ANDRÉ BRETON

Elérkezés a "tökéletes gondolathoz..."

Egy Magritte-kiállítás megnyitója

Ebbõl a korból, a miénkbõl, amely köztudottan nagy változások elõtt áll, de amelyben vergõdõ madár a szabadság, azok a mûvek fognak fennmaradni, amelyek a legszélesebben ölelik fel a pszicho-fizikai területet, és amelyek alkotója a leginkább mentes mindenfajta kényszertõl. A rettegés küszöbére jutott szellem láttán ne késlekedjünk az efféle elsietetten feláldozott mûvészek világának kicsinységéhez fordulni, hogy adjon jelt magáról lebegõ szerelmesek sokaságával vagy öreg palánkok szemhatáráig terjedõ tömegével, sõt olyan állítólagos "jelek" imbrogliójával is, amelyeknek hatalmában áll megelõlegezni a jelzett dolgot. A mûvészeten kívüli fegyelmezõeszközöknek, illetve a divattal és a rutinnal szövetkezett kereskedelem nyomásának való alárendelõdés a legbiztosabb záloga a stagnálásnak és a történelmen kívülre helyezõdésnek.
    Ha a korlátozásokkal és az egyhelyben topogással való szakításra keresünk példát, ma nem találunk jobbat René Magritte mûvészeténél. "Festményeim fantáziaképek - mondja -. Egy fantáziakép érvényes ábrázolása nem valósítható meg, ha gondolataink nem önnön szabadságuk felé haladnak".
    Vegyük ezt figyelembe: akik rossz értelemben beszélnek Magritte "kép-produkció"-járól, akik a szemére vetik, hogy a pillanatnyi képzõmûvészeti kísérletek ellenében halad, azok csak saját felfogóképességük határait ismerik el ezzel.
    Magritte állásfoglalása a figuratív mûvészet mellett nagyobb hatókörû, mint hinnénk: valójában két síkon mozog, amelyek közül csak az egyszerûbb közérthetõ. Elõször kétségtelenül a mindennapi világunkat meghatározó tárgyak, tájak és élõlények teljesen hû  visszaadására törekszik, de ezen túlmenõen - és ebbõl áll Magritte alapvetõen eredeti és lényeges beavatkozása - arra, hogy egymás közötti viszonyaik fluktuálásának érzékeltetésével ráébresszen bennünket a dolgok rejtett belsõ életére. Túlfeszíteni, ha szükséges egészen a megerõszakolásig, ezeket a méretezésbõl, elhelyezésbõl, megvilágításból, váltakoztatásból, szubsztanciából, kölcsönös tûrõképességbõl és valamivé válásból származó viszonyokat annyit jelent, mint bevezetni egy másodlagos figuráció kellõs közepébe, amely áthatja, felmagasztosítja az elsõdleges figurációt, mindazoknak az eszközöknek az igénybe vételével, amelyeket a "szóképek" és a "gondolati képek" körébe sorol a retorika.
    Ha a Magritte igényei szerint való konkrét figuráció az ábrázolás értelmében nem volna ennyire aggályosan lelkiismeretes, akkor szó sem lehetne a nagy szemantikai hídról, amely lehetõvé teszi, hogy a szó szerinti jelentéstõl eljussunk a jelképes jelentéshez, és egyetlen pillantással egyesítsük ezt a két jelentést, s hogy végül elérkezzünk a "tökéletes gondolathoz", vagyis a gondolat tökéletes felszabadításához.
    Ebben nyilvánul meg Magritte lángelméjének elsõdlegessége és folytonossága a maga teljességében. A szürrealizmus neki köszönheti egyik legelsõ - és legutolsó - dimenzióját.
1961

HAVAS LUJZA FORDÍTÁSA
 

MÉRLEG

TÓTH GYULA

Minden gondolatában humanista író

Bor Ambrus (1921-1995)

"... a helyi hatóságok úgy intézik a deportálást, hogy a nyomorultak már az elsõ nyolcnapi menetelés alatt belepusztulnak vagy beleõrülnek az éhségbe, a szomjúságba, a betegségekbe..."
(Franz Werfel: A Musza Dag negyven napja)

Úgy áll elõttem szikár termetével, okosságtól csillogó szemével, ahogyan az 1938-39-es tanévben, amikor a középiskolában Bor Ambrus a nyolcadik, én pedig az elsõ gimnáziumi osztályt végeztem. Azután 1961 tavaszán a Magvetõ Könyvkiadó Nádor utcai helyiségében beszélgettem vele elsõ könyvérõl, a A nagykorúság órájáról. Ennek az évnek második napján kerültem a Kiadói Fõigazgatóságra mint a szépirodalmi kiadók fõelõadója, s egyik elsõ feladatom volt a Magvetõnél jelentkezõ fiatal írók kéziratainak elolvasása. Vadász György igazgató készségesen küldte a Szalay utcába a kéziratokat, s én a kiadó lektorának jelenlétében mondhattam el a szerzõknek esetleges észrevételeimet. Nos Bor Ambrusnak nem sok okosat mondhattam, mivel a negyven éves korában fiatal írónak titulált szerzõ Pallasz Athéné módjára teljes vértezetben lépett a küzdõtérre. Az évek múlásával magamban Johannes Lepsius doktorhoz, Franz Werfel hõséhez szerettem hasonlítani. Furcsállottam a nevét beszélgetésünk során, amire valami olyasmit mondott, hogy Lukács Jánosnak is hívhatnák.
    A KF vezetõinek beszélgetésünk után a következõ feljegyzést írtam: "Eddig ismeretlen író indul útjára a Fiatal Írók sorozatában megjelent kötetével. Még a legszkeptikusabb kritika is örömmel regisztrálhatja majd, hogy a fiatalok között egy nagytehetségû, bátor fantáziájú és mûvészi tollú író jelentkezik.
    A kötet tematikailag közel húsz évet ölel fel, elsõ elbeszélése az 1943-as Magyarország úri köreibe törekvõ egyetemistáról szól. Bár sokhelyütt érzõdik még a nagy elbeszélõk formahatása, a reminiszcencia feloldódik, mert az író sajátjává tesz minden, irodalmunkból követendõ hagyományt. Az elbeszélések legfõbb érdeme az, hogy szinte valamennyi tud újat mondani a régi témákról. A nagy romantikusokat idézi A vörös Gruber szomorú története. A címadó elbeszélésben egy furcsa jellemû édesapa fejlõdését mutatja be, mélyen karakterisztikus ismeretekkel. A legnagyobb sikerre a fasizmus különbözõ mozzanatait megrajzoló elbeszélések számíthatnak (Tanár és tanítvány, Emberek a határon, A Marseillaise és a Szolgálati Szabályzat.) Az utolsó novella végére kár volt odaírni az "Emberek. Vigyázzatok!" sokszor elhangzott tiltakozást, mert az elbeszélés mondanivalójából azonnal közérthetõ a tanulság. Az emberi együttérzés szép példája a Nyertes címû elbeszélés témája. A huligánokról mond halálos ítéletet Vera történetében.
    Bor Ambrusnak erõteljes szerkesztési készsége minden elbeszélést kerek egésszé formálja, erõteljes és mégis könnyed írókészsége pedig biztosítja a kis történetek olvasmányosságát. Véleményem szerint Bor Ambrus személyében nagy tehetségû író jelentkezett, akinek a további munkáját kiadóinknak feltétlenül segíteniük kell."
    A feljegyzést 1961. április 10-én írtam. Az utóbbi években szerzett tapasztalataim szerint mégsem volt felesleges az Emberek. Vigyázzatok! tiltakozást a novella végére írni. Ez az elsõ kötet egyébként - talán A nagykorúság órája kivételével - nem került újabb kiadásra, s miként az Antológia Kiadó (Lakitelek) Szem címû kötetének (1997) Tarján Tamás jegyezte filológiai megjegyzéseibõl tudjuk, az író számos elbeszélését átdolgozta, feszesen újraformálta. Ennek a metamorfózisnak a nyomvonalát ehelyütt nem feladatom követni.
    Köszönettel tartozom a családnak, s elsõsorban irodalomtudós fiának, hogy Bor Ambrus édesapjának, dr. Hovhannesian Eghia-nak Tûrhetetlen állapotok a gödöllõi polgári leányiskolánál címû röpiratát (1941. Különnyomat a Gödöllõi Hírlap 18-23. számaiban megjelent cikkekrõl) elküldte címemre. Néhány mondatot idézek mai gödöllõiek és országbeliek okulására e nagyszerû ember írásából:
    "Én a leírást folytatom, a valóságnak megfelelõen és híven fogom az állapotokat lefesteni, és a végén meg kell írnom azt is, hogy a bérbeadó m. kir. koronauradalomnak Gödöllõ község ezekért az ósdi, kopott, más célokra úgyszólván nem használható helyiségekért mily nagy bért fizet... Én már most félreverem a harangokat..."
    Elõrefutván a történelem menetében, 1995 végén az alábbiakat olvashattam a Gödöllõi Premontrei Öregdiákok Egyesületének 2. tájékoztatójában:
    "Május 18-án, 74 éves korában elhunyt Bor Ambrus író, újságíró, mûfordító. Eredeti neve Hovhannesian Zaven Egon, a Bor Ambrus nevet íróként vette fel. Gödöllõn született 1921-ben, magyarországi örmény családból. A gödöllõi premontrei reálgimnáziumban végig kitûnõ eredménnyel végezte tanulmányait, 1939-ben érettségizett. A Pázmány Péter Tudományegyetem Állam- és jogtudományi karán 1943-ban jogtudományi diplomát szerzett, doktorrá avatták. Édesapja dr. Hovhannesian Eghia ügyvéd, az 1920-as 1930-as évek gödöllõi társadalmának kiemelkedõ személyisége. Ügyvédi irodája a legeredményesebb volt a környéken. Õ többek között a premontrei rend jogtanácsosa, intézi a több száz holdas birtok és a Tokaj-hegyaljai szõlõ jogi ügyeit. Virilis listán a gödöllõi községi képviselõ-testület tagja, mint a harmadik leggazdagabb, legtöbb adót fizetõ polgár. Évi adója 1900-2000 pengõ. Az ügyvéd 1928-1944 között a Gödöllõi Hírlap felelõs szerkesztõje, lapkiadója és tulajdonosa. A szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap vasárnaponként jelent meg, kezdetben 4, késõbb 8 oldalon - az ünnepi számok 18-24 oldalasak. A munkatársak sorában több premontrei tanár volt. Az apát 1945 nyarán letartóztatta az ÁVH, koncepciós büntetõperben a népbíróság hírhedt dr. Jankó tanácsa 5 évi börtönre ítélte. Ott halt meg 1948-ban, gödöllõi temetésén több százan vettek részt."

*
A majdnem teljes pályakép megrajzolásához még egy forrásmûben megtaláltam életrajzának tényeit. A Magyar és Nemzetközi Ki Kicsoda 1994-es kiadásában - az író közlése alapján - olvasható: 1943-ban jogi diplomát szerzett, 1944-46 között katonaként szolgált, 1947-63: cukor- és édesipari gyárakban statisztikus, tervgazdász. Kulturális pályafutása 1963-ban kezdõdött, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Tájékoztatási Központja, Egyesülése könyvreklám lapját szerkesztette, 1969-ig fõszerkesztette, 1969-82 között a Magvetõ Könyvkiadó szerkesztõje majd fõszerkesztõje lett. Ekkoriban az Élet és Irodalom, a Magyar Nemzet, a Rádió külsõ munkatársaként is dolgozott, kitûnõ teljesítményéért Gábor Andor- és József Attila-díjat kapott. Mûfordítói bravúrjait több díjjal jutalmazták, német nyelvbõl 61, legtöbbször monstre terjedelmû mûvet fordított le.
    Nem feledhetem el, hogy 1991-ben galád támadás akarta leteríteni. Az attak színhelye a Ring címû hetilap április 9-ei száma volt, a 44. oldalon Borban az igazság? címmel nevével (mûvésznevével) ízléstelenkedett egy hírhedt skribler, megvádolván õt azzal, hogy alattomos antiszemitizmustól vezérelve megírta Kardos György, a Magvetõ Könyvkiadó igazgatójának, nem magyarosított nevét. Kardos 1991-ben már hat éve halott volt. Az elhíresült senki írásának utolsó bekezdését szomorúan idézem fel:
    "Nem tudhatom, hogy Bor Ambrus melyik felekezetben dicséri az Urat. Amennyiben az izraelita felekezethez tartozna, a katonapolitikai veterán nyomozóit még egy feladattal bízhatná meg. Deríttesse ki, hogy az 1985-ös Újságíró Évkönyv 77. oldalán, a lexikon részben, milyen alantas szándéktól vezérelve áll Bor Ambrus neve mellett zárójelben: Dr. Lukács János."
    Ezt a hivatkozást megnéztem saját példányomban, pontos; az adatot a gúnyolódó abból a lexikonból idézte, amelyben õ is szerepel a tagok között. Most már borítsa nevét a feledés csendje, 1995-ben meg is halt, s így soha nem tudta meg, hogy mi volt Bor Ambrus családi neve, családi származása, vallása.

 *
A Világfutók (1962) önéletrajzi ihletésbõl eredõen a második világháború után Németországban játszódik, szereplõi nyugatra került katonák, tisztek, dzsentrik és különféle civilek, Münchenben és környékén csellengenek, egy részük nem mer, más részük nem akar hazajönni. Fõhõse, Ormos Endre, aki az egyetem elvégzése után 1944-ben lett katona. Sodródó, önálló erkölcsi-politikai nézettel nem rendelkezõ fiatalember, aki végül is hazatér, azt gondolván, hogy "az elvetett kicsi magot minden kicsi embernek magának kell felnevelnie. Egyedül kell ítélnünk önmagunk felett, magunknak kell ledobni a terheinket, magunknak kell tudni, hogy hazugok a világfutó ordasok, s hogy mi vagyunk együvé valók, akik millió kis akarással akarunk valami nagyot. Ha ítéltünk és tudjuk ezt, akkor állhatunk vissza tiszta szándékkal a többi közé."
    Fejezetek a fiúért (Kozmosz 1969). A magyar ifjúság tévútjairól szóló, elementáris erõvel felrázó regény. Fõhõse, Czirok Miklós 19 éves ifjú, lopott, garázdálkodott, majd börtönbe került. B. A. így vall törekvéseirõl: "Törvényszéki tudósításból írtam ezt a regényt. Bele akartam szólni abba a vitába, hogy baj van a fiatalokkal, és ki felel a börtönbe kerültekért. [...] Egyre erõsebb lett bennem a meggyõzõdés, hogy a kényelmesség, amely minden bûnt magánbûnné tenne, megér némi elfogultságot, a magánbûnösnek ítélt hõs iránti rokonszenvet. Hõsöm nem szent, nem mártír. [...] Szeretném a magánügyek területét egy kicsit csökkenteni, a közügyekét növelni."
    Útlevélkép háttérrel (1972). Veres Máté ötven éves újságíró három évtizedes keresés után leli meg helyét a társadalomban megszabadulván az örökség-ballaszttól. Egyébként a társadalomban köznyavalyák mérgezik az atmoszférát, hallgatás, színlelés, gyanú, gyanúsítás, mellébeszélés és a mindezekbõl származó félelem. A hõs gátlások és félelmek betege.
    Rövidítések és jelek (1976). "Kassák, Baudelaire, Nagy Lajos, Brecht olyan kortársaink voltak, akik nem szépelegnek, akik a szívós embertelenség ellen írnak, minden eszközzel, szenvedélyesen vagy jéghidegen."
    Hosszabb távon (1980). A könyvbeli Ereklyék történelmi metaforáknak álcázott életrajzi részletek. Például a Confessio-passzus: "L. Sándor az apját említette, a néhai városi hivatalnokot. [...] aki igen, hamar meglátta fián, hogy kamaszodik [...] szorgalmazni, majd erõltetni kezdte a testedzést, a fizikai munkát, a nem versenyszerû, de rendszeres sportolást. [...] Apja egyébként, noha nem volt vallásos, papi gimnáziumba járatta. A vallásgyakorlatok helye nem a Szent Erzsébet-székesegyház volt, ahol a Fenség hamvai nyugszanak, hanem a premontrei rend saját temploma." Az író az elbeszélés fikciós jellegét így vallja be. "Keltezetlen jegyzet az iratok közt." Engem meg arra emlékeztet a történet, hogy Bor Ambrusnak is kötelezõ olvasmánya Tóth Tihamér Tiszta férfiúság-a volt, s az õ osztályuk is járt Kassán II. Rákóczi Ferenc hamvainál. A Hullámtörõket, egy államvédelmi kihallgatás-történetet K. Gy.-nek ajánlotta, jelezvén a kiadóigazgató Kardos György életútjának tragikus komponenseit is. Itt dedikálta újszerûen az egyik novellát sajátmagának, így B. A.-nak (1921), kissé panaszkodván az ember testi romlásáról és látása gyengülésérõl.
    A Perújítás-ban (1975) egy esztétikai összegzés körvonalai kezdtek felsejleni. Azt írta: "Ha író létemre közéleti mûfajokra vállalkoztam, akkor folyamatok pillanatait, múló helyzetek megítélését vállaltam, írásaim múló érvényességét. Ha igen kis részüket egy bõ évtized múlva egyáltalán maradandónak tartom, akkor csak más fogalmazásban tartottam annak. [...] Változatlanul közölt vitairatok végére csak egy évszámot odailleszteni: a mûfajvesztés jele vagy vátesz-gõg.[...] Ami még érvényes vagy tanulságos, azt át kell írni, újra kell fogalmazni.[...] Nem az írások maradandóak, hanem a per, amely tisztázatlan igazságok szolgálatáért folyik."
    Ebbõl a mûbõl idézek néhány, gyakran kérdésként megfogalmazott állítást:
    "Mit bizonyít a nyíltság? Társadalmi, népi egységet, szilárd demokráciát.
    Ki a sanda mészáros? Az, aki nem akarja, hogy valami ilyen legyen, ezért a valami olyanját bírálja keményen.
    Ki bátor? Aki félni mer. Valamitõl valamiért, valakitõl valakiért." Aforizmáit latin mûveltségének közmondásaival fûszerezte, érvényes általánosítással. Egyik tanára kérdezte az óra kezdetén: "Halljam a mára föladott közmondást!" Válasz: "Kezdetben állj ellen, mert késõn készül az orvosság, amikor a bajok már széltében-hosszában elhatalmasodtak az erkölcsökön." (Bizonyosság okán latinul is odaírta: "Principiis obsta: sero medicina paratur, cum mala per longas convaluera moras." A Salve dicta elmés mondások gyûjteményét kis gimnazista kora óta használta. Ebbõl a segédkönyvbõl õsközhelyeket, õsintelmeket tanult õspátosszal, õsevidenciával. Aztán ezt a tézist is antitézisébe fordította: az õsevidenciákra emlékezni néha nagyon rossz, arcpirító, dühítõ.
    A Hosszabb távon után megjelent szépprózai köteteket is kézbe vettem érvelésem megerõsítése érdekében: Jel (1981 válogatott elbeszélések), Morion (1983), Szakadatlan jelen (1986). Feltûnõ összegezés Kiss Anna szerint a Tekintet Alapítvány által kiadott Meráni hegedû (1989-1991), mint Goethe fénytanába, klasszicista szigor szerinti legtökéletesebb téridomba kényszerített, férfimód leltározott és összegezett emlékek könyve, megrendítõ élmény. A posztumusz elsõ könyvet, az 1997-ben kiadott Szem-et hely hiányában már nem idézem.
    A magyar irodalom történetének 1945-1975. III/2-es kötete érthetõen csak a jelzett idõhatárok közötti mûvekkel foglalkozott, de jószerivel felfigyelt az életmû mûfordításokból álló kitûnõ teljesítményére, holott a mûfordítás csak 1975 után emelte írónkat a magyar irodalom élvonalába.

 *
A hatvanas évek végén, 1969 és 1973 között, nagy utat járt be Németországban, az akkori NSZK-ban, Hamburg, Lübeck, Darmstadt, Bonn, Frankfurt városokban  kalandozott. Bad Godesbergben a bonni egyetem egyik fiatal germanistája az akkori német szépirodalomról tartott elõadást, arról értekezvén sok idézettel és szövegpéldával, hogy járható-e még a realista irodalmi út, Böllé, Grassé, Lenzé. Az író azon meditált, hogy az irodalom mindig agonizál, és mégis örök életû, hogy amíg az ember beszélni fog, bizonyára írni is fog. Hogy mit fog írni, az legföljebb mûfajkérdés; a jelen soha nincs megírva, a jelen mindig más mint a múlt, egészen más. Az irodalom mindig a jelené: jelen van az író, jelen van az olvasó, jelen van a jelen. Azt is leírta, hogy egyszer egy tübingeni úr fordult feléje, nem szólt semmit, csak bólintott. Késõbb kettesben Hölderlinrõl beszélgettek, illetõleg az úr beszélt Hölderlinrõl, szabatosan fogalmazva a mondatokat. S hívta, hogy alkalmasint látogassa meg õt Tübingenben. Majd szerényen átnyújtotta a névjegyét, amelyen egy történész hivatású név állt.
    Bor Ambrus 61 német mûnél volt fordító, szöveggondozó, szerkesztõ, kontrollszerkesztõ. Lukácsy Andrásnak fordítás-elméleti kérdésekrõl vallott. A legfontosabbnak azt tartotta, hogy a fordító alaposan mélyedjen bele a mûbe, amire azért van szükség, mert a fordító dolga az, hogy egy idegen mûvész alkotásból magyart formáljon. A fordítónak is rendelkeznie kell ugyanazzal a mûveltségháttérrel, mint alanyának. A szöveg nyelvi, meg stiláris fordulatait, esztétikai jellemzõit tökéletesen el kell sajátítania, és ugyanakkor újra kell teremtenie mindezt a maga nyelvén. A magyar fordítónak ez kivált gyönyörûséges gyötrelem, hiszen minden mûvet egy vadidegen szövegbõl kell átültetnie. Nemcsak a nyelv idegen, de a gondolkodásmód, az asszociációs rendszer. A vadidegen azt jelenti, hogy nemcsak a magyar nyelv, hanem a magyar észjárás is eltér a legtöbb európai népétõl. A mi észjárásunk lényegesen egyszerûbb, lényegretörõbb, miközben a német vagy általában az indogermán sokkal bonyolultabb és részletezõbb. A magyar képekben gondolkozik, jóval kevesebb absztrakcióval. "Én nyelvi szempontból sosem akarok német lenni, miközben gondolkodásmódban lehetõség szerint követem az eredetit. A nyelvvel azt a szuggesztiót kell keltenem, mintha a szerzõ ezt a mûvét magyarul is megírhatta volna."
    A legjobb mûfordítás-elméleti szakkönyvek még nem ismerték Bor Ambrus gondolatait, vagy ha ilyeneket szerkesztettek, fõleg külföldi szakírókat fordítottak magyarra. Sajnálhatják.
    Az említett irodalomtörténet kiemelkedõnek tartja Robert Musil két elbeszélésének (Grigia, Tonka) fordítását (1965) a Törless iskolaévei címû kötetben. Talán ez az egyik elsõ jelentõsebb mûfordítása, de ugyanebben az évben indult Böll sorozata, a Doktor Murke összegyûjtött hallgatásai-val. Böllt teljesen külön világnak tartotta, tökéletes felkészültséggel, imponáló mûveltséganyaggal. "Az ember munka közben arra gondol: Úristen, mi mindent tud ez az ember!" Mifelénk, 1965, Csoportkép hölggyel, 1973, És lõn este és reggel, 1986 (Raymann Katalinnal), A hagyaték, 1984, Frankfurti elõadások, 1984. 1975-ben jelent meg Böll Katharina Blum elveszett tisztessége, Vagy: hogyan keletkezik és hova vezet az erõszak címû, botrányt kavaró mûve.
    A fábiánus, álmodozó Böll mellett azért szerette meg Günter Grasst, mert úgy használja a nyelvet, mint muzsikus a hangszerét, mindent a gondolat szolgálatába állít keményen és gátlástalanul (A patkánynõ, 1988, A hal, 1988, Békaszó, 1993.).
    Sigfried Lenz Németórá-ját 1968-ban Németországban és Európa szerte a lelkiismeret-vizsgálat regényének tartották, Lenz Bor Ambrus talán legkedvesebb szerzõje lett (A világítóhajó és más elbeszélések, 1973 [Györffy Miklóssal], A veszteség 1983, Honismereti gyûjtemény, 1980, Gyakorlótér, 1990.), Bor Ambrus fedezte fel Martin Walser-t (Lélekedzés, 1982, A hattyús ház, 1985, Hullámverés, 1987). Szeretett a háborús témájú mûvek körében felfedezõ útra indulni: Theodor Plivier regényét, a Sztálingrádot az 1945-ös kiadás után "megigazította" és utószóval látta el; Lothar-Günther Buchheim A hajó címû regényét is lefordította. Buchheim egyetlen irodalmi riport jellegû  könyvét Mailer Meztelenek és holtak-jához mérték. (Egy megdöbbentõ adatot is megtudunk: a második világháborús német tengeralattjárók 40 000 fõs állományából 30 000 elpusztult.) Tallózásomat Alfred Andersch: Efraim (1976) címû regényével fejezem be, amelynek utószavában Bor Ambrus a vesztes ember pszichéjét elemzi.
    A minden gondolatában humanista író életörömérõl idézzük e vallomását: "Ha egy mondatot le tudok írni úgy, hogy szép és pontos, s megadja a kívánt hangulatot - nos, hát ez az én örömöm. Akár saját szövegem az, akár másé."
 

BALLÓ ISTVÁN

Vatikáni büntetés
és Alternatív Nobel-díj

Leonardo Boffról és a felszabadítási teológiáról
 
Múlt év októberében a katolikus sajtó hírül adta, hogy Leonardo Boff brazil hittudós, a latin-amerikai felszabadítási teológia neves képviselõje, társadalmi megbecsülése jeléül, Alternatív Nobel-díjban részesült. A kitüntetett olyan katolikus pap, aki sokat tett a földrész szegényeiért és elnyomottaiért. A hír hallatán érzett örömünkbe azonban üröm is csöppent, s nyomban kérdések vetõdtek fel: miért olyan rövid ez a hír, és mi az oka a kurta hírt övezõ nagy csöndnek a katolikus egyházon belül? Sokan emlékszünk rá, hogy a teológust - több évi meghurcolás után - 1985 elején a Vatikán szigorúan megbüntette. A magas elismerés tehát megkésett ugyan, de bizonyára tizenöt év után is enyhíti az egyházi szigor okozta fájdalmat, és segíti a meg nem érdemelt büntetés ütötte lelki sebek gyógyulását.
    Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a tekintélyes Nobel-díj Bizottság ugyanazért érdemesítette Boffot az elismerésre, amiért annak idején a katolikus egyház megbüntette. S bár lehetséges, hogy történt elõzetes egyeztetés a Vatikánnal, az egyházi büntetés alatt álló hittudós magas világi kitüntetése mégiscsak súlyos kritikája a katolikus egyházi vezetésnek. Annál is inkább, mivel az elismerés nyilvánvalóan nemcsak Boffnak szól, hanem a latin-amerikai felszabadítási teológiának és katolikus népi mozgalomnak is.
    Indokolt tehát vázlatosan emlékeztetni e teológia és e mozgalom történetének néhány fontosabb összefüggésére. Mind a felszabadítási teológia, mind a belõle kisarjadt mozgalom keresztény eszmei alapokon nyugszik. Céljuk az áldatlanul súlyos körülmények között élõ latin-amerikai tömegek sorsának alapvetõ megváltoztatása. A mozgalom elindítói papok, szerzetesek, teológusok, valamint helyi katolikus mozgalmi emberek voltak, akik számára a II. vatikáni zsinat állásfoglalásai és ezek nyomán az egyház megújulásának bíztató jelei bátorítást nyújtottak arra, hogy a keresztény szociális elvek és a társadalmi igazságok érvényesítésével hozzákezdjenek a szegények életének jobbításához. Törekvésüket kezdetben örvendetesen támogatták a zsinati szellemiséget képviselõ, reformokat szorgalmazó központi állásfoglalások és intézkedések. Erre bíztattak a latin-amerikai katolikus püspöki karok 1969. évi medellini konferenciájának a határozatai, de sok más megnyilvánulás is. Mindez megszilárdította törekvéseiket és növelte népi támogatásukat. Egy idõ után azonban megcsappantak a remények és a bizakodást lelohasztották a hivatalos egyházi vezetésben jelentkezõ és erõsödõ aggályok és kétségek. Ezek az aggályok és kétségek jellemezték az 1978-ban megválasztott új pápa, II. János Pál nézeteit is, mely tetten érhetõ volt intézkedéseiben, a vatikáni és a helyi katolikus vezetõk pedig egyre bírálóbban fordultak szembe a mozgalommal, beleértve ebbe konkrét fellépéseiket is. A fordulat a nyolcvanas években kétségtelenné vált. A hivatalos egyházi álláspontokat végül a Hittani Kongregáció 1984-ben és 1986-ban közzétett, pápai jóváhagyással készült állásfoglalásai alakították ki.
    A két állásfoglalás a felszabadítási teológia radikálisabb megoldásra irányuló törekvéseinek kemény kritikáját tartalmazta, s a mozgalom visszaszorítását célzó intézkedéseket hozott. Ez kapóra jött a katonai diktatúráknak, és az egyházi intézkedésekkel egyidejûleg, hozzáfogtak a mozgalom könyörtelen szétveréséhez. Az egyházi vezetõk ugyan nyilatkozataikban elítélték a zsarnokságot és kegyetlenkedéseit, s keresztény önmérsékletre szólították fel a hatalmon levõket, ám ez csak írott malaszt maradt. II. János Pál pápa sûrû latin-amerikai látogatásai sem változtattak a helyzeten. Beszédeiben nem lépett túl a szegények és elnyomottak áldatlan sorsa miatti sajnálkozáson, ám annál gyakrabban figyelmeztette õket arra, hogy soha ne folyamodjanak erõszakhoz helyzetük megváltoztatása érdekében. Kiengesztelõdésre hívta fel õket.
    Mindez arról tanúskodik, hogy a katolikus világegyház, élén a pápával és együtt a helyi egyházak konzervatív fõpapságával, visszaretten és fél a szegények és elnyomottak önfelszabadító küzdelmétõl. A népi harcok iránti mélységes ellenszenv vezérli õket, s készek arra, hogy a jobboldali, sõt diktatórikus hatalmi tényezõkkel összefogva szétverjék a népi megmozdulásokat. Ezzel a magatartásával az egyház bizony korántsem teljesíti  magasztosnak mondott feladatát, az igazság és a szeretet társadalmának megteremtését.
    A hivatalos egyházi álláspontot vitatók számára ugyanakkor világos, hogy a felszabadítási teológia se nem  hit-, se nem egyházellenes. Eszméi katolikus eszméken alapulnak, a latin-amerikai állapotokra adott válaszokat pedig a szegények és elnyomottak iránti rokonszenv és szolidaritás hatja át. A felszabadítási teológia hívei kevésnek tartják az alamizsnálkodást és a szeretetszolgálati akciókat. Ezek ugyan enyhítik ideig-óráig a szenvedést, de meg is hosszabbítják azt. Átfogóbb, mélyebb változásokat akarnak és ehhez a radikális változások szükségességének tudatosítására törekszenek, mindenek elõtt pedig a szegények öntevékenységét kívánják elõmozdítani önnön felszabadításuk érdekében. A teljes felszabadítás és a szegények öntevékeny harca szükségességének felismerésében - vallási alapokból kiindulva - Leonardo Boff és a perui Gustavo Gutierrez jutott legtovább. Kiemelkedõ szerepük volt a vallásos szegények és elnyomottak öntudatra ébresztésében, s ez Latin-Amerikában óriási tömegeket jelent. De a széles látókörû két hittudós más társadalmi tényezõkkel is számolt, így például a hatvanas évek világpolitikai helyzetének alakulásával, s természetesen a katolikus világegyház belsõ megújulásával is. A XXIII. János pápa által megindított reform folyamat és annak kibontakozása a II. vatikáni zsinat állásfoglalásai nyomán valóban nagy reményeket és várakozásokat keltett. Ebben kitüntetett szerepe volt VI. Pál pápának is, aki a világra nyitás során különös figyelemmel fordult a harmadik világ felé. Segítséget kívánt adni a nemzeti függetlenségért vívott harcban és a nyomor elleni küzdelemben. Kiemelten foglalkozott a latin-amerikai problémákkal.
    A felszabadítási teológia számára, a körülmények és feltételek ismeretében, a szegények sorsának alakulásáról tapasztalatokkal rendelkezve sem volt sima és egyszerû a társadalmi igazságosság Biblia központú megközelítése és alkalmazásának kimunkálása. Gustavo Gutierrez egy interjúban megrázóan ecsetelte társai és önmaga személyes küszködését a jó megoldás keresésében. Megpróbált a szegények szenvedéseiben részt venni. Együttérzése kifejezéseként Isten szeretetérõl beszélni velük, amely egymás szeretetében tapasztalható meg. "Ez a szolidaritás oda vezet, hogy részt vállalunk sorsukban, igyekszünk javítani azon, hiszen a szegények nagy része annyira nyomorult, hogy föl sem tudja mérni saját helyzetét. A keresztények pedig nem  nyugodhatnak bele a szegénységbe." (G. Gutierrez: Beszélgetés a Vigíliával. Vigília, 1988. évi 3. szám. 211. old.) A szegény tömegek viszonylag hamar ráéreztek a mozgalom társadalomkritikájának jogosságára, és visszaigazolódtak az õket öntevékeny küzdelemre ösztönzõ iránymutatásaik is. A mozgalom terebélyesedett, növekvõ számban csatlakoztak hozzájuk papok és szerzetesek. Sõt, püspökök és más egyházi tisztségviselõk is vállalták az elesettek melletti kiállást a zsinati szellemben. Tragikus, hogy a küzdelmek súlyos áldozatokkal jártak, sok pap és szerzetes szenvedte el a meghurcolást, a kínzást, a börtönt, a kínhalált. E szenvedésekért felelõsek a katonai diktatúrákat támogató egyházi vezetõk és papok is. Erre mutatott rá Helder Camara brazil érsek is: "Az igazság az, hogy az egyház is beilleszkedett a hatalom gépezetébe, azokhoz csatlakozott, akik kezükben tartják a hatalmat és a gazdagságot, s közben türelmet és engedelmességet prédikálnak a szegényeknek." (Lásd: Eszmei áramlatok Latin-Amerikában. Gyûjteményes kötet. Gondolat, 1981. 156. old.)
    További részletezés nélkül is megérthetõ, hogy a II. vatikáni zsinat reformtörekvései Latin-Amerikában bíztatóan indultak, sikerrel kecsegtettek és mélyreható, érdemleges vitákat keltettek. Bizonyos idõ után éppen ez váltott ki nyugtalanságot a vatikáni és a helyi vezetõ papság körében. Félni kezdtek a világiság behatolásától az egyházba. Az új pápa, II. János Pál és a vatikáni központ ösztönzésére, a helyi egyházi vezetõk megindították a reformok elleni harcot; mindent elkövettek a reformok visszaszorításáért. A teljes fordulatot az 1985-ben megtartott rendkívüli püspöki szinódus hozta. Nem mondták ki, hogy tilos a nyitás a világra, nem tették teljesen félre a szegényekkel való foglalkozás ügyét, sem a világpolitikai ügyeket. Csakhogy amit a szegények ügyében ténylegesen fontosnak tartanak, nem jelent elõrelépést a társadalmi igazságosság megvalósulásában. Még csupán törekvés sincs erre. S ebben rejlik az alapvetõ eltérés a hivatalos egyházi álláspont és a felszabadítási teológia eszméje és gyakorlata között. Õk nem torpannak meg a szegénység tényeinek felsorolásánál, fõként a nyomor társadalmi okait elemzik, méghozzá a konkrét, adott helyzetben, és megszüntetésükre helyezik a fõ figyelmet. Mert a bajok okai feltárhatók és megszüntethetõk, nem jelentenek elháríthatatlan istencsapást. S ha ez tudatosodik a szegényekben, tisztánlátásuk küzdelemre serkenti õket. Érthetõ, hogy mindez ütközik a hatalmasok és a gazdagok érdekivel, tehát elkerülhetetlen a szembekerülés. A feszültségek és az összeütközések alkalmával pedig kiderül, hogy az egyházak általában a hatalmon levõk szövetségeseiként viselkednek. A latin-amerikai fejlemények azt is mutatják, hogy a felszabadítási mozgalmak nemcsak a térség hatalmaival állnak szemben, hanem az Egyesült Államokkal és a Vatikánnal is. A nyolcvanas évektõl a felszabadítási teológiát visszaszorító és béklyóba verõ folyamat során Leonardo Boffot Rómába rendelték, ahol 1984. szeptember 7-én Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa (akit a Vatikán "miniszterelnökének", egyik legfõbb hatalmasságának tartanak) "testvéri" beszélgetést folytatott vele. A lényeg persze az összegyûjtött vádak felsorakoztatása volt. Mindenekelõtt Boff Egyház, karizma és hatalom címû könyvének több tételét hit- és egyházellenesnek nyilvánították. Ezt több más váddal is megtetézték. Az egész fegyelmi eljárás lebonyolításában feltûnõ volt, hogy a vádak súlyossága, az egyházi vezetésnek a büntetésre való elõzetes felkészülése ellenére meglepõen hosszú idõ telt el az ügy lezárásáig, azt a látszatot keltve, hogy igen komoly és körültekintõ módon foglalkoztak Boff nézeteinek vizsgálatával. Végül is a hiteles közlemény közel hét hónap után került nyilvánosságra a Vatikán hivatalos lapjában, az Osservatore Romano-ban, 1985 március 20-21-én. A közlemény szerint Leonardo Boff a brazíliai sajátosságokból kiindulva megsértette az egyetemes egyháznak az evangéliumi örökség mindenhol és mindenkire azonos módon vonatkozó alaptételét. Mûvében veszélyt okoz a különbségek túlzott hangoztatásával, mivel gyengíti az egyház egységét. Elmarasztalták az egyházi struktúrákra vonatkozó nézetei miatt, azt kifogásolva, hogy a hangsúlyt az egyház történelmi változásaira és nem a dogmák örök érvényére helyezi. Elutasították továbbá Boffnak az egyházi hatalom torzulásáról, a hierarchiának a prófétizmus és a karizma fölé helyezésérõl kifejtett kritikáját is. Összességében nézeteit kártékonynak és veszélyesnek nyilvánították, könyve terjesztését betiltották, õt magát pedig szilenciumra kötelezték.
    Sokak véleménye, hogy a teológus elmarasztalása a vártnál súlyosabb volt. Gyanítható, hogy a Vatikán példát akart statuálni, s ezért folyamodott az egyházban érvényesülõ tekintélyuralmi rend szigorított centralizmusának eszközeihez. Aki veszi a fáradságot és az elmarasztaló közleményt egyezteti a II. vatikáni zsinat reform állásfoglalásaival, észreveszi, hogy Boff kifogásolt nézetei sokkal inkább összhangban vannak a zsinat szellemiségével, mint az õt felelõsségre vonó egyházi hatóság hatalmat fitogtató, szigorú fegyelmi intézkedése.  Boff, a közlemény kibocsátása után, 1985. május 9-én rövid nyilatkozatot tett közzé. Nem volt hajlandó semmiféle canossajárást vállalni, önérzetesen mondta el a véleményét a fogalmi közleményben foglaltakról. Kijelentette, hogy nem marxista, hanem olyan keresztény hívõ, aki vállalja az új társadalomért vívott küzdelem igazságot hirdetõ, nemes harcát. Az evangéliumot mindenki számára rendeltnek tartja, azzal kiegészítve, hogy az evangélium kiváltságban részesíti a szegényeket. Az egyház szerepét - fõleg olyan helyzetben, mint a latin-amerikai - abban látja, hogy az egyháznak ellentmondás nélkül felszabadítónak kell lennie. Végül bizalmát fejezte ki a tekintetben, hogy az Egyházi Tanító Hivatallal közösségben folytathat munkát, a hiteles felszabadítási teológia kialakítása érdekében.
    Boff tiltólistára került könyve, az Egyház, karizma és hatalom nem jelent meg magyar nyelven, de 1988-ban az Ecclesia Kiadó megjelentette hét évvel korábban írt mûvét, a Miatyánk címût. Ebbõl a könyvbõl egyértelmûen kiderül, hogy a hittudós nem áll marxista befolyás alatt, hanem a szerzõ elkötelezetten keresztény világszemléletû. A mû ugyanakkor fontos hitelesítõje a felszabadítási teológiának, mint vallásos keresztény eszmei áramlatnak. Az egyházon belüli vita ugyanis a felszabadítási teológia nézeteit illetõen nem hitelvi alapkérdésekrõl folyt, a nézetkülönbségek a társadalmi élet kérdéseinek megítélésében alakultak ki. És ezekben a kérdésekben a felszabadítási teológia ellenfeleinek egy része elmaradt a II. vatikáni zsinat reform-állásfoglalásaitól. Igen élesen vetették fel azt a kérdést, fõleg a II. vatikáni zsinat szellemiségét nézve, hogy vajon kik veszélyeztetik igazán a keresztény alappilléreket. Azok, akik a súlyos társadalmi problémák leküzdésének szükségessége idején az élet által meghaladott válaszokat adnak a tennivalókra, s elszakadva a valóságtól a stabilitás védelmében minden fontosabb reformot és megújulást akadályoznak; vagy pedig azok-e, akik társadalmuk súlyos ellentmondásainak megoldását szorgalmazzák, az adott helyzet következményei és lehetõségei szerint? A felszabadítási teológia képviselõi a konkrét latin-amerikai helyzetben nem szubjektív önkényességgel és nem valamiféle külsõ marxista hatásra választották meg a cselekvési irányukat, a szegények és elnyomottak érdekében. Egyébként is a korábban elfogadott vatikáni álláspontra támaszkodtak, amely adott körülmények között szükségesnek tartja a társadalmi struktúrák megváltoztatását. S még akkor sem távolodnak el az egyházi állásponttól, amikor felkészítik a szegény és elnyomott csoportokat a küzdelemre, hiszen a felszabadulás nem történhet meg tudatos részvételük nélkül. Ez kitûnik az 1971-ben tartott püspöki szinódus állásfoglalásaiból.
    Boff nagy figyelemmel kísérte a latin-amerikai püspöki karok konferenciáit is. Miatyánk címû könyvében például a mexikói Pueblában tartott, 1979-es konferencia záródokumentumát értékelte. Pueb-lában szó esett ugyan a népi felszabadítás evilági feladatairól - írja -, de a korábbiakkal szemben nem a súlyuknak megfelelõen. Bár kijelenti, hogy a maga részérõl ellenzi a tennivalóknak a világi életre irányuló kizárólagosságát, de a világi élettel való foglalkozás lebecsülésének tartja a konferencián - II. János Pál pápa jelenlétében - elfogadott hivatalos álláspontot. Szerinte Isten és az ember ügyét össze kell kapcsolni, ami annyit tesz: "A földi élet szükségletei miatt soha nem lehet lemondani Istenrõl. De éppoly kevéssé lehet megengedni, hogy az élet lehetõségeit és hatásait lebecsüljük ebben a világban." (L. Boff: Miatyánk, Ecclesia kiadó, 1988. 44. old.)
    Boff úgy véli, itt nem elméletrõl van szó, hanem cselekvésrõl, az élet újgyakorlatáról. "Isten akarta úgy, hogy az ember ne csak szemlélje a teremtés mûvét, hanem aktív közremûködésével alakítsa is azt." (uo. 55. old.)
    Ez - folytatja - a földi valóság teljes strukturális átalakítását jelenti, és Isten nevének megszentelését, hiszen az emberhez méltó világ kialakításán munkálkodunk. Keményen bírálja egyházát, hogy erre nem fordít kellõ figyelmet. "Évszázadokon át nem ebben láttuk a kereszténység evilági méltóságának célját. [...] Korábban a megszentelõdés azt jelentette, hogy az ember uralkodjék szenvedélye fölött, alakítsa ki magában lelkét és tárja Isten és felebarátai elé, vesse alá magát az egyház elõírásainak és szorgalmasan mûvelje a keresztény erkölcsi tökéletesedést szolgáló gyakorlatokat."
    Boff elismeri ennek felbecsülhetetlen értékét az üdvösség szempontjából, de nem tartja elégségesnek. "A megszentelõdés nem merülhet ki pusztán az egyén életszentségre törekvésében, az ember ugyanis társadalmi, közösségi lény. Ami pedig társadalmi, azt nem lehet individuális értelemben felfogni. [...] Aki ma arra kész, hogy az elnyomottakkal vállvetve küzdjön egy jobb világért, az a történelem arénájában dicsõíti Istent és szenteli meg az õ nevét. Aki szolidáris a kizsákmányolt, jogaitól megfosztott osztályokkal, kiveszi részét a társadalmi fejlõdésért vívott harcból, és gyûlölködés nélkül segít abban, hogy a testvériség szelíd kötelékei szövõdjenek bele a társadalom szövetébe, az is azok közé tartozik, akik megszentelik Isten nevét." (Uo. 97-98. old.)
 

MÛHELY

 
VANCZA JÁNOS

Globális kihívásra globális választ!
 
A globalizációról és a hozzá fûzõdõ viszonyról rendkívül megoszlanak a vélemények. Vannak, akik a világra gyakorolt áldásos hatását hangsúlyozzák, mint a gazdaság és kereskedelem egyetemességét, vagy az informatika, a mûszaki-tudományos fejlõdés elõnyeit. Ezek ellen általában nincs is okunk kifogást emelni. Persze, e téren is akadnak problémák. Például a közlekedési technika rohamos változásának kedvezõ oldalai mellett negatív következmények tucatjaival szembesülünk; így a társadalmi igazságtalanság, balesetek, szmog, városok terjeszkedése, a termõterület csökkenése, a zaj, a széndioxid-kibocsátás. A világ egyes részein a jármûvek okozta levegõszennyezés több áldozatot követel, mint a közúti balesetek - állítja egy WHO-tanulmány. A gazdag ipari országokban az utazás a széndioxid-kibocsátás növekedésének legfõbb oka. Általában is elmondható, hogy mai világunk mûszaki fejlõdését a hatmilliárdnyi emberiségnek csupán egy töredéke élvezheti. Legkevésbé azok, akiknek a legnagyobb szüksége volna rá.
    Ugyanakkor a globális tõkén, a világra erõszakolt piaci mechanizmuson és a környezetromboláson túlmutatnak a globális problémák. A világélelmezés megoldatlansága, az emberiségre leselkedõ, egyre gyorsabban tért hódító új betegségek, a fegyverkezés veszélyei, a katonai erõ fitogtatása, új fegyverek hadrendbe állítása és bevetése. Sõt, a növekvõ mértékben integrálódó globális gazdaság rendszeresen jelét adja annak, hogy az üzleti ciklus ugyancsak nemzetközivé vált. A nemzetgazdaságok nem egymástól elkülönülten emelkednek és hanyatlanak, hanem egyazon hatások megélõi. Korábban úgy vélték, hogy a globalizáció kiegyenlíti a hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozását az egyes országok gazdasági ciklusaiban. Mára vitathatatlanná vált, hogy éppen az ellenkezõje történik: minél szorosabbak az országok kapcsolatai, annál gyorsabban terjed a visszaesés. Jelenleg épp ennek vagyunk tanúi Japántól az Egyesült Államokon át Európáig.
    Mindazonáltal kétségtelen, hogy a felsorolt problémák végsõ soron visszavezethetõk a multinacionális tõke és a hadiipari lobbi mohóságára, a multik hihetetlen gazdagságára és az általuk elõidézett globális következmények iránti érzéketlenségre.
    Gátlástalan magatartásukra, íme egy jellemzõ példa. Velence, az emberiség kultúrkincsének gyöngyszeme is tevékenységük áldozata lett. Az olasz államügyész vádat emelt a Montedison csoport 28 vezetõje ellen, hogy tönkre tették a lagúnák városának környezetét, és gondatlanságból felelõsek 157 munkás életéért. Az iparmágnásoknak a dózsék városa ellen elkövetett bûnlajstromán szerepel, hogy a petrolkémiai kombinát termeléséhez 30 éven át szivattyúzták a talajvizet Velence alól, emiatt az 1190 éves mûemlékváros megsüllyedt, és a lakosság egy része biztonságosabb helyre költözött. Az ügyész szerint 500 ezer tonnára becsülhetõ a vegyi mûvekbõl az Adriai-tengerbe került szenny mennyisége, továbbá a város vizeibe 80 millió köbméter ipari hulladék került. A vádló összesen 185 év börtönbüntetés és 33 milliárd dollár kártérítés kiszabását követeli. A környezetvédelmi per három éve tart, 2001 végén várható ítélethirdetés. Nemzetközi kihatású precedens értékû döntés lehetséges.
    A világ helyzete, 2001. címû tanulmánykötetben a szerzõk feltárják, hogy a legutóbbi évtized gazdasági fejlõdése milyen óriási károkat okoz a természeti rendszerekben. Ez a mérhetetlen pusztítás azonban eltörpül az országok közötti növekvõ egyenlõtlenség által táplált feszültségek, illetve a feszültségek következményei mellett.
    Az új évezred elsõ évtizedének elején néhány érdekcsoport dönt ember és természet sorsáról, fütyülve az elemi demokratikus normákra és alapvetõ emberi jogokra.
    A globalizáció fenti és számtalan más negatív következményei két területen is felvetik a változtatás sürgetõ feladatát: egyrészt a természet, a környezet oldaláról, másrészt az emberiség túlnyomó többségének részérõl, azaz társadalmi oldalról egyaránt.
    A globális kihívás kezelése egyelõre megoldatlan. Van-e egyáltalán lehetõség az emberiséget katasztrófával fenyegetõ, egyre gyorsuló veszély megállítására, a tendencia majdani megfordítására? Megmenthetõ-e a természet, a Föld, és nem kizsigerelt, haldokló bolygót hagyunk-e örökül utódainkra? Van-e esély a szegénység és az éhínség felszámolására, a jólét és szociális biztonság egyetemes megvalósítására, vagy hagyjuk sodortatni magunkat, s tehetetlenül várjuk a káosz, társadalmi robbanás bekövetkezését?
 

Lehetséges válaszok

Elvileg természetesen olyan variáns is elképzelhetõ, hogy a jelenlegi gazdasági és politikai hatalom birtoklói maguk hajtanák végre a kellõ változtatásokat. Ez lenne az ideális megoldás. Úgy gondolom hogy e változat alapján akkor lenne esély a fordulatra, ha: (1.) a világ multijait, a globális tõke birtoklóit sikerülne önmérsékletre késztetni, s arra hogy felismerjék: a piac mindenhatóságába vetett hitük felülvizsgálatra szorul. Gyakorlati lépéseikben azonban a szabad kereskedelmet minden kontinensre ráerõltetik. A luganói titkos dokumentum tanúsága szerint mélységesen hisznek abban, hogy a piac diktátumára épülõ gazdaság önmagában is megoldja a világot robbanással fenyegetõ szociális feszültséget. Feláldoznának közel két milliárd embert, mondván, a vásárlóerõre képtelen népek kihullhatnak a rostán a piaci mechanizmus következményeitõl, de a fennmaradó négymilliárd már jobb körülmények között élhet. Õk ugyanis a jelenlegi szintjükbõl engedni nem óhajtanak!
    (2.) Ha az országok kormányainak többsége nem állna a multik befolyása és függõsége alatt s nem azok érdekeit szolgálná, hanem népük egészének felemelkedésén munkálkodna. Ám minden lényeges döntésük a jelenlegi helyzet konzerválására irányul. (3.) Ha a tradicionális politikai pártok felismernék, hogy az új évezred új politizálást, másfajta célokat, megújított módszereket és gyökeresen új, embert szolgáló programokat igényel. A pártok azonban világszerte korrupciókba és visszaélésekbe fulladnak, politikai és személyes botrányok sorozatával terheltek, a néptömegek pedig csupán arra kellenek nekik, hogy négyévenként rájuk szavazzanak.
    Willi, Bradt, egykori német kancellár nyilatkozta egy ízben, hogy fontos kérdésekben nem szabad a lakosságot megkérdezni. A pártelitek diktatórikus hatalmi attitûdjei miatt sorozatosan hátat fordítanak nekik a választók, nem bíznak meg bennük hazugságaik, be nem váltott ígéreteik miatt.
    A mai hatalom birtokosainak önkorrekciója gesztusértékû, alamizsnaszerû, látványos lépésekre korlátozódik csupán, tûzoltó munkára, de nem a tûzfészek felszámolására. Az újraelosztáshoz, a szegények felemeléséhez meg kellene nyerni a politikát formáló pénzügyi elit támogatását. Lehet-e azonban tõlük remélni a világgazdaság új alapokra helyezését, a pénzügyi rendszer reformját? A szuperhatalmi érdekek legújabb példái is azt mutatják, hogy semmi hajlandóság sincs erre.
    Mindezekbõl következõen az elsõ variáns csak illúzió, gyakorlati realizálásának - objektív és szubjektív feltételek híján - reális esélye nem maradt.
    A második lehetõséget a nemzetközi porondon erõsödõ olyan politikai és egyéb erõk hordozzák, amelyek hatalomra kerülése rendkívüli veszélyeket rejt magában. Ezek a "nemkívánatos" tényezõk két csoportra oszthatók. Egyrészrõl az újfasiszta, szélsõ jobboldali pártokra, melyek tömegbefolyásának növekedése jelzi, hogy komolyan kell venni õket, másrészrõl a világszerte gyakorivá váló, kiszámíthatatlan következményeket elõidézõ terrorizmusra.
    René Dumont, aki a közelmúltban 97 évesen hunyt el, és akit a világ az "éhezõk agronómusa" megtisztelõ jelzõjével illetett, évekkel ezelõtt ezt írta: "Egy privilegizált kisebbség életfogytiglani nyomorra ítéli a többséget. Ekkora társadalmi igazságtalanság nem tarthat sokáig. Az idõzített bomba elõbb-utóbb fel fog robbanni." A szegények máris bosszút állnak sérelmeiken - figyelmeztetett -, fegyverük a kábítószer és a terrorizmus. A Világbank egyik közgyûlésén pedig a következõképpen fakadt ki: "Uraim! Szegezzék géppuskáikat a Potomac túlsó partjára, mert jönnek a szegények!"
    A terrorista akciók azonban korántsem gondolkodtatják el az érintetteket, hanem erõszakra erõszakkal, akcióra reakcióval válaszolnak. A legutóbbi, minden eddiginél nagyobb méretû, szeptemberi terrortámadásra a birodalom már vissza is vágott. Ám lényegi eredményhez nem igazán vezethetnek ezek az ellencsapások, csak értelmetlen pusztításhoz és áldozatokhoz. Ezzel aligha szoríthatják vissza az egyaránt undorító szélsõjobboldalt és a terrorizmust.
 

Elsõ lépések a globális válasz felé

Az emberiség jövõje és fennmaradása új világért kiált! A jelenlegi kapitalista gazdasági-társadalmi modell kirekesztõ és érzéketlen az emberiség többségének sorsa, megélhetése iránt, s ezért elkerülhetetlenné vált a mait felváltó új modell, valamint ennek megfelelõ új nemzetközi együttmûködési mechanizmus.
    Melyek azok a társadalmi erõk, amelyek az új társadalmi és világrend fokozatos megteremtését elérhetik? Ilyen erõk már megjelentek nemzeti és nemzetközi méretekben egyaránt. A világ országaiban egyre sokasodó és izmosodó civil szervezõdésekben és szervezetekben öltenek testet.
    Okkal adódik a kérdés: miért éppen ezek a mozgalmak a reményteli megtestesítõi és megjelenítõi-hordozói mindannak, ami elvezethet az új alternatívához?
    Mert mentesek a hatalmi attitûdtõl, nem fertõzõdtek meg még a hatalmi mámortól;
    mert többségük egyáltalán nem kötõdik a multinacionális cégekhez, a tõkéhez, s így azok nem akadályozzák õket szabad cselekvésükben;
    mert önzetlen elkötelezettség és elszántság vezérli a mozgalmakat;
    mert a világ jövõjének féltése tudományos megalapozottságú felismerésébõl táplálkozik, szilárd belsõ meggyõzõdés indíttatja õket cselekvésre;
    mert a politika alakításából kirekesztették õket (néhány párt, illetve azok elitjei uralják a politikát és a közéletet), s ezért "belülrõl" nem tudnak hatást gyakorolni a gazdasági és társadalmi folyamatok alakulására, ennél fogva "kívülrõl" kényszerülnek megszervezõdni.
    A nagyon sokféle és sokszínû, széles társadalmi palettát képviselõ civil szervezõdések (mozgalmak, szervezetek, körök stb.) érdekeltek, illetve lényegükbõl adódóan lehetnek érdekeltek a változtatásban. Ezek:
    - a különbözõ környezet- és természetvédõ egyesületek, állatvédõ, madárbarát körök, amelyek elkötelezettek a flóra és a fauna megmentése, a víz, a levegõ tisztaságának megõrzése mellett (zöldek, Duna és Tisza kör, Energia klub, Egyetemes Létezés Természetvédelmi kör stb.),
    - az emberbarát, humánus szervezetek (pl. Humanista Mozgalom, Feminista Hálózat stb.), a szegénység ellen és az egészség védelmében fellépõk (pl. az ENSZ szakosított szervei),
    - orvosi mozgalmak, a halandóság, a gyermekek egészsége védelmében, a pusztító betegségek ellen küzdõ szervezetek és mozgalmak (UNICEF, orvosok a rák ellen stb.),
    - a békemozgalmak, a fegyverkezés és NATO-ellenes csoportok, a leszerelés hívei,
    - a történelmi és más egyházak, hiszen vallásuk, hitük az egyenlõséget, a szabadságot, a békét hirdeti, az elesetteket védelmezi,
    - a sokrétû tevékenységet végzõ karitatív mozgalmak,
    - és végül, de nem utolsósorban a tõke és a multik által leginkább kizsákmányolt, az értékeket elõállító, hasznot ter-melõ, gyakran éhbérért dolgozó munkások, melyek világszerte eltérõ szinten szervezettek (szakszervezetek, ifjúsági tömörülések, pl. Baloldali Alternatív Egyesülés stb.).
    A civil mozgalmak aktivitásának terepei kiterjednek szakmai tanácskozásokra, elemzésekre, tudományos anyagok, tanulmányok készítésére, utcai megmozdulásokra, békés tüntetésekre. A három éve alakult ATTAC nevû francia civil mozgalom - James Tobin Nobel-díjas közgazdász javaslatára építve - a tõzsdei üzletek megadóztatásáért küzd. Jelenleg Dél-Amerika, Afrika és Európa 15 országában mûködik tagozata.
    A legutóbbi idõkig a civilek általában külön-külön léptek fel, nem egyszer elszigetelt akciókra vállalkoztak, sõt a másik iránti bizalmatlanság sem volt ritka. A magányosok megmozdulásai meghatározták fellépésük eredményességét és korlátait.
    A globális tõke hatalmát, a globális kihívást, a mai óriást nem lehet szétszórt és gyakran széthúzó kis törpék akcióival jobb belátásra bírni, csakis globális válasz, nemzetközi összefogás vezethet eredményhez. Újfajta, világméretû szolidaritás kialakulása van folyamatban.
    Ezért tekintem fontos mérföldkõnek a genovai száz civil szervezet többszáz ezred bázisára épülõ megmozdulását és a brazíliai Porto Alegrében 2001. január végén megtartott Szociális Világfórumot. Ez utóbbi június 11-én São Pauló-ban megalakította Nemzetközi Tanácsát, és elsõ ülésén jóváhagyta az elveit rögzítõ chartát.
    A Nemzetközi Tanács alapítói között találunk kis- és középvállalkozói szervezeteket, katolikus mozgalmakat, köztük a brazil püspöki konferencia Justitia et Pax bizottságát, feminista és ifjúsági szervezeteket, szakszervezeteket, köztük az amerikai ALF-CIO, az Európai Szakszervezeti Szövetséget, a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségét, a Munka Világszövetségét, mezõgazdasági szövetségeket, brazil földfoglaló zsellérmozgalmakat, alternatív és környezetvédõ szervezeteket.
    A charta leszögezi, hogy a Világfórum nyitott minden civil szervezet, társadalmi szervezet és mozgalom elõtt. Demokratikus együttgondolkodást, vitát és tapasztalatcserét kínál, konkrét közös akciókat szervez. A jövõ társadalmát az emberi jogok tiszteletében, az egyenlõségben, az emberek közötti szolidaritásban és a népek békés együttmûködésében látja feltárulni. "Arra törekszünk, hogy embertársainkkal karöltve a társadalmi átalakulás útjába lépjünk, és hozzáfogjunk egy új világ felépítéséhez" - áll az elveket rögzítõ chartában.
    A testület összehívta a Szociális Világfórum II. konferenciáját ugyancsak Porto Alegrébe 2002. január 31-tõl február 5-ig terjedõ idõtartamra.
    Az új internacionalizmus nincs könynyû helyzetben. A hatalmak mindent elkövetnek feltartóztatásukra, lejáratásukra. A francia ATTAC mozgalom képviselõje úgy fogalmazott, hogy Genova óta aláaknásított terepen kell folytatniuk a küzdelmet. Ott ugyanis az összetûzéseket részben a feketeinges anarchisták provokálták, de közülük keveset vettek õrizetbe. A Genovai Társadalmi Fórum szóvivõje elmondta: "A biztonsági erõk azért nem tartóztatták le az erõszakos cselekményeket elkövetõ anarchistákat, mert eszközként használják õket a valódi ellenfél, a többszázezres befolyással rendelkezõ Fórum ellen, hogy összemossák az anarchisták huligánjait a globalizáció ellen békésen tüntetõ tömeggel, s hogy az utóbbiakat lejárassák a világ közvéleménye elõtt." A tüntetõk igazsága mellett kiállt Genova érseke, a brutalitást a pápa is elítélte.
    A provokátorok és az elaknásított terep ellenére a világmozgalom tántoríthatatlanul halad a maga útján, s reményt keltõ lépéseket tesz az új társadalom és a nemzetközi együttmûködés felé.
    Hét évvel ezelõtt megjelent Kiáltás egy új világért címû könyvemben, hazánkban elsõként, a civil közösségekre s a közvetlen demokráciára épülõ társadalmi modell és nemzetközi együttmûködési mechanizmus alappilléreit kíséreltem meg felvázolni. Néhány szaktekintély kivételével általában közöny fogadta, illetve utópista koncepcióként értékelték.
    Nem lehet nagyobb elégtétel a szerzõ számára annál, hogy néhány év elteltével mindkét területen gyakorlati lépések történnek - nemzetközi méretekben - a könyv téziseiben vázolt új világ felé.
 

FÓRUM
 

RUDOLF OTTÓ TIBOR

Elsiratom Johann Wolfgang Goethét

Egy tanár megjegyzései

Ifjúságunk nem olvas. Nem csupán a klasszikusokat nem olvassa, hanem - jelentõs részük - lényegében semmit sem. Ez azonban csak egy ismert közhely. Nekem, a gyakorló magyartanárnak, illik többet mondanom. Azzal kell kezdenem, hogy kimondom, napjainkban az irodalomtanárok utóvédharcokat folytatnak az olvasás - illetve, az értékes irodalom - elfogadtatásáért. Nagy kérdés: vannak-e eszközeink hozzá? Nos, fegyvertárunk meglehetõsen szegényes. Igyekszünk megteremteni azokat a lehetõségeket, amelyeket a televízió, az internet és a többi magas szintû elektronikus hírközlõ nem ad meg a diákok számára: az élõszó varázsát, a vita lehetõségét, a spontán reagálást. Ám így is nehéz dolgunk van. Fiataljaink tömeges visszahódításáról szó sem lehet! Ha jól végezzük dolgunkat, talán megsejtenek valamit igényességrõl, színvonalról. Valamirõl, ami több és más, mint a diszkónyelv...
    Az irodalomtanár magányossága ez? Tartok tõle. Merthogy ezen az sem sokat változtat, hogy az irodalomszociológia és más modern tudományok megpróbálnak társaink lenni egyben-másban. Hozzánk hasonlóan vészjelzéseket adnak.
    Hadd szóljak itt egy másik gondunkról is, a Nemzeti Alaptantervrõl, amelybõl mára - 8-10 évi vita után - úgynevezett Kerettanterv lett.
    A Kerettanterv. Ez volna hát legfõbb segítõnk mindennapos gondjainkban?
Lépjünk túl azon az egyszerû tényen, hogy elkészítésébõl, megvitatásából egyszerûen kihagytak bennünket, gyakorló tanárokat. Sebaj. Valahol, valakik, helyettünk, nélkülünk, gondolkoztak arról, hogy mi kerüljön a tankönyvekbe... Hogy milyen legyen a 21. század ifjú emberének irodalmi mûveltsége, mérhetõ tudása.
    Hát éppen ez az! Ki dönti el ma széles e hazában, hogy mit tekintsünk "korszerû" irodalmi tájékozottságnak? Félek, darázsfészek ez! Sajnálatos módon nem történtek ilyen irányú vizsgálatok az erre hivatott intézményekben sem - vagy ha igen, azok eredményei nem eléggé hozzáférhetõek. Talán ez a magyarázata annak, hogy - az idõ rövidsége vagy egyéb okok miatt is - a tantervkészítõk nem tettek egyebet: kezükbe vették a ma leginkább használatos irodalomtankönyveket (Mohácsy: Irodalom I-IV., vagy Madocsai: Irodalom I-IV.). Ezek eddig is megfeleltek egy megszokott és átlagos igényszintnek, és jószerével a tartalomjegyzék alapján összeállították azt az ismeretanyagot, amely még némi "csökkentést" is tartalmaz. Még némi tanszabadságot is engedélyez a tanárnak! Ám mindenképpen megvonja tõle a változtatás, az újítás jogát. Gyõzött tehát - mint már annyiszor - a megszokás, a rutinszerûség. A tantervkészítõk óvatos konzervativizmusa, a jelentõsebb megújulástól való félelem pedig összekapcsolódik az irodalomtanári munka patentjeivel. A középiskolában továbbra is bemutatunk bizonyos szövegeket a tanórán. Elemezzük azokat és hatni próbálunk velük, például az ifjúság érzelmeire. Elfogadtatjuk a tankönyv kész értékítéleteit, és a feleletekben számon kérjük azokat. Tesszük mindezt konfliktuskerülõ módon: tanügyi hatóság, igazgató, szülõ úgy sem kér mást vagy többet a tanártól, diáktól. Csak éppen az nem derül ki, hogy mi a hozadéka ennek az egész "ismeretátadási" folyamatnak! Az iskolából kilépõ diák vajon mit visz magával az irodalomórákról? Nos, ezt nem nagyon tudjuk. Néha mûvészek, írók vallanak ugyan iskolai emlékekrõl, ám legalább annyian beszélnek gyötrõ unalomról és gépies egyformaságról, mint életre szóló élményekrõl, ha gimnáziumi irodalomóráikra emlékeznek.
    Valami azért változik. Az új Kerettantervek bevezetésével vége lesz egy vélt vagy valóságos anarchiának. Ezután bizonyos egységes rend lesz iskoláinkban. A tankönyveket sem kell megújítani, hiszen az elõbb említett legelterjedtebb tankönyveket változtatás nélkül - némi kihagyásokkal - újabb öt vagy tíz éven át használhatjuk.
    De az, úgy látszik, csak kevesekben merül fel, s hangjuk nem hallatszik messzire, hogy a világ megváltozott körülöttünk. Az ifjak ismereteik jelentõs részét nem az iskolában szerzik. Amit az iskola nyújt nekik, azt számos más forrásból szerzett tudással szembesíthetik. Szembeötlõ, hogy például a vers, a versolvasás és versértés mennyire nem tartozik mindennapjaikhoz. Komolyan gondolja-e bárki is ebben az országban, hogy például klasszikus nemzeti eposzainkat olvassák a diákok, azon épülnek? Életük része-e mondjuk, Zrínyi, a Szigeti veszedelem? Komolyan hihetõ-e, hogy Mikes Kelemen misszilis leveleibõl kell a levélírást megtanítani? Az a tradicionális ismeretanyag, amelyet az iskola közvetít a diákoknak, csak az utolsó évfolyamon nyújt rövid tájékoztatást a jelenkor irodalmából, és ez így, a közelgõ érettségi vizsga árnyékában, egy-két Pilinszky- vagy Nagy László-vers sebtében való bemutatására szûkül. Nesze neked való élet, a ma embere által feltett kérdések! Diákunk megismerheti viszont Kazinczy naplóját, ügybuzgó tanár még Kármán József ma már emészthetetlen Fanni-regényét is bevasalhatja a tanulón.
    Hasonlóan járunk a világirodalom nagyjaival is. Miniszteri utasításra csökkenteni kell a tananyagot? Nosza, gyomláljuk ki... a világirodalmat! Vagylagossá, sõt elhagyhatóvá sikerült zsugorítani Villon költészetét, Boccaccio novelláit. Cervantes híres regényét meg sem kell említeni a középiskolában! Az európai felvilágosodás meg - idézem, a tanterv szerint - "Néhány szerzõ és irányzat az európai felvilágosodásból". Ezzel a dodonai címmel intézi el a program az európai 18. századot és folytatását. Azaz akár Goethe és Schiller említése nélkül is lehetséges középfokú mûveltség Magyarországon!
    Vajon mi indokolja ezeket az egyoldalúságokat, az effajta aránytévesztést? Bizonyos sejtéseim nekem is vannak. Tényként azonban csupán az rögzíthetõ, hogy sikerült egy konzervatív, minden változtatástól, modernitástól mentes irodalomtanítási programot kötelezõvé tenni. A tanártársadalom voltaképpen örülhet. Nem kell újat tanulnia: például tévés mûfajokat, filmezést, modern színházat. Akár 2010-ben is taníthatunk - az 1980-as óravázlatainkból.
    Most már csak azért fohászkodom, nehogy az orvostudományt is hatalmába kerítse a régi visszahozatalának, megõrzésének a szelleme. Bár bizonyára olcsóbb lenne a betegeket érvágással és köpölyözéssel gyógyítani.
    Jómagam pedig nem tehetek mást: csendben elsiratom Johann Wolfgang Goethét.
 

TUDÓSPORTRÉK
 

KARDOS ISTVÁN

Aki az eget fürkészte

Konkoly-Thege Miklós (1842-1916)

A legrégibb természettudomány, az ötezer éves múltra visszatekintõ csillagászat döntõ megújulása a 19. század második felében ment végbe, az asztrofizika megjelenésével. Ennek az akkor megszületõ tudománynak az úttörõi közé tartozott egy magyar csillagász is, Konkoly-Thege Miklós.
    Õsi, Komárom megyei földbirtokos család fiaként született Pesten, 1842. január 20-án. Felsõbb tanulmányait részben Pesten, részben külföldön végezte, s bár szülei kívánsága szerint jogot és bölcseletet hallgatott (Berlinben 1861-ben meg is szerezte a bölcsészdiplomát), kezdettõl fogva a természettudományok vonzották igazán. Jedlik Ányosnak volt a tanítványa, majd Berlinben fizikával és kémiával foglalkozott olyan neves professzorok, mint Encke, Magnus és Dove hallgatójaként.
    Hazatérve a Komárom megyei Ógyallán (ma: Hurbanovo, Szlovákia), a családi birtokon kisebb csillagvizsgálót állított fel, amelyet fokozatosan bõvített és fejlesztett, s attól kezdve minden idejét az asztronómia új ágának, az asztrofizikának szentelte, amire alapos fizikai és kémiai felkészültsége szinte predesztinálta. Az asztrofizika azzal forradalmasította a hagyományos csillagászatot, hogy az égitestek és a csillagközi por- és gáznemû anyagok fizikai és kémiai tulajdonságainak vizsgálatával kezdett foglalkozni. Legfontosabb mûszere a kozmoszból jövõ fénysugarak erõsségének, spektrumának elemzése volt. Az idõközben egyre bõvülõ és a kor legfejlettebb színvonalára emelt ógyallai csillagda az 1880-as években érte el legkiválóbb eredményeit. Az intézet tudományos mûködésének súlypontja az asztrofizika területére esett, az üstökösökkel és a meteorokkal, az állócsillagok színképelemzésével, a Jupiter és a Mars fizikájával, valamint a Nap fotoszférikus jelenségeivel foglalkozott elsõsorban. A nemzetközileg is ismert és elismert eredményeket kiváló publikációk egész sorában jelentették meg, melyek közül a legértékesebb az Ógyallai színképelemzõ-katalógus volt. Maga Konkoly-Thege az elméleti munkán kívül a fényképezés csillagászati alkalmazása terén is korszakalkotó munkásságot fejtett ki, és sokoldalú tehetségét bizonyítva kitûnõ mûszerkonstruktõrnek bizonyult. Olyan mûszereket is fejlesztett ki, amelyekkel nemcsak a kozmosz jelenségeit, hanem a földmágnesességet is vizsgálni lehetett. Az ógyallai intézet egyébként akkor már jelentõs pedagógiai tevékenységet is folytatott, számos - késõbb ismert, nagy nevû - német, magyar, cseh csillagász nyerte el elsõ gyakorlati képzését az obszervatórium falai között.
    1899-ben Konkoly-Thege a magyar államnak ajándékozta csillagvizsgálóját, amelynek addig minden költségét maga fedezte, és továbbra is - egészen haláláig - fenntartva az ógyallai obszervatórium tudományos munkájának irányítását, a Magyar Tudományos Akadémia felkérésére átvette az Országos Meteorológiai és Földmágnesességi Intézet vezetését. Ez földmágnesességi kutatásait figyelembe véve, logikus lépés volt tõle. 1911 decemberéig tartó fõigazgatósága alatt újjászervezte és kiterjesztette az országos meteorológiai szolgálatot, európai színvonalra emelte a szolgálat kutatómunkáját s megbízhatóvá és naprakésszé tette az országos idõjárás-elõrejelzést, melynek napi távirati terjesztésének a megszervezése is az õ nevéhez fûzõdik.
    A szerencsés tudósok közé tartozott. Pályafutását, munkásságát mindenkor széleskörû elismerés övezte. Az Akadémia éppúgy tagjai közé emelte, mint a Magyar Földrajzi Társulat és a Természettudományi Társaság, de számos külföldi tudományos intézet és társaság is rendes, levelezõ vagy tiszteleti tagjává választotta. Budapesten halt meg, 1916. február 17-én.