” harcosok foglalkozása, akik azzal foglalatoskodnak, hogy a szomszédos közösségek felhalmozott javait elrabolják, illetve az idegen rablókat elűzzék. S minthogy a rablóhadjáratok jóval jövedelmezőbbek, mint az állattenyésztés vagy a földművelés, a harcosok szakmája olyan kitüntetett társadalmi szerephez jutott, ami az első osztálytársadalom kialakulásához vezetett. S innen már egyenes út vitt a mába, a specializálódás olyan szélsőséges formáihoz, ahol valaki az irodalomtudományon belül egyetlen költő valamelyik alkotói periódusának legjobb szakértőjeként, vagy az orvoslásban az agyi sugársebészet kiválóságaként szerezhet magának hírnevet.

Ha viszont azt állítjuk, hogy a társadalmi osztályokat a munkamegosztásban betöltött szerepük különbözteti meg, ezzel nem sokra megyünk, hiszen nemhogy a pályakezdő Petőfi munkásságának kutatói vagy az agyi sugársebészek csoportjai, de az irodalmárok vagy orvosok összessége sem alkot olyan közösséget, amelyet a társadalmi osztályok körébe sorolnánk.

A hatalmi hierarchiában elfoglalt hely

Hogy miért nem, ennek magyarázatát a Lenin által negyedikként rögzített sajátosságban lelhetjük fel, mely szerint az osztályok „a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében” is különböznek egymástól, olyannyira, hogy „az egyik eltulajdoníthatja a másik munkáját”. (E legutóbbi megjegyzés nyilván pontatlan, nem a munka, hanem a munkával előállított javak eltulajdonításáról van szó.)

A mások által előállított javak eltulajdonítására viszont csak olyanok képesek, akiknek ez hatalmában áll, ebből tehát az következik, hogy az osztálykülönbségek mindig hatalmi különbségek is. A hatalmi hierarchia a valóságban végtelenül bonyolult, az átmeneti sávok miatt éles határokkal elkülöníthetetlen struktúra, ahol a szakirodalomban szinte általánosan elfogadott hármas tagolás csak a fő csomósodási pontok jelzésére szolgálhat:

a) az uralkodó osztályok a legfőbb irányító hatalommal rendelkező, s így az adott társadalmi rendszer egészének fennállásából legtöbb hasznot húzó, annak fenntartásában leginkább érdekelt közösségek. Tagjaik felső rétegei az uralkodó elitek, amelyeknek döntései az államhatalmat közvetlenül irányító politikai elitek tevékenységét leginkább meghatározzák.

b) A középosztályok az irányítás alacsonyabb szintű képviselői, akiknek döntési illetékessége a rendszer általános keretein belül mutatkozó konkrét választási lehetőségekre szorítkozik. Így a társadalmi rendszer egészének fennállásából kisebb hasznot húznak, s annak fenntartásában csak addig érdekeltek, ameddig olyan történelmi alternatíva nem mutatkozik számukra, amelyik az uralkodó osztályok sorába való felemelkedést, vagy életfeltételeik lényeges javulását nem kínálja számukra.

c) Az alávetett osztályok egyáltalán nem rendelkeznek irányítói hatalommal, irányítottakként végzik tevékenységeiket, és javadalmazásuk-életszínvonaluk csak olyan mértékű, hogy fenntartsa politikai közömbösségüket, s ne váltsa ki belőlük az adott társadalmi rendszer erőszakos megdöntésének dühét.

Ez a hatalmi hierarchia mintegy metszi a foglalkozási ágak szerinti felosztást, amennyiben az utóbbiakon belül olyan – a tőkefajták birtokolásából adódó – nagyközösségeket alakít ki, amelyeknek egy-egy történelmi helyzet viszonyai uralmi szempontból előnyösebb vagy hátrányosabb lehetőségeket biztosítanak. Mint láttuk, a javak felhalmozása olyan körülményeket teremtett, amelyek szükségessé tették a harcosok foglalkozási ágának kialakulását. Itt eredetileg a fizikai tőke, a testi erő, az ügyesség és gyakorlottság emelte magasba a történelem legelső uralkodó osztályát, a katonai arisztokráciát, s mögötte a harcosok középosztályát. Ahogyan azonban az állami központosítás folyamata előrehaladt, az együttélés új szabályainak világképi megalapozása és gyakorlati megszervezése is társadalmi szükségletté vált, s ez két új, a szellemi tőkéje révén felemelkedő uralkodó- és középosztály kialakulásához vezetett, a papokéra és hivatalnokokéra. Ebből pedig nemcsak az következett, hogy a katonai arisztokrácia hatalmi monopóliuma megszűnt, hanem a legfejlettebb társadalmakban, ahol az öntözéses földművelés irányítása is az ő kezükben volt, a papi-hivatalnoki osztály a harcosokat háttérbe szorítva a vezető uralkodó osztály helyzetébe is juthatott.

A továbbiakban a városállami kereteken messze túllépő, birodalmi méretű államalakulatokhoz vivő fejlődés során pedig a katonai arisztokráciának immáron nemcsak a kisebb csatározások-lerohanások vezetéséből, hanem a nagy lélekszámú seregek irányításából és a meghódított területek teljes bekebelezéséből adódó feladatokat is meg kellett oldania. Így az osztályhelyzet szempontjából a katonai pályán is egyre fontosabbá vált a szellemi tőke. (A császárkori Kínában a tiszti rangok elnyeréséhez már a mandarinvizsgákéhoz hasonló, több lépcsős versenyvizsga-rendszer vezetett, ahol a hadtudomány klasszikusait is behatóan ismerni kellett.)

Amikor az állami keretek megszilárdulása kiiktatta a mindennapi életből az állandó hadakozást, a papi-hivatalnoki osztályok hatalomátvétele egy következő fejlődési fokon oda vezetett, hogy a katonai arisztokrácia uralkodó osztályként megszűnt létezni, és a harcosok középosztályi pozíciói is veszélybe kerültek; tömegesen arra kényszerültek, hogy idegenben, zsoldosokként keressenek megélhetést. Ez több helyen, mint a föníciai városállamokban, olyan új fejlődés-vonalakat indított el, ahol egy kereskedő uralkodó osztály tett szert vezető szerepre, és a zsoldosok bérmunkájával oldották meg a háborús problémákat. A későbbiekben általánosságban véve a katonai arisztokrácia soha nem is szerezte vissza uralkodó osztályi pozícióját, legfeljebb – háborúk, katonai diktatúrák idején – egy-egy hatalmi klikk átmeneti szerepét töltötte be.

Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy az emberiség előrehaladásának vonalai nemcsak sokágúak, több kiindulópontból ívelnek magasba, hanem visszaesésekkel és folytatás nélküli zsákutcákkal tarkítottak. Így történhetett, hogy amikor a római birodalom zsákutcája összeomláshoz vezetett, a területeit meghódító népek révén az európai fejlődés egy alacsonyabb, törzsi szintre zuhant vissza, s ennek megfelelően itt az i. sz. 8–10. században a katonai arisztokrácia ismét vezető uralkodó osztály lehetett. Hatalmát azonban a földek megkaparintásával erősítette, s amikor a nemesi-lovagi csapatok a zsoldoshadseregekkel szemben ismét korszerűtlenné váltak, átalakult földbirtokos uralkodó- és középosztállyá (vö. Szerdahelyi I. 2014: 94.). A másik nagy kivétel Japáné, ahol fegyveres túlerejére támaszkodva a 12. század végén a császár és a hivatalnok osztály kezéből a főhatalmat a hadsereg vezetője, a sógun és a szamuráj katonai arisztokrácia vette át, s ez a rendszer itt egészen 1867-ig, a Meidzsi-restaurációig fenn tudott maradni (vö. Yamamura K. 1997).

Amit az uralkodó-, közép- és alávetett osztályok felosztásával kapcsolatban nyomatékosan ki kell emelnem, mindenekelőtt az, hogy ez a hatalmi hierarchia nemcsak több réteget, hanem mindig több osztályt is együvé sorol. Ennek az a következménye, hogy jóllehet legáltalánosabb érdekeik azonosak ugyan, de ezeken belül eltérő, adott kérdésekben akár ellentétes érdekeik is mutatkozhatnak. Ritka kivételektől eltekintve még a társadalmi tevékenységeket átfogóan irányító hatalom birtokosai is mindig több osztályhoz tartoznak, amelyek egymás között is vetélkednek vagy éppenséggel súlyos osztályharcokat vívhatnak a vezető pozícióért.

A másik, ugyanilyen fontos tény az, hogy – miként a fenti példa mutatja, s Lenin meghatározásában is olvashattuk – az egyes osztályok helye ebben a hierarchiában mindig csak a társadalomfejlődés egy-egy „történelmileg meghatározott rendszerében” rögzített, s így a fejlődés folyamatában egyre változik. Ez azt jelenti, hogy egy-egy társadalmi funkció betöltésére új osztályok keletkezhetnek, amelyek később rétegekké zsugorodhatnak vagy megszűnhetnek. Maga az osztálytagozódás sem szükségszerű velejárója a társadalmi létnek: az ősközösségi viszonyok között nem léteztek osztálykülönbségek, és semmi nem vall arra, hogy az emberiség jövőjében e tagozódásnak szükségszerűen fenn kellene maradnia.

Az osztályszerkezet szükségszerűsége

A katonai arisztokrácia fenti példájából azt a következtetést is levonhatnánk, miszerint mindig a fejlődés érdekei határozzák meg azt, hogy melyik osztály milyen pozíciót foglal el az adott kor hierarchiájában. „Amíg a társadalmi összmunka csupán oly hozadékot ad, amely csak kevéssel haladja meg azt, ami mindenki szűkös megélhetéséhez szükséges – írja Engels –, amíg tehát a munka a társadalom nagy többségének minden, vagy csaknem minden idejét igénybe veszi, mindaddig a társadalom szükségképpen osztályokra oszlik. Emellett a kizárólag a munkában robotoló nagy többség mellett egy, a közvetlen termelő munka alól felmentett osztály alakul ki, amely a társadalom közös ügyeit: munkavezetést, állami ügyeket, jogszolgáltatást, tudományt, művészeteket stb. látja el. Az osztályokra oszlás alapja tehát a munkamegosztás törvénye”, és „az osztályokra való tagozódásnak eszerint van bizonyos történelmi jogosultsága” (K. Marx–F. Engels 1949: II. 146-147.). Ezt a fenntartást kifejező „bizonyos” szót másutt (uo. 160. ) úgy módosította, hogy a történelmi fejlődés az osztályuralomnak „természetes és értelmes magyarázatát adja”, mindaddig, amíg a proletariátus abba a helyzetbe nem kerül, hogy „minden osztályuralmat, minden szolgaságot és minden kizsákmányolást megszüntet”.

Engels e megállapítása két ponton is hibás. Egyrészt ugyanis a termelő munkát az anyagi termelésben végzett fizikai tevékenységgel azonosítja, szem elől tévesztve a szellemi termelő munka létezését. Másrészt pedig azt hiszi, hogy a munkamegosztás önmagában elegendő ahhoz, hogy az osztálytagozódás szükségszerűvé váljék, holott – mint láttuk, s ahogyan Mészáros István is hangsúlyozza – a hatalmi különbségeknek semmi közük a specializációhoz. A tankönyvmarxista elmélet azonban ebből kiindulva joggal vonta le a következtetést, hogy a történelmi fejlődés általánosított modellje: mindig a haladás érdekeit képviselő osztályok törnek hatalomra, hogy uralkodó osztályokká válva egy új, korszerűbb társadalmi berendezkedést vezessenek be, s amikor ez idejétmúlttá válik, a társadalom struktúrájában addig alájuk rendelt osztályok köréből feltörekvő olyan osztályok ragadják el tőlük a vezető szerepet, amelyek magasabb szintre tudják emelni viszonyainkat – és így tovább (vö. O. V. Kuusinen és mások 1960: 196 skk). Vagyis az, hogy egy adott társadalmi osztály a hatalmi struktúra melyik lépcsőfokán áll, nem a rendelkezésére álló hatalmi eszközök nagyságrendjétől függ, hanem attól, hogy az össztársadalmi fejlődésben játszott szerepe milyen fontosságú.

Jóllehet, bizonyosra vehetjük, hogy az amerikai szociológia jeles teoretikusai, K. Davis és W. E. Moore (1997) ezt nem is sejtették, de voltaképpen ehhez igen hasonló elgondolást fejtettek ki, amikor arról írtak, hogy a társadalom működtetéséhez szükséges funkciók betöltése rangsorolható, s ebből azt a következtetést is levonták, miszerint elkerülhetetlen, hogy a különböző társadalmi rétegek anyagi javadalmazása és presztízse az általuk betöltött funkciók jelentőségét tükrözve egyenlőtlen legyen. Gondolatmenetük Achilles-pontja egyrészt az, hogy e tételüket nemcsak az osztálytársadalmakra, hanem minden lehetséges társadalomra egyaránt kiterjesztették. Másik szemléleti hibájuk, hogy azt hiszik, az egyenlőtlenségeket társadalmi mechanizmus szabályozza, úgy, hogy ezek mindig racionálisan indokoltak, a társadalom érdekeit szolgálják. Magyarul: szerintük – bár ezt így sehol nem fogalmazzák meg – kizsákmányolás nincs és soha nem is volt.

„A társadalomnak – írják –, mint funkcionáló mechanizmusnak valamiképpen el kell osztania tagjait a társadalmi pozíciókban, és arra kell késztetnie őket, hogy a pozícióikkal járó kötelezettségeket ellássák. Így a motivációkkal két szinten kell foglalkoznia: a megfelelő egyénekbe bele kell nevelni azt a vágyat, hogy bizonyos pozíciókat betöltsenek, és miután már elfoglalták ezeket a pozíciókat, el kell ültetni bennük a vágyat, hogy a velük járó kötelezettségeknek eleget tegyenek.” Nem mindegy, ki milyen pozícióba kerül, „mert bizonyos pozíciók különös képezettséget vagy tehetséget igényelnek, és egyes pozíciók funkcionálisan fontosabbak, mint mások. Az is lényeges, hogy a pozíciókkal együtt járó kötelezettségeket azzal az igyekezettel lássák el, amelyet fontosságuk megkövetel. Ezért a társadalomnak először is szükségképpen a jutalmazás valamilyen fajtájával kell rendelkeznie, amelyet mint ösztönzőt felhasználhat, és másodszor egy olyan módszerrel is rendelkeznie kell, amelynek segítségével a jutalmakat a pozícióknak megfelelően differenciáltan osztja szét. A jutalmak és elosztásuk a társadalmi rend részévé válnak, és ezen az alapon jön létre a rétegződés.” A differenciálás alapja az ésszerűség: „általában azok a pozíciók biztosítják a legjobb jutalmat és kerülnek ennek megfelelően rangban az első helyre, amelyek a) a társadalom szempontjából a legfontosabbak; b) a leghosszabb képzést vagy legnagyobb tehetséget kívánják meg.” „A társadalmi egyenlőtlenség tehát egy olyan öntudatlanul megteremtett eszköz, amelynek segítségével a társadalmak biztosítani tudják, hogy a legfontosabb pozíciókat a legmagasabban képzett személyek lelkiismeretesen töltsék be.” 3

Jobban odafigyelve megállapíthatjuk, hogy az American Sociological Review-ban, 1945-ben publikált e tanulmányukkal Davis és Moore voltaképpen a marxista alapfokú szemináriumok közhelyét, a szocializmus gazdasági alaptörvényeként ismert szállóigét visszhangozták: „mindenki képessége szerint, mindenkinek munkája szerint” (O. V. Kuusinen és mások 1960: 702.). Ezzel nincsen is semmi baj, ha nem tényként, hanem követelményként írják le. Tényként előadva viszont a fennálló rend csúnya apológiája. 4

A magántulajdon és az osztálystruktúra

Ami pedig a haladás és az uralkodó osztályok viszonyát illeti, a fentiektől igencsak eltérő példákat is találunk a történelemben. Láttuk, hogy az előnyszerzést biztosító tőkefajták sorában kitüntetett szerepet játszik a tárgyi tőke, s ezt Lenin meghatározása is kiemeli, mondván, hogy a társadalmi osztályokat „a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk” is megkülönbözteti egymástól. Nem kétséges, hogy az anyagi termelésben az alapvető termelési eszközök – a termőföld, az ipari berendezések stb. – magántulajdona jelentős hatalmat biztosít azok fölött, akik ilyenekkel nem rendelkeznek, hiszen a tulajdonos „kenyéradó gazdája” a munkavállalónak. Ennek megfelelően minden korban megfigyelhető, hogy az uralkodó osztályok tagjai igyekeznek minél nagyobb ilyen vagyonnal is alátámasztani pozícióikat. Ugyanakkor viszont az sem lehet kétséges, hogy a termelési folyamatban idegen test a magántulajdon, azaz ahhoz, hogy a társadalom előállíthassa a valamennyi tagjának anyagi szükségleteit a kornak megfelelő mértékben kielégítő javakat, ehhez semmiféle értelemben nincsen szükség arra, hogy a termelőeszközök valakinek a magántulajdonában legyenek. Épp ellenkezőleg, minthogy a magántulajdon hatalma az anyagi termelés ésszerűtlen irányítását, a rablógazdálkodást is lehetővé teszi, e tényező össztársadalmi szempontból nézve kockázatot jelent (vö. Szerdahelyi I. 2012: 109, 112-113.).

Nem véletlen hát, hogy az emberi kultúra fejlődésének kezdetén azok a társadalmak törtek az élre, ahol a föld közösségi-állami tulajdonban volt, s a magántulajdon legfeljebb korlátozott szerepkört játszhatott. Így volt ez az i. e. 4. évezredtől a mezopotámiai sumer városállamokban, ahol a nagy templomgazdaságok mellett a kisparaszti parcellák periferikus jelentőséggel rendelkeztek. Egyiptomban eredetileg magántulajdonú nagybirtokok is léteztek, de az i. e. 2715 és i. e. 2686 között kialakult Óbirodalomban már minden termőföld a fáraó birtokába került és hivatalnokok irányításával művelték; Kínában elvben szintén császári tulajdonnak számított a birodalom egész területe, de gyakorlatilag a faluközösségek önállóan termeltek, s csak adózniuk kellett, hasonlóan az indiai faluközösségekhez. Az oszmán birodalomban is a szultán tulajdonában volt minden föld, a katonai és polgári igazgatás tisztségviselői csak javadalombirtokokat kaptak szolgálataik fejében, de leváltásuk esetén tulajdonjoguk megszűnt, és ezt leszármazottaik sem örökölhették. Viszonylag köztudott az is, hogy az amerikai kontinens legkulturáltabb államában, az inka birodalomban sem volt földmagántulajdon.

A nagybirtokok magántulajdona csupán a fejlődésben a 17-18. századig periferikus szerepet játszó európai társadalmakat jellemezte, és itt is jelentős kivételekkel, hiszen a beneficiumok és az egyházi birtokok más tulajdonformához tartoztak. Azaz: a történelmi körülményeket kihasználva az alapvető termelőeszközök magántulajdona is uralkodó osztállyá tehetett olyan társadalmi nagycsoportokat, amelyek e hatalmukkal nemhogy a fejlődés érdekeit képviselték volna, hanem az elmaradott régiók sorába taszították társadalmaikat.

A haladáshoz csak a kapitalizmus kialakulásakor, az ipari forradalmakat diadalra vivő tőkés osztályok révén kapcsolódott a magántulajdon, de – történelmi léptékben mérve – itt is viszonylag rövid ideig. A 20. század hetvenes éveitől kezdve ugyanis a liberális ellenforradalom világhatalomra törő rendszere egy olyan társadalom-modell felé sodorja az emberiséget, ahol a Föld lakosságának fele termelési szempontból fölöslegessé válik és ennek megfelelően abszolút szegénységben él (vö. Szerdahelyi I. 2012a: 99-100.). Ez a feszültség szükségszerűen robbanáshoz vezet; a kérdés – az emberiség sorsdöntő kérdése – csupán az, hogy ez a robbanás mikor következik be és milyen jellegű lesz.

A kizsákmányolás és az uralkodó osztályok

Az itteni problémák tisztázásához végezetül azt kell pontosítanunk, mit jelent az, hogy valaki valakit kizsákmányol. Engels meghatározása szerint ennek lényege „a megfizetetlen munka kisajátítása” ( K. Marx–F. Engels 1949: II. 132. ), az tehát, ha egyesek „gazdagságukat […] idegen, meg nem fizetett munka eltulajdonításával szerzik, mint a rabszolgatartók, vagy a robotmunkát kizsákmányoló hűbérurak”, s a kapitalizmusban a tőkések (uo. II. 162. ). Engels utal arra is, hogy „az uralkodó és elnyomott, kizsákmányoló és a kizsákmányolt osztályok” léte a történelem addigi szakaszaiban szükségszerű volt. Az ok: „a termelés még oly kevéssé volt fejlett, hogy a történelmi fejlődés csak ebben az ellentétes formában mehetett végbe, a történelmi haladás nagyjában és egészében kis, kiváltságos kisebbség tevékenységének volt fenntartva, míg a nagy tömeg arra volt kárhoztatva, hogy munkával megtermelje szűkös létfenntartását a maga számára s ezenkívül a kiváltságosaknak egyre bőségesebbé váló fenntartását” (uo. II. 160.).

E gondolatmenet nyilvánvalóan pontosítandó, hiszen egyrészt – miként már Lenin meghatározása kapcsán említettem – a munka tevékenység, amit nem lehet eltulajdonítani, másrészt pedig a fizetség helyett tanácsosabb az általánosabb értelmű ellenszolgáltatás szót használni. Az uralkodó osztályokról továbbá nem állítható – igaz, kifejezetten Engels sem állította –, hogy az alávetett osztályoknak soha nem nyújtanak semmiféle ellenszolgáltatást a munkájukért. Uraik még a rabszolgákat is élelmezték, ruházták, fedelet kaptak a fejük fölé, s helyenként – mint Egyiptomban – fizetséget is kaptak. A kizsákmányolás meghatározása ezt figyelembe véve: a javak arányos ellenszolgáltatás nélküli eltulajdonítása termelőiktől. 5

Engels fejtegetéseinek legproblematikusabb megállapítása itt az, hogy „a történelmi haladás nagyjában és egészében kis, kiváltságos kisebbség tevékenységének volt fenntartva”. Ezt úgy is érthetjük, hogy a haladás által nyújtott előnyöket mindig csak az uralkodó osztályok élvezték, s ezt az értelmezést támasztja alá a mondat folytatása is, mely szerint az alávetett osztályok által megtermelt javakból nekik mindig csak a „szűkös létfenntartást” fedező rész jutott. Ez azonban egyszerűen nem igaz. A fejlődés során az alávetett osztályok életszínvonala is mindig emelkedett, a középkori jobbágy nem úgy élt, mint az ókori rabszolga, a mai munkás életkörülményei pedig éppenséggel a 19. századi tőkéséhez hasonlók lehetnek, legalább is a legfejlettebb országokban összkomfortos lakása van és autón jár. A történelmi változások csak akkor nevezhetők fejlődésnek, ha a társadalmi struktúra minden szintjén előrelépéshez vezetnek.

Az anyagi termelés fejlődésének mozgatórugója pedig mindig a szellemi termelés (vö. Szerdahelyi I. 222013: 111.), ha tehát az anyagi javak termelői a szellemi javak termelőit ellátják a maguk termékeivel, ez önmagában nemhogy kizsákmányolás lenne, hanem a társadalmi munkamegosztás természetes és szükségszerű következménye. A nagy kérdés, hogy ha ilyesformán az anyagi javakat fizikai munkával termelők életkörülményeit is a szellemi termelők munkája jobbítja, kell-e az utóbbiakat többletjövedelemmel ösztönözni vagy sem. 6

Ha a választ itt függőben is hagynám, akkor sem kerülhető ki az a kérdés, hol vannak az esetleg szükségesnek mondható ösztönzés határai. A történelemre visszatekintve alighanem valamennyi uralkodó osztályra áll ugyanis, hogy a hatalom birtokában „soha nem mulasztotta el, hogy a maga előnyére mind több és több munkaterhet ne rakjon a dolgozó tömegekre” (K. Marx–F. Engels 1963: 178.), sőt, hogy az uralkodó elitek pompaimádata nem egyszer az őrültséggel határos mértéket is elért. Ami engem illet, bizony, hogy ide sorolnám az ókori fáraók halottkultuszának az utókor által – az emberi teljesítőképesség szimbólumaiként – oly nagyra becsült emlékműveit, a piramisokat is. A modern világban az ennél jóval szerényebb uralkodói igényeket sem mindig tűrték az alattvalók. A példázatos eset itt a 19. század végén uralkodó II. Lajos bajor királyé, aki máig turistaseregeket vonzó csodakastélyokkal (egyes teoretikusok szerint a világ legdrágább giccseivel) taszította a tönk szélére országát. Végül elmebajossá nyilvánították, és három nappal később „tisztázatlan körülmények között” orvosával együtt tóba fulladt.

II. Lajos esete egyben a kizsákmányolás másik, általánosabban elterjedt változatát is példázza, azt, amikor az uralkodó osztályok-rétegek már régen elvesztették ténylegesen kiemelkedő, a többinél fontosabb szerepüket a társadalmi fejlődésben, de – immáron merőben élősködő jellegű – hatalmi és jövedelmi kiváltságaik fennmaradnak, ahogyan a feudális arisztokrácia és a királyok is fölöslegessé váltak: II. Lajos főként azzal foglalatoskodott, hogy udvari zeneszerzője, Wagner operáit egyszál magának adatta elő kastélyaiban, s a minisztereivel csak levelezés útján volt hajlandó érintkezni.

Különös jelenség, hogy a 19. század végén, amikor az európai társadalmakban még mindig a feudalizmustól örökölt parazitákkal kellett bajlódni, Engels – fentebb már érintett okfejtésében – világosan felismeri, hogy a kapitalizmus is kitermelte a maga II. Lajosait. „Ha a válságok a burzsoáziának a modern termelőerők további igazgatására való képtelenségét leplezték le – írta –, akkor a nagy termelési és közlekedési intézményeknek részvénytársaságokká, trösztökké és állami tulajdonná való átalakulása a burzsoáziának az igazgatásban való nélkülözhetőségét mutatja. A kapitalisták minden társadalmi funkcióját most fizetett alkalmazottak látják el. A tőkésnek nincs többé társadalmi tevékenysége, jövedelmek bezsebelésén, szelvények levagdosásán és tőzsdejátékon kívül” (K. Marx–F. Engels 1949: II. 143-144.). Engels tévedése itt csupán az, hogy a kapitalista fejlődés e tendenciáját idejekorán általánosította. Az azóta eltelt több mint egy évszázad alatt változatlanul akadtak olyan tőkés vállalkozók, akik saját munkájukkal építettek fel cégbirodalmakat, és az állami tulajdon terjeszkedése megtorpant. Másfelől viszont kétségtelen, hogy a tőkésosztály szellemi tőkéje már a 19. század végén sem volt elegendő ahhoz, hogy képes legyen a gazdaság ésszerű irányítására, s Engels megfigyelései óta – ehhez sem értvén – már a tőzsdejátékait is brókercégekre kellett bíznia.

Az uralkodó osztályok által okozott károk legsúlyosabb válfaja azonban nem az, amikor a parazita luxusuk csökkenti a társadalom hasznos célokra fordítható jövedelmeit. Ma már ugyanis egy közepesen fejlett országban az effajta semmittevők nem tudnak magánfogyasztásukra akkora összegeket költeni, hogy az számottevő nemzetgazdasági tétel legyen. A mai kor végzetes társadalmi betegsége a politikus osztály kapcsolati tőkére épülő hatalmának elburjánzása. Magyarán: a megfelelő tehetség és műveltség nélkül, összeköttetéseik révén politikai karriert befutó félértelmiségiek világuralma. Ez a társadalmi osztály nem parazita, hanem látástól vakulásig megszállottan tevékenykedik, de minél serényebb, annál több kárt okoz. Ha II. Lajos bajor király módján aranycirádás márványkastélyokban zenét hallgatna, s az országos és nemzetközi problémák megoldását szakértőkre bízná, nem lenne vele semmi gond. E helyett azonban egyre jobbítani akarja a nemzet sorsát, s így az egyik válságból a másikba vezeti azt, nagyhatalmak élén pedig világmegváltó erőszakosságával a nukleáris katasztrófa szélén táncoltatja az emberiséget. A modern világ e fáraói nem piramisokat, hanem – a katonai-ipari komplexumokkal összefonódva – azoknál sokkalta haszontalanabb és költségesebb csodafegyver-rendszereket építtetnek maguknak. 7

A hatalmi piramisok csúcsán dilettánskodók tevékenységének sajátos következménye az is, ha a piramisok alján létrejön a nyomorogva ingyenélők osztálya. E jelenség már az ókori Európa klasszikusan torz, „rabszolgatartóként” emlegetett társadalmaiban elterjedt, ahol az állítólagos uralkodó osztály, a szabad polgárok jelentős része – mint a görög városállamok köznépe és a híressé vált római proletariátus – a termelésből kiesve állami segélyekből tengette kilátástalanul tétlen, s így voltaképpen szintén kizsákmányoló életét. A modern világban ugyanez a tünet ismétlődik a „szociális segélyfüggők” tömegeinek növekedésével. Ha még sokáig fennmarad a munkanélküliség mai világrendszere, az ő nyomoruk a társadalom számára hovatovább szintén költségesebbé válhat, mint valamely kizsákmányoló osztály luxusa.




JEGYZETEK

1 Itt jelzem, hogy a St. Marglin által kifejtett specializáció-ellenes teóriát (vö. Matheika Z. 1995), mint az 1960-as években divatos, meddő „elidegenedés”-vita utórezgését nem látom cáfolatra érdemesnek. A munkamegosztási elméletekhez ld. még É. Durkheim (1986); Szántó Z. (1989); J. L. Gershuny (1989). A „foglalkozási osztályszerkezet” – kutatásának módszertani kérdéseihez ld. Róbert P. (1997). [vissza]

2 Az állattenyésztő nomád törzsekhez – amelyek még évszázadokon át együtt éltek a már letelepedett és osztálytársadalmakká átalakult közösségekkel – bővebben ld. M. D. Sahlins (1973); Ecsedy I. (1976); Róna-Tas A. (1983); Szilágyi P. (1997). A mai elmaradt népek nomád életmódjához ld. A. Hendricks (2003). [vissza]

3 Davis és Moore elgondolása igen széles körű visszhangot keltett (vö. Angelusz R. 1997), amelyből M. M. Tumin (1997) kritikája tűnt ki radikalizmusával. Kiindulópontja azonban eleve téves. Úgy gondolja, hogy az egyes rétegek „funkcionálisan fontos” jellegének megállapításakor csakis a társadalmi struktúra „túlélési értékéhez” való hozzájárulásuk lehet a mérték, s ebből azt a következtetést vonja le, hogy „hosszú távon valamennyi szakképzetlen munkás munkaereje ugyanolyan fontos és nélkülözhetetlen a gyár számára, mint a mérnökök valamennyi munkaereje”. A társadalom számára azonban nem a struktúra „túlélése”, hanem a fejlesztése a fontos, és ebből következően a mérnökök munkája hatványozottan értékesebb, mint a mérnöki tevékenység eredményeként létrejövő automatizálással minél radikálisabban megszüntetendő-felszámolandó szakképzetlen munkások rétegéé. [vissza]

4 A jövedelmi különbségek liberális indokolásait itt – mint vitára sem érdemeseket – figyelmen kívül hagyom. Jellemzésükre csak azt említem meg, hogy pl. M. Friedman (1996: 176.) szerint etikailag nincs „nyomósabb indok annak a magasabb jövedelemnek az elfogadása mellett, ami abból származik, hogy valaki jó hangot örökölt a szüleitől, mint annak a magasabb jövedelemnek az elfogadása mellett, ami a vagyoni öröklésből származik”. [vissza]

5 A marxista elmélet „szükséges munka” és „többletmunka” elgondolásának ismertetését és kritikáját itt mellőzhetőnek látom, megjegyezve, hogy ezek az elgondolások szerintem nemcsak leegyszerűsítők, hanem logikailag sem zártak. A. Bazac (2004) úgy gondolja, tágabb értelemben a kizsákmányolás azt jelenti, hogy „a munkaerő, vagyis tulajdonképpen a társadalom egésze nem gyakorolhat ellenőrzést a termelőeszközök és általában véve az emberi lét forrásai felett. Ezért a kizsákmányolást csupán a termelőeszközök világméretű és teljes szocializálása szüntetheti meg.” [vissza]

6 A hivatalos marxista álláspont – hiszen a kommunista pártállami rendszerekben is léteztek jövedelmi különbségek – utópizmusnak bélyegezte az egalitárius elképzeléseket. Ezzel szemben a modern szakirodalomban A. Giddens (1973: 130-131.) is úgy ítél, hogy a javadalmazási különbségekből eredő mindenféle életesély-eltérés valamennyi társadalmi formában kizsákmányolás volt. J. Diamond (2006: 277-280.) a népet kizsákmányoló kleptokrácia („tolvajuralom”) kialakulását az általa „fejedelemségnek” nevezett, örökletes vezetői pozíció kialakulásához köti. [vissza]

7 Jelzésértékű féligazság, hogy A. Touraine (1971; uő. 1977) szerint az alapvető osztályellentétek ma már nem is a magántulajdonosok és tulajdonnélküliek között feszülnek, hanem a döntéshozók és a döntéshozatalból kizártak között. [vissza]



HIVATKOZOTT IRODALOM


Angelusz R. (szerk.) 1997: A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Bp.

Bazac, A. 2004: Néhány gondolat az államszocializmus-vitához. In: Eszmélet.

Davis, K.–Moore, W. E. 1997: A rétegződés néhány elve. In: Angelusz R. 1997.

Diamond, J. 2006: Háborúk, járványok, technikák. A társadalmak fátumai. Bp.

Durkheim, É. 1986: A társadalmi munkamegosztásról. Bp.

Ecsedy I. 1976: A nomád társadalmak gazdasági és társadalmi szerkezetéről. In: Tőkei F. 1976.

Friedman, M. 1996: Kapitalizmus és szabadság. Bp.

Gershuny, J. I. 1989: Társadalmi innováció és munkamegosztás. In: Sík E. 1989.

Giddens, A. 1973: The Class Structure of the Advanced Societies. London.

Hendricks, A. 2003: Unterwegs – Nomaden früher und heute. Gütersloh.

Kuusinen, O. V. és mások 1960: A marxizmus-leninizmus alapjai. Bp.

Marx, K.–Engels, F. 1949: Válogatott művek két kötetben. I–II. köt. Bp.

Marx, K.–Engels, F. 1963: Művei. XX. köt. Bp.

Matheika Z. 1995: A munkaszervezet társadalmi hatékonyságáról, avagy a társadalom munkaszervezeti meghatározottságáról. In: Eszmélet.

Mészáros I. 2008–2010: A tőként túl. Közelítések az átmenet elméletéhez. 1-4. köt. Bp.

Róbert P. 1997: Foglalkozási osztályszerkezet: elméleti és módszertani problémák. www.mtapti.hu/mszt/19972/robert.htm

Róna-Tas A. 1983: A nomád életforma geneziséhez. In: Tőkei F. 1983.

Sahlins, M. D. 1973: Törzsek. In: E. R. Service–M. D. Sahlins–E. R. Wolf. 1973.

Service, E. R.–Sahlins, M. D.–Wolf., E. R. (szerk.) 1973: Vadászok, törzsek, parasz-tok. Bp. 1973.

Sík E. (szerk.) 1989: A háztartás a gazdaság „örök” intézménye. Bp.

Szántó Z. (szerk.) 1989: A munkamegosztás gazdaságszociológiai elmélete. Szociológiatörténeti szöveggyűjtemény. Bp.

Szerdahelyi I. 2012: A közgazdaságtan termelés hiedelmeinek kritikájához. In: Ezredvég.

Szerdahelyi I. 2012a: „A rablókapitalizmus nemcsak gyilkos: abszurd is.” In: Ezredvég.

Szerdahelyi I. 2013: Kommunizmus vagy szellemi termelés? In: Ezredvég.

Szerdahelyi I. 2014: A társadalmi formák elméleteihez. In: Ezredvég.

Szilágyi P. 1997: A katonai demokrácia pszeudoállama. In: Rubicon.

Touraine, A. 1971: The Post-Industrial Society. New York.

Touraine, A. 1977: Self-Production of Society. Chicago.

Tőkei F. (szerk.) 1976: Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Bp.

Tőkei F. (szerk.) 1983: Nomád társadalmak és államalakulatok. Bp.

Tumin, M. M. 1997: A rétegződés néhány elve. Kritikai elemzés. In: Angelusz R. 1997.

Yamamura K. (szerk.) 1997: The Cambridge History of Japan. III. köt. Medieval Japan. Cambridge.

VISSZA

MÉRLEG


HEGEDŰS SÁNDOR

Kállay Miklós, a négy malomkő között őrlődő miniszterelnök

(1887–1967)

Kállay Miklós olyan időben lett Magyarország miniszterelnöke (1942–1944), amikor a Moszkva alatti csatában (1941 tele) a hitleristák súlyos vereséget szenvedtek, s noha a teljes fegyverletételhez még három kemény esztendőre volt szükség, a döntő csapás körvonalai már kezdtek kirajzolódni a látók szemei előtt. Elenyészett a németek legyőzhetetlenségéről kialakított germán mítosz. Igazán 1941 végén, 1942 elején már csak azok hittek a Führer verhetetlenségében, akik számára a náci Németország pusztulása egyértelmű volt saját pusztulásukkal. Nálunk is mind többen keresték a kiutat s igyekeztek elhatárolódni a szerencsét ritkán hozó magyar-német szövetségtől. A horthysta elit körében azonban számosan akartak hinni a nácik győzelmében s átmentek a nyilasokhoz vagy az imrédystákhoz. A kormánypárt szélsőjobb oldalán is sokan voltak, akik Hitlerrel, Szálasival rokonszenveztek, és a végső kitartás álláspontjára helyezkedtek. Ezek közül többen a nácik számára írták jelentéseiket, megkönnyítve ezzel a németek tájékozódását a horthysták viselt dolgairól. Reményüket táplálta a németek által felröpített hír, miszerint hamarosan bevethetik a „csodafegyvert”, mely a nácik javára fogja megváltoztatni az erőviszonyokat. Wernher von Braun fizikus nevéhez fűződő atombombáról volt szó, melynek munkálatai valóban megindultak a harmadik birodalomban. Arra azonban már nem volt idejük, hogy befejezzék az előkészületeket. Olyan hírek terjedtek el: az angolszászok légiereje szétverte a németek nukleáris kísérleti telepeit. Az emberiség nagy szerencséje, hogy a „versenyben” a teutonok alulmaradtak. Egy esetleges náci atomhegemónia ugyanis az emberiség nagy részének elpusztulását eredményezhette volna.

E politikai-katonai-lélektani helyzetben menesztette a kormányzó Bárdossy Lászlót és Bethlen István javaslatára Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnökké. Bárdossy mint Hitler feltétlen híve ugyanis alkalmatlan volt arra, hogy olyan diplomáciai manőverezéseket kezdeményezzen, melyek átmenthetik Horthy Magyarországát a háború befejezése utáni béke korszakába. Kinevezésekor kevesen tételezték fel, hogy Hitler alul marad ebben a gigászi élethalálharcban. Ám a helyzet változni látszott s ki kellett dolgozni az új helyzet adekvát forgatókönyvét: a kormányzó és Kállay folytatni akarta a háborút (a németek oldalán) mindaddig, amíg az angolszász haderők végrehajtják Churchill brit miniszterelnök dédelgetett álmát, a balkáni partraszállást, abban reménykedve, hogy a Magyarország déli határainál megjelenő felmentő seregek előtt kapitulálhatnak. Olyan miniszterelnökre volt tehát szüksége, aki ügyesen és óvatosan navigál a szovjetek, a nácik, az angolszászok és németbarát belső ellenzéke között. Mint látni fogjuk, Kállaynak ezt a többdimenziós, bonyolult hadműveletet nem sikerült megvalósítania. Igaz, ez nemcsak rajta múlott, hanem a katonai helyzeten s azon is, képes-e végrehajtani megbízatását úgy, hogy az ne jusson a németek tudomására. Ez igen nehéz, szinte lehetetlen feladat volt, hiszen a náci titkosszolgálat (Abwehr) jól végezte dolgát s a magyar kormányban helyet foglaló miniszterek közül nem egy akadt, aki tálcán szállította Hitlernek az információkat. A Szombathelyi Ferenc irányította vezérkarban nyüzsögtek a besúgók, akik hazafias kötelességüknek tartották a németek rendszeres tájékoztatását. Mindazonáltal sokan bíztak abban, hogy a nyugatiak mielőbbi katonai akciói a kilépést segíteni fogják. A háborúból való kiválást áhítozók vigyázó szemüket az anglofil, de antibolsevista beállítottságú Kállay Miklósra vetették.

Nagykállói Kállay Miklós 1887. január 23-án született Nyíregyházán. Apja, Kállay András Szabolcs vármegye főispánja volt. A hét testvér közül Miklós a legfiatalabb. A gimnázium alsó négy osztályát szülővárosában, a felső négyet Budapesten járta ki. Egyetemi tanulmányait Budapesten, Genfben, Drezdában és Párizsban végezte, majd a Szabolcs megyei közigazgatásban dolgozott. 1914-ben vette feleségül Helént, Kállay Rudolf (csak névrokon!) nyíregyházi kórházi főorvos lányát. Az első világháború után kállósemjéni birtokán gazdálkodik, majd Szabolcs és Ung megye főispánja. 1929-től 1931-ig kereskedelemügyi államtitkár. Ez az időszak egybeesett Bethlen István miniszterelnökségével. 1932-1935 között földművelésügyi miniszter és országgyűlési képviselő volt. A keze alá tartozó tárca olyan reformon dolgozott, mely a földbirtok nagyságának felső határát kétszázötven hektárban határozta volna meg, az 5-10 hektáros parcellákat pedig a kis- és középparasztságnak jutatta volna. Gömbös Gyula kormányfő regnálásának évei ezek. A tervezet papíron maradt, egyrészt, mert a miniszter és a miniszterelnök között kiéleződtek az ellentétek, másrészt a magyar arisztokrácia sem lelkesedett olyan programért, mely birtokainak nagy részét elveszi tőle. Kállay szembekerült „főnökével”, miután nem volt híve a totális fasizmusra irányuló törekvéseinek és egyértelmű német (hitleri) orientációjának. Ezért lemondott tisztségéről. 1937-ben, Horthy Miklós jóvoltából, az Országos Öntözésügyi Hivatal elnöke, egyben az 1926-ban, Bethlen kezdeményezésére létrehozott felsőház tagja lett. Ez, a korábbi főriendiház utódszervezete volt hivatva minden olyan törvényjavaslat elfogadásának megakadályozására, mely átesett ugyan a parlament (alsóház) szűrőjén, de valamilyen formában sértette az uralkodó osztályok politikai vagy gazdasági érdekeit. A felsőház tagjai Horthy által kijelölt arisztokraták, iparbárók, tábornokok, egyházi vezető főpapok voltak. Kállay az Országos Öntözésügyi Hivatal élén jelentős eredményeket tudott felmutatni az ágazat korszerűsítése terén. Nevéhez fűződik a tiszafüredi és körösi öntözési rendszer, valamint a békésszentandrási duzzasztó felépítése. A tiszai öntözési komplexumok csatornázási és egyéb alapmunkálatai is befejeződtek. Kidolgozták a hazai nagybani rizstermelés módszereit. Ezek a kétségtelen vívmányok bizonyítják, hogy Kállay Miklós sikeresebb tevékenységet fejtett ki a vízügyek, mint később a kabinet irányításának területén.

1941 őszén meglátogatta az öntözésügy elnökét, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, aki figyelmesen meghallgatta Kállay lelkendezését a csatornahálózatról, majd így szólt hozzá: „Csak azt mondhatom, kedves barátom, hagyj fel ezzel a terveddel, nagyobb feladat vár rád”. Ebben az időben nem a belügyminiszter volt az egyetlen, aki a kormány élén szerette volna látni a vízügyi „szakembert”. Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke szintén tiszteletét tette az Öntözési Hivatalnál, és azt fejtegette, hogy el kellene vállalnia a miniszterelnökséget, mert nem szabad tovább hagyni, hogy a Bárdossy-kormány a vesztébe vigye az országot. Ugyancsak ezt az álláspontot képviselte Chorin Ferenc felsőházi tag, a magyar ipar és bankvilág egyik legjelentősebb személyisége, valamint Lukács Béla, a kormánypárt elnöke is. Megnyilatkozásaikból látható volt, a vezetés berkeiben már beszédtéma lett Kállay Miklós kinevezése. Az ország kilépését fontolgató, azt mind türelmetlenebbül várók nagy reménykedéssel tekintettek a jelölt előléptetése elé. Nem így Bárdossy László, aki röviddel menesztése előtt fogadta látogatóját: „Te katasztrófába viszed az országot. Rólad mindenki tudja, hogy németellenes vagy, angolbarát vagy és nem vagy antiszemita. Futsz majd az angolok után, de soha nem nyered meg őket, ahogy Bethlen sem tudta.”

Kállay igen nehéz helyzetben vette át a hatalmat. A gazdasági helyzetet tönkretették a háborús évek és a németek egyre erőszakosabb követelései. Ugyanakkor a háború kilátásai mind nagyobb pesszimizmusra adtak okot. Csökkent a hús, zsír, kenyér fejadagja. Az ország hangulata vészjóslóan romlott, amit a terror, a hamis propaganda fokozása sem tudott ellensúlyozni.

Kállay hosszas kapacitálás után behódolt Horthynak, felvázolta miniszterelnöki bemutatkozásnak szánt elképzeléseit. „A németekkel szemben óvatos, de következetesen magyar politikát fogok folytatni, a lehető legerősebb szellemi és erkölcsi ellenállást fejtve ki, gazdaságilag is csak annyi engedményt teszünk, amennyi elkerülhetetlenül szükséges. Mindamellett vigyázni fogunk, nehogy kiprovokáljuk Magyarország német megszállását, mert az – ha ellenállunk, ha nem – a végünket jelentené[…] a szomszéd népek hazánk felé orientálódnak, és ha újra felvetődnék a kelet-európai föderáció gondolata, előnyös helyzetbe kerülhetünk.” Kállay tehát nem mondott le a magyar szupremácia vágyálmáról. Ám a kormányfőjelölt nem gondolt a németekkel szembeni fegyveres ellenállásra (okulva a lengyel és szerb példából), hanem következetes ellenszegülésre, az élet minden területén. „Úgy reméltem, hogy Közép-Európában és a Balkánon mi leszünk az egyetlen ország, amely a háborúban is képes volt megőrizni európai kultúrájának, civilizációjának és emberségének értékeit.” Időhúzást tervezett, hogy kellő pillanatban, amikor a helyzet erre megérett – ha kell – fegyverrel is megvédelmezze hazája függetlenségét. Később azonban erre a radikális lépésre képtelennek bizonyult. Olyan terveket is felrajzolt a kormányzó előtt, mint a zsidótörvények felülvizsgálata (enyhítése). Ezzel a kényes kérdéssel, a németek miatt, taktikáznia kellett, a nemzetiségekkel szembeni türelmi politika alkalmazásával viszont már nagyvonalúbb lehetett volna (de nem lett).

A kormányzónak rokonszenves volt a szittya-magyar ember típusa. Mint emlékirataiban írta: „Magas homloka, bozontos szemöldöke, erős arccsontja, éles orra és erélyes álla a magyarság sajátos ősvonásait viseli”. Ő maga identitását az alábbiak szerint jellemezte: „… én kereszténynek, méghozzá magyar kereszténynek vallom magam”. Nála az számított magyarnak, aki keresztény, náciellenes és antibolsevista volt. Mint mondja: a bolsevizmus és a nácizmus átvette a feudalizmustól a marxizmusig a negativista kritikai szellemet. Ezzel szemben ő: „Átvettük a francia forradalom nagy eszméit, a nacionalizmust és a liberalizmust, melyet összeegyeztetünk az ország érdekeivel”. Nincs itt tér, hogy elemezzem Kállay liberalizmus-felfogását, de világosan látni kell, ez a szabadelvűség Tiszáék által képviselt magyar politikai képződmény, mondhatnám, hungaricum, melynek mibenlétét frappánsan bírálta Ady Endre publicisztikájában. Tiszáék szabadelvűsége vegyítette az arisztokrácia és a gyenge, éppen kibontakozó polgárság, valamint a dzsentrik ellentmondásos világát, gondolkodásmódját. Ez a liberalizmus semmiben nem hasonlított a nyugati világ szabadelvű szellemiségére. A francia forradalom és a „kállayzmus” között annyi az azonosság, mint 1789 nagy tisztelője, Petőfi Sándor, és Horthy feltétlen híve, Tormay Cecília között. Kétségtelen, Kállay elítélte Hitler nemzetiszocializmusát, de nemcsak antiliberalizmusa miatt, hanem mert világuralomra törekedve fenyegette a Horthy-féle Magyarország szabadságát és függetlenségét. Mussolini sem liberalizmusa miatt írta be nevét az egyetemes történelembe, Kállay mégis tisztelte az olasz diktátort.

Kállay Miklós 1942. március 9-én foglalta el elődje, Bárdossy László még ki sem hűlt foteljét. Átállásra akkor csak távlati tervként gondolt. Megnyilatkozásaiban igen tapintatosan szólt külpolitikájáról, inkább a folytonosságra helyezve a hangsúlyt. Nem akarta a hűtlenségre oly allergiás Hitlert maga ellen uszítani. Kállay első retorikájában a németekkel való együttműködés fontosságáról beszél, szovjetellenes kirohanásaiban a horthyzmus antikommunista szólamait ismétli. „A magyar orientáció hűséget is jelent, hűség a tengelyhatalmak iránt, egy új Európáért, ebben változtatás nem lehet.” A magyar vezetők, akik nem rokonszenveztek Hitlerékkel, nem akartak addig szakítani velük, amíg a megérkezett nyugatiak nem védik meg őket mind a nácizmussal, mind a bolsevizmussal szemben. A nyugati ellenségről ezért hallgatnak. Később Kállay prioritásai megváltoznak: „minden rendelkezésünkre álló energiánkat a háborúnak – a mi háborúnknak szolgálatába kell állítani, mert bennünket nem idegen érdekek visznek ebbe a háborúba, mi elsősorban és legelsősorban magyar érdekekért harcolunk”. Megnyilatkozásában maradandó elem a szovjetellenesség, az angolszászok kímélése, de – mint látjuk – megváltozik a háború céljairól szóló fejtegetése. Már a nemzet önvédelmi háborúját hangsúlyozza. A külföld vegyesen reagált Kállay Miklós kinevezésére. Angliában és az Egyesült Államokban felfigyeltek rá, tekintettel angolbarát beállítottságára. Olaszországban is rokonszenveztek vele, ám az úgynevezett „trianoni” utódállamokat nyugtalanította az új miniszterelnök színre lépése, míg Németország egyelőre hallgatott. Goebbels (írásának idején még bizalmas) magánnaplóját idézem: „Kállayt, az új miniszterelnököt már régen ismerjük németellenességéről… Kállay, a miniszterelnök egy cégéres disznó…” Ez a napló nem a nyilvánosságnak szólt. Később a nácik már nem tolerálták a miniszterelnök kisded játékait. Tudnak a nyugatiakkal folytatott tárgyalásairól, és többször figyelmeztették a „semmiről sem tudó” kormányzót a hazardírozás veszélyes következményeire. (Az a fonák helyzet állt elő, hogy nyugaton egyes napilapok nyíltan cikkeznek Kállay puhatolózásairól.) Az olasz példa gyors cselekvésre ösztönözte a nácikat. Nem sokáig váratott magára a Margarethe-terv.

Kállay Miklós a hatalom átvételekor nem volt túlzottan optimista, de hazája megmentésének némi reményét látta olyan kapaszkodókban, amelyek hamar illúzióknak bizonyultak. Hitt az angolszászok és a Szovjetunió közötti ellentétek kiéleződésében, a közöttük levő világhatalmi-ideológiai ellentmondások okozta – mondhatnók természetes – elkerülhetetlen és mielőbbi fegyveres konfliktusban. Fanatikusan várta a balkáni partraszállást, melyet Churchillék (a németek megtévesztésére) még akkor is hirdettek, amikor Eisenhowerék már eldöntötték, hogy az invázió kérdésében Normandia elsőbbséget élvez. Bizakodott abban, hogy a hatalmas hitleri haderő felmorzsolódik az immár négy éve tartó háborúban, ez pedig a hitleri birodalom összeomlását fogja eredményezni. Várakozásait egyre kevésbé igazolták az események, s ha mindehhez hozzátesszük Kállay politikai amatörizmusát, adott a matematikai eredmény: egy fantaszta kudarca. E fenti álmodozások realizálódásának hiányát ki kell egészítenünk olyan nélkülözhetetlen kívánalmakkal, mint a szovjet háttér figyelembevétele (lásd Romániát!) és a hazai baloldali erők aktív támogatása. Ám Kállay semmitől sem félt jobban, mint e két előfeltételtől, mert ezek keresztezték volna alapvető célját, az integer, horthysta Magyarország visszaállítását, illetve megmentését. Kállay viszonya a hazai baloldalhoz, Bárdossy politikájához képest nem változott. Ezt a nagy 1942-es lebukások is igazolják. ( Schönherz Zoltán, Rózsa Ferenc meggyilkolása.)

Kissé előreszaladva, de a kérdésekkel összefüggésben: Horthyék, legnagyobb válságuk közepette, 1944 szeptemberében megbízták Lakatos Géza tábornokot, a Sztójay Dömét követő miniszterelnököt, hogy támadja meg Romániát és – hatálytalanítva a második bécsi döntést – foglalja vissza Dél-Erdélyt. Ám a „gurtnis hadsereg” súlyos vereséget szenvedett a szovjet-román erőktől. (Ezt Párizsban, 1947-ben nem írták Magyarország javára.) A felelőtlenség, kalandorság és a katonai-diplomáciai voluntarizmus a pengeélen táncoló helyzetben a biztos sikertelenséget hordozta magában. A horthysta kormányok csak akkor számoltak a Szovjetunióval, mint kikerülhetetlen tárgyalóféllel, amikor az angolszászok kiebrudalták a magyar küldötteket Olaszországból, azzal, hogy hazánkat a Szovjetunió fogja felszabadítani, nem a Balkánon partraszálló nyugati hadsereg. (1944. szeptember 20-a: Náday István tábornok sikertelen kísérlete az olaszhoni Casertában.) Ezt követték az 1944. októberi fegyverszüneti tárgyalások Moszkvában, mely mögött nem állt a kormányzó őszinte kapitulációs szándéka és az átállás szakszerű előkészítése. Horthy a németek háta mögött nem volt hajlandó kiegyezni az ellenséges féllel, ezért közölte velük kilépési döntését. Ezt kívánta az obsitos tengernagytól a tradicionális magyar becsület. Eggyel több ember, akitől megtudhatta Hitler, mire készülnek a „Tisza-parti pápuák”. A németek gyorsan bedobták a mélyvízbe Szálasi Ferencet, a nyilaskeresztes rémuralom vezérét.

Kissé előreszaladtam, megsértve a kronológiát, mert vázolni akartam a „Kállay kettőst”, annak utóéletét és szánalmas sorsát.

A németek jobban szerették volna, ha marad Bárdossy László, vagy ha Sztójay Döme tábornok-nagykövet lenne az új kormányfő, mert megbíztak ezek feltétlen Hitler-hűségében. Ám a Führer nem akarta élezni az amúgy is megromlott német-magyar viszonyt, ezért egyelőre beletörődött a helyzet ilyetén alakulásába. Átmenetileg tehát Horthy és Bethlen akarata érvényesült. Megjegyzendő: a gróf és az újdonsült kormányfő barátok voltak, mindketten konzervatívok, antihitleristák, antibolseviszták, s ez idő tájt az ország további magatartásának kérdésében nézeteik közeledtek egymáshoz. Amikor Bethlen kilépett a Nemzeti Egység Pártjából, csak Kállay követte. A kormányban kizárólag Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterben, Bánffy Dániel földművelésügyi miniszterben és Ghyczy Jenő külügyminiszterben bízhatott. A többiek németbarátok voltak, mint Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter és Bartha Károly honvédelmi miniszter. Kállay az első időszakban nem változtatott a kabinet összetételén, mert azt a németek feltétlenül provokációnak és a háborúból való kilépési törekvése csalhatatlan jelének tekintették volna. Szokás volt abban az időben, hogy Hitler magához rendelte a vazallus országok új miniszterelnökeit, egyrészt a személyes megismerkedés, céljából, másrészt azért, hogy tudomásukra hozza velük szemben táplált elvárásait. Kállayval kivételt tett: a vezér számára rokonszenves kormányfőket azonnal fogadta, a magyar politikusnak három hónapig kellett várnia, amíg Hitler elé járulhatott. A késedelmet Hitler nevetséges okokkal magyarázta: azzal, hogy külügyminisztere fogorvosi kezelés miatt nem tudott volna részt venni a megbeszéléseken. Hitler már eleve bizalmatlan volt Kállay személyét illetően, mert kémein keresztül értesült arról, hogy a magyar diplomaták a miniszterelnök megbízásából „titokban” puhatolóztak Isztambulban, Stockholmban, Bernben a nyugati hatalmak Magyarországgal kapcsolatos álláspontjáról. Lisszabonban pedig a lengyel emigráns kormány katonai attaséján keresztül léptek érintkezésbe az angolszászokkal. (Kállay Miklósnak Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas biokémikushoz fűződő kapcsolatait legendagyanús köd borítja: Juhász Gyula történész szerint a professzor Isztambulban – diplomáciai dilettantizmusát bizonyítandó – tévedésből az angolszász megbízottak helyett a németekkel lépett kapcsolatba. Szent-Györgyi elismeri a törökországi küldetést, de tagadja a komédiába illő közjátékot. A miniszterelnök visszaemlékezéseiben nem szól a tanár úr baklövéséről.) Hitler három nagy kérdésben fogalmazta meg elvárásait Magyarországgal szemben: 1.) a keleti fronton tartózkodó magyar hadsereg létszámának és felszerelésének erősítése; 2.) a Németországba irányuló élelmiszerek mennyiségének növelése. Talán ide kívánkozik az a megjegyzés, miszerint e követeléssel összefüggésben hitelezői lettünk a hitleri Németországnak. 1940 végéig ugyanis 140 millió, 1943 végén már 1035 millió márka (1,5 milliárd pengő) lett a Harmadik Birodalom tartozása. Ezt csak a bankópréssel tudtuk fedezni. Ennek viszont az lett a következménye, hogy el kellett szenvednünk a világtörténelem egyik legnagyobb inflációját.

Kállay Miklós gazdaságpolitikájával ezúttal nem foglalkozom, de annyit megjegyezhetek, az ő regnálása alatt fokozódott – a szövetségi kapcsolat örve alatt – Magyarország német gyarmatosítása. Az ipari és mezőgazdasági termelést mindinkább alárendelték a nácik háborús érdekeinek. Amíg a német lakosság fejadagjait igyekeztek szinten tartani, itthon egyre csökkentek az élelmiszeradagok. A gazdasági kapcsolatok jellegét mutatja, hogy a német tőke behatolása a magyar iparba (repülőgépgyártás, alumíniumipar, olajipar) fokozódó mértékben növekedett.

3.) A zsidókérdés megoldása (Endlösung). Kállay Miklós a Führer harmadik kérésének teljesítésére nem mutatott hajlandóságot. Mint Bethlen István, ő is mérsékelt antiszemita volt. A keresztény-magyar ipari, kereskedelmi, pénzügyi és mezőgazdasági vállalkozók érdekeinek érvényesítése okán kész volt bizonyos visszafogott engedményekre, de elítélte a zsidóság teljes kifosztását és a genocídiumot is magában foglaló radikális, embertelen hitleri megoldásokat. A magyar kormányelnök tisztában volt azzal, hogy az izraeliták kiiktatása a gazdaságból válságba sodorta volna az országot. Ez utóbbi kérdéssel kapcsolatos ellenállása nem javította meg a Hitler és Kállay közötti amúgy is rossz viszonyt. A náci vezető sohasem mondott le Európa zsidótalanításáról. A magyar vezető a németek feketelistájára került. Túlélő volt, de a vesszőfutást később nem kerülhette el.

Az olasz kapitulációval egy időben (1943. szeptember 9-én) titkos megállapodás született a magyarok és angolok között: amikor a nyugatiak a Balkánra érkeznek, Horthyék feltétel nélkül kapitulálnak. Ez a kikötés elriasztotta Kállayékat, miután az átállási procedúrát a fasisztoid rendszer és a „történelmi” Magyarország átmentése érdekében vállalták. A kormányzó és miniszterelnöke lelkén szárad a kiegyezés körüli huzavona, mert ők az időhúzásra játszottak, olyan helyzetben, amikor az idő nem nekik kedvezett, sőt minden elmulasztott perc az átállás sikerét kockáztatta. Addig nem akarták bejelenteni a tárgyalásokat, még kevésbé a megegyezést, amíg az angolszászok katonai erői át nem lépték a magyar-jugoszláv határt. Nem mérték fel, hogy a románokkal való rivalizálásban csak akkor számíthatnak a nyugatiak „kegyeire”, ha a legsürgősebben kézzelfogható eredményeket tudnak felmutatni. 1944. december 12-én Cordell Hull amerikai külügyi államtitkár kijelentette: „Tisztában kell lenniük azzal, hogy osztozni fognak annak a szörnyű vereségnek következményeiben, amelyet az egyesült nemzetek a németek számára előkészítenek.” (Köztudott, keleti szomszédunk 1944. augusztus 23-i átállásukkal megelőzték Horthyékat.) Itt nemcsak arról volt szó, hogy lemaradtunk a románokkal való „versenyben”, hanem, hogy Románia nem egyszerűen kapitulált, hanem átállt, a szovjet hadsereg oldalán részt vett hazánk felszabadításában és a német fasizmus megsemmisítésében. Horthyék arra sohasem lettek volna képesek és hajlandók, hogy szövetségeseket cseréljenek, és tevőlegesen a németek ellen forduljanak. Ezt – igen későn és az utolsók között – a debreceni demokratikus kormány tette meg. Horthy abba a helyzetbe navigálta az országot, amikor már csak a szégyenpadra ülhetett a háború befejezése után. Magyarország akkor kerülhetett volna ki némi haszonnal a háborúból, ha legalább semleges marad. Ezt ugyan a németek nem tolerálták volna, és már 1941-ben megszállják az országot, de ez sem lehetett volna rosszabb, mint az, ami később, 1944. március 19-én történt. Még akkor is számíthatott volna a nyugat rokonszenvére, ha az átállás 1944. október 15-én következik be. Mindezt elmulasztották, s ezért, bármennyire berzenkedik is a nemzeti jobboldal, maradtunk Hitler utolsó csatlósa. Ezért nem tartom sem ildomosnak, sem tudományos értékűnek, hogy utólag vitatják „egyesek” a párizsi békeszerződés igazságos voltát. Jellemző a Horthy–Kállay vezetés dilettantizmusára, hogy ez az illuzionista képzelgés csak akkor szűnt meg, amikor London és Washington tudomására hozta Budapestnek: miután Magyarországot a szovjetek fogják felszabadítani, a háborúból való kilépés kérdésében hozzájuk kell fordulni. Egy világ omlott össze Kállayban. (Ez a kijózanító figyelmeztetés késztette végül is az antikommunista horthystákat, hogy 1944 októberében Moszkvába küldjék megbízottaikat.) Amíg azonban ez a kikerülhetetlen felismerés eljutott a cselekvésig, hónapok teltek el, s a magyarságnak ezért az eléggé el nem ítélhető tétovázásért nagy árat kellett fizetnie. Sokan, a rendszerváltás történészei közül – Horthyék becsületét védendő – a németek megszállásának szükségessége mellett érveltek, remélve, a Margarethe-terv megvédi az országot a bolsevizmus veszélyével szemben. Kéri Kálmán, nyugalmazott tábornok, Antal József parlamentjének elhunyt, egykori képviselője kifejtette meggyőződését (ez implicite megfelel a mai magyar polgárság egy része felfogásának is), miszerint hazánk szerepét a második világháborúban pozitívan kell nekünk, valamint a nyugatnak értékelni, hiszen akkor mi az európai civilizációt és (benne) a kereszténységet védelmeztük a barbár bolsevizmussal szemben. Számára ebből adódott a historizáló párhuzam Hunyadi János szereplésével. A kiérdemesült katona csak azt nem vette figyelembe, hogy minden olyan akció, mely a hitleri Németországnak kedvezett, az emberiséget fenyegette.

Olaszország fegyverletétele után a nácik napirendre tűzték a Margarethe-terv végrehajtását, mert el akarták kerülni a talján példa megismétlését. Ezt megsejtve, Bethlen István 1944 februárjában javasolta a különbéke megkötését Moszkvával. Kállay elvetette barátja javaslatát, mert még nem látta elég erősnek a magyar hadsereget a németekkel való szembenállásra. Horthyék, rendszerük védelme érdekében, egy intakt haderőt akartak fenntartani az esetleges belső forradalmi erők féken tartására. Kállay még mindig az időhúzásra játszott, makacsul bízott a balkáni partraszállásban, ami nemcsak Magyarország számára volt létkérdés – vélte –, hanem egész Európa megmentését látta benne. A Nyugat imamalom módjára azt sulykolta: miután a szovjetek a Balkán meghódítására is törekszenek, elkerülhetetlen az angolszászok megelőző dél-európai hadjárata. Ezt várták Horthyék megszállottan, mint a Messiást. A reménykedésnek kezdetben volt némi realitása, de – mint említettem – a latolgatásban végül is prioritást nyert a franciaországi (normandiai) terv, hiszen így hamarabb kerültek szembe a németek nyugati erőivel.

Hitlerék bíztak abban, hogy a Magyarország ellen irányuló katonai akció megoldható békés módon is. Nem számítottak komolyabb ellenállásra. A Margarethe-tervről Kállayéknak már sejtésük lehetett, hiszen a Burgerlandban történő nagyszabású katonai felvonulás nem maradhatott titokban. A kormányzó több német polgári és katonai vezetőtől kért magyarázatot, valamennyi megkérdezett megnyugtatta: az akció csak rutinfeladatok megoldását célozza. A kormányzó különben sem gondolt komolyan az ellenállásra, mert ezt megbocsáthatatlannak tekintette olyan helyzetben, amikor a szovjetek közeledtek Magyarország határaihoz.

1944. március 18-ára Hitler magához kérette klessheimi rezidenciájába vazallusának kormányzóját. A szűk magyar elit körében fontolgatták, hogyan reagáljanak a Führer meghívására. Megoszlottak a vélemények: egyesek a „szíves” vendéglátásról szóló üzenet visszautasítását, mások annak elfogadását ajánlották. Féltették Horthy életét a teuton kalandortól, mások ésszerű megegyezést vártak a tárgyalásoktól. A visszautasítás egyértelmű lett volna az ellenállással. Kállay és Csatay Lajos ellenezték a találkozót, mert csapdát sejtettek benne. Horthy végül a találkozó mellett döntött, remélve, hogy személyesen kikövetelheti Hitlertől a magyar csapatok kivonását a keleti frontról. Valójában az „otrantói hős” gyáva volt ahhoz, hogy konfrontáljon a náci vezér követeléseivel szemben. A keleti fronton ragadt erőkre a kormányzónak szüksége volt, mert közeledett a szovjet hadsereg az ország határaihoz, és a Kárpátok magaslatai nem maradhattak fedezetlenül. A „hathatós” védelem megszervezése végett építették ki az úgynevezett Árpád-vonalat, melyet áttörhetetlen védelmi rendszernek hittek. Ám a szovjet tábornokok nem bíbelődtek a sáncrendszer áttörésével, hanem Románián keresztül, délről megkerülték. Hasonlóan, ahogy 1940-ben tették a németek a Maginot-vonal esetében. A kormányfő ezt a kérdést alapvetőnek tartotta, hogy a szovjet erőket visszatartsák a magyar határoktól. A kommunista „rém” elhárítása mindenek felett! Horthy Miklós a delegáció élén, 1944. március 17-én indult Németországba, Ghyczy Jenő külügy-, Csatay Lajos honvédelmi miniszter és Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke társaságában. (Horthyt aggasztotta, hogy pénteki napon kellett útra kelniük, mert a tengerészbabona szerint ez a nap vészjósló volt a tenger utasai számára. Ezért megvárták a péntek éjszakát, amikor a hajó harangja elütötte az éjfélt. Horthynak meg kellett szegnie ezt a szokást, ami félelemmel töltötte el a kemény katonát.) A salzburgi pályaudvaron Hitler kancellár, Ribbentrop külügyminiszter és Keitl, a német fegyveres erők főparancsnoka fogadta. Feltűnt a kormányzónak, hogy a Führer – utolsó találkozásukhoz képest – megöregedett, háta hajlottabb volt, arca gondterheltebb. Azonnal a vezér dolgozószobájába vonultak, ahol a vendéglátó nekitámadt vendégének. Hitler Horthynál az olasz árulásra panaszkodott, és kijelentette: „Nem tűrheti, hogy a háta mögött ismét árulás történjék. […] Olyan benyomásokat nyert, hogy Magyarország átáll az ellenséghez.” Horthy színészkedett, felháborodottan tiltakozott az árulás vádja ellen: „Legyen szíves vegye tudomásul, Magyarország ezeréves történelme folyamán sohasem követett el árulást. Ha a helyzet és a körülmények fegyverszünet kérésére kényszerítenének bennünket, akkor előtte nyíltan és őszintén a német kormányt informálnám.” (Ebben nem kételkedhetünk, hiszen 1945. október 15-én, amikor Horthy a fegyverszüneti proklamáció beolvasására készült, előbb erről a német megbízottat, Veesenmayert értesítette.) A heves vita végén a Führer kijelentette: „Elhatároztam Magyarország katonai megszállását”. Horthy kirohant a szobából, Hitler utána futott. Háromszor ismétlődött meg ez a burleszkbe illő jelenet. Barátságtalanul, köszönés nélkül váltak el egymástól. Horthy valamelyest megnyugodott, amikor a Führer kijelentette: amint sikerül a németek számára megbízható kormányt létrehozni, azonnal kivonulnak.

A megállapodás lényege az volt, hogy ellenállásra nem kerül sor, Horthy Miklós továbbra is az ország kormányzója marad, új kormányt nevez ki, mely megfelel a németek várakozásainak, mely folytatja a németek oldalán a háborút, s jogosítványt kap arra, hogy az új helyzetnek megfelelő belpolitikát valósít meg. Valójában nem kevesebbről volt szó, minthogy Horthyék hallgatólagos beleegyezése mellett totális fasizmust építenek ki Magyarországon. A magyar különvonat hazaindulását szándékosan visszatartották, nyílt terepen késleltették (légiriadó ürügyével), hogy a németek bevonulása Budapestre befejezett tények elé állítsa a kormányzót. Mire megérkezett a fővárosba, már nem volt tényleges ura az országnak.

Amíg Horthy utolsó, személyes vitáját folytatta Hitlerrel, itthon a vezetők a feszült várakozás óráit élték. Szombathelyi vezérkari főnök még az ország felé tartó vonatról megtáviratozta, hogy a bevonuló s az országot megszálló szövetségesekkel szemben semmiféle ellenállást ne tanúsítsanak. Ezzel megkönnyítették a Kállay-kormány helyzetét, mert elképzelhetetlen káoszt okoztak volna, ha akkor kell megszervezniük a főváros felé közeledő németek feltartóztatását, amikor a kormány tudomására jutott, miszerint Hitler meg akarja támadni Magyarországot. Ki védi meg akkor a keleti határokat? Ez a kérdés jobban foglalkoztatta Kállayékat, mint Hitler akciója. Számítottak arra, immár a németeknek kell feltartóztatni a nyugat felé törő bolsevizmust. Hitler nem operett háborúra gondolt, amikor kidolgozta a Margarethe-tervet. Az ország megszállásához igen komoly katonai erőket vonultattak fel: Belgrád felől három, Zágráb felől két hadosztályt, Bécs körzetéből két páncélos hadosztályt, Krakkó térségéből egy motorizált hadosztályt irányítottak Magyarország felé. Ezek feltartóztatása nem könnyű feladat elé állította volna a zömében sváb származású, illetve németbarát tábornokokat, akik eleve megtagadták az ellenállást. (A Kállay fejében megszületett „hamvába holt” gondolatokat maga is hamar elvetette.) Lehet-e megtagadni a hazaárulás bélyegét azoktól, akik így kiszolgáltatták az országot a náci őrületnek? (A Dunántúlon akadt egy alakulat, mely kísérletet tett az ellenállásra. Mondanom sem kell, nem sok eredménnyel.) A hazatért Horthy azonnal koronatanácsot tartott. Ismertette a Klessheimben történteket, megköszönte Kállay szolgálatait és elfogadta lemondását. Még két napig kellett várni, amíg a koronatanács megállapodott az új miniszterelnök személyében, akit a németek aztán tudomásul vettek. Kállay utódja Sztójay Döme tábornok, a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének egykori tisztje lett, aki kiskaliberű, de arra alkalmas ember volt, hogy – pompeji katona módjára – fenntartások nélkül kiszolgálja a nácikat. Ezzel megszűnt Kállay Miklós történelmi szerepe.

A volt miniszterelnök ezek után a török időkből visszamaradt alagúton át a várpalotába menekült, ahol a török követ várta feleségével egyetemben. A követségre mentek, ahol menedékjogot kaptak.

Az üldözött ex-kormányfő nyolc hónapig élvezte a követ vendégszeretetét. Mint memoárjaiban írja, megmentője megosztotta vele a rangjához méltatlan szűk lakást. A németek hamar tudomást szereztek Kállay búvóhelyéről, ezért vesztegzár alá vették az épületet. Lélek az ajtón se be, se ki! A külvilággal rádión, a követen vagy a követség valamelyik személyzetén keresztül, ki- és becsempészett levelekkel tartotta a kapcsolatot. Nem sokkal menekülése után levelet kapott Winkelmann budapesti SS-parancsnoktól, akihez a belügyi rendészet tartozott, melyben felajánlotta, hogy védelmébe veszi. A török követ óva intette attól, hogy segítségét igénybe vegye. Az SS-tábornok javaslatát Kállay köszönettel elhárította. Az ex-miniszterelnök helyzete a török követségen elfogadható volt, de minden megváltozott, amikor német segítséggel Szálasi Ferenc – nemzetvezetői minőségben – került hatalomra (1945. október 15-16.). A nácik naponta ostromolták a török követséget a volt kormányfő kiadatása céljából. Mindhiába. Amikor azonban Törökország hadat üzent Németországnak, Hitlerék már nem voltak tekintettel a diplomáciai előírásokra. Először megismételték ajánlatukat Kállay védelmük alá helyezéséről. Amikor azonban Kállay újólag visszautasította, a németek radikálisabb lépésekre határozták el magukat. November 18-án magukhoz kérették a török követet és ultimátumot nyújtottak át neki: amennyiben 19-én Kállay önként nem hagyja el az épületet, rendőri beavatkozással fogják onnan kiemelni. Ezért az egykori miniszterelnök – hogy megkímélje a török követet a kellemetlenségektől –, kiadta magát Winkelmannak.

Kállayt, immár fogolyként a Belügyminisztériumba vitték, majd onnan a Margit körúti fogházba, oda, ahová korábban ő küldte a baloldali (jobbára kommunista) letartóztatottakat. Itt két hétig tartották fogva, ezután zsúfolt tehergépkocsin Sopronkőhidára került. Itt egy nagyobb teremben helyezték el, Kánya Kálmán, egykori horthysta külügyminiszter, Töreky Géza, a Kúria elnöke, Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke, Jungerth-Arnótthy Mihály, a Sztójay-kormány külügyminiszter-helyettese, Hennyei Gusztáv, a Lakatos-kormány külügyminisztere, nagybaczoni Nagy Vilmos, volt honvédelmi miniszter, Esterházy Móric gróf és Mindszenty József püspök társaságában. Innen Mauthausenbe, az egyik leghírhedtebb német koncentrációs táborba kerültek. Két hónap sem telt el, s máris elindultak egy másik halállágerbe, Dachauba. Itt találkozott – többek között – Leon Blummal, a francia jobboldali szociáldemokrácia egyik hírneves vezérével, valamint Martin Niemöller antifasiszta evangélikus lelkésszel. Még arra sem volt idejük, hogy a táborban megmelegedjenek, máris indultak tovább Niederdorfba, ahol felszabadultak. Az amerikaiak május első napjaiban Capri olasz szigetre vitték a társaságot. A felszabadított foglyokkal jól bántak, de Kállay nehezményezte, hogy őt, az egykori foglyot és miniszterelnököt közömbösen kezelték. Azt is észre kellett vennie, hogy minden előzékenységük ellenére fogolynak tekintették, hazáját pedig ellenséges, legyőzött országnak. Nyilván a győztes hatalmak még nem döntötték el, Kállayt, a politikust a legyőzöttek mely kategóriájába kell besorolniuk. Saját sorsát sem tartotta megnyugtatóan rendezettnek, de a megrögzött antibolsevistát nyugtalanította az is, hogy a második világháború legnagyobb haszonélvezője a Szovjetunió lesz. A Horthy-rendszer sorsát féltette a Szovjetunió közelségétől és „megszálló” tevékenységétől. Elismerte, hogy a második világháborúért Hitler a felelős, de ebben – vélte – a németek szövetségese volt a Szovjetunió. Nála Horthy háborús felelőssége fel sem merült, bukásából, a nagy háború tanulságaiból nem tanult. Az egykori kormányzót, megrögzötten Magyarország legújabbkori történelme legnagyobb alakjának tekintette. Hátralévő életét ezekre a politikai–ideológiai panelekre építette, ezek szabták meg magatartását, látásmódját. Kállay Miklós amnéziája súlyosabbnak bizonyult, mint a Bourbonoké.

Kállay Miklós, immár szabad emberként, 1945 tavaszától 1953 teléig Olaszországban élt és emlékiratain dolgozott. Ezt követően New Yorkba költözött. Az ex-miniszterelnök kormányfői minőségében annyira bedolgozta magát a politikába, hogy az emigrációban sem foglalkozott mással. Bekapcsolódott az amerikai (USA) és a kanadai magyar emigránsok életébe: járta a kontinens országait, és ahol magyar kolóniák voltak, előadásokat tartott politikai kérdésekről, de termékeny volt, mint közíró is. Számtalan cikket írt, melyeket külön kötetben is kiadott. Természetesen elsősorban a magyar problémák foglalkoztatták, hazája korábbi és aktuális kül- valamint belpolitikai történései, azokat feszegette, boncolgatta, védelmezte a maga nézőpontja alapján. Az amerikai kormány megbízásából dél-amerikai körutat tett a magyarok körében.

Röviddel nyolcvanadik születésnapja előtt halt meg, 1967. január 14-én New Yorkban. Temetésén számos amerikai közéleti személyiség és magyar emigráns jelent meg. Varga Béla pápai prelátus búcsúztatta. 1988 márciusában átszállították Rómába, ahol a Magyar Máltai Lovagrend sírboltjában helyezték el. Később, a rendszerváltás után felvetődött hazahozatala is. Személyét a mai elit a horthysta rendszer megmentésére tett kísérletei miatt nagy becsben tartja.

Kállay Miklós ex-miniszterelnök pragmatikus politikus volt. Elméleti kérdésekkel ritkán foglalkozott. Erre nem volt elengedhetetlenül szüksége, mert a teoretikus kérdések iránt fogékonyabb barátai, tanácsadói helyette ezt megtették. Láttuk, tevékenységüket nem koronázta siker. Ars poeticájának tartotta a korára alkalmazott „szegedi gondolatot”. Olyan sztereotípiákat épített be egész elméleti szisztémájába, melyek ideológiai tekintetben az eklektikus horthyzmus konzisztens elemei voltak: a keresztény vallás dogmatikája, a nacionalizmus, a militarista irredentizmus, a magyarság kárpát-medencei szupremáciája, az antikommunizmus, a szovjetellenesség. Politikájának ezek voltak a tartópillérei. Már ő is használta azt a divatos szólamot, miszerint a hitlerizmus és sztálinizmus egy gyökérből fakadó terrorizmus. Arra még nem volt példa a történelemben – mondta –, hogy „két olyan dogmatikus ideológia szövetkezzék és kooperáljon, mint amilyen a német nemzetiszocializmus és az orosz bolsevizmus, ha még annyira hasonlítottak is egymáshoz. […] Meggyőződésem, hogy ez a két vadállati kegyetlenség nem habozott volna átvenni egymás rendszerét.” Kállay Miklós – nem lévén teoretikus vénája – nem vette azt a fáradságot, hogy szociológiai-politológusi kutatómunkát végezzen tézisei alátámasztására. Nem tanulmányozta azokat a társadalmi okokat, melyek szülték a fasizmust, bolsevizmust, nem vizsgálta e jelenségek osztályalapjait, históriai céljait. Csupán – mellőzve a tudományos módszereket – felületes, gyakorlati célokat szolgáló megállapításokat tett, formális elemeket hasonlított össze és azonosított, propagandisztikus szándékokkal. Sok eredetiséget nem lelhetünk fel kinyilatkoztatásaiban.

Ami Magyarország részvételét illeti a második világháborúban, szépít és nacionalista-nemzeti – mint láttuk – egyúttal egyetemes célokkal leplezi fasiszta-imperialista jellegű háborújukat. Itt lehetősége van historizálni, mert arról akarja a magyarságot és a nyugatot meggyőzni, hogy a honvédség az európai és keresztény kultúrát óvta meg a nemzetiszocializmus, valamint a bolsevizmus barbarizmusával szemben – mint tették azt legjobbjaink a középkorban, nemegyszer. Ugyanakkor felmenti Horthyt a háborús felelősség alól. Arról nem szól, hogy Horthy erőltette a németeknél a háborúba történő belépést, amikor tudomására jutott, hogy a Barbarossa-tervben Hitler nem számolt Magyarország azonnali részvételével. Féltette Erdély és a még vissza nem csatolt egykori „magyar” területek jövőbeni sorsát. A kormányzó ugyanis tisztában volt azzal, hogy amennyiben ezt a háborút a németek nyerik meg, Erdély vagy annak nagyobb része azé lesz, aki a hitlerizmus győzelme érdekében nagyobb anyagi és emberi áldozatot hozott. A háború kitörésekor még nem gondoltak arra, hogy a németek alulmaradhatnak. Ne feledjük, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, Európa nagy része felett horogkeresztes zászló lobogott. Még élt a vallásos tisztelet a német hadsereg iránt. Moszkvának, majd Sztálingrádnak kellett jönnie ahhoz, hogy Kállay hangot változtasson: „Nem az én kis hazám indította meg ezt a háborút. Nem is volt számottevő résztvevője. A háború alatt a személyes szabadságnak, a humanitásnak kis szigete volt a náci tengerben.” A mondat nem egyszerűen valótlanság, de azt a tisztességtelen szándékot is tartalmazza, miszerint mi mindig betartottuk a genfi egyezmény passzusait. Hallgat arról, hogy a hazánkat nevező kis szigeten milyen kegyetlen módon üldözték a nyomorúság, a háborús súlyos következményei ellen tiltakozó baloldalt. Antifasiszta és háborúellenes nemzeti összefogás helyett változatlanul alkalmazták az 1921/III-as gyilkos törvényt. A miniszterelnök nem dicsekszik azokkal a borzalmas háborús bűnökkel sem, melyeket Horthyék elkövettek Újvidéken és a megszállt Ukrajnában. Ezek elhallgatása nagymértékben rontja a magyar média és a miniszterelnök szavahihetőségét, politikus-emberi hitelét. Kállay semmit sem tanult Trianonból. Ha burkoltabban is, de nem enged a Kárpát-medencében mindenáron érvényesítendő magyar szupremáciából, az integer, történelmi Magyarország anakronisztikus, irreális, nagyhatalmi ideájából. Mint fejtegeti: a széthulló Monarchia utódállamainak nem volt nemzeti önállóságuk és történelmük, mint nekünk. „Meg kell őriznünk Magyarország önállóságát, függetlenségét, szabadságát.” A zsidókérdésben ellene van az Endlösungnak (népirtás), „annyit követelünk tőlük (mármint az izraelitáktól – H. S.), ami nem mond ellent a hagyományos humanizmusnak”. Csakis gazdasági szankciókra hajlandó – főleg a földbirtok-politika terén. Kállay, ha nem is a teljes magyar zsidóságot, de annak elitjét – mint az uralkodó osztály részét – befogadta. Miniszterelnöksége idején a német presszió miatt beszédeiben tengelybarát, antikommunista, antiszemita kitételeket használt.

Kállay Miklóst sokan idealizálják. A jobbközép és a konzervatív nemzeti oldal – kiugrási kísérletei miatt – indokolatlanul a progresszió soraiba emeli, pedig szánalmas, ügyetlen és sikertelen erőfeszítései a háborúból való kilépés céljából, nem egy demokratikus (akár polgári alapú is) rendszer megteremtését, hanem a fennálló negyedszázados fasisztoid ellenforradalmi rezsim megmentését, sőt konszolidálását szolgálta. Ő – mutatis mutandis – barátjának és példaképének, Bethlen Istvánnak, a Horthy-rendszer egykori stabilizátorának útját kívánta járni, annak tehetsége nélkül. Ám nemcsak dilettantizmusa játszott szerepet abban, hogy eljátszotta a lehetőségeket. A nagybirtok-nagytőke embere volt, aki kényesen ügyelt arra, hogy ne hazardírozza el urai pénzét, hanem olyan egyezségre lépjen az ellenséggel, mellyel kielégítheti barátait. Mivel az erőviszonyok s a háború kilátásai nem neki kedveztek, olyan alkut már nem köthetett, amivel kimentheti az országot a bűnös oldalnak kijáró következményekből. Miután a szovjet hadsereg hamarabb érkezett a magyar határokhoz, mint a nyugat erői, Szovjetunióval kellett volna mielőbb felvennie a kapcsolatot, s ezzel párhuzamosan a magyar honvédséget a németek ellen fordítani. Egy magyar katonai ellenállás a szovjet hadsereg pozícióit erősítette volna meg, következésképpen a német oldalt gyengítette volna, s ez azt is elősegíthette volna, hogy számunkra a háború hamarabb érjen véget. Az sem lehetetlen, hogy a szovjet erők gyorsabb előrehaladása a nyilaskeresztesek regnálásától kíméli meg az országot. Ez a körülmény sok százezer ember életét és az anyagi javak kimondhatatlan értékét menthette volna meg. A Vörös Hadsereg már olyan közel volt hazánk határaihoz, hogy a várható német erőfölényt Hitler nem sokáig tudta volna kamatoztatni. Párizsban ezért egy piros pontot adományoztak volna Magyarországnak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a győzteseknek kijáró ovációval fogadnak bennünket, de valamelyest csökkenthettük volna háborús bűneinket. Ennélfogva Magyarország imázsa nem süllyed olyan mélypontra, s minden bizonnyal a trianoni szankciók területi következményei is enyhébbek lettek volna. Ma divat az elit körében siránkozni Trianon és Párizs miatt, s „ellenségeinket” okolni minden gyászos következményért, pedig az elhalasztott lehetőségek miatt kellene búslakodni. És a kihasználatlanul hagyott esélyek miatt nem a nyugatot, nem a Szovjetuniót kellene elmarasztalnunk, hanem önmagunkat. Ha már egyszer oly szerencsétlenül léptünk be a háborúba, legalább a kilépést kellett volna szerencsésebben megoldani. Mint tette ezt a magyar arisztokratikus elit által annyira lenézett Románia. Horthy és Kállay beteges népgyűlölete, félelme a külső és belső baloldali irányzatoktól megbénította a döntéshozókat. Nagy balszerencsénk, hogy ugyanaz az elit, mely félt a néptől, a legkíméletlenebb terrorral kötötte gúzsba annak képviselőit, a vészhelyzetben sem volt hajlandó együttműködésre a közös ellenséggel szemben. Ezzel Kállayék véglegessé tették saját vereségüket. Ide vezetett osztályönzésük, osztálygyűlöletük, melyeken a legkritikusabb helyzetben sem tudtak felülemelkedni.

Kállaynak nincs helye a magyar hősök és hazafiak panteonjában.



Pihenő vándor és nyomorék

VISSZA

FÓKUSZ


ARTNER ANNAMÁRIA – SZIGETI PÉTER

Stabilizálódott a „nemzeti”-konzervatív Magyarország dominanciája a parlamenti választásokon

Mielőtt a 2014-es magyarországi választások eredményeiről szólnánk, szükséges röviden megvilágítani, mi történt társadalmunkkal az elmúlt évtizedekben.

A rendszerváltást követően a magyar gazdaság elveszítette hagyományos piacai többségét, a mezőgazdasági termelés az állami gazdaságok felszámolása és a szövetkezeti rendszer tönkretétele következtében felaprózott földbirtokszerkezettel és erős importversennyel nézett szembe. A magyar ipar eltűnt, helyét külföldi vállalatok és a gyenge hazai kis- és középtőke vette át. A lakosság egyharmada azonnal lecsúszott, és csak a feketegazdaságban és/vagy a segélyezésben talált kapaszkodót. A létbizonytalanság a formális munkahellyel rendelkezők jó része körében is a mindennapok részévé vált. Az adóelkerülés a nemzetközi kereskedelmi maffia jóvoltából az egekbe szökött. Eközben a politikai elit – kevés kivétellel, mint például a Meggyesi-kormány – többnyire csak a saját gyarapodásával és az egymás közötti hatalmi harcokkal volt elfoglalva. A 2008-ban kirobbant világgazdasági válságot a balliberális kormány a tőkés érdekeknek megfelelően és európai normák szerint kezelte. Többek között megszűntette a 13. havi nyugdíjat és a közszféra 13. havi bérét, befagyasztotta a közszféra béreit, felemelte a nyugdíjkorhatárt.

A reakció nem volt más, mint amit a válság hatására az európai országokban a megszorító csomagokat bevezető kormányok többsége kapott: kormányváltás és a társadalom jobbratolódása. Ez utóbbi Európa szegényebb országaiban – egyelőre – erőteljesebb.

2010-től az újonnan megválasztott nemzeti-konzervatív (Fidesz-) kormány folytatta, sőt fokozta a megszorításokat, de más társadalmi erők érdekei szerint. Ez az erő a hazai („nemzeti”) tőke, illetve az ezt szolgáló elit.

2010 és 2014 között a szegénységgel és kirekesztettséggel fenyegetettek aránya a teljes népességen belül 29,9-ről 33,5%-ra, a 6 éven aluli gyermekek esetében 37,1-ről 42,4%-ra, a 65 éven felülieknél pedig 16,8-ról 19%-ra nőtt. A jövedelemegyenlőtlenséget jelző Gini-koefficiens 24,1-től 28%-ra emelkedett. A 2014-es értékek, a szegénységgel és kirekesztettséggel fenyegetett 65 éven felüliek kivételével, mind magasabbak, mint a válság előtti 5-6 évben. Mindez a segélyezési és adórendszer 2011-2012 folyamán történt neokonzervatív átszabásának köszönhető. A munkanélküliségi ellátást biztosító időszakot 9 hónapról 3 hónapra szállították le, 16,6%-kal csökkentették a munkanélküli ellátás felső határát, 30%-kal csökkentették a rendszeres szociális segély felső határát, 20%-kal a munkanélküli ellátásra nem jogosult álláskeresők már addig is igen alacsony segélyét. Szigorították a szociális segélyek igénybevételének feltételeit, sőt a segítségnyújtás (pl. utcai ételosztás) feltételeit is.

Ráadásul az új egykulcsos személyi jövedelemadó-rendszer miatt a költségvetésből kieső százmilliárd forintokat különadók kivetésével kellett behozni, ami nagyrészt – közvetlenül vagy kerülő úton – szintén a „nép” jövedelmét csökkentette. 2012-ben az egy főre jutó reálkereset lényegében ugyanakkora, a reáljövedelem és a fogyasztás egy főre jutó értéke pedig kisebb volt, mint 2009-ben.

Ezen túlmenően növekvő differenciálódást tapasztalhatunk a munkavállalók osztályán belül is. Kitágult a rés a nők és férfiak átlagos fizetése között (2010: 15,9%, 2012: 17%, de az állami adminisztrációban, a honvédelem és a kötelező társadalombiztosítási ellátások területén dolgozók figyelembevétele nélkül rendre 17,6 és 20,1 százalék volt a különbség), és nőtt a különbség a költségvetési intézményekben és a versenyszférában dolgozók keresete, valamint a szellemi munkát végzők és a fizikaiak keresete között is. Leginkább a költségvetési szférában dolgozó fizikaiak abszolút és relatív kereseti viszonyai romlottak.

A változtatások a „középosztály” megsegítésének szlogenje alatt zajlanak. Azonban a 2011 januárjától bevezetett, a középosztályt és a gyermeknevelést támogatni hivatott egykulcsos adó és családi adókedvezmény, az alacsony keresetekre járó adójóváírás kivezetésével és az ÁFA 25-ről 27%-ra emelésével együtt a „középosztály” döntő többségének (pedagógusok, orvosok, beosztott állami és önkormányzati alkalmazottak, a versenyszféra nem vezető beosztású dolgozói, nyugdíjasok, akik nyugdíjba menetelük előtt ezeken a területeken dolgoztak) nem emelte – esetenként még csökkentette is – a reáljövedelmét, miközben a „felső tízezret” valóban gazdagította. A gyermekkedvezményt a szülők az adóalap csökkentésével vehetik igénybe, ami három gyermek esetén egy gyerekre számítva alig kisebb, mint a nemzetgazdasági átlagbér. A kedvezményt tehát csak a jól kereső sokgyermekesek tudják teljes egészében igénybe venni. 2013-ban az alsó nyolc jövedelmi tized részesedése a teljes nemzeti jövedelemből kisebb volt, mint 2010-ben, a kilencedik tized részesedése 0,3 százalékponttal, míg a tízedik tizedre, tehát a leggazdagabbakra jutó rész 2,6 százalékponttal nőtt. Ennek következtében 2010 és 2013 között a felső és alsó jövedelmi tized jövedelmének aránya 4,8-szeresről 6,5-szeresre emelkedett. A 2005 és 2010 közötti balközép kormányzat idején összességében éppen ellenkező előjelű folyamatok játszódtak le, még azzal együtt is, hogy 2006 „kiugrott” a trendből, ugyanis ekkor a jövedelemeloszlás a felső tized javára jelentősen torzult.

A nemzeti-konzervatív kormány mindezt a média irányításán keresztül megvalósított professzionális hatalomgyakorlással párosította, amelyben az ígéretek és a nemzeti, klerikális, „családcentrikus” szlogenek vitték a prímet. Ehhez a közfoglalkoztatás kiterjesztése, a lakosság nagy része által is „elnyomónak” érzett IMF-fel, Brüsszellel és a bankokkal szembeni harcias fellépés, a közművek feletti állami rendelkezés kiterjesztése járult. Valós igények és valós problémák orvoslására való törekvés keveredett saját hatalmi fölény szerzésével és az ezt szolgáló demagóg propagandaeszközökkel. Közben a jövőre készülve a kormánytöbbség szavazati joghoz segítette a határokon kívül élő, és a „nemzeti” retorikára fogékony magyarokat.

Ebben a helyzetben került sor a 2014-es választásokra.

A szavazatok jelentős többségét – hasonlóan 2010-hez – a jobboldali pártok nyerték el a magyar országgyűlési választásokon. A külföldön (levélben) szavazók 95%-ának (123 ezer főnek) a jóvoltából is a Fidesz-KDNP kormánykoalíciónak éppen meglett a kétharmados mandátumtöbbsége, amellyel nemcsak a jogforrási hierarchia összes szintjét, hanem egyben az alkotmányozó hatalmat is újra kézben tartja. (Ez még a 2018-as választásokra is döntő hatalomtechnikai befolyással lehet). Stabilizálódott a 2010-zel már bekövetkezett teljes jobbra csúszás: amíg a jobb és a szélsőjobb oldalra együtt 3 millió 284 ezer, addig a nem-jobboldalra (Összefogás pártjai és LMP együtt) ennek a fele, 1 millió 559 ezer szavazat jutott. Ha ezt a metszetet mandátum-arányaiban vesszük, akkor pedig az a választási rendszer szavazatokat mandátumokká transzformáló szabályai következtében 3,6-szeresére növeli az aggregált jobboldali fölényt (vagyis 43 nem-jobboldali képviselőre 156 jobb-szélsőjobb mandátum jut). A szélsőjobboldali, EU- és romaellenes, továbbá antiszemita Jobbik 1 millió 20 ezer szavazatot kapott, vagyis 165 ezerrel még meg is haladta 2010-es jó eredményét. Befolyása elsősorban a depressziós övezetekben, Észak-kelet és Dél-kelet Magyarországon, de Budapesten is nőtt, olyan térségekben, ahol korábban a baloldal még jól helytállt.

Az úgynevezett balliberális ellenzéknek – már ez az önminősítő elnevezés is roppant problematikus – sovány vigaszt két tény jelenthet. Egyrészt az, hogy ezúttal a fővárosban versenyképessé vált a Fidesszel, mert az itt kiosztható 18 egyéni választókerületi mandátumból 8-at meg tudott szerezni. Továbbá az, hogy a Fideszre körülbelül 450 ezerrel kevesebben szavaztak – a közben megnövekedett választópolgári létszámból – mint 4 évvel ezelőtt. Saját céljától, a kormányváltó erők győzelmétől azonban fényévekkel maradt el az ellenzék. Választási stratégiája, az „Összefogás” nevű koalíció létrehozása sem tudta szavazatszerző képességét növelni, az őt alkotó tényezőkhöz képest.

A 199 fős parlament megoszlása a következő: 133 mandátum a Fidesz-KDNP koalícióé, amely így éppen 2/3-os minősített többséget jelent. 38 mandátumot ért el az Összefogás 5 pártja (MSZP, Együtt 2014, PM, DK, Liberális Párt), 23 mandátum jutott Jobbiknak és 5 az LMP-nek. Kérdéses, hogy a 4-4 mandátumot szerzett Együtt 2014 és a DK egyáltalán alakíthat-e frakciót az új parlamentben, mert ahhoz elvileg 5 azonos mandátum szükségeltetik. *

Az általában formálisan vett baloldal prominensei néhány elszigetelten felfogott, parciális politikai ok hangoztatása mellett két körülményt emelnek ki kudarcuk magyarázataként:

1. A kormányzó pártok által a kétharmad birtokában az ellenzékkel való konszenzus nélkül alkotott, számukra kedvező, többségi, aránytalan, vegyes választási rendszer megoldásait.

2. A négy év óta tartó folyamatos anyagi-erőforrásbeli és információs fölény, amellyel a kormányzó pártok rendelkeztek, s ami antipluralisztikus tendenciákkal és súlyos anyagi és médiabeli esélyegyenlőtlenségekkel terhelt.

Mindez kétségtelenül igaz, mégis vészes horizontvesztés, ha ezt az eredményt nem nézzük átfogóbb társadalmi tendenciák szempontjából. Miért tudott a keresztény-nemzeti, autoriter, továbbá gazdaság- és erkölcsfilozófiáját tekintve neokonzervatív rezsim stabilizálódni? Miért most volt a legalacsonyabb (61,73%-os) részvétel 1990 óta a választásokon? Másként fogalmazva, egyfelől miért van széles tömegeknek elegük a parlamenti pártok elitharcaiból, másfelől miért tud sikeresen mozgósítani a 21. századi Magyarországon a nacionalizmus ideológiájával a magát nemzeti kormánynak nevező Orbán-kurzus? „… a nacionalizmus arra jó mindenek felett, hogy a vele megmámorosított tömeg ne vegye észre, mi hiányzik neki, s mihez van joga. […] halálra butították az országot a nemzeti kurjantások” – idézhetjük Ady Endrét (1906) a mára vonatkoztatva, a globalizáció és EU ellen hangoló mozgósítás eredményességének magyarázataként. De térjünk át az átfogóbb, a rövid távú eseményeket történelmi perspektívába helyező magyarázathoz.

Látni kell, hogy a népesség elszegényedett, vagy lecsúszással fenyegetett nagyobbik felének a jobboldal legalább identitást, nemzethez tartozást kínál, amit az ellenzék demokráciát és jogállamot visszaállítani kívánó céljai nem ellensúlyozhattak. Különösen, hogy ezek a célok semmit nem mondanak a gazdasági fejlődésről, a foglalkoztatás és az létbiztonság javításáról. A nemzeti-tekintélyuralmi berendezkedésnek azért nincs polgári demokratikus alternatívája, mert ahhoz egy többségében egzisztenciális biztonságban élő népesség kellene a többségében szegénységben vagy bizonytalanságban élők helyett. Ám ilyen fokú létbiztonság nyújtására ez a társadalmi-gazdasági rendszer nem képes, jórészt – bár nem kizárólag – éppen a balliberális politikai erők korábbi kormányzati tevékenységének jóvoltából, ami a magyar gazdaság kiüresítését, a külföldi tőkének való privatizációját, a gyenge magyar tőke világpiaci kiszolgáltatottságát eredményezte. Az adott körülmények között az Orbán rezsim találta meg és alkalmazza a gyenge nemzeti tőke megerősítéséhez, és az elégedetlen, vagyontalan, elszegényedett népesség pacifikálásához és olcsó munkára fogásához szükséges hatalmi technikákat.

E rezsim ideológiája, amely véleményhordozó értelmiségi körei magatartásmintáiban és szimbolikus üzeneteiben neohorthysta jellemzőkkel bír, legitimálja a jobboldali Magyarország múltját, hogy arra építhesse a nemzeti tőke számára kedvezőbb profitszerzési lehetőségeket biztosító gazdaság- és társadalompolitikáját. Különösen könnyen teheti ezt azért, mert Magyarországon a nemzeti-konzervatív és a liberális politikai erők az elmúlt 25 évben közösen és szisztematikusan periférizálták a baloldali, rendszerkritikus gondolkodást a szellemi életben, és ezzel kiszorították a közbeszédből a valós társadalmi egyenlőség és szolidaritás értékeit. A szocialista eszme lejáratása már évtizedekkel ezelőtt elkezdődött, és mára szinte tökéletessé vált. A magát balközép pártnak tekintő szociáldemokrácia (MSZP) szociálliberálissá válásával pedig nem tud 3. pólus lenni. Amíg az első 5 választásból hármat meg tudott nyerni – csak közben képtelen volt teljesíteni azokat az elvárásokat, amelyeket a magyar társadalom vele szemben támasztott – most megpecsételte váltópárti pozíciójának 4 évvel ezelőtti elvesztését. Annak következtében, hogy kockáztatta plebejus-demokratikus arculatát, amely Horn Gyula idejében (1994-98) még némiképp megvolt. Ezért haladunk a két világháború közötti Magyarország politikai tagoltságának új kiadása felé: a „nemzeti” kontra polgári erők küzdelme mellett nincs valós baloldali ellensúly. E domináns szellemi- és politikai tendenciákkal szemben a szociális kérdést kellene visszaszereznie, és a népi Magyarországot maga mellé állítania egy újjászerveződő, kapitalizmus-kritikus baloldalnak. Ehhez a társadalmi önvédelem kibontakoztatására és politikai akciók eszköztárára volna szükség, aminek tudatos és szervezett erői azonban ma még nem látszanak. Az uralkodó ideológiák és intézményeik – írott sajtó, egyház, iskolarendszer, média – más húrokat pengetnek.

Így néz ki 25 évvel a rendszerváltás után félperifériás, oligarchikus kapitalizmusunk és annak gazdasági-politikai arculata.




* A cikk megírása óta egyértelművé vált, hogy nem alakíthatnak frakciót. [vissza]





Törpe



Fonónő



Guzsalyos nő kislánnyal

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


NEMES LÁSZLÓ

Szép öregség

– Szép öregség! 94 éves lettél! – ezzel köszöntenek, dicsérnek (vagy vigasztalnak) ismerőseim, barátaim, én meg csak bólintok rája. Előveszem a régi noteszomat, nézem benne a neveket. Ez sem él már, ez is eltűnt valahol a nagyvilágban. De, ezen is túl, ami most olyan nagyon rosszul esik nekem, talán mindennél is rosszabb: tudom, ismerős a név, közeli baráté, talán valamilyen rokonomé is, de az, hogy ki ő, vagy, hogy ki volt ő, az a világért se jut eszembe, még akkor se tudnám, ha a noteszomban a neve mellett egy jó fényképe is volna.

– Írj valamit – biztatnak még a barátaim, a kedves szomszédjaim, meg elsősorban a nálam sokkal fiatalabb feleségem –, hiszen annyi emléked van, bejártad a fél világot, katona is voltál a háborúban, Európában, Ázsiában, Afrikában, méghozzá mint a brit hadsereg önként bevonult közlegénye, hogy harcolhass a szüleidet, a tieidet, a barátaidat nem egyszerűen meggyilkolni, hanem mint a férgeket, úgy kiirtani akaró Hitler és társai, Mussolini olasz fasisztái ellen. Azóta meg…

– De hiszen megírtam már, jól-rosszul, ahogyan tudtam mindezt, arra sem emlékszem már, hogy hány tucat többé-kevésbé sikerült vagy rossz könyvben és novellában – a címüket is elfelejtettem, úgy kell kikeresnem őket fáradtan és sajgó derekammal a könyvespolc legaljáról. Azt, hogy akkor valóban nem féltem-e, vagy csak önmagamat akartam megnyugtatni azzal, amikor ezt mondtam, amikor például a német és olasz fasisztákat kiszolgáló Szíriában a német repülők a magasból bombáztak minket… Vagy azt a lelkiállapotomat, amikor az itáliai fronton partra szálltunk, azokban a napokban, amikor Hitler Magyarországot éppen megszállta, és én arra tudtam csak gondolni, hogy a szüleim a Népszínház utcai lakásukban, ha ugyan még egyáltalán…

– Hogyan tudhatnék erről még valami újat is mondani – most, amikor a minap itthon, Budapesten, a körúti vendéglőben az sem jutott már eszembe, hogy milyen húsétel is lehet az az étlapon oly nehezen elolvasott bakonyi módra készített sertésszelet. Utána pedig, kinn az utcán, feleségem karjaiba kapaszkodva tudtam csak nehezen felszállni a villamosra.

Amit erről a világról szóban vagy írásban még elmondhatnék – ha fizikailag volna is még hozzá elég erőm –, csak az lehetne, hogy ez bizony nem az, amit vártam, amire úgy vágytam. Azt talán még nem kellene újra megírnom, mint annak idején, hogy leköpött a villamoskalauz, mert nem elég gyorsan vettem elő a jegyemet, és meg is tehette, mert ő volt a hatalom, az ember, én pedig csak egy pária. Ott azért ma még nem tartunk, de távolról sem az lett ez a világ, hol van már valóban szabadság és egyenlőség, amiért annyian küzdöttünk, ha kellett, harcoltunk is, amire én, amire oly sokan még ma is olyan nagyon várunk.

VISSZA

SZERDAHELYI ISTVÁN

Az aranyhárs árnyéka

A mű, amely fölött töprengek, Varga Rudolf Aranyhárs című, önálló kötetben, 2013 végén megjelentetett elbeszélő költeménye. Refrénstrófákra és más ismétlésszerkezetekre épülő zenei felépítése van, amelynek ringató gondolatritmusa mintegy beleöleli az olvasót a szöveg mitikus víziójába, és ellenállhatatlan erővel sodorja figyelmét az utolsó sorokig. E vízió szerint a mesei messzeségben valahol ott áll az Aranyhárs, / csodák csodájában fogant / aranyhárs, / szárnyashangyák / virágos világa, talán, / talán az idők, / talán a mostani, / mostani idők kezdetétől / tün-döklő pompájában.

Mindazonáltal nem tudható, hogy ennek az aranyhársnak a világa, ez „a látható látszatvilág” önmaga-e, mi legendákban / egyszer már / óceánok / mélyére süly-lyedt, / süllyedt? / vagy csak annak / mása, színeváltozása? / görbületének síkká / változása,… aminthogy hajnalonként az aranyhárs törzsének is felsejlett egyszerre két, / két ikervilágban / másként is ugyanaz, / ugyanazon csodája…

Itt fel kell figyelni arra, hogy e költeményben Varga Rudolf mitikus képzetei legtöbbször a modern természettudomány számunkra elképesztő, de voltaképpen reális kérdéseit tükrözik. Az antianyag felfedezése óta a fizika egyre nagyobb figyelmet szentel annak a feltevésnek, hogy egyszerre két ikervilág létezik körülöttünk, az egyik anyagból, a másik antianyagból. Olyannyira, hogy Samuel Ting Nobel-díjas részecskefizikus javaslatára 2 milliárd dollárt áldoztak egy olyan berendezésre, amellyel ma már 16 ország 56 kutatóintézetének 500 tudósa keresi „ikervilágunk” másik részét, az esetleges antianyag-világegyetemet.

Folytatva a költemény vizsgálatát: napéjegyenlőség idején a szárnyas hangyalányok és fiúk felszálltak az égbe, hogy röptükben szerelmeskedjenek, és szürke robotban / csak a melósok / maradtak / gyárban, irodában, / asszonyaik a kolónián / cukorért, sóért, / kenyérért, tejért / boltba szaladtak, / bölcsőkben / szárnyashangyabébiket / ringattak, közben, / közben ábrándozón fel, / felfelé pillogtak, / hol füstgomolyként / örvénylett szerelmeskedő / szárnyashangyák / raja napéjegyenlőjén. Vagyis: a szárnyashangyák világa voltaképpen az emberiség metaforája, és ez a metafora tökéletes, mert – utánanéztem a rovartani szakirodalomban – a szárnyashangyák életmódja, eltekintve az antropomorf vonásoktól, valóban ilyesformán fest.

Visszatérve a költeményhez: itt élt az aranyhárs csodában az Ámin nevű „alvajáró szárnyashangyafiú”. Azért vonult vissza a kutyájával közös alvajáró-létbe, mert „régesrégről látta” és „csontjában sejtette”, hogy az aranyhárs látszatvilága „kamucsodává vált”, hol a ragyogás / mögött minden, / minden hamis, / minden csinált, hamis, / hamis, még a hamis is / hamisítvány, mindez, / mindaz / Kurának műve, aki e mitológiában a Gonoszság megtestesítője, a démonok, vámpírok ura. Ő mérgezte meg az idők kezdetén az aranyhárs gyökereit, és így „trónok mögött, foghatatlan álcában mindenkor, mindenkor a látszathatalom démona” uralkodott. Ezért van, hogy a mosolyálarc mögött / pedig semmi, / semmi más, csak / a bolhaként továbbugró / pillanat, a megtévesztés Kura / játékszere, / a szárnyashangyák / meg a csalásé, / egymásnak foglyai, / akkor pedig / jog nem létezhet, / nemhogy jogbiztonság, / a szárnyashangyák közt / vírusként / pusztít a pénz…

Mindenkor így volt, mondja a költő, s ha egy poétának ezt nem hinnénk el, gondoljunk arra, hogy a történelemkönyvek sem okítanak bennünket másra, mint arra, hogy az osztálytársadalmak kialakulása óta ugyanaz a modell jellemzi az emberiség sorsát. Kialakul a római birodalomban egy olyan hatalmi rendszer, amelyben – Európánál maradva – az egyik társadalmi osztály, a rabszolgatartóké kizsákmányolhatja az alávetett tömegeket. Ez összeomlik ugyan, de a korábbi uralkodó osztály helyére a feudális uraké lép, s amikor a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében vívott forradalom elsöpri a jobbágyrendszert, a királyi és hercegi trónok helyére a kapitalista uralkodó osztály bőrkarosszékeit telepítik. Az elnyomatásnak csak a formája változik, Ámin is azt tapasztalja, hogy túl sok / mostanság a véletlen, / az olyan, / mint az uzsorakamat, / az indokolatlan / összetűzés. Felemelt, / vagy lehajtott / fővel kalapból / előrángatott nyulak / a szárnyashangyák, / kik belátják, nincs jog, / nincs biztonság, csak / szárnyashangya / adósrabszolgaság, / a háború üzenete, / ha visszaadhatatlan / hitelüket törleszteni / nem tudják, / nem is szállhatnak már, / hátukon tonnás púpként / cipelik fizetetlen bűneik / batyuját, / aranyhárs / világban túl / sok az idegen / kéz, túl sok / a hókuszpókusz, / a keserűség, sok, / túl sok a szöveg, / túl sok a magyarázkodás, / hogy megértsék, valami / világvégi / szárnyashangya / ispotályban / jó ha megváltásuk / lehet majd a halál… /

Igaz, a történelemkönyvek nagy hangsúllyal emelik ki azt is, hogy az Ámin víziójában megjelenő hatszárnyú kerub állításával szemben, miszerint a létezés, / a létezés örök / örökönmagábatérés, az elnyomatásra épülő társadalmi formák modelljeinek egymásutánjában fejlődés is mutatkozik. A füstös barlangokban, nyílt tűz mellett vacogó emberiség ma már központi fűtéses panelházakban él, s a bevásárlóközpontokban és a felső középosztály lakásaiban még légkondicionáló berendezések is működnek. Feltaláltuk az autót és a tömegközlekedést, telefonon vagy skype-on beszélhetünk amerikai rokonainkkal, s a rádió, televízió pillanatok alatt a szobánkba szállítja a világ legfrissebb híreit. Csakhogy amikor Ámin bekapcsolta a tévét, / onnan is özönlöttek / felé a félholtak, ököllel / verték belülről / a készülék üvegét, / szárnyashangya / háborúzott / szárnyashangya / ellen, / már senki sem tudta, / ki, / ki ellen. A telefonjainkat lehallgatják, leveleinket és e-mailjeinket elolvassák, sétáinkat utcai kamerák, digitálisan irányított drónok, műholdak figyelik, s bármikor ránk köszönthet annak a víziónak a pillanata, hogy egy szürke hétköznapon, / mikor / kora reggel minden / szárnyashangya, / kinek / még volt munkája, / indult a munkába, / a rádió bemondta, / mostantól / kuss / van. / Ez egy / másik / aranyhárs, ahol senkinek nem kell gondolkodnia, döntenie, csak végrehajtania azt, amit a központi bank megváltó intézkedései előírnak.

Valaha, a szigorúbb pártállami időkben azt mondták volna erre a vízióra, hogy „burzsoá dekadens”, pesszimista hangulatkeltéssel akarja lefegyverezni a boldogabb jövőbe törekvő emberiséget. No de nemsokára összeomlott ez a szigorú esztétika, később pedig a pártállami rendszer maga is. Ma már a marxista elemzők is kétesélyesnek látják jövőnket, ahogyan Mészáros István 2005-ben megjelent, nevezetes könyvének már a címe is az, hogy „Szocializmus vagy barbárság mint történelmi alternatíva”. „A keserű igazság az – írja itt Mészáros –, hogy ha korunkban nincs jövője egy radikális tömegmozgalomnak, akkor az emberiségnek magának sincs jövője.” „A globális-hegemón imperializmus harmadik és potenciálisan legszörnyűbb, immár teljes mértékben működésbe lépett szakasza, amely politikai és katonai síkon a tőkerendszer mint egész mélyreható strukturális válságának felel meg, [...] a lehető legsötétebb árnyat veti a jövőre, amennyiben a szocialista mozgalom nem lesz képes sikeresen megbirkózni az előtte tornyosuló történelmi kihívásokkal a még rendelkezésére álló idő alatt.”

Varga Rudolf szerint nincsen remény. Jómagam úgy vélem, hogy ameddig a költők ilyen víziókat idéznek fel bennünk a globális-hegemón imperializmus sötét árnyáról, addig nincs minden veszve.



Ülő fiú kosárral

VISSZA

OLVASÓLÁMPA


LENGYEL JÁNOS

Afrika csendes, álmodik

José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő

Szándékosan választottam írásom élére a híres kenyai író, Meya Mwangi könyvének címét, ami egykori tanárom, Füssi Nagy Géza szerint a legtalálóbban fejezi ki Afrikát. Afrika a kiismerhetetlen, a titokzatos, a csodálatos, a zavaros, a kegyetlen. Kegyetlen, de valóságos, mégis megfoghatatlan. Afrika, a történelem nélküli kontinens, a föld, amelynek legfeljebb története van. A történelemnélküliséget a szakemberek általában a Szaharától délre kezdődő, úgynevezett Fekete-Afrikára alkalmazzák. De létezik-e még napjainkban Fekete-Afrika a szó klasszikus értelmében? Igen is, meg nem is. Nem véletlen, hogy az évekig elhúzódó véres polgárháború után Szudán, a kontinens legnagyobb területű országa kettészakadt. Északon a muzulmán arabok, délen a főként keresztény és hagyományos vallású feketék kormányoznak. De valóban kormányoznak-e? Vajon ki is irányítja Afrikát? Az egykori felelőtlen határhúzogatók népeket osztottak meg, évszázados ellenségeket zártak egy országba, ami még napjainkban is rengeteg problémát okoz, hiszen az afrikai országok többsége még ma is a gyarmati határok között létezik.

José Eduardo Agualusa az Afrikában született, de ma Lisszabonban élő író A múltkereskedő című regénye Angola fővárosában, Luandában játszódik. Bense Mónika fordításában jelent meg magyarul. A helyszín egy külvárosi kertes ház, amit gazdája magas falakkal igyekszik elzárni a külvilág valóságának fájdalmától. A regényből két Angolát ismerhetünk meg, a falon belülit és a falon kívülit. A fal fontos szerepet tölt be, elválasztja a múltat és a jelent. A falon kívüli világ a házba látogatókkal sejlik fel, mozaikdarabokból áll össze az ország története. A falon belüli világot az író teremtette egy bölcs gekkó álmaiból és némi történeti emlékezetből. Az átlag magyar olvasó keveset tud Angoláról, viszont a történelmi háttér ismerete nélkül nehezen értheti meg a regényt.

Nem hiszem, hogy Afrikának nincs történelme, hiszen a gyarmatosító arabok és európaiak magukkal hozták saját történelmüket, amit ráerőszakoltak az őslakosokra. Az erőszak és a kényszer nagy részben napjainkban is jelen van. Viszont sok esetben a jövevényeknek nem is kellett annyira kényszeríteniük. Ez történt Angolában is. Az őslakosok vezető rétege előszeretettel utánozta és utánozza az európaiakat, még ha sajátosan formálja is a készen kapott mintát. A gyarmati időkben a portugálok mellett a Nyugat-Angolában élő őslakosok is elnyomták az ország belsejében és dél-keleten élő owimbundukat és koiszánokat. Az uralkodó illetve kivételezett osztály képviselői napjainkban is inkább szeretnének a fehérekhez tartozni, mintsem az általuk is lenézett fekete köznéphez.

A portugálok 1482-ben kötöttek ki először Angola partjainál. Később fontos támaszpontokat építettek ki az Indiába tartó hajóik számára. Rajtuk kívül megfordultak itt a hollandok, az angolok és más európai nációk is. Végül mégis a luzitánok bizonyultak a legkitartóbbaknak, ők szerezték meg a területet. A fővárost 1576-ban Paolo Diaz de Novais alapította Sao Paulo de Loanda néven. 1627-ben lett az angolai gyarmati közigazgatás székhelye és 1975-től az ország fővárosa.

A portugálok kezdetben az itt élő népek vezetőivel kereskedtek, ennek érdekében egyre több kereskedőtelepet létesítettek. Egy idő után aztán átléptek a gyarmatosítás következő fázisába. Folyamatosan, mint egy fejlődő organizmus, épült ki a gyarmati közigazgatás és a kizsákmányoló rendszer.

Aztán megszületett az első Angolában megfogant fehér gyermek, akinek valószínűleg mindkét szülője Európából érkezett. De a klíma nem kedvezett az öreg kontinens szülötteinek. A nők szervezete kevésbé volt ellenálló. Nincs pontos adat arról, hogy mikor született meg az első gyerek, aki fehér apától és fekete anyától származott. Mert természetesen ez a felállás volt az elterjedtebb. Később is. Egy idő után az országban az anyaországból érkezettekkel szemben többségbe kerültek a helyben született fehérek, a kreolok. Ez újfajta feszültségeket gerjesztett. Valami hasonló játszódott le a tizenhárom észak-amerikai angol gyarmaton is, ami végül elvezetett a függetlenségükhöz.

A függetlenségi harc 1961-ben kezdődött el, amikor a bennszülöttek fegyvert fogtak a portugálok ellen. 1975-ben, miután Lisszabonban győzött a forradalom és a rezsim összeomlott, a portugálok távoztak az országból. De Angolában csak rövid ideig volt béke, a szövetséges frakciók hamar egymásnak ugrottak. A fővárost és az ország nyugati, partmenti részét a főként bakongókból álló szovjetbarát MPLA vette ellenőrzése alá. Érdekesség, hogy a kommunista Kína paradox módon az USA által támogatott UNITA, a Nemzeti Szövetség Angola Teljes Függetlenségéért nevű mozgalom gerilláit képezte ki. De más külföldi hatalmak politikája sem volt mindvégig következetes. Jonas Sawimbiék fő szövetségese a fajüldöző Dél-Afrikai Köztársaság volt, de a főként owimbundukból álló szervezetet kezdetben a portugálok is támogatták, miután az MPLA szövetségében harcoló kubai csapatok végleg legyőzték a Holden Roberto vezette FNLA-t. Az 1990-es évek végén Ukrajna volt Sawimbi fő fegyverszállítója.

A polgárháború menetében döntőnek bizonyult a Cuito Cuanavale-i csata, amely 1987 decembere és 1988 márciusa között zajlott le. A II. világháború óta ez volt a legnagyobb ütközet. Az MPLA, a namíbiai SWAPO és a kubai csapatok védték a várost az UNITA és a dél-afrikai hadsereg erőivel szemben. Az elhúzódó harcokban végül mindkét fél kimerült, idővel az idegen csapatok elhagyták az országot.

A függetlenség elnyerése után Angolában először 1992-ben rendeztek választásokat, de Sawimbi nem nyugodott bele a választási vereségébe és újra fegyvert fogott. 1994-ben a két szemben álló fél békemegállapodást kötött a zambiai Lusakában. De ez sem volt tartós, csakúgy, mint az 1991-ben a portugál Bicesseben aláírt megállapodás.

Angola a polgárháború okozta károk ellenére is fejlődik, népessége növekszik, társadalma átalakul. A főváros lakossága az önállóság kezdetén alig haladta meg a félmilliót, ráadásul ebből mintegy százezer portugál Európába távozott. 2000-ben viszont már majdnem elérte az ötmilliót. Itt él az ország népességének egynyolcada. Luanda a világ egyik legdrágább városa, ahol az ember tizenkét amerikai dollárért vehet egy hamburgert. A számok azt mutatják, hogy Angola dinamikusan fejlődő ország, 13%-os éves gazdasági növekedéssel. Ez főként az olajkincsnek köszönhető, hiszen az ország Afrika második legnagyobb olajkitermelője. De a lakosság ebből nem sokat élvezhet. A politikai elit saját körében osztozkodik a profiton. A Freedom House nevű szervezet jelentése szerint Angolában évente egymilliárd dollár tűnik el, miközben a lakosság nagy része napi egy dollárból tengődik.

A regény címszereplője Félix Ventura, a múltkereskedő, fekete albínó. Mégsem érzem, hogy ő lenne a valódi főszereplő, az író minden szereplőjének biztosít egyfajta átmeneti főszerepet. Az igazi főszereplő a történelem, ahogy azt Agualusa értelmezi. Félix Ventura személyisége mellett állapota is fontos mondanivalóval bír. Félix kétszeresen is identitástudat-zavarban szenved, feketeként fehér bőrrel kell élnie. Ennek kettős jelentése van, az író ezzel utal az ország fehér lakosságára és azon feketékre, akik európai neveltetést kaptak, az európai életmódot utánozzák.

Félix Pedro Gouveiaval, aki a cselekmény kezdetén „idegenként” bukkan fel a külvárosi házban, folytatott egyik beszélgetése során így fakad ki: „Én, fehér?!… Én fekete vagyok, tiszta fekete. Bennszülött. Nem látja, hogy fekete vagyok?” Tiszta bennszülött, aki mentes minden idegen hatástól, ugyanakkor büszkén, már-már dicsekedve mesél a fehér nevelőapjáról és annak családjáról. Mint az angolai fehérek, akik elhatárolódnak ugyan a bennszülöttektől, mégis Afrikát tartják igazi otthonuknak. Ez érzékelhető magánál Agualusánál is. Egy sajátságos Afrikát tartanak hazájuknak, egy országot, ahol a fehéreknek ősi joguk van. Jól tudják, hogy Lisszabonban nem nézik őket jó szemmel. Feketének túl fehérek, fehérnek túl feketék. „Mert az úr fehér.” Fontos és kifejező mondat. Az úr ma is fehér belül, csak kívül fekete a bőre. Mintha fordított albínók lennének. Fordított Félixek, akik nem kereskednek a múlttal, hanem önmaguknak kreálják, és ha ez nem megy, hát megvásárolják azt.

A regény egyik kulcsfigurája is fehér, aki az albínótól a José Buchmann nevet és annak múltját vásárolja meg. Kezdetben csak egyszerűen „idegenként” ismerjük, később kiderül róla, hogy elvesztett felesége fekete volt. José Eduardo Agualusa nem közli pontosan, hogy a regényben felbukkanó fekete bőrű szereplők melyik angolai népcsoporthoz tartoznak. Nem akar különbséget tenni az angolai őslakos népek között, pedig ő is jól tudja, hogy ezek ma is léteznek. Mint a legtöbb afrikai országban, a polgárháború Angolában is a különböző törzsek között folyt. Nem szeretem a törzs elnevezést. Igazságtalannak találom, hogy az öt-tíz milliónál is nagyobb népességű ibókat, jorubákat, zulukat törzsnek nevezik, míg a jóval kisebb népességű szlovákságot népnek, nemzetnek. Ne feledjük, hogy a fehérek és az arabok hódításai előtt olyan hatalmas és erős birodalmak léteztek Afrikában, mint a Szonghai, Csád, Nagy Mozambik, Ghána vagy a zuluk királysága!

Az író José Buchmann, vagyis Pedro Gouveia sorsán keresztül a fehérek és a kreolok közötti ellentétet mutatja be. A férfi Lisszabonban született, de már gyerekként Angolába került. A történet nem tér ki az okokra, de valószínűsíthető, hogy szülei hivatalból kerültek Afrikába. Pedro Angolában válik felnőtté, átéli a függetlenségi harc és a megtorlás minden borzalmát. Amikor dos Santos elnök börtönében raboskodik, az angolaiak portugálnak tartják, és ezzel együtt jár a bizalmatlanság. A portugál konzul szemében viszont csak egy afrikai. Önös érdekből lelkifurdalás nélkül átadta őt a titkosrendőrségnek.

A regény első fejezeteiben életre kel az angolai lét, de legalábbis Luanda, a fülledt, de mozgó afrikai metropolisz. Egyszerre van itt jelen a jólét és a nyomor, a drágaság és a filléres életek. Átvitt és direkt értelemben is megjelenik a polgárháború, a véres testvérharc borzalma. A gyerekek szájában az érettnaspolya-ízű veszély, vagy Vén Reménység Job Sapalalo asszonyság életmentő szerencséje. Mert hát egyszer a gyilkosok fegyveréből is kifogy a töltény. Az asszonyt a neve menti meg. A remény hal meg utoljára, de mire rá kerül a sor, elfogy a töltény. Valószerűtlen történet, ha belegondolunk, hogy Ruandában a polgárháború több százezer áldozatának többségét a Kínából olcsón beszerzett bozótvágó késekkel ölték meg. Egyszerűen levágták őket, mint a marhákat a vágóhídon. Az író az öregasszony történetén szemlélteti a polgárháború tébolyát, ahol sokszor a résztvevők sem tudják, hogy mit miért tesznek, érdektelen mozzanatok dönthetnek életrőlhalálról. A csütörtököt mondó fegyver esete felbukkan Steven Spielberg többszörös Oscar-díjas filmjében is. Az amerikai rendező még fokozza is a lehetetlent, hiszen a sarokpánt gyártásában lassúnak talált zsidó férfit kicipelő lágerparancsnok fegyvere mellett a helyettesétől kölcsönkért pisztoly is beakadt. Beakad, olykor elakad Agualusa regénye is. Mintha oda nem illő álomtörténetek szabdalnák szét a regény szövetét.

Afrika alszik, szendereg, miközben rémálmai vannak. Alig van olyan ország, ahol a gyarmatosítók távozása után az annyira remélt szabadság ne véres és elhúzódó polgárháborút eredményezett volna. Angola is alszik, együtt alszik a regény mesélőjével a tigrisgekkóval, amely fajt nemrég fedezték fel a szomszédos Namíbiában, Afrika Bajorországában. Namíbia mindig is fontos szerepet játszott Angola életében, csakúgy, mint a Dél-Afrikai Köztársaság vagy Kongó. Az angolai polgárháború hozta el Namíbia függetlenségét. A Kongói polgárháborúban pedig angolai katonák is harcoltak.

Az író az egykori portugál nemzetközösség emlékét idézi fel, amikor Dóra, a brazil énekesnő az „Altató egy folyóhoz” című dalt énekli. Maga a regény is egy sajátos altatódal, a történet, mint egy rosszalvó, olykor felriad, hogy agyunkba csempésszen némi valóságot. Vagy, ami annak tűnik. Az író ügyesen váltogatja az álomvilágot és a valóságnak álcázott mesét, miközben az olvasó nem tudja eldönteni, hogy melyik a történet fő sodrása. Az álmok foszlányaiból bontakozik ki Angola emberi története.

Az alvó folyó, az álomvilág, amibe majd minden szereplő könnyedén alámerül? Vagy a címszereplő Félix Ventura házának történései? De hiszen a ház maga Angola, az ország jövőjének reménysége. S mint a regényből is kiderül: a remény hal meg utoljára. De akkor nem lesz, aki majd eltemeti. A történetben ez éppen a múltkereskedő. Hiszen neki a szakmájába vág a terhes múlt elföldelése. Így kerül a virágágyásba Edmundo Barato dos Reis, az utolsó elvtárs, s vele együtt az MPLA, az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom és az ország forradalmi múltja. Egyszer és mindörökké, mert Oroszországban már jó ideje az oligarchák és nem a párttitkárok uralkodnak. Sajátos politikai indíttatást érzek abban, hogy Agualusa Csupafül és Veszettkutya borzalmain keresztül csupán a luandai kormány bűneit állítja előtérbe. Holott az UNITA katonái sem az emberi jogok betartásáról híresültek el. Az USA, Dél-Afrika és Portugália alkotta trió évtizedeken át az UNITA-t támogatta, míg végül Washington is belátta, hogy éppen Sawimbi személye a térség legfőbb destabilizáló tényezője. S valóban, a 2002-ben bekövetkezett halálát követően elhallgattak a fegyverek, és a felek újra tárgyalóasztalhoz ültek. Az sem mellékes, hogy időközben a luandai kormány egykori elkötelezettségének emlékét is igyekszik eltűntetni. Ez a regény egyik fő mondanivalója. De ez még a szakember, Ventura számára is hatalmas kihívást jelentene. A múlt ott kísért a lelkekben és a külvárosi házban, ahol történelmi személyiségek gekkók testében próbálják elmagyarázni az igazságot.

Az új elit, a formálódó nagypolgárság, amelynek felmenői szegényes kunyhókban éltek, vagy éppen Bakuban jártak egyetemre, szalonképes múltra vágyakozik. Bár abszolút valószínűtlen, de Félix Ventura képes ezt megadni. Sőt, annyira belemélyült a munkába, hogy a saját múltját is átformálta. Észrevétlenül, rutinból. Ő is csak akkor döbben rá, amikor szerelme, a félvér fotós Angela Lúcia szembesíti ezzel. Érthetjük ezt képletesen is, mind a korábban uralmon lévő fehér, mind a jelenlegi fekete elitre.

„Biztosítson szebb múltat gyermekeinek!” De lehet-e szebb egy olyan múlt, amely tele van különféle szörnyűségekkel? José Buchmann, a búrrá változott portugál a múlt kísérteteitől igyekszik megszabadulni, ezért bejárja a világot, és amit lát, lefotózza. Ezt teszi Angela is. De amíg sosem látott apja az árnyékban jár, ő a fényt gyűjti. Így kerül bűvkörébe Félix is. A lány nevét fordíthatnánk Angola Fényének vagy Fényességes Angolának. „Ahol fény van, ott árnyék is van.” Angela a polgárháború idején született, és már csecsemőként megtapasztalta annak borzalmait. Mégis ő az, aki keresi az újrakezdés lehetőségeit. Apjához hasonlóan a világot járja. Olyanok ők, mint a fény és az árnyék, a yin és a yang. A férfi azért tér vissza Angolába, hogy szembenézzen a múltjával és egyben ki is cserélje azt. A keszegleves vacsora utáni koccintásnál jelenti ki: „Angolára, ahol visszakaptam az Életet”. De milyen élet ez? Önbecsapás. Legalábbis a látszat ezt mutatja, ám a férfinak célja van, az új személyazonosság védelmében végre szembenéz levetett múltjának kísérteteivel. Megkeresi a lányát.

Angela látszatra teljes, az apjáénál teljesebb életet él, a történet csúcspontján mégis ő lesz az, aki bosszút áll. Bosszút áll a múlton. Kettejük múltján. Angola múltján. A regényben ő az, aki igazán meg akarja ismerni a múltját, és nem törekszik annak kicserélésére. Hazugságban nő fel. Amikor származásáról megtudja az igazat, összevész nevelőszüleivel és elhagyja őket. Bátorsága felülmúlja apjáét, aki még a lányával sem mer találkozni.

Érdekes ellentétet alkot a miniszter és az Álarcos. Az előbbi előkelőbb múltat szeretne magának. Sőt, fekete létére fehér ősöket rendel. Annyira beleéli magát, hogy még a gimnázium korábbi nevét is vissza akarja állítani, mivel az egyik kreált őséről volt elnevezve. Árulás ez a javából. A nemzeti függetlenség elárulása. Angola elnyomottainak arcul csapása. A függetlenségi harc egyik vezére az elnyomókhoz akar tartozni. Hány ilyet láttunk már a történelem során?

Éppen az ellenkezője az Álarcos. Nem nehéz kitalálni, hogy valójában ki is ő. A verőlegény képzelgése így válik valósággá. De ez nem is jó szó, hiszen a regényben minden és mindenki egyszerre valós és valószerűtlen. Mint Afrika maga. Most, amikor Észak-Afrika országaiban egymás után buknak meg a diktátorok, érdekesen hat Agualusa átplasztikázott arcú öregje, aki túléli bukását. Bölcsen felméri, hogy számára nincs visszaút a hatalom csúcsára. Nem úgy, mint Moamer Kadhafi, Líbia egykori diktátora, aki képtelen volt lemondani a hatalomról. Az Álarcosnak van pénze ahhoz, hogy élvezhesse hátralévő életét. Már csupán egy szürke, hétköznapi múltra van szüksége, amely senkit, még a legelvetemültebb zugfirkászt sem érdekli. „A bátorság a félelemmel ellentétben nem fertőz.”

Napjaink angolai elitjéhez hasonlóan rengeteg embernek volt szüksége új múltra Magyarországon a rendszerváltoztatást követően, amikor a 900 000 párttag országából hirtelen az egymillió ellenálló országa lett. A múlt eltörlését a szemtanúk kiiktatásával kezdik. Ezt teszi Angela is és Angola is. Sokatmondó név.

Eulálio, az álmodozó gekkó valaha ember volt. Díszes társasággal él együtt az albínó házában. A könyvekkel és a megfakult portrékkal ők személyesítik meg a gyarmati múltat. A múltat, amely örökre beleivódott a jelenbe. Még magának a szakembernek sem sikerül ezen változtatnia. Hogyan is sikerülne, amikor Félix is igyekszik bizonyítani, hogy ebből a múltból egy darab az övé. José, Angela, de Félix is megfordult már a világ számos pontján, mégis egy luandai házban hozza össze őket a sors.

Az elbeszélő gekkó vonzódik a könyvekhez, álmában bárkivel képes beszélgetni. Ki sem mozdul a házból, a történet vagy inkább történetek helybe mennek hozzá. S ő élvezi ezt, boldog. Van otthona, hiába lesnek rá gyilkos skorpiók, mint ahogy Angola is szabadnak érzi magát annak ellenére, hogy számos veszély leselkedik rá az önállóság rögös útján. Euláliónak még gekkófilozófiája is van: a múlt nem változik. Pedig igen, éppen a házigazdája révén. Az emberek azért jönnek az albínóhoz, hogy az megváltoztassa a múltjukat. Úgy vélik, ez lehetséges, de valójában a gekkónak van igaza. Idegenként érkeznek és idegenként távoznak. Már önmagukat sem ismerik. Szokniuk kell új múltjukat. Angola hiába igyekszik egyszerre megszabadulni a gyarmati idők terheitől és a forradalmi múlttól, ezek a barázdák örökre belevésődtek megviselt arcába.

Sajátosan ironikus mozzanat az angolai író esete, aki hazai szörnyűségeket árul Európában. A jóléti társadalmakban szeretik az ilyesmit. Gondoljunk csak arra, mi történik most Szomáliában! Afrika távoli egzotikus föld, érdekes egy ideig, de mégis idegen.

A történet sok helyen kilép a regényből és önálló életet él. „Én, Eulálio.” Mert senki sem lehet gekkó, csak aki jól tud mesélni. Főleg, ha nem is tud beszélni. Az ártatlanul elpusztult áldozatok sem tudnak már beszélni, mégis hangosabban emelnek szót a bűn ellen, mint a legharsányabb politikus. Szörnyen autentikus ez a vádbeszéd. Vajon Eulálio halálával végképp lezárul a múlt, amely egyszerre átkos és csábító? Angola jövője a múltban gyökerezik, múltját pedig a jövője alakítja.

„Úgy hiszem, jól mehet, hisz a szép múlt mindnyájunk számára hiánycikk, és főleg azoknak az életéből hiányzik, akik ebben a szomorú hazában kormányzás címén szétzilálnak bennünket.” José Buchmann. (József Attila Kör, L’Harmattan Kiadó)

VISSZA

BISTEY ANDRÁS

Ha az irodalom önmaga témája lesz

Szirmai Péter: A türelem

Kissé zavarba ejtő könyv Szirmai Péter A türelem című kötete. Kis terjedelme ellenére olyan sokféle téma, stílus, írásmód keveredik benne, mintha több szerző műveiből összeállított antológia lenne.

A könyvnek körülbelül a fele jellegzetesen irodalmi elbeszéléseket tartalmaz, bár némely egészen rövid, egy oldalt sem kitevő írások esetében, az elbeszélés sem tűnik indokolt műfaji megjelölésnek. Ilyen például A nyugalom vagy A tanultak használhatósága, amelyek műfaji besorolása meglehetősen nehéz, leginkább talán bizonyos tárcaműfajokhoz állnak közel.

Ami az úgynevezett irodalmi elbeszéléseket illeti, elbeszélőjük filosz, nem író, hanem olyan olvasó, aki számára az irodalom fontosabb, mint az élet, sőt maga az irodalom az élet. Ami azon kívül van, az szinte nem is létezik a számára. Ám nem „mindenevő”, az ínyencségek, a ritkaságok, az irodalmi titkok megszállottja, aki szinte nyomozói szimattal veti bele magát egy-egy ilyen titok megoldásába. Íme ars poeticája, amely a Francisco Xavier Garay kötete című elbeszélésben olvasható „… egy író gyakran egy újabb kapcsolódási pont valahová, valakihez, s a nyomozás végén ott a félig kész csillagtérkép, a hatások és ellenhatások rajzolatával, s ennél, szerintem nincs izgalmasabb.”

Valóság és irrealitás keveredik, a háttérben ismert írók nevei bukkannak föl, ezek adják meg az elbeszélések valóságillúzióját. Többségük latin-amerikai környezetben játszódik. A stílusukban azonban nem érezhető a latin-amerikai próza hatása, inkább száraz, tárgyszerű, amilyen egy filológiai tanulmányhoz illik. Érdekesek, olvasmányosak ezek a filosz-elbeszélések, legföljebb az kelt az olvasóban hiányérzetet, hogy mintha az írónak nem lett volna türelme, hogy kibontsa a témában rejlő többféle lehetőséget. A kevesebb több lett volna közhely ellentéteként azt lehet mondani, hogy a több itt több lett volna. A meglévő váz elbírt volna több részletrajzot, hátteret, plasztikusabban megrajzolt alakot. Az a fajta szófukarság azonban, amely itt a vázlatosság benyomását kelti, a kötet más elbeszéléseiben nagyon is helyén való.

A kötet második felében olvasható nem irodalmi elbeszélésekre általában jellemző az abszurd látásmód, az a például Kafkánál megismert módszer, hogy egy abszurd kiindulópontra épít formálisan realista elbeszélést. (Nem véletlen, hogy Kafka az egyik filosz-elbeszélésben, A Kafka-hagyaték címűben is felbukkan.) Ilyen A másság allegóriája, amely egy torzszülött állat, egy macska-kutya keverék rövid és keserves életét mutatja be. Más elbeszélésekben (Anyám és az árvíz, Anyám és az elhagyott ház, El Castillo mítikus alapítása) másképpen építkezik, ezekben nem a kiindulópont abszurd, hanem a többé-kevésbé reális eseményekre reagálnak abszurd módon a szereplők. A kötet címadó, és talán legjobb elbeszélése A türelem, amely egy kegyetlen diktatúrából menekülő család félelmetes és abszurd utazását mutatja be a vélt végállomásig, amely a valójában nem végállomás, csak egy várhatóan örökké tartó átmeneti állapot a menedéket ígérő ország határán belépésre várakozók számára. Bár ebben az elbeszélésben nincsenek határozott latin-amerikai motívumok, a várhatóan végtelenségig tartó várakozás olvasásakor korántsem véletlen, ha az olvasóban fölmerül Márquez ezredesének alakja, az ezredesé, aki tizenöt éve hiába várja makacs kitartással minden pénteken a nyugdíjáról szóló értesítést, noha már maga is sejti, hogy az sohasem érkezik meg.

Ellentmondásos könyv A türelem. Vannak benne jó elbeszélések, de összességében szerkesztetlennek látszik. Egy kis várakozással, újabb írásokkal kiegészítve lehetett volna egységesebb kötetet összeállítani, akár az úgynevezett irodalmi elbeszélésekből, akár az abszurdokból, akár ciklusokba sorolva ezeket egy kissé testesebb kötetben. (Hungarovox Kiadó, 2013)

VISSZA

Hétköznapi történetek

Kis Antónia: Kórház az egész világ

Egy kórház (szanatórium) lehet egy egész világ, ha mondjuk, Thomas Mann írja meg a Varázshegyben. De az egész világ is lehet kórház, nézőpont kérdése. Kis Antónia legújabb kötetének a címe ezt sugallja. Minden azon múlik, hogy a könyvben olvasható írások meggyőznek-e minket erről.

A tíz rövid írást tartalmazó kötet címe alatt a „novellák” műfaji megjelölés olvasható, bár szerintem a „tárcák” vagy a „tárcanovellák” szó jobban illenék az írások műfajának megjelölésére. Ez azonban korántsem értékítélet. A tárca a 19. század utolsó néhány évtizedében, a gyorssajtó és a napilapok elterjedésével egy időben jelent meg a zsurnalisztika és a szépirodalom határvidékén. Legjelentősebb művelőinek életművében azonban sajátos irodalmi műfajjá vált, elég Mikszáth, Krúdy, Kosztolányi, a későbbi időszakból pedig Heltai Jenő, Zelk Zoltán, a jelenkorból pedig például Esterházy Péter vagy az elsősorban költőként ismert Kiss Judit Ágnes munkásságára gondolni.

A tárca, mint a napilapok jellegzetes műfaja, erősen kötődik a hétköznapok világához. Gyengébb, hamar elavuló darabjaiban csak konkrét napi eseményekre reagál, olykor „szenzációkra”, amelyek másnap már senkit sem érdekelnek, jelentős írónál azonban igen gyakran maradandó értékű irodalommá nemesül.

A sűrítés és a hétköznapok folyamatából szinte állóképpé kimerevített helyzetrajzok adják a tárca műfajának legfőbb jellegzetességeit. A valóság sokrétűsége természetesen ezen belül számtalan módon jelenhet meg az írók stílusa, látásmódja, világszemlélete szerint.

Kiss Antónia tíz tárcanovellája (maradjunk ennél a műfaji meghatározásnál) a valóság nem túl nagy szeletét fogja át, több is kórházban játszódik, vagy valamilyen módon kapcsolódik betegséghez, balesethez, gyógyításhoz. Ám a témaválasztás viszonylag szűk köre a kötet legjobb darabjaiban kárpótol minket az ábrázolás mélységével, amit a sűrítés tesz lehetővé. Nincsenek igazi, szikrázó konfliktusok, az ellentétek rendszerint simán, szinte önmaguktól oldódnak meg, pontosabban a szereplőkön belül, akik maguk dolgozzák föl konfliktusaikat, úgy, hogy a környezetük szinte semmit sem vesz észre.

Látszólag jelentéktelen, hétköznapi események történnek a tárcanovellákban, amelyek azonban a szereplők számára fontosak. Az állóképpé merevített jelenetekben sokszor nem is magát a történetet ismerjük meg, hanem csak a tükörképét, amelyet a szereplők emlékezetében hagyott. Ilyen például a könyv egyik mesteri módon sűrített emlékezetes írása a Fantomérzés, amelyben egy elhagyott nő sok év múlva is monomániásan várja vissza az őt elhagyó férfit. Úgy fáj neki az elveszített férfi hiánya, ahogy fájhat az elveszített lábé vagy karé. A két barátnő telefonbeszélgetéséből szinte balladai szaggatottsággal kibontakozó történet hézagait az olvasónak kell kitöltenie. Talán ettől lesz szinte személyes ügyévé, s kap erős érzelmi töltést.

Valamivel oldottabban, de szintén egy telefonbeszélgetésben formálta meg a szerző a kötet címadó írását. Látszólag céltalanul, ötletszerűen fecseg két idősebb hölgy, érdektelen apróságaik mégis lekötik az olvasót, aki az utolsó mondatok elolvasása után döbben rá elhagyatottságukra, szeretetéhségükre, egy számukra már idegen világba vetettségükre.

Hasonló A rejtvényfejtőnő története is, amelyben egy idős mozgássérült asszony rejtvényfejtéssel tölti eseménytelen napjait egy szociális otthonban.

A történetek hősei általában szenvedő, magányos emberek, még akkor is azok, ha családtagok, kollégák veszik körül őket. Néha körülményeik kényszerítik rájuk a magányt, mint A rejtvényfejtőnőben, vagy a Pityu bácsi északra megy című novellában, amelynek szintén idős, leépült főszereplője heves vágyat érez, hogy elinduljon a világba, lehetőleg északra, mert nem bírja a meleget. Máskor a szereplők maguk építenek falat önmaguk köré, mint a Fantomérzés rendületlenül várakozó elhagyott asszonya.

Kis Antónia írt ugyan regényt is, öt kötete közül négy azonban rövid írásokat, novellákat, tárcákat tartalmaz. Talán nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, ez az igazi műfaja. Legalábbis a Kórház az egész világ című kötet ezt a véleményt erősíti. (Z-füzetek/152)

VISSZA

„Fut a szekér sehovába”

Simor András: Tüntessetek, virágok

Simor András legújabb kötete, amely a költő 2012-ben és 2013-ban írott verseit adja közre, három ciklust tartalmaz. Mint az a fülszövegben olvasható, a „politikai töltetű” versek elsősorban az első (Ítélet) és a harmadik (A szél szabad) ciklusban szerepelnek, míg a második (Hajnali lázadás) tartalmazza nagyobb számban a személyesebb indíttatású költeményeket.

Simor András költészetében a közéletiség-politikum, mai kritikusi szóhasználattal a képviseleti elv kezdettől igen fontos, talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy központi helyet foglal el. Így van ez legújabb kötetében is, amelyben a politikum néha direkt módon, már-már a vers határait feszegetve jelenik meg. Erre a típusra jellemző példa a Választás vagy az Iskolás gyerekeknek, de ide lehetne sorolni a Skiccek verscsokor darabjait, és még sok más költeményt. Ennek mintegy vallomásos példája az Újféle ars poétika.

Nem verset kéne írni
hanem
vicsorítani mint a kutya
morogni mint a macska
mikor veszélyt érzékelnek

Ugyanazt a gondolatot fogalmazza meg itt direktebb formában, amit Radnóti fejezett ki áttételesebben a Mint a bika című versében. Akár sajátos kortünetnek is tekinthető, hogy ennek a versnek a hangulata, de egy-egy sora olykor vendégszövegként is, mind gyakrabban jelenik meg mai költők verseiben.

Máskor áttételesebben, de nem kevésbé egyértelműen formálja meg a verset. Ezekben a költeményekben elvontabban, például természeti képekkel, mint szimbólumokkal fejezi ki mondanivalóját. Ilyen például a Felhők torlódnak című vers „Pusztítják, pusztul. / Jövendő, hol vagy? / Megnő az árnyék, / felhők torlódnak.” vagy az Ének.

Fut a szekér
sehovába,
ki odaér
nincsen lába.
[…]
Alvad a vér,
a szív kába.
fut a szekér
sehovába.

Simor András költészetének formai gazdagságát bizonyítja olyan műfajok gyakoribb megjelenése, mint az ekloga és a rapszódia. Kilencedik eclogája párbeszédes formában Radnóti alakját idézi föl, vele folytat párbeszédet. Saját korát összehasonlítja Radnóti korával.

Szelidebb sors ez itt. Bár mozgó zűrzavarában
visszhangtalan világ rémálmai gyötörnek,
s az ébredés se jó. Nem törik ágyúszóval
a hírek ablakom…

Ám a halott költő figyelmezteti az élőt: „Inkább messzebbre nézz. És gyűjtsd össze a népet,/ fiadat, lányodat, velük az unokákat.” A végső döntés a kivonulás, „… nekivágunk az útnak.” Mert „… a szertehevert holtak/azt hitték, amit én.”, azaz nem hitték, hogy a próféta jóslata beteljesedik, és az életükkel fizettek a hitetlenségükért. Simor András korábbi köteteiben is gyakran idézi, néhol fekete humorral, néhol indulatosan a naiv hitetleneket, akik lehetetlennek tartották, ami bekövetkezett. Amikor pedig rájöttek a tévedésükre, már késő volt.

Gyakran felidézi egykori, ma már halott barátai, költőtársai alakját. A legkedvesebbeket, Györét és Ladányit a Tiltakozó sorok című versben, a csak keresztnévvel említett Katalint, akinek a neve a Tűz-tánc-nemzedék emblematikus alakját, ösztönzőjét és segítő kritikusát Imre Katalint rejti a Levél címűben. Gyakran eljátszik a gondolattal, vajon hogyan viselkednének most, egy olyan világban, amelynek rémképét már saját korukban megsejtették a sok kis árulásban, de talán maguk sem hitték igazán, hogy bekövetkezhet.

A formai gazdagság másik bizonyítéka a kötetben megjelent három rapszódia. Ezek a második ciklus nagy versei, a személyes líra jelentős darabjai. Annyiféle hangon szólal meg bennük, mintha egy nagy zenekart hallanánk. Az első kettő szerelmes vers. Az Első rapszódia a szerelem nélküli élet ridegségét, értelmetlenségét fejezi ki, a második a boldog szerelem szenvedélyes és elragadtatott hangú himnusza, amelyben azonban, főleg az Éjszaka című tételben a szerelem elvesztésének és a magánytól való félelemnek az érzése is megjelenik.

Én se vagyok, ha nem vagy itt,
az éj hurok a nyakamon.
aligha élek reggelig,
ha elmész, elmegy holnapom.

A befejező rész is a szerelem elvesztésétől való félelemről szól.

Vonító farkas
nézi a holdat.
Hova is mennél?
Ha nem itt, hol vagy?

A Harmadik rapszódia a tavaszhoz, a fényhez, a hideg tél után újjáéledő természethez szóló eksztatikus költemény, amelyben a költő összeolvad a természettel „új verseket hajtok.”

A második ciklus többi verse is, mint már említettem, személyesebb jellegű. A család, a szűkebb és tágabb környezet kisebb-nagyobb eseményei ihlették őket. A Macska-apoteózis az emberekben való csalódás után arról szól, hogy a macska azért tudja oldani a magányt, mert „emberré sose lesz”. Többször felbukkan a kötetben a szigligeti fák emléke, mindig szimbólumként, a boldog idilltől búcsúzóban vagy a méltó halál szimbólumaként. A Dünnyögő végsőkig lecsupaszított versnyelvén nagyszerű képeket sorol, amelyek szinte a bőrünkön éreztetik a kora tavaszi szeles hajnal borzongató hűvösségét:

Kocog a szél lova
borzongó réten át,
a hajnal tétova,
féli az éjszakát.

A barátságtalan és hideg világba csak a gyermekek tudnak melegséget hozni. Simor András versei akkor válnak derűssé, amikor gyermekekről ír. A természet megújulása, a táj, a család együtt az új élet, az unoka érkezésével boldoggá teszi, csak ezek tudják egy kis időre elfeledtetni vele a világban tapasztalt sok félelmet és fájdalmat. A Szigligeti naplóban ez utóbbiakat szimbolizálja az elhessentett varjú: „De én ingujjra vetkezem, / kamasz, hetvenöt évesen, / unokaváró vén szamár, / varjúra förmed: „Hess, madár!”. (Z-füzetek/153)

VISSZA



Giacomo Ceruti: Fiú kosárral