Nemes Lampérth József: Lámpás csendélet (1916)

SÁRDI MÁRIA

Gyermeklány a pokolban

I. Nem az éhség

Nem az éhség, nem az éhség,
A hideg fáj,
Fáj a hideg itt északon,
Negyvennégy december,
Talán már negyvenöt január.

Fáj a hideg itt északon,
Közel a tenger,
Bergen-Belsen, a város
Hamburg és Hannover között.
Talán mégis január.

Egy hónapja még otthon voltunk.
Otthon? A Horn Ede utcában,
Csillaggal „díszített” házban.
Anyut vitték először,
De megszökött a téglagyárból.

Megszökött és értem jött.
Értem, a lányáért, s Rózsiért, az anyjáért.
Befogadtak egy hadiüzemben.
Anyu gépen varrt, mi Rózsival gomblyukaztunk.
Jó ágyunk volt: katonaköpenyeken aludtunk.

Katonaköpenyek. Hová lettek azóta?
A Donnál pusztultak magyar katonafiúkkal,
Vagy csak úgy szétrongyolódtak.
Hová lettek a katonaköpenyek,
S hol vagyunk mi most, hárman?

„Sikerült” idehazudni magunkat,
Hogy tizenhat és ötvenöt vagyunk,
Én egyet hozzátettem,
Rózsi letagadott.
Épp elmúlt ötvenhat.

Hát így „sikerült” – de most fázom.
Sikerült együttmaradni.
Együtt állni „célappelen”.
Értelmét még most sem találom,
De számoltak: „Fünf in die Reihe.”

Számoltak hát ötös sorokban,
Majd órák múltán kiáltottak:
„Schnell, schnell! Vissza a barakkba!
Gyorsan!” – mindig sietni kellett.
Talán a barakk nem vár meg?

Megvárt és hideg volt, én meg nagyon fáztam.
Anya meg Rózsi közrefogtak,
Talán így jobb lesz nekem,
A háromnak adott egy kenyeret
Nekünk nem kellett szétosztani.

Hogy nekem több jutott-e belőle?
Nem tudom, nem is figyeltem,
S nem mondták „egyél, drága szentem”.
Tán a brótzuppéből is több jutott,
Ebből a vízben főzött fekete kenyérféléből.

A keserves ételt megosztották,
A hideget igazán elfogni
Előlem nem tudták,
Megpróbálták, ám hiába.
Én csak vacogtam, csak vacogtam…

II. Ragun bei Dessau
(Kicsike város Dessau mellett, kicsike láger, óriási gyár.)

Még Bergenben vagyunk – Fünf in die Reihe.
De miért? Álltunk ma már eleget?!
Felsorakoztunk, most is, mint a birkák,
S elölről jött a hír: fürdeni megyünk, emberek!
Ez most jó vagy rossz? Nagyon rossz?

Ez tán a vég? Hallottunk már Auschwitzról,
Ott gáz jött a rózsákból.
Meztelenre! – szól a parancs,
S egy kis remény: a holmikat szám szerint
Fogasra akasztani, s a számot megjegyezni.

Álltunk hát meztelen – birkák, bunda nélkül.
Pest óta hányszor voltunk már azok?
Ó, Budapest, tán már fel is szabadult,
De ami most fontos volt: jött a VÍZ!!!
Meleg víz, Bergenben először!

Nem halok meg, nem fagyok meg.
Túlsó ajtó. Kijárat. Schnell, öltözni!
A ruhák szép rendben,
Ötös sorokban és főleg gyorsan.
A rámpán várnak újabb vagonok.

Schnell auf, tehát, harminc darab minden vagonba,
Nem ember, de darab. Ez most kit érdekel?
Hamarosan indulunk, tán nem a halálba,
Istenem, add, hogy munkába,
Ott enni is adnak, embernek valót.

Ragun bei Dessau, ez hát az állomás,
A kisebb barakkokba is csak harmincan.
Mennyországba kerültünk?
Csak lassan, lassan,
A holnap messze van.

De eljön, s mi indulunk
Csíkos ruhákban, üres kézzel.
Túloldalt munkások, kis táska, benne csomag,
Ó, ha nékem egyszer csomagom lehetne!

De ne álmodozzunk, itt van a gyár,
Igen, a gyár itt van,
Kapuján a betűk, egyetlen szó: TUNGSRAM.
Bemegyünk, bent szárnyak,
Nem madáré – repülőgépszárnyak.

Mellém áll egy munkásasszony.
Segíteni, tanítani jött, hogyan kell szegecselni.
Halkan kérdi: Wie alt bist du?
Fünfzehn, tizenöt – válaszolom.
Nem kell már eggyel többet hazudni.

Jó ideje dolgoztunk már a gyárban,
S milyen fura –
Ez volt lágeréletem legszebb időszaka.
Tetvesek voltunk, de külön asztalnál ettünk,
Embernek valót, azt amit ők: híg káposztalevest.

Zsebemben csomag volt,
A német asszony tette bele.
Elviszem Rózsinak, a nagyanyámnak,
Fagyott a lába, amiatt otthon maradt,
Ő lett a Nachtwache. Az éjjeli ügyeletes.

A kapunál motozás.
Szigorú arcú, szőke kápó megleli a csomagot,
Kutyájának dobja,
Rózsim, már nem kapod meg,
S nekem nincs, mit úgy vágytam: egy kis csomagom.

(A gyárban – amely, mint később megtudtam,
Göring légimarsall tulajdona volt
– pontosan nyilvántartották, hány napot
dolgoztam ott, ezért vagy másfél éve néhány
euró német nyugdíjat kapok. Precízen
kiszámolták birodalmi márkában, NSZK
márkában, és átszámították euróba. Minden
hónap utolsó napján – nem előbb és nem
később – ezt a kis pénzt megkapom, sőt még
emeltek is másfél eurót. Az infláció miatt.)

III. Egy bögre tea

Még Ragunban voltunk
Teltek a napok,
S fagyott lábú nagymamámnak éjjel
Egy enyhén részeg kápó
Pléhbögrében teát hozott.

Anyu meghatódott: ilyen is van?
Szétfejtette haskötőjét,
Kincset hozott benne, szépet,
Amit évekig hímzett,
Tipoen öltésű gobelin Murillo-képet.

A kápónak adta, mondta, hogy ajándék.
A kápó megköszönte.
Hol lehet most ez a kép?
S hol van anyám és nagymamám,
Rózsi hová lett?

Tífusz. Újabb vagon.
A közelgő front miatt
Vittek minket kelet felé.
Anyám meghalt, itthagyott, mindjárt az első napon.
Születésnapja volt, a harmincnegyedik.
A naptár április tizenegyet mutatott…

Valaki lesimította a szemét.
Én épp a brótzuppét vittem neki.
Azt mondta egy asszony, anyukád már nem él,
Edd meg a levesét.
Én nem tudtam sírni… és megettem a levesét.

Megettem a levesét.
És magamtól, vagy valaki szólt,
Nem tudom, de lehúztam a bakancsát,
Két számmal nagyobb volt, mint
Az én rongyos cipőim.

Két számmal nagyobb volt,
S én felvettem a bakancsot
A halott anyámról, és Rózsihoz indultam.
Rózsi vigasztalt:
Otthon majd sütök neked palacsintát.

Nem tartotta meg, amit ígért,
Másnap őt is vagon végébe,
A hullák közé tették.
Tizenöt éves voltam, egyedül a nagyvilágban,
S nem gondoltam arra, mi lesz még.

Mondja valaki, mondják sokan:
Nem is volt holokauszt.
A szót akkor még nem ismertem.
Szinte moccanni sem mertem,
Csak fáztam, fáztam nagyon.

Uszály a Dunán (1910)

Férfi akttanulmány (1912)

PALÁDI ZSOLT

A mecénás

1918 decemberének egyik ködös-szürke reggelén Vértes Ernő, a magyar irodalom önjelölt pápája, öntörvényű zseni és expresszionista lélekbúvár barátjával, Helvey Ignáccal, a mecénás háza felé tartott. Kellemetlen északi szél járta át a budai Vár örökké huzatos utcáit. Vértes már a rondellán felfelé tartva is törékeny egészségét emlegette, és hosszú bosszankodásba kezdett amiatt, miért nem telik egy magyar írónak hintóra. Bezzeg Hatvany, zsörtölődött, csak ül jól fűtött barokk palotájában és a kandalló mellett várja őket. Olyan megalázó folyton kuncsorogni nagyobb darab kenyérért, meleg vacokért, ahol írni lehet. Mert ki ez a Hatvany tulajdonképpen? Zsidó kufárból lett báró, magyar ember meg tudvalevőleg nem sokra becsüli a boltos zsidót, legfeljebb egy pillanatra, amikor kölcsönkér.

Helvey láthatóan már unta Vértes tirádáit, de tudta, az írót úgysem győzheti meg, ne üssön rá a kenyeret adó kézre. Hallgatott hát, s megkönnyebbüléssel sóhajtott fel a Hatvany-ház előtt. – Ez a Tárnok utca 5.

Nyurga inas nyitott ajtót.

– Jelentse be Hatvany úrnak, hogy Helvey Ignác hírlapíró és Vértes Ernő irodalmár megérkezett. Aztán semmi hepciáskodás – súgta oda a bozontos hajú írónak.

A mecénás könnyű tweed öltönyben, elegánsan fogadta őket. Megjelenésére még Vértesnek sem lehetett szava. Hatvany néhány érdeklődő kérdés után rögtön a tárgyra tért.

– Mint Önök is tudják, magasabb politikai körökből, melyeket most nem kívánok megnevezni, jelezték nekem, Vértes úr jelenlegi körülményei között nem tudja befejezni megkezdett regényét. Helvey úr közbenjárásával – s biccentett a hírlapíró felé – sikerült Vértes urat is meggyőzni. Nos, én hajlandó vagyok felajánlani a ház egyik dolgozószobáját, hogy Vértes úr nyugodt körülmények között dolgozhasson, bár műveinek világa és igazsága, azt hiszem, távol áll tőlem. De kedvelem a harcos és szociálisan elkötelezett írókat, és nem lennék liberális, ha nem segíteném elő áldozatos munkáját.

Erre már a magyar expresszionizmus atyja diplomatikusra váltott: – Én a magyarságot segítő, annak életakaratát támogató idegen nációbéliekről mindig elismerőleg szóltam, csupán az élősködő és szándékos kárt okozó nemzetelemek ellen emeltem fel szavam. Hatvany urat én irodalompártoló munkássága miatt kiemelkedő személyiségnek tartom, s ajánlatát köszönettel elfogadom.

– Remek – vetette közbe kéretlenül Helvey, s a fonák helyzetet feloldandó, mellébökte: – Erre akár ihatunk is.

Az asztalon egy üveg Napóleon-konyak állt ezüsttálcán, mellette három teli pohár, gondosan kikészítve.

– Ó, persze. Hát akkor igyunk… – szólt révetegen Hatvany. Azon merengett, amit az imént Vértes fejtegetett. Nem volt biztos benne, hogy minden szavával egyetért, miként abban sem, jót tesz-e neki és hírnevének az új vendég. Ámbár alighanem késő: csak hadd írja meg nagyregényét a dühös írófejedelem, ne mondhassák, a liberálisok is csak azokat támogatják, akik ártatlan tisztakék tekintettel néznek rájuk.

A nagyúr a második emeleti szalon ablakánál állt, s az utca ódon házait nézte. A fonográfról Beethoven muzsikája szólt.

„Imádom a várbeli légkört, itt minden épület a történelemről mesél. Műveltség, kultúra: igen, ezt feltétlenül át kell menteni a következő évtizedekre, az eljövendő nemzedékekre, talán a következő évszázadra is, ha lehet. De milyen áron? Része-e a kultúrának az az író, aki bűnös városi civilizációról mesél és a falusi olvasókörökben látja a jövő mozgalmát? Hát, hol találták fel a mértéket, a könyvnyomtatást, az órát, hol épültek színházak, kávéházak, kiállítótermek és hol tartottak először irodalmi szalonokat? Igaz, az irodalom nem ideológiai kérdés. Csak ne támadna rá olyan hevesen mindenkire. Rendben van, Adyt szereti, szinte vallásosan rajong érte. De mitől félti az Ady-kultuszt leginkább? Az idegen szellemi befolyás „félremagyarázásaitól”, az üzleti és magyart kitúró magyarságtól. Világos, hogy mire gondol, nem kell magyarázat. Megtehettem volna, hogy rá se hederítek erre az országra, hatvani kastélyomban vadászgatva számon sem tartom a fajtámat és osztályomat ért rágalmakat, de visszatartott a szerelem. Talán az egyetem lépcsőin kaptam a halálos döfést, amikor Gyulai professzor feltette a legendás kérdést: – Mivel foglalkozik maga? – Üzletben vagyok. – Miféle üzletben? – Cukorüzletben, a Nádor utcában. – Nohát, ha arrafelé járok, veszek majd maguktól egy zacskó cukrot! Ha sejtette volna az öreg, miféle cukorüzlet a miénk! Végül biztatott, hogy tanuljak tovább az egyetemen. Bár ne tette volna! Gyulai Pál szavait akkor is jegyezték, most is jegyzik a szellemi tőzsdén. Előle sem kitérni, sem elmenekülni nem lehet. Apropó, Vértes nem a bűnös városban tanult, nem itt aratta első sikereit? Ki tehet arról, hogy ebben a szerencsétlen országban egyetlen hely van, ahol a szellem arisztokratái éltető elemre találnak, ahol kiélhetik szenvedélyeiket, szabadon, minden kötöttségtől mentesen, s ahol rátalálhatnak egymásra egy-egy kávéház vagy kisvendéglő füstös sarkában? Meglehet, vidéken megtalálhatom a romlatlanságot, de romlatlanságról beszélni csak Pesten érdemes. Mit akarnak, hogy egy parfümös, finom, érzéki lány helyett a falusi kocsmáros feleségébe szeressek bele? Eh… mit. Talán én is igazságtalan vagyok. Mindig ez a vagy-vagy… Talán mégiscsak lehetne beszélni ezzel a Vértessel. Meg kell ismerni, jobban meg kell ismernünk egymást…”

Vértes az első emeleti dolgozószoba ablakánál állt s az utca szabályos polgári házait nézte. A fonográfról Wagner muzsikája szólt recsegve és hangosan.

„Szeretem a várbeli levegőt, itt minden ház történelmet liheg. Csak ne érezném magam itt idegennek. Igen, máshoz, a kevéshez kezesített az élet. S akadt, amikor a nincshez. Bár ne ismertem volna meg Hatvanyt! Minél többet mesél magáról, minél többet hallok róla, annál nagyobb a vágy bennem, hogy elszipkázzam tőle élményeit, javainak gazdagságát, rátapadjak, s kiszívjam életnedveit. Micsoda gondolati indulatosságok! Értem egyáltalán önmagam? Nem, nem a pénzére van szükségem, azok csak fémek és papírok, a fösvény gyomorfekélyének és őszülésének okai, a könnyedség luxusa, a lehetőségei, az élményei érdekelnek. Ő Londonig, Párizsig jut el, én az Ormánságig. Neki az Alpok hegyei és Skócia dombjai köszönnek vissza, nekem a magyar parasztok. S mi tagadás, egyszer már szívesen tanulmányoznám parasztjaim lelke helyett a tenger tarka mélyeit. Istenem, és a tetejébe még irodalmi sikert is akar, feljegyzést a breviáriumokba. Milyen jogon? De juj, már meg is szerezte. A lexikonban szerepelni fog: Hatvany Lajos, a nagy mecénás, a költők barátja és pártfogója. Hát nem tudja, hogy a bejegyzés csak egy megszenvedett, nagy élet jussa lehet? Hogy merészel az örök könyvbe kerülni, anélkül, hogy megfizette volna az adót? Hova, hova fordulhatnék fellebbezésért? Budapesten élveteg aranyifjak ezrei ismerik meg a mulatókban könnyű lányok csókjait, polgári idióták százai lézengnek az egyetem falai közt, és részesülnek a szellem örömeiben, miközben a parasztlegénynek nem jut más, csak az iga és a mély gondolatok. S ha ezekkel a mély, nekikeseredett igazságokkal fórumot, kiadót, újságot keres, elküldik, mert már ott vannak a »kiválasztottak«, a virzsíniát szívó úrifiúk, akik lenézik a parasztot, s fél perc alatt megszégyenítik szellemesnek szánt bon mot-jaikkal, szóvirágaikkal, nyelvi blődliejikkel. Igen, nagyon találékonyak az urak a szóviccek, a svihákságot elleplező tréfák és cinikus adomák egymásra halmozásában. Bűnösen cinikusak, sőt nihilisták ezek az ártatlannak tűnő trouvaille-ok, mert eltakarják a lényeget, a magyarság morális fájdalmát, elbagatellizálják a legősibb vétkek elleni jogos felháborodást. S mert szóvá teszem mindezt, életművem ostoba fajankók cincálják darabokra, egyetlen sort sem írnak nyelvemről, történeteimről, ötleteimről, csak a dühömet piszkálják, az érdekli őket, miként lehet ingerelni a ketrecbe zárt gorillát. De én a szent harcot akkor is befejezem. Csak nem meghallani, amit mondanak… Mert akkor rám akaszkodnak pióca érveikkel, s erőmet, véremet veszítve elgyengülten esek össze előttük. Mondjon bármit Hatvany, csak nem meghallani, nem meghallani…”

Uram, találkozni kívánt velem. – Vértes fesztelenül, egyenes tartással állt Hatvany előtt.

A báró a karosszékre mutatott.

– Foglaljon helyet – mondta és rágyújtott. – Úgy gondoltam, mégiscsak furcsa, hogy egy házban élünk lassan már egy hónapja és még alig váltottunk szót egymással – magyarázta. – Ezt a rossz szokást szerettem volna megszakítani ma este. Hogy halad a regényével?

– Haladok – fűzte a szót kurtán az író.

– És miről fog szólni a regénye? Tudom, hogy ez elég profánul hangzik, de ha egy mondatban össze lehet foglalni egy ilyen nagyszabású mű részleteit, kérem, próbálja meg.

– Kérem – mondta udvariasan Vértes, s magában azt gondolta, ’beszélni róla, bárkinek, beszélni akár az ördögnek is’ – egy mondattal: a magyarság kisebbségi sorsáról, szenvedéseiről és hányattatásairól fog szólni a regény.

– A kisebbségi sorsról? De úgy tudom, a regény cselekménye Magyarországon játszódik.

– Így is van. Csakhogy véleményem szerint Magyarországon, mi magyarok

vagyunk kisebbségben, nem pedig a nemzetiségiek.

– Hallottam ezekről a nézetekről – vetette közbe a báró, s arcvonásai egy kissé megkeményedtek. – Tartok tőle, hogy az ilyetén ébredő gondolatokat majd nem sikerül a helyes mederbe terelni. Jogos az elkeseredés, ha arra gondolok, hogy a háborút elvesztettük, az új kormány pedig – még az én véleményem szerint is – határozatlannak és gyengének mutatkozik. De a magyarság helyzetén csak közös erővel, lassan és finoman lehet változtatni, hogy a társadalom törékeny szerkezete darabokra ne törjön a kezünk között. Ezért támogatom a Károlyi-kormányt.

– Ismerem a Károlyi-kormány tagjait, de még jobban azokat, akik a mögöttük levő szellemi bázist alkotják. Én úgy vélekedem a politikai pártokról: mutasd milyenek az ideológusaid, megmondom, ki vagy. Az ideológusaik pedig az úgynevezett polgári radikálisok, nem többek, mint egy erőtlen, életidegen kávéházi csapat, amely alkalmatlan arra, hogy Magyarországot megmentse.

– De hát akkor ki menti meg Magyarországot?

– A falvak népe. Az egészséges öntudattal rendelkező falusi parasztok, egy gyökeresen új, radikális falusi mozgalommal.

– Nézze, én is szeretem a falut, de látom a korlátait. Látom, hogy a vezércsapat csak a városból emelkedhet ki, és akkor most ne is beszéljünk arról, hogyha Erdélyt nem számítjuk, és sajnos egyre inkább nem számíthatjuk, Magyarországon egyetlen város van, Budapest, a város. Nemhogy a szántóvető parasztok, de még a falusi jegyzők, szolgabírók és néptanítók sem álmodhatnak olyan széles látókörről, európai kitekintésről, mint a mi polgári radikálisaink. Egyszerűen objektív okok miatt. Majd ha a főváros és az ország végleg egybeforr, remélem a nem is olyan távoli jövőben, a mindennapos párbeszéd során leszivároghat a vidék népéhez mindaz a tapasztalat, tudás és világszemlélet, amely eredendően innen ered.

– Vagyis leszivároghat Európa, ugyebár – ingatta a fejét Vértes. – „Leszivároghat”: a parasztokhoz, a bugrisokhoz, a néptanítókhoz. Mindabban, amit mond, a pesti ember gőgje van.

– Kétféle gőg létezik: a népi ember gőgje és a városi ember gőgje. Mindkettő nevetséges. – Hatvany felemelkedett és az ablak mellett álló ébenfa szekrényhez lépett. Kinyitotta az egyik fiókot, s egybefűzött újságkötegeket vett ki belőle. – Igen, ez a Nagyváradi Napló, ez meg a Budapesti Napló – mormolta, majd félhangosan folytatta. – Nézze, én Budapest-gyűjtő vagyok, elteszek mindent, az erre vonatkozó memoárokat, metszeteket, régi ereklyéket, no és az újságcikkeket is. Néhányat Ady Endrétől is kaptam ajándékba, s erre azért is büszke vagyok, mert hiszem, hogy az ő sorai fennmaradnak, és eligazítanak minket a jövő kérdéseiben is. Adyhoz azért is érdemes fordulni, mert mindkét földet megjárta, a vidéket is, Pestet is. Ő tudja, hogy mi fáj a vidéki tanítónak, és mi dühíti a kurtizán Pest rajongóit, akik közé, ha megbocsát, magamat is odaszámítom.

– Hallgatom – szólt Vértes, s magában hozzátette: „vajon mit süt ki az imposztor?”

– Az első cikk a Nagyváradi Napló ban jelent meg, Ön író, nyilván kiérzi az idézetből az ironikus ízt. „Mi szerény, igénytelen vidékiek csak ámulunk és bámulunk, hogy mi minden megeshetik a hatalmas, pompás fővárosban, ahová lecsapolják, illetőleg fölcsapolják az egész ország vérét s valószínűleg az egész ország eszét is. Legalább nagyon közönséges dicsekvése a kevésbé szerény budapestieknek, hogy színvonal, hogy nívó csak a fővárosban van. Már úgy értve ez, hogy létezik színvonal Budapesten kívül is, hanem az aztán szörnyű alacsony.”

– Igen, kiérezni – felelte Vértes. – A szokásos sértegetés, lenézés és gőg a felsőbb központból. S miről szól maga a cikk?

– A főrendi ház oszlopos tagjai, egy arisztokrata család a saját színeivel és címerével ellátott koszorút ajándékozott egy festménynek. Erre mondta azt Ady, hogy akár Michelangelo szobrait is el lehetne borítani olasz nemesek koszorúival, vagy Létavértesi Kiss Károly mázolmányainak is lehetne pántlikás székelykapuja.

– Vagyis: a hülyék itt is ugyanolyan hülyék.

– Pontosan. De menjünk tovább. A másik cikket a Budapesti Napló ban közölték. Egy kórleírás röviden. „Fent Budapesten néha csoportokba verődnek kávéházi tanyákon az emberek. A budapesti Jánosok. És ziháló, lázas, beteg beszélgetések során felsóhajtanak: – Ó, ott lent a becsületes magyar vidéken. Ott az ember megmaradhat büszkének és egészségesnek. Nem kell, hogy a lelkét eladja semmiért. Hívő, jó olvasók fonják kedvesen a koszorút. Nem jut kutyasorsra az ember. És ideje van dolgozni lelke parancsa szerint. Ó, ott lent fejedelem az ember. Ha egyszer, majd egyszer mi össze fogunk beszélni. És itt hagyjuk ezt a galád Budapestet, mi lesz akkor? Valami efféle zendülés segítene rajtunk. Szörnyű sok itt a bűn és sokan vagyunk itt. Így beszélgetnek Jánosék Budapesten. Budapest Nérói, a legbúsabb és legkegyetlenebb emberek”. – A báró itt abbahagyta az olvasást és egyenesen Vértes szemébe nézett. – Óvakodjék attól, hogy ilyenné váljék!

– Uram, köszönöm az oktatást – vette elő Vértes pimaszabbik hangját. – Jó éjszakát! – fűzte hozzá, s büszkén kivonult az elegáns szalonból, mint hogyha a saját szobájából távozott volna.

Vértes elgondolkodva ült íróasztalánál, szórakozottan pörgette a teleírt kéziratokat, tekintete ide-oda kalandozott, a regény soraira meredt rá, majd a Napló főcímére. Az újság első lapján öles betűkkel virított: A Károlyi-kormány végnapjai?

„Lehetséges, hogy megbuknak ezek? – töprengett. – De hát mi lesz nélkülük? Kommün? A tehetségtelen írójelölt Kun Bélával, aki csak akart irodalmár lenni, s aztán politikus lett, mert az már lehetett, ahhoz nem kellett más, csak szószátyárkodás. Azokkal nem lehet vitatkozni, gyalázni sem lehet őket, mert visszaütnek, azok mindenre tudják a megoldást. De lehet, hogy azok majd megszabadítanak ezektől, és akkor majd jöhetünk mi. Nem is rossz… Pesten talán már puskalövések is hasították a levegőt, de itt, a Várban még minden csöndes. Ki tudja, talán ezekben a percekben lép Kun Béla győztesen az emelvényre, hogy kinyilatkoztassa és megélje, amit megírni nem tudott, hogy hőssé váljék, ha már képtelen volt hősöket teremteni…”

De még kerek két órát kellett várnia, mire lelkének izgalma kielégülést nyerhetett. Két vörössipkás lovas adta hírül a Tárnok utca ablakánál kandikáló közönségnek: – Éljen a kommün! Éljen a proletárok hatalma!

Inas kopogtatott. – Szabad! – kiáltott Vértes.

– Elnézést, uram – szabadkozott az inas. – A báró úr reggel eltávozott. Babits úrral van megbeszélnivalója a kávéházban… A báró úr kéri önt, hogy ne hagyja el a házat, amíg vissza nem érkezik…

– Mikor jön vissza? – vágott közbe hevesen az író.

– Várhatóan este.

– Hívja össze a személyzetet sürgősen. Szólni kívánok velük – s mivel az inas értetlenül tárta szét a karját, hozzátette. – Át kell adnom egy üzenetet!

Vértes nem készülődött sokat. Fejében már összeálltak a mondatok, s a kíváncsiság is hajtotta, milyen hatást fog tenni gyújtó szónoklata.

Az előtérben végignézett az inasok, lakájok és szakácsok hadán, mint egy tábornok fegyelmezetten felsorakozó seregén.

– Elvtársak! – kezdte. – Végre elérkezett a pillanat, amikor saját kezetekbe vehetitek a sorsotokat. A kommün győzött. A magatok fajta proletárok vették át a hatalmat. Itt az idő, hogy elnyomott osztályos társaitokkal tartsatok, hogy

megmutassátok, hogyan mulat a nép. A tesze-tosza időknek vége, radikális tettekre van szükség. Válasszatok magatok közül vezetőt, és fosszátok meg javaiktól a víg urakat! – Már ordított. – Röppenjen fel a vörös kakas az idegen portákra, a zsidó és német elnyomók házaira! Kezdjük itt és most! Gyújtsátok fel a báró házát, mire vártok? Ha nem csináljátok, kezdem én!

Sebesen megragadott egy díszes petróleumlámpát, a báró egyik féltett régi ritkaságát, a szolganép megrökönyödésére földhöz vágta az üvegburát – az ezer darabra törött –, s egy gyors mozdulattal meggyújtotta a kanócot.

A finomkodáshoz és jómodorhoz szoktatott inasok alig tudták leteperni. Végül a háziorvos adott neki egy jó adag nyugtató injekciót, s attól hamarosan elaludt.

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

szerelmesvers

ne nyúlj hozzám
ilyenkor reggel átvérzik rajtam az isten
virágok sebei égnek
és a felizzó nap tüzében ellobbannak a hegedűk
mint ősszel az albanói hegyek gesztenyefái
mint a valentinus kertjében szedett legszebb rózsák
a selyemdrapériás szoba félhomályában
noli me tangere
ezek a reggelek a csend és a fény órái
békés haldoklás az idő
sirályok melankolikus röpte az akvamarinkék
vizek fölött
chagall kék ingujjas angyalai
talán éppen emmanuel napja van
olajfák zöldje úszik a légben
akárha egry józsef festette volna virágvasárnapos hajnalon
s én kint ülök a balkonon
ág-vékony ujjaimat átmelegíti a forró kávé
ócska szivarfüst felhőjébe burkolózom
mint burkolóznak szerelem-harmatos ölű leányok
zengő fellegek köntöseibe

szívemig érsz
vadkomló illata lengi be a tájat
ám madarak ricsaja lármázza a homlokon túli csendet
és úgy lopakodnak elő a múlt emlékei
a kimondatlan szavak
akár szemem látóhatárából felbukkanó repülőgépek
melyek felparcellázzák az eget
aztán john keatsra gondolok
a capitolium lépcsősoraira
a viaszba öntött bábukra az unatkozó céllövöldés bódéjában
az átmulatott éjszakákra
a tengervíz csiszolta szirtekre
az ég és föld között lebegő fekete nárciszokra
mintha kárhozottak holt lelkei lennének

ismerem minden gondolatodat
ha éjjelente megmozdulsz én is megmozdulok
ha újhold kél a pont neuf hídján sétálok
denevérszárnyas suhogásban
és látom szemedben párizs lüktető reklámfényeit
és verssorokat látok a végtelen űr kalodájába zárva
csillagképeket
az anterast
arcod tükörképét

szavak mögé rejtezel
s a hűvös hajnali szél beleborzol hajadba
ha felkelek te is felébredsz
és rajtad is átvérzik az isten
s azt mondod ne bántsátok a rigót
meg a szélkiáltómadarat mikor gyöngyfüzér-esőért könyörögnek
birsalmaág mozdul lágyan szelíden
s egy könnycsepp gördül végig nyakad ívén
rosszat álmodhattál
de én azt mondom ne félj
hiszen imsósnál már világosodik
s az ódon homokkőből faragott szökőkút vize megered
fölé leányarc hajol
a holdat keresi
s benne gyermekkora hasonmását

bennem élsz és én benned élek
összeroskadok távollétedben
rám dőlnek szobám falai
s a lehúzott redőnyön át beszüremkedő délelőtti fénysáv
felszeleteli testem
ízekre szed
mint a kattogó zakatoló mri koponyám falát
a vázában sárguló orgonavirág
tölcséres szirmait levelét hullajtja
finom árnyék rajzol mosolyt sára arcképére
s én csak ülök kezemben immáron a sokadik kávé
és azt kérdezem folyton
mikor jössz már
lassan eggyé válok az alkonyattal
a végtelen tér és az idő foglya leszek
s ím csak a szívtájék sajog

közel hajolnak hozzám a szavak
hangodat hallom
mintha falconieri parkjában suttognának a ciprusok
sellők zúgnának
oly messze vagy és mégis oly közel
hónapok évek választanak el tőled
mégis összekötnek bennünket erős pecséttel ezek a reggelek
ha szólni kell hát szóljál
s én majd válaszolok
túlkiabálom az óceán morajlását
a hegyek beszédét
mikor megindulnak a kövek
távoli pavilonok égnek
és egy cigarettától rekedtes hang sanzont énekel
valami francia dalt a szerelemről
és holnap ismét átvérzik rajtunk az isten

BALLAI LÁSZLÓ

Szerelmi dalkeringő

Az erdei úton feküdtünk. A csillagképek gyönyörűen tündöklöttek a szeptemberi, tiszta égbolton. A szabályos rajzolatú Nagy Göncöl, a tekergő Sárkány, a Kis Göncöl a Pólussal, a Képheusz a buborék-köddel és a Kassziopeia az ég legfényesebb csillagával. Amelynek ragyogása Izabella pillantásáéval vetekedett.

A gimnáziumba való beiratkozáskor egy hosszú feketehajú, tüzes szemű lány ült mellettem a padban: Izabella. Megdobbant a szívem. A neve is milyen gyönyörű. Amikor azonban felállt, kiderült, hogy fél fejjel alacsonyabb vagyok nála. Elszégyelltem magamat, és iránta való vonzalmamat eltemettem mindaddig, amíg meg nem növök. Három év múlva magasabb lettem Izabellánál, és izomzatom is kifejlődött. Ő pedig virágzó szépségű fiatal nővé érett. Amint megláttam az évnyitón, a lelkem lángba borult. Itt az idő. A szerelem mindent legyőz. De ugyanakkor zavarba is ejt. Nem tudtam, hogyan fogjak az udvarláshoz.

Akkor év elején volt az osztálykirándulás. A Bakonyba mentünk, és ott egy kulcsosházban szálltunk meg, amelyet körös-körül erdő övezett. A két szoba egyikét a lányok foglalták el, a másikat mi, fiúk. Mivel mindkettő ajtaja a konyhából nyílt, ahol az osztályfőnök vert tábort, az ablakon át jártunk be egymáshoz.

A ragyogó késő nyári időben hatalmas sétákat tettünk napközben és – egy az osztályfőnökkel szemben megnyert vita eredményeképp – esténként is. Azon az éjjelen kristálytiszta volt az idő. Mivel a legközelebbi falu is több kilométerre feküdt, semmilyen mesterséges fény nem zavart bennünket a csillagok szemlélésében. Eredetileg persze azért maradtunk el két barátommal a többiektől, hogy zavartalanul megihassuk a magunkkal hozott barackpálinkát és bort. Iszogatás közben figyeltünk fel a menny csodáira. Találkozni a mindenséggel, részének érezni magunkat, ez is szerelem. Hanyatt dőlve, megrészegülve bámultuk az égbolt messzeségében remegő milliónyi fénypontot és az általuk kirajzolt művészi formákat.

Vagy fél óra telt el így, amikor egyikünknek eszébe ötlött, hogy már egyáltalán nem halljuk a beszédhangokat. Talpra szökkentünk. Gyors futással is csak tíz perc alatt sikerült beérnünk a többieket. A rázkódás felkeverte bennem a szeszt, amelyből mohóbban kortyolgattam, mint a barátaim. Egyszóval, amikor csatlakoztunk a csapathoz, holtrészeg voltam. Habozás nélkül Izabellához siettem és átfogtam a derekát.

– Hol voltatok? – kérdezte.

– Kassziopeiával találkoztunk – mondtam.

– Kivel?

– Képheusz király feleségével, aki azzal dicsekedett, hogy szebb, mint a tengeri nimfák. Poszeidón megharagudott a felfuvalkodott asszonyra, akinek büntetésül a leányát, Andromédát egy tengeri szörnynek kellett áldozatul vetnie. A sziklához láncolt leányt Perszeusz mentette meg. Végül a történet összes szereplője felkerült az égboltra. Kassziopeia olyan helyre, ahol az év felét fejjel lefelé lógva kell eltöltenie. Látod, ott van.

Izabella tágra nyílt szemmel nézte a csillagokat.

– Ezerötszázhetvenkettőben Tycho Brache egy új csillag felragyogását figyelte meg a Kassziopeia csillagképben. A nóva fényesebben csillogott összes régebbi égi társánál, még a Vénusznál is. De a te szemednél nem ragyog fényesebben.

Megcsókoltam a kezét.

– Kassziopeia tévedett, mert egyedül te vagy szebb a tengeri nimfáknál.

Izabella karja is átfonódott a derekamon. Hatalmas erőfeszítéssel igyekeztem egyenesben tartani a lépéseimet. Persze hogy sikerült. A lány ereinek a lüktetése, boldogan fénylő pillantása azt sugározta, hogy viszonozza érzelmeimet. Olyan erősnek éreztem magam, hogy fel tudtam volna röppenteni a csillagmindenségbe, ahol együtt keringhetünk a végtelen időben. Csakhamar azonban a szállásra értünk.

– Nem sétálunk még? – kérdeztem Izabellát, s igenlő válasza a világ legboldogabb emberévé tett. Fel is röppentettem szerelmemet a csillagok magasába, annyiszor megismételtem, hogy ő is a fénylő égitestek közé tartozik. Még soha nem láttam ilyen szépnek a fák rengetegét és az égitestek erdejét, mint Izabellával a karomban. Lassanként azonban az alkohol mégiscsak letepert. Az ablakon át beemeltem a fiúszobába a leányt, majd az ágyamhoz mentünk. Én lefeküdtem, ő pedig mellém ült, és megfogta a kezemet. Lelkére kötöttem, hogy ne menjen el, mert csak negyedórát fogok szunyókálni, utána miénk lesz az egész éjszaka. Kezével a kezemben aludtam el.

Arra ébredtem, hogy Izabella nincs sehol, már jó magasan áll a nap, és mindenki a reggelihez készülődik. Barátaim mondták, hogy elalvásomat követően még több mint egy órán át visszatartották Izabellát. Csak akkor engedték el mellőlem, amikor arra sem ébredtem fel, hogy erősen megrázzák a vállamat. Meghatott ez az együttérzés, ugyanakkor a falba tudtam volna verni a fejemet nyomorúságomban. Miért kellett annyit innom? De hiszen nem is éreztem a hatást. Eh, minek kellett szaladni? De ha nem értük volna be a többieket, máshogy alakult volna az este. Ó, bár láthatnám már Izabellát, hogy mosolyával eloszlassa a bennem kavargó zűrzavart.

A reggelinél nagyon távol kerültünk egymástól. Lázasan néztem. Vártam, hogy összevillanjon a tekintetünk, de ő nem kereste a pillantásomat. Azután szedelődzködni kezdtünk. A busz felé menet sikerült mellé kerülnöm, de nem tudtunk beszélni a tömeg kellős közepén. Izabella nagyon kedvesen viselkedett, de nem éreztem rajta az éjszakai tűz forróságát.

Szombat este értünk haza – a buszpályaudvaron már ott nyüzsögtek a szülők –, két éjszakát és egy teljes napot kellett átgyötrődnöm, mire újból találkozhattam a kedvessel. Még az első óra előtt a kezébe csúsztattam hozzá írott versemet. Izgatottan vártam a hatást. Végre, amikor kettesben maradtunk a folyosó egyik szegletében, elmondta, hogy nagyon tetszik neki a vers, egészen meghatódott tőle.

– Akkor hát szeretsz? – rebegtem reménykedve.

Hosszú csönd következett.

– Tudod, nekem vőlegényem van – mondta végül.

– De szeretsz?

– Nekem még soha nem mondták, hogy a szemeim úgy fénylenek, mint a csillagok. Vagy hogy szebb vagyok a tengeri nimfáknál. Teljesen elszédítettél. Akkor este az osztálykiránduláson azt tehettél volna velem, amit akarsz.

– Akkor hát szeretsz.

– Csakhogy mielőtt bármi őrültségbe belevittél volna, időt adtál nekem a gondolkodásra.

Amikor szüretelni ment az osztály, szakadatlanul ostromoltam Izabellát bókjaimmal. Azután versek tucatját írtam hozzá, vártam az iskola előtt és hazakísértem, de hasztalan. Hajlíthatatlan maradt. Lassanként tisztelni kezdtem. Megértettem a vőlegényéhez való hűségét is. Az pedig már a szerelem agóniája.

– Legalább keringőzhetek veled a szalagavató bálon? – kérdeztem.

Igent mondott. De mégsem keringőztünk együtt. A próbák során összevesztünk valami ostobaságon, azt hiszem, az én hibámból. Ám akkor már csupán a remény illant el. A nagy nők meghódítására mindig csak egy pillanat kínálkozik. Ha elszalasztjuk, végtelenné merevedik, és örökké ott függ a képzeletünkben fejjel lefelé, mint szegény Kassziopeia, az égbolt legfényesebb csillaga.

Akttanulmányok (1911)

KASSAI FRANCISKA

Köznapi haikuk

Közeleg

Nem siet az ősz.
Elhagyott a nyár. Immár
telünk közeleg.


Furcsa

Parkban sétálok
gyerek és kutya nélkül
furcsa lény, csak én.


Gyönyörködő

Nézz, hogy meg is lásd
most az évszak-változást.
Gyönyörködj benne!


Csak ők

Csak az emberek
sietnek, az évszakok nem,
sem a napsugár.


Hold

Nyitva az ablak.
Mint a japánok, úgy tégy!
Csak a holdat nézd!


Ág alatt

Cseresznyevirág,
hullasd rám reményszirmaid!
Hozz megújulást!

RÉKASI ILDIKÓ

Semmi

Semmi. A nap végén
jobb, ha vissza se gondolsz.
De mi is történhetne
más: a megunt, szokásos.

S ha néha, jobb napon
engedne is a zár,
a küszöbön megtorpansz,
csak kibámulsz a rácson:

nem tudod nem gondolni,
hogy úgyis mindjárt vége,
elmúlik az idő,
ha jól, rosszul, akárhogy,

s végül ugyanaz vár,
ami eddig volt: semmi.
A Semmi. De ne bánkódj,
és semmin ne csodálkozz.

Vakáció

Ne örvendezz még, kedves Ördög,
s ne könyvelj el hívednek, ó,
csak mert a botrányillatú vonz,
és nyelvet öltögetni jó.

Hebehurgya e földi élet:
bolondos Péter, kerge Pál
mért ne mulasson jól, ha úgyis
a szegény pára megkrepál.

Hogy halállal nem viccelődünk?
Aki meghal, annak ez is
szabad – és hát mindegyikőnket
elér egyszer a nemezis.

Örök vadászmezők? mennyország?
hol, merre csörög a dió?
la, cia, transzcendencia,
az lesz csak a vakáció!

SIGMOND ISTVÁN

Molekulák 8. – Tündöklő arccal

A nagyapa elveszítette mindkét lábát az első világháborúban, egy teherkocsiból gurították a ház elé. Nyekkent egy nagyot, aztán ott rostokolt a sáncban egy ideig, amíg ordítozására fel nem figyeltek odabent. Nehezen fogadták vissza a családba, merthogy alig lehetett ráismerni, az arca mintha elmozdult volna a he-lyéről, ott volt, de nem úgy volt ott, mint hajdanán, az egyik füle helyén egy körömnyi csonk maradt, s a szemöldökét is leseperte valami az első harcvonalban. Nagy darab, öles termetű ember volt valamikor, de nyomorékságában egy madár sem rakott volna fészket a mellére; persze e gondolat nem a lövészárokban született, Borges egyik későbbi írásából csente el a mesélő atyafi, no, de a nagyapa így, lábatlanul és madárfészkektől megkímélve, feleségül vette a valamikori falu szépét, annak sem akadt más kérője soha, mert ezt a falut is megszállták annak idején a furcsa nyelvet beszélő katonák, és a sorozatos rablás, gyújtogatás mellett minden nőt megerőszakoltak 15 és 70 között. A majdani nagyanya, a falu szépe, 20 éves, begyes, büszke járású hajadon, szőke, kék szemű nebáncs-virág, a legények dülledt szemmel rajzottak körülötte, méhkirálynő volt, nem egyéb, most meg sorba álltak nála a katonák, húszan, harmincan mindennap. Kezdetben a nők mindegyike visított, ütött, harapott, aztán mintha kioltották volna szemükből az életet, némán vergődtek a durva férfitestek alatt tehetetlenül. Kilenc hónap múlva rengeteg gyermek született, a falu szépét is anyává becstelenítették, ki tudja, melyik férfiállat a sok közül. A gyermek a majdani apa volt, aki a második világégés elején nősült, majd elvitték, s a hírek szerint kivégezték a háború befejezése előtt nem sokkal, mivel a lövészárokban, úgy a harmadik hét közepén, egyszer csak letette a fegyverét a földre, s azt mondta: elég. Statáriális bíróság felállítására ilyenkor nincs idő, az ezredparancsnok lőtte agyon személyesen, merthogy a tűzharc kellős közepén, az első vonalban ilyesmit elkövetni nem lehet. Közben fiatal felesége hármasikreket szült idehaza, a szülésbe belehalt ugyan, a gyermekeket viszont sikerült megmenteni. A fiút, amikor eljött az ideje, besorozták. Azazhogy besorozták volna, de úgy döntött, nem lesz katona. Sem egy napig, sem másfél évig. A behívóval a kezében várta, hogy sorra kerüljön, meztelenül állt a sorozóbizottság előtt, ám a hatalomnak semmi esélye sem volt, hogy valamelyik börtönnek is beillő kaszárnyában embert csináljon belőle, ugyanis az orvosi vizsgálat kimutatta, hogy annyira alkalmatlan a katonai szolgálatra, hogy még békeidőben, a katonai konyhán sem teljesíthet szolgálatot a 200-at mutató vérnyomása miatt. Azt nem tudhatták, hogy hat darab efedrin tabletta szökkentette az egekbe a vérnyomását, de mivel kicsit gyanúsnak tűnt, hogy 19 évesen valakinek ilyen magas legyen a vérnyomása, beinternálták a katonai kórházba egy alapos kivizsgálás végett. A kórházban rohamosan romlani kezdett az állapota, a vérnyomása valami csoda folytán helyrejött ugyan, de kiderült, hogy szívritmuszavarai vannak, zöldhályogja és parkinzonja van, heresérve, lágyéksérve és hátgerincsérve, szívaorta-szűkülete, szívaorta-elégtelensége és mitrális szűkülete, és fiatal kora ellenére az agyi erek elmeszesedése miatt, agysejtjeinek egy jó része elhalt. Néhány nap múlva, amikor félig-meddig már eszméletlen állapotba került, a kórház főorvosa megkerestette a családját, de csak a két leánytestvére élt. A nagyobbik tisztviselő volt egy másik kórházban, a kisebbik szakmunkásféle a helyi cipőgyárban, de egyikőjüket sem engedték el munkaidőben, hogy beteg testvérük ágya mellett álldogáljanak egy ideig. Ellenben az anya, az apa, a nagyanya és a nagyapa, a megbecstelenített, a kivégzett, a szülésbe belehalt és a lábatlan szellem, akinek a mellére sosem raktak fészket a madarak, ott voltak mindannyian, és fogták a fiú kezét. A fiú magánál volt, mosolygott. Aztán intett az anyának, hogy hajoljon közelebb, súgni szeretne neki valamit. Nem lettem katona, kibasztam velük, anyám. És röhögött. Olyan nagyon röhögött, hogy berohantak az ápolók a kórterembe. A fiúnak öröm tündökölt az arcán, a szája nyitva volt. A szeme is nyitva maradt, de a felső szemhéját ügyesen lehajlították az alsó szemhéjára, a már réges-rég meghonosodott keresztény szokás szerint.

Férfiarckép (Zárt intézeti beteg, 1922)

TARNAI LÁSZLÓ

Öröm csillant

                                            90 éves lenne Dér Endre

Lassította a furakodókat
a rekkenő hőség
ám a sápadt pengeéles szemű
Dér Endre az ezerkilencszázhetvenes
nyolcvanas években gyorsan szedte a lábát
a Stefánia akárhány szám alá
mert hallani akarta
az oda fészkelődött banda sutyorgását
Csipás szemmel ásítoztak a tollforgatók
s várták hogy a rigolyás rigli
végre-valahára engedjen a kishungiba
ahol a gyöngyöző kisüsti után
a kriglihez adnak resztelt májat
Az utánozhatatlan Dér-mosolyával
jelezte hogy ezúttal hagyjuk békén
a kupicát korsót a szaftosat
s ha nincs ellenemre bandukoljunk
a sótartó nevű ponty harcsa
pisztráng süllő tanyája mellé
Változatlan Dér-mosolyával útközben
csendült benne valami amiből kitűnt
hogy imádja Szegedet azért is
mert együtt lélegzik az örök életű
Dugonics Móra Tömörkény
Radnóti József Attila Juhász Gyula
S mivel megérkeztünk a Roosevelt térre
konstatálható a példátlan figyelmetlenség
hogy Juhász Gyula szobra hátat fordít
a szelíd Tiszának s a városháza tornyát
vagy a tulipánfákat nézi búskomoran
A Dér-mosoly évekig szigorodott mert írásaiban
többször kifogásolta a vétket
papolásától rengtek ilyen-olyan csillárok
s hiába villant a pengeéles szeme
Annak idején nem tudom mikor
a Stefánián találkoztam Bandi bátyámmal
s megmásíthatatlan mosolyával
jelezte hogy ezúttal hagyjuk
a kupicát korsót a szaftosat
a koszorús költőknek íróknak zsurnalisztáknak
s ha nincs ellenemre bandukoljunk
a sótartó nevű ponty harcsa
pisztráng süllő tanyája mellé
Útközben csendült bennem valami amiből kitűnt
hogy imádom Szegedet azért is
mert együtt lélegzünk a hátrahagyottakkal
S mivel megérkeztünk a Roosevelt térre
Dér Endre sápadt arcán pengeéles szemében
öröm csillant
mert a lágyan hömpölygő hullámokat figyeli
Juhász Gyula szobra

BOTOS FERENC

In memoriam Varlam Salamov

Szurdok falához
gombolyult holt juharból
sarjad egy fenyő

Vörösfenyőág
érzi a fagy illatát
ébred a napon

Reggel és este
gyémántpatájú éhség
lobog szemében

Kenyérfejadag
utoljára a kézben
kihűlő ágyon

Fehér madarak
a nyírfa tündéreken
jöjjetek érte

Ragyogjatok
fájdalom gyöngyszemei
a sírja felett

P. PAPP ZOLTÁN

Hamis evolúció

szervezett sintérek
veszett kutyába vesznek
a hóhérok korán halnak
Lásd be Uram így nem lehet…
Ez mértékvesztés uram.

tüntetek az öngyilkosok védelmében
már nem várom a legbölcsebb tanácsot
csak résnyi fények közt topogok
odulét ez a legtöbb amit elértem

milliárd évekből sorjáznak soraim
győztes sejtjeim egyedi kavalkádja
egy ünnepi pillanatra érlelt nedű
ihatatlan mint a festett virág illata

szervezetlen önkéntesek
négyóránként távoznak
csalódottak vagy kíváncsiak
gyávák netán vakon bátrak
magukra öltik a zsákutcákat

BISTEY ANDRÁS

Az igazolás

Amikor elvégeztem a főiskolát, egy kis faluban kaptam állást. Matematika-rajz szakos vagyok, akkoriban ilyen szakpárosítások is voltak a főiskolán. Az iskolába már vagy tíz éve nem kaptak rajz szakos tanárt, a tanácselnök úgy megörült, amikor jelentkeztem, hogy rögtön összetegeződtünk. Tetszett nekem a falu, a széles utcák két oldalára gyümölcsfákat ültettek, a házak előtt virágágyások voltak, és egy kis patak folyt a szélén. Régi kőhíd ívelt át rajta, alatta mély volt a víz, egy keveset úszni is lehetett benne. Ott kaptam rá a horgászásra, igaz, leginkább csak törpeharcsa volt a patakban, mert nyáron néha úgy leapadt a víz, hogy a legtöbb helyen legföljebb térdig ért. Ha viszont sok eső esett, megáradt, hogy a falut is fenyegette, sőt, az odaköltözésem előtt néhány évvel át is szakította a gátat, és elmosott egy csomó régi vályogházat.

Nem volt rossz hely, de főleg annak örültem, hogy egyedül lakhattam. Nem volt nagy a lakás, másfél szoba, konyha egy alacsony mennyezetű, régi, gerendás házban, de senkivel sem kellett megosztanom. A főiskolai kollégiumban nyolcan laktunk egy szobában, érthető, hogy élveztem az egyedüllétet. A ház tulajdonosa elköltözött a faluból, eladni nem tudta, ezért ő is legalább olyan elégedett volt, mint én, amikor megegyeztünk. Nem kért sok lakbért, örült, hogy laknak a házában, nem pusztul lakatlanul.

A társaság is jó volt. Az előző években több idős tanár nyugdíjba ment, ezért a tantestület nagyobb részt fiatalokból állt, beleértve néhány egyedülálló, csinos kolléganőt is. Sok közös programot csináltunk, hétvégeken néha elmentünk színházba a megyeszékhelyre, máskor szalonnát sütöttünk a patakparton, biciklitúrákat szerveztünk, vagy csak leszaladtunk fürödni a híd alá, amikor jó volt az idő. Ezt akkoriban úgy mondták, hogy „jó a kollektív szellem”, ami a járási tanács művelődési osztályán jó pontnak számított, ezért az igazgató is támogatta a közös megmozdulásokat, bár maga nemigen jött velünk. Házas volt, két középiskolás gyerekkel. Közel járt az ötvenhez, mi már nagyon öregnek láttuk.

Szerettem tanítani, és állítólag nem is csináltam rosszul. Nem akarok hencegni, de gyakran kaptam jutalmat, szakkört vezettem, és néha a tanulmányi versenyeken is jól szerepelt egy-két gyerekem. Akkoriban faluhelyen még rang volt tanárnak lenni, a gyerekek is tisztelettudóbbak voltak, mint most, de lehet, hogy csak az idő szépíti meg a dolgokat. Azt mondják, az öregedés legbiztosabb jele, ha az ember elkezdi szidni a „mai fiatalokat”. Minket is szidtak az akkori öregek, nem is folytatom ezt a témát.

De eltelt három év, és az én korábbi lelkesedésem csökkenni kezdett. Ezt mások nem vették észre, legalábbis nem jelezte semmi, hogy észrevették volna, én azonban egyre többet gondoltam arra, hogy nem ebből az iskolából kellene nyugdíjba mennem. A falu ugyanolyan maradt, mint azelőtt, de talán én változtam, vagy a többiek. Nem tudom.

Néhány fiatal kollega elment az iskolából, amint tehették nagyobb helyekre, városokba vagy éppen a megyeszékhelyre. Akik helyettük jöttek, nem tudtak úgy beilleszkedni. Voltak közöttük mogorva idősebbek, mások nem is nagyon titkolták, hogy száműzetésnek tartják az isten háta mögötti falut, áldozatnak érezték magukat, és örökké panaszkodtak. Szóval eltűnt a régi jó hangulat. Akkor kezdtem gondolkozni, hogy nekem is változtatnom kellene az életemen, és azt találtam ki, hogy beiratkozom az egyetemre matematika-kémia vagy matematika-fizika szakra. Azt reméltem, hogy ha elvégzek vagy két évet, kaphatok már állást valamelyik középiskolában, és majd ott fejezem be a tanulást. Volt ilyen akkoriban, különösen a vidéki középiskolákban lehetett úgy tanítani, hogy az ember közben végezte levelezőn az egyetemet. Az igazgatóm ugyan nem örült a tervemnek, tudta, hogy ha elmegyek, jó ideig megint nem lesz rajztanár az iskolában, de rendes volt, írt egy javaslatot, azt betettem a többi jelentkezési papír közé.

A fölvételi kérelemhez mellékelni kellett a körzeti orvos igazolását, amely szerint felsőfokú tanulmányok folytatására egészségügyi szempontból alkalmas vagyok. Ez formaság volt ugyan, de megkövetelték. Már majdnem postára adtam a jelentkezésemet, amikor rájöttem, hogy hiányzik az igazolás.

Írtam pár sort az orvosnak, aki jó ismerősöm, sőt mondhatom, hogy barátom volt, ő is fiatalember, gyakran velünk tartott a különféle programokon. A levélben kértem, írjon igazolást, hogy egészségi állapotom miatt alkalmas vagyok egyetemi tanulmányok folytatására, és küldje el nekem. A levelet betettem egy borítékba, és megbíztam az egyik gyereket, hogy vigye el a doktor bácsihoz, és hozza el, amit majd tőle kap. A gyerek örült, hogy elmaradhat a számtanóráról, csak úgy ragyogott a képe, és bólogatott, hogy mindent úgy csinál, ahogy mondtam. Egy kissé mulya, de nagyon megbízható, pontos fiú volt, nem tudtam elképzelni, hogy valamit elszúr ebben az egyszerű feladatban.

Húsz perc sem telt el, hozta az igazolást. Megnéztem, szabályos orvosi papír volt, amilyenre a recepteket írják, rajta pecsét, olvashatatlan aláírás, és valami ronda macskakaparással, ahogy általában az orvosok írnak, hogy alkalmas vagyok a tanulmányok folytatására. Betettem a többi papír közé egy borítékba, és az utolsó órám után feladtam a postán.

Még aznap összefutottam az utcán az orvossal, éppen beteghez ment biciklin. Volt ugyan autója, de a faluban nem használta a sár vagy a por miatt, mindenhova biciklin járt. Köszöntünk egymásnak, de nem említette az igazolást. Én meg nem kérdeztem, láttam, hogy siet, nem akartam megállítani, de arra is gondoltam, hogy nem olyan nagy dolog az az igazolás, hogy külön beszélni kellene róla. Később sem került szóba közöttünk.

Eltelt egy hét, amikor összefutottam az állatorvossal az egyik boltban. Ismertem őt is, kis helyen szinte mindenki ismer mindenkit. Néhány évvel idősebb volt nálam, már családos, belevaló, jó kedélyű ember. Köszöntünk egymásnak, váltottunk is néhány szót, és feltűnt nekem, hogy állandóan somolyog, mintha valami titka lenne, vagy tudna valamit, amit nekem nem akar elmondani. Ez néhány nap múlva megismétlődött, harmadszorra azonban már nem bírta magában tartani, ami miatt, mint később kiderült, olyan titokzatosan somolygott.

– Elfogadták a felvételidet? – kérdezte, és már szinte pukkadozott a visszafojtott nevetéstől.

– Még nem jött válasz – mondtam csodálkozva, mert furcsállottam a vidámságát. Az nem lepett meg, hogy tud a jelentkezésemről, nem csináltam titkot belőle, és bár úgy emlékeztem, neki külön nem mondtam, akárkitől hallhatta. Egy kis faluban ez is hír.

– Elküldted az orvosi igazolást is? – kérdezte várakozó tekintettel, de már nem mosolygott olyan szélesen, mint előbb.

– Bökd már ki, hogy mit akarsz! – mondtam kissé ingerülten. Bosszantott, hogy szórakozik rajtam. – Egyáltalán, miért érdekel téged ennyire az az igazolás?

– Mert én írtam – felelte, és eltűnt a mosoly az arcáról, mintha akkor jutott volna eszébe valami kellemetlenség.

– Te? – Csak ennyit tudtam kinyögni, és hirtelen nagyon rossz érzésem támadt.

Bólintott.

– De hát hogy tudtad…? Egyáltalán hogy került hozzád a levelem?

– Egy gyerek hozta – mondta elkomolyodva. – Azt hittem, jó hecc lesz, amikor rájössz, hogy ki írta az igazolást.

– Megölöm azt a kurva kölyköt! Az orvoshoz küldtem, hogy ment hozzád?

– Tudod, hogy egy házban lakom az orvossal, közel vannak egymáshoz az ajtóink, talán előbb odament, de a doktor ajtaja zárva volt… a tábláink ugyanolyan méretűek, még a betűk is egyformák… az én nevem előtt is ott volt a dr… ki tudja, mi járhatott a fejében.

– Megölöm! Elszúrta a fölvételemet!

– Azért csak ne öld meg. Az igazoláson nyomtatott nagybetűkkel rajta volt a nevem meg a pecsétem is…

– Persze, de én igazolást akartam, az meg volt. Ki a fene böngészi a pecséteket?

– Hát ez az.

Még az ő hangjában volt szemrehányás. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy ez a „vicc” ok arra, hogy összevesszek vele, de gyorsan lecsillapodtam. Hiszen valóban megnézhettem volna, mit teszek a borítékba.

– Tényleg ezen múlhat az egyetemi fölvételed? – kérdezte. Sajnálkozás volt a hangjában.

– Legalábbis az idén. Jövőre majd újra megpróbálom. Esetleg egy másik egyetemen. Mert ezek biztosan megjegyzik a nevemet…

– Sajnálom – mondta. – De komolyan. Nem kellett volna ezt a hülye viccet…

Egyébként rendes volt, nem mondta el senkinek, hogy mi történt, különben egy évig rajtam röhögött volna a falu. A gyereket nem vettem elő, már nem érdekelt, meg azért is, mert ha leszidom és elmondom neki, mit csinált, ugyancsak elterjed az eset híre a faluban.

Az egyetemről lemondtam, nem is készültem tovább a fölvételire, annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor értesítést kaptam, hogy ekkor és ekkor menjek fölvételi vizsgára. Sokat töprengtem, hogy menjek, ne menjek, azután minden mindegy alapon úgy gondoltam, ha hívnak, miért ne mennék. Azt nem föltételeztem, hogy csak azért hívnak be, hogy jól leteremtsenek az igazolásom miatt.

Azért szorongtam egy kicsit a felvételin, de ment minden a maga útján. A vizsgám elég jól sikerült, augusztus végén megkaptam az értesítést, hogy fölvettek. Még ősszel is tartottam tőle, hogy előkerül az „orvosi” igazolásom, de nem került elő sem akkor, sem később az évek során. Valaki biztosan ugyanolyan figyelmesen nézte meg, ahogyan én.

Nemrég volt a diplomaosztásunk harmincadik évfordulója, és az egykori csoporttársakkal kis összejövetelt tartottunk az egyetem mellett egy étteremben. Előtte eszembe jutott, hogy be kellene mennem a dékáni hivatalba, és kikérni a személyi anyagomat, ha ugyan őrzik még, hogy megmutassam a többieknek, esetleg eldicsekedjek vele, hogy engem még állatorvosi igazolással is fölvettek az egyetemre, de a régi társakkal való találkozás közben valahogy kiment a fejemből.

KÁNTÁS BALÁZS

Egy kaptafára

A betonon
szétgurult pénzérmék -:
a kutyás koldus
egy napra
meggazdagodik.

A magát
a világból végleg visszavont
csöves ítélkezik -:
süllyedj a rohadt
folyékony aszfaltba,
Társadalom!

Ételosztáson
sorban álló
számkivetettek -:
bukott angyalokkal
tömött
Blaha Lujza tér.

Sorszámot húzol
a munkaügyi központban -:
a doktorátusodat letagadva
sem kellesz, most sem,
havifixes
kapitalizmus-építőnek…

Kéziratokba párolod
egy (ORSZÁG)
nyomorúságát -:
kék egyenruhás
vadászkutyák
helyszínelik körbe
a cipőnyomaidat.

A sztrájkba lépett
fejtetű
petíciót nyújt be
a mindenkori Hatósághoz -:
„Hivatásos ektoparazitaként
tiltakoznom kell,
gazdasejtjeimnek már
egy csepp vére sincs!”

LENGYEL GÉZA

Késő este már

Késő az este már.
Parányi árny,
galamb repked
a kékesszürke égen,
egy, majd másik tetőn
megpihen, leszáll.
Még hűsöl a légben a forró nap után,
vagy alant a liget,
kőris, szil, nyár, platán
és annyi más fa lombkoronája bűvöli?
Én ülve is szédülök teraszunkról letekintve,
inkább nézek fel a végtelen térbe;
vagyok ott honos, hol madár se jár.

MAGÉN ISTVÁN

A repülő zongora

Egészen egyedül volt, illetve azért nem teljesen, mert társaságnak ott voltak a házak, a cseréptetős, meg a palatetős, a kalapos, meg a kontyos épületek, a lapos tetejűek, a svájcisapkásak, meg a csúcsos, tornyos bohóckodók. Ezek a változó, hol süllyedő, hol meg emelkedő magasságú dolgok jelentősebb befolyást azonban nem gyakoroltak rá. Úgy... Amúgy azonban mégis. A száraz évszakokban egy szempillantás alatt lecsillapodott tőlük. Elterjedt az a nézet, hogy az égbolt úgy borítja be a Földet, mint egy gyapjúsapka… Ott voltak még a fák is, ők aztán igazán alkalmasak voltak a magány elűzésére, akár a bokrok, a liánok, a csermelyek, vagy a folyó két partja. A távoli szentendrei hegyek is, a pilisiek meg a vértesiek, a magányba borultak, ha egy pillanatra magába nézett az ember, ha belsője százhúsz méteres kútjába leereszkedett, vagy, ha köldöknézésbe felejtkezett. De a jelek, az előrejelzések, ha hinni lehet nekik, mást mutattak. Az álom a valóság éji mása – gondolta Anden egy kimerítő ébredés után, amikor élőképpé formálódtak az álombéli tévelygés helyszínei. Az égbolt egyes kitüremkedő részein, a felhőkön, a látóhatár kicsipkézett karimáján túl már a robbanás jelei mutatkoztak. Az új birodalom csak akkor jön el – gondolta Anden –, ha egy karizmatikus vezető feltűnik majd, akár egy, a földtányér kanyargó szélétől kiinduló bolyongó utas…

Azt álmodta, hogy a Nagy Sándorról elnevezett városok egytől-egyig mind beleborultak a tengerbe. Megítélése szerint az emberek egymásra utaltak voltak, és az általánosra valamint az egyedire vonatkozó tudásuk még kezdetleges volt. A székek látványa is valahogy ezt modellezte, mert egymásra dőltek, korhelykedtek, egyiknek másiknak kitört a lába, elrepedt a karfája, kitüremkedett a háttámlája. A felhullámosodott parkettadarabok szétrepültek, a gipszkartonok is, melyek a rendszer szabályszerűségéhez voltak szokva, porrá zúzva, tapétacsíkokká göndörödve szálltak a levegőben.

Több, egymást kiegészítő stratégiát alkalmazott. Kezeit hátracsavarta, illetve nem ő, hanem a lengés csavarta hátra, mely szabályos időközönként megismétlődött. Porhalom fedte, meg vasak, csavarok, elszakállasodott vakolatdarabok. Egyszerű matematikával már nem volt képes rá, nem is tett meg érte semmit, hogy képes legyen összegezni egy társadalmi réteg pszichológiai jellemzőit. Beletaposott a semmibe, az elviselhetetlen álomból az elviselhetetlen ébrenlétbe, a végzetbe. A székek mellett hevert a földön. A bútorok miszlikekre hasogatták egymást. Persze, mindebből még alig lehetett oksági következtetéseket levonni. Kezét az ellentmondást nem tűrő erő a hátára taszította. Vállmagasságban támaszkodott az eldőlt szekrényekre, illetve inkább közöttük rekedt. Máskor lehetetlen lett volna a tudás alanyát ilyen hosszú ideig ellenőrzött környezetben tartani. Most azzal is számolni kellett, hogy a bolygók teljes egészében kristálygömbökké alakulnak át. Lehetősége volt helyzetének felülvizsgálatára. A fejét lehorgasztotta, színpadias pózt vett fel, pedig szinte felszabadultan hörgött már, kapkodta a levegőt, még fuldoklott is.

A fiatalember matematikát, asztrofizikát, szemantikát és pszichobiológiát tanult. A padlóhoz szegezve azon gondolkozott, hogy Ibn Daúd apologéta volt-e elsősorban? Valószínűleg nem kifejezetten tudományos megállapítás az, hogy szalmabábúként borultak egymásra a repedt deszkák, meg a rongyos falak, meg a tépett mennyezetek, s a falból kivált vízvezetékcsövek, mint a befont kötelek, karikába vetve éktelenkedtek a szőnyegekkel borított nappaliban. Ha a valószínűségi hányados problematikájával vizsgáljuk az épületet, láthatjuk, hogy az emelet balra dőlt, de az is lehet, hogy jobbra, igaz nagyon enyhén, és hogy a helyzet alapos ismerete nélkül nem vette volna észre senki. Mérlegelni kellett, hogy a genetikus eredet vajon mire képes? Még pöfékeltek a kémények, de a megrepedezett alapok már remegve szippantották fel a vizet, fel-felbugyogtak, gőzt köpködtek morcosan, mintha az árkokban felbukkanó kövek vicsorgó fogak lettek volna. A fák is, melyek a helyet körülvették táncoltak, nyílegyenes törzseikkel, ki-be dőltek, előre nyúltak, ágaskodtak, kifordult gyökereiket igazgatták.

A folyosókon emberek szaladgáltak. Meglehet, nem is emberek voltak, de neki úgy tűnt, illetve embereket képzelt oda, lények, fantomok, torz szülemények helyett, állatokat is, emberfejű, állat testű, szárnyas, szőrös, szakállas, agyaras, csápos, bogárhátú, meg pikkelyes, meg acsarkodó, fenyegető lényeket. Árnyékok kaszabolták egymást távol az időmetszetektől, az elaggott fényű utcai lámpák leszakadt vezetékeinek vakító fényénél. Világos volt, hogy az időben felszabdalt sorozatokra irányuló figyelem a hatás teátrális magyarázatához kell. Összezavarták a távolságokat, a mélységeket meg a magasságokat, a dombok ívét, az égbolt kupoláját, a csillagok megbonthatatlan szövedékét.

Anden kábult volt a fejére mért ütéstől. Az a fémes, egyenes vágás, mely a szemébe villant, még ott csillogott a látóterében, a recehártyáján, az emlékezetében. Vizsgálódásai számára inkább az egyszerű emberek, a melléktermékek voltak a legértékesebbek. Előbb robbanásra gondolt, aztán meg földrengésre, latolgatta, mérlegelte, végül mégis vulkáni kitörésre gyanakodott, bár elképzelhetetlennek tartotta, hogy a Kopasz hegy, a Dobogókő, az Öregkő vagy a Gerecse…

Az ütések megoszlottak a térben, sugárszerűen szabták ki hatósugaraikat, távolodtak, meg közeledtek, hol egymásra borulva alakoskodtak, mint egy összecsukott legyező, szégyenlősen, mint valami kezdő titán, rejtélyesen és gonoszan, sejtelmesen és kiszámíthatatlanul, mint egy idegen világból ide tévedt szellem.

A bálteremben még zene szólt, és az apró rengésekre nem figyelt fel senki. A gyakorlatban még a megkülönböztethetőség különféle módozatai látszottak inkább, egyre lehetetlenebb volt a tényezők nyomonkövetése.

Andennek az volt az első gondolata, hogy eltört a feje. „A feje nagy volt a testéhez képest, és az arcán volt egy bibircsók” – jegyezte fel róla valaki. Kezeit lassan mozgatva közeledett a koponyájához, hogy megvizsgálja, pedig általában ügyelt arra, hogy emelt fővel járjon. Most azonban félt. Uj ain érezte a puha részeket, az élesre repedezett csontot, és a nyakában lógó smaragd díszeket. Látta, vagy inkább csak elképzelte a kiloccsant agyvelejét, a koponya meglazult varratait, melyek mind berepedeztek, mint a megtört dió, a tapadó, ragacsos vért, az agy térfelén tomboló megfékezhetetlen vérömlenyeket, melyek elárasztották az arcot, a szemet, az orrot. Előre meredő ujjai izzadva, szimatolva keresték a meghasadozott teret. „Most uraim – rebegte –, térjenek vissza a fővárosba, és a tudomány iránti vonzalmaikat viszonozza az álom.”

Tisztában volt azzal is, hogy a kutatásnak csak a felszabadult jelenségekre szabad szorítkoznia, „vagyis ha jól értelmezem – mondogatta –, a Mindenség olyan, mint azok az üveggolyók, melyeket a játékboltokban lehet kapni.”

*

No persze, Anden küllemének semmi köze sem volt az eszméihez. Vagy ha volt is, csak nacionalizmusában, alkalmasint sovinizmusában. A kifényesíthetetlenné rozsdált aranygombok, vagy a repedezett sujtások, csak mint valami heroikus küzdelembe igyekvő hérosz fegyverzete, ruhája, eszközei, kalapja, kamáslija, lódenkabátja jöhettek számításba. A mások irányítása nélküli gondolkodásra való képtelenség, valamint a szorgalom és a tudás feloldhatatlan ellentmondássá kavarodott benne. Ne feledjük, hogy a szigeten még divatos volt a papos hanghordozás, a fellengzős stílus, a lakodalmi gesztusok. Serlegekből kortyolták a bort, meg slukkolták is, csorgatták ínyükön, lefetyelték, mintha forrásból innák, hörpölték állhatatosan, bizonyos meghatározó ingerrel. Ez a módszer a kísérlet folytatása volt. A szájakban tócsák helyezkedtek el, kellemes és kellemetlen attitűdök keveredtek, a gyomrokban gejzírek fakadtak, pontosan úgy, mint ott és akkor, amikor a kutatás tárgya még ki volt téve bizonyos befolyásoló tényezőknek.

*

Anden megmozdította a kezét. Először a kisujját, aprólékosan, feszülten, mintha a világ sorsa függene ettől a kis mozdulattól. Behajlította az ujjperecét. Első reflexiója az volt, hogy megölték, kizsigerelték, lecsapták a fejét, vagyis a végtagjait, illetve, hogy felnégyelték, karóba húzták. Nem is tudta pontosan, hogy miért. Látta a cinikus feliratot: ISTEN HOZTA A POKOLBAN! Fent feszült a vászon valahol a fák lombozatánál, a maga ellentmondásaival is pompásan, tulajdonképpen láthatatlanul. Elképzelni sem tudta, hogyan lehetséges az, hogy lefelé néz, és felfelé lát. Illetve tulajdonképpen körbe lát a feje körül, jobban mondva… Bármi is történt, gondolta, a sok-sok csoda közül legalább egyet szeretnék felidézni, gondolta, meg azt is gondolta, de ezt már mellékesen, hogy veszélyesen kanyarog lefelé a hegyoldalon, és a fáklyák imbolygó fénye kevés ahhoz, hogy mindenki lásson, egyesek méltatlanul legurulnak, vagy kificamított bokával az árokban roskadoznak. Szóval, hogy csak a buta emberek hajlamosak arra, hogy isteneket teremtsenek a saját képükre és hasonlatosságukra… Sokan Istent keresik: vajon melyik hegy mögé bújt? Pontosan akkor gondolt erre, abban a pillanatban, szinte egyszerre avval a másikkal, amikor tudniillik a hátán egy faldarab feküdt, súlyos, odaszegezte őt a padlóhoz, a volt padlóhoz, mely nemrégen még fényes volt és táncoltak rajta, vacsorákat szolgáltak fel és énekeltek, tangóztak és muzsikáltak és zenéltek…

Anden felfedezte saját magát. Például az orrát, mely bele volt szorítva, oda volt ültetve, mint valami kaktusz a cserépbe. Mocorgott, helyezkedett, fészkelődött, amire az orra, a szája, a homloka fájdalommal reagált természetesen. Mindent, ami történt vele, hajlamos volt a saját gondolatkörében elhelyezni. Illetve nagyjából azt, amiről tudott, amit hallott és látott, ami felötlött benne, még akkor is, ha nem volt való. Olyanokat sorolt fel magának öntudatlanul, mint például, hogy mi a traktátus célja, vagy, hogy mik a fogalmak, és egyáltalán, hogy ki, hogyan és miként viszonyul… vagy, hogy mit kíván világossá tenni? Vagy, hogy elképzelhető-e egy olyan olvasat is, mely azt kérdezi, hogy mi módón van a lényeg a különböző dolgokban.

Alig követhető mozdulatokkal legurította a falat a hátáról. Megkönnyebbült egy pillanatra, de azt érezte, hogy a teste így üresen is milyen nehéz. Annyit biztosan tudott, hogy a külső világtól a belső felé kell haladnia. De hogyan igazolhatja az efféle állításokat? – tudakolta önmagától, abban a helyzetben, amilyenben még egy pók is, egy vízipók, vagy egy tarantella pók, sőt…!

Fészkelődött. Ízetlen tréfákat engedett meg magának, szertelenségében csomókat kötött gondolatban, tekézett, szintén csak gondolatban. A hosszan kiguruló tekegolyó maga volt a Föld, mely soha nem nyerheti el az örökkévalóságot.

Megkockáztatta, hogy képességeinek megfelelően, előző életeire is vissza tud emlékezni majd. Többször megtörtént vele, hogy leszállt az alvilágba, hogy felakasztották, hogy lefejezték, hogy karóba húzták, vagy megfojtották. Harmincszor kést szúrtak a szívébe, tucatszor feláldozták, befalazták, elégették.

A szomszédos teremben elhallgatott a zene. Anden tudta, hogy oda is betört a tenger, és hogy a székek és az asztalok egyszeriben törmelékhegyekké dagadva sodródnak. A módszer kulcsszava az „igazságosság” volt, mely azonban már régen befeketítődött. A terv nem tartalmazott erőszakot, így hát bukásra sem ítéltetett. A célok elérésének döntő eszköze mégiscsak az erőszak, gondolta Anden. Egy bizonyos szintű elnyomás növeli, egy másik meg csökkenti az esélyeket, fontolgatta. Halálosan fáradt volt, de igyekezett kikecmeregni. Még nem tudta, hogy hogyan, még a módszer mikéntjét nem ismerte, még fogalma sem volt a tennivalókról.

Imádkozott. Tudta, hogy semmi jóra sem számíthat, ha Isten számba veszi acsarkodásait, kishitűségeit, gúnyolódásait, pökhendi kijelentéseit, szertelen és megmagyarázhatatlan illetlenségeit. Nem beszélve a csalárdságairól, a törvénytelenségeiről. A „lényeg” szó jelentésének vizsgálata mindössze egynegyedét, egy harminckettedét, egy százezredét teszi ki annak, ami – gondolta. Azt boncolgatta, hogy a lényeg miként viszonyul.

Anden feltápászkodott. Már térdelt, aztán csak féltérdre, majd félkarra, majd félhátra ereszkedett. Hallotta a bálterembe becsapódó hullámokat. A kitört ablakokon át kizúduló tárgyak, emberek, állatok iszonyú robajjal sodródtak végig a kihalt udvarokon, a kettétört fedélzeten. Kidőltek az oszlopok és a falak. Kardhalak széles raja úszott át a kapitányi híd fölött. Delfinek szaltóztak, és egy Bösendorfer zongora alkalmi látványa sirályként lebegett az égen, hosszú szárnyaival, vastag lábaival olyan volt, mint egy behemót, lassú, fekete sirály.

Szajna-híd (1913)

ÁGAI ÁGNES

Búvárruhában

Lent a mélyben, a mélységes mélyben,
a fenék és a víztükör között,
pöttyös, csíkos, kockás,
színes és színtelen, stylist tervezte
halak, növények és moszatok között
idegenül, álca öltözékben
elvegyülsz, merülsz, lebegsz,
óriás hallá változol,
várod, hogy befogadjanak.

De hát idegen vagy, csak néznek rád,
ahogy te néznél egy ufóra:
mit keres itt, miféle torz lény,
aki hozzánk akar hasonlítani,
hogy ellesse életünk,
ivarkodásunkat és küzdelmünket
a napi betevő falatért.
Ez a mi világunk, a tenger dús tenyészetében
ficánkolni nekünk van jogunk.

Megmártózol az ős elemben,
követsz és kutatsz,
de meg nem értheted, miről beszélünk,
miféle ütemre mozgunk, miről álmodunk.
Velünk kezdődött minden, te is
e sós lében éltél egykoron.
Menj vissza a felszínre,
te halszabású ember,
maskarába öltözött, álcázott földlakó.
Ma otthonod, lehet, hogy holnap
visszatérsz közénk, mert a Föld,
melyet széttapostál újból visszavet.
Akkor közénk merülhetsz, csupaszon akár,
a tenger lakói üdvözölni fognak, mint régi ismerőst.

KONCZEK JÓZSEF

A kert hangulata

… beszállingózunk az öntéshomokos utcáról,
és csendesen sétálgatunk a régóta ismerősnek tűnő
bokrok, odébb paradicsom-öklöcskék, élénk csillagvirágok
s más gondatlan – mert hiszen jól gondozott – növények közt,
és azt gondolom, hogy olyan ez a kert, mint
valami befogadóhely, ahol a kéz talál munkát, ha keres,
például mindjárt a karók közt, amelyek körbe vannak letűzdelve,
s köztük uborka, tök, mint egy kis gyermekjárókában,
lám, a kacsok hogyan kapaszkodnak, teremnek ezt-azt…

Nézegetünk. A kerítésen aranysárgára beérett szőlőfürtök,
idébb hamvas szilvaszemek dagadoznak igen kedvesen,
kínálgatjuk egymást, ízlelgetjük, egymást is,
mutatom a szarvasünő állású asszonynak, aki ellép aztán,
jön a gazda illatozó cseresznyegally-gyújtóssal,
összerendezi a tűz pásztorsátrát, piramisforma,
ebből fakadnak majd a meleghullámok…

Marokkal diót próbál feltörni egyikünk,
valami ügyes kés is jól pattintaná fel,
összeborul ez a két félkoponya, ez a dióhéj,
valami agyműtét gondolata adódik ilyenkor,
s lám, a szavak összeakaszkodnak, szóval, hogy „agyműtéten
töröm talán a fejem?”
Így nyújt nyelvet a képek beszéde, amit jó elrendezni értően.

Én szeretem a képeket, ha nem volnának, élni sem volna jó.
Erre figyelmeztet a kert, a szőlő, az uborka, a tök meg a dió,
gondolom én, miközben nézegetjük a letermett bokrokat.

Falusi házak (1917)

BODA MAGDOLNA

Az eső, a túl erőszakos

Bátrak voltunk,
az eső túl erőszakos,
csöppekben számolt
az éjszaka, a kapualjban
ácsorogtunk.
Szúrtak a csontjaink,
úgy bújtunk egymásba,
alig szóltunk.
Buboréktiszta tekintetünk
egymáshoz koccant,
nagyot pukkant,
nesztelen vágyunk szikrát vert,
a város felett villámlott,
patakokban folyt előttünk az eső.

Régi albérlet

Felszedted régi emlékeidet
mindet egyszerre az albérletből,
csak a számlákat hagytad hátra,
minden holmidat magadba gyűrted,
s eszelősen elindultál
zebracsíkos bicikliden
nyakad köré tekerted
az egész Andrássy utat.
Távolodtál mint a hurrikán,
hátul hagytad a várost,
az egész civilizált pereputtyot.

SZARKA ISTVÁN

Tulajdonképpen

Szeptember kékell,
sustori lombban küllőz a nap,
darázs a mézes dinnyén.
Tulajdonképpen élek.

A kőfaragók álma

Hol megbékített engem
       valami friss szél
       valami késő délutánban,
Reims, a Miasszonyunk
       áttetsző köveiből
       lüktető ragyogás,
a kőfaragók álma,
       az a te dicsőséged,
       Franciaország,
fiatal költők sejtelmei,
       bizseregjetek
       az áthallásban.

Íziglen

Sündörögnek angyali pufók
s horgas farkú sátáni ufók,
valami köztes elitség
s valami gúla van itt még,
az antianyaggyárban
fehérgalléros bál van,
magát motozza kint s bent
– él-e? – a negyedik rend,
múlik valahány ország,
íziglen az adósság,
a láthatatlan nagyúr
génedbe, agyadba nyúl,
és elsüllyed az emberidomú táj,
ahova elindultál.

IVÁN PÉTER

Álom egy cicáról

Szédületes, mennyi csecsemő sétáltatja apucit-anyucit egy szimpla hétfő délelőtt a város utcáin. A kerthelyiség, ahol a bloggerek üldögéltek, egyenesen a kisgyerekes szülők oázisaként reklámozza magát, s volt is itt Babán kívül rugdalózó, tipegő, műanyag székek közt flangáló aprónép szép számmal. Az egyik pont az ő asztaluk előtt állapodott meg, eltátott szájjal bámulta a hangoló tinizenekart, majd feléjük fordult, révetegen szemügyre vette mindegyiküket: a laptopján zongorázó bloggert, a sápkóros jogásznőt, a Babát tutujgató fordítót és a nekigömbölyödött anyukát.

– Báci mi ci? – rebegte holdkórosan, s a vicsorogva billentyűző bloggerbe döfte pinduri mutatóujját.

– A bácsi haragszik, mert Főmásik király jó büdit pukizott – magyarázta jóllakottan a fordító. Baba vidámat sikoltott, mindkét kezecskéjével apja jobb szemébe tenyerelt.

Az ovis láthatóan megelégedett a válasszal, elcsent egy söralátétet az asztalról, és az erősítők mögé futott.

– Sergeantpepper lájkolta az új oldalamat – dünnyögött a blogger, műanyag poharában gutaütötten haldoklott a sör. Amióta itt ültek, három postot rakott fel, két blogbejegyzést írt, most pedig éppen új oldalt létesített a Facebookon: Tartsd oda a Másik arcát is.

– Istenem, a tatárok már megint határsértést követtek el! – A jogásznő férje válla fölött lesett bele a képernyő alján futó szalagcímekbe.

– Állítólag mindenféle bogarakat dobálnak át a sorompón – kongott a blogger.

– Tatárbogaram, papcinak is hozol még egy sört? – A fordító aprót böffentett, Baba apja fogsorába kapaszkodott, nyújtózkodott a rettentő potrohon. A fordító borostás arcára valami rózsaszín szöszmösz tapadt.

– A barna sör irtóra fokozza a tejtermelést, gyerekek. Má nem azér!

– Hanyadik hónapban is vagy? – A jogásznő idegesen cigarettára gyújtott, jegygyűrűje felszaladt a körméig. Ahogy a főmásik hízik, úgy veszti el ez az amúgy sem drabális lány a kilóit. Félő, hogy pár hónapon belül csonttá aszik.

– Hö! Hö! Hö! – simogatta elégedetten pocakját a fordító. – Mert bizony mondá az Úr: szaporodjatok és sokasodjatok!

– Ezeknek?! – hördült fel egyszerre a blogger és a jogásznő. A blogger gyorsan rá is kattintott az Ezeknek?! oldalra, hátha van új tünti.

– Nem Ezeknek, szépfiú! Magatoknak. Igaz, Cicababa? – prüntyögte a fordító. Hirtelen mozdulattal a feje tetejére állította Babát, mint régen az iskolában a csupasznős tollat szokták.

A kismama közben visszajött a két sörrel, emeletes hússzendvicseket is hozott. A fordító beleivott a poharába, elégedetten csettintgetett. – Oda nézzetek! A nagyhal megeszi a kishalat! – mutatott a fejük fölé.

A blogger, akinek még retinahártyáján lüktetett az Egyik pártlogója, nehezen fókuszált az égre. Hatalmas, sötétlila szegélyű felhő terpeszkedett a liget fölött, lassan, komótosan kebelezte magába a környezetében poroszkáló vattacafatkákat.

– A felhő bácsi is papizik – hintáztatta meg karján Babát a fordító, a blogger pedig egy pillanatra megijedt, hátha az anya itt, a helyszínen nekiáll etetni. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, csak újabb sörök érkeztek, újabb húspogácsák kerültek elfogyasztásra, a fordító pedig üdvözült vigyorral szagolgatta Baba pelusát.

Fura volt ez a nyárvégi délelőtt, fura a haragos felhő keltette árnyék a kerthelyiség füvén, a Pultost keresünk lehetetlen pirosa a guruló sörcsapolda mellett, a gügyörésző fordítóék, akik egy éve még tüntiken meneteltek, gyilkos pamfletekben csúfolódtak a Főmásik örökké nyálas bajuszán és pingpongmániáján, kora hajnalokig keseregtek a bloggerék apró belvárosi lakásában. A blogger érezte, hogy hús-vér barátai közül az utolsókat vesztette el. Maradt az internetes közösség, a víz alatti mélyedésekben kuksoló halacskák ijedt kis raja, Redsonja, MeinKrampf, E-Geek no és persze @@, akik csak akkor úsznak a felszínre, mikor egy-egy nullkalóriás hírmorzsa közegükbe pottyan. De a sistergés, nyüzsgés, csócsálás mostanában mind hamarabb hagy alább, a guppik szorosan az akvárium falához lapulva oldalaznak vissza barlangjaikba.

A nők felálltak, közösen indultak a vécék irányába. Mentek régen is együtt mindenhová, mikor még ugyanannál az emberjogi társaságnál dolgoztak, a Kalapítványnál, így csúfolták a keservesen összekoldult fillérekből tengődő irodácskát. Ahogy távolodtak, a fordító megnedvesítette ajkait, felesége ősanyai sejhaja után biccentett.

– Ez aztán a kuffer, komám! A te asszonykádra is ráférne vagy tíz kiló jófajta színhús.

A blogger képzeletben vájdlingvalagot, sonkacicit illesztett a jogásznő elgyötört testére, nyakán felborzolódott a szőr.

– Miket ferdítsz mostanában? – kérdezte inkább a fordítót. Amaz újabban, hogy keresetét kiegészítse, ládákat pakolt a Nagybanin hajnalonta. Karján, mellkasán hatalmas, hájjal pólyált izomtáblák éktelenkedtek.

– Gianni Rodarit – válaszolt cseccsegve, ide-oda gurigatva izzadt tenyereiben a halkan turbékoló Babát. – Meg most gyerekkönyvet írok versben. A kiadó kajolja.

Aztán megtörtént az, amit a blogger semmiképpen nem akart, hogy megtörténjen. A fordító észrevette a kapunál ismerősét, aki páros babakocsival lavírozott az ágyások között, odaintett neki, majd fel is tápászkodott.

– Egy perc, apukám. Aztán nem beszervezni Babát az ifjúsági tagozatba, mire visszalépek, okés?

Kettesben maradtak hát, Baba a kocsiban, a széttúrt plédek között, a blogger a műanyagasztalnál.

Hallgattak egy sort. Baba elgondolkodva harapdálta a pisisárga cumit, a blogger a virtuális egérpadon húzkodta az ujját, képzeletbeli szennyeződéseket tisztogatva.

– Jönnek a tatárok, sós kútba tesznek – tájékoztatta Babát kis idő múlva az aktuális eseményekről.

Baba felhőtlen bizalommal meresztette rá ufószemét, fogatlan ínyecskéjén ragyogott a nyál.

– Elraboltad a barátainkat – mondta a blogger.

– Gujga jujga nncccccccccca – válaszolta Baba, és égnek meresztette végtagjait.

A blogger benyúlt a kocsiba, finoman végignyomogatta Baba combját. Mutatóujját a parányi tenyérhez érintette, Baba pedig ráfogott, ahogy kell.

– Olyan dagi vagy már, mint a Főmásik.

Aztán rájött, hogy Baba talpikája úgy működik, mint egy szintetizátor: ha a saroknál nyomja, göcög, ha az éleknél, döcög, ha pedig a szúnyogpetényi ujjacskáknál, gazdája öblösen feldorombol.

– Aranyos vagy – ezt is mondta Babának a blogger.

A PULTOST KERESÜNK tábla is közelebb jött, kíváncsian tekintgetett a játékba merültekre. A felirat piros betűi bemásztak a blogger látómezejébe. Bizony, mikor még mindketten agársoványak voltak és szüzek, a fordító és a blogger egy egész nyarat átcsapolt a kukac alakú tó melletti büfében. Jó volt.

Aztán eloldalgott a tábla, a lányok megjöttek a pisilésből, a blogger pedig gyorsan abbahagyta Baba söndörgetését. Hirtelen minden a helyére került: a jogásznő a vécécsészén kapta mobiljára a hírt, hogy a tatárok által dobált állatkák cserebogaraknak bizonyultak, amitől a közgazdászok a két nép közötti kereskedelmi kapcsolatok fellendülését várják, a Főmásik ellenben bejelentette, hogy titkosügynökei ezentúl bármikor, bárhol ellenőrző kérdéseket tehetnek fel a városlakóknak a Nemzeti Vademecum beható ismeretét lemérendő. A fordító azonmód bagatell rímelésben tört ki, úgy táncoltatva combjain Babát, mint valami kesztyűbábot.

Legyen csend-rend-fegyelem
Kihányod én benyelem
Aki nem nyal egyszerre
Bepottyan a vegyszerbe

Aztán már nem maradt mit mondani. A fizetés volt hátra, de az is olyan nyomorultul sült el, a blogger elfelejtett előre papírpénzt kérni a jogásznőtől. Ragadós érméket rakosgált oszlopba a műanyag asztalon, végül a bababörzére igyekvő szülők legyintettek, ne már, gyerekek, úgyis ők itták meg a házaspár sörét. A fordító pedig nem mulasztotta el, hogy búcsúzóul mellbe ne bokszolja a szégyentől még mindig vörös fülű bloggert: – Miért nem állsz be pultosnak, édesapám? Elintézem neked, egyhamar kinyihelődnél itt a frissensültek között!

Szó nélkül caplattak a négysávos úttest mellett a macskakövön, csak a laptop tokja ütődött minden lépésnél a blogger ványadt horpaszához. Szerették volna, ha a haragoslila szegélyű felhő velük tart, vészjósló jelképeként a közelgő tatárcsatáknak, az értelmiségiek között elharapódzott gumigerinc-járványnak, a Főmásik hatalmasodó elmebajának. De a felhő lebegett tovább a múzeum mögötti kerthelyiség felett, a sétány felől pedig újabb bodorkák indultak felé, hogy részeivé váljanak. Így hát hallgattak tovább, egészen utcájuk sarkáig.

– Tohonyák – mondta akkor a blogger.

– Téboly – mondta akkor a jogásznő.

Az előszobában úgy estek egymásnak, mint halni szánt harci kutyák. A kormányváltás után sokáig nem csinálták, pár hete viszont mindennap, dühödten, könnyes szemmel nyivákolva vájták, rótták egymás húsát. Mire véget ért a szomorú viadal, a tévében megkezdődött a déli híradó. Másikarcú, sírásba révült latintanárnő tűnt fel a képernyőn, szemmeresztgetve mesélte, hogyan mutatta meg neki a nyolcéves Főegyik az úttörőtáborban a pöcörőjét, életre szóló traumába lökve a hajdani romlatlan leánykát: a következő snitten már rugdalták is tova bilincsben a volt vezért. Hát megcsinálták, megcsinálták, jajdult föl a jogásznő az ágyon kapálózva, és aztán már csak a záptojás szemeit eszelősen güllesztő Főmásikat mutatták, amint pufi testét zászlókba mártva esküdött: új szövetségesei, a tatárok segédletével napokon belül kivezeti nemzetének legalább kétharmadát a Közösségből, ahová elődje, a liliomtipró Főegyik bekényszerítette. A jogásznő kikapcsolta a tévét, összekucorodott, érthetetlen gyorsasággal álomba burukkolta magát.

A blogger csatlakoztatta laptopját, de végül nem ment fel a netre. Tudta, nyüzsögnek most a halacskák a jókora hírpehely körül, neki is illene megnyilatkoznia, végül mégis készenlétbe rakta a gépet, a jogásznő mellé feküdt. Hallgatta a szabálytalan szuszogást, nézegette a kusza bordákon emelkedő-süllyedő hóka ciciket, lassan csukódott az ő szeme is.

Álmában gyermekkori barátját, a dagi kandúrt keresgélte ismeretlen, kihalt házban, a kertre nyíló üvegajtók mind nyitva. A blogger gyanította, hogy a cica kiszökött a brunnyogó, pöfékelő főútvonalra – igazából így történt, hogy a fiú érettségi szünetében vasaltassa ki magát, teknőctarka szőrplecsni az aszfalton. Kezdte hívogatni: cicc, cicc, Misa, cicc, cicukám, de se kint, se bent nem akadt nyomára. Mikor már-már sírva fakadt volna, a macska hatalmas ugrással a blogger elé penderült, két lábra állt, tömzsi farkát mancsaiba vette és úgy dédelgette, mint szerelmes hentes a friss szafaládét.

– Itt vagyok – mondta a kandúr csilingelő gyerekhangon. – Itt vagyok! – és csak most lehetett látni, hogy pelenkát visel.

A blogger felriadt. A jogásznő horogkereszt alakban fújtatott mellette, mintha futás közben lőtték volna le.

– Pultos leszek – mondta neki a blogger, a jogásznő pedig, biztosan valami álombeli riposzt részeként, felsóhajtott. – Ezeknek, García?

A blogger kikászálódott a plédek közül. Üldögélt egy kicsit az ágy szélén, kótyagosan még a szokatlan délutáni szunyókálástól. Nadrágot húzott, felvette a szőnyegről a használt óvszert, felcsippentett mellé pár hajcsomót. Ahogy vitte ki a kukába, egy kis izé az ujja hegyére folyt.

Kezet mosott a konyhai csapnál súrolóporral, azután bement a sötét kisszobába, a jogásznő varrókészletében keresgélt. Magához vette, amit akart, majd nesztelenül átsétált a fürdőszobába, kutatott a polcon. Még hét bontatlan csomag volt a tízes dobozban. A blogger kivette a legfelsőt, ujjával simogatni kezdte a műanyagtok hasát, hogy legalább nagyjából a jó helyen üssön rajta lyukat.

De már volt rajta, ahogy a másik haton is. Mindegyik óvszertasak mértani közepén, azzal a gyári pontossággal kivitelezve, ahogy a jogásznő minden feladatát végrehajtja, apró, pisze tűszúrásnyomok.

NÉMETH FERENC

Köz

Hódolat kell a létezéshez De az sem elég
Mit ajánlhatsz föl a létezésedért Mit tudsz
fizetni azért hogy lehess Függetlenségedért
mennyi kell s mit ér Szabadban alhatsz szabadon
ennyi szabadság jár Csak vigyázz a közt ne sértsd
Ami különben nem közös neked csupán annak
aki adni tud a köznek Lehetsz adózó is
akár a semmiből De vigyázz ha valamid van
és ha több légy okos Számolj mennyit muszáj
mert minden láthatót számba vesz kivet kiró
végrehajt végrehajtat a megtestesült köz
hivatalban nevesült személytelensége
Hajléktalan ki nem lakoltat de elérhet
Talán ha névtelen maradsz úgy lehetsz szabad

Ember a hídlábnál

Aszfalton alszik Bőre járdaszín
Szakállán szemét tapad Nyújtózkodik
Autók rohannak mellette Horkan
Lábai letúrják a cipőt egymásról
Szusszanva folytatja ismeretlen
álmát Ital és otthontalanság neki
lét és nincs minek Miért sincs
idelökődve az autóhíd lábtövéhez
Mellékút mellé az életből ami csak
robogás Honnan hová Van és nincs
Létkockák nemlét pörgése Kézzel
fogható dolgok látszatfolyamatban
Sehonnan sehová mindenség kívül
mit zavarja egy miért kivetett emberroncs
kimerültségbe hullt álmát

Alanyi lét

Volt valami amit sohasem tudtam
megérteni Ma sem tudom igazán
Miért bizonytalan a lét ha vagyok
túl azon hogy elüthet autó vagy
rám zuhanhat egy homlokzati kő
Véletlen mindez Persze a létem is az
De ha már lettem létem miért kétséges a
nem alanyi létezőknek Melyek
vannak míg ki nem mondják nemlétük
Én nem jelenthetem ki hogy nem vagyok
csak megszüntetve alanyi létem Ami
lehet jelentéktelen egy nem alanyi
létező jogi létezéséhez képest

DOBOS ÉVA

Szürreál

Azt mondja, szólítják egy lyukból,
a nevét kiáltják,
aztán azt mondják, nincs itt,
ő jelentkezni szeretne, mert mindig
becsületes, jó kislány volt,
amikor a nyilasok szólították,
akkor sem bújt el a lichthofban,
hanem kiment velem az udvarra,
most is kétségbeesetten
keresi azt a lyukat a falban,
mert jelentkezni kell.
Tudom, meg fogja találni,
és akkor elnyeli az a lyuk.

ESNAGY JÓZSEF

Malackarrier

a malackák puhák frissek rózsaszínűek
éppen most pottyannak a világra zörög
az ól zörög a vasrács is melyben kapaszkodom
hétrét görnyedek a szalmán
tudom a kocára nem számíthatok
fájdalmában feláll lefekszik s máris
nyálkás gubancok
gurulnak a földön virgonc sivítás
öldöklő küzdelem a jó szopó-helyért
mert nem mindegy ki melyiket kapja
szájába először hiszen csak az lehet
ezután az övé ezért el nem engedi
nyomakszik rúg kapaszkodik jelölgeti
bársony ínyével nyelve hegyével
míg végül megnyugszik és nyel szopik
alszik szopik és újból alszik és szopik
elnyúlva a csöcsön szuszog mindegyik

A pulpituson

A pulpituson ágál egy majom,
A talpa alatt turáni halom,
A vállán káráló turulmadár,
Amely ezer év óta visszajár.

Simone Weil egyik megkezdett mondatára

„Latrokként tér és idő keresztjére…”
A bárányok ijedt szavával
jajgat szívünk kopott üressége,
szemben a megválthatatlan világgal.

Csupán a fák s bogarak időtlensége,
az éj s nappal örök váltakozása
tündököl, mint a fallosz merevsége
az irdatlan-nagy meghasonulásban.

Egyedül a béke és a csend ígéretével
megyünk mezítelenül. Fügefalevéllel.

Népdal

Rabol az úr, az istenadta,
Jó dolga van, gátja nincsen.
Áll a háza, tornya fénylik.
Már-már ő maga az isten.

Hanta-banda nagy a hangja.
Abból oszt, amit elvesz.
A koldus őt nem riasztja.
Akinek van, annak kedvez.

Nagyravágyó beteg állat
úgy dölyföl, mint nap az égen,
rá-rá húz az ostorával,
veri a port a szegényen.