MÛHELY

DOBRIK ISTVÁN

"Nem akarok sem tagadni, sem vallani semmit"

Szalay Lajos: Júdás*

Szalay Lajos állandó kiállítása a Miskolci Galéria Petró házában még a Mester életében 1992-ben megnyitásra került. Miután a város tapolcai vendégházából a Hunyadi utcára költöztek feleségével, Jucikával, alkalmam volt nekem is többször átlátogatni hozzájuk a kiállítása szomszédságában lévõ otthonukba. Dusza Éva, az intézményt elõttem igazgató kolléganõm, még gyakoribb vendég volt Lajos bácsiéknál, hasonlóan az életmûvével eltökélten és elhivatottan foglalkozó Sümegi György mûvészettörténészhez, aki több videós beszélgetést is rögzített a Mesterrel, és akinek javaslatára még litográf követ is vittünk lakására, hátha rávehetjük még a rajzolásra. Sajnos néhány éven belül visszaadta lelkét a teremtõnek és 1995. tavaszán tisztelõivel, barátaival kikísértük végleges nyughelyére a miskolci Szentpéteri kapui temetõbe.
    Halála után jelentettük meg tisztelegve emléke elõtt az "Érintések. In memorian Szalay Lajos" Tóth Piroska által szerkesztett kötetet Sümegi György utószavával, amelynek borítójára a nyolcvanas években már itthon készített, öregkori önarcképét választottuk. Ez számomra az egyik legõszintébb, legfájdalmasabb rajza, ha szabad egyáltalán ilyen kiválasztó minõsítéssel élnem. De ha azokra a szavaira gondolok a Mesternek, amelyekkel a mûveket érintõen igaz megértésre ösztönözte a közönségét és a mûvésszel egyenértékû teljes emberi kiállásra, akkor azt hiszem, ezt az elfogultságot megengedhetem magamnak.1

    "A tettetéstõl és a hazugságtól irtózom. Nem azért, mert becsületes vagyok, hanem mert az olyan megtörését jelentené a természetemnek, hogy azt nem bírom" - vallotta az 1991-ben vele készített beszélgetésben, amely felvételt azóta már többször lejátszottam egyetemi hallgatóimnak, elemezve mûvészeti vállalását, világképét, az emberekhez és a természethez való viszonyát. A videofelvétel mellett, a már említett kötet szépen sorakoztatja a vele kapcsolatos és a megjelent rajzaihoz kötõdõ elemzõ írásokat, a kortársak emlékezését.
    A Júdás címû rajza, önarcképe, melynek két változata is készült, számomra talán azért is fontos, mert ebben a korában ismertem meg személyesen. A róla bennem kialakult kép és érzéseim szerint ez a mûve az, amelyben a hosszú élet vívódásainak, egymásnak feszülõ, feloldhatatlannak látszó értelmezései a tehetséggel megáldott létezésének, egy utolsó összegzésben sûrítõdött.
    Aki ismeri Szalay Lajosnak a mûvészetrõl vallott nézeteit, pontosan tudhatja, hogy ez alkalommal is sokkal többrõl van szó, mint amit a mû bibliai ikonográfiája sugall. A hitnek, a vallásosságnak, a vallomásosságnak, a teremtõ ihletettségnek és a transzcendenciának, a világ kijózanítóan valós tragédiáinak és az alkotói intuíciónak, feloldhatatlannak látszó, fájdalmas, egymást stimuláló együtthatásának feloldást keresõ drámája van jelen ebben a kompozícióban, amely primer módon a Megváltó elárulásáról szól.
    Ezt tapasztalhatjuk az életmû számos pontján, amikor is Szalay Lajos éles valószemlélete áthatol a felületen és az elõtér jelenségeiben röntgenkép módjára a dolgok háttérbeli összefüggéseire, az emberi jellemek, sorsok, helyzetek, cselekvények szövevényes voltára is rávilágít. Torzításai mögött egy vallásosabb lélek érzékenységét és egy ösztönösebb temperamentum lüktetését érezzük.
    "Én magam részérõl az embert tartom szem elõtt a maga társadalmilag adott helyzetében, a maga isteni kegyelembõl kihullott, nyomorult vergõdõ állapotában. […] Ez a társadalmi pokol olyan mérhetetlen, annyira zsúfolva van az emberi tökéletlenség ezerarcú nyüzsgésével, hogy kétkedve és megzavarodva állok a politikai messianizmus minden jelszóba tömörült, sommás programja elõtt"- vallotta.2
    A rajz tehát több mindenre utal kifejezõ nyelvezetével, mint Júdás egyszemélyes árulására, amelynek emberi gyengeségbõl, vagy isteni rendeltetésbõl fakadó sorsszerûsége máig egyre vitatottabb.
    Pontosan világítanak rá Kállai Ernõ szavai, az általam is felvetett kivételes alkotói attitûdre: "Realizmusa nem szorítkozik a valóság józan tárgyilagos ábrázolására, hanem a szenvedélyesen együtt érzõ lélek megrendülését, panaszló, számonkérõ, vádoló megszólalását hangsúlyozza. De abban a pátoszban, amellyel az ember gyarlóságára, evilági életének tévelygéseire és gyötrelmeire mutat, a szociális szemléleten túlvilágító távlatokra, a középkor egyetemes, istenfélõ bûntudatával, megváltásért küszködõ lelkiismereti vívódásaival rokon szellemi indítékokra ismerünk."3
    Szalay Lajos végletekig érzékeny alkatával sokszor jutott félremagyarázható sommás megállapításra a vallást illetõen:
    "Én például katolikus volnék. Az egész neveltségem, a válogatásom is katolikus jellegû. De ez nem jelenti azt, hogy én vallásos vagyok. Az én vallásomban csak valahogy azt jelenti, hogy az összes hazugság-formák közül, még a katolikus formát szívlelem a legjobban. Valami van a katolikus vallásban, amit nem lehet más vallásba átvinni. A haverkodó miszticizmus. A mi vallásunk az, amelyik vállveregetõ kapcsolatban van a jó Istennel, de mindig misztikus formában. Szóval mintha magyarul vallani a dolgokról az egy kötelesség lenne. Valójában senkinek nem kötelessége az, hogy elmagyarázza, hogy õ miben hisz remegve, vagy csúfolódva, vagy bárhogy. Ezt mi találtuk ki. Hogy a vallás, az olyan, mint egy ügyész elé állítottnak a beszédje arról, hogy mit csinált tegnap elõtt, […] a vallás, mint a lélek mûveleti területe már megszûnt."
    Arra, hogy a vallás, vallomás szavak értelmét keresve, rajzai mennyiben vallomások, mennyire fogantak a mindenrõl vallás kötelességében, a következõket válaszolta:
    "Ady Endre, aki igényes volt a megfogalmazásban, Õ ki merte mondani azt, hogy mert vallani mindent, volt életem dolga. Szóval Õ is úgy gondolta, hogy a mindenrõl vallás, az egy lelki kötelessége egy magyar embernek. Az a furcsa igény, amit a rajz kielégít az egy olyan természetû feszültség, ami nem tud mindig szóba formálódni. A szóba nem formálható feszültségnek a kifejezése én nálam a rajz. A baj ott kezdõdik, amikor ebbõl szavakat akarnak, és mondatokat akarnak formálni. S akkor kisül, hogy tulajdonképpen a vallásról nem is volna szabad beszélni. Mint hogy egy igazi igény alapján, a vallásról nem is illik beszélni. […]
    Hogy egy bizonyos fajta feszültség hogy vezetõdik le nálam rajzban, független az én szándékomtól. Nem akarok sem tagadni, sem vallani semmit. Egyetlen egy dolgot szeretnék: tudomásul vétel nélkül szétfolyni az életben, mint egy értelmi forma. Ez az értelmi forma nem akar semmi fajta kötelezettséget vállalni. […] a rajz másoknál lehet a személyiség teljes kifejezõdése, nálam nem. Nálam a rajzolás nem más, mint egy szemmel leolvasható beszédforma, aminek sem a beszédhez, sem a lélekhez, semmihez semmilyen köze nincs."4
    Szalaynál itt érhetõ tetten az a paradoxon, ami a meghatározóan erõs ösztönös alkotói indíték, a rajzi kifejezés öntörvényûsége és a morális válaszok keresése között rejlik.
    Az alkotói indítékokat feszegetõ kérdésre, hogy rajzain melyik fejezõdik ki inkább: a temperamentum, az érzés vagy a lelki állapot, vagy egyáltalán lehet-e különbséget tenni a három között, így válaszol:
    "Ha lehet is, én nem tudok különbséget tenni. Mint ahogy a földet hiába kérdeznéd meg, hogy mi a tulajdonsága annak a búzának, ami most nõtt ki belõle, vagy annak a pipacsnak a búza mellett. A termésnek - nem a teremtésnek - nincsen tudati oldala az embernél. Én soha nem tudtam arról, hogy én ki vagyok, arról meg hogy mi vagyok pláne."5
    Mintha filozofikus tömörítése hangzana el, a több évtizede a mûvei kapcsán írt kassáki gondolatnak: "Mûvészetet alkotni annyi, mint legbensõbb lényemet alaki formába objektiválni s az már magától értetõdik, hogy bensõ világom mennél többrétûbb, mennél több és távolabbról eredõ szálak szövedékébõl áll - mûvem annál mélyebb tartalmat és annál kristályosabb szerkezeti egységet adhat."6
    A vallásról, vallásosságról tett kritikus észrevételei nem kérdõjelezik meg hitének mélységét. Ezt erõsítik Kassák szavai is: "Szalay Lajos alapjában keresztényi lélek, de olyan keresztény, aki elõtt a krisztusi jelkép nemcsak a szeretet fehér köntösében jelenik meg, nemcsak a megfeszítettség fájdalmában, hanem korbáccsal a kezében, mint aki harcolni is képes a felmagasztosító szeretet érdekében. Minden témája egy eszme szüleménye és minden vonala önvallomás."7
    Közismert, hogy a mûvészeknél túlsúlyban van az intuitív tudás. Nála ez végletes. Teljes mértékben megfelel a valóságnak ez az állítása: "Szolgálok valamit, aminek hatalma van fölöttem."
    A világ, a lelkek, a dolgok átadják lelkének fájdalmukat, a fénylõ, sóvárgó vagy reményvesztett belsõ részleteket, melyeket mi, a saját mindennapi durvaságunkkal már nem érzékelünk - írja egyik argentin tisztelõje. Mezítelen vagy meghurcolt teremtmények között járunk, és nem is tudunk róla. Az igazi mûvész ugyanattól a paradoxontól szenved, mint a terhes nõ: magában hordozza gyermekét, ám ugyanezért nem is ismeri. Egy tõle különbözõ dolognak van alávetve, melynek eredete számára felfoghatatlan, egy olyan valóság õrzõje, mely a titok szakadékából érinti szívét.
    Szalaynál ez a szituáció különösen intenzív, olyannyira, hogy maradéktalanul megmagyarázza mûvészetének jellemzõit. Intuitív képessége olyan fejlett, hogy úgy tûnik, egész lelke intuíció. Ezért halmozódik fel annyi valóság benne, ezért olyan változatos - ellentétekben, hangnemekben gazdag - a tematikája, mint maga az élet.8
    A Megfeszített bal karja alatt, a szíve melletti bal kezében az árulás pénzeszsákjával a végtelenbe tekintõ, bûn és bûnhõdés terhét viselõ, gyarló, megtört emberi arc mindannyiunk önarcképe.
    Szalay Lajos rajzi zsenialitása, csak képileg felfogható és értelmezhetõ nyelvi fordulatai emelik ezt a vizuális ítéletet ilyen általánosan ünnepélyessé. Az anatómiai vonalat mellõzõ mozgás,- idõ - indulat,- ideg- kifejezés - és jellemvonalaival, mesteri megformálással többszólamú zengését adja ihletett üzenetének. A "tudat vizionáriusaként" rajzmûvészete bár a magány sikolyát visszhangozza, mégis benne a permanens dialógus valósul meg az emberi lény és látomása között, az ember és a Messiás között, két magányos ember között.9
 

    JEGYZETEK

    1 N.n.: A közönség nem "mûélvezõ" s az alkotás sem élvezet. Beszélgetés Szalay Lajos grafikusmûvészszel új rajzairól, politikáról, emberi magatartásról Független Magyarország, 1945. dec.24.
    2 yr.: Szalay Lajos hatvan rajza Bolyai Akadémia kiadása, Budapest, 1941. Szépmûvészet, 1941/12. 328-329 o. 2.r.
    3 Kállai Ernõ: Õszinte beszámoló egy beszélgetésrõl. Magyar Csillag, 1942. január, II. évf. 1. szám
    4 "A mindenrõl vallás lelki kötelesség" Beszélgetés Szalay Lajossal. Szerk.:Sümegi György-Orosz Miklós. A Miskolci Galéria videó archívuma. 1991.
    5 U.o.
    6 Kassák Lajos: Szalay Lajos hatvan rajza. Érintések. In memoriam Szalay Lajos Szerk.:Tóth Piroska Miskolci Galéria Könyvei 5.1996.7.o.
    7 Kassák Lajos: Szalay Lajos rajzoskönyve. Színház, 1946/2. 13.p.
    8 Fr. José Petit De Murat: Szalay Lajos In: Tucumáni Egyetem Bölcsészettudományi Karának folyóirata III. évfolyam, 7. szám, Különnyomat, 1956.
    9 The Hungarian Quarterly. Érintések. In memoriam Szalay Lajos Szerk.:Tóth Piroska Miskolci Galéria Könyvei 5.1996. 52.o.

BÁLVÁNYOS HUBA

Szalay Lajos négy rajza

A múlt század harmincas-negyvenes éveiben született Szalay rajzok sajátosan a mi viszonyaink közepette szocializálódott ember alkotásai. Amivel sokat még nem mondtunk. Itt született, itt szocializálódott József Attila is, meg Tisza István is. Szalay Lajos a tarnabodi nagyszülõk Heves megyei falusi világában nem élt akkora szegénységben, mint József Attila, de nyolcéves koráig meghatározó volt, hogy gyökereit ennek a világnak sûrû élményvilágába mélyeszthette. Innét is alulról látszott a magyar valóság.
    E mellett a néhány elõvett rajza mellett tudnunk kell arról, hogy ez idõ tájt az európai mûvészeti törekvések gyakran tolódtak végletekbe. Egyik póluson túlabsztrahálják az embert, elvonatkoztatják konkrét társadalmiságától, másikon meg naturális látványát használják propagandának, kulisszának, amivel el lehet fedni a tényleges valóságot. Szalayt azonban élményvilágából sarjadó szociális érdeklõdése nem engedi kisodródni. Azt írja egy helyütt: "… azért vagyunk ezen a világon, hogy x-et megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk, és ezáltal üdvözüljünk. Az x-et mindig más értékkel helyettesítjük be, de a lényeg mindig ugyanaz; szolgálatszerû keresése a valóságnak." Késõbb így folytatja: "A realizmus vágyán kedves témámmá vált a szocialista realizmus. Nagyon sajnálom, hogy a szóban foglalt ideát a rászánt korosztályom nem akarta, vagy nem tudta megvalósítani. Leginkább azért, mert a posványos naturalizmus elnyelte a vele még felületesen sem összetéveszthetõ realizmust." […] "Igyekeztem elválasztani a reális rajzot a látvány szembelógó naturalizmusától. Nem le, hanem megrajzolni akartam a rajzot. Igyekeztem elérni, hogy a vonal részt vegyen a látványban, ne csak látszódjék benne."
    A vonal?
    A hozzávalók tekintetében a rajz a legigénytelenebb mûfaj. Nem kell hozzá más, csak papír és valami nyomhagyó eszköz. Egy márványszoborhoz képest szinte anyagtalan. Ott minden formát meg kell járnia a vésõnek, itt a kontúrvonalak közé zárt felület formaként kel életre a nélkül, hogy érintené az eszköz. Ezt már akkor fölfedezzük, amikor a pálcikaember kezét, lábát egy vonal helyett kettõvel ábrázoljuk. A közéjük zárt papírtér testté lesz, pedig a ceruza, a rajztoll nem érintette. A rajzhoz nem is kell nagyon technológiát, anyagalakítási technikát tanulni. Ha meggondoljuk, késõbb se kell hozzá egyéb, mint amivel már a gyermek is elboldogul. Már ami anyagban, eszközben a hozzávalókat illeti. A szemlélet pedig - ami által mégis mûvészetté lesz -, ugyan maga is anyagtalannak tûnik, mégis, mekkora súllyá tud lenni, ha Szalay Lajos keze hozza elõ belõle a rajzot.
    "A forma szemléletileg folyó tevékenység" akkor is, ha a márvány, akkor is, ha a papír lesz a hordozó közege. A születõ forma mûalkotásértéke - valósághitele - nem az anyagon, nem az eszközökön múlik, nem az alkotó kéz anyagalakító készségein. Ha az értéket mi magunk is szemléletileg minõsítjük, akkor annak eleve szemléletinek kell lennie. "Ha így látja a világot, legyen neki…" szoktuk mondani arra az alkotásra, amivel (szemléletileg) nem tudunk azonosulni. Ebben a futtában megfogalmazott ítéletben ugyanaz az alapgondolat munkál, mint amit az imént idézett pár szavas megállapításban az esztéta József Attila mondott ki. Igen, ha világlátásából születnek, akkor Szalay Lajos rajzainak titka sem a csukló virtuozitásában van. Egy világ szól ki ezekbõl a rajzokból. Egy megélt, átélt, érzelemmel és rációval megítélt világ. A mûvészetben gyakran az érzelmi elem a meghatározóbb, az indít, az motivál, ezért is hat, ebbõl születik Szalay rajzainak szuggesztivitása is.
    Érzelmi elemek a vonzódások és taszítódások; vonzódások az igaz iránt. "A látvány mögé rejtett valóság kutatásában még ma is krokik (vázlatok) temérdekén keresztül igyekszem vonalán kapni az igazat, de a jó és az igaz szinte mindig elugrik elõlem" - írja tisztes mûvészi elégedetlenséggel ugyanott.

    Nézzük meg példának elsõre a Hivatalban címû rajzot.
    Már a rajz keresõvonalaiban látszik, hogy Szalay látni akarja, a két alak viszonyának melyik változata lenne igazabb. Termeszvár formájú fej-vázlata az ülõ alak számára stabil helyet jelöl ki a kompozícióban. Az álló alaknak van egy hajló, de felszegett fejû, és egy hajlását fejtartásával együtt eldönteni látszó két lendületes vonala.
    Az ülõ alak a hatalom, a "rend" megtestesítõje. Hájas nyaka, tarkója van inkább, mint arca. A fejformáját még csak keresõ vonal zártságával egyértelmûsíti a fej jelentését, így már választ is kapunk arra, mit várhatunk tõle.
    Az álló alak a "nép fia". Ha felszegett fejjel állna illuzórikus volna a két ember viszonya. Szép volna az önérzet, a büszkeség megjelenítésére. Más volna a világ, ha ez volna az igaz. Az embert folyton kísértik a szabadság, az emberi öntudat kiteljesedésének eszméi…
    Azonban a rajzoló belsõ látásában egybesûrûsödõ sok reális történés képei hitelt érdemlõn a másik változatot hozzák elõ. A levett fejfedõt markoló kéz képe talán már elõbb is felrévedt benne. Az a jellemzõ ezekre az emberekre, ez a tipikus, s ez villanásszerûen törli az amúgyis csak halványan felmerült emelt fejtartást. Szó se róla, egyenes derékkal hajol így is, nyaka se billen, s hogy ezt jobban lássuk, ehhez még hosszabb is egy kicsit. Egyenes nyakán ülõ fejébõl a szemek - ha össze akarnak kapcsolódni az ülõ alak tekintetével - lefele kell, hogy nézzenek, amíg a másik szemeinek felfelé kell pillantaniuk, s emiatt emelni is kell a fejét. A képen megfordul az adott társadalmi rend: a kiszolgáltatott van fölül. A jelenet helyzetileg valódi, láthattunk, láthatunk ilyen jeleneteket, s mint itt is, láttukon felmerülhet bennünk a kérdés: vajon miféle rend a rend?
    Ami mögöttes jelentést így kap a rajz, az Szalay világszemléletébõl, lényeglátó képességébõl fakad. Az álló alak kérni kénytelen, de nem megalázkodó. Az ülõ nem készséges, de eljátssza; el kell játszania, amíg nem borítják rá az asztalt. Kéztartásában, kezeinek formájában osztályának zseniális jellemzését kapjuk. Jobbja az íróeszközzel nem az õ készségességének a kifejezése akar lenni, hanem csak a hivatalé. A balja õ igazán. Az a közönséges emberek piszkától sûrûn mosott, illatos, elhájasodott úri kézfej õ igazán. Kényeskedõ visszahajlásában nem is annyira az ildomos kérdõ mozzanat rajzolódik ki, látnunk kell benne a máskor nyitottságot kifejezni képes tenyér visszahúzódását a munkásember ösztövér kézfejének közelségébõl. És mennyire beszédes az a csontos kézfej is, amint újbegyével érinti az asztalt. Dehogy akarja érinteni a másik kezét. Az asztalt érinti. Ennél a másik embernél sokkalta ismerõsebb számára az asztal. Minden asztalokat az õ világa termel, a hivataloknak is, nem az a másik. Az csak foglalja, mint a széket is. Megmarkolhatná az asztalt, rá is csaphatna, de az épp oly illuzórikus mozzanat volna, mint a félretett alternatíva a felszegett fejjel. Nemcsak valószerûtlen volna, s ezzel direkt tudatos, agitatív rajzzá válna, de az adott történelmi pillanatban hitelét veszítené. Ez az ujjbegyes érintés lehet egyfelõl a nép tudatában a helynek kijáró tisztelettudó viselkedés is, de mondom, lehet valami, ami meg az asztalnak, széknek berendezési tárgyaknak jár ki tétova visszafogottsággal: még ha üdvözölheti is õket ismerõsen, ezek itt az elbirtokolt tárgyak világához tartoznak, most nem õt szolgálják.

Orvosnál
Egy másik rajz, egy újabb, amelyikben az ellentmondásokkal terhelt társadalom állapota hasonló módon sûrûsödik két ember viszonyába. Bámulom ezt a jellemzõ erõt, amivel ez át tud jönni a rajzból. Trikója, nadrágtartója leeresztve, látszik nehéz fizikai munkához torzult felsõteste, beesett mellkasa, roppant nyaka, kulcscsontjaival együtt lógó válla, és áll szálfaegyenesen. Rogyó térdekkel süllyed lapockájáig a másik, az orvos. Telt, másként csúnyult teste van. Köpenye alatt másként fest a nadrágja is, és nagyon más a keze is a másik kezének közelében.
    Kiszolgáltatottság ez is. Kiszolgáltatottság, ami túlmutat az orvosnál lejátszódó jeleneten. A kontrasztnak áttételezõdõ jelentése van. A társadalom egyik része megszakad a teher alatt, mert az is ránehezedik, amitõl a társadalom másik része helyzetével élve meg tud szabadulni. A helyzeten nem segít a leereszkedés, a "humánus" segítõkészség. Ez van az orvos arcán, ám közvetlen mellette bújik a kényeskedõ (?) kéztartás. Kevesebb ujjal igyekszik fogni a fülelõ orvosi eszközt, kevéssel ugyan, de ez valamivel mégiscsak több védelmet nyújthat a másikból áradó "betegségtõl".

Búcsú, Lovak
A Nyanya és a katonafiú jelenete sûrûsödõ és meg-megvastagodó vonalakkal. Zaklatott a rajz, drámai kifejlettel terhes a jelenet. Búcsúzik véreitõl, megy frontra "védeni a hazát", - és meg fog halni a Donnál…
    Nincs köze a két rajznak egymáshoz, már ami a rajzok "meséjét" illeti. A lovak nem búcsúznak. Mégis, az a puszta tény, hogy ketten vannak, támaszt bennünk valami kapcsolatot a két kép látványa között. Ketten vannak itt is. Egy kapcsolathoz legkevesebb két alak kell, bármi viszonyulás-jelentés csak akkor jöhet létre. Megteremtõdik ez a két ló között is. Szalay Lajos szemlélete által itt is megvalósul az, ami általános emberi vonás: emberi tartalmat lát meg ebben a két ló közötti viszonyban. Ami valójában csak úgy történhet meg, hogy egy, a már szemléletében "tárolt" emberi viszony-képzetet vetít bele egy szeme elé került látványba, és azt "látja meg". Hol látta, mikor látta, korábban-e vagy az imént, ebbõl a szempontból lényegtelen. Még az is lehet, hogy két ember néma összehajolásának látványa indított a lelkében valami mély együttérzést, s ez hívta elõ a két ló jelenetének elraktározott látványát. Meg tudná rajzolni az emberes jelenetet is, bizonyság erre a másik rajz. Ebben azonban így az elanyátlanodásnak és a csöndes támogató vigasztalás tartósan együtt érzõ állapotának a kiterjesztõ, általánosító példáját rajzolhatja meg úgy, hogy õseredetibbnek állíthatja, nem csak esetinek, mint amilyen a két ember együttesének képében lehetne.
    Akinek baja van. Az alkotó lelkében õ az indító mozzanat. De mindjárt melléje rendelõdik a vigasztalás indíttatása, belsõ látásában talán rögtön együtt is jelenik meg kettejük képe. Abból következtethetünk erre, hogy itt is találunk egy pár indító vázlatvonalat. A lehajló ló fejének kijelölõ helyhatárát látjuk középen, lent, és a lábainak két hullámzó vertikálisát (amiket késõbb pontosított). Ám a fejet vázoló kontúr mellett másik oldalon is van egy lábfolt kontúr, amibõl tudhatjuk, hogy ketten lesznek, itt ugyanis nem lehet ugyanannak a lónak újabb lába, amelyiké már a másik oldalon kijelöltetett.
    Milyen szép az a fölé hajoló védelem. Balról jobbra fölfele tartó vonalakból tisztul egyetlenné a kontúr, és megállapodik a néma, szoborszerû fej rajzában. Védõ tetõ lesz a stabil oszlopaival biztonságot kínáló templomtér fölé… Vagy csak mi látjuk bele a gótikus templomnak a szép emberi közösséget egyetemessé, mi több transzcendenssé általánosító képét? Lehet, bár jelentése miatt felvillanhatott ez a gótikus alakiság Szalay európai mûveltségû képzetvilágában is.
 

LÁSZLÓ GYULA

Beszélgetés a rajzról

Képzelt párbeszéd Szalay Lajossal

Többszöri beszélgetésünk jegyzeteibõl kerekedett ki ez a képzelt, de mégis minden szavában hiteles párbeszéd, illetõleg ennek "jegyzõkönyve".
    - Mondd, Lajos: meglátsz valamit környezetedben, s ez ingerel arra, hogy tollat ragadj, s rajzolni kezdj?
    - Igen is, meg nem is. Ha a látvány indít el, akkor tanulmány lesz a rajzból, de lényegesebb a következõ. Támad egy-egy izgalom jellegû érzéki inger bennem, s ez változik aztán optikai jelképeken keresztül rajzzá. Ennek megfelelõen a rajz nem lesz egyenletes, hanem izgalmi csomópontok keletkeznek benne. Talán egyszerûbben megértjük egymást, ha arra gondolsz: ha az Úristen azt mondta volna, én a világot rajzban teremtem meg, akkor ilyennek sikerült volna. Pontosabban ezt próbálom én, mint kisinasa elérni. Ilyen elemekbõl teremtette volna meg a világot az Úristen is. Érzed, ugye, hogy itt a vonal több mint körvonal, s nem is az a szerepe, hogy egy tárgyat körülírjon. A vonalak viselkedése feszültségnövelést okoz a rajz lapján. De ha már a tudatos ellenõrzés kérdése is érdekel, elmondhatom, hogy nagyon vigyázok arra, hogy a rajz formái sohase legyenek horpadók - konkávok, hanem mindig térbe türemlõk - konvexek. Az élet nem horpadás, hanem kitüremlés. Az én rajzmodoromban hiányzik a germán konkavitás, így kerülök ellentétbe a nyafogó germán expresszionizmussal.
    - Nagyjából ezt vallotta szobrait illetõen Medgyessy Ferenc is. Mondta s mutatta, hogy szobrain csupa domborodó forma van, egyetlen negatív horpadás sincsen, ami annak látszanék, az két domború forma találkozásának völgye.
    - Hadd fûzzem tovább az elébb elkezdett gondolatsort. Büszke vagyok arra, hogy jól beszélek magyarul, méghozzá az alkotás szintjén beszélek, új szavakat alkotok s illesztek a mondatok következetes rendjébe. De ez megvan rajzolásomban is. Megtaláltam, nem, dehogy is találtam: "itt van, Lajoskám - mondta az Úristen -, a ragozható vonal". Vonalaim nem ábrázolnak abban az értelemben, hogy valamely felület kontúrjai lennének, hanem cselekvõ igék. Hadd hozzam fel példának, hogyha azt mondom "most lábadok", akkor ezt cselekszem, nem pedig csak ábrázolom a cselekvést, ugyanígy vonalaim is cselekszenek, s nem az állapotot ábrázolják. Mikor rajzolok, cselekszem.
    - Mondd, Lajos, vékony vonalaid közé húzott vaskos, indulatos vonalaidat ecsettel suhintod oda?
    - Ecsetet sohasem használok, csak tollat. Gyakran a toll fonákjával, hátával rajzolok. Vannak szeretettel öregített tollaim, az új tollakat nem bírom, be kell játszani õket, mint a hangszereket. Szimbiózisban vagyok a tollal. A vonal a toll papírra helyezésének szögétõl függ, s ezt néha úgy élvezem, mint a gyermek. Angol rajztollaim vannak, puhák, mint az ecsetek, ha megnyomom õket, ráfekszenek a papírra, s utána visszapattannak. Ezzel húzott vastag vonalaim az ösztön ökölcsapásai. Az ecsetet nem bírom, a durvasághoz, amit fékezek magamban, az ecset nemtelen. Tollra idomult a kezem, úgy, mint Hunyadié a kardhoz. A rajzoló iskolázott keze talán csak egy sebész kezéhez mérhetõ, a legdurvább finomság árnyalatai is természetesek benne.
    - Igen, ez rendben van, amikor mi teremtjük a jelenséget, de mi a helyzet, ha természet elõtt, a jelenség adottságai elõtt állsz, amely akarva-akaratlan diktál neked, méghozzá az elõbbeni rajzi törvényekkel ellenkezõt is?
    - Ez az oka, hogy például a Genesis rajzai között nincs egyetlen természet utáni jegyzet, vázlat sem! Rengeteget rajzolok és festek természet után, a szín és vonal izgalma édestestvérek, mégis a rajzot szeretem jobban, mert a színek lenyelnek engemet, a rajz felett pedig én vagyok az úr. Visszatérve az elõbbihez, kezünk megneveléséhez, tollhoz szoktatásához, valami olyant érzek ideálisnak, mint az erõs kéz simogatása, amely egy alvó gyermeket nem ébreszt fel, de egyetlen csapással levág egy török fejet!
    Hiába igyekszem ezt jobban megmagyarázni. Tehát: a rajz igyekszik drámai módon részt venni abban, amit mutat, a vonalaknak eszerint nincsen okuk arra, hogy ábrázoljanak, hiszen õk maguk a cselekvés. Gyermekkoromtól belém idegzõdött, hogy még a legnagyobb izgalom esetén sem szabad kilépnünk az ok-okozati indokoltságból. A történésnek okának kell lennie, létrehívója nem lehet szeszély vagy véletlen. Hadd utaljak itt vissza arra, amit gyermekkorommal kapcsolatban a latin fegyelemrõl és világosságról beszéltünk. Talán ez volt az oka annak is - amire szívesen emlékszem -, hogy egy alkalommal Picasso engem említett maga mellett mint olyant, aki tud rajzolni. A létezés szörnyû komolyságát minden rajzomban érzem.
    - Lajos, állatrajzaidhoz sem használsz fel tanulmányokat?
    - Az állatokkal Szent Ferenc-i viszonyban vagyok. Néha még magam számára is félelmesen ismerem õket, s úgy emlékszem reájuk, mint muzsikus a melódiákra: bármikor képes felidézni õket. Én az "állatok melódiáját" le tudom fütyülni, bármikor, grafikában. Soha természet utáni rajzomat ki nem állítom.

    1973

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Nahát -
Szalay Lajos és a "szocreál" párthivatalnokai

Szalay Lajosról azt szokás mondani, hogy "világhírû, a legnagyobb magyar grafikusként ismert képzõmûvészünk", Juhász Ferenc szavaival: "az egész modern magyar grafika az Õ szellem-köpenye alatt érett teremtõvé, kiszületve a magzatiságból". Aki életrajza iránt is érdeklõdik, megtudhatja, hogy 1946-ban Budapestrõl Párizsba települt át, majd 1949-tõl Argentínában, 1960-tól az USA-ban élt, mígnem 1988-ban hazatért és haláláig, 1995-ig Miskolcon lakott.
    Mint minden nagy alkotóról, róla is legendák terjednek. Szász Endre szerint maga Picasso mondta volna, hogy "ha én nem lennék, Szalay lenne a legnagyobb grafikus a világon". Szathmáry Lajos változata még hízelgõbb, mert szerinte Picasso azt nyilatkozta: "ha két grafikus neve marad fenn az utókorra a huszadik századból, a másik én leszek, ha csak egy, az Szalay Lajos lesz" - ám ügynökei követelésére ezt késõbb kénytelen volt visszavonni.
    Bezzeg itthon, állítja Supka Magdolna, "a honi mûvészetpolitika részérõl" "balsors kísérte rajzmûvészetünk fenoménjét, Szalay Lajost is, annak ellenére, hogy - miként ezt többek is megírták - Picasso egyedül õt ismerte el a kortársai közül a saját mûvészetéhez mérhetõ jelenségként. Az is tudott volt Szalayról idehaza, hogy párizsi évei után Argentínában két egyetem professzoraként kizárólag õt tartották korszakteremtõ mesterüknek: az idõszámításukat a képzõmûvészet terén »Szalay elõtti és Szalay utáni« korszaknak nevezve. Késõbb, New-Yorki évei során keletkezett a fõmûve, a Genesis, amelynek angol nyelvû kiadása világsikert hozott számára. Itthon azonban sem nem maradhatott, sem haza nem jöhetett volna a nyolcvanas évek elõtt, mivel az õ magábanálló expresszív-drámai rajzát sehogyan sem lehetett belekombinálni a »szocreál« derûs-optimista szemléletû, hamis valóságábrázolásába. Még kevésbé az õ költõi ihletettségû képi metaforáit átfogalmazni valamiféle »tömegeknek szánt« lapos képmagyarázatba."
    Nahát.
    Supka Magdolnának pedig hinni kell, hiszen Filip Gabriella is megerõsíti állítását, miszerint "Magyarországon még akkoriban keveset tudtak" Szalay munkásságáról, "és késõbb is csak lassan oszlott a homály." Supka Magdolna mûvészettörténész 1987-ben írta le: "Mi itt, Magyarországon még ma sem tudjuk igazán, ki is ez a Szalay Lajos, mit jelent nékünk és a világnak az egyénien sajátos, áramlatoktól, elõképektõl független rajzi irány, amellyel õ a magyar és az egyetemes mûvészet szókincsét gazdagította".
    Az 1960-as években az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztõségében dolgoztam, a fiatalon meghalt, drága Lajta Edit szobácskája mellett, aki a Mûvészeti Lexikont szerkesztette. Némi szorongással vettem le hát a polcomról ezt a lexikont, hogy lássam, hogyan intéztük el mi, ama "szocreál" alantas szolgái Szalay Lajost az akkori kultúrpolitika nevében. Gondoltam, legjobb esetben kimaradt, rosszabb, ha felvettük és disszidens burzsoá dekadensnek minõsítettük.
    S akkor ért az elsõ meglepetés. E lexikonban ugyanis kiemelt terjedelmû, 19 soros szócikk szól róla - két sorral hosszabb, mint Szántó Piroskáról -, a Genesis egyik illusztrációjával. A burzsoá dekadencia helyett pedig azt a minõsítést kapta, hogy "a két világháború közti magyar mûvésznemzedék egyik legtehetségesebb rajzolója", "mûvészetét expresszionista- szürrealista hangvétel és szimbolikus ábrázolás jellemzi", amelynek "hatása érzõdik több magyar kortárs grafikus munkásságán", s a cikk arra is felhívja a 38 500 példányban - tehát "valamiféle »tömegeknek szánt«" kiadványként - megjelentetett munka olvasóinak figyelmét, hogy "a Nemzeti Galéria több rajzát õrzi".
    Nahát.
    Megjegyzem, mi akkoriban még meglehetõsen szigorú ellenõrzés alatt dolgoztunk a Lexikonszerkesztõségben. Szegény Lajta Editnek - ott olvasható a lexikon címlapjának hátoldalán - nemcsak a Mûvelõdési Minisztérium Képzõmûvészeti Osztályával kellett a nyomdába adás elõtt felülvizsgáltatnia a kéziratot, hanem a Párttörténeti Intézettel is. És lám, miket át nem engedtek a "szocreál" derûs-optimista hangvételû, hamis valóságábrázolást elõíró párthivatalnokai.
    Nahát.
    Ekkor kezdtem el gyanakodni, s kicsit utánanéztem a dolgoknak. És azt találtam, lehet, hogy akadtak olyanok, akik még 1987-ben sem tudták igazán, ki is ez a Szalay Lajos, sokan viszont tudták. És akik tudták, már másfél évtizeddel korábban, 1972-ben önálló kiállításon mutatták be mûveit a Magyar Nemzeti Galériában, s ugyanezt a kiállítást elvitték a Miskolci Galériába, és gazdagon illusztrált katalógussal is terjesztették hírnevét. 1973-ban D. Fehér Zsuzsa bevezetõjével a Genesist nálunk is megjelentette a Magyar Helikon kiadó, 1980-ban retrospektív kiállítása volt a Nemzeti Galériában, hasonló katalógussal. 1979-ben, 1980-ban és 1981-ben is - az utóbbi esetben Keresztury Dezsõ bevezetõjével - megjelentették rajzainak albumait, 1984-ben pedig a Vigadó Galériában állított ki. Ezen felül pedig az õ illusztrációival adták ki Shakespeare II. Richárdját (1975), Keresztury Dezsõ szonettjeit (1979), Somlyó György verseskötetét (1979), Babits Eratóját (1980), a Bartók Béla-emlékkönyvet (1981), József Attila A Dunánál-ját (1981), Tolsztoj Feltámadását (1981), az Ómagyar Mária-siralmat (1982) és Franz Kafka elbeszéléseit (1983).
    Szalay Lajos maga egyébként - jóval hazatérése elõtt, 1980-ban - azt írta: "Az én külföldön eltöltött 34 évem, különösen az amerikai 20 évem, inkább csõd. Igaz ugyan, hogy Picasso engem valóban rangos rajzolónak tartott, igaz az is, hogy lehetõség volt bennem, hogy nemzetközi vonalon is sikeres mûvész legyek, mert azzal a rajzkészséggel, ami énbennem valóban megvan, külföldön minden kapu megnyílhatott volna elõttem. De nem nyílt meg mégsem... Az én világnézetem és rajzaimnak a világnézetembõl fakadó természete mindig nehezítette azt, hogy tényleg nemzetközi rangra emelkedhessek. […] a Genesis valóban világhírû munka lehetett volna!"
    Nahát. Ezek szerint nem a "szocreál" derûs-optimista hangvételû, hamis valóságábrázolást elõíró párthivatalnokai gáncsolták?
    Hanem kik? Juhász Ferenc azt írta róla: "Aztán hazajött, Miskolcra költözött, ott élt s ott halt meg oly egyedül, mint egy természet által elfelejtett gigászi sárkánygyík."


 
OLVASÓLÁMPA

KÁLLAI ERNÕ

Szalay Lajos rajzai

Szalay Lajos örökké izgalmas, eleven és változatos témája: az ember. Abban a szinte végeláthatatlan galériában, melyet tevékeny keze csak az utóbbi egy-két év alatt is papírra vetett, a társadalom minden rétegébõl való jellegzetes típusok és egyéni ábrázatok akadnak. De Szalay Lajos rajzai nemcsak élesszemû megfigyelõre, hanem rendkívül jelenítõ erejû képzeletre is vallanak, mely a távoli múlt és meszszi idegen térségek alakjait egyként közel hozza, elhitetõen szemünk elé idézi. Ahány alak meg arc ebben a rajzó sokaságban, annyiféle módja a magatartásnak, mozdulatnak és kifejezésnek. Szalaynak temérdek a rajzolni- és mondanivalója és erre a célra az emlékezetébe vésõdött alakos képzetek kimeríthetetlen tárházával, valamint olyan fölényes technikai készséggel rendelkezik, mellyel minden feladatnak könnyedén végére járhat.
    Az emberi valóság képének ennyi változatát csak realisztikusan lehet ábrázolni. Azonban Szalay nem a múltszázadbeli realizmus aprólékosan, anyagelvûen leíró modorában, hanem a külsõ megjelenés nagyvonalú összefoglalása révén a lényeget, az alakok jellemét és lelkiállapotát hangsúlyozva nyúl a témához. Rajzaiban nyoma sincsen annak a sejtelmes légkörnek, mely a posztimpresszionizmus óta a magyar mûvészet majdnem minden újabb irányának sajátja. Konkrétan és határozottan mindig a valóságot tartja szem elõtt, de a meglátás átható, mintegy lemeztelenítõ erejében, a fogalmazás hirtelenül, fordulatosan körülkanyarító lendületében, a vonalak érzékeny idegzetû hálózatában és a kompozíció olykor merészen élre állított egyensúlyában mindamellett modern mûvészetünk lényeges szellemi hagyományai folytatódnak.
    Szintúgy korunk bélyege az a riadt nyugtalanság, az a sok mardosó keserûség, mely megannyi fölszaggatott, fájó seb módjára hagyott nyomot Szalay Lajos rajzain. Társadalmi és szellemi egyensúlyát vesztett iszonyú történelmi katasztrófák közepette vergõdõ korban élünk. Ne csodálkozzunk hát, ha a mûvész realisztikus igazlátása lépten-nyomon a testi-lelki esettség, a durvaság és gonoszság, a nyomor és szenvedés alakjaira döbben és ha ezeket a képzeteket metszõen, kegyetlenül éles, vagy izgatottan, lázasan hevülõ és bonyolódó vonalakba ölti.
    Realizmusa nem szorítkozik a valóság józan, tárgyilagos ábrázolására, hanem a szenvedélyesen együttérzõ lélek megrendülését, panaszló, számonkérõ, vádoló megszólalását hangsúlyozza. Szalay nem egy jelét adja annak, hogy a szegény nép, Dosztojevszkij szavával: a "sértettek és megalázottak" pártján van. De abban a pátoszban, amellyel az ember gyarlóságára, evilági életének tévelygéseire és gyötrelmeire mutat, a szociális szemléleten túlvilágító távlatokra, a középkor egyetemes, istenfélõ bûntudatával, megváltásért küszködõ lelkiismereti vívódásaival rokon szellemi indítékokra ismerünk. Ez a gyökerében tisztán és töretlenül keresztény emberi érzület veszi szárnyára Szalay Lajos képzeletét akkor is, amikor a keresztre feszített Megváltót, imába és az elmélkedésbe merülõ szentek, remeték vagy az irgalmasság alakjait olyan megkapóan és hitelesen jeleníti meg.
    Ebben a túlnyomóan rideg, zord világban helyenként a váratlan ellentét révén különösen megejtõ, derûs szigetekkel, a szépség, a szelíd báj, a lelki harmónia átszellemült jelenségeivel találkozunk. Az ilyen lapokon rendszerint a stílus és a vonalvezetés technikája is nemes egyszerûséggé tisztul.
    Szalay Lajos mûvei között sok a világirodalom régi és modern remekeitõl sugallt illusztráció. Ám ezek a rajzok is mûvészileg teljesen szabadon, önértelmûen jelenítik a bennük rejlõ emberi élményt. Eszünkbe se jut, hogy szövegszerûen fogalmazható, tartalmi utalást kívánjunk melléjük. A helyzet vagy cselekmény ábrázolása az alakokat mindig zárt kompozícióba foglalja, melynek elemei arányosan kapcsolódnak egymáshoz. Ennek az átfogó egységnek az elrendezõ és szabályozó uralmát olykor a legfinomabb vonalszálakra és rostokra kihatóan nyomon követhetjük. Látszólag kalandos és szeszélyes pályákon szanaszétágazva is öszszefüggõ hálózatot alkotnak, melyen, mint élõ szervezetben a vérkeringés, folyamatos, ütemes lüktetés áramlik végig.
    A kompozíció szerkezetes egysége vagy a kifejezés fokozott hangsúlya kedvéért Szalay a korábbi rajzokon gyakran erõszakosan megmerevítette, szögletes formákba törte, túlfeszítette alakjait. Lényeges fejlõdésre vall, hogy ma már elvontabb szellemi képzeteit is természetesen, szervesen jeleníti. Stílusa nagyobb és nyugodtabb lélegzetû, alakjai megteltek, kidomborultak, egyik-másik rajzán szinte körültapinthatóan plasztikussá váltak. Munkássága eddig is bõvelkedik a jelentõs eredményekben. Annál indokoltabb, hogy a továbbiakban még többet várjunk tõle.

    1945

KASSÁK LAJOS

Szalay Lajos rajzoskönyve

A karácsonyi könyvpiac nagyszerû ajándéka Szalay Lajos kötetbe gyûjtött rajzai. Album alakú könyv, finom papíron, elõkelõ technikai kivitelben, 65 rajz, mindmegannyi egy eruptív mûvészi lélek érdekes és részletekben gazdag kifejezõdése. Cáfolat ez a gyûjtemény azoknak a cikkezõknek át nem gondolt lamentálásaira, akik a mûvészek félreállását, terméketlenségét panaszolják és jelentõs demonstráció annak igazolására, hogy a teremtõ lélek él, s ha gyötrõdik is fájdalmaiban, áttöri a hétköznapok korlátait és elõlép, hogy megszólaltassa a benne összesûrûsödött és parázslóan izzó világot.
    Szalay Lajos grafikája nem ismeretlen azok elõtt, akik figyelemmel kísérik mûvészi életünket, akik érzékenyen reagálni tudnak olyan jelenségekre, amik túllendülnek az iskolák határán és a magasabb rendû egyéniség jegyeit viselik magukon. Ez a második könyve, de már a néhány év elõtti elsõ jelentkezésével is tanúbizonyságát adta figyelemreméltó és komoly fejlõdést ígérõ tehetségének. Az okoskodók, a modernségtõl ösztönösen idegenkedõk akkor még találhattak kifogásolni valókat szenvedélyesen ideges vonalvezetésében, mondanivalójának indulatos pátoszában. Ma túljutott a kezdetlegesség hiányosságain és túlzásain, mélyen fekvõ drámai magból izzanak föl mondanivalói, vonalai a lényeg körülírására törekszenek, aszimmetrikus kompozíciói is érzékeltetni tudják a harmonikus egyensúlyt.
    Elsõ könyvében volt valami a hangosan vádaskodók, a könyörtelen prédikátorok modorából, ma mindez mély, könyörületes lírává nemesedett, technikája egyszerûbb, kifejezési módja melodikusabb, érzéseiben gátlástalanabb. A rivalizáló irányzatok egyikébe sem sorozható be, de önmaga sajátosságait sem akarja sémákká merevíteni. Nem az értelmi meggondolásokon alapuló akarat vezeti eszközeit, hanem a belsõ kényszerûség. Nem érezhetjük, hogy ezért, vagy azért akar így rajzolni, hanem csak azt, hogy így kényszerül rajzolni. Mûvein láthatjuk, hogy sosem volt könnyen utánzó növendék és nem lesz belõle könnyen utánozható mester. Szenvedélyes küzdelem és makacs erõfeszítés feszül minden vonalában. S azt is érezni ezekbõl a rajzokból, hogy alkotójuk e világban él, itt közöttünk, együtt szenved és küzd velünk, sõt értünk is szenved, és miattunk is perbe száll a látható és láthatatlan hatalmakkal.
    Szalay Lajos alapjában keresztényi lélek, de olyan keresztény, aki elõtt a krisztusi jelkép nemcsak a szeretet fehér köntösében jelenik meg, nemcsak a megfeszítettség fájdalmában, hanem korbáccsal a kezében, mint aki harcolni is képes a felmagasztosító szeretet érdekében. Minden témája egy eszme szüleménye és minden vonala önvallomás. Világszemlélete kétségtelenül antropocentrikus s mégis bele tudja magát élni a tárgyakba, ugyanúgy, mint az állatokba. Ez úgy történik, hogy a tárgyak és állatok az õ rajzaiban átlépik szûkebb öntörvényeiket, s mintegy emberi tulajdonságokat vesznek magukra. Például Szalay lóábrázolásai sokkal másabbak és feltétlenül többek az igavonó állatoknál, testformáik hajlásában, nézésükben és mozgásukban, azt mondhatnók, mindmegannyi külön-külön csordultig telt gyûjtõedénye az õsi szenvedéseknek, vagy a diadalmasan elõretörõ biztonságérzésnek. Néhány vonallal körülhatárolt korsója, asztala, vagy széke ugyancsak több a szimpla tárgyi valóságnál, kiérezhetjük belõlük az egyetemes világhoz való tartozandóságukat, talán a sorsszerû elrendeltetést.
    Szalaynak megvan hozzá a mûvészi készsége, hogy a reálist így összefogja, és egy nevezõre hozza az irreálissal. Néha úgy hat, mintha bizonyos révületben dolgozna. Mintha maga is átváltozna, hogy rajzi formáit meglelkesítse. Majdnem pontról pontra követni lehet érzelmeinek és indulatainak hõemelkedését, törvényt ülõ szigorúságát és a szenvedéseket átvállaló szeretetét. Vannak rajzai, amelyek leheletfinoman árnyaltak s vannak, amik szinte erõszaktevõn kemények. Minden Szalay-rajzon fellelhetõ egy ilyen keményen, elszántan odakanyarított vonal, amely mintha azt mondaná, vége, nincs tovább - ez így az igazság. Végeredményben nem mondható szûkszavúnak, de sohasem beszéli túl a témát, és nem téved bele a dekoratív cikornyákba. A barokk helyett inkább a gótika felé vonzódik. Vonalai hálózatában mindig maga az egész világ él, dinamikus ellentéteivel és vágyódva a végsõ harmónia után. Figuráinak az arca beszédesen kifejezõ, de nem a tudományos lélektan törvényei szerint, hanem úgy, ahogyan a bensõséges élet vonja meg rajtuk a fájdalom, vagy öröm, a szerelem, vagy szeretet, a kétségbeesés és düh árulkodó rovátkáit.
    Azt hiszem, Szalay Lajos ma nemzetközi viszonylatban is kitûnõ grafikus, alkotóképessége teljében van, s amit eddig produkált, magas mértékkel mérhetõ.

    1946

POGÁNY Ö. GÁBOR

Szalay Lajos rajzairól

Rajzaiból egy érdekes nemzedék-problémára következtethetünk. A magyar mûvészet fiatalabbjainak a felfogását figyelhetjük meg mûvein, azt az érzékeny, ingerlékeny magatartást, mely már válságos korunk nyoma a mûalkotásokon. Szalay Lajos generációja rengeteg nehézség közepette, politikai elnyomás és hazug ideológiák idején veszõdött önmagával és a világgal a formáért, a stílusért, a progresszív ízlésért s ez a keserves harc bizonyos állásfoglalásra, véleménynyilvánításra kényszerítette a küzdõket. Akinek gondjai vannak, képtelen az önfeledt eszmélkedésre, a kisemmizettek, otthontalanok és tántorgók nem ismerik a rendezett élet mindennapos nyugalmát. Tiltakoznak, ítélkeznek, a megoldással próbálkoznak, és javítani szeretnének a helyzeten. A környezetükhöz, a történelemhez, az emberi tulajdonságokhoz viszonyítva valamilyen határozott álláspontot képviselnek, mégha visszahatás alakjában is, lázítanak, de mindenképpen megadják a választ a jelen égetõ kérdéseire; persze, nagyrészt negatívumokban.
    Az idõsebbek kizárólag mesterségbeli ügyletekkel foglalkoztak, fõleg a színnel és a megvilágítással. Ráérõ alapossággal kutatgatták hivatásuk alaki sajátságait, amely sajátságok egyben elvi szempontul is szolgáltak. Szalay Lajos, mint tehetséges kortársai általában, ha lehet még szigorúbban, de föltétlenül bátrabban nyúlt a formai kívánalmakhoz és mégis maradt szava a külsõ körülmények, magányos jellemek boncolgatására. Mûvei láttán képzettársulások indulnak meg a szemlélõben, fogalmak és emlékek kergetik egymást, melyek részvétre vagy ellenérzésre hangolnak, az igazságot keresik, az összefüggéseket magyarázzák. A régi esztétika nyelvén úgy mondhatnók ezt, hogy rajzai nagy hatást gyakorolnak a mûélvezõkre; befolyásolják kedélyüket, lenyûgözik értelmüket. Ez más és több, mint amit mostanában dicsértek a képzõmûvészek munkájában. Inkább a beavatottak megértése számított elismerésnek, a finom részletek hangsúlyozása, a szaktudás számontartása, tájékozódás a mesterség dolgaiban, cinkosság a kivitelezés fortélyait illetõen, csupa olyan érdekesség, mely a mûhely szellemének a bensõségét volt hivatva kisajátítani. Szalay e méla szertartások, kegyes kacsintgatások helyett eleven erõvel veszi birtokba közönségét, ösztönzi, sarkalja, jobb belátásra bírja ismerõit, indulatokat vált ki belõlük, vallatóra fogja õket, megindítja jószívüket, a szánalom és felháborodás húrjait érinti meg belsejükben. Érzések és meggondolások követik ténykedését, mely egyfajta szemléleti módot fejez ki, általános emberi értelemben véve világnézetet nyilvánít. Természetesen nem a pártpolitikai dogmatika szerint, hanem a mûveltség és bölcselet igényével, annak az alkotó mûvésznek öntudatával és szándékával, akinek biztos ismeretei vannak a történelmi tanulságokról és a lélek változásairól. Egészben véve szilárd meggyõzõdéssel bizonyítja a létezés alapvetõ tévedéseit és a különféle lelkendezõ értelmezések hiábavalóságát. Fanyarul, kritikai éllel számol be optikai élményeirõl és a társas együttlét tapasztalatairól, tragikomikus vonással ruházza föl alakjait és megfigyeléseit, mélységesen fájdalmas iróniával fogadja a valóság hétköznapias színjátékának a jeleneteit és szereplõit. Nem kiábrándultság ez, de nem is lenézés, sokkal több benne az aggódás, együttérzés, semhogy fölényeskedõ gúnyolódás lehetne. Inkább sajnálkozás jellemzi, némi keserûség, amiért oly sok a gyarlóság, nyomorúság, bûn és hiúság az életben s a tömérdek álnok szenvedély emelt fõvel jár az ártatlanok és szelídek között. A remény mégse hiányzik e lapokból, az ármány és együgyûség mögött fölvillan a szépség és harmónia, a fintor és görcs után az arány és csín, ami lecsillapítja a gomolygó kételyeket. A dúlt vonalak elsimulnak, a szigorú kontúrok meglágyulnak, a kínos feszültségek és félszeg merevségek feloldódnak, hogy helyet engedjenek egy klasszikus csoportnak vagy csinos leánykának, ami már olykor vigaszt nyújt a sok fonák és bizonytalan jelenség közt. Szalay Lajos a lendületes tagadás mellett is megtalálja az igazi elmélkedés lehetõségeit, a megbélyegzõ keménység mellett a megejtõ gyengédséget. Mert az átható tekintet, a kendõzetlen õszinteség nem azonos a rideg elutasítással, sokkal inkább az összhang utáni vágyakozással egyenlõ, a valódi értékek igényével, a zavarokból és gátlásokból való kibontakozás szükségével.
    Kétségtelen, elsõsorban az a különleges Szalay mûködésében, hogy erkölcsi alapot is keres a grafikának, mérlegre veti segítségével a tüneteket és karaktereket, számadást készít az etikai érvek jelentkezésérõl. Mintha felelõsséget és helytállást kívánna típusaitól, nehezményezi a gyengeséget, ahogyan az élet valóságai idején viselkednek, csúfot ûz meghátrálásukból, kipellengérezi az alakoskodást és színlelést. De ugyanakkor azonosítja magát az esettekkel és szegényekkel, becsüli az alázatot, megérti a sutaságot, õszintén sürgeti a lelkek békéjét. Határozott mondanivalói vannak, eszméket hordoz, és pszichológiai intuícióval dolgozik. Tartalomról beszélhetünk rajzairól szólván, anélkül azonban, hogy novellákat kellene elmesélni, történetkékre és példázatokra utalni. Ez a tartalom ugyanis mûvészileg indokolt, nem idegen anyag, melyet a készség és ügyesség kiszolgál, hanem magának az alkotó tevékenységnek a lényege, a munka kényszere, a hivatás nemessége, az az íratlan kötelesség, amelyért egyáltalában mûvésznek lenni érdemes. Viszont van elég fegyelem Szalayban ahhoz, hogy ebben a szolidaritásban rejlõ veszélyeket kikerülje. Egyetlen mûvében se kísért a prófétaság kongó frázisa, sohase akar többet, mint amit egy jó mester elvárhat önmagától: mûfaji feladatainak minél tökéletesebben eleget tenni. Mert hiába fájna neki a sok sérülés, hasztalan derülne a tetszetõs modelleken, a kivitelezés mindenképpen az õ adottságaihoz van kötve. S ennek a feltételnek õ maradéktalanul megfelel. A modern eredmények, a helyes elvek birtokában azt a legteljesebbet nyújtja, ami most és mindörökké elvárható egy tehetséges rajzolótól. Kompozíciós érzéke, alakító biztonsága, jelenítõ képessége a legjobbakéval vetekszik, s úgy alkalmazza valamennyit, hogy valóban eredeti stílust, figyelemreméltó nevet szerzett magának. Képszerûen, konstruktívan, rendezõ körültekintéssel építi föl figuráit, szûkszavúan bár, vagy bõkezûen, mindig szuggesztív képzetkeltéssel, a részelemek halmazában éppúgy, mint az összefogó egyszerûségben. A haladás tekintetében kifogás nem merülhet föl ellene, mégse riaszt elrugaszkodott elvontságokkal. Értelmesen sorakoztatja egymás mellé a kifejezés és hitelesség eszközeit, a motiválás, szerkesztés, díszítés, ábrázolás ötleteit. Ez a változat számít a legmodernebbnek, mert nem vádolható a tárgyak és személyek kicsinyes másolásával, de több az absztrakció tolvajnyelvénél. Visszakapta egy szemléletes mûvészeti ág méltóságát, úgy azonban, hogy nem kellett lemondjon az újítókedv forradalmi hevületérõl. Szalay Lajos a legtalálóbb mintát adja mûvészetünk mai törekvéseihez.

    1947

KERESZTURY DEZSÕ

Szalay Lajos rajzai elé

A mûvész arcán feszült figyelem. Egyszer-egyszer derûs vidámság sugárzik át rajt, de inkább bosszús, rosszkedvû, vagy önfeledten átszellemült. A kezében tartott toll vágtája a papíron meggyorsul, meglassul; van úgy, hogy tûnõdve megáll. A vonalak, amelyek nyomában támadnak, elvékonyodnak, megvastagodnak, nekilendülnek, kusza árnyékká vagy egyenesen pacává sûrûsödnek. Néha mintha maga a mûvész se tudná, merre is tartanak, de aztán mindig újra elrendezõdnek: létrehoznak valamit a papíron, amiben egy kép, egy látomás kezd alakot ölteni; talán nem is az, ami a mûvész képzeletében akart megszületni, hanem valami más, amit a kibontakozó rajz sugallt, önfejûen, a maga természete s törvénye szerint. Néha, úgy lehet, a mû alkotója is elcsodálkozik rajt, mi is került ki a keze alól. Vonalakból, formákból, sûrülõ-ritkuló foltokból önálló, új világ született.
    Rögtönzõ mûvész tehát Szalay Lajos? Szó sem lehet róla! A tollat az önmagával mindig azonos lélek, a kézbe, idegekbe ivódott-edzõdött biztos tudás, ízlés vezeti: ami létrejön, az alkotás: eltéveszthetetlenül egyéni. De nincs elõre megtervezve, valamilyen szigorú elvrendszer szabályai szerint pontosan kialakítva. Innen is Szalay mûveinek páratlan frissessége, az ihletnek az a szárnyaló szabadsága, amely olyan sugárzón kifejezõvé teszi õket. Ez a mûvész nem másol, és nem szerkeszt, a szavak közönséges értelmében. Még saját magát se másolja; nem hiszem, hogy képes lenne ugyanazt a képet kétszer ugyanúgy megrajzolni; ez nincs is szándékában. Az elkészült mû egyszeri valósága legalább olyan fontos számára, mint a látomásé, amely képzeletében a megtapasztalható, vagy megsejthetõ valóság elemeibõl kialakul. Így: folyamatos jelenben. Ismétlõdõ motívumainak páratlan változatossága legalábbis azt bizonyítja, hogy a világról kialakult képeinek még alapformái is folytonosan új arculatot öltenek.
    A "minden mindig másként van" élményének megrögzött kifejezõje tehát? Éppen ellenkezõleg! Tudja, hogy mindig ugyanabba a folyóba lépünk be, csak a víz áramlik körülöttünk egyre; a lényeg: a táj, a meder, az ég s az áramlás ténye ugyanaz marad. Ezt a fölismerést - vagy talán csak sejtelmet - Szalay nem a nyelv eszközeivel, hanem a rajzéival fogalmazza meg. Ezért egyszerre valósághívek és látomásszerûek grafikái. Nem a "valóságot" akarja képekben újra fölidézni, még csak annak "égi mását" sem, hanem azt, amit a világból felszívott, megemésztett, s új, most már a maga életével, ábrándjaival, indulataival, örömeivel, rettegéseivel, Édenével és Apokalipszisával átitatott látomássá változtatott, s azt, amit a maga igen kifejezõ, de öntörvényû, igen sokrétû, de konokan egynemû alkotásaiban új életre tud kelteni. Realista? A szó legmélyebb és a valóságosabb értelmében: igen, realista. Mindig a megtapasztalt dolgok élményébõl, látványából, tudomásulvételébõl indul ki. De mélyebb, más jelentésüket keresi, fõként azt a többletértelmet, amit az õ éleslátása, képzelete, indulata ad hozzájuk. Világa tehát több is, más is a mindennapi tapasztalat valóságos világánál. Alakjaiból szörnyetegek vagy istenek lesznek; egy virágcsokor a teremtés befejezését ünnepli; az arcok füzérré egyesülnek, a megszokott arányok, formák, távlatok nem érvényesek. S a mû mégsem illusztrációja valamilyen szóba fogható eszménynek, nem interpretál, hanem a valóság elemeit - az eszméket, élményeket is - a maga kedvére, a maga törvénye szerint megmunkálva egyesíti egy új valóságban. A rajz egyszerre eszköze és célja. Ezért is forradalmasította. Pontosabban eredeti helyére tette. Ezzel lett úttörõje és példaadó mestere modern rajzmûvészetünk egyik fõirányának.
    1981