Kígyóformák (1946)
Biztonság
– Jó napot kívánok!
– Jó napot!
– Biztonsági zárak felszerelését vállalom jutányos áron.
– Köszönöm, nincs rá szükségem.
– Ön talán biztonságban érzi magát?
– Tökéletesen.
– Nem fél lopástól, betöréstől, rablástól, hogy rosszabbról ne is beszéljünk?
– Egyáltalán nem.
– Nem hallott ilyen esetekről?
– De igen.
– És mégsem fél?
– Egyáltalán nem.
– Megkérdezhetem, hogy miért nem?
– Mert nem hiszem el, hogy ilyen esetek megtörténnek.
– Hogyhogy nem hiszi el?
– A belügyminiszter azt mondta a választás előtt, hogy ha nyernek, két héten belül teljes lesz a közbiztonság. Nyertek, és azóta jóval több, mint két hét telt el, tehát teljes a közbiztonság.
– Az újságok tele vannak bűnügyekről szóló cikkekkel.
– A nyikhaj, senkiházi, szóforgató terrorista újságírók hazudnak.
– Úgy hallottam, nemrég ebben a házban is történtek lopások.
– Nem történtek.
– A földszinti erkélyekről világos nappal összeszedték a száradni kiterített ruhákat.
– Nem történt ilyesmi.
– Úgy tudom, az ön erkélyéről is…
– Nem igaz.
– Önnek nem hiányoznak ruhái?
– De igen.
– Tehát mégis ellopták őket!
– Nem lopták el. Biztosan nem is akasztottam ki semmit, csak úgy emlékeztem, vagy esetleg elfújta a szél…
– A szomszéd ház harmadik emeletéről pont akkor nézett ki egy lakó, amikor a tolvajok az ön erkélyén szedték össze a ruhákat.
– Rosszul látta.
– Miért ilyen biztos ebben?
– Mert a belügyminiszter hónapokkal ezelőtt azt mondta, két héten belül teljes lesz a közbiztonság, tehát nem történhetett lopás.
– Hátha a belügyminiszter tévedett…
– Micsoda? Jó, hogy azt nem állítja, hazudott! Na, takarodjon innen, amíg udvarias vagyok, maga nyikhaj, senkiházi!
Kiállítás
– Jó napot kívánok!
– Jó napot! Mit óhajt?
– Azt olvastam a programban, hogy ma nyitva van a kiállítás az emeleten.
– Igen, kérem, nyitva van.
– Most jövök föntről, és állíthatom, hogy zárva van.
– Ön téved, a kiállítás nyitva van.
– Jó erősen lenyomtam a kilincset, sőt meg is ráztam az ajtót, és mégsem tudtam bemenni. Tehát a kiállítás nincs nyitva.
– De nyitva van, kérem, csak az ajtó be van zárva.
– A kiállítás az ajtó mögött van, tehát ha az ajtó be van zárva, akkor a kiállítás is…
– Ne tessék elhamarkodott következtetéseket levonni. Attól, hogy az ajtó be van zárva, a kiállítás még lehet nyitva, sőt nyitva is van.
– Ezt nem értem.
– Pedig nagyon egyszerű. Aki meg akarja nézni a kiállítást, az szól nekem itt a portán, én fölkísérem a kulccsal, kinyitom az ajtót, és máris megnézheti a kiállítást…
– Ha ki kell nyitni az ajtót, akkor mégis zárva van a…
– Csak az ajtó van zárva, nem a kiállítás. A kiállítás akkor volna zárva, ha ön nem találna itt senkit, akinek szólhat, hogy nyissa ki a kiállító terem ajtaját.
– Szerintem pedig a kiállítás akkor volna nyitva, ha bármikor fölmehetnék, és nyitott ajtót találnék fönt.
– Ön bármikor fölmehet, és ha előbb szól nekem, én előremegyek, és amikor fölér, már nyitott ajtót talál.
– Nem volna egyszerűbb, ha egy teremőr állandóan fönt volna, és így nyitva tartanák az ajtót?
– Ez a megoldás talán egyszerűbbnek látszik, de mégsem az.
– Miért?
– Ennek ezer oka van. Az első, hogy a művelődési ház nem tud teremőrt fizetni.
– Tehát bárkit egyedül hagynak odafönt? Nem tartanak tőle, hogy elvész valami a kiállított tárgyak közül?
– Nem tartunk tőle, ugyanis fönt maradok a kedves látogatóval, hiszen be kell utána zárnom a terem ajtaját.
– Addig nincs senki a portán?
– Nincs, kérem, mivel nem lehetek egyszerre két helyen. De a látogatóink általában nem nézelődnek sokáig odafönt. Aki közben netán bevetődik, addig vár itt.
– Kiírhatnák, hogy a portán kell szólni, hogy nyissák ki a terem ajtaját odafönt.
– Kis város a miénk, ezt nálunk már mindenki tudja, ön bizonyára nem idevalósi. Egyébként, én szóltam volna, de éppen a büfében szolgáltam ki egy vendéget, azért nem vettem észre, hogy belépett.
– Ön a portás, a teremőr, és büfében is kiszolgál? Ez hallatlan! Miért hagyja, hogy ennyi munkával terheljék? Tiltakozzon az igazgatónál!
– Fölösleges volna, kérem. Én vagyok az igazgató.
Dél-Afrika országaiban (ebbe a földrajzi egységbe nemcsak a Dél-Afrikai Köztársaságot, hanem Botswanát, Lesothót, Namíbiát, Szváziföldet és Zimbabwét is beleértve) az elmúlt évszázad megannyi változása sokakat vulkánkitörésre emlékeztet. A láva mozgása, heve, hűlése folyamán hihetetlenül színes, izgalmas költészet született. A színes jelzővel nem a színesbőrű népességre utalok. Az őslakos zuluk mellett a holland eredetű telepes búrok, a gyarmatosító angolok és az első, majd a második világháború után otthont alapító európaiak utódai élték, élik át a visszahúzó erők és a megújulás mozgalmának mindennapos küzdelmeit.
Az angol csupán az egyik nyelv, amelyen a dél-afrikai poézis megszólal. A válogatásomban szereplő, más-más nemzetiségű költők csaknem mindegyike megszenvedte a korszak „nyűgét s nyilait”. Sokakat ítéltek börtönre, kényszermunkára, száműzetésre. Némelyek óvilági vagy újvilági tanulmányaikat követően a politikában vállaltak feladatokat.
Vannak költemények, amelyek lefordíthatatlanok, indulatuk, hangulatuk papíron nem érzékeltethető. Nyomornegyedek sikátoraiban, gyűléseken, népi és törzsi ünnepeken hangzanak el zenével, tánccal egybeszőve.
Az írott költészetre a tömörítés, a szimbólumok használata s ugyanakkor a csapongás is jellemző. Lázadás, erotika, barátság, gyász… A poéták mindenre megtalálják a megfelelő szavakat. Külön kifejezéssel illetik például azokat, akik vonatlépcsőn tujázva, potyázva utazzák be a vidéket – Sowetótól a Jóreménység fokáig.
az eső
a háború évtizedeiben
sosem állt el
tüzelnek
ablakokon keresztül fény
áztatja a kontinens földjét
nyilvánvaló
a viharok búvópatakként
áramlanak tovább
afrikai álmok
olvadók és szomjazók
Kígyóformák (1946)
Aludj, szerelmem, aludj jól.
Kikötői fények villannak nyüzsgő dokkokra,
rendőrautók csótányoznak alagútvesztőben.
Csapszékben bádoglemez csikordul.
Az erőszak mint féregfertőzte rongy csapong,
s a félelem kondul, mint szélrázta harang.
Homok és szikla naphossznyi haragot liheg,
ám legalább az éjszaka lélegzete friss.
Hazám, szerelmem, aludj jól.
napnál világosabban
emlékszem én fivéremre
egy reggel elment hazulról
és soha nem jött vissza
emlékszem én odalenn a folyónál
láttam aluvó testét
mélyen a víz alatt
és nem sírtam
de emlékszem én nyugodt arcára
később a koporsóban
orra és szája fehér gyolccsal
telegyömöszölve
emlékszem én meg sem lepődtem
egy hét múltán hogy megpillantottam
falunk piacterén
integetett üdvözölt
Ízleltem, de hányszor,
éhséget, nyelvemen homokot.
A könnyek mint lángok nyaldosták
szemhéjamat,
hogy elhomályosítsák, amit látni,
amit ismerni akarok.
Ó, mégis! Olykor-olykor mindenütt,
ahol megfordultam,
öröm
áradt szét bennem,
terjedt tündöklő tájjá,
futott szerte húsomban,
mint csillogó, ezüst folyó.
S már tudom:
ekként elárasztva,
ekként kiszikkasztva
várnom kell.
(Vonatlépcsők utasa)
fekete fiú
nincs menhely
nincs játszótér
nincs menzaebéd
kevés a tankönyv
nincs kellő oktatás
nincs pénz iskolai kirándulásra
de
egy szombat reggel apám
egy silinget és hat pennit adott
mondta
eredj fiam
tartsd el magad
tizenegy penniért
retúrjegyet vettem a városba
a maradék hétért jól belaktam
vidd-el-hozd-el kölyök voltam
a városi piacon
labdaszedő a golfpályán
árultam narancsot mogyorót
suttyomban a vonaton
pénz pénz pénz
több kell a fiúnak
mondjam-e a mulatást
rendben
most tizenhét vagyok
várok a peronon
várok a kalauz
sürgető sípszavára
várok a síneken
begördülő vonatra
villanyvonat acélkerekei
zenét idéznek
dobokét trombitákét
a peron közepén
kiválok a tömegből
rajta
mint a beboptáncos
kétszer pördülök
pattanok az ablakhoz
könyökömmel lenyomom
rángatom a keretet
figyelem mértes
vászoncipőm
rögtönzéseit
pa… pappa… pa… pappa
pa… pappa… pa… pappa
figyelem az utasok
kurjantásait
füttyeit
aztán elkapom a fogantyút
és már ott is állok
a legalsó lépcsőn
a holdvilágba lépve
megláttam bordáid
bőrödet átütötték
s ragyogtak a sötétben
mint a vonós hangszer
hosszú húrjai
futtattam ujjaim a melleden
szaggattam a húrokat
csücsörödő ajkam cuppant
csapolta csontod nedveit
s bűvölte lelked
hogy lövellje tisztaságát
a méhembe
magas gumifák alatt heverünk
holdfény nem vetül ránk
csillagok ezüstös nyári fellegek
sem látnak a magas gumifák
sűrű árnyékában
moszkitók rajzanak felettünk
és köröttünk
jönnek a közeli papírgyár
fekete ülepítője felől
és sötétlenek mint a bombázók
vietnam egén
s amint tudatunk tisztul
belénk csípnek
előbb beléd
aztán belém
és immár nem szűzen
átélheted a szerelem
fájdalmas gyönyörét
Láttam anyád
két őr között
az üvegfalon keresztül
negyedóra hosszat
aznap, amikor meghaltál.
Extra beszélő, spéci kedvezmény,
mondták és intettek:
„Leállítjuk a látogatást,
ha politikáról is szó esik.
Verstaan? Megértették?”
Aznap, amikor meghaltál.
Nem karolhattam át
anyád
derekát,
amikor zokogott.
Tizenöt perc múltán
visszavezettek
a műhelybe.
Halálod, hitvesem,
az ő bűnük.
A jövőbe ég
a nap, amikor meghaltál.
GYÁRFÁS ENDRE FORDÍTÁSAI
Nyolcvanhatodik életévében meghalt Rozsnyai Ervin, a kiváló filozófus, költő, író. Egyik legrégebbi munkatársunk volt, 1991 óta publikált oldalainkon verseket, prózákat, filozófiai, történelmi, társadalomkritikai és esztétikai tanulmányokat. Két – nálunk megjelent – versének újraközlésével búcsúzunk tőle.
Ez volt az életem:
két karéj fasizmus között
egy vékonyka szelet sülthús.
Az is odakozmált.
Olvastam egy verset, egy ismeretlen költőét,
akinek születése a lexikonok szerint
csupán a jövőben lesz majd esedékes.
Nekünk, múltbelieknek ajánlotta művét,
mely a tengerfenéken íródott, ahol
– mint ismeretes –
igen nagy a sötétség és a nedvességtartalom,
továbbá nincs papír, se írószer,
írni tehát fölöttébb nehéz,
kiváltképpen olyan egyénnek, aki még meg sem született.
Nem is írásban kommunikált a szóban forgó költő,
hanem empátia útján,
számítva az olvasó beleérző hajlamára.
Nem volt a versében se rím, se mérték, se ritmus:
ilyesmivel bajlódni
kinek van odalenn hangulata.
És hogy a vers miről szólt?
Az inkább a sorok között volt olvasható,
illetve lett volna minden bizonnyal, ha vannak sorok,
de hogyan lehetnének sorok ott, ahol szavak sincsenek?
Mostoha körülményei folytán a költő
a semmit írta semmi-kézzel a semmibe,
önzetlenül, kétségbeesetten, figyelmeztető célzattal.
Olvasom, hogy meghalt Rozsnyai Ervin. Én nem írok nekrológot róla, megteszik ezt nálam hivatottabbak, meg abban a szerencsés helyzetben is vagyok, hogy tehetek valami mást. Ide idézhetek egy dokumentumot, amely többet mond el erről a kivételes emberről, mint bárki tudna.
Valamikor, a kilencvenes évek közepén, együtt ültünk egy kisvendéglő teraszán. Előtte egy féldeci barackpálinka, előttem egy kávé. Beszélgettünk. Pontosabban csak én beszéltem, mert én mindig beszéltem, sokat és fölöslegesen, mint aki sokat tud a dolgokról. Ő hallgatott. Szerintem unta magát. Igaza is volt, ugyan miért számítottak volna az akkori kormány disznóságai, a viszonyok elviselhetetlensége és egyebek, melyekről szövegeltem. Tehát hallgatott, én pedig elnéztem közben szikár, befelé forduló, fegyelmezett arcát, és egyre rosszabb érzésem lett, mert szégyelltem magam, s éreztem, abba kéne hagynom, ha meg akarok őrizni valamit magamból. Akkor már tudtam, hogy jelentős gondolkodóval ülök szemközt. Hogy valójában mekkorával, még nem. Negyvenvalahány éves voltam. Talán kisfiúként őhozzá képest, valóságos és szimbolikus értelemben egyaránt.
Végül lezártam az egészet azzal, hogy „huhh, de gyűlölöm ezt az egész rendszert!”
Ekkor nézett rám először figyelmesen, kifürkészhetetlen arccal, kutató pillantással, hosszan. Mintha tudni akarná, mennyi az őszinteség indulatomban, s mert nyilván elég őszintétlen álellenzékivel, szenteskedővel volt dolga életében, nehezen akarta elhinni, lehetnek kivételek. Majd – döntésre jutva – hirtelen belső zsebébe nyúlt, kivett onnan egy papírlapot és egy tollat. A papíron, ahogy láttam – ócska írógéppel írva – egy tizenkét soros vers állott, ellátva címmel. A címet azonnal lehúzta, fölé írt egy másikat, némi gondolkodás után azt is lehúzta, végül a tetejére írta az igazit, amit már meghagyott. Utána összefirkálta a vers utolsó négy sorát, a nyolcadik után pedig pontot tett. Aztán már csak mellé írt egy rövid dedikációt, és az egészet ideadta nekem. A művelet nem telt többe másfél percnél. Azóta őrzöm ezt a papírlapot.
Fölvetődhet a(z) (ál)kérdés, hogy miért. Nemcsak azért, mert tőle kaptam. A mások okot a t. Olvasó fejtheti meg. Nyilvánvalóan egy akkoriban elkészült versének piszkozatáról van szó, amit a szemem előtt, pörgő aggyal, másfél perc alatt tisztázott le, megérvén benne a végső változat. Nos, ez a végső változat a magyarázat, nemcsak a feltett kérdésre, de arra is, valójában ki volt ő. Filozófus, társadalomtudós, közgazdász stb., hivatalosan. Én azonban azt gondolom, egyszerűen forradalmár volt. És ez a nyolc sor mutatja ezt legvilágosabban, önmagáért beszélően.
Most, hogy Rozsnyai meghalt, levegőben a kérdés: hová lett a többi forradalmár? Hova tűntek? Mi lesz így velünk?
Vívódva a pátosz miatt, de végül is vállalva: most majd „ki viszi át a szerelmet a túlsó partra?”
>
Ülő asszony (1920 k.)
1778 kora tavaszán Párizs egyik sorompójánál a vámőrök megállítottak egy utazókocsit, amely a svájci Ferney felől érkezett. A kocsi ablakán egy nyolcvannégy éves öregúr dugta ki a fejét. Óriási parókája keretében ráncos, sovány arca szinte eltűnt, csak a szemei világítottak eleven fénnyel, mintha agyagos kocsiútra pottyantott gyémántok lettek volna. Az öregúrra pillantva az egyik finánc halkan odasúgta a másiknak: – Látod, ez bosszulta meg a Calas családot.
A rozoga aggastyán meghallotta a megjegyzést és úgy érezte: ennél szebb honoráriumot nem kapott hosszú pályafutása során. Merthogy író volt, úgy hívták, hogy François-Marie Arouet. Ám már a kortársai is Voltaire néven ismerték őt. Hatalmas munkásság volt már mögötte, az Henriade, A filozófiai levelek, a Candide, A vadember, a Zadig – és még sokáig sorolhatnám. Ám a legbüszkébb arra volt, hogy mintegy másfél évtizeddel korábban tisztára mosta egy ártatlanul kivégzett ember nevét. Erre utalt a francia finánc megjegyzése.
Fehér Klára is büszke lehetett az életművére: regényeire, színműveire, tévé- és rádiójátékaira, novelláira. De leginkább a publicisztikáira, mert a legboldogabb olyankor volt, amikor a világ egy-egy csöppnyi pontján el tudta rendezni a dolgokat. Amikor kisemberek igazáért hadakozott – és sikerrel járt a harca.
Az egyik lexikon szócikke a következőket írja róla: „Műveiben a kisemberek mindennapi életével foglalkozik. Írásait az átlagember problémái iránti fogékonysága, megbocsátó humora, mély emberismerete teszi népszerűvé.”
Így igaz. Neki sok-sok Calas család lehetett hálás.
Évekig egymás mellett ültünk egy bizottságban. A Posta Vezérigazgatóság hívott össze egy testületet, amelynek – ha jól emlékszem – közönségkapcsolati bizottság volt a neve. A köznép elvárásait volt hivatva közvetíteni a posta korifeusai felé.
Klári ebben a bizottságban is mindig elemében volt, mert itt is kisemberekért hadakozhatott. S jó szövetségesre talált bennem. Hamar jóbarátok lettünk. 1988. március 25-én az Oxygénia 3. kiadását már így dedikálta nekem: „Ferinek régi, régi barátsággal Klára.”
Amikor 1996-ban eltávozott közülünk, olyan volt, mintha közeli hozzátartozómat veszítettem volna el. Az Írószövetség nevében én búcsúztattam őt.
Pályája elején minden író eldönti, hogy – Petőfi megfogalmazásával élve – használni vagy ragyogni akar-e elsősorban. Aki ragyogni akar, az írószobáját valamiféle kísérleti laboratóriumnak tekinti, és nemcsak az utcazajt, de a madárfüttyöt is kicsukja az ablakon. Mindent, ami a kinti világot jelenti. Aki viszont használni kíván, az kitárja az ablakát, és kiröpteti rajta a szívét. És a szív emberi gondokkal, nagy fájdalmakkal és apró örömökkel megrakodva tér vissza este, mint a táplálékot szállító fecskemama a fiókáihoz. És a használni kívánó író vállára veszi azokat a gondokat, amelyeket a szíve szállít.
Fehér Klára is döntött, még pályája legelején. Akkor, amikor újságírónak állt huszonnégy évesen. Az újságíró nem az emberiség elvont igazságáért harcol, hanem az egyes emberek igazáért. Klári belátta ugyan az évek során Hemingway igazát, miszerint használ egy írónak az újságírás, csak idejében abba tudja hagyni, de csak részben szívlelte meg. Abbahagyta, amikor kellett, amikor íróvá érett, de az újságíró nyitottságát, napra kész érdeklődését a társadalom csip-csup ügyei iránt szépíróként is megőrizte magában. Azzal, hogy Fehér Klára az írásművészet terén magasabb osztályba lépett, nem lett hűtlen addigi osztályosaihoz. És addigi önmagához sem. A briliáns regények, elbeszélések, útirajzok mellett mindig írt riportokat, publicisztikákat is.
A szakma gyanakodva méregette. Megbocsáthatatlan bűne volt ugyanis, hogy olvasták és szerették a könyveit az emberek. Több olvasója volt, mint a prózai szakosztály felének együttvéve. És ez a szakmát mindig is irritálta. Pedig aki népszerű, még nem biztos, hogy eladta a lelkét az ördögnek. Ami emészthető és szórakoztató, még nem biztos, hogy olcsó és híg is egyben. Klári úgy tudott népszerű lenni, hogy jottányit sem engedett közismert – de el nem mindig ismert – igényességéből. Halálakor az egyik napilap nekrológjában olvashattuk róla: „Egyes kritikusok lekezelő bánásmódja sem volt képes megrendíteni jó humorát, mert tudta, hogy a lila elismerések helyett valami sokkal mélyebb, komolyabb dolog a jutalma: a közönség szeretete.”
Ezt irigyelték tőle.
Boldog vagyok, hogy a Fehér Klára-díjat most is olyan fiatal pályatárs, J. Szabó
Piroska kapja, akinek a sorskérdésekkel való birkózás közben jut ideje a kisemberek
csip-csup gondjaival is törődni.
* Elhangzott 2012. május 21-én, Fehér Klára születésének 90. évfordulóján a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Fehér Klára Irodalmi-díj átadási ünnepségén. [vissza]
Tinta, mozgásban II. (1946)
Nyolcvan éve, 1932. július 29-én küldte bitófára a horthysta
rögtönítélő törvényszék a székelyföldi Sallai
Imrét (1897–1932) és a dunántúli Fürst Sándort (1903–
1932), az illegális kommunista párt titkárságának két
tagját, a Matuska-féle biatorbágyi vonatrobbantás
(1931) ürügyén bevezetett statárium példátlanul
cinikus alkalmazásával. Az ítéletet és végrehajtását
osztatlan nemzetközi felháborodás fogadta. Idehaza
természetesen nem lehetett tiltakozni. De íróink és
költőink közül néhányan mégis megtalálták a módját
annak, hogy kifejezzék megrendültségüket, mint
például Gelléri Andor Endre, Gereblyés László, Illyés
Gyula, József Attila, Kassák Lajos, Radnóti Miklós, Zsolt
Béla. Sallai és Fürst kivégzése, ez a szégyenletes justizmord
mindazonáltal beváltotta az uralkodó osztályok
reményét. A magyar értelmiség a harmincas években
a félelemnek abba a bénító állapotába került, amely
lehetetlenné tette érdemleges föllépését a küszöbön
álló profasiszta gömbösi hatalom, majd később a
fasizmus és a nácizmus nyílt térhódítása ellen.
A Sallai és Fürst halálára írt egykori versek közül kettőt közlünk emlékeztető főhajtás gyanánt.
Tabák András
Nincsen fekete kalapom, amit a fejemre tehetnék,
nincsen fehér gallérom, amire feltűzhetném fekete nyakkendőmet –
ha lenne
nincsenek fekete kesztyűim és fekete szegélyű zsebkendőm sincsen,
amivel letörölhetném hulló könnyeimet.
Szegény és ágrólszakadt vagyok, mint sok millió társam ezen a földön,
való igazság, hogy hazátlanul és tanyátlanul élek
s mégis,
szomorúságom kertjében piros virágok között feküsznek halottaim,
akik ajkuk között az igazság fényével estek el a németországi harcokban,
akiket a nyomorúság sorvasztott el Amerika kávéültetvényein,
Kína mérhetetlen rizsföldjein,
elhagyott falvakban és a világ fővárosaiban
s azok is, akiket a Fehér Ház előtt gyilkoltak le fiatal katonatestvéreik,
akiket harcra ingereltek s aztán tőrbe csalták őket, mint a nemes vadat
s végül is mind azok, akiket
fegyverrel keresztül lőttek,
kötéllel fölakasztottak,
és karddal szétdaraboltak.
Egyhelyben állok, fölfelé növök és egyre mélyebben eresztem gyökereim.
Kiáltok a pusztába, ahol csönd van s a testvéreim még alszanak:
az ébredés órája ez – hát ébredjetek,
az irgalmatlanság órája ez, ne várjátok hát a könyörületesség
szamaritánusait az ismeretlen partok felől!
Rózsaszínű felhőkkel játszik a juliusi szél
a környékről már összeszedték a gyümölcsöt a szorgos asszonyok,
csak két ember lóg a fán,
az én halottaim ők is,
megvigasztalnám őket kemény tekintetem mosolyával,
de a kapuk zárva vannak előttem
s nincs egy fekete szegélyű zsebkendőm, amivel letörölhetném
hulló könnyeimet.
1932. július 30.
(Részlet)
Most estébe fordult e sánta vasárnap
én itthon ülök. Békés harcos könyveim fölött
a polcokon és fiókjaim lukán
lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
s apró fényekkel tétovázik:
villanjon-é, vagy várjon-e még!
Hát villanjon! riadalom legyen itt
körülöttem! életem emlékei közt
két férfi lóg két durva bitón
és apró hajakkal sodrott kötél
foszlik a súlyuk alatt.
S mint hegyi fák ágaiból
hajnalra kicsúszik az új ág,
úgy belőlem is vadgalambhangu
versekben csúszik ki érettük a sírás.
|
|
Önarckép (1920)
|
A magyarországi kezdetek és egy rövid bécsi időszak (1895–1920)
Moholy-Nagy László 1895-ben született Borsódon (akkor: Bács-Bodrog vármegye), egy kis dél-magyarországi faluban. A település neve később Bácsborsód lett, ám ettől eltekintve a falu nem sokat változott. László apja egy nagybirtok intézője volt, a család lakóháza a birtokhoz tartozott. A családtörténet nem tesz sok említést az apáról, leszámítva, hogy naplopóként emlegették, s aki elhagyta családját, mikor a gyermekek egészen kicsinyek voltak. A gyerekek közül hárman maradtak életben, László volt a középső. Az anya magával vitte a gyerekeket szülőfalujába, Adára (ma: Szerbia) s a gyerekek gyámja anyai nagybátyjuk, dr. Nagy Gusztáv, a közeli Mohol (ma: Mol [Szerbia]) mellett élő ügyvéd lett. László karrierjét egész élete során számos női és férfiúi mentor és segítőtárs vezérelte, támogatta. Gusztáv nagybácsi – azaz Guszti bácsi – volt az első, aki segítő kezet nyújtott neki.
László és öccse, Ákos bentlakásos gimnáziumba kerül Szegedre, amely akkoriban a második legnagyobb magyar város volt, bátyja, Jenő Budapestre ment tanulni. László kezdetben író szeretett volna lenni, középiskolai évei alatt néhány verse meg is jelent a Szegedi Naplóban. 1913. évi érettségije után Guszti bácsi azonban azt kívánta, hogy jogot tanuljon. A család felköltözött a fővárosba. Az első világháború félbeszakította László jogi tanulmányait, amelyeket aztán soha nem is fejezett be. 1915-ben tüzértisztként besorozták az osztrák-magyar hadseregbe.
Már azelőtt elkezdett rajzolni, hogy bevonult volna, de elmélyülten a tüzérfigyelőként eltöltött hosszú órák idején fordult a rajzművészet felé. Több száz vázlatot készített, köztük több színeset is tábori lapok hátoldalára, mivel ezekből nagyobb mennyiséget is tarthatott mindig magánál. E rajzok életteliek, gyakran humorosak, gyakorlatilag ezek a skiccek voltak katonai pályafutásának lenyomatai. 1917-ben egy srapnel megsebesítette a bal kezét. Hosszú ideig lábadozott Budapesten, majd tartalékállományba került. A háború rettenetes élmény volt számára, nem pusztán a sebesülés ténye, hanem a lövészárok-háború borzasztó szörnyűségei. Ez idő tájt sok más veteránhoz hasonlóan benne is egyre inkább érlelődött az érdeklődés a szocialista eszmék iránt.
Tartalékállományban Budapesten töltött időszakában megjelent ugyan több elbeszélése és irodalomkritikája, ő azonban visszavonhatatlanul eldöntötte, hogy festő lesz. Közeli barátja, Hevesy Iván művészetkritikus – korai éveinek másik komoly támogatója – nagyon is bátorította erre. László beiratkozott az akkor már igen neves Berény Róbert esti művészeti iskolájába, és képei hamarosan feltűntek kiállításokon is. Így 1918 körül, huszonhárom évesen elindult a művészi karrier útján. Korai rajzai és festményei figuratívak voltak, és az expresszionizmus felé tartottak.
Egy egészen rövid, 1920 végi időszakot kivéve, Moholy elsősorban és mindenekelőtt festőnek tartotta magát. Élete végéig az nyugtalanította leginkább, hogy a műveit szemlélők többsége értetlenül nézte képeit, nem értették meg, mit akar kifejezni. Rövid önéletírásában, mely 1944-ben Abstract on an Artist címmel jelent meg, összegezi művészetének fejlődését. Ebben kifejti, kezdetben azért készített figuratív alkotásokat, mert kaotikusnak érezte kora művészeti irányzatait. Nem értette meg a kubizmust, a fauvizmust vagy a futurizmust. A Rembrandthoz és van Gogh-hoz hasonló festők műveit tanulmányozta, és teljesen elkápráztatta az árnyalatok nélküli puszta vonalak expresszív ereje. Ezután a kompozíció elemzésével kezdett foglalkozni, majd végül a színeknek a kompozícióra gyakorolt hatásával. Kollázsokat készített egymás mellé helyezett színes papírcsíkokból, majd ezeket az alakzatokat felvitte a szántóföldekről készített festményeire. 1919-ben (talán már korábban is) dadaista kompozíciókkal is próbálkozott.
Hozzávetőleg ez idő tájt kezdett fényképezéssel foglalkozni. Az időpontra vonatkozóan nincsenek pontos adatok, de minden bizonnyal egyik barátja, a fotográfus Landau Erzsi révén került kapcsolatba a fotóművészettel, akinek akkor saját műterme volt Budapesten. Moholy éveken át 1902-es vagy 1904-es Ernemann fényképezőgépet használt, amely nem filmtekerccsel, hanem síkfilmmel működött. Minden valószínűség szerint Landau Erzsi ajándékozta vagy adta el neki régi fényképezőgépét, amellyel fotózni kezdett, még mielőtt – a Tanácsköztársaság megdöntésekor – elhagyta volna Magyarországot. A világháború végét követően László visszatért Szegedre, s ott élt nem egészen egy évig, míg aztán 1919 végén Bécsbe költözött. Bécsben csatlakozott az emigrációban élő avantgárd művészek Kassák Lajos által alapított és vezetett Ma csoportjához. Moholy azonban Bécset nem találta kedvére valónak, 1920-ban átköltözött Berlinbe.
Az első berlini periódus (1920–1923)
A két világháború közötti ún. Weimari Köztársaság idején Berlin rendkívül izgalmas hely volt, mely mágnesként vonzotta Közép- és Kelet-Európa értelmiségét és művészeit. Az első három berlini év szívderítő újdonságként hatott a húszas éveiben járó fiatal Moholyra. Ezek az évek meghatározóak voltak életműve szempontjából.
Művészetének legszignifikánsabb fejlődése abban ragadható meg, hogy teljesen absztrakttá vált. Nagyon erősen hatottak rá a szovjet-orosz konstruktivisták, mindenekelőtt az 1920-as évek elején Berlinben élő El Liszickij alkotásai. A konstruktivizmus megkísérelt valamiféle univerzális, klasszikus és közösségi értéket kifejezni geometrikus formák segítségével, amelyek nincsenek szükségszerű összefüggésben a természettel és az ember alkotta világgal. A konstruktivista festők nem akartak műveikkel semmiféle konkrét dolgot felidézni, mindemellett Moholyt rendkívüli módon megragadta a konstruktivisták társadalomfilozófiája, mely a művészetet és magát a művészt a társadalom jobbításának aktív cselek57 vőjeként tételezte. A konstruktivisták úgy vélték, feladatuk, hogy felébresszék a világot, s erre törekedtek művészetükben is. Egyszóval: utópisták voltak.
Ennek szellemében Moholy arra törekedett, hogy festményeiből száműzzön minden személyes vonást. Megpróbálta a megfestett felületeket a lehető legegyenletesebben és simábban kidolgozni. E műveinek alfanumerikus címeket adott annak ellenére, hogy szerinte – amint ezt később megírta – ezek automobilt vagy más ipari termékeket ábrázoltak. Egész életében a fény és a transzparencia (áttetszőség) megszállottja volt.
Amellett, hogy vászonra festett, továbbra is készített papírkollázsokat, nyomatokat, valamint szobrokat fából, üvegből és fémből.
1921-ben feleségül vette a cseh Lucie Schulzovát, aki 1894-ben született Prága mellett, és 1989-ben Zürichben halt meg. A Schulz család beszélt németül, és Lucie fiatal lányként költözött Németországba, hogy közelebb kerüljön a német kultúrához. Író volt és szerkesztő, rendkívül tehetséges fotóművész – egy újabb tehetséges asszony, aki jelentősen segítette Moholy fejlődését.
1922 körül Moholy újra felfedezte a fotogramot, és Lucie segített abban, hogy tökéletesíthesse ezt az eljárást. A fotogram fényképezőgép nélküli fényképalkotási eljárás. A tárgyat közvetlenül a fényérzékeny papírra, vagy a papír és a
|
László és Lucia (fotogram, 1925)
|
A fotogram egészen eredeti, egyedülálló képalkotási eljárás. Készíthető ugyanis ellentétes módon is negatívot hozva létre, amelyről aztán további nyomatok készíthetők. De sokszorosítható kontakt képet alkotva is úgy, hogy egy másik fényérzékeny papírt helyezünk a negatívra, és fényt eresztünk át mindkét papírrétegen. Moholy gyakran alkalmazta ezt az eljárást, hogy tanulmányozhassa, milyen effektusok érhetők el László és Lucia (fotogram, 1925) az anyagon és a kompozíción. A fotogram egész élete során elbűvölte Moholyt, soha nem hagyott fel készítésükkel.
1922-ben a neves berlini Der Sturm galériában volt kiállítása. Ezzel sikerült felhívnia magára Walter Gropiusnak, az akkoriban Weimarban székelő Bauhaus megalapítójának és igazgatójának a figyelmét. Mesterként vagy oktatóként szerződést ajánlott Moholynak, így László és Lucie 1923-ban Weimar kedvéért otthagyták Berlint.
A Bauhaus-évek (1923–1928)
Walter Gropius, a német építész, 1919-ben új típusú építészeti, művészeti és formatervezői iskolaként alapította meg a Bauhaust, azzal a szándékkal, hogy hallgatóit komplex módon oktassa. Meggyőződése szerint az ilyen típusú oktatás révén a hallgatók érzékenyebbé válhatnak a társadalmi igények iránt, s így tisztában lesznek azzal, hogy a termékek, amelyeket terveznek, miképpen elégítik ki ezeket az igényeket. Elsősorban a kísérletezést és a csapatmunkát ösztönözte. A Bauhaus kitűzött célja és jelmondata ez volt: „A művészet, a tudomány és a technológia új egysége az emberiség szolgálatában.” A társadalmi felelősségvállalás e nyílt hirdetése igen közel állt Moholynak a társadalom szükséges átalakításába vetett hitével, amelyet benne világháborús tapasztalatai alakítottak ki, s amelyet még inkább megerősített a konstruktivisták társadalmi nézeteinek megismerése és elfogadása. Gropius számára igen fontos volt, hogy Moholy bekapcsolódott a Bauhaus tevékenységébe, mert éppen akkoriban szakmai vitába keveredett a főiskola egyik karával. Gropiust szintén Moholy egyik mentoraként tarthatjuk számon. Szoros barátságuk több mint húsz éven át tartott, egészen Moholy haláláig.
A Bauhausnál eltöltött öt év döntő fontosságú volt Moholy egész életpályáján. A Bauhaus nemzetközi hírnévnek örvendett, minek következtében Moholynak lehetősége nyílt arra, hogy találkozzék az európai és az amerikai avantgárd művészeivel, művészettörténészeivel, múzeumi kurátoraival, galériatulajdonosaival és más képviselőivel. S ami ezen túlmutató: amikor Chicagóban megalapította saját iskoláját, már kiforrott, kész pedagógiai módszertan állt rendelkezésére. Neki is az volt a szándéka, hogy komplex módon viszonyuljon a személyiség fejlesztéséhez és oktatásához, teljes egészében magáévá tette a Bauhaus csapatmunkán és kísérletezésen alapuló szellemiségét, módszereit és tapasztalatait.
1925-ben a Bauhaus Weimarból Dessauba költözött, abba a modern épületbe, amelyet Gropius e célra tervezett. Lucie Moholy lett a Bauhaus hivatalos fotósa, s az ő révén alakult ki a dessaui iskola ikonikus imázsa.
Moholy festőművészete egyre fejlődött. Művei már kevésbé voltak statikusak. Vászon mellett alumíniumra és egyfajta nem átlátszó, akkoriban újnak számító műanyagra is festett. Kísérletezett szórópisztollyal is.
Eközben nem hagyott fel a fotózással sem. Több esetben választotta modelljéül Luciét vagy valamelyik barátját. E korszakból való legtöbb közismert alkotása mindazonáltal a kompozíciót helyezi előtérbe a tartalommal szemben, és valamennyi igen erős hasonlatosságot mutat festményeivel. Fotóit a többszörös exponálás, az erősen ferde beállítások, a békaperspektíva, a madártávlat jellemzi, valamint az árnyékoknak a kompozíció részeként történő alkalmazása. Emellett továbbra is készített fotogramokat.
Korának sok más művészéhez hasonlóan rengeteg dadaista fotómontázst is készített, amelyeket „fotoplasztika” műfaji meghatározással illetett. Később, amikor kereskedelmi forgalmazásba kerülő termékek formatervezéséből tartotta el magát, számos korábbi művészi kísérletének eredményét gyümölcsöztette munkáiban. Gyakran alkalmazott fotómontázst, felhasználta rajzait, fotogramjait és fotóit. Továbbra is tartotta magát a Bauhaus elveihez, miszerint nem lehet semmiféle akadály a képzőművészet és az alkalmazott művészet között.
Rendszeresen jelentek meg cikkei, melyeket számos nyelvre lefordítottak, és két könyvet írt a Bauhaus-könyvek sorozatba, Gropiusszal közösen: Malerei Fotographie Film (Festészet, fényképészet, film) és Von Material zu Architekture (Az anyagtól az építészetig).
1928-ban Gropius lemondott a Bauhaus igazgatói tisztéről, és Berlinben folytatta építésztervezői tevékenységét. Moholy és Lucie házassága időközben megromlott, ők is visszaköltöztek Berlinbe, majd hamarosan el is váltak.
A második berlini korszak és egy év Amszterdamban (1928–1934)
Moholy elképesztően tevékeny volt ebben a második berlini időszakában. Erre szüksége is volt, mivel szabadúszó tervezőművészként kellett megélnie. Készített reklámanyagokat, könyvborítókat és posztereket, foglalkozott kiállítás- tervezéssel, s díszlet- és kosztümtervezéssel is. Erre az időszakra datálódik számos jelentős fotója is. Új eljárásként negatív képet készített, mely a negatív fotogramhoz hasonlóan lehetővé tette, hogy különböző hatású tónusokat kísérletezzen ki, és az árnyékolás legyen a kompozíció domináns vonása.
Rengeteget utazott, hogy minél több külföldi kapcsolatra tegyen szert. 1930- tól 1936-ig nyaranta rendszeres vendég volt Helène de Mandrot kastélyában a svájci La Sarrazban. Ez az ismeretség feltehetően barátai, Siegfried Giedion svájci művészettörténész és felesége, Carola Giedion-Welcker révén jött létre. Madame de Mandrot rendszeresen vendégül látta az európai avantgárd legkiemelkedőbb képviselőit. Ezek a hölgytársaságot kizáró nyári összejövetelek lehetőséget biztosítottak Moholynak arra, hogy nemzetközi kapcsolatokat alakítson ki, aminek következtében, egyebek között, tagja lett több nemzetközi társaságnak, kiállítási lehetőségekhez jutott Franciaországban, Svájcban, Csehszlovákiában, s eljutott Skandináviába és Görögországba is. Rengeteg helyen tartott előadásokat és folyamatosan publikálta fotóit és cikkeit különböző folyóiratokban.
1929 és 1937 között számos kisfilmet készített, többnyire 16 mm-es filmre, ezek közül hét jelenleg is megtalálható. Mindegyik fekete-fehér, némelyik hangosfilm volt, ám ezek közül egy se maradt fenn. Legismertebb filmje 1930 körül készült, Lichtspiel schwarz weiss grau (Fekete-fehér-szürke) címmel, mely egy Moholy által tervezett és megépített, fémből és üvegből készült, villanymotorral hajtott mozgatható szobor mozgását és fényhatásait örökítette meg. Feljegyzései szerint igen sok tapasztalatot szerzett ennek a szobornak a révén, s ez jelentős hatással volt a következő tíz évben készült fotóira és festményeire (Scene from my Lightplay, 1942.)
Moholy a filmen keresztül ismerkedett meg második feleségével (anyámmal). Sibylle Pietzsch Drezdában született 1903-ban, és 1971-ben halt meg New Yorkban. Tehetségesen írt mind németül, mind angolul, a későbbiekben építészet-történész lett, kritikus, professzor. Miután a húszas években nem sikerült színészként érvényesülnie, Berlinbe költözött, ahol forgatókönyvíró és dramaturg lett. Szüleim egészen véletlenszerűen ismerkedtek meg a Tobis Filmgyárban. Moholy ugyanis támogatást szeretett volna szerezni Berlinről készítendő filmjéhez, és főnöke Sibyllét küldte ki a recepcióba, hogy fogadja az érkező Moholyt.
Hitler 1933. évi hatalomra jutása után az avantgárd művészek, építészek, formatervezők számára igen nehézzé vált az élet Németországban. Már rögtön kezdetben elrendelték a Dessauból Berlinbe költözött Bauhaus bezárását. Moholy elfogadta a részére Amszterdamban felkínált kiállítás-szervezői és reklámtevékenységgel járó állást. Hollandiában töltött éve művészetének fontos állomása volt, akkor kezdett színes fotózással foglalkozni, kezdetben csak megélhetésével összefüggésben. Ezeket a korai színes képeket Ernemann kamerájával acetát síkfilmre és üvegnegatívra készítette. Sibyllé-hez írt leveleiből tudhatjuk, hogy ez idő alatt rendszeresen járt Londonba, hogy elsajátítsa a színes fotó előhívási eljárásokat.
London (1935–1937)
1935 tavaszán, miután lejárt a hollandiai szerződése a (velem együtt) már háromtagú család Londonban telepedett le. Ott született 1936-ban húgom, Claudia, aki 1971-ben halt meg New Yorkban. Angliában Moholy kapcsolatba került több Bauhaus-emigránssal, így Walter és Ise Gropiusszal is, és tervező irodát alapított Kepes Györggyel közösen, akivel az 1930-as évek elejétől fogva együtt dolgozott Berlinben.
Honfitársa, Korda Sándor a London Films igazgatója felkérte, hogy tervezze meg a speciális effektusokat Things to Come (Eljövendő dolgok) című filmjéhez. Moholy feladata az volt, hogy készítse el egy jövőbeli város építését bemutató képsorokat. Világos, csaknem éteri anyagokból és áttetsző anyagokból készült, mozgó szobrokból álló szerkezetet tervezett. Ám alkotása alighanem túlságosan is a távoli jövőt vizionálta, ezért a klasszikussá vált film végleges változatának terveit Korda Vince, a speciális effektusokat pedig Ned Mann tervezte meg.
Angliai tartózkodása alatt Moholy rengeteget fotózott. Nem sokkal megérkezése után vett egy 35 mm-es Leica gépet. Elismerte a Leica kiváló minőségét, de egészen az Egyesült Államokba történt kivándorlásáig továbbra is használta régi Ernemann gépét. Fotóival három Angliában megjelent könyvet is illusztráltak, amelyek Londonban, Etonban, illetve Oxfordban jelentek meg, de több cikke is megjelent különböző magazinokban. Továbbra is kísérletezett a színes film előhívásával, s készített még két rövidfilmet is, az egyiket homárokról, a másikat a londoni Whipsnade negyedben megnyitott új állatkertről.
Bár Moholy már az 1920-as évek közepétől festett nem áttetsző műanyagra, ekkoriban áttetsző anyagokra való festéssel kísérletezett. Azt írta, hogy az átlátszó műanyag megköveteli, hogy az anyag textúrája és árnyékvetése a kompozíció szerves részévé váljon. Figyelmét emellett arra fordította, hogy a mozgást is alkotása részévé tegye. Legkorábbi festményei fehér táblára erősített, lebegő műanyag-levelekből álltak. Később véseteket készített a műanyag táblára, és azokat is befestette, vagy vájatokat metszett belé és fehér vagy halványszürke felületeket montírozott rájuk. Amikor a fény rávetült a festményre, az árnyék a kompozíció alkotóelemévé vált, s együtt mozgott a fényforrással. Az 1940-es évek derekán a megfestett műanyagot megolvasztotta és faalapba helyezte. Minthogy ennek az új alkotásnak nem volt műfaji meghatározója, a fény-térmodulátor névvel jelölte meg. Ezeknek a plexiüvegből és más áttetsző műanyagból készült látványos alkotásoknak, sajnos, az a hátrányos tulajdonságuk, hogy nem stabilak, s emiatt ezekből a csodás és innovatív munkákból csak nagyon kevés maradt fenn.
Chicago (1937–1946)
1937-ben az Association of Arts and Industries (Művészetek és Iparágak Egyesülete) szervezetbe társult chicagói üzletemberek saját iskolát alapítottak azzal a céllal, hogy termékeiket modern formatervezői eljárással terveztessék meg. Minthogy igen mély benyomást tett rájuk a Bauhaus-design oktatási módszere, Gropiust kérték fel az újonnan alapított iskola igazgatójának. Gropius, aki épp ekkor nyert el egy állást a Harvard Egyetemen, Moholy-Nagyot, Bauhaus időkbeli közvetlen munkatársát javasolta a posztra. Moholy el volt ragadtatva a lehetőségtől, hogy ismét taníthat, s ezért a négytagú család 1937 őszén Chicagóba költözött.
Az iskola októberben nyitotta meg kapuit az áruházlánc tulajdonos, Marshall Field egykori városi palotájában. Moholy az Új Bauhaus: Amerikai formatervezői iskola (New Bauhaus: American Design School) elnevezést adta az intézetnek, melyet az egykori Bauhaus szellemében kezdett működtetni. Az Új Bauhaus azonban kellő számú hallgató híján és pénzügyi nehézségek következtében 1938 júniusában már be is zárt. Moholy visszatért az ipari formatervezéshez, de nem adta fel reményét, hogy egyszer majd meghonosítja a Bauhaus-oktatást az Egyesült Államokban.
1939 februárjában sikerül megnyitni saját iskoláját The School of Design in Chicago (Chicagói Formatervezési Iskola) néven. Számos székhelye közül az első az Ontario Streeten volt, egy korábbi pékségben. Az iskola létesítését a Container Corporation of America igazgatójának, Walter P. Paepckének nagyvonalú anyagi támogatása tette lehetővé, aki tagja volt az akkor már hamvába hullt Association of Arts and Industriesnak. Paepcke emellett még a Chicagótól mintegy 75 mérföldre délnyugaton, az Illinois állambeli Somonaukban fekvő birtokát is rendelkezésre bocsátotta, hogy a School of Design ott nyári egyetemi foglalkozásokat szervezhessen. Mindemellett igen fontos összekötő szerepet játszott az iskola és a chicagói üzleti körök között, amelyeknek támogatása döntő fontosságú volt az iskola fenntarthatósága szempontjából, jóllehet gyakran nem értették meg Moholy szándékait.
1944-ben átszervezték és átnevezték az iskolát, mely a továbbiakban The Institute of Design in Chicago (Chicagói Formatervezési Főiskola) néven működött. 1945-ben átmenetileg a State Streetre költözött. 1946 nyarán a főiskola ismert fotóművészek bevonásával The New Vision of Photography címmel szimpóziumot rendezett, s ez a szimpózium országszerte felhívta a figyelmet a főiskolára. 1946- ban sikerült végül a formatervezési főiskolának saját épületbe költöznie, a Chicago Historical Society (a Chicagói Történettudományi Társaság) korábbi székhelyére a Deaborn Streetre. 1949-ben a főiskola az Illinois Institute of Technology, azaz az Illinoisi Műszaki Egyetem egyik tanszéke lett, s mind a mai napig ez számít a Moholy iskola jogutódjának.
Bár az iskola nagyon sok idejét és energiáját lekötötte, Moholy továbbra is foglalkozott festészettel, fotózással, előadások tartásával és publikálással. Kreatív teljesítményét képes volt magas szintre emelni, mivel hatalmas energiatartalékokkal rendelkezett. De nem tudta volna megvalósítani elképzeléseit chicagói évei alatt felesége, Sibylle hatékony és áldozatkész támogatása nélkül – lám, még egy asszony, akinek döntő szerepe volt életében.
Moholy lakása nappalijának sarkában rendezte be műtermét, ott festette vászonra és műanyagra képeit, többnyire éjszakánként, amikor hazatért napi iskolai munkájából. Az 1940-es években stílusa dinamikus volt, görbe vonalú formák és világos, tiszta színek jellemezték. Elsősorban papírra készített munkái árulkodtak művészetének sokoldalúságáról. Az Egyesült Államokba érkezésétől fogva készített plexiüvegből stacionárius és mobil szobrokat. Egyes esetekben a szobrokat csillogó talapzatra helyezte, máskor polírozott, hajlított fém rudakkal egészítette azokat ki. Továbbra is készített és állított ki fotogramokat, amelyek gyakran magukon viselték festményei és szobrai energikus, gyakran görbe vonalú stílusát.
És mi volt a helyzet fotóművészetével? Fotóit illetően – akár kiállításról, akár publikációról van szó – még napjainkban is az Európában készült alkotások kerülnek szóba. A fotótörténészek, úgy tűnik, mind azon a nézeten vannak, hogy Chicagóban Moholy felhagyott a fotográfiával. Ez azonban nem igaz, folytatta a fotózást, elsősorban azzal a Leica géppel, amelyre Angliában tett szert. A félreértés oka valószínűleg abban rejlik, hogy Moholyt ekkor már nem vonzotta, hogy fotóművészetét a széles közönség elé tárja. Bár fennmaradt néhány fekete-fehér reklámalkotása, a legtöbb képet családjáról készítette. A másik fontos adalék, hogy az 1940-es évektől Moholy egyre inkább színes felvételeket készített. Kísérletezéseit továbbra is folytatta, ezúttal az 1937-ben forgalomba került Kodak színes filmmel. Sok száz 35 mm-es színes képet készített, melyekből nagyon sok fennmaradt. Tárgyuk hasonló, mint fekete-fehér képeié: útifotók, portrék, formalista kompozíciók, továbbá az iskola tevékenységéről készített fotók. Csodálatos absztrakt képeket készített, csupán fény és színek alkalmazásával. A korabeli színes előhívási és másolási technika azonban még nem volt megfelelő minőségű, ezért az akkori felvételei mára elhalványultak, színehagyottá váltak.
Moholy továbbra is készített 16 mm-es rövidfilmeket, ennek jelentős része a főiskola munkáját dokumentálta. E némafilmek többsége színes film volt. Az iskola tevékenységének és művészeti termékeinek bemutatása mellett ezek a filmek promóciós célt is szolgáltak, amelyeket az országban tett utazásai során számos helyen bemutatott.
Moholy utolsó megjelent könyve, a Vision in Motion (Látás mozgásban) összefoglalja a Bauhaus szellemében kialakított oktatási elveit és azok megvalósítását. A könyv anyagában felvonultatja az oktatási elveket és a főiskolán létrehozott alkotásokat. Voltaképpen a fény, a mozgás és a ritmus összegzett művészetének, a kinetizmusnak egyik elméleti alapműve ez, s egyben mind a mai napig a formatervezési főiskolák céljainak és eredményeinek leghívebb útmutatója.
1945 telén Moholynál leukémiát diagnosztizáltak. Röntgen sugárkezelésben részesítették, melynek segítségével, emberfeletti erőfeszítés árán, még egy évig képes volt tanítani. 1946. november 24-én, tragikusan fiatalon, 51 éves korában hal meg. Hamvait második szülővárosában, Chicagóban helyezték örök nyugalomra.
Hatalmas tehetsége, kimeríthetetlen energiája és hihetetlen optimizmusa tartotta életét örökös mozgásban, emlékezetesen hosszú utat biztosítva számára tragikusan rövid idő alatt.
STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA
* Régész, művészettörténész, Moholy-Nagy László 1933-ban Berlinben született lánya. [vissza]
Gustavo Díaz Solís (1920–2012), venezuelai író, esszéista, jogtudományi egyetemi tanár. 2011/6-7. számunkban már közöltük egyik elbeszélését (A kisfiú és a tenger).
Van valami, ami a szülői házból mindig megmarad nekem: az az idő, amikor apám és anyám mesélt. Amikor nyakig merültek a családi történetekbe. Mert a dolgoknál, helyszíneknél, dátumoknál és körülményeknél, sőt még a szereplő személyeknél is (annyian voltak!) jobban megragadtak bennem a puszta történetek. Azok a töredékes, épp hogy odavetett jellemzések, a vázlatos, egy-két vonással megrajzolt portrék, a rengeteg esemény, no meg a viharos jelenetek, amelyek együttesen felidézik a régi, mára már elsüllyedt világot, amikor ők még fiatalok voltak. Azt hiszem, önmagában egyik esemény sem sokat számít. Az egész adja meg a dolgok ízét, amikor minden egyes részlet a helyére kerül; ez ad értéket minden fejezetnek, a fénynek és árnyéknak egyaránt.
A családi történetek között van egy, amelyik annak idején delejes hatással volt rám. Még el sem kezdődött, máris borzongtam. Ha jól emlékszem, vasárnap volt, ebédidő. Nálunk – gondolom, más családoknál is – a vasárnapi ebéd különös jelentőségű volt. Nem szándékosan, csak valahogy minden héten így alakult. És furcsa, de a szüleim ebédlőjében mindig félhomály honolt. Hűvös, sápadt derengés szűrődött be az ablakon. Hiába volt a kert olyan kápráztatóan világos, hogy az izzó fény szinte szúrta az ember szemét, hiába volt magas az ég és a levegő langymeleg, a kinti ragyogás alig hatolt át a sűrű bozóton, s az eukaliptuszok kékes lombozatán; mire idáig ért, erejét is, melegét is elvesztette. Benn a szobában finoman permetezett ránk a távoli fény, halványan megcsillant az üvegcsillár díszein, az evőeszközökön, a tányérok tiszta körvonalain, a poharakon, a sötét, politúrozott bútorok felületén. Egy csipetnyit anyám szemében is, aztán egy-egy ezüstös, göndörödő hajfürtjén és apám őszes tincsein. Egyszóval, vasárnapi ebédünket csaknem hálószobai megvilágításban fogyasztottuk.
A leves és a hús előtt (ez utóbbi rendszerint csirkeraguból állt), a vasárnapi ebéd mindig valamilyen új fogással kezdődött. Apám kinyitott egy üveg vörösbort, elrágcsáltuk a sós aprósüteményeket vagy egyéb péksüteményt, amit apám aznap délelőtt vásárolt a legújabb törzshelyén. Ez nagyon jellemző volt rá. Ha megkedvelt egy sütödét, egészen addig oda járt, amíg csak rá nem unt – s ez hamar bekövetkezett –, majd újabb boltocskát fedezett fel magának, ott lett szorgalmas látogató és ott szerzett magának híveket az ő közismert szívélyes modorában.
Amint a dugót kihúzta a palackból és nekiláttunk a csipegetni valónak – közben a leves kihűlt –, éreztem, hogy valamin töri a fejét. De az ebéd mintegy magától folytatódott, és a leves, amit sohasem sikerült elég forrón kikanalaznunk, nekem mindig nagyon ízlett.
Ezalatt – mivel aznap ráértünk, apám szóval tartott bennünket. Nem csevegett, hanem mesélt nekünk. Elmesélte mi történt vele – vagy valaki mással – ma délelőtt, a múlt héten vagy évekkel azelőtt. Néha nem is olyasmit beszélt el, ami vele vagy kortársaival esett meg, hanem elfeledett históriákat ásott elő a családunk múltjából. Konkrét eseteket, konkrét szereplőkkel. De ahhoz is értett, hogy ravaszul beleszője őket az ország történelmébe, hogy egy személytelenebb, általánosabb, egyszerűbb vonalakkal megrajzolt és mindannyiunkat érintő közegbe emelje őket.
Egyik vasárnap, illetve azon a bizonyos vasárnapon, már nem is tudom, milyen előzmények után, apám belekezdett egy kacskaringós történetbe (nem is ezt akarom elmondani, hanem azt, amelyik utána következett).
Így szólt:
– Hűha, micsoda idők voltak azok, régen, azzal a mindenféle zendülésekkel. Federico Kraus, alias az Ördög, aki a te nagyapádnak személyes ellensége volt, fellázadt, tűzbe borította az egész tengerpartot, s végül bevonult a faluba. A folyó felől támadott. És hogy fogalmad legyen róla, milyen vakmerő és bátor ember volt… vakmerő és gonosz – helyesbített apám, és gyors pillantást vetett anyámra –, az a hír járta, hogy ő maga lovagol az élen, egyik kezében revolverrel, a másikkal hadonászva, és ezt ordítja az embereinek: „Gyerünk, fiúk, előre, ha úgy van megírva, nem fog rajtunk a golyó!” És ahogy mondják, csak ment előre a legsűrűbb golyózáporban is.
Apám szünetet tartott, csodálkozva felvonta a szemöldökét, és lopva anyámra nézett, de ő nem törődött vele, olyan nyugodtan hallgatott, mint aki pontosan tudja, mi a válasz holmi igaztalan állításokra. Apám talányos arcot öltött; éreztette, hogy komolyan beszél, bár minden apróságért nem vállal felelősséget.
És folytatta: – Nem vitás, hogy bátor ember volt. De olyasformán, mint a régiek: vakmerő és gonosz. Nagydarab férfi volt, kerek fejű, veres üstökkel. Olyan magas, mint don Román, a nagyapád, csak amaz vörös volt, vörös hajú, vörös szakállú. Képzeld magad elé ezt a termetes, vörös szakállas, kék szemű brigantit (apám jobb kezével, cikkcakkban gyors mozdulatot tett, mintegy szemléltetve azokat a villámló kék szemeket).
– Kihűl a leves – vetette közbe anyám.
Apámnak meg nekem a kanalunk egy ideje megállt a levegőben, a tányér és a szánk között, de most szaporán enni kezdtünk.
– Csak várd ki a végét – s megtörölte a száját. – Tudod te, mit tett, amikor először foglalta el a falut? Őkelme halálos ellensége volt egy bizonyos Méndez századosnak is, aki a laktanyát védte. Az is bátor ember volt, katonatiszt. Egy ilyen fickó. Spanyol. (Apám, orrát majdnem súrolva, függőlegesen végighúzta kezét az arca előtt.) Mert az Ördög inkább németes kinézetű volt. És jegyezd meg magadnak: halálos ellenségek voltak! De az ütközet zűrzavarában, amikor is a kormányerők vereséget szenvedtek, Méndez százados megsebesült. Bátran harcolt ő is. Az emberei élén kitört a laktanyából. És a nagy kavarodásban, ahogy mondom, nem volt senki a közelében, aki segíthetett volna rajta, ott hevert magatehetetlenül az egyik utcasarkon. Azt mesélik, hogy az Ördög, amint a lábát betette a laktanyába, rögtön Méndez kapitányt kérdezte. Na, mondták neki, mi a helyzet. Az az ember pedig felkapott a lovára, és mintha valóban maga volna az élő ördög, végigkutatta utána a falut… Jön tehát, meglátja, ahogy ott hever az útkereszteződésben. Le sem száll, lendületből rátapos a lovával, és onnan föntről üvölti: „Na végre, az anyád mindenit, így akartalak látni!” – és ráemelve a nádvágó kését, egyetlen mozdulattal legurítja a fejét.
Ez úgy ért engem, mint a villámcsapás.
És apám arcát látva, a vér is megfagyott az ereimben.
De egy pillanattal később anyám metsző hangját hallottam: – Nem tudom, mi jó van abban, ha ilyesmit mesélsz a gyereknek…
Válaszul apám, szemében álmélkodás vagy talán a rémület kifejezésével, halkan felnevetett. A kacaj kemény és kurta volt, cinkos, de dölyfös is, kimutatva ezzel, hogy ő felette áll az egész históriának. Végül ott folytatta, ahol abbahagyta: – Hallottad? Micsoda barbárság! Annyit mondott: „Az anyád mindenit!” És azzal odasuhintott a nádvágó késével.
De anyám, aki már ismét ura volt magának, felülkerekedve apám rekedtes, szűnni nem akaró nevetésén, határozott, tisztán csengő hangon megszólalt. – Egyszer majd egy másik történetet is hallasz tőlem az Ördögről – mondta –, aki nagyapádnak, az én apámnak esküdt ellensége volt, és aki annyi gaztettet követett el ebben a faluban, hogy még ma is emlegetik a nevét.
Tulajdonképpen már nem is tudom, hogy vasárnap vagy egyéb ünnepnapon történt mindez, a lényeg az, hogy maga az ebéd különleges volt, és evés közben a család ellenségeit és barátait emlegették a szüleim. Szokás szerint a falu volt terítéken, és a falu ügyei.
Aznap, egy idő után anyám vette át a szót: – Ha tudnád, kisfiam, mit tett anyám, a te nagyanyád, hogy megmentse apámat, amikor az Ördög újra elfoglalta a falut.
(A nagyszüleim emlékeimben úgy élnek, mint nagyon öreg, hófehér hajú emberek. Nagyanyám a fejét mindig szigorúan hátravetette; a nagyapám magas férfi volt, busa fejét, széles homlokát, robusztus testalkatát Martin bátyám örökölte.) – Gyerekkorunkban kezdődött az egész. Mivel a két birtok szomszédos volt egymással…
(Castilla: ez anyám anyai vezetékneve, és így hívták a családi kókuszültetvényt is. Legszélső parcellái a sekélyvizű tengeröbölre néztek, a szárazföld felől pedig egy másik kókuszültetvénnyel volt határos, Krausék Három Torkolat nevű birtokával, valamint egy nagy kávéültetvénnyel, a Gris család Árnyasnak nevezett síkvidéki földjeivel. Gris volt anyám apai vezetékneve. A Castilla szép, gondozott birtok volt; nap égette és a tengerről érkező szél uralta. Az Árnyas viszont csupa pára és árnyék volt, leszámítva a dombtetőt, ahol bucare-fákkal övezett ház állt, az ágakon szajkók függőfészkeivel, no meg a domboldalt, ahol a fényes levelű narancsfák sütkéreztek a napon.)
Federico Kraus – különben az apja német bevándorló volt, aki egy La Salina-i lányt vett feleségül és megvásárolta a Három Torkolatot – kamaszkorától fogva bolondult anyámért. Anya azonban apámat választotta, bizonyára azért, mert ő az övéi közül való volt. Mindenesetre, Federico Kraus ezt soha nem felejtette el, és tiszta szívéből meggyűlölte a nagyapámat…!
(Bál a Castilla udvarházban. A nők hosszú, lenge tüllruhákban, a férfiak szűk feketében. A vörös hajú, darabos Federico Kraus egy pohár italt tart a kezében, és éppen átnyújtani készül Viviana Castillának, a gazdag földbirtokos, don Vicente lányának, akinek saját fekete dajkája van és nevét egy szkúner viseli. Ott áll mellette a higgadt, jóképű Román Gris is – az én fiatal nagyapám –, és nyájas, magabiztos arccal ő is egy pohár italt kínál Vivianának. A lány telt, gyermekes keze Gris poharáért nyúl, és nem a másikat fogadja el.)
Anya és apa összeházasodtak. Federico Kraus pedig eltűnt a faluból. Évek teltek el…
(A falu, az ültetvények, nagybirtokok világa – kókusz begyűjtés, kakaószüret – a széljárta tengerpart, a folyó csillogó tükre. Csak az tapasztalt errefelé egy kis változást, aki sok-sok év után tért vissza. Az Árnyas dombja fölött magasodó ház: lakói a köves, meredek kaptatón csak lóháton közlekedtek. A Castilla udvarház: a faluból a lovasok először a tengerpart felé kerültek, de La Salina irányából vagy a nyílt víz felől is meg lehetett közelíteni; verandájáról egyenesen a sós illatú tengerre nyílt kilátás. Apálykor a víz eltűnt a látóhatár mögött, és a csupasz, homokos tengerfenéken kóborolhatott az ember, rákot gyűjtve a calalú leveshez… Az a sűrű, sötétzöld leves, a sokféle zöldséggel, rákkal, búzalisztből gyúrt csipetkével! De vajon azt a fiúcskát, miért keresztelték Calalúra? Hát, ilyen volt a falusiak észjárása… a tengerparti feketék játékos természete… Ő lett Calalú. Apja, moszjő Yosef, az ösztövér martinicai férfi, amúgy csempész és forradalmár, ráadásul egy kicsit még varázsló is…)
– A néger fiút nagyanyám ajándékba kapta, akkor, amikor még otthon élt, mégpedig abból a célból, hogy tanítgassa, és amikor majd Román úr felesége lesz, mindig legyen valaki mellette…
(José Calalú kötőféken vezette szamarát, amikor a kisasszony fürödni ment a pocsolyához, majd amint rászólt: „Forduljon meg, Calalú!”, engedelmesen hátat fordított neki. A faluban Viviana piros ruhába öltöztette – „ott megy az a szurokfekete, piros ruhás, fényes bőrű néger” –, és kiült vele az ablakba, úgy várta Román urat. Vasárnap, a templomba menet José Calalú talpig fehérben vitte utána a térdeplőjét. Hét közben a megbízásait intézte: „menj, és mondd meg Carmita asszonynak”, vagy „szaladj el Tomasito úrhoz”, aztán „eredj, és kérdezd meg Popo urat”. És az álmosító déli forróságban: „José Calalú, vedd elő a leckédet”. Egyszer az egész testén gennyes kelések nőttek: „Viviana kisasszony saját kezűleg mosta ki és gyógyította meg a sebeit, nem törődve vele, hogy ő is elkaphatja…”)
– Végül, mit gondolsz, mit tett az a fiú? A fejébe vette, hogy forradalmárnak áll. Az egyik ilyen felfordulásban, amikor a templomtéren nagyban állt a bál, José Calalú egy oszlop mögül nézelődött. Ahogy hullani kezdtek a harcosok, kiszemelt magának egy apró termetű halottat, aki épp akkora lehetett, mint ő; előbújt, lehúzta róla a nadrágját meg az ingét, és José Calalúból így lett forradalmár. Még gyerek volt, amikor elesett.
– Később, amikor újabb zendülés jutott el hozzánk, híre jött, hogy maga Federico Kraus vezeti a csapatot. Akkoriban érdemelte ki magának az Ördög nevet. Apám a bank titkára volt és Rojas ezredes igen nagyra becsülte. Hiszen apám félig-meddig költő volt, az ezredes meg a helyőrség parancsnoka. Azt mondják, minden váratlanul történt, mert apámnak még annyi ideje sem maradt, hogy anyát kiküldje a birtokra. Ahogy megadta magát a laktanya, Rojas ezredessel őt is elfogták…
– Federico Kraus, aki aznap azt tehetett, amire kedve támadt, a foglyokat a főtérre tereltette, és ott rájuk parancsolt, hogy szégyenszemre járják el a páva-táncot. Ő halálra nevette magát, miközben kardjával ütötte a ritmust a zenekarnak, aki pedig vonakodott, azt megkardlapoztatta. Anyám bezárkózott a házba, de még így is hallotta a zenebonát és a vad kurjantásokat.
– De az isteni gondviselés jóvoltából, és tudjátok, ezt szó szerint értem, a zendülők között volt moszjő Yosef is, aki nem felejtette el, hogyan bánt apám és anyám az ő csemetéjével. Úgyhogy megszöktette apámat, Rojas ezredest meg még néhány foglyot. Könnyű elképzelni, mit érezhetett anyám, amikor ráébredt, hogy ott rekedt egy szál magában a rettegő faluban. Egyedüli támasza Amelia, a dajka volt, aki úgyszólván a családhoz tartozott…
Anyám szaggatottan beszélt, mintha képzeletében viharos képek kergetnék egymást.
Apám kifakadt: – Micsoda képtelen helyzet!
(„Szűzanyám! Román úr szökésben van és az a sátánfajzat itt grasszál a faluban!” A házat még aznap este átkutatták. Puskatussal törték be az ajtókat, leszaggatták a függönyöket, szuronnyal forgatták fel a szekrényeket. A feje tetejére állították az egész házat. Nagyanyám, magába fojtva gyűlöletét, az egyik sarokban állt. „Már biztosan árkon-bokron túl jár. Elkötött magának egy hátaslovat. Szerzett egy ladikot a parton.” És újra maga előtt látja a tomboló, kijátszott férfiakat. De szerencséje van, mert a zendülők vezére a következőt adta parancsba: „Aki nőket bántalmaz, agyonlövetem.” És már mindent összetörtek, csak a Párizsból hozatott zongora maradt épen, amelyen ő meg Román úr négykezest szokott játszani.)
– Amikor a nádvágó kések ismét a magasba lendültek, a nagyanyád, kezében seprűvel előugrott, és félrelökdöste a katonákat. Így menekült meg a zongora… Éjszaka a zsalugáter mögött őrködött: figyelte a laktanyát, a jövés-menést a nagykapu előtt, a kőkerítésen túli zajokat.
– Egész éjszaka virrasztottak. Hajnalban hallották, amint megcsikordul a laktanya kapuja, és kitrappol rajta a szökevények üldözésére rendelt csapat. Akkor anyám előkereste a szerencsepénzeit, amelyeket még a nagyapámtól kapott, hogy Martin bátyádnak meg nekem egy-egy perselyt töltsön meg velük. Egyenesen az utcai bejárathoz ment, mert abból az irányból közeledtek a katonák. Ahogy a házunk elé értek, kipattant a kapu, befurakodott a menetoszlopba, sorra megragadta a katonák kezét és a tenyerükbe nyomott egy-egy aranyat. „Fogjad, fiam, ez a tiéd! Vedd el, csak az ő életét kíméld meg! Már messziről felismeritek! Ő az a szép szál férfi, aki mindig az ezredes mellett áll. Az isten szerelmére, nehogy megöljétek nekem!”
E percben anyám szavain át a nagyanyám patetikus hangját hallottam, az ő arca villant elém. Elakadt a lélegzetem, halántékom tüzelt, forró könnyek égették a torkomat.
PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSA
Humberto Ak’abal (1952) kicse nyelven alkotó guatemalai indián író költő, prózaíró, aki maga fordítja munkáit spanyolra. Kötetei hazájában és Spanyolországban kétnyelvű kiadásokban jelennek meg. Válogatott versei magyarul a Z-könyvekben olvashatók Denevérek tánca címmel.
Anyai nagyszüleimnek hosszú hajuk volt. Homályosan emlékszem a dédnagyapámra: fehér haját a feje búbja köré tekerte, és annak az ősz hajcsomónak a tetejébe nyomta a kalapját.
Anyám azt akarta, hogy én is kövessem a nagyszülők hagyományát. Megvoltak az okai, hogy miért viseljünk hosszú hajat: megakadályozta, hogy az ember hebegős legyen, nem zaklatták a rémek, és „mert ezért nő az ember haja”. Anyám két copfba fonta a hajamat, mert jó sűrű volt, ez hét éves koromig tartott.
Akkoriban a tanítók házról házra jártak, úgy toborozták az iskoláskorú gyerekeket, és aki nem volt hajlandó iskolába adni a gyerekeit, azt börtönbe vetették. Hiába tudták ezt a szülők, mégis sokan elrejtették a gyerekeiket kiszáradt kutakba, nagy fazekakba vagy a fák koronájába. Az öregek nem nézték jó szemmel az iskolát, attól féltek, olyan hely az, „ahol felnyitják a gyerekek szemét és fülét, azok pedig lassacskán leszoknak az idősebbek iránti tiszteletről…” (Ahogyan ma állnak a dolgok, azon töprengek, nem volt-e valami profetikus a nagyapák félelmében?)
A tanítók végül felbukkantak a ház mögött, megláttak, így hát nem volt menekvés, nagyon féltem, de az apám lelket öntött belém. Elvittek beíratni, és itt adódott az első probléma: az iskolaigazgató azt mondta, nem íratnak be egy kislányt a fiúiskolába, és hogy a lányiskolába kell mennem, szüleim érveire az igazgató csak nevetett, úgyhogy kénytelen-kelletlen elhallgattak (akkoriban csak két iskola volt), és én a lányiskolában végeztem el az első osztályt. Szüleim a rákövetkező évben megint csak erősködtek, hogy fiú vagyok, de az igazgatóság kijelentette, nem írnak be olyasvalakit, akinek nincs férfiformája, így hát akkor először, levágták a hajamat. Anyám sokat sírt, és hajfonataimat a párnája alatt őrizte.
Véget ért az elemi iskola, és vele diákkoromnak is vége lett. Dolgozni kezdtem, hogy segítsek a szüleimnek, a borbélyról elfeledkeztem, és újból nőni kezdett a hajam. Amikor olyan tizenhét éves forma lehettem, már meglehetősen hosszú volt a hajam, anyám pedig örült, mert szerinte nagyon hasonlítottam a nagyapámra. Akkoriban a hadsereg toborozta a korombeli fiúkat, hogy a kaszárnyába vigye őket, ezt szarkasztikusan „önkéntes katonai szolgálatnak” hívták (gyalázatos vadászat volt: a fiúkat piacnapokon ejtették foglyul, lestek rájuk az utakon, üldözték őket a szurdokokon át, fülön csípték, hajuknál fogva vonszolták, éjnek évadján hurcolták el őket a házukból, csaknem meztelenül terelték, és zsúfolták össze őket a kamionokon, mint az állatokat), a hosszú hajúakról lerítt, hogy nem töltötték le a katonai szolgálatot, s bár nekem, testi hibám miatt, nem kellett katonának állnom, a katonák kényszerítettek, hogy vágjam le a hajamat, mert szerintük „nőies” voltam, és azt mondták, ha én nem vágom le, majd megteszik ők, „mert egy férfinak tökösen kell kinéznie”. Nagyon nem fűlött hozzá a fogam, mégis újra el kellett mennem a borbélyhoz. Eltelt hat vagy nyolc év, és a hajam óhatatlanul növésnek indult megint. Akkoriban mind hevesebbé vált hazámban a belső háború, s el kellett mennem a falumból a városba, hogy munkát keressek, bármit, ami adódik: utcaseprő, cseléd, teherhordó legyek; nem válogathattam, mert nem volt (ma sincs) semmiféle szakképzettségem. És nem adtak munkát, mert „szőrös” voltam, csavargónak, piás tekergőnek látszottam, hiába volt tejfölös képem. Mit volt mit tenni, le kellett vágatnom a hajamat.
Miután tíz éven át dolgoztam a városban, megelégeltem, hogy munkás vagyok, visszatértem a falumba, és megint megnövesztettem a hajam. Akkoriban jelent meg az első verseskötetem, először voltak láthatóak fotóim a lapokban, s akármilyen mulatságosan hangzik is, egyik-másik guatemalai irodalmi „kritikus” a karosszékéből felpattanva ágálni kezdett, hogy azért növesztettem meg a hajat „mert tetszeni akartam az európaiaknak…, hogy apacsnak adjam el magam, vagy sziúnak…, hogy hippi kinézetem van, stb.” ( Az újságok lapjain máig olvashatók ezek a bizarr cikkek).
És ma, amikor végül örömemet lelhetem a hajamban, és úgy növeszthetem, ahogy csak akarom, nemcsak, hogy már nem nő, de… hullani kezdett.
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA
Méh a lépesmézen (1939)
Férfiportré (1921)
Apponyi Albert gróf a 19. század utolsó s a 20. század első harmadának egyik legtekintélyesebb hazai politikusa volt. Öt nyelven kiválóan beszélő, ragyogó szónok, nagyműveltségű, sokoldalú ember, aki a közélet különböző területein teljesített szolgálatot magas tisztségekben. Öntörvényű, dacos személyiség, aki mellett kérlelhetetlenül elhaladt az idő, s nem hagyta magát befolyásolni kora tartósabb vagy futó áramlatai által. De mert bölcs és művelt ember volt, a tapasztalat kényszere ezért olykor-olykor mégis rávitte arra, hogy meggyőződésből vagy célszerűségből árnyalati-taktikai finomításokat hajtson végre politikáján, anélkül azonban, hogy lényegesen módosította volna meggyőződésének alapmotívumait. Változtak a helyzetek, a korszakok, de a neobarokk politikus megmaradt konzervatívnak, royalistának, nacionalistának, irredentának, arisztokratikusnak, agráriusnak, feudálisnak, katolikus-klerikálisnak, 1919-től pedig antikommunistának is. Bizonyos értelemben egy letűnt világ „őskövületének” számított. Ez a magyarázata annak, hogy az őt kétségtelenül övező kivételes tisztelet és elismerés ellenére sem jutott el soha a politikusi-államférfiúi grádics legmagasabb fokára. Nemzetközi presztízsére pedig jellemző, hogy 1912 és 1933 között ötször jelölték Nobel-díjra, bár mindannyiszor sikertelenül.
Bonyolult egyénisége az ellentmondásos és feszültségektől terhes kor terméke, érdemes tehát, az Apponyi-jelenséget tanulmány tárgyává tennünk.
Bécsben született, 1846. május 29-én, a főnemesi rangú nagyapponyi Apponyi családba, amelynek kiterjedt birtokai főleg Pozsony, Nyitra és Tolna vármegyében feküdtek. Amikor ifjúvá érett, az ország már maga mögött tudta az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot, és a vereség meg a kíméletlen megtorlás krónikus traumájában sínylődött. Mindenki és minden változásért kiáltott. A társadalom különböző osztályai és rétegei – természetesen a maguk módján – a saját érdekeik szerint keresték a kibontakozást s ennek adekvát vezetőit és szervezeteit.
Az Apponyi család feje az aulikus György volt, 1844-től 1848-ig magyar udvari kancellár, az abszolutizmusnak később is feltétlen híve és kiszolgálója, aki a szabadságharc alatt titkos információkkal és tanácsokkal látta el Bécset. Albert édesanyja pedig nagymihályi Sztáray Júlia grófnő. Tanulmányunk hőse a második gyermek (nővére, Georgina mellett), aki szigorúan gondos vallásos és nemesi-hazafias nevelésben részesült. Emlékirataiban olvashatjuk: „Szüleim házában a katolikus hiten alapuló mélységes vallásosság uralkodott.” Ugyanakkor világnyelveket tanult, s korán megszerettették vele az irodalmat és a művészeteket. Az apa Albertet közéleti szerepre szánta, magától értetődően, saját világfelfogásának a jegyében. A fiú életre szólóan elkötelezte magát a főurak törekvéseit kifejező politika mellett – mindenkor osztálya történelmi „küldetését” képviselte. (Nem vált Széchenyi Istvánná, vagy Károlyi Mihállyá.) Retorikáját ennek a célnak rendelte alá: hitte, csak a főnemesi vezető szerep érvényesíti a nemzeti érdekeket. Ugyanakkor apjával ellentétben, aki megrögzött ókonzervatív volt és csakis az 1847-es törvények alapján fogadta volna el a kiegyezést – nem volt ellenére 1867. Egyrészt jó szívvel fogadta az 1848- iki törvények alapján létrejött kompromisszumot, másrészt hazája függetlenségét nagyon is el tudta képzelni a dualizmus keretei között. Deák Ferenc híve lett.
1863-ig a jezsuiták kalksburgi (Alsó-Ausztria) intézetében tanult. Itt a merev, fanatikusan katolikus szellemű nevelés párosult a magyar tanulók nemzeti érzelmei tolerálásával. Némelyek szerint ez taktikai magatartás volt, mert a paptanárok nem akarták élezni az osztrák-magyar ellentéteket. Ezt követően a pesti, majd a bécsi egyetemen jogot hallgatott. Diplomája megszerzése után – az arisztokrata ifjak szokása szerint – bejárta Nyugat-Európát, még a Szuezi-csatorna megnyitásánál (1869) is jelen volt. Franciaországban a royalista arisztokrácia köreiben mozgott, ahol megismerkedett Pierre Guillaume Frédéric le Play-val, kora hírneves konzervatív szociológusával. A tudós hatása alól nem tudott szabadulni.
Amikor ismeretekben és tapasztalatokban meggazdagodva hazatért – apja kívánsága szerint – belevetette magát a nyüzsgő politikába.
Az ifjú Apponyi kétségtelenül üstökösként robbant bele a magyar közéletbe. Pályája gyorsan emelkedett, betudhatóan családja rangjának és ismertségének, de az ambiciózus fiatalember saját kvalitásainak köszönhetőleg is 1872-ben már parlamenti képviselő lett a szentendrei választókerületben, a Deák-párt színeiben. A múlt ködében élő fiatalembert a honatyák fenntartásokkal vegyes kíváncsisággal fogadták, ám hamar megtanulták tisztelni démoszthenészi képességei miatt. 1873- ban a képviselőház elfogadta az Országos Zeneakadémia felállítására tett javaslatát.
Az 1875-ös választásokon elbukott ugyan, de 1877-ben ismét mandátumhoz jutott, ezúttal az Árva vármegyei bobrói kerületben, immár konzervatív programmal. A Konzervatív Párt 1892-ben a Nemzeti Párt nevet vette fel, s 1900-ban egyesült Tisza István Szabadelvű Pártjával.
Apponyi Albert az 1889-es véderővitában, a kiegyezésben biztosított jogok mellett állt ki a magyar honvédhadsereg státuszát illetően (nemzeti zászló, magyar vezényszavak stb.). Ugyanebben az évben egyik résztvevője lett egyházpolitikai reformoknak. A magyar Kulturkampf olyan alapvető követeléseit vetette el, mint például a vegyesházasságok szabályozása, a polgári házasság, vagy anyakönyv kötelező bevezetése. (Bár ez utóbbit távlatilag elképzelhetőnek tartotta.)
A neuralgikus kérdések igencsak kiélezték a vitákat, s ez fenyegette az elit Apponyi által is féltett egységét. Ezért a Nemzeti Újságban meghirdette a „treuga Dei”-t – különös tekintettel arra, hogy szerette volna, ha a közelgő millenniumi ünnepségeket a magyarság az összefogás és egyetértés szellemében bonyolítaná le. Az uralkodó osztályok közötti ellentétek azonban sokkal mélyebbek voltak annál, semmint hogy azokat pusztán deklarációkkal háttérbe szoríthatták volna. Még meg sem száradt a festék Apponyi jámbor óhaját kifejező írásán, máris ő maga, a gondolat kezdeményezője került szembe a Tisza Kálmánt váltó gróf Bánffy Dezső, a „dobokai basa” kormányával az országgyűlési választásokon hagyományosan alkalmazott, még a „hagyományost” is felülmúló erőszak és korrupció miatt. Ezzel aztán véget is ért a világra sem jött „isteni béke”. 1901-ben – már Széll Kálmán kormánya (1899–1903) idején – Apponyi belépett a Szabadelvű Pártba, és a képviselőház elnöke lett. Ebben a minőségben a legteljesebb korrektséggel igyekezett a vitákat levezetni, de igen mérsékelt eredménnyel. A katonai kérdésekben pedig olyan mély ellentéte támadt saját pártjával, hogy otthagyta őket és a Nemzeti Párt újjászervezésére kényszerült. Mielőtt azonban ezt végrehajtotta volna, leköszönt házelnöki tisztéről.
Az 1904–1905-ös esztendők a mélyülő politikai válság évei voltak Magyarországon. Nem lehet azonban egyetérteni azokkal, akik túlértékelték a krízis mélységét, és forradalmi helyzetről beszéltek (analóg az oroszországi 1905-ös eseményekkel), ám kétségtelen, hogy a pártok közötti súlyosbodó nézetkülönbségek kormányzati válsághoz vezettek. Főleg a hadsereg reformjának követelése borzolta fel a kedélyeket. Az ellenzék tehetetlenségében az obstrukció fegyverével próbálta megakadályozni Tisza István gróf és pártja parlamenti tevékenységét. Dániel Gábor házelnök terjesztette be az indítványt: az előzetes megbeszélés értelmében a kormányzópárt honatyái, Dániel intésére (aki elővette zsebkendőjét), a mameluk szavazógépezet egy emberként felemelte a kezét, s ezzel a javaslat megszavaztatott. Botrány botrányt követett, a feldühödött ellenzéki képviselők szétverték a t. Ház üléstermének berendezését, mire a kormányfő feloszlatta a parlamentet. Abban bízott, hogy a választások kedvező helyzetet teremtenek céljai keresztülvitelére. Tisza Szabadelvű Pártja azonban csúfos vereséget szenvedett. A Tisza-párti bécsi udvarnak – ha törvénytisztelő – a győztesek képviselőiből kellett volna miniszterelnököt kineveznie, de a pártonkívüli báró Fejérváry Gézát, a darabont testőrség parancsnokát állították a kabinet élére („darabontkormány”). Az ellenzéki koalíció ellenállása miatt azonban Ferenc József végül is kénytelen volt Wekerle Sándort bízni meg az új kabinet megalakításával. A vihar átmenetileg elült.
A színre lépő Wekerle-kormányban Apponyi elvállalta a vallás- és közoktatásügyi tárcát. Ezt a testhezálló feladatot nagy aktivitással és kreativitással igyekezett ellátni, s azt az újabb, immár Tiszáék győzelmét biztosító 1910-es választásokig töltötte be. Regnálása alatt jelentős kulturális és szociálpolitikai intézkedések születtek. Szabályozta az állami- és magániskolák jogviszonyát, rendezte a néptanítók fizetését, gondoskodott az ingyenes népoktatásról és a lelkészi jövedelmek kiegészítéséről. E vonatkozásban méltán tekinthetjük őt (mutatis mutandis) Klebelsberg Kunó előfutárának.
Kultuszminiszteri tevékenysége azonban nem volt mentes a súlyos tévedésektől, nevezetesen a hírhedtté vált „lex Apponyi”. Az 1907. évi XXVII. tc. implicite másodrendű állampolgároknak minősítette a magyarországi nemzetiségieket, mivel arra kötelezte őket, hogy iskolai tanulmányaik során anyanyelvi szinten sajátítsák el a magyar nyelvet. Ez az intézkedés kétségessé tette a kultuszminiszter többször is hangoztatott állítását, miszerint elítél minden olyan törekvést, amely diszkriminációt alkalmazna kisebbségekkel szemben. Márpedig Apponyi sem tudott felülemelkedni osztálya nacionalista korlátain, és a „lex Apponyi” a nemzetiségi elnyomás szinonimája lett, s jószerével mindmáig az érintettek saját nemzeti identitásuk megbocsáthatatlan sérelmeként értelmezik.*
A nyughatatlan ellenzéki vezetők nemcsak Tiszáékkal álltak szemben, hanem önmagukkal is. Pártok alakultak, összeolvadtak, megszűntek, újjászerveződtek, mert még két magyar úr sem tudott egymással megegyezni. Ezért szakadt szét a Függetlenségi Párt is. Természetesen ebben az osztály- illetve rétegérdekeket kifejező elvi viták ugyancsak szerepet játszottak, gyakran azonban személyi ellentétek is. Apponyi ekkor a Kossuth Párthoz csatlakozott, s annak képviseletében választották meg honatyának 1910 júniusában, a jászberényi kerületben. Ezen a választáson Tisza István győzött, Munkapártja élén. A Wekerle-kormánynak távoznia kellett, és így a szétesett koalíció ismét ellenzékbe vonult.
Kossuth Ferenc 1914-ben bekövetkezett halála után Apponyi lett a Kossuth Párt elnöke. A nagy, országos politikai irányzatok között – immár a háború előestéjén – kiéleződtek a koncepcionális és hatalmi harcok. Apponyi nagy tekintélyét latbavetve igyekezett kibékíteni az ellenfeleket, és elsimítani az ellentéteket, mert károsnak, sőt, veszélyesnek tartotta az egységromboló torzsalkodásokat. Ennek a küzdelemnek tematikájából sem hiányozhatott a véderővita. A gróf, aki megérezte a háború közeledtének előszelét, újólag meghirdette a „treuga Dei”-t (isten békéjét), hogy egységes nemzet álljon az ellenséggel szemben.
1914 júliusában kitört a háború. A trónörökös, Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása alkalmas ürügyül szolgált arra, hogy az egymással szemben álló felek kiássák a csatabárdot. Tisza miniszterelnök az első napokban még kétségtelenül bizonytalankodott: vajon kellően felkészültek-e a központi hatalmak a nagy összecsapásra? Vajon Románia, Erdélyre aspirálva, nem fogja-e hátba támadni Magyarországot? Vilmos német császár és Ferenc József, a Monarchia agg uralkodója vakon bizakodóak voltak („mire lehullanak a falevelek…”), és meggyőzték a magyar miniszterelnököt, hogy „most vagy soha”. Ettől kezdve Tisza Istvánnál senki sem állt ki lelkesebben és konokabbul a háború mellett.
A történelmi Magyarország határait féltő politikusoknak még annyi aggályuk sem volt, mint Tiszának. Apponyinak sem!** Ám 1916-tól kezdve, amikor már kirajzolódni látszott az antant vitathatatlan katonai fölénye, s a villámháborút (Schlieffen-terv) felváltotta az állóháború, a félelem és a belső meghasonlottság körvonalai sejlettek fel a horizonton. Apponyi, látva a súlyos bel- és külpolitikai hibákat, javaslatot tett egy ellenőrző bizottság felállítására. Ezt az indítványt a király elfogadta. Az ellenzék részéről a bizottság tagja lett, Apponyi Albert, ifjú Andrássy Gyula és Rakovszky István. A közös külügyminiszter, Burián István azonban olyan rosszindulatúan viselkedett velük szemben, hogy tiltakozásul lemondtak tisztségükről. A képviselőházban pedig egyre inkább kiéleződött a választójogért folyó harc. Tisza hű maradt önmagához: továbbra is úgy vélte, hogy „sötétbe ugrás” lenne megadni ezt a jogot a munkásságnak. Attól tartott, hogyha a proletariátus bevonul a parlamentbe, megszűnik az elit majoritása, ez pedig veszélyeztette volna az uralkodó osztály dominanciáját. Apponyi ezzel szemben arra hivatkozott, hogy a nép, amely a háború alatt nagy véráldozatot hoz, megérdemelné politikai jogainak kiszélesítését.
1918. május 23-án Tisza, miután a képviselőházban beismerte a háború elvesztését, kormányával együtt, távozott az ország éléről. Az új uralkodó, IV. Károly, aki soha nem rokonszenvezett az erőszakos és merev miniszterelnökkel igyekezett megszabadulni tőle s erre jó alkalom kínálkozott, amikor vita támadt közöttük a választójog és a nemzetiségi kérdésben. Károly ugyanis – birodalmát mentendő – késznek mutatkozott bizonyos engedményekre. Ezek ugyan csupán morzsák voltak és nem demokratikus jellegű elképzelések. Tisza mégis sokallta. Legfőképp hallani sem akart semmiféle föderalista megoldásról, holott már azt is túlhaladta az idő: a magyarországi nemzetiségek egymás után nyilvánították ki önrendelkezési szándékukat. A történelmi Magyarország végóráit élte, s ezen már az sem segített, hogy újra Wekerle Sándor lett a miniszterelnök (aki bevette kormányába kultuszminiszterként Apponyit), senki és semmi nem menthette meg többé az osztrák-magyar birodalmat a totális összeomlástól.
A háború okozta rettenetes méretű vérveszteség, az ijesztő nagyságú elnyomorodás, a nemzeti függetlenség és a demokratikus szabadságjogok hiánya, a nemzetiségek elszakadásának robbanást sejtető ereje, s nem utolsósorban a változatlanul megoldhatatlan földkérdés Dózsa György szellemét megidéző feszültsége társadalmi kataklizmához vezetett.
1918. október 31-én győzött az őszirózsás (polgári demokratikus) forradalom. A tömegek elsöpörték a háborús kormányt. Ez olyan fordulat volt Magyarország történelmében, amelyet Apponyi gróf nem tudott és nem is akart követni. Kivonult a közéletből, s passzív szemlélője lett az eseményeknek. Károlyi Mihály renegát mágnás volt a szemében, aki elárulta nemzetét és főleg osztályát.
A Tanácsköztársaság kikiáltásakor (1919. március 21.) már szemlélője sem akart lenni a hazai történéseknek, minden (keresztény és nemzeti) porcikája tiltakozott a kommün ellen. Néhány napi bujdosás után a Dunán keresztül, kalandregénybe illő módon szökött Ausztriába és onnan az Apponyiak ősi családi birtokára, a Pozsony megyei Éberhardra (ma: Malinovo, Szlovákia). Bízott abban, hogy a tanácskormány uralma tiszavirág életű lesz, hiszen jómaga a „természet ellen való merényletnek” tartotta a proletariátus hatalmát, a nagybirtok és a nagyipar kisajátítását. Bécsi összeköttetései révén szeretett volna ugyan bekapcsolódni a magyar politikai emigráció tevékenységébe, de az antant inkább a Bethlen István vezette antibolsevista Komité és a szélsőségesek szolgálatait vette igénybe.
1919 novemberében tért vissza Budapestre. Éppen akkoriban, amikor a párizsi békekonferencia ún. Ötös Bizottságának meghatalmazásából Sir George Clerk brit fődiplomata érkezett a magyar fővárosba, hogy ellenőrizze és segítse a koalíciós kormányalakítási kísérleteket. A Clerk-bizottságban minden befolyásos antikommunista helyet kapott, Apponyi is. A gróf mindazonáltal nem tartozott a vérszomjas antikommunisták közé, kezdettől ellenezte Horthyék vérbosszúját, a fehérterrort, annál is inkább, mert tudta, hogy a „fővezér” Szegeden a francia gyarmati katonák (szenegáliak) védelme alatt dekkoló „nemzeti hadserege” egyetlen puskalövést sem adott le a kommünre, hanem annak leverését a román királyi hadseregtől várta. Kijelentette, hogy az ő „kereszténysége nem ismer sem felekezeti gyűlölséget, sem fajgyűlöletet, az üldözés pedig nem politika”. Ez a nyilatkozata félreérthetetlenül a „szegediek” vérgőzös megtorlásai és antiszemita gyakorlata ellen irányult. Nem tartozott Horthy hívei közé, ha visszafogottan is harcolt ellene, mert úgy érezte, hogy nem holmi bosszú, hanem a nagytőke és a nagybirtok hatalmának helyreállítása a központi feladat, s ez megkívánja a politikai elit összefogását. A fővezér kénytelen volt lenyelni bírálatait, Apponyi túl tekintélyes és túl népszerű volt ahhoz, hogy amolyan igazi „horthysta módon” torolja meg rajta sérelmeit. A Clerk-féle megbeszélésen néhányan a grófot javasolták a leendő kormány élére, mivel mérsékelt integrátort láttak benne, ám a többségben levő szélsőségesek ezt elvetették. „Végre egy őszinte szó!” – mondta Apponyi és elhagyta a tárgyalótermet. Ízléstelennek tartotta volna, ha harcba száll a kormányfői bársonyszékért.
A bizottság képviselői végül kompromisszumot kötöttek egymással, és a keresztény- szocialista Huszár Károlyt választották meg a kabinet élére. Irányítása alatt hozták tető alá az ún. koncentrációs (koalíciós) kormányt, melyet a legfőbb ellenforradalmi pártok képviselőiből állítottak össze.
Amíg Magyarországon egyidejűleg folyt a tárgyalások sorozata és a véres leszámolás országszerte, Párizsban az antant hatalmak a békediktátumok összeállításával foglalkoztak, hogy mielőbb lezárják az imperialista világháborút.
A békeszerződésből mindenekelőtt a győztes nagyhatalmak akartak profitálni, de kisebb szövetségeseik is történelmi elégtételt követeltek. A világ újrafelosztására szövetkeztek, és – mint látni fogjuk – ez az átszabás súlyos megrázkódtatásokkal járt. Ebben a vitában nagyon szemléletesen érvényesült az angol diplomácia „ars poeticája”: „Angliának nincsenek állandó barátai, csak érdekei vannak”. Ezeknek az érdekeknek érvényesülését az erőviszonyok határozták meg.
Jelentős szerepet játszottak a feltételek kidolgozásában a stratégiai motívumok, a riválisok ellehetetlenítése, a vezető pozíciók megszerzése. Katonai, politikai, gazdasági szempontokat vettek tehát figyelembe, mit sem törődve a legyőzöttek alapvető érdekeivel. Ez az imperializmusra oly jellemző mohóság és kíméletlenség nem vallott túlzott bölcsességre, hiszen fölkeltette a kifosztottak revansvágyát és elhintette egy újabb, még véresebb világháború magvait. A nemzetközi antimilitarista baloldal (zimmerwaldi konferencia) annexió és hadisarc nélküli békét követelt, de az antant országai fokozott nacionalizmussal, a haza nagy győzelmének ünneplésével altatták el népeik éberségét és tisztánlátását.
A Párizs mellett megkezdődött béketárgyalásokon a győztesek megmásíthatatlan diktátumokat tettek az asztalra. A vesztes felek meghallgatása merő formalitás volt: megtehették ugyan észrevételeiket, de ez senkit semmire sem kötelezett. A Huszár-kormány által kijelölt szakemberekből álló magyar delegáció nagy intenzitással készült a békefeltételek megvitatására. Naivul azt hitte, hogy Párizs győzelemtől megittasult politikusai kíváncsiak lesznek a vesztesek érvelésére. A politikus-földrajztudós Teleki Pál irányításával az ellenfelek meggyőzésére alkalmas térképek, statisztikák, grafikonok tömegével vértezték fel magukat, figyelembe véve a gazdasági és néprajzi szempontokat, melyekkel bizonyítani akarták, mi az a minimum, melyet a győzteseknek érintetlenül kell hagyniuk, ha nem akarják Magyarországot letörölni a világatlaszról. Bíztak abban, hogy a tények súlya alatt Clemenceau, Lloyd George, Vittorio Orlando és Wilson amerikai elnök összeroppan és „helyet ad Magyarországnak a nap alatt”.
A kabinet Apponyi Albertet bízta meg a magyar delegáció vezetésével, amit ő készségesen el is vállalt. Nem véletlen esett a választás a grófra. Korántsem a háborúban vesztes, megcsonkításra ítélt hazája adta hátterét nagy tekintélyének, hanem nemzetközileg is elismert katartikus személyisége. Olyan retorikai adottságokkal rendelkezett, hogy hallatán még a holtak is feltámadtak. Ha ő nem, akkor senki sem lett volna alkalmas arra, hogy felfigyeljenek mondandójára.
1920. február 16-án hangzott el híres expozéja, amelyet még az ellenségei is remekműnek tartottak. Drámai – bár fölösleges dagályosságtól nem mentes – szavakkal vizionálta a diktátum elfogadásának várható következményeit.
„Nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. […] Nem titkoljuk el mindenekelőtt megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigora felett. A többi háborút viselt nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött békefeltételei mindenesetre szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott a nemzet életére olyan lényeges területi változtatásokat, mint azok, amelyeket velünk elfogadtatni akarnak. […] A legjobb akarattal igyekszünk keresni olyan álláspontot, amely a kölcsönös megértést lehetővé teszi. És, uraim, ezt az álláspontot már megtaláltuk. Ez a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a Szövetséges Hatalmak olyan fennen hirdettek, továbbá a béke közös nagy érdekei. […] Nem látom be, hogy a nemzetiségi elv, a nemzeti egység elve nyerne ez által a feldarabolás által […] követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket most tőlünk elszakítani akarnak […] abban a végső esetben, ha területi változásokat fognak reánk kényszeríteni, a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelme hatásosabban és részletesebben biztosítassék. […] A történelmi Magyarország töltötte be azt a feladatot, hogy államot tartva fenn, amelyben egyensúly és biztonság uralkodott, megvédte Európát a Keletről fenyegető közvetlen veszedelmek elől. […] A történelmi Magyarország tehát Európában egyedül álló természetes gazdasági és földrajzi adottságokkal rendelkezik […] egyetlen részt nem lehet leszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvednék. […] Ha Európának ebben a részében, amely még mindig közel áll a bolsevizmus égő fészkéhez, megnehezítik a munka újból való megkezdését, ezáltal csak a társadalmi béke veszélyei nyernek újabb tápot. Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. […] De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Kívánom Önöknek, uraim, hogy a győztes fegyverek dicsőségét szárnyalja túl a béke megteremtésének dicsősége…”
Szónokunk cicerói teljesítményt nyújtott, ezt a győztesek is elismerték, ám az elemzők rámutattak, hogy oly meggondolatlan mértékben hangsúlyozta az ún. „történelmi” magyar szupremáciát a térséget illetően, amellyel voltaképpen igazolta a győztes hatalmak (no meg a hazai nemzetiségek) vádjait a magyarok kirekesztő, vélt „felsőbbrendű” tudatából fakadó politikai gyakorlatáról. Apponyinak csalódnia kellett: a Nyugat és az ún. utódállamok (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) semmiféle engedményre nem mutattak hajlandóságot.
Sokan ezért részben a gróf számlájára írják az elszenvedett kudarcot, de ezzel ilyen sommásan nem érthetünk egyet. A hazánkat sújtó feltételeket – mint tudjuk – még a tárgyalások előtt hozták tető alá és betonozták be. Nem létezett olyan győztes hatalom, amely kellő súllyal állt volna a háború kárvallottjai mellé. Magyarország és a többi vesztes fél szempontjai kevésbé voltak fontosak, mint az antant stratégiai, politikai, gazdasági és etnikai érdekei.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy egy cordon sanitaire létrehozása Szovjet- Oroszország nyugati határa mentén, a béketárgyalások idején, alapvető fontosságú volt. Célja a bolsevik eszme elszigetelése és annak megakadályozása, hogy a Szovjet katonai akciót indítson a Nyugat ellen. Ennek persze nem volt semmi realitása, hiszen a szovjethatalom épp abban az időben vívta élet-halálharcát a belső- és külső antikommunista erők ellen, s még feltételezni sem lehetett, hogy újabb frontot nyitna az antant ellen. Ugyanakkor nemcsak a győztesek és legyőzöttek között zajlottak le éles viták a békekonferencián, hanem a nyertesek között, hiszen imperialisták lévén minél nagyobb konc megszerzésére törekedtek. Olykor még egymást is kijátszották: Orlando, az olasz küldöttség vezetője például sírógörcsöt kapott, és hazautazott, mert nem érvényesítették területi aspirációit a Balkán és Ausztria viszonylatában.
Apponyit megviselte a kudarc, le is mondott a békeküldöttség vezetéséről. Így aztán nem ő, hanem Benárd Ágoston, a kormány által felhatalmazott munkaügyi miniszter látta el kézjegyével 1920. június 4-én a megalázó feltételeket. Horthyék nyilván Trianon iránti lesújtó véleményüket akarták kifejezni, amikor egy harmadrendű politikusra bízták ezt az aktust. De a tényen ez mit sem változtatott.
Apponyi nemzetfelfogása, noha sokkal kiegyensúlyozottabban is – lényegében megegyezett a hivatalos horthysta koncepcióval. Ő is szilárdan az integer Magyarország álláspontján állt, és a szupremácia kérdésében is a magyar „fel78 sőbbrendűség” nacionalista szemléletét vallotta. Közismert, hogy Horthyék külpolitikai motivációi között mindenkor elsőbbséget élvezett az irredentizmus. Ezzel a felfogással a gróf is azonosult: „A békekonferencián nem sokat értünk el, de jogainkat nem adjuk fel […] idővel a békét korrigáljuk.” Apponyi nem jelölte meg a megoldás módszereit, de ő Horthynál vagy Gömbös Gyulánál jóval inkább a békés út kipuhatolására hajlott.
1920. március 1-jén került sor a kormányzó megválasztására. Senkinek sem lehettek kétségei. Csakis Horthy – mint szegedi fővezér – mögött állt jelentékeny katonai erő: az ellenforradalmi nemzeti hadsereg, amely példátlan módon még a látszatra sem adva, parlamenti jelenlétével biztosította Horthy győzelmét. A leadott 141 szavazatból 131 jutott az admirálisnak, míg Apponyira heten voksoltak. A terrornak abban a légkörében ez nem lebecsülendő eredmény volt. Ráadásul akkoriban az antant nem látott Horthynál alkalmasabb államfőjelöltet. Ő az erős ember, a kérlelhetetlen antikommunista, aki mintegy személyében biztosította, hogy a keresztény kurzus kész fellépni minden újabb forradalmi kísérlettel szemben. Támogatta tehát Horthy kormányzóvá választását, ám ennek fejében kikötései voltak: a fehérterror megszüntetése, a gyilkos különítmények felszámolása, egy koncentrációs kormány kinevezése, parlament létrehozása. A kormányzó természetesen fűt-fát megígért, a valóságban azonban demokrácia helyett (hiszen annál mi sem állt távolabb tőle) fasisztoid uralmat vezetett be – az antant pedig ezt hallgatólagosan tudomásul vette.
1921 őszén IV. Károly már másodszor tett kísérletet arra, hogy a magyar trónt visszaszerezze. (Ausztriában erre esélye sem lett volna.) Ezúttal Budaörsig jutott el, ott Gömbös – jórészt egyetemi hallgatókból álló – önkéntes fegyveresei meggátolták továbbhaladásában. Egy kis operett-lövöldözés után elfogták, néhány napra tatai várfogságra ítélték, majd röviddel később a tihanyi apátságba kísérték. Ez volt az utolsó Habsburg király utolsó európai tartózkodási helye, mert onnan az angolok hamarosan Madeira szigetére száműzték. A hatalomhoz ragaszkodó Horthy a nemzetközi helyzetre hivatkozva nem volt hajlandó átadni helyét az uralkodónak (aki a portugál szigeten halt meg 1922-ben), és annyi bizonyos, hogy az antant kategorikusan ragaszkodott a Habsburgok trónfosztásához. Apponyi meglátogatta Károlyt még Tihanyban, hogy kifejezze a Habsburg-ház iránti lojalitását. Amikor a nemzetgyűlésben, 1921. november 6-án törvénybe iktatták a detronizációt, a gróf nagy beszédben tiltakozott a – szerinte – legitim király foglyul ejtése miatt. Kiáltványt olvasott fel és a kiáltványban kijelentette, hogy az alkotmánnyal való szakításnak minősíti a trónfosztást. Ezután néhány legitimista képviselőtársával együtt kivonult az ülésteremből.
Minden személyét érintő áskálódás ellenére, az 1922-es parlamenti választásokon ismét Jászberény képviselője lett. Ez azt bizonyítja, hogy a gróf népszerűsége és tekintélye mit sem kopott az idő múlásával. Látva a Horthy-rendszer erősödő diktatórikus jellegét, javaslatot tett a Friedrich-féle választási szisztéma visszaállítására. Követelte a vidéken bevezetett nyílt voksolási forma megszüntetését. „Amíg a választások a nyilvános szavazás elvén alapulnak, nem ismerheti el a nemzeti akarat képviselőjének” – hangsúlyozta, egyik beszédében is a titkos választás bevezetését szorgalmazta. Parlamenti felszólalásaiban továbbra is következetesen felvetette a királykérdést. Pontosabban, mint mondotta, királykérdés nincs is, hiszen az országnak van legitim uralkodója. A gróf az alkotmányos élet restaurációját tekintette a demokrácia feltételének. Az ő demokráciája természetesen nem felelt meg a klasszikus követelményeknek. Nem az angoloktól vagy a franciáktól vette a mintát, hanem saját (arisztokrata) kútfőjéből: egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a hatalmat megossza „közrendűekkel”, munkásokkal, parasztokkal, mint ahogy arra sem, hogy legalább részben kiossza a feudális nagybirtokot azok között, akik megművelik. Csupán arra gondolt, hogy a nép néhány képviselője is bejuthasson a parlamentbe, anélkül hogy az bármi fenyegetést jelentene a főnemességre nézve. A Horthy–Bethlen-féle fasisztoid uralmi struktúra mindvégig idegen maradt számára.
Életének utolsó éveiben a Népszövetség magyar fődelegátusa volt, s ebben a szerepkörben a magyarság imázsának tisztára mosását, a nemzet neuralgikus kérdéseinek feszegetését tartotta fő feladatának. Frappáns beszédei mindig nagy hatással voltak hallgatóságára, anélkül azonban, hogy szavainak bármilyen foganatja is lett volna. Ám nem mindenkit nyűgöztek le Apponyi expozéi. Az utódállamok (kisantant) delegáltjai permanens veszélyt éreztek a Trianonra vonatkozó felszólalásaiban. Attól tartottak, hogy előbb-utóbb talán mégiscsak hatást tesz a nagyhatalmakra, s felvetik a részleges határrevíziót. Éppen ezért mindent elkövettek, hogy lejárassák, afféle kiöregedett, hosszú szakállú télapónak tüntetve fel, aki csak fújja rögeszmésen a magáét, s akinek szólamai felett a magyar szupremácia örökös hangoztatásával együtt már réges-rég eljárt az idő. Népszerűsége azonban Genfben is változatlan maradt. Azt beszélték, nincs a városban olyan ember, aki tisztelettel meg ne süvegelné, ha összetalálkozik vele az utcán.
Nyolcvanötödik születésnapjáról nemcsak a magyar uralkodó elit emlékezett meg, de külföldi politikusok is. Ez alkalommal üdvözölte őt, többek között, Otto Ender osztrák kancellár, Arthur Henderson brit, Dino Grandi olasz és Julius Curtius német külügyminiszter, és még sokan mások. (Például a korszak egyik kalandor típusú sajtócézárja, Lord Rothermere, a magyar irredentizmus buzgó pártfogója, aki egész kutyakomédiát játszatott el magyar híveivel, oly nagyon szerette volna fiát, Esmond Harmsworthot Radomér néven magyar királlyá koronáztatni.)
1931-ben Apponyit újra bejuttatták a Házba, és újra Jászberényből, de lassacskán már kezdett kimaradozni az ülésteremből egészsége megromlása miatt. Utolsó heteit a világtól elvonulva töltötte. 1933. február 6-án halt meg, Genfben. Itthon a budapesti Koronázási Nagytemplomban temették el, ott, ahol jórészt királyaink nyugszanak. A gyászmisét Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás celebrálta, nagy papi segédlettel.
Elhunytának a külföldi sajtó is kivételes teret szentelt. Most már legkeményebb honi és külhoni ellenfelei sem fukarkodtak a jó szavakkal kegyelettől áthatott szép nekrológjaikban, amikor érdemeit méltatták. A bukaresti Dimineaţăban például Liviu Nasta így emlékezett meg a grófról: „Habár ellenségünk volt, megrendülve fogadjuk halálának hírét, mert tudjuk róla, hogy hatalmas államférfija volt nemcsak Magyarországnak, hanem Európának, s rendkívüli műveltségét világszerte ismerték. Magyarország gyászában mi is részt veszünk.”
Apponyi Albert gróf a magyar arisztokrácia gyermeke, aki úgy szolgálta hazáját,
hogy a népet sem akarta kisemmizni. Nem tartozott a korszakosan nagy,
meghatározó jelentőségű államférfiak közé, még kevésbé a progresszív politikai
gondolkodók közé, de nemzetünk egyik vonzó, színes egyénisége volt, tevékeny
részese s cselekvő (nem mindig szerencsés kezű) formálója viszontagságos históriánknak.
Emlékeznünk kell rá, mert negligálása egyenlő lenne múltunk méltatlan
megcsonkításával.
* Károlyi Mihály, Apponyi Albert unokaöccse (nagyon szerette az öregurat), emlékiratában így ír erről: „Apponyi, aki a kalksburgi jezsuiták tanítványa volt, s ennek a neveltetésnek a szellemét egész életén át magában hordozta, szofisztikájával és szónokiasságával gyakran hozzájárult az igazság elkendőzéséhez. Legnagyobb hibáját akkor követte el, amikor kultuszminiszter korában – kiáltó ellentétben Deák és Eötvös szellemével – megalkotta azt a hírhedt iskolatörvényt, amely a nem-magyar nemzeteinknek annyi keserűséget, nekünk magyaroknak [szintén] annyi keserűséget szerzett.” (Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Bp. 1977.) [vissza]
** „Ez a ragyogó tehetségű, szeretetre méltó férfi […] egész alkatával pacifista volt. Erkölcsi érzéke és nemes természete az erőszak ellenségévé tette. […] Mégis, Magyarország hadbalépését ezzel a hírhedt felkiáltással üdvözölte: »Végre!« […] Ő is a régi Magyarország sírásói közé tartozik.” (Károlyi, i.m.) [vissza]
Anya (1919)
Úgy hiszem, e folyóirat olvasói számára nincs sok értelme néhány sorban elmondani azt, ki is volt Jean Jaurès (1859–1914), hiszen az minden valamire való lexikonban elolvasható. Egy mondatban mégis megemlítem a köztudottat: hosszú időre ő lett a francia szocialista párt meghatározó vezére. Ám itt azonnal egy kiegészítést teszek, pontosan napjaink, az utóbbi évtizedek tapasztalatai alapján tartom ezt szükségesnek. Jaurès életútja nem balról jobbra, hanem, az egyszerűsítések jegyében, jobbról balra vezetett. A mai nézőpontot figyelembe véve is fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy Jaurès előbb lett egyetemi tanár, a köztársasági balközép párt parlamenti képviselője és egy nagy napilap, a toulouse- i Dépêche állandó publicistája, mint ahogy szocialistává lett volna, vagyis nem a szocialista párt tette őt elfogadottá és ismertté, még gorombábban: nem a párttagság jelentett számára ugródeszkát, hanem egy már „befutott” ember vált szocialistává. Méghozzá úgy, hogy parlamenti képviselőként és olvasott publicistaként sietett 1893-ban a sztrájkoló francia bányászok, majd az üvegmunkások segítségére. Ekkor még nem a szocialista párt tagja. Az 1890-es években azonban a „független szocialista” csoportosuláshoz csatlakozik, annak már hangadója lesz, ám igazi országos, nagy szerepe a 90-es évek utolsó harmadában, a Dreyfus- válság kapcsán bontakozik ki. A századfordulón már a két párhuzamosan élő és működő szocialista párt egyikének vezetője, és az 1905-ben bekövetkező egyesülés után az új SFIO, vagyis az egységes szocialista párt elismert vezére 1914-ig. (Mellesleg ő indította el, szerkesztette és irányította 1904-től a l’Humanité című nagyhatású munkás napilapot.)
Néhány szóval meg kell emlékeznem Jaurès hazai, magyar megjelenítéséről. Jaurès már előkelő oldalakat kapott Marczali Henrik híres századfordulós világtörténetében és természetesen ugyancsak rendszeresen írtak róla a Szocializmusban, a Népszavában, a XX. Században és a Nyugatban is. Később, Jaurès meggyilkolásakor, 1914. augusztus elején Kunfi Zsigmond szentelt neki egész oldalas, aláírás nélküli nekrológot, később pedig kis terjedelmű brosúrát. Több évtized múltán, az 1930-as évek második felében, a fasizmus előretörésének és a háborús veszély elhatalmasodásának éveiben Fejtő Ferenc írt róla kisebb terjedelmű könyvet Jaurès, a béke hőse címmel, amelyben a címnek megfelelően Jaurès híres és valóban igen jól dokumentálható háborúellenes, antimilitarista munkásságát örökítette meg – nyilvánvalóan éllel az akkori viszonyokra. Ugyancsak akkoriban jelent meg Lajtor László szintén hasonló jellegű, kisebb terjedelmű könyve Jaurès-ről. Néhány évvel később, 1942-ben Mónus Illés megbízásából és felkérésére írta meg a nagyváradi Jordáky Lajos az ugyancsak kisebb, brosúra-terjedelmű munkáját a három vezető francia szocialistáról, akik közül az egyik Jaurès volt.
Ezután hosszabb szünet következett a magyar Jaurès irodalomban. A Rákosikorszakban őrá is a hallgatás leple borult, miként általában a szociáldemokratákra (bár megjegyzendő, a Lenin által emeltetett, jóváhagyott obeliszken, mely Moszkvában, a Kreml tövében, közel a Névtelen Hősök emlékhelyéhez, az Alexandrovszkij téren található, mindenki olvashatta Jaurès nevét is a mintegy 10-12 kiemelt nemzetközi előfutár között). A fordulat az 1950-es évek végén következett be, Jaurès születésének 100. évfordulóján: ekkor írhattam egyszerre három magyar folyóiratban is róla. 1973-ban a Kossuth Könyvkiadónál először jelenhetett meg magyarul válogatás Jaurès írásaiból és beszédeiből, válogatásomban és előszavammal. Ezt megelőzően pedig 1970-ben az Akadémiai Kiadónak írtam egy rövid, önálló Jaurès-könyvecskét. Ezek után 2009-ben két hazai történeti folyóiratnál is jeleztem, hogy illő lenne megemlékezni születésének 150. évfordulójáról. Az egyiknél nem kaptam zöld utat, a másiktól hosszú háromnegyed év után megérkezett az igenlő válasz, de mert a tanulmányt még 2010-ben megírtam, végül is a megjelentetés ötlete elhalt. Mivel sajnálatosnak éreztem, hogy az évforduló feledésbe merül, és Jaurès-ről, tudtommal, ez alkalommal nálunk senki nem írt, ezért fordultam nagy késéssel az Ezredvéghez.
Ez a magyarázata, hogy most itt írok róla, minthogy személyiségét nem tartom elfeledhetőnek, és tevékenységének tanulságai jelenleg is, úgy hiszem, elgondolkoztatóak.
Jaurès sokoldalú személyiségének néhány oldalát talán sikerül e rövid lélegzetű írásban is jobban megvilágítani, beleértve azt, hogy Jaurès mennyire nem halt meg, mennyi mondanivalója van napjaink számára is. Kezdjük a történetíró felidézésével! Jaurès szerkesztésében jelent meg a többkötetes, vastag és nagy formátumú Histoire Socialiste (Szocialista Történelem), mely a francia forradalomtól kezdődően tárgyalta a francia történelem 18. századi eseményeit. Az első kötet idézte fel és elemezte a Nagy Francia Forradalom történetét, amit Jaurès nemcsak szerkesztett, hanem több fejezetét maga is írta. Mindez nemcsak kuriózum, hanem, úgy vélem, jellegzetes, hogy míg a forradalom centenáriumára számos értékes munka született, mely rokonszenvezett, sőt hangsúlyozta a forradalom értékeit, addig a bicentenáriumra olyan kötetek és írások születtek, amelyek a forradalmat fölöslegesnek minősítették, amelyek pusztán vagy első sorban a forradalom rémtetteit, a kivégzettek sorát mutatták be. Jaurès írásában egyfelől az 1792-es népmozgalmakat és hátterüket bemutatva és elemezve kitűnően „varázsolta” az olvasó elé, hogy a forradalmat nem „csinálják”, hanem születik, és nagyon világossá tette, hogy az miként történt évek során át, méghozzá nagyon is alulról, nem egyszerűen Párizsban, a Bastille bevételével, hanem az egész országban, agrár területeken is. Másik, figyelemreméltó történetírói arcképsorozata a forradalom nagyon is különböző vezetőit örökítette meg Mirabeau-tól Marat-ig, Dantonig és Robespierre-ig. Mindegyik szereplőjét belülről mutatta be, semmit nem fényezve, de nem is befeketítve, kimutatva hőseinek pozitív és negatív tulajdonságait, de végeredményben azt, hogy a maguk helyén mennyire vitték előre a forradalom ügyét, és mikor, hogyan ért véget e pozitív korszakuk. Jaurès-nek e tanulmányai és sorai, úgy vélem, érdemesek az újraolvasásra, és ebben az esetben mindenkinek eszébe jut majd, hogy azok mennyire állnak keresztbe sok későbbi, jelenbeli történeti alkotással, értékeléssel.
Egy másik, napjainkban nagyon fájó kérdés az ifjúság megszólaltatása, az ifjúság gondolkodása. Jaurès még élete virágjában volt (hiszen 55 éves korában ölték meg), mellette jó néhány ifjabb szocialista dolgozott, de mégis úgy látta, hogy külön meg kell szólítania a még ifjabbakat, a diákokat, jobbára egyetemistákat, akiket ugyancsak meg akart nyerni a szocialista eszméknek. Tanulságos fellapozni ezt az írását (magyarul is megjelent a Jaurès-válogatottban), főként ha visszagondolunk arra, hogy a francia politikai történetben sem Jaurès korában, sem a két világháború között, sem természetesen az 1945 utáni korszakban nem hiányzott a fiatalok „beáramlása” a szocialista, később a kommunista mozgalomba. Persze tudom, hogy az utóbbi évtizedek mekkora változásokat hoztak, ezeknek milyen sokféle oka van, ám az ifjúság hasonló szintű és hangsúlyos meghívása, azt hiszem, mégis árulkodóan hiányzik. Jaurès érzékenysége és szavai ennyiben is a mának szólnak.
Egy másik témakör. Jaurès és a munkásság. Jó pár évtizede lehet hallani értelmiségi körökben – nálunk mindenesetre –, hogy ez a munkásság tulajdonképpen már nincs is. (Megjegyzendő, hogy a „nagy felismerést”, hogy a munkásosztály létszáma fogy, már Szabó Ervin elé is „odatolták”, ő ezt megfelelő, alapos érveléssel meg is válaszolta, mármint hogy a szociális változások nagyok, és a munkásság mégis mennyiben maradt meg.) Ezt egy évszázad után meg lehet és meg kell ismételni – ugyancsak alapos számvetéssel. Jaurès esetében azonban ez a munkásság nagyon is jelen volt sokféle szinten, ott ültek a parlamentben is a valóban kétkezi munkások, akik tegnap még üzemekben dolgoztak vagy éppen bányákban, és a saját hangjukon, a saját ismereteik alapján tudtak megszólalni. Ismeretes az is, hogy Franciaországban ezek a munkások maguk hozták létre, „alulról” saját szakszervezeteiket, amelyek olykor elszakadhattak, sőt szembe is kerülhettek a szocialista párttal. Jaurès volt az, aki megtalálta velük a hangot, aki igazi hidat tudott verni a szindikalista szakszervezetek és a szocialista párt között. Talán nem kell nagyon erősen hangsúlyoznom, hogy ez a hídverés napjainkban nemcsak Franciaországban, hanem még inkább az Oderától keletre, és természetesen nálunk mekkora probléma. Jaurès életműve ebben a vonatkozásban is több mint aktuális.
Mint már felidéztem, a magyar történeti Jaurès-irodalomban leginkább azt világították meg, hogy Jaurès miként küzdött a háborús veszély ellen. Történetileg ez sok korszakban igazán nagyon fontos, életbevágó probléma volt, a jelen évtizedekben talán kevésbé az. Ám a könnyedén vett megközelítések mellett, úgy vélem, hangsúlyozandó, hogy Jaurès ennek során milyen élesen lépett fel a francia nacionalizmus ellen. Jól ismert, hogy Franciaország számára is a legnagyobb problémát történetileg a nagy szomszéd nemzet és ország, Németország jelentette. A francia nacionalizmus éle is Németország ellen irányult, aminek megvoltak a maguk jól megragadható történelmi okai. Jaurès éppen e vonatkozásban próbált hidat verni a francia–német közeledés érdekében egy humanista szellem meggyökereztetésével. 1914 erre jócskán rácáfolt, Jaurès életével is fizetett érte (talán elfeledett, hogy egy nacionalista, elbódított francia diák ölte meg) – majd Jaurès gondolatai csaknem egy évszázaddal később mennyire váltak mindkét országban elfogadottá. Az Oderától keletre ez a felismerés azonban jócskán hibádzik, még nagyon vérszegény.)
Jaurès háborúellenes tevékenységénél külön megemlítendő, hogy milyen állhatatosan és mennyire konkrét ismeretek alapján harcolt a kolonializmus, pontosan a francia gyarmatosító háborúk és a gyarmatosítás rendszere ellen. Ez az ő korában megoldatlan maradt, és megoldatlan maradt még hosszú ideig. Fájó igazság, hogy megoldatlan maradt napjainkra is, nemcsak a Közel-Keleten, hanem Észak-Afrikában, sőt Franciaország határain belül is – e vonatkozásban hosszan lehetne sorolni a pusztító következmények összeütközéseit, kirívó tömegjelenségeit, mint az olyan „egyszemélyes” gyilkosságokat, amelyeknek éppen 2012 márciusában lehettünk kortanúi a francia Toulouse-ban. Jaurès gondolatkezelése, terápiás javaslatai ennyiben sem zárhatóak egyszerűen a múlt kategóriái közé.
Jaurès internacionalista volt, miközben nagyon jól ismerte a francia történelem múltját is, és a francia szocialista mozgalomban elhárította az antipatrióta gondolatokat és javaslatokat. A Szocialista Internacionálé akcióiba bekapcsolódott, kongresszusain részt vett, rendszeresen felszólalt, a Szocialista Internacionálét magát rendkívül fontosnak ítélte még 1914 nyarának vészterhes napjaiban is. Nagy igazság és nagy kár, hogy ezt a Szocialista Internacionálét szinte egyáltalán nem látjuk élni napjainkban, pedig aligha kell hangsúlyoznom, mekkora szükség lenne rá, ámde, sajnos, nagyon hiányoznak az olyan formátumú vezetők, mint amilyen Jaurès volt, kortársai és fegyvertársai közül az olyanok, mint a német August Bebel, az angol James Keir Hardie, az osztrák Victor Adler és Otto Bauer. Ezt a sort még hosszan lehetne folytatni. Napjainkban azonban nem.
Kereszt, kis koronggal (fotogram, 1923)
A magyar cukorgyártás végső racionalizálása
Az ezredfordulót követő évtized a folyamatos leépülésé volt. A Kádár-rendszerben működő 12 magyar cukorgyárat – kettő, a petőházi és a kaposvári kivételével – sorra bezárták, berendezéseiket elszállították, ingatlanaikat eladták. 2007 novemberében aztán az osztrák Agrana tulajdonában levő Magyar Cukor Zrt. bejelentette, hogy „magyarországi termelését a megnövelt kapacitású kaposvári cukorgyárba vonja össze, cukorgyártási kvótájának egyharmadát visszaadja, s az idei kampány végeztével, amennyiben a tulajdonos Agrana legfelsőbb döntéshozatali szervei is megszavazzák, megszünteti a cukorgyártást a vállalat petőházi cukorgyárában. Marad Kaposvár”. A döntés magyarázatául az szolgál, hogy „az Európai Unió kötelezettséget vállalt arra, hogy drasztikusan leépíti a cukoripari kapacitásokat”, s ezért olyan szabályokat vezetett be, „amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy a cégek a jelenlegi szinten tartsák fenn termelésüket”. A történések hátterében az áll, hogy az EU „nemcsak a cukorgyártók, hanem a cukorrépa-termelők számára is” jelentős kárpótlást fizet, ha önként lemondanak a termelésről (Kun 2007). Ezek az intézkedések – tegyük hozzá: miután a rendszerváltásos privatizáció eleve ellehetetlenítette – „megpecsételték a magyar cukorágazat sorsát” (Oláh 2009: 16.).
Ami a cukorrépa-termelőket illeti, „2005 és 2009 között a vetésterület 62 ezer hektárról 14 ezerre, a répatermés 3 441 ezer tonnáról 743 ezer tonnára […] esett vissza” (Oláh 2009: 15.). Ezekben az esztendőkben, ahogyan 2007-ben is, „a hazai termelők zöme veszteséggel zárta az évet” (Tunyoginé & Stummer 2008: 21.), mivel a monopolhelyzetben levő külföldi cukorgyárak a cukorrépa 2005-ös tonnánkénti átvételi árát, 11 500 forintot már 2006-ban 8225 forintra szorították le ([origo] 2006).
Egyetlen létező cukorgyárunk, az Agrana kaposvári üzeme is lelkes önkéntességgel lemondott a termelésről (vö. Dénes 2007). 2008-ban a fent említett jelentős kárpótlás fejében általa már „a hazai kvóta 75%-a került visszaadásra” (Tunyoginé 2009: 24.). Az ünnepséggel megindított 2009-es kaposvári kampány alkalmából kiadott sajtónyilatkozat szerint „gőzerővel dolgoznak” majd azon, hogy „kiemelkedő teljesítményként” százötezer tonna cukrot állítsanak elő, és ezzel megtermeljék „éves belföldi cukorszükségletünk közel egyharmadát” (SONLINE 2009). Érdemes felidézni, hogy a magyar cukorgyártás teljesítménye már félévszázaddal ezelőtt, a II. világháború kellős közepén, 1941–42-ben 199 ezer tonna volt, azaz majdnem kétszer ennyi. Az pedig, hogy belföldi cukorszükségletünk majdnem egyharmadát produkálják, inkább úgy értendő, hogy hazánk cukorszükségletének kétharmadát külföldről kénytelen beszerezni.
Vagyis a cukoriparban versenyképtelenekké váltunk saját hazánkban, egy olyan országban, melynek természeti adottságai kifejezetten kiválóak e termék nyersanyagának előállítására. Fórián Zoltán (1998b: 280.) szerint az 1990-es évek elején még „a hazai igények kielégítésén túl évi 400-500 ezer tonna cukorrépa exportjára is lehetőség volt. Mára ez a kivitel gazdaságtalansága miatt jelentősen lecsökkent”.
A magyar cukor a reform előtti Európai Unióban
E probléma megértéséhez azt kell közelebbről megvizsgálnunk, milyen változásokat hozott az a politikai körülmény, hogy Magyarországot 2004 májusában felvették az Európai Unió tagjai közé. Ez elvileg lehetővé tette számunkra azt, hogy bejuthassunk a 470 millió fogyasztót magában foglaló piacra. Másfelől viszont ezt a piacot a mezőgazdasági termékek tekintetében a közös agrárpolitika rendkívül bonyolult, s az évek során újra meg újra átdolgozott szabályrendszere vezérli (vö. Horváth 2007: 357-381; Györki 2007: 2-5.; a cukorra vonatkozó legutóbbi rendelkezést ld. EK Bizottság [2009]). A kritikus elemzések azt is hangsúlyozzák továbbá, hogy a privatizáció e tekintetben is súlyos károkat okozott Magyarországnak, hiszen „külföldi tulajdonba engedte át gazdasági életének meghatározó elemeit, így jellegét tekintve külföldi tőkeérdekeltségű nemzetállamként lett teljes jogú tagja annak az EU-nak, melyben a tőkeérdekeltség dominál. A hátrányos helyzet a mezőgazdaság területén különösen érezteti hatását, mivel éppen az élelmiszeripari vállalatok (olajfeldolgozó ipar, cukorgyárak, szeszipar stb.), valamint a kereskedelem kerültek az elsők között külföldi érdekeltségbe, továbbá a hazai ipari háttér gyengesége, támogatói képtelensége nem teszi lehetővé a paritásos feltételrendszer kialakítását. A mezőgazdaság szervezettségének jelenlegi állapotában képtelen az önerőből történő érdekérvényesítésre” (Kovács 2005: 249-250.).
A KAP (Közös Agrárpolitika) lényege eredeti formájában az volt, hogy az EU bizonyos mezőgazdasági termékek – legfőképpen a cukor – termelését jelentős összegekkel támogatta. Folyamatát tekintve minden egyes tagállam esetében – a megelőző öt év termelési átlagát figyelembe véve – meghatároztak bizonyos előírt mennyiséget, amelyet az EU-n belül a világpiaci árnál sokkal magasabb áron (átlagosan 64,2%-kal) lehetett eladni vagy exportálni. Ezt a kvótát az országok mezőgazdasági minisztériumai osztották szét az egyes termelő üzemek között. A határain kívüli országokból történő cukorbehozatalt viszont az EU – az USAhoz és Japánhoz hasonlóan – 180–250 százalékos vámokkal sújtotta.
Mindezekhez a támogatásokhoz természetesen pénz is kellett. Ezt a KAP a mesterségesen magas élelmiszerárakból fedezte, azaz a fogyasztókra hárította át. A számítások szerint az európaiak 25%-kal többet fizettek az élelmiszerekért, mint egyebütt, a cukor pedig éppenséggel háromszor annyiba került, mint a világpiacon. A támogatás költsége így állampolgáronként átlagosan hetente kb. 5600 forinttal terhelte a családok költségvetését. A helyzet visszásnak mondható, de megváltoztatására a múlt évtized végén Fórián (1998a: 214.) nem sok esélyt látott: „a cukorrezsimek költségeit a fogyasztók viselik ezekben az államokban, a rendszer a költségvetéstől függetlenül működik, ami nem készteti változtatásra a kormányzatot”.
Annál is inkább működött, hiszen 2004–2005-ben „a szükségesnél évi mintegy ötmillió tonnával termelt többet az unió”, és e „többlet jelentős részét ki lehetett vinni a világpiacra”, míg onnan az említett védővámok miatt nem hozhattak be cukrot. Ám ekkor „a Világkereskedelmi Szervezetnél (WTO) Ausztrália, Brazília és Thaiföld pert indított az EU ellen, mondván, az exportra kerülő uniós cukor ára támogatottnak minősül”, és „a pert az érintett államok megnyerték” (Dénes 2006).
A magyar cukor a megreformált KAP-ban
Az EU tehát arra kényszerült, hogy változtasson e rendszeren (vö. Európai Bizottság 2005; EU-vonal 2006; KAP reform 2009), és 2005-ben az Európai Bizottság nyilvánosságra hozta javaslatait. „A cukorrendtartás reformjának főbb elemei – írta Facsinay Kinga (2005) – a következők: 2006-tól két év alatt az eddigi intervenciós ár helyét a 39 százalékkal alacsonyabb referenciaár veszi át, vagyis a fehércukor mostani tonnánkénti 632 eurós ára 385 euróra csökkenne. Ezzel megszűnik az intervenciós rendszer (amely megakadályozza, hogy bizonyos szint alá zuhanjon a termék ára). A cukorrépa sem kerülheti el a sorsát: a 2007 őszén betakarítandó termény felvásárlási ára 42,6 százalékkal maradhat el a jelenlegitől. A gazdáknak vigaszul szolgálhat, hogy a répa árának csökkenése okozta bevételkiesés 60 százalékát kompenzáció gyanánt megkaphatják. Az EU a támogatható export mennyiségét a jelenlegi 2,4 millió tonnáról 0,4 millióra mérsékelné. Ezzel egyidejűleg uniós szinten közel ötmillió tonnával csökkentené a termelést, és lehetővé tenné a tagoknak, hogy fel nem használt kvótáikkal kereskedjenek. Ugyanakkor az ágazatra költött évi 1,5 milliárd eurós összeg nem változna, mivel a megtakarítást a termelést feladók kompenzálására költenék. A gyárukat bezáró tulajdonosok az uniós kasszából jövőre tonnánként 730, majd a következő évek során 625, illetve 520, végül pedig 420 eurót kapnának.”
E reform roppant súlyosan érintette az ágazatban foglalkoztatottakat – mutatott rá Facsinay –, így „egyharmadával csökkenhet az EU cukortermelése, a répatermelők átlagosan 6500 eurót veszíthetnek, mintegy 80 cukorgyár bezárhat, és az ágazatban dolgozók közül 150 ezer embernek szűnhet meg a munkahelye.” A cukorgyárak tulajdonosai viszont ennek a fordulatnak is örülhetnek: „Az eddigi kényeztető szabályozásnak köszönhetően a piac rendkívül koncentrált, öt csoport tartja kezében a közösségi cukorkvóta több mint felét, tíz tagállamban pedig a kvótát egy vagy két cég tölti ki […] A cukorlobbi tagjai már régen megneszelték, hogy a piacvédelem hamarosan megszűnik, így nyereségük jelentős részét a tengerentúli országok cukornádültetvényeibe fektették be, s most ők is ott toporognak termékeikkel a közösségi piac határain, és várják a védővámok és egyéb kedvezmények lebontását. Nekik komoly motiváló erő, hogy a cukornádból 200 dollár alatt, míg a cukorrépából jóval drágábban, a fent említett 632 euróért lehet előállítani egy tonna cukrot. Valójában kapóra jön nekik a reform: leghatékonyabb gyáraik versenyképesek lesznek, az elavultakat pedig közösségi pénzen zárhatják be.”
Ahogyan – mint láttuk – a mi cukorgyárainkat is egymás után bezárták, és az Agrana (miután az EU a kvótákat csökkentette, visszaadásuk ösztönzését pedig növelte; vö. Tunyoginé & Stummer 2008: 19.) 2007-ben kvótájának egyharmadát, 2008-ban pedig 75%-át adta vissza. Okkal írja hát Fogarasi József (2008): „Jelen körülmények között felmerül a kérdés, hogy milyen jövő vár a hazai cukorágazatra: Szükség lesz-e még cukorrépa-termelésre?” A kérdés költői, hiszen Koczka Zoltán (2008) megállapítása szerint ekkorra már „a gyárakkal együtt a magyar termelők többsége is eltűnt a piacról – a gazdák jórészt uniós nyomásra hagytak fel a termesztéssel”. Jókora károkkal, hiszen – amint erről Czauner Péter (2008) tudósít – akik cukorrépát akartak termeszteni, „a talajt már műtrágyázták, amikorra kiderült, hogy nem lesz szükség a termésükre”, s ha „a répa helyén csemegekukoricát fognak termelni, hektáronként 15-25 ezer forintot vesztenek, ugyanis ennyivel került többe a cukorrépa műtrágyázása. Ennél nagyobb baj, hogy a nyakukon maradtak a cukorrépa-termelés speciális gépei”, amelyekért több tízmillió forintot fizettek. Ehhez a szakemberek azt is hozzáteszik, hogy „történik mindez akkor, amikor a magyar cukorrépa-termesztés a maga 9-9,5 tonna hektáronkénti termésátlagával az európai élmezőnybe zárkózott, tehát abszolút versenyképes” (Dénes 2006).
Hogy a cukorgyártás problémáit a maguk igazi bonyolultságában láthassuk, hozzá kell tenni mindehhez, hogy a Magyar Távirati Iroda (2007) ugyanekkor közrebocsátott közleménye szerint 51%-os tulajdonrésszel a Demján Sándor által 1990-ben alapított Euroinvest Közép-európai Befektetési Zrt. és 49%-kal az Orosz Sörfőző és a Rjazsszki MTSZ új céget alapított Rjazsszki Cukorgyár Kft. névvel. Ennek „termelési kapacitása 8 ezer tonna cukorrépa feldolgozása naponta, ez a termelési érték növelhető majd 12 ezer tonnára, míg a napi nyerscukorfeldolgozó- kapacitás ezer tonna lesz. […] Az utóbbi harminc évben nem épült hasonló cukortermelő létesítmény Oroszországban”.
A magyar cukoripar esélyei
Az évtized végére világossá vált az is, hogy „a cukor világpiacán 4-6 millió tonnás hiány várható. Ha azonban India – a világ második legnagyobb cukortermelője és legnagyobb édesítőszer felhasználója – a becsléseknél sokkal kevesebb cukrot állít elő, akkor a hiány ennél is nagyobb lehet. Az unióban most üthet vissza az utóbbi évek termeléscsökkentése: óriási importra kényszerülhetünk” (O. Horváth 2009). Az idei esztendő tavasza pedig mindezt megerősíti azzal a tudósítással, hogy „a cukortermelés 10 százalékos csökkenésére számítanak Kínában, az évszázad legsúlyosabb aszálya pusztítja a cukornád ültetvényeket a déli országrészben” (Gazdasági Rádió 2010.).
Alighanem az így megnövekvő kereslet lehetőségei késztették arra a Magyar Cukor Zrt. illetékeseit, hogy a tavalyi esztendő végén úgy nyilatkozzanak: „a magyar mezőgazdaság legjövedelmezőbb ágazata a cukortermelés”, mert gyáruk, „az egyetlen talpon maradt magyar cukortermelő társaság” amely 2008- ban csak 570 ezer tonna cukrot tudott termelni, 2009-ben már 730 ezer tonnát produkált. A nyilatkozatból azonban egyidejűleg erről is értesülhetünk: „A magyar cukortermelés 2005 és 2008 között 3,5 millió tonnáról 570 ezer tonnára esett vissza” (Napi Gazdaság 2009.).
Ám ha a cukor világpiacán mutatkozó kereslet a fentinél jóval nagyobb termelési növekedésre is serkenthetné hazánkban ezt az iparágat, mindenképp tekintetbe kell vennünk azt is, hogy itt nem a mi répacukrunk, hanem a nádcukor az igazán versenyképes termék. „Az alapanyagot legolcsóbban Ausztráliában, Brazíliában és Indiában lehet előállítani, míg a feldolgozás költségei Ausztráliában, Thaiföldön, Brazíliában és az Egyesült Államokban a legalacsonyabbak. A cukor előállításának összes költsége ezek szerint Ausztráliában, Brazíliában és Thaiföldön a legkisebb” (Fórián 2002: 53.).
Úgy látom tehát, hogy a jövőben sem sok esélyünk mutatkozik az export terén. S ha a mostani világgazdasági válságból kivezető utakat keressük, ezen a téren reális célkitűzésünk az lehetne, hogy a saját répatermelőink által termesztett nyersanyagból gyártott cukrot akkora mennyiségben állítsuk elő, amekkora a hazai fogyasztást fedezi.
HIVATKOZOTT IRODALOM
Czaunner Péter (2008) Elolvadt a magyar cukoripar, Népszabadság, 2008. március 19.
Dénes Zoltán (2006) Még nem ért véget a cukorgyárak bezárása, Magyar Nemzet, 2006. november 24.
Flórián Zoltán (1998) A cukoripar jelene és jövője Magyarországon. III. r. Élelmezési Ipar, 1998/10. sz.
Gazdasági Rádió (2010) Kevesebb és drágább a cukor, súlyos aszály Kínában, 2010. március 30. 09.52.
KAP reform (2009)
Kovács János (2005) Egyetemes és magyar agrárfejlődés, Agrárinform, Budapest
Kun Mónika (2007) Csak a kapuvári cukorgyár maradt
Oláh Endre (szerk.) 2009: A magyar mezőgazdaság az EU csatlakozás hatása alatt, 2004-2009. Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége, Budapest
(origo) (2006) Csökken a cukorrépa átvételi ára
SONLINE (2009) Termel a kaposvári cukorgyár
Tunyoginé Nechay Veronika – Stummer Ildikó (szerk.) (2008) A fontosabb termékpályák 2007. évi piaci folyamatai, AKI, Budapest
* Részlet „A magyar cukoripar versenyképességének alakulása a történelem folyamán” című tanulmányból, amely nemrégiben jelent meg a Z–könyvek sorozatban. [vissza]
Virág (fotogram, 1922)
Súlyzók és drótok (fotogram, 1922–26)
Az Ezredvég olvasói nem szoktak ilyen nehéz olvasmányt kapni Szerdahelyi Istvántól. Nem könnyű nekem se e munkáról bírálatot írnom, mert a szerzőt a legőszintébben tisztelem, de ebben a művében olyasmiket írt le, amiket nagyon nehéz udvarias kritikával illetni.
Szerdahelyi István a „termelés-hiedelmekkel” kapcsolatban négy elméleti síkot állít egymással szembe: a klasszikus polgári közgazdaságtant jól-rosszul folytató modern polgári közgazdaságtant, a marxizmus gazdaságelméletét, ennek az elméletnek a sztálini-posztsztálini interpretációját, és végül, de nem utolsó sorban a valóságot.
Természetesen, ha Szerdahelyi biztosan tudná, hogy milyen a valóság, akkor a dolog roppant egyszerű lenne, mert akkor a felvezető mondata, miszerint
„ … az alábbiakban az emberi termelő munka tényszerű vizsgálatából indulok ki, s csak azokat a fő pontokat jelzem, ahol megállapításaim leginkább eltérnek a közgazdaságtanban uralkodó »fiktív világ« képzeteitől”
egyszerűen azt jelentené, hogy írásában azokat a fő pontokat jelzi, ahol a valóság leginkább eltér a közgazdaságtanban uralkodó „fiktív világ” képzeteitől.
Persze, a dolog messze nem ilyen egyszerű.
Már az is problematikus, hogy melyik közgazdaságtanban uralkodik ez a „fiktív világ”? A polgáriban? A marxiban? A sztálini interpretációban?
A szövegből ez nem igen derül ki.
A polgári közgazdaságtannal (van egységes polgári közgazdaságtan?) meglehetősen keveset foglalkozik, de amikor igen, akkor sem világos, hogy a marxi álláspontot mint a valósághoz közelebb állót szembesíti vele, vagy a két vonulatot egymással párhuzamosan és kritikusan kezeli? Még kacifántosabb a helyzet a marxi és a sztálini elmélet összevetésével. Itt a párhuzamos bírálat mellett jelen van a szembeállítás (hol a marxi, hol a sztálini javára), de az összemosás is Sztálint mint a marxizmus autentikus interpretátorát szerepelteti.
Végül is, ha Szerdahelyi szerint „ebben a helyzetben nincsen értelme e sokféle hiedelmet részletesen felsorolni és külön-külön nagyító alá helyezni”, akkor számomra még kevésbé van értelme az ő írását mondatról mondatra felboncolni. Így én is a „fő pontok” vizsgálatára szorítkozom.
1
Szerdahelyi a következővel kezdi:
„Kiindulópontunk az lehet, hogy a termelés szó a mindennapi nyelvhasználatban azt a tevékenységet jelenti, amellyel az emberek a maguk munkájával szükségleteik kielégítésére szolgáló olyan javakat állítanak elő, amelyek nem állnak kész formában rendelkezésükre környezetükben, hanem ezeket mesterségesen kell előállítaniuk.”
Majd megállapítja:
„A szakirodalom egy része azonban nem áll meg ezen a ponton, hanem – amiként a fiatal Marxnál is található ilyen gondolatmenet – a fogyasztást is e folyamat részének tekinti, s nemcsak a félkész termékek készítésének szakaszában, amelyet »termelő fogyasztásnak« nevez. Abból a megállapításból, miszerint a termelés célja a fogyasztás mint szükséglet-kielégítés, azt a következtetést vonja le, hogy a meggyes rétes megtermeléséhez hozzá tartozik, hogy az utolsó falatját is lenyeljük, a vasút pedig, hiába áll tökéletesen használatra készen, mindaddig csak lehetőség szerinti termék, ameddig utasokat nem szállít.
A közgazdaságtan itt is, mint általában, teljesen életidegen teóriákba keveredik.”
Úgy tűnik, Szerdahelyi nem igazán értette meg Marx álláspontját. Marx az általában vett termelés alatt a természet társadalmi elsajátítását érti, ami folyamatként a természeti folyamatok és az ember céltudatos átalakító tevékenysége, a munka folyamata egységeként jelenik meg.
Az állatok – az emberekéhez lényegében hasonló – szükségleteiket a természeti környezetükhöz alkalmazkodva elégítik ki, és amennyiben ezt nem tudják megtenni, úgy az adott környezetet elhagyják, elvándorolnak vagy elpusztulnak.
Az emberek szükségleteiket a természeti környezetüket alkalmazva, azt célszerűen átalakítva elégítik ki, amihez társadalmi lét szükséges (tapasztalatok gyűjtése, feldolgozása, térben és időben egymásnak való átadása, mindhez elengedhetetlen az artikulált kommunikáció). A természet szükséglet-kielégítésre alkalmatlan dolgainak alkalmasakká való átalakítása – ez maga az emberi munka. Az alkalmassá tett dolog, a jószág segítségével történő (szűkebb értelemben vett) szükséglet-kielégítés lényegében természeti folyamatként része a termelés összfolyamatának: tökéletesen mindegy, hogy egy vadon termő gyümölcsöt, vagy egy kerti gyümölcsöt veszünk-e a szánkba, rágjuk meg és nyelünk le.
Ahogyan az is mindegy, hogy egy helyre az őserdő faágára tekeredő indán, vagy egy oda általunk felkötözött kenderkötélen lendülünk át. És ha ezt az utóbbi példát elfogadjuk, akkor a vasúton való célhoz érést sem keverjük össze a munka fogalmával, az is végső soron a termelési folyamaton belül a természeti folyamatokhoz tartozik (itt persze már igen nagy fokú elvonatkoztatási feladattal kell megbirkóznunk: a vasút alkalmazottai, amikor engem célba juttatnak, akkor természetesen munkát végeznek, az én célba jutásom maga a természeti folyamat csupán.)
Szerdahelyi külön megjegyzi:
„Ráadásul pedig amikor a közgazdászok a fogyasztás és a szükséglet-kielégítés közé egyenlőségjelet tesznek, ez világos jele, hogy – a »tudástársadalom« korában már kifejezetten anakronisztikus módon – nem vesznek tudomást arról, hogy szellemi termelés is létezik, sőt, jelentősége immáron messze meghaladja az anyagi termelését. A fogyasztás ugyanis csak az anyagi javakkal történő szükséglet-kielégítést jellemzi, olyasformán, ahogyan a meggyes rétest megesszük, a használati tárgyakat elhasználjuk stb. A szellemi javakat viszont nem lehet elhasználni. Egy tudományos tétel vagy műalkotás akkor is változatlan marad, ha szükségleteinket kielégítjük vele, megismerjük, befogadjuk.”
A szükséglet-kielégítés és a fogyasztás közé tett egyenlőségjel kifogásolása itt álkritika, kákán a csomó keresése. Nincs olyan szükséglet-kielégítés, ami ne járna együtt elkopó, elfogyó anyagi javak használatával. A tudományos tétel vagy a műalkotás élvezete könyvet, színpadot, stb. kíván, a modern információgazdaság sincs meg számítógépek, hálózatok stb. alkalmazása nélkül. Teljesen testetlen szükséglet-kielégítés nem létezik, és soha nem is fog létezni.
Általában az anyagi termelés primátusa a szellemi szolgáltatások felett kettős módon magyarázható:
1.) Minden szellemi szolgáltatást anyagi hordozó közvetít. Ha más nem is, de egy emberi test mindenképpen szükséges a szellemi érték közvetítéséhez.
És innen következik a
2.) Már Bertolt Brecht megírta a Koldusoperában: „Akárhogy csűrheted és csavargathatod / előbb a has jön, s csak aztán a morál!”
Amikor Szerdahelyi azt írja, hogy „a termelésben folyó munkavégzésért, mint eléggé ismeretes, munkabér jár”, akkor már kifejezetten a polgári közgazdaságtan hibájába esik: összekeveri a munkát, mint olyant a bérmunkával, ami a tőkés termelési mód differentia specificája. Vagyis többszörös csúsztatást követ el: a termelést egybemossa a munkával, a munkát a fogyasztással és az általában vett munkát a bérmunkával. Mindezt a polgári közgazdaságtan is megteszi olykor-olykor, de a szerző – feltehetően nem szándékosan – ezt a marxista közgazdaságtannak is felrója – avagy csupán nem jól fejezte ki magát.
Szerdahelyi következő nagyon vitatható kijelentése:
„Amit itt a fenti elgondolások összekevernek, az a termékek valóságos léte és a mindennapi élet fejlődésének szemszögéből felfogott létezése. Nyilvánvaló, hogy ha egyszer egy vasút elkészítése lezárult, s így bármikor fennáll a lehetősége, hogy utasokat szállítva betöltse társadalmi rendeltetését, pontosan ugyanolyan reálisan létezik, mint egy erdő vagy folyó. S nemcsak létfilozófiai értelemben, hanem a társadalmi gyakorlatban is. Tulajdonosa egyrészt nem hivatkozhat arra, hogy majd akkor fizeti ki a megépítéséért járó munkabért, amikor már utasokat is szállít, másrészt pedig eladhatja vagy bérbe adhatja, ugyanúgy, mintha már használatban lenne.”
Itt a szerző tökéletesen félremagyarázza Marx szavait:
„A termék végső kifejletét csak a fogyasztásban kapja meg. Az a vasút, amelyen nem utaznak, amelyet nem használnak, nem fogyasztanak, az csak διναμε (potenciálisan) vasút, de nem valóságosan. Termelés nélkül nincs fogyasztás, de fogyasztás nélkül sincs termelés, mivel ebben az esetben a termelés céltalan lenne” (K. Marx: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához MEM 46/I. 18. oldal)
A lényeg ugyanis itt annak a feltételezése, hogy a vasúton egyáltalán nem utaznak, a terméket nem fogyasztják el. Igen, persze a nem használt vasút is „διναμε (potenciálisan) vasút”, de ha senki nem akar rajta utazni, akkor sem el nem adható, sem bérbe nem adható – egy halom szemét csupán. A megépítéséért járó munkabért (és egyéb beszállítói követeléseket) viszont nem azért kell kifizetni, mert a nem használt vasút „διναμε (potenciálisan) vasút”, hanem azért, mert a római jog (a polgári jog prototípusa) alaptétele szerint
„A szerződéseket be kell tartani”.
Éppen ezért nem szabad a munkát a bérmunkával összekeverni. Nem csak az a termék nem termék, amit nem fogyasztanak el, de az az áru sem áru, amit nem adnak el. Az áru „elfogyasztása” ugyanis nem az áru testét alkotó termékkel való szükséglet-kielégítés, hanem az eladása. A bérmunkást ugyanúgy nem érdekli, mire fogják használni az általa létrehozott dolgokat, mint ahogyan a vasgyárost nem érdekli, hogy az általa szállított lemezből mozdony készül-e, vagy akármi más. A leszállított árut ki kell fizetni, a szerződéseket be kell tartani. És ennek a világon semmi köze sincs ahhoz, hogy az elkészült vasúton utaznak-e vagy sem.
2.
„A mai közgazdaságtan másik, szinte általánosnak mondható alaptévedése továbbá, hogy a szolgáltatási tevékenységeket, s köztük a késztermékekkel folytatott kis- és nagykereskedelmet, a karbantartási munkákat, továbbá a pénzügyi tevékenységeket is a termelési folyamat részévé avatja. Ennek megfelelően újabban a bankok betétfelvételi vagy hitelnyújtási feltételeit rögzítő szerződéstípusait is »termékeknek« szokás nevezni a kacifántosabb nyelvezetű hirdetésekben.
Nem akarok sokat foglalkozni ezzel a teóriával sem, amelynek meglehetősen nyilvánvaló célzata az, hogy a tőzsdei spekulációk piramisjátékait is a társadalmi szükségleteket kielégítő termelési tevékenységek látszatába hozzák, vagy igazolják a transznacionális cégek olyan üzletpolitikáját, ahol a reklámköltségekre több mint kétszeresét herdálják el annak az összegnek, amibe a reklámozott termékek megtermelése kerül. Elegendő, ha arra utalok, hogy amennyiben ezt a szemléletet elfogadjuk, akkor a szellemi termelés területén ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a regények előállításának is szerves része a könyvkereskedelem. Az irodalmi munkafolyamat tehát akkor zárul, amikor a könyvesbolti eladó rásózta valakire az olvasmányt, és ilyesformán valamilyen mértékben ő is társszerzője az alkotónak.”
A szerző ezúttal – ismét nem téve különbséget az általában vett termelés és a tőkés árutermelés között – Marxnak a produktív és improduktív termelésről vallott nézeteit magyarázza félre. Itt már jól felfedezhető, hogy mindez abból következik – amit nemsokára a szerző lényegében el is ismer –, hogy Sztálin két (a marxizmus elméletét különösen romboló) művét, a „Rövid Tanfolyam” elhíresült A dialektikus és történelmi materializmus című fejezetét és A szocializmus építésének problémái a Szovjetunióban című brosúráját a marxizmus autentikus forrásainak tartja. A produktív és improduktív termelés sztálini értelmezése a szocialista építés történetében a „maradék elvben” testesült meg, amelynek jegyében végzetesen elhanyagolták a szolgáltatásokat, az egészségügyet, az oktatást, és ami a legborzasztóbb: a tudományos alapkutatásokat (erre egyébként maga Szerdahelyi is utal később).
Marx az Értéktöbblet-elméletekben részletesen foglalkozik a produktív és improduktív termeléssel, mégpedig, mint termelésimód-specifikus kategóriákkal. Világosan leírja, hogy a tőkés termelési módban az a termelés produktív, amelyik profitot eredményez a tőke számára, és az az improduktív, amelyik nem hoz profitot. Nem értéktöbbletet – profitot! Éppen ez a lényege az egyes és kettes számú különbözeti földjáradék elméletének: a kettes számú a többlet értéktöbbletet a profithoz csapja, az egyes számú viszont a földbirtokosnak fizetendő bérleti díjhoz, így az egyes számú improduktív, a kettesszámú produktív. A tőkében pedig kifejti a tiszta forgalmi költségek kategóriáját, amelyet világosan megkülönböztet a termelés forgalomban való meghosszabbításának költségeitől.
Az előbbiekbe azok a forgalmi költségek tartoznak, amelyek a termékek áruként való forgalmazásával függenek össze: reklámköltségek, pénzforgalmi stb. költségek. Ne feledjük: árutermelés ezek nélkül a költségek nélkül nem lehetséges! Hogy napjainkban ezek a költségek egyre jobban elszakadnak az árutermelés társadalmilag hasznos oldalától, a fölé nőnek – mindez nem valamiféle közgazdaságtani tévedés, vagy emberi rosszindulat („összeesküvés”) következménye, hanem a tőkés termelési mód ellentmondásainak végletes kiéleződése.
Az utóbbiakba azok a költségek tartoznak, amelyek a termékek elfogyaszthatóságát segítik elő a forgalomban (a „kis- és nagykereskedelemben”): a szortírozás, a csomagolás és a szállítás költségei. Ezek nélkül a jószág – áruként, vagy nem áruként, egyre megy – nem juthatna el a fogyasztóhoz.
Ami pedig „a szolgáltatási tevékenységeket, s köztük […] a karbantartási munkákat” illeti, ott a szerző megbocsáthatatlanul el van tájolódva. Ezek természetesen a termelőfolyamat fontos elemei. A természetben csak úgy senkinek magától nem fog tetszetős frizurája támadni, a többség betegségei maguktól nem fognak elmúlni, zene és színielőadás sem élvezhető és persze az elromlott eszközök sem fognak maguktól megjavulni. Vagyis a fodrász, az orvos, az előadóművész, a karbantartó és a többiek az anyagi termékeket előállító munkásokhoz hasonlóan a természet szükséglet-kielégítésre alkalmatlan dolgait alakítják alkalmasakká, a kócosságot frizurává, a betegséget egészséggé, a hangokat zenévé, előadássá, a meghibásodást rendeltetésszerű működéssé, stb. – csupán az ő esetükben e dolgok nem tárgyak. Tehát pontosan ugyanúgy termelőmunkát végeznek, mint a tárgyakat előállító munkások.
Hogy arról már ne is beszéljünk: ugyan miképpen olvashatta volna a Szerdahelyi István (vagy Akárki) a Micimackót, ha A. A. Milne szépen végiggondolja ugyan, de nem írja le, vagy ha leírja is, azt egy kiadó nem gondozza, és egy nyomda nem nyomtatja ki könyv alakban, vagy ha igen, akkor a könyveket nem szállítják ki a könyvesboltokba? A szerző, amikor úgy érvel:
„Elegendő, ha arra utalok, hogy amennyiben ezt a szemléletet elfogadjuk, akkor a szellemi termelés területén ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a regények előállításának is szerves része a könyvkereskedelem. Az irodalmi munkafolyamat tehát akkor zárul, amikor a könyvesbolti eladó rásózta valakire az olvasmányt, és ilyesformán valamilyen mértékben ő is társszerzője az alkotónak”
– akkor csúsztat. Nem az irodalmi munkafolyamatról van ugyanis szó, hanem az irodalom termelési folyamatáról, és a könyvesbolti eladó ugyan nem társszerzője az alkotónak, de az olvasó szempontjából bizony munkatársa. Ugyanis az ő forgalmi munkája nélkül ugyanúgy nem tudná a művet elolvasni, mint az író alkotó munkája nélkül. És akkor ugyebár elmaradna a fogyasztás mozzanata, és az a Micimackó, amit nem olvasnak „az csak διναμε (potenciálisan)” irodalmi alkotás, „de nem valóságosan az”.
3.
„A termelési folyamathoz szükséges tényezőkkel a mai gazdaságtan főárama nemigen tud mit kezdeni. A 18–19. század fordulójának „klasszikusan” dohszagú (még a gázlámpák felfedezése előtt, gyertyafénynél született) elméleteit, Adam Smith és David Ricardo elgondolásait veszik alapul, miszerint itt három tényezővel kell számolni, amelyek közül mindegyiknek tulajdonosai vannak, akik a termelés eredményeiből jogosan igényelnek megfelelő részt. E tényezők:
a.) a munkaerő, melynek tulajdonosai, a munkások munkabért kapnak;
b.) a holt tőke (állótőke, forgótőke, árutőke) és a befektetésre váró pénztőke, melynek tulajdonosai, a tőkések profitot kapnak;
c.) a föld, melynek tulajdonosai, a földbirtokosok földjáradékot kapnak.”
[…]
(és ami utána következik)
Itt a szerző nagyon összekeveri a dolgokat. Természetesen a legalapvetőbb probléma, hogy a marxista felfogást Sztálin fentebb említett műveiből eredezteti, amiben a „létező szocializmus” silányabb pg tankönyvei vonatkozásában még igaza is lehetne, de én itt nem érzek semmiféle kritikai felhangot e sztálini forrásokkal kapcsolatban. Később majd lesz ilyen, de ott az meg mintha a marxista álláspont kritikájaként jelenne meg.
A „dohszagú” elméleteket Marx alaposan megtárgyalja A tőke III. kötetében. Bizony, a polgári jog szerint a termelési tényezőknek (munkaerő, tőkejavak, föld) „tulajdonosai vannak, akik a termelés eredményeiből jogosan igényelnek megfelelő részt”. Marx a III. kötetbe egybeszerkesztett kézirataiban meglehetősen alaposan körbejárja ezt az elosztási rendszert, amelynek éppen az a sajátossága, hogy tulajdon szerinti elosztási rendszer, szemben a prekapitalista hierarchikus, születési előjogokon alapuló elosztási rendszerekkel, és szemben a munka szerint, illetve a szükségletek szerinti elosztási rendszerekkel. Természetesen a „dohszagú” elméleteket kritikával kell kezelni – Marx pontosan ezt is teszi –, de a kritika nem lehet olyan lapos, mint amilyet itt a szerző nyújtott.
A termelőerők felbontása „tárgyi termelőerőkre és személyi termelőerők csoportjára” a marxi elmélet egyik legbornírtabb sztálini meghamisítása. Elég, ha emlékeztetek Marx egyik ismert, de Sztálin által figyelmen kívül hagyott gondolatára:
„A gép éppoly kevéssé közgazdasági kategória, mint az ökör, amely az ekét húzza. A gép csak termelőerő. A gépek alkalmazásán alapuló modern gyár, az társadalmi termelési viszony, közgazdasági kategória.” (K. Marx: A filozófia nyomorúsága MEM 4. 142. oldal)
Ugyanis a munkaeszközök nem önmagukban munkaeszközök, hanem azáltal, hogy már korábbi termelési tapasztalatok testesülnek meg bennük.
Úgy tűnik, hogy Szerdahelyi úgy képzeli el a tudomány és a technika fejlődését, hogy az „alkotó” leül, megvárja az isteni szikrát és „alkot”.
Nos ez még a legelvontabb tudomány, a matematika esetében sincs így. A matematika új objektumait a matematikusok mindig a már meglévőkből alakítják ki. Kronecker szerint „a természetes számokat Isten teremtette, minden egyéb az ember műve” – és én most nem foglalkoznék a kijelentés első felével. Amit viszont a második fele állít, az valójában úgy van, hogy a számfogalom kiterjesztése a természetes számok halmazából indul ki: a matematikusok egyfelől olyan kategóriákat konstruálnak, amelyek rendelkeznek a természetes számok halmazának összes tulajdonságaival, kivéve egyet, illetve olyanokat, amelyek rendelkeznek a természetes számok halmazának összes tulajdonságaival, és még plusz eggyel. Vagyis mielőtt új matematikai kategóriákat hoznának létre, alaposan tanulmányozzák a már meglévők tulajdonságait, és azokra építve alkotják meg az újakat.
Még inkább így van ez a műszaki fejlesztések esetében. Az új szerszámok, eszközök a már meglévők használatának tapasztalataiból születnek. Szerdahelyi példája a nyíl-fegyverről és a tűzfegyverről egészen életszerűtlen. Sokkal valószínűbb, hogy az íjak-nyilak használata során hosszú tapasztalatgyűjtés során jutottak el oda, hogy bizonyos célokra nem hegyes fémfejet kell a nyílveszőre illeszteni, hanem olajba mártott gyolcsot, és azt a kilövése előtt meg kell gyújtani. A legenda a puskapor Schwartz Berthold általi véletlen feltalálásáról is sokkal életszerűbb, mint azt képzelni, hogy ez a szerzetes, vagy valaki más leült és csak úgy kigondolta, hogy ha ilyen meg olyan anyagokat ilyen meg olyan arányban összekeverek, akkor az zárt helyen meggyújtva robbanni fog. Természetesen a tapasztalatgyűjtés önmagában szintén ritkán vezet el eredményhez. Könnyen elképzelhető, hogy Schwartz Berthold, miután majdnem belepusztult a lőpor „feltalálásába”, kísérletek sokaságát végezte el, hogy kiderítse, valójában mi is robbant fel a fazékjában.
Szerdahelyi István gondolatmenetében a dialektika tökéletes hiánya a legfeltűnőbb: vagy a termelő eszközök voltak előbb, vagy a velük termelő ember – ennek a dichotómiának a rabja.
Jómagam – még a megboldogult marxista politikai gazdaságtan tanáraként – a következő példázattal szoktam a problémát tárgyalni:
Vegyünk a kezünkbe egy pénzdarabot, például egy valamely királyunk által veretett aranyérmét!
Maga az arany, amiből ez a pénzdarab készült, tükrözi a termelő erőket, hiszen benne összpontosul a kor emberi munkája, termelési tapasztalata, és az így igénybe vett, elsajátított, átalakított természet. A termelési eszközök: a hegyekből lemosott aranytartalmú iszap (a munka tárgya) és az aranymosó felszerelés (lapát, mosó tálca, merítő kanál stb. – a munka eszközei). A munka eszközeit az ember a munka tárgyának magában a munkafolyamatban történő tanulmányozása révén gyűjtött tapasztalatok alapján alakította, fejlesztette, adott nekik formát.
A termelő erők belső tartalma tehát a munka tárgya, a belső formája a tapasztalatokat felhalmozó ember, és a külső formája az ember által alakított munkaeszközök.
Az, hogy ez az aranydarab pénzként szerepelt az adott korban, annak köszönhető, hogy e kor termelési viszonyai között a megtermelt termékek egy jelentős részét már áruként termelték.
A termelési viszonyok az áruk értékében összpontosultak, és e termelési viszonyok az aranyat kiemelték a többi áru közül, benne (az aranyban) közvetlenül megjelenítették az értéket, és így pénzzé változtatták azt.
Vagyis az aranyérménk pénz mivolta a termelési viszonyokat tükrözi. A kor termelési viszonyai, mint gazdasági alap egy adekvát felépítményt hoztak létre, amely többek között a királyság és a király pénzverő monopóliumának intézményeiben jelenik meg, ezért az aranypénz érmévé vert alakja a király képmásával (azaz a „fej”-jel, míg a másik oldalon az érme névértéke az „írás”) az adott társadalom felépítményét tükrözi. Az aranyérme tehát így totalitásként tükrözi a társadalmi-gazdasági alakulat egészét:
Senkinek nem jutna eszébe, hogy az aranypénz aranyból és pénzből van összerakva, vagy a törvényes fizetőeszközként funkcionáló aranyérme aranypénzből és érmeformából van összerakva. Ám még az 1970-es években kiadott filozófia és polgazd tankönyvek is azt tanították (Sztálin nyomán – a forrást letagadva), hogy a termelőerők a termelési eszközökből és a termelő, tapasztalatokkal, képességekkel rendelkező emberből tevődik össze, a termelési mód összetevői a termelő erők és a termelési viszonyok, a társadalmi-gazdasági alakulat a gazdasági alapból és az intézményi felépítményből épül fel.
Amit itt illusztráltunk, az a következő összefüggés: az alapot alkotó termelési viszonyok csak a felépítmény intézményeiben tudnak kifejeződni, csak azokon keresztül tudnak a társadalmi felszínen megjelenni. Másfelől, a felépítmény intézményei, mint tudatos emberek intézményei azáltal, hogy sajátosan jelenítik meg a termelési viszonyokat, képesek bizonyos korlátok között formálni is ezeket a termelési viszonyokat és ez a felgyülemlő tapasztalatok alapján nem csak lehetőség, de egyben szükségszerűség is. Ahogy mondani szokás, a felépítmény visszahat az alapra.
Előbbi példánkat folytatva: a király eredetileg azért monopolizálja az éremverés jogát, hogy garantálja a pénzarany finomságát és súlyát. Ám éppen e monopólium birtoka teszi lehetővé „a pénz törvényes hamisítását”, az érmében levő arany ötvözését kevésbé értékes fémekkel, az érme „körülnyírását” stb. A pénz vásárlóerejének állandóságát ezután már a királyi hatalom garantálja, annak ellenére, hogy valódi értéke megváltozott, csökkent. A felépítmény visszahat az alapra. Ám ez a garancia éppen addig terjed, ameddig a király hatalma. Számtalan történelmi példa bizonyítja, hogy a király (a pénzverő monopóliummal rendelkező állam) hatalmát a „pénz törvényes hamisítása” erősen gyengíti. Az alap „védekezik” a felépítmény visszahatása ellen. Ez a dolgok dialektikája.
A mű további bírálatától eltekintek.
* Ezredvég, 2012/3. szám, 105. old. [vissza]
Első gondolatom a fenntartás nélküli elismerésé kell, hogy legyen. A rendszerváltás óta eltelt időszakban – sőt, a közgazdaságtan területén már az 1980-as évek elején kiépített liberális szellemi diktatúra hegemóniáját követően – honunkban különleges erkölcsi bátorságra vall, ha valaki a marxizmus védelmében emel szót. S ez a bátorság bennem mindenképpen olyan tiszteletet kelt, hogy számomra – bírálómmal ellentétben – egyáltalán nem „nagyon nehéz udvarias kritikával illetni” azokat az érveket, amelyeket dr. Nagy András dolgozatommal szembeszegez. Ha úgy érezte, okfejtésemben a ma oly bőkezűen honorált antimarxista divatnak tett engedmények jelei tapasztalhatók, akkor általam teljes mértékben elismert, sőt nagyra becsült szándékok vezérelték kritikájának megfogalmazásakor. S ez még akkor is így van, ha a dolgozatomban kifejtett tételek ellen felhozott érvei közül egyetlen egyet sem látok olyannak, ami arra a belátásra indíthatna, hogy – miként pedig ez pályám során nem egyszer előfordult már – valamely elgondolásomat elhibázottnak vagy legalább módosítandónak ítéljem.
Legfontosabb, és számos szaktekintély egybehangzó nyilatkozatával megtámogatott mondanivalóm az volt, hogy jóllehet a mai gazdasági világválságból kizárólag egy tudományosan megalapozott stratégia következetes alkalmazásával tudnánk kiutat találni, mai állapotában az erre hivatott tudománytól, a közgazdaságtantól hiába várnánk ehhez segítséget. Ez a kutatási terület olyan különféle, egymástól nemcsak eltérő, hanem egymást semmibevevő nézetcsoportok valóságidegen, egy fiktív világot tükröző hiedelmeinek halmaza, ahol a legalapvetőbb fogalmak is tisztázatlanok. Még az olyanok is, amilyen – s ezt igyekeztem dolgozatomban részletesebben bemutatni – a termelésé.
Dr. Nagy András már ezt a kiindulópontot is „problematikusnak” látja, szememre vetve, hogy írásomból nem derül ki, „melyik közgazdaságtanban uralkodik ez a »fiktív világ«? A polgáriban? A marxiban? A sztálini interpretációban?” E kérdés igazolja Liska Tibor – általam helyeslően idézett – megállapítását, miszerint a közgazdaságtan „nem tudomány, hanem mindmáig a legreakciósabb hittan”. Csak egy hittan esetében jogos ugyanis valamely szerző fejére olvasni, hogy nem tette világossá, a római katolikus, a kálvinista, a mohamedán vagy a buddhista istenfogalomról nyilatkozik-e. Egy valamire való tudományágnak a 21. században már rendelkeznie kell olyan alapfogalmakkal, amelyeknek meghatározásait a szakmai közvélemény kiindulópontként használhatja, mégha ezek a további fejlődés során esetleg részleteikben módosulhatnak is. A különféle irányzatok elképzelései között normális esetekben csak a kutatások élvonalába tartozó, új problémákkal kapcsolatban mutatkoznak radikális eltérések. Ez a közgazdaságtan viszont olyan állapotban van, mintha a matematikában az összeadás, kivonás, osztás és szorzás fogalmai is vita tárgyát képezhetnék, nem csak az a tétel, hogy a végtelen halmazok nagysága között mutatkozhatnak-e eltérések.
Ami Marxot illeti, nemcsak az ő fellépését tekintem tudománytörténeti jelentőségűnek, hanem Engelsét is, és nem tartozom azok közé, akik kettejük közül az utóbbi teljesítményét csekélyebbre taksálják. Sőt, még Sztálin elméleti megállapításaira – vagy, miként sokan feltételezik, a mások által írt, s csak a neve alatt publikált elgondolásokra – sem átallok hivatkozni, ha úgy találom, hogy van némi igazságmagvuk. Eszemben sincs azonban azt hinni, hogy John Maynard Keynes vagy Joseph E. Stiglitz munkássága kevésbé hasznosítható korunkban, mint Marxé és Engelsé (aminthogy abban is biztos vagyok, hogy Sztálin közgazdasági tévedései eltörpülnek Hayek és Milton Friedman katasztrofális eszméi mögött). Sem Marx és Engels, sem Keynes vagy Stiglitz nem dolgozott ki azonban olyan átfogó közgazdasági elméletet, amely kellően tisztázott alapfogalmakból kiindulva, logikusan felépített és a gyakorlatot kellően orientáló tudományos teljesítménynek bizonyult volna. Részteljesítményeik – vitatható megállapításaikkal együtt – fontos kezdeményei egy majdan komolyan vehető gazdaságtannak, de távol állnak attól, hogy ilyen igényeket kielégítsenek. (Azok a könyvek pedig, amelyeket „közgazdaságtan” címmel a pártállami vagy a kapitalista rendszerekben időről időre publikáltak, miként ezt Kiss Károly [2011] már elemzésének címében is jelzi, nemcsak „esendő”, hanem „mihaszna” retorikai produkciók.)
1.
Dr. Nagy András kritikai észrevételeire rátérve, az első pontjában kifejtettekkel kapcsolatban csak két megjegyzésem lenne. Az egyik az, hogy úgy véli, helytelenül rovom fel, hogy egyes közgazdászok, köztük egy eredetileg kiadatlanul hagyott kéziratában Marx is, a termelési folyamat részének tekintik a fogyasztást. Azt írja, tökéletesen félremagyarázom Marx szavait, amikor azt állítom, hogy szerinte „a vasút […] hiába áll tökéletesen használatra készen, mindaddig csak lehetőség szerinti termék, ameddig utasokat nem szállít”. Ezt követően idézi Marxot: „Az a vasút, amelyen nem utaznak, amelyet nem használnak, nem fogyasztanak, az csak διναμε (potenciálisan) vasút, de nem valóságosan”, s azt a következtetést vonja le, hogy e gondolat lényege az, hogyha „a vasúton egyáltalán nem utaznak”, „ha senki nem akar rajta utazni, akkor az nem termék”, „egy halom szemét csupán.”
A baj itt csak az, hogy dr. Nagy András hibásan idézi Marxot. A megjelölt helyen ugyanis – bárki ellenőrizheti – az áll, hogy (a kihagyott, illetve átfogalmazott részeket dőlt betűkkel jelezve) „Az a vasút, amelyen nem utaznak, amelyet tehát nem használnak el, nem fogyasztanak el, az csak διναμε (potenciálisan) vasút, nem pedig valóság szerint.” A „használni” és „fogyasztani” szó pedig igencsak más jelentésű, mint az „elhasználni”, „elfogyasztani”. S ennek megfelelően Marx itteni megfogalmazása nem azt sugallja, hogy ha egy vonaton senki nem akar utazni, akkor az nem termék, hanem azt, hogy a vonat addig nem termék, ameddig nem használják el, ami az adott esetben azt jelenti, hogy használhatatlanná, „egy halom szemétté” nem vált.
Ez olyan nyilvánvaló abszurdum, hogy cikkemben nem is idéztem, hiszen egy Marx által publikálatlan szövegtöredék részlete, amit tehát nem illik úgy kezelni, mintha szerzője a fogalmazási hibákat korrigálva véglegesítette volna. Ugyanilyen kapkodva odavetett tételnek látom azt a szövegrészt is, ahol dr. Nagy András szöveghűen folytatja a Marx-idézetet: „Termelés nélkül nincs fogyasztás, de fogyasztás nélkül sincs termelés, mivel ebben az esetben a termelés céltalan lenne.” Marx pontosan tudta, hogy a kapitalista túltermelési válságok idején a piaci keresletet messze meghaladó és így a fogyasztásban nem hasznosuló, hanem eladhatatlanság okán egyszerűen megsemmisített javakat is termelnek. (Bár arról fogalma sem lehetett, hogy az önmagát szocialistának nevező rendszerekben a közönséges slendrián szervezetlenség szintén oda vezethet majd, hogy hiánycikkek is megrohadhatnak a raktárakban.)
Arra az érvemre azután, hogy a fogyasztás már csak azért sem lehet a termelő folyamat része, mert a szellemi termelés javait nem lehet elfogyasztani, elhasználni, egy tudományos tétel vagy műalkotás akkor is változatlan marad, ha szükségleteinket kielégítjük vele, megismerjük, befogadjuk, dr. Nagy András azt válaszolja, hogy ez „álkritika, kákán a csomó keresése. Nincs olyan szükséglet-kielégítés, ami ne járna együtt elkopó, elfogyó anyagi javak használatával. A tudományos tétel vagy a műalkotás élvezete könyvet, színpadot, stb. kíván, a modern információ-gazdaság sincs meg számítógépek, hálózatok stb. alkalmazása nélkül. Teljesen testetlen szükséglet-kielégítés nem létezik, és soha nem is fog létezni.”
Noha maradéktalanul tisztelem azt a törekvését, hogy itt is a marxizmus védelmében lép fel, érvelésének logikáját nem tudom elfogadni. Tény, hogy szellemi szükségleteinket is általában anyagi javakat használva elégítjük ki, de ezek elkopása, elfogyása semmit nem változtat azon, hogy a szellemi termék maga változatlan marad. Az a matematikai tétel, hogy kétszer kettő négy, nem kopik, fogyasztódik el, ha az unokám kopott és szakadt elemista számtankönyvét szemétbe dobom. S jóllehet a festmények sem testetlen valamik, senkinek nem ajánlanám, hogy köztulajdonban levő példányaikat a látás útján történő szükséglet-kielégítésen túlmenő, koptatást, fizikai elfogyasztást eredményező módon próbálja meg befogadni.
2.
Kritikusom írásának második fő része azt az állításomat bírálja, miszerint alapvetően tévesek azok a gazdasági elképzelések, amelyek a szolgáltatásokat, s ezek sorában a kereskedelmet is a termelési folyamat részévé avatják. Példaként itt – egyebek között – azt hoztam fel, hogy e szemlélet szerint a regények előállításának is szerves része a könyvkereskedelem, s az irodalmi munkafolyamat akkor zárul, amikor a könyvesbolti eladó rásózta valakire az olvasmányt, és ilyesformán valamilyen mértékben ő is társszerzője az alkotónak. Dr. Nagy András szerint itt „csúsztatok”. „Nem az irodalmi munkafolyamatról van ugyanis szó, hanem az irodalom termelési folyamatáról, és a könyvesbolti eladó ugyan nem társszerzője az alkotónak, de az olvasó szempontjából bizony munkatársa. Ugyanis az ő forgalmi munkája nélkül ugyanúgy nem tudná a művet elolvasni, mint az író alkotó munkája nélkül.”
Ezzel szemben mindenki tudja, hogy a könyvesbolti eladó nem az író munkatársa, hanem a kereskedőé, s így tevékenységének célja nem az irodalom termelési folyamatának elősegítése, hanem a kereskedő utasításainak pontos betartása. Az utóbbiakról pedig éppenséggel Marx (1972: II. 311.) állapította meg, hogy „Olcsón vásárolni és drágán eladni, ez a kereskedelem törvénye”. Amiből az következik, hogy a kereskedő nemhogy közreműködnék az irodalom termelési folyamatának fejlesztésében, hanem érdekei éppenséggel azt írják elő, hogy minél kevesebb pénzt fizessen a könyveket, folyóiratokat előállító kiadóknak és nyomdáknak. Ezek pedig ilyesformán kénytelenek olyan érdekeket érvényesíteni az irodalom tényleges, szellemi termelési folyamataival – az írók munkásságával – szemben, amelyek a kapitalista viszonyok között nagyrészt károsak, idegenek e szféra tényleges érdekeitől.
Ez az egész ügy pedig egy igencsak rövid időtartamú, átmeneti probléma a történelmi fejlődésben. A szépirodalmi művek évezredeken keresztül élőszóban terjedtek, s a könyvárusítás uralmának egy kézen megszámolható évszázadai voltaképpen már ma is anakronizmussá váltak. Ha dr. Nagy András beüti a számítógépe google keresőjébe a http://mek.niif.hu/00400/00449/00449.htm kódot, a könyvesbolti eladók forgalmi munkája nélkül, ingyen elolvashatja a Micimackó magyar fordításának teljes szövegét.
A szolgáltatás egyéb, igen szerteágazó problémáinak tárgyalását itt azért mellőzném, mert ezeket az Ezredvég következő számában megjelenő tanulmányomban fogom részletesen elemezni.
3.
A kritika ezt követő részének elejét nem értem, azon túl, hogy dr. Nagy András szerint a tulajdonra vonatkozó „lapos” okfejtésemben „nagyon összekeverem a dolgokat”, a tárgyi és személyi termelőerők megkülönböztetése pedig „a marxi elmélet egyik legbornírtabb sztálini meghamisítása”. E minősítéseket azonban olyan szövegek kíséretében adja elő, amelyek – legalábbis szerintem – nemhogy nem támasztják alá ítéleteit, hanem még logikai összefüggésben sem állnak a szóban forgó problémákkal.
Gondolatmenete következő pontján azt írja: „Úgy tűnik, hogy Szerdahelyi István úgy képzeli el a tudomány és a technika fejlődését, hogy az »alkotó« leül, megvárja az isteni szikrát és »alkot«”. Jómagam erről azt írtam: „A szellemi termelés munkatárgya, termő talaja mindig a társadalmi tudat adott állapota. Csak ebben találhatunk olyan szellemi javakat, amelyeket a – soha el nem érhető – abszolút igazságokhoz vagy művészi értékekhez képest nyersanyagoknak vagy félkész termékeknek tekintünk, s mint ilyeneket legjobb tudásunk szerinti végtermékekké alakítjuk át őket. (Más kérdés, hogy végtermékeink a további fejlődés során szintén csak nyersanyagai, félkész termékei lesznek a további ciklusoknak.)” Úgy látom, itt sincsen köze a bírálatnak a bírált szöveghez.
Okfejtésének végén dr. Nagy András leírja, hogy „a megboldogult marxista politikai gazdaságtan tanáraként” milyen példázattal szokta volt a társadalmi alap és felépítmény dialektikájának problémáját megvilágítani tanítványainak. Elképzelését nem tudom elfogadni, de minthogy itt nem vitatkozik Gramscitól Tőkein át Lukács Györgyig terjedő véleményeket hasznosító okfejtésemmel, fölöslegesnek látom, hogy ezen túlmenő észrevételeket tegyek.
Zárógondolatként ismét hangsúlyozom, hogy kritikusom szándékait igen tiszteletreméltóknak tekintem, még akkor is, ha észrevételeit nem látom hasznosíthatóknak elképzeléseim továbbfejlesztésében.
IRODALOM
Kiss K. 2011: A közgazdaságtan esendősége (és mihaszna válság idején). Bp.
Lukács Gy. 1976: A társadalmi lét ontológiájáról. I–III. köt. Bp.
Marx, K. 1972: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. I-II. köt. Bp.
Mivel megítélésünk szerint a részletkérdésekről szóló eszmecsere szakfolyóiratokba illik, a vitát magunk részéről lezárjuk. (A szerk.)
„Az emberi lélek a szóban sűrűsödik össze. Kristályosodik ki. A test azonban elszakadt a lélektől, üressé, tartalmatlanná vált. Az emberi kifejezés az arcra korlátozódott. […] Olyan most az emberi arc, mint a lélek kicsiny, gyámoltalan, magasba emelt jelzőlámpája, amellyel többé-kevésbé érthetően jelzést ad. […] Az arcvonások szépsége a filmen a kifejezés eszköze.”
Balázs Béla írta ezeket a sorokat A látható ember című, Bécsben németül 1924-ben megjelent (magyarul csak 1958-ban kiadott) művében. Ez volt a filmnek mint művészetnek első esztétikai-filozófiai elméleti megalapozása. Ráadásul Balázs, mert író volt, ezt is élvezetesen, igényesen fogalmazta meg. Máig tartó nagy felfedezése, hogy a film, az írott szövegeknél miért hatásosabb kifejezési eszköz. S ha nem is jósolja az írott szöveg halálát, mint Marshall McLuhan a Gutenberg galaxis című művében, arról is ír, hogy miért tud olvasni a legegyszerűbb ember is a mozgóképen látható arcról. A filmművészet fejlődése azóta elég sok példát mutatott arra is, hogy a néző, azt a „mindent” mégsem feltétlenül érti, ami a színész arcán megjelenik. Másrészt, még a múlt század elején, még a némafilm korában, érdekes kísérletet végeztek a Szovjetunióban egy Moszjukin nevű színésszel. Arra kérték, hogy a filmfelvétel alatt, amennyire egyáltalán csak képes, tartsa vissza magát minden érzelemtől és gondolattól. Legyen annyira üres a tekintete, amennyire csak lehetséges. Aztán az így hosszan felvett filmszalagot elvagdosták és közé vágták egy bölcsőben ringó csecsemő képét, majd egy tányér gőzölgő levest, végül egy temetőt, sírhalommal. (A legkülönbözőbb régi filmekből vették ki ezeket a jeleneteket.) Végül szakértő közönség előtt levetítették az így összeállított jelenetsort, akik elragadtatással beszéltek a vetítés után, hogy a színész eszköztelenül is milyen nagyszerűen képes volt az apai szeretet, az éhség és a gyász kifejezésére. Ezzel bizonyították, hogy a filmben nemcsak az arc, hanem a vágás, ahogy akkoriban nevezték: a montírozás is, milyen meghatározó jelentőségű. Mindenesetre Balázs Béla felfedezte, hogy a kép nagymértékben megváltoztatta az íráshoz szokott emberiség tapasztalatait, nem ritkán hétköznapi életét is.
Ám volt már az emberiségnek ehhez hasonló nagy változás-élménye, amikor a szóbeli közlés egyeduralma után elterjedt az írás, mint elsőrendű kommunikációs forma. Egy kiváló szerző, Szécsi Gábor Nyelv és filozófiai gondolkodás az írásbeliség hajnalán című tanulmányában arról ír, hogy valójában i. e. 720 és 700 között Platón, a görög alfabetikus írás nyomán, már elutasítja a régi költészetet. Homérosz ugyanis, az akkor még csak szóbeli kommunikáció idején írja meg hexaméterekben a trójai háború történetét. (Manapság is az óvodákban versikékkel tanítják a kicsiket árnyalt beszédre.)
Nem tudni, hogy az emberi agy két féltekéjének egyre inkább eltérő funkciója ebben a változásban mennyire játszott szerepet. Hámori József – aki egy időben az MTA elnöke, majd művelődési miniszter is volt – Az emberi agy asszimetriája című könyvében világosan leírja a két agyfélteke „felelősségét” az emberi létben, tevékenységben, de idevonatkozóan csak annyit állapít meg, hogy a bal félteke az írásért, a beszédért, az elvont fogalmakért felelős, míg a jobb félteke a felismerés, a művészetek és egyebek között a térlátás intézője. (A későbbiekben, éppen ennek a közismert felosztásnak a nyomán, szeretnék beszámolni feltételezésemről a képek elburjánzásának lehetséges hatásáról az emberi gondolkodásban.)
Jött tehát az írásbeliség, s ha nem kellett is elbúcsúzni a hexaméterektől, az a képgazdag beszéd, amit Homérosznál is megcsodálhattunk, valamelyest visszaszorult, miközben megerősödött az elvont gondolkodás képessége.
Erre aztán ráerősített Gutenberg, azaz a könyvnyomtatás és általában az írott szövegek nyomtatásának elterjedése. Ha némileg talán túloz is Balázs Béla, amikor – szerinte – lassacskán csak az emberi arcon jelenik meg „jelzőlámpácskaként a lélek üzenete”, de kétségtelen, hogy a nyomtatott szöveg eluralkodása, minden előnye, erénye ellenére, valamelyest egysíkúvá tette az emberi érintkezés színtereit. A papírra száműzött olyan megnyilvánulásokat, amelyek lassan-lassan kiszorították a hétköznapi kommunikáció világából a testbeszédet. Mindezzel persze számtalan előny járt, például nem kellett lovas- vagy egyéb párbajokat vívni bizonyos konfliktusok esetén. (Bár írásos nyoma maradt annak, hogy Horthy Miklós, aki utálta az elméleteket és az elvont gondolkodást, az 1930-as években párbajra akarta hívni a cseh külügyminisztert, Eduard Benešt az országaik közötti konfliktusok rendezésére.)
Manapság mintha ismét váltás előtt állna az emberiség. Balázs Béla még lelkesen üdvözölte a képek – mindenekelőtt a mozgóképek – megjelenését, mára azonban az ezzel járó veszélyekre érdemes talán figyelmeztetni. Arra, hogy mindent elárasztanak a képek, a mozgó és az állóképek egyaránt. Közismert, hogy a különböző országokban 2 órától 4-6 óra hosszat ülnek a képernyő előtt az emberek. (S ebben nincs benne az internetezés, amelyben a szövegek mellett egyre nagyobb helyet kap a mozgókép is.) Ám elég megnézni a nyomtatott újságokat, ma már a legigényesebb napilapok első oldalán is színes, nagy képeket találunk, a bulvárlapok képgazdagságára nem is érdemes szót vesztegetni. S miközben a nyomtatott sajtó példányszáma általában csökken, a képes heti és havi lapok még növelni is tudták eladási számaikat. A képes hetilapoknál alapszabály, hogy a nyomtatott felületek legalább 50 %-át képekkel kell megtölteni, mert csak így gondolják, hogy valamelyest konkurálni lehet a televíziókkal. Hétköznapjainkat tehát ezek között a ránk, körénk zúdított képek között éljük. Kérdés: nem jár-e veszélyekkel ez a képáradat? Nem okoz-e olyan változásokat az agyi tevékenységünkben, és ezzel a gondolkodásunkban, mint az írásbeliség megjelenése a modern történelemben például a görögség idején, amit Marx az emberiség gyermekkorának tartott. Bátortalan válaszom: de igen. Máris észrevehetőek a változás nyomai, főleg a már a képes világban szocializálódott fiatalok körében. A lényege ennek – a szerintem rossz – változásnak: az ódzkodás az elvont gondolkodásról.
Ezzel szemben nem hiszem, hogy a képi kultúra ilyen viharos nyomulása azért veszélyes, mert ez „csak” a virtuális világot mutatja, és ezért hamis következtetésekre ösztönöz. A virtuális azt jelenti, hogy nem valódi képet kapunk, hanem annak csupán a mását. Ez természetesen igaz. Csak hát azért mert valami nem kézzelfogható tárgyi valóság, attól még lehet igaz. Ha árvizet látunk a képernyőn, akkor tudomásul vesszük, hogy ott, ahol a felvétel készült, ez nem virtuális, hanem tárgyi – nedves, vizes – valóság. De, ha utánagondolunk, hogy mit csinál egy bérelszámolással foglalkozó hölgy (vagy férfi), amikor a számítógépén az ott dolgozó munkatársak fizetését, esetleges változásokkal együtt, számba veszi, hogy aztán majd a cég pénztáránál fel lehessen venni a megfelelő összeget, akkor nem találkozik személyesen az egyes emberekkel, hanem csak virtuálisan foglalkozik velük Általában a matematika nem más, mint a valóság számokban tetten érhető, tehát virtuális megközelítése. S hogy ezek a számok milyen jól képesek a tárgyi világot reprezentálni, azt bizonyítja, hogy minden építkezés, vagy bármi egyéb tárgy, amit a statikai és egyéb virtuális számítások alapján megtervezünk, az a valóságban is elkészíthető, s ha jók a számítások, akkor megbízhatóan használhatóak. Egyre kevesebb az olyan foglalkozás, amelynek művelői közvetlenül a tárgyi világgal kerülnének kapcsolatba munkájuk közben. Ilyenek, mondjuk, a sebészorvosok, a földet hagyományos módon megművelő parasztok, vagy az építőipari szakmunkások.
A napokban láttam a televízióban egy csimpánzokról szóló filmet. Egy kutató felvételeit játszották, amelyek azt ábrázolják, hogy a majom keres egy vékonyka ágat, vagy egy vastagabb fűszálat, bedugja a hangyabolyba, egy repedésen, majd kihúzza a rákapaszkodó hangyákkal, akiket jó étvággyal elfogyaszt. S amikor a kicsije utánozni akarja egy hosszú, de vastag falevéllel próbálkozik. Sikertelenül, mert a levél nem fér be a repedésen. Erre az anyamajom a gyereke kezébe nyom egy alkalmasan vékony ágacskát.
Ez a megfigyelés és az utána következő kísérletsorozat lett a kiindulópontja annak a megállapításnak, hogy – nem az embertől eltanulva – a csimpánzok milyen önálló, komplikált munkavégzésre képesek a táplálékhoz jutás érdekében. Ami tehát a majom agyában végbemegy – vékony ágat kell a résbe dugni az eredmény érdekében –, az nem más, mint virtuális előképe a valóságos folyamatnak.
Tudom, hogy többé-kevésbé minden értelmes ember hasonlóképpen ítéli meg a valóság és a virtuális valóság viszonyát. Mégis fontosnak tartottam erre emlékeztetni, hogy vitába szállhassak mindazokkal, akik azért ítélik meg, sőt ítélik el a képernyőt, mert ott a virtuális valóság jelenik meg. Valójában ez csak akkor okoz gondot, amikor a televíziót – nem ritkán – manipulációra, a valóság meghamisítására használják fel. Amire olyan példa is akad, amikor utólag nem is lehet megállapítani, hogy valóban manipuláció volt-e a cél.
Átéltem egy ilyen érdekes esetet. A rendszerváltás hajnalán az Újságíró Szövetség – kétszer is egy féléven belül – közgyűlést tartott. Még az elsőn történt, hogy a TV Híradó pont akkor forgatott a Villányi úti előadóteremben, amikor egy idősebb kolléga szólalt fel, akit 1956-os szereplései miatt annak idején kizártak a Szövetségből, és nem is tudott elhelyezkedni már a szakmában. Nem kevés szemrehányással illette a jelenlevőket, akik szerinte jórészt ugyanazok, mint akik asszisztáltak az ő kizárásánál. Nem tudni, hogy a híradós operatőr mikor készítette azt a felvételt, amelyen Vitray Tamás volt látható az emelkedő padsorok legfelső sorában, méghozzá egyedül. Az viszont tény, hogy az esti adásban éppen ezt a Vitray-képet vágták be az idős kolléga szemrehányó szavai alá. Másnap, mert kétnapos volt a közgyűlés, Vitray azonnal szót kért és kikérte magának az inszinuációt, hogy az ő képével azonosítsák a nézők a múlt felelőseit. Meg kell jegyezni, hogy 1956 után került csak a televízióhoz. Néhány óra múlva megjelent Aczél Endre és ugyancsak azonnal szót kért, mint a Híradó akkori felelős szerkesztője, és közölte, hogy semmi szándékosság nem volt abban, hogy Vitrayt mikor vágták be az összeállításba. Utólag sem lehet tudni, hogy mikor, mi szándékos, mikor nem az. A szándékosságra minden esetre van egy viszonylag friss példánk. Az Operaház előtt volt egy többtízezres kormányellenes tüntetés, amelyről az aznap esti Híradó úgy számolt be, hogy nem az Andrássy útról mutatott képeket, hanem a rendőrség által lezárt oldal, a Hajós utca felől, ahol néhányan kóricáltak csupán a kordon mögött. Ebben az esetben aligha lehet tagadni a szándékos manipulációt.
A – finoman szólva – nem jószándékú befolyásolás természetesen nem kizárólag a képi világ lehetősége. A nyomtatott sajtótól sem áll távol, mint ahogy az állóképek világától sem. Közismert talán Lenin és Szamuely Tibor találkozásának képi lenyomata. A Tanácsköztársaságból repülőgéppel Moszkvába utazott Szamuely, nyilván hogy gyorsabb előre-nyomulásra ösztönözze a Vörös Hadsereget, így csökkentse a Magyarországra nehezedő fehérek nyomását. Miért-miért nem, Lenin éppen szónokolt a Kreml udvarán egy meglehetősen kicsi emelvényen, de azért maga mellé állította Szamuelyt. Így készült róluk közös kép. Ám amikor – már nehezen kinyomozható okok miatt – a magyar párttörténet múltjából kiradírozták Szamuelyt, ezt a közismert képet is retusálták, kitörölték Lenin mellől a magyar népbiztost.
Ami fontos, a manipulációktól függetlenül, hogy számtalan kutatási forrás szerint, mindennapi észleleteink túlnyomó többségét a látásunkkal szerezzük be. Olyan kutatási adattal nem találkoztam, amelyik azzal foglalkozott volna, hogy ez miért alakult így az emberiség történetében, mondjuk szemben a kutyákkal, mert azok viszont elsősorban a szaglásuk fejlettségének köszönhetik, hogy jól tájékozódnak a világban. Laikusként azt gondolom, hogy az emberiség törzsfejlődése során a döntő fordulat az volt, amikor állandósult a kétlábonjárás gyakorlata. Arra vannak kutatási adatok, hogy a két láb használata, a majdnem egyenes gerincoszloppal jól alátámasztott koponya tette lehetővé az agy terjedelmi fejlődését és valószínűleg ugyanez lehetett az oka, hogy a koponyában ülő szem, mint egy kilátótoronyban, ilyen meghatározó szerephez jusson. Minden korábbinál jobban szolgálhatták a táplálkozáshoz jutás igényét. S amit a szem észlelt azt elsődlegesen az agy jobbféltekéje dolgozta fel. A látványt – a kutatók így fogalmaznak – a jobbfélteke mintegy szétteríti. Ugyanakkor van abban bizonyos szabályszerűség, hogy a látványon belül a figyelem hogyan pásztázza végig az egészet.
Érdekes kísérletről számolt be – ami ezt jól demonstrálja – Almásy Pál. A Franciaországban működő fotóművész, magyarul is megjelent tankönyvében leír egy kísérletet. Egy fényképen sportstadion látható, illetve annak egyik emelkedő karéja, tele emberekkel. Mindenki egyfelé néz, nyilván a pályának arra a szakaszára, ahol éppen valami történik. Egyetlen néző fordítja csupán a fejét az ellenkező irányba. Nem tudni miért, de másfelé néz, mint a többiek. Ezt a fotót odaadta különböző országok, különböző műveltségű nézőinek és közben megfigyelték, hogy azok a kép melyik részére néznek elsőként. Kivétel nélkül a másfelé tekintő nézőre figyeltek először. Azt már régen tudták a festők – Rembrandt ezt a tudását remekül érvényesítette a képein –, hogy az egész felületen belül a pillantás először a legfehérebb foltra esik. (Nagyszerű tanulmányok foglalkoznak a térélménnyel, sőt annak filozófiai összefüggéseivel is.)
A kép szétterülő látványát ugyancsak „olvassuk”, ha nem is olyan értelemben, mint a nyomtatott szövegeket. És mélyebb, adott esetben különleges érzelmi benyomást tesz ránk. Valószínűleg mindenki olvasott már árvízi tudósításokat, benne magyarországi esetekről is. Akadt közöttük olyan is, amelyik jelentős megjelenítő erővel bírt: mi történt, hogyan történt, milyenek a természeti és az emberi károk és szenvedések. Mégis sokkal-sokkal tartósabb élményt szerzett számomra egy alig másfél-kétperces híradó-tudósítás. Valahol a Tisza mentén egy tanyát is elöntött a víz. Egy idős asszony behívta a tévéstábot, (a stáb valószínűleg csak operatőrből állt), és megmutatta, hogy szobájukban az ágyon fekszik a nagyon beteg férje. Azt is látni lehetett, hogy az ágy négy lába alatt már két, vagy három téglasort raktak, de már azokat is lepi el a víz. El kellene menni, mondta az asszony majdnem sírva, de az orvosok szerint a férjét életveszélyes lenne elmozdítani. Ugyanakkor a víz még mindig emelkedett. Nem tudom, volt-e, lett-e megoldás, de ha árvízről esik szó, nekem rendszerint ez a nagyon rövid képsor jut az eszembe, és egyetlen szövegben leírt változat sem merül fel az emlékeim között.
A képi kommunikáció előnyei nyilvánvalóak. Különösen, ha olyan társadalmi rétegekhez kívánnak szólni, amelyeknek hézagos a műveltségük. Más szavakkal, kicsi az asszociációs kapacitásuk, s ha valami mégis eszébe jut, az rendszerint valamely korábbi képi információ, vagy személyes látvány, vagy egzisztenciális létéből, tehát létének körülményeiből fakadó élettapasztalat. Semmiféle elvont fogalom nem kap helyet a gondolkodásában. Az elvont fogalmakhoz ugyanis számos alapismeret szükséges. Vegyünk egy egyszerű példát: naponta hallhatunk arról, hogy a nemzeti jövedelem ennyivel, meg annyival nő, vagy éppen csökken. A híradás értelmezéséhez azonban sok mindent kell tudni, még ha a hírek megfogalmazói megpróbálnak is segíteni az értelmezésben. Mindenekelőtt azt kell tudni, hogy ez nem egészen olyan, mint a havi, vagy az évi munkabér, mert a nemzeti jövedelemnek sokféle összetevője van. S az ugyan gyanítható a legegyszerűbb néző számára, hogyha növekszik a nemzeti jövedelem, az nemcsak az országnak, de – közvetve természetesen –, neki is jó. Ám hogy nemcsak azon múlik a növekedés, vagy csökkenés, hogy személy szerint mi jól vagy rosszul dolgozunk, ha ugyan van egyáltalán munkahelyünk, hanem a világgazdaság pillanatnyi állapotától, a nemzetközi valuták és a forint viszonyától, az adófizetésünk korrektségétől, a beruházások mértékétől, és még jónéhány dologtól az már követhetetlen és felfoghatatlanul bonyolult számára. (Mellesleg a beruházás szó értelmezése sem egyszerű.)
Ez a helyzet tehát a „nemzeti jövedelemmel”. És akkor még nem beszéltünk egy szót sem olyan komplikált fogalomról, mint például a káoszelmélet. Nem véletlen, hogy az első, aki leírta ennek az elméletnek az alapfogalmait, az egy nagyon is gyakorlatias meteorológus volt, aki hogy érthetővé tegye, miről is van szó, gyártott egy tetszetős példát, amit – önmagában – mindenki megérthet. Felismerésének ugyanis az volt az alapja, hogy egy alkalommal (az 1960-as években, amikor már használtak számítógépeket a beérkező adatok összesítésére) nem volt sok ideje, ezért a jelzőállomásokról beérkező adatok végéről elhagyta, a szerinte már lényegtelen, utolsó két számjegyet. Azért is, mert nagy volt a gyakorlata és tudta, hogy a látott adatok alapján milyen előrejelzésekkel szolgálhat a központja számára. Legnagyobb meglepetésére, ezekből a lerövidített adatokból egyáltalán nem az jött ki, mint amire számított. Megismételte a beérkező jelzéseket most a teljes, az utolsó két számjegy beírásával összesíteni azokat és meglepetésére akkor az jött ki, amire számított. Többszöri önellenőrzés után elkezdett foglalkozni a jelenséggel és ez vezetett el a káoszelmélet matematikailag is leírható felfedezéséhez. A közérthetőség kedvéért azonban gyártott egy, az előbb már jelzett hasonlatot, ami így hangzik: „Ha Texasban összeüti a szárnyát egy pillangó, meglehet, hogy az északon, például Ohióban viharhoz vezet.” Az első felismerés lényege ugyanis az volt, hogyha egy folyamatban akármilyen kicsi eltérés jelentkezik (amit általában elhanyagolhatónak tartunk), annak is lehetnek felettébb súlyos következményei. Nem ez az egyetlen fontos felismerése ennek az elméletnek. Legalább ilyen fontos, hogy minden káoszban van rend és minden rendben van káosz is. A felismerés, a matematikai képlet azután, egymástól függetlenül előkerült a szívbetegek gyakoriságának leírásában, a folyadékok áramlásában, a tőzsdei árfolyamok alakulásában. A fizika rendkívül előrehaladott az anyag, akár legapróbb szerkezeti elemeinek, kutatásában is, a káoszelmélet a mozgások, folyamatok vizsgálatában hasonlóan fontos tudományos vizsgálatok alapjává kezd válni. (A társadalmi mozgásokat ilyen megközelítésben még nem vizsgálták.)
Aki azonban csupán a képek segítségével informálódik, és azon nevelődik, az aligha tudja a káoszelmélet kialakulását megérteni. Még ha a szárnyait összeütő lepke hasonlata igen képszerű is, a valóságban az összefüggést a lepke és a máshol keletkező vihar között nagyon nehéz elképzelni. Ezért is oly nehéz az elvont gondolatokat képekben megjeleníteni. Sok évvel ezelőtt jelen lehettem Cannes-ban, a Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol egy Jancsó Miklós-filmet is bemutattak, és ahogy szokásos, a vetítés után sajtótájékoztatót tartottak, ahol Jancsó mellett ott ült Hernádi Gyula író is. Valamilyen kérdés kapcsán elmondták, hogy sokat gondolkodnak azon, hogy Marx művéből, A tőkéből filmet csináljanak. Ilyenfajta film – amelyhez hasonló tervvel a Szovjetunióban is foglalkoztak (pl. Eizenstein) – soha nem készült el.
S talán ez nem a művészi invenció hiányával magyarázható. Érdekes példa lehet erre Jankovics Marcell Az ember tragédiájából készített egész estés rajzfilmje is. Vitatni sem lehet Jankovics rajzfilmes tehetségét, amihez még hozzá kell tenni, hogy valóságos professzora a jelképeknek és a magyar néprajzi motívumoknak. Az az ötlete is kiváló volt, hogy a Tragédia minden színét az adott kor grafikai, képzőművészeti stílusában elevenítse meg. Az igaz, átütő erejű hatás azonban mégis elmarad, annak ellenére, hogy az alapmű igazán képgazdag, csakhogy a szöveg tele van elvont, filozófiai – gyakorta történelmi –, gondolattal. Ezeket a szövegeket ugyan hiánytalanul elmondják a film alatt, de ezek a dialógusok valahogy különválnak a rajzolt képek világától. Figyelemreméltó és tiszteletet érdemlő kísérlet persze még így is, a csökkent hatásfok ellenére, nem véletlenül kapta a filmkritikusok különdíját.
Most ne beszéljünk az átlagmagyar történelmi ismereteinek hiányairól, amikor nemcsak a Mohácsi vész körülményei vesznek ködbe, hanem már a második világháború és az azt követő évek eseményei is. Alapismeretek nélkül pedig nincs elvont gondolkodás. Az elvontság éppen azt jelenti, hogy valami tényszerű ismeret alapjairól kell elrugaszkodni.
Mert hiszem, hogy nem indokolatlan riogatás (én legalábbis nem annak szánom), hogy a képek eluralkodása miatt környezetünkben, ráadásul a szükséges alapismeretek híján, elsatnyul az érdeklődés az elméleti kérdések iránt. Ebben része lehet a két agyfélteke működési mechanizmusának is. A képek a jobb agyféltekét bombázzák, s bár van összeköttetés a két félteke között, Hámori József már idézett könyve erre vonatkozóan is érdekes adatokat közöl, hogy ha baleset, operáció vagy egyéb okok miatt ez az összeköttetés megsérül, a másik félteke igyekszik pótolni valamelyest a hiányosságokat, átvesz bizonyos funkciókat. Ám ha épen marad a két félteke összeköttetése, akkor is feltételezhető, hogy az egyik oldalnak a korábbiaknál nagyobb megterhelése – ez alkalommal a képfeldolgozó jobb-agyféltekéé – a magatartás-formák, bizonyos életműködések átstrukturálódásához vezethet. Nem hiszem, hogy ez drámai következményekkel jár, de feltételezésem szerint némileg ez a magyarázata a jórészt már csak képek világában élő fiatalok sokat bírált magatartásának. Mint ahogy fordított irányban történt ez a szóbeli kommunikáció egy részének a helyébe gyüremkedett írásbeliség elterjedése idején. Vagy, ahogy méginkább uralkodóvá vált a már nyomtatott írás Gutenberg után.
Mindezzel együtt sem hiszek a Gutenberg galaxis végében, amellyel Marshall McLuhan ijesztgette a világot. Általában sem hiszek a világvége jóslatokban. Akkor sem, amikor Mexikóban, a nagyszerű néprajzi múzeumban, egy hatalmas, faragott kő előtt elmagyarázták, hogy a mayák e naptára szerint 2012. december 31-én itt a világvége. Annak sem adtam hitelt, amikor az 1960-as évek elején, az úgynevezett Római Klubban komoly tudósok azt jövendölték, hogy ha az emberiség nem hagy fel az akkori fogyasztás növekvő mértékével, akkor 2000-re elfogynak a nyersanyagok, és a világ belefullad a környezetkárosító szemétbe. Különösen irritált az a javaslatuk, hogy a vég elkerülése miatt gyorsan el kell érni a nulla fogyasztásnövekedést. Tudósoknak igazán illett volna tudniuk, hogy ha bármely növekedés nullára áll, az a halált jelenti a természetben és persze az emberi életben is. Azóta túl vagyunk az ezredfordulón, a környezetszennyeződés természetesen állandó veszélyforrás, de az emberiség mindig megoldotta, hogy miként lehet az ilyen veszélyeket megszüntetni, vagy csökkenteni. Nem hiszem például, hogy két évtizeden belül ne találnák meg az olaj helyett (vagy mellett) azt az energiaforrást, amire szükségünk van. De nem hiszek azoknak a környezetvédőknek sem, akik egy köztéri fa kivágása, vagy egy elefánt lelövése nyomán az emberiség önpusztítását emlegetik.
Általában a végletességeket elutasítom a természetben és a társadalomban egyaránt. Mert minden arányok kérdése csupán. A víz és a szilárd anyagok állandó aránya nélkül nincs emberi élet. Arányosság a földi élővilág megmaradásának kérdése is. A földi természet a maga káoszában is részeiben megőrzi az arányosság elvét, s amikor ez megbillen vagy bomlani kezd, a lehető legrövidebb időn belül helyreállítja.
Ilyenformán nem hiszem, hogy a képi világ agresszív térnyerésével elbutulna az emberiség. Mint már szó esett róla, számtalan előnye is van a képi percepciónak, tartósabbá és könnyebbé teheti az információ megértését. A tudomány, az oktatás, a népművelés és nem utolsósorban a média dolga, hogy őrizze és fejlessze az elvont gondolkodás képességét. Már csak azért is, mert aki igazán képes az önálló gondolkodásra, az felismerései nyomán valóságos, szinte fizikai örömet érezhet. Jó lenne, ha a jövőben is sokan megismernék az örömszerzésnek ezt a formáját is.
Militarizmus (1925–27)
Az idén ellilult a kertem ház előtti része. Ez a földdarab mindig is a lukácsi esztétika intenzív totalitás-fogalmának megfelelő kritériumokhoz igazodva tükrözte a honunkban uralkodó társadalmi viszonyokat. Gyerekkoromban igazi úri park volt, buxusgömbökkel szegélyezett, gondosan nyírt gyeppel, amelyen legfeljebb egy-egy százszorszép fehér csillagja üthette fel a fejét; a kutyatej sárga prolibozontjait, lehetőleg gyökerestül, innen ki kellett irtani. A Rákosikorszakban aztán – megjegyzem, a fennálló lakástörvényeket is semmibe véve, de ezt akkoriban nemigen lehetett szóvá tenni – a villánkat államosították, és két munkáscsaládot költöztettek be hozzánk. Minthogy az élelmiszer-ellátás ez idő tájt még nem tartozott a szocialista rendszer legtökéletesebb vívmányai közé, egyikük, aki ezt a kertrészt birtokba vette, veteményessé alakította át. Kőműves lévén, a paradicsomai és paprikái azonban eléggé satnyán festettek a mi gondosan karózott és trágyázott-locsolt haszonnövényeinkhez képest. Apám ugyanis, bölcsész és jogi diplomája mellett a mezőgazdasági akadémiát is elvégezte, és – szemben a kőműves szabadon hancúrozó fiaival – engem is befogott szakismereteinek gyakorlati kamatoztatásába. Azóta vagyok a gépesített nagyüzemi mezőgazdaság töretlen híve, és az e tételével világhíressé vált Vilém Flussernél jóval korábban, már kamasz koromban rájöttem arra a történetfilozófiai felismerésre, hogy a modern világban a fizikai munka emberhez nem méltó.
A Kádár-korszak konszolidációja aztán már lehetővé tette, hogy a törvénysértő államosítás ellen pert indíthassunk, mi több, azt meg is nyerjük. Ám a bíróság, tekintettel arra, hogy apám és két bátyám disszidálván vagyonelkobzás alá estek, csak a ház felét ítélte vissza nekünk, itthon élőknek. Maradtak hát a beköltöztetettek, de a társadalmi alapok fejlődésének tükröződéseként e kertrész növényzeti felépítménye radikálisan átalakult. A kőműves felesége rájött, hogy az immáron olcsó és bőségesen kapható piaci zöldségek sokkal szebbek, mint az ő erőfeszítéseik eredményei, s ezért az egész területet beültette földieperrel, ami évelő növény, nem kell vele bíbelődni. Gyomlálni azért illett volna, de ehhez nem fűlött a foguk, s amikor egy saját házba költöztek és a lakásuk üresen maradt, az őstermészet visszanyerte uralmát a szocialista társadalomra jellemző slendriánság fölött.
Végül jött a rendszerváltás, s a privatizáció jegyében visszavásárolhattuk az államtól ezt az üresen dohosodó házrészt és vele az itt-ott eperlevelekkel tarkított dudvát és muhart. Minthogy egy környékbeli kertésszel rendre lekaszáltatjuk, olyasféle növényzet alakult ki rajta, amit a Magyar Agrárkamara honlapja ősgyepnek nevez, és hivatalos meghatározása szerint „olyan legelő vagy kaszáló, amelynek növényföldrajzi, ökológiai és fajösszetételi jellemzői az adott élőhely szerint természetesnek tekinthetők; természetközeli, természetes gyepállomány”.
Feltűnő változás itt, mint jeleztem, az idén következett be azáltal, hogy e kertrész ellilult. Egy addig soha nem látott, szétterülő, csaknem elfekvő szárú növény lepte el, amelynek hajtásai vakmerő mozdulattal fel-felemelkednek és olyan színű virágokban végződnek, amilyenek a düh hatására kidagadó vérerek. Közelebbről nézve a terméseik is egyértelműen fenyegetők: apró, csupasz, zöld öklök, amelyekből feltűnően hosszú és hegyes lándzsák merednek mindenfelé.
Elcsodálkozva ezen a hirtelen változáson, a feleségem, aki nagy tudósa a vadvirágok rendszertanának, utánanézett a szakkönyveiben, miféle növény rohanta le a kertünket. Végül arra a megállapításra jutott, hogy ez a gólyaorrfélék (Geraniaceae) családjának puha gólyaorr (Geranium molle) nevű fajához tartozó virág. Magam is elmélyültem e probléma vizsgálatában, és erős kételyeim támadtak. Morfológiai szempontból azt az eltérést találtam, hogy – Christopher Grey-Wilson vadvirág-meghatározó kézikönyvének megállapításait idézve – a puha gólyaorr virágai „rózsáspirosak”, míg ezek egyértelműen lilák; hajtásai „bozontosan szőrösek”, az én kertemben viszont abszolút simák, és leveleik karéjai sem igazodnak pontosan a puha gólyaorréhoz. S akkor még nem szóltam e kertrész fentebb igazolt társadalomtükröző képességéről: pont akkor jelennék meg itt a puha gólyaorr, amikor az a kemény tény, hogy nálunk egyre csökken a gyermekszületések száma?
Úgy vélem hát, hogy itt a kétszikű növényeknek egy új családja keletkezett, amelyet – felfedezői jogommal élve – Furoricae, magyarul Dühvirág néven javasolok számon tartani, s úgy gondolom, hogy a botanikusok a jövőbeli kutatások során számos faját és alfaját fogják majd fellelni. Országos elterjedése több mint valószínű.
Nagyjaink (1925–27)
Molnár Géza: Zarándokok
A nemrég elhunyt kitűnő prózaíró, Molnár Géza, három nemzedék életútját ábrázolja posztumusz kötetében. A történetek a 20. század első felében játszódnak Magyarországon, hű képet rajzolva a korabeli magyar társadalom legkülönfélébb rétegeiről, a valaha birtokos nemesekből úgynevezett parasztnemessé vált Szalókyakról, a tisztviselő Virágokról, a zsidó kereskedőcsalád Weiszékről, az iparos Gombosokról, és közben mellékszereplőként feltűnnek arisztokraták, katonatisztek, munkások, így válik teljessé a magyar társadalom körképe.
Ezt a világot sokan és sokféleképpen megfestették már, Molnár azonban olyan perspektívából ábrázol, néhány olyan új vonást tesz hozzá a korszakról bennünk élő képhez, amelyek miatt könyve különös figyelmet érdemel.
Az első nemzedék a Virág Arnoldé és feleségéé, a második a lányuké, Ágnesé és férjéé, Szalóky Dömötöré, a harmadik pedig fiuké, Dénesé.
A kezdet valamikor az első világháború előtti időkre nyúlik vissza, amikor Szalóky Dömötör huszárőrmester feleségül veszi Virág Arnold első osztályú adótiszt lányát, Ágnest. Ha nem is botrányos, mindenképpen rendhagyó ez a házasság, Ágnes anyjának álmaiban Szeremlei-Alvinczy százados szerepelt vőként. Nem konfliktusmentesen ugyan, de a házasság működik, gyermekük, Dénes életútja tárul föl a könyv nagyobb részében. De ez az életút sem személyes, sem tudati szempontból nem szigetelődik el a magyar társadalom alakulásától. A szülők még zártabb világban élnek, nem, vagy alig vesznek tudomást a társadalmi változásokról, illetve csak annyira, amennyire azok közvetlen mindennapjaikat befolyásolják, Dénes és Andrea, Gombos pék lánya azonban már sokkal tudatosabb életet élnek, a konvenciók kevésbé befolyásolják a sorsukat. Szélesebb körű tájékozottságuk és barátaik révén jobban megértik a világot, és megalapozottan képesek részt venni saját sorsuk, és amennyire tőlük telik, a világ alakításában. A regény kettejük szellemi fejlődését is megrajzolja, különösen Dénes esetében a szülői házból hozott előítéletek, konvenciók elvetését és új, modern eszmék befogadását, egészen a második világháborús Magyarország igazi érdekeinek felismeréséig, ami a fennálló rendszer tagadásával egyenlő.
Dénes gyermekkori barátja, Frici és szerelmese, Weisz Vali, bár mellékszereplők, szerepük Dénes szellemi fejlődésében meghatározó, sőt bizonyos időszakokban szinte főszereplővé lépnek elő. Alakjuk lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy a korabeli magyar társadalom olyan szegmenseibe is elvezesse az olvasót, amelybe a főszereplők nem jutnak el. Franci esetében a háborúba, hiszen Dénest nem viszik el katonának szívbetegsége miatt, a Valiéban pedig az aktív ellenállásba, a deportálás és a haláltábor poklába.
A szerző nemcsak hősei életútjában ábrázolja a korabeli világot, olykor az ő beszélgetésükben, máskor kilépve a távolságtartó ábrázolásból, közvetlenül is az olvasóhoz fordul, és felvázolja az események történelmi hátterét, szorosabb kapcsolatot teremtve a szereplők egyéni sorsa és az ország sorsa között. Ezek a közvetlen megszólalások azonban nem válnak elszigetelt ismeretterjesztő betétekké, hanem segítik az olvasót, hogy hőseit behelyezze a kor történetébe, elevenebb kapcsolatot teremtsen sorsuk és az ország sorsa között.
A jól szerkesztett történetben mindig az a nemzedék van előtérben, amelyik életkora miatt a legaktívabbam vesz részt a társadalom életében. Az idősebb nemzedék tagjainak alakja elhalványul, amikor véget ér életük aktív időszaka. Jelen vannak továbbra is, de a háttérben, szerepük csökken, egyre ritkábban jelennek meg, kevesebb szó esik róluk.
A Zarándokok a családregények hagyományát követi, széles panorámát tár az olvasó elé a korabeli Magyarországról az első világháború előtti évektől kezdve a felszabadulásig. Molnár Géza szereplők tucatjait mozgatja, s noha a főszereplőket és a hozzájuk közvetlenül közel állókat rajzolja meg a legplasztikusabban, mellékszereplői, az akár csak néhány bekezdés erejéig felbukkanó alakok sem maradnak vázlatosak, megformálja karakterüket, emlékezetessé varázsolja őket, Ilyen például Kubelka, akivel hőseink az ellenállásban találkoznak, vagy Karola, Vali barátnője, akinek szintén saját sorsa van a regényben.
Kár, hogy ehhez a kitűnő könyvhöz az igénytelen tipográfia és a szinte olvashatatlanul apró betűfokozat (7 pontos kolonel!) teljességgel méltatlan. Csak remélhetjük, hogy jobb időkben vonzóbb külsővel is eljuthat még az olvasókhoz. (Magánkiadás)
Csapody Tamás: Bori munkaszolgálatosok (Fejezetek a bori munkaszolgálat történetéből)
Sűrűn sorjázó tények, torlódó adatok, levéltári dokumentumok, egymást keresztező eseménysorok, túlélők, rokonok és tanúk interjúi, levélrészletek, emlékszembesítések, térképek, névsorok, terjedelmes fejezetvégi jegyzetek, bibliográfiai leírások – közel 650 oldalon. Látszólag szenvtelen kutatói megfogalmazások, nyílt írói érzelmek nélküli leírások és érvelések, a „nagy történelmi összefüggések”-ről szinte megfeledkező, históriai ítélkezésektől mentes szövegfolyam. Arról a lényegében másfél–két évről (1943 nyarától 1945 tavaszáig) szól ez a könyv, amely a kb. 6000 magyar zsidónak a szerbiai Borba deportálását, ottani kényszermunkáját, munkaszolgálatos életét és megkínzatását, majd „erőltetett menetét”, többségük végzetes dunántúli útját és tragikus halálát, maradékuk náci koncentrációs táborba kerülését fogja át. Az eseménysor nagyjából ismert a történelmi és irodalmi műveltséggel rendelkező olvasók előtt, mégis kiderül: alig valamit tudunk pontosan. Azoknak a fiataloknak a számára pedig, akik már keveset vagy semmit nem tanultak a második világháborús magyar részvételről, a magyar holokausztról vagy éppen Radnóti Miklós sorsáról, avagy torz, manipulatív interpretációkat hallottak ezekről az eseményekről (félelmetes mértékben áradnak mindenfelől!), újdonságként hatna ez a munka, a Bori munkaszolgálatosok. Ha a kezükbe kerülne, és ha lenne türelmük végigolvasni.
A könyv – bár Radnóti Miklós gyakran kerül szóba és az ő abdai meggyilkolása körülményeinek lehetséges tisztázása az egyik centrális, egyúttal a legmegrendítőbb fejezet – nem elsősorban a költőről, hanem a munkaszolgálatos tömegek kálváriájáról és táborőreikről, kínzóikról, gyilkosaikról szól; a gyakran névtelen áldozatokról és bűnösökről, a bori élet és a hazafelé, a pusztulásba terelt gyalogmenet „mindennapjairól”. Természetesen szóba kerülnek a már akkor is tekintéllyel övezett vagy később elhíresült további áldozatok és túlélők; hogy csak egy, igazságtalanul rövid névsorba szedjem őket: Böszörményi Zoltán (tüdőgyógyász), Erdős Péter (a későbbi popmenedzser és –cenzor), György Lajos (orvos),1 Justus Pál, Lukács László (költő), Mária Béla (orvos és költő), Pető Gábor Pál (újságíró), Redő Ferenc (festő, grafikus, gobelinművész), Rétsági György (Kádár János majdani orvosa), Rubányi Pál (orvos), Spira György (történész), Szalai Sándor (szociológus) s mások. Mégsem ők állnak a könyv tengelyében, hanem maga a másfél–két éves lidércnyomás, az ezrek sorsát meghatározó mikrotörténelem.
Nem akarom történelemelméleti és módszertani fejtegetésekkel megterhelni ezt a könyvismertetést, csak utalok arra, hogy újabban az ún. posztmodern történelemfelfogás (legalább is számos hirdetője) a mikrotörténelem „felsőbbrendűségére” hivatkozva kísérli meg kiiktatni a „haladás” és a „reakció” és a „fejlődés” mértékét, az „értékelés”, a véglegesen persze sohasem lezárható „igazság” szempontjait a kutatásokból, a történelmi folyamatok ábrázolásából. Mindent relativizálva „elbeszélésekké”, „narratívákká” fokozzák le a történelem (ha nehezen is megismerhető, mindig újra- és újraértékelendő, de mégis csak) objektív tendenciáit.
Csapody Tamás könyve nem ezt a módszert követi. Ő „csak” tény- és adatközpontú, a mikrofolyamatot világítja át, de korántsem kiszakítva a történelemből, nem sterilizált módon, nem semlegesen. Már csak azért sem, mert a tények önmagukért beszélnek, lévén, hogy „makacs dolgok”. Így nem hangzatos „eszmei mondanivalói”, nem verbális kiszólásai, nem ideológiai aktualizálásai révén, hanem éppen a pontos rekonstrukció miatt lett fölzaklató, megrendítő ez a hatalmas munka.
Csapody ez idáig hét évet szánt a bori munkaszolgálatosok sorsának kutatására. Könyve mégsem mindenre kiterjedő monográfia, hanem tanulmánykötet, amely néhány – bár – döntő fontosságú témakört dolgoz föl. Ha olykor vannak is átfedések, ismétlések az egyes tanulmányok között (ami a nem feltétlenül lineáris, a-tól z-ig való olvasás miatt is indokolt lehet), mégis egy majdnem teljes ívet kapunk a boriak és rabtartóik, kínzóik sorsáról és utóéletükről. (A kötet megjelenése óta egyébként a szerző tovább folytatja kutatásait, s ennek máris vannak – ugyancsak szívszorító – publikációs eredményei.2) Az első fejezet egy, ez idáig alig kutatott témával, a bori orvosokkal és orvoslással foglalkozik: nemcsak a rabosított orvosok tiszteletre méltó emberfeletti küzdelmét mutatja be, hanem emlékezetes portrékat is fest róluk. Az első pillanatra szokatlanul kiemelt témaválasztás persze összefügghet a szerző munkahelye, a SOTE iránti lojalitással, az intézménytől kapott kutatási támogatássál, de ezzel sikeresen ki is tágítja az eddig jórészt „Radnóti-centrikus” Bor-narratívát.
A második tanulmány Justus Pál bori munkaszolgálatát mutatja be, számos új ismerettel szolgálva. A napjainkra szinte elfeledett baloldali szociáldemokrata teoretikus és művelődéspolitikus a szerb partizánok jóvoltából szerencsésen kiszabadult a magyar keretlegények kíséretéből, de a felszabadult Magyarország Rákosi-korszakában emiatt előbb „szerb kémként”, majd más rágalommal életfogytig tartó börtönre ítélték, ám végül innét is kikerült s később jogilag rehabilitálták. Sorsát nem ismertetem tovább, bár formátuma megérdemelné, s azt még inkább, hogy költői és tanulmányírói munkái végre méltó összkiadásban lássanak napvilágot.3 Annál is inkább, mivel Csapody könyvéből megtudhatjuk: a levéltárakban számos, ez idáig ismeretlen vagy csak hivatkozott, de nem publikált értékes Justus-kézirat található. A baloldali, sőt az egész progresszív nemzeti önismeretnek szüksége lenne egy – persze, nem kritikátlanul apologetikus – Justus-reneszánszra.
A Csapody-könyv III. és V. része a másik oldallal, a bori munkaszolgálatosok parancsnokaival, kínzóival foglalkozik, kitekintve egész életükre, karakterükre s alaposan földerítve felelősségre vonásuk, de többük „fölszívódásának” históriáját is. A legbrutálisabb, legkegyetlenebb táborparancsnok, Marányi Ede alezredes – meglehetősen gyanús körülmények között – megúszta, hiába érvelt ellene (a könyvben bőségesen idézett) megannyi tanú. Fehér Antal néven Nyugat-Németországban élt, s 89 évesen 1985-ben halt meg. Csapody briliáns nyomozással rekonstruálja ottani sorsát, s megdöbbentő következtetésre jut: bár 1946-ban háborús bűncselekmények elkövetésével gyanúsították meg, sem elítélésére, sem hazahozatalára nem került sor, de még kiadatási kérelem sem született ügyében. Pedig az európai (köztük a magyar) hatóságok, titkosszolgálatok lényegében mindent tudtak nem csupán 1930 és 1945 közötti tevékenységéről, hanem 1945 utáni bujkálásáról és átfazonírozásáról is. „Feltehetően ebbe a magyar, francia esetleg német katonai elhárítás adta védettség is belejátszott” – írja lakonikusan Csapody,4 s az olvasó nyel egyet. Miként annál a ténymegállapításnál is, hogy a nyugati titkosszolgálatoknál őrzött akták napjainkban sem kutathatók. Nem kevesebb „krimiizgalomban” részesülünk a többi keretlegény, köztük Radnóti feltételezett gyilkosai életének és utóéletének, egyes dokumentumok eltűnésének Csapody által folytatott levéltári és kikérdezéses nyomozása kapcsán. A hosszú ideig a kivégzőnek tekintett Tálas Andrást egyéb bűntettei miatt 1947- ben népbírósági ítélettel felakasztották, néhány más felelőst is, ugyanakkor a 64 keretlegény közül 1945 után többen a kommunista párt tagja le(het)ttek s részben ezért is úszhatták meg. (Tálas is belépett az MKP-ba, de őt leleplezték s megbűnhődött.)
Miközben a népbíróságok 1945–1946 táján egyes esetekben igazságtalanul súlyos ítéleteket is hoztak, ezekkel egyidejűleg nem csupán akkor, hanem később, a 60–70-es években is születtek furcsán enyhe, „elengedő” döntések a volt fasiszták, tömeggyilkosok némelyikéről. Az abdai gyilkosságot intenzíven kutató tekintélyes irodalomtörténész, Petőfi-kutató Dienes András vastag irattartó dossziéját például 1962-ben a Balaton felé tartó vonaton ellopták, s ebbe Dienes bele is halt. Az 1960-as évek végétől – részben Tolnai Gábor irodalomtörténész, Radnóti egykori szegedi egyetemista társa kezdeményezésére is – alapos és titkos rendőrségi nyomozás is indult Radnóti abdai kivégzése, feltételezhető gyilkosai után. Erről szól a ma már kutatható Abdai gyilkosok című nyomozati dosszié, amely jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) található, s amelyet az V. részben tüzetesen analizál is Csapody. Lényegében öt személyre szűkült a szóba jöhető személyek köre, de a mindig is aggályosan mérlegelő szerző – önmaga korábbi álláspontját is korrigálva – egyértelműen nem tudja megállapítani, hogy ki volt vagy kik voltak Radnóti gyilkosai. Tálast már korábban kivégezték (nem ezért), Bodor Sándor, Kunos Sándor, Malakuczi János és Reszegi István viszont megúszták (ketten közülük MSZMP-tagok is voltak!).
Olvasó férfi (1919)
Kezdetben az ún. háborús kegyetlenkedés „enyhébb” tényállását rótták fel nekik (furcsa módon nem háborús bűntettel vádolták meg őket), de elévülésre s egyebekre hivatkozva mégis megmenekülhettek: „nyilvánvaló tehát, hogy egy, a valódi és mindennemű felelősségre vonást elkerülni akaró, felsőbb szintű politikai-szakmai döntés született”.5 Mindez ugyanakkor eszünkbe juttatja azt a rendszerváltozás utáni két évtizedre jellemző neohorthysta történelemhamisítási, rehabilitálási tébolyt (pl. a Tálas András sírját nemzeti emlékhellyé avató emlékezetpolitikát), ami napjainkban is eleven, sőt erősödik és szélesedik, s amely ellen Csapody számos bátor publicisztikájában, vitaírásában is kikelt.6
A könyv IV., legterjedelmesebb része A bori menet a Dunántúlon címmel lefegyverző alapossággal tárja föl a hosszú gyalogos és részben marhavagonon megtett utat Bortól Hegyeshalomig. Radnóti sorsától „függetlenül” is megrendítő olvasmány ez, főleg a sok emlékezés, vallomás és dokumentum szövege, köztük a cservenkai s más, menet közbeni tömeggyilkosságokra vonatkozók. Az útvonal és a dátumok pontos rekonstrukciója nem egy Radnóti-vers keltezése körüli vitát is eldönt. Szentkirályszabadjára (ahol fontos katonai repülőtér volt) vasúton október 31-én érkeztek meg (Razglednicák 4.), november elseje és harmadika körül gyalogmenetben indultak tovább a Győrszentmárton–Győr–Abda útvonalon. Az abdai gyilkosság minél hitelesebb rekonstrukciója érdekében Csapody rigorózusan szembesíti a kikérdezett közvetlen és közvetett tanúk állításait, foglalkozik a notórius hazudozókkal, gondosan mérlegeli a kivégzés körülményeit. Közvetlen tanú végül is nincs, azt azonban kétséget kizáróan bizonyítja, hogy Radnóti és 21 társának gyilkosai magyar keretlegények voltak (német katonák nem is voltak a környéken), s vélhetően november 8-án követték el tettüket. A halálmenet folytatódott; a bori munkaszolgálatosok „maradékát” a keretlegényeik a határon átadták a németeknek, akik ausztriai (akkor: németországi) lágerekbe szállították őket, aligha kétséges, milyen szándékkal.
Csapody Tamás könyvének utolsó tanulmánya, a VI. fejezet az exhumálást és az utána történteket rekonstruálja. Szívszorító olvasmány már az első, abdai kihantolás leírása is, továbbá ahogy 1946 augusztusában Gyarmati Fanni egy hirdetésből értesül Radnóti holttestének eltemetéséről, ahogy Győrött kibontják a sírt és felnyitják koporsóját, s ahogy rádöbbennek: a benne talált testet ruha- és tárgyi maradványok alapján lehetetlen agnoszkálni. Végül csak a fogazat és az aranyfogak segítségével sikerült Radnóti halálának, illetve személyazonosságának megállapítása: A koporsó a győri izraelita temetőbe, míg a dokumentumok [köztük a Bori notesz] Lustig Ignáchoz7 kerültek. Az átvételük is külön történt. A Lustig Ignáctól átvett dokumentumok száma és tartalma nagyon erős bizonyíték arra, hogy Abdánál végezték ki Radnóti Miklóst. Nem bizonyítható ugyanakkor, hogy a győri koporsóban átvett személy földi maradványai azonosak az abdai exhumálás során megtalált és Radnóti Miklósként azonosított személy földi maradványaival.”8 Szó esik az 1945-től a győri agnoszkálásig tartott felkutatási kísérletekről, az álhírekről és az életben maradási reményekről. Ebben a fejezetben (miként korábban) számos – akár jóindulatú – tévedést, kanonikus „sztorit” is korrigál a szerző, például a Bori notesszel kapcsolatban (ti. nem a koporsóban találták s nem a – nem is létező – „viharkabát” zsebében). Kár viszont, hogy – bizonyára terjedelmi okokból – legalább röviden nem mutatta be a Bori noteszt, benne a küldeményt Ortutay Gyulának címző többnyelvű „végrendeletet” és a versek későbbi sorsát, hiszen sokan, főleg a fiatalok már erről sem tudnak. Igaz, minderről alaposan ír Ferencz Győző magisztrális Radnóti-monográfiája.9 (S persze külön történet lehetne Ortutay és Tolnai ellentmondásos szerepe a Radnóti-kultusz elindításában és ápolásában.)
Csapody nagyon alapos, az adatokat, emlékeket, véleményeket, feltételezéseket, dokumentumokat gondosan szembesítő s mérlegelő könyve módszertanilag és tudományetikailag is kiemelkedő színvonalú, példás alkotás. Cáfol olyan tévhiteket, kanonizált „történéseket” is, amelyek pedig „jól jönnének” a gyilkosok, a magyar fasizmus még erélyesebb leleplezésére. Pl. bizonyítja, hogy Bonyhádnál nem volt vérengzés, vagy nem igaz, hogy Abdánál 60-70 munkaszolgálatost végeztek volna ki („éppen elég” a Radnótit is magába foglaló 22 áldozat). Nem volt szükség a történteknél is sötétebbre festeni a múltat. A menetben Magyarországra hurcolt bori munkaszolgálatosok induláskor kb. 3600-an voltak, 1380-at adtak át a náciknak Hegyeshalomnál, akik koncentrációs táborokba vitték őket; a többiek útközben, a „mozgó vesztőhelyen” pusztultak el gyilkosság vagy betegség, végelgyengülés folytán. Mindössze 400 zsidó élte túl az egész „hazatérést”, alig több mint az elindultak 10%-a.
Csapody Tamás non fictionja a felelős nemzeti önismeret monumentális dokumentuma – ami különösen nagy érték históriánk riasztó mértékű jobboldali „hivatalos”, illetve szélsőjobboldali revíziója, meghamisítása, a damnatio memoriae, az emlékezet elpusztítása10 évadján. Jan Assman fogalmai szerint Csapody tanulmánykötete átvezetés a kommunikatív emlékezetből a kulturális emlékezetbe.11 Ennek az átvezetésnek ugyanakkor furcsa megélője és szenvedője e könyvismertetés szerzője is.
Nem hallgathatom el, hogy a könyv iránti érdeklődésnek – művelődés- és irodalomtörténészi kíváncsiságomon, a Radnóti költészete iránti vonzalmamon túl – van egy személyes motívuma is. Édesapám szintén bori munkaszolgálatos volt, de őt szerencsére a második lépcsőben, 1944. szeptember 29-én indították el hazafelé (ugyanebben a csapatban volt Justus Pál is, de nem ismerték egymást), s már másnap, szeptember 30-án kiszabadították őket a szerb partizánok.12 Aradra ment s Budapest felszabadulása után ért haza, hogy azután csodás körülmények között találkozzon össze itthon bujkáló feleségével és fiával, Istvánnal, akkor 9 éves „majdani” bátyámmal. 1946 áprilisában megszületvén magam ennek az egymásra-találásnak köszönhetem az életem. Ami viszont a kommunikatív emlékezetet, a közvetlenül átélt élmények tudatosítását, átadását illeti: felnövekedésem során édesapám és édesanyám alig meséltek ezekről az 1944–1945-ös eseményekről. Maguktól szinte semmit, gyengéd kérdéseimre is csak alig. Működött a holokausztot túlélő generáció nagy részét jellemző hallgatás, tabusítás. Fáj, sőt szégyellem, hogy nem voltam kíváncsibb és „erőszakosabb” a kérdezésben, hogy elszalasztottam a kommunikatív emlékezet aktiválását és szüleim emlékeinek interiorizálását. Még akkor is így volt, amikor – újabb alkalom – egyetemistaként, Tolnai Gábor 1966–1968 körüli Radnóti-szemináriumára járva (Csapody könyvéből derült ki a számomra, hogy ez a kurzus a rendőrséggel megindíttatott titkos abdai nyomozás előzménye, gerjesztője s később talán egyetemi „fedőszerve” volt) próbáltam szóra bírni apámat s a szemináriumon bemutattam a Rhön-altábor barakkjairól tőle kölcsönkért grafikát. Szüleim azonban úgy mentek el 1986-ban és 1993-ban, hogy emlékezetként, azaz megélt folytonosságként, lakott múltként (ezek is Assmann fogalmai és metaforái) alig valami maradt rám tőlük.
Most, Csapody megrendítő könyve olvastán, eltávolított múlttá rögzülve, de nem mitizálva, hanem eleven, ám egzakt mikrotörténelemként „érkezek meg” 120 Borba és szembesülök édesapám sorsával. Tartozom ennek megvallásával s ezzel az írással szüleim emlékének, a magam önbecsülésének, feleségemnek, leányaimnak, unokáimnak, illetve bátyámnak és felnőtt gyermekeinek is. (Vince Kiadó)
1 A mai szellemi életben igen aktív György Péter néhai, a fia által a közelmúltban Apám helyett címmel (Bp., Magvető, 2011.) regényben is megírt édesapja. [vissza]
2 Pl.: Csapody Tamás: A jakubai mészárlás. Radnóti nyomában – zsidók, Jehova-tanúk, szombatisták és nazarénusok a bori munkaszolgálatosok között. Népszabadság 2012. május 12. Hétvége 9. p. [vissza]
3 Vö.: Agárdi Péter: Justus Pál ébresztése. Múltunk 2010. 4. sz. 202-212. p. [vissza]
4 Csapody-könyv: 173. p. [vissza]
5 I. m. 428. p. [vissza]
6 Például: Csapody Tamás: Felmagasztosult keretlegények. Öt sír nyomában a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájában. Népszabadság 2007. november 24. Hétvége melléklet 2-3. p.; uő: Abdai gyilkosok. Népszabadság 2009. április 25. Hétvége melléklet 2-3. p.; uő: A 298-as parcella botránya. Élet és Irodalom. 2009. június 19. 14. p.; uő: Kegyelet és emlékezet. Népszabadság 2009. december 3. 11. p.; uő: A tényekről – túl a bűnösökön és a sírokon. Népszabadság 2010. február 2. 13. p.; Nyusztay Máté: Összekevert emlékezet. Népszabadság 2010. február 27. 4. p. [vissza]
7 Hitközségi elöljárósági tag és temetőgondnok. Civilben boltos. Vö.: Csapody-könyv: 550. p. 344. jegyzet. Figyelmetlenség lehet, hogy az egyébként gazdag névmutatóból kimaradt Lustig Ignác neve. [vissza]
8 I. m. 529. p. [vissza]
9 Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Bp., Osiris, 2005, 20092. [vissza]
10 Lásd erről: Agárdi Péter: Alkalmi írás a József Attila-kultusz állásáról. Egyenlítő 2012. 5. sz. 44-50. p. [vissza]
11 Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Bp., Atlantisz, 1999. [vissza]
12 Csapody-könyv: 127. p. [vissza]
Harsányi Iván: A félperifériáról a centrum felé (Spanyolország és Portugália a hosszú 19. és a még hosszabb 20. században)
Harsányi Iván az 1960-as évek elejétől foglalkozik modernkori spanyol történeti kutatásokkal, A Franco-diktatúra születése című könyve 1988-ban jelent meg. Legújabb, impozáns tanulmánykötete A félperifériáról a centrum felé huszonhét írást, hosszabb és rövidebb tanulmányokat gyűjt egybe az ibériai témakörből, az írások 1997 és 2011 között születtek.
A kötet előszavában így fordul olvasóihoz: „Meggyőződésem. hogy az »emberiség egészséges gyermekkorának« (Marx) ókori színtere, a Mediterráneum, a világ hatalmi viszonyok többszöri, az alapokat is érintő átrendeződése dacára ma is kínál megfontolandó tanulságokat a világ más részei számára, még ha már nincs is módja arra, hogy ezeket (mint 1492 után) erővel oktrojálja rá más kontinensek népeire, országaira. De hát erre ma a 16-20. század nála erősebb szereplői se képesek már.”
A tanulmányok sorából először kettőt emeljünk ki: a Két diktatúra, egy eszmerendszer az 1920 és az 1930-as évek Spanyolországában és A caudillóktól a Caudillóig. Franco útja a teljhatalomig címűt. A két diktatúra eltéréseinek és hasonlóságainak részletes elemzése azt bizonyítja, hogy a Primo de Rivera-féle diktatúránál sokszorosan kegyetlenebb Franco-diktatúra akár a húszas évek tekintélyuralmi államalakulata korrigált változatának, folytatásának is tekinthető. Franco – írja Harsányi ironikusan – határtalan elhivatottságtudattal rendelkezett, úgy vélte, hogy „csakis az általa egyedül üdvözítőnek tartott kormányrendszer vezetheti vissza Spanyolországot a valaha volt nemzeti nagylét útjára”. Egyrészt felhasználta, másrészt a hatalom kikezdhetetlensége érdekében többször is módosította az ősfalangizmus programját. A Falange eszmevilágának értelmezése Francisco Franco kizárólagos jogköre lett. Az eredetileg kisbetűvel írandó caudillo szó Caudillo-vá változott, spanyol földön évtizedeken át senki se merészelte volna kis kezdőbetűvel írni. A Caudillo kegyetlen diktatúrája nem az égből pottyant alá. Harsányi A spanyol politikai konzervatizmus a 20. században című tanulmányában a részletes elemzés után azt is egyértelműsíti: „A diktatúra a spanyol neokonzervatizmus már kialakult eszmevilágának a jellegzetes eszmei terméke is volt.” Csakhogy ennek a jobboldalnak Spanyolországban már nem királyra, és nem is parlamenti szónokokra volt szüksége, hanem Caudillóra, aki határozott jelszavakkal mozgósította a tömegeket az állandó hadjáratra, az új „keresztesháborúra”. Harsányi alapműveknek túlzás nélkül nevezhető írásai igencsak tanulságosak napjaink számára, amikor végigkísérik, hogyan vált az 1930-as évektől már falangista-fasiszta eszmevilág „egyetlen, az Erő, az Egység, a Nemzet, a Hit, a Vezér mítoszával átitatott ideológiájává”, hogyan lett „államvallássá”.
Még aktuálisabbá teszik ezeket az írásokat azok a válaszok, amelyek az elmúlt években jelentkező különféle badar, történelemhamísító nézetekre felelnek. Harsányi két alkalommal is idézi Nemeskürty István szavait, aki a Magyar Nemzet 2008. január 5-ei számában „korrigálta” a történészek eddigi narratíváit: „Mint mondta, a rosszul felszerelt spanyol hadsereget a Szovjetunióban kiképzett angol és amerikai csapatok rohanták meg. Szerencsére – mondja – Franco tábornok Madeira szigetéről megszervezte az ellenállást.” Harsányi példamutató fegyelemmel reagál az ilyen megállapításokra, válaszát ez esetben azzal kezdi, hogy Franco életében sosem járt Madeirán, és meglehetősen szerény volt a szerepe a lázadás előkészítésében, majd kimutatja a további tévedéseket is, hiszen például a lázadás kirobbanásakor a hadosztályparancsnokok többsége a köztársaság oldalán maradt.
A szerző kiterjedt történészi kutatómunkájának érdekes színfoltja a diplomáciai iratok vizsgálata. Nemcsak az adott téma szempontjából tanulságos írások születnek ebből a vizsgálódásból, példaként említhetjük A polgárháborús Spanyolországba irányuló korai szovjet fegyverszállítások és a magyar diplomácia című tanulmányt. Idézzünk az egyik dokumentumból: „A szovjet diplomácia a konfliktus elintézését, úgy az intervenciót, mint közvetítést oly irányba szeretné terelni, hogy a nagyhatalmak, illetve a be-nem-avatkozási bizottság ultimátumot intézzen a német, olasz és portugál kormányokhoz oly értelemben, hogy amennyiben ezek egy bizonyos határidőn belül el nem állnak attól, hogy Franco tábornoknak bármilyen és bármily formában segítséget nyújtanak, a »békéért küzdő államok« a madridi kormányt nyíltan és neki abszolút fölényt biztosító segítségben fogják részesíteni. Ez volna Moszkva szempontjából ideálja az ügy elintézésének, mert így ki volna elégítve a Komintern és a szovjet birodalmi diplomácia is. A Kominternnek a szovjet diplomácia így a legtöbbet nyújtaná, amit egyáltalán el tud képzelni, orosz birodalom szempontjából pedig ezen az úton sikerülne az angol és francia kormányt Moszkvával való együttműködésben szembe állítani a német és olasz fasizmussal.”
Természetesen Harsányi nem elégszik meg sohasem egyetlen részlet kiemelésével, a valós elemeket keresi és az árnyalt elemzést meghatározó alapelvnek tartja. Mégis okkal idéztük ezúttal a korabeli diplomáciai feljegyzés egyetlen részletét, hiszen igen bonyolult helyzetről, a második világháborút megelőző időszakról volt szó, amikor a német és olasz fasizmussal szemben kialakítandó ellenerő létrehozatala nemcsak nehéz, de mindennél fontosabb kérdéssé vált, és ezt a meghatározó szempontot az egykori diplomata érvelése igen pontosan érzékeltette.
Portugáliával három tanulmány foglalkozik: A 20. századi portugál diktatúrák – öt felvonásban, Salazar portugál gazdaságpolitikája a világgazdasági válság éveiben; Salazar és hivatásrendi állama az európai történelemben. Harsányi nem hallgatja el azt a tényt – hiteles történetíróként miért is tenné –, hogy Salazar „jóval a világválság begyűrűzése előtt, az ország »saját«, régóta húzódó pénzügyi válságának nyomása alatt, megfékezte a költségvetési deficitet és a külső adósságállomány növekedését. Intézkedéseinek hatékonysága abból táplálkozott, hogy mint tapasztalt, tudós közgazdász, jól ismerte a gazdasági intézményrendszer működését, a pénzügyi ráhatás technikáit.” Hivatásrendi államát végül az elhúzódó gyarmati háború rendítette meg, ennek folyamatos kudarca alakított ki új erőket a hadseregen belül, s vezetett el az 1974-es „szekfűk forradalmához”.
Az Eszmélet 70. számának spanyol összeállításához írt 2006-os írását Harsányi Iván nyolc kérdőjeles mondattal zárja, hozzátéve, hogy ezekre nagyobb terjedelem esetén sem biztos, hogy maradéktalanul válaszolni tudna. Van tehát még sok kutatnivaló a spanyol múltban, és bizonyára akad majd a spanyol jövőben is. Reméljük, hogy a hispán világ fáradhatatlan kutatója még sokáig feltesz majd nekünk fontos kérdéseket, és azokra egyre több választ talál. (Publikon Kiadó, Pécs)
Krausz Tamás: Vitás kérdések a Szovjetunió és Kelet-Európa XX. századi történetében
Krausz Tamás nem riad vissza attól, hogy egy olyan világban, amikor a tőke szerepét kidobják a fasizmus magyarázatából, amikor fasizmus és kommunizmus egyesítésére törekszenek a totalitarizmus zászlaja alatt, és a történészek tetemes része politikai indítékoktól vezéreltetve elnyomja magában a történészt, amikor hazánkban egyre nagyobb erővel folyik a horthysta Magyarország, sőt, a nyilas uralom szerecsenmosdatása, és már-már szövetséget köt ez ügyben a jobboldali, antiszocialista liberalizmus a konzervatív-nacionalista-szélsőjobboldallal, gondoljunk például A kommunizmus fekete könyve című hazugsághalmazra, nos, ilyen helyzetben élesen és egyértelműen vet fel alapvető kérdéseket, mintha egyik, Hobsbawmtól vett mottójának követelményét teljesítené: „A most belátható időben védenünk kell Marxot és a marxizmust a történettudomány keretein belül és azokon kívül is a politikai és ideológiai alapú támadások ellen. Ha ezt tesszük, a történetírást is megvédjük, valamint az ember képességét arra, hogy megértse, mitől lett a világ olyan, amilyen, és hogyan segítheti elő az emberiség egy jobb jövő kialakulását.”
Vitás kérdések a Szovjetunió és Kelet-Európa történetében című könyve a Ruszisztikai Könyvek XXXIII. kötete, néhány tanulmánya előzőleg napvilágot látott az Eszmélet folyóiratban. Ezúttal nem a szocializmus jelenlegi állásáról vagy a „lenini narratívá”-ról jellegű írásaira kívánjuk felhívni a figyelmet, hanem arra a kérdéskörre, ami napjaink eseményei közepette ijesztő módon aktuálissá vált. A neohorthysta restauráció légkörében, amikor politikai sugallatra két évtizede zajlik a második világháború „felülvizsgálata”, és már-már fel kell tenni azt a kérdést, hogy el lehet-e veszíteni utólag egy győzelmes háborút, évtizedekkel e győzelem után, Krausz Tamás a Szovjetunió elfoglalt területein lezajlott holokausztról, az ismeretlen holokausztról ír megrendítően szenvedélyes és alapos tanulmányt. Arról a holokausztról, amely ezeken a területeken hozzávetőlegesen 2,8 millió embert semmisített meg a Wehrmacht rendkívül aktív szerepvállalásával, a helyi antikommunista, rasszista, nacionalista-fasiszta elemek segédletével, a nácik által megszállt területeket óriási haláltáborrá változtatva, ahol az ott rekedt szovjet zsidóság 95 százalékát elpusztították. Hitler a zsidóság és az egyéb „alsóbbrendűnek ítélt faj” kiirtását első ízben az elfoglalt szovjet területeken valósította meg a „judeo-bolsevista világösszeesküvés” végleges felszámolása érdekében. A szovjet zsidók tömeges lemészárlását gyakorlatilag a helyszínen végezték el, „nemigen foglalkoztak a dolgok »elkonspirálásával«” – írja Krausz Tamás. A tényszerű, sok adatot, és tegyük hozzá, hosszú ideig nálunk ismeretlen adatot tartalmazó tanulmány hangja átforrósodik a szenvedélytől, ez a szenvedély a történetíró pontos stílusát bravúros írói teljesítménnyé alakítja. „Az antiszemita fajelmélet és az antikommunizmus – a zsidók és kommunisták együttes fizikai kiirtásának katonai megvalósítása a német fasizmus (nemzeti szocializmus) alapvető »történelmi küldetésévé« vált” – összegzi, és nem feledkezik meg arról sem, hogy ítéletet mondjon a különféle ukrán és balti „partizánok” antikommunista harcát védelmező újabb magyar kezdeményekről, a lumpensöpredéket „hős”-sé avató megnyilvánulásokról. A kedvezőtlen korszellem valóságos ihlető forrás Krausz számára, s ezért, bármilyen furcsán hangzik is ez a szó szakszerű történelmi munkára, Az ismeretlen holokauszt a Szovjetunió elfoglalt területein remekmű.
„Minél keletebbre jövünk Európában, annál kevésbé számítanak a levéltári források” – írja szerzőnk a Viták Magyarországon a német-szovjet megnemtámadási egyezményről. Ki a felelős a háborúért?” című cikk bevezetőjében. „A világháborúért és a Szovjetunió megtámadásáért való felelősség egy részét le kell Hitler válláról venni – írja ironikusan –, és áttenni Sztálinéra avval a céllal, hogy elhallgassák a nyugati hatalmak »megbékéltetési politikájának (1934–1939)« és a kelet-európai kisállamok diplomáciájának történelmi felelősségét a náci Németország felemelkedésében, uralma kiterjedésében, a világháború kitörésében.” Hamis dokumentumok fabrikálásán kívül semmiféle más dokumentum nem létezik a hóhér és az áldozat szerepének felcserélésére, arra a szánalmasan hazug, Goebbelstől eredő cinikus ötlet felmelegítésére, ami a náci Németország Szovjetunió elleni háborúját preventív háborúnak nevezi, hiszen hovatovább ott tartunk, hogy Churchill is judeobolsevik lesz híres rádióbeszéde alapján a hazai történelemhamisítók számára. Az efféle, nagyközönséghez forduló délibábos média-történetírás kérlelhetetlen kritikusra talált Krausz Tamás személyében. Kár viszont, hogy a kötet első írása, a Sztálin-Hitler analógiát feszegető megnyilatkozásokra reflektáló cikk kevésbé hiteles ítéletet fogalmaz meg, mintha ezúttal a történészt érzelmei Sztálin kárára visszafogott megfogalmazásokra késztetnék. Még egy ilyen megállapítás is szerepel köztük: „Sztálinnak különösen népszerűvé vált az a meghatározása, hogy a nyelv felépítményi jelenség.” Ezzel mindössze az a baj, hogy hiányzik belőle a nem szó. Sztálin ugyanis a Marr–vitában azt nyilatkozta, és ez a nyilatkozat vált jogosan nyelvész körökben népszerűvé, hogy a nyelv nem felépítményi jelenség. (Russica Pannonicana, 2011)
Fehér Klára születésének 90. évfordulóján, 2012. május 21-én került sor a Petőfi Irodalmi Múzeumban az írónő emlékére alapított Fehér Klára Irodalmi-díj ez évi átadására, melyet J. Szabó Piroska nyert el A magyar üveggyöngyjátékosok című tanulmánykötetéért.
A jövő évi Fehér Klára Irodalmi-díjat az a fiatal, 40 év alatti magyar író
nyerheti el, aki az elmúlt egy-két évben Fehér Klára humanista szellemiségében,
bármely irodalmi műfajban írt vagy megjelent, figyelemre méltó művet
hozott létre.
A pályamű beküldési határideje: 2013. január 31.
Cím: Petőfi Irodalmi Múzeum, 1053 Budapest, Károlyi Mihály u. 16.
Moholy-Nagy László: Női portré (1921)