Nő virággal
Franz Bartelt (1949): Goncourt-díjas francia író, az Ardennek szülötte. Bár hazájában igen népszerű, magyarul még egyetlen sora sem jelent meg. Ez a novellája Le bar des habitudes című kötetéből való.
Nadège kapásból felfogta, hogy élete nagy szerelme lépett be a presszóba. Négy éve csapolta itt a sört, eddig mégsem szedett fel senkit. Mindenféle alak megfordult ezen a helyen, öregek és fiatalok, izompityuk, nagydumások, nyuszimuszik, okostojások. Egyikük sem tett rá ilyen hatást.
Gratulált magának, hogy épp előző nap járt fodrásznál. Hogy a bőrszoknyáját vette fel és magas sarkú csizmát húzott. Nem nézett ki rosszul. Naon nő, mondogatták drága jó vendégei.
Magabiztossága most egyszeriben leapadt. – Jónapot mindenkinek! – mondta a férfi. Udvarias is. Nadège megremegett, nem merte látványosan fürkészni. Mit hozokazúrnak, ezt a kérdést sem merte nekiszegezni, hétköznapi vendégek számára tartogatott otromba formula. Csak nézte, ahogy a másik helyet foglal az asztalkánál, a pultra helyezi irattartóját. Szép komótosan, ahogy a messziről jött emberek. Az asszony elmosolyodott. Nem úgy, mint máskor. Az iszákosok nem bánták, ha a pincérnő egy csöppet útszéli, már-már magakellető, ha malac megjegyzéseikre szóviccekkel riposztol. De ma szeretett volna kevésbé rámenős lenni. – Egy sört! – rendelt a férfi, s összekulcsolt kezeire vonta tekintetét.
Nadège nem talált szót, ami kifejezné, milyen odaadón veti alá magát a parancsnak. Csak élénkségével tudta jelezni engedelmességét. Készségével. Lelkesültségével. A férfi hosszúkás, finom, gyűrűtlen kezébe tolta a poharat. Kellett egy téma, hogy beszédbe elegyedjenek. Az évszak sem elég szép, sem elég csúnya nem volt ahhoz, hogy szóba hozza. Tapintatlan kérdésekkel sem bombázhatta. Kétségbeesetten visszasompolygott a pult végéhez, belelapozott a magazinba, ami az idők kezdetétől ott hányódott. Nem olvasott. Az énekesekről és humoristákról szóló históriák amúgy is untatták most. Harminc évesen szerette volna a saját életét élni. Lassacskán elrothad ebben a lyukban, itt a csatorna végiben. Nem panaszkodott, jó sora volt. Elég szépen keresett. A tulaj bízott benne, úgyszólván sosem találkoztak. Tibat úr, a könyvelő nézett csak be háromnégy naponként, hogy elvigye a bevételt, mindent leltárba vegyen, lepecsételje a számlákat, ellenőrizze az italkészletet. Mindig mindent rendben talált. Soha egy lemaradt fillér, soha egy gazdátlan sörcsap. Nadège adott rá, hogy mindig hibátlanul elszámoljon.
Az iszákosok asztala csak úgy rázkódott a nagy röhögéstől. Vén kretén volt mindegyik, mégis diáktréfákkal ugratták egymást. A söntés mellett üldögélő vendég az asszony felé fordította a fejét. Amaz vállat vont, közelebb jött, halkan, rosszallás nélkül ezt mondta: – Ne is törődjön velük az úr. Errefelé nem olyan civilizáltak a népek.
A férfi megértőn hunyorított. Nadège kihasználta a helyzet adta cinkos pillanatot, hogy a pultot megkerülve szemközt állhasson vendégével. Kidüllesztette a mellét. Ezen a téren szépen föl volt szerelve. Bizonyos estéken bizonyos kezek errefelé kalandoztak. Ellenállni képtelenség volt. Erélytelenül tiltakozott. Végső soron át tudta érezni.
– Maga nem ide valósi, ugye? – szöktek ki ajkán a szavak. Akkor haragudott értük. Kezét közel tette a mosogatóhoz, a hűvös érintése visszarántotta a valóságba. Úgy tűnt fel neki, valamiféle láz kerítette hatalmába, s bár még nem ismerte fel benne a szenvedélyt, nem volt tőle messze, hogy elhiggye, mégiscsak arról lehet szó, vagy legalábbis valami egészen hasonlóról.
– Nem akartam ám tolakodó lenni – visszakozott rögtön, mintegy törölve az előző szavakat. – Itt nálunk mindenki ismeri a másikat, a másik is ismeri a mindenkit, pláne itt a kocsmában. Unalmas. Olyan jó trécselni egy kicsit. Ne haragudjon.
A férfi biccentett. Szomorúan elmosolyodott. Nadège imádta a szomorú férfiakat. Véleménye szerint az igazi férfi mind szomorú. Nem végletesen, persze. Ne legyen, például, depressziós. Ismert olyanokat, akik telisírták a söröskriglit, könnyeikben úsztatták a pultot, furtonfurt panaszkodtak. Púp az ember hátán. Egy szomorú férfi, az egészen más. Az olyan, aki mindig nemesebb érzelmekben keres vigasztalást. Látott már erre példát a mozivásznon. Olyanokat, akiknek könny pereg az arcukon, miközben életük nőjével szerelmeskednek. Ez szép. Olyanokat, akik elmorzsolnak egy könnycseppet, amíg nagy szerelmük egyre távolodik, vonaton vagy biciklin. Az efféle képek felkavarták. Itt, a kanális felezte lapály közepén neki csak ez az egy volt az álma, hogy egy szomorú férfi élete asszonyát lássa benne. Hogy átéljen valami szép szerelmességet. Nem föltétlenül akarna elmenni, hogy kövesse, más városba vagy külföldre költözzenek, mint a regényekben. Lakhatnának éppenséggel őnála. A bártól ötpercnyire bérel egy kis házikót, a pályaudvartól nem messze. Veteményes, virágok, fák köröskörül, afféle különbejáratú mennyország.
– Csak átutazóban jár minálunk? – kérdezte akaratlanul. A férfinak nem akaródzott válaszolnia. Nadège nem is várt feleletet. Beszélt, csak hogy mondjon valamit. Még azt is megkérdezte nagy bátran, ismeri-e a környéket. Mintha a másik rándított volna a vállán. Újabb szomorkás mosoly. Ez kizárólag neki szól, Nadège pedig legszívesebben ráugrott volna, hogy csókokkal borítsa el, hogy titkokat sugdosson neki, szavakat, amiket eddig senkinek. Olvadozott, húsa fájón bomlott cseppekre. Néha az újságokban írnak villámcsapásról. Sosem hitte, hogy ilyesmi a való életben is lehetséges. A moziban, ott igen. Az újságban, ami gyakran tiszta mozi, úgyszintén. Valamiről csak kell írni. De a való életben ehhez túl hétköznapiak az emberek. Csak hétköznapi kalandok esnek meg velük.
– Én vagyok az új könyvelő – mondta a szomorkásan mosolygó férfi.
Nadège ebben is sorsszerűséget látott. Nem átutazó. Hetente kétszer jön, mint Tibat úr. Újra találkoznak hát. Ő pedig számlálhatatlan sokszor szerencsét próbálhat nála. Csodás.
– Már mindent kikészítettem, mint rendesen. Történt valami Tibat úrral?
– Dehogy, ne aggódjon. Múlt héten még találkoztam vele. Nem mondott semmit. Minden gyorsan lezajlott – hangja kivételesen kedves volt. Nadège beleszédült. Az események tündérmesébe illőn sorjáztak egymásra. Nem mert remélni. Mégis érezte, ahogy élete új fordulatot vesz.
– Tibat úr átvette a cégcsoport irányítását – mondta a férfi. – Engem bízott meg azzal, hogy közöljem, ezt az üzlethelyiséget eladták, az új tulajdonosok jövő hét végéig szeretnék átvenni.
– Én erről semmit sem hallottam – dünnyögte letaglózva Nadège. – Ide nem jött senki.
– Üzletfeleinket kizárólag a telek érdekli. A presszót el kívánják bontani. Ezért is jöttem, hogy kézbesítsem a felmondását. A kisasszony számára azonban nagyobb összegű végkielégítést különítettünk el. Higgye el, nem lesz oka panaszra.
Szétkapcsolta irattartóját. Mozdulatai elegánsak és pontosak voltak. Hangja még mindig szerelmet keltőn lágy, jámbor, tiszteletteljes. Kiteregette papírjait, szerződésekre hasonlítottak.
– Hát én meg mihez kezdek? – sóhajtott fel nyugtalanul Nadège.
– Az Ön küllemével és szakmai tapasztalatával gond nélkül talál másik állást. Szükség esetén természetesen mi is segítséget nyújtunk. Ezt személyesen Tibat úr üzeni a kisasszonynak.
– Szerettem itt.
– A világ megy előre, kisasszony. A vállalatoknak alkalmazkodniuk kell.
– Nyereséges volt a hely.
– Itt nem erről van szó.
– Na és a vendégek?
– Majd találnak másik törzshelyet. Nekik is lépést kell tartaniuk.
Nagyjából már az első pillanattól kezdve átlátta a helyzetet. Adta az értetlent, hogy hallhassa a férfi hangját. Ez mégis volt valamicske, valami fontos, örömteli. Csak hozzá beszélt. Azt mondta, ki vagy rúgva, Nadège csak annyit értett, hogy egyes-egyedül hozzá szólnak, lágy, kedves hangon, megrendült hangon, szerelmesen, elbocsátalak, mondta, akárha így szólt volna, szeretlek. Olyan világos volt mindez, olyan őrült. Delejes, ahogy a rádióban mondják. A nagybetűs Boldogság, ahogy mindenfelé hallani.
– Jó lett volna, ha Tibat úr előre szól, hogy fel tudjak készülni.
– Tibat úr mostanában igen elfoglalt. Mint már említettem, minden nagyon gyorsan zajlott le. Az események folyásával senki nem dacolhat.
Elképesztően szép kezei voltak. A szerződéseken nyugtatta őket. Ujjai közül golyóstoll bukkant elő, odanyújtotta.
– Itt és itt tessék aláírni.
Nadège bármit aláírt volna. Nem akadékoskodott. Akár saját halálos ítéletét is, ha a másik azt kéri, azonnal, fenntartás nélkül, kerülve a felesleges kérdezősködést. Mindenre kapható volt, tudta, ezzel kedvében jár.
Mikor végeztek, a férfi érthetetlen sietséggel pakolt el irattáskájába. Már nem mosolygott. Nem is tűnt annyira szomorúnak. Azért így is szép volt. Nagyon. enyhén napbarnított, mint a módos emberek. Nem is igen lehetett köztük akkora korkülönbség. Három vagy négy év. Szép pár lennének. Ezt gondolta, míg nézte, hogyan kapcsolja be amaz az irattartóját. Kezet nyújtott, szárazon elköszönt.
– Találkozunk még? – nyugtalankodott Nadège.
– Nem látom értelmét. Jövő hét vége előtt szíveskedjék elhagyni a létesítményt. Az új tulajdonosok ezt követően fognak intézkedni. Embereink hétfőn megkezdik a raktárhelyiség és a belső tér kiürítését.
– Erre nem számítottam.
Még mindig meg volt igézve. Cseppet sem haragudott. A férfi, akárcsak jómaga, végezte a dolgát. El kell ismerni, kifogástalanul. Megadta a módját. Rászánta a kellő időt. Előtte egy sör, hogy ne térjen túl gyorsan a kellemetlen tárgyra. Igazi profi. Első pillantásra látszott rajta. Nadège nézte, ahogy a kijárat felé tart. Jó lett volna, ha utoljára még visszafordul. Ha másért nem, hogy vessen egy pillantást a volt-nincs presszó homlokzatára. Nem fordult vissza. Ez még inkább csodálatra méltóvá tette. Rendületlenül halad útján. Akár egy mozihős. Egy ilyen férfi előtt a nő akarat nélküli rongycsomóvá lesz, összezavarodik, pánikba esik, kiabálni kell, sírnia kell. Visszament a bárpult mögé. Meglátta, hogy vendége nem rendezte fogyasztását. Ez a részlet apró mosolyt csalt arcára. Akkor hát bizonyos módon a másik is elvesztette a fejét. Tárcájából két pénzdarabot csúsztatott a kasszába, boldogan, amiért élete nagy szereleme hagyta kiegyenlíteni a számláját. Meg hát szerette, ha rendben van az elszámolás.
IVÁN PÉTER ISTVÁN FORDÍTÁSA
Nő virággal
A dolog úgy kezdődött, hogy éppen erre járt a francia és megkérdezte, nincs-e valami eladni valónk. Mondták neki, hát hogyne volna, itt van például egy áramszolgáltató vállalat az Alföldről. És mibe kerül, - kérdezte a francia. – Egyhúszba – felelték neki. – Az sok – válaszolta az idegen. – Egy forintot adok érte. – Rendben, az üzlet megköttetett – egyeztek bele nehezen a magyar vezetők, de hozzátették, hogy akkor a franciának meg kell vennie még két vállalatot, esetleg egy harmadikat is, mely privatizációs előkészület alatt áll. – El van intézve – felelte a francia, és nevetett. Benyúlt a szivarzsebébe, leszurkolta a pénzt, aztán beült a gépébe és hazarepült Párizsba, mert elfáradt az üzlettől és némi búskomorságot is érzett a rengeteg kiadás miatt. Előtte azonban felvett egy nevében magyar, érzelmeiben hontalan ügyvezetőt, akinek irányítania kellett az új vállalatokat.
Az ügyvezető első lépésben elzavarta a villanyóra-leolvasókat, fölemelte az áram árát, megszüntette a telephelyek, irodák négyötödét és csökkentette a dolgozók lélekszámát harminc százalékra. Utána sajtótájékoztatót hívott össze, amelyben óriási technológiai fejlesztést ígért a tulajdonos nevében, nyugatias munkastílust és modernitást, az államnak pedig rengeteg adót. A fogyasztókról úgy gondoskodott, hogy körlevélben felszólította őket, ezután saját telefonszámlájukon diktálják be a fogyasztásukat, és a kilowattal se csaljanak, mert a szúrópróbákon úgyis lebuknak, s akkor kikapcsolják a villanyukat.
A következő lépés az volt, hogy felvett kilenc könyvelőt, akiket felkért a vállalati haszon adminisztrációs eltüntetésére. A könyvelők egy hétig dolgoztak a feladaton és kimunkáltak egy oly an szisztémát, amelyről maga az Adóhivatal elnöke is elismerően nyilatkozott. Ekkor az intéző nyolcat elküldött a könyvelők közül, az utolsónak pedig felére csökkentette a fizetését, mert már csak rutinmunkája akadt.
Az intézkedések következtében hamarosan elindulhattak a kamionok Párizsba a fullig töltött pénzrakományokkal (tulajdonképpen haszonnal), visszafelé pedig ugyanilyen mennyiségű reklámanyagot és szórólapot hoztak a profit további emelése céljából. Közben az intéző tudomására jutott, hogy semmilyen műszaki fejlesztésre nincs szükség, mert azt korábban elvégezték már a magyar szakemberek, akik eredetileg a hálózati rendszert is megteremtették. Ezt megtáviratozta a franciának, aki (ottani főembere útján) gratulált neki és haladéktalanul felemelte a fizetését 0,2%-kal, sőt küldött neki egy óriási csokoládé nyuszit.
Én nem nagyon ismertem a történetet, mert íróként nem politizálok, de egyszer valami vitám támadt a vállalattal egy hibás számla miatt, ezért elkocsikáztam a megyeszékhelyre (megyénként ekkor már csak egyetlen irodát tartott fenn a vállalat), s bekopogtam az ajtón. Az íróasztal mögött húsz év körüli hölgyike unatkozott és bámulta a körmeit. Kifejtettem neki, hogy a múlt havi számlám, szerintem, magas a fogyasztásomhoz képest, mire ő felvilágosított engem, hogy az automata, amelynek bediktáltam az adatokat, nem tévedhet. Ha mégis így gondolom, reklamáljak annál. Erre közöltem, hogy az automatával nem tudok vitatkozni, mert minden érvemre ugyanazt mondja, továbbá idegesítően nyugodt a hangja. Erre meg ő közölte, hogy akkor menjek a f…-ba, mert neki nem az a dolga, hogy velem diskuráljon. Láttam, hogy itt nem jutok messzire, felálltam hát és az ajtó felé fordultam. Ekkor ért a meglepetés, amelyre egyszerűen fel kellett kapnom a fejemet. – Szép napot! – köszönt el tőlem a hölgy, s még mosolygott is hozzá. A meglepetés nem is a kontrasztnak szólt, ami a korábbi, viszonylag nyersnek mondható bánásmód és a búcsúzás kedves hangja között feszült, hanem magának a köszönés formájának, mert korábban nem hallottam ily et.
Már az autóban ültem, amikor arra a blődségre gondoltam, hogy a „szép napot” kifejezésben talán magára a Napra mint csillagra kell gondolnom, de rögtön el is vetettem, hiszen a Nap lehet sárga, forró és vakító, de szép nem. Nyilvánvaló, hogy eltöltött napjainkról van szó, egy meghatározott időtartamról, amely felkeléstől lefekvésig tart. Igen ám, de az idő sem lehet önmagában szép, vetettem ellene, hiszen csak egy fogalom, amelynek nincs esztétikai vonatkozása, csupán fizikai és matematikai. Mi lehet akkor valóban szép, kérdeztem magamtól. Csak a szokásos sztereotípiák jutottak eszembe: egy műalkotás, egy különös természeti jelenség (pl. a szivárvány), esetleg egy ember. Ugyanakkor, ismertem el, ezek élvezete, befogadása, bennük való gyönyörködésünk mégis csak az időben történik, ha tehát egy napon rengeteg adatik belőlük, összességükben széppé tehetnek egy napot, vagyis békéssé, csendessé, boldoggá, mint például a karácsony este. Erre gondolhatott tehát az irodai alkalmazott a szokatlan köszönéssel! – gondoltam. Én meg arra, hogy akkor is hülyeség az egész. Ugyanis bármennyi szépet látok, hallok, érzékelek egy adott időegységben, akkor sem szép lesz a napom, hanem kellemes, örömteli, emlékezetes stb. Ezeknek pedig nem a szép a szinonimája, hanem a jó. Az ok nem okot, hanem okozatot szül, az pedig sosem lehet azonos emezzel, ahogy mi sem vagyunk azonosak a szüleinkkel. Marhaság az egész, zártam le az ügyet magamban, és punktum. Hogy maga a kifejezés honnan került elő, már nem is törődtem v ele.
Egy hónap múlva ismét túlszámlázták a villanyomat, irányt vettem tehát a megyeszékhelyre az apró irodába, de az ügyintézővel jottányival sem jutottam többre, mint azelőtt. Természetesen most is szépnapot-tal köszönt el tőlem. A mosolyt sem mulasztotta el. – Jónapot! – feleltem neki ezúttal dafke is, már dühösen. Értetlenül nézett rám, aztán megvonta a vállát.
Ezek után úgy döntöttem, hogy befejezem „villanyügyi” útjaimat, mert rájöttem, az üzemanyag ára csak hozzáadódik az összeghez, amellyel a vállalat úgyis becsap, így fölösleges az erőfeszítés. Inkább kifizettem a pluszokat, s még majdnem örültem is, hogy ennyivel megúszom. A jelenség azonban, amelyet ott tapasztaltam, nem bizonyult egyedinek. Előbb a televízióban figyeltem meg, hogy ily módon köszönnek a bemondók, műsorvezetők, meteorológusok, aztán a köznapi életben is ezt tapasztaltam, boltokban, patikákban, piacon, mindenütt. Csak úgy zúgtak a „szép napot”-ok a fülembe széltében-hosszában, nem győztem hallgatni őket. Végül már nem is érdekelt az egész, tudomásul vettem, megszoktam, mint annyi mindent, amivel mostanában találkoztam. Ez így ment egy fél évig, amikor hajat kellett vágatnom egy fodrásznál. A fodrász megnyírt, s amikor zsebre tette a fizetségét, meghajolt és azzal állt elő, hogy „Legy en magának szép napja!”
Hm. Legyen nekem szép napom!
Szóval még fokozni is tudják, gondoltam.
Ebben a percben ketté tört bennem valami, s rájöttem, milyen pocsék tud lenni az élet, ha nem harcolunk vele. Azt hiszem, foglalkozásom révén reagáltam érzékenyebben a nyelvem elvesztésére (mert arról volt szó, kétségtelen), mint mások. Mindenesetre úgy jártam, mint a zsidó munkaszolgálatos az orosz front telében, amikor többedmagával lövészárkot ásott a katonáknak és közelebb állt a halálhoz, mint ajak az orrhoz. Csípett a novemberi szél, csontig hatolt a nyirkos köd, jéghideg sárban és latyakban csúszkálva ásták rendületlenül a gödröt a nyári szandálban, amiben bevonultak. A bokszolt csizmás keretlegények peckesen sétálgattak közöttük fel s alá. Egyikük aztán, hogy teljen az idő, hirtelen gondolattal belerúgott a legközelebbi zsidó oldalába. Ekkor az a keretlegény elé állt és így szólt: – Na látja, őrmester úr, nekem most lett elegem az egészből!
Így lehettem én is ezzel a „szépnapot”-tal, s arra gondoltam, elvehették a gyárainkat, üzemeinket, rendben. Lyukat vághattak a zászlónkba, ez is rendben. Bemocskolhatták a fiatalságomat, mert korábban születtem a kelleténél: még mindig rendben. A történelem nagy úr, visszafelé is. De, hogy a nyelvemet is elvegyék tőlem, valahogy sok lett nekem. Túlérzékeny voltam? Elfojtott keserűség csordult ki belőlem? Nem tudom, de tűnődni kezdtem, mit mondhatnék ennek az embernek. Hogy „magának meg csúnya!”? Hogy „egye meg magát a fene”? Legyen nekem szép napom, mondja. De hogy lenne, kérdeztem magamtól, amikor minden egyes nap kínszenvedés számomra ebben a világban, amelyhez semmi közöm, s amelyben minden év aranykornak számít a következőhöz képest? Végül úgy döntöttem, nem mondok semmit. Lenéztem a földre és kifordultam az ajtón.
Az utóbbi időkben figyelgetem, hogy az aktuális rezsim piszkálja a franciát. Azt hiszem, a jelenlegi rezsimből is jelen voltak néhányan, amikor az áramvállalatot eladták neki. Most akarnak tőle valamit. Attól tartok, a francia egy szép napon feldühödik és eltakarítja a jelenlegi rezsimet, nekem meg drágább lesz a villanyom. Akkor hogyan tovább?
Gyertyával írok majd. Magyarul.
Háború után
Senkinek született
Senkiként élte le életét
S mint senki halt meg
A senkik senkije volt
Ám egyetlen cselekedetével
Mégis halhatatlanná
Tette vitézi nevét:
Egy millió magyar
Állampolgár halála
Megsemmisítő táborokban
Harctereken vagy
Városaink ostromakor
Példátlan történelmünkben
Amit ez a senki elkövetett
Somoza fehér lovon
vonult be Managuába
ÉLJEN A NEMZETI LIBERÁLIS PÁRT
Akárcsak Horthy
17 évvel Somoza előtt
Budapestre
De azt a napot
amikor a fehér ló patái
megcsúsztak
a részegek hányadékán
Managuában nem ünneplik
Budapesten viszont
igen
Ez a különbség
A Horthy-rezsim szülte Szálasit.
Luzitánok, egy szörnyet védtetek?
Meg kellett volna, hogy nyíljon a föld,
amikor Estorilba érkezett.
Az Ítéletig
ne heverjen itt,
kenderesi föld,
vesd ki csontjait.
Az altengernagy
aztán Szálasi
ki hitte volna
hetven év után
Apámat látom
a Gömbös Gyula
nevét viselő
árvaházba visz
„Akárki kérdez
semmit se felelj”
És én hallgatok
hónapokon át
A Gárda vonul
nem mások ezek
ugyanazok mind
a múlt visszatér
Hetven év után
itt van újra itt
Üvölteni kell
versírás helyett
A magyar csendőrök
akik
a marhavagonok felügyeletét
ellátták
(ilyenen vitték anyámat
Bergen-Belsenbe)
a polgármesterek
akik
az összeírást irányították
nehogy
vidéken idegenek maradjanak
a Hitlernek
büszkélkedő altengernagy
„annak idején
én voltam az első…
és megfelelő intézkedéseket tettem”
valamennyien
kényszerből cselekedtek
(túlteljesítettek)
Megérdemlik
hogy Gábriel arkangyalként
szobrot állítsanak nekik
a vétleneknek
Ki tűröd ezt
és mit se szólsz
villámaid
is alszanak
vedd átkomat
ima helyett!
Kibe szöget
vernek ma itt
Jézus üvölt
az égbe fel
szentek közé
csap ostora
angyalokat
ütlegel ott
Hitvány Atya
Sátán ki vagy
mért tűröd ezt
mit se teszel
ima helyett
vedd átkomat!
Szorongás
Nógrád faluban 1944-ben már csak kevés zsidó élt. A szőlőket kipusztító nagy filoxérajárvány előtt, a 19. században még többen voltak; vincellérek, borkereskedők többnyire, a régebbi pincéket is ők építtették-vájatták a Várhegy oldalának riolittufájába. Évszázadokon keresztül Nógrádon haladt át a felvidéki bányavárosok felé vezető kereskedelmi út – márpedig kereskedelem mindig volt, még akkor is, amikor az utat őrző nógrádi vár, a végvári rendszer e jeles darabja rendszeresen gazdát cserélt törökök és magyarok között. Nekem kedves, defetista vár ez amúgy – szinte soha, senki nem akarta igazán megvédeni, őrsége többnyire már az ellenség érkezésének hírére elszelelt, magyarok, törökök, külföldi zsoldosok egyaránt. Nem volt itt semmi színpadias hazafiság, látványos csata – de volt helyette élet; a török időkben karavánszeráj működött a vár tövében, messze földön híres tevevásárokkal – és az akkor érkező görög és zsidó kereskedőkkel. A török idők után pedig tót betelepülők színesítették a falut, és elkezdődött a szőlőművelés is – inkább a pincének alkalmas tufa, mintsem a jó szőlő miatt. Józan, mindennapi fogyasztásra való tömegborok készültek itt és kerültek a szekerekre Besztercebánya, majd távolabb, a sziléziai Boroszló vásárai felé.
Vártól-falutól odébb, a Kálváriadomb tövében, az utolsó házaktól úgy egymásfél kilométerre van ma a nógrádi zsidó temető, egy gazos, félreeső részen – én is csak véletlenül, gombászás közben bukkantam rá, pedig sok éve járom azokat az erdőket-réteket. Néhány parcella az egész, kidőlő sírkövek, láthatóan évtizedek óta nem gondozza őket senki. Nem hiszem, hogy valaki is visszajött volna a lágerekből a kilenc nógrádi zsidó közül, akiket 1944 szeptemberében deportáltak a gettóba, majd utóbb a halálba. Az eseményt gondos, a köz jószágát óvó magyar hivatali kezek igazgatták, bonyolították, akkurátusan jegyzőkönyvezték; a pénzek fillérre pontosan elszámoltattak. Magyar hatóságok, m. kir. adóhivatali segédtitkárok, körjegyzőségi jegyzők; a kitelepítést a m. kir. rendőrség és csendőrség bonyolította.
Legyen hát nekik is emlékművük: a manikűrözött körmű, tisztes őszes halántékú gyilkosoknak; a bajuszos, joviális családapáknak, fess csendőrlegényeknek, a megbízható jegyzőknek, akik munkájuk végeztén hazatérve megsimogatták gyerekeik fejét, jólesőn megropogtatták gerincüket, és egy pohár asztali vörös után elégedetten aludták az ártatlanok álmát – az egész gyilkos, rettenetes úri Magyarországnak, a gépezet névtelen kis csavarjainak és a tehetségtelen, aljas Kormányzó Őfőméltóságának, az őrmester uraknak és az eminenciásoknak, a házmestereknek és a politikusoknak. Tessék nekik felállítani az emberi butaság, rosszindulat, irigység, tudatlanság és brutalitás óriási, randa, ragacsos emlékoszlopát! Legyen teljes ezzel a Nemzeti Tömeggyilkosság Rendszerének emlékezete!
Nem kellettek nekünk ehhez németek.
Az irat keletkezésének helye Nógrád
Az irat keletkezésének időpontja 1944. 09. 19
Az irat tartalma Jegyzőkönyv
Felvétetett Nógrádon, 1944. év szeptember hó 19-én, a körjegyzőség hivatalos
helyiségében.
Jelen vannak alulírottak.
Tárgy: Zsidó ingóságok leltározásával kapcsolatos intézkedések
A községi elöljáróság képviseletében Bal[l]on Elemér körjegyző előadja, hogy Nógrád községben 9 db zsidó lakos volt. A következő zsidók lakásai és lakberendezései nyertek leltározást: Sámuel Rezső, Kohn Dezső, Kohn Béla, Kiszner Ármin, Gross Fülöp, Kohn Zsigmondné és társai, Kohn Emil, Neuhauser Bernát és Kohn Sándorné. A zsidók gettóba szállítása előtt nevezettek ingóságai saját lakásaikban lezárattak, és azok most, leltározáskor ott is lettek elraktározva.
Az elhagyott zsidó lakásokban pesti kibombázottak részére a legszükségesebb bútorok használatra hátrahagyattak, ami[k] a mellékelt leltárakban pontosan bevezettettek. Hátrahagyattak zsidó bútorok a következőknél: Kiss Pálné, Mező Sándor, Vajk Lajosné, Dobos Ferenc, Beikart Elemérné és Oberlender Ödön részére. Ballon Elemér körjegyző előadja, hogy a kibombázottak részére kiadott lakások még a zsidók ittlétekor, április hó elején lettek igénybe véve a zsidók összeköltöztetésére kiadott rendelet alapján, mely rendelet alapján tartoztak ezen rendelet szerint a lakásokat berendezve a kibombázottaknak átadni.
A községben a fentebb felsorolt kibombázottakon és a zsidók lakásaikon kívül más helyen zsidó ingóságok nincsenek, és bűnjelként őrzött zsidó ingóság nem volt.
Nógrádon élőállat kezelésre kiadva nem lett.
Nógrád községben a zsidók gettóba szállítása után fennmaradt élőállatok eladásából, romlandó áruk hasznosításából és a lakásaik haszonbéréből befolyt összesen: 6979 P 20 fillér, és ezen összegből elszámoltatott köztartozásra 3235 P 70 fillér. A megmaradt 3743 P 50 fillért pedig nyugta ellenében a községi elöljáróságtól átvettem. A köztartozások a következők: együttesen kezelt adók: 2672 P 90 fill[ér], illeték: 423 P - fill[ér], forgalmi adó: 139 P 80 fill[ér].
Felolvasás és helyeslés után lezáratott.
K. m. f.
Ballon Elemér
körjegyző
[olvashatatlan aláírás]
m[agyar] kir[ályi] adóhiv[atali] kiküldött p[énz]ü[gyi] s[egéd]titkár
(Dokumentum: Csillag Ádám)
Ecsettel mintázott fej
Huszonhat éve azon háborogtam, hogy az első kritikai József Attila-kötet a Nyár befejezéseként a „kék, tünde fénnyel fönt a tél” sort szentesítette. Kimutattam, hogy az „elvtársaim, a kaszaél” nemcsak a vers egészének természetes lezárásaként idézi fel a kitörő vihar pillanatát, hanem szervesen következik József Attila képalkotásából is, bizonyítékképpen az Eső című versét idézve: „Kaszák villognak az egen, / suhogó rendekben dől a zápor.” A költő életkörülményeit és a történelmi helyzetet kár figyelmen kívül hagyni, hiszen a Döntsd a tőkét betiltása után József Attila okkal érezhette, hogy a Nyár című vers első változata netán az egész Medvetáncot veszélyezteti. A 2005-ös javított kritikai kiadás azzal érvelve, hogy egyetlen szó megváltoztatása is új verset eredményez, a Nyár hét változatát emlegeti, és belőlük kettőt közöl, nemcsak a Medvetánc változatát, hanem a Döntsd a tőkében szereplő verset is Nyár (I.) címmel.
Régi írásom egy másik József Attila vers újraolvasása miatt jutott eszembe. A Haszon refrénje a New York-i Kultúrharcban majd a Korunkban, illetve kéziratban és gépiratban egyaránt így szólt: „A tőkéseké a haszon.” Az 1984-es és a 2005-ös javított kritikai kiadás egyaránt a Medvetánc változatát hitelesíti: „itt állsz és ott ül a haszon”.
Olvassuk el az eredeti refrént az előtte levő sorral a vers első három szakaszából idézve:
tanulj, vagy ne tanulj ki szakmát,
a tőkéseké a haszon.
Koldulsz? Betörsz? A rend lecsap rád –
a tőkéseké a haszon.
mire a béredet kikapnád,
a tőkéseké a haszon.
És idézzük az utolsó szakaszt:
Attila, folytatnám, de unnád:
tudod, hogy nem élsz lazacon –
amíg tőkések adnak munkát,
a tőkéseké a haszon.
Helyettesítsük be a refrént a Medvetánc változata alapján: „itt állsz és ott ül a haszon”, illetve a vers utolsó két sorát: „vagy ténferegsz, vagy adnak munkát / s itt állsz és ott ül a haszon.” sorokkal.
Mi tagadás, igen nagy botfülűség kell ahhoz, hogy a Döntsd a tőkét refrénjével és verslezárásával összevetve a Medvetánc illetve az első és a második javított kritikai kiadás szövegét tökéletesítési szándékból létrejött változatnak tekintsük.
Végül még valami. A 2005-ös javított kritikai kiadásban a 25. sor nem úgy szól, hogy „Attila, folytatnám, de unnád”, hanem így: „Öregem, folytatnám, de unnád”, azzal érvelve, hogy a költő tintával áthúzta az Attila szót és helyébe egy előző gépiratban szereplő, az Öregem szót írta. Nem ezzel vitázom, állítólag két ilyen, a költő által javított példány is előkerült. Mégis sajnálom, hogy a vers újólag szentesített szövege ez lett. A saját magát megszólító József Attila az Attila név használatával valósággal belépett a versbe, egyszerre van jelen vele a költő és a proletár. Az utóbbi szó szerepelt a vers első változatában, ezt javította József Attila Hitler hatalomra kerülése után, akit a német munkástömegek is támogattak, a Testvérem, majd az Öregem szóra.
A vers már egyszer idézett utolsó szakasza számomra igazabb az Attila sorkezdéssel, és az eredeti refrénnel: „amíg tőkések adnak munkát, / a tőkéseké a haszon.”
A monopóliumok totális ellenőrzésre törekvő világában, legyen szó az Egyesült Államok vagy az Európai Unió monopóliumairól, ez a refrén egyértelműen a mának szóló üzenet, ma így szólítaná meg magát József Attila. „Attila, folytatnám, de unnád: / tudod, hogy nem élsz lazacon - / amíg tőkések adnak munkát, / a tőkéseké a haszon.”
Fal
A magyar expresszionizmus legkiválóbb szobrásza: Vilt Tibor. Vilt részt vett a „Közösségi Művészet Felé” kiállításon, ugyanakkor egyik vezéralakja volt az Európai Iskolának is. Művészetének gyökerei sokfelé ágaztak. Ő az európai avantgarde irányok legrangosabb magyar szobrász képviselője, ugyanakkor művészi érzékenysége rezonál a magyar társadalom nagy kérdéseire is. Két világháborút és a fasizmus éveit átélt nemzedék tagja. Ember- és valóságlátása tragikus. Jellemző, hogy 1936-ban mintázza meg expresszív erejű szobrát, a Háború utánt, 1944-ben a döbbenetes Magányt, az infernális világot feltáró Körtánc kis méretű bronzdomborművét, 1946-ban a szívet facsaró fájdalmú Gyermekfej háború után című szobrát, a sztálini periódusban az Anatómia (1950) víziót, a tragikomikus Bohóc virággalt (1950), az illúziók és eszmék roppanását sugárzó Közönyt. Ugyancsak tragikus társadalmi élmény szülötte a halált hozó, dárdát szorongató, haldokló Kentaur (1956). Állást foglaló művekkel kísérte tehát végig a magyar társadalom nehéz éveit.
Indulásakor is a keresők közé tartozott, 21 éves korában faragott életnagyságú önarckép-büsztje elemi plasztikai formáival az egyiptomi szobrászat igézetéről vallott, később néhány éven át a kubizmus geometrizáló tendenciája vonzotta. A harmincas évek végén talált saját útjára, a pszichikai kérdések iránt is érzékeny, robbanó dinamikájú mintázásra. Kedvelt anyaga ekkor az ólom, könnyebb faraghatósága alkalmassá tette a formai izgalmak tolmácsolására. E formaizgalom Vilt minden iránt érdeklődő, bő fantáziájú, már-már szertelen egyéniségének, egyszerre tragikus és szatirikus ember- és valóságlátásának volt a vetülete. „Hiszem – vallotta 1936-ban –, hogy vannak vidám, szomorú, türelmetlen formák, s vannak alvó vagy éppen ébredő formák, sőt – például – a félelemnek is megvan a maga félreérthetetlen szobrászi formája. A mozgásból eljutni a formáig, a formacsoportokig, eljutni egészen az alak személyiségéig, ezt akarom. Érzem, hogy mindennek alapja a mozgás. Nem az alak egyszerű értelemben vett mozgására gondolok. Nem a meštrovići indulatoskodásra. Színészi dolog ez! Álló figurában is lehet a már múló és eljövendő lelki s fizikai mozgásnak egymásba türemlését ábrázolni. Ezeknek a drámaian feszült pillanatoknak ki nem mondható tartalmát akarom szoborba gyúrni. Éreztetni a mozgás okozta, de térbe láncolt formát, ahogy terének kereteiből kitörni nem tud. Az alaknak ez a disszonáns feszültsége és kényszerű önmagába térése adja meg a szobornak harmóniáját.”
Vilt művészete csupa forrongás, démonikus kacaj, plasztikai ötlet, bronzba öntött kontraposztos gondolat, vibrálás, térbe láncolt forma, saját maga zártságát szétrobbantó dinamizmus, a kézjegy önösségének exhibicionista hangsúlyozása, röntgenszemű emberlátás, formát maró szenvedély, új anyagok és technikák szüntelen kutatása, a valóság minden tárgyában, háromdimenziós testében vagy annak szerkezetében rejlő plasztikai jelentésnek a felismerése és zseniális frissességű rögzítése. Hol vibráló, mart, mint Giacometti, hol játékos és ördögi, mint Picasso. bármit vesz is a kezébe, képlékeny anyagot vagy a mindennapok hulladékait, drótdarabot vagy parafadugót, plasztikai ötletet ébreszt benne és boszorkányos ügyességgel formává alakítja. Amit megold, azonnal szét is töri, ahogy a gyermek nézi meg játékai belsejét, úgy bontja ő is fel a megtalált formát. A harmónia művészetében mindig csak időleges, a pillanatnyi egyensúly szülötte, mert az ellentétes pólusok összeütközése széttöri (Merengő 1963). Szobrai szerkezeti vázát már-már szétrobbantja a belső dinamika, ugyanakkor az úgyszólván barokkos mozgásvariációk mélyén is meghúzódik a szigorú struktúra (Kategóriák). E szerkezet azonban nem mértani testek tömegére épül – mint volt a kubista periódusában –, nem is a priori komponáló szándékú, hanem az adott motívum belső organizmusának a váza, amely hordozója lehet az érzékelt látványok sokféleségének.
Igazi műfaja a vázlat. Amikor az adott motívumban megoldotta a tér-mozgásdinamika problémáját, az állandóság érzetét ébresztő forma továbbfejlesztése már nem érdekli. Ebben Hincz Gyula rokona, csak vázlatosságában is magvasabb nála. Fő területe a gyakran csupán arasznyi méretű kisplasztika. Az ötvenes évek klasszicizálása idején ő is készített néhány konzervatív szellemű, nagyobb méretű szobrot, ezek minősége azonban nem érte el kisplasztikái erejét. Ha stílusrokonait keressük, a kubisztikus periódusa ellenére az expresszionisták, sőt a szürrealisták között kell keresni őket, anélkül, hogy egyéni hangú művészetét valamelyik kortárs nyugati mester stílusához kapcsolhatnánk, bár néhány műve rokonszellemű Giacometti művészi eszmevilágával. *** Budapest, 1905–uo. 1983. [vissza]
** A művész néhány alkotása már nem található a képaláírásokban megjelölt helyeken. Mi azonban minden esetben egykori felállításának a helyét adjuk meg. [vissza]
A nácizmus és a fasizmus veresége után 65 évvel Európa népei most ismét nagy veszéllyel állnak szemben, ezúttal nem katonaival, hanem pénzügyivel, szociálissal és politikaival. Egy „pénzügyi birodalom” folyamatosan fenyeget egy európai országot, az elmúlt 18 hónapban anélkül, hogy bármiféle ellenállásba ütközött volna. Az európai kormányok nem nyújtottak semmiféle védelmet az európai népeknek a piaccal szemben, hanem csak hatni próbáltak a piacra, olyan politikát próbáltak a piacra „ráerőltetni”, ahogyan ugyanezek a kormányok az 1930-as években próbáltak fellépni a nácizmussal szemben. „Adósságháborút” folytatnak Európa népei között ugyanúgy, mint ahogy annak idején Európa a „Nagyszerű Korszak” (Belle Époque) végén belesüllyedt az I. világháborúba. A piac háborút kezdeményezett Görögország, az Európai Unió egyik tagországa ellen. Egy olyan ország ellen, amelynek népe ellenállási harcot folytatott a barbarizmus ellen, illetőleg Európa felszabadításáért a II. világháború idején. Ez a háború kezdetben olyan harc volt, amely hasonlított azokhoz a számkivetett országokéhoz, mint Jugoszlávia és Irak. Ez a kampány Görögországot úgy mutatta be, ahol lusta és korrupt a lakosság, egyidejűleg felmentették az európai bankokat az előállított válságért.
Röviden szólva ez a támadás végül is pénzügyi jellegűvé változott. Ennek következtében Görögország a korlátozott szuverenitású országok helyzetébe került, ami annak keretében zajlott le, hogy a Nemzetközi Valutaalap beavatkozott az eurózóna országainak életébe. Amikor megkapták Görögországtól, amit akartak, akkor Európa perifériájának más kisebb vagy nagyobb országai is sorra kerültek. A cél minden esetben azonos: a bankok érdekeinek teljes biztosítása szemben az államokéval, az európai jóléti állam leépítése, amely sarokköve volt az európai demokráciának és kultúrának, az európai államok meggyengítése és az államok maradványainak a nemzetközi tőke alá gyűrése.
Az Európai Unió, amelyet azzal a céllal hoztak létre, hogy a népek haladását és a demokráciát szolgálja, egyre inkább olyan Európai Unióvá változik, amely megszűnik mint olyan eszköz, amely a jólétet és a demokráciát erősítené. Az Európai Unió olyan meggondolással alakult meg, hogy az segíti az ellenállást a globalizáció folyamatával szemben, ám a piac azt kívánja, hogy éppen ennek a globalizációnak legyen az eszköze. Németország számára mindenesetre olyan eszközzé változott, amely biztosította az országnak, hogy növelje hatalmát, befolyását és a gazdasági prosperitást. Ám ugyanakkor más országokat kiszolgáltatott annak, hogy a piaci erők zsákmánya legyen, így az EU az új pénzügyi urak totális hatalma alá került.
Olyan helyzettel kerülünk szembe, amely mind pénzügyileg, mind gazdaságilag ugyanolyan, mint ahogy azt az I. és a II világháború hozta meg, amely aztán egész kontinensünket káoszba és hanyatlásba sodorta, s amely a nemzetközi tőke és a fegyverek uralmát hozta meg, és amelynek gazdasági epicentrumában a piac volt, és ez a rendszer él tovább is. Európa és a világ népeinek a gazdasági-, a politikai- és a médiahatalom eddig még soha nem látott koncentrációjával kell szembenézniük. Ennek az új, koncentrált hatalomnak sok intézménye van, melyek központjai átnyúlnak Európa határain. Ez az a piac, amely jelenleg Európa egyik országát a másik után támadja meg, amely felhasználja az adósságot arra, hogy szétzúzza és felmorzsolja az európai jóléti államot és a demokráciát.
A „Pénztőke Birodalma” most az Európai Unióhoz tartozó ország, Görögország gyors és brutális átalakítását követeli – ez az ország lesüllyesztését jelentené a harmadik világ országai közé. Mindezt egy olyan program keretében, amelyről azt mondják, hogy a segítség és a megmentés programja. A valóságban ez a bankok megmentése, azoké a bankoké, amelyek kiárusították az országot. Görögországban az a szövetség, amely létrejött a bankok és a politikai vezetés között, és amelyet az Európai Unió, az Európai Központi Bank és az IMF (Nemzetközi Valutaalap) ültetett Görögország nyakára, olyan programot fogadtatott el, amely az ország gazdasági és szociális halálát jelenti, és egyben a demokráciáét is […] Ez ugyanakkor olyan program és olyan út, amelynek révén minden más európai országot is terrorizálni lehet. A politika, amelyet most Görögországgal el akarnak fogadtatni, ugyanaz, mint amelyet Chilében Pinochet révén, Argentínában a katonai diktatúra idején, Oroszországban Jelcin éveiben valósítottak meg – és Görögországban hasonló vagy ugyanolyan eredménnyel járna. Ám az Európai Unió mérvadó vezetőinek látniuk kell, vagy vakságukat bizonyítaná, ha nem látnák, hogy az Európai Unió országai között nem lehet szorosabb szövetség, de még együttműködés sem, ha olyan politikára épülne, amelyben hagynák és engednék, hogy egyik tagországuk tönkremenjen.
Forrás: Eurozone in Crisis. What is to be Done? (Az Európai Unió válságban. Mit kell tenni? London, 2012. (8-12. old.)
(Közli: Jemnitz János)
* M. Theodorakisz (1925): görög zeneszerző, karmester. A világháború idején partizán volt, később kommunistaként éveket töltött börtönben.
M. Glezosz (1922): a görög ellenállási mozgalom legendás hírű résztvevője. 1941-ben letépte az Akropoliszról a horogkeresztes zászlót és kitűzte a görög lobogót. A háború után többször is bebörtönözték (1948-1971) baloldali nézetei miatt. [vissza]
Nelson Mandela (1918–2013), a dél-afrikai nép legendás hőse 1963–64-ben került, többedmagával, a rivoniai bíróság elé, miközben egy korábbi perben kirótt ötéves börtönbüntetését töltötte. A rivoniai per a fajgyűlölő apartheid-rendszer talán leghírhedtebb büntetőeljárása lett. Mandela a vádlottak padjáról tette meg nevezetes nyilatkozatát. Ez egyfelől előnnyel járt, mert a hatályos perrendtartás értelmében az ilyenfajta nyilatkozatot nem lehetett félbeszakítani, s akár fel is lehetett olvasni, másfelől hátránnyal, mert csökkent jogi értéke volt a bíróság szemében. Ennek a nyilatkozatnak a kivonatát közöljük a hallgatóság sorában helyet foglalt Hilda Bernstein írónő Régvolt világunk c. könyvéből, amely magyarul 1970-ben jelent meg. A leíró vagy átkötő jellegű szövegrészek az ő tollából valók.
A bíróság emelvényén Quartus de Wet bíró úr, Transvaal főbírája székel, aki ebben a szokatlan perben egymaga fogja letárgyalni a tizenegy ember ügyét, és egymaga fog sorsukról dönteni.
Dr. Percy Yutar, az ügyész emelkedik szólásra: – Méltóságos uram, az államot képviselem az úgynevezett Országos Főparancsnokság és más személyek ellen. Benyújtom a vádiratot és mellékleteit. Egyúttal benyújtom a legfőbb államügyész felhatalmazását is, amely szerint a vádlottak ellen szabotázs ügyében kell vádat emelni, és gyorsított eljárást kell lefolytatni ellenük.
Első ízben történt, hogy a védelem kapott egy példányt a vádiratból, bár ekkor már az utcán volt a Rand Daily Mail különkiadása, amelynek teljes címoldalát az alábbi címszavak alatti cikkek töltötték be: Felkelés, invázió, vádak – 11 személyt állítottak bíróság elé több mint 200 szabotázsakció vádjával. A Mail-ben egy gyönyörűen beállított fénykép is látható volt dr. Percy Yutarról, „az állam ügyészi csoportjának vezetőjéről”, amint íróasztalánál ül, és a vádirat egy bekötött példányát tanulmányozza.
A vádirat a tizenegy embert 222 szabotázsakcióban vádolja bűnrészességgel, amelynek célja az volt, hogy a dél-afrikai gerillaháborút segítsék, megkönnyítve az erőszakos forradalmat s az ország fegyveres megszállását; összeesküvésüket „aktív módon tervezték meg és katonai alapon, ellenséges szándékkal kívánták végrehajtani”.
„Egyetértésben cselekedve és közös céllal vettek részt az összeesküvésben” hetven másik ismeretes személlyel és számos szervezettel együtt – mondja dr. Yutar –, „felbujtottak, ösztönöztek, irányítottak, segítettek, tanácsokkal láttak el, bátorítottak vagy beszerveztek más személyeket, a fent említett jogtalan és előre megfontolt szabotázsakciók elkövetésére, hogy ezek előkészítésül és megkönnyítésül szolgáljanak a Dél-Afrikai Köztársaságban folytatandó gerillahadviseléshez, amely fegyveres invázióval és erőszakos forradalommal párosult volna”. Ezenkívül kértek és kaptak is pénzt különböző, az országon belül és kívül élő személyektől, bizonyos törvények visszavonásáért vagy módosításáért folytatott kampány támogatására, amely módosítás „előmozdítaná a Kommunizmus Elfojtása Törvényben meghatározott kommunista tevékenység egy vagy több vagy összes célkitűzéseit”. (A Törvény csaknem minden társadalmi, gazdasági vagy politikai változásra kiterjed.)
Dr. Bram Fischer, aki a vádlottak többsége nevében szólal meg, halasztást kér. Hivatkozik a minősíthetetlen viszonyokra, amelyek között a vádlottakat fogva tartják, és azt mondja, nincsenek megfelelő állapotban ahhoz, hogy a bíróság előtt megjelenjenek. – A Bűnügyi Törvénykönyv mindig nagyon gondosan szabályozta a magánzárka feltételeit. Hetenként csupán kétnapi magánzárkát és gyenge étrendet engedélyez… Ezeket a vádlottakat nyolcvannyolc napig tartották magánzárkában. – Azt is hozzáteszi, hogy a védelemnek időre van szüksége, hogy előkészüljön a perre, amelyre az állam csaknem három hónapig készült fel – a védelem egészen az előző napig úgy tudta, hogy a vádirat még nem készült el. Bram Fischer hathetes halasztást kér.
De Wet bíró azonban, akinek bosszankodását, érdeklődését vagy unatkozását apró gesztusairól és szemüveges arcának helyzetéből mindig le lehetett olvasni, türelmetlen, és minél előbb meg akarja kezdeni a pert. Yutar úgy vélekedik, hogy a tárgyalást sürgősen meg kell kezdeniük, mivel néhány tanút még a hónap vége előtt be kell idézni: – Aggódom a biztonságukért!
A bíró sietősen azt mormolja magában, hogy három hét tökéletesen elegendő, és a következő tárgyalási napot október 29-ben jelöli meg.
Hirtelen feláll, és eltűnik a közvetlenül a háta mögött levő ajtón keresztül.
*
Bram Fischer bejelentéssel kezdi, amelyben röviden vázolja a védelem tennivalóit. Azt mondja, hogy az állam bizonyítékainak bizonyos fontos részeit elfogadják, más fontos részeit azonban vitatni fogják.
A négy nagyobb kérdés, amelyeket a védelem vitatni fog, a következő:
hogy Goldberg, Kathrada, Bernstein és Mhlaba tagjai voltak az Umkhonto Országos Főparancsnokságának, és hogy egyáltalán az Umkhonto tagjai voltak;
hogy az Umkhonto az ANK * részlege lett volna – a katonai szárnya, ahogyan az állam nevezte. A védelem ki fogja mutatni, hogy mind az Umkhonto **, mind az ANK vezetői, alapos és érthető okokból, amelyeket majd meg fognak magyarázni, azon igyekeztek, hogy ezt a két szervezetet teljesen különválasszák egymástól;
hogy az ANK a Kommunista Párt egyik eszköze lett volna, és hogy az ANK elgondolásai és célkitűzései egybeestek volna a Kommunista Párt elgondolásaival és célkitűzéseivel. (– Méltóságod bizonyára emlékszik rá, hogy ezt az állam a vádirat elején nagyon kihangsúlyozta. A védelem ezt az állítást határozottan tagadni fogja. Ki fogja mutatni, hogy az ANK széles nemzeti mozgalom, amely az afrikaiak minden osztályát egyesíti soraiban, és célkitűzései abból állnak, hogy egyenlő politikai jogokat biztosítsanak minden dél-afrikai számára. A szervezet örömmel fogadott mindenfajta támogatást, akár a Kommunista Párttól érkezett, akár máshonnan);
és negyedszer, hogy az Umkhonto elfogadta volna a Mayibuye Művelet néven ismeretes katonai tervet, és szándékában állna gerillaháborúba bocsátkozni.
Ennél a pontnál de Wet bíró csaknem hitetlenkedve szólt: – ezt tagadják? – Bram válaszol: – Tagadjuk. A tanúvallomás ki fogja mutatni, miért volt kívánatos, hogy az ilyesfajta lépést elkerüljék. Arra fogjuk kérni a bíróságot, vegye figyelembe az Umkontoo we Sizwe szervezetét és annak működéséért felelős emberek indítékait, jellemüket, politikai múltjukat, működésüket; vessen egy pillantást az ANK erőszakmentes hagyományára; az okokra, amelyek ezeket az embereket arra vezették, hogy politikai célkitűzéseik elérése érdekében a szabotázs eszközéhez folyamodjanak, s akkor, ezeknek a tényeknek a fényében, látni fogja, miért kell nekik elhinnünk, amikor azt mondják, hogy a Mayibuye Művelet tervét nem fogadták el.
Ennél a pontnál Bram szünetet tart; majd ugyanazon a higgadt és minden hatásvadászattól tartózkodó hangon folytatja:
– A védelem munkája, méltóságos uram, a vádlottak padjából, a Nelson Mandela által előadandó nyilatkozattal fog megkezdődni, aki személyesen vett részt az Umkhonto we Sizwe megalapításában, és aki képet fog adni a bíróságnak e szervezet megalakulásáról és történetéről, egészen 1962 augusztusáig, letartóztatásának időpontjáig.
Amint Nelson Mandela papírral a kezében feláll, Yutar némi felindultsággal ugrik talpra, hangjában neheztelés. – Méltóságos uram, méltóságos uram, úgy vélem, önnek figyelmeztetnie kellene a vádlottat arra, hogy amit a vádlottak padjáról elmond, az sokkal kisebb súllyal esik latba, mintha alávetné magát a keresztkérdéseknek.
De Wet maróan: – Én pedig úgy vélem, Mr. Yutar: a védelem ügyvédje elegendő tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy a maga segítsége nélkül is képes legyen tanácsot adni klienseinek. – Bram leplezi neheztelését Yutarral szemben, megjegyezvén, hogy – megköszöni tudós barátja tanácsát, de „sem mi, sem klienseink nem vagyunk tájékozatlanok a bűnügyi törvénykönyv szabályait illetően”.
A nyilatkozat lassú tempóban kezdődik. Nelson halk, de tiszta hangon beszél.
– Elítélt rab vagyok, ötéves börtönbüntetésemet töltöm, amiért engedély nélkül elhagytam az országot, és amiért 1961 májusának végén sztrájkra buzdítottam az embereket.
– Beismerem, hogy egyike voltam azoknak a személyeknek, akik segítettek létrehozni az Umkhontót, és hogy jelentős szerepet játszottam annak ügyeiben egészen 1962 augusztusában történt letartóztatásomig.
– Az ANK és az Umkhonto közötti kapcsolattal akarok foglalkozni, és személyes szerepemmel, amelyet mindkét szervezet ügyeiben játszottam. Foglalkozni kívánok a Kommunista Párt szerepével is.
– Beszélni kívánok az Umkhonto céljairól, arról, hogy milyen módszereket használt, és miért éppen ezeket a módszereket választotta.
Azt mondja, hogy az államnak az az elgondolása, mely szerint a Dél-Afrikában folyó harc külföldiek vagy kommunisták befolyása alatt állt – teljes egészében téves.
– Mindazt, amit tettem, úgy is mint egyén, és úgy is mint népem egyik vezetője, Dél-Afrikában szerzett tapasztalataim és büszkén a magaménak vallott afrikai voltom következtében tettem, s nem kívülállók sugalmazására.
Beszél Transkeiben töltött gyerekkoráról és ifjúkoráról, a hatásokról, amelyek ebbe a közösségi társadalomba behatoltak, hogyan hallgatta a törzs öregjeinek szavát, amikor azok az afrikai hősök vezette múltbeli szabadságharcokról meséltek, ez gyújtotta fel képzeletét, s juttatta arra az elhatározásra, hogy maga is részese legyen ennek a harcnak.
– A szabotázst nem puszta vakmerőségből terveltem ki, vagy mert kedveltem volna az erőszakot. A politikai helyzet higgadt és józan felbecsülésének eredményeként terveltem ki, ama helyzet miatt, amelyet a fehérek a népem felett gyakorolt sokéves zsarnokoskodásuk, kizsákmányolásuk és elnyomásuk során alakítottak ki.
Az Umkhontót azért hozták létre, mert ő és mások úgy vélték: a kormány politikájának eredményeként elkerülhetetlenné vált, hogy az afrikai nép erőszakos eszközökhöz nyúljon. És amennyiben nincs arra hivatott felelős vezetés, hogy népének indulatait jó irányba terelje és féken tartsa, akkor azok óhatatlanul terrorcselekményekhez vezetnek, csak fokozzák a heves elkeseredettséget, és ellenségeskedést szítanak majd az országban élő különféle fajok között. Minthogy a fehér felsőbbség politikájával szembeni tiltakozás kifejezésére minden legális módszer tiltva volt, az afrikai népnek a szabotázs kínálta az egyetlen lehetőséget, hogy ellene szegüljön a kormánynak. A másik lehetőség, amelyet választhattak, az volt, hogy beletörődnek az örökös alsóbbrendűségbe.
Csak amikor a kormány erőszakot alkalmazott, hogy letörje az erőszakmentes ellenzéket, akkor folyamodtak, válaszként, erőszakhoz.
Az ANK erőszakmentes politikája a szervezet 1912-ben történt megalakulásától kezdve semmiféle hatást nem gyakorolt az egymást követő fehér kormányokra. 1949-ben elhatározták, hogy törvénytelen, de még mindig békés eszközökkel fognak tiltakozni. Ő volt felelős a passzív ellenállásnak ezért a kampányáért és az azt végrehajtó önkéntesekért. Tizenkilenc társával együtt letartóztatták, és perbe fogták az eseményekben játszott szerepükért. Büntetésüket felfüggesztették, mert a bíró úgy találta, hogy a kampányt fegyelmezetten és az erőszakmentesség szellemében bonyolították le.
A parlament új törvényei új, durva büntetéseket szabtak ki, hogy véget vessenek a békés tüntetéseknek, de azok továbbra is folytatódtak.
1956-ban százötvenöt társával együtt került a vádlottak padjára, hazaárulásért. Amikor öt évvel később meghozták az ítéletet, a bíróság úgy találta, hogy az ANK nem folytatott erőszakos politikát.
Az 1960-as sharpeville-i sortűz után a kormány betiltotta az ANK-t. Ő és társai elhatározták, hogy nem engedelmeskednek ennek a határozatnak, mivel, ha így tennének, mindörökre belenyugodnának az afrikaiak elnémításába.
A Dél-Afrikai Köztársaság kikiáltására vonatkozó nyilatkozatért folytatott népszavazás eredményeként, amelyben az afrikaiakat nem kérdezték meg, egy afrikai konferencia 1961-ben elhatározta, hogy nemzetgyűlés összehívását kérelmezi.
– Vállalkoztam rá, hogy megszervezzem az országos „maradj otthon” mozgalmat, amelyet úgy terveztünk meg, hogy egybeessen a köztársaság kikiáltásának napjával. Minthogy az afrikaiak minden sztrájkja illegális volt, kénytelen voltam illegalitásba vonulni.
– Noha a sztrájk békés volt, a kormány durva rendszabályokat vezetett be, mozgósította fegyveres erőit, katonákat és páncélkocsikat küldött a városi negyedekbe, fitogtatta katonai erejét. A kormány döntése, hogy ezután pusztán erőszakkal kormányozzon, mérföldkő volt az Umkhonto we Sizwe megalakulásához vezető úton.
– Mi magunk az ANK részéről idegenkedtünk minden olyan akciótól, amely az egyes fajokat még az eddiginél is messzebbre sodorta volna egymástól. A tények azonban azt bizonyították, hogy az erőszakmentesség ötven éve az afrikai népnek még elnyomóbb törvényeket hozott, és megmaradt jogai jó néhányától is megfosztotta.
– Az emberek már régóta rebesgették, hogy erőszakra lenne szükség, és a vezetőknek el kell ismerniük, hogy az erőszakmentesség politikája csődöt mondott, olyannyira, hogy követőik kezdték elveszíteni bizalmukat ebben a politikában.
– Valóban, ettől kezdve a dél-afrikai politikai színtérre az erőszak lett jellemző.
– Erőszakot alkalmaztak 1957-ben, amikor a zeerusti asszonyoknak megparancsolták, hogy igazolványokat hordjanak maguknál. Erőszakot alkalmaztak 1958-ban a sekukunilandbeli jószágrekvirálások végrehajtásakor. Erőszakot alkalmaztak 1959-ben, amikor Cato Manor népe tiltakozott az igazolványok ellenőrzésének ürügyén megrendezett razziák ellen. Erőszakot alkalmaztak Pondolandben az 1960-as évben, amikor a kormány megkísérelte bevezetni a Bantu Hatóságokra vonatkozó törvényt, és zendülések történtek 1961-ben, Warmbathsban.
– Némely városi kerületben afrikaiak kisebb csoportjai kezdtek spontán szervezkedésbe, s a politikai harc erőszakos módszereihez akartak folyamodni; fennállt az a veszély, hogy nemcsak fehérek, de afrikaiak ellen is terrort alkalmaznának, ha nem terelik őket helyes irányba.
– 1961-ben a vezetők – akiknek én is egyike voltam – elhatározták, hogy az erőszak politikáját alkalmazzák a nemzeti felszabadítási mozgalomban, de ezt komoly megfontolás előzte meg.
Megmagyarázza, hogyan döntöttek végül a szabotázs mellett, a szabotázs, a gerillahadviselés, a terrorizmus vagy a nyílt forradalom lehetőségei közül. Az Umkhontót a szabotázs lebonyolítására megalakított külön szervezetként hozták létre, amely – úgy gondolták – emberéletben nem tenne kárt. Az Umkhonto egész idő alatt az ANK-tól függetlenül működött, noha a betiltás, a vezetők bebörtönzése és tengerentúlra való távozása bizonyos átfedésekhez vezetett, úgyhogy némelyiküknek olykor kettős munkát kellett végezniük.
Az ANK ideológiai nézetei nem voltak azonosak a Kommunista Párt nézeteivel. Az AKP nézetei közé tartozott az afrikai nacionalizmus, az afrikaiak szabadságának és jogainak kivívása saját országukban. A Kommunista Párt arra törekedett, hogy hangsúlyozza az osztálykülönbségeket, az ANK pedig arra, hogy harmóniába foglalja azokat. A KP és az ANK közötti együttműködés pusztán egy közös cél eredménye.
– Évtizedek óta – mondja – a lakosság egészéből egyedül a kommunisták voltak készek arra, hogy az afrikaiakat egyenrangúakként kezeljék. Nem volt meglepő, hogy az afrikaiak tőlük vártak segítséget a szabadságért vívott harcban. Ez az oka annak, hogy manapság sok afrikai tesz egyenlőségjelet a kommunizmus és a szabadság között. A törvényhozás, amely a demokratikus kormány tagjait és az afrikai szabadság minden harcosát kommunistának bélyegezte, csak megerősíti őket ebben a hitükben. Ő maga soha nem volt kommunista, de nézeteit áthatotta a marxista irodalom, és elismerte a szocializmus szükségességét ahhoz, hogy népe lépést tarthasson a világ fejlett országaival.
– Az afrikai nép harca valóságos, és nem képzeletbeli nehézségek ellen irányul. Alapvetően két dolog ellen harcolunk, amelyek megbújnak a törvényhozás fedezéke mögött. Az egyik a szegénység, a másik az emberi méltóság elvesztése. Nincs szükség agitátorokra, hogy ezeket a dolgokat megtanítsák az afrikai népnek.
Mandela beszél az afrikaiaknak fenntartott lakóterületek szegénységéről és a városokban uralkodó nyomorról és éhezésről; a bantu oktatásról, a fenntartott munkákról, az iparban dolgozók bőrszín szerinti megkülönböztetéséről, a szakszervezeti jogok megtagadásáról; a tartózkodási engedélyekkel kapcsolatos törvényekről és a családi élet szétrombolásáról; a gettókban zajló életről és arról, milyen az, ha az embernek éjjel tizenegy óra után mindennap otthon kell lennie.
Öt óra hosszat beszél, hangja és érvelése mindvégig töretlenül tiszta. Végül kijelenti:
– Az afrikaiak azt akarják, hogy megélhetésüket biztosító bért kapjanak. Az afrikaiak olyan munkát akarnak végezni, amelyre képesek, és nem olyant, amire a kormány képesnek tartja őket. Az afrikaiak azt akarják, hogy ott élhessenek, ahol dolgoznak, és ne kényszerítsék őket arra, hogy bérelt házban lakjanak, amelyet soha nem nevezhetnek a magukénak. Az afrikaiak a lakosság részévé akarnak lenni, és nem akarnak külön, gettóba kényszerítve élni. Az afrikaiak azt akarják, hogy feleségükkel és gyermekeikkel egy lakásban lakjanak, munkahelyükhöz közel, s ne kényszerítsék bele őket a férfiszállások természetellenes életmódjába. Az afrikai asszonyok együtt akarnak élni az embereikkel, s nem örökös szalmaözvegységben a számukra fenntartott rezervátumokban. Az afrikaiak azt akarják, hogy éjjel tizenegy óra után is elhagyhassák lakásukat, ne zárják be őket szobáikba, mint a kisgyerekeket. Az afrikaiak azt akarják, hogy utazhassanak saját országukban, és ott kereshessenek munkát, ahol akarnak, nem pedig ott, ahol a munkaközvetítő iroda előírja nekik. Az afrikaiak egész Dél-Afrika életéből részt kérnek; biztonságot akarnak, és helyet akarnak maguknak a társadalomban.
– Mindenekfelett egyenlő politikai jogokat akarunk, mert azok nélkül örökös tehetetlenségre leszünk kárhoztatva. Tudom, hogy ez forradalmian hangzik a fehérek számára ebben az országban, mivel a szavazók többsége afrikaiakból áll majd. Ez készteti arra a fehér embert, hogy féljen a demokráciától.
– Ez a félelem azonban nem állhatja útját az egyetlen megoldásnak, amely meghozza majd a fajok közötti harmóniát és a szabadságot mindenkinek. Nem igaz, hogy az általános választójog megadása faji uralmat eredményezne. A bőrszínen alapuló politikai felosztás teljes egészében mesterséges, és eltűnésével eltűnik majd az egyik színcsoport uralma a másik felett. Az ANK fél évszázados harcot vívott a fajelmélet ellen. Ha győzedelmeskedik, akkor sem fog változtatni ezen a politikán.
– Ez tehát, amiért az ANK harcol. Harca kifejezetten nemzeti harc. Az afrikai nép harca, amelyet saját szenvedése és saját tapasztalata hívott életre.
– Eddigi életem az afrikai nép e harcának szenteltem. Harcoltam a fehér uralom ellen, és harcoltam a fekete uralom ellen. Demokratikus és szabad társadalom eszméjét szolgáltam, amelyben minden ember harmóniában él, és egyenlő esélyei vannak. Olyan eszme ez, amelynek megvalósításáért érdemes élni. De ha úgy kell lennie, olyan eszme, amiért meghalni is érdemes.
Az utolsó szavaknál hangja elhalkul, visszafojtottságában is annyi a szenvedély, hogy beszéde után néhány percre mély csend uralkodik el, majd egyetlen sóhaj az egész terem, mintha mindenki egyszerre vett volna lélegzetet.
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA
* ANK: Afrikai Nemzeti Kongresszus [vissza]
** Umkhonto we Sizwe: A Nemzet Lándzsája, az ANK (Afrikai Nemzeti Kongresszus) földalatti katonai szervezete [vissza]
Campagna
kubista szobor
„Idegünk rángó háló, vergődik benn’ a múlt síkos hala”
(József Attila)
1. Néhány előzetes megjegyzés. A liberális kritika korlátai. Az elmúlt másfél évszázad története gazdag tapasztalatokat halmozott fel abban a tekintetben, hogy a kapitalista világrend különféle félperifériáin (G. Arrighi), mint pl. Latin-Amerikában vagy Kelet-Európában, a tőkerendszer fenntartása érdekében az uralkodó osztályok és hatalmi elitjeik gyakran csak tekintélyuralmi vagy katonai diktatórikus rezsimekkel képesek fenntartani a profit termelés, a tőkefelhalmozás sok-sok nyomorúsággal járó folyamatának viszonylagos zavartalanságát, egyáltalán működését. Míg napjainkban Latin-Amerikában a kapitalizmus neoliberális fázisával, a társadalmi egyenlőtlenségek radikális kiszélesedésével szemben az ellenállás határozott jelei, sőt egyes helyeken alternatív társadalmigazdálkodási formák megszilárdulása is megfigyelhető, Kelet-Európa bezárkózni látszik a maga reakciós, tekintélyuralmi múltjába.
A magyar liberalizmus számos képviselője a 2010-es tekintélyuralmi fordulat ellenére – amely a liberálisok politikai szervezetét, az SZDSZ-t is megsemmisítette – még mindig a „kommunizmus” elleni harc zászlaját tartja magasra 1: Kádárt és Horthyt együtt emlegetik, mintha a két rendszer szerves, genetikai rokonságban állt volna egymással. Ez a „módszertan” úgy módosult, hogy ezt a genetikai kapcsolatot a Fidesz-rendszerre vonatkozóan is kiterjesztik. A „kommunizmus” mint „ősgonosz” a Fidesz számára is régebb óta „evidens” gondolat. A dolog politikai lényege abban áll, hogy – mert hiszen itt sem csak magyar, hanem tősgyökeres kelet-európai jelenségről van szó – 1989-et követően kirekesszék a nyilvánosságból az új rendszert opponáló, egy valamelyest is rendszerkritikai baloldal, tömegmozgalom lehetőségeit. Még a gondolatát is el kell felejtetni annak, hogy lehetséges egy igazságosabb, egalitaránusabb társadalom. A „kommunizmus” kriminalizálása nyomán nem maradt humanista ellenálló erő, mely szembeszállhatott volna a globális alávetettség következményeivel, a tekintélyuralom új formáival. Ehelyett mindenütt a helyi nacionalista-rasszista, antidemokratikus válaszok, politikai struktúrák szilárdultak meg. A mainstream liberalizmus ezzel nem néz szembe. A Fidesz-rendszer alapjait lényegében nem a Horthy-rendszerből magyarázzák, hanem – megmaradva a felületes politikai analógiáknál – a Kádár-rendszerből vezetik le. Ennek megfelelően magát Orbán Viktort is mindenféle baloldali jelzővel illetik. Némelyik szerző számára már régóta az is „baloldali vonás”, ami Orbánt a szélsőjobb irányába teszi nyitottá: a nemzeti tőke védelme a nemzetközi tőkével szemben.
A valóságos történelemben, természetesen, a hosszabb folyamatok a kontinuus és diszkontinuus mozzanatok sokaságából tevődnek össze. Az emberek gondolkodása, szokásai, életmódja, maga a munkamegosztás, cselekvésük egész hagyományos struktúrája, „az államba vetett babonás hit” (Marx) mind a történeti folytonosság, a fejlődés kontinuitásának bizonyítékai. Másfelől – így az 1989-es rendszerváltás során (is) a tulajdon- és elosztási viszonyokban, az állam, a politikai-hatalmi rendszer jellegében egy radikális szakításra került sor, a fejlődési diszkontinuitás a tőkerendszer ismételt meghonosításának elkerülhetetlen feltétele volt, ami mára egy radikálisan új társadalmi struktúra létrejöttét eredményezte. Magyarországon is a neoliberális projektnek megfelelően ment végbe a piacok szinte korlátozatlan megnyitása, az árliberalizáció és a féktelen privatizáció pedig milliók, főképpen a korábbi munkásság és parasztság osztályához tartozó emberek életét döntötte romba, akik elveszítették a munkájukat, önbecsülésüket (a tartós munkanélküliek közül pedig sokan az egészségüket, a családjukat és az otthonukat is). 2 Vannak szociológusok, akik a mai Magyarországon a létminimum alatt élők számát 4 millió körüli számra teszik. 3 Ez az új számkivetettek osztálya, amely a Kádár-korszakban nem létezett. Az újszegénység jó részét a mezőgazdaságban földönfutóvá vált emberek, az ipari munkásság szétszórásából eredő társadalmi csoportok, a nyugdíjasok és a romák százezrei képezik. A felül lévőket az új nagytulajdonosok kis csoportja, illetve a hozzájuk kapcsolódó ún. felső középosztály vékony rétege alkotja. Közöttük az ún. kisegzisztenciák („kisvállalkozók”) sokasága, majd az állami és közintézmények dolgozói, általában a bérből-fizetésből élők osztálya. Ez az újra „kasztosodó” társadalmi szerkezet több vonatkozásban is mély rokonságot mutat a Horthy-rezsimmel, ami egyúttal, ismétlem, éppenséggel radikális szakítást mutat e téren a Kádár-rendszerrel, hiszen a munkanélküliség, a létbizonytalanság, a társadalmi lesüllyedés állandó fenyegetése nemcsak az egyéneket destabilizálja minden értelemben, hanem magát a társadalmi szerkezetet is kocsonyás halmazállapotban tartja. Ha tehát meg akarjuk érteni a „2010-es tekintélyuralmi rendszer” lényegét és jellegét, a történeti nézőpontra olyan szükségünk van, mint egy falat kenyérre.
A liberális kritika a szélsőjobbal kokettáló, de annál nem kevésbé antikommunista fideszes hatalom bizonyos cselekvési jellegzetességeire, populista attitűdjére, a politikai jogok erős korlátozására és az állam növekvő gazdasági szerepére utalva „kádározik” és „kommunistázik”. Mindez annak is kifejeződése, hogy a baloldallal harcolva még mindig nem korrigálják roppant erős ideológiai elkötelezettségüket a tőkerendszer kritikátlan védelme mellett. 4 Ez az ideológiai törekvésük borítja be a feledés fátylával a mai rendszer horthysta gyökereit, a kapitalizmus félperifériás formájának, második kiadásának jellegzetességeit. „Maffiaállamról” írnak, de homályban hagyják egyfelől annak neoliberális hátterét és alapjait, másfelől pedig az itt említett kelet-európai történelmi specifikumokat, amelyek a centrum – (fél)periféria összefüggésrendszerében nyerik el igazi tartalmukat.
2. A horthysta „hagyomány” társadalmi-történelmi gyökereiről. A régi dzsentri uralkodó osztály horthysta hagyománya sok tekintetben újra felszínre került (más egyéb lim-lommal egyetemben), sok tekintetben mindig is velünk élt, noha tudjuk, a horthyzmus legális, a demokrácia zászlaja alatt végbemenő rendszerszerű „feltámadásának” közvetlen forrása: 1989. Ugyanakkor ki tagadná, hogy az ún. ötvenes évek Horthy-rendszerrel leszámoló, ismert politikája után a régi dzsentri, sőt az arisztokrata rétegek jelentős csoportjainak integrációja a Kádárrendszerbe, egyfajta „visszatérése” a hatalom bizonyos szintjeire, a kulturális életbe az értelmiségi pályákon már a 60-as években végbement. A régi szélsőjobb, a nyilasok egy részének integrációja tulajdonképpen már a Rákosi-korszakban megtörtént. Nem véletlen, hogy a liberális elemzésben még a ma újjáéledő nyilas hagyomány is az államszocializmus rovására íródik. A különböző korok egymásra rakódása tehát nehezíti a rendszerek szétszálazását. Jórészt e bukott rendszerek romjaiból tevődik össze a mai rendszer (nem szólva itt a még régebbi korok velünk élő megannyi reflexéről), de nagyon eltérő arányokban. Módszertanilag fontos annak belátása, hogy a Kádár-rendszer bizonyos elemei – mindenekelőtt a bürokratikus paternalista jellegzetességek – a neohorthysta restaurációt csak színezik, a tekintélyi-alattvalói elemet erősítik a mai rezsimben, ám a Kádár-rendszer specifikus szociális és kulturális tartalma nélkül.
Az állami szintű „testvéries” korrupciót, az urambátyámos kapcsolatrendszert, a nyomorúságos „kasztos” viszonyokat, azok mai felvirágzásának gyökereit jól ismerjük már Móricz Zsigmond vagy Illyés Gyula irodalmi munkássága nyomán. Tehát a mai tekintélyuralom és a végletes társadalmi egyenlőtlenségeken alapuló nyomorúság „családfája” a Horthy-rendszerbe, sőt a dualizmus korába megy vissza. (A horthysta hagyomány szellemi-kulturális örökségéről külön tézisben szólunk.)
3. A nemzetközi háttér és az új nemzeti burzsoázia. Mindemellett a nemzetközi feltételrendszer a 2010-es, új tekintélyuralmi rezsim megformálódásában különösen fontos szerepet tölt be. Az EU és az USA ugyan rendszeresen és atyáskodva bírálja a Fidesz-kormány antidemokratikus politikai lépéseit, hatalomkoncentrációját, a parlamenti szintre emelkedett antiszemitizmust és cigánygyűlöletet, valójában azonban nem támadják az Orbán-rendszer legitimációját, mivel a kormány „kiveri” az adófizetőkből a költségvetési hiány alacsony szinten tartását. Igaz, már maga az új kapitalista rendszer bizonyos értelemben – természetesen az ismert belső hozzájárulással – nyugati exportként jött létre az ún. adósságválság kezelésének folyamatában. Ma már az is jól ismert, szinte közhely, hogy a kelet-európai (benne a szovjetunióbeli) rendszerváltozás elválaszthatatlan volt a globális tőkerendszer ún. neoliberális átrendeződésétől, a multinacionális tőkeuralom új formáitól és kihívásaitól, amelyekre végső soron a „szocialista világrendszer”, mindenekelőtt a Szovjetunió nem találta meg a túléléséhez szükséges válaszokat, és nem keresett szocialista alternatívát a kapitalista visszarendeződéssel szemben. S miután a Nyugattal szemben elveszítette a gazdasági és katonai versenyt, a valamikori „kommunista reformpártiak” mindebből azt a végső következtetést vonták le, hogy az államszocializmus válságából egy, a nyugati centrumországok támogatásával a sikeres nyugati kapitalizmusba való „beilleszkedés”, „a világpiacba való visszailleszkedés”, „valódi felzárkózás”, „utolérés”, „demokratizálás” stb. kínálja a megoldást. A végeredményt ismerjük: az Orbán-rendszer, amely e projekt meghiúsulásának terméke és megnyilvánulása. A marxista baloldal köreiben evidenciának számított már 89-ben, hogy a liberális utópia már a születése pillanatában bukott elképzelés, amely végső soron egy politikai népámítás ideológiájává szublimálódott. 5 Sajnos, ennek a tévelygésnek a vezető liberális közgazdász, Kornai János volt és maradt az egyik, talán legnagyobb hatású intellektuális szálláscsinálója. Minél nyilvánvalóbb a rendszerváltozás liberális értékeinek és elképzeléseinek pusztulása, annál erősebbé válik köreikben a baloldal és a Kádár-rendszer „bűnbakos” bírálata, amely – a legrosszabb fideszes ideológusok színvonalán - a sztálinizmust, a kádárizmust, a marxizmust, a kommunizmus különféle formáit egyetlen jelenségként vonja össze. Talán ezzel is magyarázható, hogy Kornai megdöbbentő, bár folytatólagos történetietlenséggel súlyos szakmai alaphibákat követ el, miközben egyoldalúan a mai rezsim és a Kádár-rendszer államhoz való viszonyát rokonítja. Elragadja őt a forma a tartalom kárára. Mészáros István, a világhírű marxista filozófus ezt a problémát egy helyütt így fogalmazta meg: „A kapitalista államosítást nem lehet azonosítani a szovjet típusú – és persze hasonlóképpen kádárista – államosítással. A kapitalistában ez a típusú államosítás a többletmunka értéktöbbletként való, alapvetően gazdasági módon történő kisajátítása (a piac, stb. segítségével, az összkapitalista rendszer keretében és érdekében), folytatódik, míg a szovjet típusúban a politikailag szabályozott értékmunka állami elsajátosítása uralkodik. Ha nem így lenne, nem kellene a kapitalizmust restaurálni, ahogy azt Gorbacsov és magyar követői tették. Akik ezt másképp hiszik, sajnos nem tudnak különbséget tenni az alapvetően fontos kategória – a Marx által hangoztatott „tőke megszemélyesítői” – történelmileg létezett, és (ez még fontosabb) a jövőben is variálható változatai között. A „tőke megszemélyesítői” a szovjet típusú rendszerben lényeges tekintetben mások, mint a kapitalizmusban, mert egyáltalán nem tulajdoníthatják el (vagyis nem tulajdoníthatják ki maguknak) az állami tulajdont. Éppen ezen kellett változtatniuk a gorbacsovoknak mindenütt a kapitalista tulajdonviszonyok restaurálása révén. Itt tényleg nagyon fontos kérdésekről van szó.” 6
Kornai azonban nem tesz különbséget az államnak az államszocializmus rendszerében betöltött funkciója és a kapitalizmus új, második kiadásában játszott szerepe között. Nem vet számot azzal, hogy az államszocializmusban az állam évtizedeken át éppen a nemzeti burzsoázia felszámolását és a magántulajdon megszüntetését tűzte zászlajára, s az állami tulajdon eladását-vételét alkotmányjogilag betiltotta. Míg az új rendszerben éppen ellenkezőleg, az állam a felülről létrehozott új burzsoázia érdekében államosít, hogy azután újra privatizáljon. 7 Ez a felülről létrehozott burzsoázia igazán a Fidesz-rendszerben virágzott fel, mert közpénzekből, az adófizetők költségén stafírozták, „tőkésítették fel”. E tény jól mutatja a magyar nemzeti burzsoázia speciálisan parazita jellegét. Kornai nem veszi számba, hogy a kapitalizmus mai, második, kelet-európai formájában az állami tulajdon a magántulajdon rendszerére épül. Itt az államosítás teljesen másképpen működik. Az új-régi hatalmi elitek bizonyos csoportosulásai nacionalista zászló alatt a társadalom felsőbb rétegeinek támogatásával a magántulajdon uralmának (privatizáció) visszaállítása után – az orbáni hatalomkoncentrációval még erőtelesebben – igyekeznek a külföldi tőkével szemben (valamint és mindenekelőtt a magyar társadalommal szemben) privilégiumaikat az állam közvetlen beavatkozásának köszönhetően megőrizni, örökletessé tenni. Ilyen módon megváltoztatják az elosztási viszonyok egész rendjét, vagyis a társadalmi és kulturális egyenlőtlenségeket elmélyítik, kiszélesítik. Miután a rendszerváltás nagy nemzetközi támogatással lezajlott, a privatizáció körüli marakodás hosszúra nyúlt időszaka egy újnak látszó tekintélyuralmi berendezkedés restaurálásával (nemcsak nálunk persze, hanem szerte a régióban, ld. például a mai Ukrajnát vagy Lettországot, Bulgáriát, Belorussziát vagy Romániát) fejeződik be. A magyar új uralkodó osztály politikai gyengesége, kulturális szegénysége következtében nem tudott megbirkózni az újkapitalista rend stabilizálásának feladataival, mely problémát az Európai Unióhoz való magyar csatlakozás sem oldotta meg.
Az új, hatalomfüggő uralkodó osztály 8 alapvető csoportjai minden reményüket Orbán „keresztény-nemzeti” kormányába vetik, mely kormány kifejezi az ő értékrendjüket, anyagi érdekeit, privilégiumaikat a költségvetési forrásokhoz való hozzájutásban, és szegényes kultúrájukat. 9 Az új uralkodó osztályok e rétegei különösképpen is rászorultak az állam, a kormány támogatására, hiszen nem tudták, hogyan lehet „kezelni” az elszegényedő dolgozó és munkanélküli emberek egyre növekvő tömegét, illetve kordában tartani azok ellenállását. Másképpen fogalmazva a kérdést: hogyan lehet egy elszegényedett társadalmat, az óriási munkanélküli tömegeket, a megalázott és kisemmizett munkavállalók millióit a meg-megújuló gazdasági válság körülményei között megzabolázni, féken tartani? A szociál-liberális koalíció nem tudta a választ, a régi, „kipróbált” neoliberális gazdaságpolitika és az EU-blablára épülő propaganda keretei között mozogtak. Ezért arculatukat és társadalmi hátterüket veszített politikai érdekképviseleteik szétesett és érdektelen megélhetési politikusok jelentéktelen csoportjaivá zsugorodtak. Még a szélsőjobboldal politikai térnyerése is az ő kormányhatalmuk nyolc éve alatt ment végbe. A nyomukban felemelkedő új „keresztény-nemzeti” hatalom, amely a szélsőjobbal együtt több mint 80 százalékkal képviselteti magát a 2010-es választások után a parlamentben, megtalálta a „megoldást”. Magyarországon és Kelet-Európa más országaiban egyre világosabban körvonalazódott a hatalmon lévők tudatában, hogy elkerülhetetlen egy új tekintélyuralmi rendszer bevezetése. Az új hatalomkoncentráció Magyarországon történeti „szükségszerűség logikájának” megfelelően kiüresítette a parlamentáris formákat és pártokat. Az új rezsim a kapitalizmus működésének zavartalanabb mechanizmusait ígéri az európai vezetőknek és közvéleménynek, amiért elvárják – az ő nyelvükön szólva – a „nemzeti együttműködés rendszerének” európai legitimálását. Ma már ott tartunk, hogy akik nem férnek vagy nem akarnak e rendszer keretei közé beférni, bűnbakként a nemzet ellenségeivé válnak: kommunisták, ateisták, liberálisok, zsidók, cigányok, idegenek vagy mindezek szálláscsinálói…
4. A rezsim és a pártok. A pártok sorsa is meghatározott 10: a Horthy-rendszer második kiadásában szintén csak annyi szükség van a „többi pártra” (a kommunistákat minden alakváltozatukban szintén törvényileg és intézményesen kriminalizálták, bár olyan értelemben nem tiltották be, mint a Horthy-rendszerben, „csak” a nevét vették el!), hogy a Nap, a „bölcs vezető” és az általa vezetett Fidesz körül keringjenek kis bolygókként, amíg végül belehullanak. Vagyis miközben formailag még leválthatók, valójában „örök érvényűvé” kívánják tenni a hatalmi elit egyik, ún. keresztény-nemzeti (még ez is horthysta fogalomhasználat) szegmensének uralmát. Ennek megfelelően a rezsim a többi pártot, mint jelentéktelen kis pártokat rendszeresen felmorzsolja anyagi, politikai és erkölcsi értelemben a legválogatottabb hatalmi eszközökkel és trükkökkel – egészen a nyílt elnyomásig, a kendőzetlen hazudozás, mindenféle intézetek és bizottságok rendszerével, amelyek a (állam)szocialista múlt kriminalizálásával előállítják a történelemhamisítás és csalás intézményesített világát – nemzeti méretekben. Mindennek végső politikai értelme teljesen világos: az országban a szellemi-politikai útkeresés teljes lezárása balra, amiben a liberális jobboldal – lagymatag, terméketlen politikai ellenzékisége ellenére – nem lankadó antikommunista propagandája fontos segítő kéz a hatalom számára. E folyamatok része és feltétele volt a társadalom óriási tömegeinek módszeres és szisztematikus elbutítása, ami nélkül a neohorthysta restauráció a maga egészében nem érthető és nem is magyarázható. A Horthy-kultusz megjelenése és fennmaradása komoly társadalmi ellenállásra nem talált. Csak ennek függvényében válik érthetővé maga a jelenségsor. Mindebben a Kádár-rendszernek is megvolt az a kétséget kizáróan igen negatív szerepe: a „jóléti állam”, a „gondoskodó állam” bürokráciája – kétségtelenül nemzetközi összehasonlításban is progresszív szociális teljesítménye mellett, annak „meghosszabbításaként” – meggátolta, hogy a lakosság döntő többsége kiemelkedjen a paternalista viszonyokból. Az autonóm egyének tömeges hiánya kedvező „emberanyag” a tekintélyuralmi rendszer újabb kiadása számára. Akárcsak a lengyel fejlődésben, ahol a parlamentben szintén 80 százalék fölött van a jobb- és szélsőjobboldal, a baloldal szinte szervezhetetlen, mert semmiféle rendszerkritikai társadalmi (tömeg)mozgalom nem gyökeresedett meg. Ez a végső oka a baloldali politikai szervezkedés széttöredezettségének, a szektásodásnak, a narcisztikus önjelölt „vezérek” és „messiások” korlátozatlan elszaporodásának, az emigrációs szindrómának. A munkásosztály minden elemében szétszórt, megnyomorított anyagi-gazdasági és szellemi-kulturális-mentális értelemben egyaránt. Persze az új társadalmi berendezkedés, amely 1989 rendszerváltásából sarjadt ki, különösen napjainkban rákényszerül arra, hogy a Kádár-korszakot mindenáron lejárassa, történetét meghamisítsa a magyar nép, főleg a fiatal generációk manipulálása, indoktrinálása érdekében. Ugyanis az új rendszer, bárhogyan ítéljük is meg az államszocializmus történelmi szerepét, negyedszázad után sem volt képes sem gazdasági, sem szociális teljesítményében meghaladni a régit. Ezen az alapon hajtott ki a neohorthysta restauráció bűzös virága.
5. Új osztály, új kultúra. A globális piaci giccs és a hagyományos nemzeti giccs keveredik és alkotja a korszak mainstream, uralkodó kultúráját. E jelenség csak származéka annak a fejleménynek, hogy a Horthy-rendszer második kiadása végső soron a legmodernebb internetes globális tőkeuralom és a legavíttabb, reakcionárius, a két világháború között megismert viszonyok sajátos kombinációjaként jött létre. Ha az új kapitalizmus a Nyugaton megismert ún. polgári demokratikus intézményrendszerrel és eszközrendszerrel nem tudja a kelet-európai országokat stabilizálni, akkor ott súlyos okok játszanak közre, melyekre fentebb részlegesen utaltam ugyan, de az ideológiai mozgások értelmezéséhez ezen tényezőkre konkrétabban is rá kell mutatni. Az okok számosak. Csak a legfontosabbakat említem: a tömeges elszegényedés, a munkabérek tartós leszorítása, a munkanélküliség magas szintű fenntartása, emberek milliónak feláldozása az újkapitalizmus, az új uralkodó osztályok felülről való létrehozásának és eltartásának oltárán. Vagyis a politikai hatalmat kiszolgáló, politikailag gyenge, felülről, rokoni szálákkal összevarrt nemzeti burzsoázia és egy nagybirtokos réteg gazdasági feltámasztása a rendszer in statu nascendi alapvető vonása. A Fidesz-hatalom ezt a folyamatot végigviszi. Ennek érdekében zajlik áruk és vagyonok, gazdasági és politikai struktúrák (trafik-cigarettapiac újraosztása, a gyógyszertári piac, a föld újraosztása, a parkolás, vagy bármi más újraosztása, a permanens államosítás és privatizálás stb.) pártalapú monopolizálása politikailag felülről kijelölt vagy jóváhagyott egyének és csoportok javára. Ez lesz a relatíve szilárd társadalmi háttere az új tekintélyuralmi rendszernek, amely a legalantasabb kulturális és ideológiai megrögzöttségek fogságában létezik (a szegények megvetése, a rasszista kirekesztés, az erő és az erőszak kultusza, a homofóbia, a nők alávetése stb.) A neohorthysta restauráció természetesen a mai kapitalista világ minden fontos lenyomatát magában foglalja, furcsa „posztmodern” képződményről van szó, amely mintáit, megoldásait az amerikai neokonzervatív kormányzásból veszi át: a szegénység kriminalizálása, a zéró tolerancia elve, a három csapás büntetőpolitikája; az egykulcsos személyi jövedelemadó, a vallásosság erkölcsi kultusza az egyenlőtlenségek, egy korlátozatlan individualizmus kibontakoztatásával párhuzamosan.
A mai kapitalizmus válsága Magyarországon is megmutatja alapvető ellentmondásait, méghozzá szélsőséges formában. Mindenekelőtt a jogok korlátozott érvényesülése terén, az állam, illetve az állam és a társadalom közötti viszony összefüggésében látunk feloldhatatlan konfliktusokat. Miután a kormányok szerte a világon elsőbbséget adnak a megszorítás politikájának, képtelenek a piaci erőkkel szemben garantálni az alapvető jogokat. Ezek a fejlemények alapvető kihívás elé állítják a társadalmi reprodukciót. A magyar kormányok is lépéseket tettek például a bankok jogainak védelmében a lakossággal szemben, mindennapossá vált a házak, lakások, autók elárverezése és a kilakoltatások. „Ellenreformokat” hoztak a munka világában a munkajogok, a sztrájkjog és a tisztes munkához való jog korlátozása érdekében. Hasonlóan súlyos korlátozó trendek figyelhetők meg a jóléti jogok, az oktatáshoz való jog, az egészséges ivóvízhez való jog vagy a demokratikus jogok terén, amely utóbbiak túlmutatnak a szavazó urnákon, ilyen például a tiltakozáshoz való jog és a nyilvánossághoz való hozzáférés joga. Itt különösen nagy jelentőségűek az ökológia dimenziói, különös tekintettel a természet financializálására, a közös javak kisajátítására és a zöldgazdaságra mint újfajta hegemón projektre. Más országokkal ellentétben, nálunk a tiltakozó mozgalmak és a civil társadalom szervezetei, csoportjai nemigen kérdőjelezik meg a magántulajdonhoz való jogot és nem követelik a kollektív társadalmi-gazdasági és emberi jogokat. A tudományos körökben a jogokról folytatott viták már régóta a liberális politikai filozófia keretei között mozognak és alig kapnak valami figyelmet a hivatalos hatalom fenntartását szolgáló tudomány művelőitől. Vagyis a rendszer prostituáló jellege szinte akadálytalanul érvényesül. Elég utalni itt arra, ahogyan a hatalom a magyar értelmiség jelentős részét szőröstül-bőröstül beszippantotta – pénzzel, pozíciókkal, privilégiumokkal, megfélemlítéssel. Nem véletlenül éljük az intellektuális szédelgők korszakát, a társadalomtudományos kutatás és gondolkodás meghökkentő hanyatlását.
Mindebben az egyházak nem pusztán a hatalom partnerei, hanem részesei a hatalomnak. Az Orbán-rezsim e téren messze túllép a belorusz vezetőn, Lukasenkón: Orbán, illetve kormánya és parlamentje a hivatalos keresztény, mindenekelőtt a református és katolikus egyházakat úgyszólván szavazatgyűjtő struktúrákká, a „keresztény-nemzeti” politikai hatalom részeivé, emeltyűivé alakítja át. Orbán és rendszere a maga szolgálatába állítja közpénzek ajándékozásával, támogatásokkal az egyházakat és a maga értelmezte kereszténységet, hogy a tekintélytiszteletet kikényszerítse. A vagyonos egyházakat szembeállítja a kis egyházakkal, eléri, hogy a katolikusok és a reformátusok versengenek a hatalom kegyeiért. Mindezt a hit- és erkölcstan kötelezővé tételével kívánnák „szentesíteni”, akárcsak a Horthy-korszakban. Minderre azért még Horthy kormányzó sem tartott igényt, ezt meghagyta egyházi hatáskörben. Ma Magyarországon a kereszténységről semmiféle valós tárgyi tudással nem rendelkező Orbán Viktor gyújtja a „fényt, hordozza a világosságot, minősíti az európai kereszténységet, kioktat keresztény hagyományból, megújulást hirdet, meghatározza a bűnt és a hitet.” 11
A társadalom fölötti politikai (párt)uralom hasonlóan fontos elemeivé transzformálja az oktatást, az iskolákat, melyek tanárait – hatalmi kényszer útján korporációba tömöríti. 12 Az új tekintélyuralmi rezsim ideológiai kötőanyaga természetesen a nacionalizmus és egy hivatalosan definiált kereszténység, amely a neohorthysta szellemi restauráció keretében áthatja a mindennapi életet az utcanevek megváltoztatásától kezdve az iskolai oktatásig. Maga az új alkotmány is ebben az ún. keresztény nemzeti szellemben fogant, tulajdonképpen a maga preambulumában kizárva a társadalom jelentős nem keresztény, illetve nem vallásos vagy egyenesen ateista tömegeit. A nacionalista populizmus odáig elmegy, hogy heroizálja a szovjet területen 1941-44 között végrehajtott náci népirtásban vétkes magyar honvédséget. A fasizmust, a nácizmust pedig egyidejűleg, hivatalosan, tankönyvekben is megjelenő formában azonossá teszik a „kommunizmussal” és ezáltal a szocializmus egész történetét kriminalizálják saját kizárólagos ideológiai uralmuk érdekében. A saját képmásukra formálják a szellemi életet, a kultúra egészét. Erre az ideológiai feladatra, funkcióra külön állami intézményi apparátus épült ki az ún. Terror Házától a Veritas Intézetig, amely az „igazság” kihirdetésének kormányintézete történeti kérdésekben, hogy általánossá tehesse a neohorthysta szellemi restaurációt az értelmiség legszélesebb köreiben.
Ez az egész ideológiai katyvasz elmerül egy nyugatellenes-nemzeti szabadságharcos retorikában, amely egyidejűleg megfér a nyugati pénzügyi elvárások legpontosabb teljesítésével és kiszolgálásával, sőt éppen annak fedezésére szolgál. A rendszer képmutató és manipulatív jellege csak keveseknek tűnik fel, mert sokan éppen azt hallják, amit szeretnének hallani a „magyar nemzet nyugati-multi kizsákmányolásáról”. A Fidesz előbb magába építette, „felnevelte” a szélsőjobbot, az újfasizmust – a szocialista-liberális koalíció korábbi nagyfokú hozzájárulásával, majd az európai szalonképesség érdekében részben kinyomta magából – mintegy „tartalékhadseregként” – a neofasiszta szélsőjobboldalt, ugyanakkor a fékevesztett antikommunista kampány (végül is ellenségképre szükség van!) folyamán visszaédesgeti az újfasiszta szavazók egy részét a saját soraiba a meghonosodó Horthy-kultusz támogatásával is. (Az sem véletlen tehát, hogy mind a Horthy-rendszer, mind a mai neohorthysta rendszer terhes volt, illetve terhes a fasizmussal.) Mindennek meghosszabbításaként – egy permanens „kultúrharc” keretei között – a rasszista alapú etnikai, fajvédő nacionalizmus, a „nagymagyarországos” álkulturális giccs társadalmi méretű eluralkodása végső soron a szociális kérdés legyőzését, a tekintélyuralmi rendszer ideológiai diadalát jelentette, akárcsak a Horthy-korszak időszakában 1919 után. Az „új”, neohorthysta „kultúra” nap nap után leszámol az antifasiszta hagyománnyal, Ságvári helyett az őt legyilkoló csendőr, Károlyi helyett Bethlen, Marx, Engels, Lenin, Lukács György helyett Horthy, Teleki, Prohászka, illetve Déry Tibor, Gelléri Andor Endre vagy Nagy Lajos helyett a nyilas Wass Albert, Nyírő József vagy a vad antiszemita Tormay Cécile lett a kulturális minta. Ez a jelenség a társadalomtudományok és társadalmi gondolkodás alapvető területein is határozottan jelen van. Tudjuk: az uralkodó osztályok eszméi uralkodók a társadalomban is. Az állami tulajdon társadalmasítása, közösségi visszavétele mint az államszocializmus humanista alternatívája (neo)liberális és konzervatív-nacionalista szempontból a múlt romantikus illúziójának tűnik, a sztálinizmus egy aleseteként aposztrofálják, baloldali nézőpontból a távoli jövő programjává tolódott ki. 13 A politikai rendszer ismét felöltötte a tőkeviszonyok menedzselésének tekintélyuralmi formáját Felcukrozhatjuk, felcicomázhatjuk mindezt „demokratikus”, „nemzeti-hazafias”, „nemzeti konzervatív”, „kádárista” és más egyéb jelzőkkel, ám e máz mögül lépten-nyomon előbukkan a „nemzeti kapitalizmus” tekintélyuralmi-neohorthysta szimbolikája és valósága, a parazita új burzsoázia pénzsóvár képe: „kis búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el.” (J. A.)
Ezzel az uralkodó osztályok számára a rendszerváltás legmélyebb történelmi küldetése a helyére került, beteljesült.
1 Gondoljuk csak meg, olyan ez az attitűd, mint amikor egyes dogmatikus kommunisták 25 évvel a kommunista rendszerváltás után, úgy 1973 körül még mindig a Horthy-rendszerrel hadakoztak (és nem vették észre, hogy a szocializmus megy éppen gallyra), ám ők akkor már csak a valóságtól elszakadt figuráknak tűntek. [vissza]
2 Ide Bartha Eszter: Magányos harcosok: Munkások a rendszerváltás utáni Kelet-Németországban és Magyarországon (Lonely fighters: Workers in postsocialist East Germany and Hungary). Budapest: L’Harmattan Publishers - ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék (Series: Eastern European Monographs, 2), 2011.; Uő.: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában, 1968-1989. (Workers on the Road from Socialism to Capitalism in East Germany and Hungary, 1968-1989). Budapest: L’Harmattan Publishers - ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék (Series: Eastern European Monographs, 1), 2009. [vissza]
3 Ferge Zsuzsa számításait vö.: Népszabadság, 2012. május 25., Ladányi János: Leselejtezettek. A kirekesztettek társadalom- és térszerkezeti elhelyezkedésének átalakulása Magyarországon a piacgazdasági átmenet időszakában. Budapest, L’Harmattan, 2012. [vissza]
4 Példának okáért Révész Sándor újságíró ennek a beállítódásnak egy paradigmatikus figurája. Moldova György munkásságával foglalkozó írása a Moldova-jelenségben ragadja meg a „kritikai szervilizmus”, „kritikai rendszerszolga”, „rendszerszolgálat” egyik formaváltozatát a Kádár-rendszerben. (Vö.: Révész S.: Moldova György pályaképe I. Kritikai szervilizmus. Magyar Narancs, 2013. nov. 28. 28-30.) De - amit Révész a régi rendszerben Moldovával azonosított, a mai rendszerben ezt a funkciót éppen maga Révész látja el: harcos ellenzéki a Fidesszel, a nacionalista jobboldallal szemben, kritikátlan apologéta a fennálló rendszert illetően, amely azt létrehozta. E beállítódásnak megfelelően kíméletlen ellenfele minden baloldali, rendszerkritikai gondolatnak a „jó” tőke, a „jó” kapitalizmus egy steril, utópisztikusan naiv felfogásának szellemében. [vissza]
5 A Fidesz-rendszer liberális kritikájának klasszikus formáját Kornai János képviseli, aki egy elképzelt, mondjuk, svédországi tőkés piacgazdaság jegyei alapján vizsgálja a magyar fejlődést. Úgy vélekedik, hogy létezik egy jó kapitalizmus, a szabad piacgazdaság, amelyet hataloméhes politikusok az állam túlzott beavatkozásával megrontanak. Egyáltalán nem érti, hogy a kapitalizmus történetileg más pályán mozog ebben a régióban és más típusú politikai berendezkedést kényszerít ki, mint a centrumországokban. Vagyis nem arról van szó, hogy a rossz politikusok torzítják el a jó kapitalizmust, hanem arról, hogy a kapitalizmus konkrét működése, a profitrendszer igényei hívják életre az elnyomó, diktatórikus rezsimeket. Az akadémikus professzor felcseréli az okot az okozattal. Nem érzékeli a módszertani problémát, hogy példának okáért a náci rendszer a német nagytőke és általában a polgárság financiális és politikai támogatása nélkül sohasem szilárdulhatott volna meg, mivel a nácizmus volt az, amely, létrehozva zászlaja alatt a jobboldal egységét, meggátolta egy, a profitrendszert korlátozó baloldali, szocialista tendenciájú berendezkedés létrejöttét. Kornainál a gazdasági fejlődés, a piacgazdaság sémái, fogalmai mozognak történelmi téren és időn, társadalmi és osztályérdekeken kívül. Vö. Állam. leviatán – Friderikusz Sándor interjúja Kornai Jánossal. I-II. Galamus (internetes újság), 2013. 12. 16-17. [vissza]
6 Az idézet Mészáros István személyes közléséből való. Ld. még erről a problémakörről: Államszocializmus. Értelmezések-viták-tanulságok. (Szerk.: Krausz T. - Szigeti P.) Bp., L’Harmattan, 2007. [vissza]
7 A hazai „gazdasági elitek” kialakulásának, megformálódásának szakszerű leírását mindenekelőtt Szalai Erzsébet munkásságában találhatjuk meg: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest: Aula Kiadó, 2001. [vissza]
8 Nálunk az alapvető kulturális-ideológiai törésvonalak az „ex-kommunisták” (neofita liberálisok, „kádárista menedzserek” stb.) és a „keresztény-nemzeti neohorthysták” (a régi horthysta elit leszármazottai és az államszocialista rendszer hozzájuk csatlakozott, szintén „ex-kommunista”karrieristái és egy másik metszetben az „ideológiátlan” új vállalkozói rétegek egy része) között húzódnak, mely utóbbiak éles konkurenciaharcban álltak-állnak a multinacionális társaságokkal. [vissza]
9 A helyszűke miatt e rétegek ideológiai és szociológiai megjelölésének „keveredése” elkerülhetetlen leegyszerűsítés, bár ez a keveredés a valóságban nagyon is életszerű folyamatokra utal. [vissza]
10 A kialakult domináns pártrendszer törvényhozási úton való megerősítési törekvését lásd: Szigeti Péter: A magyar választási rendszer átalakítása Political Capital – Social Develpoment Institute 2013 október, www.valasztasirendszer.hu/?cat=4; illetőleg a politikai rezsimváltás alkotmányos alapjainak megteremtéséről u. Ő.: Az alaptörvény karaktere államelméleti és alkotmányjogi aspektusból in: Tanulmányok a 70 éves Bihari Mihály tiszteletére (szerk.: Szoboszlai-Kiss Katalin – Deli Gergely), 2013, 519-536. Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc ÁJK [vissza]
11 Jakab Attila: ideaintezet.blog.hu/2013/06/23/az_orban-rezsim_es_a_keresztenyseg. [vissza]
12 Ld. erről Huszár Ágnes Templom és iskola c. írását. Galamus, 2013. december 19. [vissza]
13 E gondolatkör, e történelmi praxis mint társadalmi méretű egyetemes alternatíva vizsgálata, képviselete az Eszmélet folyóiratban megjelenése, azaz 25 éve óta jelen van. E tekintetben különösen Tütő László írásaira hívom fel a figyelmet. [vissza]
A társadalmi forma (vagy „formáció”) kifejezés a marxista szakirodalom egyik alapfogalmát hivatott megjelölni, de ilyen értelemben – olykor ugyanazok a szerzők is – használják a „társadalmi rend”, „termelési mód”, a „társadalmi-gazdasági alakulat” vagy a „termelési viszonyok alaptípusa”, „társadalmi alaptípus” elnevezéseket is. Amire ilyenkor gondolni szokás, voltaképpen az emberiség fejlődésének egy-egy fő lépcsőfoka. (Nem korszaka – noha e fokokat mondják „nagykorszakoknak” is –, mert ezeket a szinteket a különböző emberi közösségek igen eltérő időszakokban érhetik el.)
A társadalmi formák engelsi–sztálini felosztása
A marxizmusban sokáig hivatalosnak számító társadalomfejlődési elgondolást Sztálin (1953: 662-667. o.) úgy kodifikálta, hogy a történelemben öt ilyen, a világ minden táján egymást szükségképpen követő társadalmi alaptípus mutatható ki: az ősközösség, a rabszolgatartó rend, a feudalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus. Az első az emberi fejlődés kiindulópontja, ahol a közösségek tagjai együtt dolgoztak, a személyi használati tárgyakon túl a fontosabb termelőeszközök köztulajdonban voltak s nem léteztek vagyoni és osztálykülönbségek. Felbomlása után az első osztálytársadalom mindenhol a rabszolgatartó rend lett, amely két alapvető osztályra, a rabszolgákéra és az őket, valamint a termelőeszközöket magántulajdonként birtokoló rabszolgatartókéra épült. Az ezt követő feudalizmusban a földesurak magántulajdonos osztálya uralkodik a jobbágyság fölött, amely járadékkal-robottal fizet neki a föld használatáért. A kapitalizmusban a termelőeszközök magántulajdonosai, a tőkésosztály tagjai zsákmányolják ki a kizárólag munkaerejükkel rendelkező, s azt bér fejében a tőkések rendelkezésére bocsátani kényszerülő munkásosztály fölött. Ez utóbbinak forradalmi mozgalmai visznek végül a szocializmushoz, ahol a termelőeszközök ismét társadalmi tulajdonba kerülnek, és fokozatosan megvalósul a társadalmi egyenlőség.
E felosztás gyökerei Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete (MEM 21) című, 1884-ben publikált művéhez nyúlnak vissza, azzal a különbséggel, hogy ott az ősközösségről még nincsen szó. Később azonban Engels ezt is beillesztette a rabszolgatartó társadalom mögé. A Kommunista Párt kiáltványa (MEM 4: 437-470.) I. fejezetének szállóigévé vált kezdőmondatához – „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története” – a szöveg 1888-as megjelentetésekor egy kiigazító jegyzetet fűzött ugyanis, mely szerint a kiáltvány megfogalmazásakor, „1847-ben a társadalom őstörténete, az a társadalmi szervezet, mely a feljegyzett történetet megelőzően létezett, jóformán ismeretlen volt. Azóta Haxthausen felfedezte az oroszországi közös földtulajdont, Maurer bebizonyította, hogy ez az a társadalmi alap, amelyből valamennyi germán törzs történelmi fejlődése kiindult, s fokozatosan kiderült, hogy Indiától Írországig mindenütt a föld közös birtoklásán alapuló faluközösségek képviselik vagy képviselték a társadalom ősi formáját. Végül Morgannek a nemzetség igazi természetére és a törzshöz való viszonyára vonatkozó, betetőző felfedezése feltárta ennek az ősi kommunista társadalomnak belső szervezetét annak tipikus formájában. Ezeknek az őseredeti közösségeknek a felbomlásával kezdődik a társadalomnak különálló és végeredményben antagonisztikus osztályokra való hasadása. Ezt a bomlási folyamatot megpróbáltam nyomon követni »A család, a magántulajdon és az állam eredete« c. könyvemben”. 1
A sztálini felosztásnak tehát kellő fedezete volt a marxizmus klasszikusainak eszmerendszerében. Más kérdés, hogy ez a tekintélyérv nem sokat ér, ha a történelmi tényekre tekintünk. Először is, az osztálytársadalmak kialakulásakor legtöbb helyen csak jelentéktelen mértékben létezett a rabszolgaság intézménye. Egyiptomban, ahol a korai írásbeliség leginkább lehetővé teszi a viszonyok rekonstruálását, már az i. e. IV. évezred végén szervezett államhatalmak működtek, de valamelyest is számottevő rabszolgaréteg csak ezer esztendővel később, i. e. 2160 után, a Középbirodalomban alakult ki, anélkül, hogy ez bármikor a termelés fő tényezőjévé vált volna (vö. Kákosy L. 1979: 75.). Arra, hogy a rabszolgák lélekszáma bárhol is elérte volna azt a mértéket, hogy az „alapvető osztályok” egyikének tekinthessük, az ókorban aligha volt példa. Igazi „rabszolgatartó rend” – a történelmi közhelyként használt legendákkal ellentétben – voltaképpen csak a reneszánsztól a liberális kapitalizmus 1890-es éveiig tartó korszakban jött létre az USA déli államaiban, a Karib-tengeri szigeteken és Brazíliában (vö. E. Dal Lago–C. Katsari 2008; E. Flaig 2011; M. Zeuschke 2013).
Hasonló a helyzet a feudalizmus esetében is. Az igaz, hogy a letelepült, mezőgazdasági életmódra áttért lakosság külső támadások elleni védelmére és a belső rend fenntartására világszerte kialakult egy fegyveres szolgálatra szakosodott réteg, amelyet a közösségek eltartottak és az akkoriban még igen költséges lovakkal-fegyverzettel elláttak, s amelyből az idők folyamán a katonai arisztokrácia uralkodó osztálya is kialakult. Ez a korszak Európában az i. sz. 800 és 1000 közötti évszázadokat jellemezte. A feudalizmus kiépülésének folyamatában itt a szabad parasztok földtulajdona fokozatosan a fegyveres hatalommal rendelkező nemesség örökletes birtokába került, s így az előbbiek jobbágyi sorba süllyedtek. A 14. század derekától viszont a lovagi-nemesi csapatok harcmódja mindinkább korszerűtlenné vált a hivatásos zsoldos seregekkel szemben, s végül katonai jelentőségük teljesen megszűnt. Így az európai feudalizmus nemessége az emberiség történelmében egyedülálló – tehát fejlődési fokként nem általánosítható – módon, pusztán őseinek vitézségére hivatkozva rendelkezett előjogaival. (A gyakran feudalizmusként emlegetett japán szamuráj-hatalom ezzel szemben mindvégig a fegyveres erő monopóliumára épült; vö. J. W. Hall 1980).
A termelési módok 1859-es marxi elgondolása
Marx nem írt átfogó művet a társadalmi fejlődésről, ha pedig a különböző írásaiban felbukkanó megjegyzéseit és vázlatos elgondolásait vesszük alapul, akkor – miként ezt U. Menzel (2000) kimutatta – azokból három, egymástól igencsak különböző fejlődéselméleti elgondolás körvonalai rajzolódnak ki.
Ezek közül legnevezetesebbé 1859-ben megjelent, A politikai gazdaságtan bírálatához című művének az a mondata vált, mely szerint „Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként” (MEM 13: 7. o.). Itt mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznom, hogy jóllehet a termelési mód fogalmát többnyire a társadalmi formáéval azonos értelműnek tekintik, magánál Marxnál ez kizárólag az anyagi termelésre vonatkozik (vö. Szerdahelyi I. 2012; uő 2013). Így pedig, a szellemi termelés és a társadalmi osztályszerkezet szerepét figyelmen kívül hagyva, eleve alkalmatlan arra, hogy bármiféle általános érvényű társadalomfejlődési modell épülhessen rá.
Az idézetbeli felsorolás a marxológusok elemzései szerint egyrészt az osztálytársadalmakra vonatkozik, tehát azokra, amelyek (Marx és Engels ekkori őstársadalom-elképzelése szerint) „a tulajdon első formájá”-hoz, a köztulajdonjellegű „törzsi tulajdon”-hoz kötött társadalmi fokhoz képest „progresszívak”, azaz ezen túllépnek (vö. MEM 3: 77-78. o.). Másrészt e felsorolás nem úgy értendő, hogy az ázsiai termelési mód volt mindenütt az első osztálytársadalom, mert ez az antik forma is lehetett (vö. G. V. Plehanov 1947: 79. o.). S noha – a már magántulajdonra épülő, és így a továbbfejlődést lehetővé tevő antik formával szemben – az ázsiai termelési módon a társadalmak általában évszázadokig nem lépnek túl, megfelelő történelmi fordulatok esetén innen is nyílhat kiút a kapitalizmus felé (vö. J. Milios 1998).
Ami az ázsiai termelési mód mibenlétét illeti, ez Marx különböző írásaiból kiolvashatóan olyan gazdasági társadalomalakulat, amely azokra a keleti országokra volt jellemző, amelyekben az első osztálytársadalmak viszonyai között nem alakult ki a föld magántulajdona, hanem elvileg minden terület az uralkodóé volt, gyakorlatilag pedig az őstársadalmi köztulajdon viszonyait fenntartó faluközösségek művelték. Ezért e társadalmak, úgymond, egyrészt megrekednek az európai fejlődéstől elmaradó fokon, nem lépnek tovább az antik és feudális termelési mód lépcsőin a kapitalizmus felé, másrészt pedig államrendszerük despotikus önkényuralom (vö. TÉ 4: 18-39.)
Engels nem használta az ázsiai termelési mód fogalmát, de ő is úgy vélte, hogy a faluközösségi földtulajdon valamiként a despotikus uralom alapzata (vö. MEM 20: 159 o.; MEM 22: 402-403. o.) 2 Más 19. századi marxisták (Bebel, Kautsky, Cunow, Plehanov) azonban felfedezték ennek jelentőségét, s az 1920-as évek derekától a Szovjetunióban munkálkodó társadalomelméleti szakírók is (Varga Jenő, A. J. Kantorovics, Magyar Lajos, D. B. Rjazanov, K. A. Wittfogel és mások) számos elemzéssel támasztották alá. 1929-ben a leningrádi Kínakutató Intézet rendezett vitát afölött, hogy Kínában létrejött-e feudalizmus, vagy itt az ázsiai termelési mód egészen napjaikig fennmaradt. E vita más szovjet tudományos intézményekben 1931-ig elhúzódott, s bár az ázsiai termelési mód hívei tudtak nyomósabb érveket felsorakoztatni, Sztálin a Proletarszkaja Revolucija szerkesztőségének írt levelében azzal vetett véget minden nézetcserének, hogy a marxizmus alapkérdései, s így az ötlépcsős fejlődésmodell nem képezhetik vita tárgyát (vö. Pászka I. 1982; Wiener Gy. 2000). E lépésre Sztálint a Kuomintanggal kötendő szövetség napi politikai érdeke vezette ugyan (vö. R. Kössler 1982: 127 o. skk; n. n. 2011), de ezzel a marxista-leninista igényű szakirodalom számára az ázsiai termelési mód kifejezés annál inkább kerülendővé vált, minthogy ennek teoretikusai közül nem egy a Gulagban fejezte be életét. Az elhurcoltatás veszélyét fokozta, hogy „permanens forradalom” elgondolásuk kidolgozásakor Sztálin fő ellenfelei, a trockisták is támaszkodtak az ázsiai termelési mód koncepciójára (vö. A. Yankovic 2009). A tilalmon nem változtatott az sem, hogy a moszkvai Marx–Engels–Lenin intézet 1939–1941-ben, két kötetben megjelentette A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai címmel Marx egyik töredékekben félbehagyott kéziratát, amelyben pedig igencsak hangsúlyosan szerepelt az ázsiai termelési mód fogalma. (Igaz, itt mentségül szolgálhatott, hogy e kéziratot Marx nem akarta publikálni, mondván, hogy olyan bizonyítatlan tételeket tartalmaz, amelyeknek „minden előlegezése csak zavart okozna”; MEM 46/1: V.).
E fogalom utóéletében jelentős szerepet játszott Wittfogel, aki 1935-től a Rockefeller Alapítvány támogatásával Kínában folytathatta kutatásait, de amikor fenntartotta nézeteit (K. A. Wittfogel 1938), őt is trockistának bélyegezték. 1947-től az USA-ban élt, és McCarthy kommunistaellenes hecckampányához csatlakozva dolgozta ki a „hidraulikus despotizmusról”, „keleti despotizmusról” szóló elméletét, melyben az ázsiai termelési mód fogalmát a kommunista pártállamokra is kiterjesztette (K. A. Wittfogel 1957). Ezt nemcsak a kommunista történészek utasították el, hanem A. J. Toynbee is.
A sztálinista dogmák korlátjainak fokozatos lebontása során elsőként 1962-ben, Magyarországon, Tőkei Ferencnek sikerült folyóiratban publikálnia olyan művet, amely azt igyekezett bizonyítani, hogy Marx „ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési mód” felosztása nemcsak a marxi életmű egyenrangú része, hanem a történelmi tényeknek is mindenben megfelel. Álláspontja a magyar tudományos életben csakhamar szinte egyeduralkodó nézetté vált 3, s tudomásom szerint egyedül Komoróczy G. (1975) mert szót emelni vitatható kiterjesztései ellen. 4 A nyugati – E. Mandel (1967) és M. Godelier (1973) kezdeményezései nyomán mindenekelőtt franciaországi –, NDK-beli és kínai marxisták ázsiai termelési mód-vitáiban már sokkal eltérőbb nézetek csaptak össze. 5
Az napjainkra mindenképpen világossá vált, hogy – Ausztrália kivételével – a világ minden táján léteztek olyan társadalmak, amelyekben – rövidebb-hosszabb korszakokon át – elvileg minden termőföld az uralkodó tulajdonában volt, gyakorlatilag pedig a faluközösségek osztatlan közös tulajdonaként művelték a parasztok. Ilyen értelemben tehát vitathatatlan történelmi tény, hogy az ázsiainak mondott termelési mód világszerte létezett, bár ugyanilyen tény, hogy elnevezése megtévesztően hibás, hiszen egyrészt nem csak Ázsiában terjedt el, másrészt pedig az ázsiai társadalmaknak sem mindegyikét jellemezte.
Ráadásul pedig Marx szinte minden egyes helyen, ahol e termelési módot és mintaállamát, Kínát említi, olyan jelzőkkel teszi, amelyek ezt egyrészt a „fejlődésképtelenség”, „stagnálás”, „tespedés”, „mozdulatlanság”, „túl alacsony civilizáció”, másrészt pedig „a legdurvább államforma, a keleti despotia”, „zsarnokság”, általános rabszolgaság” látszatába hozzák. Márpedig ennek az ellenkezője igaz. E társadalmi forma az emberiség történelmében mindenütt a leggyorsabb előrehaladás feltételeit teremtette meg, szemben az európai antikvitás és feudalizmus zsákutcáival. Ami a despotikus zsarnokságot illeti, a kínai hivatalnokok, a „mandarinok” uralma a hajdankor egyedülállóan demokratikus kiválasztási rendszerére épült. A legalacsonyabb beosztásoktól a legmagasabbakig minden tisztség elérését versenyvizsgákhoz kötötték, ahol kizárólag a tudás számított. S minthogy a kínai iskolarendszer az ókortól a falusi parasztokra is kiterjedt, ebből az következett, hogy megfelelő tehetség esetén disznópásztorok is a császári udvar hatalmasságai közé emelkedhettek (vö. R. M. Marsh 1961; D. C. Twithchett 1976).
Ami a haladás ütemét illeti, Kovács J. (2005: 46-47, 56. o.) tudósítása szerint Kínában már az i. e. 4. században megvalósították az öntöttvas eszközök olyan tömeggyártását, amit Európa csak másfél évezreddel később, az ipari forradalom idejében ért el, az I. századtól pedig acélgyártása csúcsteljesítményeket nyújtott. Éppenséggel nálunk stagnált a termelés mindaddig, míg „a XIII. században elérte Európát az első kínai hatás. Európa összegyűjtötte a hozzáférhető kínai technikai vívmányokat, amivel lökésszerűen felgyorsította a fejlődését. Ekkor ért kontinensünkre a papír és a nyomódúcos nyomtatás, az iránytű, a hajók fartőgerendája és a kormánylapát, a vízimalom, a rokka, a talicska, a taliga, a puskapor és a robbanószerek, bombák és nem utolsó sorban a szügyhám. Az új ismeretek hatására jutott el a hajózás arra a fokra, hogy a felfedezésekre sor kerülhetett, amivel ismételten megváltozott a fejlődés menete” (Kovács J. 2005: 112. o.; vö. még G. W. Kołodko 2009: 77. o.). Azaz: a nyugat-európaiak fegyveres hatalma megszerezte a világelsőséget – amire azonban a történelem legbarbárabb szörnytetteivel, kontinensek őslakosságának szervezett kiirtásával tettek szert (vö. Szerdahelyi I. 2011). Ám P. Bairoch (1982: 296. o.) adatai szerint Európa még jóval később, a 18. században sem játszott különösebb szerepet a világtermelésben. A két gazdasági nagyhatalom változatlanul Kína és (a mai Pakisztánt is ide véve) India volt; 1750-ben az előbbi a világtermelés 32,8%-át, az utóbbi 24,5%-át nyújtotta, mindkettő messze meghaladta az európai arányokat. Valójában tehát csak a 19. századi ipari forradalommal törtünk az élre, olyan mértékben, hogy a kínai termelés ekkorra 6,2%-ra, az indiai 1,7%-ra zsugorodott.
Az ázsiai termelési móddal szembeállított antik forma forradalmi jelentőségű vívmánya Marx itteni elgondolása szerint az lett volna, hogy a görög városállamok a történelemben először alakították ki és – a rómaiak kivételével – évszázadokon át egyedül tartották fenn a föld magántulajdonának intézményét, s ezzel kaput nyitottak a társadalmi fejlődés számára. A korszerű történelmi kutatások viszont azt, bizonyítják, hogy épp ellenkezőleg, a mükénéi kor görögségét az „ázsiai” osztálytársadalom viszonylag magas szintjéről az i. e. 12-10. század kataklizmája visszavetette az ősközösség végi nemzetségi-törzsi viszonyok közé. S noha e keretek között kialakult a földmagántulajdon, a városállamok mindvégig e vérségi-származási kötelékeket konzerválták. E sem nyelvi, sem kulturális, sem politikai tekintetben nem egységes, hanem egymás ellen acsarkodó-háborúskodó törpeállamocskák mezőgazdasága képtelen volt elegendő élelmet termelni, a túlnépesedés miatt folyamatossá vált a kitelepülés. A történelmi zsákutcából csak a makedón hódítás után tudott kiutat találni a görögség (vö. Ritoók Zs.–Sarkady J.–Szilágyi J. Gy. 1984: 20-27, 346. o.).
A görög földmagántulajdon ráadásul egyáltalán nem jelentett semmiféle újdonságot a történelemben. Félvad, nomád törzseik csak az i. e. II. évezred elején törtek be a Balkánra, s azt sem tudni, merre kóboroltak, amikor kétezer esztendővel korábban, az archaikus kor Egyiptomában már hatalmas magánbirtokok léteztek. Ezek az Óbirodalom (i. e. 2635-2155) idején szorultak vissza, amikor elvben minden föld a fáraó tulajdonába került, de gyakorlatilag kisebb parcellákon tovább élt a magántulajdoni forma is (vö. Kákosy L. 1979: 174-175. o.). Súlyos tévedés továbbá, hogy a faluközösségi földtulajdon a despotikus uralom alapzata lett volna. Kína egész történelmén éppenséggel az a jelenség vonul végig, hogy az egymást váltó császári dinasztiák hatalmukat a közösségi földeket kisajátító magánbirtokok adományozásával igyekeznek megszilárdítani, mígnem a parasztfelkelések osztályharcos dühe újra és újra fel nem tartóztatta e törekvéseket (vö. Polonyi P. 1988).
Nem csak arról van hát szó, hogy – Wiener Györgyöt (1994) idézve – „A XIX. században […] a korai társadalmi formák elemzéséhez szükséges szaktudományos ismeretek sem álltak igazán rendelkezésre. Marx egyáltalán nem ismerte sem az »ázsiai« termelési mód, sem az antikvitás keletkezésének körülményeit, s így azokról a csírákról sem tudhatott, melyek az új társadalmi formák egyes sajátosságait először megjelenítették.” Szerintem Marx és Engels az Európán kívüli társadalmi fejlődés egészéről sem rendelkezhetett valószerű ismeretekkel, s így – miként ezt már T. Brook (1989: 4-7. o.) kimutatta – óhatatlanul átvették azoknak a szerzőknek a szemléletét, akiket a szűklátókörű Európaközpontúság jellemzett.
Az 1857–1858-as marxi elgondolás
További bonyodalmakat okoz Marx termelési mód-felosztásának értelmezésében, hogy A politikai gazdaságtan bírálatához című műve előtt, 1857–58-ban írt és 1939–1941-ben, A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai címmel Moszkvában kiadott kézirat-töredék „A tőkés termelést megelőző formák” fejezetben az ázsiai forma után a „szláv, antik, germán” formát sorolja fel (MEM 46/I.: 374. o.). A fent idézett, későbbi keletkezésű alapforma-listában szereplő feudalizmust tehát itt még nem említi, de szerepeltet két másikat, a szláv és a germán formát.
Marx magyarázata (uo. 356 skk) szerint az emberi közösségek első, legősibb, „természetadta” válfaja az eredetileg vándor életmódot folytató „család és a törzzsé bővült család” „vagy törzsek kombinációja”. Amikor letelepednek, az általuk birtokba vett föld a közösség tulajdona lesz, vagyis a földnek az egyes ember munkája általi „elsajátítása” csak akkor lehetséges, ha az adott közösség tagja. „Ez a forma [vagyis a föld ősi, törzsi köztulajdona, Sz. I.] igen különbözőképpen realizálhatja önmagát” (uo. 357. o.). Egyik változata lehet olyan, mint „a legtöbb ázsiai földforma (Grundform, a hozzá fűzött jegyzet szerint »alapformá«-nak is értelmezhető) esetében”, hogy a faluközösségek csak „örökös birtokosai” a földnek, s fölöttük a „despota” jelenik meg „összefoglaló egységként”, személyként létező „felsőbb közösségként”, azaz „felsőbb tulajdonosként vagy egyetlen tulajdonosként”, akit tulajdonának használata fejében adók, közös munkák stb. formájában a „többlettermék” megillet. „Ez a fajta községi tulajdon” – folytatja Marx – megjelenhet vagy úgy, hogy „a kis községek függetlenül vegetálnak egymás mellett”, és minden egyes paraszt „függetlenül dolgozik családjával a neki kijelölt parcellán (egy meghatározott munka egyrészt közösségi készletre, mondhatni biztosításra, valamint a közösség mint olyan költségeinek fedezésére, tehát háborúra, istentiszteletre stb.; itt találkozunk először a szó legőseredetibb értelmében vett urasági domíniummal, pl. a szláv, a román községekben stb. Ebben benne rejlik az átmenet a robotra stb.); vagy pedig az egység kiterjedhet arra, hogy magát a munkát is közösségi módon végzik, ez formális rendszer lehet, mint Mexikóban, Peruban különösen, a régi keltáknál, egyes indiai törzseknél. Megjelenhetik továbbá a törzsiségen belüli közösségiség még úgy is, hogy az egység a törzs-család egy fejében van képviselve, vagy pedig a családfők egymásra való vonatkozásaként. Eszerint aztán e közösségnek despotikusabb vagy demokratikusabb a formája. A munka általi valóságos elsajátítás közösségi feltételei, vízvezetékek – az ázsiai népeknél igen fontosak –, közlekedési eszközök stb. azután a felsőbb egység – a kis községek felett lebegő despotikus kormányzat – műveként jelennek meg. A tulajdonképpeni városok ezek mellett a falvak mellett csak ott alakulnak ki, ahol a pont különösen kedvező külkereskedelem számára, vagy ahol az államfő és satrapái jövedelmüket (a többletterméket) kicserélik munkára, munkaalapként költik el” (uo. 357-358. o.). Míg „a klasszikus ókor történelme városok történelme, […] az ázsiai történelem város és falu közömbös egysége (a tulajdonképpeni nagy városok itt csupán fejedelmi táboroknak tekinthetők, túlburjánzásnak a tulajdonképpeni gazdasági konstrukción)” (362-363. o.).
Bármilyen nyersfogalmazvány jellegű ez a szöveg, annyi mindenképp kiviláglik belőle, hogy itt Marx együvé sorolja a föld ősi, törzsi (vagyis ősközösségi) tulajdonformáját és mindazokat a föld-tulajdonformákat, amelyek az osztálytársadalmak viszonyai között is megmaradtak faluközösségi tulajdonban. Ebből pedig
1. vagy az következik, hogy az ázsiaitól a peruiig mindenféle ilyen „formát” az ősközösségi termelési mód válfajának tekint (csak éppen itt még nem használja a termelési mód kifejezést), tehát nem lát különbséget az osztálynélküli társadalom és az osztálytársadalmak termelési módjai között,
2. vagy pedig az, hogy amiről itt értekezik, nem több a közösségi földtulajdon-forma történeti áttekintésénél, s ebben az esetben az itt szereplő fogalmaknak semmi közük A politikai gazdaságtan bírálatához c. Marx-mű felsorolásában szereplő termelési mód-fogalmakhoz.
Az „őseredeti törzsek” (azaz ősközösségi társadalmak) tulajdonviszonyainak „módosulása” következtében – írja Marx (uo. 358. o.) – jött létre „a tulajdon második formája” is. Ennek ismertetésére többször vissza-visszatér (uo. 358-360, 361-364, 366-368, 372-373. o.), de sehol nem nevezi „antiknak”, csak a fent idézett felsorolásban. Példái azonban mind a görög–római társadalmi viszonyokra utalnak, s így nyilvánvalóan erre gondolt (bár egy-két helyen az ókori zsidóságot is megemlíti). Fő ismérve az lenne, hogy „ez a forma nem a földet feltételezi bázisként, hanem a várost mint a földművelők (földtulajdonosok) már megteremtett székhelyét (központját). A szántóföld a város territóriumaként jelenik meg; nem pedig a falu a föld puszta tartozékaként”(uo. 358. o.). Kétféle föld-tulajdonforma jellemzi, egymástól elválasztva: az egyik „a községi tulajdon”, „mint állami tulajdon, ager publicus”, amely a közösségi szükségletek biztosítéka, a másik a „parcellásparasztok” magántulajdona. A föld-magántulajdon megszerzésének lehetősége azonban itt kizárólag azok számára biztosított, akik a város állampolgárai (vö. uo. 359. o.), aminthogy a város minden állampolgárának föld-magántulajdonosnak kell lennie, ahogyan Rómában „a magán-földtulajdonos csak mint római polgár az, de mint római polgár magánföldtulajdonos (uo. 360. o.).
A következő forma bevezetése így hangzik: „Egy [második] formája a dolgozó egyének, az önfenntartó közösségi tagok munkájuk természeti feltételei feletti tulajdonának – a germán forma” (uo. 360. o.). A „második” szó szögletes zárójelbe tétele arra utal, hogy szerkesztői betoldás, de mint ilyen, igencsak durván hibás, lévén szó immár egy harmadik formáról. Ez Marx szövegéből is kitűnik, akinek okfejtése az előző kettővel, a „sajátosan keleti formával” és „a római, görög (egyszóval a klasszikus ókori formával)” való egybevetésre épül. Az ázsiai formától eltérően itt a parasztoknak föld-magántulajdonuk van, az antikkal szemben viszont „a germán község nem a városban koncentrálódik; […] a középkor (germán időszak) a faluból indul ki mint a történelem székhelyéből”. Ez úgy értendő, hogy „az ókori világban a város és a határában levő földek a gazdasági egész”, míg a „germán világban” ez „az egyes lakhely, amely maga csak mint a hozzá tartozó föld egy pontja jelenik meg, amely nem sok tulajdonos koncentrációja, hanem család mint önálló egység”. Itt „az egyes családfők erdőkben tanyáznak s nagy távolságok választják el őket egymástól”. Az antik városok ténylegesen létező „önálló organizmusaival” szemben tehát a germán „szabad földtulajdonosoknak ahhoz, hogy a község valóságos létezésre jusson, gyűlést kell tartaniuk”, ahol „az ugyanazon törzsbeli más ilyen családi lakásokkal való szövetség” reálisan létezővé válhat. S „igaz ugyan, hogy a germánoknál is előfordul az ager publicus”, de ez „nem úgy jelenik meg, mint pl. a rómaiaknál, mint az államnak a magántulajdonosok melletti külön gazdasági létezése”, hanem „csak az egyéni tulajdon kiegészítéseként” (uo. 362-364. o.).
Ami Marx itteni gondolatmenetét illeti, nem véletlen, hogy maga sem ítélte publikációra méltónak, s ha napjaink történettudományi eredményeinek fényében tekintünk rá, aligha mutatkozik egyébnek, mint tudománytörténeti érdekességnek. A keleti városok „fejedelmi táborokká” minősítése ugyanolyan tévedés, mint az az elképzelés, hogy a görögöknél létezett volna a rómaiakéhoz hasonló ager publicus. Ez utóbbinak külön állami gazdaságként való felfogása is fantáziaszülemény, aminthogy a római magántulajdon kialakulásáról sem voltak kielégítő ismeretei. 6 Hogy az ókori városokban a polgárok nemcsak a földmagántulajdon megszerzésének privilégiumát élvezték, hanem egyúttal mind földtulajdonosok is voltak, nyilván elírás, hiszen Marx idejében is közismert volt, hogy az athéni vagy római polgárok tömegei a nincstelen proletárok soraiba tartoztak. A germán forma leírása csupán az ősközösség végi törzsi társadalmakra vonatkoztatható, s hogy ezt Marx „a középkorral” azonosítja, olyan, mintha valaki azt állítaná, hogy a firenzei dómot vagy a reimsi katedrálist erdőlakó családfők emeltették.Tőkei Ferenc modelljei
Tőkei Ferenc ilyen irányú munkásságának részletesebb vizsgálatára rátérve mindenekelőtt azt kell kiemelnem, hogy Marx „ázsiai termelési mód” fogalmának rehabilitálásáért folytatott küzdelme a legbátrabb és legjelentősebb tettek egyike volt a kor hazai marxista gondolkodásának történetében. Utólag persze könnyű megállapítani, hogy Marx olyan elgondolásait is megpróbálta mindenáron igazolni, amelyek nyilvánvalóan tévesek voltak. Ám ha valaki ezért teljesítményének horderejét is alá akarja becsülni, anakronisztikus igényekkel lép fel: az 1960-as évek elején lehetetlen lett volna úgy harcba szállni az engelsi–sztálini korszakolás dogmájával szemben, hogy ugyanakkor az ehhez hivatkozásul szolgáló Marx-koncepciókat is kritikával illessük.
Tőkei Marx 1857–58-as és 1859-es elgondolásait – noha, mint bemutattam, ezek között lényeges különbségek mutatkoztak – egyesíti, és a „hegeli triászhoz”, „a tagadás tagadásának törvényéhez” igazított formációelméletet épít fel belőlük (TÉ 5: 92. o.). Ez három tényezőt vesz tekintetbe, az egyént, a közösséget és az anyagi termelésben használt fő termelési eszközök tulajdonát. Öt alapformát különböztet meg:
1. az ősközösséget és az ázsiai termelési módot
2. az antik,
3. a germán
4. és a tőkés formát,
5. valamint a kommunizmust.
Ezeknek az alapformáknak „a termelés viszonymeghatározását” nyújtó sajátosságait Tőkei (uo.) öt képletben ábrázolja:
Mint látható, ezek közül az első és az ötödik egyforma
úgy értendő, hogy az általuk jelzett társadalmi formákban az egyén (E) csak valamely közösség (K) tagjaként lehet tulajdonosa a fő termelési eszközöknek. Ez jellemezné az őstársadalom és az ázsiai termelési mód viszonyait, ahol az E „egyed”, a K „természetadta közösség”, az F a „föld”, továbbá a kommunista társadalmat is, ahol azonban az E már „egyéniség”, a K „tudatos közösség”, az F pedig „gép, föld” (TÉ 5: 151. o.), s ahol „az eredeti természetadta teljes egység” „magasabb fokon, a megbomlás és elválás valóságos eredményeire támaszkodva, helyreáll” (TÉ 5: 92. o.). 7
Hogy Marx 1857–58-as felsorolása, mint idéztem, az ázsiai forma után külön formaként rögzít egy szláv formát is, erről – más szerzőktől eltérően 8 – Tőkei lényegében nem vesz tudomást (vö. TÉ: 4: 34, 72. o.). Legtöbb gondolatmenetében (vö. TÉ 4: 63. o.; TÉ 5: 70, 149, 151, 196. o.) követendőnek látja viszont Marxnak azt az eljárását, hogy az őstársadalom és kommunizmus mellé helyezi az ázsiai termelési mód (még despotikusnak is minősített) osztálytársadalmát, mintha „a termelés viszonymeghatározásának” szempontjából nézve mindegy lenne, hogy valamely társadalom osztálynélküli vagy osztálytársadalom-e. Ebből viszont az következnék, hogy az is mindegy, hogy az adott társadalomban még (ősközösség) vagy már (kommunizmus) nincs kizsákmányolás, avagy e társadalom közösségei „az »általános rabszolgaság«, az általános kizsákmányoltság” (TÉ 4: 74. o.) viszonyai között élnek-e.
Ezt a szemetszúró hibát Tőkei csak egyik későbbi gondolatmenetében korrigálta, ahol (TÉ 4: 75. o.) az ázsiai forma képlete már így fest:
Magyarázataként pedig azt írja, hogy „e séma a törzsi köztulajdon formájának immár nem az ősközösségi, hanem az ázsiai termelési mód alapjául szolgáló, módosult, »legfeljebb« esetét ábrázolja. Ebben az esetben a közösséghez való tartozás révén lehetséges földbirtoklás viszonya már csak a faluközösségi parasztságra illik minden megszorítás nélkül. A szaggatott vonal az állami hivatalnok-arisztokrácia föld-, helyesebben földjáradék-birtoklását jelzi, ez nem föld-magántulajdoni viszony ugyan, de a közösséghez való megkülönböztetett hozzátartozás, a közösség képviselete teszi lehetővé, s ezért könnyen (például már a hivatalok örökölhetése révén is) olyan konkrét realizálódási formákat ölthet, amelyek – gyakorlati megnyilvánulásaikkal – megközelítik a föld magántulajdonát”. Ez a megállapítás kétségtelenül megszünteti a fenti ellentmondást, de Tőkeinek mint sinológusnak igazán tudnia kellett volna, hogy éppen az ázsiai termelési mód mintaállamában, Kínában a hivatalnok-arisztokrácia, a mandarin-osztály tagjai nem örökösödéssel, hanem versenyvizsgák útján nyerték el tisztségeiket. 9
Egy még későbbi, 1967 februárjában írt, de magyarul csak életműsorozatában, 2005-ben megjelent tanulmányával azután Tőkei még tovább lépett (vö. TÉ 4: 116-117. o.). Feladva azt a Marxtól átvett képzetet, miszerint az ázsiai termelési módot mozdulatlan fejlődésképtelenség jellemzi, Japánról azt állapítja meg, hogy jóllehet „Japánban is kialakult a törzsi köztulajdonból a kínai típusú ázsiai termelési mód (mégpedig közvetlenül kínai mintára)” de ennek fejlődése az ország sajátos történelmi útja következtében „egy távolról az európai »germán« formára emlékeztető harmadik fázisba” torkollott. Ezt „az ázsiai termelési módon belüli harmadik fázis”-t egy „pszeudofeudalizmus” jellemzi.
Az ok: itt is kialakult ugyan „az úri földmagántulajdon” és a paraszti földtulajdon-nélküliség ellentéte, de „a parasztok tulajdonviszonyai” és „az uraiktól való függése egészen a kapitalizmus térhódításáig patriarchális maradt”. Ezzel szemben „a parasztoknak uraiktól való függése az európai feudalizmusban a szó igazi értelmében nem patriarchális, hanem magántulajdonosi jellegű”. Az ázsiai termelési mód tehát e három fázisnak megfelelően három képlettel ábrázolandó:
A harmadik képlet úgy értendő, hogy „a »kínai« forma szaggatott vonala, tehát a mandarini földbirtoklás viszonya emancipálódott, amennyiben a sógunátus „félretolta a mandarinállamot (császárságot)”, s helyébe egy pszeudofeudális „úri feudalizmust” állított.
Ami ezt az okfejtést illeti, a pozitív mozzanat benne az, hogy nemcsak az ősközösséget („törzsi” formát) különíti el az ázsiai termelési módtól, hanem azt is elismeri, hogy ez utóbbi maga is fejlődőképes lehet. Negatívuma viszont, hogy az ősközösséget változatlanul az ázsiai termelési mód egyik válfajának tekinti, tehát lehetségesnek tartja, hogy ennek egyik válfaja osztálynélküli, két másik válfaja pedig osztálytársadalom legyen. Jeleznem kell továbbá, hogy e gondolatmenet ezen túlmenően is sok problematikus részmegállapítást tartalmaz. 10
Visszakanyarodva az öt modellből álló sorhoz, mint látható, ennek második, az antik viszonyokat, valamint a negyedik, a kapitalizmust példázó képlete szintén egyforma:
Tőkei magyarázata szerint ugyanis az antik formában „a városalapító egyének mint a városalapító közösség tagjai viszonyulnak birtokosként a közföld rájuk eső részéhez, ugyanakkor azonban mint a föld felosztott része egy parcellájának magántulajdonosai alkotnak közösséget, alapítanak várost, s közföldbirtoklásuk voltaképpen csak magántulajdonuk szavatosságának közös érdekét szolgálta” (TÉ 5: 76-77. o.). Az E tehát itt polgár, a K város, az F pedig a föld és a rabszolga (vö. uo. 151. o.). A kapitalizmusban viszont ugyanezek a betűk mást jelentenek, az E a munkás és tőkés, a K az áru, az F gép és föld (vö. uo.). Magyarázatul Tőkei (vö. uo. 88-89. o.) A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalaiból olyasféle mondatokat idéz, amilyen az, hogy a polgári társadalomban „a munkás teljesen objektum nélkül, szubjektíven áll; de a dolog, amely szembenáll vele, lett most az igazi közösség, amelyet ő elfogyasztani igyekszik, s amely őt fogyasztja el” (MEM 46/I. 131. o.). Az effajta mondatok értelmezhetetlenek, hiszen a közösségeket az egyes ember, valamint az egyes embert a közösség csak a kannibalizmus esetén tudja elfogyasztani, a közösségek pedig kizárólag a rabszolgaság viszonyai között válhatnak áruvá – ezek pedig a kapitalizmusra aligha jellemzők.
A harmadik, a germán forma képlete:
Mint említettem, Marxnál e forma mibenléte azért ellentmondásos, mert 1857–58-os kéziratában az erdőlakó germán törzsek parasztjainak föld-magántulajdon formájaként mutatja be, de ezt (nyilvánvaló elírással) az egész középkorra jellemzőnek mondja, 1859-ben megjelent, A politikai gazdaságtan bírálatához című művének formafelsorolásából pedig már ki is hagyja és a feudalizmus szót használja helyette. Tőkei ezt az ellentmondást úgy oldja fel, hogy azt állítja: „Marx és Engels […] egyszerűen a germán forma kifejlett alakját látta a feudalizmusban” (TÉ 4: 290. o.), s e formának az a „lényege, hogy az egyénnek a fő termelési eszközhöz, a földhöz mint övéhez való viszonyát immár nem a község közvetíti, hanem megfordítva, maga a község nem egyéb, mint a magántulajdonosok egymásra vonatkozása” (TÉ 5: 81. o.). E mondat csak akkor érthető, ha az őt megelőző Marx-idézet német szójátékának (Vereinigung–Verein–Einigung–Einheit) mintájára a község szó mai („településforma”) és régies („közösség”) jelentésére épülő szójátékként értelmezzük, de ilyen nyelvi zsonglőrködéssel nem lehet áthidalni a germán törzsek és a feudális államok közötti társadalmi különbségeket. A későbbi magyarázat szerint (uo. 151. o.) a germán formában az E „úr, jobbágy, kézműves”, az F „föld, szerszám, jobbágy”, a K pedig „rend, faluközösség, korporáció”.
Ezen a ponton Tőkei logikáját végképp nem tudom követni, hiszen a germán törzsek E-je, a földmagántulajdonos szabad paraszt hiányzik a felsorolásokból, aminthogy K-ja, a törzs is. S nem véletlenül, hiszen a germán törzseknél csak annak lehetett földmagántulajdona, aki a törzs tagja volt, tehát ott igenis a „köz[ös]ség” közvetítette „az egyénnek a fő termelési eszközhöz, a földhöz mint övéhez való viszonyát”. Ugyanez áll ráadásul a feudalizmusra is, hiszen aki nem volt az „úri” (nemesi) rend tagja, annak nem lehetett földmagántulajdona. Hiányzik azután az úr mellől a pap is, aki az egyházi rend tagjaként közösségi földtulajdon javadalmazottja lehetett, a jobbágyok F-nél történő szerepeltetése viszont képtelenség, hiszen ők sosem voltak az urak magántulajdonában stb. Marx egymástól eltérő szövegeinek egy képletbe tömörítése tehát azt eredményezte, hogy e képlet sem a germán, sem a feudális viszonyokra nem alkalmazható.
A társadalmi formák elmélete felé
Ha ilyesformán arra a megállapításra juthatunk, hogy a társadalmi formák eddigi rendszerezései aligha tekinthetők megalapozottaknak, ebből jómagam nem arra következtetnék, hogy az ilyen kutatások eleve meddők, hanem arra, hogy e vizsgálatokat a korábbiaknál sokkal több, a minden társadalom fejlődésképes működéséhez elengedhetetlenül szükséges feltételek elemzésére kiterjedően kellene végrehajtani. Ezek áttekintését Mészáros Istvánnál (2008–2010: 1. köt. 232-233. o.) találtam legtalálóbbnak; okfejtését így foglalnám össze:
1. az utódok létrehozásának biológiai tevékenysége és a társadalom kellő lélekszámának szabályozása;
2. a munkafolyamat szabályozása, amellyel a társadalom egyre bővülő mértékben újratermelheti a tagjainak szükségleteit kielégítő anyagi és szellemi javakat;
3. a megfelelő csereviszonyok kialakítása ahhoz, hogy az emberek által előállított anyagi és szellemi javakat a lehető legjobb hatásfokkal lehessen hasznosítani;
4. annak a sokféle tevékenységnek a szervezése, összehangolása és ellenőrzése-irányítása, amelyek révén az egyre összetettebb emberi közösségek anyagi és szellemi gyarapodása biztosítható;
5. az elérhető anyagi és emberi erőforrások ésszerű elosztása a társadalom lehetőségeinek gazdaságos kihasználása révén; valamint
6. az adott társadalom egészére vonatkozó jog- és rendszabályok meghozatala és foganatosítása a fenti feltételeknek megfelelően.
Mészáros ehhez hozzáfűzi, hogy a társadalmi fejlődés „e parancsoló követelményeinek egyike sem igényli magában véve és magától értetődőn az uralom és az alárendelés strukturális hierarchiáinak létesítését”; az „ellenőrzés hierarchikus módjának elnyomó meghatározásai más gyökerekből fakadnak a történelem során”. A társadalmi formák kielégítő rendszerezéséhez tehát az egyes társadalmak konkrét osztályszerkezetének, hatalmi viszonyainak elemzése is elengedhetetlen lesz.
JEGYZETEK
1 Hangsúlyozandónak látom, hogy a kiáltvány e tétele Engels kiigazítása után sem lett elfogadhatóbb. Egyrészt ugyanis nyilvánvaló, hogy az osztálytársadalmak története sem azonosítható az osztályharcok történetével, másrészt pedig L. H. Morgan (1961) műve igencsak keveset tudott mondani az ősközösségi társadalom tényleges arculatáról. [vissza]
2 Wiener Gy. (2000: 8. jegyzet) Engels (MEM 22: 402. o.) egyik ilyen megjegyzését úgy értelmezi, hogy „természetesen nem az egész orosz társadalmat, hanem csak az elszigetelt »mir«-eket és a despotikus államhatalmat tekintette »ázsiai« jellegűnek.” [vissza]
3 Vö. Tőkei F. (1976; uő 1982); Puskás I. (2000). [vissza]
4 E helyzethez ld. Szépe György (2011: 25-26. o.) visszaemlékezését. [vissza]
5 Vö. G. Lewin (1972); I. Sellnow és mások (1977); Ecsedy Cs. (1982); A. Esser (1982); Pászka I. (1983); Wiener Gy. (2000). [vissza]
6 Vö. Brósz R.–Pólay E. (1991: 195-205. o.); Cserép J. (2002); Kovács J. (2005: 86-89. o.). Még kevésbé tekinthető megalapozottnak Marx és Engels 1845–46-ban írt, s szintén asztalfiókban hagyott, majd a Szovjetunióban, 1932-ben publikált, A német ideológia című munkájának „az ókori községi és állami tulajdon”-ról írt eszmefuttatása, mely szerint itt „a községi tulajdon mellett már kifejlődik az ingó és később az ingatlan magántulajdon is, de mint abnormis, a községi tulajdonnak alárendelt forma” (MEM 3: 23. o.). [vissza]
7 Egy e témakört tárgyaló tanulmányában Tőkei aztán Lenin szovjet államalapító tevékenységét úgy állítja be, mintha az Marx és Engels elképzeléseivel „tökéletesen egybehangzó” (TÉ 5: 211. o.) lett volna, és az 1917 utáni korszakot az „anticipatív szocializmus fejlődésének” (uo. 219. o.) minősítette. Ez utóbbi a magyarországi helyzetre való tekintettel érthető illúzió volt, de Lenin és Marxék elméletének viszonyáról – tekintettel azok köztudott eltéréseire (vö. Szerdahelyi I. 2005: 32-47. o.) – ha már 1971-ben az igazat nem lehetett kimondani, illendőbb lett volna hallgatni. [vissza]
8 A szláv termelési módot egyesek úgy értelmezik, hogy Marx szerint ebből fejlődött ki „a félázsiai (Oroszország) despota-uralom” (R. Stockmann–U. Menzel–F. Nuscheler 2010: 56. o.), illetve ez egy „esetleges negyedik termelési mód”, amelyet Marx „csak pontatlanul körvonalaz” (St. Scheuzger 2009: 566. o.). [vissza]
9 E hiba annál súlyosabb, minthogy egy másik helyen (TÉ 4: 115. o.) Tőkei kifejezetten a kínai mandarinokra hivatkozva értekezik „az E-F-K szaggatott vonala” által jelzett „földbirtoklásról”. [vissza]
10 Csak a két legfontosabbat említve: a mandarinoknak nem volt földbirtokuk, következésképpen a sógunátus „úri földmagántulajdona” nemhogy a mandarin földbirtoklás „emancipálódása” lehetne (jelentsen ez bármit), hanem e két „viszonynak” éppenséggel semmi köze egymáshoz. A másik: jóllehet magam is úgy látom, hogy a japán sógunátus és az európai feudalizmus semmiképpen nem azonos típusú társadalmi forma, de a köztük mutatkozó különbség semmiképpen nem az, hogy az előbbi patriarchális, az utóbbi viszont nem patriarchális. Tőkei nem mondja meg, mit ért patriarchálison, de a szokványos „férfiuralom”-tól a weberi „tiszteleten, vagyis a személyes viszonyokon alapuló hatalmi rendszer”-ig tartó skálán e szónak egyik közhasználatú jelentése sem alkalmas arra, hogy a japán és az európai rendszer közötti eltérés alapja lehessen. [vissza]
HIVATKOZOTT IRODALOM
Bairoch, P. 1982: International Industrialization Levels from 1750 to 1980. In: Journal of European Economic History, 11.
Brook, T. 1989: Introduction. In: uő (szerk.): The Asiatic Mode of Production in China. Armonk (NY)–London.
Brósz R.–Pólay E. 1991: Római jog. Bp.
Cserép J. 2002: Ager publicus. In: Pecz V. Ókori Lexikon. Elektronikus kiadás, mek.oszk.hu/03400/03410/html/247.html
Dal Lago, E.–Katsari, C. (szerk.) 2008: Slave Systems. Ancient and Modern. New York.
Ecsedy Cs. (szerk.) 1982: Az ázsiai termelési mód a történelemben. Tanulmányok, vitacikkek.Bp.
Esser, A. 1982: Die gegenwärtige Diskussion der asiatischen Produktionsweise in der Volksrepublik China. Bochum.
Flaig, E. 2011: Weltgeschichte der Sklaverei. München.
Godelier, M. 1973: Horizon, trajets marxistes en anthropologie. 1-2. köt. Párizs, 1973.
Hall, J. W. 1980: Government and Local Power in Japan 500–1700. Princeton.
Kákosy L. 1979: Ré fiai. Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Bp.
Kołodko, G. W. 2009: Megatrendek. Bp.
Komoróczy G. 1975: A földtulajdon az ókori Mezopotámiában és az u.n. ázsiai termelési mód elmélete. In: MTA II. Osztályának Közleményei. 129-144. o.
Kovács J. 2005: Egyetemes és magyar agrárfejlődés. Bp.
Kössler, R. 1982: Dritte Internationale und Bauernrevolution. Die Herausbildung des sowjetischen Marxismus in der Debatte um die „asiatische” Produktionsweise. Frankfurt am Main.
Lewin, G. 1972: Zur Diskussion über die „asiatische Produktionsweise“ in der marxistischen Literatur Frankreichs. In: Ethnographisch-Archäologische Zeitschrift, 618. o. skk.
Mandel, E. 1967: La formation de la pensée économique de Karl Marx. De 1843 jusqu’à la rédaction du „Capital”. Étude génétique. Párizs.
Marsh, R. M. 1961: The Mandarins. The Circulation of Elites in China, 1600–1900. New York.
MEM: Marx, Karl–Engels, Friedrich 1957–1988: Művei. 1–48. köt. Bp.
Menzel, U. 2000: Die drei Entwicklungstheorien des Karl Marx. In: E+Z - Entwicklung und Zusammenarbeit, 1. sz. www.inwent.org/E+Z/zeitschr/ez100-4.htm
Mészáros I. 2008–2010: A tőként túl. Közelítések az átmenet elméletéhez. 1-4. köt. Bp.
Milios, J. 1998: Der Marxsche Begriff der asiatischen Produktionsweise und die theoretische Unmöglichkeit einer Geschichtsphilosophie. In: C.-E. Vollgraf (szerk.) 1998: Marx und Engels,
Konvergenzen – Divergenzen. Hamburg.
Morgan, L. H. 1961: Az ősi társadalom. Bp.
n. n. 2011: Ázsiai termelési mód. In: Marxista renaissance. Hungarian neomarxism under the spotlight. neomarxism.blog.com/2011/10/29/2-7-2-azsiai-termelesi-mod/
Pászka I. 1982: Az ázsiai termelési mód régi és új vitájához. I. In: Korunk, 10. sz.
Pászka I. 1983: Az ázsiai termelési mód régi és új vitájához. II. In: Korunk, 4. sz.
Plehanov, G. V. 1947: A marxizmus alapvető kérdései. Bp.
Polonyi P. 1988: Kína története. Bp.
Puskás I. (szerk.) 2000: Állandóság a változásban. T’ung-pien. Tőkei Ferenc 70. születésnapjára. Bp.
Ritoók Zs.–Sarkady J.–Szilágyi J. Gy. 1984: A görög kultúra aranykora. Homérostól Nagy Sándorig. Bp.
Scheuzger, St. 2009: Der Andere in der ideologischen Vorstellungskraft. Die Linke und die indigene Frage in Mexiko. Frankfurt am Main.
Sellnow, I. és mások 1977: Weltgeschichte bis zur Herausbildung des Feudalismus. Ein Abriss. Berlin.
Stockmann, R.–Menzel, U.–Nuscheler, F. 2010: Entwicklungspolitik. Theorien – Probleme – Strategien. München.
Szépe Gy. 2011: [Visszaemlékezés]. In: Szemiotikai Tájékoztató, 4. sz.
Szerdahelyi I. 2005: A sosem létezett szocializmus. Fogalmi elemzés. Bp. 108
Szerdahelyi I. 2011: Kína és a világfejlődés. In: Ezredvég, 8-9. sz.
Szerdahelyi I. 2012: A közgazdaságtan termelés-hiedelmeinek kritikájához. In: Ezredvég, 3. sz.
Szerdahelyi I. 2013: Kommunizmus vagy szellemi termelési mód? In: Ezredvég, 6. sz.
Sztálin, J. V. 1953: A dialektikus és történelmi materializmusról. A leninizmus kérdései. Bp.
TÉ: Tőkei F. 2005–2007: Életműsorozat. 1-8. köt. Bp.
Tőkei F. (szerk.) 1976: Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Bp.
Tőkei F. (szerk.) 1982: Őstársadalom és ázsiai termelési mód. 2. bőv. kiad. Bp.
Twithchett, D. C. 1976: The Birth of the Chinese Meritocracy. Bureaucrats and Examinations in T’ang China. London.
Wiener Gy.1994: Korai társadalmi formák keletkezése és felbomlása – tézisek. In: Eszmélet, 22. sz.
Wiener Gy. 2000: Közösségi és állami tulajdon az „ázsiai” termelési módban. In: Puskás I. 2000.
Wittfogel, K. A. 1938: Die Theorie der asiatischen Gesellschaft. In: Zeitschrift für Sozialforschung, 90-122. o.
Wittfogel, K. A. 1957: Oriental Despotism. A Comparative Study of Total Power. New Haven.
Yankovic, A. 2009: Asiatische Produktionsweise und stalinistische Organisationsstrukturen gegen dezentrale Strukturen. In: Komitee für Rätedemokratie (KRD). http://raetedemokratie.wordpress.com/2009/12/27/asiatische-produktionsweise-und-stalinistischeorganisationsstrukturen-gegen-dezentrale-strukturen/
Zeuschke, M. 2013: Handbuch Geschichte der Sklaverei. Eine Globalgeschichte von den Anfängen bis zur Gegenwart. Berlin.
Azt hiszem, egyébként is elérkezett volna az ideje annak, hogy Otto Bauer személyét újra az olvasók elé állítsuk. Valamikor erre nem lett volna szükség. Otto Bauer a 20. század elején tűnt fel az Osztrák Szociáldemokrata Párt egyik fiatal eminense és teoretikusaként. Első híres írása, A szociáldemokrácia és a nemzeti kérdés nemzetközileg is nagy érdeklődést és elismerést keltett, és a Szocializmus még ugyanezen évben, 1907-ben ismertette a magyar olvasókkal. A nagy feltűnést keltő írás megjelenése után az osztrák szociáldemokrata párt „gazdája”, Victor Adler azonnal felfigyelt rá, és minthogy Adler olyan vezető volt, aki nem félt a riválisoktól és a fiatalabbaktól, Bauert azonnal megtette az akkor már tekintélyes szociáldemokrata napilap, az Arbeiter Zeitung egyik szerkesztőjének, ahol Bauer azután rendszeresen közölte saját írásait.
Otto Bauer a már ekkoriban megszülető ausztromarxizmus egyik legjelentősebb teoretikusa lett. 1914 után, szemben a szociáldemokrata pártvezetőség többségével, ő nem lett „honvédő”, a pártban az ellenzéki pacifistákat támogatta. Erről elég nagy levéltári anyag tanúskodik, ugyanis ezek az ellenzékiek, mint Friedrich Adler, Robert Danneberg és Rudolf Hilferding elég sűrűn leveleztek egymással, amelyből világosan kitűnik Bauer szerepe.
1914 júliusában Bauert bevonultatták, és novemberben már Oroszországban hadifogságba esett. Egy szibériai táborban írta meg fő filozófiai művét, A kapitalizmus világképe címűt (Das Weltbild des Kapitalismus). A svéd szocialista vezető közbenjárása nyomán 1917 szeptemberében szabadon bocsátották. Az 1917. február-márciusi forradalmat Oroszországban élte meg, s ez után következett be – először – az a fordulat, amikor Bauer véleménye eltért, sőt bizonyos fokig szembekerült az őt leginkább érintő és befolyásoló két „nagy öreggel”, Karl Kautskyval és Victor Adlerrel az orosz helyzet megítélésében, mert Bauer az orosz forradalmi folyamat továbbérlelődését elkerülhetetlennek ítélte saját tapasztalatai alapján is. Ismeretes, hogy Kautsky és számos nyugat-európai, sőt orosz vezető (pl. Plehanov) úgy vélte, hogy a februári-márciusi polgári demokratikus forradalom után „meg lehet állni”. Bauer nem az egyedüli volt, aki felismerte, hogy a forradalom ezt a véleményt máris meghaladta.
Az 1918-as év mindenütt fordulatot hozott Európában. A háború véget ért, több helyütt, így Ausztria-Magyarországon, de Németországban is, forradalommal. Victor Adler, az osztrák párt általánosan elfogadott, elismert vezetője pedig meghalt. Bauer visszatérhetett Ausztriába, és az új helyzetben azonnal a párt élére került, sőt részben az ország élére is, amennyiben egy ideig miniszter is volt – de jóval több mint miniszter. Végeredményben jócskán tőle is függött, hogy miként alakulnak a politikai viszonyok Ausztriában. Sokan úgy ítélték, elsősorban természetesen a szociáldemokrata mozgalom balszélén (még inkább az új, nagyon gyengécske kommunista körökben), hogy Ausztriában is lehetséges egy nagy politikai áttörés, és a munkásság és a szociáldemokrata párt átveheti (a különféle új politikai képződmények révén) az ország irányítását. Bauer ezt lehetetlennek ítélte, pontosan azért, mert látta, hogy akkor Bécs és a nagy munkásközpontok, városok elszigetelődnének „a vidék, a parasztság tengerében”, és ez a vidék masszívan antiszocialista volt, a kereszténydemokraták erős bázisa maradt. Ez a kettős helyzet azután hosszú évekig eltartott. Az osztrák szociáldemokratáknak ilyen helyzetben kellett kialakítani új stratégiájukat, amelynek kidolgozója, mestere Otto Bauer lett, és amelynek ismert erős bázisa azután a „vörös Bécs” kontra a vidék és a kormány együttélése lett. Ebben a hosszú, egészen 1927-ig, de inkább és pontosabban 1934-ig tartó időszakban, Európában szinte mindenki nagy figyelemmel kísérte az osztrák eseményeket, és a legnagyobb elismeréssel írt a „vörös Bécs” teljesítményéről.
Itt meg kell állnunk, mert néhány magyar vonatkozásra ismét külön ki kell térnem. Először is 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása és a fehérterror elszabadulása elől nagyon sokan menekültek Bécsbe, s ehhez sokszor (főként ismert politikusok esetében) Bauer külön engedélye, közbenjárása volt szükséges. A menekült magyar szociáldemokrata élgárdából pedig többen az osztrák szociáldemokrata folyóiratok munkatársai, sőt szerkesztői, rovatvezetői, a szociáldemokrata pártfőiskola előadói lettek. Bécsben létrejött a Világosság csoport, illetőleg folyóirat, amelynek szerkesztői élén ott volt Kunfi Zsigmond, Rónai Zoltán és Böhm Vilmos. A csoport nagyon közel állt Bauerhez. A magyar szociáldemokraták közül sokan mások is kikerültek Bécsbe, és valahányan csak kint voltak ekkor évekig, mind rendszeresen megszólaltak a hazai szociáldemokrata orgánumokban, magától értetődően írtak bécsi élményeikről, a bécsi sikerekről. Ez a Szocializmus hasábjain hosszú éveken át nyomon követhető.
Közben az osztrák belpolitikai valóság is változott, az 1920-as évek derekára megerősödött a jobboldal, Bauer erre való tekintettel is dolgozta ki a híressé vált, 1926. évi programját, amely a párt és a mozgalom számára egyfajta nagyon határozott politikai ellencsapást ígért, követelt meg. Ezt ugyan a pártban nem mindenki osztotta, de ez vált elfogadottá. Bauer ebben a korszakban, vagyis az 1920-as években remekül tudta egyesíteni a pártvezér, a parlamenti szónok és a szellemi kutatómunka sokirányú tevékenységét, amelynek során rendszeresen előadásokat tartott a párt főiskoláján, és irányította a párt kiadójának munkáját is. (Többek között Kunfi öngyilkossága után ő jelentette meg azt az emlékkötetet, amelyben sokan írtak cikket Kunfiról – többek között Bauer is.) Feljegyezték, hogy Bauer az 1934 előtti korszakban mintegy 4000 cikket jelentetett meg az osztrák párt orgánumaiban.)
Jobboldalról a provokációk megszaporodtak, ez vezetett az 1927. évi incidensre, amely több mint baljós árnyékot vetett a jövőre. A szociáldemokrata mozgalomban ekkor épültek ki a „védőgárdák”, a „Schutzbund” félkatonai szervezetei – amelyek persze egyfajta ellenhatalmat jeleztek. (Megint csak magyar részről megemlítendő, hogy ezek szervezésében lelkes szerepet játszott a napjainkra ugyancsak elfelejtett Duczynska Ilona.) A helyzet egyre inkább elmérgedt, a provokációk szaporodtak, mindebben új helyzetet teremtett a náci párt megerősödése Németországban, majd 1933 januárja után Hitler hatalomátvétele. Nem sokkal később bekövetkezett az ismert Dollfuss-puccs, ami ugyancsak provokáció volt: katonai egységekkel próbálták lefoglalni a Schutzbund fegyverraktárait. Ezt követően robbant ki a híres Schutzbund-felkelés, vagyis az ellenállás, amit azután katonai túlerő tört le. A szociáldemokrata párt azon nyomban föld alá kényszerült, vezetői emigrációba menekültek (többek között Bauer is), és sok ezer ember került börtönbe, internálótáborba. (A felkelésnek óriási irodalma van, még szépirodalma is.)
Bauert többen bírálták balról is, hogy nem készítette elő megfelelően a visszavágást egy ilyen méretű provokációra, amely együtt járt persze a vörös Bécs megszűnésével. A szociáldemokrata mozgalmon belül pedig akadtak számosan jobboldali bírálói is, akik szerint Bauer ment túl messzire a linzi programmal, helyzetértékelésével, a Schutzbund támogatásával. A felkelést és az elnyomást követően a bírálók közé tartozott Kautsky is, aki brosúrát jelentetett meg a fenti felfogásban, amire Otto Bauer éles viszonválasszal és publikációval reagált, melyben hangsúlyozta, hogy a Schutzbund és az osztrák munkások szolgáltak jó példával a jövő számára, míg az erős német szociáldemokrata mozgalom és párt végeredményben ellenállás nélkül tört meg és csúszott bele a hitleri korszakba.
Megintcsak egy magyar vonatkozás: a Kautsky-féle kihívó értékelést és Bauer viszonválaszát nálunk azonnal Mónus Illés jelentette meg a Népszava Kiadó különkiadású brosúrájában, maga írt hozzá hosszabb, értékelő előszót, melyben Bauernek adott igazat. Különben is Mónus, aki az 1930-as években már vitathatatlanul az MSZDP legjelentősebb teoretikusává nőtte ki magát, s nemcsak a Népszava irányítója, hanem a párt elméleti folyóiratának, a Szocializmusnak 1934-től főszerkesztője lett – ekkoriban már egyértelműen Bauer követője és híve volt.
Az 1935-ös év újabb jelentős fordulatot hozott Bauer és az egész nemzetközi szociáldemokrata-szocialista mozgalom számára. Az új nemzetközi helyzettel számot kellett vetni, és ezt megint csak leginkább és legkövetkezetesebben Bauer tette meg. Ezúttal nem egyedül, hanem világos tartalommal és éllel néhány más, nemzetközileg ismert szociáldemokratával együtt. „Kollektív” munkaként jelentettek meg egy óriási feltűnést keltő brosúrát *, amelyben a szerzők, vagyis Bauer, az orosz mensevik Fjodor Dan, Jean Ziromsky, akikhez brit részről H. N. Brailsford társult, arra hívták fel a figyelmet, hogy már fel kell készülni az új világháborúra, annak lehetőségére, és ebben a háborúban a szociáldemokratáknak el kell fogadni a Szovjetunió szövetségét. Ez nagy kihívás volt, hiszen a jelentős nyugat- és észak-európai szociáldemokrata pártok (a spanyol párt kivételével) erre nem álltak készen.
Bauer rövidebb prágai emigráció után (ez is izgalmas történet, miként az is, hogyan jutott ki Prágából, és Prága miként lett a Hitler-ellenes szociáldemokrata mozgalom központja) Párizsban telepedett le. Itt jelent meg ezután az emigrációs osztrák szociáldemokrata elméleti folyóirat, a Sozialistische Kampf, amelynek Bauer, mint a korábbi években, ezután is rendszeres szerzője maradt. Hatalmas levelezést folytatott. (Írásainak és levelezésének az utóbbi évtizedekben, Bécsben nyolc kötetben fért el az anyaga – ezt a hatalmas forrásanyagot magyar részről tudtommal még senki nem dolgozta föl, és még kevésbé ismertette. Félek attól, az utóbbi évek tapasztalatai alapján, hogy ezt a feladatot a közeljövőben senki nem fogja teljesíteni. Örülnék, ha valaki rám cáfolna.)
Bauer párizsi éveit többen feldolgozták, elsősorban osztrák kortársai, barátai, akik között volt ismert és jeles történész, mint Julius Braunthal.
Ami a magyar visszhangot illeti, az 1934-es bécsi munkásfelkelés és a szociáldemokrata párt, valamint a szakszervezetek szétverése nyomán Magyarországon persze sokan megszólaltak a Népszavában, illetőleg a Szocializmus hasábjain, többek között Böhm Vilmos és mások is. Az 1938-as hitleri megszállást, vagyis az Anschlusst követően a reagálások megismétlődtek. (Az osztrák eseményeket nyomon követte és kommentálta a liberális demokrata, sőt fabiánus Századunk is, ahol Vámbéry Rusztem mindig ablakot nyitott egész Európára. (1938-ban Bauer Párizsban öngyilkos lett. Ezt követően Mónus Illés írt búcsúcikket a Szocializmus egyik utolsó számában. Mónus a következő mondatokkal nyitotta cikkét: „Július 4-re virradó hajnalban meghalt Otto Bauer, az osztrák és a nemzetközi szocialista és munkásmozgalom egyik legtehetségesebb, egyéniségével kimagasló vezetője. Otto Bauerrel egy vezetői generáció halt ki, melynek már csak ő volt egyedüli képviselője.”. Mónus ebben a cikkében, ha terjedelmileg szűkszavúan is, végigkíséri Bauer életútját, kiemeli a már híres írását a nemzetiségi kérdésről, majd hozzáfűzi: Victor Adler annyira felfigyelt a fiatal Bauerre, hogy 1907-ben az osztrák parlamentben megalakuló szociáldemokrata frakció titkárává már őt választották meg.) Mónus elemzése és cikke ma is figyelemre méltó (újraközölte az a válogatás, amely 1986-ban jelent meg **. Napjainkra, úgy hiszem Magyarországon a közvélemény mind Mónust, mind Bauert „tökéletesen” elfelejtette.
A magam részéről 1981-ben, Bauer születésének 100. évfordulójára jelentettem meg azt az életrajzot, amely az NMTÉ-ben teljes képet adott Bauer életútjáról. A megemlékezésnek akkor érdekes nemzetközi visszhangja támadt. A Franz Marek szerkesztette Wiener Tagebuch-ban, amely az osztrák kommunista pártból kizárt ellenzékiek eurokommunista csoportosulásának orgánuma volt, írtak arról, hogy Budapesten egy ilyen Bauer-megemlékezés megjelent. Sőt, hozzáfűzték, hogy az Olasz Kommunista Párt (PCI) egyik legismertebb vezetője, Pietro Ingrao írt arról, mintha ezt az NMTÉ-ben megjelent Bauer-cikket a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetősége, a maga különleges útját járva, íratta volna meg – erről persze szó sem volt. (A pártvezetés ilyen kérdésekkel egyáltalán nem törődött.)
Bauernek és az osztrák mozgalom megítélésének az 1980-as években mégis volt egyfajta utóélete. 1984-ben, a bécsi munkásfelkelés 50. évfordulójára konferenciát szerveztünk (amelyet osztrák szociáldemokrata részről is támogattak), melyet a Kossuth-klubban rendeztünk meg. Hangszalagról tudtuk csak megszólaltatni a már betegeskedő Révész Ferencet, az 1930-as évek végének egyik szociáldemokrata ifjúsági vezetőjét, aki 1945 után jelentős szerepet játszott. Ez alkalomból leszögeztem, hogy ő mindig is az „ausztromarxizmus” híve volt. Ugyanezt megtette néhány más kortársa is, köztük ismert szociáldemokrata politikusok, akiknek neveit szintén felsorolhatnám. Vagyis a gondolat tovább élt, Bauer emléke is, de úgy érzem, hogy egyre inkább már csak hattyúdalként.
Örülök, ha ezzel az írással Bauer alakját és munkásságát ismét felidézhettem – ha ez nagyon esetleges és hiányos is. Jó lenne, ha valahol alaposabban is foglalkoznának Bauer örökségével.
* Friedrich Adler, Bauer, Dan, Dunois, Zyromsky: Az Internacionálé és a háború. A brosúra nyilván több nyelven jelent meg, nekem a francia változat van meg. A brosúra bőséges részét magyar nyelven közölte a Nemzetközi Munkásmozgalom Történetéből Évkönyv (a továbbiakban NMTÉ), 2010. [vissza]
** Szocializmus 1906–1938. Kossuth Kiadó, Budapest 1994. [vissza]
Apámék eredetileg kilencen voltak testvérek, s a feleségekkel, férjekkel, gyerekekkel igencsak népes családi összejöveteleket rendeztek minden jelentősebb esemény alkalmából. Máig elevenen él bennem, hogy a második világháború kitörésekor az egyik nagybátyám hogyan lelkesedett a német villámháborúk sikereiért, mire apám tenyerével az asztalra csapott: – Csak belénk ne vágjon az a villám!
Elővette a táskájából a náci párt lapja, a Völkischer Beobachter egyik számát, ahol a Dunántúl Balatontól Pécsig terjedő részét, Somogy, Tolna és Baranya megye egészét „Schwäbische Türkei” felirattal ábrázolták mint német területet. Aztán a tányérokat, evőeszközöket félresöpörve kiterített egy világtérképet is, és ujjbegyével elfedte Németországot:
– Hitlernek hosszabb távon esélye sincs.
1941 júniusában, a kassai bombázás hírét még borúsabb arccal fogadta; az ottani légelhárítás tisztjeinek egyike barátja volt, s tőle azt hallotta, felségjel nélküli német repülők hajtották végre a támadást.
A hadüzenetkor csak legyintett: – Horthy mindig korlátolt volt, de most már szenilis is.
Aztán be kellett vonulnia, századosi rangban a miskolci tüzérezred ütegparancsnoka lett. Engem is oda vitt nyaralni, ami két okból is igen emlékezetessé vált számomra. Az egyik, hogy anyám oltalma alól kikerülve, elviselhetetlenül egészséges kosztra lettem fogva, reggelire nyers reszelt sárgarépát kellett nyeldekelnem. A másik ok az ezred egyik szakácsának büntetése volt, aki koldusszegény családján úgy próbált segíteni, hogy meg-megdézsmálta az ellátmányt. Apám megsajnálta a szerencsétlent, és nem állította hadbíróság elé, hanem saját hatáskörben laktanyafogságra ítélte. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy egész nap velem kellett játszania. Az ezrednek volt egy szelíd őze is, hármasban hancúroztunk a lőtéren. Ahol egyébként nem lőtt senki, mert a kiképzés – hadseregünk felszereltségére nézve igen jellemző módon – fából összeeszkábált gépágyúkkal folyt.
Gyomorbaja miatt 1942-ben apámnak sikerült leszereltetnie magát, s nekilátott a háborús vereségre való felkészülésnek. Mindenfelé tetemes bankkölcsönöket vett fel, s azokat ingatlanokba fektette, amelyeket újabb hitelekkel terhelt meg. Amikor anyám panaszkodott, hogy a törlesztések miatt a konyhapénzből már csak lóhúsra futja, előhúzott a zsebéből egy ezüst cigarettatárcát, és magasba emelte.
– Türelem. Az összeomlás után infláció lesz, és egyedül ennek az árából az utolsó fillérig minden adósságot kifizetek.
Balszerencséjére azonban 1944 elején az utcán összefutott egy ezredessel, akinek az első világháború idején a tüzértiszti iskolában a legkedvesebb tanítványa volt.
– Éppen ilyen embert keresek! – ragadta meg karját az ezredes, és apám hiába vonakodott, már másnap kézbesítették neki a SAS-behívót. A Kis-Gellérthegy mélyén kiépített „Sziklaközpontban” kellett jelentkeznie, ahonnan a légvédelmi tüzérséget, vadászgépeket összehangoltan irányították. Apám nagyon viszolygott a vitézi élettől, s érzelmeit nem rejtette véka alá. Egyik beosztott hadnagya figyelmeztette is, hogy vigyázzon, mit mond, mert lehallgató berendezés van a hamutáljukban, amit Hedvig kisasszony kezel, s mindent jelent az ezredesnek.
– Ha van lehallgató, legyen mit lehallgatni – gondolta apám, s beleordította a hamutálba, hogy a németek elvesztették a háborút, esztelenség minden további vérontás.
Az ezredes rögtön raportra hívatta, s közölte vele, ha nem lett volna a tanítványa, haditörvényszék elé állítaná, de így azonnal meneszti a szolgálatból.
Apám boldogan leszerelt, és nekiállt kamatoztatni az első világháború keleti frontján szerzett ismereteit. Vett egy orosz szótárat, bemagolta A-tól Z-ig, és rekeszekben vásárolta a pálinkát, amit – busás haszon reményében – a kerti bukszusbokrok tövébe ástunk el. Végül kerített valahonnan egy Koránt, mondván, ha ferdeszemű katonák jönnek, őket nem árt azzal üdvözölni.
A maga részéről megkötötte a különbékét.
Térdelő
Nehéz megmondani, hogy történelmi regény-e Bene Zoltán könyve, a Farkascseresznye. Igaz, hogy a törökök által megszállt Szegeden játszódik, mai ismeretek szerint meglehetős pontossággal ábrázolja a korabeli viszonyokat, sőt térképet mellékel a kötet végén a török kori Szeged név szerint ismert utcáiról, így az olvasó, ha akarja, pontosan követheti a városban bolyongó főhős útjait. Ez azonban inkább csak háttér, amely előtt racionális érvekkel nem magyarázható történet zajlik.
A regény főhőse, kiskamaszként balesetet szenved: egy megvadult bivaly szétroncsolja az egyik lábfejét, így testi munkára alkalmatlanná válva talán csak a koldulás maradna osztályrészéül. Az őt gyógyító ferences szerzetesek azonban befogadják a kolostorba, ahol némi műveltségre tehet szert, megtanul írni, olvasni, és mivel munkája főleg a kolostorkertben termesztett gyógynövények gondozása, megismeri gyógyító hatásukat is.
Miután élete így megnyugtató útra talál, akár haláláig a kolostorban maradhatna, ám hamarosan furcsa események zavarják meg békés napjait. Álmokat lát, de álmai nem álomszerűek, hanem olyan valóságosak, mint maga a hétköznapi élet. És ami a legkülönösebb, olyan, a valóságban létező emberekről és eseményekről álmodik, akikről és amelyekről sohasem hallott. Például egy ismert, csodatévőnek gondolt szentképet festő képíróról vagy Gaius Caligula római császárról, akinek történetét a szerzetesek ismerik, de amelyről az álmodó sohasem hallhatott.
A barátok, mivel nincs magyarázatuk a különös álmokra, ördögi praktikára gyanakodnak, és féltve a fiút az ördöngösség vádjától és esetleg a máglyától, és féltve a kolostor jó hírét is, azt tanácsolják neki, hogy hallgasson az álmairól, majd amikor azok híre mégis terjedni kezd, eltanácsolják a kolostorból.
Írnoknak szegődik a sóvámházba, amelyet egy török hivatalnok felügyel. Óvatlanul neki is beszél az álmairól. Mivel pedig az új helyén olyan történeteket kezd álmodni, amelyekben törökök is szerepelnek, sőt elsősorban ők, a hírük eljut egészen a kázihoz, aki nagy úr, magas rangú hivatalnok, egyéb feladatai mellett bíró és a városi közügyek ellenőre.
A kázi megparancsolja neki, hogy minden álmát pontosan mesélje el neki. A történet ekkor kalandregényszerű fordulatot vesz, titokzatos gyilkosság történik a városban, majd felbukkan egy magyarból lett hitehagyott kalandor, aki a törökök szolgálatában, de a saját hasznáról sem feledkezve kegyetlenül szorongatja a nyomorgó szegedieket.
Főhősünk megálmodja ezt a gyilkosságot, ám attól kezdve elhagyják az álmai. Elkövet egy gyilkosságot, és ez, a város és a kolostor védelmében elkövetett bűn, furcsa módon, megnyugvást hoz a számára.
Az élete lassanként rendeződik a török szolgálatban, bár rabszolgasorba kerül. A gazdája azonban jól bánik vele, szinte szabad emberként élhet a városban. „Azóta itt élek Mahmud basi házában. Nem mesélek senkinek semmit, szólni sem igen szólok […] Évente egynél többször nem jelenek meg a Havas Boldogasszony-templomban, akkor is szégyenkezve, mellemre ejtett fejjel sunnyogom végig a misét, áldozni nem áldozom, mert a szent gyónásra nem tudom rászánni magam. Isten talán így is megbocsát. A tisztítótűzben reménykedem, hiszen a feladatom elvégeztem, hasznára váltam a világnak és Krisztus népének.”
A regény a főhős meditációjával ér véget. Azon gondolkodik, hogy vajon honnan jöttek az álmai, s miért maradtak abba a gyilkosság megálmodása után. Létező személyekről, megtörtént eseményekről álmodik, „… de vajon honnan tudhattam mindezt én, aki sohasem tettem ki a lábamat Szegedről?” A kérdésre nincs válasz, illetve csak válaszkísérletek vannak.
A történetet a főhős egyes szám első személyben meséli el, sőt, mint a regény utolsó lapjain kiderül, le is írja az átélt különös eseményeket, mintegy választ keresve a fenti kérdésekre. De választ nem talál, így az olvasók maguk kereshetik a nekik megfelelő választ. „Vagy úgy dönt (az olvasó), hogy a világ csodákkal és titkokkal teli, lélegzetelállító hely, amelyet megsejteni talán, ám megérteni sohasem lehet (és nem is érdemes), vagy úgy, hogy a világ sivár és unalmas, kisszerű, kiismerhető, megérthető és irányítható, kedvünk szerint ilyenre-olyanra szabható. […] Nagylelkűen meghagyom a szabadságát mindazoknak, akik esetleg majd olvassák ezeket a sorokat.”
Ezzel mintegy társszerzővé avatja az olvasót, bár a kétféle magyarázat közül inkább az első felé hajlik, arra, hogy a világ csodákkal és megmagyarázhatatlan titkokkal van teli. Lelke rajta. Ám ha az olvasó nem is ért föltétlenül egyet ezzel a véleménnyel, mert nem hiszi, hogy a megismerhető világ sivár és unalmas, ennek nem kell zavarnia. Bene Zoltán regénye a valóság és az álom, a magyarázható és a magyarázhatatlan folyamatos egymásba olvasztásával valami bizonytalan, lebegő érzést kelt az olvasóban, aki a legjobban teszi, ha nem is nagyon töri magát magyarázatokkal, inkább hagyja, hogy a jól szerkesztett, pergő cselekmény magával sodorja. Ebben segíti a regény nyelvezete is, amely nem tolakodóan, sőt szinte észrevehetetlenül, inkább csak a kolostor és a korabeli török világ neveivel archaizál. (Hungarovox Kiadó 2013)A rendezettség azonban formai elem, amely általában ellentétes a tartalommal. Ez főleg azokban a költeményekben nyilvánvaló, amelyekben az indulatok szétfeszítik a nyelvi kereteket, és a vers a haragtól vagy a megrendüléstől elfúló lélegzettel beszélő ember szaggatott mondataihoz hasonlóan töredékessé válik.
A Hitet markol, a kötet nyitóverse, egyetlen hatalmas látomás. Némi megszorítással igaz az a vélemény, hogy minden versnek annyi olvasata van, ahányan olvassák. Különösen érvényes ez olyan versekre, amelyek nem terelik az olvasót határozottan valamely olvasat irányába. Varga Rudolf versei ilyenek. A Hitet markol az én olvasatomban egy elveszített harc képeivel kezdődik. Fölidézi a vereség miatti elkeseredésében lovát lelövő „kísértetkatona” alakját, majd a látomás kozmikus méretűvé növekszik, miközben megmarad a kétféle végtelen, a végtelen nagy és a végtelen kicsiny állandó egymásba játszó ellentéte, a fűszál mögül kilépő kísértetkatona önmaga fölé emelkedik, és „… saját feje fölött/ lebegve bámul, a nap kormos toronyóráját/ bámulja…”
A vers szövege egyre töredezettebb lesz, a növekvő indulat teszi töredezetté, ami szóismétlésekben, a szöveg szerkezetének lazulásában mutatkozik meg: „… elhajított kettőskereszt / térben, lövése, lövése sincs, semmihez, / semmihez, sincs, semmihez / sincs kedve, el, elsodorta, / önmagától sodorta el, önmagától / elsodorta mérgezett, / mérgezett lelke…” Az önmaga fölé emelkedő lélek „foszló halotti lepelben” irtózattal nézi a halott tájat. Tisztást lát a sáros, kihalt földön, de a „… sárból nő / démonszárny, láthatatlan / madár, sátáni piramis csúcsáról / egyszemű szörny mérgezi / álmát…”
Egy még nagyobb katasztrófát vizionál, „… mikor megmutatja hatalmát / az arctalan sereg, / az, / az lesz majd az / igazi, / az igazi hadviselés, / … vihar sepri el miért/ élt és miért hal…”
A végső vereség, a pusztulás képei azonban nem belenyugvást, hanem a reménytelenség közepette is a küzdelem vágyát erősítik, „… hitet markol körömszakadtáig” akkor is, ha „… vakhomály eszkábál reményt…”
A vers nagyobbik része egy hatalmas kiszakadó mondat, helyenként Juhász Ferenc látomásos „eposzainak” egymásra torlódó képeit juttatják az olvasó eszébe, miközben összetéveszthetetlenül vargarudolfi marad. Az utolsó négy sorban lecsillapodik az indulat, és két, az előzmények után már-már frivolnak tűnő mondat zárja a verset: ”Milyen / mókás. Szédítő, / szédítő ez az előre-hátra / forgó csontdarálómalomkerék.” Ezzel mintha idézőjelbe kerülne, ami korábban elhangzott, mintha a költő maga sem venné komolyan, amit leírt, cinikus legyintéssel térne napirendre fölötte. Az ellentét azonban inkább növeli a vers egészének hitelét, éppen ez a néhány könnyed sor teszi lehetővé, hogy a vers olvasója maga döntse el, a két rész közül melyiket tartja hitelesnek. A döntés nem lehet kétséges.
A kötet további verseiben majdnem mindig szerepel egy meghatározatlan alak, az egyes szám harmadik személy vélhetően a megkettőzött költő ént rejti. „Emlékezés párájából, Aldebaran / csillag képéből / madárraj csapódik túlfelől ablaka / üvegének, karmok / karcolását összeolvassa, / visszaolvassa, / bólint, tudja ő is, ő is tudja, / ő is csillagok kútjából / zuhant…” (Életein átsodródva)
Másféle hangot üt meg a Kisbikák legelnek című vers. Úgy kezdődik, mint egy gyermekjátékoknál elhangzó rímes kiszámoló, ám a vers második része megváltozik, rímtelen és prózaian sallangmentes sorai irracionális, nyugtalanító hangulatot árasztanak: „Kisbikák / legelnek, kérődznek, / rágnak, az ismeretlen / kémholdjára / hangolják / antennáikat.”
Ehhez hasonlóan épít fel több verset, ilyen például a Legvégire, a Várja, a Szívja. Előfordul, hogy a gyermekversszerű első sorokat követő rímtelen sorok megőrzik az előzők hangulatát, és igazi gyermekvers születik. (Aki fázik) Máshol a bevezető sorok csak kötött ritmusukkal térnek el az őket követőktől. Ilyen az Ez az izé című vers, amelynek hatását erősíti, hogy a tördelés nem követi a ritmust „Sehol nincs / lék, befagyott tó / az ég, lelkek bukdácsolnak…” Majd a váltás után „… szikrázó jegén, hason / csúszva keresnek / valamit…” Ugyanígy szerkeszti a Zavarában című verset is.
Varga Rudolf költészete távol áll a nálunk még mindig divatos posztmodernnek az úgynevezett képviseleti elvet tagadó irányzatától. Ha sokszor áttételesen is, de reagál a kor kérdéseire. Például a Hiszi, énekel című versben, ahol a megjelenített személy disznó képében a társadalom ismert típusa. „… benősült egy / herefamíliába, csürhebizottsága / kiokádta, de tokájáról a kést nehéz / malackorára hivatkozva mindig lealkudta, az újabbnál / újabb kondákba magát bekuncsorogta, büntetése / most nála is disznóbb disznók zabrálását / fejleszti, a pénzszivattyút vigyázza / ő az őr, a tolvaj disznó disznóságnak falaz…”
A Hogyan és mit is a céltalanság, bizonytalanság, tehetetlenség verse, korrajz egyetlen hatalmas képsorban. Ennek egyes elemei önállóan jelennek meg olyan rövidebb versekben, mint a Kirúzsozott szájjal, a Bánja vagy a Nyüszít. Úgy érzi, valami elveszett visszahozhatatlanul, a remény is csak illúzió, hiszen csupán a semmi kínálgatja magát kirúzsozott szájjal kacsingatva, és fenekét riszálva.
Nyugtalanító kortünet, hogy egyre több költőnél tűnik föl a meghatározatlan, még tárgytalan veszélyérzet motívuma, amit Radnóti más korban a Mint a bika című versében fejezett ki. Az utalás Radnóti versére olykor félreérthetetlen, mint Varga Rudolfnál is: „… kelő / hold harmatja alatt távoli / farkasüvöltésből hallgatja / mi vár rá, még génjei / szögesdrótjába / gabalyodva nem jön az álom nélküli alvás.” Ugyanez a motívum szinte szó szerint megjelenik a Minden késő ciklusban olvasható Takarodj búbánat! című versben.
A Minden késő ciklusban már gyakori motívum az ellenszegülés, a reménytelenül is vállalt küzdelem, vagy legalább szükségszerűségének fölismerése. Az Új mese című versben ez így jelenik meg: „… isten hangján / sátán szól, készül / káprázattemető, nem hiszi amit lát, / amit lát, abból semmit / el nem hisz, az csak hókuszpókusz, / de az ő napja akkor is süt / ha nem látja, új, / új mese kell.” A remény verse a Hamis próféták „… hamis zászlók / lobognak, de valahol húzzák, / húzzák már a hazugság / méregfogát…”
Az utolsó ciklus, a Sosemvolt csárda versei között sok a nosztalgikus elvágyódást kifejező költemény. A Bezárul ismét szegénylegény-vers, amelyet szándékos anakronizmus hoz közelebb a mai kor olvasójához: „… szemét kalapjával / letakarja, világ, lámpavilág / se vakítsa, belső monitorját / bámulja, hátha / hátha felvillan mikor még szelíd / szerető várta minden / tanyán, városi fogadóban…”
A Hitet markolhoz hasonlóan nagy vers a kötetet záró, címadó Kutyacsillag alatt. Erős érzelmi töltést hordozó hatalmas képsorozat bontakozik ki a sorokból, maga a kozmosz lesz a vers tere. „Üszkös / nap emlékezetével szemben, befagyott / égi óceán seholsincspartján, elgörbített / térben ácsorogva bámulja feje fölött / kihűlt lábnyomát…” A költemény mintegy összefoglalása a kötet verseinek, anélkül, hogy a költő bárhol is ismételné benne önmagát.
Varga Rudolf költői pályáján jelentős állomás a Kutyacsillag alatt. Megőrizve a pálya korábbi eredményeit, új utakra lép vele. (Bíbor Kiadó, Miskolc 2013)
Bohócfej
Tavaly volt a nyolcvanadik évfordulója, hogy Hitler pártja, az NSDAP, hatalomra került Németországban, és az ország megkezdte a felkészülést a második világháborúra. Az emlékezésnek különös időszerűséget ad, hogy a fasizmus újra erőt gyűjt Európa több országában, sajnos, hazánkban is. Tabák András egy antifasiszta irodalmi antológia összeállításával és megjelentetésével járult hozzá az emlékezéshez.
A Hitler ’33 kis terjedelme ellenére gazdag anyagot tár az olvasók elé. Valamennyi írás (vers, naplórészlet, publicisztika, regényrészlet) magyar szerző műve, egyetlen kivétel a német evangélikus püspök Martin Niemöller Amikor című, közismert és gyakran idézett költeménye a hátsó borítón. A vers „hőse” sohasem tiltakozik emberek elhurcolása ellen, mert úgy hiszi, hogy mindig csak másokat visznek el. „Amikor azután engem vittek el, / nem akadt már senki,/aki tiltakozhatott volna.”
A kötet szerkesztésében érvényesült bizonyos időrendiség. Az első írások még nem a fasizmus később megismert, legbrutálisabb arcát mutatják, hiszen a háborúig Németországban és külföldön is ok embert megtévesztettek infrastrukturális fejlesztései, építkezései, szociális demagógiája. Ám akik védettek voltak a kór ellen, akkor is fölismerték igazi arcát. Gábor Andor már a nácizmus hatalomra jutása előtt, 1932-ben írott tárcájában megmutatta a karakterfasizmus igazi arcát egy iskolai kirándulás ártatlannak látszó beszélgetéseiben (Goethe Goethe városában, Goethe évében). Radnóti pedig 1933-ban megírta sokszor idézett Mint a bika című versét, amelyben a veszély még csak távolinak látszik, de nem kevésbé félelmetes.
Az ebben az időszakban, tehát a háborúig keletkezett írások a fasizmus egy-egy jellegzetes, visszataszító vagy félelmetes vonását emelik ki, hiszen ezek a vonások akkor még nem álltak össze egyetlen egésszé az emberek tudatában, még nem alakult ki az a kép a fasizmusról, amely majd csak a háború és a holokauszt nyomán válik általánosan ismertté. Vas István Hitlernek még inkább a nevetséges vonásait veszi észre 1933-ban (Egy államférfi). József Attila pedig A szigeten című versében német kisiparos dalkaroknak a Margitszigeten előadott alkalmi „produkcióját” így örökíti meg:
Kiléptem hát, hogy enyhülésre leljek,
de „Hoch!”-ok zúgtak és rekedtebb „Heil!”-ek
csámpás Wotanok téglavörös arccal,
több mecklenburgi kisiparos dalkar
zajongta, hogy csak ő van a világon,
és megvalósul a keleti álom!
Emőd Tamás a könyvmáglyákról, Zsigmond Ede az ember eltömegesedéséről, egyéniségének elvesztéséről ír. Az erdélyi Salamon Ernőt a fasiszta rendszer „békebeli” kegyetlenkedései késztetik arra, hogy versben tiltakozzon, Gaál Gábor pedig a spengleri filozófiáról, mint a fasizmus eszmei előkészítéséről ír.
A neves holland kulturtörténész, Johan Huizinga a fasizmust a viceházmesterek forradalmának nevezte. Az ő megjegyzése nyomán írta meg versét Weöres Sándor a „gázmesterek”–ről.
Üvöltenek, hogy ne is élhess,
éjjel-nappal dühöngenek,
mind büszke, sértődő, fölényes,
mind a becsületére kényes,
söpörnek a gázmesterek
[…]
Húzódj a végső napsugárba,
bár a nyarat nem menti meg:
pléhmajom mászik dinnyefára,
kihal az emberek világa
és élnek a gázmesterek.
A kötet nagyobbik része a már igazi természetét teljes nyíltsággal megmutató fasizmusról, a háború, a holokauszt világáról szól. Az átmenetet Füst Milán naplórészletei alkotják, többek között ezekkel a sokat mondó mondatokkal: „A félelem országa ez, igen, a félelemé. Minden ugrásra, ugrásra készen áll, hogy meneküljön.”
Az állandó halálveszély, a hihetetlennek gondolt, és mégis bekövetkezett események krónikája a következő rész. A megközelítés sokféle, a lényeg ugyanaz: a fasizmus által az emberiségre zúdított szörnyűségek sora: amikor a sorból kilépés öngyilkosság (Pilinszky), amikor a katonaszökevény helyett a családját, feleségét, gyermekeit „koncolják föl” (Illyés), amikor egy mozdulattal gázkamrába lehet küldeni embereket (Mezei András), amikor a hároméves kislány fejébe lőtt golyó is „elcsodálkozott” (Hollós Korvin Lajos). Tabák András egy szomorú anekdota felidézésével a sors igazságtételére utal (Harmadik Birodalom), Bóka László a fronton elpusztuló katona értelmetlen szenvedéseit mutatja meg (Fényképek). Gelléri Andor Endre Egy önérzet története című önéletrajzi regényéből az a rész olvasható az antológiában, amelyben az író a munkaszolgálatban eltöltött időszakáról ír.
Nagy Lajos Pincenaplójának részletei a fasizmus uralmának utolsó napjait idézik, egészen Budapest felszabadulásáig. Az antológia azonban nemcsak korabeli szövegeket tartalmaz, Már Tabák András említett verse is később született, de vannak olyan költemények a kötetben, amelyek későbbi korból tekintenek vissza a sötét évekre, mint Orbán Ottó A buchenwaldi emlékmű szoboralakja vagy Györe Imre Buchenwald című költeménye. Az antológia utolsó darabja Simor András verse, az Egy színházi előadás után. Ez a vers már a fasizmus utóéletére utal. A költő a közismert Brecht-darab előadása után immár új Arturo Ui-k közelítéséről meditál. Így lesz teljes a kép a fasizmus készülődéséről, tombolásáról és rosszat sejtető utóéletéről.
A kötet magyar szerzői valamennyien az irodalom jeles alkotói, bár nem mindegyikük szerepel a manapság gyakran emlegetett „kánonban”, azaz vannak közöttük, akiket a mai irodalompolitika inkább felejtésre szeretne ítélni, és nem esztétikai okok miatt. Ebből következik, hogy a szerkesztő Tabák András fölfedezett, újból hozzáférhetővé tett olyan írásokat, amelyek mostanában új kiadásban aligha olvashatók. Elég csak példaként Zsigmond Edére, Pásztor Bélára, Forbáth Imrére, Nagy Zoltánra hivatkozni, de akár olyan, későbbi alkotókat is említhetnék, mint Kónya Lajos vagy Györe Imre. A kötet egyebek mellett azt is bizonyítja, hogy az értéket nem lehet feledésre ítélni, az búvópatakként mindig megtalálja az utat a felszínre, azaz a közönséghez. (Z-füzetek/151)Agárdi Péter József Attilát címével is idéző új könyvében (Irodalomról, vagy más ily fontos emberi lomról, József Attila és a magyar nemzeti hagyománytudat) 2006 és 2012 közt írt tanulmányait, cikkeit gyűjti, szerkeszti egybe két ciklusban: József Attila és korunk; Kulturális progresszió és nemzeti hagyomány.
A József Attilával és a hozzá fűződő témákkal, illetve olykor a vele kapcsolatban levő személyekkel foglalkozó írásokról, amelyek a régi és a legújabb József Attila-irodalom igen alapos ismeretéről tanúskodnak, irodalomtörténeti értékük miatt is érdemes volna szólni, egyetértve a szerzővel, aki leginkább annak örül, ha a József Attila értelmezések az életmű művészi igényű olvasataiban és tudományos hitelű elemzéseiben jelennek meg. Részletezni lehetne, többek között, mindazt, amit a Márciusi Frontról ír, a Nyugat és a Szocializmus összevetéséről, a Szép Szóról és recepciójáról. A tanulmányokban és a rövidebb írásokban nem egy telitalálat értékű megfogalmazás akad. Példaként a Lengyel András könyvét értékelő recenzióra utalok. A József Attila-i értekező prózáról szóló tanulmányokat bemutatva Agárdi kifejti, hogy József Attila „számára minden teoretikus keresés, átvétel és újraalkotás, illetve valamennyi irodalomkritikai vállalkozás közvetlen önértelmezési funkcióval rendelkezik”, ebben az „önreflexiós-önmagyarázó funkcióban” látja József Attila „teoretikus-gondolkodói produktumának a sajátszerűségét és értékét”.
Rövid írásomban mégsem az irodalmi kérdésekről szólok. Juhász Ferenc szavaiból idézek mondandóm bevezetőjéül, aki azt kéri, hogy legalább József Attila maradjon velünk: „Világnagy szellem-árnyadat borítsd ránk, mint nagy télben fekete tűzzel világító télikabátot.”
Agárdi írásai olyan időszakban, „nagy télben” születtek, amikor „a XXI. század elején feltámadó régi-új történelemhamisítások, jobboldali mítoszteremtések és rasszista kultuszképzések” évadját éljük, amikor a „»nemzetieskedő « kultúrharcosok, nem beszélve esztétikai botfülűségükről, irodalmi kánonrombolásukban és kánonépítésükben agresszíven mozgósítják a harsány demagógia, a történelemhamisítás és a rágalom eszköztárát”, amikor „a Kossuth tér »1944 előtti képzőművészeti arculatának helyreállítása« céljából, városesztétikai, térrendezési indokkal vennék el (ma már idejét múlt a feltételes mód. S. A.) József Attila, Károlyi Mihály és Kossuth Lajos szobrát, és másokat állítanának helyükre, Andrássy Gyuláét, Tisza Istvánét”, mert „József Attila nem illik bele az 1944-es és az 1944 előtti Magyarország szellemét rekonstruáló látványba, a neohorthysta »keresztény-nemzeti« restaurációba”, hiszen „minden ízében, versében, prózai írásában támadta ezt a szellemet, miközben szenvedélyesen szerette hazáját és magyarságát…”; és folytatva az idézetek sorát: „vannak jobboldaliak, akik nyíltan meg is kérdőjelezik és hamissá, illetéktelenné nyilvánítják József Attila proletár indulatát, rendszerkritikáját, progresszív patriotizmusát, szenvedélyes antifasizmusát.” A szerzőben „joggal kelt félelmet a politikai konzervatizmus és szélsőjobb egyre több szálon tapasztalható összefonódása…” Vagy egy másik idézettel: „A hamis történelmi mítoszok, a »jótékony « és a bűnbakképző historizáló legendák terjedése, az ősmagyarkodás, a finnugor nyelvrokonság tagadása, a mágikus-pogány hitvilág és a kereszténység »szintetizálási« kísérlete stb. nemcsak és talán nem is elsősorban a tudatlansággal, a felszínes média- és internetkultúra terjedésével függ össze, hanem a jobboldali mozgalmak erőszakosan identitáskereső és –építő, tehát historizáló agresszivitásával. És velük párhuzamosan: a baloldali-liberális törekvések önérzeti megtorpanásával, identitásvesztésével.” Zárjuk az idézeteket a Lukács György ma című írás egyik mondatával: „2010 óta minden korábbinál élesebben bontakozott ki a progresszív magyar filozófia és a kritikai gondolkodás elleni jobboldali–szélsőjobboldali kampány.”
Elnézést kérek az olvasótól, hogy irodalmi tanulmányokról, esztétikai kérdéseket taglaló cikkek gyűjteményéről ezúttal úgy írok, mintha elsősorban politikai vallomásokat tartalmazó könyvet ismertetnék, pontosabban: a legpolitikusabb mondatok közül válogatok idézeteket, vagyis azt hangsúlyozom, amivel teljesen egyetértek. De bizonyos vagyok abban, hogy a szerzőtől nem kell elnézést kérnem, hiszen idézett mondatainak szenvedélye rokon az enyémmel, és nem kellett sokáig böngészgetnem könyvét, hogy erre a szenvedélyre rátaláljak. Ezért a haragért szeretem ezeket az írásokat. A nemzeti vályúhoz igyekvő és abból falatozni vágyó sertések utálatáért.
Egy József Attila-töredék kívánkozik ide, ezzel zárom ezeket a szubjektíveknek nevezett sorokat:
Még nem volt olyan disznó, ki elájult,
mikor meglátta a moslékos vályút.
(Balassi Kiadó)
Férfifej
Nehéz, emberpróbáló olvasmány ez a könyv. Egyfajta penitencia, azok helyében is, akik minden áron megfeledkeznének a benne leírt szörnyűségekről, vagy egyszerűen kétségbe vonják a kötet valóságtartalmát. S valóban, a történtek után hét évtizeddel is megrázó élmény több mint hatszáz oldalon át követni azoknak az erőszak-cselekményeknek a fölidézését, amelyeket a II. világháború éveiben, német alárendeltségben a keleti fronton harcoló magyar katonák hajtottak végre a Szovjetunió oroszországi, belorussziai és Ukrajna területein.
A történeti kronológia régóta ismeri azokat a lépcsőfokokat, amelyeken lépkedve Magyarország kormánya, a nemzetiszocialista Németország oldalán bekapcsolta az országot a II. világháborúba. Ennek a folyamatnak az egyik betetőzése volt 1941. június 27-én Bárdossy László kormányának a parlamenti bejelentése, amely szerint beállt a hadiállapot hazánk és a Szovjetunió között. A német vezetés, különböző megfontolásokból, egyelőre nem követelte a hadba lépést, azt a magyar kormány céljai, mindenekelőtt az esetleges további területszerzés szempontjai motiválták. Még abban az évben a kormány hadat üzent Nagy-Britanniának, majd az Egyesült Államoknak is. A Szovjetuniónak előzőleg nem… Azt csak megtámadtuk.
A Magyar Királyi Honvédség Kárpát-csoportja már másnap, június 28-án átlépte a határt. Kötelékében volt a Gyorshadtest is, amelyet azonban a Wehrmacht parancsnoksága rövidesen saját Déli Hadseregcsoportjának az alárendeltségébe vont. Hamarosan kiderült, hogy a magyar honvédalakulatokat a német hadvezetés front mögötti megszálló feladatok elvégzésével bízza meg. Október 6-án Vinnyicában megalakult a Magyar Megszálló Csoport Parancsnoksága. 1941 őszén magyar csapatok már több mint félmillió km²-nyi területen láttak el megszálló feladatot, Ukrajnában, Belorusszia jelentős területein, valamint Oroszország brjanszki, kurszki és voronyezsi körzeteiben. 1942 februárjára mintegy 40 000 főt számlált a szovjet területre behatolt magyar haderő. Akkor ezt az erőt kettéosztották a Nyugati és a Keleti Megszálló Csoport Parancsnokságaira. Ez a kötet a Keleti Csoport tevékenységéről tanúskodó iratokból ad válogatást, amelyeket a mai Oroszországi Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) irattára és másik három központi moszkvai levéltár bocsátott a magyar kutatók rendelkezésére. Valószínűleg a budapesti Hadtörténeti Levéltár és Irattár is őriz fontos dokumentumokat ebben a tárgykörben, de ezek kicsit is alaposabb ismertetésére – noha kutatásuk nem kívánta volna távoli orosz levéltárak fölkeresését – máig nemigen került sor.
Krausz Tamás, mások, köztük külföldi szerzők jelentős segítségével az utóbbi években más kötetekben is igyekezett alaposabbá és színesebbé tenni az európai háború keleti frontján lezajlott események ábrázolását, a hozzáférhető források bővülő körének lehető leggondosabb fölhasználásával. A Szovjetunió elleni német invázió 70. évfordulóján megjelent konferencia-kötettel ebbe a munkába bevonta a kelet- és kelet-közép-európai térség népeinek szélesebb szemszögét.1 Azzal csaknem egyidejűleg közzétette saját előadásainak, esszéinek és tanulmányainak egy sorát, amelyek, korántsem véletlenül, a viták középpontjába kerültek. 2
1942-ben – mint tudjuk, immár német sürgetésre – Kállay Miklós kormánya kiküldte a keleti frontra a 2. magyar hadsereget, amely mellett a szovjet területen állomásozó megszálló katonaság létszáma mintegy 90 000 főt tett ki. A nagy létszámú harcoló erőnek a derékhada szenvedte el azután a szovjet hadseregnek a sztálingrádi csata mellékhadszínterén kibontakozott nagy erejű voronyezsi ellencsapását, amely soktízezres, fájdalmas magyar emberveszteséget okozott. Ez a seb mindmáig sajog, Voronyezs jeges fuvallata átjárja a történészek vitáit is.
A hattagú szerkesztő bizottságban (főszerkesztő: Krausz Tamás) három magyar (Krauszon kívül Sipos Péter és mindenekelőtt Varga Éva Mária levéltáros, korábbi moszkvai levéltári kiküldött) és három, magyar történelmi ügyekben kiválóan tájékozott orosz tag (Andrej Artyizov, Vaszilij Hrisztoforov és Szergej Filonyenko) foglalt helyet. Ők látták el a kötetet alapos jegyzetapparátussal és különböző, az olvasást és a feldolgozást megkönnyítő segédletekkel: térképekkel, név- és helységnévmutatóval, a rövidítések jegyzékével.
Várható volt, hogy ezeknek az iratoknak a nagy terjedelmű föltárása élénk érdeklődést, egyúttal sokak ellenérzését váltja ki. Nem könnyű szembenézni azzal, hogy a német inváziós erők árnyékában a mi fiaink is kivették részüket a módszereiben gyakran a nácikétól nem különböző módszeres népirtásban. Mivel a megszálló csapatok a német front hátországában végezték munkájukat, hamarosan beleütköztek a megszállt területen eleinte spontán módon, majd az e célból megalakuló moszkvai parancsnokság támogatásával szervezetten is kibontakozó partizán-tevékenységbe. A Keleti Csoport területén ez különösen erőteljes volt, és a háború menetében egyre erősödött, az erre a harcmodorra jellemző, kölcsönösen kíméletlen módszerekkel. A „partizánfrász” vissza-visszatérő mozzanat a keleti háborús kalandot túlélő honvédek és tisztek emlékírásaiban. Ennek felelt meg az életüket és biztonságukat féltő magyar katonák retorziója is. Az irreguláris fegyveresek merész, nekik sok kárt és veszteséget okozó, őket állandó rettegésben tartó támadásai nyomán egész falvakat égettek föl, irtották ki teljes lakosságukat, rutinszerűen akasztottak, és eszközöltek tömeges kivégzéseket, nőkkel erőszakoskodtak.
A bűntettekre nem mindig a magyar alakulatok elhatározásából került sor. A német parancsnokságok, amelyek nem bíztak túlságosan a magyar alakulatok harci értékében, saját tehermentesítésük céljából időnként nagyobb számú foglyot „küldtek át” az illetékes magyar alakulathoz, „kihallgatásra és kivégzésre”, amit azok parancsszerűen végrehajtottak.
Ha – amit nem tehetünk – eltekintünk a kivégzésektől, már az is megdöbbentő, amit a helyi magyar parancsnokok által a helyi lakosok számára hirdetményben kiadott rendelkezések a mindennapi életre vonatkozólag tükröznek. Sehol nem találkozunk olyan idilli „megszálló–megszállott” kapcsolat leírásával, amilyet például az ugyancsak Wehrmacht-kötelékben harcoló spanyol Kék Hadosztály propaganda-anyagai adnak a helyi lakosokkal kapcsolatos viszonyukról (templomfelújítás, segítség az aratásban stb.). A voronyezsi magyar parancsnokság 1942-ben kiragasztott hirdetménye az életrendről egész hangulatában eltér ettől a (valószínűleg a spanyol esetben is jócskán szépített) állapottól. Eszerint a várost, községet a honvédség körzeti parancsnokságának engedélye nélkül nem hagyhatja el senki; „akit engedély nélkül elfognak, mint partizán azonnal fel lesz akasztva.” Akit az éjszakai (este 7-től reggel 5-ig tartó) kijárási tilalom óráiban az utcán érnek, „a helyszínen agyon lesz lőve”. Minden magyar katona elpusztításáért „100 orosz és az őrizetben lévő túszok lesznek agyonlőve, és a községet felgyújtatom”. Azokat a helyeket, ahol katonaság vonul át, a polgári lakosságtól meg kell tisztítani, az úttól jobbra és balra 2–2 km széles sávban. Akiket a tiltott sávban találnak, a helyszínen… A polgári lakosság nem használhatja a táblával jelölt katonai kutakat. Akit ott érnek, azt… Megtorlásban részesül az az orosz nem zsidó egyén, aki zsidót elrejt vagy szóba áll vele. Az elsötétítés elmulasztását „kémkedésnek tekintem, és fel lesz koncolva”, stb. stb. 3
Egyébként a kötet heves bírálói egyikként éppen a partizánvadászatot, és az elfogott (valóságos vagy feltételezett) irreguláris harcosok megkínzását, kivégzését, a hozzátartozóikra is kiterjedő durva megtorlást mentegetik. Mint mondják, a nemzetközi hadijog előírja, hogy az ilyen fegyveresek ruházatukon tartoznak feltüntetni hovatartozásukat. Ha azonban a nemzetközi jog háborúban érvényes cikkelyeit akarjuk egy történészvita érveként fölhasználni, illene emlékezni ezek közül a legfontosabbra. Ez pedig az, hogy a háborút illik megüzenni. Ha egy kormány hadüzenet nélkül, váratlan támadást intéz egy másik ország területe ellen, attól kezdve aligha hivatkozhat erre a jogra. A váratlan német invázió brutalitása mellett érdemes megismételni, hogy a magyar hadba lépést sem előzte meg formális hadüzenet. Ha valaki kétezer kilométer mélységben behatol a megtámadott ország területére, arcátlanság, egyben nevetséges előírnia, hogy a védekező nép lakossága milyen táncrend szerint védheti magát, üthet vissza.
Egyébként én is tudok magyarázatot adni a kegyetlenkedő magyar honvédek tetteire. Idegen ország területének nagy mélységében, télen csikorgó hidegben kellett védeni életüket, fönntartaniuk a német front mögötti „rendet”, túlnyomórészt nyelvtudás nélkül. Nyilvánvaló volt, de előírás is, hogy jórészt a helyi lakosság terhére kell előteremteni élelmezésüket, vagyis állandóan rekvirálniuk kell, hogy a hatalmas hadsereg létfeltételeit biztosítsák. A területfoglalás egyik értelme éppen az volt, hogy a német hátországba nagy mennyiségű gabonát és egyéb terményt szállítsanak, semmiképpen nem az, hogy otthonról hozzanak ezer kilométeres távolságokba nagy tömegű élelmiszert. A német stratégiai cél pedig, mint tudjuk, az, hogy az orosz és más szláv lakosság jelentős részét az Ural-hegység túloldalára dobják át, majd helyükre német telepeseket szállítsanak, az „élettér”-teória jegyében. És a keleti háború első másfél évében úgy tetszett, hogy ezek a tervek sikerrel végrehajthatók. Ez egyben azt is jelentette, hogy az előmozdításukat szolgáló lépésekért, bármilyenek legyenek is azok, felelősségre vonással nem igen kell számolni. Ebbe a helyzetbe a magyar katonák nem jószántukból kerültek, országuk vezetői sodorták bele őket. A magyar katonának a Don mellett aligha állt módjában mérlegelni annak a jelentőségét, hogy időközben összeállt a világ három óriás hatalmának a szövetsége; hogy 1942 elején létrejött az Egyesült Nemzetek politikai-katonai blokkja. Közvetlen közelből nem érintette a német csapatok első nagy katonai veresége, a moszkvai ütközetet követő szovjet offenzíva sem, nemhogy az 1942–1943-as Csendes-óceáni japán vereségek. A miniszterelnök szózatai, tisztjeik által közvetítve, minden alkalommal arról szóltak, hogy szövetségeseik oldalán hősiesen harcolnak a hazáért, amely ezért méltó jutalmat fog adni nekik. Világképük korábban, a nagy német előnyomulások napjaiban még összhangban volt azzal, amit feletteseik sugároztak feléjük. Ebből az álomvilágból az ország vezetői is csigalassúsággal ébredtek föl, és nem volt ez másképp a hadsereg alacsonyabb szintjén sem. 4 Kállay Miklós miniszterelnök, most másodszor is kiadott emlékezéseiben, háború utáni emigrációjában már hiába írta: „Semmi keresnivalónk nem volt ebben a háborúban”. 1942–1943-as megnyilvánulásaiból nem ez sugárzott. Minél több mentséget keresünk a katonák cselekedeteire, annál világosabb, hogy tetteikért, majd pusztulásukért a felelősség azokat terheli, akik ezt a kontingenst, a német haderő alárendeltségében a frontra küldték, és akik történelmi szerepét ma többen buzgón fényezik. Mindegy, hogy „odadobták” vagy egyszerűen a hitleri halálgépezet rendelkezésére bocsátották őket, a felelősség oroszlánrésze a vezető kormánypolitikusokra, elsősorban Horthy kormányzóra hárul.
A vita során más történészek kétségbe vonták a Krausz Tamás és Varga Mária Éva által kötetbe rendezett dokumentumok hitelességét. Az iratok egy része már a háború vége után keletkezett. Ám jócskán akadnak olyan jegyzőkönyvek, amelyeket röviddel az események után, a helyszínen vettek föl. Természetesen előfordulhatott, hogy magyar foglyok vallomásaikban, nyomás alatt vagy jobb bánásmódra számítva olyan vallomásokat tettek, amilyeneket kihallgatóik feltevésük szerint hallani kívánnak. Ám ez (a közölt jegyzőkönyvek tanúsága szerint) nem maguknak a cselekedeteknek a ténybeli részére vonatkozik, hanem inkább csak azok megfogalmazására. Az általuk elmondottak túlnyomórészt összecsengenek a túlélő áldozataik által másutt leírtakkal. A szerkesztők nagy gonddal kezelték a szövegeket. Erre példa a voronyezsi magyar parancsnokság említett hirdetménye, amely magyar és orosz nyelven figyelmezteti a lakosságot „a győzedelmes szövetségesek hadseregei által elfoglalt területen a rend és a nyugalom megóvása érdekében” hozott intézkedésekre. A rendelkezés legtöbb pontja végén ott található a drákói korlátozások megszegése esetére a „helyszínen agyon lesz lőve”, „a helyszínen lesz felakasztva”, „a községet felgyújtatom”, „fölkoncoltatom” záradék. A helyszínen talált magyar és orosz példányokon egyes pontokat utóbb lemoshatatlan festékkel olvashatatlanná tettek. Kutatóink azonban nem akartak hiányos szöveget tenni közzé, és egészen az Oroszországi Föderáció Honvédelmi Minisztériumának Központi Irattáráig mentek, ahol találtak is teljes szövegében olvasható példányt; a Voronyezsben kifestett pontokat a könyvben dőlt betűkkel tüntették föl.
Christian Hartmann német történész hitelesnek tartja a dokumentumokat. Hangsúlyozza, hogy „a magyarok részvétele a genocídiumban jóval nagyobb volt a hátországban, mint a front közvetlen közelében”. Ez összecseng Krausz Tamásnak a kötet egyik bemutatóján elhangzott megállapításával, amely szerint a 2. magyar hadsereg, mint harcoló alakulat, más körülmények között tevékenykedett, és így más megítélést igényel. Hartmann szerint „eltért egymástól a német és a magyar magatartás is: míg a németek módszeresek és kiszámíthatók voltak, addig a magyar megszállást – bár német irányítással – jórészt egyéni akciók jellemezték. Igaz, a magyar hadsereg is hierarchikus rendben, parancsszóra cselekedett, ám az alakulatok döntően önhatalmúan viselkedtek. A magyarok háborús bűntettei nem egyszer a német katonákat is haragra gerjesztették”. Ebben az értelemben említi azt, hogy a szovjet katonákat későbbi, sokat emlegetett erőszak-cselekményeik elkövetésekor a személyes bosszú is vezethette. Annak sincs sok értelme, hogy a sztálini korszaknak akár az ország saját lakosságát is sújtó represszióját állítsuk szembe ezzel az erőszakkal. Arról, hogyan válhattak az egyenruhába öltöztetett magyar emberek „sarki fűszeresből vagy tanárból bestiális gyilkosokká”, így vélekedett: „Átalakulásukban azok a struktúrák a meghatározók, amelyekben cselekedtek. Vagyis a rezsim jellege, a hadsereg és a háború hármas rendszere adta meg a brutális akciók keretét […] Ilyen helyzetben legtöbbünkkel ugyanez megeshet” – írja. Éppen ezért nem véletlen, hogy „a háború után már nem ismétlődtek meg hasonló bűncselekmények” 5. Álláspontja részben érintkezik Daniel Goldhagen híres könyvének 6 mondanivalójával. Ez a könyv arra hívta föl a figyelmet, hogy a Wehrmacht és a Waffen SS besorozott katonái életkoruknál fogva nem jelentéktelen részben olyanok voltak, akik 1933 előtt valamelyik milliók által támogatott baloldali munkáspártban, vagy a szakszervezetekben tevékenykedtek. Megfelelő struktúrák kellettek, hogy ezek szigorú kereteiben fölhasználhatókká legyenek a hadigépezet tetszés szerinti céljaira.
Az ideológiai megdolgozás sem maradt el. A Sztarij Oszkol-i magyar városparancsnokság rendelete az ünnepekről és a munkaszüneti napokról előírta: „Össznépi ünnepnek kell tekinteni június 22-ét, az orosz nép felszabadulásának napját a bolsevik iga alól, amelyet pompázatosan, diadalmasan és különleges istentisztelettel kell megünnepelni” 7, mégpedig a Gergely-naptár szerinti időpontban.
A kegyetlenkedések mellett fontos adalékokat találhatunk a megszállók által okozott anyagi károkról. Ezek részben folyamatosan keletkeztek, részben akkor, amikor kényszerű visszavonulásuk óráiban rombolták le mindazt, amit tudtak. A németek és szövetségeseik kiűzése menetében a helyreállt szovjet hatóságok minden város és község vezetőitől összegezést kértek a helység által elszenvedett károkról. Részletes beszámolója miatt különös figyelmet érdemel a csernyigovi járásban készített alapos fölmérés. 8
Nem tesz jó szolgálatot a nemzet történeti tudatának, aki különböző kibúvókat kínálva gátolja a szembenézést a múlt bűneivel. E téren elévülhetetlen útmutatást adott Kosáry Domokos, aki kevéssel 2007. évi halála előtt így határozta meg a nemzet helyes viszonyát történelmi múltjához: „A múltat vállalni emberséggel, felnőtt nemzetként, szorongató öncsonkítás nélkül, egészben, úgy, ahogy végbement nem a gyengeség, hanem az erő jele, és egyben forrása is.” 9
1 Bartha Eszter, Krausz Tamás (szerk.): Háború és nemzeti önismeret. 70 éve támadta meg a náci Németország a Szovjetuniót. Ruszisztikai könyvek XXXII. Russica Pannonicana, Budapest, 2011. 276 o. – Ez a kötet bizonyítja, hogy Krausz és munkatársai korántsem csak a magyar bűntetteket tűzik a tolluk hegyére: helyi szerzők ecsetelik benne az ukrán, litván, belorusz, lengyel kollaboránsok egymás és a zsidók elleni rémtetteit. [vissza]
2 Krausz Tamás: Vitás kérdések a Szovjetunió és Kelet-Európa XX. századi történetében. Előadások, esszék és tanulmányok. Ruszisztikai könyvek XXXIII. Russica Pannonicana, Budapest, 2011. 296 o. [vissza]
3 Krausz–Varga: id. m. 479–480. o. [vissza]
4 Erről lásd részletesen Pihurik Judit: Naplók és memoárok a Don-kanyarból 1942–1943. Napvilág Kiadó, Budapest, 2007. [vissza]
5 Népszabadság, 2014. január 11. [vissza]
6 Daniel Goldhagen: Hitler’s Willing Executioners. Alfred Knopf, New York, 1996. [vissza]
7 Uo. 481. o. [vissza]
8 „Összefoglaló kimutatás a csernyigovi területen a magyar megszállók és bűntársaik által a Szovjetunió polgári lakosságának, kolhozainak, társadalmi szervezeteinek, állami vállalatainak és intézményeinek okozott kárról”. Krausz Tamás–Varga Mária Éva: A magyar megszálló csapatok… id. m. 291–317. o. – Az okozott károk fölmérésében a háború végén amerikai szakértők is részt vettek. [vissza]
9 Népszabadság, 2014. január 11. [vissza]
A szerencse lovagjának nevezi magát Wisinger István önéletrajzi jellegű visszaemlékezésében, mely A fel nem robbant csecsemő címmel jelent meg a Noran – azaz a Kossuth – kiadó gondozásában. Az egyébként nagyon érdekes könyv – amit majd szeretnék bizonyítani – címével az a baj, hogy erőltetett. Valójában a hasonlatnak semmi köze a szerző életéhez, aki azt az esetet választotta a maga élete szimbólumának, amikor Jeruzsálemben a piacon egy veszélyesnek tetsző elhagyott csomagot találtak, riasztották a tűzszerészeket, amikor felsírt egy csecsemő a csomagban. Wisinger igen változatos, igen érdekes életében senki nem akarta a „tűzszerészeket” riasztani, s ahogy a szöveg mutatja: ő nem sírt fel soha, semmiféle csomagban. S ha már a kritikai észrevételekkel kezdtem, azt is szóvá kell tenni, hogy a bevezető fejezetekben túl sok szó esik, az olvasó számára nyomon követhetetlen és érdektelen rokoni szálakról.
Mindezzel együtt nem egyszerűen figyelemre méltó, hanem sok-sok igen érdekes információval szolgál a könyv minden olvasója számára. Wisinger István ugyanis televíziós-rádiós újságíróként számtalan érdekes, a hazai történelemben, de a világ 20. századi alakításában is, fontos szerepet játszó személyiséggel találkozott és készített interjúkat. Néha ezekhez a találkozásokhoz valóban szerencse (is) kellett, de alapvetően tudás, felkészültség, szorgalom, a helyzetek mikéntjének felismerése, tehát mindaz, ami a jó újságírót jó riporterré teszi. S ehhez nem elég a szerencse.
Wisinger nagyon sokat tanult, előbb angolul – egyebek között ennek is köszönhette amerikai ösztöndíját –, de mindenből felkészült, és mindenkiből, akivel csak találkozott. S persze alkalmanként a szerencse is segítette, például, hogy ott lehetett az Egyesült Államokban, amikor 1960 májusában, Ted Turner, nagy ceremóniával, sok meghívott – közöttük Wisinger – előtt megindította a CNN adását, az egésznapos hírtelevízióét, amelynek sikerében kezdetben igen sokan kételkedtek. (Mint kiderült: a fanyalgók rossz jósok voltak.)
Abban már nem a szerencse segítette, hogy többször is találkozhatott Svédországban Olaf Palméval. Méghozzá először egy választás napján, méghozzá egy véletlen folytán, egy asztalhoz került a miniszterelnök Palméval, aki akkor még optimistán nyilatkozott az esélyeiről, bár az előrejelzések nem voltak kedvezőek. „Ha még egy héttel tovább tarthatna a kampány, akkor akár a többségi eredmény is elérhető lenne” – vélekedett még az esélyekről. A kampány nem tartott tovább, Palme megbukott, de Wisinger még háromszor, utoljára nem sokkal a halála előtt, találkozhatott vele.
Egy másik svéddel való találkozásra nagyon készült, hiszen hivatalosan is, magánemberként is rajongott a filmekért. Ezért szeretett volna olyannyira találkozna Ingmar Bergmannal, de ez végül nem sikerült. Annak ellenére, hogy kiderült: titkárnőféléje, producere egy Katinka Faragho nevű magyar származású hölgy volt, aki mindent megtett e találkozó érdekében, már ígéretet is kapott a rendezőtől, aki azonban a találkozót az utolsó percben lemondta.
Ezzel szemben, váratlanul, mert azt hitte már nem él, találkozhatott Svédországban Olivecrona professzorral, aki Karinthy Frigyes agyát operálta. A fiát ismerte meg előbb a svéd televízióban, s az készségesen összehozta az apjával, aki ezernél több műtétet hajtott végre. Természetesen ismerte Karinthy Utazás a koponyám körül című könyvét, melyet a szerző elküldött neki, de olvashatta is, mert hamarosan svédül is kiadták. (Ebből a beszélgetésből is, mint valamennyiből, hosszú, és érdekes részleteket közöl Wisinger, mert eltette az anyagait, ezért bármelyikből bárhonnan tudott idézni.)
Az amerikai ösztöndíjának körülményeiről természetesen sok, ugyancsak érdekes részletet közöl a könyv, de az ösztöndíjon kívül is megfordulhatott Amerikában, például mert egy dokumentumfilmet forgatott Neumann Jánosról. Ebből az alkalomból szólaltatta meg Szent-Györgyi Albertet, és ami sokkal nehezebb volt: Teller Edét is. Akkoriban, a nyolcvanas években, a tudós mindenkit, aki az akkori Magyarországról jött, szovjet kémnek tartott. Három évtized után Wisinger volt az első, akivel szóba állt, bár először mindenféle kikötése volt, illetve még azt se akarta megengedni, hogy filmezzék. Végül is sikerült a kamerák előtt szóra bírni, nem utolsó sorban azért, mert a riporter, ígéretéhez híven, elsőrendűen Neumann Jánosról kérdezte. (Itt is sok és jó szöveget idéz a könyv.) Egyébként bebizonyította a szerző, hogy nem a szerencse, hanem felkészültsége, és nem utolsósorban kiváló diplomáciai érzéke, kapcsolatteremtő képessége vezetett a sikerhez. Néha viszont a bátorsága, amikor illegálisan készített olyan interjút latin-amerikai felkelőkkel, amelyet aztán egy ismeretlen magyar repülőutassal sikerült hazaküldeni.
Sok más hírességgel is sikerült Amerikában interjút készítenie, például Nixonnal, Asimovval, vagy éppen egyik szakmai példaképével, Walter Cronkittel. Akivel azután még Magyarországon is beszélgethetett.
Természetesen sok hazai nevesebb riportalanya is volt, a velük való beszélgetések érdekes részletei is a könyvbe kerültek. Göncz Árpáddal azután 17 alkalommal beszélgethetett vasárnaponként a Rádióban és ezekből azután egy könyv is született.
Nem hiányoznak a könyvből azoknak a belső viszonyoknak a leírásai sem, amelyek az adott időszakban a Magyar Televíziót meghatározták, és ez sokak számára talán még érdekesebb lehet, mint a külföldi találkozások felelevenítése. Mindezt kiváló stílusban, olvasmányosan, a laikusok számára is mindig közérthetően fogalmazza meg. Ezért (is) érdemes elolvasni a Fel nem robbant csecsemőt a hétköznapi tévénézőknek és persze a szakmabélieknek is.
(Noran – Kossuth)
