GÖRBE TÜKÖR

BENE ZOLTÁN

Beszélgetéstöredék I-III.
   
(I.) Az van, kezdte Szomor Zsolt, holott dühítette, ha valaki az van-nal kezdi a mondandóját, az van, hogy az ember gyakran téved. Én például már vagy ezerszer tévedtem, de a legszarabb, hogy a nőkben is tévedek. Eltévedek bennük és eltévedek közöttük. Már többször hittem, hogy megvan, igen, ő az, aztán jött egy másik, és arról is ezt hittem, ha megvolt, ha nem, ha meglett, ha nem. Voltam már olyan mélyen is, hogy elképzelni se tudtam, milyen az, hogy megvan, már hogy milyen az a nagy Ő, egyes szám harmadik személyű nőnem, ami a magyarban nincs is, úgyhogy legyen She vagy Oнa, nehogy félreértsd. Asztalos Péter barátunk állítja, hogy ő bármikor tudja, meg hogy neki aztán soha nem rendült meg a hite, de Asztalos Péter barátunk már évek óta legfeljebb emilen érintkezik velünk, abban könnyű szépeket állítani. Szóval az van, hogy engem már idegesít, hogy mindig tévedek. Szerinted? Ja, felelte Pósa, és felhajtotta az előtte álló Hubertust.
   
(II.) Amikor én életem során bármikor nővel kezdtem, fejtegette Szomor Zsolt, mindig magamat akartam más emberként látni. Új nő, új ember, ebben hittem. Úgy vélekedtem, minden bimbózó kapcsolat által megjavítom magam, hiszen tetszeni vágyom annak, akit meg akarok hódítani. De nem sikerült. Csak ideig-óráig. Mihelyt megszoktam az új nőt, vagyis: ahogy már nem volt annyira új, már ismét olyan voltam, mint az előző nő idején. Olyankor újat kellett keresnem, hogy javuljak kis időre újfent. Már nem olyan értelemben keresnem, hogy akartam volna keresni, hanem csak valami bennem kutatni kezdett, annyiban kutatott legalábbis, hogy készen állt, felkészült a tudtomon kívül és jelzett, amikor jeleznie kellett. Érted? Ja, felelte Pósa, és felhajtotta az előtte álló Unicumot.
   
(III.) Aztán volt olyan is, mondta Szomor Zsolt, holott ki nem állhatta, ha valaki így vált egyik témáról a másikra, hogy együtt voltam egy nővel és jó volt vele lenni, de megismerkedtem egy másikkal, és úgy éreztem, azzal még jobb lenne. Általában nem derült ki, hogy valóban az lett volna vagy sem, mert nem jutottam túl a beszélgetésen, de olyan is volt azért, hogy kiderült. És nem feltétlenül vált be a megérzésem, de attól még istentelen lelkifurdalások gyötörtek – akkor is, ha kiderült a különbség vagy annak hiánya, és akkor is, ha nem, mert ez mindenképpen egy rongyemberség, ez a kikacsintgatás, vagy mi. Még amikor Flórára gondolok is, bánt a lelkiismeret, holott ő fölötte áll mindenen és mindenkin, mert Ő nem más, mint Ő… Igaz, vele sem jutottam túl a beszélgetésen, abban azonban rendíthetetlenül hiszek… Nem! Dehogy hiszem! Megingathatatlanul tudom, hogy nála nagyobb csoda nem létezik az univerzumban. Érted te ezt? Ja, felelte Pósa, és felhajtotta az előtte álló feles pohárból a Finlandia vodkát.




Tanulmányok

ABLAK

Tahar ben Jelloun (Fez, 1944) franciául író marokkói költő, prózaíró. 1971 óta él Párizsban, a francia nyelvű ún. magrebi irodalom egyik legtermékenyebb, legnagyobb hatású alkotója.


TAHAR BEN JELLOUN

A véres föld emlékezete

Föld a tested
rajta eső keveri hajnalfénnyel a szótagokat
törékeny föld
a nosztalgia durva ráncában
láz
és a fák dala
szántja-szabdalja
ősz írta levél a tested
sóhajtó szél olvasta
tükör hallgatta – mi néked gyermeket ad
s szemed végigjár e vidéken hol kél a nevetés –
e vidék, mely magunkra hagyott
egyetlen forrással – az olajfát öntözi
s kis jázminnal – a holtaknak
álmaimban moha borítja kezed
mi most az árnyak- és színek járta
égboltot még feljebb tolja
hisz oly idegen számodra
a fátyolos Hold
mint az éj – nyitott szemem megszállottja
újra látom arcod az esőben
még egy pillanat és eltűnik sírjában a vidék
elmosódik arcod –
fehér krétarajz
egy iskola hamvaiban
törékeny arcod porrá lett a porban
szólni kíván szád
s hagyja hadd nyíljék a nap
homlokod fa rágta
eltűnik e téli rabságban szenvedő időben
homlokod zavart emlékként
rejtik nyár gyümölcsei
mezítelen vállad
csak a bukó horizont sejti
feledés dagálya
hangod
alászáll az éjben
felébreszti a kövek törte hajlott testeket
hangod
felrázza a kora előtt meghalt fát
korunk kacag benne
s bolyongásra ítéltetett földünk
vissza-visszatér egy kép:
kitört az idő
egy egész nép elűzetett
gürcölik még megmaradt tárgyaikat s reménytelenségüket
óriás tükör lomb font keretben
megy-megy a tenger felé – varázslók búvóhelye felé
könnyeiket elmosta az alig nyílt hajnal
sors fosztotta testekre
csupasz földnyoszolyára
milljónyi fényrepeszként
hullt ím a halál

Déli faluban
öregember – kávét szolgál föl
arcán évszázadok
s valami csodába vetett hit
ráncai
a tenger felől
gyöngyház-hajón jönnek a madarak s
hozzák a hírt visszatérnek a jegyesek
kik eltévedtek a sírok között
kiket halálra sújtott
az élő-eleven repkénybe burkolózott
város villámcsapása
kezed bársonyfüggönyt húzott
a romba dőlt életre
s a csönd-szegélyes kőre
a tűzvész – emlékezet mi halálként
szóródott szét a havon
előbukkan ott hol fölszökken a forrás

falu – északon
aggastyán gyümölcsöt árul
görögdinnyét szőlőt
ujjain mérleget egyensúlyoz
nehéz a kő – a súly
egy márványdarab a városban járt ott lelte
lánykák megállnak
néznek az égre
az égen arra a vándormadárra – valaki meglőtte
úszik ott fönn a fellegek között
teste odaszegezve az okkersárga porba
az öregember rózsafüzért morzsolgat
a csillagok egyenként
a csönd-küszöbre hullanak
a sebzett földön
s a városfalra festett test előtt
romokról és nyugalomról beszélnek
a selyem-puha égben
álmaid most burkot borítottak magukra
oly hiú e magasság a madárnak
vastag és széles az üveg
csillag s ember között
holt fű élő fényben
síkságokra száműzött tengerész
haragjától szikrázó nap visszfénye

anya –
gyászban
kicsi ott ül küszöbén a háznak
kezeit keresztbe kulcsolja mellén
s várja mikor csöndül a visszatérés órája -
fia az még most sem tért haza
a véráztatta földre emlékezik
a csapás kitartó mint a grimasz
a férfiakon nem volt ruha
napok óta minden már csak homok és sár
leplük egyetlen szerelmük
kifakult kék színük
s alig lebben a láng
mi történelmet csinál
alig hallottad
ott messze
a bukást
alacsony ház
vályogból s kenyérből áll
nád a tető kopott a gyékény
pimasz-derűs
az alkonyi fény
egy kéz
levágott
mozdulatlan
kéz menedékében
a kettétört szóban
s e néhány nevetséges tárgy
teáskanna
poharak
tálca szürke földből
s tartóban méz
szalmazsák hogy alhass s álmodhass
darab madzag a bőröndön
alig észrevehető az idő
úgy múlik a száraz kukoricaleveleken

anya –
gyászban
most feláll elmegy
de holnap visszajön
s vár
megint
hogy belehal
a fecske kibukkan a füstből
s szinte szárnya súrolja
végigsöpör a temető fölött
különös fény
a fagyos takaró alatt
megbúvó hatalmas mezőn
az erdő
magányában
lefeküdt a nosztalgia mocsarában.

KUN TIBOR FORDÍTÁSA

KÉPZŐMŰVÉSZET
   
GENTHON ISTVÁN
   
Cézanne-ról*
   
A posztimpresszionizmus három főmestere, Cézanne, Gauguin és Van Gogh korántsem áll egymással olyféle kapcsolatban, mint ahogy az impresszionisták állottak. Cézanne a rendet, Gauguin a dekorativitást, Van Gogh a lángolást kereste. Cézanne művészetét – hiába volt a legjobb – igazában nem folytatta senki, a Vadak (Fauves) csoportja és a kubizmus ebből a kimeríthetetlen gazdagságból csak filléreket tulajdonított el, Gauguin apjává vált mindama törekvéseknek, melyek dekoratív ritmusba kényszerítették a látható világot, Van Gogh őrjöngő művészetéből talán a német expresszionisták tanultak valamit.
    Paul Cézanne (1839–1906) egyike volt a legöntudatosabb festőknek. Miképp lehet egységbe fogni a mélységet a két kiterjedésű vásznon? Ez volt egyik problémája, mely végigkísérte egész életén.
    Technikai tudása fogyatékos volt. Vollard-t 115 ülésre kényszerítette, papírvirágokat festett, mert a valódiak elhervadtak volna. Nehezen rajzolt, formaemlékezete sokszor cserbenhagyta. Hacsak lehetett, kerülte a rövidüléseket, félt tőlük.
    Mint annyiszor megírták, a világ lényegét és szerkezetét akarta megragadni, és kifejezni. A tér egységét, a teret, mely eltűnt az impresszionisták gyorsan járó, boszorkányos ecsetje alatt. Amit látott, az egység volt; a természet forró és nyughatatlan káoszából kihasított egy darabot, s azt változhatatlan és tömör formába gyúrta. Alkotási módja emlékeztet a szobrászokéra és főképp az építészekére.
    A műtermet szerette, annak egyformán szürke megvilágítását. Vollard oldalakon keresztül ír arról, hogy Cézanne mennyire fontosnak tartotta a műterem fénytelen, szürke világítását. Alaptónusul a megfoghatatlan kékeszöld harmóniát választotta, melyhez hozzáhangolta valamennyi színét. Az ólmos, szürke megvilágítás szelíd reflexet szór az arc és a test rövidülő formáira, s különös, hogy Cézanne, aki többnyire lemondott a fényről, nem mellőzte a fény adta reflexeket. Így keletkezett az aktok zöld árnyékolása, ami aztán elengedhetetlenné vált 1910 és 1930 közt mindenütt.
    Egyszerűen dolgozott, szerette, mint annyian, a rálátásos kompozíciót. Tanúk rá csendéletei. Mindig térbelien ábrázolta azokat, mert pontosan ki akarta jelölni helyzetüket. Ez az oka annak, hogy a tál lecsúszni látszik, az almák vagy a hagymák gurulni éreznek kedvet a ferde asztallapról. E roppant jellemző alakítási módját követői, főleg a német expresszionisták groteszk formulákká aljasították, a csendélet a ferde falon oldalnézetből látható, ott lebeg az asztal előtt a levegőben.
    Térbeli egységet keresett, tehát az egyértelmű formákat összeötvözte egymással. Gondosan ügyelt arra, különösen aktos kompozícióin, hogy a tájhátteret bizonyos távolságban elfalazza, nehogy a túlságosan mélyre ható perspektíva megzavarja az előtér alakjainak szilárd összhangját.
    Bármit választott tárgyul, kompozíciót, portrét vagy csendéletet, valamennyit egyformán kezelte. Csendéletnek látott mindent, nincs olyan képe, melyen a részlet fontos lenne a régi mesterek értelmében. Nincsenek fontos fejek, törzsek, végtagok és vonalak. Az egyik alma csakúgy jelentős, mint a másik, a tulajdonképpeni csendélet cseppet sem fontosabb, mint a mögéje állított szekrény. Ez a mindent csendéletté formáló hajlandóság annak hangsúlyozására való, hogy ő az élőlényekben és tárgyakban egyaránt csak puszta jelenséget látott.
    Az az expresszív kifejezőerő, mely benne lobogott, a hiányos technikai eszközökön keresztül is tisztán mutatja, hogy a jelenség a legfontosabb. Az áhítat, mellyel bemutatja a „motívumot”, csodálatosan gazdaggá teszi legszegényebb tárgyú képeit. Ezért nevezte őt Gauguin polifon művésznek.
    Bár olasz vér csörgedezett ereiben, erősebb szálak fűzték Franciaországhoz, mint Van Goghot Hollandiához, vagy a német expresszionistákat hazájukhoz. Franciasága a Poussinéra emlékeztet, zárt objektivitásban nyilvánult meg. A tárgyak jelenségként való felfogása viszont a realizmushoz kapcsolja, melynek kialakításában ugyancsak a franciáknak volt fő szerepük. Fiatalkorában leginkább Daumier-t szerette, hatása alatt nagy lendülettel hívta életre hatalmas alakjait. De mikor fokozatosan tisztult és lehiggadt, akkor is megmaradt Daumier mellett, nemcsak azért, mert vele együtt az előkelők üresen csillogó világa nem érdekelte, hanem azért, mert az is valami hasonló, végső összegezésre törekedett. A fiatal Cézanne lobogása, hevülete éppannyira francia sajátság, mint az öreg higgadt összefoglalása és átgondolt rendje.
    Művészetét azonban nemcsak a jelenségfestés, a tér biztos bemutatása jellemzi, hanem az is, hogy minden idők egyik legnagyobb koloristája volt. Az impresszionizmus tarkaságától visszatért ahhoz a festésmodorhoz, mely színben többet lát, mint odavetett foltot. A helyi színek fokozatosan egyre többet jelentenek, s lassanként éppoly fontosakká válnak, mint a formák. Nem rajzzal, hanem színnel alakította a formákat. Jellemző, hogy kevés a színtelen rajza, még litográfiáit is színezte. A szín kezelésében soha nem álmodott gyengédségről tanúskodott. Szinte érthetetlen ennél a monumentalitásra törő, plasztikus fantáziájú művésznél, hogy mily páratlan gyengédséggel érzékeltette az alig észrevehető színárnyalatokat. Roppant keveset mond, ha hangsúlyozzák, hogy harmóniái rendszerint a kékeszöld tónusból indultak ki, szavakkal nem lehet érzékeltetni a színek finom összecsendülését, amelyekből halk és vágyakozó harmóniáit összehangolta.
    Fiatalkori durva, erőteljesen pasztózus festésmodorát idővel akvarellszerűen lebegő előadás váltotta fel, vékonyan és hígan rakta fel a vászonra a színeket, és foltosan festett. Eddig mindenki azt hitte, hogy a tér tiszta ábrázolására a foltfestés a legkevésbé alkalmas technika, s ő maga is Émile Bernard-hoz intézett levelében a geometriai alapformákra hívta fel a figyelmet, melyek a tárgyakban rejlenek. Míg ő megvalósította művészetében a lehetetlent, s ércből kalapált kompozícióit a virágszirmok üde gyengédségéből alakította, szilajon törtető követői, a kubisták érzéketlenül rohantak el e csoda mellett. Nem a művészetéből indultak ki, hanem a szavaiból. Megvetően nézett utánuk, ha nem érte is meg, de tudta, hogy vesztükbe rohannak.
    A legnagyobb posztimpresszionista festő? Több annál, az impresszionizmus utáni piktúra legnagyobb alakja. Forradalmár és hagyományhű, összegező és erjedést indító. A sarjadó színpompás élet alatt könyörtelen absztrakt vázat rejteget. Csupa ellentét, melynek összeötvözése neki sikerült egyedül a világon.
 

ZENE
   
BARANYI FERENC
   
Egy régi-új remekmű
   
Leoncavallo „Rekviem”-jéről
   
Az egységes Itália trónjára II. Viktor Emánuel szárd-piemonti király került. Halála után, 1878-ban fia, I. Umberto foglalta el a trónt. Tizenkét éven át uralkodott, 1890-ben ugyanis Monzában meggyilkolták. Halálára Giovanni Sgambati, zeneszerző és karmester, a szimfonikus zenekultúra itáliai előharcosa írt rekviemet.
    Kevesen tudják, hogy ezt a gyászmisét Ruggiero Leoncavallónak kellett volna megkomponálnia. Leoncavallót a legtöbben csak az I pagliacci (Bajazzók) című opera szerzőjeként ismerik, néhányan a Mattinata című nápolyi dal szerzőjeként is.
    Mert nápolyi volt ízig-vérig. Nápolyban született, pontosabban Riviera di Chiaia-ban, amely közvetlenül Nápoly „holdudvarába” tartozik. Sokáig úgy tudták, hogy 1858. március 8-án látta meg a napvilágot, ám az újabb kutatások kiderítették, hogy születésének pontos dátuma 1857. április 23. Azt sem árt megemlíteni, hogy édesanyja, Virginia d’Auria, keresztlánya volt Gaetano Donizettinek. (Tehát megvan a „zenei fertőzés” forrása.)
    Leoncavallo nem csupán „egyoperás” szerző volt, ahogy sokan hiszik. Nem csupán az 1892-ben bemutatott Bajazzókat szerzette ebben a műfajban: összesen tíz operát komponált, melyek közül a Bohémek, a Zazà, a Cigányok és az Oedipus Rex olykor ma is fel-felbukkan az operaszínpadokon. Salvatore di Giacomo, a neves nápolyi dialektális költő, több canzone szövegírója, így nyilatkozott róla: „Musicista napoletano per eccelenza.” (Legfőképpen nápolyi muzsikus.) Barátja és vetélytársa, Giacomo Puccini – akivel aztán a Bohémélet miatt összekülönbözött – ezt mondta róla: „Il suo spirito è forte come un leone, il suo cuore è delicato come un bambino.” (Szelleme, lelkülete erős, mint egy oroszlán, a szíve gyengéd, mint egy gyermek.)
    Umberto királyt – mint már említettem – 1890-ben gyilkolták meg, tehát ebben az évben kezdett hozzá Leoncavallo a Rekviem komponálásához. Ekkor a Bajazzók már készen volt, hiszen azt a Sonzogno Zeneműkiadó 1890-es pályázatára nyújtotta be, ugyanarra, amelyre Mascagni a Parasztbecsületet. Leoncavallo műve azért nem jöhetett szóba a díjazottak között, mert kétfelvonásos volt, a pályázati kiírás szerint viszont csak egyfelvonásos operával lehetett benevezni. Ezért csak két évvel később, 1892-ben került színre.
    Nem tudni, miért hagyta abba. A további operáiban széthintette a meglevő motívumokat. De nem vesztek feledésbe! A brissagói Leoncavallo Múzeum olyan kéziratokat tett hozzáférhetővé, amelyekből össze lehetett rakni a teljes művet. Vázlatot, feljegyzéseket, kidolgozott részleteket. Ezekből, valamint a Mediciekbe, a Zazàba, a Cigányokba és az Oedipus Rexbe átkerült motívumokból rekonstruálta a darabot Ács József, a kiváló, világszerte ismert zongoraművész, aki már csaknem negyven éve Németországban él. Nem csupán „sajtó alá rendezte” az összerakott részleteket, hanem alkotó módon szőtte össze egységes művé, ezért teljes értékű társszerzője Leoncavallónak. Az ősbemutatóra 2009. augusztus 22-én Brissago városában került sor, Budapesten november 20-án hangzott el a remekmű. Valóban remekmű, a kiadó – és számos olasz zeneesztéta – szerint Verdi Rekviemje után a legjelentősebb olasz egyházzenei alkotás, amely áradó dallamaival és megrázó erejével felejthetetlen élményben részesíti hallgatóit.
    Ács József, világhírű honfitársunk, újabb okot adott arra, hogy büszkék legyünk rá.





Gipszmámor (1890 k.)

ÉVFORDULÓ
   
Százötven éve jelent meg Charles Darwin (1809–1882) zseniális főműve, A fajok eredete, amely korszakalkotó tudománytörténeti jelentőségében csakis Kopernikusz Az égi pályák körforgásairól (1543) és Marx A tőke (1867) című művéhez hasonlítható.
    Az évforduló tiszteletére közöljük az alábbi – ma már elfeledett – írást, amelynek szerzője az egykori Révai Könyvkiadó Világkönyvtár nevű sorozatának szerkesztője, Pogány József1 volt. Írása előszó Darwin Egy természettudós utazása a Föld körül című nevezetes könyvéhez, amely magyarul 1913-ban, két kötetben jelent meg a sorozatban, Fülöp Zsigmond fordításában.

_____________________________________________________
 

1 Pogány József (1886–1939) a századelőn és az 1910-es években közismert újságíró, kritikus, ismeretterjesztő író volt – a Világ, a Friss Ujság, a Népszava, a Huszadik Század, a Renaissance és a Szocializmus publicisztikai és kritikai tevékenységet folytató, termékeny munkatársa –, aki ahhoz a sokra hivatott, fiatal nemzedékhez tartozott, amely Ady forradalmi költészetén és a korszak friss, haladó szellemű tudományos áramlatain nevelődve a polgári radikalizmus világából eljutott a marxizmusig. Pogány az 1918-as polgári demokratikus köztársaság leendő államtitkára, majd a Tanácsköztársaság népbiztosa ennek a generációnak egyik legkiválóbb alakja volt. Terjedelmes, sokrétű életműve mindmáig feldolgozatlan.

 
POGÁNY JÓZSEF
   
Darwin
   
A tizenkilencedik század egész gondolatépületének két hatalmas építőmestere van: Darwin és Marx. Megszámlálhatatlan ma már azoknak a száma, akik téglát hordtak vagy kőkockákat hengergettek ennek a csodálatos palotának a megépítéséhez. Minden tudós elhozta a maga adatait, minden föltaláló a maga gépeit, minden művész a maga érzéseit, de ezek csak oszlopai, termei és arabeszkjei ennek a gondolat-épületnek; a szerkezet, az alaprajz, a fölépítés módszere Darwin és Marx munkája. A fejlődés nagy gondolata – ez Darwin és Marx alkotása. Darwin a szerves élet világában, Marx az emberi társadalomban mutatta meg a fejlődést és mutatta meg a fejlődés alakító tényezőit.
    Gondolatvilágokat rengető forradalmat jelentett az emberi tudásban a marxizmus és a darwinizmus megszületése. „Csillag esik, föld reng, jött éve csu­dáknak” – az 1859. esztendő ilyen remegtető, ujságokat hozó esztendeje volt a régi világnak, ebben az esztendőben jelent meg Marx elméletének az alapmunkája, A politikai gazdaságtan bírálatához és Darwin elméletének a nagy megfogalmazása, A fajok eredete. Először formulázódott meg tudományos teljességgel a kapitalista társadalom változhatóságának és az állati és növényi fajok változhatóságának az elmélete. Először történt meg, hogy a természettudomány és a társadalomtudomány belátta és be is bizonyította önmagáról, hogy történelmi tudomány. Formát öltött az a nagy alapvető fölismerés, hogy a természetnek is csakúgy megvan a maga történelme, mint a társadalomnak. Hegeltől Marxig és Lamarcktól Darwinig fokról-fokra ennek az eredménynek a megteremtésén dolgozott minden tudományos haladás.
    Egy hosszú élet minden kedvező körülménye találkozott össze, hogy Darwin megalkothassa ezt a világnézeteket fölforgató életmunkáját. Olyan családból származott, amelyben a természettudományokkal való foglalkozás nemzedékről-nemzedékre átöröklődő tradíció volt. Már dédnagyapja is természetimádó, nagyapja a híres Erasmus Darwin, költő és természettudós, akiben már megvillant a fejlődés gondolata, az apja neves és tudós orvos.
    Darwin maga is orvosnak készült, aztán teológiával próbálkozott, de voltaképpen egészen rendszertelen és semmi fékkel nem korlátozott volt a nevelése. Az apja vagyonos ember volt és soha egy pillanatig sem kellett kenyérkeresetre adnia magát. A természet iránt való érdeklődés korán jelentkezett benne és egyik tanára, J. S. Henslow, valami kis botanikára tanította Cambridge-ben, egy diáktársa pedig geológiai kalandozásra csábította Nyugat-Angliában.
    Se határozott életpályája, se komoly dolga nem volt, amikor nagyszerű alkalom kínálkozott, hogy a céltalanság Angliáját elhagyja és belevesse magát egy világkörüli út kalandjaiba. A Beagle nevű háromárbocos hajó geográfiai mérésekre indult, de egyben természettudományi anyagot is akart gyűjteni, és Henslow professzor a nem egészen huszonhárom esztendős Charles Darwint ajánlotta maga helyett természettudományi kísérőnek. Majd öt esztendeig tartott a Beagle földet körülkerülő útja: 1831 decemberében indult el és 1836 októberében került csak vissza Angliába.
    A hajóra szállás napját Darwin később második születésnapjának mondotta, magát az utat pedig élete legboldogabb eseményének. Rengeteg gyötrődés, sokszor emberfölötti fáradtság, állandóan kínzó tengeri betegség volt ennek az útnak a külső képe, de a valódi belső eseménye Darwin életcéljának a megformálódása volt. Darwin igen szerencsés diszpozícióval indult el a nagy útra, egyáltalán nem volt „szakember”, nem nyűgözték le az akkori természettudomány megcsontosodott előítéletei. Éppen csak hogy a botanika és a geológia elemeit ismerte, az úton nem is érezte magát tudósnak, csak gyűjtőnek. De éppen ez volt a szerencséje. A mindenfelől elébe özönlő tényeket és adatokat minden elavult elmélettől mentes szemmel nézte és így nem kellett előbb akadályokat elhárítania, amikor a valóság elméletét akarta megtalálni. A nagy útról csodálatos gazdagságú anyagot vitt haza, úti naplóját 1839-ben adta ki, a hatalmas anyag zoológiai és geológiai földolgozását pedig tíz esztendő alatt végezte el.
    Új korszak kezdődik aztán életében. A hatalmas fizikumú, minden sportban kiváló, semmi fáradtságtól soha meg nem rettenő harminc esztendős férfi hirtelen megrokkan testileg, és ettől kezdve egész életének külső képe 1882-ben bekövetkező haláláig nem más, mint állandó küzdelem a betegség ellen. Nemcsak munkája anyagával kellett viaskodnia, de állandó harcot kellett állnia a maga testi gyöngeségével is. Csak Darwin szerencsésen nyugodt és derűs temperamentuma, mely jókedvvel belétörődött élete mechanikus, aszkéta rendszerességébe, tette lehetővé, hogy igazi nagy műveit éppen életének ebben a korszakában alkothatta meg. Az anyaggyűjtés hangyamunkáját egy pillanatra sem szakította meg, A fajok eredete 1859-ben minden akadályokon keresztül megjelent, és megindította a természettudományok forradalmát.
    Darwin előtt a természettudomány szent dogmaként hitt az állat- és növényfajok változatlanságában. A különböző fajok megvoltak eszerint már a világ kezdetekor és egymástól függetlenül fönnmaradtak mindmáig úgy és akként, ahogy valami felsőbb hatalom megteremtette őket. Ha pedig a Föld története mégis úgy mutatta, hogy világrészek állnak ma ott, ahol valaha szilárd föld állott, ha az ásatag állatok egyre nagyobb számmal mutatták, hogy valaha a mai fajoktól igen különböző állatfajok éltek, hát ennek meg az volt az oka, hogy bizonyos időközökben roppant tűz- és vízkatasztrófák pusztítottak végig a Földön, megsemmisítettek minden életet és aztán újra kellett születnie minden szerves életnek. A régi tudomány a földi erők működésében vak és dühöngő Sámsont látott, aki időnkint újra meg újra magára dönti egész templomát. Darwinnak kellett jönnie, hogy megmutassa, a földi erők nagy építőmesterként működtek: nem romboltak, hogy aztán a hamu helyén új viskót építsenek, hanem emeletet emeletre emelve építették föl a szerves világ roppant csarnokát. Darwin kimutatta, hogy a növény- és állatfajok nem külön-külön alkotódtak meg, hanem egymásból származtak, hogy az állatok és növények híres Linné-rendszere egyben a rokonságuk rendszere is. A legfejlettebb gerincesekig és virágos növényekig egyetlen család az állat- és növényvilág, amely fokozatosan fejlődött az egysejtű őslényekből a szerves élet csodálatos hierarchiájává.
    De Darwin nemcsak a szerves élet fejlődéselméletét teremtette meg, hanem ennek a fejlődésnek a hajtóerőit is fölfedezte. Bebizonyította, hogy az állat- és növényfajok szükségszerűen változtak, mert miközben a változékonyságra való hajlamuk állandóan különbözővé teszi az egyéneket, az átöröklés míg egyfelől konzerválja az egyes fajokat, másfelől meg éppen lehetővé teszi a változatok nemzedékről nemzedékre szállását. A fajok egyénei állandóan változhatnak, a változások átöröklődhetnek, és ha a változások állandóan egyazon irányban történnek, akkor lassankint új faj keletkezik. Arra a döntő kérdésre pedig, hogy mi lehet a hajtóereje valamely faj egyirányban haladó változásának, Darwin a létért való küzdelem elvével felel. Az életkörülményekkel való gigászi harcban mindig csak a legalkalmasabbak maradhatnak életben, csak ezek szaporodhatnak. Minden olyan egyénnek, amely valamely tulajdonságánál fogva különb, mint fajtája többi tagjai, több a lehetősége az életben maradásra, a természetes kiválasztás (ugyanúgy, mint a házi állatok tenyésztésében a mesterséges kiválasztás) őt jelöli ki továbbszaporodásra, s így azok a tulajdonságok, amik különbbé tették, nemzedékről nemzedékre szállva, végül is új, az életviszonyokhoz inkább alkalmazkodott, tehát magasabbrendű fajt hoznak létre.
    Ezt az elméletet alkalmazta Darwin 1871-ben megjelent másik hatalmas munkájában, Az ember származásában az emberi faj életére is. Ez lett Darwinnak legforradalmibb, legtöbbet támadott, legtöbb reakciós orkánt kiváltó elmélete. Ahogy Kopernikusz a Földet beillesztette a bolygórendszerbe, úgy Darwin az embert belekapcsolta a zoológia egyik fejezetébe. Az ember származására alkalmazott fejlődéselmélet már nemcsak a speciális természettudományt forradalmasította, hanem az egész emberi gondolkodást.
    És éppen itt van Darwin roppant jelentőségének a kulcsa: nem egyetlen szaktudomány embere volt, hanem tudományok egész sorát egyesítette. Ez nem jelenti azt, hogy a korallokról írt tanulmánya ne volna tökéletes geológiai szakmunka, a cirripédiák monográfiája vagy a növények megtermékenyüléséről és mozgásairól való stúdiumai ne volnának úttörő jelentőségű zoológiai és botanikai szakmunkák. De döntően új és a tudomány útját korszakosan megszabó alkotásai éppen azok az elméletei, amelyekben keresztültörve a „szakok” válaszfalain, a geológia, botanika, zoológia, anatómia, paleontológia, biológia minden eredményeit egyesíti.
    A földi élet különböző tereiről való tudományokat Darwin egyesítette először, mert ő látta az egész földi életet először egységesnek. Ahogy mások egy faluval, a szülőföldjükkel gondolkodnak, úgy ő az egész Földet érzi mindig maga alatt. Akármilyen büszke is arra, hogy angol, igazi hazája az egész térkép, az egész földgömb. Soha senkire ennyire nem illett a „világpolgár” elnevezés. Nemcsak nemzet és haza szempontjából élt az egész Földön, nemcsak a politikai határokon tette túl magát, hanem az óceánok és kontinensek határain is. És nemcsak az emberfajok és különböző színű emberfajták határai mosódtak el az ő szeme előtt, hanem az egész emberiségen túl egynek érezte magát a növény- és állatvilággal is. És nemcsak a szerves élettel állott szoros kontaktusban, hanem még ezen is túl az egész szervetlen világgal szolidáris volt. Az ásványok élete, a geológia izgalmas rejtelmei, a tengerek ár-apálya, a kiemelkedő meg elsüllyedő szárazföldek regényei, a tűzhányók és földrengések drámái – mindezt egyformán figyelte és érezte. Az egész Föld minden életnyilvánulása, minden lihegése és sóhajtása, minden orkános felhördülése úgy élt előtte, mint a regényíró előtt az emberek életkínja és életöröme.
    És csodálatosan átfogó szeme nemcsak a Föld jelenét látta, de a tegnapját is. Látta, hogyan él a növény, az állat, az ásvány, hogyan él a tenger, a tűzhányó, de azt is látta, hogy ahol ma tengerek simulnak, ott valaha szárazföldek emelkedtek, ahol ma tropikus bujaság a pompázó úr, ott valaha jégmezők szikráztak. Látta, mint temette a föld magába egész rétegeit kihalt állat- és növényvilágoknak, mint rakódtak elhalt emberi kultúrákra új emberi kultúrák.
    Mindezt már előtte is, mások is látták. De mások mindezt csak részekben és részenkint látták. Ő volt az első, aki mindezt egyetlen nagy egységben látta és érezte, aki a földi élet valamennyi tényezőjét nem egymástól izoláltan, hanem egymást átszőve, egymás életében dolgozva, egymásra hatva, szétkapcsolhatatlan egységben látta. Botanikus, zoológus, geológus, anatómus, meteorológus előtte is volt akárhány, de ő volt az első, aki mindezt egységbe foglalta, aki azt az új tudományt megteremtette, amit a Földről szóló tudománynak nevezhetnénk.
    Előtte voltak tudósai a növényeknek, az ásványoknak, az állatoknak, az embereknek, a szeleknek – de ő a Föld tudósa volt.

 

MŰHELY
   
ROZSNYAI ERVIN
   
Filozófia és proletariátus
   
(Részletek a „Közösségi társadalom és filozófia” című tanulmányból)
   
A közösségi társadalom objektív lehetősége és távlatai
   
A rabszolgának is, a jobbágynak is objektív érdeke volt, hogy felszabadítsa magát elnyomóinak, ingyenmunkája kisajátítóinak uralma alól. De ha történetesen sikerül önálló közösséget alakítaniuk, milyen gazdasági rendet állítottak volna a rabszolgatartás vagy a feudális gazdálkodás helyébe? Kistulajdonosi egyenlőséget? Primitív kommunisztikus közösségeket? A korszak termelési szintje nem kínált bővebb választékot a szabadságra áhítozóknak, a szükségképpen kiújuló egyenlőtlenségek pedig – ahogy a mocsár zárul össze a beletoccsant kő felett – hamar helyreállította volna a kizsákmányoló tulajdon egyik vagy másik formáját. A proletariátus az első és egyetlen osztály a történelemben, amelynek nemcsak objektív érdeke felszámolni mindenfajta kizsákmányolást, hanem megvan rá az objektív lehetősége is: készen találja – made in Capitalism – azt a műszaki és tudományos eszköztárat, amely alkalmas ennek a történelmi lépésnek az anyagi megalapozására, és közvetlen kiindulópontul szolgálhat a közösségi társadalom termelési bázisának kiépítéséhez. A rabszolga- és a parasztforradalmárok nem is álmodhattak ilyesmiről.
    Nincs közösségi társadalom szilárd és következetes társadalmi egyenlőség nélkül; ezt pedig lehetetlen megvalósítani, amíg fel nem számolják a magántulajdont (illetve általában a termelő egységek gazdasági elkülönültségét), és ki nem épül a javak bőségének előállítására alkalmas termelési bázis.1 A felvilágosodás korában e két elválaszthatatlan feltétel egyike sem teljesülhetett. Rousseau kistulajdonosi egyenlőségeszménye anakronisztikus utópia volt; azok a gondolkodók pedig, akik a polgári átalakulás oldalán álltak, többnyire történelmileg végérvényes, természetes állapotnak tekintették a születő új formációt. Ami nem azt jelenti, hogy ne bírálták volna, olykor igen élesen, azt, amit támogattak. Éppen az idejétmúlt viszonyok elleni harc jegyében hívták fel a polgári társadalom tagjait, hogy önző magánérdekeiket hátrább szorítva, igazítsák cselekvéseiket a „társiasság” követelményeihez. Közben tisztában voltak vele, hogy a polgári társadalom közegében nem válhat az effajta felszólítás a cselekvés egyetemes szabályozójává: ezért fogalmazták meg a kötelesség erkölcsi parancsaként, amely az egyén belső szabadságát nyilvánítja meg a társadalmi összmozgás külső szükségszerűségével szemben, és transzcendens legitimációra hivatkozik (amilyen a kanti „magánvaló”, vagy a hegeli „világszellem”). A transzcendens támasz szükséglete különbözteti meg a puszta erkölcsi parancsot az objektív érdekekre és reális anyagi bázisra támaszkodó, megalapozott közösségi magatartástól, a „burzsoá–citoyen” ellentét körében mozgó ideológiai spekulációt a valóságos viszonyok és lehetőségek elfogulatlan elméleti tükröződésétől.
    Az elméleti elfogulatlanság korántsem azonos a pártatlansággal. A társadalmi folyamatok megítélésében nincs pártatlanság. E sorok írója nem is rejti véka alá, hogy meggyőződése szerint a nukleáris Endlösung megelőzése és az emberiség sorsa egyetlen kérdésen múlik: felváltja-e a kapitalizmust a bőség közösségi társadalma, amelyet kommunizmusnak nevez a tudomány. A szerző ebben érdekelt, érdekei e tekintetben megegyeznek általában az emberi nem, különösen pedig a proletariátus objektív érdekeivel.
    Hol van akkor az elfogulatlanság? Éppen ebben az osztálykötöttségben. Minden magántulajdonos osztály lezárja a történelmet a neki leginkább megfelelő társadalmi-gazdasági alakulattal, ebből az előfeltevésből kiindulva ítél meg múltat, jelent, jövőt. A tőke számára a tőketulajdon a meg nem haladható tetőpont, a társadalomszemlélet abszolút kiindulópontja. Ha az elmélet magáévá teszi ezt a szemléletmódot, akkor sem kezelni, sem megmagyarázni nem tudja a burjánzó életveszélyes gócokat, amelyekkel a tőke fertőzi a társadalmat. Legfeljebb kuruzsolni tud, elsminkelni a fekélyes tüneteket. Az érdemi orvosláshoz legelső lépésként a baj természetét kell megismerni, ennek pedig elemi feltétele, hogy a tőketulajdon, illetve általában a magántulajdon ne zárja le érinthetetlen előfeltevésként az elméleti szemhatárt, ne befolyásolja se a történelmi tendenciák elfogulatlan vizsgálatát, se a belőlük levonható következtetések logikáját. Az adott esetben az elfogulatlanság elfogult azonosulást jelent a tőke és mindenfajta magántulajdon megszüntetéséhez kapcsolódó társadalmi érdekekkel, a proletariátus alapvető objektív érdekeivel.
    Megpróbáltuk kimutatni az eddigiekben, hogy a magántulajdon és legfejlettebb rendszere, a kapitalizmus, nem végszava a történelemnek; hogy a bőség közösségi társadalma, tekintet nélkül megvalósulásának pillanatnyi konkrét esélyeire, objektív lehetőségként rajzolódik ki a horizonton, megvannak az előzményei a történelemben, anyagi előfeltételei a kapitalizmusban. A magunk részéről ezt az előfeltevést – a közösségi társadalom objektív lehetőségét – választjuk kiindulópontul a továbbiakhoz, és sutba dobva a tőke végérvényességének látszatát, igyekszünk felvázolni azokat a történelmi tendenciákat, amelyekből következtetni lehet egy majdani közösségi társadalom főbb vonásaira.
    Az élő természetben, ahonnan az ember kiemelkedett, egy-egy faj vagy élőlény annál életképesebb, minél előnyösebben alakul számára a környezettel való anyagcseréje, leadott és felvett energiájának mérlege. „Ha a sejt például több aminosavat szintetizál, mint amennyire feltétlenül szüksége van, akkor energiát pazarol, ezért lassabban növekszik, mint a jobb hatásfokkal dolgozó versenytárs, és alulmarad a túlélésért folytatott küzdelemben.”2 Az energiamérleg optimalizálása az élővilág egyetemes természeti törvénye. (Előzményei egyébként az élettelen természetben is megtalálhatók.)
    A törvény a társadalmi anyagcserére is érvényes, noha egészen másképpen és más körülmények között hat, mint a természetben. Az ember nem fogakkal és karmokkal ragadja meg a készen talált zsákmányt, hanem mesterséges, cserélhető munkaeszközöket használ, és társadalmi szervezetben végzett munkájával maga alakítja szükségleteinek megfelelővé a természetet. Termel, nem pusztán fogyaszt; számára munkatárgy a természet, nem puszta élőhely. Munkája hatásfokának – „energiamérlegének” – mutatója a termelékenység. Minden társadalom számára létkérdés, hogy milyen hatékonyan és termelékenyen dolgozik, mennyire tudja optimalizálni „energiamérlegét”.
    A termelés eszközeinek és módszereinek fejlődési irányát pontosan mutatja a tőke által végrehajtott termelési forradalmak teljesítményeinek emelkedő sora. Az első forradalom (a 18. század második felétől a 19. század közepéig) gépesítette a kéz és az izmok munkáját; a második (az elektromosság és a nehézipar korszaka) érzékszervi funkciókat ruházott a technikára, mérő- és jelzőberendezések formájában; a harmadik (a jelenkor tudományos és technikai forradalma) az agy funkcióit, a logikai tevékenység és a memória képességét táplálja be a műszaki berendezésekbe. Lehetővé vált a géprendszerek és adatfeldolgozó műveletek automatizálása, olyan termelési rendszerek megalkotása, amelyek közvetlen emberi beavatkozás nélkül vezérlik és szabályozzák önmagukat. A termelés mennyiségének és minőségi változatosságának rohamos bővülésével a gazdasági összefüggések egyre sűrűbb szálai szőtték át a világot; ma már az egymásra utaltság technikai értelemben olyan mérvű, hogy egyetlen egységbe, a „társiasság” globális rendszerébe fogja az egész emberiséget. Ez a fejlettségi szint már ma is lehetővé tenné a barbár konfliktusok kiküszöbölését, a nyomorövezetek felszámolását, mindenki számára a normális emberi életet. Hogy mégis az ellenkezője történik, azért egyes-egyedül a konkurencia „társiatlansága”, magyarán, a tőketulajdon felelős, amely maga idézi elő termelékenységi forradalmaival a profitráta süllyedő tendenciáját, majd ennek feltartóztatása céljából rögzíti és kiterjeszti a külső és belső perifériákat, a termelés elavult módjait, rombolja az emberi alkotóerőt.
    A termelés egész történetének, de különösen az ipari forradalmak fejlődésének általános tendenciája, hogy a termelés függetlenedik az emberi szervezet fiziológiai korlátaitól: az egyéni tevékenység feloldódik a társadalmi összmunkában (senki sem mondhatja, hogy ezt a repülőgépet, vagy ezt a gombostűt „én csináltam”), az anyag közvetlen megmunkálásának funkcióit pedig az ember fokozatosan átruházza a természetre. A folyamat félreérthetetlenül olyan irányba tart, amelynek végpontján az ember kilép a közvetlen gyártásból, a termelőeszközök tartozékának, mintegy élő alkatrészének szerepéből, és arra összpontosítja tevékenységét, hogy felügyelje az alkalmazott tudomány szintjére emelkedő termelést, ellenőrizze a felhasznált természeti tényezők működését. Ebben a rendszerben a termelés eredménye már nem az egyének teljesítményétől és ledolgozott munkaidejétől függ, hanem kizárólag a munkára fogott természeti erők hatékonyságától. Az idegen munkaidő eltulajdonítása „nyomorúságos alapzatként jelenik meg ezzel az újonnan kifejlődött alapzattal szemben”, és egyszerűen értelmét veszti – vagyis a tőkés termelési mód (két mai divatszóval jellemezve) „kontraproduktívvá” és „okafogyottá” válik. A tőkés arra törekszik, hogy megrövidítse a munkások szükséges munkáját (azt az időt, amely a maguk és családjuk fenntartási költségeinek megtermeléséhez szükséges), és meghosszabbítsa az értéktöbbletet előállító többletmunkát; a kommunista közösség ellenben a társadalom szükséges munkáját fogja minimálisra csökkenteni a természeti erők és folyamatok maximális felhasználásával, hogy mindenkinek elég szabadideje legyen képességei sokoldalú kiműveléséhez, társadalmi-közösségi természetének kibontakoztatásához.3
    Ennek a fejlődésnek legelső, de még csak negatív feltétele, hogy szűnjön meg a tőketulajdon, ne a profit törvényei uralkodjanak a termelésen, legyen okaival együtt a múlté minden társadalmi katasztrófa: csak így nyílhat meg az út ahhoz, hogy a csúcstechnikák a gazdaság valamennyi szektorából kiszorítsák az elmaradott termelési formákat, és jelen legyenek minden területen, ahol alkalmazásuk az egész társadalom számára előnyös és célszerű. Ez természetesen hosszú folyamat: a tulajdonviszonyok átalakításának mély és széles termelékenységi és kulturális forradalmakkal kell összefonódnia, hogy az anyagi javak és a szabadidő megsokszorozódása alapján az emberiség megszabaduljon az osztálytársadalmak szörnyű erkölcsi fekélyeitől, és alkotóerői szabadon kiképződhessenek.
    A fejlett közösségi termelés a társadalmi szükségletek egyetemes kielégítésére törekszik. Nem korlátlan kielégítésükre: ilyesmi már csak azért is lehetetlen, mert a szükségletek mindig előbbre járnak a termelésnél, kielégítésük növekvő számban és minőségileg magasabb szinten gerjeszt mindig újabbakat. A növekvő szükségletek hatására a termelékenység rendszeresen emelkedik – ami tőkés viszonyok között elszabadítja a munkanélküliség, a mindenen átgázoló verseny, az egzisztenciális összeomlások káoszát, de fejlett közösségi termelés esetén az egész társadalom (a társadalmi összmunkás) tudományosan szervezett, összehangolt tevékenységét igényli. Ez a legfőbb termelőerő, nélküle nem lehetséges a csúcstechnikákban rejlő lehetőségek teljes kihasználása.
    Mióta az ember termel, mindig is ő volt a legfőbb termelőerő: képességeinek fejlettségétől függött a termelés szintje, a természet meghódításának mértéke. Ezt a funkcióját azonban – a legfőbb termelőerő szerepét – csupán akkor lesz képes hiánytalanul betölteni, ha nem rombolják többé alkotóerőit olyan jelenségek, mint a kényszerből végzett munka, a szakadatlan háborúk, az anyagi és szellemi nyomorúság, fajunk félelmes leleménnyel gyakorolt önpusztításának igencsak változatos módozatai, és az eltékozolt, semmibe hajigált lehetőségek újjáélednek, hogy kimeríthetetlen alkotó energiaként hasznosuljanak. Igazából az ember éppen azáltal válhat a legfőbb termelőerővé, hogy kilép a közvetlen termelésből, és a növekvő szabadidő birtokában, amelyet a csúcstechnika egyetemes alkalmazásának köszönhet, saját képességeinek kiművelésére összpontosítja tevékenységét. (Visszahajlítja őket önmagukra, mint saját tevékenységük tárgyára.) Így fejlődik az agyonspecializált töredék-ember, a megalázó munkamegosztás résztevékenységeinek foglya, egy meghatványozott reneszánsz sokszínű társadalmi emberévé, illetve egész egyszerűen emberré, minden jelző nélkül, végképp kiemelkedve az állatvilágból. Ugyanez a folyamat „felülnézetben” úgy írható le, hogy a társadalom egyetlen „szerves testté” lesz, az egyének pedig önként illeszkednek ebbe az egységbe – hiszen általa és csak általa valósíthatják meg önmagukat, alakulhatnak az előtörténet (az örökös harcoktól szabdalt osztálytársadalmak) félig-meddig természeti lényeiből emberi egyénekké.4 Aki az ilyen típusú közösségi társadalomban a többiek rovására akarna magánelőnyt szerezni, nyilvánvalóan saját emberi létének, anyagi és szellemi gazdagságának alapjait ásná alá. (Ha egyáltalán akadna ilyen fickó, háborodottnak néznék – nem úgy, mint a kapitalizmusban, ahol a szerzés a formáció lényegének megfelelő, példaszerűen normális magatartás.) Ez megmagyaráz még valamit. Milyen szükségletek kielégítésére vállalkozik majd a közösségi társadalom? Hóbortokat és szeszélyeket bizonyára nem fog kiszolgálni, tagjai nem is várnak el tőle semmi effélét: szükségleteiket mindig korlátozni fogja a társadalmi ésszerűség, az egyének egyenlőségének és önkéntes együttműködésének megszokássá szilárdult eszmerendszere. (Ami a magánemberi agyak számára őrültség, vagy jó esetben utópia.)
   

Mítosz és tudatosság
   
Ha a közösségi társadalom megvalósul – amire a pillanatnyi erőviszonyok ellenére van objektív lehetőség –, döntően megváltozik az egyéni és a közösségi energiamérleg optimalizálásának viszonya: a kettő azonosul, mert a személyes és a közösségi érdek egybeesik, fedi és feltételezi egymást. Osztálytársadalmakban, kiváltképpen a kapitalizmusban, fordítva történik. A két érdekcsoport és optimalizálási tendencia többnyire szembemegy egymással – innen a felvilágosodás ideológiájának tengelyében álló burzsoá–citoyen ellentét. Érdemes összevetni ezt a kétféle helyzetet és eszmei feldolgozásukat Rousseau és Marx részéről. 5
    Rousseau a burzsoá–citoyen ellentét jegyében tette fel nevezetes kérdését: hogyan lehet „az egyént, ezt az önmagában zárt és egyedülálló egészt”, eredeti természetéből „kiforgatni”, és „a társadalom emberévé”, „számbeli egységből” „törtegységgé”, „egy nagyobb egész részévé” tenni, föllelve „a társulásnak azt a formáját”, amelyben mindenki, „bár egyesül a többiekkel, változatlanul csak önmagának engedelmeskedik, és éppoly szabad marad, mint azelőtt volt”.6 A marxi kommunizmus-elmélet világosan megadja a választ Rousseau-nak, mégpedig úgy, hogy magát a kérdést is több pontban erősen módosítja. Az egyénnek eszerint korántsem eredeti természete az, hogy „önmagában zárt és egyedülálló egész” legyen: nem ilyen volt sem az őstársadalomban, sem a rendi társadalmakban, csupán akkor lett „önmagában zárttá”, amikor az áru- és pénzviszonyok letépték a „közösségi köldökzsinórról”, és behajították a konkurencia centrifugájába. Ha egyszer a termelőerők társadalmasulásának objektív szükségszerűsége folytán – nem pedig egy bármikor elhatározható szerződés véletlen aktusa révén – egy nagyobb összesség részeként tudatosan egyesülni fog a többiekkel, akkor nem az történik, hogy „éppoly szabad lesz, mint azelőtt volt”, hanem csak most lesz igazán szabaddá, „törtegységből”, a munkamegosztás töredék-emberéből „egyedülálló egésszé”, személyiséggé. Rousseau, majd az ő nyomában Kant és Fichte, Schelling és Hegel egy hibásan feltett kérdéssel, a polgári társadalom elvont egyedeinek és egy elképzelt citoyen–közösség elvont, „nembeli” általánosságának antinómiájával küszködött. A marxi elemzésekben ennek az antinómiának és semmiféle más elvontságnak nincs helye: az anyagi termelés objektív fejlődéstörvényei olyan társadalom felé mutatnak, ahol az egyéni érdek megszűnik magánérdek lenni, és közvetlenül azonosul az általános társadalmi érdekkel (mert az egyéni munka közvetlenül – piaci közvetítés nélkül – társadalmivá válik). A társadalom tehát nem idegen külső tényező többé, (mint még Rousseau-nál is), hanem az együttműködő egyének személyes célja és élettartalma. Viszonyai áttekinthetővé lesznek, ösztönös mozgása tudatosan irányított célszerű tevékenységgé alakul, történelme pedig – a világtörténet – zűrzavaros eseményhalmazból tudományosan megismerhető, törvényszerű folyamattá rendeződik.
    Nem arról van szó, mintha a tudatosság valamilyen fokon ne lett volna jelen végig a történelemben – de csak korlátozottan, osztályonként és koronként változó mértékben, ingadozva a helyzethez képest legátfogóbb közösségi érdek és a legalantasabb magánérdek között. A forradalmi burzsoázia például tudatosan érvényesítette a kor elsőrendű társadalmi követelményét azzal, hogy megdöntötte az idejétmúlt feudális viszonyokat; a helyükre lépő áru- és pénzviszonyok azután lenyűgöző távlatokat nyitottak a természet meghódítása előtt. A viharos növekedés azonban idővel átcsapott rajtuk: az osztály – a társadalmi haladás egykori élharcosa – elvesztette uralmát saját viszonyai felett, forradalmiságát és történelmi tisztánlátását megcsontosodott konzervativizmusra vagy elvakult ellenforradalmi szélsőségre cserélte. Ebben az átváltozásban általános szabály rejlik, amelyről szólni kell néhány szót.
    Az energiamérleg optimalizálására irányuló törekvések során szükségszerűen tökéletesednek a gazdálkodás eszközei és módszerei, idővel kinövik a fennálló társadalmi viszonyokat, ezek pedig hajtóerőből a fejlődés kerékkötőivé lesznek. (Rabszolgákra általában nem lehet olyan munkaeszközöket bízni, amelyek gondos és szakszerű bánásmódot igényelnek; vagy: a feudális talajon fölcseperedő kereskedelem szétszaggatja a feudális megkötöttségeket stb.) Sokasodnak a társadalom működési zavarai, és a gyorsuló lejtmenetnek csak az vethet véget, ha az elavult tulajdonforma helyébe új, fejlettebb forma lép. Amíg a közösségi termelés feltételei ki nem alakulnak, ez a felsőbb fokra lépés mindig azt jelenti, hogy a magántulajdon alakzatai váltják egymást, az elavultat kiszorítja egy másik, korszerűbb alakzat.
    A váltás súlyos konfliktusokkal jár. A magántulajdonnak természetes tendenciája, hogy idegen munkát és még több idegen munkát sajátítson ki, szakadatlanul fokozva a tevékenységek, a vagyon és a hatalom megoszlásának egyenlőtlenségeit. Minden idegen munkából élő osztály foggal-körömmel ragaszkodik a számára optimális tulajdonformához: ha kibillen belőle, búcsút mondhat a vérévé vált, személyiségévé rögződött kiváltságoknak. Az ő szemében ez a forma, illetve a hozzá nőtt társadalmi rend és személyes életmód a létezés egyetlen élhető formája, a történelemnek a világegyetem örök rendjével megegyező csúcspontja és lezárulása, amelyet az osztály egy felsőbb, transzcendens hatalom – az istenek, a sors, a természet – meg nem fellebbezhető rendelésének tekint, bomlását pedig világvégének észleli (ahogy az elbukó Rómában történt). A transzcendens eredet mítosza legitimációs célokra is alkalmas: igazolni hivatott az osztály tulajdonát, hatalmát és felsőbbrendűségét a tulajdonnélküliek, a kifosztottak, a nyomorúságba döntött többség előtt, majd később a hatalomra törő, újonnan feltörekvő osztály előtt is; nem utolsósorban pedig az a funkciója, hogy erősítse magának az osztálynak az önbecsülését és önbizalmát. A manipulációs szándék nyilvánvaló. Bármennyire nélkülözhetetlen is azonban a manipuláció, mint uralmi eszköz, a mítosz létrejöttének és áthagyományozódásának döntő indítéka mégsem ez, hanem a mód, ahogyan a tulajdonos osztály átéli saját helyzetét: ehhez a megélt helyzethez költi és köti hozzá, önmagát is megtévesztve, a maga legitimációs mítoszát.
    A mitikus társadalommagyarázat nemcsak a tulajdont és hatalmat birtokló osztályok szükséglete. Az elnyomott osztályoknak szintén szükségük van rá, belenyugvóknak és lázadóknak egyaránt: az egyiknek nyomorúságos vigaszul, a másiknak követelései alátámasztására az uralkodó ideológiával szemben. Ez a szükséglet – amíg a közösségi termelés reális feltételei ki nem alakulnak – gyakorlatilag az egész társadalom számára ideológiai kényszer (bár más-más okból): hasonló a vallási szükséglethez, de nem mindig azonos vele, a vallás ellenfelei is kénytelenek mítoszokhoz folyamodni, ha eszményeik irreálisak. (Például a felvilágosodás gondolkodói természetjogi érvekkel, a természetnek tulajdonított társadalmi funkciókkal kívánták igazolni egyenlőségeszméjüket.) Hibás kör keletkezik: a társadalmi folyamatok valóságos meghatározóinak homálya mítosz-szükségletet teremt, a mítosz-szükséglet ideológiai kényszere homályba burkolja a társadalmi folyamatok valódi okait és meghatározóit. A hibás kör egy füst alatt zárja le a történelmi szemhatárt a jövő és a múlt felé, a társadalmi tudatosság pedig ebben a szűkös mozgástérben hullámzik a forradalmi csúcspont és a bukás előtti mélypont között.
    Ha megvalósul a közösségi társadalom, a magántulajdonnal és megoldhatatlan ellentmondásaival együtt elenyészik a transzcendencia-szükséglet ideológiai kényszere is. A gazdasági ellentmondások természetesen nem foszlanak semmivé, a társadalom szervezeti formáit és viszonyait időről időre minden bizonnyal hozzá kell majd igazítani a folyamatosan növekvő termelési potenciálhoz. Mivel azonban a közösséget nem osztják meg többé osztályok – ellenséges osztályok a legkevésbé –, a gazdasági előrehaladás sohasem kerülhet olyan éles konfliktusba a fennálló viszonyokkal, hogy aláásná és elpusztítaná őket; ellenkezőleg, szerves továbbfejlődésre ösztönzi a társadalmat, és nem végzetet zúdít egyik vagy másik embercsoportra, hanem az alkotó tevékenység újabb lehetőségeit nyitja meg mindenki részére.
    Szemben az osztálytársadalmakkal, amelyek ívelt pályát járnak be a keletkezéstől a csúcson és hanyatláson át a végpontig, a fejlett technikán alapuló közösségi társadalomnak gyakorlatilag korlátlan távlata van. Az osztálytagozódás felszámolásából következik ez. Az idegen munkát kisajátító osztályok általában akkor szűnnek meg, ha a számukra legkedvezőbb tulajdonforma megsemmisül; a proletariátus éppen akkor fog megszűnni, amikor az objektív érdekei szempontjából legkedvezőbb tulajdonforma, a közösségi tulajdon, megvalósul. A proletariátusnak létérdeke, hogy minden más osztállyal együtt önmagát is megszüntesse; ami a birtokos osztályok számára a történelem vége, az a proletariátus számára a történelem kezdete.
    Az osztályantagonizmusokat felváltó érdekazonosság több okból is véget vet a mítosz-szükségletnek. A negatív ok: ha nincsenek többé sem kiváltságosok, sem kisemmizettek, akkor nyilvánvalóan elesik az igény, hogy transzcendens hatalmak szentesítsék a „felsők” osztályuralmát az örökkévalóság glóriájával, és nyújtsanak költségmentes vigaszt az „alsóknak”, illetve fogják vissza őket az esetleges ellenállástól. A pozitív ok: az egyetemes érdekközösség lehetővé és az energiamérleg optimalizálásának előfeltételévé teszi, hogy a társadalom tagjai összehangolt tevékenységgel gyarapítsák a közös gazdagságot. Transzcendens hatalmakra hivatkozni annyi, mint leplezni saját tudatlanságunkat; a közösségi társadalomnak viszont elemi érdeke a maximális tudatosság, a társadalom szerkezeti és mozgástörvényeinek minél pontosabb feltérképezése, hogy az összesség szempontjából optimális célok és cselekvési módok megismerhetők és megvalósíthatók legyenek. A transzcendencia kiküszöbölődik. Ennek a döntő szemléleti változásnak egyszerre oka és következménye, hogy a magántulajdon és a hozzá vezető tendenciák felszámolásával a társadalom tudatosan irányíthatóvá lesz, és jövőbeli távlataival együtt történelmi múltja is megtisztul az ideológiai ködöktől. Csak ezáltal válhat a történelem azzá a legmagasabb gyakorlati fórummá, amely ellenőrzi és szavatolja az egyetemes dialektikus összefüggésekre vonatkozó ismereteinket – tehát valamennyi ismeretünk igazságtartalmának legfőbb, legvégső elméleti alapját.
   

A felvilágosodás filozófiájának nyitott kérdései és a proletariátus
   
A közösségi társadalom elméleti perspektívája lehetőséget ad a felvilágosodás nyitott filozófiai kérdéseinek lezárásához. Elsőként a „civilizáció vagy erkölcs” dilemmáját említjük, mert minden egyéb kérdés tulajdonképpen ebből ágazik szét. Amíg a „civilizáció” (a növekvő anyagi gazdagság) versenyharcot szítva bomlasztja az „erkölcsöt” (az emberek közösségi kötelékeit), addig a dilemma, ideológiai formában ugyan, egy valóban létező, és az adott viszonyok között valóban megoldhatatlan problémát feszeget; de ha a közös érdekekre épülő önkéntes együttműködés az egész társadalom megszokott, mindennapos gyakorlatává lesz, a probléma értelmét veszti. Az anyagi civilizáció növekedése most már nem az egyetemes háborúság tüzére önt olajat, hanem több értelmesen felhasználható időt és energiát szabadít fel a társadalom valamennyi tagja részére – tehát egyértelműen pozitív tényezővé válik, amely megszilárdítja, nem pedig bomlasztja az „erkölcsöt”. Az antagonizmus kölcsönös feltételezettséggé alakul.
    A közösségi társadalom felől nézve nyilvánvaló, hogy a „civilizáció” fogalmával jelölt, rendszeresen gyarapodó anyagi gazdagság nem önmagában véve ellentétes az „erkölccsel” (a közösségi érdekekhez igazodó magatartás követelményeivel), hanem csupán a magántulajdon viszonyai között. Az anyagi javak gyarapításához a munkák széleskörű összekapcsolódása szükséges, és az egymásra utaltság kezdettől fogva életre hívja a közösségi magatartás erkölcsi szabályait; a munkák piaci közvetítése miatt azonban az „aki bírja, marja” gazdasági kényszere többnyire könnyűszerrel elnémítja az együttműködésre buzdító nemes szándékú felhívásokat. A „civilizáció vagy erkölcs” dilemmája erre a mélyebb problémára, a technikai együttműködés érvényesülésének gazdasági meghatározottságára utal. (Vagyis „legigazibb” alapja a társadalmi termelés és a magánkisajátítás feloldhatatlan ellentéte.) Még ideológiai szinten is pontosabb, ha nem a civilizációt „mint olyant” állítjuk szembe az általában vett „erkölccsel”, hanem a polgári erkölcs magánérdekű-burzsoá formáját ugyanennek az erkölcsnek a közösségi–citoyen formájával. Kant jól észlelte a kétféle erkölcs egyidejű társadalmi megalapozottságát és összeférhetetlenségét – ezért utalt ki a citoyen-törvény származási és raktározási helyéül egy külön e célra kigondolt erkölcsi túlvilágot.
    Kant világképében az erkölcsi túlvilággal szögesen ellentétes tapasztalati valóság teljes egészében a természeti szükségszerűség uralma alatt áll, amely egyaránt meghatározza a természetet és a vele egyneműnek ábrázolt társadalmat. A természeti szükségszerűség egyetemes uralma ideológiai formában tükrözi azt a valóságos tényt, hogy az egymással életre-halálra vetélkedő emberek nem urai társadalmuknak, inkább őrajtuk uralkodnak saját viszonyaik, mint valami elemi erővel lezúduló természeti szükségszerűség. A közösségi erkölcs nem fér össze ezzel az állapottal, de nem is mellőzhető; így kerül szembe az ideológiában az „erkölcsi parancs” a „természettel”, a közösségi érdekű cselekvés szükséglete a valóságos viszonyok ellenőrizhetetlen szükségszerűségeivel.
    A kanti értelmezésben az erkölcsi parancs megvalósulása az egyén szabad értékválasztásán múlik: egy véletlenen, amely vagy megtörténik, vagy nem; de csak úgy történhet meg, ha az egyén valamilyen rejtelmes módon kiszakítja magát az egyetemes természeti szükségszerűség megszakíthatatlan oksági láncolatából, és maga kezd el szabadon egy új eseménysort, amelynek egyedüli oka ő maga. Az erkölcsi cselekvés a szabadság szinonimája; a szabadság pedig egyéni, véletlen, megmagyarázhatatlan cselekvés, a közösséghez igazodó magatartás eszményének csodaszerű megvalósulása. Dualizmus keletkezik tehát az erkölcsi parancs és a társadalmi tények, szabadság és szükségszerűség, eszmény és valóság között – ideológiai visszfényeként annak az objektív meghasonlottságnak, amely az emberi tevékenységek kölcsönös technikai feltételezettsége és az egységüket szilánkokra hasító magántulajdonosi viszonyok között fennáll.
    A dualizmusok átfogó leírásával Kant egy több évszázados fejlődést összegezett. A leírás alapja és kiindulópontja az erkölcsi dualizmus: előzményeihez sorolhatjuk az „ész” és a „szenvedélyek” spinozai kettősségét, amely belső repedésként húzódik át a németalföldi mester tömör monizmusán (egyetlen alapelvre épülő filozófiai rendszerén); de tovább hátrálva az időben, eljutunk Machiavellihez is, aki az olasz egység politikai eszményéhez mint magasztos erkölcsi célhoz igazította egész életművét, és megpróbálta olyan irányba terelni kora csőcselék-politikusait (másmilyenek nem voltak), hogy a vérükké vált galádságot ennek a szent célnak a szolgálatába állítsák. Vagy gondoljunk Hamletre: hogyan is tudhatott volna rendet tenni a velejéig romlott udvarban? Erkölcsi eszményeiből csúfot űzött a hitvány valóság, és a szerencsétlen királyfi, aki nemegyszer bizonyította elszántságát merész döntéseivel, döntésképtelenségre ítélte magát azzal, hogy nem volt hajlandó belefojtani ragyogó szellemét a körülötte bűzölgő mocsárba. A kanti dualizmusoknak megvolt a történelmi előéletük; de éppígy az utóéletük is a burzsoázia hanyatló korszakában, amikor a szétdurranásig felfuvalkodott „Én” minden erőfeszítésével különbözni akar a szabványemberektől, elvonulni az „autentikus lét” magányába az arcát vesztett „Bárki” elszemélytelenedett világából. A dualizmus a polgári ideológia egész történetének kiküszöbölhetetlen sajátossága.
    A „dualizmus” fogalma az adott összefüggésben olyan ideológiai ellentétpárokat jelöl, amelyeknek egyik oldala sem mellőzhető, mégsem lehet őket logikailag összeilleszteni. Ezek a meghasonlott ellentétpárok (szabadság és szükségszerűség, jelenség és lényeg stb.) tulajdonképpen ugyanannak az erkölcsi mezben megjelenő társadalmi-gazdasági ellentmondásnak a különböző oldalai vagy megnyilvánulásai, és elpárolognak, mihelyt a valóságos alapellentmondást, a társadalmasult termelésnek a magántulajdonnal való konfliktusát, megoldja az önként együttműködő emberek közösségi társadalma. Az elméletnek nem kell ehhez megvárnia a gyakorlati megoldást, a közösségi társadalom megvalósítását: ellenkezőleg, meg kell előznie a gyakorlatot, különben – elméleti tisztázás nélkül – sohasem lesz közösségi társadalom. Minden más társadalmi alakulat ösztönösen születik, de a közösségi nem: az erők tudatos összpontosítása és átgondolt, célszerűen összehangolt cselekvése nélkül a történelem óhatatlanul a nukleáris Endlösung felé sodródik. A magántulajdon kereteiben ilyen összehangoltság egy-egy történelmi pillanatban talán bizonyos fokig lehetséges, de egyetemesen és huzamosan nem; tartós megvalósulásához elengedhetetlen, hogy kialakuljanak a magántulajdon megszüntetésének reális feltételei, és tudományos előrejelzésként kirajzolódjon a társadalomnak az a formája, amelyben az energiamérleg optimalizálása nem idegen munka kisajátításán, hanem az általános és a személyes érdek társadalmi szintű összeforrottságán fog alapulni. Ebből a látószögből a szabadság nem szűkül le valamiféle véletlenszerű egyéni értékválasztásra: nem is az egyén műve, hanem a tudatos társadalmi gyakorlaté, amellyel az emberek megvalósítják uralmukat a természeten és saját életviszonyaikon. A személyiség megszabadul ezáltal a belső meghasonlottságtól, a világgal való harmóniája révén harmóniába kerül önmagával is, az eszmény pedig nem idegen többé a valóságtól, hanem a folyamatos fejlődés mozgatója. Ma persze a közösségi társadalom üres fantáziálásnak tűnhet. Történelmi előfeltételei azonban megvannak, halványan ugyan és bizonytalanul, de kiirthatatlanul; valami elkezdődött, és ha az emberiség talál magában erőt az Endlösung elhárítására, akkor a mai és a tegnapi kezdemények összefüggő eseménysora idővel célhoz ér.
    A közösségi társadalom elméleti perspektívájából tekintve, elesik az „empirizmus vagy racionalizmus” alternatívája is. Mivel a két ellentétes irányzat egyaránt a „rossz végtelen” semmijében végzi (közvetlenül az első, közvetve a második), az alternatíva látszólagosnak bizonyul, és egyetlen kulcskérdéssé alakul át: van-e mód a „rossz végtelen” lezárására? E kérdést írásunk előző részeiben már elemeztük, annak az engelsi gondolatnak a jegyében, hogy megismerni a dolgokat valójában annyi, mint felfedni a lényegüket, általános törvényszerűségüket – vagyis a végesben a végtelent. Az elmélet önmagában nem képes erre; az általános és szükségszerű összefüggésekre vonatkozó ismereteink igazságát csak a társadalmi gyakorlat szavatolhatja, illetve (a végső alapok, a legátfogóbb dialektikus összefüggések és kategóriák vonatkozásában) az emberi élet bővített újratermelése a legkorábbi kezdetektől mindmáig. Ha az anyagi világnak nem volnának objektív, hitelesen megismerhető és a gyakorlati tevékenységben célszerűen felhasználható törvényei, akkor az emberiség (korántsem egyenletes és töretlen, de rendszeres) történelmi fejlődése nem mehetett volna végbe: egyszerűen nem létezhetne emberi társadalom. Ha viszont a nagy ívű gyakorlati próba révén bebizonyosodik, hogy a tárgyi valóság a maga objektív mivoltában megismerhető, akkor magától megoldódik a „szubjektum” és az „objektum” kettéhasadásának ideológiai gyűjtőproblémája – az a probléma, amely a „civilizáció” és az „erkölcs” etikai dilemmájának vetületeként a felvilágosodást foglalkoztató ismeretelméleti kérdések közös gyökere volt, és a kor legkitartóbb filozófiai erőfeszítéseit is elbuktatta.
    Bár az itt előadott megfontolásokat nem nagy ördöngösség átlátni, a társadalmi gyakorlat és fejlődéstörténet mégsem töltheti be az uralkodó filozófiai tudatban az őt megillető funkciót, az igazság végső, alapvető ismérvének tisztét. Nem is fogja betölteni mindaddig, amíg nem az emberek uralkodnak saját viszonyaikon, hanem elidegenült viszonyaik őrajtuk, és az ideológia úgy ábrázolja ezt az állapotot, mint mitikus–transzcendens tényezők uralmát a társadalmon és a történelmen. A történelem széthullik ezáltal a véletlenek káoszára, és nem válhat a megismerés igazságtartalmának végső kritériumává. Hogy azzá legyen, gyökeres szemléletváltásra van szükség: az elméletnek át kell térnie a burzsoázia egyik vagy másik csoportjának képviseletéről a proletariátus objektív érdekeihez igazodó világképre. A proletár érdekeket, akár ismeri őket az osztály, akár nem, a tőke mindenképpen kitermeli, mert nem lehet meg proletariátus nélkül; nem lehet meg anélkül, hogy létre ne hozná a saját maga által felidézett Endlösung elhárításának társadalmi-közösségi előfeltételeit és távlatait.


JEGYZETEK

1 Marx és Engels idevágó főbb gondolatait és mai vonatkozásaikat röviden összefoglaltam „Miért kell nevén nevezni?” c. könyvem III. részében. (Bp., 2007. 208-245. o.)    [vissza]
2 Vö. Csányi Vilmos: Sejtbiológia. Bp., 1970. 21-33. o.    [vissza]
3 Vö. K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Második rész. MEM 46/2. köt. Bp., 1972. 168- 169. o.    [vissza]
4 Vö. uo.    [vissza]
5 „Miért kell nevén nevezni?” c. könyvem (Bp., 2007) III. részének 3. fejezetében részletesebben elemeztem, hogyan alakulnak az érdekviszonyok és optimalizálási módok a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmenet idején, majd a szocializmusban és a kommunizmusban.    [vissza]
6 Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződésről. Első könyv. VI. fej., Második könyv VII. fej. Lásd Értekezések és filozófiai levelek. Bp., 1978. 478., 504. o.    [vissza]




Almák (részlet)





Achille Empéraire portréja (1869)

MÉRLEG
   
VERES PÁL
   
Az 1929–1933-as világgazdasági válság marxista magyarázatának mai relevanciája. A jelenlegi világválság megoldásának intézményi vonatkozásai
   
   

1. A marxi válságelmélet és az 1929-33-as világgazdasági válság  
Marx és követői a tőkés piacgazdaság (a továbbiakban: kapitalizmus) intézményi működési jellemzőiből vezették le a gazdasági válságok szükségszerűségét. Elismerve, hogy gazdasági válság számos okból következhet be, az úgynevezett túltermelési válságot a kapitalizmus rendszeresen bekövetkező, szükségszerű működési formájának tekintették. Az elmélet alábbi összefoglalása (leegyszerűsítése) eltekint az állami transzferek lététől csakúgy, mint a nemzetközi munkamegosztástól.
   
 1.1. A munkaerő árujellegének makroökonómiai következményei
 A (túltermelési) gazdasági válság szükségszerűségét lényegében egy – a marxista elmélet integráns részét képező – intézményi jellemzőből, a munkaerő árujellegéből vezették le. A munkaerő árujellege az egyes tőkésvállalat (mikroökonómiai) szintjén azt jelentette, hogy azt piaci áron kellett megvásárolni. A közönséges árukhoz hasonlóan a piacon a munkaerő áru árát is az újratermeléséhez szükséges munkamennyiség határozza meg, amit az újratermeléshez szükséges fogyasztás határoz meg. Ebben a megközelítésben a munkásnak munkabérét fogyasztási javakra (és szolgáltatásokra) el kell költenie, tehát amennyiben foglalkoztathatóságát (eladhatóságát) meg akarja tartani, megtakarításra nincs lehetősége.
    A munkabér fent jellemzett mikrookonómiai determinációja adott foglalkoztatási szint mellett determinálja a makrogazdasági kereslet meghatározó elemét az összbért, amit jellemző módon fogyasztási javakra és szolgáltatásokra költenek. A fogyasztási javakkal és szolgáltatásokkal szembeni kereslet kiegészül még a profit e javakra költött hányadával, amely azonban a bérhez képest marginális nagyságnak tekinthető, tehát a makroszintű kereslet-kínálati viszonyok vizsgálatánál attól eltekinthetünk. A kérdés a marxista elméletben ezek után úgy vetődik fel, hogy a fogyasztási cikkek iránti kereslet ilyen módon történő meghatározódásánál létrejöhet-e a fogyasztási cikkek és fogyasztói szolgáltatások piacán a makroszintű kereslet-kínálati egyensúly. A marxista elmélet válasza, hogy szükségszerűen nem, illetve csak véletlenszerűen. A fogyasztási cikkek kínálatát (termelését) ugyanis adott foglalkoztatási szinten – végső soron – a termelés tőkeigényessége (eszközigényessége) határozza meg. A termelés I. osztálya (termelési eszközök termelése) és II. osztálya (fogyasztási cikkek termelése) közötti szükségszerű arányt tehát a termelőerők (technika-technológia) adott fejlettségi fokán nem intézményi, hanem technikai összefüggésből, illetve a két osztály közötti egyensúlyi csere követelményéből lehet levezetni. [Marx 1974: huszadik és huszonegyedik fejezet]
    A gazdasági egyensúly, a zavartalan újratermelés feltétele tehát, hogy a jövedelemelosztás intézményi rendszere biztosítsa a nemzeti jövedelemnek a két osztály szükségszerű arányának megfelelő elosztását. Ez lényegében a nemzeti jövedelem bérre és profitra történő „megfelelő” megosztását jelentené.
    A fentiekben leírt intézményi sajátosság szerint a mikro szinten determinált bérek makroszintű összege elmarad a fogyasztási cikkek és szolgáltatások kínálatától (termelésétől), amit a marxista elmélet lényegében a túltermelési válság lényegének és alapjának tekint. Marx A tőke III. kötetében írja, hogy a fogyasztással közvetlen kapcsolatban nem levő termelés végső célja (értelme) is a fogyasztás, tehát annak végső soron a fogyasztóképesség szab határt. (Marx 1974: 288. o) A fogyasztóképesség elmaradása a termeléshez képest szükségszerűen vezet a beruházási tevékenység visszaeséséhez előbb a fogyasztási, majd a termelési eszközök termelésében. A beruházások csökkenése a termelés mindkét osztályának összehúzódásához, a nemzeti jövedelem és ezzel a profit csökkenéséhez vezet, ami negatív multiplikátorként és akcelerátorként hat. A folyamat megfordulása után a gazdaságban egyszerre és nagy tömegben valósulnak meg az elmulasztott (pótló és bővítő) beruházások, ami elindítja a túltermelési válság ciklikus folyamatát (az általános rendszerjellemző kiegészül, felerősödik, mint­egy szabályossá válik a beruházási ciklusok által).
    Az intézményi közgazdaságtan megközelítését használva azt mondhatjuk, hogy a kapitalizmus (magántulajdon alapú piac) intézményrendszere nem képes:
    • stabil kereslet-kínálati egyensúly,
    • egyenletes és fenntartható gazdasági növekedés,
    • technikai-technológiai szempontból indokolt ágazati szerkezet
    biztosítására.
    A marxista válságelméletben a pénzügyi válság jellemzően nem kiindulópontja, hanem megjelenési formája és következménye a reálgazdasági válságnak. Az elmélet nem tagadja ugyanakkor a pénzügyi válság visszahatását a reálgazdaságra, ami súlyosbítja a gazdasági válságot.
   
2. Az 1929-33-as világgazdasági válság jellemzői
Az 1929-33-as világgazdasági válság kiemelkedik a ciklikus válságok sorából, amely Varga Jenő [Varga 1978] elemzésében az alábbi sajátosságokkal rendelkezik.
   
2.1. Általános jellemzők
    • A kínálathoz képest elégtelen a fogyasztási kereslet, a bérből élők és a tőkések fogyasztása. [Varga 1978: 280-281. o.]
    • A tőkés társadalom fogyasztóképességén belül viszonylagosan csökken a bérből élők fogyasztása. [Varga 1978: 282. o.]
    • A felhalmozás szakaszában az I. osztály kínálata meghaladja a II. osztály keresletét, a II. osztály kínálata pedig a társadalom fogyasztási cikkekkel szembeni vásárlóerejét. [Varga 1978: 285. o.]
   
2.2. Sajátosságok
    • Az agrárválság lényeges szerepe. [Varga 1978: 287. o.]
    • A világpiac „szétesése”, a nemzetközi hitelrendszer felbomlása.
    • A monopolkapitalizmus még szélsőségesebbé teszi a bér rovására megvalósuló elosztási aránytalanságot, csökkenti a társadalom fogyasztóképességét. [Varga 1978: 287. o.]
    • Németország példáján: az ipari termelés 1929-1932 között 40,6%-kal, a termelési eszközök termelése 53%-kal, a fogyasztási cikkek termelése 25,3%-kal csökkent. [Varga 1978: 290. o.]
    • 1865-től vizsgálva egyetlen válságperiódusban sem volt megközelítő nagyságú visszaesés sem. [Varga 1978: 290-291. o.]
    • A korábbi válságok esetén a fogyasztási cikkek termelésének visszaesése lényegesen nagyobb mértékű volt. [Varga 1978:2 90-291. o.]
    • A kapitalizmus monopolista jellegével szorosan összefügg a I. és II. osztály termelésének ilyen mértékű aránytalansága. [Varga 1978: 291. o.]
    • Ez az első egyetemes, minden országra kiterjedő válság. [Varga 1978: 295. o.]
    • 1929-1933. között a vezető ipari államokban az áresés meghaladta a 30%-ot. [Varga 1978: 297. o.]
    • A részvénytársaságok profitjai 1928-ról 1932-re az Egyesült Államokban 7%-ra, Angliában 75,8%-ra, Németországban mintegy negyedére estek. [Varga 1978: 290-300. o.]
    • A hitelválság mintegy 2-3 éves késéssel követte a (túltermelési) gazdasági válság kitörését. [Varga 1978: 301. o.]
    • A hitelválság kitörése után az Egyesült Államokban gyakorlatilag az összes hitelintézetet be kellett zárni. [Varga 1978: 302. o.]
    • A hitelválság bank- és valutaválságba csapott át. [Varga 1978: 302. o.]
    • Az országok sorában drasztikusan leértékelték a valutát, ezzel párhuzamosan de facto, vagy de jure megszűnt az aranystandard rendszer. Az aranyeladások-vásárlások révén drasztikusan átrendeződtek az aranytartalékok, a fő nyertes Franciaország lett. [Varga 1978: 302-305. o.]
    • A hitelezés és a tőkekivitel drasztikusan visszaesett. [Varga 1978: 307. o.]
    • A világ kereskedelme 1928-1933. között mintegy harmadára esett vissza. [Varga 1978: 309. o.]
    • Az ipari válság krónikus agrárválsággal fonódott össze, amely mélyítette és meghosszabbította az ipari válságot. [Varga 1978: 310. o.]1
   
2.3. Kilábalás a válságból, kísérletek a válság kezelésére
    • Automatizmusok: a termelés csökkenése valamint az áresés megfordítja a kereslet-kínálati viszonyokat, a „felesleges” áruk egy részének megsemmisítése, a bérek csökkenése, a szanálások, a csődök idővel növelik a megmaradt tőke profitabilitását, a beruházási tevékenység fokozódásához vezetnek. [Varga 1978: 322-323. o.]
    • Roosevelt New Deal-politikája: betétek állami garantálása, adósságok terheinek enyhítése a dollár leértékelés révén, mezőgazdasági termékek árának emelése a termelés állam által támogatott csökkentése révén, monopólium alakítás elősegítése, közmunkák szervezése, heti munkaidő csökkentése, munkabér szabályozása, minimálbér bevezetése. [Varga 1978: 325-326. o.]
   
3. Tények az utóbbi 50 év gazdaságtörténetéből
    Mielőtt a fent leírt válságmechanizmus, illetve a nagy válság leküzdésének mai relevanciáját megvizsgálnánk, néhány tényre, illetve jelenségre hívjuk fel a figyelmet. Ezek megengedik azt a hipotézist, hogy a kapitalizmus alapvető (klasszikus) intézményrendszere (genetikája) ma is „működik”, következményei és tendenciái pedig azonosak vagy hasonlóak, mint a 19. és 20. században.
   
3.1 A második világháború utáni időszak, a jóléti állam kialakulása.
    A II. világháború utáni helyreállítási periódus növekedési szakasza, a kialakuló szocialista világrendszer kapitalista országokra gyakorolt „nyomása”, a gazdasági szakemberek és a gazdaságpolitika által levont tanulságok felhasználásával a kapitalista rendszer korábbinál szociálisabb, jelentősebb állami szerepvállalást, szociális partneri együttműködést felmutató változatai valósultak meg (állam által vezérelt vegyes gazdaság, neokorporatív vagy tárgyalásos vegyes gazdaság, jóléti állam). [Szabó 2007.] A jóléti állami modell intézményesen avatkozott bele a kapitalizmus fentebb leírt nyers, és túltermelési válságot előidéző rendszerébe. A piaci és a bürokratikus, valamint a tárgyalásos koordináció olyan kombinációi alakultak ki nemzeti szinten, amelyek reményt keltettek arra, hogy ha a gazdasági ingadozást nem is, de a ciklikus túltermelési válságokat el lehet kerülni. Ezt a folyamatot törte meg a globalizáció, illetve ennek megvalósulása során az a körülmény, hogy a gazdasági növekedés összeütközésbe került a természeti erőforrásokkal. Elméletileg a Római Klub jelentését, gyakorlatilag pedig az első olajválság (olajárrobbanás) kialakulását említhetjük. A jóléti állam finanszírozhatóságát megkérdőjelező nemzetközi jövedelem-átcsoportosítások gazdaságelméleti és gazdaságpolitikai fordulatot hoztak. Keynes „feledésbe merült”, a monetaristák és a liberálisok pedig feltámadtak. [Székely-Dobi 1977: 299-300. o.] A bürokratikus koordináció keretében az állami jövedelemtranszfereket csökkentették, az újraelosztás csökkentése a tőke javára valósult meg.
   
3.2. A szocialista világrendszer és összeomlása, valamint a globalizáció következményei
Szubjektív megjegyzésként: a szocialista országok (szocialista világrendszer) összeomlásával, a tőke nemzeti keretek közül való kiszabadulásával a tőke „felbátorodik”, a tőke intézménye (a munkaerő árujellege) jelentős lépést tett vissza (a 19. század) felé. A feltörekvő piacokat megalázó bérversenyre kényszerítette a nemzetközi tőkeáramlás, ami tovább csökkentette a globális reálbér színvonalat. Az alábbiakban a folyamat néhány következményét mutatom be.
    Az Egyesült Államokban az átlagos reálbér az utóbbi 25 évben lényegében stagnált, miközben a termelékenység és az egy főre eső GDP jelentősen nőtt. Németországban, ugyanebben a periódusban a bruttó bérek aránya a nemzeti jövedelemben csökkent. A nemzetközi tőkeáramlásban növekvő szerepe lett a volt szocialista országoknak, Kínának, Indiának és más feltörekvő országoknak. A fejlett országokból ezen országokba irányuló tőkekivitel azonos vagy alig kisebb termelékenység mellett is drasztikusan alacsonyabb reálbérrel valósította meg a termelést és szolgáltatást, miközben erőteljes nyomás alá helyezte a fejlett országok reálbérszínvonalát (lásd: az Egyesült Államok és Németország példáját). A következményt úgy is értelmezhetjük, hogy azonos termelési szinten – globálisan – a reálbérszint drasztikusan csökkent.
    Ezen a ponton kell megemlíteni a szocialista világrendszer összeomlásának, valamint a jóléti állam visszaszorulásának jelentőségét illetve következményeit a múlt század utolsó negyedétől napjainkig.
    A két világrendszer átfogó, minden területre kiterjedő versenye illetve „harca”, a kölcsönös rendszerszintű veszélyeztetettség hatással volt a gazdaságelméletre, valamint a fejlett piacgazdaságok gazdaságpolitikájára egyaránt. Tárgyunk – és a rendszerelmélet – szempontból ennek az állam és a piac viszonyára, az állam jóléti szerepvállalására, a jóléti célú újraelosztásra gyakorolt hatását tekinthetjük különösen jelentősnek. Meg kell még említeni az ún. tárgyalásos rendszermodellt, illetve a tárgyalás intézményének lényeges szerepét szinte valamennyi fejlett piacgazdaságban. Egy adott ország gazdasági rendszerét három intézménytípus (piaci, bürokratikus és tárgyalásos) sajátos aránya és egyensúlya jellemezte. Mindennek eredőjeként a piac és a piaci kudarcok korlátjaként nemcsak az állami bürokratikus szabályozást, hanem a társadalmi érdekcsoportok (szociális partnerek) egyezségeit, piackorlátozó, a piaci jövedelemelosztást korrigáló szerepvállalását kell megemlíteni. Megkockáztathatjuk az állítást, hogy a szocialista világrendszer létének haszonélvezői a fejlett piacgazdaság munkavállalói voltak. Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy a vegyes gazdaságok II. világháború után kialakult rendszere alapjaiban leküzdötte volna a piac intézményrendszerével együtt járó kudarcokat, negatív következményeket (ciklikusság, munkanélküliség, monopolizálódás, negatív externáliák stb.). Az viszont határozottan állítható, hogy a piacgazdaságokra – néhány kivételtől eltekintve – hosszú időn át tartó súlyos gazdasági és társadalmi megrázkódtatások nélküli, több évtizedes növekedési periódus, a társadalmi és egyéni jólét növekedése volt jellemző.
    Ennek az időszaknak a tömegtermelés erőforrás korlátokba (nyersanyag és energia válság), valamint környezeti korlátokba (környezeti válság) ütközése, valamint a szocialista világrendszer gazdasági, politikai és katonai gyengülése, majd összeomlása vetett véget. A nemzetközi jövedelemelosztás drasztikus átrendeződése (a nyersanyag- és energiatermelők felé) a fejlett piacgazdaságok jóléti rendszereit a korábbi szinten nem tette finanszírozhatóvá. A gyakorlatban jelentkező gazdasági problémákra a gazdaságpolitika és a gazdaságelmélet is reagált. Az elmélet az állam és a piac viszonyában egyértelműen a piac szerepének, a piaci szereplők nagyobb szabadságának pártjára állt (neoliberalizmus a keynesizmus helyett). A gazdaságpolitika az elmélet „tanácsait” lefordította a gyakorlat nyelvére, növelve a tőke és a vállalatok piaci szabadságát, az állami újraelosztás csökkentésével az újraelosztást a tőketulajdonosok javára változtatva. A szocialista rendszer gyengülése majd összeomlása ezt a tendenciát erősítette, a veszélyeztetettség elmúlásával felbátorítva a tőkét és annak gazdaságpolitikai képviselőit.
    Összegezve felállíthatjuk azt a hipotézist, hogy az új évezred elejére a fejlett országok gazdasági rendszerei (intézményei) visszatértek a makro folyamatok korábbinál szignifikánsabban piaci alapú szabályozására. Ennek következtében intézményi támogatás nélkül maradt a kiegyensúlyozott gazdasági fejlődés alapvető makroökonómiai feltétele, a megtermelt érték realizálásának, a makroszintű kereslet és kínálat egyensúlyának intézményes biztosítása. Az időközben erősödő globális verseny mindent a „mikro szintű” (vállalati szintű) hatékonyságnak vetett alá. Ezt csak erősítette a volt szocialista és a fejlődő országok tőke (megtakarítás, forrás) éhsége, aminek következtében bér- és társadalmi (szociálpolitikai) költségcsökkentési versenybe kezdtek, a nemzeti és globális újraelosztást a profit javára elmozdítva. Globális aszimmetria alakult ki a „mikroszféra” „makro” szervezetei, a multinacionális vállalatok (a növekvő profitból és akvizíciókból táplálkozva), valamint a tőkének kiszolgáltatott kis és/vagy fejletlen nemzetállamok és a – többnyire nemzeti – kis és közepes vállalatok között. Összefoglaló hipotézisünk szerint az új évezredre a tőke, mint piaci szereplő globálisan ellenőrzés nélkül maradt, a globális jövedelem eloszlás drasztikusan a tőke (profit) javára tolódott el, a makroszintű bér- és profit alapú kereslet egyre távolabb került a bér és profit alapú kínálattól.2
   
4. Az új évezred reálgazdasági válságának kialakulása
A szakmai irodalomban még meghatározó az a nézet, hogy a jelenlegi világgazdasági válság az Egyesült Államokból indult ki és alapvetően pénzügyi válság, ami gazdasági válságba csapott át. Előre bocsátjuk, hogy az első állítást a globális válság időbeli lefolyása tekintetében elfogadjuk, a másodikat viszont nem. A jelenlegi válságot lényegében a kapitalizmus természetéből, intézményi rendszeréből szükségszerűen következő, a szokásos ciklikus (dekonjunkturális) ingadozásoktól eltérő, alapvetően túltermelési válságnak tekintjük. A válság közvetlen előzményének az évezred elején kibontakozó válságot tekintjük, amit erősített a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás. Ha megnézzük a reálgazdasági helyzettől elszakadó nominális értékeket (árakat) tükröző Dow Jones Industrial tőzsdeindex (1. ábra) több mint 100 éves alakulását, akkor láthatjuk, hogy a nagy fellendülések és válságok idején kialakuló maximum és minimum értékek által meghatározott hosszú távú ingadozási sáv felső szélét az éppen 2000 körül közelítette meg. Ez rendkívüli túlértékeltségre utal. A terrortámadáshoz és az informatikai lufi kipukkanásához kötött visszaesés jelentős volt ugyan, de az index értéke messze elmaradt a sáv közepétől, ami arra utal, hogy a túlértékeltség nem szűnt meg, sőt hamarosan ismét erőteljes emelkedés kezdődött, és 2006-ra megközelítette a felső sávhatárt. Ebből arra következtetünk, hogy az évezred eleji válság elméleti és gazdaságpolitikai értelmezése mindenekelőtt egy túlértékelt szektorhoz és a terrortámadáshoz kötődött és nem történt meg a válság mélyebben rejlő, rendszerbeli okainak feltárása, egyben megfelelő kezelése sem. Kijelentjük tehát, hogy viszonylag rövid időn belül ismételten és a korábbinál mélyebb válság kitörésének vagyunk tanúi s egyben rendkívüli történelmi eseménynek a kortársai.
   


Forrás: http://stockcharts.com/charts/historical/djia1900.html
   
    • Szemügyre véve a fenti ábrát, a következő fontos megállapításokat tehetjük.
    • A történelmi ingadozási sáv felső szélét az index az elmúlt több mint 100 évben csak kétszer közelítette meg: az 1929-33-as és a mostani válság idején. A nagy világválság következtében ugyanakkor az index nemcsak érintette a sáv alját, hanem rövid időre az alá is esett. Az index minimum értéke a maximum alig több mint 1/10-e volt. A történelmi maximumot legközelebb mintegy 25 év múlva érte el.3
    • 1965-1985 között (tehát 20 éven át) az index gyakorlatilag az 1965-ös érték alatt ingadozott, hosszú távon tehát nem következett be növekedés.
    • 1982-2000 között az index történetének leghosszabb, szinte töretlen növekedését produkálta, amikor a sáv alsó szélétől a felső széléig jutott.4
    Az utolsó pontban leírt periódus volt a neoliberalista és monetarista illúziók fénykora, az „új gazdaságba” vetett eufórikus hit, amelynek szélsőséges piaci megnyilvánulása volt az informatikai lufi felfúvódása. A jóléti állam visszaszorult, a profit növekedése történelmi rekordokat döntött, a szocialista világrendszer fenyegetése megszűnt. A volt szocialista országok, továbbá Dél-Amerika, Ázsia (Kína és India) mind a tőkefelesleg mind a piac szempontjából a korlátlan növekedés illúzióját keltette. E közben a tőkekivitel, a világkereskedelem fellendülése árnyékában az olaj és más energiahordozók, a nyersanyagok árai az „egekbe szöktek”. A bemutatott ábra technikai elemzése azt a baljós jelet vetíti elénk, hogy a „fák nem nőnek az égig”. A kérdés az, hogy a technikai fejlődéssel (a munkatermelékenység növekedésével) összhangban levő globális növekedés miként fog egyensúlyi pályára kerülni. Az ábra három múltbeli szcenáriót mutat: a nagy világválság romboló módon „teremtő tisztulását”, a hosszan tartó, trendszerűen stagnáló, ciklikus visszaesésekkel szabdalt periódust (1965–1985), és a viszonylag rövid ideig tartó, nem „történelmi” mértékű, ciklikus visszaesésekkel szabdalt időszakot (1945–1965).
    A jövő kérdése, hogy a jellemzett periódusok valamelyike ismétlődik-e meg, vagy minden eddigitől különböző növekedési pályának nézünk-e elébe.
   
4.1. Mi is történt valójában az Egyesült Államokban és a világgazdaságban?
Az alábbiakban további, tényadatokon nyugvó, kutatást igénylő hipotéziseket fogalmazok meg.
    • Az energia és nyersanyagárak drasztikus emelkedésével a növekvő profitok átrendeződése valósult meg, e szektorok tulajdonosai, illetve ezen erőforrásokkal rendelkező országok felé. A profitok részben a kitermelés további fejlesztését, részben (főleg a termelő országok részéről) nem termelő beruházásokat finanszíroztak.
    • Jelentős átrendeződés ment végbe a megtakarítások tekintetében is. A jelentős többlettel rendelkező országok krónikus hitelezőkké, míg mások (pl. az Egyesült Államok) adósokká váltak. A megtakarítások részben a tőzsdéken jelentkeztek (előidézve a már bemutatott lufi kialakulását), a vállalati profitok növekedése által is támogatva. A megtakarítások más része a tömegtermelés, – s jelentős mértékben a tőke- és pénzfelesleg által kikényszerített agresszív fogyasztói és hitelezési reklámok – által támogatott fogyasztást finanszírozta. Ezzel valóban kialakult a sokat emlegetett „túlfogyasztás”, azonban nem a termeléshez, a kínálathoz, hanem a hosszútávon várható jövedelemhez képest. A szakirodalomban tárgyalt banki technikák elfedték a kockázatokat, a hitel-jövedelem arány globális megbomlását.
    • A fogyasztási cikkek, fogyasztói beruházások és szolgáltatások hitellel támogatott konjunktúrája értelemszerűen erőteljes keresletet gerjesztett a termelési eszközök és a termelői szolgáltatások iránt.
    • A reáljavak nominális értékének (ingatlan árak, részvényárak, kötvényárak stb.) emelkedése tovább fokozta a hitelfelvevők eladósodási hajlandóságát is képességét.
   
    A fent vázolt folyamat természetes velejárója volt, hogy csak idő kérdése a fogyasztás jövedelmi korlátokba ütközése. Hosszabb távon a jövedelem emelkedése a gazdasági növekedéstől függ, a gazdasági növekedés pedig a technikai fejlődéstől (termelékenység növekedése) és a foglalkoztatottság növekedésétől. A várható jövedelemtől és a reálvagyontól elszakadó hitelezés, a forgalomban levő pénzmennyiség növekedésének elszakadása a reálnövekedéstől, a pénz forgási sebességének növekedése, átmenetileg – a beruházások révén – az egyensúlyi helyzet fölé tudja vinni az gazdasági növekedést. Ez azonban csak időleges lehet, hiszen ez a jövedelem-elosztást a profit javára változtatja meg, tehát még inkább szűkíti a fogyasztói kereslet jövedelemforrását. (A folyamat lényeges – fentebb már említett – eleme a tőkekivitel alacsonyabb bérű országok felé tolódása, ami az egységnyi termék, szolgáltatás bérköltségét csökkentve a profitot növeli, de a fogyasztói keresletet csökkenti.)
    Az eufórikus folyamatnak akkor szakad vége, amikor a jövedelemtől és vagyontól elszakadt hitelek bedőlése az első jelentős bankot megingatja. A pénzügyi vagy hitelválság eszkalálódik, a hitelezés drasztikusan visszaesik, a pénzmennyiség szűkül, a pénz forgási sebessége csökken. A megtakarítások leértékelődnek, a fogyasztás visszaesik, ami drasztikusan csökkenti a profitrátát a fogyasztási cikkek és fogyasztói szolgáltatások terén. Ez értelemszerűen visszaveti a beruházásokat, ami a termelési eszközök és termelői szolgáltatások visszaesését idézi elő. A munkanélküliség nőni kezd, ami csökkenti a fogyasztói keresletet – azaz előállt a jól ismert spirális folyamat, a gazdaság visszaesése, a gazdasági válság.
   
5. A gazdasági válság intézményi vonatkozásai
A marxista elmélet a kapitalista gazdaság rendszeréből fakadó szükségszerűségnek tekinti a gazdasági válságok kialakulását. Most röviden áttekintjük azokat az intézményi sajátosságokat, amelyek a jelenlegi válság kialakulásában is szerepet játszanak.
   
5.1. A tulajdoni rendszer válsága
A globális gazdaság intézményi alapjának tekinthetjük a multinacionális részvénytulajdont. A megbízó–ügynök viszonyban ismert problémák a globális színtéren még élesebben jelentkeznek. A multinacionális vállalatok menedzsmentje – hatékony tulajdonos hiányában – gyakorlatilag ellenőrizhetetlen. Ez szerepet játszik abban, hogy a vállalatok tényleges helyzete – a mérleg és eredmény kimutatások – számos esetben nem a valóságos helyzetet tükrözik. A vezetők érdekeltsége nem, vagy csak nagyon lazán kötődik a vállalat tényleges eredményeihez. A rendkívül heterogén tulajdonosi szerkezet (az egyes tulajdonosok súlyát, nemzeti hovatartozását tekintve) a tulajdonosok viszonyát aszimmetrikussá teszi. Egyes tulajdonos-csoportok mások rovására érvényesíthetik érdekeiket.
   
5.2. A piaci koordináció válsága
A neoliberális és monetáris elméletre alapozott állami szabályozás és gazdaságpolitika túlzott teret engedett a globális monopóliumok és oligopóliumok kialakulásának. Ezek a multinacionális vállalatok a munkavállalókkal és egyes államokkal szemben is képesek egyoldalúan érvényesíteni érdekeiket, a profit szempont elsődlegességét. A korábban felvázolt tendenciával összhangban erősítik a bér-profit aránynak a profit javára történő egyoldalú eltorzítását.
    A globalizált gazdaság válsághajlamát erősíti a valódi világpénz hiánya. A dollár jelenlegi világpénz szerepe gyengült ugyan, de nemzeti valutaként az Egyesült Államok gazdasági problémáit világgazdasági problémává tudja transzponálni. Az USA a dollár révén képes a világgazdaság befolyásolására, s egyidejűleg az egyes nemzeti gazdaságpolitikák hatékonyságának korlátozására.
    A nemzetközi tőkeáramlás egységes globális szabályozása gyakorlatilag hiányzik. Ez különösen a fejlődő, kis és eladósodott országok szempontjából kritikus, hiszen a működő és pénztőke ellenőrizetlen mozgása nemcsak reagál a nemzeti gazdaság és gazdaságpolitika gyengeségeire és hibáira, hanem képes előidézni és felnagyítni azokat. A nemzetközi működő tőkeáramlás kritikus pontja a nemzeti bérszínvonal arányokra és a globális reálbérszínvonalra gyakorolt hatás. Az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elvével szemben a tőkemozgás egyik mozgatója a nemzeti bérek eltérése azonos termelékenység esetén is. Ez globális szinten súlyosan sérti a méltányosság elvét, növeli a termelékenység növekedése és a reálbér növekedése közötti globális szakadékot, és egyik fő oka a túltermelési válságok kialakulásának.
   
5.3. A bürokratikus koordináció válsága
A fejlődő, újonnan iparosodó országok esetében az alacsony nemzeti megtakarítási ráta még erőteljesebbé teszi a külföldi tőkével szembeni kiszolgáltatottságot. A globális monopóliumok, oligopóliumok méltatlan versenyhelyzetet teremtenek a nemzeti gazdaságpolitikák számára, csökkentve azok szuverenitását. A versenyben a globális tőke számára olyan engedményeket kell tenni, amelyek következtében a profit növelése a nemzeti reálbérek és közösségi fogyasztás rovására történik. A nemzeti bürokratikus koordináció (az állam) eszköztára szegényes, az egyes nemzeti kormányok gyengék a hatékony fellépéshez. Összefogás hiányában és helyett az egyes kormányok megpróbálnak mások rovására előnyöket elérni, illetve a globalizáció hátrányos következményeit másokra áthárítani.
    Külön ki kell emelnünk a kis országok nemzeti valutáinak problémáját. A nemzeti valuták kiszolgáltatottjai a nemzeti tőkeáramlásnak. A bürokratikus koordináció hagyományos eszköztárából gyakorlatilag kikerül a nemzeti valuta árfolyamának befolyásolási lehetősége. A valuta árfolyamán keresztül a globális tőke gyakorlatilag kezében tartja a nemzeti gazdaságpolitikákat, és a nemzeti valutákat a jövedelemátcsoportosítás egyik fő eszközeként használja.
    A magyarországi helyzet iskolapéldája a fentieknek:
    • Nyitott, exportorientált gazdaságként kiszolgáltatott, figyelembe véve a külföldi működő tőke súlyát az export ágazatokban.
    • Az eladósodottság miatti működő és hiteltőke függés következtében a forint árfolyama nem, vagy csak rendkívül nagy jövedelem áldozattal befolyásolható (lásd jelenlegi reálkamatláb).
    • A jelenlegi világgazdasági válság célszerű kezelésével ellentétesen – az eladósodottság és bizalom hiánya miatt – keresletszűkítést kell végrehajtani, ami súlyos növekedési áldozattal jár.
   
6. Válasz írásunk alapvető kérdésére
A jelenlegi világgazdasági válságra mennyiben érvényes az 1929-33-as világgazdasági válság marxista elemzése? Megállapíthatjuk, hogy legvégső lényegét tekintve a jelenlegi válság is a kapitalizmus gazdasági (intézmény)rendszeréből fakad.
   
6.1. Néhány konkrét azonosság, illetve hasonlóság
    • A nemzetközi hitelrendszer felbomlása.
    • A monopolkapitalizmus még szélsőségesebbé teszi a bér rovására megvalósuló elosztási aránytalanságot, csökkenti a társadalom fogyasztóképességét.
    • Számos országban drasztikus, kétszámjegyű az ipari termelés visszaesése.
    • Egyetemes, minden országra kiterjedő válság.
    • A vállalati profitok visszaesése drasztikus, különösen a pénzügyi és biztosítási szektorban.
    • A hitelválság bank- és valutaválságba csapott át.
    • Számos ország számos bankja csődbe ment, illetve csak jelentős állami szerepvállalással lehetett megmenteni.
    • Az országok sorában drasztikusan leértékelődött a nemzeti valuta.
    • A hitelezés és a tőkekivitel drasztikusan visszaesett.
    • A világkereskedelem drasztikusan visszaesett.
   
6.2. A jelenlegi válság néhány lényegi különbsége
    • Az agrárválság szerepe kevésbé lényeges.
    • A világpiac „szétesése” nem következett be.
    • Az ipari termelés visszaesése kevésbé drasztikus.
    • Általános defláció nem következett be.
    • A hitelválság kirobbanása nem követte, hanem megelőzte a gazdasági válságot.
    • A hitelintézetek nagy részét nem kellett bezárni.
    • A világkereskedelem visszaesése kevésbé drasztikus.

7. Megoldások és perspektíva
A jelenlegi világgazdasági válság megoldását különböző időtávon lehet és kell értelmezni. A kapitalizmus gazdasági rendszerében irreális célkitűzés volna a válságmentes kapitalizmust célként kitűzni. Hosszú távú cél a ciklikusság minimalizálása, a jelenlegihez hasonló, pusztító erejű válságok elkerülése lehet.
    Ennek feltételei:
    • Egy nemzetfüggetlen globális világpénz megteremtése.
    • A bürokratikus koordináció globális intézményrendszerének és adekvát szervezetrendszerének létrehozása (pénzügyi, biztosítási, bank, verseny felügyelet, fogyasztóvédelem stb.)
    • A tárgyalás intézményének globális szintű létrehozása. [Veres 2007: 152. o.]
    • A bürokratikus koordináció és a tárgyalás intézménye segítségével a bér-profit arány és tőkeigényesség közötti összhang megteremtése.
    • A kis nyitott gazdaságok regionális pénzügyi integrálása (regionális pénz bevezetése).
    A válság heveny szakaszában (rövid- és középtávon) természetesen a „lázcsillapításnak” elsődlegessége van. Ezért a bizalom helyreállítása, a hitelezés megindítása, a pénzmennyiség növelése időben elsődleges. Hosszabb távon azonban haladéktalanul hozzá kell látni a fent vázolt intézményi problémák megoldásához. A globális gazdaságot valódi gazdasági rendszerré kell szervezni.
   
    IRODALOM
    Székelydobi A. (2007): A gazdasági rendszerek és a globalizáció. In: Szabó Katalin (szerk.): Összehasonlító gazdaságtan. Budapest, AULA Kiadó
    Marx, K. (1974): A tőke II. In: Marx-Engels Művei 25. kötet. Budapest, Kossuth Könyvkiadó
    Marx, K. (1974): A tőke III. In: Marx-Engels Művei 25. kötet. Budapest, Kossuth Könyvkiadó
    Szabó K.(szerk, 2007): Összehasonlító Gazdaságtan. Budapest, AULA Kiadó
    Varga J. (1978): Az 1929–1933. évi gazdasági világválság. In: Böröczfy F. (szerk.): Varga Jenő: A nagy válság. Válogatott írások, 1929–1943. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.
    Veres P. (2007): Neokorporatív (tárgyalásos) vegyes gazdaság. Az osztrák példa. In: Szabó Katalin (szerk.): Összehasonlító Gazdaságtan. Budapest, Aula Kiadó


    JEGYZETEK
   

1 Az agrárválság jelentősége érthető, ha figyelembe vesszük az agrárszektor mainál sokkal magasabb arányát, hasonlóképpen a mezőgazdasági termékeknek a fogyasztásban    játszott meghatározó szerepét.    [vissza] 2 A cikk terjedelme nem engedi meg, hogy a bér és a profit – mint keresleti tényező – szerkezetét mélyebben elemezzem. Tisztában vagyok azzal, hogy a profit egy részét is    fogyasztási cikkek és szolgáltatások vásárlására fordítják. Az is tény, hogy bérből élők is részesülhetnek osztalék (profit) jövedelemben, amit fogyasztási célra használhatnak,    továbbá a bérből eszközölt megtakarítás működő tőkévé válhat újonnan kibocsátott részvény vásárlása esetén. Az is világos, hogy a fogyasztási és nem fogyasztási célú kereslet    végső szerkezete az adózás és az állami újraelosztás után alakul ki. Mégis bizton állítható, hogy a fogyasztási és nem fogyasztási célú kereslet döntően a bér-profit aránytól függ,    az állami újraelosztás az elmúlt évtizedekben – globálisan jellemző módon – a bérből élők, tehát a fogyasztási kereslet rovására változott meg.    [vissza] 3 Ajánljuk ezt azok figyelmébe, akik a hosszú távú tőzsdei befektetést idealizálják.    [vissza] 4 Az 1988. évi, egy évig tartó kiugrástól eltekintve.    [vissza]

MÚLTUNK
   
OROSZI ISTVÁN
   
Halálraítéltek üzenete
   
Kisbéri mementó
   
Negyvennégy évvel ezelőtt történt. Miközben Magyarország nagyobbik fele már felszabadult, s a dunántúli felszabadító hadműveletek is megkezdődtek, Kisbéren nyilas tábori bíróság ítélkezett szökött és elfogott katonák felett. A halálraítélt honvédek közül nyolcan a kisbéri ménesbirtoki kastély egyik, siralomházzá átalakított szobájának falára így írták fel életük utolsó drámai üzenetét:
   
    Itt voltam 1945. I. 31-én. Itt töltöttem a halálom előtti napot. Ártatlanul haltam meg. Papp Gyula honv. Beregszászi vagyok.
    Szöllősy Pál 1945. I. 31. napján haltam meg. Oroszlányi vagyok.
    Beleznay Tibor honv. 1945. II. 14-én haltam meg. Győri vagyok.
    Zempléni Ferenc honv. 1945. II. 14-én haltam meg. Tatabányai vagyok.
    Oláh Jakab honv. 1945. II. 14-én haltam meg. Aranyosi vagyok (Heves).
    Sztanó János honv. 1945. II. 22-én haltam meg. Tatabányai vagyok. Ide kerültem 1945. II. 21-én.
    Szász Kálmán honv. 1945. II. 28-án haltam meg. Debreceni vagyok. Ide kerültem 1945. II. 27-én.
    Horváth Lajos honv. 1945. II. 28-án haltam meg, a születésnapomon. Újvidéki vagyok.
   
    A Honvéd Híradó, az új demokratikus hadsereg 6. hadosztályának hetilapja 1945. augusztus 20-ai számában ismertette a halálraítéltek iménti megrendítő búcsúsorait. De közölte az egyik, név szerint nem említett szemtanú helyszínen jegyzőkönyvbe foglalt visszaemlékezését is, amelyben ez állt:
   
    „Kisbéren 1944. december 8-tól, az oroszok bejövetelét megelőző hétig a VIII. hadtest bírósága működött, melynek parancsnoka Marossy csendőr ezredes volt. A kegyelmi kérvényeknek legmagasabb fórumon való elintézési joga őt illette. Kegyelmet csak egy pár esetben gyakorolt.”
   
    Az újságban közölt jegyzőkönyv a továbbiakban arról tudósít, hogy 26 honvédet golyó, kettőt pedig kötél általi halálra ítélt a vérbíróság. „Bűnük” az volt, hogy nem voltak hajlandók tovább harcolni a fasizmus oldalán, s át akartak szökni a Vörös Hadsereghez. A bíróság az elítéltek botozását is elrendelte.
    A Honvéd Híradóból ennyit tudunk a Kisbéren több mint négy évtizeddel ezelőtt történt tragikus eseményekről. Tényeit az azóta megszólaltatott szemtanúk nemcsak megerősítették, hanem személyes élményeikkel is bizonyságot tettek a mártírok sorsáról.
   
    Siralomház
    Az egyik megmenekült halálraítélt, Sztanó János, a történtek koronatanúja, sajnos már nincs az élők sorában. Az egykori tatabányai bányászt annak idején több mint száznapi bujkálás után fogták el a csendőrök és többedmagával Kisbérre kísérték. A Komárom megyei Dolgozók Lapja 1970 februárjában közölt cikkében Sztanó János így elevenítette fel a halálos ítéletének kihirdetését követő órák keserves vívódásait és a számára is szinte megfoghatatlan megmenekülésének történetét.
   
    „Bekísértek a siralomházba. Rettenetesen éreztem magam. Neveket láttam a falon. Hasonlóképpen én is felírtam az adataimat… Másnap hajnalban egy szakaszvezető lépett a cellámba. Kitámogatott, és beállított egy szakasz katonához a sor végére. Azt mondták, hallgassak és csináljam azt, amit a többiek. A Veszprém megyei Vid községbe kerültem, ahol jelentkeztünk beosztásért az ott állomásozó alakulatnál. Még akkor sem tudtam magamat annyira összeszedni, hogy megkérdezzem az életmentő szakaszvezető nevét. A zűrzavarban elszakadtam tőle.”
   
Besúgások, feljelentések
Elekes Jánosné nyugdíjas, ma ászári lakos 1945 februárjában alkalmi jegyzőkönyv-vezetőként került a kisbéri tábori bíróságra. Tizenöt éves volt, éppen hogy csak elvégezte a gépíróiskolát. Még ma is borzadva emlékszik vissza a besúgások és feljelentések által csendőrkézre juttatott, s a bíróságon hűtlenséggel, hazaárulással vádolt katonák kétségbeesett védekezésére.
    Irgalom azonban nem volt. Akkor sem, ha a vádlottak tagadták bűnösségüket, vagy ha arra hivatkoztak, hogy csak a rádióban elhangzott kormányzói proklamáció szerint cselekedtek. És különösen akkor nem, ha az ide-oda hullámzó harcok közben éppen ott fogták el őket, ahonnan a szovjet csapatok átmenetileg visszavonultak. Az egész eljárás kimondatlanul is arra a parancsra épült, amelyet Friessner vezérezredes, a magyarországi német hadseregcsoport főparancsnoka adott ki és amelyet valamennyi alakulatnál szó szerinti idézettel kihirdettek.
    „Az ellenség oldalán talált magyar katonák, amennyiben beigazolódik, hogy átszöktek, agyon lesznek lőve, vagy felakasztva.”
   
Emlékeztető
Ilyen összefüggésben az is érthető, hogy a hadbírák a tárgyalások szünetében gyakran egymás közt beszélték: a parancsnokuk elégedetlen velük, mert kevés halálos ítéletet hoznak. Ezt már a jelenleg is Kisbéren lakó Zapletál Ágoston említette visszaemlékezéseiben. Őt ugyanis annak idején mint leventét küldönci szolgálatra osztották be a rögtönítélő bírósághoz. Ilyen minőségben hallotta azt is a „jog őreitől”, ha ők nem bíráskodnának, akkor a csendőrök válogatás nélkül lemészárolnák az alakulatukat elhagyó katonákat és tiszteket.
    Dr. Madarász Jánosné az 1944–1945. év fordulóján ápolónő volt a kisbéri kastély tábori kórháznak berendezett szárnyában. Még jól emlékszik azoknak a perceknek néma döbbenetére, amikor a harcok elcsendesülése után a kastély egykori cselédszobájának a falán megtalálták a halálra ítéltek saját kezűleg írt sorait. Az egyik kusza betűs mondat ezekkel a szavakkal kezdődött: „Búcsúzom tőled drága feleségem és kisfiam…”
    A megrázó sorok a kastély felújításakor tűntek el a falakról.
    Hegedűs Pál, tanácselnök-helyettes 12 éves gyerekként szemtanúja volt az akkori napok szörnyűségeinek. Látta, amikor a halálraítélteket a siralomházból a községen keresztül a temetőhöz kísérték, s amikor a kivégzőosztag sortüze eldördült. A kivégzetteket a temető mögötti hajlatban jeltelen gödrökbe temették.
    Többségük neve máig is ismeretlen. Hiszen a tábori bíróság iratait a háborús események idején Nyugatra vitték, vagy megsemmisítették, s a kivégzetteket nem is anyakönyvezték.
    A mártírhalált halt honvédek hamvait, kegyeletes aktus keretében, 1946-ban helyezték közös sírba a kisbéri temetőben. A tatabányai szakszervezeti zenekar gyászdalokat játszott. Sokan megsiratták a szerencsétlen sorsú fiatal katonákat.
    A kisbéri kastély – jelenleg városi kórház – falán immár több mint egy évtizede márványtábla emlékeztet a fasizmus 29 névtelen áldozatára.*
   
    (Megjelent a Népszabadság 1989. III. 23-ai számában)



Az akasztott ember háza

Levél a Népszabadságnak

---

NAPJAINK

MARIK ÁLMOS

A tizenhetedik Sziget
   
A Sziget Fesztivál megállíthatatlanul közelít nagykorúságához: 2009-ben már a tizenhetedik alkalommal gyűltek össze Magyarországról és a világ minden tájáról a fiatalok (és kevésbé fiatalok), hogy együtt bulizzanak. Hisz az első Szigettől tudjuk, „kell egy hét együttlét”. Bár a szlogent a költséghatékonyság je­gyé­ben nyugodtan lehetne „kell öt nap együttlétre” módosítani. Az elmúlt esztendők tapasztalata után ugyanis megszilárdulni látszik a fesztivál kettő plusz ötnapos szerkezete (a tematikus mínusz első és nulladik napokat követően kezdődik csak az igazi fesztivál).
    A felnőttkor közelébe ért Sziget sok tekintetben mutatja az érettség jeleit. Infrastruktúrájára nem lehet panasz, a környezetével is megtanult viszonylag harmonikusan együtt élni, s összességében egy minden igényt kielégítő, nemzetközileg elismert, összművészeti-multikulturális rendezvénnyé nőtt föl. Emellett azonban mintha kezdené elfeledni kamaszos lendületét. Rendszerkritikus lázadását lassacskán fölváltotta a mértéktartó, értelmiségi attitűd.
    Ezt példázza jól a nulladik nap megtartott monstre. Zene a rasszizmus ellen (ZARE) koncertfolyamata. Aminek a célja természetesen nemes, s egy kulturális rendezvénytől nem is nagyon várható figyelemfelhívó, demonstratív megnyilatkozásnál több. Az viszont igen, hogyha már kiáll egy olyan fontos célért, mint a rasszizmus elleni harc, a profitérdekek ne írják felül a hitelességét. Ebből a szempontból nem értem, mit kerestek olyan zenészek is a ZARE-koncerten, akik néhány éve még szélsőjobboldali pártok rendezvényein tűntek föl (például Nagy Feró). Persze – legyünk jóhiszeműek – revideálhatták elfogadhatatlan nézeteiket, de nem hinném, hogy ez megtörtént volna. Legalábbis nyilvánosan biztosan nem.
    Ugyanakkor a fesztivál gerincét adó öt napra a rendezők több olyan fellépőt is meghívták, akik nyíltan, hitelesen és igényesen zenélve fogalmazzák meg éles kritikájukat a világot a teljes összeomlás szélére taszító, jelenleg is fennálló világrenddel szemben. Rögtön az első nap, a Nagyszínpad harmadik előadójaként lépett porondra a spanyol SKA-P. A madridi csapat 2005-ben már játszott a Szigeten, s csakúgy mint akkor, most is skazenéjük körítéséül gólyalábakon lépkedő szimbolikus alakok sorát vonultatták föl. Ekképp az anarchista hagyományokat híven követő együttes egy egyszerű koncert határait szétfeszítő performanszukkal foglalt állást a globális kizsákmányolás, az álszenteskedés és a kirekesztés ellen.
    Két nappal a SKA-P-t követően a baloldaliságát 2000-ben megjelent albumával nyíltan fölvállaló Primal Scream koncertezett a Nagyszínpadon. A botrányok sorát maga mögött tudó zenekar a balhékon, valamint a nyílt politizáláson kívül a modern tánczene és az alternatív rock iskolateremtő ötvözésével tette le névjegyét.
    A fesztivál utolsó előtti napjáról a walesi Manic Street Preachers-t érdemes kiemelni mint rendszerkritikát egyértelműen megfogalmazó együttest. Világról alkotott képüket jól példázza két számuk címe: Freedom of speech won’t feed my children (A szólásszabadság nem fogja jóllakatni a gyerekeimet) és If you tolerate this then your children will be next (Ha tűröd ezt, a te gyerekeid lesznek a következők). A Sziget focibarát közönségének szívét egy rövid anekdotával – miszerint az énekes apja három igazán nagy focistát látott játszani: Cryffot, Maradonát és Puskást, de e játékosok közül magasan kiemelkedett Puskás – megnyerő csapat, mindemellett hisz a kultúra terjesztésében, a népművelésben is. Ezt mutatja, hogy honlapukon rendre tesznek közzé könyv és filmajánlókat Orwelltől Chomskyig.
    De a Sziget 2009-es programjában volt magyar együttes is, amelyik felemeli szavát a jelenlegi kapitalista rendszer ellen. Elég a HétköznaPI CSAlódásokat említeni. A második napon, a Rock Színpadon fellépett pécsi punk csapat szinte minden dalszövegében a leghatározottabb módon áll ki a kizsákmányoltak mellett és száll szembe a szélsőjobbal.




Tollrajzok (1859 k.)

FÓKUSZ
   
SÁNDOR GYÖRGY
   
A génekről és a történelemről
   
Luigi Cavalli-Sforza könyve
   
A tudományos vizsgálatok alapján közismert, hogy a Föld minden embere egy fajt alkot, és a közös szülőföldje Afrika volt, onnan népesítette be az ember a legkülönbözőbb irányban található kontinenseket.
    A rasszbeli látható különbségek mégis mély benyomást tettek őseinkre, és számos embert zavarnak mindmáig. Furcsának tűnik az eltérő bőrszín, a szemrés alakja, a hajtípus, az arcforma és a testalkat. Ezek a jegyek lehetővé teszik, hogy valakinek származását egyetlen pillantással felmérjük. Ha nincs keveredés, elég könnyű felismerni az európait, az afrikait, az ázsiait, hogy csak az alaptípusokat említsük. Ezek a benyomások keltik, hogy léteznek „tiszta” (tehát különböző) emberfajták, és jelentékeny különbség van köztük. Ezek a személyiségjegyek – legalábbis részben – genetikai eredetűek. A bőrszín és testméret kevésbé van kitéve genetikai befolyásnak, mert a napfény mennyisége, illetve a táplálkozás is hat rá, de mindig akad örökletes elem, amely meghatározó szerepet tölthet be.
    Miből erednek ezek? Csaknem bizonyosan az emberi evolúció legutolsó korszakában alakultak ki, amikor a tőlünk gyakorlatilag semmiben nem különböző „modern” ember, vagy korai ember színre lépett Afrikában, és terjeszkedni kezdett a többi földrész felé.
    Az új környezet elkerülhetetlenül megköveteli a hozzá való alkalmazkodást. Ez 50-100 ezer évvel ezelőtt történt. A bőrszínben, valamint az orr, szemrés, fej és test alakjában. Mintha mindegyik népcsoportot átoperálták volna annak a környezetnek a hatásai, ahol megtelepedtek. A sötét bőrszín az Egyenlítő környékén élőket védi a Nap égető ultraibolya sugaraitól. Az európai földművelők tejben szegény, szinte kizárólag gabonafélékből álló, vagyis kész D-vitamint nélkülöző étrendje sebezhetővé tette volna őket az angolkórral szemben. A Közép-Keletről oda vándorlókat megvédte a nélkülözhetetlen vitamint a napfény segítségével a gabonafélékben megtalálható előanyag. Az európaiak tehát, „kifejlesztették” a fehér bőrszínt, amelyen a Nap ultraibolya sugarai át tudnak hatolni, hogy ezt a gabonában levő előanyagot D-vitaminná alakítsák. Ez az oka annak, hogy minél északabbra megyünk, annál fehérebb az emberek bőre.
    A test mérete és alakja a hőmérséklethez és a páratartalomhoz igazodik. A trópusi erdők meleg, párás éghajlatán előnyösebb alacsonynak lenni, mert így a test kisebb térfogata jobban párologtatja az izzadságot. Továbbá a kisebb test kevesebb energiát használ, és kevesebb hőt termel. A göndör haj jobb hűtést biztosít. Ez a magyarázata a pigmeusok alacsony termetének és külsejének.
    A mongolok arc és testformája viszont a kemény ázsiai kontinentális hideghez alkalmazkodik. A test, de különösen a fej, gömb alakhoz közelít, a testtérfogat növelése érdekében. A bőr párologtató felülete a test térfogathoz képest kicsi, következésképp, kisebb a hőveszteség. Az orr tömpe, kevésbé hajlamos a lefagyásra, az orrlyukak keskenyek, hogy így melegebb levegő jusson a tüdőbe. A szemet zsírpárnák védik a fagyos levegőtől.
    A Föld éghajlata közt tehát jelentős eltérések figyelhetők meg, így az éghajlatra való reagálás genetikailag homogén csoportokat hoz létre, egyben eltérő csoportokat az eltérő éghajlatú területen.
    Az éghajlathoz való alkalmazkodás elsődlegesen a felszíni jegyekre hat. Az ember belseje és külseje közötti határfelület döntő szerepet játszik a kívülről befelé és a belülről kifelé irányuló hőcserében. Egy egyszerű hasonlattal, ahogy egy jól hőszigetelt ház télen melegebb, nyáron hűvösebb. Hasonlóképpen a testfelület nagymértékben módosul, mikor a népek különböző környezetekhez alkalmazkodnak.
    Az ilyen hatások alakítják a viszonylag homogén, a másiktól különböző embercsoportokat. Ezért gondolták, és gondolják ma is sokan, hogy létezhetnek „tiszta (homogén) fajok”. Nehéz más okot találni a 19. században élő Gobineau-féle filozófusok és politikusok buzgalmára, amellyel a „faji tisztaság” megőrzését szorgalmazták. Ezek az emberek meg voltak győződve arról, hogy a fehérek sikerei a faji felsőbbrendűségből következtek. Akkor, csak a személyiségjegyeket vették figyelembe, ma azonban már tudjuk, hogy nincs mód az ún. „faji tisztaság” kialakulására. Még a magasabb rendű állatok populációi körében sem alakulhat ki genetikai homogenitás. (Ilyen többször ismétlődő, testvér-testvér, illetve szülő-gyermek párkapcsolat esetében jöhetne létre. Ismeretes az a hitleri gyalázat, hogy a leginkább germán alkatúnak tartott norvég nőket ejtették válogatott szőke katonákkal teherbe, a fajtisztítás jegyében.)
    Legújabban már a rejtett, nem éghajlattól függő változatosság alapos genetikai vizsgálata kimutatta, hogy homogén emberfajták nem léteznek, nincs fajtisztaság a természetben, és elérni is lehetetlen, arról nem beszélve, hogy nem is kívánatos.
    Gyakran használjuk, de nem mindenki érti pontosan, mi a gén. A régi meghatározás: „az öröklődés egysége”. Ekkor még nem ismertük a gén kémiai összetételét. A mai meghatározás: a gén a DNS egy szelvénye, amelynek meghatározott, jól felismerhető biológiai funkciója van (a gyakorlatban többnyire egy adott fehérje előállítása).
    Ha populációkat akarunk egymáshoz hasonlítani, nyilvánvalóan hatalmas mennyiségű genetikai információt kell összegeznünk. A legtöbb gén esetében a populációk közti gyakoriság-különbség a semmitől az egész csekélyig terjed, és a populációk közti globális genetikai távolságban a részük nullához közelít. (A kutatások tehát az emberi faj egységét igazolják.)
    A rasszok besorolására tett tudományos kísérletek a 19. század után is folytatódtak. Az eredmények gyakran ellentmondtak egymásnak, nem sok jóval biztatva az efféle próbálkozásokat. Darwin tudta, hogy a földrajzi folytonosság mindenfajta besorolási kísérletet eleve kudarcra ítél. Megfigyelt egy, a történelem során minduntalan ismétlődő jelenséget: valahányszor az antropológusok nekiállnak rasszokat számolni, mindig más eredményre jutnak, 3-tól 100-ig.
    Régi megfigyelés: minden populáció azt képzeli magáról, hogy ő a legkülönb a világon. A fehérek számára az európai civilizáció a legnagyobb, és a fehér ember a legjobb. De mit gondolnak a kínaiak? Hát a japánok? A történelem során különböző birodalmak alakultak, egyik sem élte túl az 500 évet, és új alakulatok jöttek létre.
    Jellemző, a Földet benépesítő csoportok még mindig nagy számát mutatja, hogy jelenleg 5-6 ezer nyelv van, és a világban ma meglevő társadalmi csoportok száma alkalmasint meghaladja a 10 ezret, sőt, akár a 100 ezret is. Láttuk, hogy a populációk közötti genetikai különbségek – már ha egyáltalán fennállnak – csekélyek és időben tartósak. Ezzel ellentétben, a kulturális különbségek meghökkentően nagyok lehetnek, gyorsan elérhetők, de könnyebben visszafordíthatók is, és ezért kevésbé tartósak.
    A rasszizmusnak tehát nincs tudományos alapja, s mert szörnyű következményei lehetnek, határozottan el kell ítélni hangoztatóit. Mint korábban láttuk, a legtöbb ember nem tesz különbséget biológiai és kulturális különbség között. És többnyire nem könnyű rájönni, hol a kettő között a határ. A genetikailag meghatározott személyiségjegyek időben rendkívül tartósak, szemben az eltanult viselkedéssel, amely igen gyorsan változhat.
    Sikeres időkben a nemzeti büszkeség mindig fennen lobog. Amikor az emberek valamilyen téren erősnek érzik magukat, könnyen mondják ki; mi vagyunk a legkülönbek, a génjeinkben, a vérünkben van a tehetség.
    Bármelyik nép dominánssá válhat, függetlenül attól, hogy már hány vallotta ugyanezt magáról, és hány fogja ezután.
    A történelem tanulsága, hogy például a görögök barbárnak minősítették azokat, akik nem beszéltek görögül. Kína a világ közepének tartotta birodalmát. A német néppel elhitették, hogy felsőbbrendű faj, amely más populációkhoz tartozókat minden további nélkül elpusztíthat, holott tudjuk, hogy nincs felsőbbrendű rassz, csak esetenkénti sikerek vannak, amelyek létrejöttét politikai és társadalmi okok magyarázzák. A többi közönséges megtévesztés, manipuláció.
   
    (Luigi Cavalli-Sforza: Gének, népek és nyelvek. HVG Könyvek)




Paraszt (1892)

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Győzike azért jobb Heller Ágnesnél
   
Győzike – polgári nevén ifjabb Gáspár Győző – híres médiasztár, tíz esztendeje állandó szereplője az RTL műsorának, ma (2009. november 18-án) éppen arról értesülhettünk, hogy koporsók eladásával akar betörni a kínai piacra. Az én véleményem szerint – amellyel aligha állok egyedül – a produkciói egyszerűen ordenárék, s ami még nagyobb baj, ahhoz nem eléggé ordenárék, hogy ne legyenek elviselhetetlenül unalmasak. A saját édesapja a Napi Ász című lapnak azt nyilatkozta róla, hogy „okosnak hiszi magát, pedig egy hülye. Akkor ment el az esze, mikor tévézni kezdett, azóta nem lehet vele bírni!”1
    Heller Ágnes is híres médiasztár, a tévé- és rádióműsorok állandó szereplője; Kiss Viktor jellemzése szerint „össze-vissza beszélő, liberális államideológiát hirdető, elméletnélküli, mindenbe belekotnyeleskedő, a múlt megítélésének jogát kisajátító, nosztalgiázó és önkényesen moralizáló, műveltségét fitogtató hajdani Lukács-tanítvány”2. Ilyenné válásának kezdete nem köthető médiasztárrá válásához; K. Magyar Jenő felsorolása szerint3 volt „cionista, sztálinista és újbaloldali korszaka” mielőtt rátalál „a korábban embertelennek minősített és következetesen kritizált kapitalizmusra: a tőkés rendszer igazolójává válik”, s így – ezt már én teszem hozzá – sikerült elérnie, hogy Győzike mellé emelkedjék rendszerváltás utáni kulturális életünkben.
    K. Magyar Jenő felsorolása egyébként nem teljes. Az 1960-as évek második felében, Lukács György rehabilitálása után volt egy olyan korszaka is, amelyet mély hallgatás övez. Pedig e folyóirat hasábjain rég leírtam, hogy „Az a mód, ahogyan Heller nagydoktori védésén – börtönudvarrá változtatva az Akadémia aranyozott gipszcirádákal ékes termét – Falus Róbertet Lukács vezényletével szellemi értelemben kivégezték, mert be merte bizonyítani, hogy Heller disszertációjában olyan primitív ismerethiány burjánzik, amilyenért egy elsőéves egyetemistát is megbuktatnak, világosan jelezte mindenki számára, hogy aki Hellert támadja, a rendszert támadja.”4 Tudniillik a Kádár-Aczél-rendszert.
    Kiss Viktor írásából arról is értesülhettünk, hogy Heller Ágnes, „a marxista etika megteremtésével kísérletező egykori gondolkodó” nemcsak a liberális kapitalizmus szószólója lett, hanem „éppen vallásosságával birkózik, hovatovább arra egyre inkább rátalál”. Számára igen „előnyös a vallásra való rátalálás, a humanista moralizálás, az »emberarcú kapitalizmus« létét alapnak és célnak elfogadó »liberális« médiasztárság, a kommunista rendszert a beteljesedett bűnösség korszakaként elemző és megélt üldözött szerepe”, mert így igyekszik „feledésbe hullatni fiatal korának »sötét foltjait«”5
    Hozzátenném, nem akárhogyan talál rá erre a vallásosságra, hanem odáig megy, hogy így értekezzék: „A leglényegesebb kérdés az, hogy mi őrizte meg a zsidókat hosszú évezredeken át egészen a mai napig? Hol volt, hol nem volt, volt egy hatalmas keleti civilizáció, amely ötezer esztendeig élt, és ebből a civilizációból minden nép elpusztult, egyes-egyedül a zsidó nép nem. Aztán jöttek újabb világbirodalmak, újabb civilizációk, amelyek mára teljesen eltűntek, és szintén csak a zsidók maradtak meg. Na, ez a zsidókérdés. […] Azaz a vak is látja, hogy a megmaradásuk egy Istennel kötött különleges viszonynak, szövetségnek köszönhető. Egy olyan speciális szövetségnek, amelybe Isten egyetlen más népet sem hívott. Ez a mai napig is tart.”6 Ezt a gondolatot egyébként 1999-ben, Betlen János Aktuális című riportműsorában – igencsak elhíresült módon7 – Heller úgy fogalmazta meg, hogy az antiszemitizmus voltaképpen nem baj, mert gátolja a zsidók asszimilációját.
    Nos, lehet, hogy Győzike édesapjának igaza van, amikor azt mondja: „okosnak hiszi magát, pedig egy hülye”. Mentségére szóljon azonban ifjabb Gáspár Győzőnek, hogy a Heller példája azt bizonyítja, nála sokkalta kevésbé okos mé­dia­sztárok is vannak.
    Hogy hová vezette Heller Ágnest ez a karrier, most derült ki, amikor 2009. szeptember 25-én Szabó Andrásnak nyilatkozott az [origo] című internet-orgánumban abból az alkalomból, hogy Mészáros Istvánt, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját Bolívár-díjjal tüntették ki. Szabó szerint – aki több irodalmárt megkérdezett ebből az alkalomból – Heller Ágnes „baloldali Morvai Krisztinának nevezte Mészárost. Heller azt állította, a filozófust Kanadából korábban arra hivatkozva utasították ki, hogy szovjet ügynök volt. Heller hozzátette: a kérdésben nem akar véleményt mondani, Mészáros azonban szerinte szovjet ügynökként viselkedett, amikor a rendszerváltás előtti magyar ellenzéket bírálta Angliából.”8
    A „baloldali Morvai Krisztina” kitétellel nem óhajtok foglalkozni, ennek elemzése túl messzire vezetne. A többi állítás viszont – köztörvényes bűntett értelmében vett – rágalom. Mészárost nemhogy szovjet ügynökként utasították volna ki Kanadából, hanem 1972-től 1976 végéig a torontói York Egyetem tanára volt, és 1977 januárjában azért tért vissza Angliába, mert elnyerte a Sussexi Egyetem filozófiai tanszékének vezető professzori állását. Ugyanilyen rágalom, hogy szovjet ügynökként viselkedve bírálta Angliából a rendszerváltás előtti magyar ellenzéket. Az igazság az, hogy soha egyetlen szót se vesztegetett rájuk, ezzel szemben mindig kritikus álláspontról ítélte meg a szovjet rendszert, és részletes elemzéssel bírálta a bukáshoz vezető kádári gazdaságpolitikát. Nyugatra menekülése után publikált első – olasz nyelven megjelent – műve Az értelmiség forradalma Magyarországon9 címmel a Lukács-vitától a Petőfi Kör tevékenységéig ismertette az eseményeket, és 1970-ben Isaac Deutscher-díjjal tüntették ki, amit a szovjet ügynököknek nemigen szoktak odaítélni.
    Kepes Andrással készített interjújában10 Győzike őszintén bevallotta, hogy műsoraiban rengeteg hazugság volt, egyebek között még az is, hogy elvált volna a feleségétől. Kepes ezt úgy kommentálta, hogy Győzike „profi, aki nagyon tudatosan használja a médiát, és keveri a fikciót a valósággal”. Én hozzátenném, hogy ezek a fikciók mindig önmagáról szóltak, és soha nem rágalmazott meg másokat. S ez különbözteti meg Heller Ágnestől, aki szintén profi és nagyon tudatosan használja a médiát, keveri a fikciót a valósággal, de mindig úgy, hogy másokat rágalmaz: köztudott, hogy Szigeti Józseftől Pais Dezsőig ki mindenkit feketített be már eddig is. Erre aligha lehet mást mondani, mint amivel fent idézett cikkét K. Magyar Jenő zárja: Heller szerint „minden rétegnek megvan a maga csőcseléke. Arról nem szól, hogy kik tartoznak a filozófus-csőcselékbe”.
    Győzike ordenáré, de csak a közízlést rombolja. Heller Ágnes politikai provokátor, sokkalta kártékonyabb nála.
   
   
    JEGYZETEK
   
      1 http://gyozikeso.blog.hu/ 2009. nov. 5. 07:52:45 GMT.    [vissza]
      2 Kiss Viktor: A reneszánsz ember – kétszer. In: uő: Leértékelt társadalom. Bp. 2009. 202. o.    [vissza]
      3 K. Magyar Jenő: Hova pedálozza magát a filozófus? Eszmélet, 1999. 44. sz. (A címlapon a folyóirat „A pedálozó majom” felirattal jelezte a publikációt.)    [vissza]
      4 Szerdahelyi István: Szegény Heller Ágnes. Ezredvég, 1998. július. 43. o.    [vissza]
      5 Kiss Viktor i. m. 199-200. o.    [vissza]
      6 Heller Ágnes: Hol a testvéred, Káin? Hetek, 2005. május 20. http://www.hetek.hu/interju/200505/hol_a_testvered_kain    [vissza]
      7 http://forum.index.hu/Article/showArticle?na_start=30&na_step=30&t=9009325&na_order=       [vissza]
      8 Szabó András: A zsebkését is gondolatokra cserélte Chávez magyar büszkesége.
         http://www.origo.hu/nagyvilag/20090915-hugo-chavez-kituntette-a-magyar-meszaros-istvan-filozofust.html     [vissza]
      9 Mészáros István: La rivolta degli intellettuali in Ungheria. Torino, Einaudi, 1958.    [vissza]
    10 http://velvet.hu/blogok/gumicukor/2009/05/26/breking_a_gyozike_show_nem_is_volt_igaz/    [vissza]

JÁSZBERÉNYI JÓZSEF
   
Mi tegyünk a válságban?
   
Ma már egyre többek számára világos, hogy a 2008 őszén kezdődő válság nem szimplán gazdasági természetű, hanem az uralkodó társadalmi-politikai-filozófiai rendszert alapjaiban rázza meg. Ezt a rendszert két pontos szóval írja le a szakirodalom: neoliberális alapú és kapitalista. Világosan látszik, hogy a válságban sem a megszokott politikai, sem a megszokott gazdasági megoldások nem működnek – új szemléletre, új filozófiára van szükség.
    A megoldásokkal kecsegtető, nagyívű tudományos elméletek rendkívül fontosak, s egy kis részük néhány eleme még hatást is szokott gyakorolni saját körein túl. Még fontosabb azonban az, hogy nekünk, 2010-ben élő, pontosabban megélni akaró embereknek hogyan kell átalakítanunk a gondolkodásunkat, mit kell másképp tennünk egy nyilvánvalóan hosszan, minimum egy évtizedig tartó válságban?
    Magyarországon jelenleg több társadalmi szakadék létezik. Ezek közül az egyik a generációs. Teljesen másképp gondolkodik, és más nyelven beszél a hatvanas éveiben járó (még pontosabban, az úgynevezett 60+-os), azaz a „működő szocializmusban” felnőtt idős, mint a harmincas-negyvenes éveit élő felnőtt, illetve a húszas éveit taposó, félig (vagy tán egészen) gyermek. A hatvanas éveiben járónak élénk emlékei vannak a válságról, és az abban összetartó közösségekről, a felnőtt érettségije táján ezen közösségek széthullását élte meg, míg a legfiatalabbak már azt látják, hogy csak magukra számíthatnak.
    Ebben a helyzetben teljesen világos, hogy az idősek bölcsességére igencsak nagy szükség volna. Mégis azt látjuk, hogy az idősek médiumai szinte nem léteznek, nincs televíziójuk, rádiójuk, nincs napilapjuk, internetes portáljaik színvonala általában gyenge. Nem róluk szólnak a hírek, nem velük van tele a sajtó. A szinte soha nem látott mértékben alacsony erkölcsi és műveltségi színvonalon működő politikai elit csak négyévente, a kampányokban beszél hozzájuk, hogy aztán újra elfelejtődjenek, hiszen ők nem mennek az utcára, nem borogatják és gyújtják fel a fél várost, ha elégedetlenek. Pedig nem ártana rájuk figyelni, hiszen ők az utolsó nagy túlélőink. Ők pontosan tudják, hogy a válságban leginkább a közösség segíthet. A közösség, amely nem hagyja egyedül az embert, amely takarékosságra tanít, ahol az ember otthon érzi magát. A közösség bölcsessége ötleteket ad az embernek, a közösségben az emberek megosztják a feladatokat. A közösségben az ember megtanulja a be- és megosztást, kevésbé dől be a szemfényvesztésnek (vö. hitelválság), s a belső szabályokhoz igazodva önfegyelmet tanul.
    Milyen legyen a közösség? Úgy gondolom, a jelen helyzetben ez csaknem mellékes: lehet vallási csoport, szabadkőműves páholy, baráti kör, sportklub, civil szervezet, politikai párt, internetes közösség, a lényeg az, hogy a benne levő érezze: társakra talál, akik a bajban segítenek, nincs egyedül.
    Ma úgy látszik, hogy a válságban az egyetlen hiteles megoldás a közösségekhez tartozás, egy új közösségiség kialakítása. De nagy kérdés: képesek leszünk-e tanulni időseinktől, figyelünk-e szavaikra?




Dominique nagybácsi (1867)

OLVASÓLÁMPA
   
BISTEY ANDRÁS
 
Két világ határán
   
(Telegdi Bernát: Berzsenyi Dániel)
   
Telegdi Bernát neve még az irodalomtörténetben jártas olvasók előtt is jórészt ismeretlen, hiszen tanítványai és közeli ismerősei is legföljebb csak sejthették, hogy egész irodalomtörténészi életművet alkotott, anélkül hogy annak számottevő részét publikálta volna. A két világháború között – mint Simor Andrásnak a könyvhöz írott előszavában olvashatjuk – házitanító és fordító volt, a felszabadulás után pedig gimnáziumi tanári állást kapott. Életében csak egyetlen írása jelent meg, a most kiadott Berzsenyi Dániel című tanulmány egy részlete az Irodalomtörténeti Közleményekben. Kiadatlan munkái között, miként a kötet végén olvasható, a magyar irodalom több nagy alkotójáról, így Vörösmartyról, Aranyról és Adyról szóló tanulmányok mellett világirodalmi kitekintések is vannak; írt Flaubert-ről és Thomas Mann Doktor Faustusáról is, nem beszélve tucatnyi ott feltüntetett kisebb írásáról.
    Nem tudjuk, miért maradtak kéziratban ezek a hosszabb-rövidebb tanulmányok, amiatt-e, mert szerzőjük megelégedett megírásukkal és publikálásukkal már nem törődött, vagy valami más okból. A Berzsenyiről írott tanulmány tanúsága szerint annyi bizonyos, hogy nem azért maradtak kéziratban, mert nem akadt volna vállalkozó folyóirat a rövidebbek és kiadó a hosszabbak megjelentetésére.
    Berzsenyiről írott tanulmánya – melyet méltó tanítványa, Kuthy Örs készített elő most kiadásra – egyetlen hatalmas ívben foglalja össze a „niklai remete” munkásságát és szellemi pályaképét. A kezdetet a 18. század utolsó és a 19. század első éveiben a nemesi Magyarország büszkén és öntudatosan vállalt, kételyek nélküli ünneplése jelenti, innen emelkedik föl a pálya Kazinczy Ferenc barátságáig és a felvilágosodás – bár nem teljes szívvel vállalt – igenléséig. A század 10-es éveinek végétől gondolatilag és bizonyos értelemben esztétikailag is a pálya leszálló ága következik, bár ekkor is születnek nagy versei. Személyes sérelmei és a világ változása is arra késztetik, hogy lazítsa kapcsolatait a felvilágosodás íróival. Visszatérése a nemesi Magyarország elfogadásához, azonban nem azt jelenti, hogy fiatalkori eszményeihez tért volna vissza. Kételyek, bizonytalanságok, ellentmondások gyötrik, valójában sem a felvilágosodás, sem a nemzeti konzervativizmus táborában nem találja már a helyét. Az öregség és a betegségek mellett főleg ez az oka szellemi és valóságos magányának.
    A pálya első szakaszában Berzsenyi feltétel és kétely nélkül csodálja a nemesi Magyarországot, azonosította magát társadalmi osztályával. Ekkor elszánt ellenfele a terjedő felvilágosodásnak, amelytől félti nemzetét, mert számára a felvilágosodás veszély, az ősi erkölcsök és az erő elvesztése, luxus és elpuhultság. Nem látja mögötte az ipar és a kereskedelem fejlődését, a terjedő városi életformát, a nagyobb műveltséget. Kárhoztatja az ifjúságot a férfias erények hiányáért.
   
    Fegyverre termett szép deli ifjúság
    Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
    Nem tud nyeregben, nem tud ugró
    Gyors paripán leragadva szökni…  
   
    A felvilágosodás terjedésével meghonosodott nyugat-európai versformáknak is elszánt ellenfele ekkor, és az marad élete végéig. Verseit klasszikus versformákban írja, és megvetően szól a leoninusokról, a szonettekről, azokat túlbonyolított, üres játszadozásnak tartja.
    A változást a napóleoni háborúk hozzák meg, elsősorban pedig az oly nagyra tartott nemesi felkelés csúfos kudarca a franciák ellen vívott győri csatában. Látnia kell, hogy a felvilágosodás népének tartott franciák technikában és katonai erényekben is felülmúlják a rosszul fölszerelt és kiképzetlen nemesi fölkelőket. Ekkor a nemzethalál gondolata is megkísérti.
    Ebben az időben Kazinczy Ferenc az irodalmi élet megingathatatlan tekintélye, aki felismeri Berzsenyiben a nagy költőt. Levelezésük Kazinczy haláláig tart, kapcsolatuk – viszonylag hosszan tartó barátság után – elhidegül, bár nem szakad meg. Kazinczy dicsérete önbizalmat ad Berzsenyinek, munkára ösztönzi, és sok szempontból segít korábbi egyoldalú világszemléletének változtatásában, modernebbé tételében is.
    A nagyság és a kultúra összeforr Berzsenyi világszemléletében. Több versében is utal rá, hogy csak az a nemzet lehet erős és hatalmas, amely befogadja a tudományokat. Telegdi Bernát ezt részletesen és mélyre hatóan elemzi több költeményben. Berzsenyi észreveszi a nemesi Magyarország elmaradottságát, s ez fájdalommal tölti el, hiszen saját világa kisszerűségét kell látnia. Részben ez is okozza, hogy olyan élesen elválik munkásságában a közvetlen élet, a hús-vér valóság és a költészet magasztos világa. A kiábrándulás zavaros érzései is arra késztetik, hogy költészetében ne érintkezzen a hétköznapok világával.
    Kazinczy révén kapcsolatba kerül a felvilágosodás ifjú pesti íróival, találkozik is velük, de ezek a találkozások inkább kiábrándulást okoznak neki. Nehézkesnek, műveletlennek érzi magát a kifinomultabb, szélesebb körű modern ismeretekkel rendelkező fiatalok között, akik olykor mulatnak is a vidéki földesúr számukra korszerűtlennek tetsző gondolatain és viselkedésén. A verseskötetének kiadása körüli bizonytalanságokat is személyes sérelemként éli meg: mindez arra készteti, hogy visszahúzódjon körükből.
    Telegdi ragyogó verselemzésekkel bizonyítja nem csupán Berzsenyi költői nagyságát, de hatásának eredőit is, küzdelmét anyagával, a nyelvvel, képalkotásának sajátosságait. Megállapításai pontosak és lényeglátók: „… költői világának talán legfontosabb tulajdonsága az erő, amely a hétköznap józan és gonosz világában megláncolva és görnyedezve sínylődik”. Más helyen: „… képeinek legnagyobb része mozgást, áradást és örvénylést idéz”. „A forrongás és a feszültség akkor sem enyészik el, amikor Berzsenyi finomabb és szelídebb lelkiállapotot él át, csak a verszene lesz halk és édes.” A klasszikus formák mintegy bilincsbe verik a kiáradni kész érzelmeket, ez a lefojtottság különös feszültséget ad költeményeinek. „Nem természetes ez a nyelv, mint ahogy a titánok eltorzult arca és vonagló izmai sem természetesek.”
    Horác című versében Berzsenyi így ír:
   
    Zúg immár Boreas a Kemenes fölött,
    Zordon förgetegek rejtik el a napot,
    Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik.
    S minden bús telelésre készül.
   
    Nem lehet nem észrevenni, hogy Berzsenyi itt szemléletmódjában is közel áll Horatiushoz, szinte az ő természeti képeit ülteti át pannon környezetbe:
   
    Nézd a Soractét! nézd, magas orma, hogy
    ragyog fehéren! roskad a hó alatt
    és nyög az erdő és a fagyban
    a folyamok vize mind beállott.
   
    (Thaliarchushoz, Szabó Lőrinc fordítása)
   
    Finomabb, szelídebb érzelmei kifejezésekor Berzsenyi hangja elhalkul, de valami fájdalmas hangulat szövi át a verset, mint a Magányosság első soraiban:
   
    Égi csendesség fedező homálya
    Leng reád, ó szent Egyedülvalóság!
    S szívemet békés kebeledbe inti
    Mágusi vessződ.
   
    Szó volt már róla, hogy Berzsenyi többnyire a klasszikus versformákban szólalt meg, csak elvétve találunk költeményei között magyaros versformában írottakat. Telegdi ennek okait a következőkben látja: „Berzsenyi költői eszközeit és költői nyelvét egyéniségének »titáni« vonásaiból és a klasszikus versformákból vezethetjük el, amelyek ennek a titáni egyéniségnek alkalmas megjelenési formái voltak.”
    Berzsenyi mindvégig félszívvel fogadta el a felvilágosodás eszméit. Bírálta ugyan a nemességet elmaradottságáért és műveletlenségéért, de eszményképe változatlanul a dicső nemesi Magyarország maradt. Csak annak megerősítése érdekében volt hajlandó elfogadni a felvilágosodást. Amikor nemzetről írt akár versben, akár prózában, mindig csak a nemességre gondolt. Mindenki más a hazát csak annyiban szolgálhatta véleménye szerint, amennyiben a nemesség érdekeit szolgálta.
    A haza és a haladás ügye tragikus alternatívaként jelenik meg az újkori magyar történelemben, Berzsenyi gondolkodásában, verseiben és prózai írásaiban is. Napóleon bukása után Berzsenyit már nem riasztotta a nemzethalál gondolata, emiatt változott álláspontja a felvilágosodásról is, kritikusabb lett. Személyes sérelmei is közrejátszottak ebben.
    Kölcsey 1817-ben elmarasztaló bírálatot írt Berzsenyi verseiről, aki ezt sohasem bocsátotta meg sem neki, sem körének. Kazinczyval is ekkor hidegült el a kapcsolata, védelmet várt ugyanis mesterétől, aki ezt nem, vagy nem úgy tette meg, ahogy ő várta. Kazinczy mindvégig hangoztatta meggyőződését, hogy Berzsenyit nagy költőnek tartja, de nem közölt választ Kölcsey bírálatára, ezt évekkel később maga Berzsenyi tette meg. Hogy ez az ügy milyen fontos volt számára, az is bizonyítja, hogy esztétikai tanulmányokat folytatott, hogy képes legyen vitába szállni Kölcseyvel, igaz, nem a kor legmodernebb esztétikáját, Kant, Schelling vagy Hegel esztétikáját tanulmányozta.
    Telegdi állást foglal Berzsenyi és Kölcsey vitájában, szembeszáll azokkal a véleményekkel, amelyek szerint Kölcseynek alapvetően igaza volt, csak bírálatának stílusát marasztalják el. „Azt hiszem, ez tévedés, Kölcsey felületesen olvasta el Berzsenyi költeményeit, ellenszenvvel és elfogultsággal nézte őket, a költőt gyengén és hamisan jellemezte […] nem vette észre, hogy elsőrendű költői géniusszal találkozott.”
    A reformkorban Berzsenyi gondolkodásmódja és költészete is mindinkább túlhaladottnak látszódhatott a fiatal kortársak hangadó, új nemzedéke számára. Ez már a romantika térhódításának ideje, Berzsenyi pedig eltökélten szemben áll a romantikával, noha saját költészetének is voltak romantikus vonásai, mint a titáni erő és a kitörni kész indulat, bár ő ezeket a forma fegyelmével mindig megfékezte. Ekkoriban sok tanulmányt és bírálatot írt, amelyekben önkritikusan megtagadta ezeket a külső hatásoknak tulajdonított romantikus vonásokat, mint például A kritikáról című tanulmányában. „Így látjuk, miképpen tulajdonítja Schiller a maga dagályait a sok rossz példának, valamint én is őszintén megmondhatom, hogy az egyszerűnek velem született szerelmét Schiller és Matthisson példái kezdték megzavarni.”
    Telegdi a következőképpen magyarázza Berzsenyi és a romantika viszonyát: „A romantika végletes szenvedélyeiben, heves panaszaiban és kétségbeesett jajkiáltásaiban a lázadást sejtette meg, amely szakadatlanul csábította, de amelyet mindig megtagadott.” Majd később így egészíti ki a fenti gondolatot: „Ő a magyar szellemi életben a klasszicizmust képviseli a romantikával, a józan egyensúlyt a bomlással és féktelenséggel szemben.”
    A Kölcsey-kritika és az elszigetelődés keserű élményei után Berzsenyi számára némi elégtételt jelentett Széchenyi és Wesselényi érdeklődése munkássága iránt. A két arisztokrata szerette Berzsenyi költeményeit, szerzőjüket nagy költőnek tartották, és ezt közölték is vele. Berzsenyinek Széchenyi és Wesselényi iránti tisztelete nem csupán a hazafias érzelmű középnemes tisztelete volt a történelmi neveket viselő arisztokraták iránt. Törekvéseikben összeegyeztethetőnek látta haza és haladás ügyét, úgy mondhatott velük együtt igent az ipar, a kereskedelem, a kultúra és a városi élet fejlődésére, általában a haladásra, hogy nem kellett megtagadnia hazafiúi érzelmeit, a nagy és dicső Magyarország eszményét, és nem utolsó sorban nemesi osztályát. Széchenyi empátiával tekintett az öregedő költő sokszor naiv és fantasztikus elképzeléseire, ezek nem rendítették meg abban a hitében, hogy Berzsenyi a költészet óriása.
    Telegdi részletesen elemzi Berzsenyi tanulmányait is, főképpen A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul címűt, amely az ország mezőgazdaságának helyzetét taglalja. Ez a tanulmány az 1830-ban kitört koleralázadás után megmutatja a konzervatív földesúr félelmét, megoldási javaslatai olykor szélsőségesen jobbágy-ellenesek. Elszakad a polgári haladástól és a felvilágosodástól, anélkül azonban, hogy ifjúságához visszatalált volna. Kiütközik az írásból, hogy jól ismeri a jobbágyság nyomorult helyzetét, önámításba menekül, amely mögött „… feltűnik a fáradt, csüggedt, zsákutcába jutott ember, aki a jobbágyokra öklét rázva szeretetért és patriarchális életért könyörög, anélkül hogy hinni tudna abban, hogy ezek valaha is osztályrészéül jutnak”.
    Különös értékei a tanulmánynak az értő verselemzések s az elfogulatlan, kételyek nélküli tisztelet mellett is megmutatkozó szigorú tárgyilagosság. Felépítése a pálya ívének felvázolásában példaszerű, csak azt hiányolhatjuk, hogy a téma alapvetően kronologikus tárgyalása mellett nem könnyítette meg olvasóinak dolgát a szöveg tagolásával. A fejezetekre osztás nélkül egybefolyó szövegben olykor nem könnyű eligazodni, egy-egy kitérő után visszatalálni a tanulmány fő logikai vonulatához. (Ezen a kötet szerkesztője is elgondolkodhatott volna.)
    Telegdi Bernát gondolatgazdag könyve mindenesetre meggyőzően állítja elénk egy töprengő, őszintén jó szándékú, nagy költő tragikus életútját és költészetét. Versei a magyar irodalom klasszikus értékei, s bár életútja – szemléletének korlátai miatt – tragikus zsákutca, a maga fájdalmas csalódásaival együtt máig figyelemre méltó mementó. (Z-könyvek)




Három malom (1885–1886)
   

KRISTÓ NAGY ISTVÁN
   
Az elnyert szabadság titkaiból
   
(Három könyvről)
   
Újra megjelent az egész emberi kultúra legfontosabb művei közé tartozó könyv, Immanuel Kanttól A tiszta ész kritikája. Roppant nehéz olvasmány, de maga a szerző mondja: „Nem kell mindenkinek épp metafizikát tanulnia”. De ha megteszi, íme, ez az alapmű. A kritikának pedig egyik alapföltevése a tiszta fogalmak létezésének hite. Tiszta fogalmakat birtokolunk s egy, a jelenségektől eltérő világ létezik, melyben magánvalók vannak. „A tiszta fogalmak a valóságnak nem okozatai, hanem létrehozói.” „Az értelem formáinak munkája is szükséges.” „A dolgok semmiképpen nem jelenhetnek meg az érzékeknek megfelelően, csak a lélek saját mivoltában benne levő törvény szerint rendezve.” Mert a megismerésnek két külön forrása: az érzéki benyomások és az értelem. Az ész független és szabad, s ez teszi lehetővé a tapasztalat belső rendezését. Az érzékelés nyersanyagát az ész dolgozza fel. Lelkünkben van egy irányító s elrendező erő, mely nemcsak befogad, hanem az érzékelés megannyi apró tényét értelemmé gyúrja. A megismerés nem a létező világ passzív elfogadása, hanem az aktív tevékenység is kell hozzá. Az emberre zárporoznak az érintések, képek, hangok, de ezeket nemcsak érezzük, hanem tudomásul vesszük, azaz magunkban s magunknak rendezzük. Ezt a rendezést, értékelést végzi, kritizálja s értékeli a tiszta ész. Minden, ami ismeretemet alkotja, saját elmém cselekvésének műve. A megismerést követő erkölcsös magatartáshoz (önös indítéktól független) tiszta kötelességtudat „kategorikus imperativus” kell. Hadd fűzzük hozzá mindehhez azt a kanti parancsot, ha nem e könyvben van is, miszerint cselekedj úgy, hogy tetted általános emberi törvény lehessen. Mindez nemhogy „középiskolás fokon”, hanem szinte óvodai leegyszerűsítésként „ismerteti” kultúránk ez alapművét. (Atlantisz Kiadó)
    Miről lehet írni egyetemes kultúránk régi, de ma is érvényes alapműve után? Mai törekvésekről, melyek persze nem ilyen igényűek, de próbálnak a máról a mának mondani valamit – tán egy kissé a jövőre is kacsintva. Ilyen mű a máig sem igazán fölfedezett Kárpáti Kamil Időaranylás című megragadó (mert egész itáliai élményanyagunkat összegező, sőt, továbbgondoló) vers- és esszégyűjteménye. Nem új könyv, de évek óta boldogan olvasgatom, ha itt-ott fölöslegesnek tetsző személyessége és – noha nyilván indokolt – sértődöttsége zavar is. De lenyűgöz a műveltsége, hiszen nemcsak Itáliát, de még az Egyesült Államok irodalmát is ismeri. Párját ritkítja a műalkotás keltette impresszió megörökítése. Mindent észrevesz, befogad és értékel. Az olvasó bámulja, hogy mi mindenre talál rá és miként képes észleleteit megörökíteni. Leleplez úgynevezett „tudós” hülyeségeket s páratlan műelemzésekkel helyettesíti azokat. A műveltség, a tisztánlátás mellett nem kevésbé fontos az ítéletmondás bátorsága is. Műelemzési ritka jók – kár, hogy nincs mindhez megfelelő kép is, bár színes oldalakban bővelkedik a szép kötet. Esztétikai megállapításai sokszor szinte újnak – és ezért is fontosnak – tetszenek. „A nem művésziből művészet csak akkor válik, ha sajátos törvényeit megvalósító önmozgása, alakváltozásai és határmódosulásai folytán a nem művészi kívülről a belsejébe kerül, elemévé válik s a törvényt kifejezi” – ez mintha visszatekintene a föntebb röviden ismertetett kanti műre. A képélmény leírása szinte páratlan – hogy tud ennyi mindent észrevenni, megjegyezni, értékelni és le is írni? A velencei biennáléról írva bátran kimondja: sok minden „szervesen illik a lépésről lépésre haladás józan menetrendjében, hiszen ki nem fogná fel, hogyha bizonyos hatalmi erők számára kívánatosnak látszik a művészet leváltása, helyettesítésének éppen a lényege nem lehet azonos a leváltandó művészettel.” Önmaga érzékelteti „a fölfedezés és a kritikus szemszög merészségét, ahogy éppen Sodoma esetében.” (Sokat és szépen ír Sodomáról.) „Számomra mégis az a legfontosabb kérdés, hogy […] mitől emelkednek túl saját korlátaikon, mi az elnyert szabadság titka, melytől mély és maradandó lett a munkájuk? (Mármint az alkotóké.) Képtelenség nagyokra (akikben az égvilágon minden benne van, ami a kisebbekben esetlegesebben, kifejtetlenebbül, tehát tanulmányozásra jóval feleslegesebb módon fordul elő), és kicsikre (akik viszont semmit se tudtak, csak mindazt kevésbé jól, amit a nagyok csináltak) szétosztani a művészetet.” „Sem a tökély, sem a teljesség nem a nagyság privilégiuma.” (A szerző kiemelése.) Hát, igen – ezek alapkérdések és Kárpáti hősiessége, hogy (újból) megpróbál velük szembenézni. Mint ahogy ezernyi mással is. (Stádium kiadás)
    Ezek tehát nem új, mondhatni, „régi” könyvek. De amire most térek át, ott inkább a szerző a „régi” – azaz idős, ahogy manapság kedvesen mondják: „szépkorú”. (Akárcsak e sorok írója is.) Nemes László, az És a Duna csak folyt kis elbeszéléskötet szerzője ezeket az írásokat csaknem kilencven évesen hozta létre – bár mai fiatal íróink szólnának ilyen frissen. Nem osztom éppen a kötetke utolsó sorait, melyben a naponta tapasztalható újfasiszta jelenségek miatt aggódik, de ezt sok más Ezredvég-beli írásra is elmondhatom. Akiktől fél, azok a nemzet létszámának (családostól és rokonszenvezőkkel együtt) sem teszik ki érdemleges százalékát. No de, ez csak egypár sor, a kötet lényege a vegyes töltésű emlékezés, amely (épp az első novella befejezése utal rá) sose re­kon­st­ru­álható teljesen.
    Ez persze minden emlékezés-megörökítés örök problémája, de nem lehet rá eleget utalni. Ezért oly imponáló a sűrítés, az, hogy pl. A kép című novellában egy egész családregény anyaga van egybeépítve. Kár, hogy a befejező csattanó nincs már az elbeszélés korábbi szakaszában előkészítve. Jó, hogy nemcsak a múltakról van szó; Az elnök például pikáns mai történet, happy endingje is röhögtetően-ridegen (ez nem szükségszerűen ellentmondás) napjainkbeli. A Boldogság Amerikába szakadt honfitársak kissé szokványos édes-bús históriája. Szóval, jó kis mai történetek ezek, de a legnagyobb témával még adós a szerző: a nyugatról hazatért (noha ott is antifasiszta) honfitársnak itthon szembe kellett néznie az államvédelem (hogy állatvédelmet ne írjak) gyanakvásával – érinti a témát, de ez külön „nagyregényre” méltó. Akár nem nagyregényként, hanem A kép már említett sűrített példája szerint. (Z-füzetek/132)
   

TASNÁDI ATTILA
   
Életmű a nemzet szolgálatában
   
Janzer Frigyes-album
   
A közelmúltban töltötte be 70. életévét Janzer Frigyes szobrászművész, aki idejét látta, hogy leltárba vegye és a közönség elé tárja négy évtizedes munkásságának java termését. A leltár egy míves kivitelű, remekül fotografált album formájában látott napvilágot. A kiadvány értékét nagyban növeli, hogy a műalkotások reprodukciói mellett szót kaptak benne a pálya alakulását nyomon kísérő kritikusok is, elemző-értelmező kommentárjaik tükréből ki-ki képet kaphat azokról az esztétikai, erkölcsi és életfilozófiai elvekről, amelyek ezt a művészetet motiválják.
    Janzer pályája a hatvanas évek derekán indult; a mesterség fogásait a sok tehetséges fiatalt útnak indító Vasutas Képzőművészeti Körben sajátította el, majd a Fiatal Művészek Stúdiójának tagjaként állította ki első munkáit. Kezdettől fogva a klasszikus és a modern szobrászat összegező tanulságaira támaszkodva, a figuralitás kereteiben kereste és találta meg a kibontakozás lehetőségeit, ezen belül azonban fejlődésének íve a konkréttól az elvont, az egyeditől az általános felé halad. A természeti formákból építkező kifejezésmódja rugalmasan idomul témáinak tartalmi követelményeihez, s így különösebb stilizálás nélkül is személyes hitellel és lényegfeltáró igénnyel tud szólni a szűkebb és tágabb környezetét foglalkoztató jelenségekről és léthelyzetekről.
    A hetvenes években főként a mai ember érzelmi élete, intellektuális gondjai, a valósághoz és a társadalomhoz való viszonya állt vizsgálódásainak homlokterében, utóbb a különböző mozgásformák és lélekállapotok, a cselekvésben megnyilatkozó vitalitás érzékeltetése, legújabban pedig korunk sorsproblémáinak fogalmi szintű megjelenítései foglalkoztatják. A szobrászat minden műfajában járatos, sokoldalú alkotó, otthonos a kisplasztikában, érmészetben, portrészobrászatban, de tehetséges művelője a köztéri jellegű emlékmű-, illetve díszítőszobrászatnak is.
    Embercentrikus alapállásából következik, hogy szobrászi készségeinek talán legjellemzőbb jegye a karakterérzékenység – innen, hogy mondanivalóit a legszívesebben az emberi test, illetve az arc plasztikai megragadásán keresztül tolmácsolja. Családtagjairól és barátairól készült, a természeti hasonlóságot és a szubjektum jellemzőit szerencsésen ötvöző szoborportréiban az ábrázoltakhoz való viszonyát is felfedi, ez a hol rejtettebben, hol nyíltan vállalt vonzalom rendre a megmintázott személyek humanisztikus értékeire rezonál. Kivételes azonosuló képessége magyarázza meg történelmi és irodalmi nagyjainkat idéző büszt formátumú (Nagy Balogh János, Szabó Pál, Csokonai Vitéz Mihály, József Attila, Bartók Béla, Kazinczy Ferenc, Széchenyi István, II. Rákóczi Ferenc stb.), illetve egész alakos (Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Lukács György) portré-emlékműveinek páratlan sikerét. Valamennyi megbízatását hosszas tanulmányokkal készítette, illetve készíti elő, a szűkebb téma kimerítő ismerete mellett igyekszik tisztában lenni minden olyan összefüggéssel, amely hatással volt a megképesítendő személyiség fejlődésére és elhatározásaira.
    Mivel a portré célja ezúttal a példaképállítás, a követendőnek elismert szellemiség interpretálása, tudatosan nem teljes formátumában, hanem csak bizonyos – az emlékezés szándékával leginkább összhangban levő – vonásaiban idézi meg a megjelenítendő hérosz jellemét. A fiziológiai struktúra ezért csak mint alapforma, mint kiindulópont jön szóba, azaz a művész által kialakított arányok és tömegek csak jelzésszerűen utalnak a modell külső lényére, maradéktalanul visszaadják viszont a belső lényeget: azokat az erkölcsi, politikai és világnézeti minőségeket, melyek az ábrázolt embert és életművét jellemzik. A szakirodalom differenciált eszménykeresésnek, sokoldalú hősfelfogásnak nevezi ezt a korábbi, minden társadalmi-pszichikai összetevőre kiterjedő – s így szükségképpen uniformizáló – hőseszményt felváltó leszűkítettebb ábrázolásmódot, amely a személyiség egyénibb, igazabb, ha úgy tetszik emberközelibb megmutatását teszi lehetővé.
    Első korszakának kissé meditatív hangoltságát az 1980-as években dinamikusabb, a jelenségeket nemcsak ábrázoló, de azok megértésére, elemzésére is vállalkozó szemléletmód váltja fel. Köztéri megbízások, kisplasztikák, érmek sorozata jelzik, hogy mind a témák, mind az eszközök tekintetében gazdagabbá és magabiztosabbá lesz művészete, amit az ez idő tájt kapott tucatnyi pályázati és kiállítási díj is igazol. 1978-ban – még innen a negyvenen – elnyeri a Munkácsy-díjat. Táncosnő-variációiban kettős feladat megoldására vállalkozik: a beszédes mozdulatok tükrében a művészsors szépségeit, a doppingoló sikerélményt, de a kételyt, a belső drámát is megmutatja. Gondolatok a háborúról című, hegesztett vasból formált expresszív sorozatában ugyancsak lelki-szellemi mozgásokat tesz láthatóvá: a kompozíciók a háború örvényébe taszított ember kiszolgáltatottságának feltárásán keresztül szemléltetik a háború kegyetlenségét, illetve perelnek a szenvedéseket megváltó békéért. Az antik kultúrából ismerős Niké téma tér vissza egyéni értelmezésében Bukás, Béke és Lebegés című, az anyag szépségét is kiaknázó kisbronzaiban, melyekben a mitológiai reminiszcenciákat elmélyítendő, klasszicizáló formafogásokkal él. Dekoratív, környezetformáló feladatnak tesz eleget a fadd-dombori Duna-parton felállított Mólóplasztikája – a napot formázó, mesterien szerkesztett krómacél kompozíció igazi plasztikai remeklés.
    A nyolcvanas évtized végétől a mintázáscentrikus, leíró jellegű szoborformálás fokozatosan egy intellektuálisabb igényű, a tárgy konkrét ábrázolását mellőző metodikának adja át a helyét. Mesterünk helyesen ismerte fel, hogy a megváltozott és bonyolultabbá lett társadalmi és művészeti viszonyok között az elbeszélő elemekkel dolgozó szituáció-ábrázolás már nem minden esetben célravezető, mert a valóság olyan kérdéseket vet fel, melyeket a realisztikus stílus kereteiben már nem lehet teljes értékűen megválaszolni. Járhatóbb és hatékonyabb út, ha a művész a plasztikai formák önelvűségéből adódó vizuális hasonlatkeltésre támaszkodik, azaz mondanivalóit asszociációkeltő formák, jelképpé egyszerűsödő alakzatok nyelvén fejezi ki. Ebbeli elképzelése kezdetben csak a térplasztikai jellegű, dekoratív szándékú műveiben, jelesül a megszaporodó díszkutakban – érvényesült, de hamarosan megjelent, s mindjárt sikerrel, politikai emlékműveiben is, így az újjászületést szimbolizáló fóti Felszabadulási emlékműben (a rendszerváltozás után új nevet kapott: A II. világháború áldozatainak emlékműve). A konkréttól való elvonatkoztatás egyébiránt – ha nem is ilyen súllyal – a figurális megoldású emlékművekben is megjelenik, például a háborúk áldozataira emlékező fényeslitkei és abai köztéri szobrokban. Ezekben az általánosítás forrása az ábrázolt szituáció, az előbbi haldokló antik harcost, az utóbbi pietàt formáz.
    Janzer az érmészetnek is jeles művelője. Ötletesen él a hagyományokkal, de az újítások adaptálásától sem zárkózik el. Tagolt struktúrájú, a pozitív-negatív formákat szellemesen variáló ún. „szerelt érmei”, formai újdonságuk folytán, egyedülálló helyet biztosítanak számára a műfaj újabb kori történetében.
    A kötet az 1986-ban Érdemes művész címmel is kitüntetett mester legújabb köztéri szobrainak szemléjével zárul, köztük a krónikák ábrázolásaira hajazó abai Szent Istvánnal és a kistarcsai Simándy József emlékművel. Mindkettő szép példája Janzer Frigyes sosem hivalkodó, de mindig megvallott hazafiságának. (Újbuda Önkormányzata – Holnap Könyvkiadó)