ÉVFORDULÓ

Vértesi Arnold (1834-1911), aki száznyolcvan éve szü­letett, méltatlanul elfeledett prózaírónk. Jókai és Mik­száth kortársa volt, de náluk jóval radikálisabb világ­szemléletű, s e tekintetben Tolnai Lajoshoz hasonlít­ható. Valójában a jövendő magyar republikanizmus előfutára volt, és a 19. századvégen induló jelenté­keny magyar novellisták (Gozsdu Elek, Papp Dániel, Thury Zoltán, Bródy Sándor stb.) előképe és mestere. Túlságosan is termékeny író volt: több mint ezer no­vellát írt, és évente egy-egy regényt. Ebben a szinte átláthatatlanul hatalmas életműben hamisítatlan drá­gakövek is előcsillannak, amelyek kisprózánk kin­csei maradnak örökre. Mint például a csehovi szatí­ra magaslataiba emelkedő A tengeri rák.

VÉRTESI ARNOLD

A tengeri rák

Galambosék tengeri rákot kaptak ajándékba Fiúméból egy jó ismerősüktől. Gyönyörűség volt ránézni, olyan szép és olyan nagy volt. Egy darabig nézegették, elképzelték, milyen ízletes falatok kerülnek ki ebből, de aztán így okoskodtak. Azaz hogy a férfi okoskodott így, az asszony csak hallgatta: – Ha megeszi az ember a tengeri rákot, azzal vége. Csak annyi, mintha sült krumplit vagy sárgarépát evett volna. Ellenben ha elküldjük azt Bognáréknak, lekötelezzük őket vele. Ez a Bognár nagy ínyenc, szörnyen szereti a finom falatokat, s jóakaró pártfogóm lehet, ha majd legközelebb előléptetésért folyamodom.

Galambos Ferenc harmadosztályú számtiszt volt a pénzügyminisztériumban, s régóta szeretett volna már másodosztályú lenni. Bognár József számtanácsos pedig a közvetlen főnöke volt a hivatalban, kinek a jelentésétől függött a Galambos Ferenc sorsa.

Elküldték hát a tengeri rákot Bognár számtanácsos úrnak udvarias levélke kíséretében, melyben Galambos Ferenc számtiszt engedelmet kér, hogy kiváló tiszteletének ily módon bátorkodik jelét adni.

– Nagyon derék fiatalember ez a Galambos – jegyezte meg a számtanácsos, – után szakértő szemle alá vette a küldött tengeri rákot. – Szép példány. Igazán szép példány.

Már a vacsorán járt a számtanácsos úrnak az esze, mikor majd ezt a pompás tengeri rákot föltálalják az asztalra.

De megszólalt az asszony: – Nézd csak, Józsi, tudod, mi jutott eszembe? Hát­tá elküldenénk ezt a rákot Kurucz osztálytanácsosnak? Tudod, az nagy befolyású ember. Ott van az elnöki osztálynál. Az tehetne valamit a te érdekedben, ír volna már az ideje, hogy feljebb tolnának egy fizetési fokozattal. És ha az ember egy tengeri rákkal elérhet valamit, hát miért ne mondana le róla.

– Persze, persze, igaz – hagyta helyben sóhajtva Bognár József.

Az ember nem szívesen mond le valami jó falatról, aminek már előre örült, de egy fizetési fokkal feljebb menni, mégiscsak többet ér, mint egy tengeri rá­kot megenni. Becsomagolták hát szépen, és másnap nyájas üzenettel elküldték az osztálytanácsos úrnak.

Az osztálytanácsosék kibontották, s kellemes meglepetéssel kiáltottak fel: – Lám, lám, egy tengeri rák. És mekkora! Milyen hatalmas! No, ebből egy tucat vendéget elláthatnánk.

Az osztálytanácsosné már azon gondolkozik, kit lehetne meghíni, az osztály- tanácsos úrnak azonban más jut eszébe.

– Ejnye, valami okosabbat mondok én, lelkem. Ha tengeri rákot akarunk enni, vehetünk mi a boltban is. De ezt a pompás példányt, mely egyenesen Fiúméból jött, ezt el lehetne küldeni Terényey Andoréknak. Éppen a napokban hallottam Andortól, hogy neki legkedvesebb csemegéje a tengeri rák. Bizonyosan meg­örülne neki. S tudod, az ilyen apró szívességek erősítik meg legjobban a barát­ságot. Andor nagy tekintélyű képviselő. Ha ő szól egypár jó szót a miniszter­nek, bizonyos, hogy megkapom a miniszteri tanácsosi címet.

Erre az asszony is elkezdte biztatni az urát: – Bolondság volna, ha mi ennénk meg, mikor olyan jó hasznát vehetjük. Csak küldjük el. Küldjük el.

Másnap Terényey Andor igen kedves hangon írt baráti levélkét kap Kurucz Imre osztálytanácsostól, s a levélke mellékletéül a tengeri rákot.

– No, ez aztán barátság – szólt a képviselő hálás lelkesedéssel. – Tengeri rá­kot kapnak, s nekem küldik. Igazán szeretetre méltó emberek.

De a képviselő úrnak a felesége már két hét óta odalent van falun, s a képvi­selő úr nem ebédel, nem vacsorái itthon, hanem a vendégfogadóban. Mit csinál­jon hát mármost a tengeri rákkal? Azonban szerencsés gondolata támad: „Nini, hisz ez éppen jó. Fölhasználhatom a jó alkalmat. Elküldhetem a tengeri rákot az államtitkárnak. Úgyis kérni akarok tőle valamit a napokban. Dohánytermelési engedély kellene a sógoromnak. A fináncok akadékoskodnak. Meg a Fónyi Kálmán fia végett is beszelnem kell. Az a szerencsétlen maga semmire sem tud menni, mindig tologatni kell. Hiába protezsáltam be a minisztériumhoz.”

Leül hát Terényey Andor az íróasztalához, s megírja a dedikációt az állam­titkárnak: „Méltóságos uram! Mélyen tisztelt barátom! Rendkívüli szerencsém­nek tartanám, ha kegyesen méltóztatnál fogadni stb.”

És küldi Őméltóságának a tengeri rákot, melyet ki sem bontott. Olyan dísze­sen becsomagolva érkezik meg az Őméltóságához.

Őméltósága kegyesen elfogadja a küldeményt, s vacsorára mindjárt föltálalják.

A méltóságos asszony gyanakodva nézi, szaglálja: – Olyan rossz szaga van ennek a ráknak.

– Az a tengerszag – magyarázza a méltóságos úr.

Nagy kínálgatásra megkóstolja a méltóságos asszony, de nem ízlik neki.

– Neked még most is olyan falusias ízlésed van – tréfálkozik vele az állam­titkár úr.

Ő maga hatalmasan bepakol, ámbár neki is úgy rémlik, mintha valami gya­nús szaga volna ennek a ráknak. De hát ez bizony csak képzelődés. Az asszony az oka.

Két nap múlva fölsétál a minisztériumba Terényey Andor, de az államtitkár urat nem találja ott. Őméltósága beteg.

Egy hét múlva megint betekint Terenyey Andor a minisztériumba. Az állam­titkár úr már akkor ott volt, de csak úgy lézengett. Különben is sápadt arca még jobban megsápadt, s mintha egészen lefogyott volna az alatt az egy hét alatt.

Nagyon fagyosan fogadta a képviselőt, úgyhogy ez elő sem merte hozni a só­gorának a dohányengedélyét, sem a Fónyi-fiút, sem egyebet.

– Mi baja a méltóságos úrnak? – kérdezte odakint az Őméltósága mellé be­osztott fogalmazótól.

– Nem tudjuk, nagyságos uram – felelt a bőbeszédű fiatalember. – Azt mond­ják, hogy valami tengeri rákkal rontotta volna el a gyomrát Őméltósága. De sut­tognak gyanúsabb híreket is. Tetszik tudni, mennyi az ellensége Őméltóságának. Kérem alássan, a mai világban minden lehetséges. Vannak emberek, kik a saját feleségeiket is megmérgezik.

– De hiszen, kérem, ez esztelenség – szólt a képviselő.

Nem mert nagyon tüzesen pattogni. Az ember még valami ostoba gyanúba keveredhetik. Csak annyit jegyzett meg, hogy a tengeri rák nehéz étel, avval könnyen elronthatja valaki a gyomrát, ha sokat eszik. Főképp az olyan gyom­rot, amelyik nincs efféle delikáteszekhez szokva, csak csirkebecsinálthoz meg a tejbe rizskásához.

Mi a ménkűért is küldte Terényey Andor ennek a gyatra embernek a tenge­ri rákot? Most már hiába bosszankodott magában. Nocsak az kellett még, hogy méregkeverő hírébe jusson. Sokat evett az államtitkár, az a baja. Vagy tan… le­het, hogy már romlott is volt az a tengeri rák? Persze, ebben a meleg időben. Lehet, hogy már Kuruczék is azért küldték neki. Lehet. Amilyen falánk az az Imre, s amilyen fukar a felesége, bizonyosan megették volna maguk. De már romlott volt, s gondolták, jó lesz ajándéknak. No hiszen, kerüljön csak szeme elé Kurucz Imre!

Kurucz Imre szörnyen csodálkozott, mi lelte Terényey Andort, hogy oly hideg lett. Alig fog vele kezet, s csak éppen hogy félvállról beszél vele. Igaz, hogy ezek a képviselők néha furcsa kevély urak, főképp, ha kérni akar valamit az ember.

Az osztálytanácsos azonban úgy tesz, mintha nem venné észre, és barátsá­gosan beszélget tovább. Még az is megkérdezi, hogy ízlett a tengeri rák.

– Köszönöm – felel kurtán Terényey Andor.

De mikor Kurucz Imre még egyszer visszatér a tengeri rákjára, már akkor nem állhatja meg Terényey Andor, hogy oda ne vágjon neki: – Kedves barátaim, ha az embernek elromlik valamije, nem szükséges azt a jó barátjának küldeni ajándékba.

– De csak nem gondolod? – tiltakozott Kurucz Imre.

Otthon összeültek Kuruczék. Az osztálytanácsos úr szörnyűködve beszélte eb – Képzeld csak, a tengeri rák romlott volt. Kompromittálva vagyunk. Micsoda szemtelenség Bognáréktól ilyet küldeni nekünk!

S mikor Bognár József számtanácsos a legelső alkalommal tiszteletét kívánta tenni Kurucz osztálytanácsos úrnál, az osztálytanácsos úr azzal fogadta, hogy: – Csak gyorsan, kérem, mert nagyon sok a dolgom. Mivel szolgálhatok?

Még le sem ültette, mint máskor, csak úgy állva beszélt vele.

Bognár József egészen megrökönyödve hebegett valamit, s úgy ment el, mint akit leforráztak, anélkül hogy tudná, mi a vétke.

De az asszonyokban nem marad meg a szó, s Kuruczné meg nem állhatta, hogy meg ne mondja Bognárnénak: – A tengeri rák nagyon kitűnő delikátesz, de csak addig, míg meg nem rothadt.

Mikor ezt elmondta a felesége, rettenetes haragra gyúlt Bognár számtanácsos úr. így tönkretenni az ő becsületét! És éppen a legbefolyásosabb osztálytanácsos ; itt. No, Galambos Ferenc uram, majd számolunk! Nem is várta, míg elejébe kerül, hanem rögtön hívatta a bűnöst: – Hogy mer ön gúnyt űzni a feljebbvaló­iból? Azt hiszi, hogy a szemétdombon fölszedett döglött rákjával engem lekenyerez? Kikérem magamnak az efféléket. Tetszett érteni?

Galambos Ferenc hallja, de nem érti. Csak annyit sejt, hogy a tengeri rákkal valami baj eshetett. Bővebben tudakozódni azonban nem mer.

Szomorúan bandukol haza. Azt már látja, hogy a Bognár számtanácsos párt­fogásának vége. Isten tudja, mikor lesz most már belőle másodosztályú szám­tiszt? Vagy egyáltalán lesz-e valaha? Az a tengeri rák csak szerencsétlenséget hozott a fejére.

– Inkább mindjárt magunk ettük volna meg – sóhajtott búsan –, az lett vol­na legokosabb.

1903

KILÁTÓ

Kate Chopin (1850-1904), ír-francia-kanadai születésű amerikai (USA) író. Eleinte a kreol kultúráról gyűjtött tetemes mennyisé­gű, értékes anyagot, mely ma is a szaktudomány becses kollek­ciója, majd az 1890-es években kezdett el írni. Korának egyik leg­ismertebb írója lett Amerikában – sokan erős túlzással – egy új Emily Brontët és Jane Austent üdvözöltek benne. Chopin mind­emellett valóban jó író. Érzékeny emberábrázolása, stílusának egyszerűsége, világos társadalomlátása, a fajgyűlölet elítélése, az elnyomottak iránti együttérzése (beleértve a louisianai nők sorsát) ma is érdekessé teszik írásait. Némelyek a feminizmus előfutárát látják benne.

KATE CHOPIN

Désirée fia

Kellemes nap volt, és Madame Valmondé elhatározta, elmegy L'Abriba, meg­látogatja Désirée-t és a kisfiát.

Már az is mosolyt csalt arcára, ha Désirée-re és a gyermekre gondolt. Alig akarta elhinni, hogy már annyi idő eltelt azóta, mióta Désirée, aki maga is még szinte gyermek volt, elment. Sőt, azóta annyi idő eltelt, hogy Monsieur Valmondé, amikor kilovagolt a birtok kapuján, rátalált egy nagy kőoszlop ár­nyékában az alvó Désirée-re.

A kislány felébredt Monsieur Valmondé kezében, és sírva fakadt, a „dadát” hívta. Mást nem is tudott csinálni, és mondani sem. Voltak, akik azt gondolták, csak úgy egyedül kószált el addig a helyig, mert járni már tudott. Mások úgy vélték, egy texasi banda hagyta ott, akiknek a ponyvával letakart szekere, az ül­tetvénytől kicsit lejjebb áthaladt aznap délután Coton Mais-on.

Idővel Madame Valmondé már nem törődött ezekkel a találgatásokkal, sze­rinte Désirée-t a jóságos Gondviselés küldte neki, hogy szeresse, mert neki ma­gának nem volt saját gyermeke. És a kislány édes, gyönyörű, kedves, őszinte nagylánnyá serdült, a Valmondé-birtok kedvence lett.

Senkit nem lepett meg, hogy amikor egy napon Désirée egy kőoszlopnak vet­ve a hátát üldögélt – ott, ahol aludt tizennyolc évvel azelőtt –, az arra lovagló Armand Aubigny, ahogy meglátta, beleszeretett. Minden Aubigny így lett sze­relmes, egy szempillantás alatt. Az a különös, hogy előzőleg nem figyelt fel a lányra, hiszen ismerte már azóta, hogy alig nyolcévesen, édesanyja halála után apja idehozta őt Párizsból. A szenvedély, mely aznap reggel feltámadt a férfi­ban, amikor meglátta a lányt a kapuban, éppen olyan formán áradt szét ben­ne, mint ahogy a lavina növekszik vagy egy erdei tűzvész terjed, mint valami olyasmi, amit semmi nem képes feltartóztatni.

Monsieur Valmondé gyakorlatias ember volt, és mindenben körültekintő­en kívánt eljárni; például a lány ismeretlen származásával kapcsolatban is. Armandot ez egyáltalán nem érdekelte, amikor a lány szemébe nézett. Monsieur Valmondé emlékeztette a férfit, hogy a lánynak nincs vezetékneve. Mit számít ez, amikor ő Louisiana egyik legősibb és legpatinásabb vezetéknevét adhatja neki? Megrendelte Párizsból a házassági ajándékokat, és türelmetlenül várta megérkezésüket; azután megtartották az esküvőt.

Madame Valmondé közel négy hete nem látta Désirée-t és a gyermeke: Ami­kor L'Abriba érkezett, mindig így történt, az első benyomásba beleborzongott. Szomorú hely volt az, hosszú éveken át nélkülözte egy háziasszony egy gyengéd nő jelenlétét. Az idős Monsieur Aubigny Franciaországban nősül és ott te­mette el feleségét – Madame Aubigny túlságosan szerette a szülőfölde: ahhoz, hogy eljöjjön onnan.

A tető íve, mint egy apáca fekete csuklyája, úgy hajlott alá a ház korul futó sárgás vakolatú folyosóra. Oldalánál magas zord tölgyek emelkedtek, hosszú, lombos ágaik halotti szemfedőként borultak sötéten a házra. A fiatal Aubigny szigorú volt, irányítása alatt a feketék elfelejtették, mi a vidámság melyet az öreg gazda nyugalmas és engedékeny idejében élveztek.

Az ifjú anya lassan kapott erőre, muszlinok és csipkék között piher.: egy dí­ványon. A kicsi a karjában, az oldalánál feküdt, el is aludt. A sárgás ború dajka az ablakkal szemben ült, legyezte magát.

Madame Valmondé testes alakjával Désirée fölé hajolt és megcsókolta, gyöngéden megölelte. Aztán rögtön a kicsire nézett.

– Ce n'est pas le même garçon – kiáltott ijedten. Valmondéban franciául beszél­tek akkoriban.

– Tudtam, hogy meg fogsz lepődni – nevetett Désirée. Kis cochon de lait! Nézd a lábacskáit, mama, és a kezecskéit meg a körmeit, igazi körmök Zandarine ma reggel vágta le őket, mert már le kellett. Igaz, Zandrine?

Az asszony méltóságteljesen bólintott turbános fejével: – mais si Madame.

– És hogy tud sírni – folytatta Désirée –, csak ámul mindenki.

Egyik nap Armand a La Blanche kunyhójánál is hallotta, pedig az jó messze van ide.

Madame Valmondé le nem vette szemét a kicsiről, egy pillanatra sem Kar­jába vette, és a jobban megvilágított ablak felé ment vele. Alaposan szemügy­re vette, kutatva nézett Zandrine-re, aki tekintetét elfordítva a zöldellő földeket nézte.

– Igen, megnőtt, megváltozott a kicsi – mondta Madame Valmondé – de nyugod­tan, miközben visszatette az anyja mellé. – Armand mit mond?

Désirée arca felragyogott a boldogságtól.

– Ó, Armand a grófság legbüszkébb édesapja, ebben biztos vagyok. Külö­nösen, hogy fiunk van, aki a nevét fogja viselni, bár azt mondja, nem ezért… hogy ugyanúgy örült volna egy kislánynak is. De én tudom, hogy nem. Tudom, hogy csak a kedvemért mondja. És, mama… – tette hozza halkan miközben in­tett Madame Valmondénak, hogy hajoljon közelebb –, nem büntetett meg sen­kit, de senkit, mióta a kicsi megszületett. Még Negrillont sem, aki pedig úgy tett, mintha megégette volna a lábát, csak hogy ne kelljen, dolgoznia… Armand csak nevetett, és azt mondta, hogy Negrillon nagy csibész. Jaj, mama, megijeszt ez a nagy boldogság!

Désirée igazat mondott. A házasságkötés meg a fia születése meglágyította Armand hírhedten dölyfös és erőszakos természetét. Ez tette igazán boldoggá Désirée-t, ő szenvedélyesen szerette a férjét. Ha Armand ráncolta a homlokát, Désirée megborzongott, de ugyanúgy szerette továbbra is. Armand mosolyánál nagyobb boldogságot pedig semmi nem adhatott neki. De Armand kreol arcát nem torzította harag azóta, hogy beleszeretett Désirée-be.

Három hónapos lehetett a kicsi, amikor Désirée egyszer úgy ébredt, hogy a környezetében valami felfoghatatlan dolog fenyegeti a nyugalmát. Az érzés eleinte túlságosan finoman lengte körül, hogy felfogja értelmét. Csak egy nyugta­lanító célzásról volt szó, titokzatos légkörről a feketék között; távoli szomszé­dok váratlan megjelenése, akik nehezen tudták megindokolni látogatásuk okát. Azután férje viselkedése változott meg furcsán és szörnyen, és ő meg sem merte kérdezni, mitől. Amikor Armand hozzá beszélt, nem nézett rá, szemében már nem látszott a korábbi szerelmes csillogás. Egyre többet maradt távol otthonról, és amikor otthon volt, kerülte, hogy vele vagy a kicsivel találkozzon. És hirte­len, mintha maga a Sátán szállta volna meg, úgy bánt a rabszolgákkal. Désirée szerencsétlennek érezte magát, legszívesebben meghalt volna.

Egy meleg délutánon a szobájában üldögélt könnyű öltözékben, figyelmet­lenül tekergette ujjai között vállára hulló selymes haját. A kicsi félmeztelenül szundikált Désirée mahagóniágyán, amely szaténnel bevont mennyezetével in­kább fényűző trónhoz hasonlított. La Blanche egyik kis mesztic gyereke nagy pávatoll-legyezővel lassan legyezgetve hűsítette a levegőt a kicsi körül. Désirée szomorúan, szórakozottan tekintett a gyerekre, próbált áthatolni a felette gyü­lekező fenyegető felhőn. Először a kicsire nézett, aztán a mesztic fiúcskára, aki mellette állt, aztán vissza a fiára, majd újra a kis meszticre. „Jaj!” Nem tudta el­nyomni a kiáltást. Észre sem vette, de hangosan is kimondta. Megfagyott a vér az ereiben, és izzadság lepte el az arcát.

Próbált a kis mesztic fiúhoz szólni, de először nem jött ki hang a torkán. Ami­kor a fiú meghallotta a nevét, asszonyára nézett, aki ajtót mutatott neki. A fiú letette a nagy, puha legyezőt, és mezítláb, lábujjhegyen szófogadón kisurrant a fényes padlón.

Désirée mozdulatlan maradt, szemét a fiára szegezte, arcára félelem ült ki.

Nem sokkal ez után férje lépett a lakosztályba. Az asztalhoz ment, és a fele­ségére ügyet sem vetve keresgélni kezdett az asztalt beborító papírhalomban.

– Armand – szólította meg szívbe markoló hangon. De Armand úgy tett, mint­ha nem is hallaná. – Armand – mondta újra. És reszketve odament hozzá. – Ar­mand – mondta megint akadozva –, nézd a fiunkat. Mit jelent ez? Mondd meg.

Armand hidegen, de gyöngéden egyenként lefejtette karjáról Désirée belékapaszkodó ujjait, és odébbtolta a kezét.

– Mondd, mit jelent ez! – kiabált kétségbeesetten.

– Azt jelenti – felelte udvariasan –, hogy a gyermek nem fehér, ami annyit tesz, hogy te nem vagy fehér.

Hirtelen felfogta a vád értelmét, és ez rendkívüli erőt adott neki, hogy meg­védje magát.

– Hazugság, nem igaz, fehér vagyok! Nézd a hajamat, barna. A szemem szür­ke, Armand. Te tudod, hogy szürke. És a bőröm világos – mondta, és megra­gadta a csuklóját. – Nézd meg a kezemet, fehérebb, mint a tied, Armand – ne­vetett hisztérikusan.

– Olyan fehér, mint a La Blanche-belieké – vágott vissza kíméletlenül Armand, és ott hagyta őt egyedül a gyerekkel.

Amikor Désirée már meg tudott tartani egy tollat az ujjai közt, kétségbeesett levelet írt Madame Valmondénak.

„Anyám, azt mondják, nem vagyok fehér. Armand azt mondta nekem, nem vagyok fehér. Az Isten szerelmére, mondd meg neki, hogy nem így van, Te biz­tosan tudod, hogy nem így van. Meghalok. Meg kell halnom. Nem tudok to­vább élni boldogtalanul.”

A válasz rövid volt:

„Kedves Désirée-m, térj vissza Valmondéba, térj vissza anyádhoz, aki szeret téged. Hozd a kicsit is.”

A válaszlevelet Désirée bevitte a férje dolgozószobájába, letette elé, az íróasz­talra. Megállt előtte, mint egy kőszobor: hallgatagon, sápadtan, mozdulatlanul.

Armand csendben, hidegen végigfutotta szemével a szavakat. Nem mon­dott semmit.

– Elmenjek, Armand? – kérdezte. Hangja elcsuklása elárulta szorongását.

– Igen, menj.

– Azt akarod, hogy elmenjek.

– Igen, azt akarom, hogy elmenj.

Armand arra gondolt, milyen igazságtalan és kegyetlen hozzá az Isten: és azt is érezte, hogy amikor kitépte felesége szívét, valahogy megfizetett ezen Isten­nek. Már nem szerette; Desirée csúnyán bemocskolta a házát és a nevet még ha akaratlanul is.

Az asszony hátat fordított, mintha hirtelen megütötték volna, és lassan elin­dult az ajtó felé. Még reménykedett, hogy Armand újra megszólítja.

– Isten veled, Armand – nyögte halkan.

A férfi nem felelt. Ez volt utolsó bosszúja a sorson.

Désirée a fiáért ment. Zandrine a komor folyosón sétálgatott a kicsivel Desirée minden magyarázat nélkül kivette a dajka kezéből a kisfiút, lement a lépcsőn, és a mindig zöld lombú tölgyek alatt elment a birtokról.

Egy októberi délutánon történt; a nap lassan ereszkedett a látóhatár fele. Kint, a mezőn a feketék gyapotot szüreteltek.

Désirée finom fehér háziköntösét és papucsát sem cserélte le. Haját nem fedte semmi, a napsugarak arany ragyogással tették fényesebbé barna fürtjeit. Nem a forgalmas széles út felé indult, amely a távoli Valmondé ültetvényhez vitt. Ki­halt mezőn át ment, ahol a tarló felhasította érzékeny lábát, finom cipőjét, és ca­fatokra tépte könnyű ingét.

Eltűnt a mély, tunya mocsár partján a nádak meg a kuszán növő fűzfák kö­zött, és soha nem tért vissza.

Hetekkel később L'Abriban különös jelenet játszódott le. Nagy tüzet gyújtot­tak egy gondosan kisepert hátsó udvar közepén. Armand Aubigny egy széles kapubejáróban ült, onnan vezényelte az eseményeket; ő döntötte el, a tucatnyi fekete mivel táplálja a tüzet. Egy fűzfából készült, műgonddal díszesre faragott elegáns berendezési tárgy került a máglyára, mely már egy újszülött fényűző bölcsőjétől lobogott. Selyem-, szatén- és bársonyruhák, csipkék, hímzések, ka­lapok és kesztyűk, a kelengye különleges minőségű volt.

Utoljára egy köteg levél lett a tűz martaléka, Desirée apró betűkkel írt ártat­lan levelei, Armadnak írta őket együttélésük ideje alatt. A levelet őrző fiók há­tuljából egy magányos oldal is előkerült. Ezt azonban nem Désirée írta. Armand anyjának egy apjához írott leveléből való volt. Elolvasta. A levélben anyja Isten­nek ad hálát azért, hogy apja szerelmével megáldotta.

„De mindenekelőtt – írta –, azért vagyok hálás a Jóistennek, hogy szeretett fi­unk, Armand, soha nem fogja megtudni, hogy anyja – aki imádja őt – ahhoz a fajhoz tartozik, akire tüzes vassal sütötték a rabszolgaság bélyegét.”

ROZSNYAI KATALIN FORDÍTÁSA

VALLOMÁS

amigó

Meddig hiszünk az igazságban?

Meddig hiszünk az igazságban? Amíg nem kerülünk bajba miatta. Ne tudják meg, mit tudok, higgyék azt, hogy nem tudok semmit. A törvényesség látsza­tával dolgoznak. Az ellenségről be kell bizonyítani, hogy gonosz ember. Nem pusztán esendő (mint mi), hanem kifejezetten gonosz, aljas, szeretetet, irgal­mat nem érdemlő, közveszélyes, őrült, aki veszélyt jelent a gyermekeinkre. Az­tán a lejáratás után megjelenünk, mint az igazság és becsület bajnokai, és meg­adjuk a kegyelemdöfést – lehetőleg kamerák előtt, hogy lássák dicsőségünket.

1990 tavaszán vagyunk – nem tudom pontosan, mikor. Amikor emlékezik az ember, nem mindig jutnak eszébe dátumok, nem tudja gyakran, melyik hónap volt – vagy melyik év.

A 89-90 es tanévben voltam nyolcadikos. Az első félévben nem lehetett, mert úgy rémlik, a felvételi beszélgetések a második félévben szoktak lenni. A nyol­cadik első felében még Kaposvárra jártam, előkészítőre – ahova szintén felvé­telizni kellett. Szombatonként jártam föl vonattal. Ott hallottam először azt a szót, hogy drapéria.

Ahogy közeledett a felvételik beadásának határideje, egyre többször emleget­ték, hova lehetne továbbmenni. Leginkább Kaposvárra és Pécsre emlékszem – Pécset úgy emlegették, mintha elérhetetlen távolságban lenne, az lett a benyo­másom: ez egy napon magas szintű iskola lehet, ahova nagyon nehéz beke­rülni. Azt hiszem, én voltam a leggyengébb az előkészítőben, a látvány utáni rajzolásban nem volt gyakorlatom. Áz, hogy csontvázat rajzoljunk árnyékolás­sal, vagy drapériát a láthatatlan éleivel, kivitelezhetetlennek tűnt számomra.

Meg is lepődtek, amikor bejelentettem, hogy én Pécsre adnám be a felvéte­lit. Úgy éreztem, nem éreznek felkészültnek egy művészeti iskolához, pláne nem Pécshez.

Apám se szerette volna. Mint utólag kiderült, Klári beszélte rá előző éjsza­ka, hogy mégis vigyen el. A pálya már elő volt készítve: a helyi gimnáziumban tanulok tovább, a helyi sportegyesületben focizok tovább, és folytatom a hegedülést a helyi állami zeneiskolában és a gimnázium népi zenekarában – ahova, szintén nyolcadik első félévében kezdtem járni.

Szóval 1990-ben vagyunk, egy tavaszi napon, a nagyszobában, vasárnap este, és én a szekrénysor jobb oldali sarkánál kotorászok. Á másnapi felvételihez vá­logatok rajzokat a papírhalmazból. Azt írták, lesz egy felvételi beszélgetés, aho­va vigyünk az eddig elkészült rajzainkból. Tele voltam szorongással. Nincsenek jó rajzaim. Vigyem el Batmant? Vagy Michael Jacksont lábujjhegyen? Az előké­szítőn készült rajzaimat is katasztrofálisnak láttam. Miért mondták nekem az iskolában, hogy ügyesen rajzolok, miért tette ki az óvó néni a rajzom a faliúj­ságra, és miért álltak sorba a lányok az emlékkönyveikkel a padom előtt? Meg­tévesztettek. Voltam Kaposváron, és kiderült. Ott csontvázakat rajzolnak élet­hűen, ruhaanyagokat gyűrődésekkel, és tudják, mi az akvarell. Sajnálat volt a szemükben, amikor Pécset emlegettem. Látták a lelkesedést a szememben, és nem akartak csalódást okozni.

Végül négy rajzot tettem a mappába, egy koponyát, egy portrét, egy fát, a ne­gyedikre nem emlékszem. A fa egy temperafestmény volt, az utolsó pillanat­ban „dobtam össze”, hogy legyen a felvételire egy színes rajzom – egy kvázi festményem. A fa olyan volt, mintha középen el lett volna felezve: egyik fele a nyárban volt, a másik kopaszon egy kietlen télben.

A felvételi nyolc órakor kezdődött Pécsen. Apám hét órakor még a tükör előtt borotválkozott.

A fürdőszoba ajtajában álltam. Nem érünk oda – mondtam izgalommal a tor­komban. Odaérünk – mondta apám, rám se nézve. Mielőtt szóltam, kiszámol­tam magamban az időt. Tudtam, hány kilométerre van tőlünk Pécs, és tudtam mennyi az autónk végsebessége. Egy Trabantunk volt, Pécsre tíz óra után ér­tünk oda.

Amikor megtaláltuk a termet, ahova kopognunk kellett, a rajztanár feszülten nyitott ajtót. Elmondtuk, mi a helyzet (késtünk, beférek-e még). Most az gon­dolom, apám talán titkon remélt egy nemet (akkor nem hagyom abba a hege- dülést). A rajztanár megkérdezte, hoztunk-e lapot és ceruzát. Megmutattuk a félfamentes lapokat és a ceruzát. Azt mondta, ez nem jó. Dipa ¹ kell és ceruzá­ból pedig Faber-Castell vagy Kohinoor. Kétbés. Apám fölírta. El kell menni a Piértbe. A fiú jöjjön be, addig kap egy dipát, meg egy ceruzát kölcsön, hogy el tudja kezdeni a munkát, épp a portrérajzolásnál tartunk. Ebédszünetben itt ma­rad, megcsinálom a beállítást újra, amiről lemaradt – matematikai esély még van rá, hogy sikerül.

Belázasodtam. Innentől kezdve szó szerint lázas munka folyt. Apám, miu­tán beadta a megvásárolt rajzszereket, a kocsiban várt. A felvételi beszélgetés volt az utolsó állomás, a folyosó végén balra a Grafika-teremben. Néztem a fo­lyosóra kitett referenciamunkákat, amiket a diákok készítettek. Retuspisztollyal fújt színes képek voltak papíron, üveg mögött. Olyanok voltak, mint a fo­tók. Közel is hajoltam, hogy megnézzem, hogy lehetséges az ilyesmi. Egy mo­tor, egy szavannái látkép… emberfeletti! Ez itt a grafika szintje – gondoltam magamban, és akkor döntöttem el, hogy nem fogok grafikára jelentkezni, csak az esélyeimet rontanám.

Amire a bizottság elé kerültem, már forró volt a fejem, és a szorongástól fel se mertem nézni. Ezt még fokozta, hogy az egyik szakállas tanár rám mordult valamiért, talán azt kérdezték, miért a kerámiát jelöltem meg az űrlapon, amit ott kellett kitölteni a felvételi ideje alatt.

Nem tudtam mit mondani, azt még se mondhatom, hogy „grafikára szeret­nék menni de oda nem vagyok elég jó, a kerámia meg nem érdekel, csak szeret­ném, ha felvennének”. A teljes blokk ezután következett. Egy kedves női hang törte meg a fagyot, a hang középen ült, és közelebb hívott. Kérte, hogy mutas­sam meg az otthonról hozott rajzokat. Elővettem a négy lapot. Miért csak ennyi? Erre nem jött válasz. Aztán gyorsan tovább lendült, mert látta, hogy szo­rongok. A fánál megállt – mondjak valamit erről. Úgy éreztem, tetszik neki, és ez megnyugtatott. Mondtam valamit, már nem emlékszem, mit, arra emlék­szem, hogy a válaszolásban is segített, mert nehezen ment a beszéd akkor. Amikor beszálltam apám mellé a kocsiba, megkérdezte, hogy ment. Mondtam valamit, ami nem volt túl lelkesítő. Apám nagyot sóhajtott, és azt mondta: nem baj, fiam, itt is voltunk, és kiengedte közben a kéziféket a Trabiban. ²

Tehetséges voltam. Tehetséges voltam és magányos. De akkor még nem tud­tam, hogy ennek az a neve, hogy magány. Azt meg végképp nem tudtam, hogy mi lehet az oka. Az óvoda végén már nagyon vártam az iskolát. Akkor szüleim már nem éltek együtt. Első iskolai szendvicsemet már apám csomagolta, hosszúkás volt, és nem ettem meg. Elfelejtettem.

Hárman maradtunk. Apám, öcsém és én. De akkor nem gondoltam, hogy bármi­ben is hátrányt szenvedünk, izgalomba hozott az iskola, ittam a tanárok szavait. Másodikos voltam, amikor elkezdtem hegedülni tanulni. A gyakorlások mel­lett Áronnal lógtam, aki a legjobb barátom lett. Egy homokvár építése közben barátkoztunk össze az iskolaudvaron. Zeneiskolába is együtt jártunk, ő zongo­rázni tanult, akár később, az öcsém.

Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy focizni sokkal jobban szeretek, mint hege­dülni. Jól is fociztam. Ámikor csak tehettem, rúgtam a bőrt. Egy idő után már az egyesületben is fociztam, ahova heti két-három alkalommal jártam edzések­re és a hétvégi meccsekre. Ábba is akartam hagyni a hegedülést, de apám ulti­mátumot adott: akkor folytathatom a focit, ha folytatom a hegedülést, és rende­sen kigyakorolom a darabokat. Nem volt választás: gyakoroltam ezerrel, hogy folytathassam a focit. Volt olyan nap, amikor egy napra esett a hegedűóra és az edzés. Óra után felvágódtam a kempingbiciklire és száguldottam a focipályá­ra. A hegedűtök himbálódzott a bicikli kormányán. Ahogy beértem, a szertár­ba futottam, Panni néni átvette a hegedűtokot, és kiadta a stoplist – edzés vé­gén vissza. Aztán hazabicikliztem, és ittam egy félliteres kakaót. Kis pihenés, aztán gyakorlás lefekvésig. Reggel iskolába menés előtt még egy kis gyakorlás, aztán léc. Tanulni nem maradt időm, az órák szüneteiben olvastam át az anya­got. Ez főleg az utolsó három évben volt így, ami egybeesett azzal, hogy kap­tam egy szigorúbb hegedűtanárt. Azt mondta, nem vagyok tehetségtelenebb a legtehetségesebb tanítványainál, de elrontottak, rossz hegedűtartással tanultam meg hegedülni, és ez elég rendesen beidegződött, úgyhogy vissza kell menni az alapokhoz. így sokkal nehezebb lesz, mintha most kezdeném, mert a mínusz­ból kell visszajönni. Rossz a jobb kéz, rossz a balkéz, rossz az alapállás. Keser­ves munka kezdődött el. Éjjel-nappal skáláztam. Alig volt olyan darab, amit kottából játszhattam, a darabok nagy részét kívülről kellett megtanulnom a kö­vetkező órára. Tele volt az ellenőrzőm egyesekkel, rengeteget sírtam. Felüdü­lés volt elmenni focizni. Idővel horgászni is jártam. Ez volt a szabadidő, a leve­gővétel, a gyakorlások szüneteiben. Ritkán rajzoltam. Nyolcadikra már egyre többször néztem ki az ablakon, főleg matematika órán. Azon a hétfőn is mate­matika dolgozatot írtam volna, ha nem visz el apám Pécsre.

Nem akartam művész lenni. Nem akartam lenni semmi, nem volt bennem lá­tás. Amikor nyolcadikban osztályfőnöki órán felolvasták a lehetőségeket, hogy hova adhatnánk be a felvételit, valahogy a „művészeti” szó hallatán éreztem szabadságot. Olyan volt, mint egy nyitott ajtó. Jó tanuló voltam, az edzőm azt mondta, tehetséges vagyok, a hegedűtanárom is – de valahogy kevés volt min­den. Nem voltam már benne, egyikben se igazán. Kerestem valamit, ami na­gyon hiányzott – ma már azt mondanám, a szabadságot és igazi önmagam. Ak­kor még nem tudtam ilyeneket mondani, csak éreztem, ez a szó: „művészeti” a kimenekedés ajtaja.

Későn jött meg az értesítés. Volt egy másik fiú a községben, aki két éve már odajárt. A szomszédja azt mondta nekem a kanális partján (ahol épp horgász­tam), hogy a Lacinak korán jött meg az értesítés. Szerinte azoknak küldik meg későn, akiket nem vettek fel.

Nem sokkal később megjött a levél: felvettek kerámia szakra.

Huszonhárom és fél évvel később, ülök egy ügyvédi irodában a kölcsönkért laptop előtt, aminek klaviatúrájáról hiányzik a „H” billentyű és a „Backspace”, és azon gondolkodom, mit fogok mondani a szerkesztőnek, akinek ma kéne át- küldenem az anyagot, a megbeszélt négy oldalas terjedelemben, az ars poeti­cámról. Hogy magyarázom meg, hogy a szakmai értekezés helyett egy önélet­rajzi regénybe kezdtem?

Telefon. Rendben, mehet, talán jobb is így. Megköszönöm, és leteszem. Megnyu­godtam és van még egy napom. Felhívom öcsém, aki moziba vitte a családom. Nem veszi fel (már biztos megy a film). Csörög a telefon (visszahív). Suttogva beszél. Nem veszem ki jól, mert nagy a háttérzaj. Talán azt mondja, hogy nem tud beszélni, majd utána. Ezért én is ezt mondom. „Nem hallom, mert zörög a lánc”. Mégis ideges leszek. Nem mondott semmi sértőt, de éreztem a hangján. Haragszik. Előző beszélgetésünk végén én nem köszöntem el. Azért nem, mert megsértett. Nem tudtam már kinyitni a szám. Ledöngölt. Pedig rólam szereti azt állítani, hogy én teszem ezt vele, és mindenki mással. Eszembe jut apánk. Eszembe jut a gyülekezet. Eszembe jut, miért írok most.

A gonoszság leplezi magát. Legjobb leple az igazság. Szeretet nélkül. Azt hi­szem, ez volna a fasizmus legjobb definíciója.

Érdekes, hogy mindenki, aki agresszívan (értsd sértőn, a méltóságot taposva) érvel, az igazság(á)ra hivatkozva teszi ezt. Megnyer egy csatát, de elveszít egy másikat. Megmenti magát, de a másik halála árán. Akkor megmenti magát va­lóban? Nem éppen ezzel veszik el? Nem hiszem, hogy nyugalmat érez, legfel­jebb a lelkiismeretén tompított, ami most már nem kínozza annyira. Ezt keresz­teli el békességnek. Ott marad a gyűlölet, csak le lett fagyasztva. Ráfújta a gyú­ró, mint a megrúgott lábra: mehet tovább. A játék nem állhat le, túl nagy a tét. Pál apostol azt mondta, hogy minden rossznak gyökere a pénz szerelme. ³ Eszembe jut, hogy a pénzen vesztünk össze. Kurva pénz. Kurvapénz.

Nincsenek személyek, nincs gyengédség és hűség: száraz matematika. Számok és kész. Ott van az igazság. Ne szórakozz a lírával, a valóság realizmus. Ez itt van, az ott van, és kész. Amiről te beszélsz, nincs sehol, úszik a levegőben, és mérhetetlen. Egyszer egy bankos azt mondta a modellnek, akit rajzoltam, hogy engem semmiképpen nem venne föl, katasztrófát jelentenék a banknak. A jele­net egy kocsmában zajlott, ahol én rajzoltam, ő meg ivott.

Felköltözésünk első napjaiban megkérdeztem a kislányom, mi a benyomása Pestről. A piros metrón utaztunk, már majdnem begurultunk az Örs vezér tér­re. Azt mondta, sok a bank. Akkor volt ötödikes. Ez a párbeszéd 2008. február vége felé lehetett valamikor. Akkor még nem lehetett tudni, hogy a devizahite­lek az égbe szökellnek majd. Legalábbis mi nem tudtuk. A tömeg. Én időnként azon sajnálkoztam, hogy nem tudtam felvenni hitelt, és még mindig albérlet­ben kell laknom. Akkor épp titokban, családostul, valaki másnál. Valakinél, aki befogadott, valakinél, aki megérzett valamit abból, mennyire tönkrementem. Hitelt azért nem vehettünk föl, mert listás lettem. BAR-listás azért lettem, mert nem tudtam időre visszafizetni a személyi kölcsönt. Személyi kölcsönt azért vettem fel, hogy meg tudjam csinálni a kiállítás-sorozatot Pécsen. Tönkre pe­dig azért mentem, mert a hatodik kiállítást egy olyan helyen rendeztem meg, ahol „nem kellett volna”. Ezért lázadó lettem, és ellenség, akit a közjó érdeké­ben kollektív erkölcsi kötelesség eltaposni. A maradék lendülettel megcsinál­tam még kettőt, de akkor megroppant valami bennem. A tervezett tíz kiállítás­ból nyolc valósult meg végül. Az utolsót, a Paulus kávézóban rendeztem meg, „Ügyetlen bohócok” címmel.

A megnyitóra vittem egy CD-t is, és kértem, hogy tegyék be. „Megmondtam előre, fel ne menj a tetőre…” – énekelt Hofi a megnyitón.

2007 vége már nagyon nehéz volt, 2008 januárjában pedig azt hittem, megha­lok. Ha nem indulok el, akkor, meg is haltam volna, olyan nagyok voltak a fáj­dalmak. Addig is tudtam, hogy a gyűlölet ölni tud, de akkor olyan mértékben éreztem ezt, ahogy addig soha. Ahol gyűlölnek, onnan menekülni kell. Ne pró­bálkozz a szeretettel ott, ahol nem nyitnak neki ajtót.

A szeretet legfeljebb téged menthet meg, aki békülni akarsz. És azzal ment meg, hogy elvisz onnan.

2009 júniusára alakult úgy (két évvel „az ügyetlen bohócok” után), hogy meg­nyithattam első budapesti önálló kiállításom. Úgy éreztem, a saját túlélésem ér­dekében fel kell dolgoznom a történteket. Azokat a szituációkat festettem meg – főleg kartondobozokról lefejtett lapokra –, amik vagy megtörténtek velem, vagy emblematikus belső képei voltak annak, amin keresztülmentem. A kiál­lítás „Szemelvények a Menekülés naplójából” címmel nyílt meg, Szirtes And­rás filmrendező gyönyörű fotófestményeivel közösen. Ezt a kiállítást nem ér­zem csoportos kiállításnak ma sem, inkább két önálló kiállításnak érzem, ami szépen összekapcsolódott az idő és a tér egy kiválasztott pontján. Részemről, a Menekülés naplója arról az ember által nagyon nehezen felfogható felismerésről szól, hogy van gonosz, gonosz, tehát olyasmi, amit még a szeretet sem szelídít­het meg, gonosz, amivel ha érintkezik az ember, elveszti önmagát.

A kiállítás előtt, még mielőtt az alkotóházba kerültem volna, figyelmes lettem egy részre a Bibliában. A sorok arról az időről szólnak, amikor Isten papság­ra választott népe a vallásos önigazolás csapdájába került. Minden önigazolás egy sötét labirintus, de a vallásos önigazolás a labirintusok legsötétebbike. Jé­zus egyszer azt mondta: „Ha azért a benned levő világosság sötétség, mekkora akkor a sötétség?!” ⁴ A próféták egyik fő küldetése mindig az volt, hogy feltörjék az ön­igazolások rendszerét, és kihozzák belőlük az embert. E sorok a vigasztalás sza­vai – ez esetben azzal, hogy felkészítik Isten emberét a kudarcra, és megerősítik identitásában, ami feltehetőleg megrendült. Amikor ezek a sorok megtaláltak, még nem tudtam, hogy a Tűzraktérbe kerülök, nem tudtam, hogy a Tűzraktér a Hegedű utcában lesz, a Hegedű utcában, ami korábban: Próféta utca volt.

„És eljőnek hozzád, ahogy a nép össze szokott jőni, s oda ülnek elődbe, mint az én né­pem, és hallgatják beszédidet, de nem cselekszik, hanem szerelmeskedő énekként veszik azokat ajkokra, szívük pedig nyereség után jár.

De ha beteljesednek, mert íme beteljesednek, megtudják, hogy próféta volt közöttök.” (Ezékiel könyve 33, 31-33.)

Búcsúzásul, hadd zárjam egy olyan gondolattal ezt az írást, amit érzésem sze­rint fontos szem előtt tartanunk. A Biblia utolsó könyve úgy beszél a prófétaságról, mintha az egy szellem volna, az igazság szelleme, ami (aki) mindazok­ban ott van, akik az igazságban vannak. ⁵ Az igazságot jelentő héber szó a va­lóságot is jelenti. Szokták az igazságot igazi valóságként is emlegetni. Ha Is­ten kijelenti magáról, hogy ő az igazság, az élet, a szeretet és szabadság, akkor mindenki, aki ezen valóságok bármelyikét keresi, Istent keresi valójában, ön- tudatlanul is. Amikor valaki az élet hangjára, a szeretet hangjára, vagy az igaz­ság (igazságosság) hangjára hallgat, Istenre hallgat, akkor is, ha ez nem is tu­datosul benne. Ez a hang mindenütt ott van, mindenütt „befogható”. Keresz­telő János nem mondta magát prófétának – pedig az volt. Sőt, Jézus a próféták fölé magasztalta őt. Azt mondta az őt kérdő farizeusoknak „kiáltó szó vagyok a pusztában” ⁶. Nem a személye volt a fontos, vagy a státusza, hanem az üze­net, az Istentől jövő tartalom, vagyis az élet, az igazság, a szeretet és szabadság valósága, ami-aki, maga Isten.

Eszerint, aki az igazi valóságban él, az Istenben él, szemben azzal, aki illúzi­óban, vagyis hazugságban. Aki igaz, az a valóságos, aki hazug, az olyan, mint­ha nem is lenne. Nincs súlya, a valóság súlya hiányzik belőle. En nem szeretem súlytalannak érezni magam – már ilyen értelemben. Szeretem érezni, hogy va­lóságos vagyok, ezt pedig akkor érzem, ha igyekszem tisztán, becsületesen, iga­zán, szeretettel élni. Ezt gyakorlom, amikor írok, festek vagy rajzolok, de egy­általán: az élet sokféle teendőivel, és közben ezt a hangot keresem, hogy meg­tisztítson és betöltsön, hogy beszéljen hozzám, és rajtam keresztül. És miért? Mert ez öröm. Igazi öröm.

Azt hiszem, ez az ars poeticám.

¹ A kifejezés a Diósgyőri Papírgyár rövidítéséből származik, azt hiszem, sosem néztem utána. Magasabb grammszámú (vastagabb) papír, műszaki rajzlapnak is mondják, az a verzió, ami sima – nincs vonalkeret nyomtatva rá. Legtöbbször erre a fajta lapra rajzoltunk. [vissza]

² Itt úgy rémlett, hideg, szürke idő volt, és eszembe jutott, hogy ez a bizonyos hétfő talán mégiscsak februárban volt. Akkor pedig nem tavasz van a naptári logika szerint, ahogy korábban utaltam rá a szövegben. Kutakodhattam volna a pontos dátum után, de úgy éreztem nem ez a fontos, ezért maradt így. A történetet úgy akartam megírni, ahogy emlékszem rá, az emlékezés pontatlanságait és szubjektív jellegét vállalva. [vissza]

³ Pál I. levele Timótheushoz 6, 10-ben / Szent Biblia, Károli fordítás, Magyar Bibliatársulat, Bp. 2011. [vissza]

⁴ MÁTÉ EVANGÉLIUMA 6, 23. [vissza]

⁵ JELENÉSEK KÖNYVE 19, 10. [vissza]

⁶ JÁNOS EVANGÉLIUMA 1, 23. [vissza]

MÉRLEG

BOZOK FERENC

Üvöltő szelek és enyhe fuvalmak Emily Brontë verseiben

A szelek természete és titokzatosságuk mindig foglalkoztatták a szellem em­bereit, tudósokat és írókat, költőket egyaránt. A görög mitológiában Héra aján­dékaként Aiolosz lett a négy égtáj szeleinek őre, ura. Az aiolosz görög szó ma­gyarra fordítva változékonyt vagy gyorsan változót jelent. „A szelek valóban üvöltenek – állapítja meg a távolról érkezett érdeklődő, amint a sötét, téli délelőttön kilép Haworth templomának szélárnyékából” – írja Taxner-Tóth Ernő A Brontë nővérek vi­lága című tanulmánykötetében arról a vidékről, amelyben a Brontë lányok oly sokat betegeskedtek és mindannyian fiatalon meg is haltak. Az atyai házban, a lelkészlakban, ahol valaha a lányok éltek, később berendeztek egy Brontë Mú­zeumot. A vaskos falak így megmaradhattak és ma is láthatók, ma is ugyan­úgy dacolnak az állandóan megújuló széllökésekkel, mint hajdanában, mikor a lányok még éltek.

Csokits János felidézi, milyen elementáris hatással volt Pilinszky Jánosra, ami­kor 1976-ban angliai utazása során, Ted Hughes társaságában, bebarangolta Emi­ly „apokaliptikus” szeles tájait. Pilinszkyre hatott Emily Brontë titokzatos lénye, írt is róla megindítóan szép verset In memoriam N. N. címmel. Panaszköltemény ez, melyben indulatosan tiltakozik Emily kiteljesületlen élete és értelmetlen, ko­rai halála miatt. Az Üvöltő szelekben így jellemzi Lockwood úr Heatchliff házát, mikor először megpillantja: „Szelesdomb: így hívják Heatchliff házát. Ez a név ta­lálóan fejezi ki a légkör kavarodását, melyet ez a hely viharos időben megszenved.” Az angol Wuthering Heights címet legpontosabban talán a „szélfújta dombok” jel­zős szószerkezettel tudnánk magyarítani, de a „szeles domb”, vagy „üvöltő sze­lek” elnevezések is igen szépek, líraiak. „Ilyen vihar nem fújt az angol irodalomban Shakespeare napjai óta. […] A Wuthering Heights az északi táj regénye, a legészakibb angol regény. A Moors, a brontëi táj él benne magasztos és fájdalmas sivárságában, az örök szél hóna.” – írta Szerb Antal az Üvöltő szelekről A világirodalom történetében.

A világirodalom mindig szerette a szelet, pláne a viharos, vad szelet, mint té­mát és mint szimbólumot. Legkivált vagy a szabadság, vagy a pusztítás szimbó­lumaként. A magyar lírában a legmarkánsabb, legerőteljesebb hatású „szélviha­ros” versek közt tartjuk számon Nagy László Gyöngyszoknya című költeményét. Shelleytöl az Oda a nyugati szélhez, Mallarmétől a Tengeri szél vagy Verhaeren A szél című költeménye a világlíra csúcsteljesítményei közé tartoznak, de más vi­lágszerte ismert költeményekkel kiegészítve, igen gazdag lajstromot tudnánk összeállítani a „szeles” versekből. Emily Brontënek nemcsak főművében, egyet­len regényében, az Üvöltő szelekben jelenik meg meghatározó szimbólumként és nyers valóságként egyaránt a szél, hanem a szélesebb olvasóközönség szá­mára kevésbé ismert verseiben is.

A szeleket, azaz a légkört alkotó levegő vízszintes irányú áramlását a tudósok vagy méter per szekundumban mérik, vagy a Beaufort-skálán. A szelek irányát és intenzitását szélzsákkal, vagyis anemoszkóppal érik tetten. Emily Brontë ter­mészetesen nem tudományos elemzéssel, hanem versekben és regényben próbálta megragadni a megragadhatatlant. A szél és a vihar titokzatossága igen gyakran kapcsolódik a világirodalomban a félelemmel, a kísértetiességgel. A tomboló, viharos, csapkodó szél a regényben talán abban a jelenetben a legkísértetiesebb, amikor Lockwood a Heatchliffnél eltöltött első éjjelen arra ébred, hogy Catherine kislány alakban jelenik meg kísértetként az ablaknál és a viha­ros szél elől bebocsátásért könyörög. A kísértét kislány keze meg is ragadja kí­vülről Lockwood úr ablakon kinyúló karját.

Az Üvöltő szelekben Catherine igen behatóan foglalkozik okkultizmussal. Egy nagy fekete könyvből szerzi ebbéli ismereteit. Catherine az alábbi mondatokat mondja Josephnek a regényben: „Megmutatom neked, mennyire jutottam a fekete mágiában. Nemsoká úgy értek hozzá, hogy az egész házat a kezemben tartom vele. Nem véletlen, hogy megdöglött a vörös tehén, és csúzt is aligha kaptál véletlenből.” Az iro­dalomtörténeti kutatások felfejtették, hogy az Üvöltő szeleknek és a főhősnek, Heatchliffnek, a „byroni” hősnek, előzményeit a 18. század végén igen népsze­rű „gótikus regényekben” és a kísértetekről szóló angol népballadákban keres­hetjük. A Blackwood's Magazine előszeretettel közölt „gótikus rémregényeket.” Említhetjük hatásként James Hogg és Radcliffe regényeit is, és az is köztudott, hogy mindhárom Brontë lány egyöntetűen Byront vallotta kedvenc költőjének. Az Üvöltő szelekhez hasonlóan, amint már utaltam rá, Emily verseiben is gyakran kerül elő a szél úgy, mint a lidércesség, kísérteties légkör atmoszférája. Az alábbi versidézeteket akár egymás után, vagy egymással párhuzamban is olvashatjuk:

fák, szomorú kísértetek,
rázván rideg égbe szegény fejetek
(Erdők, zordan ne nézzetek; ford. Tandori Dezső)

légverdesés, mely lombot tarol,
füttyög a komor falon át,
s epedő, elnyúlt jaj szava szól:
a kísértet kiált.
(Láttalak, gyermek, nyári nap; ford. Gergely Ágnes)

A kísértet-kútnál szil állt;
nem néz több nyári égre fel:
imént az orkán ott kaszált,
az óriás az úton hever.
(A ház körül hogy zeng az égi; ford. Kiss Zsuzsa)

Fújok, s a lomb susogja
álmok titkos szavát,
és e szót milliónyi
szellemhang hatja át.
(Az éji szél; ford. Szegő György)

Látszik tehát, hogy versben és regényben egyaránt démonokkal „szívesen cim­boráit” Emily Brontë. „Milyen hatalmakat kellett megidéznie ahhoz, hogy megírhas­sa a legdémonibb művet, melyhez hasonlót nem ismer a 19. század angol regényirodal­ma?” – teszi fel a talányos kérdést Szobotka Tibor Az angol irodalom történetében.

A kísértetiesség asszociációja mellett Emily Brontë „szeles” verseiben kirajzo­lódó másik tematika a szabadság és az életöröm versekben tipizálható:

Ha frissen, szabadon jár a szél,
ég-kéket felhők tűnte tár,
erdőt-mezőt, virág-aranyat
szikráztat harmat s napsugár,
lányodra, sivatagján a világnak,
Üdv fény-napja vár.
(Fény vár-e ma ránk, ború vár?; ford. Tandori Dezső)

Én az vagyok, szabad,
és az óceán szele simogat,
vad szél az elfutó habon
(Ó, Istenem! Megszűnt ma végre; ford. Gergely Ágnes)

Hallottam, jő a szél dagadva,
mily isteni öröm!
Oly mély, hogy lelkem elragadta
a forró könny-özön.
(Hallottam, jő a szél dagadva; ford. Szegő György)

Meglepő, hogy az érzelmi, hangulati hullámzásoknak szinte minden skáláját ki­fejezik Emily Brontë különféle szél-versei. „Ezenkívül Shakespeare – főleg a Macbeth és a Lear király viharjeleneteivel – arra tanította Emilyt, hogyan kapcsolható össze a természet és az ember belső világának az élete” – írja Taxner-Tóth Ernő. Bizonyos verseiben a szél támadóan agresszív, ellenséges és dermedtséget, halált okoz:

Lombot tépáz a szél,
hó ül a földeken,
a vihar utolér,
s nem tudok lépni sem.
(Éj borít sűrű ködbe; ford. Ferencz Győző)

Máskor a szomorúságot, „spleenes” hangulatot fejezi ki a szél. Alábbi verset akár Paul Verlaine Őszi chansonjával is párhuzamba vonhatnánk, akár párverseknek is tekinthetnénk őket, és bár a Verlaine-vers dallamosabb, zeneibb, dekadens atmoszféra-teremtésében Emily verse nem marad el Verlaine verséhez képest:

Az Ősz mély bánatát ma
elsóhajtja a szél;
több, mint a tavasz virága
földön a holt levél.
(Az Ősz mély bánatát ma; ford. Kiss Zsuzsa)

Köztudott, hogy Emily igen közeli, bensőséges, intim viszonyban volt a természet­tel. Erről árulkodnak hatalmas sétái kutyájával a szeles tenyéren. Péter Ágnes ezt írja a Huszonöt fontos angol regény című könyvben: „Ügy képzeljük el, amint a kutyái tár­saságában a viharos széllel dacolva egyedül kószál az elhagyott hangafüves rónán.” Szinte ugyanezt írta korábban a már idézett Szerb Antal is: „Csak akkor érezte jól magát, ha óriási, vad kutyájával bolyonghatott a szélfútta dombok között.” Nagyon szeretett rajzol­ni is, fenn is maradtak és a Brontë Múzeumban megtekinthetők rajzai, például a Flossie kutya a cicával, vagy a rozsdás csaláncsúcs madárka vagy egyéb kutyaport­rék a Grasper és a Keeper nevű kutyákról. Szenvedélyesen tudott azonosulni növé­nyekkel, állatokkal, természeti elemekkel. Vannak természetesen olyan szeles versei, amelyekben nem lidérces és nem bánatos, sőt, inkább szinte rajongóan szerelmes, meghitt, otthonos viszonyban áll az elemekkel, igen gyakran a széllel, tehát eny­hébb és meghittebb fuvallatok is szépszerével fújdogálnak Emily Brontë verseiben:

Oly szépek a földek: a barna
táblák, az arany, meg a zöld,
de szebb a szeles hegyek orma
(Kint a zordabb ég alatt; ford. Ferencz Győző)

Szerettem a hullámverést,
szél és menny színeváltozását,
s nem a kék eget, langy vizet,
a balzsamos, bágyadt zefírt,
mely az erdőt nem tépi meg,
s melytől az ág nem könnyezik.
(Csöndes, boldog! Valaha rég; ford. Gergely Ágnes)

Honom a forgószél hóna,
ösvényem egy a hófúvással
(Sötét éj; a tél sóhaja; ford. Gergely Ágnes)

Az éjszaka és a szél feltűnően gyakran képződik meg párhuzamosan Emily Brontë verseiben:

Mondd, mosolygó kisleány,
mit jelent a múlt neked?
Szelíd, halk őszi éjszakán
gyászosan felnyögő szelet.
(Mondd, mosolygó kisleány; ford. Kiss Zsuzsa)

Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat,
éjfél és holdfény, és csillagos ég.
(Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat; ford. Tandori Dezső)

húzd szét a függönyt – majd ha kél,
halljuk, hogy zúg az éji szél
(Douglas útja; ford. Tapfer Klára)

Milyen volt Emily Brontë viszonya a szél nyers erejével, elemi valóságával, sor­sát és életét determináló adottságával? Félelmet, örömet, bánatot egyaránt képes volt kifejezni a szél különféle megjelenési skáláinak megidézésével. Egyetlen re­gényére és verseire mindenképp termékenyen hatottak a hol enyhébb, hol erő­teljesebb légmozgások, testi és lelki egészségére azonban ezt nem mondhatnánk.

LATIN-AMERIKA

LÉVAINÉ KOVÁCS MARIAN

„A szegény, azaz a lehet-e szolgálni Istennek és mammonnak?” kérdésé a 16. századi Latin-Amerikában Gustavo Gutiérrez nyomán ¹

Gustavo Gutiérrez Merinót a felszabadítási vagy más néven felszabadító teológia egyik atyjaként tartják számon, így ha gondolatainak nyomába akarunk ered­ni, elkerülhetetlen, hogy röviden kitérjek a latin-amerikai kontinens e sajátos, önmagában is sokrétű teológiai irányzatára.

A felszabadítási teológia fogalma 1964-68 táján született meg, és először 1968 júliusában hangzott el előadás, melynek címében ott szerepelt a felszabadítási teológia kifejezése. Az előadást Gustavo Gutiérrez, perui teológus tartotta a pe­rui Chimbote városában a Papok és laikusok 2. latin-amerikai találkozóján. Ő az, akit egyöntetűen a felszabadítás teológiája atyjának, prominens képviselőjének és a 20. század egyik legnagyobb teológusának tartanak. Túl ezeken a megtiszte­lő címeken jelenleg is a felszabadítási teológia aktív művelője hívőként és pap­ként, szerzetesként valamint nemzetközileg elismert teológusként egyaránt. A felszabadítás teológiájához, mint perui gondolkodó, mint a perui nemzeti iden­titás, a „peruanidad” összetett kérdésének vizsgálója jutott el, és ez a probléma azóta is kulcsszerepet játszik gondolatvilágában. Ezért Jósé María Arguedasszal együtt César Vallejo perui költő, gondolkodó és Jósé Carlos Mariátegui, perui író és gondolkodó utódjaként is emlegetik. Munkásságának elismeréseként számos neves egyetem díszdoktorává avatta, a Perui Nyelvi Akadémia tiszteletbeli tag­jává választotta (1996). 2003-ban pedig 75. születésnapja alkalmából az Asturias hercege éremmel és a perui köztársaság érdemrendjével tüntették ki.

A felszabadítás teológiája eredeti latin-amerikai teológiai irányzat, melynek központi témája az, hogy hogyan élheti meg az ember a hitét Latin-Ameriká­ban. Központi kérdését ennek kapcsán pedig úgy teszi fel: „Milyen kapcsolat lé­tezik az ember megváltása és felszabadításának történelmi folyamata között?” ² A felszabadítás teológiája közel ötven éve él, működik a latin-amerikai térségen kívül is, több teológusgenerációt, neves teológusokat, több irányzatot mondhat magáénak, és nagy hatást gyakorolt az egész egyetemes egyház szociális tanítá­sára is. A kilencvenes évektől kezdve a felszabadítás teológiája belső mozgása olyan szakaszba ért, melyet egyesek krízishelyzetnek neveznek, és felvetik azt a kérdést: Ebben a krízisben vajon a réginek az elmélyüléséről van-e szó vagy pedig valami újnak a keletkezéséről? Máshogyan megfogalmazva: „A régi felszabadítási paradigma átgondolása és módosítása zajlik, vagy paradigmavál­tás történik?” ³ Itt szeretném azonnal hozzáfűzni, hogy ez a válság semmikép­pen sem eredeztethető a közép- és kelet-európai térség rendszereinek bukásá­ból, még ha dátumbeli egybeesés tapasztalható is.

Magyarországon a felszabadítás teológiája és Gutiérrez több okból adódó­an kevéssé ismert, egyáltalán, a felszabadítás teológiája iránt csekély volt és je­lenleg is csekély a „kínálat és a kereslet”. ⁴ így nem meglepő, hogy kommentár nélkül maradt a hazai katolikus sajtóban Gutiérrez nemzetközileg ünnepelt 75. születésnapja is. Úgy véljük, ennek az érdektelenségnek az egyik oka a sok kö­zül az, hogy Latin-Amerika jelentősége ellenére periférikus részét képezi a hazai egyházi, teológiai figyelemnek. A magyarázat másrészt pedig leginkább abban rejlik, hogy a korábbi, óvatos magatartás helyét egy másik foglalta el anélkül, hogy Magyarországon viszonylag széles körben ismertté váltak volna a felsza­badítás teológiája születésének és kibontakozásának teológiai, lelkiségi, pasztorális eredményei és a felszabadítási teológia irodalma. Azaz, úgy tűnik, elfo­gadottá vált az az állásfoglalás, ami a felszabadítási teológia válságából fakadt, amazt állítja, hogy „a klasszikus felszabadítás teológiája már betöltötte küldeté­sét” ⁵ , nem hatékony erő, és ezért nem is érdemes mar vele behatóan foglalkozni.

Az új pápa és a személyéhez köthető egyházi reformok, teológiai hangsúly- váltások azonban hazánkban is előtérbe helyezték az egyház és a szegénység, a szegények kapcsolatát, ami a felszabadítási teológia központi kérdése. I. Fe­renc pápa névválasztása, viselkedése, életmódja csak a legközismertebbek ab­ban az új pápai megnyilvánulásban, amely új teológiai elköteleződést is sejtetni enged. 2013 szeptemberében sokak szerint megerősítést kapott ez a sejtés, ami­kor, ahogyan erről a hazai sajtó is hírt adott, I. Ferenc pápa közösen celebrált misét a nyolcvanöt éves Gutierrez atyával a vatikáni Szent Márta-ház kápolná­jában, miután a Vatikáni Hittani Kongregáció prefektusa, Gerhard Ludwig Müller püspök, Gutiérrez korábbi munkatársa már egyértelműen jelét adta annak, hogy a Szentszék nyit a felszabadítás teológiája felé. A misét és az azt követő baráti találkozást az egészen 1995-ig visszanyúló előzmények tükrében a szak­emberek, magától értetődően, eltérően értelmezik. Bárhogyan legyen is, a fel­szabadítási teológia és annak egyik kidolgozója, Gutiérrez mindenképpen újra a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került annál is inkább, mert magának a szegénységnek, a szegényeknek a világválságot megelőző években soha nem látott és az egész világra kiterjedő aktualitása van. A szegénység a magyar való­ságnak is minden szegmensében jelentkező, égető problémájává vált. Érdemes tehát foglalkozni a perui teológus gondolataival, akinek személyesen is nagy tapasztalata és kiforrott nézetei vannak a szegénységről, a szegényekkel való elkötelezett keresztényi magatartásról. Történészként az Isten vagy az arany az Indiákon. Latin-Amerika a XIV. században című könyvét választottam bemutatás­ra, melynek fordítójaként megismertem azt a Gutiérrezt, aki történelemelemző munkán keresztül jut el teológiai következtetésekhez.

Gutiérrez ihletett teológus, és nem termékeny író. Elsősorban papként szol­gál. Jellemző rá, hogy egy-egy alapgondolatát sokáig hordozza magában, elő­tanulmányokat végez, és csak azután veti papírra alaposan megfontolt monda­tait. Ezt igazolja két legutóbbi munkája is ⁶, melyek részpublikációit és megje­lenését osztatlan szakmai elismerés követte. Pedig témaválasztásával Gutiérrez interdiszciplináris területre lépett, és ez új kihívások elé állította a teológust. A Diós o el oro en las Indias. Siglo XVI (Isten vagy az arany az Indiákon. XVI. szá­zad ⁷ és az En busca de los pobres de Jesucristo (Jézus Krisztus szegényeinek keresé­se) ⁸ című műveiben ugyanis a 16. századi Latin-Amerika történelmével, annak egyik kiemelkedő jelentőségű alakjával, Bartolomé de Las Casasszal foglalkozik. A két mű gyakorlatilag egynek tekinthető, mert ahogyan Gutiérrez a Diós o el oro en las Indias bevezető fejezetében írja: „Ez a könyv voltaképpen bevezetés egy átfogóbb tanulmányhoz, amelyet Las Casas misszionáriusi és teológiai lá­tásmódjának szentelünk, és annak, hogyan fedezte fel – és ebben az esetben jo­gos a »felfedezés« kifejezés – az indián embernek, a másiknak a nyugati civili­zációtól eltérő világát. Egy készülő, tizenhat fejezetes műnek az első négy feje­zetét tartja kezében az olvasó. Ez adja azt a keretet, amelyben Bartolomé barát gondolatvilágát majd alaposabb vizsgálatnak vethetjük alá.” ⁹

A könyvet Gutiérrez a kiadást megelőzően húsz éve kezdte el, ám az ország életének belháborús, nehéz éveiben többször és hosszan megszakította írását. E húsz esztendő alatt tanulmányokban fejtette ki a nagy domonkos előd lelki­ségéről, munkásságáról szóló gondolatait, és konferenciák, valamint egyéni be­szélgetések során csiszolta azokat tovább. A téma a két könyv megjelenése óta is visszaköszön Gutiérrez munkásságában, újonnan felfedezett történelmi for­rással gazdagítva elemzésének bázisát. Las Casas Gutiérrezre gyakorolt meg­határozó szerepét ezeken kívül az is érzékelteti, hogy Gutiérrez Las Casas neve alatt hozott létre 1974-ben Limában egy olyan intézetet, aminek elsődleges cél­ja azóta is a gutiérrezi teológai, folytatása és elmélyítése laikusok és egyháziak együttes munkájával.

A Bartolomé de Las Casasszal foglalkozó mű megírásának utolsó fázisát és kiadási körülményeit lehetetlen elválasztani az amerikai kontinens lakosainak és az odaérkező spanyolok 500 éves találkozásának évfordulójától, az azt meg­előző szakmai és nem szakmai vitáktól, ezek légkörétől. Gutiérrez két könyvé­nek az 1992-es évfordulóhoz való kötődését kifejezi a Diós o el oro en las Indias-hoz csatolt teljesen különálló tanulmány, mely kifejezetten „az 1992-es ünnep­lés vagy nem ünneplés”, „mit és hogy ünneplés” kérdéseivel foglalkozik, vala­mint az En busca de los pobres de Jesucristo című műnek a kiadási éve, 1992. Ám a gutiérrezi elemzés, ettől az aktualitásától eltekintve, egyaránt vitathatatlan értékekkel rendelkezik a történelemtudomány és a teológia tudománya számára is. Alapos és aktuális kutatási eredményekre támaszkodva a történelemtudo­mány területéről keresi annak a módját, „hogy megértsük, mit jelentenek ma számunkra a XV. század utolsó évtizedében elkezdődött események. Olyan kor­szakot – amelyben, hogy ismét Las Casast idézzük – »merőben új és semmilyen máshoz nem hasonlítható« idő vette a kezdetét, döntő korszak, mert általa ért­jük meg jelenünk bonyolult dolgait és jövőnk ígéreteit.” ¹⁰ Ám Gutiérrez világo­san az olvasó értésére adja, hogy meglátása szerint „nem csupán a történelem vagy a jelen társadalom megértésének a kérdésével kell szembenéznünk, hanem a keresztény hit értelmezése is kockán forog. Voltaképpen lehetetlen elválasz­tani a hit élményét és az ebből fakadó cselekedeteket egy nép történelmétől.” ¹¹

Gutiérrez számára azért izgalmas és kulcsfontosságú Las Casas nézeteit te­ológusként, széles körű történelmi ismeretekkel felvértezve boncolgatni, mert: „Ma kétségkívül más a helyzet, de az a nézőpont, amelyre Las Casas alapoz­ta cselekedeteit és teológiai gondolkodását, még ma is sok mondanivalót tar­togat számunkra” ¹² „Jézus Krisztus szegényeit keresve élt – Huaman Poma de Ayalához, Gutiérrez számára egy másik példaértékű perui történelmi alakhoz hasonlóan – Bartolomé de Las Casas is; értük küzdött és belőlük kiindulva hir­dette az evangéliumot egy olyan társadalomban, amely rabláson és igazságta­lanságon alapult. A keresztény üzenet hirdetése az ő szájából ezért ölti a pro­fetikus leleplezés jellegzetességeit, melyek napjainkig érvényesek.” ¹³ Gutiérrez azzal a kimondott szándékkal próbálja tanulmányát véghezvinni, hogy „tiszte­letben tartjuk az embert és korát, anélkül, hogy leegyszerűsítve összehasonlíta­nánk a mai korral és a helyzettel. […] Ugyanakkor tudatában vagyunk annak, hogy egyes helyzeteket és gondolatokat éppen a bennük rejlő emberi és keresz­tény mélység alakítja állandó kihívássá.” ¹⁴ Ilyen emberi és keresztény mélységű gondolatnak látja Las Casas felfogásában, gyakorlati életében az élettel, a má­sik emberrel és a szegénnyel kapcsolatos meglátásait és cselekedeteit. Nyilván­valónak tartja, hogy az ezekkel az értékekkel való „elkötelezettség számunkra is kihívást jelent, annak ellenére, hogy más körülmények között élünk. Ám saj­nos napjainkban is szép számban vannak azok, akik […] mindent megtesznek annak érdekében, hogy megtagadják a jogokat a szegényektől, elvitassák érté­keiket, sőt bizonyos mértékig magát a léthez való jogukat is, amikor továbbra is »nem is emberként« bánnak velük.” ¹⁵

Gutiérrez könyvében arra vállalkozik, hogy a kérdéskör megértéséhez szüksé­ges történelmi háttér felvázolása mellett két teológiai felfogásnak, a Las Casas és a García de Toledo által képviselt teológiai felfogásnak az összecsapását mutassa be. Ugyanis: „Tagadhatatlan tény, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy az evan­gélium megjelenik az Indiákon, Krisztus és müvének két értelmezési módja ke­rül szembe egymással. Egyrészt az európai jelenlét teológiai igazolása azon ala­pul, hogy az Indiák gazdagságában a gondviselést látják. Másrészt megjelenik az evangéliumra összpontosított, krisztusi látásmód, amely történelmi módon e föld szegényeiből, az indiánokból indul ki, és az előbbi álláspontot bálvány­imádásnak bélyegzi. Bibliai nyelven szólva egyik oldalon van az arany, azaz a mammon, a másikon, vele szemben, az Isten. Las Casas teológiáját pontosan az a meggyőződés vezérli, hogy nem lehet két urat szolgálni. Választani kell. Ez a választási lehetőség – jóllehet kifinomultabb formában – ma is érvényes.” ¹⁶

Garda de Toledo, aki szintén domonkos szerzetes és Las Casas kortársa volt, a perui alkirály, Frandsco de Toledo politikájának részeként, teológiai oldalról hi­vatott igazolni a kiépülőben levő hatalmi rendet. Az alkirály rendeletére meg­írt, ún. Yucayi vélemény (Parecer de Yucay) című munkájában arra a kérdésre ke­resett választ, hogy milyen érvek igazolják az újonnan meghódított területek arany- és ezüstbányáinak kiaknázását, és ezek a kincsek milyen szerepet játsza­nak Istennek Peruról alkotott elképzeléseiben. Vizsgálódása során felidézte a már korában ismert tételeket, pl. az ún. „cseretételt”, mely szerint az Indiákat Isten adta Spanyolország uralkodóinak cserébe a Hispán-félszigetnek a mórok­tól visszahódított területeiért. E két esemény összefüggését, a tételnek a törté­nelemről alkotott gondviselésszerű látásmódja szerint, világosan kifejezte az a tény, hogy mind Amerika „felfedezése”, mind pedig Spanyolország egységének megteremtése ugyanabban az évben történt. Mint ahogyan szintén a gondvi­selésnek tulajdonította a szerző és több kortársa is, hogy az Indiák általuk gaz­dátlannak tekintett földjén az inka zsarnokok csak kevéssel a spanyolok érke­zése előtt hódították meg az ott élő népeket azért, hogy a hódítóknak könnyebb dolguk legyen, és nekik már csak megkeresztelniük kelljen őket.

Ezen kívül García de Toledo olyan következtetéseket is felvonultatott, me­lyeket „rajta kívül mások képtelenek voltak levonni a tényekből”. ¹⁷ Ilyen eredeti gondolatnak tartotta azt az elképzelését, hogy a perui arany-, ezüst- és higany­bányák fejtése az európai kereszténység védelméért folytatott évszázados küz­delemben talál igazolást, a mű megírásakor konkrétan abban, hogy ebből lehet utólagosan fedezni az éppen akkor formálódó Szent Liga törökellenes harcai­nak pénzszükségleteit. A bányák kiaknázásakor, Las Casas állításával szemben, szó sincs tehát rablásról – vélekedett García de Toledo. Maguknak a bányáknak a meglétét is Isten előrelátó bölcsességével magyarázta a Yucayi vélemény írója. Véleményét példázatban fejtette ki: „Isten úgy viselkedik ezekkel a szerencsét­len pogányokkal és velünk, mint az apa, akinek két leánya van: az egyik fehér bőrű, igen eszes, csupa báj és kedvesség; a másik nagyon csúf és csipás, ostoba és kicsit az állatra emlékeztet. Ha férjhez kell adni az elsőt, ezt hozomány nél­kül is megtehetik, hiszen csak palotába kell állítani őt, ahol egymással versen­genek az urak, hogy ki veszi el őt feleségül. A csúnyának, esetlennek, butának és boldogtalannak azonban ez nem elegendő. Neki nagy hozományt kell adni, sok ékszert, pompás, gyönyörű és drága ruhát, és mindezzel együtt Istent és se­gítséget'.” ¹⁸ Majd így folytatta Toledo a példázatot a kereszténység történelmé­re alkalmazva: „Ugyanezt cselekedte Isten velük és velünk (az indiánokkal és a spanyolokkal – K. M.). Európában és Ázsiában hitetlen népek éltek, de igen szé­pek, műveltek és okosak, […] csak kevésre volt szükség ahhoz, hogy az aposto­lok és az apostoli férfiak összeeskessék ezeket a lelkeket Jézus Krisztussal a ke­resztelésben nyert hit által. Az itteni nemzetek (az indiánok – K. M.) ugyancsak Isten teremtményei, és képesek is arra, hogy házasságot kössenek Jézus Krisz­tussal az üdvösség elnyerésére, ám csúnyák, faragatlanok, ostobák, ügyetlenek és csipásak voltak, ezért kellett nagy hozomány.” ¹⁹

Így jutott arra a következtetésre, hogy: „és így, egészen az arany- és ezüstbá­nyákig, termékeny és gyönyörű földeket adott nekik, mert feltehetően ennek il­lata vonzza majd azokat az embereket, akik Istenért szeretnének idejönni, hogy itt hirdessék az evangéliumot, és megkereszteljék az indiánokat, hogy ezek a lelkek Jézus Krisztus hitveseivé váljanak”. ²⁰ Gondolatmenete végén magabizto­san jelentette ki, hogy az Indiák lakói „ezek által a kincsek által üdvözölnek”, és ha valaki, mint pl. Las Casas is e kincsek elrejtésére buzdítja az indiánokat, sátáni tettet követ el, mert: „A sátán világosan látja, hogy az arany »hatékony eszköz arra, hogy az evangélium jelen legyen ezen a földrészen«, ezért szövet­ségeseket keres a veszély megelőzésére. Valóban ördögi a felismerés… Követ­kezésképpen maga a sátán, »a hazugság atyja« (Jn 8,44.) az, aki elrejti a bányá­kat és a kincseket néhány félrevezetett misszionárius, szerzetes és püspök által. A legmeglepőbb pedig: mindezt azért teszi, hogy így elkerülje, hogy az arany utáni sóvárgás (»ami nem más, mint bálványimádás« – Kol 3,5.) idehozza az Indiák bálványimádó lakosaihoz az igazság Istene szeretetének az üzenetét.” ²¹

Gutiérrez García de Toledo gondolatmenetét fajelméletnek, beállítottságát pedig Európa-központúnak minősíti, és nemegyszer felháborodottan kiált fel, amikor a toledói szövegnek a szinte a hihetetlenség határát súroló, arcátlanul gúnyos stílusával találkozik. Az Istenért! A filozófiai és a lelki dolgok furcsa összekapcsolásában az arany illata ösztönzi ezeknek a páratlan hittérítőknek az »Isten iránti« szeretetét, és arra indítja őket, hogy az Indiákra jöjjenek.” ²² Vagy másutt: „Micsoda fordított világ!” ²³ Felháborodásán túl természetesen teológi­ai szempontból is értékeli a toledói eszmefuttatást, és úgy látja, hogy García de Toledo kifejezetten Las Casas-ellenes érveléseiben „úgy mutatja be az aranyat, mint ami kielégítő magyarázat a keresztény üzenet és Isten jelenlétére az Indi­ákon.” ²⁴ „Egész teológiáról van itt szó, azaz a keresztény hitnek egyfajta értel­mezéséről. Az a tény, hogy teljes mértékben elutasítjuk ezt a szemléletet, nem gátol meg bennünket abban, hogy' megvizsgáljuk, milyen szinten gondolko­dik a szerző. Nem csupán Isten adományai, a kedvesség és a szeretet az ele­ve elrendelés és a megváltás eszközei, hanem a földi javak is, amelyek iránt a Yucayi vélemény szerzője kifejezett érdeklődést mutat. A gazdagság hiánya a kárhozatot vonhatja maga után, állítja a szerző, szemrebbenés nélkül kijavítva Jézus Krisztus evangéliumát. A megváltás függhet attól, hogy az emberek ren­delkeznek-e vagy nem anyagi eszközökkel, hogy magukhoz vonzzák azokat, akiknek kötelességük hirdetni nekik Istent (milyen Istent? – kérdezhetjük). Ha nincsenek kincseik, nem kapuk meg az evangéliumot. Ez utóbbi történt volna itt is, ennek a földnek a szerencsétlen lakosaival, ha nem lettek volna bányák. Mi is gyanítottuk…” ²⁵ „így válik az arany Isten jelenlétének a közvetítőjévé az In­diákon. García de Toledo tétele egyfajta fordított krisztológia. Végső soron az arany annyira elfoglalja Krisztus helyét, hogy ő válik az Atya szeretetének köz­vetítőjévé, mert az aranynak köszönhetően kaphatják meg az indiánok a hitet és az üdvösséget, nélküle pedig elkárhoznak. Ez áll a Yucayi vélemény teológiájának a középpontjában, ez ad értelmet érveinek, és ez lehel beléjük életet, ami­kor védelmébe veszi a korona és az encomenderók²⁶ jogait.” ²⁷

Akkor, amikor Gutiérrez a Yucayi vélemény megdöbbentő állításainak és ci­nizmusának miértjére keresett választ, úgy találta, hogy: „Bármilyen oldalról is közelítünk hozzá, helytelennek bizonyul a magyarázat, hogy feltételezhe­tően egy adott kornak felel meg a gondolkodásnak ez a fajtája. Ugyanebből a századból származik ugyanis olyan nagy misszionáriusok és püspökök taní­tása és evangéliumi tanúságtétele, életmódja, mint amilyen Pedro de Córdoba, Montesinos, Juán de Zumárraga, Vasco de Quiroga, Juan dél Valié, Juan Garcés és má­sok. Ugyancsak ebben a korban születik meg a nagy spanyol teológia, melynek képviselői Vitória, Cano, Soto, Suárez és más gondolkodók. Valóságos szakadék tátong az ő gondolataik és García de Toledo írásának teológiája között, bármi­lyenek legyenek is az észrevételek vagy a fenntartások ezeknek a teológusok­nak az Indiákról szóló tételeivel kapcsolatban.” ²⁸ Elemzésének végén Gutiérrez azt állapítja meg, hogy a Yucayi vélemény teológiai módon érvelő „teljesen egy­értelműen politikai szöveg, mely azért íródott, hogy igazolja a spanyol hatal­mat, és amely szemmel láthatóan Toledo alkirály politikai szolgálatában áll. […] Az egyik első az ilyen jellegű művek sorában a kontinensen, de korántsem az utolsó.” ²⁹ Vagy másutt: „Gyakorlatilag úgy kell tekinteni erre a szövegre, mint az encomenderókhoz közelálló gondolkodásmódnak a tükrére az indiánokkal és általában a szegénységgel szemben, valamint annak az elkeseredésnek a bi­zonyítékára, amelyet Las Casas küzdelme váltott ki”. ³⁰

„Toledónak ezzel az eltorzított »krisztológiájával« állítja majd szembe Bartolomé de Las Casas azt a fajta krisztológiát, amely evangéliumi szempont­ból nézve a szegényekben lakozó Krisztusról és az Indiákon megkorbácsolt krisztusokról szól. Alapvető teológiai különbség, sőt még ennél is több vá­lasztja el őket, mely a hit befogadásának módjában és az evangéliumnak a gya­korlatban való megvalósításában rejlik olyan személyek részéről, akik ellenté­tes módon helyezik el önmagukat az akkori világban. Valójában két különbö­ző krisztológiáról van szó.” ³¹ „Ez kétségkívül a Las Casas-i lelkiségnek és teoló­giának a lényege. Ez az, ami sajátos és eredeti jelleget kölcsönöz az ő hitértel­mezésének, és ugyanakkor ez az, ami el is határolja ezt az értelmezést korának más teológiáitól. Még azoktól is, amelyek, mint például Vitóriáé, bizonyos ér­zékenységet mutattak az Indiák lakóinak helyzete iránt.” ³² „Nyilvánvalóan nem jutnak el ehhez a látásmódhoz azok, akik alacsonyabb rendű fajnak tartják az indiánokat, mint Ginés de Sepúlveda, Las Casas nagy ellenfele vagy napjainkban mások. Francisco de Vitória ³³ például arra szorítkozik, hogy a többiekkel formá­lisan egyenlő jogok letéteményeseit látja bennük. Egyedül akkor érhetjük el a lelkiség magas fokát, ha Bartolomé de Las Casashoz hasonlóan, az indiánokban felfedezzük az evangélium szegényeit. Az Indiák lakói teljes jogú emberek. Ám elsősorban »testvéreink, és Krisztus értük adta életét« egészen addig, hogy azo­nosult ezekkel az »elnyomott indiánokkal« (Védőbeszéd 393.). Ez lesz Las Casas teológiai gondolatkörének egyik súlypontja, mély evangéliumi és lelki gyöke­rekkel, amelyet újra és újra megerősít a szegénnyel való együttérzés gyakor­lata. Ez a látásmód világosan, határozottan megkülönbözteti Las Casast azoktól, aki­ket a XVI. század nagy spanyol teológusainak tartanak (általam kiemelve – K. M.), és akik szívesebben maradtak meg filozófiai vagy jogi, legjobb esetben jogi-te­ológiai szinten. E különbségekből pedig számos következmény származott.” ³⁴

Gondos elemzéseire alapozva, Gutiérrez számos kérdésben segít a történet- írásban eddig több vonatkozásban is vitatott Las Casas-képet megrajzolni. Ab­ban a kérdésben pedig – a fentiekből jól érzékelhetően –, hogy Las Casas hogyan helyezhető el a XVI. század teológiai állásfoglalásai között, fontos és új felisme­réssel pontosítja a történetírás eddigi megállapításait. „Ténylegesen közhely a téma számos szakértője között, hogy alapvetően azonos elveket vallott ez a két teológus (Las Casas és Vitoria – K. M.) az Indiákra vonatkozóan, sőt, hogy Las Casas Vitória elképzeléseit alkalmazta az Indiákra. Óriási hiba így látni a dol­gokat, valójában nem egyéb, mint a teológiai mű téves értelmezéséből szárma­zó könnyebb megoldást választani. Az eredmény pedig: sikerül elrejteni a Las Casas és Vitória álláspontjaira vonatkozó történelmi valóságot.” ³⁵ Hiszen Las Casas esetében is „kétségkívül emberi jogokról van szó, de nem szabadelvű és formálisan egyenlősítő látószögből nézve (mint Vitoriánál – K. M.), hanem a szegények, a halálra és az elnyomók révén az aranykeresés lázában pusztulás­ra ítéltek jogának a látószögéből nézve. […] Ebben az értelemben ki lehet jelen­teni […] hogy új, nemcsak teológiai, hanem bibliai értelemben is mélyen gyö­kerező joggal nézünk szembe.” ³⁶ Ezt a fogalompontosítást pedig Gutiérrez nem érzi hiábavalónak, mert ahogy írja: „Nincs szándékunkban, könnyelműen el­lentétet állítani fel a teológiai-jogi alapok és az evangéliumi elvárások között, ám lényeges, hogy megmutassuk, mélységük és hatásuk tekintetében különb­ség van köztük.” ³⁷

Ha pedig Las Casas szemlélete eltért kortársaiétól, az annak tulajdonítható, hogy „az egész kérdést másképp közelíti meg, mint kortársai. Ahhoz, hogy meg­értse, ami az Indiákon történik, igyekszik elfogadni az indián, a szegény, az el­nyomott nézőpontját. Jól ismeri az indián valóságot. Missziójának, gondolatvi­lágának az ad valódi profetikus erőt és teológiai éleslátást, hogy tapasztalatból beszél. Elmélete a gyakorlatból származik, mert a hitről az evangélium hirdetőjeként beszél” ³⁸ „Állásfoglalásai, következtetései tapasztalatból születnek. Az elbeszélt tényeket, nem kósza hírekből (1.15a), hanem a valósággal való közvet­len kapcsolatból meríti.” ³⁹ „Számára ez ténylegesen olyan módszertani megkö­zelítés, amely meghatározza mindazoknak a különböző kérdéseknek a vizsgá­latát, amelyekhez az indián valóság révén jut el.” ⁴⁰ Gutiérrez „egész módszer­tani program”-nak nevezi ⁴¹ azt az érvelést, amivel Las Casas szembeszáll az in­diánok jogainak védelméért pl. neves kortársa, a skót származású párizsi teo­lógus és tanár, John Major nézetével. „Ám tudni kell, hogy Las Casas esetében nem egyszerűen arról van szó, hogy úgy érzi, közvetlenül kell megismernie a dolgok bizonyos állapotát, hanem arról, hogyha másik ember világát kell magáévá tennie, azt kell átélnie, és belülről megértenie.” ⁴² (általam kiemelve, K. M.) Ebben a konkrét esetben úgy, mintha „maga John Major indián lenne (si indus esset)” ⁴³

Döbbenetes és az empátia ereje melletti megerősítő érzés, amikor Gutiérrez sorai között azt olvassuk, hogy Las Casas, szemléletéből adódóan, az indiánok­kal összevetve mennyire hasonlóan látta és élte át a hódítás és a gyarmatosí­tás eseményeit. A. Saint Lu szakértői véleménye szerint, akit Gutiérrez idéz: „A két tanúbizonyság annyira egybevág, hogy kimondhatjuk, a spanyol Las Casas a legteljesebb mértékben átveszi az indiánok szemléletét, mintha ő maga is el­szenvedte volna fizikai fájdalmaikat, gyötrelmeiket. Ám a mártírrá vált népek elkeseredett fájdalmához – az indiánok védelmezőjének a személyében – szá­mos, bűnténynek és rémes tettnek ítélt kegyetlenkedés indulatos leleplezése is társul. Amíg a bennszülött elbeszélések szenvedélyes siralmakká válnak, ad­dig Las Casas beszámolói velőtrázó sikolyként hatnak, tele felháborodással, fé­lelemmel vegyes lázadással.” ⁴⁴ Gutiérrez az egész Las Casas-i életmű nagysá­gát abban látja, hogy: „Élete nagy erőfeszítéseinek egyike, lelkipásztori és teo­lógiai alkotómunkájának fő forrása az volt, hogy átvette az Indiák őslakosainak nézőpontját. Azzal pedig, hogy magáévá teszi az »elnyomott indiánok« szem­léletet, gondolkodásmódja megújul, felszabadul, és képes meglátni az evangéliu­mi üzenetben azt, ami másként rejtve maradt volna mind maga, mind számos kortársa előtt.” ⁴⁵ (általam kiemelve, K. M.)

Las Casas nézeteit számosán osztották már életében is. Ezt Francisco de To­ledo, perui alkirály II. Fülöp, spanyol királyhoz írt levelében (1571) azzal ma­gyarázza, hogy „a legtöbb itteni szerzetes magáévá tette a chiapai püspök né­zeteit”? ⁴⁶ Kétségtelen, hogy Las Casas nagy befolyást gyakorolt saját korára. Ám – ahogyan Gutiérrez ezt többször hangsúlyozza – Las Casas nem volt egyedül, csak kisebbségben sajátos állásfoglalásával, hiszen „egyrészt ugyanannak a va­lóságnak, az indiánok elnyomásának a megélése hozott sokakat közös nevezőre Bartolomé de Las Casasszal – néhány esetben ugyan csak átmenetileg és nem minden kérdésben –, másrészt ők is ugyanannak az Evangéliumnak, azaz a sze­gények szemszögéből olvasott jézuskrisztusi jó hírnek a sürgetését érezték. Az biztos, hogy egyikük sem érte el Bartolomé de Las Casas erélyességét, alkotó- készségét, bátorságát, gyakorlati érzékét és elméleti képességét. Ám amikor róla beszélünk és írásait magyarázzuk, mindazokról megemlékezünk, akik előtte, hosszú életén keresztül és a következő századokban felfedezték Krisztust – ha nem is mindenki ugyanolyan egyértelműen – az Indiák megkorbácsolt szegényei­ben.” ⁴⁷ (általam kiemelve, K. M.)

Gutiérreznek a Las Casasról szóló és vele kapcsolatos fejtegetései pregnán­san mutatják a felszabadítás teológiájának szemléletét, történelemfelfogását és ezek kulcsfogalmait. Ezáltal nyer értelmet a Las Casas-elemzés a gutierrezi életműben. Olyan kulcsszavak mint pl. a szegény, az elnyomott, a felszabadí­tás fogalmai, a történelmi események új olvasata a történelem másik oldaláról, ún. hátoldaláról olvasva, az Európa-központúság bírálata, a Mammon-elemzés. Latin-Amerika történelme a történelem másik oldaláról nézve e felfogás szerint: „Olyan történelem, mely nagyrészt az indiánok andokbeli, elsősorban közöttünk formálódó ellenállásából tevődik össze egyrészt az idegen behato­lással szemben, másrészt pedig azzal a megvetéssel szemben, amivel ezek az idegenek az indiánok emberi értékeit kezelik. Ez az ellenállás mindennel da­colva képes volt arra, hogy megőrizze kulturális hagyományait és élő állapot­ban a nyelveit. Ezek táplálják a jelent, és fő elemei identitásunknak.” ⁴⁸ A felsza­badítás teológiájának történelemszemléletében a Mammon-elemzés pedig azt jelenti, hogy a történelem nem csupán Isten megnyilvánulásainak a helye, ha­nem Isten szentségi tervei mellett ún. antiprojektek is megvalósulhatnak ben­ne. „Ezért kell a felszabadítás teológiájának fél szemét a történelemkutatásra függesztenie, mert ez a maga eredményeivel segít abban, hogy a felszabadítás teológiája tisztázza és megértse ezeknek az antiprojekteknek a dinamikáját.” ⁴⁹ Ezzel pedig a felszabadítás teológiája közelebb kerül ahhoz a célkitűzéséhez, hogy – kontextuális teológia révén – jobban eleget tudjon tenni aktuális felada­tainak, azok feltárásának, megfogalmazásának, kivitelezésének. A felszabadí­tás teológiájának és a történelemtudományoknak a kölcsönhatása nemcsak a felszabadítás teológiájára hat, hanem természetesen befolyásolja történelem­írást is. Ennek a történelemszemléletnek és elemzésnek adja konkrét példáját Gutiérrez Las Casas-elemzéseiben.

¹ Gustavo Gutiérrez teológiai munkásságáról bővebben: Kovács Marian: Gustavo Gutiérrez és felszabadítási teológiájának kapcsolódási pontjai a történelemtudománnyal. Acta Studiorum Religionis Tomus III (szerkesztette Máté-Tóth András és Kovács Marian), Acta Universitas Szegediensis, Hungária, Szeged, 2008. 33-81. [vissza]

² Gutiérrez kérdését idézi: Oliveros, Roberto: Teológia de la liberación: su genesis, crecimiento y consolidación (1968-1988). In: H. Ellis, Marc – Maduro, Ottó (ed.): Perspectivas y desafíos. Teolgía de la liberación. Ensayos en tomo a la obra de Gustavo Gutiérrez. T.I. CEP, Lima, 1989. 92. [vissza]

³ Victor Codina, spanyol származású jezsuita teológus kérdését idézi: Castillo: La crisis global y la espiritualidad de las iglesias en América Latina 119. [vissza]

⁴ Tanulmányok: Máté-Tóth András: Születőben a szegények egyháza: Szegények a felszabadítási teológiában. Vigília, 1989. 9. sz. 648-651.; Máté-Tóth András: A szegények tanítása. Vigília, 1991. 8. sz. 575-580.; Máté-Tóth András: Policentrikus világegyház. Vigília, 1993. 1. sz. 42-46.; Tóth Veremund: A brazil katolikus egyház küzdelmei és viszontagsága. Vigília, 1993. 3. sz. 169-178.; Máté-Tóth András: Az elrendelt hallgatás. Jegyzetek Leonardo Boff és a Hittani Kongregáció vitájához. Beszélő, 5. sz. 1999.; Híradás: Tomka Miklós: Elkötelezett egyház – Haitiban. 1990. 3. sz. 224-225. Fordításirodalom: Ricardo, Antonichi: Struktúrák és kultúra a latin-amerikai egyházban. Fordította: Kántor Gábor. 1992.2. sz. 120-123.; Kiengesztelödés, szolidaritás, integráció és közösség. A Latin-Amerikai Püspökök IV. Általános Konferenciájának záródokumentuma a latin-amerikai és a Karib-tengeri térség népei számára.; Gutiérrez, Gustavo: A felszabadítás teológiája és a szegények jövője. Mérleg, 1998. 4. sz.; Balló István: Vatikáni büntetés és Alternatív Nobel-díj. Leonardo Boffról és a felszabadítási teológiáról. (On-line) Available: Ezredvég 2002/2. szám. [vissza]

⁵ Castillo: La crisis global y la espiritualidad de las Iglesias en América Latina 119. [vissza]

⁶ 1992 óta nem jelent meg Gutiérreztől önálló, nagyobb terjedelmű munka. Legfontosabb cikkeinek, tanulmányainak gyűjteményét a gutiérrezi életmű kiadását célul kitűző spanyol „Ediciones Sígueme” kiadó jelenteti meg. Legutóbb La densidad dél presente címmel jelentettek meg tőle kötetet (2003), mely leginkább a '90-es évek terméséből válogat. [vissza]

⁷ Gutiérrez, Gustavo: Diós o el oro en las Indias. Siglo XVI. CEP, Lima, 1989.; magyarul: Gutiérrez, Gustavo: Isten vagy az arany az Indiákon. Latin-Amerika a XVI. században. Fordította: Lévainé Kovács Marian. Agape, 2005. [vissza]

⁸ Gutiérrez, Gustavo: En busca de los pobres de Jesucristo. Ediciones Sígueme, 1992. [vissza]

⁹ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 17. [vissza]

¹⁰ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 9. [vissza]

¹¹ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 10. [vissza]

¹² Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 13. [vissza]

¹³ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 12. [vissza]

¹⁴ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 180. [vissza]

¹⁵ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 180. [vissza]

¹⁶ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 19. [vissza]

¹⁷ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 115. [vissza]

¹⁸ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 117. [vissza]

¹⁹ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 118. [vissza]

²⁰ García de Toledo szavait idézi Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 118. [vissza]

²¹ García de Toledo szavait idézi Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 125. [vissza]

²² García de Toledo szavait idézi Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 118. [vissza]

²³ García de Toledo szavait idézi Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 125. [vissza]

²⁴ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 179. [vissza]

²⁵ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 119. [vissza]

²⁶ Indián település, az ún. encomienda élére kinevezett személy a spanyol fennhatóságú amerikai gyarmatokon, aki élvezte a település indiánjai által végzett munka gyümölcsét, beszedte az államnak az adót, és ennek fejében köteles volt biztosítani indiánjainak katolikus hitbeli nevelését valamint védelmét. [vissza]

²⁷ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 128. [vissza]

²⁸ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 133-134. [vissza]

²⁹ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 137. [vissza]

³⁰ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 134. [vissza]

³¹ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 128. [vissza]

³² Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 179. [vissza]

³³ Francisco de Vitoria (1490 körül-1546), domonkos rendi teológiatanár Salamancában (1526-1546), többek között a De Indis (Az indiánokról) és a De iure belli (A háború jogáról) című művek szerzője. A nemzetközi jog megteremtői között tartják számon. Erre vonatkozóan magyarul lásd: Wittman Tibor: Vitoriától Suárezig. Filológiai Közlöny, 1966.1-2. sz. 33-66.; Csejtei Dezső-Juhász Anikó: A másik ember és a Ius Gentium Francisco de Vitória: „Az indiánokról” című előadása alapján (2003) (On-line) Available: www.c3.hu/~prophil/profi031/csejtei.html; Csejtei Dezső-Juhász Anikó: Amerika felfedezése és az új globális rend. I-II. köt. Budapest, 2004. [vissza]

³⁴ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 177. [vissza]

³⁵ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 74. [vissza]

³⁶ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 56. [vissza]

³⁷ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 32. [vissza]

³⁸ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 13. [vissza]

³⁹ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 14. [vissza]

⁴⁰ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 14. [vissza]

⁴¹ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 15. [vissza]

⁴² Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 14-15. [vissza]

⁴³ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 15. [vissza]

⁴⁴ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 16-17. [vissza]

⁴⁵ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 17. [vissza]

⁴⁶ Az alkirály levelét idézi: Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 82. [vissza]

⁴⁷ Gutiérrez: Isten vagy az arany az Indiákon, 139-140. [vissza]

⁴⁸ Gutiérrez, Gustavo: Hacia el quinto Centenario. In Gutiérrez, Gustavo: Dios o el oro en las Indias. Siglo XVI. CEP, Lima, 1989. 182-183. [vissza]

⁴⁹ Goldstein, Horst: Kleines Lexikon zur Theologie der Befreiung. Düsseldorf, 1991. 79. [vissza]

MŰHELY

SZERDAHELYI ISTVÁN

Az egyén és közösségei

A társadalmon belüli közösségek szövevénye

Az emberi közösségek problémakörének egyik legfontosabb kérdése, miként viselkedik az egyes ember a – szaknyelven szólva – „csoportheterogenitás” és „csoportmultiplicitás” viszonyai között, vagyis azon különféle kisebb és nagyobb közösségek bonyolult szövevényének közepén, amelyekhez tartozik. „Gondol­juk csak meg – írja Pataki Ferenc (1977: 97-98.) –, hogy akár egyetlen nap lefor­gása alatt is hányféle csoportalakzattal és közösséggel kerülhetünk kapcsolat­ba: a család és a munkahelyi szűkebb kollektíva, a baráti kör és a szomszédság, a társadalmi és politikai szervezetek, a hobbycsoport s a »galeri«, a megszo­kott kártyaparti, esetleg a munkásszállás vagy a sportegyesület, a közlekedési eszközökön kialakult ismerősök köre vagy valamely látványosság, szerencsét­lenség körül összeverődő laza és alkalmi halmaz megannyi formája és megje­lenési módja a modern társadalom rendkívül tagolt csoportszerkezetének. […] Az egyén szempontjából úgy tekinthetjük e csoportokat, mint a személyes te­vékenységek »sűrűsödésének« és a személyes érintkezés strukturálódásának módjait és formáit. Ez a felfogás alkalmasnak látszik arra, hogy alapot teremt­sen az emberi csoportnak mint objektív társadalmi jelenségnek a megértéséhez és elemzéséhez. Egyúttal elejét veheti annak is, hogy egy sajátos személytelen­né tett, »deperszonalizált« csoportfelfogás foglyai legyünk, amely a csoportot elszakítja a benne élő egyénektől.”

„Az egyén nem valaminő elvont »társadalommal« találja magát szemben, mi­dőn a társadalmi gyakorlat részese lesz, és mindennapi tevékenységét, életvite­lét szervezi – írja később Pataki (1977: 116.) –, hanem csupán a társadalmi tota­litás ama oldalaival, amelyeket bevon tevékenysége körébe. Társadalmi léte – miként Marx mondja – nem egyéb, mint reális életfolyamata, pontosabban: élet- folyamatának és az azt meghatározó közvetlen külső feltételeknek az egysége. A tevékenységszférák pedig általában csoportviszonyokként jelennek meg az ember számára. A »viszonyok összessége«-ként felfogott társadalom roppant gazdag és árnyalt belső tagoltságot mutat. A társadalmi osztálytagozódás és rétegződés döntő és meghatározó tényezői mentén – s részben azokat keresz­tezve – alakult csoportképződmények és közösségek komplexumaként jelenik meg az ember számára.”

Az első, amire itt nyomatékosan felhívnám a figyelmet, az, hogy a közhie­delemmel ellentétben ezt a szövevényt korántsem a modern társadalom pókja szőtte tagjai köré. Már a legprimitívebb, legegyszerűbb társadalmi formát, a hor­dákét is szükségképpen jellemezniük kellett olyan „természetadta” csoportkü­lönbségeknek, amelyek a férfiakat és nőket, a különféle korosztályokhoz tarto­zókat vagy akár az izomkolosszusokat és cingár alkatúakat elválasztották egy­mástól. Az ókori osztálytársadalmak létrejöttével pedig e szövevény nyomban olyan bonyolulttá vált, hogy ehhez a sűrűsödéshez képest a modern társadal­maké – szerintem – már nem is minőségi változás. ¹

„E csoportok – folytatja gondolatmenetét Pataki (uo. 117.) – egyfelől színterei az ember szocializálódásának, személyisége és én-tudata kialakulásának: a tár­sadalmi normák és szokások, nézetek es értékrendszerek, tevékenységi és ma­gatartásmodellek általában – de nem kizárólag – meghatározott csoportban ér­vényes normákként s e csoport közvetítésével épülnek be az egyéni magatar­tás szerkezetébe. Másfelől a csoportok rendkívül fontos szerepet töltenek be az egyén társadalmi viselkedésének, aktivitásának, hétköznapi életvitelének és produktivitásának folyamatos szabályozásában és irányításában.”

A csoportkapcsolatok ilyen jelentőségét nem csökkenti, ha megjegyezzük, hogy az egyes embernek – természetesen – nemcsak effajta, hanem merőben esetleges és ideiglenes kapcsolatai is lehetnek (vö. R. Castel 1998: 419-431.), ame­lyek szintén jelentősen gazdagíthatják valóságismeretünket. ²

A vonatkoztatási csoportok

A különféle kisebb és nagyobb közösségek eltérő mértékben határozzák meg a bennük élő ember gondolkodását és magatartását. „Hogy a kiscsoportalakzatok milyen jelleget, kiterjedtséget öltenek az egyén életében – írja Pataki (uo. 99.) –, az számos tényezőtől függ: mindenekelőtt az egyén társadalmi pozíciójától, vagyis a társadalmi munkamegosztásban és a társadalmi struktúrában elfoglalt helyétől. […] A hobbycsoport vagy a fehérasztal-kompánia általában korláto­zottabb funkcionális szerepet tölt be, mint a munkahelyi csoport vagy a család. Ez az általános igazság azonban az egyes esetekben nem mindig állja meg a he­lyét. Hogy az egyén számára melyik csoport válik vonatkoztatási keretté (vonat­koztatási csoporttá avagy csoportokká [olykor ezeket referenciacsoportoknak is nevezik, Sz. I.]), hogy tehát melyik szül (vagy melyek szülnek) benne szemé­lyes elkötelezettséget, s melyekkel kapcsolatban a legerőteljesebb az odatartozás szubjektíve is átélt és racionálisan is mérlegelt élmenye, az a személyiség alap­vető tendenciáin: érdekviszonyain, beállítódásain, orientációs és értékrendsze­rén múlik. […] Mindenesetre elvben az ivócimborák köre vagy a »galeri« épp­úgy betöltheti a vonatkoztatási csoport szerepét az egyén életében, mint a csa­lád vagy a munkahelyi kollektíva. Az egyéni élet csoportkereteinek felvázolá­sa és társadalmi-erkölcsi értékelése két merőben különböző dolog.”

Fontos szempontra hívja fel a figyelmet M. Sherif (1980), amikor azt hangsú­lyozza, hogy egyazon ember több vonatkoztatási csoporttal is azonosulhat, még olyanokkal is, amelyek ellentétesek egymással. Egyetértve ezzel, hozzátenném, hogy ahogyan az értékek, érdekek rangsorát és az általuk meghatározott ma­gatartásformákat mindig az ember konkrét élethelyzetei határozzák meg, a vo­natkoztatási csoportok pozíciója sem (vagy nem csak) a személyiség általános jegyeitől függő, statikus rangsorolásból adódik, hanem dinamikusan változó. Magyarán: ha a munkahelyemen egy fontos értekezlet közepén ülök, ez a kol­lektíva a vonatkoztatási csoportom, és egy türelmetlen legyintéssel válaszolok a titkárnő értesítésére, miszerint valamelyik családtagom keres telefonon. En­nek pontosan a fordítottja történik viszont, ha néhány órával később, amikor beteg gyerekemet altatom, egyik beosztottam akar telefonon spicliskedni társai­ra. (Másként reagálok persze, ha a miniszter hív fel, de ez ismét másik élethely­zet.) Egyazon nap különböző időpontjaiban tehát igen sokféle közösség tölthe­ti be életünkben az aktuális vonatkoztatási csoport szerepét. ³

A vonatkoztatási csoport előtérbe állása természetesen nem iktatja ki tuda­tunkból azt a tényt, hogy más közösségeknek is tagjai vagyunk, de – amint ezt N. Elias (1999: 10-11.) és Róna-Tas A. (1996: 409.) megállapításaira is hivatkozva Z. Karvalics L. (2002: 7-10.) kifejti – ezek tudatunkban (alapformájukat tekint­ve a családtól az emberiségig tartó skálán) a koncentrikus körök hierarchiájá­ba rendeződnek. Z. Karvalics nyomatékosan hangsúlyozza, hogy ugyanakkor „a szimpla koncentrikus leírás a legegyszerűbb történeti kérdésekben is telje­sen használhatatlan”. Szerintem azért, mert – a fent kifejtett módon – mindig a konkrét élethelyzetek döntik el, melyik kör áll a középpontban, s a többiek mi­féle sorrendbe állnak.

További, szintén lényeges megkülönböztetést vezet be itt H. H. Kelley (1980) okfejtése, miszerint a vonatkoztatási csoportnak két alaptípusa van. Az egyik a normatív vonatkoztatási csoport, amelyik „jutalmaival” és „büntetéseivel” arra készteti tagjait, hogy kövessék a csoport normáit, a másik az összehasonlí­tási vonatkoztatási csoport, amelynek az ember még nem tagja, de normái mér­ceként, viszonyítási pontként szolgálnak számára saját normáinak kialakulási folyamatában. ⁴

A társadalmi fejlődéssel szükségképpen együtt jár, hogy azoknak a csopor­toknak a száma, amelyekhez az ember egyidejűleg tartozik, egyre növekszik, s a társadalmi mobilitás e számot tovább hatványozza. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egyre több dimenzióban szerzünk közvetlen tapasztalatokat a világról, és a különféle csoportokban velünk együttműködő társak információi is más-más szemszögből láttatják a valóság arculatát. Mi több, amint ezt a kapcsolati tőke kifejezés is mutatja, az egyes ember összeköttetéseinek száma pénzben is kife­jezhető haszonnal járhat számára.

A szerepelmélet fikciója

Itt említendő a szociológia legnevezetesebb elméleteinek egyike, a társadalmi „szerepekről” szóló. Ezt egy Ralph Linton nevű amerikai szerző röpítette magas­ba az 1930-as évek derekán. Lényege az, hogy mióta társadalom létezik, a csa­ládtól az államigazgatás vezető szerveiig minden társadalom valamennyi kö­zössége szervezetként működik (ami már eleve nem igaz), és ezek tagjai külön­féle jogokkal és kötelezettségekkel járó státuszokat foglalhatnak el. E státuszok állandó, objektív keretek, s ha valaki – akár születése, akár egyéni képességei révén – valamely státuszt betölt, akkor egyénisége legyen bármilyen, az e kere­tekbe illeszkedő tevékenységmintát kell követnie, mert ha nem ezt teszi, nem tölti be a helyzete által objektíve meghatározott szerepét. A szerep olyan tehát, mondja Linton, mint egy autó, amely – vezesse bárki – ugyanazokat a lehető­ségeket nyújtja mindenkinek, különbségek csak abban mutatkozhatnak, hogy valaki jól vagy rosszul vezeti-e az autót (vö. R. Linton 1964: 100-115.).

A példa önleleplező, hiszen mindenki tudja, hogy az autók szerkezetei átala­kíthatok, motorjukat kisebb vagy nagyobb lóerejűekre cserélhetjük, kézi sebes­ségváltójuk helyére automatikust szereltethetünk stb. A középiskolai tananyag­ból is tudható továbbá, hogy közösségeink a történelem során egyre változnak, s e változások mikéntjét a szerepjellegű magatartáshoz soha nem igazodó embe­rek milliói döntik el (bár e döntéseknek nincsenek mindig tudatában). Az igaz, hogy a társadalmi pozíciókkal való azonosulás modelleket állít elénk a kultúrá­ban, de – amint erre Pataki F. (1997: 518.) rámutat – ezek „alternatív cselekvési lehetőségeket rendelnek hozzá egyazon pozícióhoz. Az egyén alternatív identi­tásmintákból s azok egybeszervezése révén alkotja meg társadalmi azonosság- tudatát”. Ugyanezt hangsúlyozza R. Boudon (1981: 6-9, 12-17.), amikor kifejti, hogy az ember számára kényszerítő kereteket jelent ugyan annak az „interakciós rendszernek” a szerkezete, amelyen belül cselekszik, de ezek a keretek a választási lehetőségek mozgásterét is biztosítják számára, választhat helyzet- értékelése szerint, hogy melyik cselekvési módot találja a legcélravezetőbbnek.

A szerepelméletre – mint „olcsó, könnyen kezelhető” teóriára (Mérei F. 2001: 194.) – tehát voltaképpen kár lenne ennyi szót is vesztegetni, ha a kifejezés nem vált volna oly feltartóztathatatlanul divatossá a szociológiában és szociálpszi­chológiában. Képviselői azonban nem Linton elméletét, csak szavát veszik át, más-más jelentést tulajdonítva neki. Amit zsargonjukba átfogalmaznak, volta­képpen az a normál tudomány os közhely, hogy a közösségek normákkal rendel­keznek, amelyek társadalmi objektivitásként allnak szemben az egyes emberrel. A szerep szó használata egyébként minden ilyen s hasonló elméleti megfonto­lás nélkül, a munkakör, feladatkör, jogkör stb. szinonimájaként is igen elterjedt.

Ezek a kiüresedett szóhasználatok is meglehetősen szerencsétlenek azonban. A szerep szó ugyanis, miként ezt A. Giddens (2000: 125-127, 693.) is – bár kritikai él nélkül – hangsúlyozza, óhatatlanul a színész színpadi tevékenységére utal. Ennek pedig az a lényégé, hogy valaki a színpadra lépve egy tőle teljesen ide­gen személyiségként – királyként, papként, szűzlányként stb. – viselkedik. Már­pedig a színpadon kívüli világban az ember a legszertartásosabb cselekmények végrehajtása közben sem valaki másként lép fel, hanem önmagaként. Az ünnep­ségeken megjelenő király maga a király, a miséző pap nem papként lép fel, ha­nem egész életviteléhez, egyéniségéhez szervesen hozzátartozó tevékenységet folytat, s a szűzlány, ha csak teszi, hogy szűz, színészkedik, azaz – mondjuk, egy kedvezőbb házasság reményében – szélhámoskodik, becsapja környezetét.

Megfeledkezik továbbá ez az elmélet arról is, hogy a király vagy a pap nem egyszerűen király, pap, hanem Hunyadi Mátyás vagy Luther Márton. Vagyis ar­ról, hogy nemcsak a pozíció formálja az embert, hanem az ember is a pozíciót: az a tanítás, „hogy az emberek a körülményeknek […] termékei, megváltozott emberek tehát más körülmények […] termékei, megfeledkezik arról, hogy a kö­rülményeket éppen az emberek változtatják meg” (K. Marx-F. Engels 1960: 8.). ⁵

A csoporttagság, identitás és a közösség köldökzsinórja

Ehhez a problémakörhöz tartozik végezetül, milyen ismérvek alapján lehet dön­teni abban a kérdésben, hogy valaki tagja-e valamely közösségnek vagy sem. A liberális ideológusok alapigazságként ismételgetik, hogy „mindenki az, ami­nek tartja magát”, és emberi joga, hogy ezt tegye. A józan ész viszont azt dik­tálja, hogy ez objektív tényéktől függ, s a szakirodalom is könnyen cáfolni tud­ja az ilyen tágkeblű badarságokat (vő. Szerdahelyi I. 2011: 8-9.). E kérdés azon­ban már napjaink divattudományának és publicista-szubkultúrájának leghíre­sebb álproblémájához vezet, az „identitás”-éhoz. E divat megteremtője az 1950-es évek kezdetén egy amerikai pszichoanalitikus, E. H. Erikson (2002) volt, aki már eleve homályos-spekulatív elképzelésekkel indította útjára az „identitás­kutatást”. Az identitás fogalma azóta is teljesen zavaros. Egyrészt jelentheti az egyén önmagáról alkotott képét, másrészt az „önazonosságot”, ami az „Én én vagyok” tudatát jelentené, annak átélését, hogy az egyén tudja, hogy ő önma­gával azonos. E két – az identitás-elmélkedésekben rendre egybemosott – fo­galom pedig igencsak különbözik egymástól. Az „önazonosság” boncolgatása ráadásul fölösleges szócséplés, a szélsőséges tudathasadásban szenvedőktől el­tekintve soha senkiben nem merül fel kérdésként, hogy azonos-e önmagával.

Ebben az eredetileg az egyéniségfejlődés-szocializáció kérdéseit feszegető freudista elgondolásban a későbbiekben a tömegkommunikáció-ellenes hiszté­ria áramlata erősödött fel, mely azt bizonygatta, hogy a modernitás-posztmodernitás viszonyai között az embereket az „identitásvesztés” veszélye fenyegeti. (Mintha a túl sokat tévézőknek nem lenne énképe vagy azt hinnék, nem azono­sak önmagukkal.) Egy másik uralkodó irányzat a nemzeti érzés („etnikai iden­titás”) melletti, vagy a nemzeti előítéletek és a rasszizmus elleni propaganda­szólamok hangoztatására használja fel az identitás-elmélet ürügyét, a harma­dik pedig az „identitáskeresés” útján történő „önmegvalósítás” szélsőséges in­dividualizmusának liberális programját hirdeti. Rendkívül elterjedt végezetül az identitás-önmegvalósítás jelszava a vallásos szakirodalomban is. A freudis­ta fikciókat empirikus alapokon cáfoló neoanalitikus irányzat az identitás he­lyett az angolból (self „saját maga”, „önmaga”) átmagyarított „szelf” divatsza­vát használja (vö. Tényi T. 2000: 7-34.), anélkül azonban, hogy tisztázná, miről beszél. Kézdi B. (2001) összefoglalójából számomra a legfőbb tanulság az, amit Németh G. Bélától idéz: „… mar-már olyan bazárian divatossá lett az identitás fogalmának használata, amelyhez szólni szinte tiltja a jó ízlés”.

Az egyén és a közösség viszonyának egyik nevezetes problémája az is, hogy a történelmi fejlődés során mikor milyen mértékben határozzák meg a közösségek a bennük éló emberek lelki világát és magatartását. Erre vonatkozóan manap­ság ismét igen népszerűvé vált F. Tönnies (1983: pm, főként 9-11, 57, 123.) múlt századi elgondolása, amely az általa sajátos értelemben felfogott közösségeket (Gemeinschaft) és társadalmakat (Gesellschaft) állítja szembe. Az előbbiek e felfo­gásban leszármazási-foglalkozási kötelékekkel összekötött kis és közepes lélek­számú, szoros érintkezésben együtt élő csoportok, amelyekben az egyén élet­vitelét szigorúan meghatározza a csoporté. Ezeknek két alfajuk lenne, az egyik a kis gyűjtögető- és vadászcsoportoké, a másik a nagy lélekszámú, és már álla­mi keretek között élő agrárközösségeké. A Tönnies értelmében felfogott társa­dalmak viszont – amelyek a 18. században kezdődő ipari forradalom nyomán jöttek létre – merőben „kitalált”, fiktív makrostruktúrák, amelyekben az egy­mást nem ismerő egyének függetlenek, életvitelük individuálisan autonóm. ⁶

Tönnies elgondolása voltaképpen nem más, mint a marxizmus ama szálló­igéjének teoretikus szintre emelése, mely szerint az emberiség akkor válik indi­viduumokból álló közösséggé, amikor „az egyén leszakad a közösség köldök- zsinórjáról”. A marxológusok azonban igencsak eltérő véleményeket hangoz­tatnak arra vonatkozóan, hogy Marx elképzelései szerint mikor következett be ez a leszakadás. Tőkei Ferenc (1975: 26-27.) úgy látja, Marxnál a görög antikvi­tás tette lehetővé, hogy az ember individuummá legyen, „s a földmagántulaj­don megjelenésével kezdetét vegye az (immár nem felemás) emberi civilizáció korszaka, azaz az emberiség fejlődésének tipikus (mert az előrehaladást legjob­ban biztosítani tudó) útja”.

Heller Ágnes (é. n.: 24, 54.) viszont – aki e tekintetben nemcsak Tönniest, ha­nem a marxológusok többségi véleményét is maga mögött tudhatta – azt ol­vasta ki Marx szövegeiből, hogy az antikvitás még „bornírt” volt ehhez, s az a köldökzsinór csak a kapitalizmusban szakadt el. Ezzel egybevágóan a marxis­ta teoretikusok körében szinte uralkodó nézetté is vált, hogy – V. Zsirmunszkij (1981: 152; vö. még uo. 154-166.) szavaival – a polgári világ kialakulásáig a mű­vészetben „a tipikus uralkodik az individuálison”, s így az alkotókat egészen más normák szerint kell megítélnünk, mint később. „Az a felfogás, mely az iro­dalmi művet az írói személyiség kifejeződésének tekinti – írja –, a polgári társadalom, kultúra és művészet individualizmusával párhuzamosan fejlődik ki a reneszánsztól a romantikán keresztül a mai modernizmus szélsőséges szub­jektivizmusáig, amelyben a személyes élmény szubjektív kifejezése elnyomja az objektív valóság tükrözését.” ⁷

Más szerzők ezzel szemben – s köztük marxisták – úgy vélik, hogy éppen­séggel a kapitalizmus emberellenes manipulatív társadalmi erői bomlasztják fel az egyéniséget, „egydimenzióssá” hengerelve bennünket. M. Zéraffa (1969) ha­talmas monográfiát szánt annak bizonyítására, hogy e rettenetes körülmények között a 20. századi regényben a figurák realista ábrázolása egyenesen lehetet­lenné vált, mert a modern társadalomban az emberi személyiség széthullt és így a regényhősök is szükségképpen egyre abszurdabbak, bomlott lelkületűek. Alkotóink egyénisége is semmivé vált: a szöveget elmondó alany már csak „a nem létező abban az ürességben, ahol szakadatlanul folyik a nyelv szétáradása” (M. Foucault 1991: 83.). Magától értetődik, hogy a posztmodern ideoló­gia sem marad el az egyéniség haláláról szóló gyászbeszédek terén (vö. E. Fuchs 1996: pm, főként 171-172.) ⁸

Szerintem fölösleges azon töprengeni, hogy a kapitalizmus előtt szükségkép­pen nem létező egyéniség hogyan tudott ugyanilyen szükségképpen széthulla­ni a kapitalizmusban, és voltaképpen miért is beszélünk emberi egyéniségről, ha egyszer ilyesmi sosem volt, s még az is széthullt, ami nem volt. Aki az effaj­ta elméletek helyett a történelemkönyveket, meg az ókori szépirodalmi műve­ket olvassa, pontosan tudhatja, hogy azokban a korokban, amelyekről az írás­beliség révén hiteles dokumentumokkal rendelkezünk, eleink tettei és gondola­tai igencsak kifejlett egyéniségekre vallanak (vö. Szerdahelyi I. 1995: 437-438.). Az ezt megelőző évmilliókról pedig ilyen vonatkozásban nem tudunk semmit.

A szocializáció és a megismételhetetlenül egyedi egyéniség

Más kérdés, hogy csak akkor válhatunk fajunk teljes értékű tagjaivá, ha emberi közösségekben felnevelkedve és élve elsajátítjuk ezek gondolkodási és érzelmi normáit. Ezt az életünk végéig tartó folyamatot nevezik tudományos szaknyel­ven szocializációnak, gyakran megkülönböztetve ennek primer, szekunder és tercier szakaszát. Az első a családon belüli és az azonos kordákkal fenntartott kapcsolatokban alakul, a másodikba már beépül az iskola és a média is, a har­madik a felnőtt kor sokoldalú társadalmi érintkezésének hatása.

Ám az elsajátítás itt egyáltalán nem azt jelenti, hogy az egyes ember a társa­dalmi magatartásformák sémáihoz igazodva uniformizálódik. Nevezetes tu­dásszociológiái elemzésében P. L. Berger és Th. Luckmann (2007: 175.) is azt írja, hogy a szocializáció eredményességének mértéke nem a társadalmi sémák átvé­tele, hanem az objektív, tudatunktól függetlenül létező valóság: „»sikeres szo­cializációnak« azt tekintjük, amikor az objektív és szubjektív valóság […] szim­metriája magas fokú. Az ellenkező eset, a »szocializáció sikertelensége« úgy ér­tendő, hogy annál fokozottabb, minél nagyobb az objektív és szubjektív való­ság aszimmetriája”. Ebből kiindulva jómagam úgy fogalmaznék, hogy az iga­zán sikeres szocializáció az, amikor az egyes ember olyan mértékű valóságis­meretre (a szubjektív és objektív valóság „szimmetriájára”) tesz szert, hogy te­vékenysége – többé vagy kevésbé – az egész emberiség fejlődését segíti elő. ⁹

A szocializáció lényegének megértéséhez Lukács György ontológiájának (1976: II. 326-327.) egyik legfontosabb megállapításából indulhatunk ki, abból, hogy az egyes ember biológiai-természeti, valamint társadalmi tulajdonságai mindig merőben véletlenszerűen ötvöződnek egymással. „Ezzel – írja Lukács – nem ta­gadjuk, és nem is csökkentjük annak jelentőségét, […] hogy a társadalmi lét va­lóságosan hat az egyénre, a neveléstől a társadalmi környezetig és életmódig, befolyásolja testi fejlődését, betegségek iránti fogékonyságát stb. stb. De a tár­sadalom hatásainak ez az egész rendszere, amellyel az emberek biológiai létét befolyásolja, nem szüntetheti meg azt a tényt, hogy az ember fizikai adottsága­inak és társadalmi mozgásterének éppígyléte társadalmi egyénisége szempont­jából véletlenszerű viszonyban van egymással. Ezt a viszonyt azonban semmi­képp sem szabad különnemű létmódok egymástól elválasztott egymásmellettiségének felfogni. Hiszen minden egyes ember élete éppen abból áll, amit mint társadalmi lény elő tud bányászni pszichofizikai adottságaiból. És minél benső­ségesebbnek fogjuk fel ezt a kölcsönhatást, annál világosabbá válik, hogy ben­ne, általa egy különben nem létező, még csak nem is elképzelhető szintézis va­lósul meg, amely a különnemű összetevőket feloldhatatlanul egységes komp­lexusba olvasztja, és ezen belül az összetevők, éppen az alapjukul szolgáló lét­módoknak ilyen megszüntethetetlen különneműsége következtében, sohasem küszöbölhetik ki alapvető ontológiai véletlenszerűségüket.”

Az, hogy az egyes ember a biológiai és a társadalmi adottságok véletlensze­rű ötvöződése révén már eleve sajátosan egyedi valami, igazán akkor válhat világossá számunkra, ha hozzátesszük, hogy mind biológiai, mind társadalmi adottságaink önmagukban véve is „ontológiai véletlenszerűségekkel” átszőtten, megismételhetetlenül egyediek. S itt ne csak arra gondoljunk, hogy sorsunkat milyen döntő mértékben tudja befolyásolni az, hogy a mentőautó idejében érkezik-e hozzánk, vagy az, hogy valamely hivatal folyosóján beszélgetve épp a mi nevünk jut-e egy fontos ember eszébe. A társadalmi adottságainkat kialakító fo­lyamatban, szocializációnkban magában is számtalan véletlen hatás ötvöződik.

A társadalomba való beilleszkedésünk és én-tudatunk alakulásának folyama­tában soha, egyetlen pillanatunkban sem maga „a társadalom” hat ránk, hanem csak azok a kiscsoportok, amelyeknek tagjai vagyunk vagy amelyekkel szem­ben állunk (vö. Pataki F. 1977: 117.). E csoportviszonyaink hálója pedig rend­kívül bonyolult, egyedi vonások jellemzik. Ráadásul pedig azok a társadalmi hatások, amelyek így érnek bennünket, korántsem minden esetben késztetnek bennünket arra, hogy passzívan átvegyük környezetünk igazságként elfogadott ismereteit és elvárt magatartásmintáit. S nemcsak azért, mert – emlékezzünk vissza a társadalmon belüli közösségek szövevényére – egyszerre nagyon sok kisebb és nagyobb közösség tagjai vagyunk, s így ezek érdekei, törekvései igen eltérők, nem egyszer kifejezetten ellentétesek lehetnek. Egyéniségek is lévén, tu­datosan vagy ösztönösen mindig mi magunk döntjük el, hogy e hatásokra elfo­gadással, azonosulással, szabálykövetéssel vagy elutasítással, ellenállással, kö­vetkezetes szabálysértéssel – más szabályok követésével – reagálunk-e. Mond­hatni, itt minden elfogadás mindig más normák tagadása is. D. Geulen (1989) is azt hangsúlyozza, hogy a szocializáció olyan egyéniségfejlődés, amely egyaránt jár a társadalmi környezet – s mindenekelőtt az embertársainkkal való érintke­zés – hatásainak elfogadásával vagy vitatásával. ¹⁰

A szocializáció folyamatát pedig alapvetően ilyen döntéseink határozzák meg. „Ahogy a társadalmi lét […] alternatív döntések láncolataiból épül fel – írja Lukács Gy. (1976: 11. 264.) –, úgy az egyes emberek élete is ezek egymásutánjá­ból és egymásból való következéséből áll”. S az ember minden egyes döntésével nemcsak „megformálja környezetét, segít e környezet felépítésében és kiépítésében”, hanem önmagát is megváltoztatja, „egyéniséggé formálja magát valamely társadalmon belül”. Ez az egyéniség tehát, mint Lukácstól fent idéztem, „még csak nem is elképzelhető szintézis”. Költőiesen fogalmazva: minden egyes em­ber önálló mikrokozmosz, végtelenség, s ez azért nem elképzelhető, mert szá­munkra, véges világban élők számára a végtelen elképzelése nem lehetséges.

Ami nem jelenti sem azt, hogy nincsenek törvényszerűségei, sem pedig azt, hogy ezek a törvényszerűségek megismerhetetlenek, hiszen – az analógiát foly­tatva – ha elképzelni nem is tudjuk a végtelen kozmoszt, kutatásában napról napra haladunk előre. Ami Lukács fenti okfejtéseit illeti, ezeket F. Benseler (1991) „a marxizmus szubjektív fordulataként” értékelte. Hogy itt fordulatról van szó, ez kétségtelen. Lukács (1976: II. 258.) maga is hangsúlyozta, hogy itt félre kel­lett tolnia „Marx követőinek vulgáris-mechanikus előítéleteit”, akiknek több­sége „a gazdasági törvényeket olyannyira eldologiasította és fetisizálta, hogy az egyes ember szükségképpen e törvények működésének minden befolyást nélkülöző tárgyaként jelent meg”. Hozzátenném: ráadásul nem is a gazdasági törvényeket, hanem ezeken belül is csak az anyagi termelés törvényeit, s meg kell jegyeznem azt is, hogy a Marx-követők e hibája Marx és Engels hibájának hű követéséből fakadt.

Az egyes ember mikrokozmoszának törvényszerűségeit nyilván akkor fog­juk jobban megismerni, ha ehhez a személyiség-lélektantól kapunk hathatós tá­mogatást. Ezt azonban egyelőre hiába várjuk, hiszen e tudományág eddig még azt sem tudta kielégítően tisztázni, mi is az, amit kutatnia kellene. „A szemé­lyiség fogalmának általában központi szerepet tulajdonítanak a pszichológiá­ban – írja H. J. Eysenck (1978: 185.) –, a fogalom meghatározása azonban megle­hetősen ködös.” „A pszichológusok között […] kétségbeesett viták folynak ar­ról, hogyan lehet a személyiséget pontosan meghatározni, s hogyan mérhető.” „Ami engem illet, ilyesmire nem törekszem.” Hát igen, az emberi lélek mikro­kozmoszába küldendő felderítő rakétáknak nincsen hadiipari jelentőségük. ¹¹

Ami e kérdéskör másik oldalát illeti, hogy tudniillik az egyes ember miként tud hatni a társadalmi viszonyokra, itt Marx 8. Feuerbach-tézise szolgálhat kiin­dulópontként: „Az a materialista tanítás, hogy az emberek a körülmények és a nevelés termékei, megváltozott emberek tehát más körülmények és változott nevelés termékei, megfeledkezik arról, hogy a körülményeket éppen az embe­rek változtatják meg és hogy a nevelőt magát is nevelni kell” (K. Marx-F. En­gels 1949: II. 400.). A körülmények megváltoztatásának fő vonalairól pedig En­gels nyújt igen szemléletes képet: „a történelem úgy készül, hogy a végered­mény mindig sok egyes akarat összeütközéséből származik. Ezek mindegyikét megint egész sor sajátos életfeltétel teszi azzá, ami; vagyis számtalan egymást keresztező erő, az erő-parallelogrammáknak végtelen csoportja működik, me­lyek eredője – a történelmi eredmény – ismét úgy tekinthető, mint egy, a maga egészében; tudat és akarat nélkül működő hatalom terméke. Mert azt, amit min­den egyes ember akar, mindenki más megakadályozza, és azt, ami kialakul, sen­ki sem akarta. így az eddigi történelem természeti folyamat módjára játszódik le és lényegében ugyanazoknak a mozgási törvényeknek van alávetve, mint az. De abból, hogy az egyes akaratok – melyek mindegyike azt akarja, amire testi szervezete és külső, végső soron gazdasági körülmények (vagy saját személyes körülményei vagy általános társadalmi körülmények) hajtják – nem azt érik el, amit akarnak, hanem átlagos keresztmetszetté, közös eredővé olvadnak össze, ebből még nem szabad arra következtetni, hogy értékük nullával egyenlő. Ellenkezőleg, mindegyikük hozzájárul az eredőhöz és ennyiben bennfoglaltatik az eredőben” (K. Marx-F. Engels 1949: II. 488-489; vö. még uo. 386-387.). Engels e méltán híres levélrészlete a „végső soron gazdasági körülmények” emlegeté­sével szintén nem mentes a Lukács által felrótt gazdaság-fetisizálástól, de ez itt elhanyagolható hibája az összképnek. N. Elias (2004) lényegében ugyanígy vá­zolja fel, hogyan alakul ki az egyes emberek terveinek és cselekedeteinek összeszövődéséből a civilizáció folyamata.

E témakörben különösen fontosnak látom Szigeti Péter tanulmányát (1995: 11 skk), aki a francia kutatások kritikai elemzésére építve képviseli azt az elvet, miszerint „az egyén változása egyidejűleg oka és következménye a társadalmi változásoknak” (uo. 44.).

JEGYZETEK

¹ A modem világ valódi társadalmi problémáit tehát (hogy ne az eltussolás-elleplezés kifejezé­seket használjam) elfedik az olyan elemzések, amelyek – mint A. Mclntyre-é (1999: 55.) – ko­runk jellemvonásaként mutatják fel az életfolyamat „személyes” (a magánéleti) és „szerveze­ti” (megélhetést biztosító) birodalmának kettéhasadását. [vissza]

² A csoportkapcsolatok révén kialakuló „szociális identitás” problémáiról bővebben ld. Garai L. (1993; uő 2003: 115 skk); Garai L.-Köcski M. (1996); Pataki F. (1997). [vissza]

³ Pataki F. (1977: 167.) ezzel egybevágó gondolatmenete szerint „a nagycsoporthoz tartozás ténye szakadatlanul belejátszik az egyéni viselkedés aktuális szabályozásába, éspedig attól függően, hogy az egyén (elsősorban ún. referenciacsoportjainak integráló ereje révén) milyen mértékben azonosul csoportjával, milyen erősen építi be adott csoport-hovatartozását egyéni azonosságtudatába (identitásába).
Minden társadalmi nagycsoport sajátos társadalmi kategória: mások azonosításának, értéke­lő kezelésének eszköze, s mint ilyen attitűdjeink tárgya. Egyúttal azonban – mint említettük – az egyéni azonosságtudat, az én-kép váza is olyan társadalmi kategóriákból épül egybe, ame­lyekhez erőteljes, érzelmekkel színezett kapcsolatok fűznek. Az olyan kategóriák, mint pl. »fi­atal«, »magyar«, »munkás«, »nő« stb., amelyek tükrözik, hogy hordozójuk egyidejűleg több­féle nagycsoporthoz tartozik, sajátos hierarchiába szerveződnek az egyén képzeteiben. […] Olykor helyzeti tényezők is közrejátszhatnak abban, hogy melyik nagycsoporthoz tartozá­sunk nyomul előtérbe.” [vissza]

⁴ Vakvágányra siklik azonban e koncepció R. K. Merton (vö. 1980: 86, 569.) által felvázolt for­májában, akinél az összehasonlítási vonatkoztatási csoportok köre azokkal is bővül, amelyek az egyén csoportjánál rosszabb társadalmi helyzetben vannak. Ilyen felfogásban a vonatkoz­tatási csoport fogalma használhatatlanná tágul, lényegében minden aktuálisan létező csoport­fajta ide sorolódik, hiszen ezek bármelyikével összehasonlítgathatjuk a magunkét. [vissza]

⁵ A szerepelmélet képtelenségeinek csúcsteljesítménye P. Berger (1992: 656.) okfejtése, mely szerint a becsület fogalma az intézményes szerepekhez kötött, a méltóság viszont azoktól füg­getlen. Tízpercnyi elmetomával bárki bármikor legyárthat egy olyan koncepciót, amely en­nek az ellenkezőjét állítja. [vissza]

⁶ A Tönnies nyomán haladó kétosztatú társadalomfejlődési modellekhez ld. még N. Green (2002); Z. Karvalics L. (2002). Minthogy ezek sorában nem szokás emlegetni H. Arendt (1958: pm, főként 35-69.) teóriáját, külön kiemelném, hogy ez is Tönnies kópiája, csak olyasféle köl­tői képekkel tarkítva, miszerint a „modernitás” előtti közösségi világ („shared world”) szilárd struktúra volt, míg az ekkor létrejövő társadalmak cseppfolyósak. Tönnies nagyvonalú felosz­tása egyébként eltekint a tényéktől, amelyek kétségtelenné tehetik, hogy az individualitás ko­ronként és társadalmi osztályonként eltér, ahogyan pl. a római császárkorban „az arisztokrá­cia és a lovagrend köreiben mindenesetre a nők olyan mértékű személyes, szexuális és gaz­dasági felszabadulását tapasztalhatjuk, amelyhez hasonlóval az elmúlt másfél évezred folyamán csak a huszadik század második felében találkozunk Nyugat-Európában és Észak-Amerikában” (Csokits J. 1999: 8.). [vissza]

⁷ E teóriák a reneszánsz felstilizálásában gyökereztek, J. Burckhardt (1989: 1. 177-236.) már a 19. század második felében azt állította, hogy az egyéniség (individuum értelmében) – bizo­nyos középkori kivételekkel – csak az itáliai reneszánsz városállamok társadalmi életében ala­kult ki. Vö. még A. J. Gurevics (1974: 253 skk). [vissza]

⁸ A kapitalista társadalom és az egyéniség viszonyának kérdéseihez ld. a frankfurti iskola gon­dolatmeneteit és J. Belgrad (1982), A. Touraine (1992: 127 skk) elemzését. Ungvári T. (1966: 69.) szerint a kortárs polgári irodalom jelképe a féreggé vált ember kafkai víziója. [vissza]

⁹ Gazdaságpszichológiai tankönyvében Garai L. (2003: 12-13.) úgy látja, hogy „a huszadik szá­zadi gazdaság leglényegesebb megkülönböztető vonása” az, hogy „a pszichikus jelenség mint gazdasági hatótényező jön számításba”. Ezt szerinte a 19. századi ipari forradalmat követő „má­sodik modernizáció” kényszeríti ránk, amelynek során „a gazdálkodás egyre nagyobb súllyal alakul át információgazdálkodássá”, és így „a gazdasági-társadalmi rendszereknek működé­sük emberi feltételeit éppúgy termelniük kell, mint az anyagiakat”. Az információgazdálko­dás megnövekedett fontosságának tényét magam is elismerem, s azt is, hogy ez új feladato­kat ró az „embertermelésre”. Ugyanakkor viszont vitán felül állónak vélem, hogy már barlan­gi őseink társadalmainak is meg kellett termelniük működésük – persze másféle – emberi fel­tételeit, különben nem működtek volna. [vissza]

¹⁰ Különösen durván determinisztikusnak tartom Bourdieu oly divatos „habitus-elméletét” (részletes ismertetése S. Reichardt 2001), de itteni kritikáját H.-U. Wehler (2001: 263 skk) kivá­ló tanulmánya fölöslegessé teszi. G. és G. J. Hofstede (2008) – nálunk kritikában ovációval fo­gadott – „agyprogramozási” kultúrafelfogása a fentiek fényében még sd-fi ötletnek is abszurd. [vissza]

¹¹ Azokat a megközelítési lehetőségeket, amelyek révén a személyiségpszichológia az indivi­dualitás problémáján megpróbál úrrá lenni, ld. G. W. Allport (1980: 13-32.). [vissza]

HIVATKOZOTT IRODALOM

Allport, G. W. 1980: A személyiség alakulása. Bp.

Arendt, H. 1958: The Human Condition. Chicago.

Belgrad, J. 1982: Identität als Spiel. Opladen.

Benseler, F. 1991: Der späte Lukács und die subjektive Wende im Marxismus – Zur „Ontologie des gesellschaftlichen Seins”. In: Arbeitspapiere des Instituts für Sozialwissenschaften. Berger, P. 1992: A becsület fogalmának korszerűtlenségétől. In: Világosság.

Berger, P. L.-Luckmann, Th. 2007: Die gesellschaftliche Konstruktion der Wirklichkeit. Eine Theorie der Wissenssoziologie. Frankfurt am Main.

Boudon, R. 1981: The Logic of Social Action. An Introduction to Sociological Analysis. London. Burckhardt, J. 1989: A renaissance kori műveltség Olaszországban. I—II. köt. Bp.

Castel, R. 1998: A szociális kérdés alakváltozásai. A bérmunka krónikája. Bp.

Csokits J. 1999: Római nők a hatalom vonzáskörében a köztársaság végén és a császárkor ele­jén. In: Kortárs.

Elias, N. 1999: A szociológia lényege. Bp.

Elias, N. 2004: A civilizáció folyamata. Bp.

Erikson, E. H. 2002: Gyermekkor és társadalom. Bp.

Erős F. (szerk.) 1996: Azonosság és különbözőség. Tanulmányok az identitásról és az előíté­letről. Bp.

Eysenck, H. J. 1978: A személyiség és az Eysenck-démon. In: Halász L.-Marton M. 1978. Foucault, M. 1991: A kívüliség gondolata. In: Athenaeum.

Fuchs, E. 1995: The Death of Character. Perspectives on Theater after Modemism. Bloomington. Garai L. 1993: „…elvegyültem és kiváltam”. Társadalomlélektani esszé az identitásról. Bp. Garai L. 2003: Identitásgazdaságtan. Gazdaságpszichológia másképpen. Bp.

Garai l.-Köcski M. 1996: A szociális kategorizáció és az identitásképzés kapcsolatáról. In: Erős F. 1996.

Geulen, D. 1989: Das vergesellschaftete Subjekt. Zűr Grundlegung dér Sozialisationstheorie. Frankfurt am Main.

Giddens, A. 2000: Szociológia. Bp.

Green, N. 2002: A közösség újrameghatározása: magánszféra és számonkérhetőség. In: Nyí­ri K. 2002.

Gurevics, A. J. 1974: A középkori ember világképe. Bp.

Halász L. –Marton M. (szerk.) 1978: Típustanok és személyiségvonások. Bp.

Heller Á. é. n. (letöltés: 2013. okt. 21.):: A szükségletek jelentősége és jelentése Marx gondolat­rendszerében. In: tek.bke.hu/fordulat/heller.pdf

Hofstede, G. - Hofstede, G. J. 2008: Kultúrák és szervezetek. Az elme szoftvere. Bp.

Kelley, H. H. 1980: A vonatkoztatási csoportok két funkciója. In: Pataki F. 1980.

Kézdi B. 2001 (letöltés: 2008. szept. 28.): Identitás és kultúra. Előadás. In: www.mamesz.hu/konf/kezdi.shtm

Lengyel Zs. (szerk.) 1997: Szociálpszichológia. Szöveggyűjtemény. Bp.

Linton, R. 1964: The Study of Mán. An Introduction. New York.

Lukács Gy. 1976: A társadalmi lét ontológiájáról. I-III. köt. Bp.

Marx, K.-Engels, F. 1949: Válogatott művek két kötetben. I-II. köt. Bp.

Marx, K.-Engels, F. 1960: Művei. III. köt. Bp.

Mclntyre, A. 1999: Az erény nyomában. Bp.

Mérei F. 2001: Közösségek rejtett hálózata. Szociometriái értelmezés. Bp.

Merton, R. K. 1980: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. [Rövidített kiadás]. Bp.

Nyíri K. (szerk.) 2002: Mobilközösség – mobilmegismerés. Tanulmányok. Bp.

Pataki F. 1977: Társadalomlélektan és társadalmi valóság. Bp.

Pataki F. (szerk.) 1980: Csoportlélektan. Bp.

Pataki F. 1997: Identitás – személyiség – társadalom. In: Lengyel Zs. 1997.

Reichardt, S. 2001: Bourdieu történészeknek? Kulturszociológiai kínálat a társadalomtörténet számára. In: Korall, Tavasz-Nyár.

Róna-Tas A. 1996: A néppé válás az újabb kutatások tükrében. In: Magyar Tudomány.

Sherif, M. 1980: A vonatkoztatási csoport fogalma az emberi kapcsolatokban. In: Pataki F. 1980. Szerdahelyi I. 1995: Irodalomelméleti enciklopédia. Bp.

Szerdahelyi I. 2011: Nemzet és nemzeti kisebbség. Bp.

Szigeti P. 1995: Az út maga a cél. Társadalomelméleti tanulmányok. Bp.

Tényi T. 2000: A pszichodinamikus pszichiátria a legújabb .pszichoanalitikus eredmények tük­rében. Bp.

Touraine, A. 1992: Critique de la modernité. Párizs.

Tőkei F. 1975: Az ázsiai termelési mód kérdéséhez. Javított és bővített kiadás. Bp.

Tönnies, F. 1983: Közösség és társadalom. Bp.

Ungvári T. 1966: Az eltűnt személyiség nyomában. Tanulmányok. Bp.

Wehler, H.-U. 2001: Pierre Bourdieu. Az életmű magva. In: Korall, Tavasz-Nyár.

Zéraffa, M. 1969: Personne et personnage. Le romanesque des années 1920 aux années 1950. Párizs.

Z. Karvalics L. 2002: Információközösség. Kísérlet egy fogalom megragadására. In: 21st.century.phiI-inst.hu/2002 konf/hn3 kot/zkl.pdf

Zsirmunszkij, V. M. 1981: Irodalom, poétika. Válogatott tanulmányok. Bp.

FÓRUM

HORVÁTH ALADÁR

Tisztellek, becsüllek benneteket! ^*

Tisztellek, becsüllek benneteket! – így köszönünk a tavaly október 17-én meg­rendezett miskolci polgárjogi tüntetés óta.

Ismerem annyira őseink nyelvét, hogy cigányul is elmondjam: „Loshal muro jilo, phutyardo som pe tume” – Örül a szívem, büszke vagyok rátok, Testvéreim!

Miskolc óta egy lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz. Az akkori beszé­dem talán legfontosabb mondata így szólt: „Egymás szemében kell megtalálni a bizalmat.” Nincs más választásunk, vissza kell nemesednünk közösségi érté­keinkhez. Amelyik nép összetart, az bízhat Isten áldásában.

Az összefogás parancsát megértették az egymással korábban rossz viszonyban lévő cigány vezetők is. Hosszú és kemény munka eredményeként közös állás­pontra jutottunk a regisztráció kérdésében, közösen képviseli valamennyi ellen­zéki roma szervezet: „Ne regisztrálj!” – ahogy az egyik transzparens is hirdeti.

Az elmúlt hónapokban reménykeltő szakmapolitikai együttműködés ala­kult ki a meghatározó, különböző irányultságú szervezeteink, jelesül a Cigány Szervezetek Szövetsége, a Magyarországi Cigány Szervezetek Fóruma, a Roma Polgári Tömörülés és a Roma Polgárjogi Mozgalom, valamint a Magyarorszá­gi Cigány Párt között. Közel állunk ahhoz, hogy a vezetők közt megteremtőd­jön a kiegyezés. A következő feladat: a roma közösségek közötti megegyezés, a Cigány Közmegegyezés. Ennek elérése történelmi kihívás. Ekkor érhetjük el, hogy alkupozícióba kerüljünk a cigányság és a többség közötti társadalmi szer­ződés megkötésére!

Együttműködésünk során egyetértettünk abban, hogy a cigányság fenyege­tettségének három oka van:

1. A rendszerváltás óta a harmadik nemzedéket sújtja a faji – szociális elkü­lönítés és elnyomás, ami nyomort, éhezést, lelki-testi szenvedéseket okoz több mint félmillió cigány embernek.

2. A rendszerváltozás óta három, magát jobb oldalinak és három, magát bal­oldalinak tartó kormány vezette az országot. Egyetlen hathatós intézkedés sem történt a kizuhanásunk megfékezésére! Sőt, a felelősséget a romákra hárították, és hagyták megerősödni az újfasiszta pártokat és magánhadseregüket. A jelen kormányzás alatt tovább romlott a helyzet: a köztársaság formális jogegyenlő­sége is felszámolásra került. Alattvalók és urak rendi típusú feudálkommunista rendszerét alakították ki. Az iskolai, telepi gettók kapui bezárultak, magyar gárdás erők, lungodromos janicsárok torlaszolják el azokat, úgy tűnik, egyelő­re nincs kiút.

3. A fenyegetettség harmadik oka, hogy a városi gettókba és a falusi rezer­vátumokba kényszerített népesség jelentős részét súlyos lelki – fizikai betegsé­gek gyötrik. Itt erősebben pusztít a drog, az alkohol, ahol esetenként torz, őrült bűnesetek szítanak ellenséges hangulatot ellenünk. Lépnünk kell!

Úgy vélem, hogy minden felelősségteljes és nyitott gondolkodású embernek erkölcsi kötelessége az összefogás, a romák fizikai túlélése, erkölcsi-szellemi megújhodása érdekében.

Ezért a roma szervezetek a legszélesebb politikai szövetségre törekszenek. A változáshoz mindenkire szükségünk van. Kivéve a vajdákat, az emberbőr-kereskedőket, a szélhámos ügynököket.

Nem lesz könnyű legyőznünk az önsorsrontást, az irigységet, a kisebbségi nyavalyákat. Ezek olyan negatív energiákat termelnek, amik képesek leverni a legracionálisabb politikai érdekeket is.

Felül kell emelkedni a kicsinyességeken. És az eddigi dolgainkat is felül kell vizsgálni. Új helyzet van, új megoldásokra van szükség.

Én 25 évig elutasítottam a roma pártpolitizálást, azért, mert hittem abban, hogy egy európai demokrácia nem etnikai alapon szervezi a politikai versenyt, hanem értékek és érdekek mentén, és a pártok közötti hatalmi versengésben szempont lesz a szegények, a kirekesztett romák boldogulása is. Tévedtem. De nem a politikai meggyőződésem a hibás, hanem a pártok, a magyar politikai elit, melynek meghatározó hatalmi csoportja önzőén és erkölcstelenül hátat for­dított a rendszerváltozás eszméjének és népe érdekeinek.

E folyamatnak a legnagyobb vesztesei a romák. Mert a rendszerváltás utáni politika nemcsak leválasztotta a közösségeinket a magyar társadalomról, faji és szociális alapon, hanem szembe is állított minket az anyanemzetünkkel!

Ha azt akarjuk, és természetesen azt akarjuk, hogy ne nyerjen „országfoglaló” teret az újfasizmus, ne legyen etnikai háború és faji elnyomás, az elnyomottak­nak politikai pályára kell lépni! A polgárjogi mozgalom eszközei elfogytak, ki­merültek, kevés szövetségesünk gyenge befolyású, szinte csak magunkban, a saját társadalmi-politikai szervezettségünkben bízhatunk. Cigányként rekesz­tettek ki bennünket a hazánkból, cigányként kell politikai pártot építenünk, és magyarként visszamenni a normális társadalmi-politikai vérkeringésbe.

A háborúk során, ha egy megtámadott közösséget nem védett meg az állam „reguláris hadserege”, a bátor emberek partizánként szálltak szembe a táma­dókkal, és amikor helyreállt a rend, honvédő csoportjaik feloszlottak. Ilyen „par­tizán-alakulatnak” gondolom a cigánypártot. Amelynek feladata a „háborús” magyar politikai térben a roma-magyar, és hasonlóan kirekesztett és elnyomott társadalmi kisebbségek megvédelmezése, és amikor helyre áll a béke, a demok­ratikus rend, tagjai, mint maguk a kirekesztettek és megalázottak visszatérhet­nek a politika köz-társaságába, és szabadon elvegyülhetnek ott.

Ebbéli meggyőződéseim alapján fogadtam el miskolci barátaim hívását, és a mai napon ünnepélyesen bejelentem: beléptem a Magyarországi Cigány Párt­ba. Az elmúlt hetekben kidolgoztuk a párt értékrendjét, melynek alapján hoz­záláttunk a „partizánpárt” programjának elkészítéséhez.

Néhány tézist szeretnék veletek megosztani:

1. A magyar társadalomnak van szolgáltató állama, és nem az állam tisztségviselőinek, politikusainak van hűbéres, kiszolgáló társadalma.

2. A magyar társadalom tagjainak boldogsága, nyugodt és biztonságos jólé­te a társadalom összetartozásán, a sorsközösség felismerésén múlik. Az ország rendbetétele ennek feldolgozásán, az együttműködésre épülő kiegyezéseken és valódi tetteken múlik. Ezért a magyar társadalom boldogulásának a feltétele, hogy a szegények és a gazdagok, a jók és a rosszak, a hajlékkal rendelkezők és a hajléktalanok, a dolgozók és a dologtalanok, a kisebbségekhez és a többséghez tartozók megértő, szerető egymás felé fordulása és kiegyezése mindennapi választásunk legyen! Az eddigi megosztottság, és e csoportok szembenállása, az állam és a politikusok önös hatalmi érdekeiből erednek, és csak azt szolgálják.

3. A magyar társadalom történelmi tapasztalata, hogy minden, ami a köz ja­vait szolgálta, az a társadalom belső békéjéből, a dolgos hétköznapokból eredt, és minden rossz és boldogtalanság az egymásnak feszülésből, a kirekesztett­ségből, az elnyomásból eredt.

A magyar társadalomnak meg kell újítania az államát és a politikai gyakorlatot:

– a teljes felzárkóztatás elérése, a roma munkanélküliség 10%-ra való csökkentésével,

– a szabad és felelős vállalkozások megteremtése által,

– a szabad és független sajtó, a szellemi teljesítmények, a tudás tisztelete,

– az épített környezet és a természeti kincseink, valamint a nemzeti vagyon védelme alapján.

Annak érdekében, hogy a munka és a vállalkozás tisztességes jövedelme ele­gendő legyen a biztonságos és boldpg élethez. Annak érdekében, hogy senki ne legyen üldözött és adósrabszolga. És annak érdekében, hogy a munkaadók és a munkavállalók jogai kiegyensúlyozott viszonyt teremtsenek!

4. A magyar társadalomnak a saját képességében, és készségeiben meg kell erősödnie. Meg kell becsülnünk az egészséget, a szorongások nélküli életet, a felszabadult alkotni vágyást, a szellemi és fizikai teljesítményeket, a családi kapcsolatokat, a termékenységet és a lelki egészséget, és kiteljesítenünk ezeket.

Ezért e sorsközösségben ezt a közösségépülést, ezeknek az értékeknek kitel­jesedését kell szolgálnia az államnak, és a politikusoknak. Ezért a társadalmi erőforrások újraelosztását, a törvényeket és jogalkalmazást ezek szolgálatába kell állítanunk, mert az emberek és közösségeik boldogsága az élet célja, még ha küzdelmeken és szenvedéseken át is érhető ez el. Ezért az alapvető emberi jogok és kötelezettségek harmóniája, a szociális biztonság lehetőségének a meg­teremtése az állam és a politikus feladata.

Ilyen országot szeretnénk.

Ezt az értékrendet ajánlja a Magyarországi Cigány Párt. Ezekkel az alapve­tésekkel indulunk neki a választásoknak.

Egyetértetek vele? Ha igen, szavazzátok be magatokat a magyar országgyű­lésbe!

Tisztellek, becsüllek benneteket!

^* Horváth Aladárnak 2013. október 19-én a budapesti Blaha Lujza téren elhangzott beszédének szerkesztett változata. [vissza]

FÓKUSZ

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Az utolsó öt könyv

Az írók, költők könyvtárainak sorsa egészen eltérő a könyvhalmozó Szentkuthy Miklósétól a könyvektől szabaduló Pilinszky Jánoséig. A magyar irodalom­ra mért nevezetes csapás volt, hogy Hamvas Béla könyvtárát 1945 januárjában bombatalálat semmisítette meg. Mindenki számon tartja kedves könyveit, kü­lönösen a korán megszerzetteket.

Annál ritkább azonban a könyvektől való tudatos szabadulás, s különösen ér­dekes, hogy melyek maradnak az utolsónak. A pályatárs Szabó Imre beszámoló­ja szerint Bor Ambrus halálát érezve, az azt megelőző időkben, zacskókban, es­ténként, apránként lehordta a könyveit, s budapesti lakása környékén elhelyez­te. Szerencsések vagyunk azonban Pilinszky lános esetében, aki még egy jókora könyvtár birtokában nyilatkozott a számára kitüntetett darabokról, majd a köny­vektől való szabadulás folyamatát követően ismerjük utolsó olvasmányait is.

Batári Gyula 1967-1972 között kétszáz magyar írót, költőt, irodalomtörténészt kérdezett meg legkedvesebb olvasmányairól. Pilinszky János élete legfonto­sabb könyvének az Újszövetséget, a 20. századi szerzők közül a legjelentősebb­nek Simoné Weilt tartotta. Rögtönzött felsorolásában még a következőket emlí­tette: Homérosz Iliásza, Platón Lakomája, a görög tragédiák, Keresztes Szent János Belső várkastélya, a Gregorián-énekek, Shakespeare és Racine színháza, Dosztojevszkij regényei, Bach és A. W. Webern zenéje, Van Gogh képei, Cranach és Klee festésze­te, Rembrandt egy-egy alkotása, Kierkegaard tanulmányai, Ionesco és Beckett egy-egy darabja, „s aránylag nagyon kevés költő” (Batári Gyula, szerk.: Írók könyvek közt. Kortárs magyar írók vallomásai olvasmányaikról. Bp.: Népművelési Pro­paganda Iroda 1974: 123).

Könczöl Csaba (1947-2004) egyrészt Bahtyin-fordításairól nevezetes, amelyek révén többek között új képet lehetett rajzolni Dosztojevszkijről is. Másrészt a még el nem ismert Pilinszky János és Petri György korai méltatói közé tartozott.

Egy visszaemlékezésében (Kultúrlomtalanítás. Népszabadság 1993. janu­ár 11., hétfő, 20) leírta 1979 októberében történt utolsó találkozását Pilinsz­ky Jánossal, aki könyvtárából csak öt könyvet tartott meg, a többit eladta egy antikváriumnak.

Az öt könyv: a Biblia, Keresztes Szent János vékonyka francia nyelvű kötete, Witold Gombrowicz művei, egy német Kafka-kötet és a Karamazov testvérek volt. (Ráadásul lemezei közül is csak Mozart Requiemjét tartotta meg.) Nem meglepő a szellemi rokon Keresztes Szent János különös becsben tartása: őt és Pilinszkyt, mint misztikus költőt annak idején Radnóti Sándor is együtt mutatta be (A szenvedő misztikus. Misztika és líra összefüggése. Bp.: Akadémiai 1981).

KIÁLLÍTÁS

MAGÉN ISTVÁN

Négy elem

Műfajok keveredése a vizuális művészetben

A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének rendezésében Négy elem címmel több helyszínen megrendezett gigantikus kiállítás csak részben adott képet a mai kortárs hazai képzőművészetről. A határtalanság érzete, melyet a fizikai és az adminisztratív diszciplína keltett, olyan eszközzé alakította a lehe­tőségek végtelenséget, mely sok esetben már nem volt követhető.

A sok helyszín konfigurációs képessége a művészet önvallomásszerű kon­cepciójába tolakszik. A képzőművészeti narráció szempontjából kihasználat­lan, vagy alig kihasznált, akárcsak a megnyitókon lezajló értelmiségi népünne­pély, mely egy valahai polgári világ újjáépítésének szándéka miatt üdvözlen­dő. Úgy tűnik, a képzőművészet kilep intellektuális izoláltságából. A Négy elem, mint művészeti vállalkozás, differenciáltsága és nagyvonalúsága lenyűgöző, a sokféleség kérdése azonban megoldatlan maradt. A helyszínek együttműködé­séből, vagy együtt nem működéséből zavarba hozott műtárgyakat (és művé­szeket) kell vallatóra fogni. A helyszínek már-már forrás értékűek. Más szóval a színterekből levonható értékítélet azok szükségszerűségeinek és kívánalma­inak fokozott érvényesüléséről vall, miközben a kiállított anyag jobb megérté­sét kellene szolgálnia.

A Négy elem című kiállítás 2013. október 5-én nyílt meg a szentendrei Művész­malomban. A Magyar Művészeti Akadémia elnöke, Fekete György megnyitóbe­szédében elmondta, hogy az Akadémia, mint a jövőre induló Nemzeti Szalon előhírnökére tekint a kiállításra, melyben új, hangsúlyos üzenetek fognak élet­re kelni „hiteles alkotók hiteles művei által, minden vizuális műfajban, hiteles befogadók érdeklődésétől kísérve”.

Több mint 470 művész mutatkozott be, a MAOE nem teljes aktív tagsága. Jelentős művészek hiányoztak, viszont lelkes, de még kevéssé ismert fiatalok (és örökifjak), vagy bölcs idősebbek voltak nagy számmal jelen. A MAOE által nyilvántartott hazai kortárs művészvilág nem teljes létszámmal képviseltette magát. Ha a nagyszabású kiállítás egyik célja volt értelmet adni az előző rend­szerből megörökölt Művészeti Alapból továbbfejlesztett intézménynek, akkor a Négy elem kiállítás értékelendő és tiszteletreméltó.

„Az előítélet nélküli közeledés alapfeltétele a kortárs festészet megértésé­nek. E folyamat meghatározó része a vizuális kultúra területén működő szer­vezetek, intézmények együttműködésének.” – írta Miskei László, 2013 áprilisá­ban a Polifónia című kiállítás kapcsán.

A művészek individualizmusa, a szellemi áramlatok összjátékának követ­keztében egyének és csoportok közötti rivalizálásban nyilvánul meg. A szem­lélet, tágabb értelemben vett következtetés, vizsgálat, mely a vizuális művésze­tek dolgában meglátásához, észrevételhez, a belső látás felülvizsgálatához ve­zet. Még ha el fogadjuk is a művészet dialektikáját, annak idézőjelbe tett feltéte­lezése még nem elegendő az izmusok és művészeti iskolák szembeállításához. Közönségalkotó szerepre sem kell hivatkozni ahhoz, hogy egy kiállítás tárgya­iban és összefüggéseiben figyelemfelkeltő legyen. Felmerül a tehetetlenség ér­zésének kérdése ekkora tömegű művész és mű esetében. Szentendrén a Bog­dáni út 32-ben déli 12 órakor kiállítást nyitottak, ezt a Vízalatti tárlat és építészeti installáció című kiállítás megnyitása követte 15 órakor a Városi Uszodában, ahol 72 mű kinagyított nyomatai voltak láthatók az úszómedence vize alatt, meg­ajándékozva a művészet élményével az uszodába járó gyermekeket és felnőtte­ket. Megnyíltak a kiállítások más helyszíneken is, a Régi Művésztelep Galériá­jában, a Barcsay Múzeumban, valamint a budapesti, városligeti Palme Házban.

Ha a képek előtt állunk vagy sétálunk, megérezzük a telítődést, az összhatás elvont rendszerét, normatíváját, halljuk, látjuk a vizuális fejtegetéseket. A dif­ferenciáló erők együttállása, és ezzel párhuzamosan a választás, minden eset­ben elkerülhetetlen. „Az embernek nincs módja nem választani” – írta Sartre. Az anyag művészetelméleti kollekció csupán, mely pillanatonként felszámolódik és újra életre kel. Egy másodpercre, mint totális egység, felvillan a rendezés képe.

A keveredés a kiállítást a középmezőnybe sorolható kategóriák szimfóniá­jává tette. Tévedni szabad a „hiteles befogadónak” is, persze, csak ha a szabad szellem mögött megjelenik az előítéletektől megszabadított érzés. A műfajok testvériségeként egymásra halmozódó vizuális megnyilatkozásokban áthallá­sok vannak. „A kevesebb többet mondott volna” közhelyére hivatkozva kár len­ne konkrét eseteket emlegetni, már csak azért is, mert a műtárgyak szocializá­lása, egymáshoz való viszonyulása a helyszínek többszöri végigjárását követe­li. Ez felelősség, elkötelezettség, a csúsztatás lehetősége miatt már-már vissza­vonhatatlan követelmény.

Ez a seregszemle, és ez nagyszerű, nem szenvedett hiányt támogatókban. Nin­csenek beavatottak, mert mindenki az. Adott pillanatban, a harmadik évezred elején, a közönség keresése és megtalálása önmagára találást, megerősödést, ki­felé fordulást jelent. A folyamatosság helyet követel magának, az aktuális mű­vészeti eseményeket meg-megszakítja a műfaji átrendeződés kényelmetlensége.

A rendezés hóbortja, vagy talán szándéka, egy közvetlen, erősen kihangsú­lyozott kapcsolatkeresésre épített, az elkötelezettség gondolatát átformálni aka­ró, egyéni felelősségtudatra számító összekeverésre (bomlasztás). Az egymástól idegen, de egymásnak nem mindig és nem mindenáron ellentmondó technikák közelsége, úgy gondolom, nem a véletlennek köszönhető. A gobelinek aurájá­ban az olajtechnikák felerősödnek, a szőnyegek és a szövött kárpitok színessé­ge vad erővel felvitt olajpasztellekre emlékeztet. Máskor azonban szétbomlanak, alkotóelemeikre esnek, ily módon vesznek el önmagukat feláldozva a mű­vészi szabadság és tolerancia formáinak megvalósulásáért.

Miközben igyekszünk válogatni, eseménnyé teszünk jelentéktelenségeket. Ebből következik, hogy sok esetben vonzó az elmélkedés, a tépelődés, a felej­tés zavarba ejtő terméketlensége. A delexikalizálás sikeres, az azonosítás hatá­ra meghúzható. Ha megértjük a paradoxonokat, és az elkülönítés módszerével azonosítunk, beleilleszkedünk egyfajta hálózatba, mely a sokféleségnek ked­vez. Ha így teszünk, felfedezzük például Rákóczy Gizella csodálatos plexijét.

A négy elem: föld, levegő, tűz, víz összekapcsolása a pozíciók összekapcso­lása, műalkotások összekapcsolása. Az a törekvés, hogy minden egyes művé­szeti kaland állásfoglalásként jelenjen meg. Szoboszlai Lilla írta 2011-ben: „… szabadon bóklászom vásznak és szobrok között. A lányom már másfajta mű­termekbe jár: kevesebb a terpentinszag, a műterem része a komputer és a kamera”. Haász Ágnes, László Kiss Dezső, vagy Menczel Péter tintasugaras nyoma­tai intenzitásukban kiemelkedők, szuggesztívek, a digitalizált technika alap­elemeiből építkeznek.

Ebben a közegben a festmények és a fotók összekeverésének a szabadság minden körülmények közötti akarásán kívül egyéb célja aligha lehet. A digitá­lis nyomat, a digitális technika, az elektrográfia, az elektrografika, a tintasuga­ras nyomat (szinte csak az elnevezésekben van különbség), a fotó és a hagyomá­nyos technikák közötti kapcsolat, (híd) szerepét nem töltheti be. Az okok meg­léte, vagy az okok hiánya nem a választás lehetetlenségét jelzi. Kérdés, hogy a taposóaknáktól megszabadított határvidékeken húzódó eszmei határvonalak átléphetők-e? Nem dőlt el, és talán nem is fog soha, hogy a gépi technika, mint a mechanizmusok összessége felülírja-e a hagyományos művészeti techniká­kat? A megoldás kettős használatából eredő látszatáról van-e szó, és ez adja-e a folyamatos fejlődést, vagy a körülmények elhanyagoltságáról, mely a tárlat­látogatót a fanyalkodás útvesztőjébe viszi?

A digitális munkák barátainak elkötelezettsége ezzel szemben azt mutatja, hogy egy tagadó, ellenkező világból egy igenlő világba léptünk. A számítógép a vizuális művészeteket a kozmikus tér által adományozott oksággal gazdagít­ja. Ha a gép választ, a korszak determinizmusa jut szóhoz. Azt jelzi, hogy egy bizonyos ponton túl már csak a végtelen tér, a formák, a színek, a rajzolatok, a manírok minden eddiginél gazdagabb, az emberi agy által megvalósíthatat­lan koncentráló képességet és felkészültséget igénylő kifejeződése érvényesül.

A hagyományos festészeti technikák sorában felemelő esztétikai élményt nyúj­tó (szépségű) munkákat láthattunk. Sok esetben az új technikák által tetemre hívott bravúrral megfestetteket, mint például Hartung Sándorét, vagy Csáth An­namáriáét. Józsa Bálint rozsdamentes acélból készült kisplasztikája is lenyűgöző volt, akárcsak Ef Zámbó István utolérhetetlen színekkel megfestett szimbolizmu­sa. Szemet gyönyörködtető volt Kozák Kata Esthajnala, Manyák Magdolna filozo­fikus akrilja, Gál Ludmilla torokszorító örökkévalósága, Kovács Péter Balázs sejtelmessége, Szűcs Miklós TUI élő könyve, vagy Szurcsik József holland kismes­tereket idéző Jelentése.

Hosszan sorolhatnánk a különféle stílusokban jeleskedő festményeket, ce­ruza- és tusrajzokat (hol vannak a grafikusok?!), egy-két rézkarcot, mint pél­dául Kőhegyi Gyuláét, linóleummetszeteket, üvegmunkákat és zománcképeket, plaketteket és kisplasztikákat. Az öt helyszínen felsorakoztatott több mint 470 munka között kevés, de a megengedhetőnél talán több volt a színvonaltalan, az oda nem illő, a műfajidegen.

A konkrét emberi lét realitása spekulációba ment át. Az elemzés eltorzul, ha a legtisztább konklúzión önnön torzképe lesz úrrá.

A Négy elem című kiállítás hiányosságaival együtt is jelentős, a jövőbe, (re­méljük a közeljövőbe), mutató seregszemle volt.

SZÍNHÁZ

BERNÁTH LÁSZLÓ

Célkeresztben egy pap

A szabadtéri kis színpad hátterében, a Szentendrei Művelődési Ház falán, egy nagy zászló, rajta csak egy kereszt. Ez az egyetlen díszlete Székely Csaba Bánya­víz című darabjának. Van még a pódium hátterében öt szék, de ezek nem dísz­letelemek, nem kellékek, hanem a színészek számára ez jelenti a „kulisszák mö­götti” teret, ide ülnek le, ha nincs jelenetük a mikrofonok előtt. Kezükben egy nagy füzetbe írt szövegkönyvvel hitelesen olvassák fel, illetve játsszák el a dia­lógusaikat. Igaz, már nem először teszik, hiszen az idei Pécsi Színházi Találko­zón is így, ilyen felolvasó színházi formában adták elő a darabot. (Azóta, szept­ember közepén, a Szkéné Színházban már hagyományos színpadi környezet­ben is bemutatták.)

A háttérben, a falon függő zászlós keresztet akár provokációnak is felfoghat­juk, mert a szerző, mint előző darabjában, a Bányavakságban egy falusi polgár- mestert pécézett ki, ez alkalommal egy falu papját vette célkeresztbe. Az már talán nem is számít újdonságnak, hogy ez az Ignác nevű katolikus pap (Kaszás Gergő megformálásában) nemcsak pedofil, hanem arcátlan tolvaj is. Az, hogy katolikus, annak abban az értelemben van jelentősége, hogy a reformátusokról csak szitokszavak kíséretében tétetik említés. Ez az Ignác atya, mikor leégett a tanító háza, ellopta a tanítóék matracát, mert tudta, hogy oda rejtették a pénzü­két, de még a pálinkafőző üstöt is meglovasította – miközben nem volt gondja arra, hogy megmentse a tanító feleségét, aki meg is halt a tűzben. Igaz, magá­hoz vette a tanítót és csinos lányát, akiknek állandóan alapítványi segélyt ígér a házuk újjáépítéséhez, de nem tesz ennek megfelelő lépéseket.

Mindez nem valami komor dráma dialógusokból derül ki, hanem egy szó­kimondó vígjáték párbeszédeiben. (A szerző Székely Csaba, amikor arról kér­dezték: mit tart a drámaírás legfontosabb szabályának, csak annyit válaszolt: „Nem szabad untatni a közönségét”.) A humor egyik forrása Irénke, a pap ház­vezetőnője, aki naponta többször közli, hogy éppen most vett át a postástól egy levelet, amit Amerikában élő lányától kapott és azt írta, hazajön meglátogatni az anyját. Miközben a többiektől tudjuk: a lánya már régen meghalt. De Irénke az is, aki teát hoz reggelire, mikor kávét kértek tőle, és ő az is, aki kifecsegi, hogy látta, amint a pap ellopja a tanítóéktói a pénzes matracot. (Bozó Andrea, a szöveges füzettel a kezében is aranyos, szerethető, buta öregasszonyt játszik.) A „másik oldalt”, ha úgy tetszik a drámát, Ignác atya, a pedofíliából „kiörege­dett”, nevelt fia, Márton testesíti meg, aki most a templom gondnoka, de me­nekülni szeretne innen, mert nemcsak szobrokat farag, hanem verseket is ír. A szobrokkal egyébként kis baj van, mert ezeket a „meztelen pöcsű” aktokat, az atya felháborodására, elhelyezte a templomban is. Meg nem meztelen pöcsű fér­fiszobrokat is faragcsál. (Ez a „meztelen pöcs”, melyet sokat emlegetnek, nem az egyetlen, durvának mondható kiszólás, és ebben a mosdatlan szájú kifejezé­sekben éppen Ignác atya jár az élen. ) Nem humortalan figura, az atyához ha­sonlóan állandóan pálinkázó tanító sem, 16 évesen teherbe esett lánya – egy gaz református férfiú a tettes – az apja ellenpontját képviseli a korához képest erő­teljes racionalizmusával.

Mint a történet most felidézett vázlatából is kiderülhetett, Székely Csaba ép­penséggel nem valami vonzó Erdély képet rajzol, semmi esetre sem olyat, mint amilyen áhítattal szokásos idehaza Erdélyt emlegetni. És nem is a többségi ro­mánságot teszi felelőssé a majdnem reménytelen falusi helyzetért, amelynek egyáltalában nem a kisebbségi lét a megnyomorítója. Sokkal inkább például a vég nélkül fogyasztott pálinka – nem véletlenül lopja el a pap a tanító matraca mellett, annak pálinkafőző üstjét is. A Bányavidék ^* című trilógiájában az erdé­lyi szélsőjobbról is leszedi a keresztvizet, s nem utolsó sorban a minden szin­ten viruló korrupcióról.

Az író – aki egyébként újságíró-szerkesztőként keresi a kenyerét –, valóság­gal berobbant az erdélyi és a magyarországi színházi életbe, már valósággal halmozza a díjakat. Érdekes ugyan, hogy először, egy angol nyelven írt rádió­játékáért kapott díjat a BBC-től. De első díjat nyert az Örkény Színház dráma-pályázatán, díjat kapott a magyar színikritikusoktól is.

Nehéz nem elgondolkodni azon, hogy miért éppen Erdélyben teremnek mos­tanság eredeti írószemélyiségek. (Sorbán Attila A püspök úr pálinkát iszik című ki­tűnő regényéről én számolhattam be e folyóirat lapjain, de sikeres verspályáza­ton tömegesen jelentkeztek a Várad című nagyváradi folyóirat lapjain a legfiata­labb költők, középiskolások és egyetemisták.) Az írói tehetségek ilyen színvo­nalas – mondhatni – sokaságának az egyik oka valószínűleg kézenfekvő: a ki­sebbségi létben az anyanyelv megtartó ereje (művelése) sokkal fontosabb, mint az elkényelmesedő, szövegközpontúságot hirdető, gyakorta anglofillé váló ha­zai irodalmi közéletben.

^* A Bányavidék dráma-trilógia, mely a Bányavirág, Bányavakság és Bányavíz című darabokat tartalmazza, az idén jelent meg itthon a Magvető kiadó gondozásában. [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Tócsák és árvizek

Amíg az 1960-as évek elején ide nem építették a lakótelepet az apácák elvadult őszibarackosának helyére, az utcánkat nem beton borította, hanem kavicsos sóder. Azt a Hunyad-oromról lezúduló esővíz mindig barázdásra mosta, s a mélyebb vágatokban sokáig csillogtak még a tócsák, dacolva a széllel meg a napfénnyel. Kisgyerek koromban ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy séta közben minél nagyobb toccsanással beléjük talpaljak, s diadalmamat csak növelte, ha fülig te­lespricceltem magamat sárpöttyökkel. Agyondédelgetett úrikölyök voltam, a na­rancsot csak akkor ettem meg, ha gerezdjeiről is lehámozták a hártyát. Ahelyett hát, hogy ilyenkor kaptam volna egy pofont, anyám szelíden rám mosolygott:

– A tócsákat ki kell kerülni, drágám.

Azóta rég lebetonozták és csatornázták az utcánkat, az esővizet elnyelik a vas­rácsos nyílások. No nem mindet, hiszen a gyatra beton kátyúiban azért felgyűl­nek a tócsák. Azok pedig bőven akadnak. Taxisofőr ismerősöm elmagyarázta, hogy azért, mert a kátyúkat a kijavításuk illetékessége szerint két kategóriába sorolták. Egyesek kerületiek, mások fővárosiak, s az illetékesek így nyugodtan terpeszkedhetnek íróasztalaik mellett, hiszen úgyse tudja senki, kire kell hara­gudnia. A toccsantásról viszont már iskolás korom előtt leszoktam, s a tócsákat gondosan kikerülgetem, mert utálok cipőt pucolni.

Ami közéletünket illeti, ennek girbe-gurba földútját még sóder is csak véko­nyan fedi, hogy a mindenkor hatalmon levők könnyebben földbe döngölhes­sék a lépést vétőket. Ronda zsákutca ez, kátyú kátyú hátán, piszkos tócsáik­ban ebihalak tanyáznak. Egyszer utánanéztem a Herproom című terrarisztikai és herpetológiai magazinban, ahonnan megtudtam, többségük növényevő, al­gákat, moszatokat fogyasztanak, de vannak köztük mindenevők is, amelyek – fokozva eleve undorító vonásaikat – még kannibálok is lehetnek.

Barátom, az identitásgazdaságtan tudományának honi megteremtője minap hírül adta, hogy az egyik kannibál ebihal… de hagyjuk.

A lényeg az, hogy a hír hallatán igencsak kedvem támadt egy, a gyerekko­rihoz hasonló toccsantásra. Nem haragból, hiszen már régen túl vagyok azon, hogy az effajta piszkoskodások mélyebb indulatokat váltsanak ki belőlem. Nem is sértődöttségből, mert annál sokkal gőgösebb vagyok, hogy megsérthessenek. Csupán azért, hogy ez az elpofátlanodott kannibál ebihal a felfröccsenő sárcseppek közt kalimpálva megtanulja, jobb, ha meghúzza magát. Megszólalt azon­ban bennem anyám hangja:

– A tócsákat ki kell kerülni, drágám.

S eszembe jutott, mennyire utálok cipőt pucolni. Meg az, hogy ezt a mi kis or­szágunkat minden lehetséges alkalommal a piaci konszenzusokhoz hasonlóan kérlelhetetlen erejű árvizek szokták elborítani. Miként a haza a külföldi adós­ságban, derékig állnak a roskadozó, kettéhasadó házak a hullámokban, buzgá­rok törnek fel a szántóföldeken, ahogyan a devizaárfolyamok a tőzsdéken, szek­rények, kredencek, babakocsik úszkálnak a fák koronái között, emberek ezrei vesztik el mindenüket az örvényekben. Ostoba, aki a tócsák ebihalaival foglal­kozik akkor, amikor mindenkinek a gátak építését kellene szorgalmaznia.

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Két könyvről

Gábor Andor: Halottak arcai

Folytatódik a Z-füzetek Gábor Andor műveit megjelentető sorozata. Ezek a vékony, egyszerű köntösben megjelent, kis példányszámú füzetek együtt a Z-könyvekkel, lassanként könyvespolcnyi terjedelemben tárják az olvasók elé a magyarországi baloldali irodalom nagyrészt elhallgatott, más kiadóknál nem vagy alig megjelentethető műveit. Nem véletlen, hogy Gábor Andor írásaival is, új kiadásban szinte csak itt találkozhat az olvasó.

A Halottak arcai Gábor Andornak a Horthy-rendszer ellen írott szatíráiból gyűjt össze egy csokorra valót. Bár a szerző a cikkek megírása idején Ausztriá­ban élt, naprakészen tájékozódott a hazai eseményekről, és sok itthon maradt kortársánál világosabban látta a fehérterror minden szörnyűségét. Látta és gyil­kos szatírával nevetségessé tette. A rendszer „vette a lapot”, nem véletlen, hogy a szerzőt legfontosabb ellenfelei között tartotta számon, kiadatása érdekében, szerencsére, sikertelen diplomáciai lépések sorát tette Ausztriánál.

Bár a szatírák a rendszerben többé-kevésbé fontos szerepet játszó, ismert sze­mélyekről szólnak, a Halottak arcai cím mégis indokolt. Hogy miért, azt Gábor Andor a cikksorozat elé írott Magyarázat és használati utasítás című előszóban mondja el. Véleménye szerint 1914 augusztusában a régi Magyarország össze­omlott, meghalt, de halottal 1919 augusztusában föltámadtak. „Magyarországon minden halott föltámadt, aki 1914 augusztusában megszűnt élni. Csakis és kizárólag a halottak járnak elől, s az élőket egyáltalán nem tűrik meg maguk körül. Még Tisza Ist­ván is él, pedig az nemcsak meghalt, hanem tetejébe még meg is ölték. Két év óta van – és még sok esztendőn át lesz – kísértetjárás Magyarországon….”

A cikkgyűjtemény sorra veszi a nevezetesebb „halottakat”, politikusokat, bí­rókat, papokat, írókat, a sajtó munkásait, köztük olyanokat is, akik annak ide­jén egymás sarkát taposva siettek hűséget esküdni a Károlyi-kormánynak, majd ugyanígy igyekeznek felajánlkozni az ellenforradalmi rendszernek. A szerző portrét rajzol róluk, és közben föltárul mögöttük a rendszer embertelen lénye­ge. Gábor Andor mindezt már a háború előtti munkásságából ismerős szelle­mességgel teszi. Cikkeiben ugyanannyi ötletrakétát röppent föl, mint a rend­szert támadó verseiben, így lesznek ezek a cikkek szórakoztató olvasmányok is, ami megsokszorozza a hatásukat.

Például József királyi hercegről, aki állandóan „odaadta” alcsúti birtokát, hol a hadirokkantaknak, hol a nincstelen zselléreknek, hol mintafarm létesítésére. Ám „… minél jobban odaadta, annál jobban az övé maradt. József apánk az, aki a szó legszorosabb értelmében odaadással ragaszkodik a birtokához”

Gábor Andort azonban, bár többször volna rá oka, ritkán ragadják el az in­dulatai, tőle mindenki azt kapja, amit érdemel. Kipellengérezi az Új Nemzedék című lap Pardon rovatába ellenforradalmi szellemiségű cikkeket író Kosztolányit, de szavaiból a sajnálkozás is kihallatszik, amiért ez a nagy író hagyta ilyen helyzetbe sodorni magát. „Jöjjön följebb, vágja ki magát a pokol sarkából, s akkor megin­dulhatunk vitázva, beszélgetve, kacagva és zokogva a csillagok felé.”

Ahol azonban butaságot, rosszindulatot, köpönyegforgatást, a hatalomhoz való dörgölőzést lát, ott nem kegyelmez. Nem kegyelmez a nagy ember tör­pe testvérének sem: „Ady Endrének zsenije volt, Ady Lajosnak érdekei is vannak.”

Akkor van leginkább elemében, amikor a rendszer politikusairól vagy „igaz­ságszolgáltatásának” a korban közismert alakjairól ír, Mint például Stocker An­talról vagy Surgoth Gyuláról, a fehérterror hírhedt vérbíráiról. Hosszan idézi, valószínűleg a korabeli sajtó alapján, Surgoth párbeszédét, amelyet az egykori Cserny-különítménynek a szövegből érezhetően enyhén fogyatékos szakácsá­val folytatott, akinek a bíró szerint az volt a bűne, hogy főzött a különítmény tagjainak, ezáltal „a Cserny-csojrorttal gyilkosságra szövetkezett”. Mert gyilkosság­ra nemcsak fegyverrel, de főzőkanállal is lehet szövetkezni. A párbeszéd bohó­zatba illene, ha nem volna véresen komoly, és végül a vádlott nem kapott vol­na börtönbüntetést eme „szövetkezésért”.

Az irredentizmus őrültségeit Herczeg Ferenc röpiratának elemzésével tűzi toll­hegyre. Megmutatja, hogy ez a propaganda csak a határokon kívülre került ma­gyarok helyzetét rontja, pedig „… hivatalból rosszabbítani az utódállamokban élő magyarság helyzetét, mégsem bölcs dolog; hivatalból megakadályozni azt, hogy az utód­államok és a mai Magyarország között postai és vasúti és kereskedelmi kapcsolat jöjjön létre, talán mégsem a legnagyobb bölcsesség”. Ám a legjobban Herczeg Ferencnek a határon túl élő magyar gyermekek szüleihez írott intelme háborítja föl: „Soha, semmi körülmények között nem szabad elfelejtenie, hogy minden balkáni, legyen bár ki­vételesen derék és rokonszenves ember, önnek és gyermekeinek gyilkosa.” Máshol ezt idézi Herczegtől: „Gyermekeik ne pajtáskodjanak román gyerekekkel… tanuljanak és művelődjenek… sajátítsanak el európai nyelveket, de a balkáni nyelv tanulásával ne fertőztessék meg a lelküket.” A gyermekek lelkébe oltott gyűlölet úgy fölháborít­ja, hogy a harag szinte belefojtja a szót: „…a nemzeti latrina pusztító mocskát ön­tözi az emberpalánták fogékony tövére. Hová, kinek kiabáljak, hogy törjék le a kezét?”

Hasonló stílusban ír a gazdasági válság felé bukdácsoló ellenforradalmi rend­szer blöffölő közgazdászáról (az unortodox gazdaságpolitika fogalma akkori­ban még ismeretlen volt) vagy a tábornokká kinevezett Zadravetz tábori püspök­ről és az ellenforradalmi rendszer más figuráiról.

Sajnos, Gábor Andornak a Horthy-rendszert kigúnyoló költészete és publi­cisztikája jórészt mai világunkban is időszerű. A nevek és a konkrét tettek ugyan mások, de a lényeg: a kegyetlenség, a butaság, a köpönyegforgatás, a szegények, az elesettek és mindenféle másság elutasítása, sőt gyűlölete, a rezzenéstelen arc­cal mondott nyilvánvaló hazugságok ugyanazok. Nem véletlen, ha az olvasó­nak erős déjá vu érzése van ennek a kis könyvnek az olvasásakor.

A kötetet a szerkesztő Simor András előszava és a cikkek szereplőinek leg­fontosabb életrajzi adatait közlő jegyzetek egészítik ki. (Z-füzetek/150)

Költői Budapest – Budapest költői

Divatban vannak manapság a tematikus antológiák, ezek közé tartozik a Köl­tői Budapest – Budapest költői is, amely mai magyar költőknek a fővárosról írott verseit adja közre. Ha a jelenlegi irodalmi viszonyainkkal valamelyest tisz­tában lévő olvasó végignézi a tartalomjegyzéket a kötet olvasása előtt, azonnal rábukkanhat egy fontos sajátosságra, amely ezt a könyvet megkülönbözteti az ilyen jellegű antológiáktól.

Irodalmunk, de általában művészeti életünk nem egységes. Természetesen sohasem volt az, de a „szekértáborok” ilyen mértékű különállása, amely szinte kizárja a kapcsolatokat alkotó műhelyek, de sok esetben egyes alkotók között is, nemcsak az átjárás, de a párbeszéd lehetőségét is akadályozva, korábban nem volt ennyire általános. Ez a kötet felülemelkedik a sokféle különálláson, a szer­kesztő Bozók Ferenc bátran merít az egész mai magyar költészet gazdag tárhá­zából. Elég baj az, hogy ehhez bátorságra van szükség.

Természetesen az antológia témája is segítette ebben, hiszen Budapest min­denkié, egyformán szerethetik olyan költők, akik erkölcsi, esztétikai, politikai és más kérdésekben homlokegyenest ellentétes nézeteket vallanak.

Az előszóban (Hol dobog Budapest szíve?) a szerkesztő rövid áttekintést ad ar­ról, hogy régebbi korok költői, írói, politikusai hogyan vélekedtek a városról. Az idézetek csupa elragadtatásról szólnak, bár már akkoriban sem mindenki kritikátlanul dicsérte a várost.

„Mi hát a valóság? Milyen a valóságos Budapest?” Bozók Ferenc így válaszol a saját kérdésére: „Olykor békává változtatott királyfi, olykor királyfivá varázsolt béka. Budapestet divat szidni, de ugyanúgy divat rajongva szeretni is. Mert szidható is, sze­rethető is. Gyakran azok is folyton szidják, akik Budapest bűvkörében élnek. Budapest nem Becshez mérhető »operettváros«. Ezt el kell ismernünk. Budapesten szimultán ta­lálkozhatunk elborzasztó rútságokkal és elbűvölő szépségekkel, tehát Budapest maga a valóság. […] Milyen hát Budapest? Amilyennek személy szerint, mi magunk látjuk, érezzük, vagy amilyennek látni, érezni szeretnénk. Mindannyiunknak saját, belső, csak bennünk élő Budapest-képünk van.”

Ezeket a személyes Budapest-képeket villantják föl a kötet versei, annyit, ahány szerző költeményei szerepelnek a kötetben Agócs Sándortól Zalán Tibo­rig. Hogy költők közül ki mit lát meg, mit tart fontosnak, mi ihleti versírásra, az érdeklődéstől, esztétikai érzéktől szociális érzékenységtől és még sok egyéb­től függ.

A szerkesztő nem rendezte ciklusokba a verseket, a legegyszerűbb megol­dást választotta: ábécé szerint következnek egymás után a költők és költemé­nyeik. Hogy ez jó-e vagy nem, azt nehéz megmondani, valószínűleg a választ­ható versek bősége és a téma megközelítésének sokfélesége is késztette erre. A válogatás jó, az antológia versei között nincs olyan, amelyikről azt gondolhat­nánk, hogy kár volt beválogatni a kötetbe. A versformák változatosak, bár alap­vetően jellemző a hagyományos formák tisztelete. Ez részben kényszerűség is, hiszen a Budapest-élményt egyértelműen közvetíteni könnyebb a hagyomá­nyos formák segítségével.

Kivételek azért vannak. Bíró József HATÚLÉLEMAMAINAPOTÉS című ver­se például bőven él a tipografizálás adta lehetőségekkel. Ez nem megy a mon­danivaló egyértelműségének rovására, a vers a „rút” Budapestről szól. A másik végletet Horváth Ödön, Szilvási Csaba és Tarbay Ede egy-egy hagyományos szo­nettje, vagy Fecske Csaba bravúros rímjátéka képviseli, s a két véglet között át­menetek sora bizonyítja formai szempontból is a kötet gazdagságát.

Több költő is úgy szól Budapestről, hogy megidézi egy klasszikus előd Budapest-élményét, és mintegy azzal hitelesíti vagy éppen azzal szemben fogalmaz­za meg a magáét. Balázs Tibor Budapest, célállomás című költeménye Adyt idézi, Ady Budapestjével és Párizsával hasonlítja össze a saját Budapestjét, anélkül hogy Ady hangját utánozná. Büki Attila, Kormos István, Koppány Zsolt az egész Nyugat-nemzedék, Marczinka Csaba, Kosztolányi, Nyilas Attila, Krúdy, Véghelyi Ba­lázs, Cseh Tamás alakját idézi föl. Prágai Tamás egy mai Körúti hajnal-t ír. Bozók Ferenc Sanzon a Dunáról című verse valóban a sanzonok olykor humoros hatá­sú rímeivel idézi föl az éjszakai Budapestet, benne a „Babits, Attila, Somlyó” köl­tői hármast. Madár János József Attila alakját villantja föl, a költőét és a szoborét, amely „arra ment. Hol a Duna/ befagyott csöndjét őrzi a Parlament.”

Vannak olyan versek a kötetben, amelyek Budapest szép, és vannak, amelyek a rút arcát mutatják. Baán Tibor Óbudai pillanata a szép Budapestre emlékezik, bár hozzáteszi, hogy ez a kép „Élethű-pedig kárpit”. Kaiser László nem idézi föl Budapest egyetlen konkrét táját sem, mint más költők, ő szerelmes verset ír a városhoz a népdalok egyszerűségével szóló versében.

Nem minden vers az egész Budapestről szól, egyes költők csak egy-egy táját foglalják versbe, szűkebb környezetükhöz kapcsolódnak érzelmileg szorosab­ban. Baán Tibort Óbuda ihlette versre, Büki Attilát, Dobai Pétert, Dobozi Esztert a Duna, Czigány Györgyöt a Dagály fürdő, Cselényi Istvánt a Nagykörút, Csokonai Attilát Terézváros, Dobos Évát egy néven nem nevezett utca, az „utcánk”. Kántás Balázs versében csak a cím utal Kelenföldre, a versbéli fázós angyal bárki sze­retett városában megjelenhet. Benke László Váci utcát idéző verse a külváros és a belvárosi „fényes kirakatok” ellentétét fogalmazza meg, de úgy, hogy mind­kettőt a magáénak érzi. Tabák András egykori gyermek-önmagát idézi föl a Hu­nyadi tér című versben, aki végsőkig védi a társai által cserben hagyott zászlót az ellenbandától, s végül rezignáltan felsóhajt: „hol az a zászló?”.

Említettem már, hogy több vers is a „csúnya” Budapestről szól. Ezek legtöbb­je azonban nem marad meg a leírásnál, többet vállal, a szinte szociográfiai pon­tosságú képek társadalomkritikai mondanivalót is hordoznak. Ezek közé tarto­zik a tipográfiai megoldásai miatt már említett HATÚLÉLEMAMAINAPOTÉS, Bíró József verse, de Kiss Judit Ágnes Bédekkere, Simor Ágnes verse, az Öregek vá­rosa, Simor András Budapesthez írt ódája, amely szenvedélyes vallomás Buda­pesthez, s egyúttal a város visszaperlése is a „Martens bakancsot hordó / nyomo­rult kis sakálok” bandáitól, vagy Turcsányi Péter furcsa, riasztó képeket felsora­koztató Memento Urbis, IV+I című költeménye.

Kis terjedelme ellenére sokarcú könyv ez a Budapest-antológia, sok jó vers­sel lepi meg az olvasót. Jellegzetesen olyan kötet, amelyben a legkülönfélébb ízlésű, gondolkodású olvasók egyaránt találhatnak számukra kedves olvasni­valót. (Antológia Kiadó)

GYIMESI LÁSZLÓ

Miért vagy mi ellen szurkoljunk?

Nemes László új könyvéről

Nemes László az idei könyvhétre új novelláskötettel örvendeztette meg olva­sóit, híveit, a mai magyar irodalmat. Nem lenne illő a kilencvenharmadik évét taposó írót tiszteletkörökkel köszönteni – tud ő mindent a világról, s mindent önmagáról is, sokkal fontosabb, hogy az új könyvről azoknak szóljunk, akik még nem ismerik az egyre impozánsabb nemesi életművet, vagy valamilyen okból csak egy-egy szeletere figyeltek eddig.

Persze, nem csalódnak azok sem, akik a második világháborús memoárokat várták, megkapják olvasnivalójukat az úti élmények szerelmesei is – de minden­kinek több jut a vártnál, az előre elképzeltnél, netán a megszokottnál.

Nemes László új könyve ugyanis a szó hagyományos értelmében vett, vérbe­li novelláskötet. A sokrétű valóságból táplálkozik, de túllendül ezen a közna­pi valóságon, emlékeket idéz, de ezek az emlékek közvetlenül kapcsolódnak legforróbb mai gondjainkhoz, utazásokra hív, de ezek az utak elsősorban bel­ső dzsungeljeink alaposabb megismerését szolgálják.

Kinek szurkoljunk? – teszi fel a könyv mindannyiunknak a kérdést. A cím­adó novella mindig a győztesek mellé álló ifjú hőséért szükségtelen lenne szo­rítanunk, de sokan vannak a tevékeny rokonszenvünkre szorulók. Kik ők? Min­den történetben ott a válasz: az értékmentőknek, az őrzőknek, az igazuk tuda­tában küzdőknek kell szurkolnunk, azoknak, akik a gyakorta elkomoruló vi­lágban akár életük árán is fenntartják a humánum eljövendő világának remé­nyét. Ahogy azt az író, Nemes László is teszi, lankadatlanul, korántsem öreg- urasan, hanem az idősebb testvér okosan használt erejével.

A huszonhárom új, vagy majdnem új (itt-ott azért már megjelent) írás több csomópont köré rendezhető. Képzeletbeli ciklust alkothatnának az önéletrajzi írások, az ezektől nehezen elválasztható második világháborús történetek. Mi magyarok sokat tudunk a keleti fronton történtekről, mind a hazai, mind a ke­let-európai irodalmak bőségesen feldolgozták a sztálingrádi, kurszki vagy ép­pen a számunkra legfájdalmasabb doni történéseket, az angolszász vagy éppen a francia irodalomból tudjuk, hogy mi történt a nyugati hadszíntereken, Afri­káról, a Közel-Keletről azonban, ha Nemes László (és persze Kardos G. György) nem lenne, csak száraz hadtörténeti munkákra szorítkozva kapnánk ismerete­ket. Fontosak ezek, nem vitatom, de a legfontosabbakat akkor tudjuk meg, ha az egyszerű katona, a maga bőrét vásárra vivő, egyszeri, megismételhetetlen életét kockáztató frontharcos szemével nézünk körül. Nemes László nem beso­rozott kiskatonaként, hanem tudatosan, önkéntesként csatlakozott a fasizmus ellen harcoló angol hadsereghez, közemberként járta végig Afrika, majd Dél- Európa poklait. Az erről szóló történetek hitelességét egy egész élet, egy hatal­mas – minden történészi munkával összevethető írói életmű szavatolja.

Azt írtam az előbb: ciklussá állhatnának össze ezek az írások. De Nemes más­ként szerkeszt. Nem eseménytörténetet, nem kronologikus visszaemlékezést ad a kezünkbe, hanem szépirodalmat, amelynek ritmusa nem annyira a történelmi viharokhoz, hanem az ember, sőt talán az emberiség belső útjaihoz igazodik.

A történelem természetes háttere minden írásnak, ahogy az önéletrajzi mo­tívumok is ott lappanganak mindenütt, de egyik sem témája, csak kulisszája az elbeszéléseknek. A hatalmas élmény- és életanyag sajátos asszociációs bázisok segítségével rendeződik rövidebb-hosszabb, szigorúan szerkesztett művekké, néha egy novella úgy foglalja össze öt, hat, hét évtized történéseit, hogy eszünk­be sem jut az időjátékokon megrökönyödni.

A pontos írói leképezés állandó párhuzamokon alapul. Az afrikai hadszín­tér legfontosabb kérdése a szerző számára: mi van, mi lehet otthon? A hazai létből kiesett évek bepótlására tett kísérletek során a saját vagy másoktól ka­pott valódi történetek és valóságosnak hihető fikciók szervesen összeépülnek, ha kell, valódi énje lép elő mesélővé, ha szükséges, más személyek bőrébe búj­va mondja el történeteit.

Korántsem csak a háborús világ érdekli. A későbbi történelemben, a létező szocializmus egymástól igencsak eltérő korszakaiban, az ismételt csalódások súlyától gyötörve, majd a rendszerváltás éveiben, s a mai viszonyok között is a cselekvő, vagy a szenvedő ember motivációja érdekli. A belső történések sok­szor világítják meg a külső tragédiák lélektani rugóit (Béke; Abszurd világ, Em­berek vagyunk), sokszor az ellentmondások fölé emelkedő humánumot hirde­tik (a Szerelem háromtételes remeke), néha az elembertelenedésünk hétközna­pi arcát leplezik le (Bérmunka; Az elnök; Ásó, kapa; A látogatás). Akár az élet-ha­lál alapkérdései kerülnek előtérbe (Találkozás, Al-Khaury), akár világba vetettségünk abszurd vetületei (A szfinx; A szülői szeretet) minden történetet átszínez a részvét, s ahol lehet, valami bölcs, derűs optimizmus is. Egy közel évszázados lét alaptanulságaként? Nem hiszem. Inkább egy alapvetően jó ember, a jóság, a szépség és az igazság szerelmese önnön értékrendjét építi bele a művekbe. Sze­rencsére valódi írói tehetséggel teszi ezt, így elbeszélései tiszta, katartikus mű­alkotások lesznek, kerülik a közhelyeket, a hurráoptimizmus kliséit, s kivédik a már-már kötelező pesszimizmus frontális támadásait is. Derűje nem veszé­lyezteti hitelességét: hiszen sohasem tagadja, vagy kisebbíti a nagyon is megis­mert valóság rideg tényeit, fel-felragyogó mosolya a jövőé.

Nemes László hagyományos novellákat, majdnem azt mondtam, beszélyeket ír. Egyenes vonalvezetésű történeteket, amelyek az idősíkok váltogatása esetén sem gabalyodnak össze, tiszta, szép nyelvet használ, csöppet sem korszerűtlent, bár a mai kor nyelvi kísérletei nem sok nyomot hagynak szövegeiben. Modern­sége a gondolatok maiságából, az aggodalmak pontos artikulálásából adódik, élettapasztalata és bölcsessége e téren is megóvja minden túlzástól.

Végezetül fordítsuk meg a címben foglalt kérdést: Ki ellen, mi ellen szurkol­junk? Sohasem az esendő ember ellen, csak az esendősége, bűnei, hibái ellen. A szörnnyé válás ellen, az ordas eszmék, a pusztítás felmagasztalása ellen. A fegyver hatalma ellen. A pénz istenné emelése ellen. A humánum értékeinek el- vesztegetése ellen. Jó válaszokat hordoz, fontos intéseket tartalmaz ez a gyönyö­rű, emberséges könyv. (Gabo Kiadó)

SZEPES ERIKA

Ajánló sorok Szabó László Tibor két posztumusz kötetéhez

Szabó László Tibor hatodik és hetedik kötetét tartom a kezemben – ezeket saj­nos, már nem dedikálhatta. A korábbiakban mindben benne van szeretetteljes ajánlása – íratlan szabályként jött létre köztünk az a megállapodás, hogy köny­veit én mutatom be, akadályoztatásom esetén Gyimesi László. Most én tettem rá ígéretet, annál is inkább, mert ehhez a két kötethez Gyimesi írt utószót.

A bemutatás, mint műfaj, rászorítja az embert a pontos, elmélyült olvasásra, ezért is vállaltam el mindig Szabó köteteit. Érdekelt az a különös jelenség, hogy valaki 70 évesen debütál az első kötetével, és szinte pillanatok alatt már el is készült a következő, majd szép sorban a többi. Nyomon követhettem a kezdetben is már meglévő vonások, trendek megerősödését, kitisztulását, a stílus leegy­szerűsödését, amely fokozta az olvasmány élményszerűségét.

Az már az első kötetnél világosan látszott, hogy Szabó Lászlónak szatirikus vénája van: figyelő szemmel veszi észre a kipellengérezésre kívánkozó jelen­ségeket, amelyeket elsősorban a hatalom oldalán talál meg, vagy a hatalom ál­tal manipulált, kisszerűvé torzított emberekben. Ugyanakkor empátiával for­dul minden kisemmizett, ínségre – éhezésre – hajléktalanságra kárhoztatott em­bertársa felé. Ez az alapállása mindvégig megmaradt, csak eszközei finomod­tak, tisztultak. Az is kibontakozott a kötetek egymásutánjából, és főként a most bemutatandó Ingyenkoncert novelláiból, hogy szatírája, még a legmaróbb is, könnyen párosul realizmussal, ezáltal kapcsolódik a nagy szatíraírókhoz: ha a szatíra mögött ott érezzük a valóság képét is, a hatás sokszor erősebb, kétségbe ejtőbb. Ebben a kötetben – az Ingyenkoncert-ben – talán ezek a legerősebb írá­sok. A részletes bemutatást A hatalom című kötettel kezdem.

Kisregény és novellák – mondja a címlapon a műfaji meghatározás. A szer­ző értékelői, értelmezői pedig műfajaként a disztópiát nevezik meg. Nos, Sza­bó – rendhagyó indulásával, gyors felfutásával – sok rendhagyó kérdést is ho­zott magával.

Első mindjárt maga a disztópia fogalma, vagy – amiként kevésbé tájékozott körökben mondják – az antiutópiáé. Ez utóbbi szóképzés maga helytelen (az un- szimpatikussal egyenértékű), az utópia az ú-toposz, azaz seholhely. Disztópia: egy romlott világ képe, egy rossz világ előérzete. És ha előérzet, akkor rendsze­rint kapcsolódik a sci-fihez, annak elembertelenítő gépi világához, robotjaihoz, az emberen túli élethez, vagy éppen az emberségétől megfosztott élethez. Amit nemigen említenek, pedig fő, súlyos kérdés, az az, hogy a disztópia leginkább a szabadság hiányával definiálható. A szabadság hiánya mindenben, a magán­életben éppúgy, mint a társadalmi berendezkedésben, az állam működésében.

Szabó László olyan disztópiát ír, amelyben nem a jövőben lát rémeket, ha­nem a jelenben. Ezért különlegesek az ő írásai (ebben kapcsolódik talán legerő­sebben Örkényhez). Mindaz, amit disztópiáiban leír, megvan mai jelenünkben is, de csírájában hordozza az ebből kifejlődhető még rosszabbat. írásai tehát eb­ből a szempontból különlegesen két idősíkúak. Művei majdnem mind a MÁ-ban játszódnak, de – Szabó jól bevált fogásával – a mában látott rossz tenden­ciákat fokozza fel, ezáltal nyitva utat a disztopikus jövőnek. Ilyen volt már A lázadás is, a leginkább a jövőbe tolódó pedig A hosszú utazás, ez hasonlít legin­kább Déry Tibor G.A. úr X-ben című regényere,vagy Karinthy Ferenc Epepé-jére Ezekben a mában indulnak el a hősök, és kimenekülnek a mából és a világból egy más világba – igen gyakran a másvilágba is, mint A hosszú utazás. Ezt a vo­nulatot képviselik a nagyszámú utazásos disztópiák, amilyen például a Gulli­ver utazásai, vagy a Karinthy-féle Utazás Earemidóba, vagy Szathmári Kazohiniá-ja – ezek a példák mutatják, hogy a disztópia (de egyébként az utópia is) a leg­többször egy utazás során tárul fel.

A most bemutatandó A hatalom kisregénynek mondott részének közvetlen előzménye A lázadás ( 2011), amely a „mintha” érzést kelti fel bennünk, és tart­ja fenn a kötet végéig. Mintha most történne, mintha velünk történne. A láza­dás mindaz ellen tör ki, amit A hatalom mégiscsak beteljesít, és A lázadás nega­tív vége nyit utat A hatalom című új művének disztópiájához.

A különbség A lázadás és A hatalom között a műfaj mibenléte. A lázadás szabályos kisregény volt, fő- és mellékszereplőkkel, pozitív és negatív figurákkal, voltak benne dialógusok, belső monológok, a cselekmény lineárisan halad előre a negatív végpont felé. A hősök jelleme fejlődött és romlott, a gyűléseken tény­leges szónoklatok hangzottak el, élőnek ható közbekiáltásokkal.

A hatalom a szabadság teljes hiányának kifejezése. Ilyen értelemben előzmé­nye Huxley Szép, új világa és Orwell 1984-e, hogy csak a legismertebbeket említ­sem. De ezek – regények, a regény minden kellékével. A hatalom – nem regény, nem kisregény, talán a pamflet műfajához áll a legközelebb, mert tényközlő jel­legű, nem a szereplők jellemén keresztül vagy a hősök dialógusaiban halad elő­re a cselekmény, hanem a szerzői szándéknak megfelelően a priori adott. Leír­ható, körülírható. Ez is egyetemisták között indul, akiknek jellemét vékony tus- rajznyi pontossággal mutatja meg már első megjelenésükkor, és ők nem változnak-fejlődnek a történet végére sem. Az alakok és a helyzetek annyira vi­lágosan a MÁ-ból származnak, hogy olvasás közben pontosan tudjuk, ki kiről és miről beszél. Ezen az alapon akár kulcsregénynek is mondhatnám. A hatal­mát egyre több hivatali méltósággal növelő Madarász Béla már első fellépése­kor gyanús személy, a hatalom érdekében képmutató. Ismeri a politikai szó­noklat fegyvertárát. Első beszédében már kész demagóg: Vállalom. Egy cse­lekvési programot kell kidolgozni, és minél előbb elfogadtatni. Ez lesz a meg­újulás záloga, hiszen az a célunk, hogy az ország minél előbb kijusson ebből a helyzetből. Elegünk van az agyonismételt beszédpanelekből és a second hand demokráciából.” – mondja, és innentől kezdve csak beszédpanelekben szóno­kol. De Szabó azt is tudja, hogy ez az értelmiségi program csak kevesekhez szól. Idézem: „az egyszerű emberek nem tudtak mit kezdeni a tudásalapú tár­sadalom kiépítésének gondolatával”, ezért a már elnökként fungáló Madarász stílust változtat – igazi demagóg, tudja, hogy a Zemberek „a lila hagyma árá­nak szabályozását várták a párttól és valamennyi adó eltörlését”. Mi is ezt hall­juk ma minden nap, rádióban, tévében. És mit „hozott létre” ez a hatalom? A megsemmisítést, az átnevezést, az átszervezést, a személycseréket. A hatalo­mért versengő pártok neve magában hordja az oxymoronos ellentéteket (ez a humor, a szatíra általánosan kedvelt stíluseszköze): Antiradikális Radikálisok, mintha a „ballib”, a baloldali liberális koalíciót tűzné tolla hegyére Szabó. De a többi párt is jól felismerhető nevében és programjában.

A hamarosan létrejött totális diktatúra mai állapotaink jellemzése jelszavak­ban is: a kampány ideje alatt még: „Minden hatalmat az önkormányzatoknak!”, majd a hatalom megszerzése után:

„Semmi hatalmat az önkormányzatoknak!” Tartóssá teszik a Rendkívüli Ál­lapotot is, hogy azonnal és teljes erővel bárhová lesújtsanak. Jellemzése és oly­kor eltúlzása ez – no nem nagyon! – mai életünknek. Az viszont már kilép a disztópiából, és a (vágyott) utópia felé kanyarítja a művet, hogy a nevét is Győ­zőre változtató diktátort saját emberei puccsal megdöntik, és elmegyógyinté­zetbe juttatják. A kötet novellái pedig – egybeolvasva a kötetet – tökéletesen be­lesimulnak a megvalósult diktatórikus állam önkényes intézkedéseibe, szinte a „kisregény” egy-egy fejezetét adják.

Az Ingyenkoncert novellái heterogénebb anyagokból állnak össze: a kötet cí­mét adó írásban Bach és Schubert kel életre, hogy meghallgassák műveik korsze­rű előadását, de reálisabb problémákat vet fel a prostitúcióra kényszerült diák­lány élete – ez szatíra és realizmus együtt –, egyértelműen szatíra a Csirkepörkölt, a scifibe hajlik az Okos telefonok, amelyek már szagot is rögzítenek. Az okos tele­fonok káros hatásának elhárítására speciális kórházi részlegeket kell kialakítani.

Számomra a legerősebbnek a realista, sötét színű írások tetszenek. Ilyenek az Éhségmenet; talán a legjobb a Telefonálunk, újra csak telefonálunk, amelyben a való világ és a valós kapcsolatok helyét átveszik a harsogó mobiltelefonok; nagysze­rű a Strand-lektűr, az elsekélyesedett irodalmi ismeretekkel és semmi valóság­ismerettel színésznőnek készülő fiatal lányokról, és politikai háttere miatt meg félelmetes is az Alzheimer-kór. Az utazási élményeiről beszámoló frappáns no­vellákban az érdekesség, a couleur local jellemzések és az empátia keverednek.

Nem lehet célom a művek teljes ismertetése és elemzése – elsősorban az ér­deklődés felkeltése volt a tisztem. Annyit mindenképpen mondanék, zárásul, hogy az az író, aki ilyen nagyot tudott előre lépni későn választott műfajában, bizonyosan sok mindent vitt magával, ami még inkább kiteljesíthette volna élet­művét. Ezért fontos, hogy a még megszületett utolsó két kötetet olvassuk, sze­ressük és becsben tartsuk. (A hatalom, Z-füzetek; Ingyenkoncert, Hungarovox)