Tabák András-versillusztráció
Mai ír, skót és walesi költők után ezúttal kortárs ausztrál lírikusok verseiből válogatott és fordított világirodalmi rovatunkba Gyárfás Endre.
Egy dolog tudni, hogy mind meghalunk,
hogy ez a sorsunk. Más dolog, hogy látjuk
a koponyát baráti arc mögött.
És egy dolog olvasni, hogy világunk
elaggik, mint hajdan csodás ruhánk,
és más dolog meghallani a halk
morajlást túlnan, a nagy hegy felől
egy fényre szomjas üde hajnalon,
és látni, hitetlenkedve, hogy’ omlik,
hogy’ dől a fal, s mint hanyatlik a földre,
és riadozva inalni a házból.
Ó, felrobbant a bánya? Vagy ez… Nem, nem,
nem ember műve. A föld reng alattunk.
Már el is múlt. S mintha nem kezdené
megint, a hegyek lágy fényben pihennek,
békén, mint az ősz bármelyik más napján.
Állnak Keira sasszirtjei, mint régen,
s a kis Nebo zöld lankái, mint eddig,
üdék, s a domb most is tündértanya.
S mögötte a Kembla sötét taréja,
honnét a part s a vitorláshad látszik.
Én naphosszat bámészkodom, szemem
a kellem látványával andalít,
míg utolsót nem kurjant egy pirók,
s az est az Arany Sziklát és a tengert
meg nem legyinti. Nézem, egyre nézem
a szeretett arcon a mulandóság
rándulásait.
Fütyörészve sétált a halálos gázba.
Csákányt lóbált, barnasört vedelt
a sihta után, s kerülgette, megszerette,
eljegyezte – munkájából fakadó bárdolatlan
eleganciával – Mary-t, bányásztársa leányát.
Megvénült, bizony.
Maradt neki nem több, egy pint barnasör
emlékezni rest cimborák között, a vérző kéz,
a túlnagy ágy s a hideg,
mely idegen nap alatt várja, várja.
A szilaj görlök, akiket szerettünk,
már jó negyvenesek.
Saját leányaik csenték el tőlük
hamvas szépségüket.
Az újak hűvös kék tekintetében
nem villan új csoda;
s az utókornak szánt mosolyuk nem más,
mint anyjuk mosolya.
A kérge fosztott fa
mint Szent Antal pőrén
hirdeti ameddig ellát a szem
vadméhraj menedéke lesz
nyilait fogadja szüntelen
s haldoklik panasztalan
Száz sebe
édes sötét vadmézet vérzik
Melyik teremtett jobb civilizációt?
A sárga fű vagy a zöld?
Ki tette törvényessé a nyomort?
Ki szülte a nyomort egyáltalán?
Hideg húsos szendvicsemet
zsírhatlan papírból harapdálom,
róvom a rakpart ívét,
s nézem a ködbe tűnő kikötőt.
Világhajók farolnak, hoznak nyomort,
életemnek határidőt.
Távolról nézve a város kétféle
tornyot emelget:
pénzért fel, feljebb ágaskodót
és barna templomot szegények vigaszául.
Ki tette a nyomort törvényessé?
Landolnak az első Jumbók.
Nevükre emlékezni kár,
a városon túl eltűnnek amúgy is.
Fehér kompokon ólomkristály-fény csillan,
s a törvények sötétzöldjén
behajózik a nyomor.
S én bontakozó vitorlaként
magasba tartom zsírhatlan rózsám.
És egyszer valóban horgonyt vetek
napraforgók bougainvilleák
száraz szelek reggelén
sötét szivarra gyújtok kezem az árbocon
szemem rakományától megszabadulok
vállamról elhessen a papagáj
hófehér jachtok suhannak elém
a part felől a tenger türkiz tükrén
s mikor megkérdik merre jártam
mondom majd
mindent elfeledtem
s ha faggatnak még szólaljak beszéljek
én csak mosolygok egyre csak mosolygok
Fagy bénította hét után
már tárul a szürke nappal ökle,
tündököl a folyó, pirul a fűzfaág.
Elmondod, miként értél oda éjjel,
s ágyadban reggel, útikönyved lapozva,
hogyan nyílott rád a város sikátoraiból
az Orinoco, a mérföld-széles áram.
Verejték áztatja a nyomtatott lapot.
Fém ágykeret, széthányt bőröndök
és arcod itt is, arcod ott is.
Kócsag álldogál, napozik a gáton.
A végtelen Semmin át, szerelemkeresők,
vitorláztak a part felé a hollandusok.
Szirtet láttak meg, durvát és kegyetlent.
Indultak vissza hát, amerről jöttek.
A rászedett Idő szemet hunyt megint.
Mostanig nem tudtunk szeretni, de
‒ eltűnt szigetre – szerelemre leltünk,
s féltünk.
Szavainktól lett a tájék látható.
És mégis, hogy szerelmünk megtarthassuk,
nem kutatunk rejtelmeket, homályt,
tudjuk jól, mit kínál a pusztaság
azoknak, akik még kíváncsiak rá,
és bár látszatra indulnánk időben,
a szerelemre nincs többé sziget.
GYÁRFÁS ENDRE FORDÍTÁSAI
Tabák András-versillusztráció
Györe Imre-versillusztráció
Schodelné Klein Rozália 1811. november 29-én született, tehát kereken kétszáz éve. Az Erkel-féle operatársulat egyetlen európai hírű énekesnőjének varázslatos produkciójától nyerte el egy bükkfa a Normafa elnevezést a Svábhegy tetején 1840-ben. Ő volt Szilágyi Erzsébet a Hunyadi László ősbemutatóján. És nem csupán szerelmese volt Nyáry Pál nak, hanem a küzdőtársa is.
Baranyi Ferenc őt megidéző monodrámája a „tárgynapon” kerül majd színre a Normafa Idősek Otthonának Koncertek a város felett című sorozatában. Pánti Anna operaénekesnő adja elő, Hegedűs Valér zongoraművész közreműködésével.
(Schodelné Klein Rozália monológja)
A dívát megjelenítő művésznő egy erdélyi népdalt énekelve jön be a pódiumra, majd leül egy székre és mesélni kezd.
Ezt a dalt énekelte a bölcsőm mellett Kolozsváron az anyám, pontosabban Klein János felesége. Mert az igazi anyám Cserényi Zsuzsánna volt, aki a kékvérű Csabay Miklósnak 1811. november 29-én szült egy szerelemgyereket. Ez voltam én. Ha ők frigyre léptek volna, akkor most Csabay Zsuzsa lenne a nevem, nem pedig Klein Rózsi. De Cserényi Zsuzsánna nem hitvese volt Csabay Miklósnak, hanem az ágyasa csupán. Ezért titokban, szégyenkezve hozott a világra s azon nyomban rátestált a szülésnél segédkező bábaasszonyra, Klein János izráelita muzsikus feleségére, aki olyan szeretettel nevelt fel, mintha ő hordott volna kilenc hónapon át a szíve alatt. Ha Csabay Zsuzsa lehettem volna, most talán egy erdélyi kastélyban unatkoznék, mint afféle elvirágzó baronesz. Ám Klein Rózsi, pontosabban Schodelné Klein Rozália, aki nemrég még egész Európa ünnepelt dívája volt, most egy Pest környéki kis faluban, Nyáregyházán, a Nyáry család omladozó kastélyában gazdasszonykodik negyvenhárom évesen, poros akácfák susogását hallgatva a transzilvániai fenyvesek fenséges zúgása helyett. Egyedül vagyok, a kastély ura, Nyáry Pál, életem legnagyobb szerelme Königgrätz várbörtönében senyved. Próbálom rendben tartani a birtokát, de sorra hagynak el öreg béreseim.
Ének: a „Meghalt a béres kezdetű” népdal.
Hogy miképpen kerültem ide? Hosszú sora van annak. Nevelőapám fel-figyelt csermelycsobogást idéző, csilingelő hangomra, beíratott a kolozsvári énekiskolába, majd Schodel János zongoraművész fiának gondjaira bízott, hogy képezze tovább a hangomat, foglalkozzon vele. Ifjú Schodel János nagy szakértelemmel teljesítette a feladatot, sőt túl is teljesítette: 1826 márciusában, amikor még be sem töltöttem tizenötödik életévemet, nőül vett. Egy évre rá Pozsonyba költöztünk, ahol koncerteken léptem fel, majd egy jótékony operaelőadáson, 1829. június 9-én végre operaénekesnőként debütálhattam. Agáta voltam Weber A bűvös vadász című dalművében. Első kritikusom így írt bemutatkozásomról: „Leírhatatlan volt a meglepetés, amelyet e ritka tünemény keltett. Tiszta ezüsthangja, mint valami varázsvessző, úgy hatott az érzékekre. E szerepet másnap ismételni kellett.” Ettől kezdve nem volt megállás. Bécsben képeztek tovább, szavalást, olasz nyelvet és drámai éneklést tanultam Fröhlichnél és Ciccimaránál. Bécsben először Konradin Kreutzer hangversenyén léptem fel. A koncerten jelen volt az anyacsászárné s a Kärtnertor-Theater igazgatójának figyelmébe ajánlott, aki még aznap, 1833. május elsején szerződtetett. Bécsben első alkalommal Boieldieu Felfordult útikocsi című dalművében léptem fel. Aztán mindjárt az operák operája következett: Mozart Don Giovanni jában voltam Donna Anna.
Ének: Donna Anna áriája Mozart „Don Giovanni”-jának I. felvonásából.
Egy évvel később, 1834-ben már németalföldi dalszínházakban ünnepeltek, mindenütt marasztaltak, de a császárváros nem engedett el, csak vendégszereplő lehettem Germániában. A legnagyobb diadalt Hamburgban arattam 1836-ban. Szinte pirulva idézek az egyik német Tagblatt kritikájából: „Mindenütt biztosítandja diadalát két oktávon át d3-ig egyformán ragyogó, erőteljesen csengő s behízelgően lágy hangja, mesteri iskolázottsága, bensőséges előadása, bámulatosan tiszta szövegkiejtése és természetes eleven játéka, valamint hódító megjelenése.” Ezt követően szülővárosomban, Kolozsváron léptem fel egy jótékony célú hangversenyen. Pestre először 1837 tavaszán látogattam, az ottani német színház hívott meg. Rossini operájában, A sevil ai borbélyban léptem fel. Érdekes, hogy a Pesti Magyar Színház nyitóelőadása is ez az opera volt ugyanebben az évben, ott Déryné volt Rosina.
Ének: Rosina áriája Rossini „A sevil ai borbély” című operájából.
A pesti német színházban felléptem még néhányszor, így csak külső szemlélője voltam ama háborúságnak, amely az alakulgató magyar színház tájékán dúlt. A prózai és az operatársulat tagjai halálos ellenségekként feszültek egymásnak. Egressy Gábor, a nagyhírű színművész, a közkedvelt teátrista például így fakadt ki: „A dalmű fattyú kinövése a szépnek, képtelen túlsága az idealizálás elvének művészetben; egy természetlen valami, melynek a valóságban életalapja nincs; tehát végre: színművészeti hazudság, mert az opera éneklő életet tesz fel, ami nincs.” Irodalmunk jelesei sem voltak kíméletesebbek. A nagy Vörösmarty így nyilatkozott: „A színészet visszaesésének főoka az opera iránti előszeretetben és kedvezésekben keresendő.” Bajza József pedig imígyen: „Valahányszor én egy olasz Bájitalt vagy Normát hallgatókkal tömött házban előadatni látok s utána más napon egy eredeti magyar színművet üres falak között, mindannyiszor elszomorodik lelkem, s néha elkeseredésemben azt kérdem magamtól: minek e népnek színház?” Hát ez volt a baj. A zeneköltőknek volt közönsége, a költőknek nem. Nos, ilyen körülmények között szinte provokációnak hatott, hogy vendégszerepelni hívtak a Pesti Magyar Színházba. Rómeót alakítottam Bellini I Capuleti e i Montecchi című operájában, 1837. november 4-én. A színház fiatal karnagya, Erkel Ferenc így emlékezett meg erről: „Ez volt az a nap, mely a magyar opera történetében a legnevezetesebb fordulópontot képezte. Ekkor lépett fel teátrumunkban a nagy drámai énekesnő, Schodelné. Határtalan lelkesedéssel fogadtatott.”
Ének: Ária Bel ini „I Capuleti e i Montecchi” című operájából.
Nem volt persze felhőtlen ez a bemutatkozás. Még nem is voltam tagja a magyar társulatnak, de a művésztársak irigykedését már akkor megtapasztalhattam. Miközben a publikum viharosan ünnepelt, a színészek a színpadról vöröshagyma-koszorút dobtak elém. Felvettem – s amikor beállt a csend, e szavakkal helyeztem a súgólyuk tetejére: „Ezt én nem érdemeltem, ide teszem a haza oltárára.” Három nappal később komoly kárpótlásban volt részem: november 7-én a színügyi választmány megbízásából Bajza József és Fáy András felkeresett – és szerződtettek a Pesti Magyar Színházhoz. Méghozzá a külföldi gázsimért. Ami nagyobb volt, mint a társulat prózai színészeinek, tehát Lendvaynénak, Laborfalvi Rózának, Megyerinek, Szentpéterynek, Fáncsynak, Lendvaynak és Egressy Gábornak együttvéve. De legrosszabbul a már hervadó Dérynének esett a szerződtetésem, aki számtalan rosszindulatú pletykát kezdett terjeszteni rólam. Mindjárt a Bellini-opera bemutatója után ilyeneket mondott: „Valami nagy hír nem volt róla.” Aztán: „Nem bírta a publikum szeretetét elnyerni.” Még ilyet sem átallott állítani: „Az előadásra száz ingyen-jegyet osztottak ki, hogy legyen, aki tapsoljon Schodelnénak.” A leggonoszabb meséje az volt, hogy meglátogatott engem a Fehér Hajóban, ahol a szemetes lépcső mellett – úgymond – egy piszkos szobában laktam. Abban a férfiingben feküdtem – szerinte – az ágyban, amelyben a színházban Rómeót adtam. Paplanom nem lévén, férjem rongyos köpenyével takaróztam. Olyat is mondott, hogy fellépés előtt rumot vedelek, én, aki egy pohár bort is csak rábeszélésre iszom meg. Nem értettem setét indulatát. Én nagyon-nagyon tiszteltem mindig is őt. Tudtam, hogy évtizedeken át – sokszor az elemekkel is dacolva – vitte el Erdély és Magyarhon legkisebb falvaiba a kultúrát, a művészetet, a szép és igaz magyar szót. Tudtam, hogy szülővárosomban, Kolozsváron ő teremtette meg az operajátszást, ott még 1827-ben, tizenhat esztendős fiatalasszonyként fel is kerestem őt az egyik előadás után. Kedvesen kikérdezett, és én mindent elmeséltem neki, még azt is, hogy szerelemgyerek vagyok. Miért fordult ennyire ellenem? Olyan prókátorom akadt végül, akire a legkevésbé sem számítottam. Vörösmarty Mihály, a nemzet koszorús poétája kelt a védelmemre. Ez volt a véleménye Déryné gonosz beszédéről: „Nagy része mendemonda lehet, s ki tudja, az első énekesnő nem ártatlan-e mindezekben?” Így mondta: az első énekesnő. Ferenczy István, a szobrász is mellém állt: „Az irigység fúj a ellene a kígyó-követ. Schodelné ritka tünemény a magyar színházban, és itt Pesten mind író uraim, mind sok hallgató tőle tanulta, mi légyen operát énekelni, mert ő igazán nem is énekel, hanem a legfőbb kifejezéssel beszél.” Egy év se telt el, és Bajza is behódolt. Ezt írta rólam: „Neki a magyar színházi opera sokat köszönhet, nélküle az oly rövid idő alatt alig bírt volna annyira kifejlődni, alig magának oly sok kedvelőket szerezni. Annak ő a lelke, elevenítő forrása.” Emlékezetes előadások következtek ezután. Sohasem felejtem el 1838. március 13-át. Bellini Beatrice di Tenda című operáját adtuk. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy színpadon játszhattam Dérynével. Én a címszerepet énekeltem, ő Ágnes szerepét. De nem ettől volt emlékezetes az a nap, hanem attól, hogy akkor öntötte el a Duna Pest városát. A közönség mégis kitartott végig, volt, aki csak csónakkal jutott haza. Aztán 1840 tavaszán Donizetti Bájitalát – valóban bűbájos – adtuk, a szünetben fiatal jurátusok özönlöttek be az öltözőmbe. Volt köztük egy Madách Imre nevezetű, aki elújságolta, hogy épp most nyújtotta be cenzúrára Lantvirágok című verseskötetét. Ha majd megjelenik – mondta – én kapom a második példányt, mert az első Lónyay Etelkát, szíve hölgyét illeti. Hálából neki énekeltem a színpadról Adina ariettáját.
Ének: Adina ariettája Donizetti „Szerelmi bájital” című operájából.
Ám a legszebb élményben ugyanennek az évnek a nyarán volt részem. A lassan-lassan megbékélő művésztársakkal akkor már gyakran rándultunk ki a budai hegyekbe. Egy alkalommal velünk jött Nyáry Pál is, az akkori intendáns. Már az előző évben, amikor Patay és Nyáry kívánságára Pozsonyban vendégszerepeltünk, hogy támogatást énekeljünk ki a rendekből, igen-igen simogatott a tekintetével. Először hálásnak véltem a tekintetét, hiszen a lapok szerint én bájoltam el énekemmel a rendeket olyannyira, hogy megszavazták a Nemzeti Színháznak – mert ekkor már ez volt a neve teátrumunknak – az állami segélyt. Később kiderült, hogy az a tekintet nem csupán hálát, hanem szerelmet is sugárzott. És én azt a szerelmet viszonoztam. Elvált asszony voltam már, megtehettem. Az 1840-es nyári kiránduláson már nyíltan vállaltuk egymást. Este a Svábhegy tetején egy bükkfa alatt táboroztunk le. És produkáltuk egymásnak magunkat. A színészek verseket szavaltak, az énekesek dalokkal illatosították a friss hegyi levegőt. Amikor rám került a sor, hirtelen nem tudtam, hogy mit is énekeljek. Aztán fentről rám mosolygott a hold – és én azon nyomban fohászkodni kezdtem hozzá. Bellini operájának, a Normának a főhőse egy druida papnő, aki Galliában, sötét sűrű rengeteg mélyén a holdistennőhöz küldi fel imáját. Számtalanszor énekeltem ezt a szerepet, itthon és külföldön egyaránt, de olyan ihletetten talán sehol, mint ott, a Svábhegy tetején. „Casta Diva che inargenti queste sacre antiche piante – Szűzi Istennő, aki beezüstözöd ezeket a szent, öreg fákat.” Szállt az ének és beezüstözte a kollégák, barátok kedélyét.
Ének: Norma áriája Bel ini „Norma” című operájából.
Ahogy elhangzott az ének, a művésztársak felpattantak a gyepről. „Róza, éneklésed magunkon kívül ragadt!” – kiáltozták. „Norma áriáját így még nem énekelte el senki! Legyen hát ennek a bükkfának a neve mától kezdve Normafa!” A „keresztelőt” Nyáry később egy ezüstsarlóval pecsételte meg: ott fönn, a Svábhegyen adta át nekem mint a közönség ajándékát. Szerelmünk egyre szenvedélyesebb lett. Boldogok voltunk – és nem törődtünk a világ nyelvével. Jókai Mór szavai adtak erőt, aki így vélekedett rólunk: „Ez a viszony minden magas lélek előtt igazolva van!” Sikert sikerre halmoztam a színházban, de irigyeim gondoskodtak róla, hogy örömöm ne legyen tartós: 1840. december 6-án, egyik fellépésem alkalmával néhány felbérelt alak fütyülni és pisszegni kezdett. A publikum dörgő tapsa hamar elnémította őket, de a tőr már a szívembe hatolt. Amikor csend lett végre, így szóltam a közönséghez: „Ott nem lehet énekelni, ahol kígyók vannak. Nekem nyitva áll a külföld.” És felkerekedtem. Hiányom hamar megmutatkozott. Az Athenaeum ezt írta 1841. július 10-én egy Norma-előadásról: „Ilyen Normától mentsen meg a magyarok Istene! Mi az oka ennek? Azt mondják, Schodelné! Ha Schodelné ugyanis itt volna, minden jó volna.” De Schodelné nem volt ott, mert Hannoverben, Mainzban, a londoni Covent Gardenben és Kölnben vendégszerepelt. Mindenütt nagy sikert arattam, legtöbbször Norma szerepében, de Donizetti Lammermoori Luciája is a legkedvesebb szerepeim közé tartozott.
Ének: Lucia áriája Donizetti „Lammermoori Lucia” című operájának első felvonásából.
Aztán 1843 augusztusában Bartay András, a Nemzeti Színház új igazgatója visszacsábított hazámba. Bajza konokul remélte, hogy ez bekövetkezik. Ő, aki kezdetben igencsak ellenségem volt, 1841-ben ezt nyilatkozta: „Lesz még alkalom Schodelnéról szólni, mert ne higgyétek, hogy ő örökre távozott: fogjátok őt hallani, hamarabb, mint gondolnátok. A fecske visszarepül oda, hol melegebb van, hol aratás reménye kecsegtet.” Hát visszarepültem, az aratás reményével a szívemben. A haza még mindig nem nyugodott el, némely író operaellenessége még ádázabbá vált. Vahot Imre például ilyen szöveggel bőszítette – egyszersmind mulattatta – a dalárok szívét: „Az operaénekes erőltető dallása, elnyeléssel fenyegető szájtátongásai mellett úgy hányja-veti magát, mintha még lábuj a tyúkszeméből is trillakönnyeket akarna hangfolyamába vegyíteni. A lélek legnagyobb szenvedélyeit és indulatait is énekelve nyögi el; énekelve ordít bosszút; dalolva átkozza hűtlen madonnáját; reszkető hangon dúdolja el, hogy ismét a hideg leli; inasának énekszóval parancsolja, hogy a csizmát hozza be, s ha nem teszi, danolva szidja le, s elvégre is mint hattyú énekelve, dalhörögve hal meg.” Ebben a nagy ellenszélben a fiatal karmester, Erkel Ferenc már a második operáján dolgozott. Tóth Lőrinc A két László című drámájából készített néki operalibrettót Egressy Béni. Hunyadi László – ezt a címet szánták a dalműnek. Én ezalatt kedvelt szerepeimet énekeltem a színházban, a kritika ünnepelt. A Pesti Divatlap például ezt írta rólam: „Hangjának csengése és énekmodora még nyert is távolléte óta, viszont játékán, melly ezelőtt nem vala ment a túlzástól, ha nem csalódunk, több művészi nyugalmat és a formákban több kerekdedséget vevénk észre.” Az Életképek pedig így írt: „Játéka mindig nemes, szabatos; mozdulatai kellemesek s pillanatig sem marad foglalatosság nélkül a színpadon.” S csodák-csodája, az elvetemült Vahot Imre is behódolt. Ezt írta: „Schodelné valóban kirívó drágagyöngy sok apró társai közt, és igen hibáz, ki mások helyett mindenben a hatalmas fennhangú primadonnát kárhoztatja. Én a többi énekesek helyett is mindig csak őt magát kívánnám hallani.” Közben elkészült Erkel karnagy úr operája, a Hunyadi László. Nagy izgalommal vártuk a bemutató napját, 1844. január 27-ét. A címszerepre kedves városomból, Pozsonyból hívtak tenoristát, Pecz Adolfot. Gara nádor Udvarhelyi Miklós volt, a lányát, Máriát Molnár Leopoldina alakította. Rám Szilágyi Erzsébet szerepét osztották.
Ének: Szilágyi Erzsébet áriája Erkel „Hunyadi László” című operájának első felvonásából. (Nem a La Grange-ária, mert az még a bemutatón nem volt meg, hat évvel később készült el.)
Leírhatatlan volt a lelkesedés a bemutatón: 1844. január 27. a magyar nemzeti opera születésnapja lett. Erkel első operája, a Bátori Mária még csak reményt keltő kísérlet volt, de a Hunyadi Lászlóval Erkel győztesen vívta meg azt a csatát, amelyet Lengyelországban Moniuszko, Csehországban Smetana, Oroszországban pedig Glinka vívott a nemzeti opera megteremtéséért. Történelmi tett volt ez az opera, Petrichevich Horváth Lázár méltán írhatta a Honderű hasábjain: „Ha van a magyar zenének jövője, ha a zeneművészetben magyar iskoláról szó lehet a polgárosodott népek között, úgy annak megalapítását nagyrészben a Hunyadi László szerzőjének fogja köszönni nemzetünk. Erkel Ferenc genialitása megmutatta, miképpen lehet európaivá emelni a csárdák gyönyörű melódiáit.” A hazafias lelkesedés nem lohadt a lelkekben, sőt fokozódott a továbbiakban: én magam például 1846-ban estélyt adtam Liszt Ferenc tiszteletére, aki a koncerttermekbe „csempészte be” a csárdák gyönyörű melódiáit. Berliozt pedig rávettem, hogy tekintse meg a Hunyadi László t, el is ragadták őt az opera zenei szépségei. Ami pedig két évvel később, 1848-ban mindezen események folyományaként is történt, az már egész Európa sorsát befolyásolta.
Zongora: „Rákóczi induló”.
Nyáry Pállal kettős lobogásban perzselődtünk: a szerelem és a szabadság lobogásában, ahogy a kor fiatal költője, Petőfi Sándor is. Nyáryt, aki a Békepárt feje volt és a megegyezést kereste, alig láttam negyvennyolc tavaszán, oly nagy buzgalommal tevékenykedett. Aztán, egy év után elvadultak a dolgok. Madarász, a sikkasztó belügyminiszter meggyanúsította Nyáryt, hogy ő küldi a titkos jelentéseket Windischgrätznek. Méghozzá velem. Ez az aljas gyanúsítás jobban megrázott, mint a menekülés Debrecenbe. Előtte még, 1849. június 27-én egy fiatal olasz komponista, Giuseppe Verdi Macbeth-operájában énekeltem a Nemzeti Színház színpadán. Korábban külföldön felléptem már egy Macbeth című operában, de annak a komponistája Hyppolite Chélard volt, érdekessége pedig az, hogy a szövegét a Marseillaise szerzője, Rouget de Lisle írta. A Verdi-féle Macbeth az utolsó fellépésem volt, persze akkor még ezt nem tudtam. Aztán hamarosan – mint mondottam – Debrecenbe mentünk a kormánnyal. A szabadságharc bukása után két évvel, 1851-ben, Nyáryt a haditörvényszék halálra ítélte. Az ítéletet később hatévi várfogságra enyhítették. Königgrätzben szenvedte a rabságot, meg akartam látogatni, de Wolter tábornok nem engedett be hozzá. Akkor jöttem ide, Nyáregyházára, hogy a javait, jószágait rendben tartsam – legalább ennyivel segítsek neki. Otthagytam a világot jelentő deszkákat, nem volt fontos már a siker, a dicsőség, csak az, hogy az én imádott Pálom kiszabaduljon s hogy legyen, aki vár rá ősei udvarházában. Fogy a remény. Az idén tavasszal, 1854 tavaszán Ferenc József császár házassága alkalmából amnesztiát adatott a politikai foglyoknak. Háromszáz magyar hazafi nyerte vissza a szabadságát. Az én Pálom nem volt közöttük… Már három éve vagyok itt. Három éve hallgatom az akáclombok susogását. Még csak szeptember van, de belül már a szívemig ér a hó. Nem tudom, miért, de furcsa érzés kerít egyre inkább a hatalmába, olyasmi, amit a németek Todesahnungnak, halálsejtelemnek neveznek. Gyakran jut eszembe egy Bellininek tulajdonított dal, amely egy halott lányról szól. Ezzel búcsúzom most az álmaimtól, a boldogságomtól. Talán az életemtől is. Vonásaimat, formámat megőrzi Rauch mellszobra, Mery kőbe metszett arcképe, Kiss Bálint és Barabás Miklós olajfestménye. De a hangom nem maradhat itt, az velem jön a szférák körébe. Csak az hallhatja majd, akinek lelke a holdistennőig felemelkedik.
Ének (zárószám): „Nem fénylik már az ablak” (Fenesta ca lucive).
Barabás Miklós: Schodelné Klein Rozália, Bátori Mária szerepében
Tabák András-versillusztráció
Augusztus 12-én meghalt Bálványos Huba (1938‒2011), Munkácsy-díjas grafikusművész.
Bálványos Huba különösen erős szálakkal kötődött folyóiratunkhoz. – Az Ezredvégnek (sőt, lapunk előzményének, az 1988‒1990 között fennálló Ezredvég Almanachnak is) alapító szerkesztője volt, és egészen haláláig vezető képzőművészeti munkatársunk. Emlékszámunkban – kiváló rajzain kívül – ezt a rovatot teljes egészében művészetének, munkásságának szenteljük.
Nagyszerű művész volt, az újabb magyar rajzművészet olyan jelentős alakja, akinek egy Szalay Lajos, egy Hincz Gyula, egy Kondor Béla mellett a helye. Nem véletlen, hogy éppen Szalay, a mindig oly keményen kritikus Szalay Lajos egyik kései vallomásos kötetében (Végtelen a tenyérben, Bp., é. n.) két művészt emel ki a kortárs magyar grafikából: Berki Violát és Bálványos Hubát.
Érdemes idéznünk.
„Bálványos litográfiái furcsa grafikai rafinériájukkal leptek meg engem. Őt nagyon jó rajzolónak érzem, de ez szubjektív reakció, semmi köze nincs ahhoz a véleményhez, amit egy esztétának kellene róla mondania. Profi szubjektivitás ez, semmi más. Rajzainak szubjektív hatása bennem mindjárt megölt mindenfajta kritikai lehetőséget. De annyit mondhatok, hogy eleven egyéniség, nemcsak jó. Mert a nagy szakmai tudás sokakban megvan. Túl jó a mai magyar grafika, mégis túl közepes, mivel az a veszély fenyegeti, ami a ma művészetét általában is a világban, hogy impotens pesszimizmus lesz rá jellemző. Kirekeszti a jövőt a mából, miközben csak a mostanról hebeg. De ezalatt boldognak hiszi magát, mint az az asszony, akit megfosztanak a méhétől, és ezért szabadon örül a jelenének, pedig hiába ölelkezik a mában, a jövő semmit sem fog tudni róla, mert az asszony-anyaságából ő már semmit sem tud felajánlani a jövőnek.”
Nos, Bálványos Huba egész életműve (s milyen gazdag életmű ez!) sokat ajánl fel a jövőnek, mert ő sohasem a mával, hanem mindig is a jövővel ölelkezett. Kiküzdött, érett világnézetének, szilárd morális tartásának és pontos művészi látásának köszönheti ezt (természetesen kivételes, eredendő tehetségén kívül), és igaza van Szalaynak abban is, hogy az a rajzi világ az igazi, a döbbenetesen megragadó, amely nemcsak hű a valósághoz, hanem hűbb, mint maga a valóság. Más szavakkal, Bálványos birtokában volt annak a maga által kimunkált képességnek, amely esztétikailag a legmagasabb tartományba emelkedik, s amelyet József Attilánál jobban senki sem fejezett ki: az igazat kell mondani, nem csupán a valódit.
Érthető feltűnő kötődése József Attilához, mint ahogy az is, hogy már az 1970-es években, irodalmi vonatkozásban, azokkal a költőkkel kötött szövetséget, akik hozzá hasonlóan „a jövővel ölelkeztek”: Ladányi Mihályal, Györe Imrével, Baranyi Ferenccel, Simor Andrással, Csala Károlyal (hogy csak néhányukat említsem), és ez részéről kiváló illusztrációkban, közös művészi vállalkozásokban, verskötetekben és antológiákban manifesztálódott. Ez a szövetség – a szó szoros értelmében – haláláig tartott. Utolsó napjai egyikén, a kórházi ágyban vehette át azt a spanyol nyelvű költői antológiát (Cuatro poetas húngaros), amelybe tizenhat nagyszerű rajzot készített Györe, Ladányi, Simor és jómagam verseihez.
Egyik albumát, a Simorral közösen készült Álmok és jelenések-et e szavakkal dedikálta nekem: „Andrisnak szeretettel. Nemcsak a szó éltet…”
Tudom, Huba, tudom jól, hogyne tudnám! És azt is tudom, ha majd egy későbbi kor emberei szemügyre veszik azokat a rajzokat, amelyek a mi utóbbi fél évszázadunkban születtek itt, s amelyek a legérdemesebb alkotások arra – miként a maguk idején Daumier, Grosz vagy Kollwitz alkotásai voltak ‒, hogy igaz művészi tanúságot tegyenek arról, milyen is volt az a kor, amelyben mi éltünk, a Te grafikai lapjaid feltétlenül közöttük lesznek.
„Az élet fő kérdései ott dőlnek el, ahol termelik. Aki az üzemek világát nem ismeri, az nem ismeri az élet fontosabbik részét, az nem tud lényeges dolgokról a rajzolás nyelvén beszélni. Az üzemek nem hordozzák tálcán az életigazságokat. […] Ugyanakkor megszüntetnek helyes ismeretek hiányában pótszerként keletkezett hamis magyarázatokat, előítéleteket. […] Az olyanoknak szeretnék segíteni vele, akiket rajzoltam, akik nehezen látnak túl nagyon is konkrét napi munkájuk körén.”
Bálványos Hubának már a főiskola vége felé ez lett, s máig is ez a maga vallotta ars poeticá ja. Csupán a megközelítés mélysége, a megfogalmazás eszközei változtak az évek során. Ebből következik az is, hogy pályája egyívű: egyetlen témaként a munkálkodó ember életét dolgozza fel, sorslehetőségeit elemezve. E fogalmakat tágan, de mégis konkrétan értelmezi. A munkát az élet átalakítása eszközének tekinti, s a rajzolást is ide sorolja.
Eszmei fejlődése a gyári élményekkel párhuzamos. A főiskolai – filozófiai és esztétikai – vitakörök, szemináriumok során és olvasmányai alapján elemzi a marxizmus tanításait, a szocialista rend fejlődésének fokozatait, alternatíváit. Világnézete így alaposan átgondolt, mint maga mondja: „kikínlódott szemlélet”. Valóságlátásának ilyen irányú elmélyülését elősegítette az is, hogy annak idején Ék Sándor osztályába került és nála is végzett. Ék az ötvenes években a szocialista realizmus egyik fő szószólója volt. A szűken vett politikai és közéleti szempontokat méltányolva alkotta meg munkásfiguráit, történelmi illusztrációit. Ék művészete vitathatatlanul direkt volt, képi megfogalmazásai nem tudtak elszakadni a pillanatnyi helyzettől – ez azonban az akkori kultúrpolitika következménye volt. Bálványos 1957 után járt főiskolára, tehát akkor, amikor a Kondor-nemzedék által fémjelezhető művészi gondolkodás már művekben is realizálódott. Bálványost nem ragadta meg igazán Kondor Béla példája, tőle idegen a világegyetem összefüggésein való elmélkedés. Őt a konkrét valóság érdekli, ezen belül is elsősorban a társadalmi motívum. Megközelítése mindig éles és direkt, ellentétes tehát Kondor elemző, viszonyító szemléletével. Ék Sándorban hasonló gondolkodású emberre talált Bálványos: egyetértettek a valóság és a művészet közvetlen egymásra utalásában, a konkrét figuratív ábrázolásban, a pontosan értelmezhető, bonyolult utalásokat nem tartalmazó képi közlés szükségességében. Ék – függetlenül művei művészi minőségétől – igen jó, a fiatalok gondolataira, tehetségére fogékony tanár volt, aki hagyta szabadon dolgozni növendékeit, és minden tőle telhető támogatást megadott.
Közös vonásuk Ékkel: mindkettőjük vonzalma a litográfiához. A főiskolán litográfus-prés és rengeteg kő állt a hallgatók rendelkezésére. Bálványos kezdettől fogva vonzódott e grafikai technikához: legtöbb műve litográfia vagy rajz. Pályája során sokat tett a litográfiának mint grafikai műfajnak a megismertetéséért, művészi kifejezési lehetőségeinek gyarapításáért.
A litográfia valaha az újságnyomtatással együtt lendült fel: a hírek képi kiegészítőit, a politikusok portréit, a szenzációs események rekonstrukcióit és a karikatúrákat sokszorosították ezzel az eljárással. Lehetőség nyílt a nagyszámú, azonos minőségű ábra, kép sokszorosítására – így az autonóm mű egyszerre igen sok helyen lett látható, és viszonylag széles körben terjeszthető. A vonalak szövevénye és a mélyfekete foltok ereje révén nagyvonalú, drámai kompozíció hozható létre általa.
Bálványos az évek során alaposan kiismerte ezt a műfajt, olyannyira, hogy 1970-ben kisfilmet is készített Hogyan készül a litográfia címmel. Azon művészek közül, akiket Bálványos nagyra tart, akiktől szemléletet, látásmódot is tanult, Daumier és Käthe Kolwitz vált közvetlen példaképévé. Daumier-nak a társadalom visszásságait ostorozó metsző gúnya, Kollwitz, Barlach, George Grosz, Uitz és Derkovits harcos politikus művészete, Guttuso realitása, Ensor és Kokoschka expresszivitása, Rivera és Orozco monumentalitása, Picasso és Szalay Lajos rajzi bravúrja mind-mind ihletően hatott Bálványos művészetére. […]
Bálványos művészi eszmélése során felismerte, hogy igazi művészet a kor sorsdöntő kérdéseinek megragadásából születhet: „A kor a társadalmi valóság szövevényének megfejtésére tart igényt és nem a koreszmék szövevényének rendezgetésére.” Összetettebb kérdés viszont, hogy egy ilyen áttekinthetetlennek tűnő, erősen rétegzett jelenben mennyire adekvátak, illetve milyen mértékben ismerhetők fel a kor meghatározó problémái. Nagyon gyakoriak a közelről nézésből eredő tévedések, téves felismerések, melyek révén mellékes jelenségek kerülnek a művészi érdeklődés homlokterébe. Elősegítheti ezt az is, ha az ideológia kitér a jelenkor problémáinak konkrét megragadása elől. Az „elkötelezett”, „korszerű” művészetnek művekben való realizálását megnehezítheti, ha az alkotónak egy olyan társadalmi formációt kell átlényegítenie a művészet nyelvére, amely nem rendelkezik több évszázados múlttal és kiérlelt képi jelekkel. Így meg kell teremtenie – szinte a semmiből – egy új szimbólumrendszert, amely egy még teljesen ki nem alakult társadalmi formációt szolgál. Egy változó, mozgásban levő struktúráról kell állóképet alkotnia, s ez nem könnyű feladat. Ebből eredően központi kérdésként jelentkezik az ember ábrázolása is. A korábbi világképek az ember helyzetét, létlehetőségeit pontosan rögzítették, behatárolva ezáltal életútját. A marxista elmélet e területet szabadon hagyja. Az embernek magának kell sorslehetőségeit feltérképezni és megkeresnie helyét ebben a világban. Bálványos, művei megfogalmazásánál mindig a társadalmi szituációból indul ki, ezt szembesíti egyrészt az ideológiai tétellel, másrészt a valamilyen módon deformálódott köztudattal. Az így létrejövő művek ellentmondásokat hordoznak ugyan, de mindig egyértelmű mondanivalót fejeznek ki.
Bálványos ideológiai gondolkodása, teoretikus állásfoglalása előbb alakult ki, mint képi nyelvezete. Annyi volt a belsejét feszítő közölnivaló, s az olyan erővel tört utat magának, hogy eleinte képtelen volt tartalmilag és formailag összefogni műveit. A „mit” háttérbe szorította a „hogyan” kérdését. Művein a későbbiek során is a téma és a kifejezés maradt a központi elem. […]
Társadalmi érdeklődésének, politikus szemléletének, kritikus elemzőkészségének az 1960-as évek kedvező közeget biztosítottak. A világban nagy volt a mozgás, a progresszív erők jelentős harcokat vívtak. Egymás után jelentek meg különböző társadalmi tendenciákat feltáró szociológiai tanulmányok, sőt az irodalmat és a filmművészetet is a dokumentarista megközelítés jellemezte. A magyar társadalom dinamizmusa a 60-as években mindenki számára észlelhető és átélhető, a mobilitás, az ember nembeli teljességének hangsúlyozása társadalmi, ideológiai vonatkozásban is jelentős volt. Az ember megismerő tevékenységének és önmegvalósító munkálkodásának tág tere nyílt: valóságos lehetősége adódott a világ és önmaga jobbítására.
Az embert Bálványos mindig társadalmi lényként ábrázolja, ami egyben azt is jelenti, hogy a társadalomról alkotott véleményét emberi alakokon keresztül fogalmazza meg. Olyan figurális művészet az övé, amely egyszerre szól az egyénről és az őt meghatározó társadalomról. Alkotómódszerének ez a sajátossága jól nyomon követhető valamennyi művén. Különösen jól érzékelhető azokon a grafikákon, amelyeken a társadalom belső ellentmondásait leplezi le. A társadalmi gyakorlat elferdülései ezeken emberi torzulásokkal párosulva jelennek meg. 1968 és 1972 között Bálványos addigi alkotótevékenységének legjobb műveit hozta létre, hihetetlen ütemben, tökéletes pontossággal és szűkszavú, fölényes biztonsággal. A téma változatlanul tartalmaz direkt közléseket, de ez nem akadályozza meg tartalom és forma egységét, a mű hangjának erőteljes kibontakozását.
Az ember mértéke című litográfia a művészi általánosítás, a képi gondolkodás szempontjából Bálványos addigi munkásságának egyik csúcspontja és mintegy összegzése is, hiszen valamennyi figuráját felvonultatja rajta. Az alapötletet, az ihletforrást (egyébként pillanatkép) a középen látható, gyógyszert vivő parasztember adta. Munkától eldurvult kezében óvatosan szorongatja reményeinek zálogát, a kevéske orvosságot. Bálványos ezen a grafikán képes elvonatkoztatni, lényeglátóan hangsúlyozni. Maga a valós pillanatkép háttérbe szorul; a művész az emberi sors- és létlehetőségeket jelzi. Kiindulópontja a leonardói tökéletes arányokat felmutató ember: a lét harmóniájának, az ember szépségének megjelenítője. E figura a mérce, amely mellé Bálványos a magateremtette emberalakjait állítja. Megjeleníti a kiszolgáltatott rabszolgát, az elbutult teherhordót, az életet továbbörökítő kisembert, a pöffeszkedő hatalmast és az utolsó leheletéig harcoló forradalmárt. A leghangsúlyosabb a zászlót tartó, felemelt kezét ökölbe szorító figura. Bálványos értelmezésében ő az új kor ideálja. József Attila Munkások című verséhez kíván kapcsolódni a művész:
„… ‒ ez az a munkásság,
mely osztályharcban vasba öltözött.
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!
És búvunk érte, mint az üldözött.”
A mű azonban nem illusztráció, s gondolatában is eltér a költeménytől. Bálványos az ember lehetséges társadalmi szerepeit idézi tömören, szűkszavúan, sokatmondóan. Bálványos grafikáin többször próbál kapcsolódni József Attila verseihez. A grafikus alaposan és mélyrehatóan elemezte a költő verseit, akinek kötete szinte bibliaként szolgált számára. Írásainak fogalomkörét pedig erősen befolyásolta Forgách László könyve, a József Attila esztétikája. Gondolkodása több szálon kapcsolódik tehát József Attila verseinek eszmeiségéhez. Az ember mértéke című lap formanyelvében is jelentős. A téma összefüggései és a kapcsolódó asszociációk ereje montázsos szerkesztés által érvényesül. A gondolat lüktetését követő képi ritmika, az erős feketék és a háttérbe húzódó halványabb vonalak viszonyában kapja meg hangsúlyait, melyeket céltudatosan alkalmaz a művész. A tér és az idő fogalma kirekesztődik a képből. Egyetlen síkban szimbolikus és köznapian valós figurák vonulnak fel. A tulajdonképpeni mondandó az általuk hordozott jelképes tartalom révén fogalmazódik meg. Egyfajta történeti tabló körvonalazódik ezáltal: az ember nagyságától, annak elvesztésén és megaláztatásának fokozatain át nagyságának visszanyeréséig. Az ember mértéke mindig az a jobbra törő, cselekvő magatartást vállaló embertársa, aki tetteivel képes meghaladni sorsát. S ebben a vonatkozásban ugyanolyan tökéletes a csont-bőr munkás, aki nem fogja be „pörös száját”, mint Leonardo reneszánsz embere. […]
A munkásábrázolás problémaköre a magyar művészetben a századelőtől folyamatosan követhető. Kezdetben a szociális érzékenység, az elnyomottakkal való sorsvállalás motiválta. Leképezték a munkafolyamat dinamizmusában rejlő erőt, s magát a héroszivá növő munkást is. Feltűntek ugyan műveiken elesett, megnyomorított, megfélemlített figurák is, de a meghatározó mégis a dolgozók osztályharcát kifejező külső és belső erő volt. Munkásábrázolásain Uitz is elsősorban az erőt és a harcot hangsúlyozta. Derkovits összetettebb képet adott a proletárokról: életük valamennyi elemét, sorsuk lehetőségeit és lehatároltságát, harcukat és legyőzetésüket, s mindennek okát elemezte művein. A felszabadulás és főként 1948 után, sajnos, nem ezeket a hagyományokat folytatták. A munkás figurájának valóságos megfigyelése és életének totális megjelenítése szinte teljesen eltűnt. Az ábrázolás tárgya csupán a dolgozó hérosz volt. A tematika körülhatárolt volt: a dolgozó nép élete, harca, győzelme, illetve elsősorban a munka- és a munkásábrázolás. A formának közérthetőnek kellett lennie, ami akkor egyet jelentett az illusztratív
Az ember mértéke
A versenyzők
A zsűri
A nézők
naturalizmussal. Kialakult egy hamis, lakkozott valóságkép: tiszta üzemben, rózsaszín arcú, boldog munkások, gyűretlen overallokban. A munkást erősen idealizálva ábrázolták.
Bálványos így vall munkásábrázolásának módszeréről: „Nem akarok munkajeleneteket rajzolni, mert a munkásábrázolás önmagában még nem megváltó szikra. Az élmények világnézeti következményei a fontosak: a munkások közül kifelé tekintve hogyan néz ki a világ.” Felfogásának megfelelően a munkásokat őszintén, sallangmentesen, valóságos viszonyaik közt ábrázolja. A Vetélkedő sorozatának első, A versenyzők alcímet viselő lapján ezek a munkásfigurák jelennek meg a színpadon, bár kissé félénken. A munkásruha és a társak is olyanok, mint általában, csupán üres kezük szokatlan számukra; szerszámhoz szokott karjukat esetlenül lógatják. Az adott szituációban mindenki alkatának megfelelően viselkedik; van komoly tartású, van aki mosolygós, de valamennyien teljesen átélik a pillanatot. Ez a színpad Bálványosnál mély értelmet hordoz: maga az élet színpada és hősei végre mindennapjaink valódi hősei: a munkások – az élet folyamatosságának, az anyagi lét alapjainak megteremtői. Rajtuk, a fizikai munkát „homlokuk verejtékével” végzőkön nyugszik az egész társadalom, bennük rejlik az erő. Ők a lét letéteményesei, a terhek viselői. Bálványos munkásábrázolása attól válik hitelessé, hogy egyszerre képes éreztetni e nemes tartalmakat, s megjeleníteni minden hamisítás nélkül a kor munkását a maga korántsem héroszi formájában. Hogy művészileg és emberileg velük vállal azonosságot az a Vetélkedő két másik lapján bizonyosodik be. A zsűri azokat ábrázolja, akik a munkások teljesítményét elbírálják. A szakadék a két világ közt nyilvánvaló, és áthidalhatatlannak tűnik. Testileg, lelkileg eltunyult, ál-felsőbbrendűséget sugárzó figurákat látunk. Az egyik az orrát túrja, a másik rövidlátó, a harmadik nagyot hall, a negyedik és az ötödik közönyös, mindazonáltal tudálékos tartásba merevedik. A munkához, a valóságos értékek világához semmi közük – ez egyértelmű pózaik mögül minduntalan előbukkan. Még erősebb hangvételű A nézők, amely az önmagukkal eltelt kívülállók gyülekezete. Mindenki arcán önhitt mosoly: az előttük kibontakozó teljesítmény lekicsinylésének, alábecsülésének nyilvánvaló jele. A középen ülő szemüveges fiatal férfi öntudata, a mellette levő nő tettetett intellektualizmusa egyaránt korunk jellegzetes magatartásformája. A munkás ebben a közegben szinte elszigetelődik.
A három lap felmutatja az emberek társadalmi szerepe és valóságos énje közti ellentmondást. A zsűri és A nézők esetében ütközteti a képzelt értéket a valóságos értéktelenséggel. Ítéletét nem valamiféle izgága ellenzékiség alapján alkotja meg. Nála a gyakorlat mindig az eredeti eszmével szembesül. A kettő közti eltérés megrázó erővel hat a művészre. Lapjain – a visszaélések, az elferdülések ostorozása során – a társadalmi haladásért, az emberért érzett aggódás ölt formát; az „érted haragszom, nem ellened” attitűdje ez. Igaz, ítéletében sokszor heves, túlontúl általánosító, s ennek következtében megjelenítése néhol direkt.
„Tudom, hogy nem vagyok elég körültekintő és megfontolt. De mert ez a munka valójában harc, gyanakszom, hogy az érzelmi elfogultság, a türelmetlenség, a nyers ítéletek e harc sebeiből támadnak törvényszerűen. De arra is gyanakszom, hogy a türelmet sem más, mint maga ez a harc termi meg. Azzal, hogy megedzi az emberben az érzelmi elkötelezettség állhatatosságát” – írta egyik kiállítása kapcsán.
1984
* Részlet a szerző azonos című monográfiájából
Bálványos Huba Munkácsy-díjas grafikus
TOMOR GÁBOR Olvastam életrajzát, pályaleírása azzal kezdődik: „1956-1962: Magyar Képzőművészeti Főiskola.” Ám nagyon kíváncsi vagyok: mi vezetett eddig, milyen hatások révén jutott arra az elhatározásra, hogy művész, grafikus lesz? Úgy érezte, látásmódja, készségei elhivatottá teszik erre? Vagy ez felvételi előtt ennyire biztosan még nem alakult ki, ebben még a „minden lehet” érzése is benne volt? Esetleg a tanítás iránti vágya határozta meg mindenekelőtt a döntését?
BÁLVÁNYOS HUBA Apám fiatalon rajzolt, festett. Képeslapokról másolt kis képei keretben, falon voltak otthon. Reálgimnázium után építész szeretett volna lenni, de nem volt hozzá családi tehetősség. Postatisztviselő lett. Különleges gombfesték-készletét csak akkor kaptam meg, amikor már a Képző- és Iparművészeti Gimnázium tanulója voltam. Ide a kelenvölgyi általános iskolából irányítottak. Elhivatottság-érzésről nem volt szó, legfeljebb vonzódásról, s arról, hogy ügyesebbnek találtak az átlagnál, s ezt azért én is láttam. Grafika? Grafikára csak negyedik főiskolai évemben szakosodtam, akkor is csupán azért, hogy elkerüljek egy olyan mestert, aki híres volt arról, hogy feketével belefest a hallgatók képeibe. A grafikus szakon viszont Ék Sándor jó ember hírében állt, hagyta festeni is a tanítványait, mint például Deim Pált is.
Tanítás? Vonzó mintának ugyan ott voltak előttem szeretett gimnáziumi tanáraim, de a főiskola előtt csak meg-meglegyintett a dolog. Ott meg, hogy bele kellett kóstolni, kezdett tetszeni is.
Nem véletlenül kérdeztem ilyen töprengve: hiszen a diplomája megszerzésétől kezdve folyamatosan tanít. Nem minden végzős választja kenyérkereső foglalkozásnak az oktatói pályát… Feltehetően nem egyszerűen megválaszolható kérdés: mit ad Önnek a tanítás, mit jelent ma tanárnak lenni?
Ha valakinek már értékes teljesítményei vannak egy szakmában, az nem annyira szerencsés választás, és még csak nem is vállalás kérdése elsősorban, inkább emberi érettségen múlik. Az érés meg inkább lassú folyamat. A szocializációs körülményeket se, de még az irányított szocializáció (nevelés, neveltetés) feltétel-rendszerét se mindig maga választja az ember. Ám az önnevelés hangoltságai, indítékai, programja innen formálódnak. Ezzel együtt kiformálódnak az ember előtt bizonyos célképzetek, s velük lassan megérik az emberben a hivatástudat is. Másként, mint korábban. Már nem megélhetést, és nem érvényesülést lát célként maga előtt az ember. Vállalom, hogy fellengzősen hangzik, és talán az is, de jó volna jobb világot hagyni magam mögött, mint amilyent itt találtam, amikor jöttem. A világot emberek formálják. Én azt a dolgot találtam magamnak, hogy segítsek másoknak magukat formálni ehhez a világformáláshoz.
Diploma után egy évvel óraadó ábrázoló geometria-tanárnak hívtak, de azért vállaltam, mert használhattam a főiskola litográfia műhelyét. Még főiskolás koromban ezt a technikát szerettem meg. E mellett a félállás – mert hamarosan ez lett belőle – természetesen megélhetési kilátásokkal kecsegtetett. Oktató lettem, de nem az ábrázoló geometria nevelt nevelővé. Másképpen kötődtem a hallgatókhoz. Képekről, világról, értékekről vitáztunk, fórumokat szerveztem a KISZ keretében. Világnézeti konfliktusokba keveredtem, végül ott is kellett hagynom.
Kibontakozott előttem, hogy a művészeti minőség alapjában szemléleti kérdés, hatása pedig szemléletformálás. Ezt láttam célnak a nevelői munkában is, amikor szakkört szerveztem fiataloknak. Az én felfogásomban ilyen egyszerűen szervült egybe a két hivatás. Azóta sem vált szét.
Mégiscsak különböző dolgokról van szó…
Igaz: a tanítás és a rajzolás között van kétféle óriási különbség. Az egyik: a rajzolás majd mindenével magamnak tartozom csak elszámolással, a tanítás viszont egy kötöttségháló. Különösen az volt tizennégy évig, amíg tanszékvezető voltam. Az utóbbi tizenvalahány évben kevesebb idő jutott alkotásra. Sietek hozzátenni, ezt el is fogadtam. A másik különbség: a rajzolással maga van az ember, el is szigetelődik. A tanítás meg virulens kapcsolatvilág. Kollégák, hallgatók és barátaik szűkebb és tágabb köreiben, lazább és barátibb kapcsolatokban éli meg az ember az oda- és visszahatás fel- és lehangoló élményeit, ez valóban maga az élet gazdagsága. Arcokkal, tekintetekkel vannak tele a napok; képek, szavak, mondatok zsongnak tovább bennem este is, mikor már elpihenhetnének az érzékeim. Ha további órái lennének a napnak, akár rajzolhatnék is feldobódottan. (De van akkumuláció, ülepedés is.)
Pedagógiai munkássága elismeréseként Szent-Györgyi Albert-díjban részesült 1977-ben, művészetéért Munkácsy-díjat kapott 1979-ben. Előbbivel nyilvánvalóan nemcsak a szorosan vett oktatói munkáját, hanem a vizuális nevelés érdekében kifejtett, így publikációs tevékenységét is elismerték. Alapítója és elnöke a Pedagógusképző Főiskolák Vizuális Nevelési Kol égiumának. Hogyan alakult és milyen célokkal működik ez a testület?
A Szent-Györgyi Albert-díjról csak annyit, hogy valami elégtételfélével járt belsőleg. Aki festő, szobrász vagy grafikus, és emellett tanít, az megkapja gyakran, hogy „biztosan nem megy a szakma…” Hát, az ilyen sematikusan vélekedők megérdemlik azt a sematikus választ, amit a díjak jelentenek: én a Munkácsy-díj mellé megkaptam a pedagógus szakma Munkácsy-díját is. E szerint ez is megy, az is megy. Különben meg kifürkészhetetlen, gyakran meg nagyon is kifürkészhető, hogy ki, mikor és miért kap ilyen vagy olyan díjat… Az azonban ezzel együtt, vagy ettől függetlenül igaz, hogy tettem egyet s mást a vizuális nevelés dolgában. Tényleg, van négy főiskolai tankönyvünk a vizuális nevelés szolgálatában, bevezetve a tanítóképzőkben. Mindet én szerkesztettem. Egyet csak részben, egyet félig, egy másikat egészében én írtam. A Tanítóképző Főiskolán jó kollégákat gyűjtöttem a tanszékünkre. Feljöttünk, látszunk, eredményesek tudunk lenni. Voltak bevált kísérleteink, pályázataink, publikációink. Alkotó kezdeményezők voltunk a Nemzeti Alaptanterv első szakaszában. Kezdeményezői voltunk, majd alapítói a Tanító- és Óvóképző Főiskolák Vizuális Nevelési Kollégiumának. Ehhez társultak a tanárképzők és a művészeti főiskolák vizuális nevelésben „utazó” tanszékei (akkor Pedagógusképző Főiskolák Vizuális Nevelési Kollégiuma), ma ez a Felsőoktatási Vizuális Nevelési Kollégium. Még én vagyok az elnöke. Kollegiális, baráti szakmai társulatnak még mindig jó. Szakmaiságunk inkább belterjes. Ahhoz, hogy kifelé hatékonyabbak lehessünk, ahhoz jobb demokrácia szükségeltetne.
A témakörhöz kapcsolódva: hogyan értékelhető ma az érdekképviselet, érdekvédelem a képzőművészet terén? Esetleg csak a szűkebb képgrafikai szakosztályt például véve, melynek titkára volt 1986-tól kilenc évig. De érdekes lehet a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége volt alelnökének szemszögéből is nézni a történteket, hiszen öt éven át, 1990-ig töltötte be e tisztséget. Mi az, ami egyértelműen megváltozott, és ezen belül előnyére vagy hátrányára szolgált-e?
Ebben ma már egyáltalán nem vagyok lelkes. Sorolni tudnám, mi minden fordult visszájára mindabból, amit éveken át „hajtottunk”. A művészetet nem lehet irányítani, ezt a politika akarta ideig-óráig, nem mi. Szervezni a lehetőségeket, érvényre juttatni értékeket – nekünk legfeljebb ezt lehetett, és kellett. De az érdekérvényesítő művészek – akik nem feltétlenül értékérvényesítők – már akkor sem az egyesületi formákat élték. Őhozzájuk képest mi naivnak hatottunk. Nekik lett igazuk. A körülmények egyértelműen piaciak lettek. Hol vannak már azok az idők, amikor még vitatéma lehetett az, hogy árú e a kultúra?! Nem mondom, hogy minden, de igen sok múlik azon, hogy mit tud tenni a kultúra a nem piacképes értékeinek érvényre juttatásáért – egyáltalán az értékteremtésért.
Úgy vélem, a vizuális nevelést, a művészek segítését, a műkereskedelem fel endítését is szolgálná, ha – a könyvek digitalizálásának, elektronikus könyvtárak létesítésének mintájára – a képzőművészeti alkotások minél szélesebb körét tennék (valakik) közkinccsé az internetre feltéve. Jól gondolom?
Jól. Bízzunk benne, hogy egyre többen gondolják így. Magam is nekiláttam a honlapom elkészítésének. Így sokakhoz eljuthatok*. Közönség egy kiállítás megnyitásán van manapság inkább, azután azonban ezen a körön kívülről alig akad nézője.
Születése és halála között mindenféle nyomokat hagy az ember. A művészek a valóságra érzékenyen a világ, létünk értékeiről, a gonosz és rémséges történéseiről egyaránt hagynak csakis rájuk jellemző jeleket. A Bálványos-művek több mint négy évtizede szembesítik a nézőket valóságukkal, számos egyéni és csoportos kiál ítás szereplőiként, közgyűjteményben, vagy éppen könyvek il usztrációját képezve. Hivatalos díjai mel ett melyek a legbecsesebb elismerések? A legemlékezetesebb kiál ításai?
Erre a kérdésre nemigen tudok mit mondani. Az imént azért fogalmaztam meg a honlapomhoz fűzött reményeimet akképpen, hogy ily módon – remélem – sokakhoz eljuthatok, mert a fogadtatástól én mindig élményeket vártam, és sokszor kaptam is. Magam nyitottam gyakran a kiállításaimat, a képeim diapozitívjait vetítve tartottam „tárlatvezetést” – meséltem, beszélgettünk. És néztem, ittam az arcokat… Ezért van, hogy elfogadtam minden kiállítási kérést, bárhonnan érkezett is. Kiállítottam étteremben, klubban, még szénbánya felolvasójában is. Nem is tudom, voltam-e a képeimmel igazi „kirakatban”? Egyetlenegyszer utasítottam vissza csak felkérést, amikor a meghívással csak a helyiséget akarták adni, minden, de minden mást magamnak kellett volna állni. Mondanom sem kell, hogy ez nem sokkal a rendszerváltás után, az új szelek fuvallata volt (mintha komoly piaci haszon várományosa lettem volna…).
Még egy „leg” (elismerem, bulváros kérdés): kíváncsi vagyok a szívéhez leginkább közel álló munkáira, illetve: ezek közül hánytól nem volt szíve megválni mostanáig?
Érettségiző koromban öreg Bodó Károly t inkább megfestettem még egyszer, hogy kérésére ne kelljen nekiadni a szívem szerint sikerült első változatot. A sokszorosító grafikával jól jártam, jut is, marad is. Egyedi rajzaimat igen ritkán ajándékozom, vagy adom el. Lehet – szubjektív vétek ‒, hogy nem vagyok képes munkámtól megválni. Áltatás biztosan azt mondani, hogy nálam jobb helyen van (kiállíthatom), mint annál, aki elvásárolja mások elől, és magánvilágába temeti. Komoly feloldódást jelent ebből a dilemmából a honlap. Ezért is tetszik.
Változó egyébként, hogy mikor melyik munkám van közelebb a szívemhez. Múlik ez azon is, mikor melyiket tudom újra vagy újként, másként átélni. Egy-egy újabb kiállítás anyagának összeállítása ezért is eléggé felkavaró merülés.
Munkásságáról írta Krunák Emese az 1984-ben megjelent könyvében: „Bálványos Huba művészi tevékenységének 20 éve alatt lényegében egyetlen tematikát elemzett: az embert vizsgálta a társadalomban. A kezdeti direktebb hangvétel után képi gondolkodásában egyre inkább az általános, a tipikus megragadására törekedett.” Az ezt követő, máig tartó időszak művészi munkáját, annak termését hogyan tudná összegezni? Van-e lényegi változás?
„… az embert vizsgálta a társadalomban” – s hogy van-e lényegi változás? Az ember inkább kitér az ilyen kérdések elől. Mégis érdemesnek látom élni az alkalommal, ha a válasz kelt némi figyelmet azzal, hogy kerüli a lila misztifikációt, ha kellően prózai. Engem is foglalkoztat minden, ami körülvesz. Mindenekelőtt az emberi közeg, hogy mi van az emberek között, mi van az emberben, és rfigyelek a világban az ember mindenféle nyomára. Ki nincs így ezzel? Hogy számomra ebben a „tematikában” mindmáig a művészet, a műalkotás kínálata a legcsodásabb feltárulás, azt köszönöm az életnek. Hogy számomra e téren az esztétikai-művészi alkotó megismerés a legbensőbb feltárulásokat képes hozni, azt is az élet folytonos ajándékának tekintem. A lényeg ez. A formák persze változhatnak.
Munkái túlnyomó része litográfia, valamint vegyes technikával készült rajz, alkotott nagyméretű faliképet és domborműveket is. Ez utóbbiak az 1990-es évekből valók, a többi közt Ladányi Mihály, Tamási Áron és Petőfi Sándor portréit formázzák. Vajon mi hozta ezt a „kitérőt” munkásságában, miért őket választotta, köze volt-e ehhez szociális érzékenységüknek, talán mert személyükben is amolyan népi hősök?
A köztérre kerülő munkák megbízásra, felkérésre készülnek. Ladányit a baráti körünk kérte, Tamásit a volt iskolám, Petőfit pedig a lektorátus. Bartha Jenő domborművét meg az egykori tanítványokkal találtuk ki a felsőmocsoládi temetőbe, nekik tanítójuk volt, nekem meg nagybátyám. Hogy kérdésében igazoljam a ráérzést, azért megjegyzem, tudnék sorolni persze sokakat, akiknek semmi pénzért nem vállalnám a portréját, bármilyen megtisztelő megbízásra sem.
A győri falképemet pedig privatizálták, és elpusztították. Huszonöt metszett és megfestett képtáblából állt a Kreszta-ház ételbárjában. Az új tulajdonosnak „más” ízlése volt. Szétszedte. Egyes darabjait még láttam a pinceborozóban falra akasztva, többi darabjáról nem tudok. Elzárkóztak még a felvilágosítástól is. (A piac világában a műalkotásoknak miért legyen más sorsa, mint az embereknek?)
Mestereinek Ék Sándort, Pap Gyulát, Raszler Károlyt, Szőnyi Istvánt vallja. Hogyan hatottak Önre mind művészként, mind emberileg?
Mestereimre szívesen emlékezem, mindegyikükre másért. Pap Gyulá nak mindenek előtt szakmai dolgokat köszönhetek. Ő tanított a foltokból való építkezésre, s vele a képegészre, és ő tanított a komplementerekből megvalósítható színkifejezésekre, amiket ő meg Paul Kleetől tanult a Bauhausban.
Szőnyi Istvánnak köszönhetek egy alapos észhez térítést, amikor elszaladt velem a ló. Neki ehhez elég volt egy alig több mint fél tanév. Ék Sándor ritka jó ember volt. Sokakat mentett ki a rossz politika szorításából. A litográfia műhelyem engedélyeztetését is neki köszönhetem (a belügytől). Raszler Károly gyakran – és méltán – intett, és tanított higgadtságra, amikor fortyogtam.
De van még valaki. Szép emlékezetű Krocsák Emil, az atyai jó barát, aki az ábrázoló geometria legendás professzora volt a főiskolán. Ő hívott vissza ábrázoló geometriát tanítani, s ennek, mint mondtam, meghatározó jelentősége volt az életemben. A dolog előtörténete már az én legendás mesélnivalóm azóta. Elsőben elszúrtam a geometria vizsgám. Ez hármas lett, minden más ötös. Így nem pályázhattam meg a Népköztársasági Ösztöndíjat, amire pedig nagy szükségem lett volna. Mentem, hogy szeretnék újra vizsgázni. Krocsák Emil csak nézett a szemüvege fölött, hogy minek? Ilyennel ő még nem találkozott. Mondtam, hogy minek, s csak szorongattam az indexemet. Azt kérdezte, hogy miért, ahhoz hányas kellene. Mondtam, hogy ötös. Elkérte az indexemet, és beírta. Mondanom sem kell, hogy ezzel eldőlt egy és más az életemben. Osztálytársaimat is én készítettem fel azon túl a vizsgákra. Ő ezt tudta, ezért esett rám a választása.
A családban ki foglalkozik még művészettel? Például ki jegyzi a Bálványos Ensemble társulatot, melynek létéről az interneten értesültem?
Judit lányom zeneművész (ő így mondja: zenész). Anna lányom művészettörténész. Judité a társulat. Műfajuk, ha lehet ezt mondani: modern improvizáció (nem dzsessz). Az ő hangszere altszaxofon, dob és zongora. (És nagyon jók…) Kik a kedvencei a világ jelentős művészei közül?
Van három alkotás, amellyel még szeretnék találkozni utoljára, ha már tudom, hogy el kell menni. Rembrandt vigyorgó, majdnem utolsó önarcképe az egyik. Michelangelo Rondaníni Pietája a másik. A harmadik filmben van: Fellini Nyolc és féljében az utolsó porondjelenet. Most, hogy ezt elsoroltam, nehéz folytatni… Sok jó alkotót, sok jó alkotást találtam szerte mindenütt. A művészet nagyon bennem van, és én nagyon benne vagyok. Ez azt jelenti, hogy a meghatódástól a megrendülésig sokfélét megélek benne. tudom, hogy sokan vagyunk így, de úgy látszik, ez nem elég, nagyon nem elég, mert a világon már alig látszik.
Az utánpótlást tekintve, úgy vélem, nagy a felelőssége az oktatásnak, a majdani rajztanároknak egyebek közt abban, hogy ne a betanításra törekedjenek, el enben megőrizzék a gyerekek alkotókészségét… A Sánta Lászlóval közösen, 1997-ben megjelentetett Vizuális megismerés – vizuális kommunikáció című könyvük része a tanítóképzői oktatásnak?
Igen! A rajztanítás – nevezzük csak így – többet hoz az iskolában, mint más művészetek. A gyerek az iskolában befogadóként, legfeljebb reprodukálóként találkozik irodalommal, zenével. Képi művészettel meg alkotóként is, még ha vitás is, hogy művészet-e az, ami a keze alatt születik, de tény, hogy énképét, világképét fejezi ki. Főleg pedig a kreativitását élheti ki itt, s amit a kifejező kreativitás fejleszteni tud a személyiségében, annak mi vagyunk a felelősei, a rajztanárok, és a mindent tanító tanítók. Egy ilyen vizuálisan alulművelt országban gyakran a döntésképes pedagógiai szinteken sem értik, hogy itt a személyiségfejlesztés semmi mással nem pótolható eszközeit vehetnénk birtokba.
Korszakolhatunk? Pályáján az első negyedszázad a nagyon aktív műalkotás a tanítás – úgyszintén alkotó tevékenység – mellett. Ezután jött mind több írással, cikkek, könyvek kiadásával a publikációs korszak, végül előbbiek csökkenő szerepe mel ett egyre több ismeretterjesztő fórum, előadás megtartása, zsűrimunka, kiál ítások értékelésében, megnyitásában való részvétel tölti ki az idejét. Vajon a számtalan amatőr kiál ító közül hányan tudták úgy folytatni alkotó munkájukat, hogy később önál ó tárlatot is rendezhettek, és ismert alakjai lettek a festők-grafikusok-szobrászok világának?
Én az úgynevezett érvényesülésben (egzisztencia) nem tudok, és valójában nem is akarok segíteni. Ezt régen nem tartom már magam számára sem termékenyítő célnak az életben. Az alkotó kiteljesedést, s a vele járó élményeket, örömöket, vagy az ugyancsak vele járó, „méregtelenítő” kínlódásokat tartom olyannak, amire jussa van minden normális embernek, aki erre a világra született. Más kérdés persze az, hogy érvényes, jó alkotásoknak tér kell, kiállítás, fogadtatás, kapcsolat más emberekkel. Ebben, ha csak tudok, segítek, de ez a szememben még ekkor sem az alkotó egzisztenciájáról szól. Többek között azért sem, mert az a természetes életközeg termékenyíti őket, amiben élnek. Ha átnyergelhetnek a profi létbe, ezer veszély közepette főként annak lesznek kitéve, hogy elveszítik önmagukat.
Amúgy pedig bevallhatom, hogy nekem igazi élmény amatőr alkotókkal alkotásaikról beszélgetni. Sokfélék az utak lélektől lélekig, de a művészi alkotással legalább a félutat mindenki megteszi. Nyitott ilyenkor, kész fogadni, sőt várja, hívja a közelítésemet. Emberi közeg. Profi alkotókkal ezt nemigen élem meg. Sokuk köré falat von az individualizmusuk.
Előadássorozatot tartott a Budapesti Művelődési Központban. Vetítettképes, sokszor versrészletekkel gazdagított előadásaiban a képzőművészetet törekszik közelebb hozni hallgatóságához. Akik elején vannak a műalkotásokkal való megismerkedésnek, örülnek a látottaknak, a hozzájuk fűzött magyarázatoknak. A „bennfentesebbek”, köztük nem kevesen a képzőművészet amatőr művelői, a határozottabb képértelmezéshez, tudatosságuk fejlesztéséhez kapnak nem kevés muníciót. Érdekel az előadói szándék: egyfajta küldetésnek tekinti-e ezt, ismeretterjesztésnek, létező igény kielégítésének? Műértőbb nézők számának növelése a cél, mely által, sokak hasonló „missziója” révén, továbbgyűrűzve szélesedhet a múzeumok, galériák közönsége?
Részben erre is vonatkozik, amit az imént mondtam. Én ilyenkor sem ismeretterjesztést végzek. Keresem a hozzáférést. A szemléletekbe szeretnék beférkőzni, lássanak velem emberszerűen mindent. Nem a művészetet igazán, de a művészet a legjobb modell a szemlélet számára, ha tartani kénytelen a megismerések, átélések kockázataitól, ha szeretné azért ezeket elkerülni. A műértő nekem amúgy nem volna fontos, de a műértő az általában „életértőbb”. Vagy kérdezhetem azt is – nem kevés provokatív éllel ‒, hogy ha a művészet nem az életért volna, ha nem az életről szólna, akkor mire volna való egyébként?
„Ember van a dologban”, mondja, lecsupaszítva minden szakmaiságtól a kifejezést, amikor az esztétikum fogalmát magyarázza. Persze nem marad el a bővített forma sem, emlékeztetőül nem ritkán kerül szóba az „érzékletes formában megjelenő emberi lényeg”. Tetszik az a stílus, amellyel mintegy rá-, elvezeti hal gatóit a feltett kérdések megválaszolásához, legyen szó művészeti jelenségekről, vagy az alkotói személyességről. Kérdéseket tesz fel töprengve, ellentmondásos helyzeteken tűnődik hangosan, a gondolkodásban kedves humorral magával ragadva felnőtt közönségét. Az előadások után többen odalépnek, kérdezgetik, beszélgetnek. Mit jelentenek, adnak a képzőművész-tanárnak ezek a kurzusok, a visszajelzések?
Egy ideje folyik ez a mi párbeszédünk. Meg kell végre jegyezzem itt – épp ideje – tetszik, hogy nem kell mindent nekem mondanom. Ebben a kérdésnek álcázott leírásban is ott van számomra valami visszaigazolás-féle. Mondom, hogy ne csak mi ketten értsük: más is láthatná, hallhatná, hogy amit itt leír a hatásról, az működik. Ha a hatásért csinálnám, kirakat volna, de a hatás kell jelzésnek, hogy ha nem is olyan pontosan, mint a földrengésjelző műszer, de arcok, tekintetek, kérdések, megjegyzések, elmondások és maradások jelezzék számomra is, számukra is, hogy nem volt fölösleges, amit magukkal hoztak. Hiszen ha másként is, de olyasmiről volt szó, olyasmit láttak, ami az ő életük felől nézve eddig is látszott, de az el-elbizonytalanító okosságok közepette jólesik újra meg újra a megerősítés. Aki meg még visszább tart, az is jött valamivel, ami talán csak hézagos volt, ami csak nem akart összeállni, de most fölbizsergett benne valami biztatóbb eszmei rend esélye.
Álltam én is örömmel, felajzottan, aligmúlt főiskolás koromban egy kiskörúti villamosmegállóban. Leszállva a benti fényből az Elégia búgott még tovább bennem; itt, a továbbolvasásra alkalmatlan akkori tompa éjszakai világítás tehette, hogy tovább éltem a hatást, hogy kihúzva magamat, mint egy későn érő kamasz, mondogattam: „biztos talaj van a lábom alatt, biztos talaj van a lábom alatt”. József Attila nem ezért a hatásért írta a verset. Ámult volna talán, hogy épp ettől a verstől, de a hatást visszajelzésnek vette volna bizonyára ő is. Szocializációja szerint kikerülhetetlen volt úgy látnia a világ esztétikumát, és így láttatásában pedig személyes művészeti „elrendelést” vélt betölteni. Láttatni. Persze hatni is, de nem a hatásért. Mert abból exhibicionizmus lehet, de költészet nem.
2006.
* Bálványos Huba honlapja az interneten megtekinthető (www.balvanyoshuba.hu).
A múlt század harmincas-negyvenes éveiben született Szalay-rajzok sajátosan a mi viszonyaink közepette szocializálódott ember alkotásai. Amivel sokat még nem mondtunk. Itt született, itt szocializálódott József Attila is, meg Tisza István is. Szalay Lajos a tarnabodi nagyszülők Heves megyei falusi világában nem élt akkora szegénységben, mint József Attila, de nyolcéves koráig meghatározó volt, hogy gyökereit ennek a világnak sűrű élményvilágába mélyeszthette. Innét is alulról látszott a magyar valóság.
E mellett a néhány elővett rajza mellett tudnunk kell arról, hogy ez idő tájt az európai művészeti törekvések gyakran tolódtak végletekbe. Egyik póluson túlabsztrahálják az embert, elvonatkoztatják konkrét társadalmiságától, másikon meg naturális látványát használják propagandának, kulisszának, amivel el lehet fedni a tényleges valóságot. Szalayt azonban élményvilágából sarjadó szociális érdeklődése nem engedi kisodródni. Azt írja egy helyütt: „… azért vagyunk ezen a világon, hogy x-et megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk, és ezáltal üdvözüljünk. Az x-et mindig más értékkel helyettesítjük be, de a lényeg mindig ugyanaz; szolgálatszerű keresése a valóságnak.” Később így folytatja: „A realizmus vágyán kedves témámmá vált a szocialista realizmus. Nagyon sajnálom, hogy a szóban foglalt ideát a rászánt korosztályom nem akarta, vagy nem tudta megvalósítani. Leginkább azért, mert a posványos naturalizmus elnyelte a vele még felületesen sem összetéveszthető realizmust.” […] „Igyekeztem elválasztani a reális rajzot a látvány szembelógó naturalizmusától. Nem le, hanem megrajzolni akartam a rajzot. Igyekeztem elérni, hogy a vonal részt vegyen a látványban, ne csak látszódjék benne.”
A vonal?
A hozzávalók tekintetében a rajz a legigénytelenebb műfaj. Nem kell hozzá más, csak papír és valami nyomhagyó eszköz. Egy márványszoborhoz képest szinte anyagtalan. Ott minden formát meg kell járnia a vésőnek, itt a kontúrvonalak közé zárt felület formaként kel életre a nélkül, hogy érintené az eszköz. Ezt már akkor fölfedezzük, amikor a pálcikaember kezét, lábát egy vonal helyett kettővel ábrázoljuk. A közéjük zárt papírtér testté lesz, pedig a ceruza, a rajztoll nem érintette. A rajzhoz nem is kell nagyon technológiát, anyagalakítási technikát tanulni. Ha meggondoljuk, később se kell hozzá egyéb, mint amivel már a gyermek is elboldogul. Már ami anyagban, eszközben a hozzávalókat illeti. A szemlélet pedig - ami által mégis művészetté lesz -, ugyan maga is anyagtalannak tűnik, mégis, mekkora súllyá tud lenni, ha Szalay Lajos keze hozza elő belőle a rajzot.
„A forma szemléletileg folyó tevékenység” akkor is, ha a márvány, akkor is, ha a papír lesz a hordozó közege. A születő forma műalkotásértéke - valósághitele - nem az anyagon, nem az eszközökön múlik, nem az alkotó kéz anyagalakító készségein. Ha az értéket mi magunk is szemléletileg minősítjük, akkor annak eleve szemléletinek kell lennie. „Ha így látja a világot, legyen neki…” szoktuk mondani arra az alkotásra, amivel (szemléletileg) nem tudunk azonosulni. Ebben a futtában megfogalmazott ítéletben ugyanaz az alapgondolat munkál, mint amit az imént idézett pár szavas megállapításban az esztéta József Attila
Szalay Lajos: Hivatalban
Szalay Lajos: Orvosnál
Szalay Lajos: Búcsú
Szalay Lajos: Lovak
mondott ki. Igen, ha világlátásából születnek, akkor Szalay Lajos rajzainak titka sem a csukló virtuozitásában van. Egy világ szól ki ezekből a rajzokból. Egy megélt, átélt, érzelemmel és rációval megítélt világ. A művészetben gyakran az érzelmi elem a meghatározóbb, az indít, az motivál, ezért is hat, ebből születik Szalay rajzainak szuggesztivitása is.
Érzelmi elemek a vonzódások és taszítódások; vonzódások az igaz iránt. „A látvány mögé rejtett valóság kutatásában még ma is krokik (vázlatok) temérdekén keresztül igyekszem vonalán kapni az igazat, de a jó és az igaz szinte mindig elugrik előlem” – írja tisztes művészi elégedetlenséggel ugyanott.
Nézzük meg példának elsőre a Hivatalban című rajzot. Már a rajz keresővonalaiban látszik, hogy Szalay látni akarja, a két alak viszonyának melyik változata lenne igazabb. Termeszvár formájú fejvázlata az ülő alak számára stabil helyet jelöl ki a kompozícióban. Az álló alaknak van egy hajló, de felszegett fejű, és egy hajlását fejtartásával együtt eldönteni látszó két lendületes vonala.
Az ülő alak a hatalom, a „rend” megtestesítője. Hájas nyaka, tarkója van inkább, mint arca. A fejformáját még csak kereső vonal zártságával egyértelműsíti a fej jelentését, így már választ is kapunk arra, mit várhatunk tőle.
Az álló alak a „nép fia”. Ha felszegett fej el állna illuzórikus volna a két ember viszonya. Szép volna az önérzet, a büszkeség megjelenítésére. Más volna a világ, ha ez volna az igaz. Az embert folyton kísértik a szabadság, az emberi öntudat kiteljesedésének eszméi…
Azonban a rajzoló belső látásában egybesűrűsödő sok reális történés képei hitelt érdemlőn a másik változatot hozzák elő. A levett fejfedőt markoló kéz képe talán már előbb is felrévedt benne. Az a jellemző ezekre az emberekre, ez a tipikus, s ez villanásszerűen törli az amúgyis csak halványan felmerült emelt fejtartást. Szó se róla, egyenes derékkal hajol így is, nyaka se billen, s hogy ezt jobban lássuk, ehhez még hosszabb is egy kicsit. Egyenes nyakán ülő fejéből a szemek – ha össze akarnak kapcsolódni az ülő alak tekintetével – lefele kell, hogy nézzenek, amíg a másik szemeinek felfelé kell pillantaniuk, s emiatt emelni is kell a fejét. A képen megfordul az adott társadalmi rend: a kiszolgáltatott van fölül. A jelenet helyzetileg valódi, láthattunk, láthatunk ilyen jeleneteket, s mint itt is, láttukon felmerülhet bennünk a kérdés: vajon miféle rend a rend?
Ami mögöttes jelentést így kap a rajz, az Szalay világszemléletéből, lényeglátó képességéből fakad. Az álló alak kérni kénytelen, de nem megalázkodó. Az ülő nem készséges, de eljátssza; el kell játszania, amíg nem borítják rá az asztalt. Kéztartásában, kezeinek formájában osztályának zseniális jellemzését kapjuk. Jobbja az íróeszközzel nem az ő készségességének a kifejezése akar lenni, hanem csak a hivatalé. A balja ő igazán. Az a közönséges emberek piszkától sűrűn mosott, illatos, elhájasodott úri kézfej ő igazán. Kényeskedő visszahajlásában nem is annyira az ildomos kérdő mozzanat rajzolódik ki, látnunk kell benne a máskor nyitottságot kifejezni képes tenyér visszahúzódását a munkásember ösztövér kézfejének közelségéből. És mennyire beszédes az a csontos kézfej is, amint újbegyével érinti az asztalt. Dehogy akarja érinteni a másik kezét. Az asztalt érinti. Ennél a másik embernél sokkalta ismerősebb számára az asztal. Minden asztalokat az ő világa termel, a hivataloknak is, nem az a másik. Az csak foglalja, mint a széket is. Megmarkolhatná az asztalt, rá is csaphatna, de az épp oly illuzórikus mozzanat volna, mint a félretett alternatíva a felszegett fej el. Nemcsak valószerűtlen volna, s ezzel direkt tudatos, agitatív rajzzá válna, de az adott történelmi pillanatban hitelét veszítené. Ez az uj begyes érintés lehet egyfelől a nép tudatában a helynek kijáró tisztelettudó viselkedés is, de mondom, lehet valami, ami meg az asztalnak, széknek berendezési tárgyaknak jár ki tétova visszafogottsággal: még ha üdvözölheti is őket ismerősen, ezek itt az elbirtokolt tárgyak világához tartoznak, most nem őt szolgálják.
Orvosnál
Egy másik rajz, egy újabb, amelyikben az ellentmondásokkal terhelt társadalom állapota hasonló módon sűrűsödik két ember viszonyába. Bámulom ezt a jellemző erőt, amivel ez át tud jönni a rajzból. Trikója, nadrágtartója leeresztve, látszik nehéz fizikai munkához torzult felsőteste, beesett mellkasa, roppant nyaka, kulcscsontjaival együtt lógó válla, és áll szálfaegyenesen. Rogyó térdekkel süllyed lapockájáig a másik, az orvos. Telt, másként csúnyult teste van. Köpenye alatt másként fest a nadrágja is, és nagyon más a keze is a másik kezének közelében.
Kiszolgáltatottság ez is. Kiszolgáltatottság, ami túlmutat az orvosnál lejátszódó jeleneten. A kontrasztnak áttételeződő jelentése van. A társadalom egyik része megszakad a teher alatt, mert az is ránehezedik, amitől a társadalom másik része helyzetével élve meg tud szabadulni. A helyzeten nem segít a leereszkedés, a „humánus” segítőkészség. Ez van az orvos arcán, ám közvetlen mellette bújik a kényeskedő (?) kéztartás. Kevesebb uj al igyekszik fogni a fülelő orvosi eszközt, kevéssel ugyan, de ez valamivel mégiscsak több védelmet nyújthat a másikból áradó „betegségtől”.
Búcsú, Lovak
A Nyanya és a katonafiú jelenete sűrűsödő és meg-megvastagodó vonalakkal. Zaklatott a rajz, drámai kifejlettel terhes a jelenet. Búcsúzik véreitől, megy a frontra „védeni a hazát”, – és meg fog halni a Donnál…
Nincs köze a két rajznak egymáshoz, már ami a rajzok „meséjét” illeti. A lovak nem búcsúznak. Mégis, az a puszta tény, hogy ketten vannak, támaszt bennünk valami kapcsolatot a két kép látványa között. Ketten vannak itt is. Egy kapcsolathoz legkevesebb két alak kell, bármi viszonyulás-jelentés csak akkor jöhet létre. Megteremtődik ez a két ló között is. Szalay Lajos szemlélete által itt is megvalósul az, ami általános emberi vonás: emberi tartalmat lát meg ebben a két ló közötti viszonyban. Ami valójában csak úgy történhet meg, hogy egy, a már szemléletében „tárolt” emberi viszony-képzetet vetít bele egy szeme elé került látványba, és azt „látja meg”. Hol látta, mikor látta, korábban-e vagy az imént, ebből a szempontból lényegtelen. Még az is lehet, hogy két ember néma összehajolásának látványa indított a lelkében valami mély együttérzést, s ez hívta elő a két ló jelenetének elraktározott látványát. Meg tudná rajzolni az emberes jelenetet is, bizonyság erre a másik rajz. Ebben azonban így az elanyátlanodásnak és a csöndes támogató vigasztalás tartósan együtt érző állapotának a kiterjesztő, általánosító példáját rajzolhatja meg úgy, hogy őseredetibbnek állíthatja, nem csak esetinek, mint amilyen a két ember együttesének képében lehetne.
Akinek baja van. Az alkotó lelkében ő az indító mozzanat. De mindjárt melléje rendelődik a vigasztalás indíttatása, belső látásában talán rögtön együtt is jelenik meg kettejük képe. Abból következtethetünk erre, hogy itt is találunk egy pár indító vázlatvonalat. A lehajló ló fejének kijelölő helyhatárát látjuk középen, lent, és a lábainak két hullámzó vertikálisát (amiket később pontosított). Ám a fejet vázoló kontúr mellett másik oldalon is van egy lábfolt kontúr, amiből tudhatjuk, hogy ketten lesznek, itt ugyanis nem lehet ugyanannak a lónak újabb lába, amelyiké már a másik oldalon kijelöltetett.
Milyen szép az a fölé hajoló védelem. Balról jobbra fölfele tartó vonalakból tisztul egyetlenné a kontúr, és megállapodik a néma, szoborszerű fej rajzában. Védő tető lesz a stabil oszlopaival biztonságot kínáló templomtér fölé… Vagy csak mi látjuk bele a gótikus templomnak a szép emberi közösséget egyetemessé, mi több transzcendenssé általánosító képét? Lehet, bár jelentése miatt felvillanhatott ez a gótikus alakiság Szalay európai műveltségű képzetvilágában is.
Beszélgetés Bálványos Huba grafikusművésszel
GAÁL ANNA Az idei év két magas elismerést is hozott, ami a több mint 50 éves pálya megkoronázásaként is értékelhető, de mindkettőt a tanári munkájáért kapta?
BÁLVÁNYOS HUBA Korábban már megkaptam a Szent-Györgyi Albert-díjat, most pedig a tulajdonképpeni legmagasabb pedagógusi kitüntetést, az Eötvös-díjat.
És a Professor Emeritus cím?
Azt az Egyetem adományozta (Eötvös Loránd Tudományegyetem). Az egyetem szenátusa elé szokták a karok terjeszteni a Professor Emeritus címre érdemesnek tartott tanárokat, akik közül a kari tanácsok évente négy, vagy öt pedagógusnak odaítélik. Hát ez az, amire azt szoktam mondani, hogy ehhez meg kell öregedni.
De nem akárhogyan! Láttam én a Tanítóképzőben a rajz tanszéken a Huba utcanév táblát, és a tanítványok által készített fotókat. A tárlatvezetéseken, alkotótáborokban pedig tapasztaltam a hallgatók, az amatőr képzőművészek és az Ön sajátosan szeretetteljes kapcsolatát, ami mind-mind azt üzeni, hogy a tanári pálya nagyon is sikeres utat jelentett az Ön életében, aminek a díjak csak nyomatékot adtak.
Igen, ha énnekem azt mondják például konzultációkon az amatőr alkotók, hogy Tanár Úr, és nem azt, hogy Művész Úr, akkor én tesztelem magamat, és ez nekem jólesik. Már-már az a furcsa, ha azt mondják Művész Úr, mert így szólítják azokat is, akiket én nem szeretek. És ilyenkor, amikor magamat tesztelem, olyan önsanyargató gondolatokat sose fakasztottam, hogy kevesebb idő jutott a rajzolásra, mert hát bizony előfordult, hogy amikor a korábban készült vázlataim kibontására hozzájutottam volna időhöz, néztem rá, hogy mit is akartam én ezzel a vázlattal, mert közben zajlik az élet…
Már elszállt a lelkéből?
Igen, ez mutatja, hogy tele vagyok azzal is, ami a tanítás. Ezt teljes értékű hivatásnak lehet tekinteni, és remélem, hogy ez így is van, hogy már-már inkább ez befolyásolja a másikat. Eleinte úgy volt, hogy biztos talajt én attól éreztem magamban, hogy megrajzoltam valamit, és innét nézve biztonságosabb lehettem ilyen-olyan ítéleteimben, amik emberekre vonatkoztak tanítás közben. És történetesen, ha ez az ítélet valami intuitív ítélet volt, és meg sem tudtam magamnak magyarázni, hogy miért, akkor is hittem benne, mert hát a rajzokkal így voltam. Tehát valami haszna a két dolognak egymásra mindig szokott lenni. A tanításnak persze mindig több az öröme, mert a rajz van vagy nincs, kiállítják vagy nem, és ha kiállítom, akkor én nyitom meg, hogy elmagyarázzam.
Saját kiállítást? Ez meglepő!
Tudom, hogy ezt nem nagyon szokták. Érdekes tapasztalatokat szereztem a kiállításaimon, hogy a valóságot bemutató munkáim adott esetben milyen vitát képesek elindítani. Ebből leszűrtem a tapasztalatot, hogy az embernek nem elég megrajzolni ezt a világot. A pályám kezdete óta egyértelmű volt számomra, hogy ha én azt a világot rajzolom, amiben élek, akkor azzal a világgal én termékeny kapcsolatban voltam, maradtam és bővítettem. Ami azt jelenti, hogy akárhova hívtak kiállítani és mentem, és ott természetesen emberekkel találkoztam, beszélgettem. Ebből pedig két dolog következik. Az egyik, hogy hiszek a szemléleti ítéleteimben, a másik, hogy amennyire nyílt vagyok a rajzokban, annyira igyekszem közvetlen és nyílt lenni az emberekkel is, bár ez nehezebb.
Ez a nyíltság és érdeklődés, a közvetlenség, a figyelem, a segíteni akarás érezhető a közös munkánkban, az amatőrökkel való kapcsolatában is.
Kíváncsi vagyok, ugye? Az alkotó munkát és a tanítást, az életem e két fontos területének összekapcsolódását igazolja, hogy nem tudok az emlékezetembe idézni olyan alkotásomat, ami ne úgy szólna az emberről, hogy az ember is rajta van. Ez azt jelenti, hogy az emberek akkor is körülöttem vannak, amikor négyszemközt magammal rajzolok.
Ez szinte tapintható a munkáin, de a tanítás során, az amatőr alkotókkal való konzultációkon, a képzések, zsűrizések alkalmával is. Sugárzik, hogy szereti az embereket.
Nem szeretek én mindenkit, csak aki megnyílik irányomba, azt igen. Amikor kölcsönös toleranciával közelítünk egymáshoz, abból már lehet odafigyelés, akár szeretés is. Aki viszont elzárkózik, fenntartásai vannak, azok még a szakkörömből is lekopnak. Egy általános iskolás korombeli kémiai kísérlet hasonlatával élve: hogyha valaki nem hajlandó kristályosodni körülöttem, akkor azzal nem tudok mit kezdeni, de ő se velem. Ez azonban nemcsak az amatőrökkel, vagy a hallgatókkal való kapcsolatomban fordult elő. Amikor a Képzőművészek Szövetségében voltam tisztségviselő, akkor túl sűrűn találkoztam olyan művészekkel, akikkel kölcsönösen nem tudtunk egymással mit kezdeni. Mert a művészetnek a gyakorlása sokakban felszabadítja az egoizmust, mert egy individuális termelési mód, és az amatőröknél ez sokkal, de sokkal ritkább. Nem kell az individuális termelésbe belefojtódni.
Nyilatkozataiból, beszélgetéseinkből tudom, hogy az amatőrökkel való törődést kezdetben valójában feladatul kapta a különböző funkciói révén, aztán egyre több örömre lelt benne. Idézem Öntől: „A világot emberek formálják, és én eljutottam odáig, hogy megtaláltam magamnak, miképpen segítsek másoknak magukat formálni, ehhez a világformáláshoz…” Szép gondolat, tiszteletre méltó cél. A Pest Megyei Közművelődési Intézet és Ön között kialakult közel négy éves munkakapcsolat során az amatőr művészek képzésénél tapasztalja, látja e célnak a visszaigazolását?
Nagyon-nagyon. Én azt hiszem, hogy ennek van egy módszertana, ami magától írja magát. Abból indul ki, hogy az amatőr, az önképző autodidakta mindent fölcsíp, ami neki jó, és tud szelektálni. Ha mi ebbe a folyamatba beszállunk, akkor nem térítjük el út az irányából, illetve tisztítjuk azokat az utakat, amerre menne, és ha véletlenül betéved egy zsákutcába, akkor vissza tudjuk rángatni. Ez a módszer azért működik, mert most már jobb a formája, mint korábban, mert ezt a formát a szükségletek termelik. A képzések, konzultációk során nagyon érdekes szemléletütközések vannak, amiket én nem kell mindig irányítsak, mert mondom még egyszer, a dolog magától bontakozik. Nyilván ennek az a magyarázata, hogy nincs ember, akiben ne volna ízlésítélet, képesség arra, hogy amit Ő jónak tart, azt meggyőződéssel tartja jónak, és fordítva. És hát eleinte fel van háborodva, amikor ebből ki akarják borítani. Sokat számít, ha Ő a maga véleményével kissé magára marad, akkor elgondolkodik, mert nem mindenki akar hős lenni, vagy mártír, aztán nem is biztos, hogy annyira meg van győződve az igazáról. Hangsúlyozom, a konzultációk nagyon-nagyon fontosak.
Sokan hozták el és hozzák rendszeresen munkáikat és kérik ki a véleményét a Pest megyei alkotók közül?
Igen. Ez azért van, mert a találkozásaink során már volt közöttünk egy fontos eszmecsere, és ő bizalmat érez irántam, és megkérdezi tőlem, ebben a munkában mi a probléma, miért nem került be például a kiállításra? Ennek az úgynevezett mentori szerepnek akkor van értelme, ha az, aki felé irányul, ennek szükségét érzi. Nekünk itt Pest megyében sikerült ezt a szükségletet megteremteni, és ezt bűn volna abbahagyni.
Szerepünk az alkotók érdekében annál inkább is fontos, mert egy olyan közegben élünk, ahol sokszor számukra az sem derül ki, hogy mi az érték, már művészi értelemben, ki vannak szolgáltatva ennek az értékplurális világnak, ahol mindenki be tudja magáról bizonyítani, hogy ő érték. Alkalmasint a giccs-fogyasztás tömeges, ráadásul azt olcsóbb gyártani, és kamatozik is, piaca van. A képzéseknek, konzultációknak ilyen értelemben is haszna van. Egy sajátos minőségi szelekció jön létre, és valahogy koncentrálódik.
Kimondhatjuk, hogy ezt a formát kell tovább vinnünk és fejlesztenünk?
Mindenképpen. Azt a formát, ami az embereknek a kibontakozása – lehet segíteni. Nem én akarom őket formálni, hogy jövök én ahhoz, de azt, amit ők maguk elé önnevelés formájában célul tűztek ki, abba be lehet szállni, és azt tényleg lehet változtatni, de nem én, nem mi fogjuk őket formálni, hanem saját maguk. Ez egy alapvető pedagógiai kérdés. Ha ő valamit megalkot, akkor abban a képességei működnek és azok beszélnek vissza. Tehát a képességei fejlesztéséhez én hozzájárulhatok azzal, hogy alkotó szituációt teremtek, amikor szembesülhet önmagával, a világgal. Újra meg újra megpróbálni a készségeit, képességeit a tevékenységén keresztül kibontakoztatni, és lassan azt is kezdi majd sejteni, hogy merre van az a jobb, de ezt csak ő csinálhatja meg, én csak segíthetek. Újra csak azt mondom, hogy a személyiség önmagát nem a tükörben szokta igazán azonosítani, hanem az elkészült produkcióval, amiben ő a képességei szerint tevékenykedik. Erre az alkotás igen jó, mert koncentráltabb, és amikor szembe találkozik a tegnap, tegnapelőtt vagy a tavaly készült alkotásával, akkor azt mondja, hát azért ez én vagyok. Ezzel az önalkotási eséllyel, mert ez önalkotás, minél több embert kellene megkínálnunk.
2008
Törékenynek látszó alkat, de ez csak a felszín. Mint a csikasz, olyan szívós. Nézeteiben és meggyőződésében is. Amolyan lélektől-lélekig típus, zizegős mozgékonysága, energiája kimeríthetetlennek tűnik. Az úriembereket nem szereti, miközben hiába próbál kibújni az értelmiségi bőréből, maga is úriember. Lelki úriember, mert nyitott embertársai érzéseire, gondjaira, de rühelli az álságosságot, a jellemhasadásos kimódoltságot. Mindazokat, akikben ezt kiszimatolja kiejti bűvköréből, s lehagyja őket, mint József Attilát az illegális Párt! Tudata legmélyén persze ő is áhítja az elismerést, de nem a hivatali ordókat, címeket, kitüntetéseket, noha ezekre is szükség van ebben a két- és többlelkű világban. Az elismerés tanítványai szemében csillog, akik tudnivágyó kérdéseikkel körbefonják őt, és isszák szavait. Ilyen körülmények között nem lehet locsogni. Tisztán kell fogalmazni, forrása a hit, a meggyőződés és az általános humanitás.
Egy ilyen névre felkapja az ember a fejét: Bálványos Huba. S már rajzik is a gondolattársítás, no ez is csak valami rovásírásos-lófős-vitézlő újdonatúj ősmagyar lehet. . Felzaklatóan szatirikus kőrajzait nézve azonban legalább egy tekintetben megnyugodhattunk, szó sincs itt semmiféle odakozmált magyarkodásról. Ő is csak abban a „boldogemlékű átkos”-ban nőtt fel, ahol a kenyér nem annyiba került, mint amennyit a hozzávalók és a munka+energia kóstált, s a munkáshatalom sem az volt, amiről a rendszer urai harsogtak az egyirányúsított megafonokba. Azt a rendszert – bűneivel, hibáival, illúzióival együtt – leselejtezte a történelem, de valamennyiőnk hülyesége megmaradt. Valahogy ez az őspatkány nem akar sehogy sem kimúlni! Külön-külön még tartjuk így-úgy magunkat, de az összkép elszomorító. Lehet ezen változtatni?
Huba, mint minden nagy lélek, hívő ember. Hisz az emberekben, a művészet erejében, a tisztességben. Az igazi művészet nem hazudik, akkor sem, ha témáját a Bibliából meríti, vagy ha az ember és ember közötti igazságtalan kapcsolat televényeibe vág bele. Michelangelo, Rembrandt, vagy akár Käthe Kollwitz, Magdalena Abakanowicz döbbenetes igazságai hitet sugároznak, s ennek a hitnek élesztője, tolmácsolója sokunk számára Bálványos Huba.
Különféle mozgalmak után fog hozzá az 1970-es évek elején, hogy egy rajzkört szervezve vágjon bele a nem hivatásos művészek, azaz kevésbé hízelgően az amatőrök (újságkihordók, asztalosok, népművelők, gimnazisták, szakmunkásképzősök, nyomdászok és egyéb bizonytalan egzisztenciák) művészeti fogékonyságának kiteljesítéséhez. Persze vannak ebben a csapatban tudatos gyerekek is, akik szemüket a főiskolai felvételire vetve próbálják elsajátítani a vizsgarajzokhoz szükséges alapokat, de ezek hamar váltanak, elmennek a Désibe, vagy a Fő utcába, ahol szakmányban rajzolhatnak. A tudatlanok pedig az értő korrigálás mellett előbb-utóbb azon veszik észre magukat, hogy időről-időre eljárogatnak a zuglói Bálint György Ifjúsági Klubba, ahol színvonalas előadásokat hallgathatnak a vastag cigarettafüstben pácolódó pinceklub falai között. Először csak Huba személyes varázsa, előadásainak színvonala a becsalogató, aztán kiderül, hogy az akkori kulturális élet számos kiválósága (Ancsel Évától Kallós Zoltán ig) jön el előadásokat tartani. Ingyen és bérmentve! Hja, az egy ilyen kor volt! Meg is bukott rendesen!
Micsoda viták zajlanak ott a közösségről, no persze a szocialista közösségről, művészet elméletről, meg hát a politikáról!
Azt ma már tudjuk, minden közösségi kristályosodáshoz kellenek olyan személyek, akik aktivitásuk, többlettudásuk, karizmájuk által kiemelkednek a többiek közül és motorként tudják mozgásban tartani a hozzájuk csapódókat. Ebben a körben Huba a motor, akkori felesége Farkas Gitta a klub vezetője, akit később Csomor Öcsi és Fejér Laci váltanak fel, de a mindig eleven mozgató erőt Huba jelenti. S a rajzkör nyáron sem pihen, ilyenkor működnek az egy-másfél hetes rajztáborok, amelynek során valamilyen hazai iparvidék munkáskörzetében ütünk tanyát (Nagybátony, Ózd, Diósgyőr, Salgótarján, Budapest Ganz-Mávag, stb.). A témát a bányászok, vasmunkások, és a nagy gyárak biztosítják. (Úristen, hol vannak már ezek a gyárak, legtöbbjük helyét azóta már sóval hintették be, de akkor még ezek a magyar ipar zászlóshajói!) Hát igen, ezek erőteljes kontrasztot jelentenek a rajzköri tagok mindennapjaihoz képest, s hogy miért a gyárakba mentünk? Egy külker vállalatot mégsem kereshetünk fel, nagy rajztáblákkal becihelődve az irodákba…
Van ebben az egészben valami hősies, valami makacs szembefordulás a fennálló világ álságosságával szemben, de nem voltunk rendszerellenes agitátorok, annak ellenére, hogy körülöttünk is szaglásztak azok, akik ezzel vélik védeni a népköztársaságot...
Aztán az egész mozgolódás, rajzkörös-klubos világ lassan kezd szétforgácsolódni. Huba elmegy tanítani a főiskolára, a rajzköri irányítást átadja Somogyi Győzőnek, aki ugyancsak míves kritikusa annak a világnak, s egy-két évig még működik a rajzkör, de aztán tagjai „kiöregednek”, családot alapítanak, s az újak meg már másképp látnak mindent. Azért többen választanak művészi-iparművészi pályát az egykori Diana utcai iskola rajzkörösei közül. Csak néhány név mutatóba: Vertel Andrea, Erdős Anna, Fiók László, Molnár Julius Gyula, Fekete Balázs, Gera Klári, Orient Enikő, Várnagy Tibor. S aki nem lesz hivatásos művész, az is életre szóló útravalót kap azokban az években.
Aztán évek, évtizedek telnek el. A rendszerváltást követően Fiók Laci barátunk ferencvárosi kiállítása az egyik első alkalom, amikor az egykori rajzkör „kömény magja” megint összeverődik, hogy aztán több-kevesebb rendszerességgel találkozzanak, s beszéljék meg a hétköznapok apróságai mellett a művészet „nagy” kérdéseit… Fiók Laci, Csomor Öcsi és bátyja, Béla, no meg a fotós Horváth Dávid más és más oldalról rugaszkodnak neki, hogy jóféle „takler” mellett értelmezzék az értelmezhetetlent!
Huba az időnként heves viták végén szólal meg. Élénk tekintete, kamaszos mosolya kíséretében megtisztítja a szóban forgó témát a sallangoktól, rendszerbe szedi a gondolatokat, s mi megnyugszunk véleményében is. Ritka eset, hogy megkérdőjelezzük, amit mond. A vitázók elcsendesednek és némi koccintás után új téma után néznek. A társaságban nem Huba a központ, de ha ő valami miatt hiányzik, akkor egyből féloldalasnak érezzük magunkat. Ha náluk van a találkozó, akkor kiderül, hogy felesége, Alice kitűnő háziasszony is. Finom saláták és sütemények garmadája közül választhatunk, míg Huba a tűz körül sertepertél és nyalogatja szája szélét a glédába rakott nyársak előtt. Mint a rajzeszközök a rajzasztalon, úgy sorakoznak a sütnivalók körbe-körbe. No és Dávid „takler”-e formázza a hangulatot.
Legendásak a közös képzőművészeti kirándulások is. Huba, mint főiskolai tanár, hivatalosan is szervez utakat Bécsbe, Velencébe, Firenzébe… A múzeumok első termében míg a többiek szétcsellengenek, Huba kicsit előreszalad, megnézi a következő terem választékát, aztán halk füttyögetés és nyája összeszalad, hogy meghallgassa vezetőjét. Sok esetben a látottak számára is a rácsodálkozás erejével hatnak, hiszen van úgy, hogy a reprókról untig ismert képet ő is csak itt látja először élőben.
Ja, a reprók! Meg a róluk készített diák! Huba mániákus diakészítő, raktározó és felhasználó! Ami képileg értelmezhető, az őt mind érdekli. Azaz az egész képi világ. Rajztáborok népes hada ismerte meg a diakeretezés művészetét. Általa és őérte! Szóval van a színes dia, a maszk, a két üveglapocska, valamint a fekete ragasztócsík. Majd évek múlva az NDK-s műanyag diakeret. És bekeretezett diák ezrei, amik aztán különféle előadások vetítettképes sorozatánál jelent meg újra előttünk. Ez az egész diavetítéses világ a szockó hangulatát idézi. Amikor nemigen lehetett eljutni Európa nagy múzeumaiba, s a művészettörténet remekei diák és előadások révén válhattak közkinccsé. És Huba csak gyártja a diasorozatokat, hálás a neki kölcsönadott albumokért, mert azokból is újabb és újabb diák készíthetőek. Később már egyszerre két, szimultán kapcsolt diavetítővel tart előadásokat. Hogy mindez a számítógépes világban anakronizmus, azt ő is belátja, de rendíthetetlenül kitart a hagyományos technika mellett. Még szerencse, hogy Péter fia ugyanolyan művésze a számítógépeknek, mint Huba a kőrajzoknak, s így lassan-lassan tért hódít nála is a digitalizálás!
Előadásaira messziről is eljönnek, olyanok is megjelennek ott, akik nem is hallgatói a főiskolának, csak Hubának. Meztelen művészet című sorozata éveken keresztül vonzza követőit, ifjakat és idősebbeket egyaránt. Ennek keretében többször meghív művészeket, akik kiállított, vagy vetített képeikkel kerülhetnek közelebb az érdeklődőkhöz. Fiatal női hallgatósága megkülönböztetett figyelmével veszi körül, s mi tagadás, Huba élvezi is a feléje áradó szeretetet. Hát, ki ne élvezné ezt? Pedig Huba nem az az elegáns világfi, hanem éppen ellenkezőleg. Puritánsága, a világ anyagi hívságai iránti érzéketlensége szinte közmondásos. Nincs újsütetű vagyongyűjtés sem! Talán nem is emlékszem olyan alkalomra, amikor amúgy igazán kiöltözött volna valami közszereplés kedvéért. Visszatérve a nőkre, miért is van az, hogy a rajzkörben egykor, de a Fiók Laci által vezetett mai rajzkörben is ők azok, akik a derékhadat jelentik? Nyilván a lelki érzékenység kifinomodottsága inkább a nők sajátja, s Huba ezt az érzékenységet tapintotta ki ösztönösen. Erős belső lelki életét kivetítő rajzai híven tükrözik személyiségét. Amik talán hiányzanak egyéniségének külső jelei közül, azok rajzaiban jelennek meg. Szatirikus litográfiáiban ugyanúgy, mint a férfi és nő bonyolult lelki kapcsolatát megjelenítő gyönyörű rajzi dzsungelekben…
Idővel nála is felcserélődik a fontossági sorrend: a súlypont az oktatásra, művészetre nevelésre helyeződik át, a grafikusművészi pálya másodlagossá válik, miközben ő ugyanaz marad, aki korábban. Lehet, hogy így nagyobb hatást lehet kifejteni az emberekre, az újabb generációkra, mint a képzőművészet művelése által? A művészi tevékenység egész embert kíván, az oktatás szintúgy! És Huba lelkes „zizegésével” (copyright Csomor Béla) beszáll az amatőr művészeti mozgalom fellendítésébe, s ebben jó segítőtársra talál Fiók Laciban. Újabb alkotó táborok, de azért egy-két könyvillusztrálás, a finom vonalak mágiája…
Bizonyos értelemben összegzés számára az idei zebegényi kiállítás. Tisztelet a Mesternek! Szőnyi István egykori növendékei sorozatában kap lehetőséget a Szőnyi Múzeumban. A múzeum vezetőnője szerint még ennyien soha nem jöttek el egy kiállítás megnyitójára. A jelenlévők lelkesen ünneplik. Huba pedig fáradtan mosolyog, köszöni mindenkinek.
Augusztus 12-én távozik el Huba végleg körünkből. Sok mindent visz magával képzeletbeli bőröndjében. Rajzi készségét, mély tárgyi tudását, emberei szeretetét.
Hihetetlen a Természet pazarlása!
De szelleme, érvei, szemléletének tisztasága itt vannak közöttünk! Mindaz, amit Tőle tanultunk nem veszett el, bennünk él tovább, miként gesztusai, hanghordozása és alakja. Magam előtt látom örök gyermeki csodálkozását: Jé, milyen hihetetlen a Természet bőkezűsége?!
Simor András-versillusztráció
„Még csak mártír fényt sem akartam,
Csak amiről a Sors tehet:
Odaadni magamtól szépen,
Ezt a nem kért, kicsúfolt semmit,
Forradalmas lelkemet.”
(Ady Endre, 1909)
Áchim L. András agrárpolitikus volt és gazdálkodó, aki mindmáig zavarba hozza az utókor egyik-másik történészét, és akit elfelejtenek vagy kihagynak a lexikonszerkesztők, majd újra felfedeznek, feldicsérnek, hogy ismét elhallgassanak. Békéscsabán, tragikus körülmények következtében, 1911-ben hunyt el.
Áchim L. András kihagyhatatlan a 19. és 20. század magyar történetéből. Különösen, ha igaz az a tétel, hogy „a történetírás… történeti jelentőségen alapuló válogatási folyamat”.1 Márpedig annak aligha vitatható a történeti jelentősége, hogy Áchim volt az első, aki olyan földbirtok-politikai javaslatot terjesztett elő a magyar parlamentben, amely – megvalósítása esetén – átalakította volna az ország társadalmi-gazdasági térképét. Ez, egyéb javaslataival kiegészítve, más, a jövőt tekintve egyértelműen kedvező migrációt, valamint – ahogyan ma mondanák – európai politikai struktúrát, és a huszadik századba illő, a magán-tulajdonra alapozott új társadalmi tagozódást hozhatott volna létre.
Kétségtelen, hogy Áchim életének rövid negyven éve nem írható le könnyen, szenvtelen krónikaként, száz évvel tragikus halála után sem. Meglepő viszont, hogy a jelenkori friss történetírói munkák is milyen különbségeket mutatnak szerepének tárgyalásában, parasztpártjának bemutatásában. Nem a különbözőség a meglepő, hanem annak skálája, az eltérések mérete. Egy olyan ország gazdaság-történetének a tárgyalásából maradt ki Áchim – és marad ki esetenként mostanság is –, amelynek a gazdasága évszázadokon át az agrártermelésen nyugodott. Nem lehet valósághűen minősíteni az ország gazdaság-politikáját sem, ha az azzal időnként csaknem azonos agrárpolitika és alakítóinak bemutatása elmarad.
Az elmúlt években a honfoglalás, majd az államalapítás ünneplése, valamint az ezredforduló alkalmából rangos kiadványok, új történeti művek láttak napvilágot. A 20. századi magyar történelem több kötetnek is tárgya. Meglepő: jó esetben is legfeljebb csak minden másodikban található meg Áchim L. András neve. A földbirtokviszonyok lényeges átalakítását szükségesnek tartó, megváltoztatásuk általános rendjét elsőnek megfogalmazó, majd azt pártja programjába emelő parlamenti képviselőnek a kezdeményezése hiányzik a művek nagy részéből. (Csak remélhető, hogy ez nem valamiféle „kiegyensúlyozás” akar lenni az egykori parasztháborúk túlméretezettnek vélt tárgyalásáért, s nem egyfajta „jóvátétel” a volt főrendeknek sem.) Tény, hogy még a több mint 600 oldalas, 1997-ben egyetemi tankönyvnek kiadott Magyarország gazdaságtörténetében sem található. A Magyar Agrártörténeti Életrajzok 1987-es, bővített kiadásában szerepel Áchim, de az előző, az 1985. éviben még nem. A történelem átírásának szándékával, a „kelet-európai szobordöntögető” hevülettel vagy más tényezőkkel magyarázható e nehezen érthető „változatosság”? Érzelmek, előítéletek irányítják-e a „válogatást”, vagy szerkesztési „helyhiány”?
1.
Az alapkonfliktus ott keresendő, hogy Áchim korának politikai-gazdasági rendszere a földkérdéssel szemben bezárkózott, nem létezőnek, elutasítandónak ítélt minden azzal kapcsolatos problémát. A Magyar Királyság – ahogyan előszeretettel emlegették: a magyar birodalom – a nagybirtokok hazája volt és maradt 1945-ig. Az az ország, Európa közepén, ahol a Darányi-féle, korlátozott hatású, félszeg telepítési javaslatot is azzal támadták az arisztokrácia köréből, hogy remélhetőleg „az állami szociálizmus e szörnyszülötte végleg lekerül a napirendről.”2 Nem is tűzték ki a tárgyalását. Ilyen atmoszférában és azzal hangzott el 1906-ban Áchim parcellázási javaslata, hogy „utasíttassék a földművelésügyi miniszter, hogy az erre vonatkozó törvényjavaslatot hat hónap alatt terjessze a képviselőház elé.”3 Nem utasították.
Áchim első, 1906. évi javaslatában még csak a 10 ezer kat. hold fölötti földbirtokok, azaz a latifundiumok parcellázását kezdeményezte. A második indítványban már továbbment – az egymásnak feszülés természete szerint –, és csak az ezer hold alatti földbirtokot hagyta volna érintetlenül a tulajdonosnál. Parasztbérletekre vonatkozott a javaslat, amit jól ismert – saját birtokának üzemrendszere, felesbérlői gazdálkodása alapján is. A parcellázás sem volt ismeretlen a hazai földbirtok-politikai gyakorlatban, hiszen a kiegyezés óta a 63 vármegyéből 17-ben volt parcellázás telepesek számára. Mindezek azonban eltörpültek Áchim javaslata mellett, amely nem a volt mocsaras területek hasznosítására, nem az etnikai összetétel „javítására”, hanem az egész agrártársadalom átalakítására irányult. Az 1873. évi XII. tc., valamint az 1894. évi V. tc. nyomán jórészt a „kiselejtezett” kincstári földekre, vagy telkesített, irtásos területekre – nagyobbrészt a mai országhatárokon kívül eső vidékekre – telepítették az új földműveseket. Egy-egy telepes község határa néhány száz holdtól két-háromezer holdig terjedt. Három évtized alatt a 89 új falu, puszta, községrész, mindösszesen alig 100 ezer kat. holdat jelentett a nincsteleneknek. Előfordult az is, hogy a telepes falu kiürült, a terület alkalmatlannak bizonyult a gazdálkodásra. Ritka volt az olyan siker, mint Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében a mai Rákóczifalvának (1880-ban), vagy Kocsérnak (1877-ben), részben a Jászságból való betelepítése.4 Egészen kivételes vállalkozás volt Helvécia létrehozása, amelyet svájci vállalkozás teremtett – a Balatonfelvidékről áttelepített, tönkrement szőlőtermelőkkel – a Kecskemét várostól megvásárolt 2000 kh homokon. (A telepített kertkultúrán 30 évi(!) művelés után osztozkodhatott a „kapás” és a földtulajdonos.) Az állam a telepeseknek általában 20 év törlesztési időt írt elő vétel esetén, de haszonbérben is megállapodhattak.
Áchim nagyszabású indítványa a magántulajdon alapján állt, és a földtulajdon használatát kívánta átfogóan megreformálni. Reformokra azonban nálunk nem volt fogadókészség. Sem a parlamentben, sem a végeken. A figyelmeztetést, hogy a forradalmak mögött az elmulasztott reformokat kell keresni, még 1918 és 1919 után sem szívlelte meg a hazai politika. A „grófi szérűn” más érdekek uralkodtak, nem lehetett szó átalakításról, úgymond „felforgatásról”. A messzebb látó Széchenyi szellemét követő főurak intelmei is süket fülekre találtak. Később is, másban is.
A harmincas évek falukutatói, népi írói élesztették ugyan Áchim örökét, de a latifundiumok országában nem lehetett szó a parasztvezér igazságának bármiféle elismeréséről. Izgatásnak minősült a felidézése is. Féja Géza, Szabó Dezső és mások nekibuzdulásai büntetőjogi következményekkel jártak.
Áchim mozgalmáról, céljairól csak becsmérlően illett szólni. A két háború közötti ellenforradalmi rendszerben is. Programját – tragikus halála után negyedszázaddal, ritka kivételként – A magyar földkérdés című alapvető munkájában Kerék Mihály idézi fel.
„Áchim pártja, a Magyarországi Független Szocialista Parasztpárt a földkérdésben radikális megoldásra törekedett – írta. ‒ Magyarországon 10 000 holdon felüli saját kezelésben levő birtoka senkinek se legyen, hanem a földtulajdonosok, tekintet nélkül arra, hogy kincstári, hitbizományi vagy papi javadalmak vagy egyéni birokok, törvényileg köteleztessenek a tízezer holdon felüli területnek hosszú időre terjedő kisparcellákban való bérbeadására, a parasztok részére. A bérösszeget az állam közvetítésével fizessék a földbirtokosoknak.”5
Az idézet utolsó mondata jól tanúsítja azt is, hogy Áchim mennyire jól érzékelte a hatalomnak a földtulajdonos és a földbérlő közötti egyenlőtlen megoszlását, a hatalmasok visszaéléseit, ezért beiktatta – a bérleti fizetések rendszerébe – az állami közreműködést. A földbirtokosokat már maga a szándék is ingerelhette. A tízezer holdat meghaladó birtokok száma akkor 324 volt Magyarországon, és ezek összesen 9,4 mil ió kat. hold fölött rendelkeztek. Egy-egy birtok – átlagosan – közel 30 ezer holdat jelentett.
Minden bizonnyal helytálló az a föltételezés, hogy Áchim föllépését meghatározta az a miliő is, amit a Viharsarok, a gerendási tanyavilág – és persze saját élete, élettapasztalata jelentett. Dunántúlon nem szökkent volna szárba Áchim vetése. Legalábbis nem úgy, mint itt, és nem pont akkor. Ez a talaj, klíma kedvezett neki, megfelelő vetőmag ott termett hozzá. Az Alföldön. Mindezek itt találtak egymásra. Reményt adtak, még a már „tengernek adott” földművesek is örvendeztek. Felcsillant a remény, hogy lesz föld. Nem lett. Miközben 1920 után Magyarország minden szomszédja földbirtok-politikai lépésekre szánta magát, nálunk ilyen jellegű intézkedésekre későbbiekben sem került sor. A jószerivel házhelyosztásra, vitézi telkek stb. juttatására zsugorodott reformok nem változtatták meg az önmagát túlélt földbirtokstruktúrát.
A paraszt-polgárosodás kibontakozása elmaradt. Nem volt sem telepítés, sem parcellázás. Ezek a kérdések majd a háború éveiben kerülnek ismét előtérbe – szakírói szinten. Például egy ilyen munkában ezt olvashatjuk: „Kevés ország van Európában, ahol a belső telepítés olyan fontos lenne, mint nálunk. A földreform során tehát nagy figyelmet kell fordítani a földbirtok és népességmegoszlás terén mutatkozó aránytalanságok lehető kiegyenlítésére.”6
Három évvel később már más fontossági sorrend érvényesült. Jó három évtizeddel később még inkább.
Az 1945-ös földreformot követően megszülető új agrárvilágban Áchim L. Andrásnak is jutott hely. Az ezer holdas birtokhatár radikálisan tovább csökkent, a latifundiumok megszűntek. Az egyik agáregyetemi kollégiumot – a földosztást is szervező Györffy-kollégisták – Áchim Andrásról nevezték el. A „fényes szellők” egyszerre fújták akkor Dózsa Mészáros Lőrinc, Latinka Sándor, Szántó Kovács János, Derkovits és Ady meg Áchim zászlóját. Nem sokáig. Az 1848-as szabadságharc centenáriumára a Kossuth–Petőfi–Táncsics hármas lobogója alatt meneteltünk, később pedig a hazai ikonográfia teljesen átalakult, sőt kicserélődött. Más lett a birtoktípus-idea, más az agrárpolitika elmélete és gyakorlata.
A szobrok ledőltek, mielőtt még felállhattak volna.
Az alapozásuk is alig indult el.
2.
Az agrárpolitika magyar útjának a formálódása idején újból kezdődött Áchim emlékének élesztése, a „parasztszocialista” életút méltatásának előkészítése. Születésének centenáriumán, 1971-ben rangos fórumokon kiváló kutatók, tudósok emlékeztek az életútjára, a fővárosban is, szülővárosában is. Kiadványok is születtek – igaz, „regionálisak” –, szoborterv is készült.
Az évforduló elmúlt, s ismét csend támadt. Valami oknál fogva gyanúsnak tetszhetett a népi írók örökségének, valamint a nagygazda agrárpolitikus hagyományainak a feltámasztása? Talán azért, hogy mindkettőt a történetírók és a szülőföld mellett a Nékoszisták meg a Hazafias Népfront is felvállalta?7 Az ún. magyar agrármodell már formálódott, mind több szuverén egyéniség tűnt fel a mezőgazdaságban, az agrárközéletben. Minek felmagasztalni tehát Áchimot –, vélhették egyesek –, s ráadásul még a Bajcsy-Zsilinszky–Áchim konfliktust is magyarázni? Meg azt, hogy miképpen lett az egyik a feudalizmus, a dzsentri világ áldozata, a másik meg – gyilkossági bűnrészességgel vádolt huszonévesből, majd fajvédőből – antifasiszta, ellenzéki képviselő, s végül a nácizmus áldozata? Egyik a császár-király, a másik a kormányzó-nemzetvezető országában. Úgy gondolták, hogy túlságosan bonyolult, fárasztó a téma, célszerűbb hallgatni? Főleg az előbbi, a régebbi, a „parasztpárti” személyiségről. Egyébként is: a parasztság helyes útválasztását, a modell magyar voltát, eredményességét nem szükséges (azonkívül, hogy nem is lehet) Áchimmal, a múlttal összekapcsolni. Még Veres Péterrel sem, aki parasztpártisága előtt „szocdem” párttitkár volt a falujában…
Érthető, hogy az előzőekben taglalt, tudatosan sarkított véleményekkel nem mindenki tudott, vagy akart szembefordulni. Idő kellett ahhoz is, hogy például az agrártörténet jelentős tárgyi emlékeit védelem alá lehessen helyezni. Csak a hetvenes évek végétől szabályozza együttes miniszteri rendelet az agrártörténeti értékek védelmét, kap támogatást egy-egy tanyamúzeum, jellegzetes major, arborétum, udvarház. Lassan tisztul a 20. század agrár- és szövetkezet-politikusainak arcéle, de többük portréját még ködtakaró fedi. Ez is lehet egyik válasz a bevezetőben feltett kérdésekre, a bizonytalan értékelésekre.
Igazoltnak vehetjük mindezek tükrében – ebben az esetben is – Erdei Ferenc egy 1970. évi, rezignált megállapítását. Az Agrárgazdasági Kutató Intézettől búcsúzva mondta: „A természettudós fehér köpenye sokféle méltatlanságtól óvja a viselőjét, míg a társadalmi kérdések kutatójának civil ruhája semmiféle oltalmat nem jelent a támadások, gyanúsítások ellen”. Láthatóan az utóéletükben sem –, tehetjük hozzá!
Áchim még nem került be az 1976. óta formálódó agrárpanteonba, a Földművelési Minisztérium árkádjai alá. Ott volna a helye. Eszméi, programja hajótörést szenvedett. Egy olyan világban szinte elkerülhetetlenül, amelyben egy gróf Apponyi Albert azzal hárítja el Darányi Ignác földmívelésügyi miniszter meghívását egy összejövetelre, hogy ott „a dúsgazdagok érdekeinek dédelgetése csak úgy tovább folyik, mint előbb”.8 Apponyi megtehette, hogy távol maradt. Áchimnak lázadnia kellett, s elbukott. Igazságát azonban ez nem teszi kétségessé. És nem indokolhatja szerepének elhallgatását, fellépésének elfelejtését.
3.
Áchim élére állt egy helyben kialakult, ám országosra szélesedő elégedetlenségi mozgalomnak. A békétlenség okainak áttekintése is talán segít a nyitottnak látszó kérdések megválaszolásában. Nem szeretjük bevallani, hogy a Tiszántúl és Erdély századok óta a Habsburg-birodalom perifériáján lebegett. Az utóbbi sajátos önállósággal és annak bizonyos előnyeivel, a Tiszántúl pedig a köztes állapot, a Kelet minden terhével, török-kori és nem török-kori örökségével. A föld és a falu viszonyait illetően különösen. Mindig több volt az Alföld társadalmának a behozni valója, mint a volt Pannónia népeinek. Az Alföldön sárkunyhók és szalmatetős „városi” házak álltak még akkor is, amikor a nagyobbrészt udvarhű Dunántúlon már kőházas városok, kúriák épültek. Sopronban például ma is családok sora lakja azt az emeletes műemlékházat, amely a Festetics-birtok 18. században épített cselédháza (!) volt. A puszták népe persze a Dunántúlon sem élte a polgárosodó Skandinávia vagy Németalföld világát, de a különbség közöttük mérhetően kisebb volt, mint a minden tekintetben más Tiszántúl, valamint a Nyugat között. Az agrárszocialista megmozdulások, az aratósztrájkok terjedéséről most nem is szólva.
Egy másik körülményt is listára kell venni. Nem vált előnyére az sem az alföldi, sem az erdélyi népnek, hogy jelentős tömböket képeztek benne azok, akik a monarchia nyelvét nem, vagy alig beszélték, vallását nem követték. A német nyelven hozzáférhető szaktanácsok, szövetkezeti ismeretek a 19-20. század fordulóján már szerepet játszottak például a dunántúli svábok, az erdélyi szászok – és a velük élő magyarok – gazdasági életének fejlesztésében. Vidékünk földműves népének anyanyelve elégséges volt a nagy folyószabályozások, a vasútépítések, a „bandában” szervezett kubikus munkák idején, de azok a munkák már fogyóban voltak. Az új követelmények pedig úgy szóltak, hogy az új foglalkoztatási ágaknál – vasútnál, erdei munkánál, vármegyei szolgálatnál stb. – előfeltétel nemcsak a négy alapművelet ismerete, hanem – az előírás szavaival – „a magyar nyelv teljes bírása is”. Maradt tehát – a napszám.
Áchim nemcsak az 51%-ot képviselő magyar többség nyelvét beszélte. Elmondta parlamenti szűz beszédében is: „Tény az, hogy ebben a hazában nem vagyunk mindnyájan magyar származású polgárok. Többnyelvű és többnemzetiségű polgárok lakjuk, szolgáljuk pénzzel és vérrel egyaránt ezt a hazát. Jó magam sem dicsekedhetem azzal, hogy magyar származású vagyok, mert mint több lap gúnyosan állítja, alföldi származású paraszt, tót gazda vagyok […]. De mivel Magyarországon lakom, igyekszem a magyar hazafiak közt az elsők között lenni.”9
Nem könnyű megítélni, hogy Áchim földbirtok-politikai javaslatainak fogadtatásában „tót gazda” voltának milyen szerepe volt. Ennek okán a kivándorlásra kényszerülő-készülő, a földnélküli szlovák és magyar zsellérek körében – képviselővé választásával is igazolt – támogatást remélhetett. A magyar köznemesség körében ez már kétséges, míg a hivatalnokoknál, az osztrák-morva gazdatisztek, valamint a sajtó egy részénél pedig az inkább ellenszenvet válthatott ki. Különösen, ha arra is gondolunk, hogy Áchim nem hagyta válasz nélkül a sértéseket, nem viselte el a lenézést, az úri gőg és a rabulisztika arcátlanságait.
Áchim tevékenységének megítélésében, fellépéseinek értékelésében esetenként a helyi társadalom is nagy szerepet játszott. A parasztvezér nem volt könnyű természet, ugyanakkor nem volt könnyű dolga sem, a hatalom teljes vértezetben álló birtokosaival szállt szembe.
4.
Áchim L. András minden cselekedetében önmagát adta. Nem dolgozott mögötte szakértő apparátus, „önkiszolgáló” volt. Ebben a vonatkozásban a legnagyobb jelentőségű az, hogy újságot alapított magának és pártjának, hogy ellensúlyozza a bértollnoki támadásokat. Mai mércével mérve szinte hihetetlen, hogy miként nyerhette meg a választások egymásutánját az adott technikai és kommunikációs feltételek között. Akkor, amikor igaz hírek és pletykák, rágalmak és elismerő szavak egyszerre kavaroghattak az emberek között, és a személyes találkozások mellett az iskolázottabbaknak viszonylag csak kevés hiteles írásos információ segített az eligazodásban. Áchim helytállt a képviselőházban, a fondorlatos küzdelemben is. Mintha már birtokában lett volna a későbbi felismerésnek, mely szerint – Németh László megfogalmazásában: „A párt a parlamenti rendszer nagy erkölcstelensége: bűnszövetkezet a mandátumszerzésre, szerződés a mindent támogatásra vagy mindent szabotálásra, pecsét a szájra, egyenruha a véleményre.”10 Nem éppen hízelgő jellemzés a politikai kultúra elemi iskoláját járó parlamentekről és tagjaikról.
Bizonyára már ekkortájt is sokat számított, hogy a politikus mennyire életszerűen és meggyőzően képes érvelni. Áchim kiváló szónok volt ilyen szempontból is. Egyik választási beszédéből való a következő csattanós részlet. Történt ugyanis, hogy Áchimnak a mandátumért az abszolút tekintéllyel, Zsilinszky Mihállyal kellett összemérnie erejét, aki választási beszédében – nem túlzott realitásérzékkel – múzeumot ígért Békéscsabának. Áchim, a tudósító szerint, a gyűlésen erre így reagált: „Rabszolga testvéreim! Az ellenpárt múzeumot ígért, én csak kenyeret. Tudjátok-e mi a múzeum? Megmondom. A múzeum nem más, mint majom spirituszban. Nos, hát mi kell nektek? Kenyér vagy majom spirituszban?”11 A korabeli Aradi Közlöny alig leplezett örömmel tálalta fel olvasóinak a csemegét. Hasonlóan cselekedett több más hírlapocska is, máskor is, más vonatkozásban is. Volt rá alkalom, hiszen Áchim „kiteregette a város, a megye, az urak szennyesét, és ez vérlázító volt azok szemében, akik szerint a parasztnak hallgass a neve”.12 Igaz, Áchim nem volt kíméletes, miként az ellenfél sem volt az, sem vele, sem választóival szemben.
Áchimnak, a földbirtok-politikai programja mellett egyéb képviselői tevékenysége is jelentős. Interpellációival beemelte a vádoló falusi nyomort a képviselőház hamis világába. Egyenlőtlen küzdelemben, politikai, anyagi stb. hátrányai ellenére rendre legyőzte konzervatív ellenfeleit. Jóllehet pedig még csak követelhette az általános, egyenlő és titkos választójog bevezetését. Sem előtte, sem utána, azonos feltételek mellett, tiszta eszközökkel, nem sokan büszkélkedhetnek ehhez hasonló sikerrel. Adyval azonosult:
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
5.
Áchimnak mindennél jelentősebb cselekedete az, hogy elsőnek terjesztette be azt a földbirtok-politikai javaslatot a magyar képviselőházban, amely a jobbágy-felszabadítás után a legnagyobb és általános, nyugati, polgári jellegű változását hozhatta volna el a magyar agrártársadalomnak, és egyúttal – akkori viszonyaink közepette – az egész országnak. Az egy birtokosra jutó földterületet átlagban 17,8 (Erdélyben 14,9) kat. holdban mutatták ki, de az uradalmak és latifundiumok uralták az összes termőterület majdnem 40%-át. A Földművelési Minisztérium 1896-ban kiadott kiadványa szerint kincstári birtok 2,8 millió, egyházi 2,4 millió és hitbizományi 2,3 millió kat. hold volt.13
Áchim reformjavaslata ezt a struktúrát gyökeresen átformálta volna, utat nyitva a földforgalomnak, a tőkeáramlásnak. Az indítvány elsüllyesztése, a beterjesztő képviselő kiszorítása a parlamentből, több évtizedes késedelemmel sújtotta a magyar gazdaság és nemzet fejlődését, valamint a falu felzárkózását Európa, s benne a Habsburg Birodalom fejlettebb régióihoz. Elmaradt a modern agrár-, ipar- és kereskedelem-politika térhódítása a Kárpát-medencében. (Az első világháború kitörése előtt ez volt az utolsó lehetőség utat nyitni ezeknek a folyamatoknak.)
Jellemző például, hogy Ausztria villanyáram-felhasználása – egy főre számítva – már egy-két évtized múlva négyszerese volt a magyarországinak. Az iskolázottság, az urbanizáció és számos más gazdasági és szociális szektor területén konkrét számok sora jelezte elmaradásunkat Stájerországtól, Tiroltól vagy Csehországtól is. Áchim mindezt világosan látta, s ezen akart változtatni. Ez egyben jelzi, hogy nem csupán a Viharsarok, hanem egész Magyarország jövőjének politikusa volt.
Szomorú valóság, hogy mindig, amikor történelmünk során a reformellenes erők elveszejtették, kiszorították az Áchim Andrásokat – akár a Tessedik Sámueleket, a Széchenyi Istvánokat vagy a Nagy Imréket, velük együtt eszméiket –, azzal együtt elbukott, hosszabb-rövidebb időre lelassult a magyar progresszió is. Ez egyben talán legfőbb oka lett Magyarország elmaradásának, agrártársadalma és gazdasága archaikus voltának. Áchim fellépését, életútjának tanulságait is ezen összefüggések ismeretében lehetséges és indokolt vizsgálni.
Ahogyan azt is, hogy – a hivatalos Magyarországon – mikor hallgatják el, vagy mikor, s miért mondják ki új Áchim L. Andrások nevét, méltatják-e tetteiket, vagy elhallgatják fellépéseiket, üzenetüket a mának és a jövőnek.
Áchim igazsága nem érkezett el az első világháborút követően sem. Az 1920 utáni új országhatárok között is fennmaradt a „grófi szérű” és szelleme Magyarországon. Csak 1938-ban lehetett először olvasni, hogy „minden nacionalizmus hazugság, minden szociális politika ámítás ebben az országban, amely nem a parasztság sorsából, a földkérdésből, egy nagy földreformból indul ki, s amely másutt keresi a megoldást és kibontakozást…”14
A megoldás ígéretét – százados késéssel – 1945 tavasza hozta el Magyarországon. Áchim nevét felvette az 1945-ben alapított Agrártudományi Egyetem kollégiuma. Sokan kezdtük ott tanulmányainkat. Igazgatónk, a később Martonvásárt vezető Győrffy Béla akadémikus volt. Az egykori népi kollégiumból – végül – diákszálló lett.
Maradt lecke a 21. századra is.
JEGYZETEK
1 E. H. Carr: Mi a történelem? Osiris, 1995. 100. o.
2 Kerék Mihály: A magyar földkérdés, Mefhosz, 1939. 111. o.
3 Fancsovits György: Áchim L. András beszédei az országgyűlésben. Békéscsaba, 1986. 16. o.
4 Dobokay Lajos: Telepítés: In.: Magyarország földművelése, Bp. FM, 1896. 843-892. o.
5 Kerék Mihály: u. a. 92. o. (Kiemelés: R. P.)
6 Kerék Mihály: A földreform útja. Magyar Élet Kiadása 1942. 39. o.
7 Áchim L. András Emlékkönyv, 1871-1971. Szerk.: Pölöskei Ferenc, Szabó Ferenc, Városi Tanács, Békéscsaba.
8 Darányi Ignác: Válogatott dokumentumok. szerk.: Fehér György, Osiris, 1999. 239. o.
9 Fancsovits Gy.: u. o. 5. o.
10 Németh László: Sorskérdések, 1934. Magvető Kiadó, Budapest. 236. o.
11 Pünkösti Árpád: A megtagadott Áchim. Tiszatáj. 1971. 6. 530. o.
12 Pünkösti Árpád: u. o. 531. o. (Kiemelés: R. P.)
13 Balás Árpád – Hensch Árpád: Földmívelés. In.: Magyarország földmívelése, Bp. Kiadja a Földmívelésügyi M. Kir. Minister, 1896. 87-88. o.
14 Bajcsy-Zsilinszky Endre (1938): Egyetlen út: a magyar paraszt. Kelet Népe Kiadás, Bp. 152. p. 29. o.
* Születésének 130. évfordulóján tartott budapesti tudományos konferencián elhangzott előadás nyomán
Györe Imre-versillusztráció
(Jegyzetek a Horthy-rendszer megszilárdulásáról)
1. Az „alapító atyák”
Mussolinitól és Hitlertől eltérően, Horthy egy levert forradalom után jutott hatalomra. Az utat mások nyitották meg előtte: a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregére, amely árulókkal a hátában, egyenlőtlen küzdelemben védelmezte az ország földjét, halálos csapást mértek a román királyság csapatai; rájuk támaszkodva rombolta szét a Tanácsköztársaság maradványait az átmenetet levezénylő Peidl-kormány, mielőtt őt magát is félresöpörte volna hat nap múlva, szintén román fegyverek segítségével, a „keresztény-nemzeti” csoportok puccsa. Horthynak már csak annyi teendője volt, hogy fehérterrorista különítményeivel véres bosszút álljon a magántulajdonnak a Tanácsköztársaság alatt elszenvedett sérelmeiért, és helyreállítsa az úri osztályok ezeréves uralmát.
A darutollas különítmények aljasságairól, a botozások, kínzások, bírósági ítélet nélküli kivégzések nap mint nap ismétlődő szörnyűségeiről a dokumentumok serege olvasható. Itt csak emlékeztetőül, a Horthy-rendszer „alapító atyáinak” jellemzésére közlünk néhány találomra kiválasztott példát.
Csurgón a különítményesek belelőtték foglyaik egy részét a velük megásatott gödörbe, némelyiküket élve hajították be; másokat a vasútállomáson veszteglő páncélvonat kazánjába dobtak elevenen. Szatymazon az odaérkező Prónay-különítmény már az első nap délutánján négy embert akasztott fel egy cseresznyefára, az ötödiknek kiverték a fogait, kiszúrták a szemét, utána akasztották fel. Fekete János direktóriumi elnök menekülni próbált; elfogták, agyonlőtték, a fülét levágták, és bemutatták Prónaynak. A parancsnok megdicsérte leleményes embereit: „Hát csak tegyétek el spirituszba talizmánnak.” Ugyanő, Ostenburg százados és Léderer főhadnagy társaságában (aki később felesége közreműködésével meggyilkolta Kodelka hentesmestert) Siófokon szuronnyal döfködte agyon a fogda félholtra vert foglyait. Mivel a fogda nem győzte a megemelkedett forgalmat, „az összefogott szovjet ágensek, izgatók, kémek közül – Prónay saját szavait idézzük – éj elenként sokat kellett a Balaton fenekére küldeni, hogy az utánuk következőknek helye kegyen”. Előbb azonban mindenesetre megkínozták őket. Dr. Molnár Miklós járási jegyző írásbeli tanúvallomása szerint a foglyokat „furkós és tüskés botokkal verték”, „volt akinek a fejbőrét elevenen megnyúzták, volt, akit megégettek . . A kínzások első része a hozzátartozók jelenlétében történt... A fogház cellájában megkínzottak közül néhányat annyira agyonvertek, hogy a vérük és az agyvelejük a fogház falára és mennyezetére is szétspriccelt.”1
A különítmények ténykedése összhangban volt az ellenforradalom felső vezetőinek szándékaival. A Friedrich-kormány 1919. augusztus 19-én statáriális eljárást rendelt el a megbuktatott proletárdiktatúra „szervei, közegei és megbízottai”, „fegyveres erejének tagjai” és mindazok ellen, akik „a Tanácsköztársaság megalapítása, fenntartása és visszaállítása érdekében” tevékenykedtek vagy tevékenykednek. A gyanúsítottakkal szemben „alakszerű nyomozó eljárásnak helye nincs”, a halálos ítéletet, ha a vádlottat kegyelemre nem ajánlják, azonnal végre kell hajtani. Horthy ugyanilyen szellemben adott utasítást augusztus 28-án a katonai kerületi parancsnokságoknak és a megyei kormánybiztosoknak. „Felszólítok minden parancsnokságot és közigazgatási hatóságot, hogy a legerélyesebb kézzel azonnal lásson hozzá a még működő kommunista központok letöréséhez, a még szabadon levő izgatók, a múlt bűnös kommunista rendszerben szereplők letartóztatásához és leggyorsabb elítéléséhez. [. .] Nem fogadhatok el semmi néven nevezendő kifogást e téren. Azon körülmény, hogy valaki családos és helyben lakik, nem jogosít fel gyengeségre. [...] Amennyiben pedig akár a hatóságok, akár egyes vezető állásban levők gyámoltalan puhasággal működnének tovább, azokat állásukból azonnal fel fogom menteni.”
A miniszterelnökhöz intézett szeptember 12-ei átiratában Horthy félreérthetetlenül kimondja: „Kivételes törvényrendeletre volna szükség, mely a jövendőben lehetetlenné teszi, hogy olyan egyének, akik a bolsevista idő alatt vezető szerepet játszottak, büntetlenül vagy csak csekély büntetés árán szabaduljanak a törvény kezéből. [. .] Katonai karhatalmak túlkapásai is csak akkor lesznek véglegesen kizárva, ha mindenki tudja, hogy az elfogott kommunista vezérek még akkor is megkapják kiérdemelt büntetésüket, ha nem is lehet közönséges bűntetteket rájuk bizonyítani. Mennyire szükséges ily szigorított eljárás elrettentő példaadás szempontjából, felesleges kifejteni.”2
A valóságos vagy vélt kommunisták üldözésén kívül, a különítmények rendes napi tevékenységi körébe tartoztak a fosztogatással, rablással, nők megbecstelenítésével egybekötött pogromok is. Pilisvörösváron fokosokkal, fejszékkel, dorongokkal hajszolták a zsidó lakosokat utcáról utcára; Celldömölkön egy zsidó kereskedőt felesége és gyermeke jelenlétében megvertek, majd „lenyiszálták a fejét, és a trágyadombra dobták”. Ez az utóbbi információ Sulyok Dezső akkori csendőr hadnagytól, a felszabadulás utáni idők ismert ellenzéki politikusától való, aki sok hasonló esetről számol be mint szemtanú. (Lásd A magyar tragédia c. könyvét, New York, 1954.). Ő írja meg Prónayék ozorai vérengzésének következő epizódját is: Turós György parasztgazda szót emelt a községházán a mészárlások ellen, mire a darutollasok parancsnoka egy ló farkához köttette, így futtatta Felsőnyékig, ott a tisztek agyonverték és a kútba dobták.3
A győztes hatalmak budapesti katonai missziói tudtak a kegyetlenkedésekről. 1919. augusztus 31-én Bandholtz tábornok, az amerikai misszió vezetője, ezt jelentette a párizsi béketárgyalási bizottságnak: „Egy ideig megelégedtek azzal, hogy az utcán verik a zsidókat, de az elmúlt napokban megbízható értesüléseket kaptunk arról, hogy sok kiváló és gazdag embert akasztottak fel vagy lőttek agyon a távolabbi városokban.” Szeptember 18-án Halstead amerikai ezredes Bécsből küldött értesítést Bandholtznak a dunántúli pogromokról. Közölte, hogy a Nemzeti Hadsereg katonái gyermeklányokat gyaláztak meg és dobtak a kútba; egy tizenhárom éves kislányt húsz katona erőszakolt meg; „két lány önként ugrott a kútba, hogy a meggyalázástól megmeneküljön, a katonák kézigránátot dobtak utánuk”.4
A tények kivizsgálására Bandholtz Siófokra küldte egyik munkatársát, Nathan Horowitz ezredest. Horowitzot, aki értesítette a Nemzeti Hadsereg fővezérségét jövetele céljáról, elkísérte ellenőrző útjain Eckhardt Tibor, a fővezérség külpolitikai osztályának vezetője. A különleges szívélyességgel fogadott ezredes beszélt a még életben maradt zsidókkal, akikkel viszont tisztek beszéltek a látogatás előtt, és megmondták nekik, miről tájékoztassák a vendéget. „Horowitz meglátogatta a siófoki fogházakat is, amelyeket látogatása előtt gondosan rendbehoztak, kitakarítottak, a foglyokat elszállították, és helyükbe civilbe öltözött tiszteket ültettek. Horowitzot Horthy is fogadta, a találkozás igen szívélyes volt.” Eckhardt szeptember 25-én elégedetten jelenthette: „a látogatásról előre tájékoztatott zsidóság kifogástalanul vallott”.5
Garami Ernő – az ismert szociáldemokrata vezető, aki emigrált a Tanácsköztársaság elől, a bukás után hazatért, majd ismét emigrált – megírja emlékirataiban, hogy ő is járt Horowitznál, közölte vele információit a darutollasok dunántúli garázdálkodásairól. Horowitz feltűnő tartózkodással beszélt ezekről a dolgokról. „...kijelentette, hogy ő már régen bejárta a Dunántúlt; a hírek túlzottak vagy egyáltalán valótlanok, mint azt maguk a zsidó hitközségek vezetői közölték vele”. „Éppen nála tartózkodtam, amikor egy fiatalembert jelentettek be, aki személyesen csak Horowitz Nathannal akart beszélni. A fiatalember folyékonyan beszélt angolul, és nem ijedt meg, amikor Horowitz ráförmedt, hogy csak olyanokat mondjon, amiket maga tapasztalt. [. .] Elmondta, mi történt vele Siófokon, hogyan verték véresre csak azért, mert zsidó. Horowitz erre ráparancsolt, hogy vetkőzzék le, és mutassa meg a verés nyomait. A fiatalember eleget tett a felszólításnak, és megmutatta elkínzott testét.” Másnap Horowitz közzétette jelentését. „Folyó hó 24-én meglátogattam Siófokot [. .] megvizsgáltam a zsidók bántalmazására, meggyilkolására és a pogromokra vonatkozó jelentéseket. Alaposan betekintettem az ügyekbe [. .] Ámbár sok helyen folyt zsidóellenes agitáció, meg vagyok győződve, hogy az úgynevezett »fehérterrorra« vonatkozó hírek alaptalanok. Személyesen beszéltem a magyar nemzeti hadsereg számos tisztjével, és azt találtam, hogy mindnyájan a hazafiasság, a legmesszebbmenő kötelességtudás és igazságosság érzelmeitől vannak áthatva. Jóviselkedésű zsidónak vagy kereszténynek nincs oka tőlük tartani.” Aláírás: Horowitz Nathan, az Egyesült Államok ezredese.6
1920. február 17-én az Ostenburg-különítmény hat tagja (köztük Kovarcz Emil majdani nyilas funkcionárius) elhurcolta és meggyilkolta Somogyi Béla és Bacsó Béla újságírókat, a Népszava munkatársait.
Somogyi jobboldali szociáldemokrata volt. Üdvözölte a Tanácsköztársaság bukását, Szociáldemokrata Röpiratok című újságjában becsmérelte a Tanácsköztársaságot. De bátran fellépett a különítmények vérengzései ellen, ezért kellett meghalnia. Beniczky Ödön belügyminiszternek, Horthy legitimista ellenfelének az utasítására a tetteseket gyorsan kinyomozták, letartóztatásukat azonban a fővezérség megakadályozta. A két áldozat temetésén százezres tömeg vonult fel, tiltakozásul az önkény ellen. Beniczky, aki lemondott a miniszterségről, 1925-ben vallomást tett a budapesti ügyészségen, és a sajtóban is megvilágította a gaztettek hátterét. Elmondta, hogy a siófoki gyilkosságokra több esetben maga Horthy adott parancsot; hogy 1920 elején, egy Gellért-szállóbeli vacsorán, ahol felolvasták Somogyi cikkét a fővezérség viselt dolgairól, a jelenlevő Horthy megjegyezte. „Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni.” Beniczkynek a gyilkosság politikai indítékaira vonatkozó nyilatkozatát teljességgel hitelesíti a Budapesti Királyi Ítélőtábla 1930. novemberi végzése, amely – dr. Kállay Miklós tanácselnök aláírásával – elutasítja Somogyi és Bacsó özvegyének a bűnösök megbüntetését sürgető folyamodványát. „Horthy Miklós, mint legmagasabb kegyelmi elhatározó, 1921 novemberében minden olyan cselekményben kegyelmet adott, amelyet 1919. augusztus 1. és 1921 novembere között követtek el, ha azok hazafias felbuzdulásból, a nemzet és az ország érdekében, a magyar faj és a nemzeti eszme érdekeit szolgálták – hangzik az indokolás. Mivel a Népszava számos cikkben gyalázta a fővezért és a nemzeti hadsereget, „természetes, hogy ezek a cikkek fölháborodást és elkeseredést váltottak ki a nemzeti hadsereg tisztikarában, de az egész hazafias közvéleményben is”.7
A fehérterrort, amely állítólag nem létezett, a „vörösterror” természetes reakciójának tüntette fel az érveiben nem mindig következetes ellenforradalmi propaganda. „A Nyugat talán még ma sem tudja, itt időző missziói dacára, hogy mi történt nálunk négy hónapon át, hány ezer és ezer ártatlan keresztény magyart gyilkolt le a zsidó-szovjet uralom, és milyen rombolást végzett erkölcsi-anyagi javakban!” – állítja egy 1919. november 23-án megjelent írásmű. Más ellenforradalmi források adatai azonban valószínűleg jobban megközelítik az igazságot. Dr. Váry Albert koronaügyész-helyettes könyve szerint a Tanácsköztársaság alatt 587 személyt végeztek ki; ez a szám egybefoglalja a fosztogatókat és egyéb köztörvényeseket a politikai elítéltekkel, akik fegyveresen támadtak a tanácsrendszerre. A Fehér Ház Bajtársi Egyesület 1934-ben közreadott névsora már csak 482 nevet tartalmaz, ennyien estek áldozatul „a nemzetgyilkos forradalomnak”. Meg kell említeni, hogy az 1919. június 24-ei ludovikás lázadás résztvevőit és sok más fegyveres ellenforradalmárt a diktatúra átnevelésre ítélt. Ami viszont a fehérterror áldozatait illeti, a halottak számát a források 1920-ban legalább ötezerre, a bebörtönzöttekét és internáltakét hetvenezerre teszik; százezren elmenekültek az országból.8
A terror nem tett jót az ország nemzetközi megítélésének. Erről szól a párizsi békeküldöttséget vezető gróf Apponyi Albert (meglehetősen sajátos magyarsággal fogalmazott) levele, amelyet a címzett, Simonyi-Semadam Sándor újdonsült miniszterelnök, 1920. március 17-én felolvasott a parlamentben. Egyre sűrűbben érkeznek a hírek arról – írta Apponyi –, „hogy hazánkban egyéni vállalkozások felekezeti szempontokból a polgároknak a köztörvények által biztosított szabadságát és az egyéneknek életét veszélyeztető módon erőszakoskodnak”. A békedelegáció a világsajtóból „mély sajnálkozással majdnem nap nap után képes megállapítani azt a felette hátrányos megítélést, mellyel az általunk jelzett törvénytelen cselekmények találkoznak”. Annál aggasztóbb ez, mert a tárgyalásokon a magyar küldöttség legfőbb érve az volt, hogy az ország tervezett szétdarabolása esetén „milliónyi népek kerülnének egy magasabb kultúrfokon álló közösségből egy elmaradott kultúra felett rendelkező állami kötelékbe”. Most már azonban „az országnak egyes, tőlünk elveendőnek jelzett területein, ahol az általunk javasolt népszavazás feltétlen részünkre kedvező eredményt ígért, a hangulat ellenünk fordult, aminthogy természetes, hogy megszűnik annak az államnak attraktív ereje, mely a polgárok elemi közszabadságát megvédeni képtelen, s ahol a törvény uralmát az egyéni erőszak kérdésessé teszi”.9
2. A konszolidáció
A külföld véleménye nemcsak a békefeltételek szempontjából volt fontos, hanem az ország gazdasági helyzete miatt is.
A gyáripari termelés Magyarországon 1920-ban a háború előttinek 20–30 százalékát tette ki, és a meginduló lassú emelkedés ellenére, még 1923-ban is mélyen alatta maradt az 1913-as szintnek. Az elavult felszerelés és a gyenge kapacitás-kihasználás miatt a magyar ipar gazdaságtalanul termelt, többnyire csak az alacsony béreknek köszönhette jövedelmezőségét. A félfeudális viszonyokba beleragadt mezőgazdaság szintén nem sok jóval dicsekedhetett: a monarchia felbomlása következtében elvesztette vámmal védett piacainak jelentős hányadát, az olcsó tengerentúli gabonával nem bírta a versenyt a külpiacokon, belső piacait összezsugorította az általános szegénység. E nehézségeken túl, a legnagyobb problémát a rohamos („vágtató”) infláció jelentette, amely pénzügyi összeomlás felé sodorta az országot.
A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének (GYOSZ) adata szerint a korona – a magyar pénznem – vásárlóértéke 1919. augusztus elsejétől december végéig 27,5 százalékra, 1920. december 31-ig 8,6 százalékra csökkent.10 A Népjóléti Minisztériumnak egy 1923. márciusi bizalmas jelentése közli: miután 1 liter tej ára az 1914. júliusi 28 fillérről 114 koronára (több mint négyszázszorosra) emelkedett, a tejhiány „az egy éven aluli gyermekeknél a bélhurut gyakori előfordulását okozza”, és a csecsemők húsz százaléka jórészt emiatt meg sem éri az egy évet. Az áremelkedés hatásai a közalkalmazottakat sem kímélik: csak a magasabb fizetési osztályokba soroltak tudnak megélni a fizetésükből, „a többi minden erejének megfeszítésével más úton kénytelen a hiány pótlásáról gondoskodni. A mellékkeresetek után való futkosás, a különmunkának a normálisnál nagyobb mértékben való kényszerű elvállalása teljesen kimeríti a családfő erejét: egy ideig még tarthat az ingóságok eladása, de végtére mindez a teljes anyagi és fizikai kimerüléshez fog vezetni”.11
A pénzromlás aláásta az ország gazdaságát. Mértéktelenül megdrágult az import, éppen akkor, amikor a monarchia összeomlása nyomán hatványozottan jelentkezett az ipar külkereskedelmi függősége, a nyersanyag-ellátással és a termelő apparátus halaszthatatlan felújításával kapcsolatos importigény. A külkereskedelmi mérleghiány önmagáért beszél: 1921 és 1923 között az export értéke 730 millió aranykorona volt, az importé ennek több mint kétszerese. Hegedűs Loránd, a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületének (TÉBE) igazgatója, a Bethlen-kormány pénzügyminisztere, átfogó tervet készített az infláció ellen: első lépésként leállította a papírpénz-kibocsátást és a fedezetlen hitelek folyósítását. A gyáriparosok azonnal tiltakoztak: az intézkedés megszüntette azt a lehetőségüket, hogy az államtól ún. valorizálatlan kölcsönöket kapjanak, amelyeket papírkoronában fizethetnek vissza, noha a korona értékét időközben leapasztotta a pénzromlás; kénytelenek voltak drága bankhitelekhez folyamodni, gyakran 20 százalékos vagy még magasabb kamatért. A magas kamatok persze, amelyek a bankár-pénzügyminiszter jóvoltából a bankoknak juttatták az ipari profitok egy részét, lefékezték az egyébként sem gyors növekedést, így az állami bevételek is elmaradtak az előirányzattól. A kiesés pótlására Hegedűs részint új adókat tervezett, részint vagyonváltságot szándékozott kivetni az ingó és ingatlan vagyonokra, kivéve a bankok és más pénzintézetek pénzkészleteit. Az adójavaslatokat (forgalmi adó, só-, dohány-, sör- és gyufaadó stb.), amelyek a lakosság nagy tömegeit rövidítették meg, a kormány és a parlament elfogadta; a vagyonváltság-javaslatból eleve törölték az ipari nagytőkére és a nagybirtokra nézve sérelmes tételeket, a végrehajtás pedig tovább növelte a terhek egyenlőtlenségét. A fölbirtokosok, akik birtokuk egy részének földreform céljaira való felajánlásával is fizethettek, legrosszabb minőségű földjeiket adták át az államnak, magas megváltási áron. A készpénz-befizetések 66 százaléka a kis- és középbirtokosoktól származott; a részvénytársaságok, amelyek az ország pénztőkéjének legalább kétharmadával rendelkeztek, a váltság 14,6 százalékát fizették be, azt is jobbára elértéktelenedett hadikölcsön-kötvényekkel, részvényekkel, papírpénzzel. Végeredményben a várt 30 milliárd korona helyett csak 11 milliárd folyt be, ráadásul az összegek behajtása hozzájárult az állami bürokrácia felduzzasztásához. 1921 szeptemberében ismét megindult a fedezetlen bankjegyek kibocsátása; a szeptember 16-i kormányülésen Hegedűs lemondott.12
Mivel az uralkodó osztályok nem vállalták a terheket, a fennálló tulajdon-viszonyok mellett a stabilizációt belső eszközökkel nem lehetett megoldani. A külföldi kölcsön létkérdéssé vált; megszerzéséhez azonban feltétlenül javítani kellett az ország nemzetközi megítélésén, lecsillapítva a fehérterror által világszerte kiváltott felháborodást. Az akkori közhangulatot jól jelzi a Szállítómunkások Nemzetközi Szövetségének 1920 nyarán Magyarország ellen meghirdetett bojkottja. „A munkásmozgalom történetében nincs ahhoz fogható elnyomás és üldözés, amilyenben a magyar munkásoknak van részük – hangoztatja a Szövetség felhívása. – A tiszti bandák sokezer embert minden előzetes bírósági eljárás nélkül lemészároltak [...] áldozataikat megkínozzák és agyonverik.”13 A bojkott meghirdetését az új forradalmi hullám ösztönözte, amely a Vörös Hadsereg lengyelországi győzelmei nyomán Nyugaton is magasra csapott: a reformista párt- és szakszervezetek nem térhettek ki a közvélemény nyomása elől, a kormányoknak pedig, az oroszországi tűz elharapózásától tartva, figyelembe kellett venniük a tömegek leszerelése szempontjából nélkülözhetetlenné vált reformista vezetők lépéseit.
A Horthy-rendszer stabilizálásához tehát elengedhetetlen volt a külföldi kölcsön; ennek megszerzéséhez azonban le kellett csendesíteni a viharos nemzetközi felháborodást, bizonyítani a külföldi közvélemény előtt, hogy az ország eleget tesz a jogállami normáknak. A feladat sikeres végrehajtása Bethlen István gróf nevéhez fűződik. A bethleni adminisztráció leállította a különítmények garázdálkodását az Ausztriának ítélt burgenlandi területen, meghiúsította Habsburg Károly puccskísérletét a magyar trón visszafoglalására, beterelte a darutollas fenegyerekeket a hadsereg, a csendőrség és a rendőrség kötelékébe. (Nem lett volna célszerű, ha pogromokat rendeznek, miközben a kormány kölcsönökért előszobázik a külföldi zsidó bankároknál.) Az irredenta propagandát, amely elmérgesítette a viszonyt a szomszédos kisantant-államokkal – a győztes nyugati nagyhatalmak szövetségeseivel –, Bethlen az állami szervektől látszólag független, de titokban a kormány által pénzelt társadalmi szervezetekre bízta (Julián Szövetség, Baross Szövetség stb.), és az irányításukra felkért Teleki Pál grófot utasította, hogy szigorúan konspirációs módszerekkel dolgozzon.
A különítményesek és a mögöttük álló társadalmi csoportok visszaszorításában belpolitikai tényezők is közrejátszottak. Az ellenforradalom legszélső jobbszárnyán elhelyezkedő, számban jelentős dzsentri elemek (a megkopott fényű középnemesség, a „történelmi középosztály”) és egyéb talajvesztett, „megvadult” középrétegek, amelyek a „piszkos munkát” – a baloldal fizikai eltiprását és a lakosság megfélemlítését – az úri osztályok felsőbb köreinek egyetértésével örömest elvégezték, fokozódó anyagi követeléseikkel egyre inkább maguk ellen hangolták a nagybirtokos-finánctőkés hatalmi blokkot. A nyilvános terror egyébként is betöltötte már feladatát, és folytatása több kárral járt volna, mint haszonnal; ami pedig a legfontosabb, a terror továbbra is – legvadállatibb formáinak hátrább parancsolása után is – a rendszer egyik legfőbb uralmi eszközeként működött, a csendőri és rendőri kínzókamrákban, az internálótáborokban, a nyomorúságos helyzetük miatt tiltakozó munkások legázolásában.
Bethlen nemcsak tudott a terrorról, de személyesen felügyelte, sőt, utasításaival néha közvetlenül irányította is. A minisztertanács 1921. május 5-ei ülésének jegyzőkönyve rögzíti, hogyan számolt be a kormányfő a zalaegerszegi internálótáborban tett látogatásáról. „A magyar állampolgárok legnagyobb része kommunista üzelmek miatt van internálva. Négyszemközt beszélt az ottani internáltakkal, akik közül néhányan nyíltan szemébe mondták, hogy kommunista érzelműek. [...] a mai kül- és belpolitikai helyzet mellett ilyen elemeket nem bocsáthatunk ki [...] Sajnálattal konstatálja [...] hogy az internáltak nincsenek kellőképpen ellátva ruhával, fehérneművel és ágyneművel.” „Az orosz hadifogságból visszatérő bolseviki hadifoglyokkal azonban szaporodni fog az internáltak száma.” Ha Európa nyugodt volna és csendes, „barbár rendőri intézkedésnek tartaná az internálást”, de a jelenlegi körülmények között, a kommunista agitáció erősödése miatt, fenntartása szükséges. – Kb. egy évvel Bethlen látogatása után, a büntetőintézeteket ellenőrző „fogházmisszió” is vizsgálatot folytatott a zalaegerszegi internálótáborban, és tapasztalatairól jelentést tett a Miniszterelnökség Szociálpolitikai Osztályának. „Háborús kitüntetésekkel elhalmozott hadirokkantak, Oroszországból visszaérkezett hadifoglyok, betegek, nők, tekintet nélkül az ország védelmében szerzett rokkantságuk, hadiérdemeik, betegségük, illetőleg állapotukra, méltányos kezeléstől, családjuk viszontlátásától, megfelelő ápolástól, illetőleg gondozástól elzárva, a legnélkülözhetetlenebbeket nélkülözve, vigasz és remény nélkül tengődve és pusztulva.” „A fűtés teljesen elégtelen, úgyhogy csecsemők és gyermekek nem fürödhetnek, és úgy ők, mint a felnőttek, akik augusztus óta (tehát legalább 8–9 hónapja! R. E.) nem fürödtek, felöltözötten kell, hogy töltsék az éjszakát; ehhez járul [...] meleg ruhanemű és cipőben szenvedett szükség; még kényszermunkára a hóban kihajtott emberek egy részének sincs alsóruhája, cipője szakadt, befolyik a víz, munkája bevégeztével nincs mivel felcserélnie, hogy megszáríthassa, nincs hová húzódnia, ahol felmelegedhessék.” A foglyok a kényszermunkát saját ruhájukban végzik, „rongyokban, foszlányos cipőkben tolják a szénnel megrakott nehéz csilléket a bokán felül érő hóban”, és „a munkára vezénylésnél nem számít a fogoly egészségi állapota”. „A fagytól, meghűléstől származó betegségek igen nagy pusztítást visznek véghez, annál is inkább, mert az élelmezés is elégtelen”, a büntetéseket pedig, például a kikötést, „télen is alkalmazzák”. „A csavargókon, hülyéken, eszelősökön kívül”, a táborba jórészt „1919 ősze óta folyó kommunista bűncselekmények azon vádlottjait deportálták, akiket bírósági ítélet felmentett. Így ők bizonytalan ideig vannak rabságban”.14 – Az idézett jelentés mellett sok más dokumentum is rámutat az internáltak embertelen életviszonyaira, a nők kiszolgáltatottságára, a kegyetlenkedésekre, amelyek nemegyszer a foglyok halálával végződtek.
Bethlen aprólékos figyelmet fordított a munkásság elleni terror hatékonyságára. Jól példázza ezt 1922. augusztus 24-ei átirata Belitska Sándor hadügyminiszterhez. „… van szerencsém tisztelettel felkérni Nagyméltóságodat” olyan rendszabályok bevezetésére, amelyekkel egy esetleges szénbányász-sztrájkot a legrövidebb idő alatt meg lehet törni. „Ezen cél érdekében [...] – anélkül, hogy egyéb célravezető rendszabályok felvételét ezzel kizárni kívánnám – célirányosnak tartanám pl. a következőket: 1. az illetékes és megfelelő hatóságok által beszüntetendők lennének az élelmiszer, liszt stb. kiosztása, és bezárandók az ilyen kiosztással foglalkozó boltok. 2. Módok volnának találandók arra, hogy a vidékről esetleg behozni szándékolt élelmiszerek szállítása lehetőségig korlátoztassék, szükség esetén még a szabad utazás lehetetlenítésével vagy nehézzé tételével. 3. Gondolni kellene ezen rendszabályokban arra is, hogy a postai küldés megnehezíttessék, illetve úgy a postaküldemény, mint a pénzküldemények stb. nagy mértékben ellenőriztessenek.” Az iraton ceruzával írt feljegyzés: „Megakadályozni az érintkezést másokkal! Lakás!”15
Bethlen precíz útmutatása nem volt falra hányt borsó. A Szénkormánybiztosság értekezletet szervezett az ügyben, és 1922. szeptember 16-án Szigorúan bizalmas! jelzésű átirattal tájékoztatta a honvéd főparancsnokságot a kialakult álláspontról. „Szóba került [. .], hogy az élelmiszerek ne hosszabb időre, 10-14 napra előre adassanak ki, hanem maximum egy hétre, hogy ezáltal a munkaszüntetők gyorsabb kiéheztetése éressék el. Ezt az elvet nem lehet azonban egyelőre keresztülvinni az elárusítóhelyek csekély és az ellátandók nagy száma miatt, mert most is az egyszeri porció kiosztása Tatán 14 napot vesz igénybe, Tarjánban kb. 8-10 napot. Az élelmitárak adminisztrációjának kibővítése és személyzet szaporítással igyekezni fognak a bányák 7 napos adagolásra áttérni, ezt azonban feltűnés nélkül lehet csak életbe léptetni, nehogy a gyanakvó munkásság ellenállást fejthessen ki.” „… helyénvalónak találná az értekezlet a hatályos levélcenzúrát, hogy így a többi bányavidék hírekkel ellátható ne lehessen.” Foganatosítani kell ezenkívül „az izgatók azonnali őrizetbe vételét, sőt internálását”, ami „külön felhatalmazás nélkül is végrehajtható”; szükséges továbbá „a természetben bírt lakást azonnali érvénnyel felmondani, ez ellen felfolyamodásnak csak birtokon kívül lehessen helye, és a kilakoltatást azonnal foganatosítani. [...] A vállalatok mint legcélravezetőbb módszert éppen a kilakoltatást tekintik, meg kell adni tehát a módot annak gyors foganatosíthatására, mert a mai gyakorlat mellett 3 hétbe telik, míg a felsőbb fokon elintézett felfolyamodások után a birtokon belül maradt munkás kilakoltatható lesz”. Végül, fontos lenne jogszabállyal biztosítani a munkakényszert – „ilyen irányú törvénytervezetek Németországban és Svájcban is tárgyalásra elő lettek készítve, itt tehát nyugati minták után indulhatunk”.
A Horthy-rendszer konszolidációjában különleges szerepet töltött be a paktum, amelyet a Bethlen-kormány a szociáldemokrata párttal kötött 1921 decemberében. Az egyezményt véglegesítő üléseken maga Bethlen elnökölt. Az ülésekről készült jegyzőkönyv bevezetője megállapítja: „A tárgyalások kiindulópontja az volt, hogy a magyar szociáldemokrata munkásság hivatalos képviselői és orgánumai a nyilvánosság előtt ismételten hangsúlyozták, hogy a szociáldemokrata munkásság az ország érdekeit a magáéival azonosnak tekinti, s kész a nemzet új áépítésének nagy munkájában teljes erejével és áldozatkészségével részt venni.” A megállapodás néhány főbb pontja a következő:
A Szociáldemokrata Párt zárt helyeken, bejelentett és engedélyezett gyűléseket tarthat; „a rendőrhatóság minden politikai gyűlésre kiküldi a maga ellenőrző közegeit”.
A szakszervezetek „politikával semmilyen körülmények között nem foglalkozhatnak”. „A közalkalmazottak, vasutasok és postások szakszervezetei vissza nem állíthatók.”
„… tekintettel a bolsevista agitációnak az oroszországi hadifoglyok folytán megnövekedett veszélyére”, a kormány fenntartja az internálás és rendőri felügyelet rendszerét, de hajlandó ezt „a terroristákra, kommunista agitátorokra és más közveszélyes egyénekre csökkenteni”.
Amnesztia az 1918. október–1919. március 21. közötti bűncselekményekre. ( „Bűncselekményen” az 1918-as és az 1919-es forradalomban való részvétel értendő. A Tanácsköztársaság időszakára az amnesztia nem érvényes. R. E.) A kormány visszaállítja a bányászok költözködési jogát, de a bányák katonai megszállását nem szünteti meg, és kiköti, hogy az SZDP nem folytathat olyan agitációt, „mely a termelés folytonosságát és mérvét veszélyeztetné”.
A béreket a kormány a munkások és a munkaadók megegyezése alapján kívánja rendezni. „Amennyiben ezt a két fél hozzájárulásával nem tudná biztosítani, úgy legközelebb törvényjavaslatot fog benyújtani a békéltető és döntőbíróságok felállításáról.”
A megállapodás további részében az SZDP kötelezettséget vállal, hogy „aktív propagandát fejt ki Magyarország javára [. .] a külföldi szociáldemokrata pártvezetőségeknél, kormányoknál stb., és e célból a magyar királyi külügyminiszterrel kooperál”; „a »Népszavá«-ban tárgyilagos hangnemet fog megütni, és a polgári társadalommal való együttműködést a lapban lojálisan kifejezésre juttatja, mert annak visszhangja a külföldi sajtóban is meglesz”. Ilyen értelmű cikkeket fognak írni „nevük feltüntetésével a nevezetesebb párttagok” a külföldi sajtóba is; a rendszert támadó külföldi híreket a Népszava megcáfolja; a szociáldemokrata emigrációval a párt minden kapcsolatot megszakít, ellene nyílt harcot indít. A belpolitikát illetően a párt „a polgári osztályokkal gazdasági téren kooperál”, „a politikai sztrájkoktól feltétlenül tartózkodik”; „mint komoly ellenzék, frakciózus demagógiát nem fog csinálni”, „… agitációját a mezőgazdasági munkásrétegekre nem fogja kiterjeszteni”. A meglevő földmunkás szakszervezetek tovább működhetnek.
A tárgyalásokon a Bethlen-kormány ígéretet tett néhány parlamenti mandátum átengedésére. Hamarosan kitűnt, mit is jelent ez a valóságban. A paktum megkötése után új választójogi rendeletet lépett életbe, amely a választásra jogosultak számát kb. egyharmaddal csökkentette, a képviselői jelölést aláírt ajánlásokhoz kötötte (az aláírások hitelességét közigazgatási bíróságok ellenőrizték), a törvényhatósági jogú városok kivételével pedig nyílt szavazást írt elő. A szociáldemokrata vezetők kötelezettséget vállaltak, hogy ott, ahol a párt nem állít saját jelöltet, a kormány jelöltjét fogja támogatni a királypárti vagy liberális jelölttel szemben. (Ilyen megállapodásokat kötöttek Mezőtúr, Földvár, Ráckeve, Dombóvár stb. választókerületekre.) Az 1922-es választásokon az összlakosság 22,5 százaléka szavazott, mégpedig – a terror és a nyílt szavazás ellenére – 54,6 százalékuk a kormánypárt ellen. A kormány és támogatói végül mégis kétharmados többséget szereztek. A szociáldemokraták 15,3 százalékot és 25 mandátumot kaptak, az összes mandátumok 10,2 százalékát; ez volt Horthy-korszakbeli szereplésük legjobb eredménye (és még így is jóval kisebb frakciót alkottak a parlamentben, mint az olasz szocialisták Mussolini első kormánya idején). A következő választásokon azután – 1926-ban – Bethlenék már 25-ről 14-re szorították le a szociáldemokrata mandátumokat.16
A terror „diszkrétebb” kezelésén és a paktumon kívül Bethlen még egy fontos lépést tett a kölcsön elnyerése érdekében: 1924 márciusában Genfben jegyzőkönyvet írt alá, amely megerősítette a trianoni határok elismerését. Ezzel egyidejűleg pillanatnyi szünet nélkül folyt az országban az irredenta propaganda, amely a tömegek nyomorúságáért Trianonra hárított minden felelősséget, a hazafiatlanság bélyegét sütve az osztályharc eszméjére, átitatva az „alsó” osztályok tudatát a felsőkkel való sorsközösségük és összetartozásuk nacionalista mérgével. Az irredenta propaganda mintegy kitépte a történelmi emlékezetből, hogy Szovjet-Oroszország volt az az ország, amely soha nem írta alá a trianoni békeszerződést, ezzel szemben Teleki Pál gróf külügyminiszter (a legelső zsidótörvény és a botbüntetés bevezetője) aláírta, az ellenforradalmi nemzetgyűlés pedig ratifikálta Trianont – vagyis éppen azok a körök szentesítették az antant diktátumát, amelyek vödörszámra csurgatták miatta később a honfikönnyeket, és „Nem, nem soha!” rivalgással csörgették rozsdás kardjukat. (Egy érdekes epizód azokból az időkből: miközben a magyar irredenta közvélemény a románokat „bocskoros oláhoknak” becsmérelte, és mint tudatlan barbárokat festette le, erdélyi származású főuraink – hogy birtokaik elvesztését megakadályozzák – perszonáluniót ajánlottak fel I. Hohenzol ern Ferdinándnak, az intervenciós csapataival magyar területeket megszálló Románia királyának. (Bethlen és unokaöccse, Bánffy, személyesen is érdekelve volt a terv megvalósulásában.) A román kormány azonban visszautasította a javaslatot, és elfogadhatatlannak tartotta azt a tervet is, hogy Ferdinánd király öccsét, Nicolae herceget ültessék a magyar trónra.)17
Bethlen célirányos lépései nyomán Magyarország megkapta a népszövetségi kölcsönt, és a rendszer stabilizálódott. Ez persze nem lett volna lehetséges a világkapitalizmus 1923-as megszilárdulása nélkül, de az eredménynek semmiképpen sem elhanyagolható tényezője volt Bethlen taktikai rátermettsége és annak egyik leglátványosabb sikere: a szociáldemokrácia betagolása a rendszerbe. Külszínre a rendszer bizonyos fokig szalonképesebb lett – de csak azért, hogy a lényeget tekintve az maradjon, ami volt: a félfeudális nagybirtok és a finánctőke szövetségének fasiszta módszerekre és fasiszta ideológiára támaszkodó terrorista diktatúrája, amely erőszakkal csökkenti a dolgozó osztályok részesedését a nemzeti jövedelemből, lenyomva a munkaerő újratermelési költségét a szükséges alá, árát értéke alá.18
JEGYZETEK
1 „Az ellenforradalom hatalomra jutása és rémuralma Magyarországon’1919-1921. Második kiadás. Bp., 1956. (A továbbiakban: Az ellenforradalom…) 152–153. o. (Dokumentumkötet, a közölt iratok levéltári lelőhelyének megjelölésével.)
2 Uo. 45., 155–156., 158. o.
3 Lásd Sulyok Dezső: „A magyar tragédia”. New York, 1954. 259. o.
4 Az ellenforradalom… 30. o.
5 Uo. 29. o.
6 Garami Ernő: „Forrongó Magyarország. Emlékezések és tanulságok.” Lipcse – Bécs, 1922. 179–180. o.
7 Vö. Az ellenforradalom… 120. o.
8 Vö. Hollós Ervin – Lajtai Vera: „Horthy Miklós, a fehérek vezére”. Bp., 1985. 261–262. o.
9 Vö. uo. 243–245. o.
10 Vö. Az ellenforradalom… 38. o.
11 „Iratok az ellenforradalom történetéhez 1919–1945.” A fasiszta rendszer és a népnyomor Magyarországon 1921–1924. Bp., 1956. (A továbbiakban: A fasiszta rendszer…) 541. o. (Dokumentumkötet, a közölt iratok levéltári lelőhelyének megjelölésével.)
12 Vö. uo. 111–112., 83–88. o.
13 Az ellenforradalom… 69. o.
14 A fogházmisszió jelentésének eredeti példánya az Országos Levéltárban. (O. L. Me. 1922 – XXXVII – 2968.)
15 A fasiszta rendszer… 166–167. o.
16 A paktum szóba került „Néhány elméleti megfontolás a fasizmusról” c. írásomban is, az Ezredvég 2011/10. számában.
17 Vö. Ádám Magda: A kisantant 1920–1938. Bp., 1981. 90. o.
18 Mialatt a korona vásárlóértéke meredeken esett, a béreket a vállalatok 50%-kal leszállították, a bányatársaságok napi 12 órára emelték a bányászok munkaidejét stb. (75. o.) 120
* Részlet a szerző Történelmi fasizmusok c. könyvéből
Egy művészetelméleti tanulmány állításain elmélkedem (azaz – szerzőjének fura szóhasználatával – ezt „kontemplálom”). Felfedezésként közölt fő mondanivalója az, hogy el kell vetnünk mindazokat az esztétikákat, amelyek szerint a művészet a kultúra egyik önálló szférája, és „a műalkotásoknak e szféra normáit kell követniük”. Nem igaz, hogy „a szféra normáinak követése dönti el, hogy műalkotások-e, nem pedig vallási iratok, tudományos dokumentumok vagy politikai pamfletek”. Az, hogy valami műalkotás, csupán azt jelenti, hogy „lelkes (azaz szellemmel teli) dolog, melynek méltósága van”. Ezt úgy kell értenünk, hogy „nem pusztán egy tárgy, nem pusztán egy dolog, hanem egy személy is egyben. Van személyisége. Ha tehát a műalkotás méltóságáról beszélek, ezzel a következőket mondom: a műalkotást nem használhatjuk puszta eszközként, mert egyúttal mindig öncélnak is tekintjük”. „Ettől műalkotás ugyanis az alkotás. Ismétlem, nem használjuk »puszta« eszközként, de persze eszközként is használhatjuk, ahogy az embert is, ahogy önmagunkat is. Használati cikk is lehet műalkotás, s ez benne éppen az, amit nem használunk, ami akkor kerül előtérbe, mikor felfüggesztjük a dolog használatát, mikor kontemplálunk. Az ember testére van írva, hogy ember, és nem szabad puszta eszközként használnunk. A művészeti tárgy testére nincs ráírva, hogy az, attól lesz művészeti tárggyá, hogy nem pusztán használjuk, hogy kontempláljuk.”
Az, hogy mi művészeti mű, és mi nem az, annak ilyesformán a szerző szerint semmiféle objektív ismérve nincsen. „A műalkotás méltósága nem »kritérium« – írja –, hanem viszonykategória: a mi viszonyunk a dologhoz, az íráshoz, a zenei kompozícióhoz, azaz a »műhöz«, konstituálja a mű méltóságát.” „Abban a pillanatban, mikor a vécécsésze egy kiállításon »forrássá« változik, másként nézünk rá. Kontempláljuk. Így lesz a vécécsésze műalkotássá.” (A példa, amire itt utal, az a híres eset, hogy Marcel Duchamp különféle, gyári készítésű használati tárgyakat állított ki saját műalkotásaként, egyebek között 1917-ben Forrás címmel egy férfivizelde-kagylót.) Igaz, a szerző hozzáteszi, hogy „korántsem jó műalkotássá”, de szerinte „nem is ez a kérdés itt. Vannak jó és rossz műalkotások”, és „mi tiszteljük a rossz versben is a verset, azaz a műalkotást, ahogy az ostoba és rossz emberben is tiszteljük az embert”.
Hogy a végéről visszafelé haladva „kontempláljam” ezt az elképzelést: tiszteli a fene. A „rossz emberek” egy részében, a tömeggyilkosokban, súlyos háborús bűntettek elkövetőiben olyannyira nem tisztelünk semmi ilyesfélét, hogy életük végéig börtönfalak közé zárva kirekesztjük őket az emberi társadalomból, vagy éppenséggel kivégeztetjük őket, a puszta létüket is megszüntetve. Ugyanez áll a rossz versekre vagy egyéb művészeti művekre: nemhogy tisztelnénk bennük bármiféle „méltóságot”, hanem jó esetben a közrebocsátás ügyében intézkedő szakemberek eleve kizárják őket a nyilvánosságból, rosszabb esetben pedig a közvélemény kiröhögi ezeket, és közrebocsátóikat méltatlanoknak tekinti posztjaik betöltésére. Duchamp minden lexikonban címszóként szerepel ugyan, de Hérosztratosz is, aki i. e. 356-ban azért gyújtotta fel Artemisz epheszoszi templomát, hogy e tébolyult tett révén szerezzen nevének történelmi halhatatlanságot.
Ami azt az állítást illeti, hogy a rossz vers és a vécécsésze „attól lesz művészeti tárggyá, hogy nem pusztán használjuk, hogy kontempláljuk”, itt az Idegen Szavak és Kifejezések Kéziszótárához utasítanám a szerzőt, ahol az olvasható: „kontemplál: 1. szemlél, figyelemmel néz 2. tervez, előirányoz; célul kitűz 3. szemlélődik, elmélkedik”. Amiből kitűnhet, hogy attól, hogy valamit szemlélünk, figyelemmel nézünk, vagy valamin elmélkedünk, ezzel e dolog lényegén nem változtatunk semmit. Ez a megállapítás marhaság, és akármennyit „kontemplálnám”, semmiképp nem változnék marhaságból műalkotássá.
A kiindulópontra vonatkozóan, miszerint minden műalkotás „személy is egyben”, s ebből következően van „méltósága”, erre ismét aligha mondhatnék mást, mint azt, hogy a szerzőnek meg kellene néznie a Magyar Nyelv Értelmező Szótárá-ban a „személy” szó jelentését, mielőtt effajta gondolatmenetek megfogalmazásának nekiveselkednék. A műalkotások ugyanis – nemcsak a kiállítótermekbe pofátlanságból berakott vécécsészék, hanem a legnagyszerűbb remekművek se – köztudomásúan nem személyek, mert nem emberek, hanem tárgyak.
Ezt az egész ügyet el lehetne intézni egy legyintéssel is, mondván, hogy dilettáns kotnyeleskedésről van szó, és voltaképpen nem a szerző hibáztatható azért, hogy képességeiből nem tellett többre, hanem a szerkesztő, aki nyomdába adta a kéziratát. Csakhogy ez az iromány nem akármilyen méltóságot meg tiszteletet élvez, mert az esztétika terén elérhető tudományos fokozat ügyében illetékes intézmény programjának irodalomjegyzékében szerepel, klasszikus értekezések sorában. Szerzője és a program összeállítója sem akárki, hanem mindketten igencsak kiemelt tudományos méltóságok birtokosai. Megnevezésüktől két okból is megtartóztatom magam. Az egyik az, hogy manapság olyan – nem tudományos – viták zajlanak körülöttük, amelyektől a lehető legtávolabb akarom tartani magamat. A másik, ennél is fontosabb az, hogy e jelenség nem valamiféle egyedi, személyekhez köthető balfogás, hanem a mai magyar esztétika kirívóan alacsony színvonalának jellemző tünete. Tudom én, hogy világgazdasági válság van, meg adósságcsapda, munkanélküliség, s a legkisebb gond, hogy művészetelméletünk olyan mélypontra zuhant, ahol az áldott emlékű Baránszky-Jób László által működtetett Magyar Esztétikai Társaság megalakulása előtt tartott. De ami sok, az sok: mégiscsak lehetetlen, hogy mai szellemi életünkben még egy apró vitát se provokáljanak az olyan értekezések, amelyek szerint a fűzfaköltők kínrímeit és a kiállítótermi vécécsészéket személyiséggé kontemplált méltóság illeti meg.
Christine Busta: Hózsoltár
Christine Busta a közfelfogás és az irodalmi lexikonok szerint katolikus költő. Vigyázni kell a definíciókkal, főleg olyan terepen, ahol nagyon könnyen megbicsaklik a meghatározás. Misztikus-transzcendens elemek fölfedezhetők verseiben (s ezek jócskán vegyülnek antik és zsidókeresztény szimbólumokkal), de költészetében mindvégig a racionális és az agnosztikus szimbiózisát véli fölfedezni a figyelmes olvasó. Panteizmussal átitatott lírája egy humánus ember-eszmény jegyében fogant, a költőnőt (arcképe alapján is) nyugodt, fegyelmezett, dogmák nélküli vallásossággal átitatott alkotónak képzelhetjük.
Erdélyi Z. János, a válogató és fordító, kedvelt helyszínein járunk, az újabb német és osztrák versirodalmak nyomában. Rilke, Trakl, Lasker-Schüler, Georg Heym után egy válogatott, ám a teljes Busta-életművet reprezentáló kötetet tett a lírát még kedvelő közönség asztalára, Hózsoltár címmel.
Busta korai verseit a természetközelség élménye fonja át, ekkor még rímes formákban ír, az 1960‒70-es években (ötven és hatvan éves formán) gondolatisága kiteljesedik, szikárabb-koncentráltabb lesz a vers. Korántse gondoljunk valamiféle filozófia-pótlékra (helytelen lenne a bölcseletet verstermésben elhorgonyozni), de nem helyes teljesen objektív líráról se beszélni, hiszen a lírikus drámai prezenciája ott érezhető minden lüktető sorában:
Mindahányszor,
ha a tűzeső eleredt,
egyedül feküdtem
eltemetve a csil ag alatt.
Tudom, folyékony érced milyen ízű,
a hamuval teli tenger-lúg,
a bőröm csupa só-var.
(Te Deum)
Versei bipolárisak olyan értelemben, hogy teljesség és a hiány között lavíroznak, olykor aszketikus puritánsággal, máskor érezzük a magyar 20. század végi mitizáló költészetre hajazó patetikusság rokonvonzalmát, melyet hit és tagadás, a „hiány” keresése jellemez.
A leredukált szó olykor-olykor Pilinszky t is eszünkbe juttathatja, hátrahagyott verseiben már érezhetjük a szó lélegzetét (ez utolsó verskötetének a címe, amely több évvel a költőnő halála után jelent meg):
Éj el begyűjtöttem a varjú-ágakat,
egy szív némaságú tavasszal teli csokrot.
Kinek adhatom át?
(Varjú-ágakkal)
Busta egész költészete tulajdonképpen arról szól, hogy miközben az ember egész életében a tökéletesnek tűnő boldogságot keresi, erkölcsi öntudata nem elégszik meg az időlegessel, melyben nem találja meg a tökéletesnek ható igazságot. Mindazonáltal, ha az ember saját vágyainak és törekvéseinek betetőzéseként érti az eszkatológiát, akkor ez nem ad megfelelő és elégséges alapot a végső dolgok megértéséhez.
A Teremtő egyesíti és feloldja az ellentéteket – ahogyan Cusanus német filozófus vallotta. A költőnő ars poeticáját talán legteljesebben foglalja össze a Minden múlandóság közepette néhány sora:
Fontosnak lenni egyszer,
valakinek, ki maga is oly fontos
volt valakinek, hogy méltán hihette,
lényegtelen volt minden azelőtt,
s nem lehet semmi eztán fontosabb,
mint most ez egyszer-
ez megmarad és teljes életté lesz.
Még ha rég feledni véljük is.
A kötet talán legjobb verse, de mindenképpen legkitűnőbb fordítása az Egy másik vinétából című opus, mely mitikus-mesés-szimbolikus – filozofikus összegzése ennek a közel négy évtizedre rúgó lírai alkotókorszaknak. Ahol a lírikus „tengericsillagos ég közepén” lakik, s ott tanulja mindazon halak nyelvét, „kik táncos-fürgén végzik az élet/s a halál számára áldozati rítusaik.”
Christine Busta életműve is csak arról szól, mint minden nagy költészet évezredek óta: erkölcsi értékekkel kell kitöltenünk a születés és halál közötti kisebb-nagyobb időt, s ehhez segítséget legfeljebb a Gondviselés, s mi magunk adhatunk. Erdélyi Z. János tehetséges és kreatív cicerone ehhez a kalandhoz.
(Napkút Kiadó)
Philip Matyszak: Antik Athén napi öt drachmából. ‒ Philip Matyszak: Antik Róma napi öt denariusból. – Charles FitzRoy: Reneszánsz Firenze napi öt forintból. ‒ Richard Tames: Shakespeare Londonja napi öt garasból
2008 és 2011 között, négy kötetben, rendhagyó útikönyv-sorozatot jelentetett meg a Scolar Kiadó. A könyvek koruk legjelentősebb ókori és középkori városait mutatják be a hagyományos útikalauzok stílusában, de azoknál jóval igényesebben. A hagyományos nevezetességek bemutatása mellett e városok korabeli életének szinte minden területéről szó esik ezekben a kötetekben: történelem, államszerkezet, szokások, vallások, építészet, gazdaság és kultúra, a lakosok hétköznapi élete és gondolkodásmódja mind szóba kerül a gazdagon illusztrált lapokon, korabeli furcsaságokkal, pletykákkal kiegészítve.
A kötetek szerzői a felidézett korszakok kiváló ismerői, akik valósággal lubickolnak a tudományos szakirodalom nehéz nyelvezetét teljességgel nélkülöző, oldott nyelvi közegben. Philip Matyszak ókori történelmet tanít Cambridge-ben, Charles FitzRoy a londoni Fine Art Travel idegenvezetője, aki elsősorban a kulturális turizmus területén dolgozik, Richard Tames pedig több amerikai egyetemen, valamint a londoni idegenvezetők intézetében, az Institute of Tourist Guidingban oktat.
A kötetek szerkesztése hasonló, mintha egy képzeletbeli utazó közelítené meg a városokat, pontosan leírt útvonalon „érkezünk” a belvárosba, ahonnan azután különféle útvonalakon indulunk a város alaposabb megismerésére.
Athént először Thermopülai, Delphoi, Marathón felől közelítjük meg, s „idegenvezetőnk” természetesen nem mulasztja el, hogy ezekről a helyekről és a hozzájuk tartozó történelmi eseményekről és legendákról is beszámoljon, és aprólékosan leírja, hogy a korabeli utazó milyen épületeket és tájakat láthatott útja során. De megérkezünk Athénba a tenger felől is, megszemléljük a peiraieuszi kikötő nyüzsgését, s mintegy mellékesen a szerző bemutatja az athéni hatalom zálogát, a flottát, és annak félelmetes sokevezős hajóját, a triérészt. Már az első oldalakon kapunk egy rövid tájékoztatást az athéni társadalom szerkezetéről is.
Majd természetesen szállást kell keresnünk, tehát megtudjuk, merre vannak jó fogadók Athénben, mibe kerül egy napi ellátás, ha pedig magunk gondoskodunk önmagunkról, mely piacokon vagy üzletekben érdemes vásárolni, és az elfogadható árakat is közli drachmában, megelőzendő, hogy becsapjanak bennünket.
Mivel körülbelül az i. e. ötödik század közepének Athénjében vagyunk, az utcákat és az agorát járva olyan férfiakkal találkozhatunk, mint a politikus Periklész, a filozófus Szókratész, a történetíró Thuküdidész, a drámaíró Szophoklész és a komédiaíró Arisztophanész, valamint ezek rokonai, barátai és ellenségei. Azon melegében meg is tudunk ezekről a zsenikről sok fontos és kevésbé fontos, de érdekes dolgot.
Ha már Athénban vagyunk, színházba is illik elmennünk, igaz, nem este, hanem délelőtt, amikor tragédiát, és délután, amikor komédiát láthatunk. Alapos felvilágosítást kapunk a görög színház hagyományos épületéről, jellegéről, a színészek játékáról és a közönségről. Mivel a görögök, így az athéniak is rendkívül vallásosak, megfordulunk több szentélyben, részt veszünk áldozatok bemutatásán, az athéniak által annyira kedvelt különféle felvonulásokon, s közben alapfokon megismerkedhetünk a görög többistenhit jellegzetességeivel.
Az athéni családnak is a születés, a házasság, a temetés a legfontosabb sorsfordulói, a férfiaknál ide tartozik még a katonáskodás is, tehát az ezekkel összefüggő szokásokat, előírásokat is megismerjük.
A könyv végén a szerző bemutatja a fontosabb, egy igazi utazó számára kihagyhatatlan látnivalókat is, az agorát, a látogatottabb templomokat és természetesen a világ legszebb épületének nevezett Parthenónt. Mindezt úgy teszi, hogy szinte kézen fogja a látogatót, s vezeti utcáról utcára, olykor még azt is megmondja, hol, merre kell befordulni a sarkon, s milyen távolságra vannak egymástól az épületek.
Rómában i. sz. 200 körül járunk, ez a császárság fénykora, amikor Róma szinte az egész ismert világ ura, ahová az egész világról érkezik az áru, az arany, a rabszolga, és érkeznek kíváncsi utazók is tengeren és szárazföldön egyaránt. Már a bevezetőben felvilágosítást kapunk, hogyan szervezzünk meg egy tengeri és egy szárazföldi utat. Ehhez nagy körültekintés szükséges, mert az utak nem mindig biztonságosak, a tengeren kalózok, a szárazföldön útonállók lesnek az utasokra. Megismerjük a nagyobb tengeri kikötők közötti távolságot, s azt is, hogy ezeket a távolságokat hány nap alatt futják be a hajók.
Ha szerencsésen átvészeltük az utat, s már Róma biztonságosabb közelébe értünk, itt is a környékkel ismerkedünk meg először, a gazdag rómaiak villáival, a várost ellátó vízvezetékekkel, a temetőkkel, majd az Örök Város falaival és kapuival. S ha már bent vagyunk, megtudjuk, hány kerületre oszlik a város, és megismerkedünk hét dombjával is. Az utazó, ha megfelelő szállást talált, igyekszik lemosni magáról az út porát, tehát ellátogat valamelyikbe a város sok fürdője közül, hogy igénybe vegye annak sokféle szolgáltatását.
Ha ismerőseink vannak a városban, előbb-utóbb meghívást kapunk vendégségbe, s megismerjük a római lakomák légkörét, az ételeket és az ott dívó szokásokat. A vendégség jó alkalom arra is, hogy megismerkedjünk a római család hétköznapi életével, a divattal és az illemmel.
Ha saját magunknak vagy hozzátartozóinknak vásárolni akarunk, be kell járnunk a piacokat és a boltokat, megismerkedünk az árukkal és az árakkal. Megtudjuk, melyik piacon, illetve mely boltokban kaphatunk méltányos áron friss, jó minőségű élelmiszert. Az idegenből érkezett utazónak pénzt kell váltania, erre vannak a pénzváltók, de jó, ha magunk is tisztában vagyunk valamelyest a bonyolult római pénzrendszerrel, így elkerülhető, hogy ráfizessünk a pénzváltásra.
A szerző ezek után megismertet bennünket a római állami adminisztrációval, az állami szolgáltatások körével, a legfontosabb hivatalokkal és működésükkel, a rendfenntartás módjával és eszközeivel. Bepillanthatunk a bíróságra és a börtönökbe, megismerkedhetünk a büntetésekkel.
A rómaiak hétköznapjait sokféle szórakozás teszi változatossá ezek közül különösen fontosak a gladiátorok viadalai, a kocsi- és egyéb sportversenyek, az intellektuálisabb szórakozást kedvelők számára pedig a színházak és a fürdők, amelyek az elmélyült olvasásnak és a társas életnek is színterei. Részletes leírást kapunk az amfiteátrumokról, a gladiátorok küzdelmeiről és a Circus Maximusról, valamint az ott folyó versenyekről. Mint a szórakoztatás sajátos színtereiről, bepillantást nyerhetünk a bordélyok világába is.
A könyv végén megismerkedhetünk a római vallással, a vallási események színtereivel, a templomokkal, szentélyekkel és a szertartásokkal.
Felfedező utunk Rómában is városnéző sétával zárul, mint Athénban, többek között meglátogatjuk a Pantheont, a Fórum Romanumot és a császárok fórumait, a Palatinus dombot, ahol a császári paloták magasodnak, Augusztus császár mauzóleumát és még sok kevésbé ismert, de nem kevésbé nagyszerű épületet.
Míg Athén egykori nevezetességei közül csak kevés látható ma is az eredetire emlékeztető formájában, Rómában még ma is megcsodálhatunk sok ókori épületet vagy legalábbis azok többé-kevésbé látható maradványait, Firenze pedig szinte mindent épen megőrzött reneszánszkori pompájából.
A város bemutatása itt is az előkészületekkel és a megérkezéssel kezdődik. Az 1490-es években vagyunk, ez a Lorenzo de’ Medici uralma alatt álló város fénykora, amikor annyi zseni: költő, filozófus, építész és mindenekelőtt festő és szobrász él és dolgozik a városban, mint Athénban élt és dolgozott annak fénykorában. Firenze ekkor, Velence és Róma mellett Itália legerősebb hatalma, uralma kiterjed Toscana legtöbb városára, gazdag kereskedői és bankárai a fél világgal üzletelnek, aranypénze, a forint Európa legkedveltebb fizetőeszköze.
Egy firenzei polgár otthonában kezdjük az ismerkedést a várossal, megismerjük a család hétköznapjait és ünnepeit, a születés, az udvarlás, az esküvő és a temetés rendjét, az egyházi ünnepek megtartásának szokásait. Természetesen itt is bejárjuk a boltokat, a piacokat és a szórakozóhelyeket, de bekukkantunk az iskolákba, mindenekelőtt a híres egyetemre, ahol fél Európa jövendő tudósai, politikusai, egyházi férfiúi ismerkednek a tudományokkal.
Aki hosszabb időt tölt a városban, az szükségszerűen megismerkedik annak politikai viszonyaival, az állam szerkezetével és működésével, a Mediciek udvarának életével. A híres firenzeiek felsorolása és tevékenységük rövid ismertetése oldalakat tölt meg, de még többet a firenzei látnivalók számbavétele a dómtól a Pitti palotáig.
A város gazdasági életének fontos szervezetei a céhek, amelyek döntő szerepet játszanak az ipar, a kereskedelem és a pénzügyek intézésében, vagyis mindabban, amitől a város gazdagsága függ. A céhek tevékenységének megismerése közben a látogató képet nyer a műhelyekben folyó munkákról, az ott dolgozók életéről, a bérekről és az adókról.
Firenze hétköznapi életétől elválaszthatatlan a vallás. Az ott élők vallásossága ambivalens, egyszerre jellemző rá a mélységes hit és az egyház tevékenységével szembeni ellenérzés. Ne feledjük, ez a reneszánsz pápák és főpapok nagyon is világias életének és a pénzért árusított bűnbocsánati céduláknak a kora. A könyv foglalkozik az ünnepekkel, a lovagi tornákkal, a színházi előadásokkal és a látványosságnak tekintett kivégzésekkel is. Végezetül röviden bemutatja a Firenze uralma alatt álló jelentősebb környékbeli városok, többek között Arezzo, Prato, Pisa, Siena nevezetességeit.
Korunkhoz a negyedik kötetben megismertetett London áll a legközelebb, hiszen a 16. és a 17. század fordulóján ismerkedünk meg vele az útikönyv segítségével. Ekkor még nem a világ legnagyobb városa, mint majd lesz egy szűk évszázad múlva, de már a legjobb úton van, hogy az legyen. Terjeszkedő, gazdagodó város, egy feudális kötöttségeitől nagyrészt megszabadult, rohamosan fejlődő ország fővárosa.
Az Előkészületek fejezet röviden informálja az utazót az ország viszonyairól, a közelmúlt történetéről, a királyság, az udvar szerepéről, majd a megérkezés után szót ejt az időjárásról, a fogadókról és a korabeli angol nyelv furcsaságairól. Nem mulasztja el a hagyományos angol sörözők és kocsmák bemutatását. (Vigyázat, a kettő között lényeges különbség van!)
Ha az utazó álmatlanságban szenved, és már korán fölkel, láthatja a környékről a város piacaira érkező parasztok áruval megrakott szekereit, kordéit, majd sétálgathat a nyüzsgő piacon, csak vigyázzon a pénzére, mert tolvajok, zsebmetszők vegyülnek a piaci forgatagba. Bekukkanthat a kereskedők boltjaiba, ahol a legjobb minőségű árukat is megtalálja. A délelőtt derekán van a legnagyobb forgalom a tőzsdén, ahol áruk és pénz tömege cserél gazdát. De kimehet a folyóparti kikötőkbe is, ahol a világ minden tájáról érkezett árukat rakják ki a hajókból. Ebéd után, aki teheti, szundít egyet, majd újrakezdődik a munka. Az iskolákból öt óra tájban engedik ki a tanulókat, az utcákat ilyenkor megtölti a gyerekzsivaj, elnyomva a koldusok, az árujukat kínáló kereskedők hangját. Este, vacsora után a családok lefekvéshez készülődnek, hiszen az iparosoknak lámpafény mellett tilos dolgozniuk, a félhomály ronthatná az így készített áruk minőségét. Ellenőrzik, hogy minden ajtót bezártak-e, vizet öntenek a tűzre, védekezésül a mindig fenyegető tűzvész ellen, és a család aludni tér.
A könyv következő fejezetei a gazdag és szegény londoniak hagyományos ételeivel, étkezési szokásaival, valamint a nemrég megismert nagy alkohol-tartalmú italok fogyasztásával és a szintén nemrég divatba jött dohányzással ismertetnek meg.
London nem túl biztonságos hely, jóllehet, a törvény rendkívül szigorúan lép föl a bűnözők ellen. A kínzás a nyomozás elfogadott módszere, a büntetések drákóiak, a gyakori kivégzések pedig valóságos látványosságszámba mennek, ahol mozgóárusok kínálnak ételt-italt a bámészkodóknak. A városfalakon kívül eretnekégetésen is részt vehet az utazó.
A szerző bemutatja a korabeli London legnevezetesebb férfijait (akik között a színész és drámaíró Shakespeare bizony a sor végén kullog) és asszonyait is. Hol máshol, ha nem itt adna egy bő csokrot a korabeli pletykákból is.
A következő fejezet igazi útikalauz, amely elvezeti a látogatót a város legfontosabb látnivalóihoz, épületekhez, hidakhoz, templomokhoz, részletes leírással, történetük ismertetésével, de szó esik vásárlási lehetőségekről, női és férfidivatról is. Megismerkedünk a Londonban megtartott nevezetesebb egyházi és egyéb ünnepekről, valamint a családi ünnepekről és azok megtartásának módjáról. Az ünnep általában szoros kapcsolatban van a szórakozással, végigjárjuk a londoni nevezetesebb szórakozóhelyeket, a színházakat, közöttük Shakespeare nevezetes színházát a Globe-ot, valamint megismerkedünk a sportversenyekkel, a kakasviadalokkal és a vadászatokkal.
A sorozatot alkotó kötetek hagyományos felépítése alapján, a londoni könyv is a várost környékező területek bemutatásával fejeződik be, hangsúlyozva Londonnal való szoros gazdasági, kereskedelmi és kulturális kapcsolatukat.
A négy kötet sok-sok illusztrációval teszi szemléletesebbé a leírtakat, illetve a már többször emlegetett pletykák és korabeli szerzők műveinek jól megválasztott rövid részletei egészítik ki a könyvek anyagát.
Az Athénról, a Firenzéről és a Londonról szóló kötetet Jutai Péter, a Rómáról szólót Lautner-Deák Krisztina fordította, élvezetes, jó stílusban. (Scolar)
Meghívó
Ladányi Mihály halálának 25. évfordulója alkalmából a Nagy Lajos Társaság ünnepi műsoros estet rendez 2011. november 22-én kedden, 17 órakor az Írószövetség klubjában ( VI. ker., Bajza utca 18. I. emelet). Ladányi műveit neves művészek tolmácsolják A belépés ingyenes. Szeretettel várjuk minden kedves Olvasónkat, rokonaikat, barátaikat.
*
A Nagy Lajos Társaság évi rendes közgyűlését 2011. november 8-án kedden 15 órakor tartja az Írószövetség klubjában (Bp., VI. ker., Bajza utca 18. I. em.) Témák: az elmúlt év értékelése, elnöki beszámoló, pénzügyi beszámoló, jövő évi tervek. Tagjaink megjelenésére feltétlenül számítunk!