PEDRO EMILIO COLL
    
A törött fog
    
Mikor tizenkét éves korában Juan Pe?a pár csibésszel verekedett, valami kavics akadt az egyik fogába; folyt a vér, amikor lemosta arcáról a piszkot, és a fog ékalakúra tört. Ezen a napon vette kezdetét Juan Pe?a aranykora.
    Juan nyelve hegyével szüntelenül a törött fogat tapogatta; mozdulatlan testtel, homályos tekintettel – gondolkodás nélkül. Így tehát zajos és izgága természete csendessé és nyugodttá vált. Juan szülei, akiknek elegük volt már abból, hogy a kisfiú rosszaságának áldozatul eső szomszédok és az arra járók panaszait hallgassák, és akik végleg kifogytak már az összes lehetséges szidalmakból és büntetésekből, most elképedten és aggodalmasan figyelték Juan váratlan átalakulását.
    Juan meg se mukkant, és hosszú órákat töltött méltóságteljes helyzetben, szinte eksztázisban, miközben odabent, csukott szájának sötétjében nyelve a törött fogat simogatta – gondolkodás nélkül.
    – Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel, Pablo – mondta az anyuka a férjének –, ki kell hívni az orvost.
    Megérkezett a szigorú és pocakos doktor, és hozzákezdett a kivizsgáláshoz: hibátlan pulzus, pirospozsgás orcák, remek étvágy, betegségnek semmi nyoma.
    – Asszonyom – mondta végül a bölcs a hosszú kivizsgálás után –, hivatásom szentsége megköveteli, hogy kijelentsem önnek…
    – Micsodát, drága doktor úr? – vágott közbe az aggódó anya.
    – Hogy fia makkegészséges. Ami azonban vitathatatlan – folytatta titokzatos hangon –, hogy különleges esettel állunk szemben. Az ön fia, tisztelt asszonyom, abban szenved, amit manapság tudatzavarnak nevezünk, egy szóval a fia korán érő filozófus, esetleg zseni.
    Juan, szájának sötétjében, törött fogát simogatta – gondolkodás nélkül.
    A rokonok és a barátok körében visszhangra talált az orvos véleménye, és ezt Juan szülei kimondhatatlan örömujjongással fogadták. A faluban hamar híre ment a csodagyereknek, különleges esetének, és népszerűsége olyan méreteket öltött, mint egy papírbomba roppant füstje. Még az iskolamester is, aki Juant a földkerekség legostobább lényének tartotta, elfogadta az általános véleményt, hiszen a nép szava isten szava. Ki több, ki kevesebb példával hozakodott elő. Demoszthenész homokot evett, Shakespeare egy rongyos csibész volt, Edison stb.
    Így növekedett Juan Pe?a, nyitott könyvek között, de nem olvasta azokat ama elfoglaltsága miatt, hogy nyelvét törött fogának apró hegyéhez érintse – gondolkodás nélkül. És testével együtt józanságának, bölcsességének és „emberi mélységének” híre is nőttön nőtt, és senki sem győzte Juan fantasztikus tehetségét eléggé dicsérni. Fiatal korában a leggyönyörűbb nők próbálták elcsábítani és meghódítani ezt a felsőbbrendű szellemet, ki többek szerint mély meditációnak adta át magát, holott szájának sötétjében csak törött fogát tapogatta – gondolkodás nélkül.
    Hónapok és évek teltek el, és Juan Pe?a képviselő, akadémikus, majd miniszter lett. És már épp köztársasági elnöknek választották volna, amikor meglepte egy agyvérzés, miközben nyelvének hegyével törött fogát simogatta.
    S megkondultak a harangok, s kötelező nemzeti gyászt hirdettek; a szónok gyászbeszédben zokogott a haza nevében, és csak úgy hulltak a rózsák meg a könnyek a nagy ember sírjára, akinek gondolkodásra nem jutott ideje.
   
HOLLÓ JÁNOS FORDÍTÁSA

ANDRÉS ELOY BLANCO

Fessél néger angyalkákat!

Csúf világ!… Néger Juana
szörnyen szenved, óh iszony!
Meghalt néger kisbabája,
úgy bizony!

– Jaj, lelkem, komauracskám,
olyan jól volt a kis árva!
Nem néztem bőre redőit,
csontjait szemem nem látta;

mert a testem egyre sorvadt,
nem tűnt fel, ő mily soványka.
Ahogy magam folyvást fogytam,
fogyott ő is egyre-másra…

Meghalt kis néger fiacskám,
s az Úristen bizonyára
angyalai közé tette:
fönn az égben van lakása…

– Néger angyalt, komámasszony,
nem ismer olyat a fáma!

Festő, ki szentképet pingálsz,
s kebled nem őrzi hazádat,
mert mikor szentjeid fested,
ábrándjaid messze járnak,
mert mikor szűzeid fested,
s angyalkákkal telik vásznad,
sosem festettél közéjük,
soha, néger angyalkákat,
ki bár vagy e föld szülötte,
nem ez a hely, ami áthat,
festő, kire oly sok régi
híres mester volt hatással,
még ha a Szűz hófehér is,
fessél néger angyalkákat!

Nincs festő, ki modelljéül
helybéli angyalkákat választ!

Barnabőrű kicsi angyal
a fehérrel álljon párban!
Ne csak kékvérű angyalnak
jusson a mennyek országa!
Még ha a Szűz hófehér is,
fessél néger angyalkákat!

Ha van szentképfestő piktor,
az egeknek krónikása,
úgy fesse földem egét meg,
hogy kitessék tarkasága:
legyen benne szőke angyal,
jöjjön vele barna párja,
gyöngyházbőrű angyal mellett
bongyorhajú angyal járja!

Indián angyal meg néger,
kinek fülig ér a szája,
az egek külvárosában
mangót egyék mindahánya!
Úgy fesd eged, legyen rajta
földed minden fénye-árnya,
nap, mely fehérbőrűt perzsel,
négert verejtékben áztat,
azért süt az Isten napja
jó melegen a világra.

Még ha a Szűz hófehér is,
fessél néger angyalkákat!

Ha egy nap az égbe szállok,
azt remélem, ott talállak
angyalkája az ördögnek,
fürtös hajú kis szeráfja.

Be nem lép fényes templomnak,
sem falusi kápolnának
kapuján olyan kép, melyen
látnál néger angyalkákat.
Hová mennek falumbéli
angyalkáim, hová szállnak?
Guaribe kis keselyűt küld,
Barlovento rigócskát ad.

Festő, ki földedet fested,
ha eged mutatja vásznad,
mikor angyalkákat festesz,
fesd meg színeit hazádnak,
képeden a szőke angyal
s a barna legyenek társak,
még ha a Szűz hófehér is,
fessél néger angyalkákat!

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

RUFINO BLANCO FOMBONA

Az élet

I.

Olvasgatok. Éjfél van már.
Szeretőm fürtjei
convertibilis arany-sugarak.
Most fölveti fejét
fehér takarói közül:
– mint egy tündérmese-illusztráció!
Azt mondják: „olyan” – és azt is, hogy: „imád”
Persze igazán ma sem nevettünk.
Barátaim pedig irigylik házam,
semmittevésem, a lányt,
ifjúságom, s végtelen mosolyomat.
Mosolyom; erőm és álarcom.
Nálam boldogabbat?! Hát igen. Iszonyat!
– De én szorongó éjszakákért esedezem,
kegyetlen, árva magányért, könnyekkel teli órákért.
Mire e győzelem? Csaták az életért,
sikerért, névért?
Minek felmenni a hegyekbe?
A szépség kinyitja szemeit. Rám mosolyog.
„Gyere” – unszol szeme, hangja.
És aztán, szegényke, kérdez:
„Mire gondolsz?”
„Semmire” – így én.

II.

Ülök a balkonomon. A vándorló felhőket követem.
Álmok és elhatározások karavánjai
vonulnak bennem.
Ő jön. Fejét vállamra hajtja kedvesen.
Nedves hajában szántók és mezők illata.
– Ó, tejet inni, folyón átúszni, lovat betörni!
A társalgást most is csókkal kezdi.
Bízik az ökleimben, ha a holnapról beszélgetünk.
Ó, a küzdő szép mozgása
és a siker szörnyű súlya!
Ha ma este hirtelen egy tündér jelenne meg,
s azt mondaná:
„Hallgass meg, költő!
Íme, hajadra ez a zöld koszorú.
Nesze bíbor a kardodra.
Aranygyapjú lesz erszényed.
S ez a szőke lesz az ágyad.”

Mindezt szépen megköszönném
de cserébe erre kérném:
„Tündér!
Izmokat adj karjaimnak,
s adj erőt az én lelkemnek.”

URBÁN GYULA FORDÍTÁSA




Pedro Pablo Camacho: Éva feltámadása


 

ANTONIO ARRAIZ

Manifesztum

Hiába; nem kedvelem a kellemkedőket,
csillogó cuccaikat,
pipeskedő modoruk.

Az esetlen férfiakat, zavaros nőket
szeretem;
a barna, átizzadt húskolosszust:
a népet,
mely piszkos kezeivel kaparja ki a földből kenyerét.

Az éjben elnyúló, hatalmas Venezuelát szeretem.

A csillagokat lezáró horizontokon túl
látom az alföldeket, dagadó hegyeket,
kortalanul feketéllő erdőket,
melyekben ismeretlen életek lüktetnek
gyengén és hívnak, egyre hívnak.

Én a rettenetes népet, az éjben megszólító népet szeretem.

Ó, a szalonok átható illata,
kényszeredett mosolya, szellemkedő játékai!
– Émelygés fog el.
Az elefántcsont csecsebecséknél,
a majdnem operett, majdnem-csók fecsegéseknél,
kedvesebb nekem a kövér anya; borjú tekintetével,
kedvesebb nekem az a zárt ajtók mögötti asszony,
ki szikkadt mellével fiát perli a haláltól.

Én nem a gáláns városokat
– a fénnyel bevert utak
sötét szerelmét énekelem;
az utakét, melyek reggelente
dalokat dúdolva
veszendő falvak ismeretlenségébe indulnak,
hol ereszek menedéke alatt
egy szegény emberiség próbál,
próbál, békében élni.

URBÁN GYULA FORDÍTÁSA

ARTURO USLAR PIETRI
   
Dobtánc
   
A fogda téglapadlójára lökték, és rázárták az ajtót. Mindent sötétség borított. A hűvös téglán fekve valami megkönnyebbülésfélét érzett. Hogy nyugodtan, mozdulatlanul fekhetett. Hogy riadalom nélkül álomba merülhetett.
    A parancsnok döngő léptei eltávolodtak. Gaspar úrnak, egy széle-hossza-egy félvérnek a léptei, aki fehér kenderből font lábbelit viselt, kigombolt nyakú zubbonyt s a mellén keresztbe vetve sárga selyem kardszíjat, melyen úgy meredezett a kardja, mint a kakasfarok.
    A fogdába beszűrődött a dobok hangja, ez az örök egyforma, szaggatott dübörgés, az éles hangú „kisdob” és a rekedt „fadob”, és a homályban fölsejlett a tér porát felverő, táncoló négerek visszahangzó lábdobogása.
    A sűrű lombú szamáncédrusokról füstölgő lámpák lógtak, s a sötétségben fénycsíkokat vetettek a négerek verejtékes arcára.
    Ott talált rá Gaspar úr. Ő csak ment, mind közelebb a térhez, lépésről lépésre, lassan, ijedezve, falhoz lapulva, fa mögé rejtőzve, messze a lámpáktól. De a lába már ütemesen rángatódzott, s a foga közt morzsolgatta az édeskés dallamot. Táncra perdült magában. Azután, maga se tudta, hogy, már egy néger lánnyal táncolt, akinek szeme, nevetése, illata csak úgy izzott a homályban.
    – Hé, Soledad, táncoljunk!
    – Hé, Hilario, hát visszajöttél?
    De abban a pillanatban, vagy tán kicsit később, vagy csak jó sokára, odament Gaspar úr. Oda se kellett néznie, tudta, hogy Gaspar úr az. Ismerte a hangját, ismerte a járását, érezte, hogy ő jön. Tudta, hogy jönnie kell.
    – Hé, Hilario. Tudtam én, hogy előjössz te szépen. Rendőröket is csak tessék-lássék küldtem a keresésedre. Ismerem én az embereimet. Lám, igazam lett. Magadtól visszajöttél.
    Egy szempillantás alatt hátrakötötték a kezét egy darab kötéllel. Bár a dobtánc nem szakadt félbe, sokan észrevették, mi történt, és közelebb húzódtak.
    – Hilario az.
    – Aha! A mantecói paraszt.
    – Megszökött a caucaguai kaszárnyából.
    – Holtbiztos a verés.
    Nem ellenkezett, hagyta, hogy elhurcolják. A négerek szeme ráirányult a félhomályból. Amikor a lámpák alatt haladt, észrevették, milyen sovány lett; a bőre fénytelen és földszínű, az ajka cserepes, a szeme karikás és megtört.
    A rendőrparancsnoknak magának is feltűnt:
    – Csont-bőr vagy, Hilario. Egy fasírtra való hús sincs rajtad. Pedig micsoda keménykötésű néger voltál!
    Hilario nem szólt semmit. Szinte vakon meredt a világba. Csak zavaros mondatfoszlányokat hallott. Néhány női hangot:
    – Szegény feje. Hogy hagyta magát elfogni!
    – Milyen sovány! Nem éli túl a verést.
    Nem is tudta, hogy hallja-e, vagy csak gondolja az egészet, miközben elhagyta a dobszótól hangos teret; a sötét pitvaron keresztül belépett a rendőrkapitányság épületébe, és ereje fogytán, ahogy belökték, rázuhant a fogda téglapadlójára.
    Kötél szorította pulzusa szinte a dobszó ütemére vert. Szomjúságot érzett. Kiszáradt ajkát a nyirkos téglára tapasztotta.
    Tudta, hogy egyszer úgyis ez lesz a vége. Számtalanszor elgondolta. Szüntelenül ez járt a fejében, amikor éhezve bujkált az erdőben, és esténként ment inni a folyóra vagy lopni a tanyákra. Attól a naptól fogva tudta, mikor megszökött a kaszárnyából.
    Vissza kell majd jönnie a faluba, és Gaspar úr majd elfogja; hátraköti a kezét, így, ahogy most is van, meg ahogy a toborzáskor is megkötözte.
    – Most majd tisztességre tanítanak, ember lesz belőled.
    De most csak aludni szeretett volna. Pótolni azokat a hegyen töltött álmatlan nappalokat és éjszakákat. Itt, a téglán nyugton volt.
    Arcát a földre szorította, és súlytalannak érezte magát.
    – Olyan könnyű vagyok.
    Már nem hallatszott a dobszó. Késő éjszaka lehetett. De szinte érezte, hogy nehezednek a házak a földre. Nincs sok belőlük. Az a hat kertes ház a téren. A templom. A főutca. Több az istálló, mint a tanya. Mégis, szinte érezte, hogy nyomják a földet. És érezte, egész közel vagy tán messze, hogy siklik tova a Tuy álmatag, sötét vize. És a szelet, ahogy átszáll a tetők, a fák meg a víz fölött, és végigsöpri a földet. A szél fürgébben suhant a tenger felé, mint a Tuy folyó.
    Talán ő is így siklik és repül tova.
    De hirtelen mintha zuhant volna, és kinyitotta a szemét a homályban.
    – Már csak a Cirgüelo tizedes vesszeje van hátra – mormolta a foga közt, és hűvöset érzett.
    Mikor a kaszárnyában volt, egyszer látta egy katonaszökevény megvesszőzését.
    – Század! Vigyázz! – kiáltotta a tiszt. A század vigyázzba vágta magát.
    Ez volt a büntetés ideje. Jóval hajnal előtt. Cirgüelo tizedes egy csicskással előkészíttette a vesszőket. A szökevényt szembeállították a századdal. Lehúzták róla a nadrágot. Ugyanolyan hideg volt akkor is, mint most. Összekötözték a kezét; leguggoltatták, s a karja meg a térdhajlata közé puskát dugtak béklyónak.
    A tizedes addig lökdöste a lábával, míg a fogoly az oldalára nem dőlt; de még mielőtt felemelték volna a vesszőt, a katonazenekar rázendített a pulykadalra, hogy ne hallatsszon a bűnös jajgatása.
    Egy ütés, két ütés. A katonák minden ütésnél löktek egyet rajta; de az áldozat jajgatása nem hallatszott, mert a banda teljes erővel, megállás nélkül játszotta azt a pulykát. A néger Hilario dúdolgatta a gúnydalt.
    – Lub, lub, lub, a pulyka de rút.
    Ötven ütés. Hetven ütés.
    – Rud, rud, rud, a fickó is rút.
    Mielőtt a másik oldalára lökték, hogy úgy folytassák a verést, egy lavór sós lét öntöttek cafatosra szaggatott farára.
    Cirgüelo tizedes felemelte a vesszőt. Már-már alig hallatszott a bűnös nyöszörgése.
    – Lub, lub, lub, a pulyka de rút.
    Most meg a pulyka csúfolódó ritmusa nem ment ki a fejéből. Cirgüelo tizedes hosszú barkót visel, és van egy aranyfoga. Biztos még mindig a caucaguai kaszárnyában van.
    Reggel majd jön érte a rendőrség. Csónakba teszik, elindulnak vele a folyón. A kezéről nem veszik le a kötelet. Aztán partra szállnak. Mikor a tanyáknál mennek el, az emberek kinéznek.
    – Katonaszökevényt visznek.
    Megérkeznek Caucaguába. Úgy kora délután. Azon a faluszéli utcán mennek. Elhaladnak a szigetlakó fűszeresboltja előtt. És ott, a sarkon van a kaszárnya. És nyilván ott van Cirgüelo tizedes, vagy a kapuban, vagy az udvaron.
    Sokat kell gyalogolni, mire megérkeznek. Kiviszik innen. Lemennek a folyópartra. Eltelik vele a délelőtt. A kenuban lesz ideje aludni. A csónak fenekén hever, s csak nézi, hogy suhan el fölötte az égen, bukfencet hányva, a fák koronája. Megint kikötnek. A nép odagyűl a partra. Már délután lesz. És megint csak kezdődik a kérdezősködés.
    – Hogy fogták el?
    – Hol bujkált?
    – Megtalálta a rendőrség?
    És most is, mint már annyiszor, azt a szót mondják majd újra meg újra, amit már ő maga is számtalanszor ismételgetett: a verés. Meg fogják vesszőzni. A veréstől nincs menekvés. Száz vesszőcsapás. Hej, jó kis verés! Kétszáz-kétszáz ütés kétfelől a farára. Ember legyen, aki állja. Cirgüelo tizedes aranyfoga. Rud, rud, rud, a pulyka de rút.
    Mióta megszökött a kaszárnyából, nem ment ki a fejéből ez a dal. Azóta, hogy látta azt a katonaszökevényt. Mióta látta, hogy úgy szedik fel a földről, mint valami rongycsomót: tántorog, rogyadozik.
    És most, a fogda padlóján fekve, olyan soványnak, olyan erőtlennek érezte magát. Nem fogja túlélni a vesszőzést. Még a felét se bírná ki. „Egy! – énekli a tizedes. – Kettő! Három!…” Az első három ütés éget, mint a parázs. Aztán kiserken a vér. És lassanként úgy érzi, mintha szíjat hasítanának a bőréből. Aztán már belül, a testében érzi a fájdalmat. „Harminc! Harmincegy!…” A beleiben, a lépében, a tüdejében. „Hatvanhat! Hatvanhét!…” És akkor kezdődik a görcsös fájdalom, amelyben elhallgat az ember. Amikor elveszti az eszméletét; amikor bódulatba esik.
    Az arca alatt már átforrósodott a tégla. Egy kicsit odább vonszolta magát a földön, míg hűvösebb téglára nem talált. Egyre csak sötétség és nyugalom mindenütt. Hallgatódzni kezdett. Már a szél se fújt. De valahol messze kutya ugatott.
    Messze, túl a börtönön, a házakon, de még a téren is. Távolabbról, a falun túlról jött az ugatás. A folyó mellől. Az erdőből, az éjszakából, a magányból.
    – Hej, a keservit!
    Az erdőből jött az ugatás. Ha újból ott lehetne, nem fognák el még egyszer. Ugyanígy, messziről hallotta a kutyák ugatását, mikor kilesett a bozótból egy domb oldalában, és a tisztás dombháton egy tanyát látott. Az éhség éjszakánként kihajtotta az erdőből. Megtanult zajtalanul járni és meg-megállva hallgatódzni, mint a szarvas. Meg a szél irányába hegyezni a fülét. Néha valamit hallott, elrejtőzött a cserjésben, és látta, hogy haladnak el a rendőrök bozótvágó késeikkel, puskájukkal, föltekert, nyakba vetett köpenyükkel.
    Ha egy kutya megszimatolta, és ugatni kezdett, meg kellett állnia. A tanya megint csak eltűnt a szeme elől, s ő visszament a bozótba. Gujaván és gyökereken élt. Néha szédelgett éhségében. Néha sikerült belopakodnia egy-egy tanyára, s a kutya nem ugatott; felkapta a tűzhelyről, ami ennivalót talált, és elszaladt. A falutól sose ment messze. Ha máshová menne, idegenbe, még rábukkannának. Így éldegélt kószálva, élelmet lopkodva az erdő borította hegyoldalakon. Messziről látta a folyót. A Tuy békésen folydogált. Néha feltűnt rajta egy-egy kenu, és ő messziről felismert egy-egy parasztot.
    – Hej, a keservit!
    Néha lefeküdt a folyóparton, ivott, majd a vízbe dobott egy száraz levelet, s elnézte bambán, hogy ragadja magával a sodrás, míg az erdőből a fácán kiáltása vagy a levegőt átszelő papagájcsapat rikoltozása fel nem rezzentette.
    Egy-egy magaslatról a falut is láthatta. A tér szamáncédrusait, a teret, a templomot, a rendőrkapitányságot, a főutcát. Az embereket a fűszeresbolt ajtajában. Ha ő most ott lehetne, ahová ellát a szeme, ahol az ajtót támasztja az az ember, micsoda zűrzavar keveredne!
    – Hűha! Itt van Hilario!
    – Az a katonaszökevény!
    – Fogják meg!
    De ő messze van, itt a szélzúgással teli fák közt. Éjszaka csak pislogó fények látszottak a homályban. A falu még távolabbinak, még parányibbnak tűnt.
    Nem is tudta, hány napja lehetett már az erdőben. Egyre soványabb lett. A bőre egyre fakóbb. Feketéből valami zöldes színre fakult, olyanra, amilyen a kajmánfarok. Már nem járt olyan fürgén. Ha fölfelé ment, hamarabb elfáradt. Valami fulladásféle jött rá, és egy kicsit pihennie kellett. Összegörnyedve, zihálva el-elnézegette a lábát meg a kezét. Aszottabbak, inasabbak lettek. A tenyere lilás lett, a körme meg sárgás. Egyik-másik éjszaka olyan gyengének érezte magát, hogy nem ment a tanyák közelébe. Ott maradt egy fa alatt, reszketett, mintha borzalmas hideg lenne. A nadrágja már cafatokban lógott róla. És nagyon fázott. Ha megütötte a fülét valami zaj, már annyi ereje se volt, hogy felkeljen. Lehet, hogy csak egy állat. De az is lehet, hogy a rendőrség. Ha a rendőrség az, akkor most elkapják. Nem akart már küzdeni, de még hallani se. Egy darabig izgatottan fülelt, de a zaj nem ismétlődött meg, s ő nyugodtan fellélegzett.
    Nem minél messzebb igyekezett onnan, hanem amikor betegnek és gyöngének érezte magát, egyre közelebb ment a faluhoz. Néha óhatatlanul az jutott az eszébe: „Ha most elkapnak, nem élem túl a verést. Belepusztulok.” De valami ott belül azt súgta neki, hogy ez olyan távoli vagy elkerülhetetlen, és ő mindjobban, most már veszélyesen közeledett a faluhoz.
    Háromszor vagy négyszer a faluszéli házakig is elmerészkedett a folyóparton. Még be is osont egyik-másik udvarba, és elcsent néhány darabot a napra kitett sózott húsból.
    Egyszer még elfogják. Ha az Isten úgy akarja.
    – Hej, a keservit!
    Nem alszik, de nincs is ébren. Érzi, ahogy átmelegszik a föld a teste alatt. Hogy lüktet folyton az egész teste, ahogy ott fekszik a téglán. Hogy elzsibbadt az a hideg keze, úgy szorítja a kötél, amivel hátrakötötték. Hogy fáj minden csontja valami lázas-édes fájdalommal. Erőszakkal behunyja a szemét, hogy elaludjon. Ugráló szikrákat lát, röpke, piros pontokat. Pulzusa dübörög, és állandóan fölrezzenti.
    Tam, tam, tam… Ta-ta-tam… Tam, ta-tam… Mint a dob.
    „Hilario”, mondja. „Hilario”, ismétli. „Hilario”, a dob. „Hilario”, a homály. „Hilario, Hilario, Hilarión… Larito, Larión… Larito, ito, ito, ito…” döng a ritmus. Minden őbenne lüktet. Döng és dübörög. Bong borongva. Bong…
    Minden dülöng. Tam, tam… Dülöng Hilario. Micsoda borongás. Micsoda éjszaka… Mennyi dob… A dob dalra kezd a homályban. Hilario megremeg. Hilario reszket. Mennyi asszony reszket a homályban… „Hilario, Hilarito, Hilarión…” Néha éles, mint a „kisdob”. Néha tompa és rekedt, mint a „fadob”. Mint a dob.
    A folyónál hallotta meg a dobszót, ahogy az első házakhoz ért, meglapulva az árnyékban. Már régen nem hallotta a dob zenéjét. Csak a lombok susogását hallotta, a kutyák ugatását, a madarak énekét. De a dob forró hangját nem. Meglapulva, lábával és kezével a földet verte. Tam, tam, tam, tam, tam, tam! Mintha valami meleg forrás fakadt volna fel a testében.
    Már közel került a tér fényeihez, s hallotta a léptek súlyos ütemét. A négerek árnyéka tömören imbolygott. A fények mintha fel- s lekúsztak volna a szamáncédrusok ágai alatt.
    Egy kerítés oltalma alatt a térig lopakodott.
    Ami elfogja őt a dobszóra, az már valami lázroham. Minden zúg körülötte és a fejében, mint a dob vastag bőre, ha fekete öklök verik. Minden porcikája nyugtalansággal telt meg. Minden a dobszóban bukkan elé, és minden benne hal el. Az asszonyok. A fények. A dolgok neve. Az ő neve is, amely szólongatja, egyre szólongatja őt.
    Szökdelve suhannak mellette az árnyak. A nők és a dob és a tér és a fények. S ő ott van köztük. Az ütem a csontjaiban meg a szemében dübörög; lihegő szájak, zavaros szemek tűnnek tova.
    És az a lány, akit a dobszó hozott, és a dobszó vitt el, ott vele szemben. A lány ővele reszket. Ővele van összekötve. Ővele együtt ütik.
    – Ujujujujuj!…
    – Hé, Soledad, táncoljunk!
    – Hé, Hilario, hát visszajöttél?
    És akkor érezte meg, hogy jön. Nem is látta, csak érezte a lépéseit. A dob dübögéséből kihallotta lépteit. Gaspar úr lépteit. Súlyos, kemény, döngő lépteit. Hátra se nézett, mégis érezte a lépteit.
    Meg is számolhatta őket. Egy. Elmúlt pár pillanat. Kettő. Egyre közeledett. Már csak a rendőrkapitánynak, Gaspar úrnak a léptei hallatszottak. Már nem hallatszott se a dobszó, se a tánc. Csak azok a léptek hallatszottak.
    Megcsikordult az ajtó. Tágra nyitott szeme a tégláról meglátta, hogy hajnali párával telik meg a fogda, és az ajtóban, magasan és szélesen, feltűnik Gaspar úr. Gaspar úr mögött pedig rendőrök arca, köpenye, puskája és bozótvágó kése.
    
    KESZTYŰS ERZSÉBET FORDÍTÁSA
 

AQUILES NAZOA

Köznapi élet

Kora hajnalban kelni, megmosni a fogunkat,
és inni két korty kávét, a bögrében ha van,
kevéske kölcsön pénzért pumpolni rokonunkat,
munkába menni, persze caplatva hosszasan.

És hazatérni délben, falni a makarónit,
melléje zsíros bifsztek ha néhanap kerül,
nem bébi a gyerek már – az asszony morgolódik –,
egyéves lesz, nem járhat tovább cipőtlenül.

Megtudni, hogy az egyik barátunk nemrég meghalt,
moziba menni, ócska filmet nézni, mint tegnap,
kázsmíröltönybe bújni vasárnap délután.

És körbe-körbe járni, mint szamár a kút mentén,
unott napok sorában újat nem is keresvén.
Az élet tudománya egyszerű tudomány.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

VICENTE GERBASI

Karnevál keddje

A maszkokat az üvegre leteszem,
s a kék és piros közt sötétlő szemgödrök tátonganak
a homályban, melyben az arc,
mint egy régi képen, újra kirajzolódik.

Jó, nem viselek maskarát,
de szerpentinek záporoznak reám,
s üvegsziporkák kristályfényeit látom,
s fülembe egy szökőkút csobogása hull, egy kivilágított díszkút zenéje.

Régóta jövök már, hogy végre beérjek ebbe a városba,
ahol a szitáló eső tóvá gyűjti a fényreklámokat,
s ahol a koldusok az idő küszöbén alszanak.

Parasztbocskorban jöttem,
zsebemben füvekkel,
s szívemben a szokásommal, hogy beszélek az állatokhoz,
s hogy hosszan bámulom a csillagos éjjeleket.

A halál álarcosai
éjfekete dombokon lovagolnak.
A sziklák közt látom suhanni őket,
mint a hold árnyékait:
az éjszaka fáinak bujazöldje közt
fehéren villognak ruháik s lovaik.

Jól tudom én, hogy sok nyomorúságos viskó van
itt s a távoli folyók partjain,
a hatalmas, szénfüstös kikötőkben,
a felborzolt hegyláncok ciklonjaiban,
a fenyvesek s a jégmezők határain,
időtől üszkösfalú házak,
gyermekekkel, kik kenyeret kéregetnek éjfél után,
s apákkal, kik némán virrasztanak.
S jól tudom, hogy kardok villognak a borban,
kardok a vérben,
kardok a börtöncellákban;
kardok, melyek szemeket szelnek ketté a sötétben.

A táncoslábú, fürge utcalányok
szerpentineket gyújtanak a tűzben…

Hallgatok. Hallgatom hosszan az éjt,
s a színek végigfolynak érzékeimen,
mint egy megolvadt viaszmúzeum.

SZŐNYI FERENC FORDÍTÁSA




Gerd Leufert

JUAN LISCANO

A sneciszakáll

A sneciszakáll, melyet egy bőrsapkás, bőrmellényes vadász
fogott ki a mezőn – ahogy mondta –,
olyan volt, mint egy felhő.
Mindez akkor történt, amikor elindultunk abból a derűs,
koloniális zártságot árasztó, s az emlékezés édes vágyait
ébresztgető falucskából.
Az említett helységet; kurta, füves utcáival, cserepes,
fehérfalú, kéklábazatú házacskáival körülölelte a mező.
A mezőn parasztok dolgoztak, de egy szempillantás alatt,
mintha ott se lettek volna, eltűntek.

Ekkor vettük észre a különös vadászt,
aki bukdácsolva, handabandázva és kiáltozva közeledett,
míg hosszú horgászbotjával időnként
a levegőbe lőtt.
Ledobta a zsákmányt, s azt mondta – mint már említettük –,
olyan, mint egy felhő.
Ösztönösen közelítettünk.
Olyan volt, mint egy toll-boglya,
olyan volt, mint egy medúza-madár,
olyan volt, mint egy áttetsző, kék nyállal teli zsák,
olyan volt, mint egy tengeriherkentyű,
olyan volt, mint egy tollas polip,
olyan volt, mint egy…
olyan volt, mint…
olyan volt…

És akkor a vadász levetkőzött – ott állt egy
összeaszott, szeplős öregasszony.
Kétnemű meztelenségével kétneműen dőlt hanyatt, hogy aztán
kétnemű hidat csináljon, s úgy álljon ott, mint minden négylábú,
csak éppen kicsavart tagokkal és arccal az égnek.
Kanyiszuka! Kanyiszuka! – énekelt rekedtes hangon, míg
szerszámát mutogatta.
Olyan volt, mint egy zsiráf,
olyan volt, mint egy andráskereszt,
olyan volt, mint egy kocsirúd.

Menekültünk ettől a pöttyös, csupabőr, égnek fordított hasú állattól.
Mindezeknek utána pedig eltévedtünk az elbűvölő, ódon faluban,
ahol várt ránk valaki, hogy visszavezessen a városba;
várt ránk valaki, akivel aztán soha többé nem találkoztunk.

URBÁN GYULA FORDÍTÁSA

CARLOS AUGUSTO LEÓN

Küldtek hajótörések

Küldtek hajótörések, melyekben dús a tenger,
vihar, mely ifjú matrózt tengerésszé avat.
A tenger nem csupán csak tükör, mely egy a mennyel –
fény is, mely megdereng az örvényes ár alatt.

Küldtek hajótörések, melyekben dús a tenger,
melyeket rejt a hullám sötétlő méhe mélyen;
a mély, mit tengerészek fürkésznek vizsga szemmel
a mellvédre hajolva, hosszú, magányos éjben.

Csak ha leszállsz egészen a mély tengerfenékre,
ahol fakó a csillag, csak gyöngyök ezre gyúl,
és rád szakad a roppant tenger nehéz sötétje –
ott érzed, mit jelent a hullám s a tág azúr.

Küldtek hajótörések, melyekben dús a tenger –
nem járt ott még dereglye, nem járt oly messze bárka;
küldött a kerge orkán, mit öblök mélye rejt el,
küldött iszonyú hullám, mely zúg, magosba hágva.

Küldtek hajótörések, vakmerő messzi portya,
forgó halálos örvény ásított rám ezerszer.
S miként a csönd az elhalt kiáltást visszazsongja:
új létre kelt a lelkem – és benne ring a tenger.

WLASSICS TIBOR FORDÍTÁSA




Gerd Leufert

GUSTAVO DÍAZ SOLIS
   
A kisfiú és a tenger
   
A homokdűne mögött megjelent egy kis kerek szalmakalap, alatta egy fiúcska napbarnított arca, egy piros csíkos trikó és két, szandálba bújtatott láb.
    A fiú egy percre megállt a dűne tetején. Jobb kezében egy henger alakú konzervdobozt tartott, a peremére drótból fogantyút eszkábáltak. Azután oldalazva, a sarkát minden lépésnél jól belevágva a homokba, leereszkedett a süppedős fehér halomról. A domb aljában lecövekelt, mögötte egy csapásra megszűnt a dűnén túli világ. Ott állt egyedül, mozdulatlanul, szemben a tengerrel.
    Egy darabig mintha felszippantotta volna a környezete, csaknem beleolvadt a parti tájba. De aztán látszott, hogy összeszedi magát, és újra élesen kirajzolódott az apró alak a délutánban: a keskeny karimájú kalap, a piros csíkos ingecske, a durva szövésű kék nadrág, ami már túl rövid volt neki és a fekete szandál. Mögötte húzódott a dűne, előtte hosszan a homokos part lejtett, odébb pedig az apály mögött előbukkanó, sötétebb színű, nedves partszakasz, ahogy meg-megcsillant a lenyugvó nap fényében.
    A fiú rákászni indult. A közelben, a lába előtt már ott kaszáltak a lapos, áttetsző, barnás színű kis rákok, amelyek mostanra előmerészkedtek a rejtekhelyükről. Oldalazva, de nyílegyenes vonalban igyekeztek a nedves homok felé, de amint valami szokatlant észleltek, megfordultak és szaporán visszabújtak a fészkükbe.
    A barna rákocskák azonban hidegen hagyták a fiút. Tudta, hogy egy falat hús sincs bennük. Egyszer kibelezte az egyiket, a testében azonban nem húst, csak valami sárga, kocsonyás anyagot talált. A fiút a lila, vörös és kékes színben pompázó, nagy remeterákok érdekelték. A nagy remeterákok viszont az iszapos kövek és sziklák alatt rejtőznek, s csak apálykor kerülnek szárazra. S azok a bizonyos kövek és sziklák még lejjebb, még messzebb, a csupasz tengerfenéken sorakoznak.
    A fiú leguggolt. Összehúzta magát és meg sem mozdult, töprengett. Mellette hevert a konzervdoboz. Az izgága, apró moszkitók már a lábszára körül zümmögtek. A mély csöndben a fürge kis rákok egymás után bújtak elő, ide-oda futkároztak, oldalazva, mégis szép szabályosan haladtak lefelé a parton.
    A fiú mögött a homokdomb magasodott. Előtte a csillogó partszakasz. Az öböl mindkét végét magas, fekete sziklák határolták, oldalukra a dagály iszapos csíkot festett. A sziklák tetejét a tengeri madarak szürkésfehér ürüléke borította. És szemben, a távolban, az algával benőtt sziklapad mögött a mélykék tenger látszott, a feltámadó szélben nyugatra tartó hullámaival, s fehér tarajjal a hullámok tetején.
    A fiúcska végre megmozdult. Fölegyenesedett. Fenekéről lesöpörte a ráragadt nedves homokot. Aztán egyik talpával a másikat dörzsölgetve kibújt a szandáljából. Amikor meztelen lábával a vizes homokra lépett, úgy érezte, mindjárt beereszt a nadrágjába. Gyorsan letolta, fejét leszegve bámulta az átlátszó, remegő vízsugarat, amely rögtön elenyészett, amint a homokra ért. A fogantyújánál fogva felemelte a konzervdobozt, és járkálni kezdett. Egy alkalmas botot vagy nádat keresett. A mozgolódás megijesztette a pici rákokat, hanyatt-homlok menekültek vissza a fészkükbe. Egy vízzel átitatott uszadékfa mellett végre talált valami botot, amelyről úgy gondolta, megfelel a célnak. Kézbe vette, tenyerével lesúrolta róla a homokot, kétszer határozottan a nadrágszárára csapott vele, majd peckesen elindult lefelé a parton a fekete sziklapad felé.
    Ahogyan ezen a lecsupaszított tengerfenéken bandukolt, megint nagyon kicsinek, elhagyatottnak látszott, de azért olyasvalakinek, aki határozottan halad a célja felé. Körülötte minden mozdulatlan volt. Hallani lehetett a szél zúgását, s benne a távoli tenger moraját. Kint, messze a víz kék foltja hullámzott céltalanul.
    A fiú végre észrevett egy nem túl nagy, lapos követ, a pereme alig észrevehetően felemelkedett. Úgy látta, van alatta valami. Óvatosan közelebb ment. Vigyázva letette maga mellé a konzervdobozt. Ezután botjával bekotort a kő alá.
    Víz bugyborékolt, érezte, hogy a lyukban felkeveri a homokot.
    Többször is próbálkozott. De semmi nem került elő a kő alól. Két kezével megragadta, és rángatni kezdte. Eleinte meg sem mozdult. Aztán lassan engedett, majd nagy cuppanással kifordult a földből. A hátán apró kagylók nyüzsögtek, s a fényre kerülve bolond táncba kezdtek. Remeterák nem volt közöttük. A fiú nagy türelemmel, módszeresen végigkaparászta a tócsát. Épp csak kidugta a nyelve hegyét, és megnyalta kicserepesedett ajkát. Helyére lökte a követ, és ment tovább.
    Kissé odébb megpillantott egy másik követ, ez kisebb volt, gömbölyűbb és sárosabb. Ennek is megpiszkálta az alját, majd megfordította. Még nem látott semmit, de rögtön tudta, hogy valami mozog alatta.
    Megvárta, amíg az iszap leülepszik. Kisvártatva két lilás-vöröses, kövér remeterák bukkant elő a vízből. A gyerek nyomban akcióba lépett. Felkapta a botot. Odakészítette a dobozt. A tócsa alján látta a két rákot, amint úszva-gyalogolva siklanak tova.
    Majd egymáshoz tapadtak és bezárkóztak a páncéljukba. A fiú megbökte botjával az egyiket. Az először úgy tett, mintha mi sem történt volna. Csak még jobban összehúzta magát. Amikor azonban a fiúcska úgy istenigazából bökdösni kezdte, nagyollójával hirtelen a bot végébe harapott, közben felemelte a kisollóját és dühösen, vaktában hadonászott vele.
    A gyerek érezte, amint a rák megrántja a botját. Gyakorlott mozdulattal felkapta és belehajította a konzervdobozba. A rák kétségbeesetten hánykolódott a doboz alján. A fiú most a másik rákot vette kezelésbe. Ez is ugyanúgy járt. Először a füle botját sem mozgatta. Aztán villámgyorsan a bot végébe harapott. Abban a minutumban repült a doboz aljára, ahol némileg megnyugodva a társa várta.
    A kisfiú tovább sétált. Fekete szemébe élénkség költözött. És közel állt hozzá, hogy elmosolyodjon. Már a nagy sziklához ért; a sós víz üregeket vájt beléjük, s az üregeken át a táj egy-egy kimetszett részlete volt látható. A gyerek a sziklák közé préselte magát. Erősnek, szerencsésnek érezte magát. Karját húzta a konzervdoboz, benne hánykolódtak foglyai. Szemügyre vette a sziklák érdes felszínét. Mohó tekintete előtt nem egyéb, mint két termetes, zöldes-fekete remeterák masírozott, de nyomban eltűntek, mihelyt megérezték a jelenlétét. A fiú lehajolt és sorra, figyelmesen végigkutatta az üregeket és a szikla aljában képződött barlangocskákat. Botjával itt is, ott is keresgélt. Felegyenesedett. Újra leguggolt. Kaparászott. Sehol semmi. Ott sem. Már a nagy szikla vízmosta üregének alján kuporgott; a hűvös, zöld félhomályban feje majdnem súrolta a barlang mennyezetét. Beszívta a hideg, sós levegőt, érezte a tenger még itt lebegő illatát.
    Ekkor észrevette, hogy egy másik, egészen fekete üreg is van a közelben. Előtte a mélyedésben egy kis víz fénylett, a szikla rajzolata sejlett benne. Harciasan odaszúrt a botjával. De mint akit kígyó csípett meg, úgy húzta vissza a botot. Mert valami, akárcsak egy életre kelt kődarab, megmozdult alatta. Valami megcibálta a bot végét, s olyat rántott rajta, hogy majd kitépte a kezéből. Nem látta, csak érezte, hogy ez a titokzatos élőlény a barlang mélyén ellenáll neki. Még jobban lekuporodott. Homlokán az izzadtság átitatta barna fürtjeit. Tudta, hogy egyedül van, és a sötétből egy ismeretlen les rá. Csak a saját lélegzetét hallotta. Reszkető kezére pillantott, a sós, vizes homokba süppedő lábára. Felülről kellemetlenül ránehezedett a nagy, nyirkos szikla mély üregének fagyos levegője. Vigyázva előre nyújtotta a botját. érezte, amint az üreg hátsó falához ért. Ahogy azt a kemény élőlényt megérintette. S ahogyan az összerándult és kirántotta kezéből a botját. Ott ugrál, vitustáncot jár előtte a bot a nedves homokon. A belső üregből valami kifelé lökdösi. S az a valami harcol vele, nem adja meg magát és nem hajlandó előjönni.
    A gyerek tanácstalan volt. Ide-oda forgatta a fejét, mintha valahonnan segítséget kaphatna. Pedig tudta, hogy egyedül van. Átjárta a hűs, sós levegő, úgy érezte, hogy a barlang a sziklafal, mind életre kelt a zöldes félhomályban. Tanácstalan volt. De arra nem tudta elszánni magát, hogy a barlangot meg benne lapuló lakóját otthagyja. Biztosan egy nagy, vörös színű remeterák lesz az. Nagy, erős és kövér, hatalmas bunkókkal. Még nem látta, de úgy jelent meg a képzeletében, mintha már találkozott volna vele.
    Végül lehuppant a nedves homokra. Keze fejével megdörzsölte a szemét, mert már csípte a sós pára. Figyelt, várt, a fejét törte. A mély csöndben, a sziklák alatt, messziről idehallatszott a tenger mormolása. És a távoli, folyamatos zúgás előterében, mintha egy másik hang közeledne: egy élesebb zaj foltja a tompa háttér előtt.
    A fiú előtt mozdulatlanul feküdt a bot. Körülötte tökéletes volt a csend, pontosan elkülönült a tenger szüntelen, elmosódó zúgásától és a partra kifutó hullámok hangjától. Csak a saját lélegzetét hallotta, időnként egy-egy rákocska neszezett a sziklafalon, s távolabb a szél nyargalászott és morajlott a tenger.
    És ekkor a fiúcska ámuló szeme előtt, az üreg bejáratában megjelent a rák. Óriási volt, vöröses, kék csíkokkal a hátán. Felül, két oldalról fekete gombszemek szegeződtek rá. Tekintélyes, húsos, fogazott ollója volt, amely egyelőre eltakarta a másik, kisebb, de annál élesebb és fenyegetőbb ollóját.
    A fiú visszahőkölt, hátrálni kezdett. Eszébe jutott a bot. De a rák már megszerezte, ott állt rajta. És nem csupán a szemével, egész testével nézte őt. Nagyobb lett, közeledett. Minden porcikájában érezte, hogy a rák szeme rá szegeződik. A teste megemelkedett, hosszú, tüskés lábain imbolyogva, lassan, oldalazva, végtelenül óvatos és kiszámított mozgással közeledett, valahogy úgy, mintha maga a levegő zárulna össze körülötte.
    A fiú ijedten tapasztalta, hogy a karja nem engedelmeskedik; alig volt képes kitapogatni a konzervdoboz fogantyúját, s összegörnyedve kihátrálni. Ekkor vette észre, hogy vízben gázol, hogy a tenger már az algák lakta sziklapadot ostromolja, tarajosan, sisteregve, habosan támad minden irányból, útjában köveket, szikladarabkákat, algákat görget és sodor, s a vízi világ újra birtokba veszi a partot. A fiú elnézett a messzi föveny, a dűne és a dűne fölött kéklő ég felé.
    Egy átforduló hullám harsogott a fülében, ő pedig ugrándozva, maga körül csapkodva, futásnak eredt a part felé a langyos, világoszöld tengervízben. S ahogy a víz közeledett, lábnyomai sorra eltünedeztek, és a felkavart homok, mint megannyi apró, játékosan pörgő örvény, kis koncentrikus körökben felszállt, majd visszahullt a fenékre.
    
    PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSA

HELI COLOMBANI

Nyakunkra hurkolódik a magány,
mintha igazi áldozatok volnánk

Nyakunkra hurkolódik a magány,
mintha igazi áldozatok lennénk.
Egy buborék fut végig, akadozva,
nyelőcsövünkön, annak teljes hosszán.
Gyomrunkból a torkunkba jut.
És visszaindul.
Torkunkból a gyomrunkba ér.
És fordul újra.
Egyetlen pillanatra sem hagy el.
Itt marad,
mint hű és rendíthetetlen barátnő.
Vagy mint a még sosem látott barát.
Eső a sivatag csontszáraz földjén.
Vagy a szerelem szó egy büntetőbarakkban.
Nyakunkra hurkolódik a magány,
és egyre jobban, jobban fojtogat,
míg csak el nem fullad lélegzetünk.
A magány asztalunkhoz ül,
és szánkban a falat még keserűbb lesz.
Ágyunkba bújik,
és még iszonyúbb álmatlanság vár ránk.
Felmászik a tetőre,
hogy az új nap még sötétebbé váljon.
Vagy fürdőszobánk tükrét homályosítja el,
hogy még idegenebb legyen az arcunk,
szemünk még távolibb,
szemhéjunk még rettentőbb,
szájunk még torzabb.

A magány vaksötét.
Úgy bánik velünk, mint halakkal,
kikre az éltető víz
csöppenként hull.
Mikor lábbelit húzunk,
cipőfűzőnkön ő motoz.
Mikor az utcára lépünk,
mindig ő vár minket a járdán.
Mikor elindulunk, egy kissé gondterhelten,
zsebünkben, hová kezünk elrejtőzne,
megint csak őt találjuk.
Ha meglep az eső,
ő kopog a szomorú vízcsöppekben.
Ha hirtelen elhallgatunk,
a csöndben menedéket ő talál.
És ha rágyújtanánk,
cigarettánkat mindig ő gyújtja meg.
Mikor lefekszünk, szemhéjunk alá bújik,
és az éjt szemünk iriszében tölti,
hogy álmunkban is magányosak legyünk.

A magány életünket fojtogatja.
Nem megy el innen, és elmenni minket sem enged.
És ha elhagy
(ha egyszer mégis így dönt)
tovább mélyül magányom.
De ő, mivel erről sejtelme sincs,
még nem hagyott el. Még itt van velem.

Most elkaptam, azt hiszem, markomban van,
és mit látok, máris vállamra mászott, hogy
még jobban nyomasszon. Sokkal jobban. Még jobban fájjon.
Sokkal jobban. Amennyire fájni csak ő tud.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

ANTIDIO CABAL

Ma láttam Juant, aki ott dolgozott

Ma láttam Juant, aki ott dolgozott
a National Electric Incorporationben,
csak szeme csillogott az élőholtnak.
Följelentették a rendőrségen:
„Tagja egy illegális szervezetnek.”
Megismerte a rúgást, a köpést,
a vallatások taktikáját a pincében,
az étel nélküli napokat a fény nélküli cellában
és az „itt írd alá, te kurafi”-t, a „megölünk”-et,
miközben egy ütés vérbe borít és egy pisztollyal a szemed közé vernek,
egy ütés, egy cigaretta és egy pisztollyal a szemed közé vernek.
„Kivele, szarházi!” – és az utolsó ütéstől leroskadsz, és lógó lábbal vonszolnak.

Három év a börtönben, mondja,
és kiengedtek végül, de minek,
hogy hamvaimba haljak odakint.

Ma láttam Juant, aki ott dolgozott
a National Electric Incorporationben
1,80-ának minden centijében tökéletesen megkínozva.
Jobban tette volna, ha fölmegy a hegyekbe.


Itt nem vívnak csatát
fölkelő parasztokkal

Itt nem vívnak csatát fölkelő parasztokkal,
hanem itt néhány fölkelő parasztot, kik földet foglaltak maguknak,
kivégeztek a katonák, kik nem voltak urai e földeknek,
hanem e földeknek urai voltak urai e katonáknak.


Mostanában csakis a partizánok költők

Mostanában csakis a partizánok költők,
ritmusuk magával ragadó.
Ők írják a legjobb verseket.
Nem rendeznek vitafórumokat
„az irodalom szerkezetéről a forradalmi harcban”,
sem szavalóesteket a C teremben – a szürkülettel szembeszállva –,
erősítőberendezéssel meg egyetemi autonómiával.
Ők, kiket, Mayra, az Egyetem légkondicionált fogadótermében szavalni láttál,
polgárok poéta-pártvezérei, Walt Disney-féle költői
a Forradalomnak,
hegyvidékük a bár.
Mit se várj tőlük.
A partizánok ott fent vannak, odafent, scotch nélkül,
bombázzák őket,
ugyanakkor költő egy sincs, kit bombázni érdemes volna.
Ha ők nem lennének, nem volnának költőink,
mert nincs csattanósabb epigramma, mint a golyó.
Szerelmem, ne feledd.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI




Gerd Leufert

JULIO JAUREGUI

    A levél

    Caracas, folyó hó 18.
    
    Eudocia Pérez asszonynak
    Helyben
    
Igen tisztelt, nagyra becsült, felejthetetlen és kedves asszonyom!
     
Folyó hó 17-én kelt levelére válaszolva, amelyben Ön előadja, követeli, kéri, igényli, kérdezi, kérelmezi, hogy mindenről tájékoztassuk fiával kapcsolatban, aki politikailag gyanús, felforgató, baloldali, marxista, szélsőséges, gerilla előéletű, és Ön szerint feltehetően eltűnt, elveszett, elillant, nem azonosítható, nem lelhető fel, bátorkodom, örömömre szolgál, a válasszal nem késlekedhetek, elégedettséggel tölt el, kötelezettségemnek, kötelességemnek, jogomnak, szükségesnek tartom, hogy elmondjam, megjegyezzem, elmagyarázzam, tájékoztassam, hogy hivatalom, magántitkárom, ügynökeim, beosztottaim, kapcsolataim, széles ismeretségi köröm tagjai, rokonaim, atyafiaim, stb. által végzett minden kutatás, értelmezés, próbálkozás, keresés, nyomozás, kérelem, ellenőrzés, kihallgatás, elemzés, számítás, következtetés, feltételezés, vizsgálatok azt támasztják alá, mutatják, mondják ki újra és újra, megerősítik, rögzítik, hozzák ki, szögezik le, hogy nem lehetséges, hogy is gondolta, nem fér hozzá kétség, bizonyos, megállapított, megcáfolhatatlan, vitathatatlan, hogy fiát soha, semmikor nem tartóztatták le, nem börtönözték be, nem verték meg, nem hallgatták ki, nem kínozták meg, nem hajigálták cellából cellába a politikai, városi, állami, fővárosi, ipari, katonai, kereskedelmi, pártrendőrség stb. egyik parancsnokságán sem, de fegyveres, gyalogos, tengerészeti, légi, lovassági, zöld sapkás, észak-amerikai katonai missziós, műszaki egységünk stb. egyik testületénél sem, és ennélfogva el sem vihették, el sem szállíthatták, el sem mozdíthatták, le sem tartóztathatták, el sem cserélhették, ki sem emelhették semmilyen gerillák elleni, La Picában, Cocollarban, Yumaréban, Cachipóban stb. hadszíntéren zajló művelet számára, mely helyeken természetesen nem hajtanak végre, nem követnek el, nem visznek véghez bűntetteket, nem történnek olyan dolgok, amilyeneket ön említ, mond, bizonygat, állít, jelez, mint kihallgatások, kardlapozások, botozások,  szuronnyal szurkálások, cigarettával, vasalóval, üszökkel, marhabilloggal való égetések, árnyékszékbe merítések, megjátszott agyonlövések, igazi agyonlövések, hamis élve temetések, valódi élve temetések, hamis szökési utasítások, valódi szökési utasítások, nyaknál, hajnál, fülnél, csuklónál, lábnál, herénél stb. fogva történő akasztások. És végül nem jelenik meg, nem található, nem fedezhető, nem lelhető fel, nem gyanítható, nem mutatható ki egyetlen állami vagy magánbörtönben, kiskorúak, nők, elmebetegek, politikai foglyok, részegek, tolvajok, előzetesek, gyilkosok, problémás emberek, fogyatékosok, hippik stb. börtönében, a nemzeti kormány olyan intézményeiben, mint a minisztériumok, városi tanácsok, sem köztereken, utcákon, sugárutakon, a mirafloresi elnöki palotában, a Nemzeti Kongresszusban, a CTV Szakszervezeti Központnál, fürdőhelyeken, kormányzóságokban, kórházakban, de olyan, privát ellenőrzési szervek látókörében sem, mint a Kereskedelmi Kamara, ipari területek, a Bolívar-hegy, hajók, repülőgépek, CADAFE-Központ, Maracaibo tó, CANTV telekommunikáció, bevásárlóközpontok, nagybirtokok, benzinkutak és kisebb kereskedelmi egységek.
    Következésképpen, magától értetődően nem fér hozzá kétség, arról van szó, bizonyosan nincs más lehetőség, kedves, tiszteletre méltó, nagyra becsült és felejthetetlen Eudocia Pérez asszony, teljes tisztelettel, ügybuzgalommal, szeretettel, tapintattal, fia nem lehet másutt, továbbra is ott kell lennie, felfoghatatlan, hogy ne legyen megtalálható, az nem lehet, hogy másutt legyen, mint a saját otthonában. Keresse kitartóan.
    
    Országos Főügyész
    
    ROZSNYAI KATALIN FORDÍTÁSA




Rubén Molina: Cím nélkül

ELÍ GALINDO

Szent Baudelaire

    Védőszentem, Szent Baudelaire,
    te tudod, hogy a lenolajas, mályvás
    és keményítős beöntés
    átitatja a lelkemet Moli?re-rel

    Ha nem vagy vadbarom,
    vegyél ki ebből a boltból,
    és én kinevezlek Atlanti-óceáni flottám
    nagyadmirálisává
    (Egy őrült szövege. Vicente Huidobro idézi)


Odakint Baudelaire zuhog
és az eső belép az éjszaka ablakain
Meghúzom magam e menedékben ahol élek
becsukom az ablakokat
belépek az álom földjére
Hagyom hogy vonásaim a nyírott gyep felett bolyongjanak
Hajamat egy fekete kutya nyalja
A folyókhoz megyek
hol a halak kitátognak a vízből
és a holdfényt isszák
Megérintem a vizet jobb kezemmel
és kezem a szememhez emelem
színek szállnak alá a bennem körvonalazódó
nedvességgel átitatott
ismeretlen vidékről való sziluettekre

Súlyosan térek vissza

Még jobban rázuhanok az éjszakára

Szent Baudelaire széttárja barna szárnyát
esővel terhes szél borít be
látom amint átsuhanok a dombok felett
vele együtt
mindketten fekete köpenybe burkolózunk
ő a pokolról beszél
én hallgatok
s olykor a szikláknak ütődöm

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA


Csontok az út mentén

Siralmas állapotban vagyok
én az utazó

Mint akit kidobtak hazulról
kívül vagyok az életen

idegenként és magányosan bolyongok
a tágas mindenségben
miközben csontjaimat a szél sikálja
s elvisz
abba az órába amikor elnémul a nap

Megszárítkozom a fényben
de kegyetlenül utazik bennem tovább a múlt

Gyerekkor
hányszor megállok előtted
s látom magam ügetni a felnőtt nyájjal együtt
lobogó sörénnyel
fényessel amilyen egy ifjú szamárhoz illik

Súlyos terhet cipelek
benne minden amit elvesztettem

Pusztítva
jön a sötétség
és a fű menekül
mikor pofám alatt
Bononia fényében szeli át a mezőt

Szélrohamokkal kúszik el
ami még megmaradt belőlem

E sziklákról
az éjszakába fúlt nap előtt
mondom az öreg csillagoknak
melyek néma hajójukon vonulnak
csak bennetek bízik
aki sohasem pihen
aki nem folyik tovább

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

VÍCTOR VALERA MORA

Égrenéző Antonio
római énekeiből

XII.

Akkor én éppen
Róma turistanegyedében voltam egy német bárban
egy sörivó leányzóval és belemerülve
a végetnemérő locsogásba egy másik
venezuelai ösztöndíjas nővel aki egyszercsak
azt a sületlenséget tálalta fel nekem
hogy „a mi népeink problémája
Európából tisztábban látható” ám
két szeme két kiürült sörösüveg volt
és ezért az utolsó kortyokat
messze onnan és egyedül hörpintettem fel a Trastéveren

XIII.

Római barátnőm meghívott magához
hogy egyek egy ő készítette pizzát
Útközben megkérdezte
hogy maóista vagyok-e
erre a szenvedélyről beszéltem neki
Simón Rodríguez értelmezése szerint
meg a javíthatatlan orosz kurválkodásról
meg az újságokban megjelent hírről
miszerint egy mennyei miniszter deklarálta
„úgy látszik, Kína és az USA
kapcsolatai feszültekké válnak”
mikor a nyomorult jenki pilóták
lerombolták Hanoiban az Élet házát
barátnőmet lakása ajtajánál hagyva eljöttem
evés nélkül cigarettával és köddel
és szitkozódva és azt gondolva venezuelaiul
hogy a proletár internacionalizmus
papírszamár
és reumával mindenféle egyéb nyomorúságra

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA


Azoknak akik atomkeselyűvel
ijesztegetnek

Azoknak akik atomkeselyűvel ijesztegetnek
emlékeztetvén minket hogy a felszabadítási harcok
iszonyatos katasztrófát idézhetnek elő
én azt mondom itt van minden földi javam
három liternyi levegő tüdőkapacitás
fél évszázad szovjet bürokratizmus
és kétezer évnyi örökletes bűnök
következtetésképpen nincs sok veszteni valóm
háború urai ami engem illet
megnyomhatják már a gombokat

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA


Én igazolom ezt a háborút

(Részlet)

III.

Ők azt hitték hogy Ezequiel Zamora örökre bevégezte teendőit
és kése és mértéket nem ismerő szíve követelése
az oligarchák békéjét nem dúlja fel soha többé
De nem mindegyik halott utazik csöndesen
némelyiküket bosszantja ha tétlenül tartózkodik itt
és makacsul követelődznek
és visszatérnek a népet új ütközetbe vezetni
és megvilágítják az ügyet mely az ő hiányukba öltözött
Nézzétek a halálra sebzett gerillát mindnyájunk apját
hogyan serceg az államszövetség utolsó széndarabkáiban
hogyan pattognak csontjai a földön
hogyan égetik föl a nádast
hogyan vetik máglyatűzre a férfi gyöngeségét
Nézzétek őt olajzöld színű egyenruhájában
hegyeken és utcákon félelmetesebb
mint akik ma ölnek és kezüket mossák
és meggyónnak az ünnepnapokon hogy bűneiktől megtisztuljanak
Mi több szentigaz és köztudott
hogy a San Carlos-i vég
rossz végzetű játszma vége volt
de elfeledték eltemetni éber halántéka lüktetését
Zamora lovagol urak
a nép fogai már
királyságtok falait szétrágják
és nem a tegnapi mezítelen nem is a süket nem is a vak többé
ma zászlót emel költői vannak szervezett puska védi
Arassátok le a vihart amit a széllel elvetettetek

És az egyenlőség testvériség szabadság amiről az Alkotmány beszél
olyan falat lesz számotokra hogy a szemetek kifordul tőle
Mert belefáradtunk már annyi nyomorúságba és cirkuszba
és végzünk a világ létező állapotával a fejébe golyót eresztve
Amit úgy hívnak Természeti Jog
halotti lepletek és sírotok lesz döntésünk szélörvénye alatt
mert tudjuk merre fordítsuk a puskát
és a vakmerőség rokonunkká avatta a dinamitot
Bűzlik már a parlamentáris demokrácia
mint égetett kénből felszálló jósjel
a zendülés karvalya a tüzek fölött kering
és várakozik ott várakozik
és lecsap és megismeri földi maradványaitokat
a jóvátétel napján a fölszentelt fegyverek előtt
Nyissátok ki rettegő kapuitokat oligarchák
mert tiveletek békét nem kötünk

Zamora a tűzvészben lovagol
és mi vagyunk ami bekövetkezik a jövendő lehetősége

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA




Monasés Rodríguez Serrano: A harcos

EDUARDO GALEANO

    Krónika Caracas városából

    Azt akarom, hogy valaki meghallgasson! – ordította.
    – Folyton csak azt mondják nekem, hogy jöjjek holnap! – ordította.
    Elhajította az ingét. Majd a zokniját és a cipőjét.
    José Manuel Pereira egy caracasi épület tizennyolcadik emeletének párkányán állt.
    A rendőrök el akarták kapni, de nem tudták.
    Egy pszichológusnő a legközelebbi ablakból beszélt hozzá.
    Majd egy pap vitte el neki Isten szavát.
    – Nem akarok több ígéretet! – üvöltötte José Manuel.
    A Déli toronyhoz címzett vendéglő nagy ablakaiból látták, amint a párkányon áll, kezeit a falhoz tapasztva. Ebédidő volt, és minden asztalnál ez volt a beszédtéma.
    Lent az utcán összetömörült a sokaság.
    Hat óra telt el.
    Végül az emberek megelégelték a dolgot.
    – Határozza már el magát! – mondták az emberek.
    – Ugorjon már le végre! – gondolták az emberek.
    A tűzoltók egy kötelet eresztettek le neki. Eleinte nem törődött vele. De végül kinyújtotta az egyik, majd a másik karját is, megmarkolta a kötelet, és lecsúszott a tizenhatodik emeletig. Megpróbált bemászni egy nyitott ablakon, de megcsúszott, és lezuhant a mélybe. Mikor a földre ért, a teste olyan hangot adott, akár egy robbanó bomba.
    És akkor az emberek elmentek, és elmentek a fagyiárusok és a kolbászárusok és a sör és dobozos üdítők árusai.
    
    HOLLÓ JÁNOS FORDÍTÁSA




Névtelen

EDUARDO SANOJA

Megtörtént történetek
Várakozás
    
Agustín minden áldott napját várakozással töltötte. Gyakran eltöprengett rajta,
vajon milyen is lesz az, ha végre átéli életének legfontosabb pillanatát. Nos, ez
a pillanat tegnap elérkezett. Ma temettük.
    
1991
    
Karácsonyi történet
    
Élt egyszer egy szivárványkezű hölgy, akinek egy fia és egy leánya volt. A gyermekek apja, fiatal, tevékeny, iskolázott férfi már nem velük élt, mert mint köztudott, minden, ami elkezdődik, egyszer véget is ér; ennek az apának bizony egy másik úton kellett tovább haladnia, s nem azon, amit a sors eredetileg kijelölt neki.
    Egy szép napon a szivárványkezű hölgy megismerkedett egy igen-igen öreg, mondhatni matuzsálemi korú úrral. Ez az öregúr megvallotta a hölgynek, hogy őt az élete többször is újabb és újabb utakra sodorta. Fiatal korában egy üvegszívű hölgytől született egy fia és egy leánya. Ő azonban egy idő után új útra tért, s így történt, hogy egy másik hölgy is fiúval és leánnyal ajándékozta meg. Ezúttal jó sorsa olyan hölgyhöz vezérelte, akinek a torka csupa zene volt, de később, amikor már úgy ötven felé járt, érezte, hogy ismét új, ismeretlen út csábítja; ezen az úton egy vonzó fiatal hölgy lett az útitársa, aki mindent nagyon jól tudott, s ha akadt is olyasmi, amit nem tudott, tüstént kitalálta. Egy lánykájuk született.
    Az öregecske mindezt szomorúan, valósággal pityeregve mesélte, mert úgy vélte, ha nem tér le eredeti, az üvegszívű hölggyel közös útjáról, nem született volna két gyermeke muzsikáló torkú útitársnőjétől, s ha megmaradt volna ezen az utóbbi úton, a mindentudó ifjú hölgy sem szülhetett volna neki még egy leánygyermeket. És a hangja, ha lehet, még bánatosabban csengett, amikor hozzáfűzte, hogy elsőszülött fia meghalt, s ezért a legidősebb hölgy kristályszíve örökre összetört.
    A szomorú szakállú öreg a mondottakat búsan, lehajtott fejjel sorolta elő. S a szivárványkezű hölgy, akinek világoskék szemében tisztán tükröződött jó szíve, végül is szerelmes lett a férfiba, aki már csaknem egész életét leélte, s csupán a maradék szeretetét tudta felajánlani egy arra alkalmas szívnek.
    Ebből is kitetszik, hogy az élet nem olyan egyszerű, mint ahogy némelyek gondolják, sőt vannak köztünk olyanok is, akik a jó szándékot egyenest a gonoszsággal tévesztik össze. Mert a szivárványkezű hölgy gyermekei még nem tudták, hogyan olvashatnának a világos szemekben, s így anyjuk szívét sem voltak képesek megpillantani. Azt hitték, a szomorú szakállú öreg voltaképpen gaz tolvaj, s a mamát készül elrabolni tőlük. Nem értették, hogy a hölgy és az öregember egymás társaságára vágyik, mivel most magányos, vagyis társtalan úton járnak, s a régi szerelmek nem pótolhatják az újat. Olyan dolgokat akarnak egymásnak elmondani, ami csak rájuk tartozik, amit mások meg sem értenének, éspedig azért, mert az idő megváltozott. Meg kellett várni tehát, míg a gyerkőcök maguktól is ráébrednek arra, amit eddig senki nem magyarázott el nekik. És így esett, hogy a szomorú szakállú öreg és a szivárványkezű hölgy, akinek kék szemén keresztül a szívébe lehetett látni, azon a karácsonyon nem találkozott egymással.
    
1997
   

A száműzetés
    
Megvallom, mind írásban, mind pedig élőszóban gyakorta emlegetem a Holdat – tudom például, mikor növekszik, és mikor van fogyóban, milyen a holdtölte vagy az újhold –, ezért aztán rám sütötték, hogy nem e világban, hanem a Holdon élek. Mindez nem túlzottan tetszett a pénz mindenható urainak, mert hiszen hová jutunk, ha elterjed, és az embereknek kedvük támad rá, hogy csak úgy éljenek bele a világba, mintha tényleg valamennyiünknek feljött volna a maga holdja.
    A pénz birodalmának fejesei elhatározták tehát, hogy bíróság elé állítanak, és elítéltetnek. Mondanom sem kell, egyhangú ítélet született: száműzetés. Ki vele a bolygóról! A Holdra vele! Megkötöztek, felültettek egy rakétára és megparancsolták, hogy büntetésemet a Holdon töltsem le. Rövid úton átadtak a holdbéli hatóságoknak. Szó, ami szó, arrafelé állandóan sötét az ég, sőt, villanyvilágítás sem létezik. Megérkezésemkor maga a Holdkirály fogadott; bőre olyan fehér volt, mint a jég, mégis valami bizonytalan derengés áradt a testéből, ami foszforeszkáló fényt sugárzott a külvilág felé. Engem leginkább a földi neoncsövek fényére emlékeztetett.
    – Hát téged, mi szél hozott errefelé? – kérdezte, miután földi kísérőim eltávoztak.
    Apróra elmeséltem neki az ügyemet, feltártam előtte, mi mindent mondtam és írtam a verseimben, s hogy a Birodalomban milyen törvények tiltják az efféle kilengéseket. A Holdkirály csendben végighallgatott.
    Végül így szólt: – Édes fiam, tudd meg, itt nincsenek sem cellák, sem börtönök. Magam sem értem, hogy birodalmatok királya meddig zaklat minket azzal, hogy embereket küld hozzánk, akik holmi haszontalan kövek után kutatnak, és itt hagyják a szemetüket. Annyit mondhatok, hogy mifelénk mindig homály honol, ezért alattvalóim és jómagam az idő javarészét álmodással töltjük. Álom az életünk. És az álmainkból élünk.
    Nem tudom, mennyi időt töltöttem a Holdon. Az igazat megvallva, hiába voltam világ életemben megrögzött álmodozó – ma is az vagyok –, nem tudtam megszokni, hogy ilyen hosszú ideig, megszakítás nélkül engedjen át magam az álmoknak. Beszéltem hát a királlyal és megkértem, engedélyezze a távozásomat.
    – Ez bizony nem rám tartozik… De te majd kifundálod, fiam…
    Napokig törtem a fejem, újra és újra végiggondoltam a dolgot, végül egy arra portyázó keselyűrajnak addig könyörögtem, míg beleegyeztek, hogy magukkal visznek a Földre. Azt mondták, csak kapaszkodjam a lábukba. Ekkor elbúcsúztam a királytól, megköszöntem neki a vendéglátást, ő pedig megajándékozott egy szemrevaló, jégből faragott késsel.
    Napokon át egyre csak lejjebb és lejjebb ereszkedtünk, míg meg nem érkeztünk a Földre.
    – Hol akarsz leszállni? – kérdezték a keselyűk.
    Azt válaszoltam, várjanak egy kicsit, hálából kapnak tőlem valami ajándékot.
    Éppen éjszaka volt, s én lopva, lábujjhegyen beosontam a palotába, jégből faragott késemmel kimetszettem a Birodalom nagyfőnökének szívét. Majd kisétáltam a szabadba, s így szóltam a keselyűkhöz: – Tessék, itt az ajándék! Nosza, fogyasszátok egészséggel…
    Jól belakmároztak, azután elégedetten vijjogva elrepültek. Én pedig azóta nyugodtan, kedvemre álmodozhatom nálunk, a Földön is, mintha egyenesen a Holdról pottyantam volna ide.
    
2003
    
PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSA

RAMÓN PALOMARES

Napló apámról

Minden nap hajnali háromkor
egy kéz megérinti a vállam
„Rómulo Hé Rómulo Menjünk!”
Minden nap hajnali háromkor szólok
„Ah? Mi az?”
„Rómulo Hé Rómulo Menjünk!”

Esik
Kigyúlnak a csillagok
Szél fúj
Levelek vándorolnak a tetőn
Minden nap hajnali háromkor
Veszem a tollat
Írok:
„Hajnali három óra. Egy kéz az álomból
fölébresztett.”
„Rómulo!”
Hallom a szurdok zaját
Halottak járnak
A kakasok kiabálva beszélnek

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

GUSTAVO PEREIRA

A vadakról

A Nagy Szavanna pemonjai a harmatot Chiriké-yeetakuú-nak mondják, ami azt jelenti: a Csillagok Nyála; a könnyeket Enú-parupué-nak, ami annyit tesz: Szemek Nádléja; a szívet Yewan-enpué-nak: a Has Magva. Az Orinoco deltájának waraói a lelket Mejokoji-nak nevezik (a Mell Napja). A barátot Majokaraisa-nak: Az én Másik Szívem. És azt, hogy elfeledni, így mondják: Emonikitane: Megbocsátani.

Nagyon ostobák nem tudják mit mondanak
A földet úgy hívják: anya
Az anyát úgy hívják: gyöngédség
A gyöngédséget úgy hívják: odaadás

Az érzések roppant zűrzavara ez
érthető módon
a miféle jól nevelt népek
    vadaknak hívjuk őket

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

WILLIAM OSUNA

Kétségtelenül

Zöld szörnnyel álmodom
ki fejemen ül
és életadó fával
széttört foggal álmodom
és baljós előjellel mit a vénasszonyok
holtakról és betegségekről ötölnek ki
kirakatok mögül fújó
haragos szelekkel álmodom
Isten tekintetével
a vizek fölött
azt álmodom hogy elvesztem
és senki se keres
hihetetlen álmokat álmodom
azt álmodom hogy olló vagyok
azt álmodom hogy pad vagyok
azt álmodom hogy sarki bolt vagyok
afrikai mandrillról álmodom
azt álmodom hogy stb. pont és három pont
azt álmodom hogy álom vagyok
mikor fölkelek


Árulás

Sajnálom eltévedtem
a választott út
már nem ugyanaz
amit követni akartam
elnézést kérek

Azt gondoltam (látomásom volt előérzetem)
hogy követem a madarak nyomát
gyümölcsfákét állva vizelő indián asszonyokét

Eltévedtem (valaki kicserélte az úti jeleket)
Itt vagyok az autópályák
kocsijai fölött bandukolva
korán jött majom csontvázával
zakómban
Ártatlan vagyok
valaki elárult

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

OSCAR GUARAMATO
   
Egy ganajtúró életrajza
   
A ganajtúró elvégezte az utolsó simításokat a trágyagolyón, eligazította a friss bogyóból kiálló szálakat, és megkezdte útját hazafelé.
    Különös igyekezettel kerülgette az akadályokat, elülső lábával a még nedves göngyölegbe kapaszkodva, a leveleken és kavicsokon keresztül, a barlang nyílása felé, amely két méternyire tárult a zöldes trágyahalomtól.
    Oregánó illatot fújt a szellő.
    Száraz gyökér íve alatt sötét kígyó hangolta csörgőit.
    Tűzforró volt a barlang belseje, és a talaj finom homokján kirajzolódtak a cipekedő karmos lábnyomai, amikor újabb adagért mászott ki.
    – Ez lesz az egyetlen megoldás, Maritza…
    – Borzalmas megoldás!
    A nyugodt, fényes szénnek tűnő ganajtúróhoz közel felcsendült egy tücsök zenéje.
    Most visszatért a hang, mely olyan volt, mint az eső permetezése:
    – Tegnap éreztem, hogy megmozdult. Olyan szeretnék lenni, mint a parasztasszonyok, hogy megtarthassam magamnak és gondoskodhassak róla…
    Majd a sötétlő szél:
    – Különbözőek vagyunk, Maritza, tudod jól; megvannak a saját társadalmi normáink, saját kötelességeink…
     – És… akkor most?
    Remegő cseppenként hullott a hang:
    – Az abortusz az egyetlen megoldás, Maritza!
    – Abortusz!
    A fehér hang mintha feloldódott volna a levegő szitájában.
    Még pislákolt a tücsök zenéjének lángja, amikor a léptek és árnyékok eltávolodtak.
    A ganajtúró egész éjszaka dolgozott. El kellett különítenie a durva trágyaragacsokat és a legfinomabb anyagból, a legpuhábból és legfrissebből kellett előállítania a legtökéletesebb bölcsőt a fiának, és lábai közül végül kikerült, megformázva és lecsiszolva, akár egy nagy agyaggyöngy, a krémes dunyha a tojás számára.
    Ügyetlen mozgásával néha elgázolta a trágyadombból kibújó növényeket; egy fűcsomó egy arasznyi területen, útjának közepén pontosan kiszámított kerülőt jelentett neki, hogy aztán újra nekiinduljon az illatozó, zöldes lepények felé.
        Mindez olyankor történt, amikor a mező viszonylag kihalt volt; a bogár egy nagy fa árnyékában éldegélt, ahol gyakran megálltak emberek és lovak is. Tudta, hogy a betolakodók nagy erővel lépkednek, és irgalmatlanul eltapossák a friss hajtásokat és apró élőlényeket.
    Talán az emberek tűntek legfélelmetesebbnek.
    A lovak csupán nyerítettek, és megremegtették a földet patáik súlya alatt, aztán elügettek a mezőről, finom ételeket hagyva maguk után. Az emberek azonban csendesen érkeztek, megfogtak egy apró ganajtúrót, és reccs, szétroppantották hosszú ujjaik között, vagy inkább, mintha csak játékból tennék, lassú kegyetlenséggel tépték le lábait és szárnyfedőit, míg a test már egy ráncos dióhoz hasonlított.
    Ők hallgattatták el a jajveszékelő kabócákat, és zilálták szét dühösen a szitakötők reggeli körtáncát.
    Ezért ismerték a közeledő léptek hangját, és váltak olyanná, mintha ében színű, mozdulatlan tojások volnának, lábaikat fejük alá húzták, ízeik nyugalomban maradtak, és apró testük a nagy lények jelenléte előtt megdermedt a félelemtől.
    Aznap, amikor a második szennygolyóját készítgette, megsejtette a kellemetlen találkozást. Először a kígyó tűnt fel a fa eltemetett gyökerei közt, majd hangok kezdték csapkodni az erős szelet, az egyik sötét színű, mint a szikvíz, a másik vékony, akár az eső dala.
    Odafent megrezzent a sötét hang.
    Mikor munkáját bevégezte, betemette földdel az odút, és hajnaltájban megnyitotta a kijáratot.
    Napillat áradt.
    A moha felett elterült az ember árnyéka.
    Majd a hang, akár a száraz levél, lehullott:
    – Itt eltemethetjük, Maritza.
    És erőteljesen ásni kezdett. A vas felborzolta a földet, és vékony gyökereket tépett ki. Minden egyes hasításnál megremegtek a fűszálak, és az összezúzott szárak halkan felnyögtek.
    A másik hang lágy lett, apróvá vált, akár egy selymes gombolyag:
    – Gyorsan, még valaki meglát minket!
    Körülöttük körtáncot járt a lihegő szél.
    Eltelt egy holdhónap.
    A felhő felöltötte téli fátylát, és a levegő függőleges útján alászállt hideg paripáján a köd. A föld felett akár nagy, zöld mell, esőtől éretten terült el a fa.
    És felette a nap olyan volt, akár alvó, földszínű karvaly.
    A ganajtúró nehéz napokat élt át.
    A víz, mely főhajtásra kényszerítette a harangvirágokat, felhígította az odú környékén szétszóródott trágyát, és fulladásos halál veszélye fenyegette, amikor az áradás kristálytekintete a barlang szemére meredt. Most énekelve jöttek apró és zavaros patakocskák a vadállatok lábnyomainak medrében.
    Sárosan bújt ki odújából egy reggel a tömzsi állat.
    Farolva haladt, meggörnyedve az agyaglabda súlya alatt, melyben a gyermek izgatott türelmetlenséggel várta, hogy végre megfürödhessék a fényben.
    Csak a hangyák látták elmenni.
    Nagy nehezen sikerült felmásznia egy kő mohás emelkedőjén, mikor megérezte azt a hangot, a férfi fekete hangját.
    – Látod, Maritza, a zöld szőnyeg mindent elfed…
     – Mindent, még vétkünket is!
    A ganajtúró mozdulatlanná dermedt.
    És a sötét hang, a férfi sötét hangja:
    – Csupán gondatlanság volt az egész. Felejtsük el.
    – Ha én parasztasszony lehettem volna…
    – Elég már, hamarosan összeházasodunk… Azon a napon egy aranynyakláncot kapsz majd tőlem akkora gyöngyszemekkel, mint…
    A férfi körülnézett, keresgélt valamit, hogy hasonlatára rátaláljon, és végül sikerült mondatát befejeznie.
    – … mint ez a ganajtúró!
    Ott tartotta a tenyerében, és elmosolyodott.
    A lány megpendítette egy pillanatra eső-hangját:
    – Dobd el, és csókolj meg, szeretsz?
    Akkor érezte a ganajtúró, hogy zuhan.
    Később éhes hangyák cipelték szétroncsolódott testrészeit.
    Mily változatos utakat kínált fel neki visszatérésére a föld!
    
    HOLLÓ JÁNOS FORDÍTÁSA

JUAN CALZADILLA

Miért kell egyre gyorsabban mennem?

A kocsi ablakán át
nézem a falakat, házakat, utcákat,
fákat, füvet, veteményt, ugart,
villámgyorsan futnak előttem
ugyanolyan sebességgel, mint én,
de ellenkező irányban,
mintha a természet csatázna velem
eldöntendő,
ki megy el, ki marad.
Ó, semmiképpen sem akarok
mozdulatlan lenni!
A mozgás éltet engem.
Ő győzelmem záloga.
De miért kell egyre gyorsabban mennem,
számot adnom az élet sebes portyázásainak
gyümölcseiről, győzelmekről és vereségekről
utam közepette?
Voltaképpen oda akarok menni,
ahol véget ér utam.
Nem oda, ahová ti
akarjátok, hogy menjek nagy sietve,
elhitetve velem, hogy ezzel megtakarítok
fájdalmat, szenvedést,
és hogy az indulás és a végcél egyformán végzetes.
Valójában, nektek ezt mondom, nem akarok mást,
csak oda engedjetek érni, ahol célomat elérem,
csöndesen, ne érezzek bűntudatot, mert nem csináltam
mérleget elvesztett nyereségeimről,
magamhoz felérve, igen,
és éppen csak annyira sietve,
amennyire négy végtagom nekem megengedi.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

LUIS ALBERTO CRESPO

40

A papám
Antonio Crespo Meléndez
azt élte amit olvasott

Sosem időzött
a szobájában

Olvasás közben
intett nekünk búcsút

Utazgatott
Hajóra szállt vagy vonatra
(repülőre szállni sosem láttam a könyveiben)
a ki tudja hányadik oldalon

Vagy bekapcsolta a rádiót
bevette magát egy erdőbe
bóklászott a prágai őszben

mindig este
az egy szál villanykörte alatt

Elalváskor magunkkal vittük
távoli arcát melyre béke szállt
attól amit olvasott
s hallgatott

Amikor visszatért
fehér göncöket öltött magára
s elgyalogolt a földön
a hivatalba ahol iratokra
kanyarította igen lassan
az aláírását

Láttuk hazatérni
e másféle írások közül
tintafoltos kézzel

írás
9-től 12-ig
3-tól 6-ig

napra nap

de nem ő volt a papám
a papám
más volt
az aki a függőágyban hevert
kinyitott egy könyvet aztán elindult
és meghalt
ahogyan ma
olvasva
mindörökké.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA



Menena Cottin

ADRIANO GONZÁLEZ LEÓN
   
Egyes-egyedül
   
Lent, a sugárút végén, a sarkon túl, ahol a magányos falak véget érnek, már kivehető fekete pulóverje, amint a városszéli üres telkek magasságában, a hosszú bádogkerítés előtt ide-oda imbolyog.
    Az utcán csak a lány észleli ezt a kis újdonságot, mialatt a régi városrész meghajtja széles ereszeit, s az acéltornyok felfogják a hangokat. A lány figyel. Vár. Mielőtt kezdetét venné a színjáték, számolja a ceibáról lehulló faleveleket. A haldokló nap sugarait. Tudja – és meglehet, ezzel egyedül van – hányféleképpen vonul be az este a városba: az ajtók aszú-sárgára, az ablakok fa kerete mohazöldre vált, az új házak falát pedig acélkékkel vonja be. Fent, az égbolton vad vágtában versenyez a lila a szürkével… Egyszóval, a mondottak foglalják keretbe a készülő változást, miközben a város egy másiknak adja át a helyét, és századszor is feltűnik ő, az ismeretlen, puha lépteivel, elnyűtt fekete bőrdzsekijében, a vállán kopott foltokkal; szája sarkában cigaretta, tekintete ide-oda jár, de őt soha nem látja. Soha nem emelte, vetette rá, vagy kereste a tekintetét. A szeme soha nem pásztázta, tükrözte, érintette a lány alakját. Talán nem is sejti, hogy egy ideje jár utána, óvatos távolságból követi, egyik saroktól, benyílóból a másikig, háztól házig, olykor korhadt deszkákon szökdécselve és egyensúlyozva. Van úgy, hogy futásnak ered, megelőzi, hogy a kellő pillanatban szembetalálkozva a szemét a szemébe mélyessze. Semmi. Nem látja.
    Ami azt illeti, a lány is bátortalan. Egyszer-egyszer elszántan szembefordult vele a járdán, felbukkant az orra előtt, megkérdezte tőle a pontos időt. Volt úgy, hogy a nyüzsgést kihasználva, előtte termett és még sikerült megállapítania, hogy a pulóver feketéjével kontrasztáló ezüstös tincs pontosan hol simul a halántékára. Aznap ötlött fel benne először, hogy ismeretlene bizonyára álruhás herceg, hosszú útról megtért, elcsigázott vándor, egy elfelejtett, távolból telefonáló ismerős, poros szobák lakója, muzsikus, aki elvesztette a hangsze­rét, vadász a visszaúton, láthatatlan pillangókkal és egzotikus prémekkel a vállán. Sok-sok út és állomás választja el őket. Sok év. Mert a lány eddig semmi rendkívülit nem mondhatott magáénak, napjait semmi nem háborgatta az apácák gimnáziumában – ahol a napkorong pokoli unalommal tűz a tornaudvarra, a lépcsőfeljárókra, a kápolna égő angyalokkal mintázott üvegablakaira –, szabályosan élte az ötödikes lányok tejszínhabos, vihogással, apró csínyekkel teli életét. Tökéletes tudatlanság jellemezte, plakátokat gyűjtött, a lemezeit rendezgette, blúzok százait képzelte el különböző farmernadrágokkal, egy-két divatos számot dúdolgatott. Álmodozott. Bulikra gondolt. Amikor először érezte a marihuána illatát. Arra a bizonyos, autópályán padlógázzal repesztő kocsira. Az éjszakára a tengerparton, a zabolátlan holddal, csikorgó kagylókkal, dagály elől iszkoló rákokkal. Alberto, se szó, se beszéd, rávetette magát, végtelenül egyszerű volt az egész, legföljebb arra emlékszik, hogy a homok a fürdőruha szegélyénél kidörzsölte a bőrét, éles fájdalom, majd élvezet hasított belé, aztán a lusta heverészésre, és egy megvadult hullámra, amely kifutott a partra. Albertót, ezt a faragatlan, nyers kamaszt, csak a fejesugrás meg a víz alatti halászat érdekelte. Siklani a szörfdeszkán a hullámtaraj felett. De beszélni egyáltalán nem tudott. Mégis híjával volt a csendnek. Ráillettek volna a spanyoltanár szavai, aki azt tanította nekik, hogy az elme hallgatag részén születnek a szavak? Hisz Alberto nem is beszél. Nincsenek titkai, még túl nyers; sikereit a hosszúra növesztett, slágerénekes hajával, nagy szemeivel aratja. „Szia!” – mondja, s ezzel vége is. Kólát iszik, mezítláb fut, nyargal fölfelé a meredek partfalon. Produkálja magát. A sziklafal előtt álló sziluettje, távolról szemlélve, hibátlan: kereszt alakban metszi a látóhatár vonalát, feje fölött elkésett tengeri madarak köröznek. De maga Alberto sekélyes. Tenyerében nem dédelget ritka zuzmót, szikrázó korallokat, őt nem ismerik a száz ölnyi mélyen élő halak, nem fedezett fel elsüllyedt hajót. Ezért amikor feltűnt a fekete garbó s vele együtt azok a tört szemek, melyek már nem is a szemgödörben, hanem a puszta csonton ülnek… Amikor a lány, minden áldott délután, ugyanabban az órában végignézte, hogyan vonul végig a fekete bőrdzseki az öreg várostól az új negyed egy bizonyos keresztutcájáig, életében először sejtette meg, hogy van olyan ember is, aki a város baját, örömét, rettenetét egyaránt átélni kénytelen, aki a védtelen város láttán, a nyílt utcán kétségbe esik, örül vagy retteg; s közben vásárlásból hazafelé tartó háziasszonyokba ütközik, s fülét sérti az esti lapot kínáló fiúk kiáltozása. Az ismeretlen az árnyas, dúslombú fák szegélyezte úton lassan haladt előre, vizsgálgatta a kerteket, a kőlapokkal borított ösvényeket, a kerítéseket, hamis várkastélyok hamis tornyainak csempedíszítéseit, a fölfuttatott ódon repkényt, a lugasokat és húsos virágokat, az abszurd bejáratokat, a haszontalan pergolákat, a nyirkosságtól málladozó szobrokat. A lány egy délután egészen a sugárút kezdetéig elkísérte, ahol egy kiszáradt szökőkút áll, középpontjában ágaskodó, cementből öntött hallal. A bőrdzsekis megérintette a szobrot, végigsimított pikkelyein, ujját a hal szájába, illetve a szája helyén található, átlyuggatott kerek lapra helyezte, amelyből valaha magasba törtek a szikrázó, vékony vízsugarak. Egykor, amikor még működött a szökőkút. A hal torka mára kiszáradt. A bőrdzsekis sokáig állt ott, kinyújtott karral, mozdulatlanul, majd hátat fordított a szökőkútnak és eltűnt a legközelebbi mellékutcában.
    Ma délután a lány századszor nézegeti mélán a kirakatokat, századszor kérdez valamit fölöslegesen az eladóktól, a haját igazgatja és ügyel rá, hogy el ne szalassza: itt van, már feltűnt a fekete magasnyakú garbó; megérkezett, titkolt bánat, átvirrasztott éjszakák emlékével a homlokán, s arca oly sápadt, mintha még ezen a napon is számtalan kaland és fikció emléke kísértené. A lány manőverezik. Hiába. Kifejezéstelen arccal, mint egy alvajáró, úgy suhan el előtte. Talán egy távoli, titokzatos pontot figyel, ahol aranyló vidéket sejt, vagy még inkább, semmire sem gondol már. Semmit sem hall. Nem vesz tudomást a mellette rohanó kocsikról, nem rezzen össze a föld középpontját ostromló légkalapács robajától, és nem üldözik a kiáltások, a papírlapok, az üvegcserepek, a szemét, az ónos felhők, amelyek bármelyik pillanatban lecsaphatnak a városra. A lány azt kérdezi magától, vajon van-e neve egyáltalán. Végtére, ha senki nem szól hozzá, név nélkül is elboldogul. Hiszen kimondatlan kérdésekre nem kell válaszolnia. Talán – töpreng –, nekem kellene kérdeznem tőle valamit. De visszariad az ötlettől. Tétovázik, ujját harapdálja, forróság lepi el. Inkább magában képzeli el a találkozást. Inkább gondolatban szólongatja. – Hé, Egyes-egyedül! Feketepulóver… Hé, te Kísértet… Tőle az Egyes-egyedül nevet kapta. Könnyen meglehet, hogy az ismeretlen soha nem tudja meg, noha egyszer már majdnem megszólította. Most is… De megtorpan, és inkább a holnapi röplabdameccsre gondol: ott lesz Alberto is, kicsípve, valóságos izompacsirta, hosszúra növesztett hajával, igéző szemeivel.
    Az ismeretlen sétáló már megérkezett, egyszerre közeledik és távolodik, sőt, távolabb van, mint bármikor; a labda itt és ott pattog, a hálóba repül, majd ismét itt meg ott; mondd, ismeretlen, meglátsz? Milyen az a messzeség, ahol élsz… hol van az a régi város? A lány hirtelen támadt ötlettől vezérelve, elképzeli, hogy a visszaúton követi, végig a széles ereszű, tornácos házak mentén, szűk utcákon át, szeszélyesen emelkedő, majd métereket zuhanó járdán, zöldség kereskedések, gyárak, nyomorúságos bodegák, sáros grundok, vörös téglaházak, bádogviskók között, ahol nagycsontú, sovány, éhes kutyák kóborolnak, szaglásznak a pitvarok közelében, s a köteleken száradó, kilögybölt ruhanemű áporodott szaga keveredik a fűrészpor meg az olcsó fertőtlenítő szagával. Arrafelé a házakat vöröses okkerre festik, hámlik róluk a vakolat, köztük hóbortos kis terek tűnnek elő. Minden különleges, minden más, mint az ő környékükön.
    Egyes-egyedül otthona kissé félre esik. Olyan, mintha benne összegződne minden létező lerobbantság, s az a két rózsa, amely a szemöldökfát díszíti, arra a régmúlt időre emlékeztetne, amikor ez a viskó még udvarház volt. Az ablakokon szúrágta zsalugáter leng, a pitvar törött, billegő téglákkal van kikövezve. A lány látta, amint a férfi megállt a ház előtt, ajtaját egy ormótlan, fekete kulccsal kinyitotta, majd újra néma csend következett, még lámpa sem gyúlt a szobákban. Nem volt mit tenni, most már haza kellett mennie a lassan ereszkedő szürkületben, otthon úgyis szemrehányásokkal várják. Egy jegyzetet kért kölcsön, Teresánál volt… mindegy, valamit kitalál. Nem számít. Annál inkább aggasztotta, hogy ismeretlene, akit képzeletében a Lovagok Könyvébe helyezett, ezen a gyászos környéken tengeti napjait. Vagy mégis lehetséges? Lehetne Parsifal, aki tudatlanságban, s zsarnoki anyja szeretetének oltalmában nőtt fel, s ezért most egyedül kell szembeszállnia a világ kihívásaival… satöbbi, satöbbi… Amikor belép a házba, s a reteszek távoli, fémes csengéssel a helyükre kerülnek, Lancelot lovaggá változik, aki mindent feláldozott lovagi becsületéért, és most remeteként morzsolja napjait… satöbbi… satöbbi… Majd Trisztán lesz, aki titkon bálványozza Izoldáját; elvonultan élnek az erdőben, s amikor egy nap Márk meglepi őket, látnia kell, hogy a mohaszőnyegen alvó pár között – az ártatlanság és a szüzesség jegyajándékaként – egy kivont kard fekszik…
    És a délutáni jelenés, mint már elmondtuk, ezerszer is megismétlődik. A lány nem tágított, ezredszer próbálta észrevétetni magát. Újabb és újabb ötletekkel állt elő, boltról boltra, fától fáig szökkent. Számba véve háztömböket, falakat, sikátorokat, benyílókat, kijelölte a határt a régi városrész és az új negyed között. De ő, Egyes-egyedül, Parsifal, Lancelot alias Trisztán, soha, egyetlen pillantásra sem méltatta. A házibuli estéjén, az utolsó rockszám alatt a szobájába szökött. A nappaliban akkorra már tökéletes volt a káosz. Egyedül maradt, és felidézte ismeretlenje vonásait, a szemét, a ráncait. Ráncait? Az a fekete garbó mintha a testéhez nőtt volna. Noha egyszer fehér ingben, sötétkék zakóban, enyhe illatfelhő közepette pillantotta meg. Mélyen ülő szeme csillogott: talán a Grál kelyhétől vagy a csepp vértől. Még a szokottnál is elrévedőbb volt, gyors léptekkel haladt, látta, felesleges lenne követnie a szökőkútig. Minden próbálkozás kudarcra volt ítélve, legfeljebb egy levél menthette volna meg, a hal szájába rejtve, amelyet ő, az ismeretlen el nem mulasztana megérinteni. Valahogy így: „Szeretve csodált Egyes-egyedül! Magányos Lovag, Trisztán Úr, Remeteéletű Lancelot, miért nem látsz meg engem? Hiszen árnyékként követlek. Nézlek, szemem a tiedet kutatja az utcán. Mondd, nem hallod a lépteimet, amikor azon az avaron járok, amelyen te is taposol? Időtlen idők óta álmodom rólad. Mégis csupán futó jelenés vagy. Egy fekete, kopott bőrdzseki. Eltűnsz, amint beesteledik. Miért hallgatsz? Válaszolj. Mondd el, mi ez az örökös magány… Én, a Könyv szerint, saját történet és alak nélküli vagyok. De holnap, a sugárút első fája alatt várlak.” Aláírás: Fehér Virág.
    Aznap, amikor az ismeretlen zakóban jelent meg, erősen sötétedett. Ezúttal a lépései már nem is lehettek volna vontatottabbak, az arca kifürkészhetetlenebb, mint egy kísérteté. A szökőkútnál megállt, nekitámaszkodott a cement halnak, majd befordult a kis mellékutcába, ahol a lány előtt ismeretlen világ kezdődött. Azon túl terült el a Mutatványos Park, s a körhinta keringő székein a nagyvilág csillogása várt rá, a zene hullámain át egyenesen a holdra repülhetett… s eközben a bohócok bukfenceiket próbálgatták, öt billegő asztal tetején grimaszoltak rá, őrá, aki hosszú évek óta egyebet sem tesz, mint maga is bohócpofákat vág. A papok elemijében mindig kréta, lakkfesték, friss mész és narancslevél szaga terjengett. S a szőlőlugas, amelyen soha nem nőttek szőlőfürtök, egészen a sövénykerítésig húzódott; délután három felé a lábosokból émelyítő bűz szállt. Nem nehéz felidézni, mert a konyha volt az a pont, a híd, ahonnan még visszafordulhatott volna. Egyetlen diák sem tette be ide a lábát, csak ő került errefelé, hogy a többiek ne lássák, amint Martínez atya cellájába belép. Számára a látogatás kötelező volt, hagyni kellett, hogy az atya a haját simogassa, az ölébe ültesse. Azután pedig… mindezt az oltár mögötti szekrénybe zárt, megszenteletlen ostyáért cserébe… Délutánonként az iskola kápolnája csendes és tiszta volt, két oszlopban sorakoztak a térdeplők, s az olajjal fényesített karfák ragyogtak a beszűrődő fényben. A mozdulatlan levegőt a füstölő és a gyertyák sűrű illata töltötte be; talán őrangyal szállt le sorra minden egyes fülkébe, a halványan fénylő szentségtartóra, a fogadalmi lámpára, az ő bűne és az ő szíve védelmében.
    – Sunsum Cordal! – hallotta.
    – Agnus dei – suttogta –, aki a világot megváltod bűneitől.
    Isten báránya és a szív titka. Pár kártyalap. A nagy játszma aznap, amikor belépett Martínez atyához, a nagy ugrás a tövises ösvényre, a baj, a boldogtalanság, a lesütött szemek, a színlelés útjára, amikor tanácsos volt elkerülni a többi fiút, a focimeccseket, és végül ő is a gyávák és megbélyegzettek utolsó mentsvárában, az Igazi Vasárnap Társaságában végezte. Most is látja a kápolna fényeit, majd forog tovább a körhintán, már hallja a lármát, amelynek lüktetése diadalmaskodik a Szent Szűz himnuszain, s látja a szőke fiút is, aki a céllövöldébe szóló jegyeket osztogatja. Ide-oda cikázik, biztatja a közönséget. Ő is jegyet vált, a palackokat meg a papírhattyút mégsem veszi célba. Újra és újra befizet, érdeklődést színlel, csakhogy hallhassa a fiú lihegését, láthassa lebbenő fürtjeit, amint ide-oda futkos, s csak a maga dolgával törődik, hogy a lehető legkevesebben találjanak célba. Az ismeretlen tehát elvéti a célt, a közeli bódénál lehajt egy pohár karamellás tejet, majd visszaballag, zacskójából cukrozott mandulát, mézes süteményt szemelget, azután az esti hűvösben hazatér a régi városrészbe, ahol magányos otthona áll, ölelkező rózsákkal a bejárat fölött.
    A lány már lesben állt, végigtrappolt a sugárúton, a sikátorokon és megelőzte. Nem volt nehéz, mert a férfi betért az italmérésbe, kért egy pohár sört és lassan kortyolgatta. Mintha egy könnycsepp jelent volna meg a szeme sarkában. Fölhajtotta a maradékot, újabb sört rendelt. És még egyet. Sietve fizetett, sarkon fordult és a lengőajtón át kilépett az utcára. Előhúzta a súlyos, fekete kulcsot, fényt gyújtott a házban. A lány várt. Először merészkedett ebbe a negyedbe ilyen későn. A szoba, mely eddig sötétben maradt, kivilágosodott. S ő a korhadt zsalugáter résein át mindent látott és hallott. Egy nyikorgó lemezjátszón a kopott tű A korcsolyázók című keringőbe kezdett. Négy tükör állt a szoba négy falán. Hajlongva, a zene ütemére lépve, Egyes-egyedül megjelent az ajtóban: régi dámának maszkírozta magát, fűzőt, csipkét, fodrokat viselt; egyik ruhaujja rongyos, a nyaka szakadt, a gombjai hiányoztak. Dúdolva, egy-két tánclépést tett, szemügyre vette magát a tükörben, elhúzta a száját, majd eltűnt. Cigánylánynak öltözve jött elő. Fülbevalóval, karkötőkkel, piszkos, szakadt kendőben. Másik lemezt tett fel, cipősarkával kopogóst járt, „olé!”, rikkantotta, meg azt, hogy „idösanyámért!”, ujjaival a kasztanyetták csörgetését mímelte. Úgy tetszett, hogy a tükrök életre kelnek. Belenézett az egyikbe, s közben cigánylányos vállát a szemközti tükör verte vissza, s ez a kép a feje fölött, de vele szemben is megjelent. Arca pirosítótól lángolt. Aztán újra eltűnt a szoba mélyén, majd rongyos csipkekendőben, sálakkal, fején óriás masnival, ezüstpapírból vágott díszekkel, nyaklánccal, fodros gallérral felcicomázva tért vissza. Türelmetlen mozdulattal lemezt cserélt. Harsány zene hangja csapott fel, dobok, éles klarinétok, szordínós kürtök sikoltoztak. Ismét a tükörhöz hajolt, s a tükör mélyén megsokszorozva látta viszont önmagát, a szemeket, az arcokat, a csontokat. Egyes-egyedül összes fintorait, a négy falon, majd a házban, ezerszer is elveszítve és megtalálva, az ablakba szökkenve, ahol a lány – megrettenve – még az imént ott állt.
    Mindez átfutott az agyán, mialatt ezen az újabb délutánon az ismeretlen lassan közeledik felé a sugárúton. Hát persze. Egyes-egyedül művész, nagy színművész, ezért veti meg a világot, ezért nem néz se jobbra, se balra. De ma nem szökhet meg előle. A virágzó bokrok mögött, a szökőkútnál vár rá. Levelét a hal torkába tette. Ezúttal biztosra megy. És valóban, épp erre tart: már itt van mélyen ülő szemével, kezét felemeli, ujjai megérintik a papírlapot, mintha felfigyelne rá, de aztán kiejti a kezéből, s a levél odalebben a szeméthalomra; s ezalatt a lány szívdobogva lapul a bokrok mögött, a másik pedig a mellékutca felé indul és a fekete garbó lassan belevész a szürkület első árnyaiba. Remeteéletű Lancelot úgy lépked, mint aki nem is tudja, hová tart. De a léptei, a szeme, a borzongása, az álmai már a nagy égi körhinta forgó acélkereke felé lendítik, már hallja a rikoltó muzsikát, a kurjantásokat, a kikiáltók verselését, a drótkötélen egyensúlyozó, cigánykereket hányó bohócok óbégatását, a hölgyet, aki bejelenti az öngyilkos motoros első körét, mert valójában ő az, Lancelot lovag, reszkető lépteivel, ő, az ismeretlen, Egyes-egyedül, aki arra gondol, arról álmodik, hogy egy nap a célkeresztbe talál, és a körhintán utazva a holdra jut.
    
PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSA




Gerd Leufert