Városligeti részlet, fával (1912)
Akciós
vesék eladók minden mennyiségben
továbbá
szívek májak tüdők és végtagok
feltöltött raktárbázisunkról
komplett idegpályák térdízületek szaruhártyák
Ön csak megveszi tőlünk
mélyfagyasztja otthonában (a szükséges
berendezést vonzó bérleti díjért szolgáltatjuk
hozzá) s amikor szüksége lesz rá
felmutatja gyógyintézetében
ahol gyorsan és kellő gondossággal
beépítik testébe
a régit leselejtezik s Ön megfiatalodva
térhet haza vagyis örökké
fiatal lesz és
tulajdonképpen korlátlan ideig élhet boldogan –
Gondolja meg
egy keresztcsont egy vacak karburátor áráért
derékcsigolya két téli gumiért
vékony- és vastagbél nevetséges áron
továbbá szemgolyó látóideggel most gratis
hát nem fantasztikus
Ha Ön mégsem akarna halhatatlan lenni
amit nem értenénk
hiszen szerintünk csodálatos e földi világ
halotti lepellel és örökéletű
tölgyfakoporsókkal is szolgálhatunk
mindent Önért
hoffmann és társa bt
Krokodil
A krokodil
nem homofil.
Ne csapj körüle
hajcihőt!
Ha megharap,
hát nem marad
belőled, csak a
bőrcipőd.
(De nem a krokodilbőr.)
Sakál
A hízelgésben szakállat,
te mégse higgy a sakálnak!
Azért üvölt úgy éjszaka,
mert nappal nincs egy jó szava.
Ha elnémulna egy napon,
nem is tudnánk a Földgolyón,
hogy létezik egyáltalán.
S miért nem némul el? Talány.
Görény
Itt a görény. Ne fintorogj,
kényes orrod nehogy befogd!
De gondold el, hogy mi vár rád,
ha megnyitja parfümgyárát!
Bölény
Megtudja végül az öreg bölény:
nem mindig nyerő az erőfölény.
Dobbant, hogy rád rohanjon?
Semmi baj,
mert beszakad alatta a talaj.
Zsiráf
Farkasszemet néztél vele,
dicsekszel. Hát ebből elég.
Nem te nőttél fel őhozzá,
ő hajtotta le a fejét.
Zebra
A zebrapinty, a zebrahal
s a zebra új zászlót akar.
Azon vitáznak untalan:
csíkos legyen vagy csíktalan.
Mivel csíkosak ők maguk,
legyen csíkos a zászlajuk!
De te, barátom, jól vigyázz!
Nem vagy madár, hal, sem patás.
A sávos zászlót vessed el!
Vért szomjaz és fagyot lehel.
Kakas
Kérdezd meg a kakastól:
mire kell a kakastoll!
Kalapjukra azok tűzik,
akik majd a csendet őrzik.
S hogyha hajnalt zeng a kakas,
meg is húzhatják a ravaszt.
Kérem, minden tisztelettel, mondja a temetkezési kisvállalkozó, de náluk ez így nem megy. Nem lehet ugyanis mindenféle művészi hóbortoknak kitenni az ő megélhetését, érvel, ezt bizonyára Ön megérti.
A Költő szemében erre gyermeki dac csillan, és szenvtelen hangon vág vissza, hogy márpedig az ismerőse, aki ezt a helyet ajánlotta, állította, hogy itt minden további nélkül meg lehet halni és egy kicsit úgy maradni.
Természetesen nem lehetetlen, vallja be kissé vonakodva a temetkezési kisiparos, volt már valóban ilyen kérés, de azok mérnökemberek, orvosok voltak, kérem. Szavahihető, szilárd háttérrel rendelkezők, akiknek a következő hónapra már megbeszélések, operációk álltak a naptárjukban és így minden további nélkül elhiszi az ember, hogy nem kényelmesednek bele a halálba. De egy művész, kérem, annál sosem lehet tudni, mondja, és csóválja a fejét. Mi van például, ha annyira megszereti az állapotot, hogy nem akar majd feltámadni? Ki fogja a maradék cehhet állni?
Ez viszont biztosan nem fog megtörténni, válaszolja a Költő a rá oly sokszor jellemző magabiztossággal és lenézéssel, mert kérem, ez neki munka és nem szórakozás. Ugyanis a halál megtapasztalása magasan a többi költő fölé emelné, már nem mintha nem lenne meggyőződve saját zsenialitásáról így is, teszi hozzá úgy egyébként. Ezt magának is be kell látnia, ez egy hosszú távú terv, projekt, ha úgy tetszik, magának is befektetés lehet, érvel legmegnyerőbb hangján.
A temetkezési kisiparos hümmög kettőt, mert kétség kívül a befektetéseké a jövő. Hiszen nyitni kell a szélesebb rétegek felé, sőt, talán még egyszer turimust is lehet ebből csinálni. Kérem, mint mondtam, nem lehetetlen, mondja aztán megadóan, de csak egy hónap próbaidőre, előre fizetett bérleti díjjal és kaucióval. És persze csak egy közönséges fakoporsót tud felajánlani, no meg egy olcsó helyet a pestszentlőrinci református temetőben, teszi hozzá, míg előkeresi a papírokat.
Nem baj, így a Költő, mert neki úgysem a kényelem számít, csakis a katarzis.
Ön Josef K., a legnagyobb budapesti bank cégvezetője?
– Igen is, meg nem is.
– Hogyan értsem ezt?
– Josef K. vagyok, de nem a legnagyobb budapesti bank cégvezetője, hanem nyugalmazott egyetemi tanár.
Az Állami Operaház előterében szinte fülsüketítő volt a zaj. Tizennégy-tizenöt év körüli balettos kislányok csúszkáltak lefelé a lépcső márványkorlátjain, majd viháncolva eltűntek a másik oldalon és az egész nemsokára újra kezdődött. A középső lépcsősor tetején trombitások, illetve harsonások gyakoroltak. Nehezen bár, de ki lehetett venni, hogy a Tannhäuser második felvonásának bevonulási jelenetét próbálják, a vendégek megérkezését a dalnokversenyre. A ruhatárhoz vezető, baloldali részen egy Trabant állt, amely az előző esti Lohengrin-előadás kellékének számított. Az új főrendező ugyanis az európai trendhez igazodva, jelentősen átdolgozta Wagner operáját. A hosszúnak tartott zeneművet 45 percre rövidítette le, és a hattyú helyett egy Trabant húzta be a színpadra a csónakot, amelyben Lohengrin érkezett. A híres nászindulót pedig egy akrobata csoport mutatványa kísérte. A színpadon átvonuló jegyespár ennek következtében, sajnos, csak nehezen tudott utat törni magának a nászágy felé, de a közönség azért jól szórakozott. A zenekar akár le is állhatott volna.
A bejárati ajtótól nem túl messze egy meglehetősen kopott íróasztal állt, mögötte pedig a vizsgálóbíró ült egy köteg aktába elmélyedve. A vaskos bútordarab körül színes jelmezekbe öltözött operaénekesek tevékenykedtek. Volt olyan, aki skálázott, mások egy duettet próbáltak, némelyek csak a jelmezükkel bíbelődtek, a négytagú kamaraegyüttes pedig a Nabucco híres szabadságkórusát gyakorolta. Verdi operája állandó repertoár volt az operaházban, gazdasági okokból viszont csökkenteni kellett a kórus létszámát.
A professzor zavartan állt a jellegtelen, szürke íróasztal előtt. Újra meg akart szólalni, de a körülötte ugrálók közül valaki mindig az oldalába könyökölt. A méltatlan helyzetet végül a vizsgálóbíró oldotta fel, miután fakó szemét a professzorra szegezte: – Ön pontosan egy óra és öt percet késett.
– Elnézést, hogy megvárakoztattam, valószínűleg felületesen olvastam el az idézést. Először a Zeneakadémiára mentem, régebben ugyanis ott voltak az efféle tárgyalások. Be is ültem a Tankcsapda és a Vágtázó Halottkémek koncertjére, de gyanúsnak találtam, hogy a dobogón csak vágtázó gitárosokat lehetett látni, és egyetlen íróasztal sem volt a teremben.
– Ön le van tartóztatva, Josef K.
– De kérem, én szabad akaratomból jöttem ide, senki nem vezetett elő, birtokomban vannak a hivatalos papírjaim, útlevelem, minden.
A vizsgálóbíró – alacsony, szemüveges férfi – a jelmeztárból kiselejtezett lakájmellényén kicsit igazítva, megvetően tekintett a professzorra. Ajkán bágyadt mosoly jelent meg, majd oldalra fordítva fejét, szemét az egyik balerina lábaira irányította. A művésznő a Hattyúk tava jelmezében pörgött a lépcsőfeljárat és az íróasztal között. Kacéran szemezett a vizsgálóbíróval, a professzort azonban üdvözlésének viszonzására sem méltatta.
– Mind azt hiszik, hogy szabadok, mivel kedvükre mászkálhatnak a városban, színházi előadásokat látogatnak, külföldre utaznak. De bárkit, bármikor, bárhol őrizetbe vehetünk, ha úgy akarjuk. Mindenkinek van valami bűne. Mások jó hírének megsértése, iratellenesség, izgatás, adócsalás, hatósági személy elleni erőszak kísérlete, pornográfia terjesztése az interneten, vesztegetési ügyek, a bíróság befolyásolásának…
– Önnek valószínűleg igaza van, uram, hiszen a lakosság háromnegyed része mentálisan rokkant.
– Ha most innen látszólag szabadon távozik, ne higgye, hogy nem csaphatunk le önre akkor, amikor csak akarunk. Gondoljon arra a bizonyos filmrendezőre, aki sok-sok évvel korábban tiporta a liliomot Amerikában és egy svájci filmfesztiválra érkezve verték bilincsbe. Egy SMS innen az íróasztalomról, és maga fürdőzhet épp a Fidzsi-szigeteken, vagy síelhet a norvég hegyekben, a bilincs kattan.
A professzor kutató szemekkel meredt a vizsgálóbíró kezében levő vaskos dossziéra. József Attila egyik verse jutott az eszébe. Igen, már akkor is! És még mindig? De nekem nincsenek bűneim.
– Ez az első kihallgatása, most csupán szellemi irányultságát vizsgáljuk, csak azzal szembesítjük.
A vizsgálóbíró éles hangon kezdett hozzá a felsoroláshoz. Hirtelen néma csend támadt az operaház előterében, még az üstdobosok is felhagytak a gyakorlással, a balettáncosok pedig néma pózba merevedtek.
– Ön mindig túl nagy jelentőséget tulajdonított az értelmiségi elitnek. Bár sohasem deklarálta Pareto hírhedt megállapítását, miszerint a történelem nem más, mint az elitek állandó körforgása, de ezt sugallja minden mondata. Tagadja, hogy az árak önmaguktól emelkednek, ellenben azt állítja, hogy mindig is valakik emelik, és ezek tudatos árdrágítók. Ez szociális demagógia. Ön átvette egy magyar közgazda 1990-ben tett kijelentését, miszerint a közgazdaság nem tudomány, hanem a legreakciósabb hittan. Ön kacérkodik a leninizmussal! Elismeri olyan történészek munkásságát, akik megpróbálnak Lenin tevékenységében pozitív elemeket is föllelni. Ez színtiszta bolsevizmus! Tőzsdebuborékokról, tőzsdepánikról beszél, holott tudjuk, hogy csakis a tőzsdei spekulánsok képesek megteremteni a megfelelő likviditást a világgazdaságban. A tőzsdei spekulánsokat tisztelni kell és nem elmarasztalni, mint többen is teszik ezt a magukfajták között. Spekulánsnak lenni nem polgári foglalkozás, inkább elhivatottság – mondta ki egy híres és nagy ember, aki sokat tett a gazdasági folyamatok egészséges szabályozásáért, és a piaci egyensúly megteremtéséért. Szégyenteljes gondolatmenetére azzal a mondatával tette fel a koronát, miszerint ingyen milliárdokra futja, de ingyen ebédre még nem!
A professzor révedten meredt az íróasztal mögötti egyik történelmi zászlóra, amely valószínűleg még nem került vissza a kelléktárba, jóllehet az előadás – amelyben szerepelt – a súlyos bukás után már régen lekerült a műsorról. A vizsgálóbíró széttárta karjait, megvetően biccentett a fejével, és újra belemélyedt az előtte fekvő aktába.
A vádlott elindult, és az ajtó irányába tántorgott megroggyanó lépteivel, utat tört magának a tárgyalás nézőközönségének sorfala között. Olyan volt ez, mint egy vesszőfutás. Jóllehet nem tépték le testéről az inget, nem borították véres csíkok a hátát, mégis úgy érezte, hogy pillanatokon belül megbotlik, elesik, hogy durva kezek rángatják fel majd a padlóról. Ment felemelt fejjel és hallgatta a szitkokat.
Hirtelen kivágódott előtte az operaház ajtaja, és ott állt a sziporkázó napfényben, szemét hunyorgatva. Fázósan húzta össze zakóját, pedig erre semmi oka sem volt. Letántorgott a lépcsőkön, és látta, hogy az emberek sietnek a dolguk után, autók próbálnak fikarcnyi előnyöket kiharcolni az úttesten.
Őszies hangulatú, meleg délután volt. Lépett egyet-kettőt és majdnem elsodort egy idős asszonyt, aki kézen fogva vezette öt év körüli unokáját.
– Mondja, uram, hol találok itt a környéken egy esernyőjavítót? – kérdezte az idős asszony.
Josef K. bódultan bámult rá, majd beindította agysejtjeit.
– Itt – mondta –, két sarokkal odébb volt egy, de annak már sok éve. Nem tudom, megvan-e még?
A kislány türelmetlenül húzta nagymamáját az ellenkező irányba. – Nagyi, menjünk a fagyishoz! Ha nem akarjuk, akkor nem is fog esni.
Városligeti részlet, fával (1912)
A korai Egyetemi Lapok egyik szerkesztője a következőket írta 1904 szeptemberében, a tanév kezdetekor: „Ez az újság a mi kezünkben a zászló, amely meghajlik mindig az érdem nemessége előtt, acélpenge, mely szikrát szóró hangban védi meg az igazságot; de korbáccsá is válhatik alkalomadtán, mely kíméletlenül suhog a nagyképűség, a léhaság és a hazugság fölött.”
Az 1959-ben újraéledt Egyetemi Lapoknak ha nem is ennyire harcias, de lényegében hasonló volt az „ars poeticája”. Nem csupán az Eötvös Loránd Tudományegyetem hírharsonája volt, hanem komoly fóruma is azoknak a fiatal tollforgatóknak, akik az igazat is kívánták mondani, nemcsak a valódit. A dolog nem ment zökkenők nélkül, sőt, eleve zökkenővel indult: az újszülött orgánum percig sem késlekedett vitát-nyitni hasábjain a „dühöngő ifjúságról”, minek következtében az első főszerkesztőt, Székely Katalint – Nyerges András nevezetes cikkének közlése után – rövid úton eltávolították a lap éléről. Utódjától, Árkus Józseftől nem sok jót vártunk. Azt hittük, könyörtelen „komisszár” lesz majd, ám ő lett életem legkellemesebb csalódása: karakán, profi főszerkesztőnek bizonyult, tisztességes, felkészült, talpig ember újságíró volt. Mindig tartotta a hátát, amikor „fenyítésben” részesült a lap, kiállt a szerzőkért és a munkatársakért. Igaz ember volt, pontosabban: elkötelezett híve az igazságnak. Olyan légkört teremtett, amelyben én, a negyedéves bölcsészhallgató, aki akkoriban társadalmi munkában gondoztam az irodalmi rovatot, szembe mertem szállni Sándor Pállal, a filozófia mindenható professzorával, amikor az Simor Andris fejét követelte a „vasárnapi kommunistákról” szóló verse miatt. (Az Ezredvég jelenlegi főszerkesztője évfolyamtársam volt.)
Státuszos munkatárs 1963 januárjában lettem, tehát kerek ötven esztendővel ezelőtt. E „jubileum” alkalmából hadd adjam közre egy akkoriban írt bohóságomat, amelyben Dante számol be arról, hogy a pokoljárás után Vergilius az Egyetemi Lapok redakciójába is elvezette őt. A főszerkesztő tehát Árkus volt, a munkatársak pedig: Bedecs Éva, Simonffy András – és szerénységem. Ezt fontos tudni az alábbi opusz pontos megértése végett.
A poklot hát bejártuk s fényre lépve
kilenc körből és jónéhány bugyorból,
gondoltam: mély utunknak végre vége,
elég volt már a felmért fájdalomból,
vágjunk a purgatóriumnak és a mennynek,
ahol sugár vakít s harang kolompol.
S vezérem szólt: „Korai még sietned
a tisztulók s a fényesek honába,
a poklon túli kínokat se vesd meg,
jöjj át velem az ELTE jog-karára,
ahol a hallgatók sajtója készül –
a kínok kínja annak olvasása!”
„Virgilio – rebegtem – lásd, vitézül
túléltem én kilenc kört s jó, hogy élek,
de érzem: ott erőm végképp kikészül.”
De ő daccal dohogta: „Gyáva lélek,
a verseket, amiket összeróttál,
átadjuk ott e zsurnaliszta népnek.”
S szelídebben egy bamba pónilónál
vonszolni kezdtem testemet a helyre,
ahol – tudtam – újabb tüzes pokol vár.
S beléptünk egy kadarszagú terembe,
hol tüskehajú férfi hadonászott,
üres árkuspapírt rázván ütemre
egy nagyranőtt ifjú előtt: „Te átok!
Hol a riport? A véredet iszom ki!
Lapzárta van – és nincs anyag. Mit állsz ott?
Percenként három flekket írj, Simonffy!”
S már verte is a megrovott a gépet,
agyából szikrák ezre pattogott ki.
Ekkor tekintetem egy lányra tévedt,
tátott szájjal csodáltam büszke báját,
sugárzott nagy bedecsületességet.
Hozzáléptem, hogy illessem ruháját –
Beatricém hozzá képest boszorkány!
Ó, hallanám csak szóra nyílni száját!
Hát rám is herregett, akár az orkán:
„Mit óhajt? Verseket hozott? No tessék!
Bár tiltaná a versírást a kormány!”
De lépteimet tőle elterelték
oda, hol sápadt férfiú baranylott,
körötte mennyi, mennyi vers, te szent ég!
A székében dühödten elhanyatlott
s rám fújt, akár a tornádó, ha tombol,
fülembe sistergőn zúdítva hangot:
„Mit hoztál, ó te versíró lator? Szólj!”
S én rémülettől dermedőn rebegtem:
„Csupán egy hosszú verset a pokolról.”
A kéziratot asztalára tettem
s azt vártam, hogy majd zúdul rám szitok-raj,
de ő csak ennyit böffentett leverten:
„Majd átnézetem Babits hallgatóval.”
Nem tudtam, hogy ki az, így furcsa félsszel
osontam onnét el, akár a tolvaj –
s azonnal felhagytam minden reménnyel.
Párizsi részlet, Szajna-híddal (1913)
Olvasó nő (1919)
Számvetés? A fene tudja! Álmatlan éjszakáimon, izzasztó és hideg hajnalaimon három emberöltő emlékei tolonganak, kavarognak előttem édes-boldog és fájdalmas összevisszaságban. Amikor a csaknem hat esztendei, a sors, az élet, a gonoszság, a politikának is nevezett őrület rám kényszeríttette (vagy önként, saját meggondolásomból vállalt? Ezt se tudom!) emigrációmból hazatérhettem és anyám megcsókolt, ám apám már nem élt, abban az őrült, gonosz világban a hatvanadik évét, az egyetlen fia hazatértét sem érhette meg; vagy amikor anyám először tanított, hogyan üljek az éj eliedényre, arra a máig sem feledett, azóta sem látott, számomra, ki tudja miért, örökre emlékezetes átlátszó üvegbilire, meg arra, hogy miként fogjam az asztalnál a kést és a villát; és amikor tizenhat éves koromban elnyert egy hónapos olaszországi diáküdülés után otthon egyszer Mussolinit dicsértem, mire apám azt mondta nekem, a kitűnő tanuló hatodik gimnazistának: „Téged már teljesen elhülyítettek abban az iskolában? Majd én hozzákezdek a te nevelésedhez!”, ez mind ott nyüzsög, tolakodik az éjszakai meg hajnali álmaim és ébrenlétem álmodozásai között. Az a tű nélküli, kimustrált orvosi fecskendő is, melyet apámtól, az orvostól kaptam, és amelyből három, vagy négyéves koromban vizet fecskendeztem a fiú létemre csakis e célból kapott rongybabám testébe, mert magam is orvos, embereket meggyógyító orvos akartam lenni – mit sem tudva, értve még a hazánkban egy-két évvel korábban törvénybe foglalt, a terveimet majd meghiúsító numerus clausus-ról, a huszadik századi Európa első, középkori faji törvényéről.
És megjelenik éber álmaimban az a felfújható, gyönyörű piros léggömb is, melyet egy Kovács vagy Szabó bácsitól kaptam – ugyan ki lehetett? Talán apám valamelyik meggyógyított betege? – És az a szuronyos puska is, melyet a szíriai Deir-ez-Zór városában éjszakán át szorongattam a markomban.
Hiszen amikor álmatlanul forgolódom ágyamban, hogyan ne jutna eszembe öt esztendei katonaságom is? Amikor „emigrációm” második évében, azt követően, hogy Magyarország kormánya hivatalosan kinyilatkoztatva is hadviselő fél lett Hitler oldalán, amikor maga a tudós Teleki Pál miniszterelnök is azt üzente Horthy Miklós kormányzónak, hogy a gazemberek mellé álltunk, és öngyilkos lett, jómagam s még néhány ugyancsak külföldre emigrált és ott tanuló magyar diáktársammal – közöttük Sarlós László barátommal – 1941 májusában úgy döntöttünk: az otthon maradt szüleink élete, és a magunk, sőt a hazánk becsülete érdekében is az a leghelyesebb amit tehetünk, ha önként jelentkezünk katonának a diadalt diadalra arató Hitler és Mussolini elleni harcot akkor, a francia összeomlás után, még egyedül folytató brit hadseregbe.
1941 őszén századunk, a hadsereg egyik utász – vagy elegánsabban mondva: műszaki – alakulata (angolul Royal Engineers’ Company), a Hitlernek behódolt, majd vele szövetségre lépett vichy-i francia kormány katonáit meg a német légierő egész Közel-Keletet fenyegető bázisait Libanonból és Szíriából kiszorító első csapatok között jutott el az Irakhoz közeli, Eufrátesz-parti nagyvárosba, Deir-ez-Zórba.
Nagy-Britanniának a Népszövetségtől kapott mandátuma (valójában uralma) alatti Palesztina északi határa felől utaztunk, rázkódtunk, izzadtunk a mintegy nyolc-tíz tonnás, nyitott tetejű csapatszállító gépkocsik platóján a már elesett (vagyis a mi szempontunkból: felszabadított) szép, virágos Damaszkuszon, majd köves-homokos úttalan sivatagi tájakon át északkelet felé. Az ókori, gyönyörű Palmüra romvárosa mellett átestem az első tűzkeresztségemen, még abból az első világháborús, ócska Lee Enfield puskámból lövöldöztem, vaktában, én is azokra a minket mélyrepülésből bombázó, géppuskázó német repülőkre. A nyolcadik vagy tizedik napon értünk Deir-ez-Zórba, az ép és sértetlen arab városba. A Dunaként hömpölygő Eufrátesz partján épült nagy katonai tábor akkor még üresen állt, a németek, vagy az őket kiszolgáló vichy-i francia kormány visszavonuló seregének egységei még idejében, szinte nyomtalanul tűntek el onnan.
Sarlós Lacival, rövid néhány órás eltávozásaink alatt, kíváncsian róttuk a város utcáit, azt is reméltük, hátha a századunknak – bár nem is rossz, de mégis változatlan, unalmas, kincstári ellátmánya után olyasmit ehetünk valahol, ami az otthoni ízekre, az otthonunkra emlékeztet. Az egyik üzlet – talán valamiféle büfé – ajtaja fölött az a, nem is rossz angolsággal írott tábla ütötte meg a szemünket: Chicken-sandwich, vagyis: csirkeszendvics. A pult mögött álló férfi a fejét ingatva – ami náluk igent jelent – két sült csirkecombot, kenyérszeleteket vett elő, majd a szemmel láthatóan mocskos uj át a vajba mártva, kezdte azt a szendvics kenyerére kenni. Mi pedig szó nélkül fordultunk ki az üzletből – sok mindent megéltünk már, hiszen ezért kerültünk ide, ezért volt rajtunk ez az egyenruha, de azért még mindig „jól nevelt” pesti polgárgyerekek voltunk, annak hittük magunkat. Mocskos uj al kenni a szendvics kenyerére a vajat? Ilyet még nem láttunk, nem hallottunk, „csak” olyasmit, egyebek közt, már három évvel azelőtt, hogy Németországban Hitler „kristályéjszakáján” több tucat zsidó polgárt mészároltak le, üzletek és zsinagógák százait gyújtották fel, nálunk pedig Szálasi, a programbeszédében azt mondta: „Jövünk, győzünk, leszámolunk!” De azokat a szavakat nem ismertük még akkor, azokon a deir-ez-zóri utcákon, hogy Auschwitz, Holokauszt meg Gulág – csak mentünk, hátha valami ebben az idegen arab nagyvárosban mégis az otthonunkra, Budapestre emlékeztetne? És könnyes szemmel álltunk meg egy, az Eufráteszen átívelő hatalmas, valóban gyönyörű függőhíd előtt. – De hiszen ez pontosan olyan, mint a pesti Erzsébet híd!
És alig egy hét múltán ott álltam már magam is, szuronyos puskával a kezemben, azon a deir-ez-zóri „Erzsébet hídon”, egyike voltam azoknak a katonáknak, akik fegyverrel a kezükben biztosították és irányították néhány brit egység átkelését az Eufráteszen.
Az a fegyver a markomban, ha olykor remegő gyomorral is, de büszkén szorongatott szuronyos puska bukkan fel máskor meg éppen mint maga a gyomorszorongató félelem, az iszonyat is több mint hét évtized után, ébren álmodva, kínlódva, emlékezve ebben a pesti, hetedik kerületi ágyamban, alig száz méternyire attól a háztól, amelynek második emeletén, 1920-ban megszülettem.
Abban a nagy és jól őrzött deir-ez-zóri táborban, ahol a nálunk kissé később érkezett, ma már csak az ég tudja, hány száz vagy ezer brit katona állomásozott, és a kiszolgálásukra, vagyis a körzet tisztán tartására, konyhai segítség, mosogatás, latrinák tisztítása és egyéb „alantas” munkák elvégzésére sok tucat, talán száznál is több polgári alkalmazott, vagyis éhbérért robotoló „bennszülött” deir-ez-zóri arab dolgozott, egyik este bejelentették, hogy fegyverlopás történt, a tettesek ismeretlenek, az egyik fegyverraktárból nem csak puskák, de még géppuskák is eltűntek. A mi századunkat is azon nyomban mozgósították, az Indiában évtizedekig szolgált harsány, mindig tettre kész, mindig kissé részeg Burns sergeant-major, vagyis főtörzsőrmester vezényletével parancsolták ki a deir-ez-zóri sötét éjszakai utcákra. – Házkutatás! Puskát kézbe, szuronyt tűzve, lövésre készen, nyolc-tíz fős őrsökre szakadva, előre! Be a házakba – ki tudja, miért éppen ebbe vagy abba? – újakba, épekbe, düledező nyomorúságos viskókba, bűzlő helyiségekbe. Alvó emberek, férfiak, nők felráncigálása, gyerekek sírása, visítása, ágyakból, szekrényekből, ahol az sem volt, ott ládákból, zsákokból, köves meg korhadt fapadlókról, tiszta vagy koszos, büdös holmik, ruhának sem nevezhető rongyok, edények, felismerhetetlen tárgyak előráncigálása, felforgatása. Mit is keresünk? És miért itt? Kezemben remegett a szuronyos puska, csak el ne süljön, Istenem, csak lőnöm ne kelljen, szúrnom ne kelljen ezekre a rongyaikat maguk elé szorító ruhátlan asszonyokra, sikoltozó, mocskos vagy tiszta, halálra rémült kölykökre! Világos reggel volt, amikor véget ért az akció. Hadművelet? Azt mondták, megtalálták valahol az ellopott fegyvereket. Vajon lelőttek-e valahol, leszúrtak-e valakit? Vagy csak előkerültek azok a lőszerszámok a raktár egy mások zugában? Sose tudtam, sose tudhattam meg. Csak a deir-ez-zóri házkutatások szörnyűségét érzem, sőt, látom olykor, itthoni fáradt, álmatlan éjszakáimon és hajnalaimon, akárcsak a nyomor kiváltotta elállatiasodás iszonyatának egy másik, vissza-visszatérő emlékét.
Laci barátom és jómagam is hosszú hónapok óta Egyiptomban szolgáltunk már. Túl voltunk az el-alameini csatán, Hitler legyőzhetetlennek tartott hadvezérének, Rommel tábornagynak észak-afrikai vereségén is, 1943 forró nyarán. Kairó polgárai újra élték a maguk, közlekedési és egyéb kisebb-nagyobb megszorítások nélküli, csaknem békés életét – habár sokan közülük Hitler és Mussolini győztes bevonulására vártak, arra készültek már örömmel. Én magam a városhoz közeli, turai táborhelyünkről, élve az eltávozás lehetőségével, a mi helyiérdekű villamosunkhoz hasonló vonaton csaknem minden héten beutaztam Egyiptom szép és eleven fővárosába. Világhírű látnivalók: a piramisok, a rejtélyes mosolyú Szfinx, mecsetek, meg hát mozi, uszoda, egy-egy jó vendéglő, olykor a híres, Groppi nevű zenés cukrászda, ahol néha megismerkedhettem, sőt, táncolhattam is csinos polgár- meg katonalányokkal. Egy alkalommal a leggazdagabb helyi polgárok villái és kertjei közt, a Nílus elegáns Zamalek-szigetén sétáltam, nézelődtem, amikor elém toppant egy nyolc-tíz év körüli arab kislány. – Captain – vagyis százados – mondta nekem, a minden rang nélküli közlegénynek, vékony gyerekhangján, rossz, de azért valamennyire érthető angolsággal –, come… me… – gyere… engem… – és egyik kezével a nadrágom felé nyúlt, a másikkal azt a rongyos rövid szoknyáját rántotta fel és teljesen csupasz alsótestét próbálta hozzám nyomni, úgy folytatta a betanított szöveget: – Very smal …very clean… very cheap – nagyon kicsi, nagyon tiszta, nagyon olcsó… –, én pedig eltaszítottam magamtól a szerencsétlen gyereket és futottam, rémülten, mintha menekülnék, menekülhetnék ebből az iszonyú világból.
Könyvesboltokat is látok, látni vélek olykor álmomban, hiszen ezek voltak, ez volt, ahová mégis elmenekülhettem abban a gyönyörű emlékei, dicső múltja ellenére számomra sokszor oly nyomasztó, gazdag és nyomorúságos Kairóban. Az egyik üzletben, amikor a, természetesen franciául beszélő, főnökkel már összebarátkoztunk, kölcsönösen kiismertük egymást, a pult alól, vagy inkább valamilyen hátsó raktárból, olyan könyvekhez is hozzájutottam, mint az angliai Left Book Club, vagyis Baloldali Könyvklub kiadványai, olyan könyvekhez, amilyeneket odahaza, Horthy Magyarországán nem is láthattam. Amelyek azt is tudatosították, megerősítettek bennem, hogy nem elég fegyverrel, csatákban legyőzni Hitler és Mussolini meg a csatlósaik haderejét, hanem utána Angliában és másutt is – nálunk is –, mindenütt egy igazságosabb világot kell teremteni.
Csak magyar nyelvű könyveket nem találtam abban a boltban, meg a többiben sem. Pedig a távoli otthon, a haza ízét, illatát, az anyanyelv varázsát semmi sem pótolhatta. Azt a gyönyörűséget, amikor azt olvashattam valamikor, hogy Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, / még zöldell a nyárfa az ablak előtt… És látni vélem néha még most is azt a vékony könyvecskét, inkább füzetet, melyet oly nagy örömmel pillantottam meg egyszer, az egyik alexandriai könyvkereskedés polcán. A gerincén csak két szó, egy név volt, de nem is akármilyen név – és magyar! Hunyadi János. Boldogan húztam ki a többi könyv közül. És kiderült: a Hunyadi János keserűvíz francia nyelvű ismertetője! (De azért azt is megvettem: valami, ami magyar.)
Amikor a századunkat – ki tudja, sose tudtuk, hány alakulattal együtt, végtelenül hosszúnak tűnő idő után, 1944 kora nyarán, az egyiptomi Port-Szaídban „behajózták”, majd csapatszállító hajóink – a convoy – csaknem két hétig kerülgetve, ha kellett ágyúkkal is tüzelve az úti célunkat megtudni akaró, olykor meg minket bombákkal támadó német repülőket, végül partra tett a dél-olaszországi Taranto mellett, Laci barátommal boldogan összeölelkeztünk: Európában vagyunk, egy lépéssel, nagy lépéssel közelebb a hazánkhoz. Az otthonunkhoz, amelyről már tudtuk, hogy alig negyed évvel korábban ténylegesen is megszállta Hitler hadserege, ahol a szüleink a korábbinál is nagyobb, halálos veszedelemben élnek – ha ugyan élnek még egyáltalán.
Hányszor láttam – és látom még most is – ébren és álmaimban azt a kezet! Szűnni nem akaró, zuhogó esőben utaztunk katonazsákunkon és lőszeres ládákon ülve, puskánkat térdünk közé szorítva a századunk gépkocsijainak platóin, annak a szép Itáliának rommá bombázott útjain és falvain, városain át, észak felé. Olykor-olykor az Olaszország déli feléből már kivert, kiszorított, de Hitler végső győzelmében még mindig fanatikusan bízó németek bombázógépei jelentek meg fölöttünk. Nápoly felé, talán Maddaloni vagy Caserta táján, az út szélén, egy csaknem felismerhetetlen ronccsá lőtt tank alól egy félig kinyúló kezet pillantottam meg. Mintha meg is rezdült, valamit kérőn megmozdult volna egy kicsit. Angol vagy amerikai, netán a mi oldalunkon harcoló lengyel katona keze? Vagy olaszé? Mindegy – emberi kéz, talán még élő ember keze.
– Állj meg! Stop! – kiáltottam. Természetesen hiába; minden bizonnyal meg se hallotta, és egyébként se állt volna meg az a kocsinkat vezető tizedes – a corporal. Meg se tehette volna a convoy- ban. Háború volt. Egy ember keze? Egy ember…?
Csak előre, csak tovább! Eső, napsütés, ritkábban már, de meg-meg jelenő német repülők bombái, romok és épen maradt gyönyörű épületek, műemlékek, Nápoly, Róma, Firenze, Siena, és lányok is, szép olasz lányok és kevésbé szépek, arcok, rám mosolygó arcok a három emberöltőnyi emlékeim éjszakáin és hajnalain. És, persze, a szerelemé, mert az volt, tagadhatatlanul, a háború végén, a béke első rövid, mámoros időszakában – amelyről egy olasz író azt írta olyan szépen a könyvében: La stagione del a speranza – A remény évadja.
Fiatal volt E., szép is, az érettségire készült. – Maradj itt – mondta. – Ha leszereltél összeházasodunk, a szüleim is segítenek… az apám is – barátságos, művelt tanár ember volt – megkedvelt… - De én a fejemet ráztam, hazamegyek! Az anyanyelvem, a hazám, ahol egy új világ készül. Minden eddiginél szebb, igazságosabb világ. – Veled megyek – mondta E. – Megtanulok magyarul… - Én meg arra gondoltam – pedig nem is sejtettem még az Európát, a kettőnk hazáját, a világot oly hosszú esztendőkig kettészakító „vasfüggöny” nyomorúságos korszakát. De arra gondoltam: soha nem lenne boldog maradéktalanul. Szívet cseréljen az, aki hazát cserél! Hogyan értené meg, ha azt mondanám neki: Reszket a bokor, mert / madárka szállott rá…?
Látom az arcát, sokszor látom, fiatalon, mosolyogva, sírva is – megértően? – ma sem tudom. És látom, láttam nem csak éjszakai-hajnali álmaimban, de csaknem két évtized múltán valóságban is, amikor töredezett, szakadozott már az a vasfüggöny; olykor Olaszországban találkoztam, találkoztunk vele, máskor idehaza, Budapesten. Megbékélten? A jó ég tudja csak. Legutóbb pedig, immár több mint hatvanhét esztendővel a háború után – könnyezve, mosolyogva, összeölelkezve Itáliában. És megértőn, vagy meg nem értőn… ki tudja? De ott állt mellette az olasz fia is, az a már ötven évnél is idősebb, mérnök fia.
Az a boldogan rám nevető és ugyanakkor még mindig gyászoló, mélységesen szomorú arc van most is oly gyakran előttem, amellyel anyám a nyakamba borult, amikor a pesti, Nyugati pályaudvaron végre leszállhattam a vonatról. Nem csak az apámat gyászoltuk, de az egykor oly népes rokonságunk többségét sem láthattam többé viszont. Volt, aki munkaszolgálatosként tűnt el örökre, aknát szedve, vagy kikötötten megfagyva a Don-kanyar jégmezején, a többi pedig, ki tudja, milyen távoli táborokban, halálra éheztetve-dolgoztatva, vagy gázkamrában veszítette életét. Velem együtt jött haza Laci barátom is – őt már sem apja, sem anyja, sem rokona nem várhatta a pályaudvaron.
De itt volt előttünk egy új élet, egy sohasem volt igazságos, emberséges, boldog világ lehetősége, ígérete. Látom néha, gyűrött, átforrósodott, álmatlan ágyamban azt a híres, később hírhedtté vált képet is, mely ott lógott évekig minden hivatal, sőt, számos családi otthon falán is, felül a mindnyájunk szebb jövőjének tanítómesterei, megalapozói: Lenin és Sztálin, alattuk, középen a „legjobb magyar tanítványuk”, Rákosi. Az a Rákosi Mátyás, gondoltam magam is, akiről tudtam, hogy a Tanács-köztársaság rövid idején, egészen fiatalon, fegyveres csapatok élén harcolt, védte hazánk északi határát, harcolt egy szabadabb és igazságosabb Magyarországért, aki utána, emigrációban is, titkon, okosan, több nyelven beszélve, állandó veszélyben küzdött különböző európai országokban is az elnyomott dolgozók igazáért, akinek életéért – amikor újra Magyarországon illegálisan tevékenykedett, majd letartóztatták, perbe fogták – a világ nagy gondolkodói, politikusok, tudósok, írók emelték fel a szavukat; az a Rákosi Mátyás, aki utána, Horthy Miklós börtönében tizenhat évig sem tört meg, olvasott, tanult, készülve erre a szebb jövőre…
Szegények vagyunk még, de soha nem volt gyönyörű élet vár ránk – gondoltam -, akik pedig nem így látják és mondják, ki nyíltan, ki meg csak alattomban, titkon, azok csupán a régi, bűnös, gyilkos világ levitézlett tagjai, haszonélvezői és szekértolói… Olyan jó, megnyugtató, sőt, boldogító érzés volt, hogy úgy megértem a világot és tudom a tennivalóimat. Az elmúlt években, távoli országokban szerzett tapasztalataim alapján néhány cikket írtam azok politikai helyzetéről, majd, senkit sem ismerve a sajtó munkatársai közül, bevittem az írásaimat az egyik hetilap szerkesztőségébe, és – csodák csodája ! – meg is jelentek. – Lám, ez is csak itt és most, ebben az igazságos, szabad világban történhetett meg! – gondoltam boldogan. Behívtak a rádióhoz, interjút készítettek velem. És alig két-három hónappal a hazaérkezésem után az ország akkori legnagyobb, legjelentősebb napilapja külpolitikai rovatának munkatársa lettem. Újságíró, aki felvilágosíthatja az olvasót, megírhatja, megírja az igazat, csakis az igazat, az egyetlen igazságot! Laci barátom pedig, főhadnagyi rangot kapva, fegyveresen szolgálhatta, védelmezhette ezt a boldog, új világot építő hazánkat.
Persze, hogy itt van velem éjszakai és nappali álmaimban, komolyan és derűsen csillogó szemüvegével, feledhetetlenül, gondolataimnak, életemnek egy év híján fél évszázadig mindenkor megértő társa, Klára, akit az újság szerkesztőségében, egy-két héttel a belépésem után ismertem meg. Az írásait, természetesen előbb is olvastam már, a mindenkori elnyomottakat, becsapottakat, kisemmizetteket védelmező, a régi és új gazságok elkövetőit leleplező, elítélő okos, szellemes cikkei, majd könyvei miatt is, már hamarosan a fél ország Klárikája, majd végül Klári nénije lett. Én magam, amikor először beszélgettem vele életünkről, munkánkról, terveinkről, elcsodálkoztam: ilyen egyszerű lány? Ilyen fiatal? És alig néhány hónap múltán elhatároztuk: összeházasodunk.
Látom magam előtt, sokszor látom, amint néhány nappal a kitűzött, szerény, természetesen csak polgári esküvőnk előtt, a József körúton döcögő, csilingelő villamos peronján állva, megkérdezte: – A jegygyűrűnket mikor vesszük meg? – Csodálkozva néztem rá: – Neked ilyen kispolgári vágyaid vannak? – Ő pedig komolyan válaszolt, nem mondta, hogy így illik, csak azt, hogy: – Asszonyi vágyaim. Emberi vágyaim. – A következő megállónál leugrottunk a villamosról, az első ékszerboltban megvettük a két gyűrűt. Ma is megvannak. Az egyik az uj amon, a másik az íróasztalom fiókjában.
Hazánkba látogatott a román kormány és kommunista párt egyik legendás hírű vezetője, Ana Pauker. Engem bíztak meg azzal a feladattal, hogy készítsek vele interjút. – Német származású, beszélhetsz németül vele – mondta a rovatvezetőm. Azt is, hogy megbeszélték, mikor vár, percre pontosan, a pártunk Akadémia utcai székházában. Meghatódtam. Emlékeztem, mennyit olvastam róla az újságokban a háború előtt, gimnazista koromban, hogyan emelték fel az életéért a szavukat a világ nagy tudósai, művészei, gondolkozói, amikor a romániai bíróság előtt állt, akárcsak nálunk a mi Rákosi Mátyásunk. A székház őrségén, tüzetesen megvizsgálva zsebeimet és irataimat, közölték: az illusztris vendég Rákosi elvtárs irodájában vár. Amikor az egyik titkárnő bejelentése után beléptem a „szentélybe”, a nagy íróasztal előtt, egy kisebb asztal túloldalán, karosszékben ülve pillantottam meg az anyám korabeli híres forradalmár asszonyt, vele szemben pedig, hozzám közelebb, a mi nagy vezérünket. A megilletődöttségtől szinte szédülve léptem Rákosi elé. Ő pedig joviálisan mosolyogva szólt rám: – Fiatalember, előbb a hölgynek illik köszönni! – De hiszen ez úriember – gondoltam -, a szó igazi értelmében vett úr: az igazi emberséges, emberi forradalmár!
Pisztolyom is volt abban az időben. Azt mondták: késő éjszaka járok haza a szerkesztőségből… közbiztonság… ellenséges elemek… ismert újságíró a feleségem… az ő biztonsága is…
Az Andrássy (akkor talán már Sztálin) út rossz hírű épületében, ahol – tudtam – nem is olyan régen a nyilasok vallatták, kínozták, gyilkolták a letartóztatottakat, ott kellett átvennem a pisztolyt és a fegyverviselési engedélyemet. – Szólíts csak Gyurinak – mondta mosolyogva az a velem bizonyára egykorú, jóképű, mosolygós tiszt, talán alezredes, aki a pisztolyt a kezembe adta, és azt is hozzátette: – A fegyver használatát, úgy hiszem, nem kell megmagyaráznom, hiszen tudom, hogy te is hosszú évekig katonaember voltál, harcoltál a fasiszták ellen. – Vállamat veregetve kívánt jó munkát, sok szerencsét, boldogságot nekem és a feleségemnek is.
Ana Paukernál, Jacques Duclos-nál, a Francia Kommunista Párt főtitkáránál, meg a nemzetközi munkásmozgalom sok más, ünnepelt hősénél is nagyobb ünneplésben volt része a hazánkba látogató Titónak: a háborúban, a megszálló náci hadsereg ellen oly hősiesen harcoló jugoszláv partizánok, és az új, a szocializmust oly eredményesen építő ország kommunista vezérének. Emlékszem, kettős sorokban álltunk, végig, a pesti járdák szélén (természetesen rendőrkordon mögött), amerre Titót és Rákosit vitték a nagy (természetesen lefüggönyözött) fekete autók a Parlament felé. Aztán Titóból egyszerre csak áruló, az imperialisták régi bérence, „láncos kutyája” lett, (egy túlbuzgó újságíró szerint: láncos patkánya). Lám, nem lehetünk eléggé éberek! Hiszen a népszerű (csaknem Rákosi népszerűségével is vetekedő) belügyminiszterről, a régi kommunista, a Franco és a többi fasiszta ellen a spanyol polgárháborúban is harcolt Rajk Lászlóról is „kiderült”, hogy áruló, Tito ügynöke, mint oly sokan mások is a régi, magyarországi kommunisták közül. Akkor még nem tudtam, sokan nem tudták, hogy hazug ígéretek és iszonyú kínzások, megrendezett, betanított tárgyalások után ítélték halálra és végezték ki Rajk Lászlót és társait, utánuk pedig még oly sokat akasztottak fel vagy vetettek börtönbe, ugyanígy, ártatlanul. Engem, a szerencse fiát, csak az állásomból, az újság szerkesztőségéből tettek ki, bíróság elé nem kerültem, de a veszélyes váddal felérő, hol kimondott, hol kimondatlan indokolás így szólt: „Imperialista hadsereg katonája volt, ki tudja, milyen megbízással, vajon nem kémkedni küldték-e ide…” Klára, a feleségem, szívrohamot kapott, kórházba került. Azt a soha el nem sütött pisztolyomat és a fegyverviselési engedélyt annak az újra mind rosszabb hírűvé váló Sztálin úti palotának a portáján kellett leadnom.
Feledhetetlen emlékem: egy este telefonon hívtam fel Laci barátomat, akit néhány nappal azelőtt léptettek elő századossá, fiatal felesége, Zsuzsa pedig a honvédség polgári tisztviselője volt. Laci helyett egy kemény, parancsoló, idegen férfihang csattant rám: – Ki keresi? A nevét mondja meg! Nem érti? A nevét! – Én pedig ijedten tettem le a kagylót. Tudtam, hogy ez mit jelent. Laci feleségét négyesztendei internálás, a barátomat ötévi börtön után, sápadtan, kivert fogakkal, még sokáig megrokkant, remegő testtel láttam viszont.
Még ma is csak borzongani tudok, ha megjelenik álmaimban annak, a búzaföld gazdag termését a nép atyja jóságos mosolyával szemlélő Rákosi Mátyásnak az arca, azé a Rákosié, aki később maga is megmondta: tudta, mindvégig tudta, hogy Rajk László és embertelenül megkínzott, kivégzett társai ártatlanok, mint ahogyan az egymást követő perek meggyilkolt áldozatai is. Börtönbe került az ugyancsak régi, magyarországi kommunista Kádár János is, aki nem is olyan régen, belügyminiszterként, még Rajk László egyik kihallgatója volt. Látom olykor, éjszaka meg hajnalban, annak a barátságosan mosolygó Gyurinak az arcát is – bár meglehet, hogy nem is az volt az igazi neve, hiszen semmi, de semmi nem volt igaz, akitől annak idején a pisztolyt kaptam, majd később megtudtam: a vádlottak kihallgatásánál ő volt, akkor már ezredesi rangban, a legdurvább, legkegyetlenebb verőember.
Féltem? Féltem önmagamnak is bevallani, hogy félek. Hiszen csapkodtak körülöttem a villámok. 1952-ben, a Szovjetunióban Lenin-rendet kapott egy Ligyija Tyimosuk nevű, addig ismeretlen radiológus asszony, állítólag Berija ügynöke, aki „kiderítette”, hogy a beteg Sztálint meg akarták gyilkolni, már korábban is el akarták tenni láb alól a zsidó, cionista orvosai. Nosza, megkezdődtek a „szovjetellenes cionisták” perei, de az akkori szokás, pontosabban: parancs szerint nemcsak a Szovjetunióban, hanem a többi szocialista országban is. Letartóztattak több zsidó származású, régi kommunista, vezető politikust, egyebek közt, Csehszlovákiában, még a háború idején Londonban megalakult csehszlovák antifasiszta hadseregnek és kormánynak néhány vezéralakját is. Nálunk a Zsidókórház főorvosa már börtönben ült, készült a többi „cionista per” is. Romániában Ana Paukert is letartóztatták, majd később, halálig műfordítóként dolgozott. 1953-ban, Sztálin halála után, visszavették Ligyija Tyimosuk Lenin-rendjét, és az úgynevezett „cionista pereket” levették a műsorról.
Én magam, abban a furcsa, abszurd világban, hol a sajtóban, hol más állásban, kezdetben csak napokig vagy egy-két hétig dolgoztam –, amíg rá nem döbbentek „gyanús” múltamra –, aztán már több évig az ország népszerű irodalmi hetilapjának lehettem munkatársa, három regényem is megjelent már –, Klári, a feleségem, hol betegen, hol egészségesen írta, gyerekeknek és felnőtteknek, egyre népszerűbb könyveit. Rákosit a kormány élén, 1953-ban, a közhangulat és a párt oly sok, kiábrándult tagjának nyomására, az ugyancsak egykori szovjet emigrációból hazatért, de a magyar valóságot mégis jobban ismerő, reformokat ígérő Nagy Imre váltotta fel. (Az évtizedekkel későbbi, „emberarcú szocializmus” kifejezést akkor még nem hallottuk). Egy szép napon megjelent Laci barátom internáló táborból szabadult felesége, majd maga Laci is a börtönből, betegen, megrokkanva – pardon, tévedtünk, ennyit mondtak nekik.
Öregember vagyok, 92 év is elmúlt azóta, hogy apám, a fiatal nőgyógyász, mint oly gyakran elmondták nekem, a magasba emelt és örömmel kiáltotta: Fiú!
Sokszor meg sem ismerem már az utcán szembejövő régi barátaimat, kedves, volt szomszédjaimat, munkatársaimat. De álmaimban meg álmatlan éjszakáimon és hajnalaimon hányszor látom most is azt a Váci utcai palotát, egykor Tiszti Házat, amelynek zsúfolásig megtelt nagytermében – sőt, még az utcára kitett hangszórók előtt is hány százan, vagy inkább hány ezren – közöttük Laci barátom évekig internálótáborba zárt, ám most felszabadultan, kipirult arccal az Internacionálét éneklő felesége, Zsuzsa is – hallgattuk 1956 június 27-én a fiatal kommunista értelmiségiek egy évvel azelőtt megalakult vitakörének, a Petőfi-kör-nek sajtóvitáját. Hallom a mintegy évvel azelőtt leváltott és megbélyegzett Nagy Imre rehabilitását követelő felszólalásokat, majd a régi kommunista író, Déry Tibor beszédét. – Bajaink kútforrása – mondta ki az addig kimondhatatlant – a szabadság hiánya. – De az új vezetést követelve azt is hozzátette: – … ám az ország szekerét húzók nehogy a sánta versenyparipák helyett sánta szamarak legyenek! – Végül arról is beszélt: – Arra kérem a fiatalokat, a magyar ifjúságot, ne feledkezzenek meg az elődjéről, a márciusi ifjúságról. 48-as ifjúságnak szoktuk őket nevezni, azt szeretném, elvtársak, ha volna egy ötvenhatos ifjúságunk is, amely a nemzetnek segítségére lenne a jövő meghódításában.
És látom, hogyan is ne látnám, örökre látom –, nem csak éjszakai, hajnali valóságos meg ébren álmaimban – azt a négy hónappal későbbi, október 23-i budapesti utcát, először csak diákok, egyetemisták lelkes, fegyvertelen felvonulását a magyar szabadságharc lengyel hősének, Bem Józsefnek budai szobrához, függetlenséget, szabadságot, igazságot követelve – ki az, aki ezzel ne tudna egyetérteni? –, fegyver először este, a rádió épületénél dördült el; nyugtalanító – bár volt akinek megnyugtató, kinek így, kinek úgy – volt a hír, hogy a közismerten erélyes, talán még Rákosinál is keményebb „bolsevik” Gerő Ernő, a párt akkori vezetője, Moszkvától kért fegyveres erősítést.
Tiszta forradalom. Valóban, napokig senki nem nyúlt az áruházak, üzletek rommá lőtt kirakatüvegei mögött maradt árukhoz, a járókelők megtapsolták az egyenruhás magyar katonákat, akik átadták a fegyvereiket a magyar felkelőknek. Talán a hatodik vagy hetedik napon, a Nagykörút és Aradi utca sarkán egy akasztott férfit láttam, a felirat alatta: Ávós gyilkos! Vajon valóban az volt, vagy csak ráfogta valaki? Egy hűvös reggelen kenyérért akartam menni, felvettem a Bulgáriában nemrég vásárolt bőrkabátomat. A lépcsőházban megállított az egyik szomszédasszonyunk: – Az Isten szerelmére, ezt vegye le! Az utcán lelőhetik! Ilyen bőrkabátjuk van az ávósoknak… – Először olvasom ezt, egy falon, így, kusza, primitív írással: – Icig, most nem viszünk Ausvicig! – Hát persze, élnek még régi, múltjukat eddig letagadott nyilasok is – gondoltam –, de ki törődik már velük? Nem erről van szó! A jelszó, mindenütt: Ruszkik haza! Szabadságról, a haza szabadságáról van szó! Ám jönnek, jönnek, feltartóztathatatlanul a szovjet harckocsik, lakóházak falai omlanak le, olykor minden ok nélkül is. (Bombatalálat roncsolta szét egy délután, csaknem teljesen, az anyám Baross téri, második emeleti lakását is, ő maga, szerencsére a munkahelyén, a közeli kórház irodájában volt.) Tizenéves pesti srácok lövik a hatalmas szovjet páncélosokat, egy szál puskával, maguk fabrikálta primitív robbanószerekkel, úgynevezett Molotov-koktélokkal. A lakóházunkhoz közeli parkban is szaporodnak az elesett tizenévesek (a Déry Tibor remélte, megjósolta „ötvenhatos ifjúság”) hevenyészett sírjai.
Rosszak, nyomasztóak még ma is, több mint hat évtized után ezek a sokszor visszatérő, hajnali, éjszakai emlékeim. Magamban tömeggyilkossággal, több száz pesti és vidéki gyerek halálával, halált okozó félrevezetésével vádolom, vádolnám legszívesebben még ma is a Szabad Európa Rádiót és egykori munkatársait. – Tartsatok ki, hős fiatalok – mondták, ismételték folyton, amikor látták a szovjet túlerőt –, jön a segítség, a szabadságszerető, demokratikus Nyugat, a gazdag, a művelt világ, a legyőzhetetlen brit és amerikai hadsereg segítsége! – ismételték, jósolták kényelmes, biztonságos müncheni és egyéb nyugati rádióstúdióikban, szerkesztőségeikben azok a jóllakott, jól fizetett, értelmes, jól képzett újságírók. Hát nem tudták volna, ők ne tudták volna, hogy érvényben vannak még, nem fogják felrúgni a háború győztes hatalmainak érdekterületeit meghatározó jaltai és potsdami egyezményeit, hogy 56 őszén, abban az adott pillanatban, Angliának és Amerikának fontosabb a veszélyben forgó szuezi szabad átjárójuk fegyveres biztosítása, mint Magyarország függetlensége?
A miniszterelnökünk sem tudta? Help! Help! – Segítsetek! – A rádióba mondott, kiáltott szavai a semmibe vesztek az éterben.
Talán éppen azon a november elejei napon, amikor már csak egy-egy szórványos lövés hallatszott a budapesti utcákon, és amikor Kádár János, a Nagy Imre-kormány volt államminisztere tűnt el oly titokzatosan, és vitték, vagy a maga elhatározásából utazott Moszkva felé – netán ott is volt már –, kora délután (sötétedéskor ugyanis kijárási tilalom lépett életbe) Sarlós Laci és a felesége, Zsuzsa volt nálunk. Az internáló táborból és börtönből szabadulásuk óta még mindig csak társbérletben laktak egy távoli, csak gyalog megközelíthető óbudai utcában. Laci barátom új fogsora sem készült el még tisztességesen.
– Ez borzasztó, felháborító – jegyezte meg Klára, a feleségem. Mire Laci kimondta azt a csak kettőnknek, a két régi, életre-halálra barátnak érthető szót: Csirkeszendvics!
Éltem, éltünk tovább, Klára meg én – némelyek szerint az erőviszonyokat rosszul felmérő „eltévelyedettek” –, bár szerintünk semmiképpen nem árulók, akkor sem, ha Nagy Imre és társai (csaknem valamennyien régi, személyes és nagyra becsült ismerőseink) halálos ítéleteivel nem tudtunk egyetérteni. Nagy Imre az akasztófa alatt állva is a független, szocialista Magyarországot éltette. Semmiféle pártba, soha többé be nem léptünk, bár továbbra is „baloldali”, nevezzük szocialistának vagy bárminek, de szabadságot, egyenlőséget, minden elnyomást, születési, vallási, gazdasági, tanulási vagy bármi egyéb megkülönböztetést elítélők – úgy hiszem: emberek – maradtunk.
Állást nem vállaltunk hosszú ideig egyetlen szerkesztőségben sem, bár több, nem is akármilyen ajánlatot kaptunk, ha… – és ebben a „ha” szóban, kimondatlanul, de olykor kimondva is, benne volt a fenyegetés is: ha nem, akkor…, de mi úgy döntöttünk, hogy az akkori elnevezés szerinti „független” írók maradunk, megpróbálunk az írásainkból, a magunk lelkiismerete szerint írt írásainkból megélni.
Múltak az évek, az évtizedek. Hány ember arcát látom éjszakai és hajnali, igazi meg ébren-álmaimban! Őszinte és kevésbé őszinte, elhunyt és még ma is élő barátokét, ismerősökét. Többé-kevésbé mind megbékéltek a sorsukkal, boldogultak is valahogyan. Bizonyára jobban, kissé szabadabban is, mint a többi, úgynevezett szocialista ország polgárai. Ahogyan mondani kezdték: hazánk a szocialista tábor legvidámabb barakkja. A művészet, az irodalom, a művészek és az írók pedig kimondatlanul is a „három T”-be lettek sorolva: támogatott, tűrt és tiltott. (Mi kétségtelenül a második T-be kerültünk.) De azért az úgynevezett Kádár-korszak három évtizede alatt egy nagy könyvszekrény megtelt a megjelent könyveinkkel, regényeinkkel és az én több mint húsz kötetnyi fordításommal; feleségemet talán még a korábbinál is népszerűbbé tették csípős, a mindenkori erőszakosságokat, igazságtalanságokat ostorozó, szellemes, rövid újságcikkei – az Apró-cseprő-i és a mindenkori irodalmi sznob-ok által lenézett sikeres vígjátékai is. Idők múltán – de soha sem hivatalosan, állami pénzen – társasutazásokkal, majd Moszkvics autónkkal, a ritkán kiváltható kevéske, úgynevezett „nyugati valutánkkal” a zsebünkben szegényen, éhesen, hazulról vitt kétszersültet, konzerveket rágva, bejártuk fél Európát. Majd baráti, rokoni, az útiköltséget is vállaló meghívásokkal távoli kontinensekre is eljutottunk. Nagy sikerük volt a közösen írt útikönyveinknek is – a hatvanas években egy kis ablakot nyitottak az addig ismeretlen, elzárt világra.
Feledhetetlen tájak, városok, műemlékek, a párizsi Eiffel-torony meg az indiai Tadzs Mahal és a többiek mellett arcok bukkannak fel, még ma is, álmaimban: a kanadai Gizi nagynénimé, aki több évtizede volt már egy montreali magyar étkezde szakácsnője; és amikor egy metró- és autóbuszsztrájk idején taxin vitt be városszéli lakásából a távoli vendéglőbe, arra kért, hogy magyarázzam el a sofőrnek a pontos útvonalat. Megkérdeztem: – De, drága Gizi néni, miért nem te mondod meg neki? –, mire azt felelte: – Azért fiam, mert én nem tudok vele sem angolul, sem franciául beszélni!
Felbukkan előttem a tokiói taxisofőr arca is. Tudva, hogy nem fogadhat el borravalót, egy hazulról vitt, legolcsóbb Kossuth cigarettával kínáltam meg. Azonnal rágyújtott és hátra fordulva, ragyogó arccal mondta: – Köszönöm, uram, ilyen kitűnő cigarettát még soha életemben nem szívtam! – Én meg arra gondoltam, lehet, hogy nem is olyan nagyon régen, a háborúban, az „isteni” császárt szolgáló, életét is feláldozni kész, a harci repülőgépével, ha kell, önmagát is az ellenség gépére vető kamikáze pilóta, vagy a hadifoglyokat kegyetlenül kínzó katona volt.
Látom néha azokat, az ausztráliai sivatag Broken Hill nevű bányavárosának szállodájában szilveszter éjszakáját ünneplő, kemény, markáns arcú férfiaknak – talán az országukat megalapító egykori, angliai fegyencek utódainak - felragyogó tekintetét, amikor megtudták, hogy a háborúban én is a Hitlerék ellen harcoló brit hadsereg katonája voltam, hát még amikor kiderült, hogy egyikükkel ugyanabban az időben, az el-alameini győztes csata utáni hónapokban szolgáltam Kairóban. Öleltek, a hátamat veregették – a feleségem meg én, mi lettünk annak a távoli, nekünk világvégi, szilveszteri mulatságnak a díszvendégei.
Brazíliában éppen a nyolcvanadik születésnapján voltunk a Rio de Janeirótól nem is olyan távoli Nova Friburgóban a neves irodalmár Rónai Pálnál. Tudtuk róla, hogy a háború előtt emigrált Brazíliába, ahol később a Rio de Janeiró-i egyetemnek lett a professzora, és – egyebek közt – Madách Tragédiájá-t és Molnár Ferenc regényét, A Pál-utcai fiúk-at ő fordította portugál nyelvre. Háza dolgozószobájában, az íróasztala fölött, annak az utolsó budapesti osztályának a szépen bekeretezett érettségi tablója lógott a falon, amelynek, emigrációja, tehát két évvel a háború előtt volt az osztályfőnöke. Még akkor, 1987-ben is emlékezett a képen látható, csaknem mindegyik diákja nevére – meghatottan „mutatta be” őket nekünk.
Apám mind gyakrabban jelenik meg álmaimban. Látom, amint az utcán megfogja a kezemet és azt mondja: – Összeesküszünk! Hat éves vagy, nagyfiú, ősszel iskolába mész, de ne ilyen hosszú, lányos haj al… – Anyám imádta azt a hosszú, göndör hajamat; s amikor apámmal a borbélytól hazamentünk, felsikoltott, sírva fakadt, de aztán ezt is megértette, mint minden egyebet. Okos asszony volt.
Azt is látom olykor, amikor alig két hónappal a huszadik születésnapom előtt – még csak tőlünk távol fújtak-fújdogáltak Európában a háborús szelek, Párizs sem esett még el, de Hitler két évvel azelőtt bevonult már Ausztriába, majd Csehszlovákiába is – anyám zokogott a Keleti pályaudvaron az indulásra készen remegő vonatom előtt, és még valami süteményt is dugott gyorsan a zsebembe; apám pedig egy vastag könyvet vett elő, és azt mondta: – Erre vigyázz! A hazád! – Csaknem hét év után – apám abban az elmúlt, gyilkos világban azt a napot nem érhette meg – félig ronggyá olvasva hoztam haza azt a csaknem nyolcszáz oldalas könyvet. Horváth János: Magyar versek könyve. Ma is ott van, az egyik könyvespolcomon.
A hazám… Recsegett-ropogott – nemcsak nálunk – az a régi rend. Új neveket tanultunk meg és felejtettünk el: Kennedy, Nixon, Carter, Reagan… Brezsnyev, Andropov, Csernyenko, Gorbacsov – és még oly sokat…
Horn Gyula, régi kommunista, akkor magyar külügyminiszter, átvágja a magyar–osztrák határon az Ausztriától, a nyugati világtól elválasztó vaskerítést, átengedi a kelet-német menekülők százait. Újratemetik Nagy Imre és kivégzett társai hamvait, egy 26 éves fiatal, Orbán Viktor nevű, szokatlanul kemény beszédében követeli – az előbb-utóbb amúgy is kivonuló – szovjet csapatok azonnali távozását –, a beteg, már jó ideig nem a régi önmaga Kádár János meghal, új nevek nálunk is a politikában: Grósz Károly, Németh Miklós, összedől nálunk is, körülöttünk is a régi világ – Gorbacsov bejelenti, hogy megszűnt, majd fel is bomlott maga az egykor oly hatalmas Szovjetunió, szabadság, szabad választás, mondják is: nem lesznek többé „örökös” zsarnokok, diktátorok, demokrácia lesz – minden bevezető melléknév nélkül –, ugyanúgy a kihirdetett, az új alkotmányban meghatározott köztársaság is – mint a legtöbb nyugati országban.
Biztosan jobb lesz, talán ez lesz mégis az igazi, gondoljuk, mondjuk, írjuk magunk is, Klári meg jómagam. Én régen tervezett új regényem megírásába kezdek; a feleségem, egyre betegebben, félig már vakon írja a könyveket, újságcikkeket. Ám látva, hallva a rádióban és a tévében is a pártok, az újabb és újabb meg régi, levitézlett „politikusok” elvtelen, sokszor csak a saját érdekeit, karrierjét szolgáló, vagy a régi, a háború előtti, levitézlett, tragédiákba torkolló világot felmagasztoló beszédeit, a szegények egyre reménytelenebb életét, a politika feltartóztathatatlannak tűnő alakulását, Klára, a sok betegsége ellenére mégis oly váratlanul, 1996. szeptember 11-én bekövetkezett halála előtt két nappal írta azt a döbbenetes, az újságban a halála után két nappal megjelent, Rekviem című cikkét. Rendszerváltást akartunk – írta egyebek közt –, demokráciát, útlevelet, szabad mozgást, szabad vélemény-nyilvánítást, félelem nélküli életet, hogy éjszaka ne törjön rád az ÁVÓ, ne taposson rajtunk idegen megszál ó, ne hurcoljanak senkit Szibériába. Valami ködös, boldog Kánaánt reméltünk. És visszahoztuk a Horthy temetést, a veszekedő, tol asodó honatyákat, a mil iomosokat és a koldusokat, az átláthatatlan alapítványokat és eltűnt pénzeket, az el opott olajat, miliiós pocsékolást, fölösleges átszervezéseket, pénzcserét, kartoncserét, anyámkínja cserét, vitézi rendet, rehabilitált Jány Gusztávot, utcaátkeresztelést, a szomszéd el eni uszítást… – és így tovább. A végén pedig azt írta: … ha tudunk, imádkozzunk még, ha tudunk, sírjunk még, ha van még takarónk, búj unk alá. A mi nemzedékünk sorsa, akár jót tettünk, akár rosszat, a mi sorsunk, akik két világháború között születtünk, betelt. Nincs már jövőnk./p>
Elmúlt azóta több mint másfél évtized. Klára – nekem mindig csak: Klári – írása időszerűbb, mint valaha. Hosszú hatalomra berendezkedni akaró egykori fiatal demokrata – ma már nem is olyan fiatal, nem is olyan demokrata – politikusaink az új alkotmányból kihagyták még a köztársaság szót is. Valami ködös, ezer éves ősi dicsőség – mindenkinél hősiesebbek, különbek vagyunk, mit nekünk akár Napóleon vagy Nelson, Churchill vagy de Gaulle, vagy akár Voltaire, Rousseau, Shakespeare, mit az a Herder, Lessing, Schiller és Goethe , vagy pláne Csehov és Gorkij meg Tolsztoj, mi, egyedül, akkor is ha kevesen vagyunk… De vannak itt olyan „idegen szívűek” is, s olykor és mind gyakrabban kimondják: – cigányok, zsidók…
Hogyan lehet ezt túlélni? Egyedül, öregen? Ám én, mégiscsak a szerencse fia, nem is olyan sokára párra találtam, szerető párra. Régi barátunk volt Kati, meg a meghalt férje is. Meglátom, látom olykor azt is, amint Klárinak a házunk falán már több éve felavatott márvány emléktáblája alá friss virágcsokrot helyez.
Csak a világ… ez a mi szép, új, régi világunk… – hallom tévében, rádióban. Egy szép tavaszi, vagy kora nyári napon Kati azt mondta: – Olyan kellemes, napfényes az idő, menjünk ki a Városligetbe! – Egyik kezemmel a karjába karolva, a másikkal a botomra, az apám nyolcvan évvel azelőtt vett, akkor oly elegáns sétapálcájára támaszkodva bandukoltam. Lassan, kényelmesen mentünk az Andrássy úton a Hősök tere felé, amikor egyszerre hangosan kiabáló, összevissza éneklő, egyenruhás csoport jött szembe velünk. A parlamentben, a mi gyönyörű Országházunkban is képviselt Jobbik nevezetű pártnak a szóban betiltott, de mégis mindig, mindenütt eltűrt, nyugodtan felvonuló, tüntető és fenyegetőző, botrányokat okozó, egyenruhás gárdistái jöttek szembe velünk. Én magam, Szálasi „törvényes”, gyilkos országlásának idején nem voltam idehaza, de tudtam, felismertem, hogy ezeknek az „Erger-Berger-t” meg egyéb régi és új, zsidókat csúfoló, rémítgető nótákat éneklő és fenyegető szavakat ordítozó gárdistáknak még az egyenruhája is olyan, mint amilyen a nyilasoké volt. Megdermedtem, nem tudtam továbbmenni. Kati húzott, ráncigált le a járdáról. Valahol távolabb meglátott, leintett egy taxit; én még mindig remegtem, alig kaptam levegőt, amikor az utcánkban kiszálltunk. Az jutott eszembe, ha élne még Laci barátom, erre ő sem mondaná, hogy csirkeszendvics csupán.
Elővettem a kulcsomat. Arra gondoltam, ha beérek az otthonunkba, becsukom az ajtót.
(Miguel Hernández: Anyám, Spanyolország)
Nehéz elszakadnom Miguel Hernándeztől két verseskönyv, a Hiánydalok és hiányrománcok és a Viharzó nép lefordítása után. A közbülső kötet (El hombre acecha – Emberre les az ember) verseit olvasva először arra gondoltam, hogy a Madre España című vers lefordíthatatlan. Tizenhárom szakaszon át Miguel Hernández a madre (anya) szóra rímel, minden szakasz negyedik sorában ez az egyetlen két szótagos, nőrím ritmust igénylő szó áll, a másik három sor vagy tizennégy szótagos spanyol alexandrin, vagy, ritkábban, 7/6 szótagos, jambikus végű verssor.
Miguel Hernández kedvelte ezt a ritmust, és szívesen játszott a rímeléssel is. Napszámosok című versében például végig azt a formai bravúrt valósítja meg, hogy az első sor kezdő, négy szótagos szavát helyezi el a negyedik sorban a tizenegy szótagos endecasílabók négy szótagos záró soraként rímnek. Idézem a vers első szakaszát:
Napszámosok, ólom jutott tinektek,
napszám, munka, szenvedés sorsotok.
Egyenes gerinc, megalázott testek,
napszámosok.
A Madre España című vers rímelése sem szokványos, hol egyes számban használt a-e végződésű szó, hol többes számban levő, hol pedig arse végződésű ige rímel a madre-szóra. Miután megállapítottam, hogy ez a vers lefordíthatatlan, azonnal hozzákezdtem a fordításhoz. Világos volt, hogy a formán változtatnom kell, magyarul a negyedik sorba csak az anyám-szó írható, tehát minden második sorban a 7/6-os ritmust kell használnom (Miguel Hernández is alkalmazza az alexandrinnak ezt a változatát, igaz, csak háromszor), és tizenháromszor kell az anyám szóra rímelnem.
A formai kérdések után hadd szóljak röviden a tartalmiakról. Az Anyám, Spanyolország című vers az Emberre les az ember tizennyolcadik darabja, ez a kötet Valenciában jelent volna meg, ám 1939-ben egy filológus vezette bizottság bezúzatta a kötet kinyomott belíveit, és a két fennmaradt példány alapján a kötet végül 1981-ben jelent meg.
Az Anyám, Spanyolország a polgárháborúban vérző Spanyolország költőjének vallomása, akárcsak a Viharzó nép versei, nagy erővel zengő hazafias költemény, élőknek és holtaknak, utolsó szakaszában feleségének és nemrég született második fiának üzen benne a költő, szerelmet vallva a legigazabb anyának, Spanyolországnak, aki őt is méhében őrzi.
Átölelem a tested, mint földbe a fatörzsek,
mindegyik gyökeremmel kúszom mélyed után,
ki választhat el engem, ki szakíthat el tőled,
anyám?
Átölelem a méhed, ki veheti el tőlem,
húsom az ő szülöttje, nemzője egy titán.
Méhed örökös házam, nem veheti el senki,
anyám!
Anyám: örökös mélység, örökös föld: minden vér
találkozik tebenned, odaér mindahány,
a reád zuhant csontok fölemelkednek újra:
anyám.
Azt mondom: anyám, mintha azt mondanám: szülőföld,
halottak, keljetek fel szavaim hallatán,
a száj és a föld érzi a vér élő beszédét,
anyám.
A másik anya híd volt, folyóid felett ívelt.
Tengerek buboréka a másik mell csupán.
Az örök anya vagy te, világnyi végtelenség,
anyám.
Föld vagy: föld vagy a szájban, a lélekben, mindenhol.
Föld vagy: holnapi étkem, elnyelsz egy délután.
Több erővel, mint hajdan, szülsz a világra engem,
anyám.
Amikor nem leszek más testeden, csak kicsiny nyom,
több erővel szülsz újra, mint tetted hajdanán.
Mikor a gyermek gyermek, élve, halva kiáltja:
anyám.
Testvérek: védjük méhét, a megrohamozottat,
mindenütt varjak nőnek, mennyi fekete árny,
van lég a gonoszaknak, ahol ma még repülhet
a szárny.
Vessétek szíveteknek partjára a magányos
érzelmeket, kicsinység a személyes magány.
Őhozzá mérve semmi, csakis te vagy hatalmas,
anyám.
Legyen egyetlen fénykép vagy földdarab, levél vagy
hegység, egyformán lép be szívemnek kapuján.
Ma fű vagy, mindenütt nősz, beborítod a földet,
anyám.
E föld családját, minket egyesítesz a fényben,
még éjsötét halottak is fölkelnek talán,
hogy velünk egyesülve megmenthessenek téged,
anyám.
Spanyolhon, egykedvű kő, kit a kín kettéroppant,
mély kő, aki fiaddá tettél a vér jogán:
magasztos méhed őriz, senki se tép ki onnan,
anyám.
Holnap meghalok érted, csak egyvalamit kérek:
az asszony és a gyermek ne járjon tétován,
méhed zugába érve terád találjanak majd,
anyám.
Fatemplomok (1917)
Ápolónő (1922)
Te jövendő vándor, ki leszállsz itten
Jövendő népeknek szent zarándokhelyén,
Hol minden népeknek jövendője történt,
Látod, nem kőből épült legszebbik emléke.
Régi, véres romból tornyosodik égre,
Emberi nagyságnak legnagyobb mértéke:
Sztálingrád, Sztálingrád.
(Balázs Béla: Sztálingrád)
1943. február 1-jén Friedrich Paulus vezértábornagy, a korábban Nyugat- és Kelet-Európában győzelmet győzelemre halmozó 6. német hadsereg parancsnoka Sztálingrádban aláírta körülzárt csapatai feltétel nélküli kapitulációját. Ezzel az aktussal véget ért az egyetemes hadtörténet máig is legnagyobb ütközete, amely mintegy Magyarországnyi területen (102 ezer km2) több mint 2 millió katona, hozzávetőlegesen 26 000 löveg, 2100 harckocsi és 2700 repülőgép bevetésével kereken kétszáz napon és éjszakán át tartott.
A világraszóló szovjet győzelem döntő jelentőségű volt a II. világháború menetében, „… a szövetséges nemzetek által az agresszió erői ellen viselt háború fordulópontja lett” – írta a hős városnak küldött díszoklevelében F. D. Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke. Nagy-Britannia királya pedig – Churchill miniszterelnök előterjesztésére – díszkardot adományozott a városnak, pengéjén orosz és angol nyelvű vésettel: „Sztálingrád acélkemény védőinek, az angol nép mély tisztelete jeléül VI. György királytól.”
A Vörös Hadsereg legfelsőbb főparancsnoka, I. V. Sztálin mindazonáltal óvott az elbizakodottságtól. „A német fasiszta hadsereg – írta február 23-án kiadott parancsában – kemény csapásainktól válságos helyzetbe került, de ez korántsem jelenti azt, hogy már nem állhat talpra. […] Harcunk még sok időt és rengeteg további áldozatot igényel, erőink teljes megfeszítését és minden erőforrásunk mozgósítását.”
E nagyon is jogos és körültekintő figyelmeztetés ellenére a nemzetközi közvélemény tisztában volt azzal, hogy a világháborúban alapvető fordulat történt (amelyet csak megerősített Rommel Afrika-korpsának majdnem egyidejű, teljes veresége a britektől az egyiptomi El-Alameinnél), és a hitleristák elveszítették esélyüket a világháborús győzelemre, még ha gerincük végleges megtörésére csupán 1943 júliusában, a kurszki csatában került is sor. (Voltaképpen a végső sztálingrádi hadműveletek közvetlen előzménye volt a voronyezsi fronton megindított szovjet offenzíva is, amely a csatlós 2. horthysta hadsereg megsemmisülését okozta.)
A volgai győzelem 70. évfordulójára összeállított irodalmi gyűjteményünkbe nyolc nemzet íróitól és költőitől választottunk ki egy-egy verset, illetve novellát.
A költők: Balázs Béla (1884–1949), a szovjet-örmény Gevork Emin (1919–1998), a cseh František Halas (1901–1949), a chilei Pablo Neruda (1904–1973) és az izraeli Ávráhám Slonszki (1900–1973). A prózaírók: az angol James Aldridge (1918), a német Erich Kriemer (1926–1998) és a szovjet-orosz Vaszilij Grosszman (1905–1964).
Valamennyien a nagy ütközet kortársai voltak. Közülük Gevork Emin maga is katona, a Vörös Hadsereg tiszthelyetteseként a kaukázusi fronton harcolt, Aldridge és Grosszman haditudósítóként a hadszíntereket járta, a tizenhat évesen behívott Erich Kriemer, fogságba eséséig, az orosz fronton szolgált. Mind a nyolcuknak itt olvasható verse, elbeszélése megannyi tanúságtevés az utódoknak Sztálingrádról.
Abban a negyvenhármas évben
a gondolatok másutt jártak
örömnek híre sem volt
abban a negyvenhármas évben
egy asszony jelenést látott
A Vysočina dombján
véroszlop tört a magasba
vörösen szertefolyt
aztán kék lett Embereket sodort
s mert közben árva hang se hallott
borzalom szállta meg a lelket
Ismertem azt a vért
az ütőerek forró vére volt
Csordultig az orosz föld
már nem bírta beinni
s egész idáig áradt
a halottak szörnyű tömkelegéből
Fönn a süvöltő égen
Sztálingrádnál
rohadt a téli nap
Az újszülöttek kiköpték az anyaemlőt
s a Derdiedasok
szuronya meggyilkolt nők ruháját
hasogatta
Nincs borzasztóbb a férfi-zokogásnál
szerencsére az ádáz düh zokogása volt
Aztán fölharsant a harci kiáltás
s a tűz aranyozta Sztálingrád
a széthasadó történelmen át
kitört a szabadság felé
abban a negyvenhármas évben
RÓNAY GYÖRGY FORDÍTÁSA
Rommel megtámadta a mélységében alig tagolt el-alameini védelmet, de a támadás túl gyönge volt, és El-Alamein kitartott. Wolfe nem tudta, hogy kitart-e vagy sem, de mindenesetre Teheránba utazott, mert az oroszoktól megkapta a vízumot és az engedélyt, hogy Sztálingrádba menjen.
A Vörös Hadsereg egyik repülő hadnagya vitte ki Iránban a kalamagi repülőtérre. Angolul beszélő felülvizsgáló mérnök volt Abadánból, és miközben várakoztak, lecsavarta a fedőlemezt az Airacobra pilótaülése mögött. A hadnagy elmondta Wolfe-nak, hogy az Airacobrának nehézségei vannak a szivattyúval.
A hadnagy a kis pneumatikus szivattyú után nyúlt, ami bajosan volt elérhető a vezetékek és tömlők között. Ez a szivattyú látta el nyomással a műszereket. Kicsi volt, és a hadnagy alig boldogult vele.
– Ki tudja szerelni? – Wolfe türelmetlen volt.
– Menni fog. – A hadnagy angolul beszélt.
Szétszerelt két gumivezetéket. A tömlőt arrább tolta. Eltávolította az utolsó tömlőt és kicsavarta a rögzítő csapszegeket. A szivattyú szabaddá vált. A hadnagy kivette a szűrőkeretet, és kicsavarta az egyik szivattyúnyakat. Mikor kinyitotta, egy darabka fém esett ki belőle.
– Eltörött a fogaskerék – mondta a hadnagy.
– Van-e másik szivattyúja?
– Van. – A hadnagy a hangár felé mutatott, ahol egy bontásra ítélt Airacobra állt.– Idejében meglesz vele? – kérdezte Wolfe.
– Ne aggódjon. Ez a gép tizenegykor felszáll.
– Most fél tizenegy van.
– Ha nincs szivattyú – mondta a hadnagy –, nincs repülés. Látja, milyenek ezek a gépek.
– Milyenek?
– Túl sok a fölösleges alkatrészük, de bitang erősek. – Bement a hangárba, hogy kihozza a másik szivattyút.
Wolfe türelmetlenül figyelte. Az égre nézett. Idő, szivattyúk, vízumok – minden ellene dolgozott. Az ember ül Teheránban és vodkát iszik vermuttal, és bűzlő, nyitott kanálisokba esik bele, és arra vár, hogy elkerüljön innen. Sztálingrádba akart menni, és nem szerette volna, hogy bármi is megzavarja a bonyolult vállalkozást. Katonai papírokkal ücsörgött itt Iránban, meg a csomagjával és a Bostonra várt és az Airacobrák légi járatára, hogy tizenegy órakor elutazhassék.
– Megvan a szivattyú? – kiáltotta oda a hadnagynak.
– Nagyszerűen van megcsinálva – mondta a hadnagy, és felmutatta a szivattyút. – Ó, Amerika!
– Ó, Oroszország – válaszolta Wolfe.
– Oda fog érni. Holtbiztosan, uram.
– Mikor jönnek a pilóták?
– Tizenegykor.
Wolfe a gépszárny alá ült, hogy védekezzék a reggeli nap ellen, és a hegyeket nézte. Hallotta, hogyan próbálják ki a másik kilenc Airacobrát, és hogyan melegítik be őket. Hosszú csőrkiképzések, a motorok hátul, vékony orrkerekek, fémesen csengő Allison-motorok.
– Maga Amerika is jól van megcsinálva? – szólt oda a hadnagy a motortól.
– Nagyon jól – közölte Wolfe.
– Tiszta sarkok és új házak, és sehol elöregedett kocsik. Igaz?
– Így igaz.
– Ötmillió autót gyártanak egy évben.
– Négy és fél milliót – mondta Wolfe.
– Minden amerikai úgy él, mint Abadánban?
– A szerelők?
– Igen. Az italkeverő edényeikkel és a finom ruháikkal.
– Hogyne – mondta Wolfe. – Mindannyian így élnek.
– Ha húsz éven át nem számoltunk volna a háborúval, mi is így élnénk. Sebaj, egyszer majd így is lesz. Most az a jó, hogy nem vagyunk ilyenek. Nem az az életmód, amivel egy háborút végig lehet harcolni.
– Az attól függ, hogy miért harcol az ember – vélte Wolfe.
A hadnagy kijött a gépből, ledobta a fogókat, felmászott a szárnyra és belépett a pilótafülkébe. Wolfe is felmászott a szárnyra és figyelte őt. A hadnagy ellenőrizte a fékszárnyakat meg a fékeket. Fölkattintotta a generátor kapcsolóját, beállította a fojtószelepet, és a keverékadagolót. Bekapcsolta az akkumulátortelepet is meg a gyújtómágneseket és várt. Beindította a motort. Letette a jobb lábát, rászorította a lábfejét, és az önindító megrándult. Az Allison-motor beugrott és egyenletesen járt. A hadnagy kinyitotta és becsukta a fojtószelepet s figyelte a jelző- és nyomásmérő készülékeket. Végül leállította a fojtószelepet és lekattintotta a kapcsolókat.
– Próbarepülést kellene végezni vele – mondta. – De nincs időnk rá.
Leugrottak a gépről. A hadnagy visszacsavarta a fedőlemezt.
Az orosz repülők kijöttek a hangárakból a kifutóra. Szétszóródtak és odamentek a másik kilenc géphez. Irvin-zubbonyt és kék nadrágot viseltek, térdig érő orosz csizmával, mely nagyon tiszta volt.
Egy majdnem kopaszra nyírt, fekete hajú orosz megkerülte az Airacobra farkát. – Megcsináltad?
– Kivettem a szivattyút a másikból.
– A szivattyú volt hibás?
– Igen.
Egyszerű orosz beszéd volt ez, Wolfe megértette. Megnézte a repülőt, aki őrnagyi rangot viselt. Magas volt, és sem egyszerűnek, sem érdekesnek nem látszott. Harminckétéves lehetett, komoly, már-már mogorva tekintetű. Feltette a sisakját és beszállt a gépbe: – Gyerünk!
Wolfe a hadnaggyal együtt futott a Bostonhoz. A gép hasában helyezkedett el, miközben a pilóta mindkét motort beindította. Wolfe a bombarekesz mögött ráült a csomagjára, s máris érezte, hogy a gép elindult. Semmi ellenőrzés, semmi bemelegítés. A Boston szorosan a földhöz simulva gurult, mialatt a pilóta körbejáratta, majd hirtelen fölgyorsítva elstartolt.
Fölemelkedtek. Aztán félig elfordultak, és nekivágtak, hogy átrepüljenek a hegyek fölött.
Az Airacobrák biztosították az oldalakat eközben nagyon közel jöttek. A pilótafülkében Wolfe megpillantotta a fekete hajú őrnagyot. Egész idő alatt körbe-körbe és fölfelé figyelt. Wolfe ezt védekező reflexnek vélte.
Hideg lett, Wolfe fölvette karakülprémes kabátját. Lefeküdt, elhúzódva a Boston hideg oldalfalaitól. Aludt, majd kábultan fel-felriadt, aztán újra aludt. Lökésre ébredt. Lefelé ereszkedtek a Kaspi-tenger felől jövet. Már Sztálingrád fölött voltak.
Wolfe lenézett a városra, ahogy a folyó mögött föléje érkeztek. Fölébresztette a hadnagyot.
– Hol itt a füst? – kiáltott Wolfe.
Sztálingrád fehér lap volt, tiszta levegővel beborítva. Sztálingrád eltűnt.
– Nincs már semmi, ami éghetne – mondta a hadnagy.
– Az a repülőterük? – Wolfe egy domb térségére mutatott.
– Ez a német reptér. – A hadnagy előre intett. – A mienk amott van.
– Krisztusom!
– Néha halljuk egymás felszállásait – bólintott a hadnagy.
A Boston megkezdte a leszállást.
– Valahol bombázók vannak – állapította meg a hadnagy.
Wolfe észrevette, hogy az Airacobrák eltűntek. Egyes gépeket látott maga körül minden irányban. A Boston merőlegesen szállt le. Alattuk fehér hómező, fekete gödrökkel. Kiengedték a futóművet és leeresztették a féklapokat. A Boston siklószögben jött lefelé, és Wolfe sok szétrombolt barakkot látott maga alatt. A kerekek földet értek és a repülőgép kicsit megugrott. A jég odacsapódott az aljához. A fékek szilárdan fogtak. Wolfe úgy érezte, hogy a gép át akar bukni a hirtelen fékezéstől. Egy kört írtak le és az egyik szárny hegyével majdnem beleütköztek a repülőtér végét határoló drótba meg épületromokba.
Amikor a Boston lassított, majd megállt, a hadnagy felszakította az ajtót és kidobta a két csomagot.
– Ez a reptér meglehetősen kicsi egy Bostonnak – mondta.
Wolfe körülnézett. Hosszú, keskeny csíkot látott maga előtt, megjegesedett hóval, a lyukakban és üregekben olvadó tócsákkal. Airacobrák érkeztek, havat, jeget, vizet fröcskölve. Más repülőgépek bombakráterekben és egyéb mélyedésekben gubbasztottak. Mindegyik fehér volt.
Átgázoltak a vastag, olvadó havon.
– Nincs elég hideg ebben az évben – mondta a hadnagy a vizes hóra célozva.
Wolfe látta, hogy az egyik Airacobra kerozint vesz föl a tartálykocsiból. Az Airacobra megrongáltnak látszott. Géppuskasorozat nyomai voltak rajta. Wolfe nemcsak elhasználtnak, hanem ósdinak és kikészültnek is találta.
– Ezt egy héttel ezelőtt küldtük föl – mondta a hadnagy Wolfe-nak. Eltakarította a havat a sorozatszámról.
Hosszú, föld alatti helyiségbe mentek le, fából készült pincebejáraton át, földbe vágott lépcsőkön, tompa villanyvilágításban. Egy asztal állt ott, tizenöt vagy húsz terítékkel. A helyiség végében két férfi ült egy íróasztal előtt. Nagy, zöld és lila térképek függtek a vályogfalakon.
– Itt a brit tudósító – jelentette a hadnagy oroszul.
– Üdvözlöm – mondta Wolfe ugyancsak oroszul.
– Jó napot! – Az ezredes felállt, aztán újra leült.
Wolfe és a hadnagy az asztalhoz telepedtek.
Bejöttek a repülők is. A magas, fekete hajú őrnagy, miután az ezredessel beszélt, az asztalfőre ült. A többiek valami újdonságról társalogtak az Airacobrákkal kapcsolatban, de Wolfe ezt nem értette. A szibériai szakács vastag fekete kenyeret hozott be, és hatalmas vajtömböket. Aztán zöldséglevest bitocskival. Wolfe miközben evett, az őrnagyra pillantott.
Az őrnagy visszapillantott.
– Itt nem úgy van, mint Abadánban – mondta lassan. – Itt harc folyik. Sajnáljuk, hogy nem kellemesebb. – Az őrnagy most kevésbé látszott mogorvának. Annyira volt udvarias, amennyire megengedhette magának az udvariasság meghittségét.
– Egész jó itt – mondta Wolfe.
– Volt már azelőtt is valamelyik fronton? – kérdezte az őrnagy.
– Igen.
– Itt néha bombáznak. Olyankor távol kell tartania magát a reptértől.
– Értem.
– Mit akar itt csinálni?
– Csupán magukat figyelni.
– Ez hosszadalmas dolog – mondta az őrnagy szenvelgés nélkül.
– Tudom.
– Egy órán belül elmegyünk innen.
– Miért?
– Megtámadunk néhány német állást.
Wolfe arra gondolt, hogy az őrnagy olyan férfi, aki tudja magáról, hogy férfi. S tudja, hogy komolynak kell lennie. Hirtelen tompa dörrenést hallott az ajtón keresztül.
– Nem bombázás – mondta a hadnagy.
Mindannyian felálltak és az ajtóhoz indultak. Wolfe követte a hadnagyot meg az őrnagyot. Fönn a reptéren tüzet látott. Egy vadászgép görbült össze a tűzben és a lőszere felrobbant. Egy lány állt a gép mellett, aki a Vörös Hadsereg egyenruháját viselte, és teljesen magára vonta Wolfe figyelmét. Még sose látott ilyet. Ott állt a lány, kezét kabátja zsebében tartva.
– Mi történt a géppel? – kérdezte a hadnagy.
– Leszállásnál szétzúzódott – felelte a lány.
– Azok közül való, amelyek velünk jöttek? – kérdezte Wolfe a hadnagyot.
– Igen.
Visszamentek és ettek tovább.
Újabb katonaruhás lány jött be a föld alatti helyiségbe, és az ezredes utasítására másik fedezékbe kísérte Wolfe-ot. Követte a lányt föl a lépcsőkön s a jeges földön a bombatölcsérek mögé, nagy halom szétzúzott fahasábhoz.
A lány megtapogatta és megcsodálta Wolfe hátizsákját. Olyan gyorsan beszélt, hogy Wolfe nem értette meg. A lány mosolygott, megfogta Wolfe karját, amikor az meg-megcsúszott, és levitte egy sötét fedezékbe. Fáklyát gyújtott, amely öt ágyat világított meg. A lány rámutatott az egyik ágyra, amelyet szürke takaró borított. Keményfából készült, akár a többi. Wolfe letette a hátizsákját és kiment a lánnyal.
Ágyúk tompa dübörgésére lett figyelmes.
– Kezdik – mondta a lány.
– Német vagy orosz ágyúk?
– Mind a kettő.
Wolfe megpillantotta az ezredest, amint az őrnaggyal és más repülőkkel átmegy a kifutópályán. Előttük egy szakasz erőteljes lány vonult. Wolfe a nyomukba szegődött és elhaladt a szétzúzott Airacobra maradványai mellett. Kerek gödörnél álltak meg, amely fekete foltnak látszott a hóban. Valami hosszú, fehér göngyöleg volt benne. A pilóták és a lányok körbeállták a gödröt.
Wolfe az ezredes mögé került. Az ezredes fölemelt egy maréknyi fekete földet és rádobta a fehér göngyölegre.
– Ezt a háborút – mondta – olyan férfiak fogják megnyerni, akik ismerik a gépeiket. Ez az elvtársunk nem ismerte.
Tisztelgett és jelt adott a lányoknak. Azok földet lapátoltak a göngyölegre. Azután fehér havat szórtak a fekete földre. Kis vörös piramist állítottak a hóba és piros szalagot kötöttek rá.
Az ezredes azt mondta: – Úgy – és a csoport szétszóródott.
Wolfe az őrnaggyal végigment a repülőtéren.
– Miért zuhant le? – kérdezte.
– Az orrkerekével ért földet.
– És eltört?
– Mindig eltörik.
– Megmondta ezt az abadániaknak?
– Igen. De mégis ugyanazt a kereket adják.
– Miért nem hívják ide a két Bell-szakértőt Teheránból?
– Minek?
– Hogy saját szemükkel lássák ezeket a dolgokat.
– Inkább mi érdekelnénk őket, semmint a gépeink. Éppen eleget tudok azokról az urakról, akik eddig idejöttek. Amikor elmennek, arról mesélnek, hogy micsoda durva ország ez. Rendszerint gyáva emberek, azért neveznek minket durvának. Nem! Önöktől mindössze annyit kérünk, hogy adjanak repülőgépeket. Majd megállapítjuk, hogy mi a jó és mi a rossz rajtuk. Meg azt is, hogy a mi hazánkban mi jó és mi rossz. Mi hálásak vagyunk és megfizetünk azért, amit kapunk.
– Miért engedtek be engem, ha nem akarták, hogy idegenek jöjjenek ide?
– Nem tudom – mondta az őrnagy udvariasan. – Nem én engedtem be.
– Sajnálom – jegyezte meg Wolfe bosszúsan.
– Kérem – mondta az őrnagy –, ne mérgelődjön. Azt nézheti meg, és azt tehet, amit csak akar. Ha már itt van, akkor itt van. Örülünk, hogy eljött közénk. – Wolfe tudta, hogy őszintén beszél.
Az őrnagy körülnézett a téren és a saját gépe felé tartott. A mérnök hadnagy szőrmével bélelt overallban jött át az olvadó havon.
– Jók a műszerek? – kérdezte az őrnagytól.
– Minden rendben volt.
A hadnagy továbbment. A kilenc Airacobra szétszórtan vesztegelt, egyik-másik éppen tankolt. A levegőben is voltak gépek, de senki se vett róluk tudomást. Az ágyútűz erősödött.
Wolfe követte a hadnagyot, és figyelte, amint egy gép orrkerekét rugdosta és rázta.
– Állandóan gépeket veszíteni – mondta a hadnagy angolul. – Mindig szűkében lenni a gépeknek. Küldenek nekünk tízet, holnapra csak nyolc lesz. A következő napon öt.
– Hány Airacobrát kapnak?
– Eleget.
– És ez minden?
– Majd meglátja – mondta a hadnagy.
Wolfe föl-alá járkált, hogy melegen tartsa magát, amíg a pilóták kijönnek a fedezékből. Odasétált az őrnagy repülőgépéhez, s arra gondolt, hogy igencsak nagy ugrás volt reggel Teheránban lenni, most pedig itt, ezen a reptéren.
Az őrnagy majdnem mosolygott rá, amikor becsukta a csapóajtót. Wolfe látta az őrnagy széles vállát, mialatt az a motort vizsgálta, beindította, és a legnagyobb fordulatszámra állította. Azután levette a gázt, és körülnézett a többiek után. Gyorsan gurult a téren keresztül, gödrökön és tócsákon át. Ő volt az élen, amikor mindannyian felszálltak.
Wolfe figyelte a kilenc repülőgépet, ahogy alacsonyan repülnek, majd meredeken felemelkednek, hogy elérjék a kívánt magasságot. További Airacobrák és orosz gyártmányú bombázók gurultak ki az álcázott árkokból és szálltak a magasba. Átgázoltak a havon és lerázták magukról a dermedtséget. Minden repülőgépmotoroktól és ágyúktól visszhangzott.
Wolfe tudta, hogy nem maradnak sokáig távol. Körülment a repülőtéren és érzékelte a Sztálingrádhoz oly közel eső hely elhagyatottságát. Sztálingrádot magát nem látta, de tudta, merre van. Holnap fölmegy majd az egyik magaslatra és megnézi.
Amint beállt az este, a gépek visszatértek. Könnyű hó szállingózott. A két első Airacobra siklórepüléssel jött le, de túl röviden. Újra gázt kellett adniuk, hogy gond nélkül leszállhassanak. Leszállásukkal elsöpörték a havat az útból. Wolfe kereste a kis 21-es számot, amely az őrnagy gépének a végében volt. Nem találta.
Az őrnagy a többiek után érkezett, anélkül hogy újra gázt kellett volna adnia. Végiggurult a betonon, és gépe éppen azon a helyen állt meg, ahol meg kellett állnia. Wolfe követte a gépet a légcsavar szelétől felkavart hóban. Az őrnagy leállította a motort és kiszállt.
Megvizsgálta a repülőgép törzsét. Lyukak szaladtak végig keskeny sorban a vörös csillagon.
– Alulról tüzeltek rám. – Az őrnagy egy nagy lyukat tapintott ki a gép alsó részén. – Kitépte a szegecseket.
A szürke festék az egész középső részről lepattogzott.
– Mivel tüzeltek?
– Harckocsiból, géppuskával.
– Tankokat támadtak meg?
– Nem. Éppen szántóföldön haladtak át, amikor elhúztunk fölöttük.
Az őrnagy gyorsabban beszélt és barátságosabb volt, mint eddig, de még mindig nem mosolygott. Sietve lépkedtek egymás mellett a tágas fedezékbe. A repülőgépek jöttek-mentek. Körös-körül a reptéren lövedékek csapódtak be.
– Holnap – mondta az őrnagy – elintézzük ezeket az ágyúkat.
Mikor a többi pilóta is lejött a fedezékbe, az őrnagy jelentést tett az ezredesnek. Egy repülő nem érkezett vissza. Azt mondták, hogy Bofors találta el a pilótafülkét, és darabokra szaggatta a gépet.
Mikor besötétedett, Wolfe velük ment a fedezékbe. Az ellenséges ágyúzás abbamaradt. Wolfe teljesen felöltözve feküdt be a kemény ágyba. Figyelte az őrnagyot, aki a nehéz repülőöltözéket meg a kék nadrágot levetette és összehajtogatta. Úgy akasztotta föl a kabátját, hogy a kitüntetések és érdemrendek sorai ne keveredjenek össze.
– Mi történik most Sztálingrádban? – kérdezte Wolfe.
– Északon támadunk.
– Mióta?
– Ma kezdtük.
– Támadás?
– Igen, offenzíva.
– Milyen erős a német védelem?
– Ezt a bombázókra hagyjuk.
– Tehát nagy offenzíva…
– Eddig a legnagyobb.
– Akkor a háború menete megváltozhat – jegyezte meg Wolfe.
– A háború menete már megváltozott – mormogta az őrnagy. – Már megver-tük őket. Borzalmas, hogy maguk nem értik ezt meg, és nem kezdenek semmit nyugaton.
Wolfe várt erre. – Nehéz hadművelet az.
– Most könnyű lenne, mert a német magasabb egységek szinte mind itt vannak Oroszországban.
Wolfe hallgatott.
– Miért nem kezdik meg? – Az őrnagy belemelegedett.
– Nem tudom.
– Ezt nem értem.
– Én sem.
– Nem gyűlölik a németeket?
– Nem különösebben.
– Miért olyan udvariasak velük még mindig?
– Talán különbséget akarnak tenni németek és fasiszták között – mondta Wolfe.
– Maga még különbséget tud tenni?
– Nem tudom – mondta Wolfe.
– Talán azért haboznak a mi barátaink, mert remélik, hogy kifáradunk? Hogy megsemmisülünk?
– Vannak, akik ezt kívánják.
– Még mindig azt hiszik, hogy mi bolondok vagyunk?
– Némelyek már felismerik, hogy nem bolondok.
– Mit gondol a többség?
– Azt, hogy kiválóan tartják magukat.
Az őrnagy lefeküdt aludni.
Éjszaka bombázás volt. Wolfe felült és érezte a rázkódást. A repülők a többi ágyban horkoltak. Ő is visszafeküdt és továbbaludt, míg reggel a katonalány föl nem ébresztette. A fedezékben megreggeliztek. Az őrnagy kiment a többiekkel, egyenesen a gépekhez. Wolfe vele sietett és figyelte a távoli tüzelést.
– Mi lesz ma reggel?
– Az egyik lövegállásuk a cél.
– Nehéz lesz?
– Mint tegnap.
– Viszontlátom fél órán belül? – kérdezte Wolfe.
– Húsz perc múlva.
Négy másikkal szállt fel. Néhány Airacobra már a levegőben volt. Mások visszatértek. Lánycsoportok gránát- és bombatölcséreket temettek be, és a földre vetették magukat, ha gépek repültek el fölöttük.
Wolfe végignézte, ahogy fegyvermesterek töltényhevedereket rakodtak be az orosz Jak-7-es bombázókba.
Az őrnagy úgy szállt le, hogy gépének egyik szárnya lelógott és csak egy keréken gurult. Wolfe tudta, hol fog megállni és odament.
Az őrnagy nem szólt hozzá. Kiugrott a gépből és a barakk felé futott. Gépészek és szerelők gyülekeztek már az őrnagy gépénél. A bal szárnyakon és a csűrőlapon jelentékeny géppuskatalálatok látszottak. Wolfe az alsó részen a gránátvágta lyukat kereste. Azt már kifoltozták alumínium lemezzel, üstfoltozó módra. Elég erősnek látszott. A gépészek letépték a csűrőlapot, és újat tettek fel helyette. Wolfe otthagyta őket, mikor beépítették. Megtalálta az őrnagyot a nagy föld alatti helyiségben és érdeklődött az offenzíváról.
– Minden rendben. – Az őrnagy megint türelmetlen volt.
Az ezredes a térképen megmutatta a részleteket, a repülők bejelölték a saját térképeiken.
Wolfe ismét kiment és a tizenöt Airacobrát figyelte, amelyek újra felszálltak. Fölment a reptéren túli magaslatra, és ott több sornyi szögesdrótkerítést látott. Állva maradt az emelkedőn. Látta a Volgát és látta Sztálingrádot. Wolfe szinte meghatottan mosolygott, hóval borítva, és szél lengett körülötte.
Egy asszony bukkant elő, aki Thompson-géppisztolyt szorongatott, és a Vörös Hadsereg egyenruháját viselte. Figyelmeztette Wolfe-ot, hogy aknák között áll. Azután megkérdezte, hogy kicsoda, majd visszavezette a repülőtérre, a Thompson-géppisztolyt Wolfe hátának szegezve. Az ezredes közölte az asszonnyal, hogy minden rendben van. Az ezredes a gépeket várta.
– Nem tértek vissza – mondta Wolfe-nak.
– Elkéstek?
– Igen, rossz az idő.
– Aggódik?
– Mindig aggódom.
– Felkereshetném egyszer Sztálingrádot?
– Nem hiszem – mondta az ezredes fontolgatás nélkül.
– Kár! Ilyen közel vagyok és mégsem léphetek a falai közé.
– Pontosan az a helyzet, mint itt. – Az ezredes az elpusztult házakra mutatott és a kiégett repülőgépcsonkokra körös-körül a repülőtéren.
A gépek alacsonyan és gyorsan száguldottak elő nyugat felől. Félkört írtak le és a tizenötből még csak tizenegyen voltak. Wolfe elsőnek az őrnagy gépét látta meg. A motor szabálytalanul köhögött. A vezetőfülke mögötti kis kipufogócsőből kék láng csapott föl, amikor a repülőgép földet ért. Ugrálva landolt és majdnem a farkára ereszkedett az orra helyett.
Az őrnagy kiszállt és térképeket tartott a kezében. Jelentett az ezredesnek: olyan alacsonyan repült, hogy az Allison rezgése felrobbantott egy aknát, és kirepített valamit az ő motorjából. Wolfe nem követte őket a föld alatti helyiségbe. A hadnagyhoz lépett, aki levette az őrnagy gépéről a takarólemezeket.
– Meglazultak a gyújtógyertyák – állapította meg a hadnagy.
– Mi történt a másik négy géppel?
– Nem tudom. Sose tudom.
Két másik szerelő dolgozott a másik oldalon. A gép fáradtnak és elhasználtnak látszott. Mihelyt újra ellátták üzemanyaggal, az őrnagy, másik három géppel együtt, ismét felszállt vele.
Wolfe egy vízzel telt bombatölcsérben várakozott, mert borotvaéles volt a szél. Látta újra jönni az őrnagyot, aki a leszálláshoz oldalra fordulva siklott, ahelyett hogy körözött volna. Az Airacobrával veszélyesnek és nehézkesnek látszott ez, és a gép fütyült, ahogy nekiütközött a szélnek.
Az őrnagy nem hagyta el a gépét. Az ezredes kijött, odaállt a szárnyhoz és egy térképen megmutatta az állásokat. Miután a fegyvermester újra ellátta a gépet és a fedélzeti géppuskákat lőszerrel, az őrnagy egyedül szállt fel. Alacsonyan repült a föld fölött, míg el nem tűnt a látóhatáron.
– Mennyi ideig bírja még? – kérdezte Wolfe az ezredestől.
– Ó, hiszen régóta csinálja.
– Ilyen módon?
– Nem egészen. Most támadásban vagyunk.
Az ágyúk dörgése nem csitult, de Wolfe megfeledkezett róluk. A többi repülőgép jövés-menését sem vette tudomásul. Minden várakozása az őrnagyra összpontosult. Amikor visszatért, kilépett a gépéből, és a pilótafülke mögötti légtorkot vizsgálta. A pilótafülke mögötti plexiüveg szívócső eltörött, majdnem teljesen szétroncsolódott.
Az őrnagy elnyomta a szopókás orosz cigaretta végét. Wolfe-ra nézett és sóhajtott. Levette a sisakját, nézte a légtorkot, s erős, fekete fejét hátravetette.
– Nem látszik lényegesnek – mondta az egyik szerelőnek.
– Túlmelegedett a motor?
– Nem.
– A szűrő teljesen rendben van – állapította meg a szerelő.
– Látja, milyen unalmas ez? – szólt oda az őrnagy Wolfe-nak, miközben beszállt a vezetőülésbe.
Hősködés – gondolta Wolfe, de rögtön tudta, hogy igazságtalan, és azt mondta: – Igen, látom.
– Nemsokára elkezdik a belövést.
Miközben az őrnagy távol volt, négy német Ju-88-as került a reptér fölé és bombázott. Két vadászgépet felgyújtottak. Wolfe a bombatölcsérben feküdt és a csupasz kőfalakat nézte. Hallotta a légvédelem tüzelését, de ez nem jelentett semmit. A Ju-88-asok csak egyszer támadtak, majd elrepültek, mielőtt a légvédelem elcsíphette volna őket. Olyan gyorsan szálltak, hogy a tüzelés hatástalan maradt.
Az őrnagy visszajött, és alkonyodó fényben ereszkedett le. Megugrott a gép és kicsit fölemelkedett, de a futómű bírta az új leszállást. A nagy föld alatti helyiségben vártak rá. Wolfe nem adott számot magának a többi repülőgépről és a többi pilótáról. Körülbelül húsz gép jött és ment az őrnagyén kívül. A számuk csökkent, de ő nem tudta megkülönböztetni őket.
Amikor az őrnagy megjelent, azt mondta: – Most a mi ágyúink lövik az ő repterüket.
A pilóták két üveg vodkát hoztak a földbe vájt konyhából és inni kezdtek. Az őrnagy fáradtan bólintott és lefeküdt. Reggel már nem volt ott, amikor Wolfe a nagyteremben reggelihez ült. – Öt másik géppel szállt föl, hogy a német repteret lője – közölte az ezredes. – Tele van Ju-52-essel.
– Felszámolják?
– Úgy látszik.
Kimentek, hogy várják a gépeket. Egyenként jöttek. Az ezredes a magas, szürke égre mutatott. Ott négy gép írt le nagy köröket, és az egyik bukórepülést végzett.
– Ez a mieink közül valamelyik – mondta.
A gép hatvanfokos bukórepüléssel jött lefelé. Körülbelül háromszáz méter magasságban állította le a pilóta a motort, azután siklórepüléssel mintegy hetven, aztán harminc méterre közelítette meg a földet. Egy széles orrú Messerchmitt üldözte, de elvesztette szorosan a föld fölött, mikor az Airacobra a repülőtér közelében elhúzott mellettük. A Bofors-ágyúk tüzet nyitottak rá, de az nagyon gyorsan repült. Amint lefelé fordult, hogy felemelkedhessen, egy Airacobra felülről rávetette magát. A Messerchmitt felrobbant, és darabokra szakadt.
Két újabb Airacobra ért földet, egyik az őrnagyé. A gép sivított a leszálláskor. A géptörzs oldalán két sor szögletes golyónyom szaladt végig. A jobb oldalon több helyen is keresztül volt lőve.
– A belövéseket betömni – kiáltott oda az őrnagy a szerelőknek. – A jobb oldali szárnyon a géppuskák akadoznak. Ne húzzanak bele töltényhevedereket.
– Mi a helyzet? – kiáltotta oda neki Wolfe.
– Rajokban távoznak a Ju-52-esek. Tele van velük az ég.
Az őrnagy türelmetlenül várt, s az ezredessel beszélt, aki géptől gépig szaladt. Egyesek már felszálltak, és az őrnagy bizonyos távolságban állt az öreg tartálykocsitól, cigarettázott és topogott.
Mikor a szerelők kiáltottak, az őrnagy átgázolt a vízen. Repülőgépének szárnyán törölte le a lábát. Nehézségei voltak az ajtó becsukásával, de gyorsan mozgásba hozta az Allisont, és átlósan emelkedett a repülőtér fölé. Mindegyik gép fölszállt, és a gondterhelt ezredes abbahagyta a föl-alá szaladgálást.
– Hogy áll az offenzíva? – kérdezte Wolfe.
– Remek jel, hogy a németek feladják a repülőterüket.
– Milyen messze nyomultak előre?
– Északon a hátukba kerültünk.
– Ez a maguk nagy napja.
– Bárcsak több gépünk volna.
Az őrnagy nagyon sebesen érkezett. Majdnem túlszállt a reptéren. Nagy kört írt le, és vizet fröcskölt a levegőbe. Gyorsan gurult a landolás után és fokozatosan lassított. Az őrnagy kiszállt, és keze fejével az arcát törölgette, amelyet apró vágások borítottak. A szerelők leszakították a takarólemezt, hogy hozzáférjenek az üres tartályokhoz.
– Valami eltalálta a műszereket – mondta az őrnagy.
Wolfe fölmászott a szárnyra és benézett a pilótafülkébe. Az egyik oldalon minden műszer kilógott és szétroncsolódott.
– Reménytelen! – A szerelő a másik szárnyról nézett be.
– Készítsék be a töltényhevedereket.
– A fékszárnyak és a fékek tönkrementek – mondta a szerelő.
– Igen. Látták, hogyan szálltam a tér fölött?
– Nem tudok rajta segíteni. – A szerelő elment.
– Készen vagyunk – jelentették a fegyvermesterek.
Az őrnagy minden további nélkül startolt. Wolfe meglepődött, hogy a gép egyáltalán még működik. Nagy sebességgel indult és lespriccelte a lent állókat hideg vízzel, miközben ugrálva és tántorogva végiggurult a téren. Mikor fölemelkedett, egyik kereke nem húzódott be. Az őrnagy újra kilökte a másikat, aztán mindkét kerék behúzódott. A gép eltűnt az alacsony hóbuckák mögött. Wolfe megtalálta a hadnagyot, amint éppen leszerelte egy tönkrement gépről az orrkereket, és megkérdezte: hogy hány Airacobra maradt még épségben?
– Azok közül, amiket idehoztunk, kettő.
Wolfe szétnézett az Airacobrák szétroncsolt kuszasága fölött.
Figyelte a hadnagy munkáját, míg ismét meg nem pillantotta az őrnagy gépét. Félkörben jött le, s a törzsén lángok futottak végig. A lángok kialudtak, amikor a motort a leszálláshoz kikapcsolta. Motor nélkül és fékszárnyak nélkül kezdett landolni. A kerekei csak nehezen ereszkedtek le, és úgy látszott, hogy nem tudnak helyes állásba helyezkedni. Rendkívüli sebességgel közeledett, holott a légcsavar egyre lassabban mozgott.
A hadnagy felállt, úgy figyelte a leszállást.
A gép nagyon alacsonyra ereszkedett már, amikor a vízszintes állást fölvette, majd mindkét kerekével megérintette a havat. Nem pattant vissza. Az orrkerekén futott és gurulás közben darabokra kezdett szétesni. Lemezek repültek le az orráról, apró darabokban. A motor takarólemezei süvítve repültek a levegőbe. A futószerkezet ajtajai kiestek és akadályozták a kerekeket. A gép tántorgott. Az egyik szárny leereszkedett és egész hosszában ezüstös bevágás látszott rajta. Amikor a gép megállt, nehézkesen támaszkodott az orrkerekére. Az eltörött, és a gép az orrára billent, miközben további lemezek váltak le a törzséről és szárnyairól.
Az őrnagy kinyitotta az ajtót, és a szárnyon keresztül lépett ki a földre. Kicsit nevetett, de inkább csak a szemével. Arca még mindig komoly volt, kemény, markáns vonásait a mosoly nem enyhítette. Wolfe-ra pillantott és kezével a gép felé intett.
Wolfe megszemlélte a gépet, miközben az őrnagy elsietett. A törzs mindkét oldalát gránátok sora szakította föl. A pilótafülke mögött becsapódások látszottak. A csupasz motor kék füstöt bocsátott ki magából, és pufogott, valahányszor nedvesség csöpögött le rá a törzsnél.
Wolfe követte az őrnagyot a föld alatti helyiségbe, hogy fekete kenyeret és levest ebédeljen. Miután megebédelt, az ezredes megkérdezte, hogy felkészült-e a repülésre. Wolfe meglepődött. Az ezredes kezet rázott vele.
– Szívesen láttuk – mondta. – Nem lehetett valami érdekes a maga számára. Minden jót!
Wolfe elbúcsúzott tőle és keresztülment a repülőtéren, hogy a csomagját fölszedje. A katonalány már becsomagolta holmiját. Wolfe köszönetet mondott neki, és kezet fogtak. Wolfe újra nekiindult, hogy lemenjen a nagy föld alatti helyiségbe. Az őrnagy és a hadnagy kis vulkánfíber bőröndjeikkel léptek ki onnan. Odamutattak egy Oroszországban épített DC 3-asra a repülőtér végében.
– Visszamegyünk, hogy szerezzünk még néhányat – mondta a hadnagy.
A Douglas körül más repülők is álltak. Wolfe és az őrnagy mögött ők is beszálltak. A gép nekilendült, a jég a testének ütközött, miközben emelkedett. Alacsonyan tartotta magát és öt szovjet Jak-7-es kísérte.
Wolfe nézte őket az ablakból, míg az őrnagy meg nem húzta a kabátujját. A mélybe mutatott, és azt mondta: – Sztálingrád.
IMRE KATALIN FORDÍTÁSA
* A szerző Az utolsó árnyék (Of Many Men) c. riportregényének 19. fejezete [vissza]
Lombjától megfosztott fa – áll most.
Romok fensége, pusztaság.
Megéneklem e büszke várost,
hogyan áldozta fel magát.
A pusztulását öntöm dalba,
utcáit és a romfalat.
Mert pusztulása diadalra
segített elnyomottakat.
Mert a város nem puszta házak,
pontok, vonások, négyszögek –
az élet hatja át a vázat,
mozgás csodája tölti meg.
És így az ujjongás, a bánat
kivívja majd diadalát:
romok voltak, s jelképpé válnak,
s így élnek századokon át.
DÁN LIVNÍ FORDÍTÁSA
Az öregasszony csak negyvenkettő augusztusában került Sztálingrádba. Senki se hívta oda. Bement a traktorgyár széles kapuján – nem tartóztatta fel senki. A batyu, melyet a vállán hozott, állandóan lecsúszott, mivel nem volt semmi tartása. Az asszonyt ez bosszantotta, megpróbálta újra fölemelni, majd végül maga után vonszolta a földön. Az üzemcsarnok ajtajában batyuját ledobta a sarokba, lábával még bele is rúgott egyet. Nem volt ideje ilyesfajta mellékes dolgokra. Életében először állt egy gyár széles csarnokában. Szeme, mely kint hozzászokott a világossághoz, most nehezen alkalmazkodott a félhomályhoz. Az asszony jelenlétével senki sem törődött. A fogaskerekek és az acél szerszámgépek hangos és idegen világa szüntelenül dübörgött, mindez bizalmatlansággal és szorongással töltötte el. Visszamenjen a komphoz? Vissza a faluba? Ám ekkor öreg lábai még határozottabb erővel vitték tovább, be a zaj kellős közepébe. Hamarosan felfedezte a gépek mellett álló embereket is. Hát, csak rajta, gondolta. És megint vidám lett. A hozzá legközelebb állónak megragadta a ruhaujját. Megmagyarázta, mit akar. Vagyis igyekezett megmagyarázni. A fülébe üvöltötte, hogy a másik világosan megértse: „Mutasd meg, hogy működik!” A másik ennek ellenére nem értette, mit akar, és odavitte a művezetőhöz. Az egy darabig csak nézte, majd a fal mellett álló sámlira mutatott.
Az asszony leült, és röviden elmondta, amit fontosnak és szükségesnek tartott: – Tudod, atyuska, Pjotr több mint tíz évig lakott a házamban. Én költöttem mindennap, kora reggel. Előfordult, hogy nem volt kedve fölkelni. Én készítettem oda a mosdóvizét, meg a teáját is én főztem meg, hogy mindennap idejében elmenjen. Itt a traktorgyárban áll a gépe. A múlt hét óta a fronton van. Itt meg nálad, atyuska, áll a gép. Biztosan így van! Vagy mégsem? No, hát ezért jöttem. Mutasd meg, hogyan működik a gép, majd én elboldogulok vele.
Az üzemvezető komoly maradt, csupán a szeme mosolygott.
– Nagymamácska – mondta –, azért ez mégsem olyan egyszerű. Ehhez az igazgató engedélye kell.
Hát, ha az kell, az asszonynak nincs ellene kifogása. Ha már egyszer semmit sem lehet tenni felsőbb engedély nélkül. És csak ült a kis sámliján. Az üzemvezetőnek pedig halvány fogalma sem volt róla, mit tegyen, miként küldje haza az öregasszonyt.
– Nagymamácska, menj vissza a faludba. Robotoltál te már épp eleget. Meglehet, a te Pjotrod hazajön szabadságra, te meg nem vagy sehol.
Az asszony megmakacsolta magát, a gépet követelte.
– Most már elég legyen! – Az üzemvezető elővette minden szigorát. – A gép téged tesz tönkre, te meg a masinát. Menj hát, indulj haza! – és mit sem törődve azzal, hogy az asszony ülve marad, kiment.
A gépet nem kaphatta hát meg, az üzemvezető nem járult hozzá. Feladta a reményt, szomorúan és kissé dühösen csukta be maga mögött a traktorgyár kapuját.
Egy konyháslány közeledett feléje, kézikocsit vonszolva, és egyre bajlódott a sok lábassal. A kerekek csikorogtak és döcögtek. Az öregasszony rádobta batyuját a kocsira, és befogta magát eléje. Ezzel eldőlt, aminek el kellett dőlnie: Nagymamácska munkába állt a traktorgyárban. A konyhások öltözőhelyiségében talált egy üres priccset meg takarókat. Ezzel helyreállt életének rendje.
Sztálingrádban a Volga felől hajnalodik – előbb még minden sötétszürke, majd egyre világosabb és világosabb lesz, a fény átömlik a víz felett, és meghódítja a várost. Nagymamácska mindig ébren várja az új nap eljövetelét. Nincs szüksége sok alvásra, négy-öt órányira csupán. Aztán fölkel, és gyorsan megmosdik. Majd az ajtó elé állítja a favödröt, felfordítja, és leül rá. Ezt a szokását mindig megtartja: fordulj arcoddal mindig az új nap felé és faggasd ki, mit hoz a számodra. Lélegezd be jó mélyen a hajnal levegőjét. Akkor aztán nem érhet semmi meglepetés.
Még egy jó hét van hátra az augusztusból. Késő nyári melegével, mint amilyet ez a mai nap is ígért, becsapta az öregasszonyt. De azért egyelőre tartja ígéretét: a napfény áttör a Volga felett úszó párán. Nagymamácska hagyja magát megtéveszteni ettől. Felpattan, megkezdődik számára a munkanap. Először is krumplit hoz fel a pincéből, és odaviszi az udvaron levő vízvezetékhez.
Valahonnan a hajnali égből nem túl hangos, mély zúgás hallatszik. Kitartóan lebeg a magasban a monoton sivítás. Az öregasszony még mindig az udvar közepén állva felnéz az égre. Látja, amint közelednek. Az első pillanatban sem a szeme, sem az agya nem tudta fölfogni a látványt. De nem maradt ideje, hogy hosszasan elgondolkodjék azok felől, akik már kora reggel felrepültek.
Az első hullám egyenesen a városra csapott le. Irtózatos bömböléssel. Az öregasszony kezéből kiesett a vödör, nagy zajjal ütődve a földre. Dermedten áll az udvaron, egyetlen lépést sem volt képes megtenni. Körös-körül recsegés, ropogás, dübörgés. Minden parázslik. Összeomlik a világ. Ahol az előbb még házak álltak, most a láthatatlan felszín fölött vastag, fekete füst gomolyog. Majd újabb hullám, és megint egy újabb. És aztán megint, újra és újra. Megszakítás nélkül támadnak. Szabad az út a halál előtt. Tonnaszámra. Az omladék és törmelék alatt.
Nagymamácska, micsoda nap ez a mai?
Az iszonyat minden gondolatát megbénítja. Ha ott éri, biztos, hogy ez az első támadás végez vele. Az éjszakai műszakban dolgozó férfiak felkapják az udvarról, és leviszik a pincébe. Órák hosszat gubbasztott a sötét zugában, és hallgatta a föntről jövő dübörgést.
Az éjszakák nem voltak ilyen zajosak. Akkor lehetett egy kicsit gondolkodni. Mit is jelent az élet meg a halál egy ilyen öregasszonynak? Hogy egyszer az ő számára is vége mindennek ezen a földön, hát miért is ne? Ez távolról sem olyan szörnyű. És mégis eltölti ez a mély és ismeretlen félelem. Nem a haláltól, hanem a háborútól. Ha már egyszer meg kell halni, akkor értelmesen. Csakis értelmesen.
Így aztán azzal az eltökélt szándékkal fogadta e szörnyű napokat, hogy el fog viselni mindent, ami csak rá vár. A gránátokat, a bombákat, golyózáport, a halált, amelyet el akart kerülni, teljesen figyelmen kívül hagyta. Napközben megkockáztatta, hogy fölmenjen, látta a vörösessárgán izzó romokat, törmelékeket, a füstfelhőket, melyeket szerteszét fújt a szél. Hamarosan teljesen biztonságban érezte magát. Egy beomlott fal tövében felfedezett egy lyukat. Eltakarította onnan a téglákat, bebújt, körülnézett. Csak ne volna itt ilyen sötét! Ott maradt éjszakára. Amikor kint ismét potyogni kezdtek a bombák, a résen keresztül nézte a szürke reggelt. Nagymamácskának szerencséje volt. A pincében véletlenül minden együtt volt: krumpli, fejes káposzta, borsó. Éjszakánként az öregasszony a romba dőlt házakból elhozott minden használható holmit: fazekakat, fedőket, háztartási eszközöket. Téglából és vasrudakból takaros tűzhelyet eszkábált össze. Az időbeosztását egész egyszerűen megfordította: a pince sarkában, a földön kialakított fekhelyén napközben próbált meg egypár órát aludni. Az alkonyi fényben aztán elhagyta a pincelyukat, összekuporodott, ha a közelében süvítettek el a golyók, és hamarosan tisztában volt vele, mi ját-szódik le a közelében, megismerte a katonákat, akik ott harcoltak, onnan lőtték a célpontot, s akik tántoríthatatlanok voltak, és nem hátráltak akkor sem, amikor megjelentek a horogkeresztes páncélosok.
Szerzett egy jó nagy fazekat, és főzött egy kiadós levest. A sötétben átgázolt a törmeléken, magához szorítva két kezével a forró fazekat, hogy ki ne boruljon. Első alkalommal a katonák szinte megijedtek tőle.
– De fiacskáim, semmi ok aggodalomra. Csak egy kis levest hozok nektek. Ez jól fölmelegít majd.
Aztán már ment minden a maga útján. Egyszerre csak nélkülözhetetlenné vált a nagy csatában, és jött minden éjszaka, míg csak a pincéjéből ki nem fogyott a borsó meg a kenyér.
Még egyszer kimerészkedett, kimerte a katonáknak a csajkába a maradékot, leült, és azt mondta: – Minden elfogyott, nincs már semmim.
Sztyepan meghökkenve pillantott a jólelkűen-szomorkás arcra, majd megkérdezte: – Hát ezt meg hogy érted? Nincs több utánpótlás?
A katonák csak most eszméltek rá, hogy ezekben a napokban számukra az utánpótlást az öregasszony nyújtotta, nem a zászlóalj. Izgatottan vitatták meg a dolgot. Tyihon tudta, hogy éjszakánként a Volgán közlekedik egy átkelőkomp. Szükségük volt élelemre.
– Nagymamácska, át kell menned. Mi nem hagyhatjuk el a harcálláspontot. Írok neked egy cédulát – és a zseblámpa fényénél papírra vetette:
Utánpótlás a 3. századnak.
Létszám: 5 férfi és egy nő.
T. Makarov hadnagy
Az éjszaka sötétjében lemerészkedett az öregasszony a Volgához vezető úton. A meredek partnál megállt. Sötétség, se út, se ösvény. Kézzelfogható közelségben alatta a széles, szürke víztömeg. Egy hajó körvonalai. Fojtott hangok. Megcsúszott, megbotlott, majd óvatosan tovább mászott, ujjaival a nedves fűbe kapaszkodva, s eközben elveszítette a vödröt, mely ott volt valahol a háta mögött.
Egy tiszt észrevette, és odajött hozzá. Joga volt rá, nem volt ebben semmi különös. Ám a férfi, aki most ott állt előtte, bizonyára mindenki másra inkább számított, mint egy öregasszonyra. Cseppet sem barátságos hangon kérdezte: – Mi baj van? Mit keresel itt?
Az öregasszony előhúzta zsebéből a gyűrött cédulát. A tiszt odament egy másik tiszthez. Az öregasszony látta, amint róla tesz jelentést. Majd végül a másik tiszt azt mondta: – Add ki neki, biztosan rendben van!
Kapott kenyeret, vajat, még kolbászt is. Egy zacskó kását. Meg még néhány apróságot. Az asszony belerakta mindezt a vödörbe. A meredek part magas falként tornyosult előtte. A visszaút megtételéhez két órára volt szüksége. Amikor végre leért a pincébe, alig kapott levegőt. Egész testében remegve rogyott le a vackára. Csak nem elaludni! Még főznie kell. Még mielőtt megvirrad, a harmadik század megkapja a kenyeret, kolbászt, levest. Még később is, amikor a fagy már mélyen a föld mélyébe hatolt, éjszakánként egyre úton volt. A földeket már hó borította, jött a tél. A parthoz vezető út jeges volt. Az ember könnyen kitörhette ott a lábát. Vagy a nyakát. Nagymamácskának nagyon sok időre volt szüksége, míg megtette az utat. De tudta, hogy szükségük van rá. Mégpedig ép csontokkal.
Egy alkalommal, amikor ismét lement, teljesen kétségbeesett. Ezúttal nem az ismerős tiszt állt ott a hajónál. Így hát egy másikat szólított meg. De az nyersen ráförmedt: – Takarodj haza, vénasszony! Ne itt koldulj!
Nem ment el azonban messzire, szemmel tartotta a hajót. Megpillantott valakit, aki ismerte. Tőle aztán megkapta a harmadik század élelmiszer-utánpótlását.
Így élte hát át az öregasszony ezeket a borzalmas időket. Harckocsik, bombák, gránátok. Pincelyuk. Romok. Sztálingrád és a harmadik század.
Az újév észrevétlenül köszöntött be, nem hozott sem örömet, sem a helyzet javulását. Nagymamácska mind ez idő alatt nem panaszkodott, nem jajveszékelt. Egyre csak hordta, vég nélkül hordta az ennivalót a harmadik századnak. Egy éjszaka Tyihon elkérte tőle az utánpótlás-jegyet. Százfelé tépte a kis papírt. Az asszony, aki nem tudta, mi végre teszi ezt, csak ennyit mondott: – Úgysincs rá szükségem, megkapom én a fejadagot enélkül is.
Tyihon új papírt írt, és megmagyarázta neki: – Ellátmány ezentúl csak három férfinak. Meg egy nőnek. Megértettél?
Igen, megértette. Fogta a cédulát, berakta a kabátzsebébe.
– Kik azok? – kérdezte.
– Sztyepan és Andrej. Már el is temettük őket.
Ott ült az asszony a hideg téglafalon, némán, picinyen, összegörnyedten. Ráncos arcán peregtek lefelé a könnyek.
Aztán január végén megkezdődött a végső ostrom. A harmadik század is útnak indult: Tyihon, Szergej, Jakov. Sok-sok ezer bátor katona. Akik még élve maradtak a fasiszta hadseregből, most fölemelt kézzel bújtak elő rejtekhelyeikről. Sztálingrád felszabadult. Nem volt több bombázás, sem ágyúdörej. Jeges szél süvített a rommá lett város fölött. És végre a várva várt béke.
A győzelmi ünnepre készülődve a katonák felszabadultan vonultak a főtér felé. Tyihon, Szergej és Jakov is.
Tyihon hirtelen megtorpant. – A nagymamácska! Hiszen ő is hozzánk tartozik!
Visszafordultak, hogy magukkal hozzák.
Nagymamácska a pincében feküdt a vackán, egy koszos, barna takaró alatt. Aludt. A keze hideg. Már nem lélegzett. Fölemelték, megrázogatták, szólongatták. Nem hallott már semmit, aludt, s már nem kelt fel sohasem. Gyorsan hívták az orvost. Az alaposan megvizsgálta, bár nem volt már mit megvizsgálnia rajta.
A katonák megkérdezték: – Megsebesült?
– Nem, nem sebesült meg. Meghalt. Egészen egyszerűen meghalt. Az éhségtől meg a kimerültségtől.
STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA
Mikor a vén zarándok visszatért
és új Örményországba érkezett,
csak emlékművek vonzották szivét,
meg múltat őrző, régi sírkövek.
Tudtuk, hogy mire vágyik az öreg,
s mondtuk, nézze meg Garni városát,
vagy jelöljön meg bármely más helyet,
akármi lehet, Zvartnoc vagy Gegárd.
És így hangzott az öreg válasza:
„Hadd lássam hát Sztálingrád romjait,
mert nélküle most az egész haza,
mint a rom Garni, olyan volna itt.”
BABAY GÉZA FORDÍTÁSA
Nappalok és éjszakák hosszú sora váltja egymást, amióta ez a mindent látó szempár a várost kémleli a félig romba dőlt ház negyedik emeletéről. Látja az utcát, a teret, a bedőlt tetejű házakat, megannyi halott, álnok csenddel teli dobozt. A zöldessárga, kerek szempár – nem tudni, sötét-e vagy világos – látja a német fedezékekkel barázdált távoli dombokat, számon tartja a tábori konyhák és tábortüzek füstjét, a nyugatról erre tartó gépkocsi- és szekéroszlopokat. Néha nagy csend ereszkedik a városra, ilyenkor odahallatszik hozzá a szemben levő német ház hulló vakolatának neszezése. Olykor német szó és csizmanyikorgás üti meg fülét. Máskor megint olyan erős a bombázás és a lövöldözés, hogy az ember hiába hajol egészen közel társához, hiába ordít teli torokból a fülébe, a katona széttárt karokkal jelzi: „nem értem”.
Anatolij Csehov huszadik évében jár. Nem volt valami vidám élete. A vegyi művek munkásának éles eszű, jószívű, kiváló képességekkel rendelkező, könyvimádó fia – aki úgy kedvelte és tudta a földrajzot s nagy utazásokról ábrándozott, akit egyformán szerettek társai és szomszédai, s még a zárkózott munkásszíveket is meghódította azzal, hogy a megbántottak segítségére sietett – már tízéves korában megismerte az élet sötét oldalait. Apja ivott, kegyetlenül és igazságtalanul bánt feleségével, gyermekeivel. A háború előtt két évvel Anatolij Csehov elhagyta az iskolát, ahol minden tárgyból kitűnő osztályzata volt és munkát vállalt egy kazanyi gyárban. Könnyen, gyorsan megtanult minden mesterséget: nélkülözhetetlen, megbecsült villanyszerelő, hegesztő, akkumulátorkezelő lett belőle.
1942. március 29-én behívták a katonai kiegészítő parancsnokságra, s ő mesterlövész-iskolára kérte magát.
– Gyermekkoromban egyáltalán nem lövöldöztem; még csúzlival sem, sajnáltam minden élőlényt – mondta egyszer. – S bár az iskolában minden tárgyból kitűnőm volt, az első lövészgyakorlatnál tökéletesen kudarcot vallottam: kilenc találatom volt ötven lövésből. A hadnagy így szólt hozzám: „Minden tárgyból kitűnő, de lőni nem tud. Semmi se lesz magából.”
Csehov azonban nem vesztette el a kedvét, a nappali tanulási időt megtoldotta a hosszú éjszakákkal. Órákon át tanulmányozta a lövés elméletét és a fegyverek szerkezetét.
Nagyra becsülte az elméletet, és hitt a könyvek erejében. Alaposan áttanulmányozta az optika törvényeit és vérbeli fizikus módján tudott beszélni a fénytörésről, a valódi és a látszólagos képről; lerajzolta a fénysugár bonyolult útját a célzókészülék kilenc lencséjén keresztül. megértette minden optikai szerkezet elvét: a távolsági kapcsolókerék forgását, az alkatrészek összefüggését. A négyszeresen felnagyított képet is nemcsak a lövész, hanem a fizikus szemével nézte.
A hadnagy tévedett. Az egyik lövészet alkalmával Csehov már mind a három tölténnyel fején találta a fürgén mozgó kis célbábut. Kitüntetéssel végezte el a mesterlövész-iskolát, és tüstént az önkéntesekhez kérte beosztását, bár ott akarták tartani az iskolában mint oktatót; közönséges- és mesterlövészetre, a géppisztoly és a különböző gránátok használatára kellett volna tanítania a hallgatókat. Úgy adódott, hogy az iskolában, a gyárban és a haditudományban egyaránt könnyen és tökéletesen elsajátította a különféle tantárgyakat.
Ez a fiú, aki jóságával és anyja meg nővérei iránti odaadásával minden ember szívét megnyerte, aki nem csúzlizott gyerekkorában, mert sajnált minden élőlényt – most a tűzvonalban kívánkozott.
– Olyan emberré szeretnék válni, aki maga semmisíti meg az ellenséget – mondta nekem.
Menetelés közben a távolságbecslést gyakorolta, optikai műszerek nélkül. „Hány méterre van az a fa?” – találgatta, és aztán lépteivel ellenőrizte a métereket. Kezdetben néha nagyon melléfogott, de lassanként nagy távolságokat határozott meg szemmértékkel, csak két-három méternyit tévedett. S ez az egyszerű tudomány éppoly hasznosnak bizonyult a háborúban, mint a bonyolult optika ismerete, meg a kilenc, kétszerdomború és homorú lencsén áthatoló fénysugár mozgásának törvényei. A legidillikusabb tájat is csupán tájékozódási pontok összességének tekintette: a nyírfák, csipkebokrok, szélmalmok nem voltak egyebek olyan helyeknél, ahonnét előbukkanhat az ellenség, és amelyek segítették a lövészt, hogy gyorsan és pontosan beállíthassa a távolsági kapcsolót.
Sztálingrádban az első napokban előtt egy lövészraj, majd egy aknavetőszakasz parancsnoka lett. Az önmagának adott feladatokat elmésen és ötletesen oldotta meg. Ezeknél a feladatoknál nemcsak fiatal, erős kézre, lábra és tökéletes szemre volt szüksége, hanem gondolkodnia is kellett – mégpedig feszültebben, gyorsabban s erősebben, mint a tanulóknak a legbonyolultabb fizika- és algebrapéldák megoldásánál.
A harcot, az első napok után, nem tekintette többé a tűz és dörgés a káoszának; hamar megtanulta felismerni az ellenség szándékát.
– Hogy szörnyűek voltak-e az első napok? Nem. Úgy éreztem, lőni, támadni, álcázni tanítom a katonákat, mintha nem is háborúban volnánk.
A fronton gyakran szóba kerül a bátorság, s a beszélgetésből rendszerint parázs vita kerekedik. Némelyek azt mondják, a bátorság önfeledtség, mely harc közben lepi meg az embert. Mások őszintén bevallják, hogy bátor cselekedeteik közepette nagy félelmet éreznek s önuralomra meg akaraterőre van szükségük, hogy emelt fővel teljesítsék kötelességüket és szembenézzenek a halállal. Mások viszont így nyilatkoznak: „Bátor vagyok, mert meggyőződésem, hogy engem soha nem ölhetnek meg.”
Kozlov százados, egy nagyon bátor katona, aki számtalanszor vezette nehéz rohamra gépesített lövészzászlóalját, egy alkalommal azt mondta nekem: ő, ellenkezőleg, éppen azért bátor, mert biztos abban, hogy meg fog halni, és mindegy, mikor jön el érte a halál, ma, holnap vagy holnapután.
Sokan azt tartják, a bátorság forrása a veszélyek megszokása, a közömbösség a halállal szemben, amelyet az állandó harc kelt az emberben. A legtöbb ember bátorságának és halálmegvetésének alapja azonban a kötelességérzet, az ellenség gyűlölete, a vágy, hogy bosszút álljon a hazánkra zúdított szörnyű szenvedésekért. Fiatal emberek azt mondják, hogy azért követnek el hőstetteket, mert dicsőségre vágynak, némelyek meg barátjuk, hozzátartozójuk vagy menyasszonyuk tekintetét érzik magukon harc közben. Egy idősebb hadosztályparancsnok, igen bátor férfi, midőn segédtisztje arra kérte, hogy távozzék a tűzvonalból, nevetve azt felelte: – Olyan végtelenül szeretem a gyerekeimet, hogy sohasem eshetem el.
Azt hiszem, nincs sok értelme a frontkatonák vitájának a bátorság természetéről. Minden bátor ember a maga módján bátor. Magas, ágas-bogas fa a bátorság hatalmas fája. Ám az önző gyávaságnak mindig egyetlen oka van: az életösztön szolgai követése. A harcból megfutamodó katona holnap az égő házból rohan ki, a tűz martalékául dobva öreg anyját, felségét, apró gyermekeit.
Csehovnál a bátorságnak egy másik fajtáját láttam, talán a legegyszerűbbet, a legigazabbat. Nem ismerte a halálfélelmet, ugyanúgy, mint ahogyan a feneketlen szakadékok felett szálló sas sem ismeri ezt az érzést.
Estefelé kapta kézhez mesterlövészpuskáját. Sokáig fontolgatta, hol helyezkedjék el, a pincében vagy a földszinten, egy halom tégla mögött, amelyet akna szakított ki a többemeletes ház falából. Komótosan, mintegy mérlegelve fürkészte a védelmünk tűzvonalában álló házat – a megperzselt függönyfoszlányokat az ablakon, az összekuszált, lecsüngő vasvázdarabokat, az emeletek elgörbült vasgerendáit, tükördarabokat, kettős hitvesi ágyak lángtól fakult nikkelvázát. Fürkész, éles szeme rögzített minden apróságot. Látott négyemeletnyi magasságban falon fennakadt kerékpárokat, zöld kristálypoharak meg tükrök csillogó szilánkjait, perzselt levelű, rozsdavörös datolyapálmát egy ablakpárkányon. Meggörbült bádogdarabok hevertek körülötte, melyeket a tűzvész lehelete hajított ide, mint holmi papírdarabokat. A föld alól fekete kábelek és vastag vízvezetékcsövek, a város izmai és csontjai bukkantak elő.
Csehov választott. Belépett a magas ház főkapuján, és az épségben maradt lépcsőn a negyedik emeletre tartott. Helyenként hiányzott egy-két lépcsőfok, a fordulóknál a kiégett ajtók négyszögének üres kerete tátongott. Az egyes emeleteket csak a különböző színűre festett szobák jelezték: az első emelet rózsaszín, a második sötétkék, a harmadik halványzöld volt, barna faburkolattal. Feljutott a negyedik emelet lépcsőfordulójára: ez volt az a hely, amit keresett. A ledőlt homlokzati fal remek kilátást nyújtott: előtte és kissé távolabb elfoglalt házak álltak, balról széles, egyenes utca húzódott, távolabb, úgy hétszáz méterre, egy tér széle látszott. Mindez német kézben volt.
Csehov elhelyezkedett a lépcsőfordulón egy kiugró fal mögött, úgy, hogy a fal árnyéka takarja; így teljesen láthatatlan volt akkor is, amikor a napfény mindent elöntött. Puskáját a mintás öntöttvas-korlátra helyezte, és lenézett. Szokása szerint a tájékozódási pontokat vette szemügyre, akadt épp elég. A kihalt utcán két német katona lépkedett. Vagy száz méterre tőle megálltak. Csehov néhány percig csak nézte őket. Tétovázott. Minden mesterlövész ismeri ezt az első lövést megelőző furcsa, bizonytalan érzést. Csehovnak a híres Pcselincev beszélt róla, amikor meglátogatta a mesterlövész-iskolát, és elmondta egy fasiszta katonára leadott első lövésének történetét.
Hamar leszállt az éjszaka, és sötétre festette a kék eget. A kiégett, magas házak az égnek meredtek, mint megannyi szürke, néma halott. Feljött a hold. Megállt az égbolt zenitjén: nagy volt és ragyogó, akár a páncélos vastag acéltükre, amely közömbösen veri vissza a kegyetlen csata képeit. Méz színű volt, a fénye meg, mint a méztől elváló száraz, fehér viasz, könnyűnek, íztelennek, szagtalannak, hidegnek látszott. Ez a viaszos fehérség vékony leplet borított a halott városra, a száz meg száz vak házra, az utcák és terek jegesen csillogó aszfaltjára.
Csehovnak eszébe jutottak az ókori városok romjairól szóló könyvek és fiatal szívét iszonyú, éles fájdalom szorította össze. Úgy érezte, megfullad, olyan erős, kínzó fájdalom hasított a lelkébe: a vágy, hogy ismét szabadnak, élőnek, zajosnak és vidámnak lássa a várost, hogy visszatérjen a hideg sztyeppről az a sokezernyi lány, aki most bundájába burkolózva gépkocsira vár az országutakon. Térjenek vissza a kisfiúk és kislányok, akik felnőttes komolysággal figyelik a Sztálingrádba tartó katonaságot, a kendőbe bugyolált öregemberek, a nagymamák, akik a kacabajkájuk fölé még a fiúk télikabátját és köpenyét is fölvették.
Farkát felborzolva, nesztelenül árnyékként suhant át a párkányon egy szibériai macska. Ránézett Csehovra, szeme kéken villogott. Az utca végén valahol felugatott egy kutya, utána egy másik, egy harmadik; dühös német hang, pisztolylövés, kétségbeesett vonítás hallatszott, aztán megint riadt, de makacs ugatás. Nyilván az otthonukhoz hű kutyák zavarták meg a fasisztákat, akik éjszakánként a romos lakásokban kutattak.
Csehov félig felemelkedett és körülnézett: az árnyékban sötét alakok surrantak az utcán, párnákat, zsákokat cipelő németek siettek a ház felé. Csehov nem lőhetett: a fény tüstént elárulta volna a rejtekhelyét. „Eh, mire várnak a mieink?” – gondolta szomorúan, s alig villant át agyán ez a gondolat, amikor valahonnét oldalról dühösen felropogott egy szovjet géppuska. Csehov felállt, és óvatosan, hogy zajt ne csapjon, a holdfényben csillogó üvegszilánkokon lépegetve elindult lefelé. A ház pincéjében egy lövészszakasz tanyázott. A szakaszvezető egy nikkelágyon aludt, a katonák félig elégett bársony- és selyemtakarók rongyain feküdtek. Teával kínálták egy bádogcsészéből; a tea csak az imént forrt fel, a csésze széle megégette Csehov ajkát. Enni nem volt kedve, visszautasította a köleskását, amivel kínálták; leült egy kis téglarakásra, és egy Asszony, ne bosszantsd a férjed feliratú hamutartót nézegetett. Hallgatta, amint a pince egyik sötét sarkában a békebeli életről beszélt egy sztálingrádi katona: milyenek voltak a mozik, milyen filmeket játszottak, mesélt a kikötőről, a volgai strandról, a színházról, az állatkert elefántjáról, amelyet bomba pusztított el, a táncos mulatókról, meg a szép sztálingrádi lányokról. Csehov, miközben a katonát hallgatta, még mindig a telihold fényétől megvilágított halott város képét látta maga előtt. Korán, már gyerekkorában megismerte az élet nehéz oldalát. „Apám sokszor kiabált, nehéz volt így olvasni és leckét tanulni, nem volt egy kis zug, ahol meghúzódhattam volna” – mondta egyszer szomorúan. De csak ezen az éjszakán értette meg először, teljes nagyságában a nyomorúság szörnyű erejét, amit a fasiszták zúdítottak hazánkra; most értette meg, hogy az apró bánatok és bajok milyen jelentéktelenek a nép nagy szenvedéseihez képest. S ifjú, nemes szívében tűz gyulladt ki.
Megnyikordult az ágy. A szakaszvezető felébredt, és megszólalt: – No, Csehov, hogy sikerült a kezdet, hány németet lőttél ma le?
Csehov elgondolkodva üldögélt, aztán hirtelen odaszólt a járőrből nemrég visszatért katonáknak, akik egy gramofont húztak fel éppen: – Fiúk, kérlek, ma ne gramofonozzatok.
Másnap reggel virradat előtt kelt, se nem evett, se nem ivott, csak megtöltötte a kulacsát vízzel, néhány kétszersültet csúsztatott a zsebébe, és elindult őrhelyére. Lefeküdt a hideg kövekre, és várt. Megvirradt, minden kivilágosodott körülötte; az ifjú reggeli nap éltető erejétől még a szerencsétlen város is szinte elmosolyodott, halkan, szomorúan. Csak a kiugró fal tövében, ahol a mesterlövész feküdt, terpeszkedett hideg, szürke árnyék. A ház sarka mögül német katona jött elő zománcos vederrel a kezében. Csehov később megtudta, hogy ebben az időpontban mindig megjelennek a vedres katonák: mosdóvizet visznek a tisztjüknek. Megfordította a távolsági kapcsolót, mire a fonalkereszt felemelkedett, aztán a célt a katona orrától négy centiméterrel előbbre hozta, és lőtt. Valami feketeség bukkant elő a katonasapka alól, a fej hátrahanyatlott, a veder kiesett a német kezéből, s a katona az oldalára zuhant.
Csehov megremegett. Egy perc múlva újabb német tűnt fel a sarok mögül távcsővel a kezében. A mesterlövész megnyomta a ravaszt. Aztán megjelent egy harmadik német is, a vedreshez igyekezett, de nem jutott el odáig. „Három” – mondta magában Csehov, és megnyugodott. Szeme sokat látott ezen a napon. Bemérte az utat, amelyen a németek az oldalsó ház mögött fekvő parancsnokságra jártak – mindig katonák futkostak oda, fehér papírokkal, jelentésekkel a kezükben. Bemérte azt az utat is, amelyen lőszert hordtak a szemben levő házba, ahol géppisztolyok és géppuskások fészkeltek, és azt is, amerre ebédet, mosdó- és ivóvizet hordtak. A németek hideg ételen éltek. Csehov tudta már, hogy reggeli meg déli étrendjük kenyér és konzerv. Déltájban mindig harminc-negyven percig tartó erős aknatüzet nyitottak, aztán kórusban kiáltoztak: „Ruszki, ebédelj!” Ez a békítő felszólítás bőszítette Csehovot. A vidám, nevetős fiú visszataszítónak találta, hogy a németek szórakoznak vele ebben a szerencsétlen, szétrombolt, halott városban. Bántotta az önérzetét, ezért délidőben különösen kíméletlen volt.
Hamar megkülönböztette a katonákat a tisztektől. A tisztek tányérsapkát, meg rövid blúzt viseltek derékszíj nélkül, és cipőben jártak. A katonákat tüstént elárulta csizmájuk, derékszíjuk és tábori sapkájuk. Csehov azt akarta, hogy a fasiszták ne járkáljanak egyenes derékkal a városban, ne igyanak friss vizet, ne reggelizzenek és ne ebédeljenek. Fogát csikorgatta dühében, annyira kívánta, hogy a föld alá kergesse őket. A könyvbarát, földrajzot kedvelő, nagy utazásokról ábrándozó fiatal katona, a gyengéd fiú és testvér, aki gyerekkorában még csak nem is csúzlizott, mert sajnált minden élőlényt, félelmetes emberré vált. Irtotta a megszállókat. Vajon nem ebben rejlik-e a honvédő vaslogikája?
Az első nap vége felé egy tisztet pillantott meg. Magabiztosan haladt az utcán, minden házból géppisztolyosok futottak ki, és vigyázzba álltak előtte. S Csehov újra fordított egyet a távolsági kapcsolón, beállította az irányzékot, és a fonalkeresztet is. A tiszt feje megrándult, teste megingott és oldalára bukott, cipőjével Csehov felé.
Csehov észrevette, hogy könnyebb mozgó emberre lőni, mint állóra: úgy mindig pontosan talált. Azt is megtanulta, hogyan maradhat láthatatlan. A mesterlövészt leggyakrabban lövésének tüze árulja el, ezért Csehov mindig egy fehér fal előtt lőtt. Puskájának csövét 14-20 centiméternyire dugta csak ki, a fehér falon nem látszott a kicsapó láng fénye.
Csak egy kívánsága volt: hogy a németek ne járkáljanak egyenes derékkal a városban; földre akarta teríteni, föld alá akarta kergetni őket. S elérte a célját. Az első nap vége felé már nem járkáltak, hanem futkostak, a második nap végén pedig már kúsztak. Reggel már nem vitt vizet tisztjének a katona. A kis út, amelyen a vizet hordták, elnéptelenedett: a németek lemondtak a friss vízről, a poshadtat itták a katlanból.
A második nap estéjén Csehov megnyomta a ravaszt, és így szólt: „Tizenhét.” Ezen az estén a német géppisztolyosok vacsora nélkül maradtak. Csehov aztán lement a pincébe. A katonák felhúzták a gramofont, kását ettek, és a Kék kendőcskét hallgatták. Később kórusban énekelték a Végtelen tenger kezdetű dalt. A németek vad tüzet nyitottak, tüzeltek az aknavetők, ágyúk, géppuskák. Különösen makacsul „recsegtek” az éhes géppisztolyosok. Nem kiabálták már: „Ruszki, vacsorázz!”
Egész éjjel döngtek az ásó- és csákányütések. A németek futóárkot ástak a fagyott földbe. A harmadik reggelen Csehov sok változást látott: a németek két árkot ástak az utca aszfaltszalagjáig. A vízről lemondtak, de a lőszert ezeken az árkokon akarták szállítani. „Földre terítlek benneteket” – mormolta Csehov.
A szomszéd ház falában hirtelen egy kis lőrést pillantott meg. Tegnap még nem volt ott. Német mesterlövész – gondolta. „Figyeld” – súgta a szakaszvezetőnek, aki odajött ellenőrizni, hogyan dolgozik. Megnyomta a ravaszt. Kiáltás, majd csizmák dobogása hallatszott: a géppisztolyosok elvitték mesterlövészüket, mielőtt még egyetlen lövést leadhatott volna. A fiú ezután a futóárkokat vette szemügyre. A németek kúszva közelítették meg az aszfaltot, átszaladtak rajta, majd ismét beugrottak az árokba. Csehov abban a pillanatban tüzelt rájuk, amikor kimásztak az aszfaltra.
– Hát mégis a föld alá kergettelek benneteket! – mondta Csehov.
A nyolcadik napon már ellenőrzött minden utat, amely a német házakhoz vezetett. Őrhelyét azonban változtatnia kellett: a németek ugyanis abbahagyták a tüzelést, és nem közlekedtek többé.
Csehov ott feküdt a lépcsőfordulón. Ifjú szeme a németek elpusztította Sztálingrádot simogatta…
LESZEV IRÉN FORDÍTÁSA
(Részlet)
Írtam eddig tengerről, időről,
Verseimben versenyt sírt a vád,
Írtam égről, almás dombtetőről
Rólad szól a dal ma, Sztálingrád.
Mátka őrzi már, mint keszkenője
Patyolatját, vágyam sugarát,
Most szívem kész, hogy rímekbe szője
Földed, füstöd, fényed, Sztálingrád.
Simogatta ujjam naplemente
Kék lepellé foszló bíborát:
Hajnal adja pírját most kezembe
S új napod hív élni, Sztálingrád.
Bennem érjen, ami dalra bírjon.
Nekem üdvöt nem a tinta ád
Dúlt sorokkal tarkitott papíron,
Csak te adsz szót számra, Sztálingrád.
Holtjaidhoz elszállt már a hangom,
Kik belepték sziklájuk falát,
Általzengve szeleken, harangon
Láttalak meghalni, Sztálingrád.
Most kik őrző szirtednél elestek,
Nem tiéid néznek csak reád,
Tetemüknek porló váza reszket,
Homlokodhoz érve, Sztálingrád.
Ellankadt a támadóknak izma,
Éjbe néző szeme mit se lát,
Lucskos vértől iszamos a csizma,
Mely rögödre lépett, Sztálingrád.
Kék acélod, melyet gőg kovácsolt,
Csillagokkal átfont koronád,
Bástyaormod, a kenyérrel ácsolt,
Köd takarta mezsgyéd, Sztálingrád.
[…]
Sasok, mik a kőből égve jönnek,
Sok-sok fémből lelkedzett csodád,
Végtelenbe ömlő búcsukönnyek
És szerelmek árja: Sztálingrád!
Leteritett gyilkos horda csontja,
Lecsukódott szemhéjú brigád,
S hol szikráit tüzed lángja ontja,
Megszalasztott győztes: Sztálingrád.
Kik a belga partokat legyűrték
S a Szajnára raktak bősz igát,
Mert a szolgák letiporva tűrték,
Itt megálltak: ime, Sztálingrád.
Kiknek gúny volt Prága könnye, vére
S odakenték csizmájuk sarát
Az elárvult elárult sebére,
Benned leltek sírra, Sztálingrád.
Kik a hellén grottát teleköpték,
Cseppkövének kristálymámorát
Meggyalázva és azúrja röptét,
Hova lettek mára, Sztálingrád?
Kik a hispán földet leteperték
És a tölgyek s harcosok honát
Romba döntve, rabbilincsbe verték,
Férgek étke lettek, Sztálingrád.
Tulipános Hollandia kertjét
– Önkény kardját hozva s ostorát –
Vércsatákkal akik elkeverték,
Itt alusznak végre, Sztálingrád.
Kik a fehér norvég éjbe szállva,
Bőgték éhes sakálok karát,
S csóvát dobtak fagyos tavaszába,
Elcsitultak szódra, Sztálingrád.
Dicsérje hát a tegnapi ének
S a holnapi fiad, unokád,
Zengjen hálát anyáid szívének,
Nagy szívednek hálát, Sztálingrád.
Dícsértessék mind, ki vítt a ködben,
Minden komiszárod, katonád,
Kék eged az éji hold mögött fenn
S hajnalodnak napja, Sztálingrád.
Hogy a sírba magammal vigyem le,
Tedd el nékem puskád, boronád,
Kalászod is tétesd majd szivemre,
Azt a rőtet, mintha mondanád,
S ha nem védtem sáncod mennydörögve,
Gránátalmát hagytam rád örökbe:
E szerelmes verset, Sztálingrád.
GÁSPÁR ENDRE FORDÍTÁSA
Gyár (1913)
A Malvin (Falkland) -szigetek lakosságának 70%-a brit származású, noha Malvin-szigeteki identitásúaknak vallják magukat. A szigetek 19. századi angol megszállása után Argentína számára a Malvin-szigetek elveszítése napjainkig fájó seb maradt. Ezt használta ki 1982-ben a vérengző argentin katonai diktatúra, hogy belső problémáiról a figyelmet a szigetek katonai megszállásával elterelje, miközben az akciót sem politikailag, sem katonailag nem készítette elő, és a háború, amelyben Angliát az Egyesült Államok is támogatta, szégyenletes argentin vereséggel ért véget, az erőszakkal besorozott argentin fiatalok, köztük hadifoglyok, elpusztításával, felidézve a 20. század végén régebbi történelmi időszakok legkegyetlenebb gyarmatosításának emlékét; mintha a spanyol konkvisztádorok egyenlőtlen harcban született győzelmei éledtek volna újra. Gabriel García Márquéz megrendítő írása, amely magyarul először jelenik meg, egy évvel az események után született, és annak is példája, hogyan kell az írónak hitelesen állást foglalnia bonyolult, ám lényegileg álságos módon „nemzeti”-nek nevezett érzelmek politikai manipulációra történő felhasználásakor. (S. A. )
Egy argentin katona, visszatérve a Malvin-szigetekről a háború befejeződése után, felhívta telefonon édesanyját Buenos Airesben a Palermói Első Ezredből, és felhatalmazást kért tőle, hogy egy megrokkant társát lakásukba vihesse, mert annak családja másutt él. Egy tizenkilenc éves besorozott katonáról van szó – mondta –, aki a háborúban egyik lábát és egyik karját elvesztette, és megvakult. Anyja boldog volt, hogy fia visszatért, de rémülten válaszolta, képtelen volna a rokkant katona látványát elviselni, és megtagadta az engedélyt, hogy fia a rokkant katonát otthonukba vihesse. Ekkor a fiú letette a telefont, és agyonlőtte magát: mert a rokkant társ ő maga volt, aki ezzel a trükkel akarta megtudni, milyen lesz anyjának a lelkiállapota, ha őt roncsként látja.
Csupán eggyel több a rettenetes történetekből, amelyek szájról szájra jártak az elmúlt tizenkét hónapban Argentínában, és amelyek nem láttak napvilágot a sajtóban, mert a katonai cenzúra közlésüket megakadályozta, de kijutottak a világba a száműzötteknek küldött magánlevelekben. Nemrég Mexikóban megismertem egy ilyen levelet, és nem volt lelkierőm, hogy a benne levő rettenetes információkat másokkal megosszam. Kétségkívül az angol és észak-amerikai újságok ez év április másodikán megünnepelték az elsöprő brit győzelem egy éves évfordulóját, és igazságtalanságnak tartom, ha ebből az alkalomból nem szólal meg Latin-Amerika megbántott hangja, amely megmutatja az érem másik, embertelen és riasztó oldalát: az argentin vereséget.
A fiatal rokkant története, aki öngyilkos lett, hogy saját anyja vissza ne borzadjon tőle, csak egyetlen epizód az abszurd háború eltitkolt drámáiból.
Ma már tudjuk, hogy számos tizenkilenc éves fiatalt akaratuk ellenére soroztak be, kiképzés nélkül küldtek harcba őket a Malvin-szigeteken az angolok profi hadserege ellen, teniszcipőében és minden védelem nélkül az olykor mínusz harminc fokot is elérő hidegben. Sokuknak a cipőjükkel együtt kellett letépni az elüszkösödött bőrt a lábukról, kilencvenkét fiatalnak, akiket arra kényszerítettek, hogy a lövészárokban üljenek, le kellett operálni megfagyott heréjüket. Csupán Santa Lucíában ötszáz fiú vakult meg, mert szemüket semmi sem védte a hó vakító fénye ellen.
A pápa argentínai látogatása alkalmából az angolok visszaengedtek hazájukba ezer hadifoglyot. Ötven fiatal esetében végbél-operációt kellett végezni, mert az angolok, akik Darwin községben foglyul ejtették őket, erőszakot követtek el rajtuk. A foglyok nagy részét kórházak speciális rehabilitációs részlegében helyezték el, hogy szüleik ne szerezzenek tudomást arról, milyen állapotban érkeztek haza: átlagsúlyuk 40 és 50 kiló között volt, sokuk vérszegénységtől szenvedett, másoknak karját vagy lábát kellett amputálni, megint másokat súlyos pszichikai bajok miatt kezeltek a kórházakban.
„A fiúkat a tisztek bedrogozva küldték csatába” – mondja az egyik tanú levele. „Előbb csokoládéba tett szerekkel drogozták be őket, majd injekciókkal, hogy ne érezzék az éhséget, és hogy mindvégig éberek maradjanak.” A hideg, melynek kitették őket, annyira metsző volt, hogy sokan álmukban haltak meg. Talán ők voltak a szerencsésebbek, mert mások az éhségtől haltak meg, miközben megpróbálták kiszedni a konzervekbe belefagyott húspaszta darabkáit.
Sok minden kiderült az argentin hadvezetésnek a Malvin-szigeteken alkalmazott élelmiszer-ellátási barbárságáról. Változatos módon megkülönböztetett elosztási rendszert alkalmaztak: az első sorban levő katonák alig kaptak mást, mint jéggé fagyott szardíniát, a középső sorban állók valamivel jobb ellátást kaptak, és csupán az utóvédben levők jutottak hozzá olykor meleg ételhez.
A siralmas és embertelen körülményekkel szemben az angol ellenség a sarkköri háború minden modern felszerelésével rendelkezett. Miközben az argentin katonák fegyverei tönkrementek a hidegtől, az angolok olyan különleges fegyverekkel rendelkeztek, amelyek kétszáz méter távolságból elérték a mozgó célpontot, és a lehető legpontosabb infravörös irányzékkal voltak ellátva. Hidegálló ruhák védték őket, golyóálló mellények, ami valósággal megzavarta a szegény argentin újoncok elméjét, miközben azt látták, hogy a géppuskatűztől lehullott sebesültek kisvártatva épen és egészségesen kelnek fel, hogy tovább harcoljanak. Az angol csapatok egy hetet töltöttek a fronton, majd egy hetet a Camberra fedélzetén, ahol mindenféle fajta pihenésben, városi szórakozásban részesülhettek a Föld egyik legpusztítóbb és legtávolibb vidékén.
Kétségkívül, az elképesztő technika fölény mellett még rettentőbb volt a háborút átélő argentinok számra a gurka zászlóalj, a legendás és vad nepáli lefejezők serege, akik a Puerto Agentinó-i csatában az angol csapatok előtt vetették be magukat az ütközetbe. „Üvöltve és fejeket levágva rohantak előre” – írja a könyörtelen mészárlás egyik tanúja. „Egytől hét másodpercig tartott, amíg gyilkos görbe karjukkal levágták szegény fiaink fejét. Különleges szokás hatalmától hajtva a levágott fejet hajánál fogva felemelték, és fülüket levágták.”
A gurkák olyan vak elszántsággal vetették magukat az ellenségre, hogy hétszáz partraszállóból csak hetven maradt életben. „Őrjöngtek ezek a bestiák – teszi hozzá az egyik tanú –, amikor a Puerto Argentinó-i csata véget ért, tovább öltek, most már az angolokat, amíg azok meg nem bilincselték őket, hogy az utolsó vérengzőket megfékezzék.”
Egy éve, mint a latin-amerikaiak legtöbbje, kifejeztem szolidaritásomat Argentínával a Malvin-szigetek visszafoglalása ügyében, de olyan értelemben nagyon is egyértelmű voltam, hogy ez a szolidaritás nem engedi meg, hogy elfelejtsük kormányzóik barbárságát. Sok argentin, köztük néhány személyes jó barátom is, értetlenül fogadta ezt a megkülönböztetést. Bízom abban, hogy a kontár háború elfogadhatatlan tetteinek emléke lehetővé teszi, hogy véleményemet jobban megértsék. Ezért nem tartom fölöslegesnek megkérdezni újra és ezerszer – a Plaza de Mayo édesanyáival együtt –, hogy hol van az a nyolcezer, az a tízezer, az a tizenötezer, akik az előző évtizedben tűntek el.
1993
KISS GÉZA FORDÍTÁSA
Víctor Rodríguez Núñez kubai költő (1955). A Caimán Barbudo főszerkesztőjeként dolgozott, számos verseskönyvet jelentetett meg, antológiákat szerkesztett, tanulmányokat írt. Jelenleg a Kenyon College professzora. Részt vett az első spanyol nyelvű Radnóti-kötet fordítói munkálataiban.
Amikor majdnem leírtam
„az ember természetes állapota a szomorúság”
te szinte tündökölve
megjelentél előttem
Így folytattam volna
„és minden tettét
a boldogság iránti vágy vezérli”
de most meztelenül látlak – ahogy sosem láttalak még –
szeplősen nádszálvékonyan könnyek közt
S végezetül talán
„a szépség csak a halál egyik trükkje”
megcsókolnám csontjaidat
és a bőrödön kutatnám
a legboldogabb helyet
Csak azért
te drága lény
hogy magunk maradjunk
egy olyan vers végén amely nem hazug
Sinnica Jacq-nak
Úgy szól ez a dob
hogy a nap éjjel is a kertjét járja
Úgy szól ez a bőgő
hogy a meztelen csiga szalutál a harkálynak
Úgy szól ez a szaxofon
hogy a gyík a csillagokat csodálja
Úgy szól ez a konga
hogy a liliom a konkoly szerelméért eseng
Úgy szól ez a zongora
hogy a pillangó végül visszabújik bábjába
És úgy szól ez a trombita
hogy Isten is nevet
José Pérez Olivaresnak
A legkisebbik fiam
aki még nem tudja a nevét
sem egyenesen járni
az éjszaka közepén
lázban úszva
énekel
Kétfelé tart ez az út
A ráció és a hit
Hiszek a rációban
Hiszek a rációban – a tisztátlan rációban
Fölismerem a rációt a hitben
– az eretnekek hitében
A tett és a kétely között a két út metszi egymást
És elindulva visszatérünk
Táncol részeg rózsám
vigyázatlanul
nem szégyellve a napot
Hátrahagyom az ösvényen
mely a két kezedből fakad
és kitérők nélkül elvisz magamhoz
A kérdések lesben álló tigrisek
a folyóparton
A válaszok
elérhetetlen szarvasok
Fulladj meg gyötrő szomjamtól
Majd megfeneklem a porban
készülj föl mindenre
kivéve a beletörődést
Hugo Luis Sáncheznek
Teljesül végre Casal régi álma
Hó esik Havannában
És a Forradalom téren gyülekeznek
a színpompás girlandokba burkolózó
megtermett bálványfenyők
A Központi Bizottság döntésével
teljes összhangban
virágba borultak az ifjonc karácsonyfák
A megszokott unalmas zöld
olyan lett, amilyenre Julián vágyott
hófehérrel pöttyözött
Az álmok valóra válnak
Havanna esik a hóban
Mit mondana neked a földműves
ha egy barázda kellős közepén
nem törődve rövid ideig a gyommal
az autópálya felé
a zúgó kocsikkal szemben
egy pillanatra fölegyenesedne?
Hogy esett és idén bőven terem majd a kukorica?
Hogy a nap sárgája
pálmákkal és szizálvirágokkal övezve
az imént törte át a horizontot?
Hogy kemény a munka
de erről nem fogsz írni semmit?
A tulipánok ragyognak
csak ez bizonyítja hogy a nap létezik
A levelek nem szelídek
az éjszaka alatt üveggé váltak
Ki tudja hová néznek a munkások
amikor a füvet vágják
A nap nyeri a fogadást
túlnő a yagrumafák koronáján
A híd alatt a táj látványa
Mint egy nemzeti miniatúra
A sok mindent megélt hegy
a völgy mely megríkatná Herediát
Bájos ködfoszlányok
olajkutak sora
Ezek nem Braque madarai
A Campanarión a Mallard Pointe-on dalolnak
És kilyuggatják a kubista lelket
örülnek a tarajuknak a különcségüknek
De nem is Perse tintába foglalt madarai
Az élet most már egyre kevésbé erdő
Analógiákra építik fészküket
szarnak a szimbólumokra
A munkások bevonulnak
a plató csillogásának védelmébe
e bizarr lombsátor alá
Az éjszaka súlya még csikorog csontjaikban
hiába próbálja szétrágni a fény
Egyikük a vállára dob hét narancsszínű bóját
megalvad tőlük a ritmus
Mintha dolgoznának pedig nem
Világ proletárjai
csak a pihenő egyesít minket
Egy kocsi ablakán
kihajított üres sörösdoboz
a keselyűvirágba boruló kiszáradt fa
és a kanyar amelytől nem tudok írni
KERTES GÁBOR FORDÍTÁSAI
|
|
A századelőn fellépő Nyolcak festőcsoporton kívüli konstruktív törekvések – Nagy Balogh János és Egry József melletti – harmadik jelentős képviselője, Nemes Lampérth József 1 a magyar aktivizmus egyik vezéralakja volt, s korántsem oly magányos, mint az előbb említettek.
Az aktivizmus Magyarországon elsősorban nem képzőművészeti tömörülés volt, hanem irodalmi. Megszületése a magyar avantgarde irodalom nagy szervezőjének, Kassák Lajosnak a nevéhez fűződik. Kassák A tett (1915), majd annak betiltása után a Ma (1917) című folyóiratot szerkesztette, szervezvén az avantgarde törekvéseket. Egyik lap profilja sem sorolható meghatározott stílusirányhoz. Az aktivizmus rokona volt a német expresszionizmusnak, de magába szívta a futurizmus dinamizmusát is, noha annak agresszivitását elvetette, és kezdettől fogva következetesen háborúellenes volt. Kibomlása során pedig a konstruktivizmus nagy nemzetközi áramába torkollt; a Kassák-kör ebben vélte megtalálni az új társadalmi rendet áhító forradalmi szellem megfelelőjét. Maga Kassák festőként is tevékenykedett, a síkkonstruktivizmus máig is egyik legjelentősebb magyar képviselője, de művészi tevékenységénél számottevőbb szervező munkája. Látta, hogy a Nyolcak csoportja a sokat ígérő indulás után elbizonytalanodott. A társadalom mozgásában is 1912 volt a nagy forradalmi hullám, utána a haladó erők átmenetileg visszaszorultak, a reakció kulturális téren is ellentámadásba lendült. A Nyolcak heve apadt, tagjai szétszéledtek. Kernstok váratlan naturalisztikus-impresszionista pálfordulása pedig még inkább jogossá tette az avantgarde képviselőinek aggodalmát. Mindinkább Kassák köre vette át a Nyolcak elárvult szerepét.
1917 júniusában a Nemzeti Szalonban csoportkiállításon szerepelt néhány fiatal művész – köztük Kmetty János, Nemes Lampérth József, Schönberger Armand festők és Csorba Géza szobrász –, akik a katalógus-előszóban lefektetett nézeteik szerint a kubizmusból akartak elindulni, de céljuk a kubizmus elemeinek a felhasználásával a „huszadik század nagy monumentális művészetének” a megalkotása volt. E fiatalok már néhány évvel korábban megkezdték a szervezkedést, még főiskolás korukban rendeztek a Kossuth Lajos utcában egy új szellemű kiállítást, 1914 után pedig egyre nyíltabban tömörültek. Útjuk a Ma felé vezetett, részt is vettek 1918-ban a Ma demonstratív tárlatán. Ugyancsak a kubizmus felé vonzódott a fiatalok közül Galimberti Sándor és felesége, Dénes Valéria, sőt tragikusan korán bekövetkezett halálukig ők voltak a kubizmus leghűbb magyar tanítványai. Végigmentek a kubizmus geometrizáló szakaszán, a felülről nézett motívumok síkra vetítésének analitikus térelemzésén, majd az így nyert látásszegletekből – különösképpen városkép-metamorfózisaikban – szintetizált térkonstrukciót teremtettek. Schönberger a kubista elemeket a futurizmus elveivel keverte, míg Kmetty a kubizmusnak geometrizáló szakaszáig ment el, a tízes évek végétől pedig a reneszánsz klasszikus kompozícióiból próbált a modern művészetre is alkalmazható tanulságokat levonni. A Nyolcak tagjai közül Tihanyi Lajos csatlakozott a Ma festőihez, egyik fő művét épp a mozgalom vezéréről, Kassák Lajosról festette. Rajtuk kívül a Ma törzsgárdájához tartozott még az expresszionizmusból az absztrakcióhoz eljutó Máttis Teutsch János, és monumentális ihletettségű, szerkezetes rajzai révén az aktivizmushoz sorolható Csont Ferenc is.
Az aktivizmus vezéregyéniségei azonban a tragikusan fiatalon, elborult elmével meghalt Nemes Lampérth József, és az ő hatására a saját útjára lelő Uitz Béla voltak.
Nemes Lampérth megjárta Párizst (1913–14), tisztelte Picassó t. Ismerte az expresszionistákat, nem volt róluk jó véleménye. Szerette a klasszikusokat, Van Eycket, Rubenst, Cézanne-t, de nem volt sem azok, sem kortársai követője, a maga útját járta. Megszenvedett minden ecsetvonásért, de amikor görcsös ecsetjárással a helyére tett egy színfoltot – a szükségszerűség érzetét tudta ébreszteni. Rettentő indulatok feszültek benne. A korabeli magyar képzőművészetben csak Csontváry Tátra-képében izzott hasonló szenvedély. De Csontváry szimbólummá fokozott tematikába, a „nagy motívumokba” tudta oltani a rettentő feszültséget – Nemes Lampérth piktúrájában nincs szimbólum, nincs különösebb téma, egyetlen tematikus kompozíciója ismert csupán: a ravatalon fekvő apját ábrázolja. A többi képe táj és akt. Nála minden szenvedély, belső izzás csak vonalakban és színekben realizálódhatott. A Rubensek véréből való földhöz tapadó materialista volt, anyag- és földimádat jellemezte, ugyanakkor robbanó ereje már a sokk-festők dinamizmusát sejteti. Szörnyű tusa volt számára a festés. „Hatalmas belső vívódásokon megyek át” – írja több ízben is barátainak, mert érzi, hogy „mélyebb és tömörebb forma felé gravitál”, a „dolgok egy végsőbb és koncentráltabb” megoldását keresi, míg végre, 1917-ben már dühös örömmel írhatja egyik készülő képéről: „forradalmi egy vászon”.
Fejlődése villámgyors volt. Megjárta Nagybányát, próbálkozott a Képzőművészeti Főiskolával is, de a naturalista és impresszionista oktatással nem tudott mit kezdeni. Tájakat rajzolt, különösen a felvidéki táj szigorúbb motívumai alakították mind kristályosabbá konstruktív szellemű formalátását. 1912-ben már saját útját járta. Ebben az évben festette első fő művét, a Ravatalt. Brutális erő jellemzi e képet, mintha követ faragna ecsetjével. Festéknyalábokból épül a kép, ám nem oldott, pasztózus festés jellemzi, hanem olyan a képfaktúra, mint a szobrászvéső nyomán rovátkált anyag. Sraffozás csíkjaiként kerültek egymás mellé a centiméter vastagságú festékszalagok, ám a sraffozás nem árnyékol, hanem monoton egymásmellettiségében az anyag érzetét ébreszti. A festékcsíkok egyenes és görbülő nyalábokká tömörülnek, a betonzsaluzás sávjaiként építik a motívumokat, szerkesztik a teret. Világos és sötét nyalábcsíkok váltják egymást, érintkeznek, egymásra utalnak, a gyertyák mementószerű felkiáltójele és a lepel fájdalmasan megtört vízszintesei vitáznak egymással. A kép színvilága: a tragédiát sugalló sárgák és kékek hideg ellentéte.
A háború iszonya és megpróbáltatása még súlyosabbá tette látását, tömörebbé stílusát. 1915-től, sebesülten hazakerülve festette fő műveit, a tabáni, a gellérthegyi domboldalakat és robusztus aktjait (Szembenálló akt). 1918-tól kezdve főként tussal rajzolt, a magyar képzőművészet legszilárdabb szerkezetű, robbanó dinamikájú, monumentális lapjait. Belső vívódásai, a háborús évek megpróbáltatásai mindjobban felzaklatják idegrendszerét. A Tanácsköztársaságban jelentős művészetpolitikai szerepet vállalt 2 a forradalom bukása után meghurcolták, emigrálnia kellett. 1920 őszén Berlinben, a Gurlitt Galériában rendezett kiállítást, majd egy svéd mecénás révén Stockholmba került. Idegrendszere azonban nem bírta a zaklatott évek rombolását, nyugalma felbomlott, hazatérte után ideggyógyintézetek lakója. Ott is dolgozott még, tájai, portréi konstruktív szelleme töretlen, a lélek mélyén dühöngő sötét erők nem tudták legyőzni a művészi intellektust, de a megtört lélek üzeneteként emberméreten túli fájdalom hatja át a késői tusrajzokat.
Nemes Lampérth piktúrája a századelő magyar avantgarde festészetének a legeredetibb gyümölcse. Együtt élt korával, de nem sorolható meghatározott irányhoz, jóllehet koloritja némiképp rokon a német fauves-éval, mégse hasonlítható se Noldéhoz, se Schmidt-Rottluffhoz. Stílusa szerkezetes, hangsúlyozottan képépítő, de a kubizmus téranalízisét nem vette át, közelebb állt még Cézanne térszemléletéhez, csak jobban átfogalmazta a motívumokat, mint az aix-i mester, és brutálisabb, expresszívebb volt nála.
A magyar művészetnek kevés oly anyagelvű művésze volt, mint ő. Az anyag nem mint a megszilárdult matéria, a nyugalom ekvivalense jelentkezett művészetében, hanem mint a belső feszültség pillanatnyi erőegyensúlya, az anyaggá válás drámájának formává tömörülése. A formák alatt lappangó belső dinamikát akarta felszínre hozni – vallotta művészi céljáról. Képein a rovátkált csíkok szigorú térszerkezetet alakítanak, e szerkezet mélyén azonban lefojtott dinamika feszül, a geometrikus rend és a belső energia robbanó eggyéválásának szülötte képein a szubsztancia érzetét ébresztő vaskos anyag.
E belső forrongás gerjesztője képein a sötét-világos elem ellentéte, amelyet tusképein a technikai lehetőség is hangsúlyoz, míg aktképein a lilák és zöldek egyensúlyából és kontrasztjából fakad. Képei fénykompozícióját azonban nem naturális fényforrás szabja meg, nem is plasztikusan modelláló fény-árnyék játék, hanem magának az anyagnak és a konstruktív erővonalaknak a fénykisugárzása, a belső ritmus által megszabott lüktetés. Aktjai hangsúlyozottan kontraposztos szerkesztésűek, de a kontraposzt ismét nem pusztán mozgásban, súlyelosztásban érvényesül, hanem benne lüktet a világosabb és sötétebb színértékek ritmusképletében is. Ezért festményei egyik legfontosabb építőeleme épp e kontrapunktos világos-sötét ütem, amely oly erejű, mint Bartók Allegro barbarójának fékezhetetlen, párosütemű ostinato ritmusa.
Bár Nemes Lampérth a képfelületet geometrikus meghatározottságú síkokra bontotta, elvetette a mélytér illuzionisztikus ábrázolását, mégis elkerülte az ornamentális síkszerűséget. A fények ütemes, kontraposztos váltásával ért el a modellálás hagyományos eszközénél barbárabb plaszticitást. A síkokon belül az ecsetvonások rovátkált összefüggése ugyancsak az anyag tömeggé tömörülésének az élményét ébresztette, és az anyag tömörségét is sugalló síkok egymásmögöttisége a mélytér élményét keltette. Nemes Lampérth ezzel a világos-sötét kontraszttal és az egymás mögötti csíkok ritmusdinamikájával érte el a többnézetes, bonyolult dimenziós térszerkezetet.
Bár jelentős művei közé tartoznak a grafikák, stílusa mégsem grafikus jellegű. Képein mindent színnel oldott meg, a szín azonban belülről kisugárzó, anyagteremtő dinamikus elemmé vált piktúrájában.
Nemes Lampérth piktúrájának legfőbb összetevője a konstruktivitás és az expresszivitás dinamikus egysége. Neki sikerült megoldania, amire a Nyolcak művészei törekedtek, mert ő el tudta kerülni a szubjektív faktornak azt az előtérbe kerülését és önkénnyé fajulását, amely a Nyolcak munkásságát szüntelenül veszélyeztette. Művészete objektív viszonylatok tisztázása, mégsem pusztán intellektuális analízis szülötte. „Megindulása összeesik a műtörténelem legbábelibb korával, mely művészeit a túlságos intellektualizálás skolasztikus csődjébe sodorta – írta róla halálakor barátja, Pátzay Pál. – Kézenfekvő, hogy ebben a kátyúban csak az tapinthatott elevenre, aki földerős animalitásban á priori ennek opponenseként jött. Ilyen aktuális, hangsúlyozottan fizikai temperamentum volt Lampérth.” Kétségkívül a Lampérth műveit átható eruptív erő nem volt elérhető csupán analitikus, intellektuális úton, érzelmi fűtöttség is kellett hozzá, ez pedig önmagát emésztőn égett benne.
Tragikusan rövid idő adatott neki. Példás ökonómiával szűkítette témavilágát a tájra és az aktra, nem extenzív, hanem intenzív teljességre tört. „És ha bírom még így, 2 vagy 3 hónapig, akkor az 1912-es és 13-as tájképproblémáimnak megcsinálom a teljes és nagyszabású megoldását. Viszont, ha volna még pénzem, a legszívesebben foglalkoznék figurális stúdiumokkal, a nagy kompozitióimhoz – írja 1919-ben. – De mivel ezt nem tehetem meg jelenleg, hát meg fogom oldani a tájképet és az »architektonikus« dolgokat.”
E nagy kompozíciókat, melyek pedig az európai avantgarde szemszögéből is perdöntő értékűek lehettek volna, már nem volt ideje megfesteni, halálával a magyar képzőművészet ismét egyik nagy lehetőségét veszítette el.
1 1891-ben Budapesten született francia eredetű iparoscsaládban. Meghalt 1924-ben a sátoraljaújhelyi közkórház idegosztályán. [vissza]
2 A Tanácsköztársaság kikiáltása után Uitz Béla irányításával megalakult az ún. Proletár Tanműhely tehetséges munkásifjak számára. A szobrászati szakosztályt Medgyessy Ferenc vezette, a festészetit Nemes Lampérth. Ekkor készítette – Kmetty János közreműködésével – a magyar Vörös Hadsereg egyik nagyhatású toborzó plakátját, Be! címmel.[vissza]
Ferenczy Béni: Nemes Lampérth-éremterv
I. Történeti áttekintés
A koldus, írja a Magyar Néprajzi Lexikon szócikke, „munkaképtelen vagy beteg, nyomorék fiatalabb, de inkább öregember vagy asszony. Helységről helységre járva kéreget, éjjelre valahol, ahol engedélyt kap (gyakran melléképületben, istállóban), meghúzza magát. A vásárokat, búcsúkat, vasárnap a templomot keresi fel nagyobb adakozás reményében. Ezeken általában állandó és megszokott helye van. Voltak templomi koldusok, akik csak a templomajtóban kéregettek. Némely helyen – így pl. Mezőkövesden – szervezetbe tömörültek a koldusok…” 1
Ebből a meghatározásból világosan kiolvasható, hogy a hagyományos világban (a népi kultúrában) a koldus azért vált koldussá, mert valamilyen testi fogyatékossága miatt képtelenné vált, esetleg születésétől fogva képtelen volt a munkavégzésre, ezért a létfenntartáshoz szükséges alapvető javakat (élelmiszer, ruhanemű) adományokból szerezte meg. Voltaképpen ez a klasszikus koldus egyidős az emberi társadalmakkal. Az ókori civilizációkban már léteztek ilyen elesettek, számos ókori szöveg között maga az Ótestamentum 2 és az Újtestamentum 3 is említi őket. Jellegzetes tulajdonságuk a munkaképtelenség: a csonkaság, testi, netán súlyos szellemi fogyatékosság. Magyarán: ezek az emberek azért váltak koldussá, azért szorultak a társadalom legperemére, mert fizikai alkalmatlanságuknál fogva nem tudták az önfenntartásukhoz szükséges munkát elvégezni. Ugyanakkor a hagyományos világ, jóllehet nyilvánvalóan lenézte őket (lásd: Ótestamentum, Sirák fiának könyve 40. 28), egyszersmind valamiféle felelősséget is érzett ezek iránt a számkivetettek iránt: erkölcsi értelemben kifizetődő volt a támogatásuk. A kis közösségek (Magyarországon a hagyományos faluközösségek) pedig egyenesen eltartották a maguk koldusait, megóvták őket az éhhaláltól.
A kép, persze, már a kezdetekben sem ennyire világos és tiszta, s a Római Birodalom még tovább árnyalja. Az első proletárok 4 Rómában alakulnak ki, amely rétegek sokáig még a katonáskodás alól is felmentést nyertek és jószerével az állami gabonakiutalásokból éltek. A polgárjoggal rendelkező plebejusok egyre növekvő tömegeit a Köztársaság válságát követően a Birodalom fennállásának utolsó időszakáig gyakorlatilag az állam tartotta el. Azok a szabadok viszont, akik sem polgárjoggal nem rendelkeztek, sem megélhetést biztosító szakmával, gyakran koldulni voltak kénytelenek. – Olyan emberekről van tehát szó, akik nem testi fogyatékkal élnek, akik, úgymond, erejük teljében vannak, ám a munkaerőpiacon ennek ellenére nem tudnak megfelelő, a létfenntartást biztosító munkát szerezni maguknak. A Római Birodalom bukása után a koldusok száma megcsappan, jellegük is inkább a klasszikus koldust idézi.
Az érett középkorban, különösen a reneszánsz után a klasszikus koldusok mellett újra megjelennek olyan koldusok, akikre nem illik a föntebb idézett és taglalt klasszikus leírás, inkább a római tömeges nyomorgókra emlékeztetnek. A jelenség oka a városok erősödése és ezzel arányosan a városi szegénység szaporodása. Ez a városi szegény réteg „ihleti” a kolduló rendeket is: Szent Ferenc és Szent Domonkos közösségei, különösen előbbinek az úgynevezett kisebb testvérei életüket az adományok gyűjtésére, a magántulajdon nélküli életre teszik föl.
A középkor utolsó időszakában a koldulás olyan problémává növi ki magát, amelyet szabályozni kell. Példa erre az 1478-as nürnbergi koldusrendelet, amely kizárólag a keresőképtelen helyiek számára tette lehetővé a kéregetést 5 (tehát a klasszikus koldus típusát védte).
A középkor végére, az újkor elejére megjelennek a szervezett koldusbandák is (Villon verseiben számos helyen találkozhatunk velük), végül az ipari forradalom után a jelenség tömegessé válik (kiváló irodalmi vetületei ennek Dickens művei).
A tömeges szegénység egyértelműen az ipari forradalommal magyarázható. Egyfelől nő a népesség az életkörülmények és az orvoslás fejlődésével, másfelől a megnövekedett népesség számára nincs elegendő, a megélhetést biztosító munka: ismét megjelenik a proletariátus. A modern koldusok nagy többsége már közülük kerül ki.
A 19. és a 20. század fordulóján egy kiváló magyar novellista, Cholnoky Viktor így ír A senkik szigete című nagyszerű elbeszélésében: „Csakhogy még a senki is háromféle. Még a senkik között is ott van a nagy, a kiirthatatlan úr: a kaszt. Az egyik senki olyan, hogy sohasem volt valaki, és soha nem is lesz más, mint senki. […] A másik olyan senki, hogy valaha valaki volt, és abból lett senkivé. […] A harmadik senki végre az a senki, aki […] mindig senki volt, de egészen bizonyos, hogy lesz belőle valaki.” 6
Cholnoky leírása zseniális: az élet peremére sodródott emberek között ott vannak a teljességgel kilátástalan sorsúak, akik mindig a társadalom megtűrtjei voltak csupán, s nem is lesznek mások soha, ám ott vannak azok is, akik jobb módból csúsztak le, mindazonáltal a kiemelkedés, a fölemelkedés sem lehetetlen (míg a klasszikus koldus életét legfeljebb valami csoda változtathatta meg).
Az Osztrák-Magyar Monarchia – melynek jogelődje, a Habsburg Birodalom 1775-től szabályozta rendeletben a koldusok tevékenységét – 1879-ben megtiltotta az engedély nélküli könyöradomány-gyűjtést, a 16 éven aluli gyerekek koldulásra küldését, a koldusok csoportos fellépését, a nyomor és a betegség színlelését. 7 Ez arra enged következtetni, hogy ebben az időben már megjelent az üzletszerű koldulás, magyarán: a koldusok bűnszervezete.
A II. világháború után két törvény szabályozta a koldulást: az egyik ezer forintig büntette, 8 a másik a közveszélyes munkakerülés révén szankcionált. Ez utóbbit 1989-ben hatályon kívül helyezték.
II. A koldulás és annak kultúrája napjainkban
„Az emberek mintegy felét nagyon, további egyharmadát kismértékben zavarja a koldusok látványa. Különösen a nők és az értelmiségiek közérzetét rontja, ha jártukban-keltükben kéregetőkkel találkoznak – derül ki a Marketing Centrum Országos Piackutató Intézet tavalyi, a főváros, a megyeszékhelyek és néhány vidéki nagyváros felnőtt lakosságát reprezentáló közvélemény-kutatásából. A vizsgálat tanúsága szerint a polgároknak csak a kisebbik része, 41 százaléka gondolja úgy, hogy a koldusok visszaélnek az emberek segítőkészségével, és a legtöbben lelkiismeret-furdalást éreznek, ha nem adnak pénzt a hozzájuk fordulónak” 9 – írta Dobszay János 1995-ben.
Az elmúlt 15 esztendő ezen vélhetően csak rontott. Attól tartok, azok aránya, akik úgy gondolják, hogy „a koldusok visszaélnek az emberek segítőkészségével, és a legtöbben lelkiismeretfurdalást éreznek, ha nem adnak pénzt a hozzájuk fordulónak”, jelentősen nőtt és a véleményt a sajátjukénak érzők a társadalom többségét teszik ki. A koldusok ellenséges közegben, közmegvetés tárgyaiként élik az életüket. És a társadalom nem tesz különbséget, holott markáns eltérések figyelhetők meg.
II. 1. Hajléktalanok
Ha koldusokról beszélünk az 1990 utáni Magyarországon (mert az 1945 és 1990 közötti időszakban ilyenekről nem beszélhettünk, jóllehet voltak koldusszerű életvitelt folytató emberek akkor is, noha csak elszigetelten és nem jellemzően) mindenekelőtt a hajléktalanokról kell említést tennünk.
A hajléktalanok első generációja, akik 1989–1990 körül váltak fedél nélkülivé, meghatározóan a felszámolt munkásszállásokról utcára került férfiak voltak. Közülük ma már kevesen élnek. A hajléktalanok mikrotársadalma azonban folyamatosan kapja az utánpótlást. „A családok, emberi sorsok tükrében állíthatjuk, hogy ma bárkiből lehet hajléktalan. Azokból persze könnyebben, akik különböző krízishelyzetekben valamiféle fogékonyságot, esendőséget mutatnak a megcsúszásra. Akadnak az életsorsban bevésett történetek, de nem ritka, hogy szenvedélybetegséggel, alkohollal, a családi körülmények kedvezőtlen alakulásával kapcsolatos a háttér elvesztése. Megjelent a lakásmaffia, a GYIVI-s fiatalok kisebb-nagyobb csoportja és megfigyelhetjük az idős emberek kisemmizését, lakásból való eltávolítását. A munkanélküliség, a szegénység, a társadalmi létezés összes negatív tényezője együttesen alakítja a hajléktalanhelyzetet falvainkban, városainkban.” 10 A legnagyobb különbség a nyugati és a keleti típusú hajléktalanlét között, hogy míg nyugaton az esetek 70%-ában egyéni hibák okozzák az utcára kerülést, addig keleten hasonló arányban az egész (jogi, szociális és társadalmi) rendszer éppolyan hibás. 11
A hajléktalanok jelentős része kiegészítő tevékenységként (hiszen sokuknak van valamilyen szociális jövedelme vagy nyugdíja) mindig is folytatott koldulást – kéregetés, „lejmolás” formájában. A „lejmolás” célja elsősorban pénz, másodsorban cigaretta. Előbbi többnyire alkoholra kell, utóbbi felhasználása egyértelmű. Annak oka, hogy a hajléktalanok mindenekelőtt alkoholra „lejmolnak”, a nagyobb városokban (és a hajléktalanok túlnyomó többsége a nagyobb városokba húzódik) működő ingyen konyhákban keresendő: ételre nem kell költeniük. Abba nem szeretnék belemenni, hogy megvetendő, vagy sem a fedél nélkül maradtak alkoholizmusa. Pusztán arra kérném azokat, akik a hajléktalan-problémát „megoldják” a gyűlölködéssel és azt kérik számon ezeken az embereken, hogy nem dolgoznak; csak azt kérném ezektől az emberektől, gondolkozzanak el egy kicsit. Miként vállalhatnak valaki munkát lakcím nélkül? Ki adna munkát egy legyengült embernek, aki sem pihenni nem tud rendesen, ennél fogva a munkát sem képes odaadóan végezni, sem tisztálkodni? Hogyha erre az a válasz, hogy ez esetben a hajléktalan vállaljon feketén fizikai munkát (pl. kertásást, segédmunkát építkezéseken), hát erre reagálni sem érdemes. Ugyan mi motiválhatná ezeket az embereket efféle megerőltető és vajmi kevés haszonnal kecsegtető tevékenységekre? Hogy majd a kertásásból megkeresett havi 20 ezer forintból visszaküzdik magukat a társadalomba? Ugyan!
A hajléktalanok koldulásai, azaz „lejmolási” technikáira visszatérve kijelenthető, hogy azok siralmasak. A társadalomban meglevő, feléjük irányuló mély előítélet és masszív gyűlölet, valamint állandó ittasságuk miatt kevesen adnak nekik pénzt, a potenciális adakozók meggyőzése érdekében kifejtett erőfeszítéseik tehát nem túl sikeresek. Általában csak a szociálisan az átlagnál érzékenyebb, illetőleg a szokásost messze meghaladó empátiával rendelkező emberek nyúlnak a zsebükbe, és hagyják, hogy a hajléktalanok „lelejmolják” őket.
II. 2. A valódi koldusok
A hajléktalanok mellett jelen vannak a magyar nagyvárosok utcáin valódi koldusok is. Ezek egy részére többé-kevésbé igaz a klasszikus koldus leírása, másik hányaduk valamiféle szolgáltatást nyújt a koldulásért cserébe (bizonyos típusú utcazenészek), akadnak átmeneti koldusok, végül megjelentek a koldusmaffia által foglalkoztatott koldus-szakmunkások.
II. 2. 1. A néma kéregetők
Az utcák porában, aluljárókban, templomok előtt nem ritkán találkozni olyan férfiakkal és nőkkel, akik némán kuporognak, ám közben sapkát, kalapot, műanyag poharat helyeznek maguk mellé, várva az adományokat. Ezek az emberek igen nagy százalékban fogyatékosok, fogyatékosságukat (végtaghiány, testi deformitás) pedig közszemlére is teszik, ezzel próbálják megindítani a járókelőket. Megindítani, azaz meggyőzni: kizárólag a vizualitással, szótlanul. Néhányan, akiknek látható hibájuk nincs, kicsiny táblákra írják, hogy miért kényszerültek koldulásra. Jellemző, hogy a koldusok e típusa (mely számos jellegzetességében azonosítható a klasszikus koldussal) verbálisan nem kísérli meg a meggyőzést, nem szólítja meg az embereket, nem lép eléjük, hanem puszta jelenlétével, elesettségének, hátrányainak képi hangsúlyozásával próbál hatni.
II. 2. 2. A szolgáltatók
Különösen sétálóutcákon, frekventált helyeken találkozhatunk azokkal a koldusokkal, akik nem fogyatékosságukra hívják fel a figyelmet adományokra vágyván, hanem éppen ellenkezőleg: produkálják magukat. Énekesek, akik nem tudnak énekelni, zenélni képtelen zenészek, valamint jósnők, jövendőmondók tartoznak ebbe a csoportba.
Előbbiek úgy tesznek, mintha utcazenészek volnának (egyik-másik bizonnyal még el is hiszi magáról), ám a hangjuk repedt fazékéhoz hasonlatos, hangszereikből kakofónia árad. Mégis számíthatnak némi bevételre: az emberek aprópénzzel jutalmazzák a szándékot, amellyel megkísérelnek megdolgozni az adományokért.
Utóbbiak módszere a leszólítás. Különösen nőkre és fiatal párokra vadásznak, a szebb jövőről szóló jóslatokért cserébe némi pénzt várnak el. Ez rafinált módszer, még az előzőnél is rafináltabb, hiszen olyan, mintha valóban szolgáltatást végeznének, ám ez természetesen csak a látszat.
II. 2. 3. Alkalmi és átmeneti koldusok
Gyakran találkozhat a városi ember olyanokkal, akik kórházi zárójelentéseket lobogtatva a hazautazáshoz szükséges busz- vagy vonatjegyre kérnek pénzt, vagy átmeneti nehézségekre hivatkozva ételt, hasonló alapvető szükségleti cikket szeretnének vásárolni a megszólított segítségével. Ez a legtöbb esetben persze csak taktika, ám néha valóban nem életvitelszerű koldulásról van szó, vagy ha arról is, a művelője még nem adta meg magát sorsának, még ki szeretne törni, még úgy érzi, csak ideig-óráig vergődik ebben a nehéz helyzetben.
II. 2. 4. A koldusmaffia
Világirodalmi példák garmadáját lehetne citálni, mindenekelőtt megint csak Dickens regényeit a koldusok hálózatairól, szervezeteinek meglétéről. Ehelyett egy tizenkét évvel ezelőtti újságcikkből idéznék: „A mai, abszurd helyzetet jól illusztrálja annak a Romániából érkezett bérkoldusnak a példája, akiről Bús Balázs, a magyarországi koldusvilág kutatója, a Fővárosi Önkormányzat szociális bizottsága szakértője számolt be a HVG-nek. A féllábú koldus a Deák téren kéregetett, majd amikor az őt kutatóként megkérdező szociális munkás, illetve társa szóba elegyedett vele, nyilvánvalóvá tette, hogy bár »felettesei« figyelik, segítséget szeretne kérni. Mint kiderült, az illetőt és több társát Romániából hozta át egy házaspár, akik kiterjedt hálózatot tartottak fönn olyan sánta, rokkant és mozgássérült emberek felkutatására, akiket Magyarországon eredményesen »koldultathatnak«. A Ioan keresztnévre hallgató kéregető is közéjük tartozott. Azzal csábították át, hogy a megkeresett pénzen osztoznak majd. A magyarul egy szót sem tudó Ioannak és sorstársainak az előre kijelölt helyeken kellett nap nap után koldulniuk, »gazdáik« időről időre ellenőrizték őket, s elvették az addig összegyűjtött pénzt. Cserébe csupán szegényes ellátást és alvási lehetőséget kaptak, de mivel csak a szállás és a »munkahelyük« közötti útvonalat ismerték, magyarul pedig egy szót sem beszéltek, nem tudtak hazautazni.” 12
Ilyen emberekkel bármikor találkozhatunk ma Magyarországon. A koldusmaffia létezik. Kizsákmányolt, rabszolga sorban tartott kéregetői a klasszikus koldusok módszereit, meggyőzési mintáit használják, nyilván, mert ezek a leghatásosabbak: az elesettséget mi sem bizonyítja jobban az átlagember szemében, mint a testi fogyatékosság.
De a helyzet talán még ennél is rosszabb. Ezt egy szegedi példával támasztanám alá. Évekkel ezelőtt kezdett koldulni a Belvárosban, elsősorban a Kárász utcán, a Széchenyi téren, a Klauzál téren, a Dugonics téren egy cigánylány. Testi hibája nem volt, élelemre kéregetett. Aztán egyik napról a másikra eltűnt, hogy fél év múlva újra visszatérjen – egyik alkarja nélkül. Természetesen nem kizárható, hogy balesetben veszítette el egyik karját, ám az eset fölöttébb gyanús, az tagadhatatlan. További fejlemény, hogy egy ideje már karon ülő gyermekével fokozza a meggyőző erejét.
Összességében a koldulás kultúrája leginkább a szervezettség irányába mozdult el (azt ellenben semmiképpen nem állítanám, hogy „fejlődött”) az emberiség történelme során, ám már ezek a szervezett formák is meglehetősen korán kialakultak. Ugyanakkor a meggyőzés technikáit tekintve a módszerek alig változtak, a leghatékonyabbak pedig mind a mai napig a legősibb taktikák és technikák. A szervezett koldulás mellett hazánkban leginkább a hajléktalanok alkalmi kéregetése, „lejmolása” erős. Az összetett és mélyen gyökerező probléma megoldására javaslatot tenni nem feladata ennek a dolgozatnak – és meghaladja a szerző képességeit is.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Cholnoky Viktor: Trivulzio szeme. Budapest, Magvető, 1980.
Dobszay János: Koldusok Magyarországon: tenyérharc. In: HVG 1998. 13. szám
Dobszay János: Rongyos élet. Koldusok és fogadtatásuk. In: HVG 1995. 27. szám
Harcsás Judit – Sütő Csaba: Látlelet. Győr, Szerzői kiadás, 1999.
Kéregetésszabályok. In: HVG 1995. 27. szám
Magyar Néprajzi Lexikon elektronikus változata. In: http://mek.niif.hu/02100/02115/html/index.htm
Római Történeti Kézikönyv. Budapest, Korona, 2001.
Szent Biblia. Budapest, Szt. István Társulat, 2000.
JEGYZETEK
1 In: Magyar Néprajzi Lexikon, http://mek.niif.hu/02100/02115/html/3-622.html [vissza]
2 Például: Sirák fiának könyve 40. 28: „Fiam, te ne éld a koldusok életét, mert inkább meghalni, mint koldulni menni!” [vissza]
3 Többek között Lukács 16. 20: „Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel.” [vissza]
4 „Proletarii: vagyoni szempontból a római polgárok legalsó kategóriája, akiknek kevés vagyona vagy éppen semmije sem volt a gyerekeken (proles) kívül.” In: Római történeti kézikönyv [vissza]
5 In: Kéregetésszabályok. [vissza]
6 Cholnoky Viktor: A senki szigete. [vissza]
7 In: Kéregetésszabályok. [vissza]
8 17/1968. Kormányrendelet, ma is hatályos, a büntetési összeg időközben 5000 Ft-ra emelkedett. [vissza]
9 In: Dobszay János: Rongyos élet. [vissza]
10 In: Harcsás-Sütő: Látlelet. [vissza]
11 Sütő Csaba szavai nyomán, melyek 2006-ban hangzottak el egy könyvbemutatón az Algyői Faluházban. [vissza]
12 In: Dobszay: Koldusok Magyarországon: tenyérharc. [vissza]
Tájkép (1920)
Az elmúlt években, évtizedekben sokan „mentek el”, nagyok és még nagyobbak. Eric Hobsbawm vitathatatlanul a legnagyobbak közé tartozott. A 20. század második felének legnagyobb történetírói közé. Ezt most, a halála alkalmából megjelent nekrológok mindegyike megállapította. Az Ezredvég olvasóinak ezt a felismerést aligha kell most megerősítenem. Többségük nyilván találkozott – angolul vagy magyarul – Hobsbawm munkáival, és ezek az írások senkit nem hagyhattak érintetlenül. Nem szeretnék az általános fogalmazásoknál maradni, egyfelől mert a közhelyek ismétlését fölöslegesnek tartom, másfelől személyes szempontból: ismertem őt, sokat fordítottam írásaiból, sőt hosszabb időn át leveleztünk is egymással, így halála engem igazán közelről érintett.
Mégis, úgy hiszem, bizonyos kötelezettségnek eleget kell tennem, amikor én is meg kell hogy ismételjem: leginkább elterjedt (nálunk is olvasott) kötetei a trilógiát alkottak. A forradalmak kora a francia forradalomtól az 1848-as forradalmakig dolgozta fel Európa történetét, A tőke kora, illetőleg A birodalom kora, 1914-ig követte nyomon a gazdasági, politikai és kulturális élet eseményeit, folyamatát, mostanában elfogadott terminológiával a „hosszú 19. század” történetét. E kötetekről ugyancsak mindenki megállapította és megállapítja, hogy remekbe szabott szintézisek, amelyeket áthat Hobsbawm egyénisége és kivételes tudása. (Erről a tudásról fel kell idéznem a The Guardian nekrológjából azt az igen jellemző mondatot, miszerint Hobsbawmról már az 1930-as években cambridge-i egyetemi évfolyamtársai megjegyezték: „Eric előtt nem lehet semmi olyan kérdést felvetni, amire ő ne tudná a választ.” Tudását mindenki mindig elismerte (erre még visszatérek), ám itt mindjárt meg kell jegyeznem, hogy nálunk, a Népszabadság nekrológjában ehhez a szerző hozzáfűzött egy olyan félmondatot, amelyet korunkra igen jellemzőnek, és a magam részéről teljességgel elfogadhatatlannak tartok. A kritikus megfogalmazás így hangzott (pontosan e kötetekkel és Hobsbawm szintézisalkotó erejével kapcsolatban): „A stílusa briliáns volt, elegáns, és egyáltalán nem illett a világnézetéhez.” Ezt a világnézetet Hobsbawm soha nem tagadta meg. (Nem kell hangsúlyoznom, hogy ez nálunk az utóbbi évtizedek változásai közepette sokakra nem volt jellemző, és némelyekben meglepetést kelthet.) Ezt a bizonyos világnézetet a nekrológíró nem különösebben tisztázza, megelégszik azzal, hogy kommunista volt, és hogy a brit kommunista pártból annak megszűntéig nem lépett ki – ezt a jellemzést azonban nagyon szimplának és elégtelennek vélem. Erre a problémakörre természetesen még bővebben vissza kívánok térni.
A most megjelent nekrológokra jellemző, hogy Hobsbawm munkáit csak részlegesen említik meg. Egyik-másik nekrológ annak jellemzésére, hogy Hobsbawm horizontja mennyire széles volt, megemlíti, hogy a jazzről is írt önálló monográfiát, ám azokról a munkákról, amelyekben Hobsbawm a munkásmozgalom történetéről és jelenéről írt, már meg sem emlékezik, amiként hiányoznak azok a sorok is, amelyek felvilágosítottak volna arról, hogy Hobsbawm utolsó harminc évében milyen könyveket jelentetett meg, az utolsót éppen 2011-ben – 94 éves korában. (Ezekre is visszatérek.) E munkák sorába tartozik mindenesetre az a nagy volumenű írása, amelyben már a 20. század történetét dolgozta fel egészen 1919-ig, és amely magyarul is megjelent A szélsőségek kora címen. (Ez a kötet már kisebb példányszámban jelent meg, és már nem a Kossuth Kiadónál, ami pontosan jelzi az idők változását Magyarországon.) Továbbá Hobsbawm ugyancsak vaskos kötetben jelentette meg önéletrajzát, amely természetesen ismét nemcsak őróla szólt, hanem mint a könyv címében is jelezte, „egy hosszú élet során” nagyon sok mindent élt át, és nagyon sok mindenkivel találkozott, amiről önéletrajzában megemlékezett. Ez az önéletrajz természetesen kiváló mankót nyújt életműve és szemlélete megértéséhez. Az életmű azonban gazdagabb még ennél a könyvnél is.
Itt, úgy hiszem – még mielőtt áttérnék az újabb munkák megjelölésére, illetőleg nagyon részleges megjelenítésükre –, vissza kell térnem az olyannyira „kényes” kérdésre: Hobsbawm világnézetére és szemléletére. Mint már említettem, vannak, akik ezt egyszerűen azzal intézik el, hogy Hobsbawm kommunista párttag lett. A jobbak ehhez hozzáteszik, hogy még tinédzserként Németországban, jócskán a Hitler előtt és után szerzett tapasztalatok nyomán. Ám ez is édeskevés, mert hiányzik belőle az a nagyon lényegi fogódzó, hogy Hobsbawm ekkoriban már nagyon sok Marx-Engels munkát olvasott, marxista lett – és ez a téma egész életén át haláláig foglalkoztatta. Utolsó munkája – amelyre még visszatérek – ugyancsak Marxszal, Marx írásaival, Marx olvasottságával és Marxnak a 21. századra való érvényével foglalkozott. Marxista volta, úgy hiszem, sokkal szélesebb értelmezést nyújt, mint az, hogy kommunista párttag volt. Marxista szemlélete persze soha nem jelentette azt – legalábbis az ő esetében bizonyosan nem -, hogy világképe leszűkült volna, a dolgokat le kívánta volna egyszerűsíteni, egyéni gondolatainak ne adott volna hangot. A brit nekrológ úgy érzékeltette, hogy Hobsbawm nem volt ortodox marxista, pontosabban angolul unorthodox (az angol szélesebb értelmezésű, mint a megszokott magyar terminológia) volt, sőt hozzátették, hogy a kommunista mozgalomban egyfajta „revizionista” lett volna. Ezeket a fogalmakat Hobsbawm maga soha nem használta saját életútjának és szemlélete alakulásának jellemzésére, és a revizionista jelző túlságosan is leegyszerűsítő és félrevezető.
Úgy hiszem, vissza kell térnünk a kezdetekhez. Hobsbawm az 1930-as években lett marxista és kommunista, ezek ez évek egyfelől Európában egyfajta marxista reneszánszot hoztak, másfelől rengeteg problémát. Akár a Szovjetunió valóságát, akár a spanyolországi polgárháborút illetően. Ezt neki is látnia kellett, miként oly sokaknak, így Angliában is, ahol ő egykor Cambridge-ben tanult, és ezekről a problémákról ebben az országban a széles baloldalon belül elég sokat írtak és vitatkoztak. Ám ebben az időben a fő problémát mégiscsak a fasizmus előretörése jelentette Európában, pontosan a hitleri háborús veszély.
A háború vége Európa és az egész világ számára új történet kezdetét jelentette (ezt nálunk mostanság eléggé elmossák, illetőleg nagyon is sötét színben írják újra.) Nagy-Britanniában 1945 mindenesetre Winston Churchill és a Konzervatív Párt bukását hozta, és ezek az évek Hobsbawm számára kettőzötten is új lehetőségeket kínáltak. Ekkor, 1948-ban jelentette meg első, kis terjedelmű dokumentumkötetét a brit munkásmozgalom és a brit szocialista gondolkodás 19. századbéli történetéről (Labour’s Turning Point), amely magyarul soha nem jelent meg. Hobsbawm e kötetében sok pártszerveződéssel, sok személyiséggel, sokféle orgánum megjelenésével foglalkozik, és mindehhez, mindegyikhez sok egyéni jegyzetet fűz. Így a kötet elemzése külön historiográfiai tanulmány tárgya lehetne.
Következtek az 1950-es évek, a Munkáspárt (LP) bukása és a kelet-európai országok valóságának új tapasztalatai. Ez utóbbit ezért is hangsúlyozom, mert Hobsbawm soha nem volt és soha nem lett „kis angol”, akinek horizontja a szigetország eseményeire szűkült volna. Követte a kelet-európai történeti eseményeket, miközben a magyar nekrológ úgy érzékelteti, mintha 1956 és a magyar október okozta volna számára az első nagy törést – ez a megítélés teljesen hibás. Hobsbawm számára már 1947 és a Tájékoztató Iroda (Kominform) létrejötte, nyilatkozatai, 1948-ban a prágai események, a jugoszláv válság, majd a kelet-európai Rajk-perhez hasonló leszámolások is gondot okoztak. És amit a legtöbb nekrológíró valahogy kihagy, új korszak kezdődött Sztálin halálával, és ekkor következett be a robbanás a Nagy Britannia Kommunista Pártja (CPGB) életében – és ezt a robbanást éppen Hobsbawm és barátai, elvbarátai hajtották végre, akik mind, hozzá hasonlóan, az 1930-as években lettek marxisták és kommunisták, és ekkoriban már valamennyien elfogadott egyetemi előadók voltak az országban, kommunista párttagságuk ellenére.
1953-ban ez a történész kommunista munkacsoport, amelynek Hobsbawm primus inter pares alapon szinte vezéralakja volt, robbantott a kommunista pártban, és Sztálin halálát követően már ellenzéki orgánumot adtak ki John Saville (Hobsbawm egyik legközelebbi barátja 1, kiváló történetíró) szerkesztésében. Újabb törésvonal l956 februárja, az SZKP XX. Kongresszusa után keletkezett a CPGB vezetősége és az ellenzékiek között, akik szerint a brit párt nem vette elég komolyan a kongresszus és Hruscsov beszámolójának tanulságait. (Ez a vita a magyar irodalomból nagyon kevéssé ismeretes.) Ezután következett a magyar 1956-os október, amikor Hobsbawm élvonalbeli barátai kiléptek a brit pártból, Hobsbawm azonban nem, bár osztotta barátai nézeteit és kritikáját. Szinte azonnal ezután, 1962-ben jelent meg a nevezetes trilógia, A forradalmak kora első kötete. Ez gyökereztette meg Hobsbawm hazai és nemzetközi tekintélyét. Olyannyira, hogy mire 1975-ben megjelent a második kötet, A tőke kora, ugyanebben az évben a világ történészeinek ötévenként megtartott nemzetközi kongresszusain, ekkor éppen San Franciscóban, már őt hívták meg a nyitó előadás megtartására. Nemzetközi elismertségéhez tartozott, hogy 1983-ban a Nemzetközi Munkásmozgalom Történetíróinak ausztriai, bécsi központú nemzetközi szervezete, az ITH szokásos évi linzi kongresszusán Marx halálának 100. évfordulója alkalmából őt kérték fel a nyitóelőadás megtartására, amit meg is tartott (a konferencia anyaga az ő előadásával együtt könyv formájában is megjelent 2 ). Alig pár éven belül a nemzetközileg jól ismert amszterdami intézet, az IISG (Nemzetközi Társadalomtudományi Intézet) fennállásának 50. évfordulóján ugyancsak ő tartott bevezető előadást. Néhány évvel később pedig kiadták a trilógia harmadik kötetet – amiről már szóltam.
Közben történt valami lényeges az ő és a brit munkásmozgalom életében. A súlyos, 1969-es parlamenti választási vereség, amelyet az LP szenvedett el. Ennek tanulságait levonva írta meg Eric azt a kis kötetét, amelynek címe: The Forward March of Labour Halted (A munkásmozgalom előrehaladásának megtorpanása – a könyv magyarul nem jelent meg. A könyvet én ismertettem – Párttörténeti Közlemények 1984. 4. sz.) A könyv annak idején nagy konsternációt is keltett – természetesen Nagy-Britanniában és a baloldali körökben. Többen úgy értelmezték, hogy Eric e munkájával az LP baloldali radikálisaival fordult szembe, akiket éppen ekkor váltott le az LP éléről Neil Kinnock, és ez a vezérváltás ténylegesen a közép felé való nyitást jelentette. Az egybeesést sokan úgy értékelték, mintha Eric ezzel Kinnock valamiféle tanácsadójává vált volna – ami persze hamis megítélés volt. Mindenesetre az LP valóban súlyos éveket élt át, amit nem hagyhatott figyelmen kívül.
Az 1970-es, 1980-as évek a nemzetközi kommunista mozgalomban amúgy is nemcsak válságot, útkeresést, hanem egyúttal valamiféle szellemi újraélesztést is hoztak. Ekkor bontakozott ki az „eurokommunizmus”, amelynek zászlóshajója az Olasz Kommunista Párt (PCI) volt, de ugyanezeken a vizeken hajózott a minap meghalt Carrillo vezette spanyol KP, valamint az osztrák KP-soknak azon csoportja, akiknek Franz Marek volt a vezetője. Marekről Hobsbawm nem is olyan régen írt visszaemlékezést eléggé beszédes címmel: Hősöm, Franz Marek 3. E csoport jelentette meg a Wiener Tagebuch havi orgánumot, amelynek szintén volt nemzetközi kisugárzása 4. Nagy-Britanniában ehhez az irányzathoz kapcsolódott a Marxism Today hetilap, amelynek Hobsbawm rendszeres cikkírója, a szerkesztőség tagja, és a The Guardian nekrológja szerint az orgánum igazi mentora 5 volt. Az eurokommunizmus és Hobsbwm kapcsolatához tartozik, hogy ezekben az években jelentette meg kis önálló kötetben azt az interjúját a PCI úgyszólván második legbefolyásosabb vezetőjével, Giorgio Napolitanóval (a PCI első és nemzetközileg nagyon elismert vezére persze Enrico Berlinguer volt.) Ez a kötet Beszélgetések Giorgio Napolitanóval címmel magyarul is megjelent.
Persze más fontos események is történtek. Még az 1970-es évekre rányomta bélyegét Bruno Kreisky korszaka Ausztriában, Willy Brandt évei Németországban, és Olof Palméé Svédországban. Ám ezt a szociáldemokrata évtizedet követte a konzervatív előretörés ideje, Margaret Thatcher hosszú miniszterelnöksége és Ronald Reagan elnöksége. A kettős jelenségre már reflektált érintőlegesen Hobsbawm 1983-as előadása is. Ráadásul a konzervatív éra virágkorát Franciaországban megtörte 1981-ben a szocialista Mitterand jelezte áttörés, a „nagy változás” ígérete és igézete, amihez azután csatlakozott Felipe González Spanyolországa, majd Benito Craxi miniszterelnöksége Olaszországban. Ezek némelyekben (például Fejtő Ferencben – legalábbis a mediterrán régiót illetően) reményeket keltettek. Hobsbawm véleménye azonban sokkal visszafogottabb és árnyaltabb volt.
Persze más események is történtek. Az 1974. évi olajárrobbanás, 1984-ben a Gorbacsov-jelenség kezdete, az évtized végén már a Szovjetunió kezdődő összeomlása, amelyet követtek a kelet-európai „rendszerváltások”. Mindez természetesen Ericet sem hagyta érintetlenül, de az, hogy minderre mikor és pontosan hogyan reagált, az külön nagyobb tanulmány témája lehet, ami nagyon is tanulságos lenne. 1991-ben pedig már bekövetkezett a brit kommunista párt önfeloszlatása. Hogy ezzel kapcsolatban milyen volt Eric szerepe, pontosan nem tudom, de a Marxism Today köre tudtommal a megszavazók között volt, és az opponálók kisebbségben maradtak. (Köztük volt az a Kate Hudson, aki ezt külön tanulmányban is megindokolta, és amely olvasható – legalábbis egy része – az NMTÉ 2013. évi kötetében. Továbbá tudvalévő, hogy a brit kommunisták egy csoportja mindmáig megjelenteti a régi Morning Star orgánumot. (Számomra kérdés marad, hogy Ericnek milyenek voltak a kapcsolatai ezzel az ellenzékkel.)
Ami azonban világos, Eric továbbra is a maga útját járta, és a nagy események közepette, mint mindig, nagyon is a saját fejével gondolkozott, és mindenek előtt dolgozott. Ezt beszédesen bizonyítja az új, vaskos könyv, amelyben már a 20. század történetét dolgozta fel, és amely 1994-ben jelent meg Londonban (a könyv magyarul is megjelent, Szélsőségek kora címmel. A magam részéről az angol kötetet, melyet ő küldött meg nekem, szinte azonnal ismertettem a Századok 1998/1. számában.) Erre a kötetre természetesen sokan reflektáltak, óriási tényanyaga és elemzései folytán is. Ezekre és magának a könyvnek a tartalmára és jelentőségére itt nem térhetek ki, de abban, azt hiszem, senki nem téved, hogy ez a könyv méltán csatlakozhat a trilógiához mint negyedik és szinte befejező munka, amely úgyszólván a kötet megjelenéséig követi nyomon az eseményeket.
Alig pár évvel később Eric kis könyvet publikált a Kommunista Kiáltvány 150. születésnapjára The Communist Manifesto címmel. A könyv tudtommal magyarul már nem jelent meg – s ez nem véletlen. (A könyvet, melyet Hobsbawm nagyon gondos elemzéseit tartalmazza, ismertettem a Múltunk 1991/1. számában. A kötetet megint csak Eric küldte meg nekem.)
Nem sokkal ezután jelent meg híres, és ugyancsak nagy port kavart önéletrajza. A kötet angolul 2002-ben jelent meg Interesting Times – a Twentieth-Century Life címmel. (Ez a kötet megjelent magyarul is.) A könyv ismét végig kíséri nemcsak saját életét, hanem a 20. század nagy eseményeit is, a róluk alkotott véleményét, és általában, ha valaki őróla ír, akkor igazán természetes, hogy e kötetből gazdagon merít és idéz. (A könyvet szintén ismertettem a Századok hasábjain.) (Hobsbawm halálát követően természetesen a nekrológírók is jócskán merítettek ebből az önéletrajzból.)
Hobsbawm utolsó munkájában – mint ő maga hangsúlyozta – 50 esztendő folyamatos kutatómunkája nyomán visszatért Marxnak és a marxizmusnak történeti bemutatására.
Ez a munka 2011-ben jelent meg Londonban. A könyv címe: How to Change the World. Tales of Marx and Marxism. A kötetet kiadójával küldette meg nekem. Megdöbbentő olvasmány. Előszava rögzíti, hogy mit jelentett Marx a 20. század számára, majd követi egy számomra (aki ugyancsak több mint fél évszázada találkoztam Marx írásaival) az igazán megdöbbentő fejezet, amelyet Marx és a marxizmus előfutárairól írt. Ebben hallatlanul gondosan – ilyen pontosan és részletesen először – mérte fel, hogy kiket mikor és miként olvasott Marx és Engels, ezek hogyan hatottak rájuk, és a nagy előfutárokat miként ítélték meg. Itt sok olyan név is feltűnik, akikről a majdani olvasó feltehetően eddig még nem is hallott, olvasott. Mindez megint bizonyítja Hobsbawm összehasonlíthatatlanul széles ismereteit és a mindenki által ismert biztos gondolatkezelését – kíváncsi leszek, hogy ezt a kötetet mikor adják ki magyarul, és igazán nem irigylem a majdani fordítót, akinek óriási munkát kell majd elvégeznie.
A Marx-témához, illetőleg egy évszázad munkásmozgalmának szintéziséhez tartozik, hogy Hobsbawm a már jelzett linzi referátumát később, az 1990-es években kiegészítette, továbbfejlesztette, amiben már reflektált a Tony Blair-jelenségre is (amivel egy időben őt szintén kapcsolatba hozták) igen kritikusan. Ez az átdolgozott írása németül jelent meg. Rengeteg kisebb-nagyobb tanulmányát, illetőleg friss újságcikkét, amelyek sokszor a The Guardian-ben jelentek meg, itt persze nem tudom nyomon követni, ám azt érzékeltetnem kell, hogy szinte haláláig jelentek meg új és új írásai, amelyekben a legújabb jelenségekre reflektált, vagy az éppen elhunyt barátairól, sorstárs történetírókról emlékezett meg. Ezek sorából csupán kettőt említek – teljesen önkényesen –, az egyikben a 2011. évi „afrikai tavaszról” írt (lásd NMTÉ 2013, megjelent), a másik egy rendkívül alapos elemző nekrológ, amelyet a nálunk újabban több könyvéből ismert történetíróról, Tony Judtról írt. Tony Judt pályatársa volt, nagyon személyes hangon írt róla, melegen, de kritikusan 6. Tudvalevő, hogy Judt könyveit sokszor jelentették meg magyarul, de az utóbbi időben ez nem meglepő, Judt nem volt sem kommunista, sem szocialista, és ez írásaiból jól kiviláglik 7. Az említett Népszabadság-nekrológban olvashatjuk éppen Tony Judt-tól azt az erős kritikus megállapítást róla, hogy Hobsbawm alkalmasint a Szovjetunióról szóló írásaiban „hajlamos volt rá, hogy a Szovjetunió javára ferdítse az igazságot”. Az állítás persze nincs alátámasztva – furcsa az ilyen megjelenítés egy nekrológban. A téma persze óriási.
Az NMTÉ-ben – mint jeleztem – Eric sok írását közöltük. Volt, amit – sokszor – átvettünk, így azt, amit 2007-ben „az erőszak koráról” írt, vagy amikor közelebbi pályatársairól emlékezett meg, így John Saville-ról, George Rudéról és Rodney Hiltonról, Basil Davidsonról. Volt, amikor külön megkeresésemre írt számunkra valakiről, aki a brit munkásmozgalomban és a szocialista gondolkodásban nagy szerepet játszott: John Strachey-ről.
Végezetül jelezném, hogy személyes kapcsolatom volt Eric-kel, amit barátságnak is nevezhetek. Négy ízben látott vendégül, egyszer régi munkahelyén, még a Birkbeck College-ban, egyszer az Atheneum Club-ban (klubtagságára büszke volt), amikor felvezetett a lépcsőkön és a folyosón, emlékeztetett a hajdani nagy klubtagokra – Darwin és Dickens nevére emlékszem –, majd kétszer a lakásán. Az említett nemzetközi konferenciákon rendre találkoztunk és beszélgettünk, és hosszú évtizedes barátságunkat levelezés is kísérte. Leveleiből néhány sort fel is idézek, mivel ezekkel bizton gazdagítani tudom a Hobsbawm-képet.
Az első levél, amelyből idéznék, 1989 szeptemberében kelt. E levelében írta: „Tudom, hogy érzel ezekben a nehéz időkben. A ti problémátok az, hogy milyen messzire vonulhattok vissza a régi, megcsontosodott tervgazdaságos társadalomból anélkül, hogy újra teremtenétek a régi drámai egyenlőtlenségeken alapuló társadalmat, amely a kapitalista országokat jellemzi. Nem vagyok bizonyos, hogy a mi embereink eléggé tisztában vannak-e ezzel a veszéllyel. Egyre inkább úgy vélem, hogy tanulhatunk a svédektől…”
Egy következő levél 1992 áprilisából származik. Ebben Eric érdekes módon magyarázza, hogy egy előadását, melyet Dublinban tartott, amelyben James Larkinról 8 emlékezett meg, még a Marxism Today sem vette át úgy egészében, ahogyan ő gondolta és tervezte. (Ez is fontos mozzanat.) A következő sorokban kitért az elől a felkérés elől, hogy adjon néhány oldalas elemzést a Gorbacsov-évekről (hangsúlyozta, hogy túl van halmozva feladatokkal). Végül jelezte, hogy az utolsó brit parlamenti választás eredményei „kiábrándítóak” voltak, s hogy az LP programját és állásfoglalásait „alig lehetett megkülönböztetni a liberálisokétól és a mérsékelt konzervatívokétól”. (E sorok magukért beszélnek.)
Egy másik levélben Eric megjegyezte, hogy az új magyar kormány – vagyis a Horn-kormány – „bizonyos nyugalmat” ígér Magyarország számára, ám előre jelezte, hogy Szlovákia önállósulásával és feltehetően az ottani magyar kisebbséggel szembeni politikájával Magyarországon új nacionalista hullámot indít majd el. Így – mint írta –„Közép-Európa jövője nem nagyon biztató”.
Az 1994. októberi levelében olvashattam: „Egyetértek veled, hogy a világon sehol, egy országban sem biztató a helyzet, ámde nem felejthetjük el, hogy miért is harcoltunk mi egész életünkben. Új könyvem, The Age of Extremes, amely 1914-től 1991-ig tárgyalja az eseményeket, a napokban jelenik meg. […] Örülnék, ha ismertetést írnál a könyvről.” A levélben, amelyben Eric jelezte, hogy ismét túlterhelt a feladatokkal, megírta, hogy többek között a Brit Akadémia felkérésére ír cikket E. P. Thompson-ról 9, és újabb felkérést kapott egy Karl Marx-életrajz megírására.
Az 1994. decemberi levelében rögzítette, hogy a Szélsőségek korát Nagy-Britanniában nagyon jól fogadták. A következő sorok már Magyarországra vonatkoztak: „Szomorúan hallom tőled, hogy Molnár Erik centenáriumát alig ünnepelték meg. Én találkoztam vele és megkedveltem őt.”
2002 novemberében arról írt, hogy betegségei mellett önéletrajzának megírásával van elfoglalva. A világ dolgait illetően pedig úgy ítélte, hogy egy ország kivételével a helyzet mindenütt elég siralmas. Az egy ország pedig Brazília, „ahol egy régi típusú munkásosztály egy régi típusú pártja, egy régi típusú vezérrel az élen győzött a választáson”. (Természetesen Luláról van szó, akihez sokan nagy reményeket fűztek.)
2009 júliusában egyfelől arról tudósított, hogy betegségei ereje jó részét lekötik, még megbirkózik a problémákkal, de fizikailag meggyengült. Majd azt írta: „Bizonyára olvastad a Guardianben megjelent John Saville-ról írt nekrológomat. Az ő halála után én maradtam az egyedüli továbbélő a Kommunista Párt Történész Csoportjából.” Megköszönte egy írásáról hozzá eljuttatott kritikai soraimat, majd felvilágosított, hogy a Guardianben megjelent cikke eredetileg egy olyan munkáspárti (LP-s) konferencián hangzott el, amelyet Ken Livingstone szervezett abból a célból, hogy egy határozottabb lökést adjon egy radikálisabb antikapitalista politika számára. „Miként te, én is nagyon le vagyok sújtva annak láttán és azt tapasztalva, hogy a baloldal mennyire összeomlott Európában. Amennyire látom, ez a helyzet az egész világon, Latin-Amerikát kivéve. A legutóbbi indiai választások e vonatkozásban igazán lesújtóak. Ugyanakkor nem vagyok annyira pesszimista a tekintetben, hogy a baloldalnak mekkora a hatása és befolyása a kultúra és a média világában. Ámde ez nem a hagyományos kommunista, szocialista szellemben mutatkozik meg. […] Jelenleg nem számíthatunk a baloldal újabb megerősödésére Európában. Nagy-Britanniában a következő választást az LP egészen biztosan elveszíti és ezt még az LP-kormány tagjai is így látják. 10
Az utolsó levél, melyet Hobsbawm-tól kaptam, 2010. novemberi keltezésű. Ebben már erősen panaszkodott egészségi állapotára, no meg arra, hogy rengeteg időt kell fordítania különféle orvosi kezeléseire. Emellett azonban megírta, hogy elkészült új könyvével, a How to Change the World-del, amely, mint már korábbi soraiban írta, Marx és a marxizmus történetét dolgozza fel. Új könyvének – mint írta – 2011 januárjában kell megjelennie. Ez így is történt. A levélben hozzáfűzte, hogy régebbi, az 1970-es és 80-as években megjelent írásait is felhasználta, ámde ezeket is jócskán átírta, kiegészítette. Ez a munka jószerével egész évét igénybe vette, ezért alig maradt ideje, hogy kisebb cikkeket írjon, vagy konferenciákon szerepeljen.
Ami a Nagy-Britanniában előállott új helyzetet illeti, ami persze érinti, hogy az LP választási vereségét követően új vezér, Ed Miliband állt az LP élére – ezzel kapcsolatban megint elemzést és cikket kértem tőle az NMTÉ számára. Megírását elhárította és megjegyezte, hogy Ed Miliband személyének és eredményeinek „megítélése még korai”. Hozzáfűzte, hogy az LP ezen a 2010. évi parlamenti választáson „mégiscsak jobban szerepelt, mint sokan gondolták”. Az új koalíciós kormány gazdasági, költségvetési megszorításairól pedig megjegyezte, hogy ezeknek kihatásai, tényleges eredményessége, elemzése még ugyancsak nyitott a jövő számára.
A levélben még egy nagyon jelentős mondatot olvashattam. Figyelmeztetett arra, hogy nincsenek nyomatékos jelei a baloldal újraéledésének, sem a parlamentben, sem azon kívül. Mindennek alapján megjegyezte: „ez nem az a pillanat, amikor a brit helyzetről átfogó elemzést lehetne írni”.
Végül még egy szomorú gondolatra bukkanhattam levelében. Arról írt, hogy ő az utolsó élő tagja a hajdani brit kommunista történész csoportnak, és hogy éppen ezekben a napokban halt meg – valószínűleg – a hajdani, Spanyolországban harcoló Nemzetközi Brigádok brit zászlóaljának „utolsó mohikánja”. (Aki mellesleg később újságíró lett.) Ezt a gondolatsort folytatva megemlékezett ez évben meghalt több barátjáról, eszmetársáról, köztük a nagyon színes életutat bejárt Basil Davidsonról, akiről nekrológot írt a Guardiannek. E levélben azonban – ez is jól bizonyítja Eric kitűnő memóriáját – visszaemlékeztetett arra, hogy Basil Davidson a Rajk-per során szerepelt a vádiratban (természetesen mint angol kém). Minthogy Eric jól ismerte, már csak ezért sem hitt a pernek és a vádiratnak elhangzása első pillanataitól.
A levelekből hosszan idéztem, de ezek, úgy hiszem, jól kiegészítik nemcsak a történetíró munkásságát, hanem az ember gondolkodását – és természetesen személyes problémáit is. Ki kellene térnem arra is, hogy Eric nemcsak a történelmi helyzeteket elemezte kiválóan, hanem volt érzéke személyek megjelenítésére is, és az egyszerű „szürke” mindennapokban a környezetében megforduló emberek esetében is kitűnően meglátta mind értékeiket, mind azokat a vonásaikat, amelyek esetenként nem teljesen fedték az ő szemléletét és ízlését.
Nem hiszem, hogy egyhamar lenne olyan történetíró, aki helyébe állhatna – pedig nagy szükség lenne rá.
JEGYZETEK
1 John Saville életútjáról magyarul a Nemzetközi munkásmozgalom történetéből, Évkönyv (a továbbiakban NMTÉ), valamint KLIÓ 2012 és NMTÉ 2013 (sajnos Saville munkáiból magyarul tudtommal nem jelent meg semmi. [vissza]
2 Hobsbawm előadását magyarul lásd NMTÉ 1983. [vissza]
3 Hobsbawm cikke magyarul: in: NMTÉ 2011. [vissza]
4 A Wiener Tagebuch cikkeiről lásd az NMTÉ köteteit az 1980-as évekből. [vissza]
5 A Marxism Today írásaiból, illetőleg Hobsbawm ott megjelent cikkeiből az NMTÉ rendsze-resen adott közléseket az 1980-as években. [vissza]
6 Hobsbawm nekrológja az NMTÉ 2014. évi kötetében jelenik majd meg. [vissza]
7 Tony Judt egyik könyvének kritikáját az Ezredvég közölte a tollamból. [vissza]
8 James Larkin életútját lásd NMTÉ 2002. [vissza]
9 E. P. Thompson életútját lásd NMTÉ 1994/6-7. [vissza]
10 Ez a 2010-es választáson be is következett. Ennek nagy irodalma van. [vissza]
A pénz avítt közgazdaságtani fogalma
„A pénz funkcióinak felsorolása – írja Kun J. (2006) – a közgazdaságtan vizsgák
mentőkérdése. A funkciók jól ismertek: forgalmi eszköz, fizetési eszköz, felhalmozási eszköz, általános értékmérő. E funkciókat a pénz technikai funkcióinak nevezhetjük. (Egyébként e funkciók felsorolása a pénz definíciója is. Pénzről akkor beszélhetünk, ha valamennyi funkciót ellátja.) Van azonban a funkcióknak egy másik csoportja is, amit a közgazdaságtan tankönyvek más helyen tárgyalnak: a pénz gazdasági szabályozó funkciókat is betölt. E funkciókat közgazdasági funkcióknak nevezhetjük.”
Nos, lehet, hogy ez a meghatározás a vizsgákon mentőkérdés, és az is lehet, hogy olyan közkeletű dogma, mint a keresztény hittanban az, hogy „egy az Isten három személyben: Atya, Fiú és Szentlélek”. A tudományos definíciók elemi normáinak azonban nem felel meg, s ezért jómagam bizony megbuktatnám azokat a vizsgáztatókat, akik ezt a választ várják mentőkérdésükre.
Az az állítás ugyanis, hogy a pénz „forgalmi eszköz”, henyén pontatlan. A forgalom szó ugyanis egyrészt sokkal tágabb jelentésű, a közlekedési forgalmat is jelentheti, s így a bicikli is forgalmi eszköz. Másrészt a „kereskedelmi forgalom eszköze” szűkítés se lenne kellően egzakt, minthogy a piaci kofák standjaitól a vonalkódos árcédulákig kismillió olyan eszköz van, ami e fogalomba sorolandó.
A „fizetési eszköz” kitétel ugyanilyen, hiszen fizetni – azaz valamilyen jószágért, szolgáltatásért ellenértéket nyújtani – a pénzt kiiktató áru- vagy szolgáltatás-csere formájában is lehet. S ez nem valamiféle primitív, meghaladott forma, ahogyan a liberális közgazdászok szeretnék beállítani. Amióta ugyanis a különböző pénzfajták egymáshoz viszonyított értéke a tőzsdei piramisjátékoknak kiszolgáltatva gyakorlatilag kiszámíthatatlanul és az egyik napról a másikra ingadozik, az országok és a nemzetközi vállalatok nagykereskedelmében ismét megjelent – és dinamikusan fejlődik – a cserekereskedelem, amit szaknyelven barternek (angolul „csereüzlet”) neveznek, ha pedig csak kétoldalú cseréről van szó, countertrade-nek (angolul „ellenkereskedelem”). 1
Hogy a pénz lehet „felhalmozási eszköz”, ez igaz ugyan, de csak akkor, amikor forgalmi eszköz és fizetési eszköz funkciót nem lát el. Az ilyen felhalmozott összegek ugyanis voltaképpen csak az árucsere egyik átmeneti szakaszában tartott – nevezhetnénk parkolópályájának is – pénzek. Tényleges célkitűzéseinket csak akkor tudjuk elérni velük, ha a kereskedelmi forgalomba visszahelyezve megvásároljuk velük, amire szükségünk van. Megszorítandó továbbá e tétel azzal is, hogy ezzel a funkciójával nem eleve és általánosan rendelkezik, hiszen a pénz hiperinfláció esetén is pénz, de legfeljebb a szemetes kukában érdemes felhalmozni.
Hogy a pénz „általános értékmérő”, ez kifejezetten naiv butaság, ami legfeljebb nevetésre késztethet mindenkit, aki valamit is konyít az értékelmélethez. Ebből ugyanis az következnék, hogy az önfeláldozó hőstettek erkölcsi, a tündöklő alkonyatok esztétikai vagy az új atommodellek tudományos értékeinek nagyságrendjét is az határozná meg, hogy a nemzetközi piacokon hány dollárt fizetnek értük.
Az az állítás végezetül, hogy a pénz szabályozhatja a gazdaságot, semmiben nem különbözik attól a tételtől, hogy az úton keresztben áthaladó fekete macska végzetszerűen meghatározhatja aznapi sorsunkat. A pénz – mai formájában – fémkorong vagy papírcetli, holt tárgy, nincs akarata és nem cselekvőképes. A gazdaság szabályozását emberek végzik (bár gyakran olyanok, akiknek sem elég esze, sem megfelelő műveltsége nincsen ehhez) 2.
A pénz mint pusztán eszközértékű tárgy
E ködösen bonyolult okoskodásokkal szemben a pénz mibenlétének kérdése igencsak egyszerűen megválaszolható, ha a valóság tényeiből indulunk ki. Vegyük példaként azt az esetet, hogy szükségem lenne tíz kiló almára, s ugyanakkor a kelleténél több tyúkom van. Fel s alá vándorolva a világban, térdig járhatnám a lábamat, míg végre rábukkannék olyasvalakire, akinek véletlenül éppen a kelleténél több almája van és ráadásul pont tyúkokra lenne szüksége.
Óriási mértékben leegyszerűsíti hát e művelet megoldását, ha a társadalomban, amelyben élek, létezik a pénzrendszer, ami lehetővé teszi, hogy megkeressem a legközelebbi embert, aki tyúkokat akar venni, és eladjak neki annyit, amennyi a fennálló cserearányok szerint tíz kiló almáért jár. Nem almát kapok ugyan tőle, hanem csak tíz kiló alma megvásárlására elegendő pénzt, de könnyen találok egy másik embert, akitől ezért a pénzmennyiségért megkapom az almákat, amikre szükségem van.
Még egyszerűbb az egész, ha mindezt kereskedők közvetítik, úgy, hogy a piacon vagy a boltokban az egyiknél eladom a tyúkokat és a másiknál veszek almát. (Igaz, hogy ezért a könnyítésért meg kell fizetnem a kereskedők munkájának árát, azaz több tyúkért kapom meg tíz kiló almát, mint akkor, ha magam járok utána – de ez külön tárgyalást igénylő probléma.)
Az ügylet lebonyolítását az értékelmélet fogalmaival lehet legpontosabban leírni. E tudományágban közhely, hogy az értékeknek két fajtája létezik. Azok a dolgok, amelyek közvetlenül elégítik ki szükségleteinket, önértékek (egyes szerzők szóhasználatában terminális, inherens, belső értékek), míg azok, amelyek csak közvetve járulnak hozzá szükségleteink kielégüléséhez, eszközértékűek (következményes, konszekutív, instrumentális értékek). J. R. des Jardins (1999) szemléletes példájával: „Egy tárgy azért hordoz bizonyos instrumentális értéket, mert vele hasznos, értékes dolgot tudok tenni. Egy ceruza azért értékes, mert írni tudok vele; egy bankjegy azért, mert vásárolhatok vele dolgokat.” 3
A tyúkok eladása és az almák megvásárlása esetében tehát arról van szó, hogy átruházom egy olyan dolog tulajdonjogát, ami valaki számára önértékű (közvetlenül elégíti ki szükségletét), de ennek fejében olyan tárgyakat (fémkorongokat, papírcetliket) kapok, amelyek nem önértékűek, nem tudják közvetlenül kielégíteni az almák felfalására késztető szükségleteimet, sőt, semmiféle szükségletem nem elégül ki általuk. A társadalmi viszonyok azonban e tárgyakat olyan, meghatározott nagyságrendű eszközértékkel ruházzák fel, hogy tulajdonjoguk átadása fejében olyan dolgok birtokába juthatok, amelyek számomra önértékűek, kielégítik aktuális szükségleteimet. A pénz meghatározása tehát az, hogy a.) az áruk és a szolgáltatások cseréiben (de csak ezekben) a társadalmi konvenciók által meghatározott nagyságrendű eszközértékkel felruházott, önálló, fizikailag létező tárgy,
b.) amelynek egy adott társadalmon belüli általános fizetőeszközként való használatát kezdetben a közösség hagyományai, később az állam törvényei biztosítják (ezt „rendeleti pénznek” vagy „törvényes fizetőeszköznek” nevezik). Az utóbbi esetben az állam határain belül bárki, akinek birtokában van, mindenütt fizethet vele, és aki nem fogadja el fizetőeszközként, törvényt sért. Forgalmazását ezért egyesek „kényszerforgalmazásnak” mondják. 4
A pénz fajtái
A történeti áttekintések a pénz fejlődésében négy fő szakaszt szoktak elkülöníteni. 5
a.) Kutatások szerint a pénz első formája az árupénz, azaz olyan árufajta, amelyhez minden más áru értékét viszonyították. Hogy ez pontosan mi volt, kultúránként igen változó lehetett. A pásztornépek körében sok helyen bizonyos haszonállatok szolgáltak ilyen célra, ahogyan a latinban a „pecunia”, pénz szó a „pecus” marha szóból eredt (de erre utalhat a mi „marha” szavunk régies, „értéktárgy” jelentése is). Ezek azonban igen kevéssé voltak praktikusak, hiszen egyrészt elpusztulhattak, másrészt nehézkes volt az egyik helyről a másikra történő átterelésük, harmadrészt pedig egy-egy élőállatot nem lehetett kisebb egységekre osztani („felváltani”).
A földművelőknél meghatározott mezőgazdasági termények voltak a fizetőeszközök, legtöbb helyen a gabona (ahogyan Tibetben az 1950-es kínai bevonulásig az árpa), de pl. az aztékoknál és az inkáknál a kakaóbab. Ezek korlátlanul (akár szemeket számolva is) oszthatók voltak, de megromolhattak és nagyobb tételben bajos volt a szállításuk is.
A valamivel fejlettebb kereskedelemben ezért szélesebb körben terjedt el a használati tárgyak pénzként való használata. Ezek lehettek szerszámok (kések, ásók, kapák stb.); az európai kultúrkörben máig fennmaradtak a régi görög szerszámpénz-nevek. A homéroszi kor törzsei a náluk még ritka és értékesnek tekintett vasból készített kis nyársakkal, az oboloszokkal (obulus) kereskedtek, amelyekből 6 darab volt egy drakhmé (drachma), azaz „maroknyi”. Sokhelyütt ruházati cikkek, szövetek voltak a pénzek; Észak-Amerika egyes vidékein még a 19. század második felében is az állatbőrök töltöttek be ilyen szerepet. A leggyakoribb általános egyenértékként használt tárgyak pedig a leginkább maradandó és legkönnyebben szállítható, tárolható, kezdetben állatfogakból és kagylókból, csigaházakból készített ékszerpénzek, nyakláncok, karperecek, gyűrűk, fül- és orrkarikák voltak. Ezek mellett maguk az egyes gyöngyök, csigák és kagylók is, miként a színpompás (tévesen kagylónak nevezett) kauricsiga, amely egészen a 20. század derekáig szolgált pénzként Afrikában, Dél-Ázsiában és a Csendes-óceán déli szigetvilágában. Egyes feltevések szerint e csigapénz használata még a honfoglaló magyaroknál is megtalálható volt (vö. Kovács L. 1999).
A nemesfémek – az arany, ezüst és a réz – csak a kulturális fejlődés magasabb fokán (Mezopotámiában i. e. 4500, Egyiptomban i. e. 1400 körül) jelentek meg az árupénz-fizetőeszközök sorában, és eleinte tömbökben, veretlen formában, a súlyukat kétszeresen – az eladó és a vevő mérlegén is – lemérve állapították meg az értéküket. A mezopotámiai nemesfém-súlymértékek (a sékel és a minna) a földközi-tengeri népek körében általánosan elterjedtek, ezeket vették át a görögök is az i. e. I. évezred közepén.
Hangsúlyozandónak látom, hogy ezek az ún. árupénzek, ameddig a pénzforgalomban használták őket, voltaképpen nem áruk voltak, hanem az árucserét megkönnyítő eszközértékű dolgok. Az áruk, mint ismeretes, az emberi szükségleteket közvetlenül kielégítő olyan javak, amelyeket azért állítottunk elő, hogy mások által előállított javakra cserélve elégítsük ki szükségleteinket. Ha – kiinduló példámhoz visszatérve – almára van szükségem, és fölös tyúkjaim közül eladok tízet a kereskedőnek két kauricsiga-nyakláncért, amiért a másik kereskedőtől kapok tíz kiló almát, akkor ebben az ügyletben csak a tyúkok és az almák szükségletet kielégítő áruk. A kauricsiga nyakláncokkal senki semmiféle szükségletét nem elégítette ki, azok helyett használhattunk volna kakaóbabot vagy vasnyársacskát, medvebőrt vagy aranyrögöt is. A kauricsiga-nyakláncok csak akkor változnak vissza árukká-javakká, amikor valamelyikünk felesége ezeket kitépi a kezünkből – azaz kivonja a pénzforgalomból – és boldog nevetéssel felcicomázza velük a kebleit.
b.) A nemesfém pénzek legpraktikusabb válfaját az értékpénz kifejezéssel szokás megkülönböztetni. Az eltérés pusztán annyi volt, hogy a piacokon a kereskedőknek nem kellett többé a mérlegekkel bajlódniuk, mert az aranyból és ezüstből, illetve ezek meghatározott arányú ötvözetéből (melyet az ókoriak elektronnak neveztek) a pénzverdékben egyforma súlyú és (kezdetben ovális) alakú érméket készítettek, s ezekre az értéküket hitelesítő képet-feliratot vertek. A legrégibb ilyen, az uralkodó, Gügész arcképével hitelesített értékpénzek az i. e. 7. századi Lídia (a mai Törökország) területéről maradtak ránk. Az újítást gyorsan átvették a görögök, és i. e. 550 körül már a Földközi-tenger minden fontosabb kereskedelmi központjában megjelentek az értékpénzek. (Érdekes történelmi tény, hogy az újítás eleinte ellenállásba ütközött, az emberek az érméket jó ideig még feldarabolták és súlyra mérve használták.)
Az értékpénz magával hozta a pénzverés uralkodói vagy – a görög városállamokban – hatósági monopóliumát, valamint az olyan rendelkezéseket is, amelyek a belföldi forgalomban – beváltási kötelezettség mellett – tiltották az idegen pénzek használatát. Rómában ez viszonylag későn, a császárkorban következett be; korábban a hadvezérek verették az őket ábrázoló érméket, s ezekkel katonáikat fizették.
c.) Az a felismerés, hogy a pénzként szolgáló, önmagukban hasznos javak úgy vándorolnak kézről kézre, hogy senki nem használja őket, már az értékpénzek kialakulása előtt egy másik pénzfajta kialakulásához vezetett. Ezek önmagukban értéktelen (s ezért olykor szimbolikusnak nevezett), de a közösségi konvenciók által pontosan meghatározott névleges értékkel (s helyenként mágikus funkciókkal is) felruházott tárgyak voltak. Kezdetben a pénzként szolgáló használati tárgyak (pl. kések stb.) miniatűr másolatai terjedtek el, később legtöbb helyen a kerek formájú, középen kilyukasztott, 3–10 cm nagyságú kőpénzek, amelyek a primitív népek körében a 20. század elejéig is forgalomban lehettek. Fedezetüket az árstabilitás biztosította, az a közösségi norma, hogy a fennálló cserearányok által azonos értékűnek minősített árukért mindig azonos mennyiségű ilyen pénzt kellett adni. 6
Az európai kultúrkörben az ilyen szimbolikus pénzek kisméretű, bronz- vagy rézérmék voltak, amelyeket váltópénzként kezdtek használni – elsőként Athénban, i. e. 400 körül – az értékpénzek mellett. Megemlítendő, hogy Spártában, ahol a sajátos társadalmi berendezkedés szükségtelenné tette a számottevőbb pénzforgalmat, mindvégig csak önérték nélküli vaspénzeket használtak.
d.) Így érkeztünk el a pénz mindmáig legkönnyebben használható formájához, amelyet papírpénznek nevezünk, de szaknyelven pénzjegynek mondják, minthogy anyaga nem mindig papír (már régebben is készülhetett finom szövetből, és manapság sokfelé műanyag, polimer). Bankjegy (régi magyar szóval bankó) elnevezése arra utal, hogy kibocsátója egy erre államilag feljogosított bank (jegybank). Ám a közgazdasági szaknyelvben a pénzjegyeknek sem mindegyike bankjegy, mert itt úgy tartják, hogy pénzjegyeket a jegybankok mellett kibocsáthatnak más intézmények is.
A legtöbb országban egyetlen, ún. központi jegybank működik, de nem mindenütt (pl. Nagy-Britanniában is több van). A jegybankok nemcsak állami tulajdonúak lehetnek, hanem magánbankok is megszerezhetik ezt a jogosítványt, és a részvénytársaságként működő állami bankokban elvileg magánemberek is szerezhetnek tulajdonrészt. Kuriózum, hogy az USA kormányzata nem is bankra, hanem egy Szövetségi Tartalék (Federal Reserve, FED) nevű magánpénzintézetre testálta az állami pénzkibocsátás monopóliumát. Az országoknak általában saját, külön pénzük van, de léteznek közös használatúak is; ennek nemcsak az euró a példája, hanem számos afrikai és karib-tengeri pénznem, s Liechtensteinben is a svájci frank a hivatalos fizetőeszköz. 7
A papírpénz kialakulásának gyökereit két okra szokás visszavezetni. Egyrészt oda, hogy a rablótámadások miatt amúgy is veszélyeztetett távolsági kereskedelemben igen ügyes-bajos volt az értékpénz-érmékkel teli súlyos zsákokkal, ládákkal cipekedni, másrészt pedig az arany- és ezüstkészletekben szűkölködő országok gyakran meg is tiltották, hogy pénzérméiket határaikon kívülre vigyék. A kínai birodalomban még a tartományi határokon sem lehetett érték-pénzt átvinni, s ezért itt az i. sz. 10. század eleji pénzforgalomban megjelentek a váltólevelek, amelyek garantálták, hogy az egyik helyen kölcsönként felvett értékpénz-összegeket a váltók bemutatói másutt hiánytalanul kézhez kaphatják. Nem sokkal később, 1024-ben megjelent aztán a világ első hivatalos papírpénze is, melyet a kínai császár bocsátott ki, hogy a kincstári értékpénzek fogytán egy háború költségeit fedezni tudja, s ezek később is forgalomban maradtak. A 13. században – egy, a mongolokhoz küldött francia követ, majd Marco Polo révén – ennek híre Európába is eljutott, de nem keltett különösebb érdeklődést.
A papírpénz előzményei nálunk is letétekről adott bizonylatok és váltók voltak, amelyek a 12. század közepétől már Európában is forgalomba kerültek. Ez a templomos lovagok bankárkodásának volt köszönhető, akik Jeruzsálemig terjedő hálózatot építettek ki, és nemcsak hitelnyújtással foglalkoztak, hanem ha valaki az egyik rendházukban letétet helyezett el, pergamen hitellevelük felmutatásakor a legtávolabbi rendházban is megkapta a pénzét. E gyakorlatot a 13. században a polgári bankok is átvették, és a 15. századtól – főként Velencében – az is szokássá vált, hogy az ilyen értékpapírokat a bankházak-kereskedőházak egymás között fizetőeszközként használták.
Az első állami („rendeleti”) papírpénzt 1483-ban, Spanyolországban bocsátották ki, a kínaihoz hasonlóan egy háború költségeinek ideiglenes fedezésére. Eleinte még eléggé elterjedt szokás volt, hogy magánbankok és más intézmények is forgalomba hozhattak saját bankjegyeket. Az ilyen „magánpénzek” azonban – általános elfogadási kötelezettség hiányában – nem pénzek, csak olyasféle „pénzhelyettesítők”, amilyenek pl. a játékkaszinók zsetonjai.
E papírpénzeknek eredetileg fedezettel kellett rendelkezniük, ami azt jelentette, hogy kibocsátójuk ezeket köteles volt azonnal nemesfém értékpénzre átváltani, ha birtokosaik ilyen igénnyel jelentkeztek náluk. A nemesfémből készített értékpénzekkel szemben viszont itt már számolni kellett azzal a kockázattal, hogy valaki csalárd módon több bankót nyomtat, mint amennyi értékpénzzel rendelkezik, illetve csődbe megy, akkor e cédulák értéktelenekké válnak.
e.) Olyan nagyon komolyan azonban a jegybankok sem vették az előírást; s aranyfedezetük általában jóval kevesebb, többnyire csak egyharmada volt a kibocsátott bankjegyeknek. Az I. világháború alatt a hadiköltségek miatt az átváltást felfüggesztették, s ezt követően több országban – heves közgazdasági viták közepette – nem is állították helyre, illetve az 1929-es világválság, majd a II. világháború alatt (vö. Andor L. 1998; Tarafás I. 2001; Vigvári A. 2003) szüntették meg. A Szovjetunióban és a többi szocialista pártállamban a pénznek eleve nem volt aranyfedezete (B. G. Boldirjev 1952).
Az 1944-ben kötött Bretton Woods-i egyezmény értelmében a kapitalista országokban a közvetett fedezet rendszere lépett életbe. Az egymással rögzített árfolyamon átváltható valutáknak USA dollár-fedezettel kellett rendelkezniük, és ennek volt aranyfedezete; a II. világháború végére ugyanis a világ aranykészleteinek 80 %-a az USA birtokába került. (Ezt a megoldást emlegetik „arany deviza standard”-ként.) Ám a következő évtizedekben az amerikaiak az aranytartalékaiknál messze több, s ráadásul egyre növekvő mennyiségű dollárral árasztották el a világ piacait, az aranyra való átváltást pedig kezdték fel-felfüggeszteni. Így a nyugati valuták rendszere légvárrá változott. A vietnami háború aztán nemcsak az USA haderejének teljes vereségéhez vezetett, hanem az ország fizetési mérlegét is úgy felborította (vö. R. H. Tilly 2003: 192.), hogy végül 1971-ben Nixon elnök is kénytelen volt bejelenteni a dollár aranyfedezetének megszüntetését (vö. Lőrincné Istvánffy H. 1984; uő 2004; Botos K.–Halmosi P. 2006). Ezzel az egész nemzetközi pénzrendszer átalakult olyan (szaknyelven „virtuális pénznek” vagy „fiat money”-nak mondott) értéktelen papírcédulák forgalmazásává, amelyek még annyi jogi garanciát sem nyújtanak, mint egy magánváltó.
Hangsúlyoznom kell, hogy ezek a cédulák – a kőpénzek módján – ugyanúgy betölthetik a pénz funkcióit, mint az áru- vagy értékpénzek, mindaddig, amíg az állam biztosítja vásárlóértékük stabilitását, tehát azt, hogy az általa meghatározott és a társadalom által elfogadott cserearányok által azonos értékűnek minősített árukért azonos mennyiségű ilyen pénz jár. Ezt közvetlenül el tudja érni, a hatósági árak előírásaival, de számos közvetett eszközzel is élhet. A probléma csak ott van, hogy míg a váltók kifizetését a Genfi Váltójogi Egyezményhez igazodó törvények biztosítják, a pénz vásárlóértékének megőrzésére az égvilágon semmi nem kötelezi az államot. Másrészt pedig a nemzetközi liberális diktatúra egyúttal arra is kényszerítette a kormányokat, hogy valutáik kötött árfolyamú átváltását adják fel, és nemzetgazdaságaikat szolgáltassák ki a pénztőzsdei piramisjátékok kényének-kedvének. 8
A közveszélyes neoliberális pénzelméletek
A hagyományos pénzügytanok elmetornái a tudományok haszontalan, de ártalmatlan produkciói közé tartoznak. A radikálisan jobboldali neoliberális közgazdasági pénzelméletek azonban annál veszélyesebbek, mert nemcsak tananyagként bevágandók, hanem a gyakorlatot is meghatározhatják, s akkor olyan világválságokat is okozhatnak, amilyen ma is katasztrófába sodorja az emberiséget. 9
Ezek alaptétele az a meghökkentő kijelentés, hogy azoknak a valamiknek a kibocsátása, amiket mi, normális emberek pénznek nevezünk – a „készpénzeknek”: bankjegyeknek és érméknek a forgalomba hozatala – valójában „nem pénzteremtés, csak a pénz technikai formájának megváltoztatása” (Bánfi T. 2007: 11.). A „pénzteremtés” egészen mást, a „számlapénz” (más néven „bankszámlapénz”, „zsírópénz”) létrehozását jelenti. Azt, hogy valaki egy meghatározott készpénz-összeget betétként átad, vagy valahonnan átutaltat egy banknak, és így a nevére szóló bankszámlát („kontót”) nyit, amelyről tetszése szerinti időpontban ugyancsak készpénzt vehet fel vagy más bankszámlára utaltathat át. Az így felfogott pénz tehát nem valamilyen önálló, fizikailag létező tárgy (áru, fémkorong, papírcédula stb.), hanem könyvelési művelet: a bankhivatalnok beírja egy számviteli nyilvántartásra szolgáló könyv jobboldali, „követel” rovatába, hogy cége mivel tartozik nekem. (A németben ezt Buchgeldnek, „könyvpénznek” is nevezik.) S minthogy számviteli nyilvántartást nemcsak a jegybankok vezetnek, hanem a kereskedelmi bankok is, így az utóbbiak szintén részt vesznek a „pénzteremtésben”.
Ez az elgondolás már itt sem több fogalomzavarhoz vezető ködösítésnél. Az ilyen számviteli bejegyzéseknek semmi közük a pénzhez, hiszen nem töltik be annak egyetlen funkcióját sem.
a.) Nem önálló, fizikailag létező tárgyak és nincsen semmiféle eszközértékük az áruk és a szolgáltatások konkrét cseréiben: a banki nyilvántartások bejegyzései csak betű- és számsorok, közvetlen formában a kereskedelmi forgalomban nem hasznosíthatók.
b.) Nem általános fizetőeszközök, hiszen könyvelési műveletekkel csak a bankszámla-tulajdonosok körében lehet összegeket az egyik számláról a másikra átutalni.
A kereskedelmi bankoknak még a bizonylatai sem tölthetik be a pénz funkcióját az árucserében, hiszen nem rendelkeznek társadalmi méretű elfogadási kötelezettséggel. Adhatnak nekem akármilyen hitelesített okmányt a kereskedelmi bankban, hogy ennyi vagy annyi betéttel rendelkezem náluk, nem kapok ezért egy doboz gyufát sem a sarki boltban. Ráadásul pedig a legprimitívebb jogismeret is elegendő ahhoz, hogy tudjuk: a társadalmi méretű elfogadási kötelezettséggel rendelkező pénz forgalomba hozatalára kizárólag az államhatalomnak van joga. Még a központi jegybank is csak ennek felhatalmazása alapján nyomtathat ilyen bankjegyeket. Ha tehát a kereskedelmi bankok valóban képesek lennének a pénz funkcióit betöltő valamiket „teremteni”, e teremtési csodáért nem megdicsőülés, hanem börtön várna rájuk. 10
A pénzforgalommal kapcsolatban megemlítendő azonban, hogy a bankszámla-tulajdonosok köre az utóbbi időkben rendkívül megnövekedett. Ez az elektronikus technikai forradalomnak köszönhető, amely lehetővé tette az ún. elektronikus pénz (más néven e-pénz, digitális vagy cyberpénz) újításainak bevezetését. Egyik formája a bankkártya, amelyen elektronikus úton rögzítik az adatokat, és amellyel nemcsak számlákra lehet pénzt átutalni, hanem a bankautomatákból készpénzt is fel lehet venni, sőt, a leolvasó berendezésekkel rendelkező boltokban fizetni is tudunk. Másik formája a hálózati pénz, amikor a követeléseket számítógépek memóriájában tárolják és az átutalásokat a telekommunikációs (legtöbbször internet-) hálózat útján intézik (vö. R. Pringle–M. Robinson 2002; Csörgő D. 2003; S. Göbel 2005).
Az elektronikus pénz természetesen szintén nem pénz, és ami a „hálózati pénzt” illeti, az a lényeget tekintve semmiben nem különbözik a bankátutalások korábbi formáitól, azon túl, hogy gyorsabb, de a berendezések gyakori „lefagyása” és a számítógépkalózok (hackerek) tevékenysége okán egyben kockázatosabb is. A bankkártyák viszont valóban fizetőeszközök, de csak „pénzhelyettesítők”, amilyenek – Kun J. (2006) példáival – a pontgyűjtő kártyák, étkezési utalványok, üdülési csekkek, egészségkártyák. Általános elfogadási kötelezettség nem áll mögöttük, és nem is állhat, hiszen a bankkártya-leolvasó berendezések sem tartoznak minden szolgáltatás elengedhetetlen tartozékai közé. Ha a vízvezeték-szerelőknek, piaci árusoknak és más kisembereknek lobogtatom ezeket a fizetőeszközöket, legjobb esetben a vállukat vonogatják.
A liberális pénzügytanok másik alaptétele szerint – a korábbi pénzformáktól eltérően – „a mai pénz az általánosan elterjedt elnevezés szerint hitelpénz” is, ami azt jelenti, hogy „bankpasszíva” (Bánfi T. 2007: 11; vö. még R. H. Tilly 2003: 13-15.). Ez logikusan következik is abból a tévhitből, hogy a pénz „teremtésének” előfeltétele az, hogy valaki bankbetétet nyisson, azaz hitelt nyújtson valamely banknak, és ez a tény a számviteli nyilvántartásba való bejegyzéssel tényleges pénzzé, „számlapénzzé” váljék. S ahogyan számlapénzt a jegybankok mellett a kereskedelmi bankok is „teremthetnek”, a hitelpénzt is „a központi bank (jegybank) és a kereskedelmi bankok teremtik. Eredetét tekintve ezért a pénz lehet
– jegybankpénz és
– kereskedelmibank-pénz” (Bánfi T. uo.).
Itt azonban egy szédületes logikai bukfenc következik, az az állítás, miszerint „formáját tekintve a pénz lehet készpénz (bankjegy + érme) vagy számlapénz (bankszámlapénz)”, s e tekintetben lényeges különbség adódik a bankok között, mert a jegybankokkal szemben „készpénzt a kereskedelmi bankok nem teremthetnek, csak számlapénzt” (uo.). Fentebb viszont, miként idéztem, azt olvashattuk, hogy a készpénz kibocsátása „nem pénzteremtés, csak a pénz technikai formájának megváltoztatása”, azaz az igazi pénz, a számlapénz olyan pénzhelyettesítő eszközzel való pótlása, amilyen a bankkártya vagy az étkezési utalvány is.
Mindennek tetejébe ebből még azt a következtetést is levonják, hogy jóllehet a számlapénz „a tulajdonosának egyfajta bankbetét” csupán, a pénzügytanban ez „a készpénzzel együtt adja
– a szűken értelmezett pénz fogalmát (M1 – narrow money), ebbe a készpénz és a látra szóló betét tartozik, illetve
– tágan értelmezett pénz fogalmát (M2 – broad money), ami az M1 és a határidős-, takarék- és egyfajta devizabetétek összege” (uo.) 11.
E fogalomalkotási eljárással kapcsolatban megjegyzendőnek tartom, hogy ha a készpénz valóban nem lenne pénz, akkor nem lehetne se a szűkebb, se a tágabb pénzfogalomban együvé sorolni a pénzzel, mert e módszert követve a hernyók fogalmába a pillangókat is besorolhatnánk. Tekintsünk azonban el ettől az egyetemi szinten bemagoltatott melléfogástól, a lényeg az, hogy ezek szerint a jegybanki pénz is hitelpénz. Ami tehát azt jelenti, hogy amennyiben van egy ezer forintos bankóm, akkor ez nem más, mint valamiféle elismervény arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank tartozik nekem ezzel az összeggel.
Azt hiszem, nem kell sokat magyaráznom, hogy mindebből egyetlen szó sem igaz, és ez a „hitelpénz”-ügy a valóságtól elrugaszkodott abszurdumok kavalkádja.
a.) Az ezer forintos bankót a Magyar Nemzeti Bank hozza ugyan forgalomba, de soha senkinek nem azért adja át, mert az illető bármit is letétbe helyezett nála, aminthogy képtelenség lenne azt követelni tőle, hogy „számlapénz”-nyilvántartást vezessen arról, adott sorszámú bankjegyei éppen kinek a birtokában vannak. (Ha itt hitelügyletről lenne szó, bizony, hogy köteles lenne számon tartani, kinek adósa.). Tevékenysége a pénzkibocsátás vonatkozásában arra szorítkozik, hogy az elkoszolódott-megrongálódott, vagy valutaváltoztatás (mint a koronáról pengőre, majd pengőről forintra való áttérés) miatt érvényüket vesztett bankjegyeket újakra cserélje ki, továbbá arra, hogy az inflációgerjesztést a kibocsátott pénztömeg növelésével lehetővé tegye.
b.) A pénznek, mint fizetőeszköznek semmi köze a hitelezéshez. Ahhoz az ezerforintoshoz normális esetben – hiszen ennek szolgálatában áll – csere útján jutok, úgy, hogy a munkáltatóm rendelkezésére bocsátom a munkaerőmet, s az nem azért nyomja a kezembe, mert pénzt hiteleztem neki (vagy pláne a Magyar Nemzeti Banknak), hanem azért, mert megdolgoztam érte. S ha a boltban elköltöm, a kereskedő sem hitelt nyújt nekem, hanem olyan árut, aminek ennyi az ára. Hitelről csak akkor van szó, ha a munkaadóm nem tudja kifizetni a munkabéremet, vagy én nem tudok fizetni a boltosnak. Vagy akkor, ha kölcsönt veszek fel egy banktól, de világos, hogy ennek az ügyletnek sem az lesz a lényege, hogy én nyújtok hitelt a Magyar Nemzeti Banknak.
c.) Amely bankban egyébként a liberális pénzügytanok szerzői – ha komolyan vennék elméleteiket – hiába lobogtatnák az ezerforintosaikat, mondván, hogy ez elismervény a betétjükről, amelyet immáron fel akarnak venni – nem kaphatnának érte mást, mint egy másik ezerforintost, azaz – úgymond – egy újabb elismervényt, hogy tartoznak nekik ezzel az összeggel. Arról már nem is szólva, hogy a bankoknak kamatot kell fizetniük az általuk felvett hitelekért, a Magyar Nemzeti Bank viszont elmegyógyászhoz utasítaná a liberális közgazdászokat, ha ilyen követeléseket támasztanának vele szemben.
Ha viszont komolyan veszik ezt a számlapénz-hitelpénz abszurdumot, ebből csodálatos további abszurdumokat lehet felépíteni. Az így felfogott pénzt ugyanis nemcsak teremteni lehet, hanem multiplikálni is. „A pénzmultiplikáció pénzmegsokszorozódást jelent” olyan értelemben, hogy ha én beteszek 1000 egység készpénzt (pl. USA dollárt) egy kereskedelmi bankba, s az ebből 800 egységet kölcsönad valaki másnak, akkor ezzel „a 800 egységnyi hitelnyújtással a pénztömeg 1800 egységnyire növekedett (1000 + 800 kereskedelmibank-pénz)” ( Bánfi T. 2007: 17.). A számlapénz-fogalom ezen a ponton már nemcsak életidegen ötlet, hanem egy nyilvánvaló számítási csalás megalapozása. A bank birtokában levő számlapénz mennyiségéhez nem lehet hozzáadni az ebből kölcsönadott számlapénzt, hiszen ez olyan matematikai művelet, mintha a papucsférj, miután a pénztárcájában rejtegetett 1000 forintnyi zsebpénzéből 800-at kölcsönvett a felesége, ahelyett, hogy fontolóra venné, visszakapja-e valaha, boldogan örvendeznék, mondván, hogy ilyen módon immáron 1800 forintja lett. Az általános iskolában is elégtelent ad a számtantanár arra a dolgozatra, melyben a nebuló a plusz 1000 és a mínusz 800 összeadásának eredményét plusz 1800-ra taksálja.
Ez a pénzmegsokszorozódás csak olyan csodaként jöhetne létre, mint amikor az újszövetségi Jézus a pusztában úgy „megmultiplikált” öt kenyeret és két halat, hogy nemcsak ötezer éhes férfi lakott vele jól, az asszonyokat és a gyerekeket nem számítva, hanem még az otthagyott maradékkal is tizenkét kosarat töltöttek meg. Csupán az a probléma, hogy ha a bankárok maguk is elhiszik, hogy a hitelpénz mozgatja a világot, és a hitelnek hitel a fedezete, tehát a maximális profit hajszolásától űzetve bármennyi pénzt „teremthetnek”, akkor nemcsak maguk mennek tönkre, hanem a gazdaság is. Ahogyan a mostani világválság is úgy keletkezett, hogy az Egyesült Államok bankjai nyakra-főre osztogatták az ingatlan-jelzáloghiteleket, mígnem 2007-re kiderült, hogy az év folyamán 1,3 millió amerikai ingatlant úgy kellett elárverezni, hogy ez 445 milliárd dolláros veszteséget okozott. Ez a válság pedig nem az amerikai bankárokat tette tönkre, hanem az egész világra terjedt ki. Ránk, rám és a kedves olvasóimra is, hiszen ennek következtében hazánk 6,8%-os gazdasági visszaesést szenvedett el. 12
HIVATKOZOTT IRODALOM
Andor L. 1998: Pénz beszél. A nemzetközi monetáris és finanszírozási rendszer politikai alapjai. Bp.
Bánfi T. (szerk.) 2007: Pénzügytan. Egyetemi tankönyv. Bp.
Bender, K. W. 2008: Geldmacher. Das geheimste Gewerbe der Welt. Weinheim.
Bertényi I. (szerk.) 1998: A történelem segédtudományai. Bp.
Boldirjev, B. G. 1952: Pénzügyek az európai népi demokráciákban. Bp.
Botos K.–Halmosi P. 2006: Nemzetközi pénzügyek. A Bretton Woods-i rendszer múltja, jelene, jövője. Szeged.
Chown, J. F. 1994: A History of Money: From AD 800. London
Csörgő D. 2003: Elektronikus aláírás, elektronikus okirat, digitális pénz. In: Kuglics G. 2003.
Engels, W. 1996: Der Kapitalismus und seine Krisen. Eine Abhandlung über Papiergeld und das Elend der Finanzmärkte. Düsseldorf–Stuttgart.
Ferguson, N. 2008: The Ascent of Money. A Financial History of the World. London.
Földes G. (szerk.) 2005: Pénzügyi jog. Bp.
Gedai I. 1998: Pénztörténet. In: Bertényi I. 1998.
Gillilland, C. L. C. 1975: The Stone Money of Yap. A Numismatic Survey. Washington.
Göbel, S. 2005: Elektronisches Geld zwischen Zahlungsmittel und Verrechnungssystem. Eine ökonomische Analyse. Berlin.
Hamer, E. 2004: Der Welt-Geldbetrug. In: http://forum.finanzen.net/forum/re-t208542
Hamer, E.–Hamer, E. (szerk.) 2007: Der Welt-Geldbetrug. Unna.
Jardins, J. R. des 1999: Instrumentális érték, belső érték és eredendő érték. http://www.tabulas.hu/cedrus/1999/06-08/okoetika.html
József R. 1963: A pénz története. Bp.
Kovács L. 1999: Volt-e a honfoglaló magyaroknak kauricsiga-pénzük? In: Századok.
Kuglics G. (szerk.) 2003: Internet és politika. Bp.
Kun J. 2006 (letöltés 2008. dec. 8.): A pénzhelyettesítőkről. (Tanulmány). In: http://www.pszaf.hu/resource.aspx?ResourceID=pszafhu_tanulm_penzhelyettesitok.
Kunze, V. R. Ch. 2005: Countertrade als strategisches Managementinstrument. Darstellung und Analyse einer Handelsform unter besonderer Berücksichtigung des europäischen Energiemarktes. Aachen.
Lőrincné Istvánffy H. 1984: Tőkés országok valutáris kooperációja. Bp.
Lőrincné Istvánffy H. 2004: Nemzetközi pénzügyek. Bp.
Luhmann, N. 2002: Die Wirtschaft der Gesellschaft. Darmstadt.
Mirus, R. (szerk.) 2001: The Economics of Barter and Countertrade. Cheltenham.
Mirus, R.–Yeung, B. (szerk.) 2002: The Economics of Barter and Countertrade. Northampton.
Nagy T. 2004: Pénzügyi jog. Bp.
North, M. 1998: Pénztörténeti lexikon. Az aranytól a záloglevélig Bp.
Plenter J. 1998: Amit a pénzről tudni kell. Destabilizáló tendenciák a papírpénz rendszerben. Bp.
Pringle, R.–Robinson, M. 2002: E-money and Payment Systems Review. London.
Rokeach, M. 1973. The Nature of Human Values. New York.
Simmel, G. 2004: A pénz filozófiája. Bp.
Simon I. (szerk.) 2007: Pénzügyi jog. I–II. köt. Bp.
Szerdahelyi I. 2005: A sosem létezett szocializmus. Fogalmi elemzés. Bp.
Tarafás I. 2001: A monetáris politika a nagy válságtól az ingatag pénzpiacokig. Bp.
Tilly, R. H. 2003: Geld und Kredit in der Wirtschaftsgeschichte. Stuttgart.
Törzsök É. 1993: Barterügylet: üzlet pénz nélkül? Bp.
Vigvári A. 2003 (letöltés 2008. dec. 22.): A pénz fogalma, pénzrendszerek fejlődése. In: http://lucifer.kgt.bme.hu/pub/penzugytan/rendrak/szvizsgabmgekg.doc.
Weber, M. 1979: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Bp.
Williams, J. (szerk.) 1999: A pénz története. Bp.
JEGYZETEK
1 Hogy a világ árucseréjének hány százalékát teszi ki, erre vonatkozóan csupán becslések vannak, amelyek 10 és 30% között mozognak. Manapság kb. 700 barterszervezet működik, s ezek közül 120 Európában; az általuk lebonyolított forgalom értéke pedig 13 milliárd dollár körüli. Az országok közötti barter-egyezmények természetesen éles ellentétben állnak a „szabadkereskedelem” liberális ábrándjaival. A barter- és countertrade-ügyletekhez bővebben ld. Törzsök É. (1993); R. Mirus (2001); R. Mirus–B. Yeung (2002); V. R. Ch. Kunze (2005). [vissza]
2 Elegendőnek látom lábjegyzetben utalni arra, hogy e problémák a pénzügytanok mellett más tudományágak elméleti légtornász-mutatványai számára is végtelen terepet biztosítanak. A filozófiában Simmel okfejtése számít klasszikusnak, akinek végkövetkeztetése az, hogy „a pénz által kínált választás, az összes többi jószág esetével ellentétben, nem ütközik konkrét határokba”, „s így a pénz értéke minden pillanatban szükségképpen azonos az éppen akkor legfontosabbnak érzékelt érdekkel” (G. Simmel 2004: 240.). Ami, ha az absztrakciók egeiből leereszkedünk a konkrét valóságba, abszurdum. Mint ismeretes, minden érték jellege konkrét élethelyzetek függvénye, és ezt Simmel is megtapasztalhatta volna, ha a szomjanhalás küszöbén magára marad a Szahara közepén egy zsáknyi bankóval. Mindez semmiség azonban ahhoz képest, hogy N. Luhmann (2002: 230-271.) meghatározása szerint a pénz éppenséggel „szimbolikusan generalizált kommunikációs médiumnak” mutatkozik. [vissza]
3 Az eszközérték fogalma a fenti értelemben merőben más, mint a szociológiában M. Rokeach (1973) tesztje nyomán elterjedt fogalom, ahol az eszközérték a cselekvés és viselkedés módjára vonatkozik (pl. a vizsgaszabályzat betartása), és oppozíciója a célérték (pl. a diploma elnyerése). [vissza]
4 A valamennyi fél egyetértésével kötött barterszerződések természetesen nem törvénytelenek. [vissza]
5 A pénzformák történeti fejlődésmenetéhez ld. József R. (1963); J. F. Chown (1994); Gedai I. (1998); M. North (1998); J. Williams (1999); N. Ferguson (2008). Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy M. Weber (1979: 194-221.) ezzel kapcsolatos, gyakran ma is hivatkozási alapul vett fejtegetései – igen finoman fogalmazva – nemigen tekinthetők autentikusaknak. [vissza]
6 A legkülönösebb szimbolikus pénz az óceániai Yap szigetországban máig élő, „rai”-nak nevezett fizetőeszköz. Ezek középen lyukas, köszörű- vagy óriás malomkő formájú, más szigetről odaszállított, és az utak mentén vagy a házak körül szerteszét hagyva heverő kőpénzek, amelyeknek értéke nagyságuktól függ. Helyükről sosem mozdítják el őket, de a szigetlakók körében köztudomású, hogy az adás-vétel során éppen kinek a birtokában vannak (vö. C. L. C. Gillilland 1975). [vissza]
7 Az USA pénzrendszerével kapcsolatban igen figyelemreméltó a neves német közgazdász professzor, Eberhard Hamer (2004) elemzése, mely szerint az USA dollár voltaképpen nem is igazi pénz, csak a Szövetségi Tartalék magánpénze, amely egy világcsalás következtében vált vezető valutává (vö. még E. Hamer–E. Hamer 2007). [vissza]
8 Vö. W. Engels (1996); Plenter J. (1998); K. W. Bender (2008). [vissza]
9 Talán nem árt, ha megemlítem, hogy a magyar szellemi életre ezeket a teóriákat már jóval a rendszerváltás előtt, az 1980-as évek elején, a pártállami diktatúra segédletével erőszakolta rá a marxizmus-leninizmusról a Valutaalap és a Világbank hitére áttért pénzügyér-elit (vö. Szerdahelyi I. 2005: 150-157.). [vissza]
10 Az állami pénzmonopólium törvényi szabályozásához ld. Nagy T. (2004); Földes G. (2005); Simon I. (2007). [vissza]
11 Ezeket az M-eket a szakzsargon „aggregátumoknak” nevezi, és Vigvári A. (2003) arról tudósít, hogy mellettük „a különböző országokban ennél bővebb pénz aggregátumokkal is számolnak. Vegyük észre, hogy a különböző pénz aggregátumok különböző pénzfogalmakat írnak le. Az M1 a tranzakciós eszköz funkciók betöltésére alkalmas banki passzívákat, a kvázi pénznek is nevezett M2 a tartalékolási funkciókat betöltő bankpasszívákat, illetve egyéb megtakarítási instrumentumokat is M3, M4 magukban foglalják (Tarafás I. 2001: 57-58.).” [vissza]
12 MNB Fő makrogazdasági adatok 2012. május 28. [vissza]
Növénycsendélet (1910)
A népi bölcsmondás szerint „aki diófát ültet, nem magának, az unokáknak ülteti”. Alapja pedig az a tapasztalat, hogy a dió a többi gyümölcsfához képest sokkal későbben fordul termőre, tizenkét-tizennégy év is eltelik, mire számottevő mennyiséget verhetünk le róla. Igaz, hogy aztán akár egy évszázadon át egyre növekedik, s lombkoronájának átmérője meghaladhatja a tíz métert is.
Nekem is van diófám, kettő is, terebélyesek és bőven termők, unokám pedig négy. Hetvennyolcadik esztendőmbe lépve igencsak időszerűnek találnám, hogy rájuk testálhassam a diófákat, mondván, hogy tartsák magukat a nép bölcsességéhez. A dió ugyanis nem olyan egyszerű termés, mint a cseresznye, amiből szedeget az ember, amikor a kedve tartja, amit meg otthagy, azt megeszik a madarak, azoknak is élniük kell valamiből. Nem, a dió burka megfeketedik, szétnyílik, s aztán a gyönyörű nagy, halványbarna szemek beterítik a fa tövét, és szinte szuggerálják a kerten áthaladónak, hogy Isten elleni vétek, ha nem szedjük fel őket. A felszedéshez azonban le kell hajolni, s ettől az én koromban levőknek úgy megfájdul a dereka, hogy menten elmegy a kedvük a dióevéstől.
Maradnának hát az unokák, ha nem kellene sportedzésekre, külön nyelvórákra járniuk, és olyan számtan-házifeladatokat elkészíteniük, amelyek minden derékfájásnál szörnyűségesebbek.
A felszedett diót pedig nem ehetjük meg úgy, mint a tisztességes gyümölcsöket, mert előbb a csonthéjukat meg kell törni, s ki kell szedegetni a belüket. E műveletnek az interneten jelentős szakirodalma van. Idézet az egyik elemzésből:
„A diótöréshez vegyük fel a diótörő pozíciót. Jobbkezeseknek balról a dió, előttünk a deszka, tálcán, alattuk újságpapír, jobbra a szemetes, előttünk a dióstál. Négyféleképpen csaphatunk le a dióra:
1. Melléütünk és felébrednek a szomszédok, a tálca pedig megreped.
2. Telibetaláljuk a diót. Spaklival kaparjuk a szemétbe.
3. Szélét találjuk el a diónak, egy repesz kirobban belőle, a gipszkartonban nyoma marad.
4. Jól találjuk el a diót, megreped és szét lehet szedni, de ez szinte sosem fordul elő, ne aggódjunk.
Ha lecsaptunk és véletlenül a 4. lecsapás sikerült, attól a dió még simán rohadt lehet. Dió Murphy szerint: „Ami rohadt lehet az rohadt is lesz.” (http://elobenafaalol.blog.hu/2008/12/24/diotores_for_dummies).
Én mindennek tetejébe az ujjaimat szoktam telibe találni. Maradnának tehát itt is az unokák, ha nem kellene sportedzésekre, külön nyelvórákra járniuk, és olyan számtan-házifeladatokat elkészíteniük, amelyek minden kalapáccsal megcsapott ujjkörömnél szörnyűségesebbek.
Szólnunk kell végezetül a diófák leveleiről, melyek egy ilyen óriási lombkoronáról lelibegve igencsak vastag szőnyegként borítják a földet. Ezzel pedig valamit kezdeni kell, mert a diólevelekben méreg van – utánanéztem, juglonnak hívják –, ami minden más növényt kipusztítva sivataggá változtatja kertünket. Ezen túlmenően több helyen azt is olvastam, hogy a diófa-avar a tavaszi gnomónia-fertőzés melegágya, az pedig nagyon káros valami, bár ahhoz már lusta vagyok, hogy pontosan kiderítsem, mi. A lényeg az, hogy ezt a teméntelen sok diófalevelet össze kell gereblyézni és el kell távolítani. A gereblyézés is olyan tevékenység, ami már régen nem felel meg az életkori sajátosságaimnak, az pedig kifejezetten rejtély, hogy miként lehetne az avartól megszabadulni, mert a kukások zsákokba tömködötten sem viszik el, elégetni pedig rendeletileg tilos. Az internet azt írja, komposztálni kell, azaz deszkákból összetákolt tartóban rohasztani, de a diólevélnél ez négy esztendőbe is beletelhet.
Életemben nem komposztáltam, s ha még kihúzok négy évet, biztosan nem az lesz a célom, hogy dióleveleket rohasszak. Sőt, az unokáimat sem fogom arra bíztatni, hogy a komposztálás terén emelkedjenek ki teljesítményeikkel. Inkább ússzanak, tornázzanak, tanuljanak meg angolul és németül, s igyekezzenek valahogy legalább négyest szerezni matematikából. Ha pedig még marad egy félóra a napjukból, hadd piyegtessék azt az izét, amit ők PSP-nek neveznek, s ami nemcsak a népi bölcsmondások idején nem létezett, hanem még az én fiam és lányom gyerekkorában sem.
Vagyis: isten ments, hogy diófát ültessünk az unokáinknak. Vegyünk nekik dióskiflit a cukrászdában.
Trsztena (a Felvidéki sorozatból, 1912)
Szenti Ernő: Időtest
Szenti Ernő – tavaly bekövetkezett halála miatt – immár végleg lezárult pályája legjobban talán egy hullámvonallal ábrázolható. A pálya elején verseit leginkább az automatikus írásra törekvés jellemezte, ekkori versei töredékeseknek látszottak, a leginkább talán videoklipjeihez hasonlítható kép- és gondolat-tűzijátékok szusszanásnyi időre sem hagytak gondolati elernyedést az olvasónak.
Néhány későbbi kötetben a hagyományos versírás és a valóság felé fordulás volt a Szenti-versek fő jellemzője. A világ töredékes, villanásnyi elemekből megkísérelt ábrázolása másféle módszernek adta át a helyét. Ekkor elvétve rímek is fölcsendültek a verssorokban, a költemények összefüggőbbek lettek, gondolati ívük volt. A gondolatok kerekebbé, befejezettebbé váltak. Mindemellett a korábbi hang sem tűnt el a költő munkásságából, így sajátos többszólamúság jellemezte a köteteit. Ha addig egy-két hangszeren játszott, most zenekarként szólalt meg a költészete.
Az utolsó kötet, az Időtest azt bizonyítja, hogy a költő visszatért kezdeteihez. Költészete közben gazdagodott, a visszatérés nem a korábbi hang ismétléséhez vezet. Most olykor egyetlen versen belül jelentkezik a kétféle módszer. Az automatikus írásra emlékeztető sorok korábban olykor inkább csak jópofa nyelvi ötletek, szójátékok és szócsavarások voltak. Ilyenek most is felbukkannak néha, de a többség az abszurd formában továbbgondolásra kényszerítő gondolatokat fejez ki.
Szenti Ernő ugyan címekkel elválasztotta a verseit, de a sorok szinte tetszés szerint cserélhetők lennének, mintha a költő egyetlen hatalmas méretű, csak lazán vagy egyáltalán nem összefüggő mondatokból, néha csak mondattöredékekből álló költeményt darabolna föl egységekre a címekkel, amelyek egyébként is a legritkább esetben vannak kapcsolatban a versek szövegével. Legyen példa A bennfentes című vers:
Most sem az, aki
a testet öltéskor
megfeledkezett a szellemről.
Az égbolt figyelmét
továbbra is
a felszínen maradás mikéntje köti le.
Kérte neve hangos bemondását.
Ragaszkodott neve elhallgatásához.
Lökdösődés, verekedés
kozmikus méretű versengés.
A kötekedő bennfentes
odakint tért magához.
Kipukkadt léggömb a hiúság.
Találj rá a lelkedhez
leginkább illő érzésekre!
Találj rá az eszedhez
Leginkább illő gondolatokra!
Alapfokon, mondta halkan,
a rossz már elsajátította a jó modort.
A látszólag széthulló vers szinte csak mondattöredékekből áll. Ám a képek és gondolatok vibrálása enyhül, a töredékek továbbgondolhatók, bizonyos értelemben akár aktualizálhatók is. Azzal együtt igaz ez, hogy nem mindig könnyű dekódolni a versben fölvillanó gondolatokat, néha nem is lehet. Az olvasó ilyenkor a saját érzéseire van utalva a költő alkotótársává válik, ha hajlandó elfogadni a számára nyújtott lehetőségeket.
Máskor a töredékek között kerek, befejezett gondolatok bukkannak föl, a vers egyszerre egyértelművé válik. „Volt idő, amikor valós énedet / nem fogadtad el, míg az önmagadról / vélekedés mások számára volt elfogadhatatlan.” (Sorakozás és szórakozás) vagy „Az alkohol pulikutyája / hol erre, hol arra terelte / a szétszéledt beszéd nyáját.” (Az alkohol pulikutyája).
Korábban Szenti Ernő szinte kötetre való verset kezdett egy-egy állandóan ismétlődő mondatrésszel, mint például „Annak idején…” vagy „Kivéve azt az egy esetet, amikor… ”Az Időtest verseiben ez a hagyomány némileg megváltozva él tovább. Van olyan költeménye (Az olvasó másik arca), amelyben a sorok többségre „Az olvasó…” szavakkal kezdődik. Máshol a „Nincs az életnek olyan…”, „Az anyaföld…” vagy „A vers” szavak állnak a sorok élén. Az ismétlés nyomatékosít, jóllehet a folytatás sokszor abszurd.
A versben a költő gyakran megszólít valakit, tanácsokat ad, de nem tudni, hogy ez a valaki más-e vagy önmaga.
Add hozzá a tegnaphoz a holnapot,
s biztosíts teljhatalmat emlékeid számára!
Próbaképpen, a messzebb látás
reményében emelkedj ki múltadból!
[…]
Avass be titkodba: miként
vezetted le habitusod képletét
az élethez feszülő kortársak sorsából.
(A messzebb látás reményében)
A Szenti-versek másik jellegzetessége a megszemélyesítés. „Belülre került az odakint. / Lent is mindent a fent ural. ” (Szó szerinti idézet) Máskor hosszabb szókapcsolatot személyesít meg, főnevesít „Egynél kezdődött és kettőnél / már be is fejeződött a most vagy soha.” (Villanyoltás után). „Azt, ami a szüntelenből megmaradt” (Rólad beszélek).
Gyakran él a hármas kontaminációval, azaz három szóból alkot egy, a nyelvben nem létező negyediket úgy, hogy a középen álló külön-külön kapcsolódik a két szélsőhöz, miközben azok egymáshoz nem kapcsolódnának, például Kincsesbányató, Eskütételhúzás, és még lehetne folytatni.
A könyv végén két olyan, nagyobb lélegzetű költemény olvasható, amelyekben mintha az életéről készítene számvetést a költő. Ez sem egyértelmű, mint ahogy szinte semmi sem egyértelmű Szenti Ernő költészetében. Feleségének Nem éppen az, aminek mutatja magát.
Nem éppen az, ami lehetne.
Nem éppen az, amit évekig vártál.
Nem éppen az, aminek a pénz jelöli ki a mozgásterét.
Hasonló hangot üt meg a Végrendelet helyett című versben:
Sorra vette az esős napokat, az aszályos esztendőket.
Sorra vette a sírásók gyors mozdulatait.
Sorra vette a befejezéshez szükséges kezdeteket.
Sorra vette a test és a lélek sikeres és ostoba
üzletkötéseit.
Filip Tamás a kötet fülszövegében azt írja, hogy Szenti Ernő versei „… finoman kimozdítják az embert nyugalmából és szokatlan útra visznek. Ez az út kitartóan emelkedik, szuszogunk tőle, igyekeznünk kell, hogy lépést tartsunk a költővel, de valahogy erőt kapunk a versektől, és csodák csodája, a lépteink tempója egyre gyorsul. Észrevétlenül átragad ránk az a lázas izgalom, ami Szenti Ernőnél furcsa módon egy tőről fakad a bölcs nyugalommal…”
Valóban nehéz olykor lépést tartani a költővel, nem mindig sikerül megfejteni képeinek, gondolattöredékeinek jelentését. Az ő világában látszólag nem a rend uralkodik, mintha a felszín abszurditása, áttekinthetetlen összevisszasága mögött egy másik valóságot keresne. Irracionálisnak mégsem mondható egyértelműen ez a világ, mert benne vannak a valóság szigetei, vagy Filip Tamás képeinél maradva, az emelkedőn pihenőhelyek vannak, ahol az olvasó szusszanhat egyet, mielőtt továbbindulna. (Széphalom Könyvműhely)
Ballai László: Szerelmi dalkeringő
Sajnos, a kötet címe nem igazán találó. Valami romantikus, érzelmes tartalmat ígér, holott Ballai Lászlótól meglehetősen távol áll a romantikus érzelmesség. A címadó novella sem ilyen. A novellában azonban ez a cím hordoz némi iróniát, amely a kötet címeként természetesen nem érzékelhető.
Az író, az első néhány novella tanúsága szerint vonzódik a hétköznapiaktól eltérő, különös embertípusokhoz. A Szerelem hőse például egy fiatalember, aki a gyári fürdőben úgy érzi, hogy a falon túl lévő női zuhanyozóban megtalálta az igazit. Nem keresi, nem is kíván többet annál a negyedóránál, amíg egyszerre fürdenek. Bár hallani vél hangokat, sóhajokat, a fal megsimítását, mintha őt simogatná a lány, de az olvasó nem tudhatja, hogy ezek az ő képzeletében léteznek-e, vagy van valóságos alapjuk.
A Gyilkos főszereplője egy kertész, aki villatulajdonosoknál füvet nyír. Évtizedekig dolgozik olyan fűnyírókkal, amelyek után gereblyézni kell a füvet, s büszke rá, hogy precízen, hozzáértéssel gereblyéz. Véletlenül tudja meg, hogy már régóta vannak olyan fűnyírók, amelyek összegyűjtik a levágott füvet, nem kell utánuk gereblyézni. Ez olyan lelki sérülést okoz neki, hogy amikor maga is vesz ilyet, és kipróbálja, úgy érzi, egész eddigi élete félreértés volt, leszedi a gép védőlemezét, belenyúl és meghal. Nem tudjuk, hogy véletlenül-e vagy öngyilkossági szándékkal.
Álló női akt (1914)
Ilyen különc figura az operamániás szerkezetlakatos is a Rigoletto című novellában, aki inkább hazatér németországi munkahelyéről, mert ott négyszáz kilométert kellett volna utaznia, hogy operába járhasson, és itthon is minden pénzét az operára költi. A kötet igen jó írása A lapozó, amelynek hőse szintén rendkívüli alak, aki, mivel valamennyire ért a zenéhez, karbantartóként egy alkalommal, kényszerűségből beugrik kottalapozónak egy zongoraművész mellé. Mivel pedig elégedettek a munkájával, meg is marad lapozónak, s úgy érzi, ilyen módon bekerült a művészvilág elitjébe, hiszen nagy művészek beszélgetnek vele. Sőt, néha azt hiszi, a produkció is tőle függ.
A novellák egy része külföldön játszódik, mint például Az illatszer-kereskedő vagy a Horn úr víkendje. Ez utóbbi főhőse osztrák, akinek milliókat érő belvárosi telkét mindenáron meg akarja szerezni egy ingatlanspekuláns. A történet ma már Magyarországon is játszódhatna, esetleg nem olyan optimista véggel, mint a novellában. A spekuláns fantáziál Horn úr meggyilkolásáról, de nem teszi meg, sőt a végén lemond az üzletről. Az alig négyoldalas, tömör novella igazi főszereplője valójában nem is Horn úr, aki valamiféle romantikus zárványként él a tőkés rendszerben, hanem a spekuláns, aki viszont korunk hőseként képtelen felfogni, hogy valaki fütyül a felajánlott milliókra, nem hajlandó megválni a tulajdonától, amelyhez erős érzelmi szálak fűzik. Az ingatlanügynök annyira nem érti Horn úr logikáját, hogy időnként gyanakszik, talán valamit rejteget a földjén.
Több novellában napjaink jellegzetes történetei bontakoznak, hőseik is ízig-vérig mai emberek. Ilyen például a Leila álmai, amelyek főszereplője mindenáron meg akar gazdagodni, zavaros üzleti ügyekbe bonyolódik, de talán kellő gátlástalanság híján mindig kispályás marad, nem sikerül bejutnia a „nagyok” közé. Mai világunk jellegzetes története A könyvtár is, amely a technikai fejlődés elgépiesítő hatásáról szól. A lelkes vidéki könyvtáralapító évtizedek múlva azzal szembesül, hogy egykori könyvtárát éppen fölszámolják, mert egy számítógép helyettesíti, amelynek négyszáz gigabájt memóriája tízezer kötet könyv anyagát tartalmazza.
Más novellákban azt mutatja meg Ballai, hogyan telepszik a politika öncélúan vagy érdekből nem politikai jellegű eseményekre, kezdeményezésekre. Ilyen a Pat Magyarországon, ahol egy kellemes hangulatú művésztalálkozóba tolakszik be meglehetősen otromba módon a politikai fanatizmus. Némileg szolidabban valami hasonló játszódik le A szélmalom című novellában is. Nyilván tudatos szerkesztési elvek alapján került a kötet végére a Kiss című kitűnő novella, amely úgy kezdődik, mint egy hagyományos adóstörténet. Az autómániás házaspár devizaalapú kölcsönt vesz föl egy személygépkocsira, s mint több százezren mások, ők is belebuknak az akcióba. Mindenüket elveszítik, és még így is adósok maradnak. Eddig szokványos a történet, ám a befejezés fordulata megdöbbentő módon bepillantást enged politikai viszonyaink mélyrétegébe. Amikor már a házaspár lakását is elveszik, a férj tehetetlenségében a kocsmába megy, hogy leigya magát. Részegen szóba elegyedik egy idegen fiatalemberrel. „Kiss adakozó nyelvvel mesélte neki, ami eszébe jutott, élete utolsó három és fél esztendejéből. Amikor a végrehajtóhoz ért, dühében hadonászni kezdett az öklével. A fickó megértően bólogatott, és Kiss vállára tette lapátkezét. – Köztünk a helyed, testvér – mondta. – Mi majd elbánunk ezekkel a szemetekkel.”
A kötetben több történelmi tárgyú novella is olvasható, ezek egy része áthallásos, allegorikus történet. A vincellérbogarak pere például, az öncélú, értelmetlen bürokrácia tragikomikus története, ám a novellában dupla csavar van. A középkori közösség egyházi átokkal akar védekezni a szőlőjét pusztító vincellérbogarak ellen, ám mire az egyébként elutasító döntés megszületik, a bogarak elpusztítják a szőlőt. Az emberek a döntéshozatal lassúságát kárhoztatják, nem sejtve, amit a mai olvasó tud, hogy az egyházi átok is hatástalan lett volna a bogarak ellen. Magyarországi Jakab története az ostobaságból született fanatizmus tragikus következményeit tárja föl.
Ballai novelláinak közös jellemzője a tömörség, ami a legtöbb írásban erényként említhető, például A lapozóban, de ilyen az Ária lamentosa, A könyvtár, A vincellérbogarak pere és természetesen a Kiss, de a sort még lehetne folytatni. Néhol azonban a tömörségre törekvés némi vázlatosságot okoz. Az olvasónak hiányérzete támad, az lehet az érzése, hogy kissé részletezőbben, tempósabban haladva kerekebb, színesebb novella született volna. A terjedelem általában lehetővé tette volna az oldottabb stílust, hiszen a novellák között kevésnek a hossza haladja meg a 4-5 oldalt. Leginkább a Kepler meghal és a Szerelem Århusban című novellában tűnt föl és okozott hiányérzetet ez a vázlatosság.
A Szerelmi dalkeringő, a szerző nyolcadik kötete egy, a világ dolgaira érzékenyen reagáló írót mutat, aki humanista módon fordul az úgynevezett egyszerű emberek felé, azok felé, akik sokszor szenvednek, de nem mindig tudják bajaik, szenvedéseik okát, olykor áldozatul esnek torz eszméknek, akik fantáziálhatók akár saját érdekeik ellenében is. Mindezt nem a mindentudó kívülálló pózából teszi. Bár sok szenvedést, zsákutcás sorsot mutat be, mégsem akarja elhitetni velünk, hogy ez a világ immár végérvényesen megjavíthatatlan. (Hungarovox Kiadó)
Kun Tibor: „Hazatérés a szülőföldre”. Frankofón afrikai és antillai tanulmányok, és antológia.
A Hazatérés a szülőföldre című kötet irodalmi ismereteink szokványos látóhatárát érdekes színfolt megvilágításával gazdagítja. Azokat az Afrikában és az Antillákon, valamint Haitin és Francia Guyanában élő, illetve onnan származó néger és arab írókat mutatja be, akik francia nyelven alkotnak. Első fele a szerző tanulmányait tartalmazza, melyek közül az átfogó irodalomtörténeti áttekintések mellett több írás foglalkozik a négritude (franciául „négerség”) két fő képviselőjének, Léopold Sédar Senghornak és Aimé Césaire-nak a munkásságával. A második fele a francia nyelvű afrikai és antillai szerzők munkáinak antológiája, Kun Tibor válogatásában és műfordításában.
Ami a tanulmányokat illeti, ezekről az előszó írója, Biernaczky Szilárd méltán írja, hogy „nemzetközi szinten is figyelmet kelthetnének”, mert „Kun Tibor nemcsak egy pompázatos színekben tobzódó új világdarabot hozott el számunkra, hanem kellő körüljárások és körbetekintések nyomán, nagy hozzáértéssel tette le vizsgálódási eredményeit a hazai kulturális közélet nagy asztalára”.
A könyv középpontjában álló négritude-ről azt kell tudni, hogy az 1930-as években keletkezett és 1946–1960 között nevezetessé vált francia irodalmi irányzat. (Híre hozzánk a szokásos késéssel, az 1960-as évek második felében jutott el, s a 70-es évek első évtizedeiig tartott.) Képviselői a francia gyarmatok bennszülött elitjeinek fiai voltak, akik megengedhették maguknak, hogy a párizsi egyetemeken felsőfokú tanulmányokat folytassanak, majd az ottani irodalmi életben keressék karrier-lehetőségeiket. Formai tekintetben az ekkor itt legdivatosabb szürrealizmushoz csatlakoztak, ezen belül viszont sajátos tartalmi-ideológiai törekvést képviseltek a gyarmatosítás-ellenes néger „faji” öntudat hangsúlyozásával. Ennek három fő válfaját különböztethetjük meg.
Az egyik a Senghorra is oly jellemző Afrika-nosztalgia és a természettel közvetlen kapcsolatban élő, az ősi hagyományokat követő néger létforma magasztalása, melyben az ember „a szabad éghez szokott, s a földből és a földdel él: bizalmas viszonyban a fákkal és az állatokkal”. A másik Césaire fehérember-gyűlölete, mely szerint a fehér a halál színe, és „Európa vén kutya férgek hintója”. A harmadik a haiti Jacques Roumain megragadó internacionalizmusa:
Csak a ti fajotokhoz akarok tartozni
valamennyi ország munkásai parasztjai…
Detroit fehér munkása, Alabama fekete földművese,
a kapitalista kényszermunka számlálhatatlan népe
a sors váll a vállhoz állít bennünket.
Számunkra paradoxnak tűnhet fel, hogy ez az irodalom a gyarmatosítók nyelvén szólalt meg, és mind a kiadói, mind az olvasói franciák voltak. A magyarázata ennek az az egyszerű tény, hogy néger lakosság túlnyomó többsége egyrészt analfabéta volt, másrészt pedig e gyarmatokon – miként a függetlenség elnyerése utáni államokban is – a népesség számos, helyenként éppenséggel 50-60-féle nyelvcsaládhoz tartozó törzsi nyelvet használt. Saját hazájukban tehát a négritude költői-írói aligha tudtak volna bármit is elérni, míg Franciaországban a haladó gondolkodású értelmiség körében visszhangra számíthattak.
Ami az antológia-részt illeti, Kun Tibor fordításai pontosak, színvonalasak, és külön kiemelném azt a remek megoldását, hogy regényeket is bemutat, olyan módon, hogy tartalmi összefoglalásokat nyújt róluk, s mellettük egy-egy terjedelmesebb szövegrészlettel is érzékelteti stílusukat, ábrázolásmódjukat. Más kérdés, hogy ami engem illet, ezek a szürrealisztikusan kusza és terjengősen hosszú költemények, mesterkélt regények, kezdetleges drámák viszonylag ritkán tudják elnyerni tetszésemet.
Az 1960-as évekre a gyarmatok felszabadultak az idegen uralom alól, s ezzel a négritude elvesztette időszerűségét. Senghort Szenegál elnökévé, Césaire-t a Franciaország tengerentúli megyéjeként egyenjogúsított Martinique fővárosának polgármesterévé választották, a politikai tevékenység háttérbe szorította irodalmi ambícióikat. Ahogyan Kun Tibor is rámutat: a függetlenség ráébresztette a néger írókat arra, hogy „a régi témák, a négerség értékeinek dicsőítése, Afrika magasztalása” most már végképp bizarr lenne, miután államaik új, bennszülött politikai osztályai sem képesek népeiket kivezetni az elképesztő „szegénység, társadalmi-gazdasági elmaradottság” állapotából. A neokolonialista korrupció, a diktatúrák és vérengző belháborúk káoszába süllyedt Afrikában egyelőre semmi jele annak a fejlődésnek, amely a volt ázsiai gyarmatok többségében megfigyelhető. (Mundus Novus Könyvek)
Nemes Lampérth József: Virágcsendélet, könyvekkel (1916)
