KÉPZÕMÛVÉSZET

DAVID ÁLFARO SIQUEIROS (Mexikó)

Nyílt levél a szovjet festõkhöz,
szobrászokhoz és grafikusokhoz

Alig három hete írtam meg Varsóban a fiatal lengyel festõkhöz intézett nyílt levelemet. Azért tettem ezt, hogy ezzel eleget tegyek kívánságuknak. Ezt írtam:
    "Mindegyikük egyedi mûalkotását lehetetlen volna elemezni az Arzenál kiállításának egyszeri megtekintése nyomán. Száztizenegy festõ, kilencvenkilenc grafikus és negyvenöt szobrász mûvét nem lehet megítélni a mûvészek két-három elszigetelt alkotása alapján, annak veszélye nélkül, hogy súlyos tévedésekbe ne essem, és mélységes igazságtalanságokat ne kövessek el.
    Ez alkalommal tehát csak arra szorítkozom, hogy néhány megjegyzést tegyek arról, amit átfogó tendenciájukban, jelenlegi együttes munkájukban látok, végül is ennek a módszernek kell megelõznie minden részletes tanulmányozást. Az általános ismerete nélkül nem lehet eljutni az egyeshez.
    Kiállításukban egy nyilvánvaló és ráadásul üdvös ellenhatást tapasztalok az akadémizmussal szemben, amely nemrég még túlsúlyban volt alkotótevékenységükben. A gyakran kommersz stílusú naturalizmusra gondolok, a század eleji jenki reklám-realizmusra, amelyet 1951 szeptemberében hazájukban tett utazásom alkalmával figyelhettem meg.
    Ámde látom vonzódásukat a párizsi iskola formalizmusához is. Ez azt jelenti, hogy olyan mûvészet felé orientálódnak, amely a galériák (manapság New York által diktált) üzleti spekulációinak van alávetve, s amelyet valamely elefántcsonttoronyban alkotó mûvész hoz létre egy feltételezett vásárló intimitása számára; ez pedig semmiképp nem illik sem tartalmánál, sem mûfajánál, sem formájánál fogva a hazájukban zajló mindent átható nagy társadalmi folyamathoz.
    De jól tudom, a közös munkájukban jelentkezõ pozitív elemekbõl ítélve, hogy nincs messze a nap, amikor önök is rátalálnak az új, a teljességgel modern realista mûvészet végleges útjára, amely olyan korszerû, mint az õt megkövetelõ társadalmi feladat. De persze nem az egyéni mûterem munkája oldja meg a problémákat, hanem a mûterem autentikus funkciójának megtalálása és kifejlesztése.
    A mûvészettörténet nagy korszakai nagyrészt kollektív meggyõzõdés gyümölcsei, és önöknek ma az a szerencséjük, hogy nemzeti hittel rendelkeznek, amelyre a világ számos népe még nem tett szert."
    És vajon mit mondhatnék önöknek, szovjet mûvész elvtársak, egy ehhez hasonló nyílt levélben?
    Elõször is meg kell mondanom, hogy ismerem egész munkásságuk kibontakozását, elsõ csíráitól kezdve, hiszen 1927-ben, vagyis tíz esztendõvel az Októberi Forradalom gyõzelme után látogattam meg elõször országukat, amikor küldöttként vettem részt a Vörös Szakszervezeti Internacionálé IV. kongresszusán, és közvetlenül megfigyelhettem mûvészetük elõremenetelét; 1951-ben Varsóban megtekintettem a Szovjet Festészeti Kiállítást; nemrég részt vettem a hasonló berlini fesztiválon; alig egy hónapja láttam a szovjet festõk újabb kiállítását a Lengyelország fõvárosában rendezett fesztiválon; idén szeptemberben pedig végigjártam az összes modern mûvészeti múzeumot Moszkvában és Leningrádban, meglátogattam számos egyéni mûtermet, és bizonyára megismertem legfontosabb monumentális alkotásaikat.
    Számomra tehát nyilvánvaló, közvetve és közvetlenül egyaránt, hogy mûvészetük a világtörténelemben példátlan nagyszerûségû politikai funkciót tölt be. Egész mûvészetük egy olyan társadalmi mozgás szolgálatában áll, amely új korszakot nyitott az emberiség számára, és ezért számíthatnak önök az elsõ proletárállam korlátlan támogatására. Számomra világos, hogy festészetükkel, szobrászatukkal, grafikájukkal, plakátjaikkal, illusztrációikkal, színpadképeikkel stb. hozzájárultak ahhoz, hogy a cárok elmaradott, régi Oroszországából az iparban, a mezõgazdaságban, a tudományban, a nevelésben, a sportban, végül is mindenben, ami hozzájárul az emberek boldogulásához, élenjáró országot formáljanak. Nincs olyan nagyváros, város, község, falu, gyár, vasútállomás, üdülõhely, iskola, színház, ahol önök ki ne fejezték volna a legkülönfélébb méretû mûvekben a szocialista ideológiát, nagy embereiknek, hõseiknek apológiáját. A közterek és az épülethomlokzatok kiképzéséhez, a száz- és ezerszámra épülõ lakóházak belsõ terének kialakításához mindenütt hozzájárultak mûvészi munkájukkal. Összegezve, új társadalmuk felszabadító légkörében önök megismétlik azt, amit más társadalmak még rabszolgasorban tettek a közösségi mûvészetben, az õsi Kína, a régi India, az ókori Egyiptom, az ókori Görögország, a középkor és a reneszánsz, Amerikában a hatalmas prehispán kultúrák. Ily módon mûvészetük az állam mûvészete, közösségi mûvészet, ideológiai megbízatású mûvészet, éppen ezért szándékában ékesszóló mûvészet, és ily módon realista szándékú mûvészet. Mûvészetük tehát eposzi mûvészet, hõsies mûvészet. Ez vezeti önöket olyan technikai megoldásokra, mint a zománcmozaik, amelyet készítenek. Természetesen még sok tennivaló van hátra, s errõl kell még önökhöz szólnom.
    Mi, kommunisták - én magam 1924 óta vagyok a kommunista párt tagja, attól fogva harcolok az önök ügyéért, amely az enyém is - sohasem elégszünk meg a pozitív tettek elemzésével. Mi, kommunisták mindig a problémák mélyére hatolunk, s innen származik a legközvetlenebb bírálat és önbírálat. Ezt a magatartást követem én is.
    A mi mexikói festészetünk, amely részben állami, részben közösségi festészet, amelynek ideológiai megbízatása van, s következetesen technikai kutatásokat is folytat, és realista célt tûz maga elé, (az imperializmusnak alávetett burzsoá gazdasági rend országaiban egyébként teljesen természetes) formalista beütéstõl szenved, az önök mûvészeti viszont nem mutatja ennek a leprának a hatásait, amely a kapitalista világ mûvészetébõl szellemes, de a maga értékében degradált és degradáló tüntetést csinált; mégis a kozmopolitizmus egy másik formájában, formalista akadémizmusban, mechanikus realizmusban szenved. Ha összehasonlító módon, a kifejtett értelemben szemléljük a párizsi formalizmust és az akadémizmust, megtaláljuk mindkettõben a hasonlóság elemét: mindkét út nemzetietlenné és személytelenné teszi a mûvészetet; a párizsi iskola módján formalisták és a római akadémia módján akadémikusok bármely országban úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két vízcsepp. Egy argentin formalista és egy japán formalista között e tekintetben nincsen semmiféle különbség, ahogy szintén nem létezik különbség egy magyar akadémikus és egy guatemalai akadémikus között sem. Egyik is, másik is felemás mûvészetet ápol… mert egyik is, másik is a priorinak, adottnak veszi a stílust, és ezért a stílus, a forma számukra nem a funkció konzekvenciája, eredménye.
    A mi kortárs mexikói festészetünk formalista elemekkel terhes, ahogy mondtam, és ennek a formalizmusnak a következményeként primitivizmusban és archeologizmusban szenved, amely önöket nyilvánvalóan nem támadta meg, de festészetük, az önök festészete viszont még nem használja fel saját nemzeti hagyatékát az alkotás céljaira, lévén még áldozata annak a stiliszta elõítéletnek, amelyre céloztam, vagyis a reneszánsz végén kialakult, ma már holt nemzetközi akadémiai törvényeknek.
    A realizmus, önök is egyetérthetnek velem, nem lehet merev formula, változtathatatlan törvény, ahogy ezt a mûvészettörténet is bizonyítja, amely éppen az egyre realistább realista formák kibontakoztatásának története. A barlangfestményektõl az ókoron, majd a középkoron át a reneszánszig tett egyszerû szellemi kirándulás a legcsekélyebb kétséget is kizárja ezzel az igazsággal kapcsolatban. Végül is megegyezhetünk abban - ahogy erre törekszenek is egyesek -, hogy nincsen felsõbbrendû mûalkotás egy másik mûalkotáshoz viszonyítva, és ebben az értelemben egyetlen fontos mûvészeti korszak sem felsõbbrendû a másik korszakkal szemben, de ez semmiképpen nem tagadja a forma szakadatlan gazdagodásának folyamatát az egyre gyarapodó, egyre civilizáltabb, egyre ékesszólóbb realista nyelvezet irányában. Egyre elevenebb, húsból-vérbõl való, kifejezõbb lényeket kívánunk alkotni úgy, ahogy a környezet, amelyben az ember egyre tapinthatóbban mozog, ösztönözte a mûvészet mindama korszakát, amikor az alkotás nem zárkózott érinthetetlen formulák közé. A realizmus nem lehet egyéb, mint állandóan fejlõdõ alkotómódszer.
    A mi mexikói festészetünk, egészében véve, elfeledte ezt az elvet, hála az archeologizmus mezején, s így az indián primitivizmus útján dívó formai spekulációknak. Ez olyan súlyos hiba, hogy sok-sok mester tevékenységét megrekesztette a kezdeti stílusokban, vagyis a harminc esztendõvel ezelõtti "gyermekded" stílusokban. (A mexikói modern festészet tudvalevõen 1922-ben kezdõdött.) A szovjet festõk mûvészetében is van egy ilyen vakfolt, ami azzal jár, hogy tovább élnek az öreg realista stílusok, a nemrég múlt stílusok, a század eleji jenki kommerciális reklám-realizmus stílusa, amit az önök mûvészetének befolyásaként megfigyelhettem a lengyel festészetben, és megfigyelhetõ általában a népi demokráciák festészetében is, ahogy ezt leszögeztem említett nyílt levelemben. Ha összességükben vizsgáljuk mûvészetük folyamatát, az önökét, az alatt a harmincnyolc esztendõ alatt, amióta létrejött, megállapíthatjuk, hogy a fejlõdés semmiképp sem a formai nyelvet illetõen következett be, hanem a technikai virtuozitásra vonatkozik, az egyre nagyobb kézmûvességre. De ne feledjék, hogy egy megszabott realista alkotás területén belül éppen a mesterségbeli tökéletesedés mindig dekadenciához vezetett.
    A közvetlenül a reneszánsz után tevékenykedõ festõk sokkal ügyesebbek voltak, mint elõdeik, de mûvük sokkal alacsonyabb rendû, mint amazoknak a kevésbé ügyes mûvészete. Raffaello félelmetesen nagy volt, de megvetésre méltók a raffaellisták, akik õt követték… és ez csupán egyetlen példa.
    Nem igaz semmiképpen, hogy a formának minden túlhajtása formalizmus, mivel akkor nem tudnánk megérteni egyetlen nagy velencei festõt sem, ahogy Michelangelót, El Grecót, Goyát, Daumier-t stb. sem, és a mexikóiak esetében José Clemente Orozcót. A formalisták túlhatják a formát magáért a formáért, tisztán képzõmûvészeti játékképpen, az igazi realisták viszont mindig a nagyobb képzõmûvészeti ékesszólás, a nagyobb tematikai ékesszólás determinációjával tették ezt, s meg is teszik ezután is; összegezve, a realisták nyelvezete, a mi közös nyelvezetünk végeredményben plasztikus nyelvezet. Máskülönben a mi politikai tartalmunk bármennyire igaz és szép legyen is, nem jelent többet, mint egy bármilyen emberi lény érzékenységéhez szóló bágyadt és fáradt mûvészi kifejezés.
    A mûvészettörténet tanulmányozása azt is bizonyítja számunkra, hogy az mindig a realista utat követte, az anyagok és szerszámok vagy munkaeszközök egyre tökéletesebb megválasztásával. Ha tekintetünket a nagy olasz mûvészet négy évszázadára irányítjuk - egyetlen példa -, könnyedén elérkezünk a konklúzióhoz, hogy a mûvészek különbözõ periódusaikban sohasem elégedtek meg elõdeik módszereivel, ellenkezõleg, az új eljárások lelkes kutatói és felfedezõi voltak. Azt tapasztaljuk, hogy nemcsak lépést tartanak koruk tudományának, technikájának és iparának leghaladóbb vívmányaival, hanem ennek a technikának és tudománynak egyformán zászlóvivõi. Láthatjuk, hogy ezek a mûvészek tökéletesítik a temperákat, tökéletesítik az olajfestékeket, új és egyre jobb pigmenteket találnak, és miért ne mondanánk ki: gazdagítják szakmai "trükkjeiket", hogy mûveik egyre tökéletesebbek legyenek. A mi mexikói mozgalmunknak is megvoltak a maga elõharcosai, de ugyanakkor megvoltak legádázabb ellenzõi is, és ezeknek köszönhetõ, hogy termésünk nagy része megrekedt az ezeréves eljárásoknál, a politikai ékesszólás rovására. A festészet, mint a képzõmûvészetek általában, materiális mûvészet, fizikai mûvészet, s éppen ezért a kifejezés anyagi eszközeiben rejlõ lehetetlenségeknek vagy lehetõségeknek van alávetve. Az önök esetében, szovjet festõkollégák, ez a tény még súlyosabb formában jelentkezik: elõször, mert önök között még nem jelentkeztek az anyagi technika gazdagításának pártolói; másodszor, mert önök ma egy olyan államra számíthatnak, amely eddig soha nem látott mértékben biztosítani tudja az átalakulás morális és effektív eszközeit önök számára.
    Amíg minden történelmi kor nagy festõi szisztematikusan gazdagították a perspektíva és a kompozíció elveit, a párizsi iskolához csatlakozók nem hogy újat nem hoztak ebben az értelemben, hanem elveszítették azt is, amit elõdeik húsz évszázad alatt felfedeztek. A mi mai mexikói mozgalmunkban a tradicionalista formalisták szisztematikus ellenzékével szemben azon fáradoztunk, hogy megtaláljuk ennek a problémának a megoldását, ahogy ezt számos gyakorlati tettünk is bizonyítja. A szovjet festõk ezzel szemben még a kompozíció és perspektíva, az összes mûvészi akadémia módszereinek vannak alávetve, és ezeket gyakorolják a világ egyetlen olyan államában - ahogy ez részben megtörténik a népi demokráciákban is -, ahol a népet szolgáló tudomány mérhetetlenül nagy segítséget nyújthatna nekik a probléma megoldásában.
    Nem, sem a realizmus formái, sem képzõmûvészeti materializációja nem lehet merev. Abszurdum lenne azt gondolni, hogy a realista ékesszólást már kimerítették a múlt nagy mesterei (õk is így vélekedhettek volna közvetlen elõdeikrõl), és épp oly abszurdum volna azt gondolni, hogy a sok száz és ezer évvel ezelõtt felfedezett eszközök és anyagok jelentik az utolsó szót.
    Most tehát, elutasítva azt a festészetet, amely az általunk párizsi iskolának nevezett impulzusból született, s a burzsoázia kulturális világának nagy koholmánya (minden esetben, amikor ez a festészet elkövette azt az aberrációt, hogy a közösségi mûvészetet elnyomja, hogy megtagadja az ideológiai mûvészetet, elérte, hogy kitaszítsa a mûvészeti termelésbõl az ember képét, ahogy a fizikai környezetet is, amelyben az ember mozog, s mindezt egész egyszerûen szabadnak vélt geometrizációval helyettesítette), a világon ezekben a pillanatokban csupán két fontos gyakorlat maradt: a Mexikóból származó vagy mexikói gyakorlat, amely alá van vetve az egyre kedvezõtlenebb politikai kondícióknak, és a szovjet festészet, az egyre kedvezõbb politikai feltételek között. Természetesen a népi demokráciákban, valamint Olaszországban és Franciaországban elkezdõdött egy kollektív út a jó irányba, de ez nagyon fiatal, és éppen ezért még embrionális.
    Két olyan áramlat, amely végül is az elõbb említett mozgalmakkal, a kritika és önkritika révén kölcsönösen segítheti egymást, hogy megszabaduljanak negatív mozzanataiktól, és megerõsítsék pozitív mozzanataikat.
    A mexikói festõk igen fontos tradíciókkal és a képzõmûvészetek iránt fogékony néppel rendelkeznek, de a szovjet festõk sem kevésbé gazdagok ilyen értelemben, tradíciójuk nagyszerû, és festõik jó képességûek. A szovjet festõk szakmai elmélettel rendelkeznek, ami nekünk nincsen; és azzal a képességgel, hogy kifejezzék a pszichológiai jelenségeket, amelyek véleményem szerint páratlanok a világon. Beléptek már az igazi monumentális mûvészetbe, az építészethez kötõdõ mûvészetbe, és most az egyetlen, ami még hátra van, hogy lerázzák a rutinos formákat, amelyek bénítják õket.
    Legyenek ezek a szavak a politikai életben és a politikai mûvészetben kipróbált elvtárs szavai. Egy elvtárs szavai, aki a leningrádi Ermitázsban 1927-ben megismert 50 teremben - ma már 300, sõt több teremben - a szovjet élet rendjében történtek és történendõk vitathatatlan jelképét látja.

    Moszkva, 1955. október 17.

    NAGY GÉZA FORDÍTÁSA
 

J. C. Orozco: Munkanélküliek

VALLOMÁS

IGNACIO RAMONET - FIDEL CASTRO

Che Guevara halála*

Az 1962. októberi krízis után az észak-amerikai agresszió veszélye elhalványul. A Forradalom konszolidálódik. Che Guevara világ körüli útra indul. Szenvedélyesen érdekelték a nemzetközi kérdések, az antiimperialista mozgalom kérdései foglalkoztatták, nem?

    Nagyon is figyelt a Harmadik Világ helyzetére. A nemzetközi ügyekre, a Bandungi Értekezletre1, az El nem kötelezettek Mozgalmára, és egyéb hasonló témákra. 1965-ben világ körüli útra indult, találkozott Csou En-lajjal, Nehruval, Nasszerral, Szukarnóval. Erõs volt benne az internacionalista elhivatottság, és rendkívül érdeklõdött a fejlõdõ világ problémái iránt.
    Ami Kínát illeti, emlékszem, hogy Che számos kínai politikussal találkozott, kapcsolatot teremtett Csou En-lajjal - miként már mondtam -, találkozott Maóval, meg akarta ismerni a kínai forradalom eszmerendszerét. Nem került konfliktusba a szovjetekkel, de nyilvánvaló, hogy Kínának inkább volt a híve, nagyobb rokonszenvvel fordult Kína felé.
    Jugoszláviát is meglátogatta, a munkás önigazgatás és az ehhez hasonló kérdések ellenére, én ezekkel nemigen rokonszenvezem. Némelyik szövetkezet hotelekkel rendelkezett, egyéb tevékenységeket ûzött, és mûködésük eredeti céljuktól teljesen távol esett, láttam hasonló jelenségeket Kubában is, olykor ahelyett, hogy a mezõgazdasággal foglalkoztak volna, kereskedelemmel és turizmussal foglalkoztak.

    1964 decemberében az ENSZ-ben szólalt fel, aztán Algériában járt, és 1965 elsõ hónapjaiban utazást tett Afrikában is.

    Igen, de ez már késõbb történt, annak a stratégiának részeként, ami missziójának végsõ szakaszát jellemezte, amikor már elhatározta, hogy Bolíviába megy. Igen lelkes volt, voltaképpen az argentin forradalom létrehozásához akart hozzájárulni. Megteremteni a szükséges körülményeket. Ez idõ tájt mindenki minket akart elpusztítani, a mi válaszunk pedig az volt, hogy a létezõ világot kell megváltoztatni. Nagy igazság ez. Mindig ehhez az alapelvhez tartottuk magunkat.

    Ön nekem egyszer azt mondta: "Õk nemzetközivé tették a blokádot, mi nemzetközivé tesszük a gerillát."

    Trujillo2 esete ez, ami kivétel volt. 1959 júliusában fegyveres dominikaiak egy csoportja indult Kubából ellene, egy diktatúra elleni harci segítségnyújtás elsõ példája volt ez, egy olyan régi kötelességvállalás teljesítése, amelyet a velünk együtt harcoló dominikaiakkal kötöttünk. Trujillo fegyvereket küldött Batistának, a háború végén Batista nála talált menedéket, onnét kezdõdtek az elsõ fegyveres támadások országunk ellen.
    Ami a többi országot illeti, irányelvünk a kapcsolatok kölcsönös tiszteletben tartása volt, a nemzetközi jog alapelveihez tartottuk magunkat, annak ellenére, hogy egyik sem tanúsított túl nagy rokonszenvet irántunk. Léteztek különféle árnyalatok, némelyek több függetlenséggel rendelkeztek az Egyesült Államok irányában, mások kevesebbel. Akik feltétel nélkül engedelmeskedtek, azonnal megszakították a kapcsolatukat Kubával, mások ellenálltak. Ellenállt Brazília, Uruguay, Chile. Venezuela viszont egy pillanatig se állt ellent. Romulo Betancourt3 volt akkor az elnök, aki valamikor baloldali volt, késõbb viszont reakciós szemétláda lett. Ily módon a latin-amerikai országok egyik csoportja egy ideig megõrizte a diplomáciai kapcsolatot Kubával, Mexikó például mindvégig.

    Az Egyesült Államok kormánya azzal vádolta önöket, hogy mindenütt a felforgatást támogatják.

    Az észak-amerikaiak Kuba iránti igényei igen sokfélék voltak, folyvást újakat jelentettek be.
    Elõször le kellett volna mondanunk a szocializmusról, azután meg kellett volna szakítanunk kereskedelmi és minden egyéb kapcsolatunkat a Szovjetunióval. Mindegyre újabb követeléssel álltak elõ, hogy elítéljenek és elszigeteljenek bennünket, Playa Girón, majd az októberi krízis után ismét új problémák támadtak. Ezeket követték a latin-amerikai harcok: amikor ezek kirobbantak, Kubának meg kellett volna tagadnia támogatásukat - csak néhány követelést idézek fel önnek - azután Angola; amikor Dél-Afrika 1975-ben Angolára támadt, mindenki tudja, mi történt: vissza kellett volna vonulnunk Angolából, ha viszszavonulunk Angolából, megoldódnak problémáik Kubával, mondták nekünk, és sok más ilyesfélét hangoztattak.
    Késõbb újabb és újabb problémák támadtak. 1974-ben a forradalom Etiópiában, az ott kialakult helyzet arra késztetett minket, hogy 1977-ben együttmûködjünk az etiópiaiakkal, és hogy ezt tegyük más esetekben is. Elszigetelt ország voltunk, és miközben az Egyesült Államok még inkább el akart szigetelni minket, egyre több kapcsolatot építettünk ki a világ többi részével.

    De önöket továbbra is a "forradalom exportálásá"-val vádolják.

    Abban az idõszakban, a hatvanas években már senkinek se volt Latin-Amerikában diplomáciai kapcsolata velünk, kivéve - mint mondtam - Mexikót. Mi akkor is a nemzetközi normákhoz tartottuk magunkat. Igen, akartuk, vágytuk a forradalmat, elvi okokból, meggyõzõdésbõl, de tiszteletben tartottuk a nemzetközi jog alapelveit. Én azt vallom, hogy a forradalmat nem lehet exportálni, senki sem exportálhatja a forradalmat lehetõvé tevõ objektív körülményeket. Mindig ebbõl az alapelvbõl indultunk ki, ma is így gondoljuk.
    A Forradalom gyõzelme után, 1959 májusában Buenos Airesben voltam. Ez a látogatás egybeesett az AÁSZ (Amerikai Államok Szövetsége) értekezletével, ahol felvetettem, hogy Latin-Amerikának egyfajta Marshall-tervre van szüksége - amilyen az Európa újjáépítésére szánt híres segély volt - és a mértékét húszmilliárd dollárra becsültem. Persze, nem rendelkeztem mai tapasztalataimmal, a legkevésbé sem. Eszmékkel viszont rendelkeztem: nemzetközi tapasztalattal, habár ez sem volt sok, csupán annyi, amit addigi életem során végigolvastam, és annyi, amennyit errõl a témáról végiggondoltam. Latin-Amerikáról való konkrét tapasztalatom se volt sok. Ennek ellenére kezdeményeztem Buenos Airesben a fejlõdés kérdésének felvetését. Tudja, mennyi volt akkor Latin-Amerika tartozása?

    Nem.

    Ötmilliárd dollár.

    Összehasonlítva a mai adóssággal - nyolcszázötven milliárd dollár - nem sok.

    Latin-Amerikának akkor feleannyi lakosa volt, mint ma, kétszázötven millió, ma, több mint ötszáz millió lakosa van. A külsõ adósság - nem beszélek a belsõ adósságról, ami szintén nemzeti adósság, amivel az állam a gazdagoknak tartozott - vagyis az az adósság, amit az országnak a kamatokkal együtt a külföldnek kell kifizetnie. Ez nem tartalmazza a tõkekivitelt, az egyenlõtlen cserét, az erõs valutával és szilárd gazdasággal rendelkezõ országokba való tõkekivitelt, az elõjogokat, amelyeket a Bretton Woods-i Egyezmény4 átengedett az Egyesült Államoknak, ezek a jogok azt illették meg a világon, aki a dollárt nyomja.  A papírpénz fedezete már nem az arany. Nixon elnök 1971 augusztusában egyoldalúan felfüggesztette a dollár aranyra történõ átváltását, és így nem maradt más, csak a dollár, az egyetlen létezõ valuta ezen a féltekén; minden más pénznem állandóan változott, egyik sem volt megbízható. Ekkor a latin-amerikai országok minden pénze kivitelre került, kivitelre az Egyesült Államokba.

    Az AÁSZ-ben javasolt tervet elutasították, gondolom.

    Azzal a tervvel sokféle tragédiát el lehetett volna kerülni ezen a kontinensen. Két évvel késõbb Kennedy elnök újra felvetette ezt az eszmét, egyfajta Marshall-tervet javasolt Latin-Amerika számára, a Szövetség a Haladásért programot: agrárreformot, pénzügyi reformot, lakásépítkezést stb.

    Ami nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is ellenséges legyen Kubával szemben.

    Igen, akkoriban õk felmentettek minket minden kötelezettség alól. Úgy gondolom, léteztek az objektív feltételek, és amit Che tett, teljesen korrekt volt, nem volt köztünk semmilyen ellentét. Ebben az idõszakban már közismert volt az Egyesült Államok beavatkozási politikája. John Kennedy elnök, aki valóban tehetséges politikus volt, szerencsétlen módon örökölte a Kuba elleni Playa Girón-i expedíciót, elfogadja és magáévá teszi azt. Bátor a vereségben, minden felelõsséget magára vállal, amikor kijelenti: "A gyõzelemnek sok apja van, a vereség árva."
    Kennedy lelkesedett a "zöldsapkások"-ért, a speciális egységekért, és Vietnamba küldte õket. Katona volt a második világháborúban, bátran viselkedett, mint állítják, de felelõtlenül és igazolhatatlanul a könyörtelen és szégyenletes vietnami háború dolgában, õ teszi meg az elsõ lépéseket, csapaterõsítéseket küld oda. Minden így kezdõdött. A vietnamiak, akik 1954-ben már megnyerték a háborút Franciaország ellen, a maguk részérõl - õk maguk mondták nekünk - látva a Kubai Forradalom Playa Girón-i gyõzelmét, erõt merítettek belõle, mindig azt mondták, hogy mi is hatással voltunk rájuk, bíztak harcuk sikerében. Talán udvariasság volt ez. Õk mindvégig megõrizték délen harci szervezeteiket.

    Vietnam önöket is megihlette. Che azt mondta "Teremteni kell két, három, sok Vietnamot."

    Én igazat adok neki, hiszen tizenkét évvel a halála után, 1979-ben, amikor már véget ért a vietnami háború, gyõz a sandinista mozgalom Nicaraguában, éppen olyan háborúval, mint amilyet mi vittünk véghez, és amilyen Che-é volt. Rettenetes erõvel lángol fel a salvadori mozgalom, egy azok közül a mozgalmak közül, amely a legtöbb tapasztalatra tett szert.

    Önök kifejezetten támogatták a salvadoriakat, igaz?

    Felajánlottuk szerény közremûködésünket. A vietnamiak 1975-ös, az Egyesült Államok felett aratott gyõzelmük, Saigon eleste után sok megszerzett észak-amerikai fegyvert adtak át nekünk. Hajón szállítottuk ezeket, Dél-Afrika mellett elhaladva, és egy részüket átadtuk az FMLN (Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front) salvadori harcosainak.

    Önök úgy vélték, hogy a körülmények adottak voltak Latin-Amerikában ahhoz, hogy meg lehessen ismételni még egyszer a Kubában szerzett forradalmi tapasztalatokat?

    Nézze, vannak szubjektív tényezõk, ezeket megváltoztathatja a történelem. Olykor megvannak az objektív feltételek, és nincsenek meg a szubjektívek. Valójában a szubjektív feltételek hiánya akadályozta meg akkoriban, hogy tovább terjedjen a forradalom. A fegyveres harc módszere ki lett próbálva. Már mondtam önnek, Nicaragua gyõzelmet arat tizenkét évvel Che Bolíviában bekövetkezett halála után. Vagyis az objektív feltételek Latin-Amerika sok országában meghaladták az egykori kubai feltételeket. Itt jóval kevésbé voltak érettek az objektív feltételek, mégis lehetõvé tettek nem egy, de két, vagy három forradalmat is. Latin-Amerika többi részén az objektív feltételek jóval érettebbek voltak.
    Meg kell mondanom, hogy mi erõteljesen hozzájárultunk ahhoz, hogy Nicaraguában, Salvadorban és Guatemalában forradalmi egység jöjjön létre. A sandinisták közt széthúzás volt, a guatemalaiak közt úgyszintén. Mi az egység létrehozására törekedtünk, és létre is hoztuk azt. Szolidaritást vállaltunk velük, felajánlottuk szerény közremûködésünket Közép-Amerika forradalmárjainak. De ha valaki szolidáris és együttmûködik valamilyen módon egy forradalmi mozgalommal, ez nem jelenti azt, hogy exportálja a forradalmat.

    De önök együttmûködtek Che-vel, hogy Bolíviába vigye a forradalmat.

    Igen, együttmûködtünk Che-vel, egyetértettünk nézõpontjával. Che-nek akkor igaza volt. Akkor lehetséges volt kiszélesíteni a forradalmi harcot, õszintén hiszem ezt. 1968-ban még nem volt hatalmon Torrijos5 Panamában. Hasonló jelenségekre másutt is késõbb kerül sor, Allende gyõzelmére Chilében, majd egyre többen létesítenek diplomáciai kapcsolatot Kubával.
    Kolumbiában 1948 óta létezett a gerillamozgalom, jóval a mi harcunk elõtt. De ez másféle, bonyolult történet, ott jó ideig a gerillát olyasféle mozgalomnak tartották, mint amilyen a Július 26-a Mozgalom volt Kubában.6 Azután számos egyéb tényezõ játszott közre az eseményekben, különbözõ irányzatok alakultak ki. Érzékeny téma ez, nem akarok elemzésébe bocsátkozni.

    Che elmondta önnek, mi a terve Bolíviát és Argentínát illetõleg? Ön egyetértett vele?

    Che türelmetlen volt. Javaslatát nehéz volt megvalósítani. Saját tapasztalataink alapján azt mondtam Che-nek, hogy jobb körülmények létrejöttére van szükség. Azt mondtuk neki, hogy kevés az idõ, ne legyen türelmetlen. Azt szerettük volna, ha kevésbé ismert személyek indították volna el az elsõ lépéseket, jobb feltételeket teremtve ahhoz, amit õ tenni szándékozott. Jól ismerte, milyen a gerilla élet, tudta, milyen fizikai ellenálló erõre van szükség, meghatározott életkorra. És habár túltette magát a fizikai akadályokon és vasakarattal rendelkezett, azt is tudta, ha tovább vár, nem lesz a legalkalmasabb fizikai állapotban. Eljött az a pillanat, amikor már aggódott emiatt, noha ennek soha sem adott hangot. Más tényezõk is nagy súllyal nehezedtek rá: szinte a Forradalom elsõ éveiben elküldött egy újságírót, Jorge Ricardo Masettit - aki velünk volt a Sierrában, késõbb létre hozta a Prensa Latina hírügynökséget, õ és Che jó barátok voltak -, hogy szervezzen gerilla osztagot Argentína északi részén. Masetti meghalt abban a küldetésben.7 Che olyan ember volt, akit nagyon megrázott, ha elküldött valakit egy ilyen küldetésbe, és ha ott bekövetkezett a halál tragédiája. Nagyon fájt neki, amikor a halott elvtársakra gondolt. Bolíviai naplójában is megfigyelhetõ ez, mennyire fájt neki az ilyen halál, például Eliseo Reyes, "San Luis kapitány" halálakor ezt írta naplójába: "Gerillaegységünk legkiválóbb harcosát, fõ pillérét vesztettük el."8
    Akkoriban, 1962-ben Bolíviában és Argentína északi részén volt jelenlegi belügyminiszterünk, Abelardo Colomé Ibarra, "Furry", aki akkor huszonkét éves volt. Már meghalt Masetti. És Che folyvást a tervén gondolkodott, amit mi teljes mértékben támogattunk, a vállalt ígéret teljesítésén töprengett.
    Amikor Che türelmetlenül missziójára menni készült, azt mondom neki: "Nincsenek elõkészítve a körülmények". Nem akartam, hogy Bolíviába menjen egy kis csoport szervezésére, hanem azt, hogy kivárja, amíg erõs gerillaosztag jön létre. Végigéltük mindezt a mi gerillaháborúnk kezdeti szakaszának epopeiájában. Azt mondtam: "Che stratégiai vezetõ, akkor kell Bolíviába mennie, amikor már meglehetõsen szilárd, kipróbált erõ alakult ki." Che türelmetlen volt, de nem jöttek még létre a minimális mértékben nélkülözhetetlen feltételek sem. Meg kellett gyõznöm: "Nincsenek meg a feltételek." Stratéga volt, nagy tapasztalattal, államférfiúi képességekkel, nem kellett volna kockázatot vállalnia ebben a kezdeti szakaszban.
    Mi segítettük Kongóban Lumumba embereit. Együttmûködtünk az algériaiakkal 1961-ben a marokkói invázió elleni háborújukban. Che türelmetlen volt. De Afrika és az ottani harcok nagyon is vonzották, azt javaslom hát neki, menjen Afrikába egy jelentõs feladat elvégzésére, míg létrejönnek Bolíviában a minimális feltételek, hogy harcát megkezdhesse, melynek alapvetõ célja Argentína volt, hogy azután még szélesebb harcba kezdhessen azon a vidéken. Az afrikai küldetés nagyon fontos volt, hogy segítsük a Belga Kongó keleti részén lévõ gerillamozgalmat Csombe9, Mobutu10 és az európai zsoldosok ellen.

    A mozgalmat akkor Laurent-Désire Kabila11 irányította?

    Nem, akkor Gaston Soumialot12 volt a mozgalom vezetõje, Kubába jött, segítséget ajánlottunk fel neki. Tanzánián keresztül ajánlottuk fel, Julius Nyerere elnök beleegyezésével. Che és a kubaiak a Tanganyika-tavon keltek át. 1965 áprilisában egy különítményt küldtünk Che-vel. Körülbelül 150 jól felfegyverzett, nagy tapasztalatokkal rendelkezõ embert. Az afrikai forradalmi mozgalomban még minden hátra volt: a tapasztalatszerzés, a felkészülés, a kiképzés. Kemény feladat volt. Che életének számos hónapja ezzel a feladattal telt el.

    Afrikai naplójában Che nagyon kritikus annak a gerillának a vezetõivel szemben.

    Õ általában nagyon kritikus volt, azokkal vagy bárki más vezetõvel szemben. Nagyon kritikus, és nagyon önkritikus. Másokkal és önmagával szemben egyaránt kemény kritikákat fogalmazott meg.

    Kíméletlen volt saját magával szemben?

    Igen, rendkívül igényes volt, már elmondtam önnek, mi történt Mexikóban, a Popocatépetl megmászását.13 Olykor bármilyen butaság miatt, ha egy másodpercre elbizonytalanodott, bírálta saját magát. Ám ugyanakkor végtelenül becsületes, tisztelettudó volt.
    Afrikában igen nagy akadályokba ütközött, amikor 1965 áprilisában odaérkezett. Elképesztõ történet ez. Egy adott pillanatban megjelentek ott a fehér, a dél-afrikai, a rhodéziai, a belga zsoldosok, még kubai ellenforradalmárok is, akik a CIA számára dolgoztak. Az afrikai erõk nem voltak kellõképpen felkészülve. Che meg akarta tanítani õket, hogyan kell harcolni, el akarta magyarázni nekik, milyen harci lehetõségek vannak. Mert ha kellõ tapasztalatra, harci kultúrára tesznek szert, akkor a kongóiak félelmetes katonák. Nem rendelkeztek ezzel a kultúrával, ha megszerzik különleges katonákká, félelmes katonákká válnak. Ugyanilyenek az etiópiaiak is, a namíbiaiak, és a többiek, az angolaiak, ha megszerzik a harci kultúrát, hasonlóképpen kiváló katonák.
    Ezt a harci kultúrát a Kelet-Kongóban levõ harcosok nem szerezték még meg. Ezt meg is mondtuk Che-nek. Elküldtük Havannából elvtársainkat, hogy elemezzék a helyzetet, legyenek segítségükre. Ha szükség lett volna arra, hogy még több csapatot küldjünk, megtettük volna, mivel bõvében voltunk önkénteseknek, de annak a harcnak nem volt igazi perspektívája, nem voltak kellõ feltételek akkor, hogy kibontakozzék, ezért arra kértük Che-t, rendelje el a visszavonulást. Körülbelül hét hónapot töltött Kongóban. Innen Tanzániába ment, egy ideig ott volt, Dar es-Salaamban.
    Mindettõl Che búcsút vett, és elment - mondhatjuk - illegálisan Kubából. Akkor lábra kaptak a rágalmak, kezdetét vette a szóbeszéd, hogy Che "eltûnt".

    A nemzetközi sajtó arról cikkezett, hogy szakítás történt önök között, komoly politikai ellentéteket emlegetett, azt írták, hogy itt bebörtönözték, még azt is, hogy megölték…

    Mi csöndben tûrtük a fecsegések és rágalmak özönét. De õ, amikor 1965. március végén elment, egy búcsúlevelet írt nekem.

    Ön nem tette publikussá azt a levelet?

    Nem. Birtokomban volt a levél, és 1965. október 3-án tettem publikussá, a Kubai Kommunista Párt új Központi Bizottsága megalakulása alkalmából, mert meg kellett magyarázni, miért nem tagja Che ennek a Központi Bizottságnak. Mindaddig terebélyesedett a rágalom, az ellenség konkolyt hintett, miszerint Che Guevara "el lett tisztogatva" a velünk való nézeteltérés miatt.

    Valóságos rágalomhadjárat volt.

    Spontán módon írta nekem azt a levelet, azt hiszem, hogy igen õszinte módon: "Bánom, hogy nem hittem kellõképpen benned…" És szól az októberi krízisrõl, más dolgokról. Azt hiszem, hogy õ azért nem bízott sok emberben, mert nagyon kritikus szellem volt.
    Egy nap verset írt nekem. Még csak nem is tudtam róla. Mindig tiszteletben tartotta döntéseimet. Ezeket én nem kényszerítettem rá, vitatkoztam, nem szokásom parancsokat adni, inkább meggyõzöm társaimat arról, hogy mit kell tenni. Nagyon ritkán kellett azt mondanom neki: "Ezt nem teszed meg", megtiltanom neki valamit.
    Afrikából Csehszlovákiába ment, Prágába, 1966 márciusában, bonyolult helyzet volt, illegálisan tartózkodott ott. Miként levelében is megírta, s mivel végtelenül önérzetes volt, eszébe se jutott, hogy miután elbúcsúzott tõlem, visszatérjen Kubába. De a Bolíviába készülõ csapat tagjait már kiválogatta, felkészültek. Ekkor én egy levelet írok neki, az értelemre és a kötelességre apellálva.

    Hogy visszatérjen Kubába?

    Igen. Azt hiszem, a család publikálta azt a levelet. Írok neki, érvelek. Megpróbálom meggyõzni, hogy térjen vissza, azt mondom neki, hogy a tervei számára is ez a legkézenfekvõbb megoldás. "Onnét lehetetlen megvalósítani ezt. Viszsza kell jönnöd."
    Ezt, hogy "vissza kell jönnöd", nem parancsként mondom, meggyõzni próbálom, azt írom, hogy kötelessége visszatérni, minden más megfontolásnál elõbbre való, be kell fejezni a bolíviai terv elõkészületeit. És õ illegálisan visszatér. Senki sehol föl nem ismeri. Az utazás alatt se. 1966 júliusában tért vissza.

    Elváltoztatott külsõvel?

    Nézze, annyira elváltoztatott külsõvel, hogy egy alkalommal meghívtam a vezetõség néhány tagját, azt mondtam, hogy egy érdekes embert akarok bemutatni nekik. Együtt ebédeltünk, és senki se ismerte fel. Képzelje el, mennyire más lett a megjelenése.

    Raúl szemben állt vele, és nem ismerte fel?

    Raúl néhány nappal elõbb elbúcsúzott tõle a központban, ahol gyakorlatoztak, az ebéd napján a Szovjetunióban tett látogatást. Senki, aki velem volt, nem jött rá, hogy Che-vel találkozik. Vitathatatlanul az embereink nagyon is értettek ahhoz, hogyan kell valakit elváltoztatni, átalakítani.14 Pinar del Ríóba ment, a hegyvidékre, a San Andrés nevû tanyára. Ott szervezi a csapatot, hónapokat tölt azzal a tizenöt emberrel, akik elkísérték. Tetszése szerint válogatta ki az embereket. Ez volt az a hely, ahol felesége és gyerekei utoljára látták. Én is meglátogattam ott.

    Kiket vitt magával a bolíviai gerillába?

    Néhányan a Sierrából való veteránok voltak, mások Kongóban harcoltak vele. Mindegyikükkel elbeszélgetett. Én néhány elvtárs esetében ellenvetést tettem. Azt mondtam neki: "Nézd, ne tedd ezt." Szétválasztott két harcost, akik testvérek voltak, nagyon összetartoztak, és akkor azt mondtam neki: "Ne válaszd szét ezeket a testvéreket, hagyd együtt õket", jó harcosok voltak.15 Egy másik esetben is figyelmeztettem, amikor az illetõt jól ismertem, remek katona volt, de egy kissé kötekedõ.
    Megvitattam vele néhány esetet. Mindnyájan, akik Bolíviába mentek, kiváló katonák voltak, köztük Eliseo Reyes, "San Luis kapitány", akirõl azt írja halálakor: "Bátor kapitány, apró holttested kinyújtotta/ fémzengésû alakját a roppant végtelenbe…"16 - Nerudától idézi azt a mondatot - sokat olvasta Pablo Nerudát - igen szép verssorok ezek, a Bolíviai Naplóban szerepelnek. Bensõségesen szerette õt. Che is ilyen ember volt.
    Õ válogatta ki valamennyit, és aztán megvitattuk. Olykor jeleztem neki valamit, megvédte az illetõt kiváló adottságaira hivatkozva, de én is ismertem, tartottam attól, hogy fegyelmezetlen lesz, és ez a kérdés a gerillában igen jelentõs. Sokszor beszéltem vele mindaddig, amíg el nem indult 1966 októberében. Micsoda lelkesedéssel indult el!

    Sokszor vitatták a bolíviai helyszín, ancahuazu kiválasztását, ahol Che kiépíti a gerillát. Ön mit gondol errõl?

    Amikor õ Bolíviába ment, nem volt más alternatíva, abban a helyzetben, azokkal a teljes bizalmát élvezõ emberekkel, akiket magával vitt, az õ tapasztalatával… Ismerte azt a helyet. Debray is odament, némi segítséget nyújtott mint újságíró, térképeket gyûjtött. Én bíztam meg ezzel a feladattal.

    Ön küldi Debrayt Bolíviába?

    Én küldtem, hogy információkat és térképeket szerezzen arról a területrõl. Che még nem volt ott. 1966 novemberében érkezik, és nekilát a gerilla megszervezésének.
    Végül - így gondolom, és annak tudatában mondom ezt, hogy én jól ismertem õt - kiváló mozgalmat teremt, bolíviai harcostársai is vannak, Inti Peredo17, és mások. Jól ismerte a bolíviaiakat, jellemüket, errõl is beszélt velem. Végül berendezkedtek, nyilvánvaló óvatossággal, olyan övezetben, ahol paraszti lakosság élt. Õ választotta ki a helyet, bejárták, hogy a csapat tagjai megedzõdjenek, ez az út elhúzódott, problémák támadtak. Rövid utat tesznek egy lakottabb vidékre, és - hihetetlen dolog - Che nem vitte magával a gyógyszereit.

    Bolíviában nem voltak gyógyszerei az asztmájára?

    Gyógyszerek nélkül maradt. Útra indult, hosszú útra, ami igen elhúzódott, majdnem negyven napig tartott. Újra elindult, egy rövidebb portyázásra, és az asztma elleni gyógyszer a táborban maradt, amelyet elfoglalt a bolíviai hadsereg. Ebbõl számos súlyos nehézség támadt.

    Hogyan magyarázza ön Che halálát?

    Che-nek, amikor a sokáig elhúzódó útról visszatér, már problémákkal kell szembenéznie, vita támad a Bolíviai Kommunista Párt vezetõjének, Mario Monjénak18 ott levõ emberei és a Monje-ellenes irányzat egyik vezetõjének, Moisés Guevarának19 az emberei között. Monje igényt formál a gerilla irányítására, Che szókimondó volt, hajlíthatatlan… Én azt gondolom, hogy Che-nek nagyobb erõfeszítést kellett volna tennie az egység megóvása érdekében, ez a véleményem. Jelleme nagyon egyenes beszédre készteti, kemény vitába keveredik Monjéval, akinek sok embere részt vett a szervezés munkájában, Inti és mások is ebbõl a csoportból valók voltak. Monje képtelenséget igényelt: azt követelte, hogy õ legyen a gerilla vezetõje, felháborító, ésszerûtlen követelés volt ez.
    Voltak már problémák, olyasmi, amirõl alig esik szó, de ami igen nagy kárt okozott a forradalmi mozgalomnak Latin-Amerikában: a megosztottság a szovjet- és a kínai-pártiak között. Ez az egész baloldalt megosztotta, minden forradalmi erõt megosztott abban a történelmi pillanatban, pedig már léteztek az objektív feltételek, teljes mértékben lehetséges volt megindítani azt a harcot, amit Che tervbe vett.
    Mekkora erõfeszítéseket kellett tennünk, amikor ez a szakadás létrejön! 1966 decemberében Mario Monje ideutazik. Késõbb idejön a párt második embere, Jorge Kolle20. Én hívtam meg õket, elmagyaráztam nekik, mi történt. Meghívtuk Juan Lechínt,21 az ismert munkásvezért is, három napon át gyõzködtem Orientében, hogy segítse Che-t. Megígérte.

    Ön meghívta Lechínt Havannába?

    Igen, mert nagyon aggasztott a szakítás. Úgy gondolom, semmiféle indok nem volt arra, hogy Monje igényt formáljon a mozgalom vezetésére. Monje kérésére Che nekiadhatta volna az általános vezetõi rangot, anélkül, hogy a gerillacsapat vezetését átadta volna. Nagyravágyásról volt szó, nevetséges becsvágyról, Monje a vezetéshez semmiféle adottsággal nem rendelkezett.

    Che állhatatossága hiba volt?

    Che kivételesen tisztességes volt, kivételesen tisztességes, és a diplomata-módszer, nem a csalás, hanem a ravaszság, feltételezhetõen undorította.
    Nézze, a mi Forradalmunk során is hányszor találkoztunk emberi becsvágygyal! Ki pótolhatatlan? Ki rendelkezik olyan képességekkel, hogy egy felelõsségteljes feladatot ellásson? Ostobaságok. Nem egyszer arra kényszerültünk, hogy valakinek vezetõi rangot adjunk, engedményt tegyünk. Vannak meghatározott helyzetek, amikor bizonyos hajlékonyságra van szükség, és az egyértelmûség nem vezet célhoz. Abban a pillanatban a Che és Monje közti szakítás kárt okozott.

    Kárt okozott?

    Nagy kárt. Rengeteg erõfeszítést tettünk, hogy a kárt megakadályozzuk.

    Kibékítéssel.

    El se tudja képzelni, milyen dolgokat néztünk el itt, nagy hibákat. Nagy hibákat! Hol ez, hol amaz követte el õket. Túltettük magunkat rajtuk, kritikát gyakoroltunk, de mindig az egység szellemében cselekedtünk.
    Világos, hogy Monje helytelenül cselekedett. Aztán eljött, mint már mondtam, a KP második embere, Jorge Kolle, meggyõztem, hogy a pártfegyelem ellenére sem hagyhatja magukra azokat az embereket. Elhívtam Lechínt, tárgyaltam vele, meggyõztem, hogy segítenie kell a gerillamozgalmat.
    De amikor Che útjáról visszatér, a felkészítõ út végeztével, ami elhúzódott, mert próba elé akarta állítani az embereket, hajdani sierrai tapasztalataink alapján kiképezni õket, már problémák adódtak, szinte azonnal ott termett az ellenséges erõ, és a gerilla a hadsereg csapdájába esett.
    Árulást is elszenvedtek.22 A hadsereg már tudja, hogy az övezetben gerillák mûködnek. Túl hamar kerül sor ütközetre, nem akartuk, hogy erre sor kerüljön, azt akartuk, hogy az elsõ ütközet elõtt már megszervezõdjék a front, és elegendõ erõ létezett megszervezésére.
    Kétségkívül politikai tényezõk is közrejátszottak. Che a naplójában mindent elmagyaráz. A csoport kettészakad. Megpróbál kapcsolatot teremteni "Joaquín"-nal,23 "Joaquín" csoportjában volt Tania.24 Ezt az idõt végig azzal tölti, csaták sorát vállalva, hogy egyesüljön "Joaquín" csapatával. Különös, hogy Che hónapokig keresi, hónapokig! Azt hitte, hogy hazugság a rádióhír a csoport megsemmisítésérõl.
    De egy adott pillanatban meggyõzõdik arról, hogy "Joaquín" osztagát már jó ideje valóban megsemmisítették. Inti Peredóval és a többi gerillával olyan övezet felé vonult, ahol Intinek voltak kapcsolatai, befolyással rendelkezett. Ekkor érnek hozzá azok a hírek. Emellett olyan elvtársak vannak vele, akik nincsenek jó állapotban, szinte mozogni is képtelenek, mindez hátráltatja, mégis elõrenyomul, már vannak bolíviai harcostársai. A csoport eljut a kedvezõ övezetbe, õ maga mondja el a Naplóban, hogyan jutnak el egy birtokra, azt írja: "… a Falunyelve Rádió már elõre jelezte érkezésünket", folytatják az utat. Délben egy elhagyott faluba érnek. Az üres falu kedvezõtlen jel, a hadsereg jelenlétére utal, de folytatja az utat, fényes nappal. Inti az elõõrssel halad. Ekkor egy század, amely mindent megfigyelt, megöli a gerilla egyik bolíviai tagját, majd másokat is megöl, és meghátrálásra kényszeríti a kis gerillaosztagot, Che-vel betegek voltak, csak néhány olyan elvtárs, aki még képes volt harcolni, amikor rendkívül nehéz terepre szorul, El Yuro völgyébe, ott harcol, ellenáll mindaddig, amíg egy golyó meg nem semmisíti a fegyverét.
    Che nem az az ember volt, aki hajlandó fogságba esni, de egy lövedék tönkre teszi fegyverét, és nagyon közelrõl megsebesítik. Sebesült, fegyver nélkül, így fogják el, és egy közeli faluba viszik, La Higuerába. Másnap, 1967. október 9-én délben hidegvérrel kivégzik. Che sohasem remegett, ellenkezõleg, veszélyes helyzetekben még elszántabb lett.

    Azt gondolja, hogy végezni akart magával?

    Én fogságba esés elõtt végeztem volna magammal. Õ is ezt tette volna, de nem volt rá lehetõsége, harcol, csak ezt teheti. Che olyan ember volt, aki az utolsó golyóig harcol, csöppet sem félt a haláltól.

    Hogyan értesül Che haláláról?

    Bár tisztában voltam, hogy hónapok óta milyen veszélyekkel és milyen rendkívül nehéz körülményekkel néz szembe, a halála nekem hihetetlennek tûnt, olyasminek, amihez az ember egykönnyen nem szokik hozzá. Múlik az idõ, az ember néha halott elvtársával álmodik, élõnek látja, társalog vele, aztán a valóság újra felébreszt minket.
    Vannak olyanok, akik számunkra nem haltak meg, jelenlétük annyira erõs, szenvedélyes, intenzív, nem lehet felfogni a halálukat, az eltûnésüket. Érzéseinkben és emlékeinkben állandóan jelen vannak. Mi, nem csupán én, az egész kubai nép, rettenetesen megszenvedtük halálának hírét, habár nem volt váratlan.
    Hírügynökségi jelentést kaptunk arról, hogy mi történt 1967. október 8-án El Yuro völgyében. A hírügynökségi jelentések többsége hazugság volt, de ez a jelentés olyasmirõl számolt be, ami valóban megtörtént, azoknak az embereknek nem volt kellõ képzelõerejük, hogy kitalálják egy gerillaosztag megsemmisítésének hiteles és valóban lehetséges formáját. Elsõ benyomásom is az volt: a hír igaz.
    Az ember hozzászokott, hogy hírügynökségi jelentéseket elemezzen, hazugságokat, hazugságokat és hazugságokat olvasol, minden képzelõerõ híján, és akkor hirtelen rádöbbensz, hogy képtelenek kitalálni azt az egyedül lehetséges történetet, ahogyan végezhettek azzal a csoporttal.
    Nemcsak azt érdemes elolvasni, amit Che ír a naplójában, hanem azt is, amit az ellene harcolók írtak. Elképesztõ azoknak a csatáknak és sikereknek a sorozata, amit az a maroknyi ember vitt végbe.
    Rettenetesen szenvedtünk - nyilvánvaló, hogy szenvednünk kellett -, amikor halálának hiteles híre megérkezett. A halála miatt érzett fájdalomban tartottam azokban a napokban egy beszédet25, azt kérdeztem: "Mit akarunk, milyenek legyenek a gyermekeink?", és így felelek: "Legyenek olyanok, mint Che", ebbõl született úttörõink jelszava: "Úttörõk a kommunizmusért: olyanok leszünk, mint Che." Aztán megkaptuk a Naplót, kifejezhetetlen, mit ér, megismerhettük mindazt, ami történt, eszméit, alakját, kitartását, példáját. A teljesség, az emberi méltóság, az állhatatosság végtelen ereje az, amit Che-ben a világ csodál. Látnoki bölcsességû ember. Che a kizsákmányoltak, Latin-Amerika elnyomottjainak, a Föld megalázottjainak ügyéért halt meg. Che ügye gyõzni fog, Che ügye gyõzedelmeskedik.

    Alakja bejárja a világot.

    Che példa. Legyõzhetetlen erkölcsi erõ. Ügye, eszméi ma a neoliberális globalizáció elleni harcban gyõzedelmeskednek. És aztán 1997 júniusában megtalálták holttestét, és öt társáét! Köszönetet kell mondanunk a bolíviaiaknak, a hatóságoknak együttmûködésükért, segítségükért.

    Hogyan találták meg maradványait?

    Ennek az embernek, Jorge Gonzalesnak az irányításával, aki ma a mi Orvostudományi Karunk rektora, milyen nagy cselekedet, csodálni való, ahogyan rátaláltak.

    Mi Che legnagyobb példája?

    Mit mondjak még? Én azt gondolom, hogy a legnagyobb példa az erkölcsi érték, az öntudat példája. Che a legnagyobb emberi értékek szimbóluma, különleges példa. Dicsfény, mítosz glóriája övezi. Én csodáltam, nagyra becsültem. A csodálat nagy ragaszkodást szül. Elmondtam már önnek, hogyan kerültem közel hozzá.26 Sok kitörülhetetlen emléket hagyott ránk, és ezért mondom, hogy a legnemesebb, legkülönlegesebb és legérdeknélkülibb emberek egyike, akit valaha ismertem, ám mindez nem volna elegendõ, ha az ember nem hinne abban, hogy olyan emberek, mint õ, milliók, milliók és milliók léteznek a tömegekben. A különleges módon kiemelkedõ emberek e milliók nélkül semmit sem tudnának tenni, ha nem volnának milliók, embrionális állapotban, vagy olyan irányba fejlõdve, hogy megszerezzék azokat a képességeket, amelyekkel a különleges emberek rendelkeztek. Forradalmunk ezért küzdött akkora erõvel az írástudatlanság ellen, az oktatás fejlõdéséért, hogy népünk fiai mindnyájan olyanok legyenek, mint Che.

    SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA
 

JEGYZETEK

    1 Az 1955 áprilisában tartott Bandungi Értekezletrõl van szó, amelyre Indonéziában került sor huszonkilenc ország részvételével. Ezzel kezdetét vette az El nem kötelezett Országok Mozgalma, innen származik a Harmadik Világ elnevezés. Legfõbb irányítói Nehru, Csou En-laj, Szukarno, Nasszer voltak.  [vissza]
    2 Rafael Leonidas Trujillo (1891-1961) - dominikai diktátor, 1930 és 1961 között, kormányzása idején az alkotmányos formák látszólagos megõrzésével személyi diktatúrát vezetett be.   [vissza]
    3 Romulo Betancourt (1908-1981) - 1945-tõl 1948-ig Venezuela elnöke, 1958-ban újraválasztották, uralmát 1964-ben döntötték meg.   [vissza]
    4 A Bretton Woods-i Egyezményt 1944 júliusában írta alá negyvennégy ország, hogy megreformálják a második világháború utáni pénzügyi politikát. Ez az egyezmény lehetõvé tette a dollár aranyra való beváltását, és a dollárt nemzetközi fizetõeszközzé tették. Létrehozták a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot.  [vissza]
    5 Omar Torrijos (1929-1981) - panamai katonatiszt és politikus, aki 1977-78-ban egyezményt írt alá Carter elnökkel a Panama-csatorna visszaadásáról.  [vissza]
    6 1953. július 26-án Fidel Castro vezetésével a kubai forradalmárok megrohamozták a santiagói Moncada-laktanyát, a Batista-diktatúra szimbólumát. Ezzel vette kezdetét a Július 26-a Mozgalom.   [vissza]
7 Masetti 1964. április 15-e és 25-e között "tûnt el" Argentína bolíviai határvidékén, ahol egy huszonöt tagból álló gerillát irányított.  [vissza]
    8 Eliseo Reyes Rodríguez (1940-1967 a Kubai Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja volt, 1966 novemberében érkezett ancahuazúba, a derékhadban szolgált.   [vissza]
    9 Moises Csombe (1919-1969) - kongói politikus. Fellép Lumumba ellen, Katanga elnökévé választatja magát. Lumumba meggyilkolása után európai számûzetésbe kényszerül.   [vissza]
    10 Mobutu Sese Suku (1930-1997) - a kongói fegyveres erõk fõparancsnoka, 1997-ig Kongó diktátora.  [vissza]
    11 A Kongói Demokratikus Köztársaság elsõ elnöke, 1997-ben kényszerítette Mobutut az ország elhagyására. 2001-ben meggyilkolták.  [vissza]
    12 Gaston Soumialot (1922-2007) - a kongói függetlenségi mozgalom egyik vezetõje, késõbb a Kongói Demokratikus Köztársaság hadügyminisztere.  [vissza]
    13 Utalás a könyv hetedik fejezetére, ahol arról beszél, hogy Mexikóban Guevara hetente nekivágott az ötezer méter magas Popocatépetl megmászásának, de az asztma mindig megakadályozta, hogy felérjen a csúcsra.   [vissza]
    14 Che Guevara belegyezett abba, hogy kubai specialisták maszkmesteri és plasztikai eszközök igénybevételével alakítsák át, szájprotézist is alkalmazva.  [vissza]
    15 José María és René Martínez Tamayóról van szó. José María Tamayo l967 júliusában, öccse René Martínez Tamayo 1967 októberében halt meg Bolíviában.  [vissza]
    16 Pablo Neruda: Ének Bolívárhoz, András László fordítása.  [vissza]
    17 Guido Peredo Leigue (Inti) - a Bolíviai Kommunista Párt tagja, politikai biztosként és katonai vezetõként Che Guevara gerillacsapatának egyik legkiválóbb tagja. Che Guevara halála után La Pazban újjászervezi a Nemzeti Felszabadító Hadsereget. 1969 szeptemberében az elnyomó erõk meggyilkolták.   [vissza]
    18 Mario Monje Molina - tanító, politikus, a szovjetpárti Bolíviai Kommunista Párt fõtitkára, aki magának követelte a gerilla politikai és katonai irányítását. Semmiféle gerilla tapasztalattal nem rendelkezett. A nyolcvanas évektõl a Szovjetunióban élt.   [vissza]
    19 Moisés Guevara Rodríguez (1939-1967) - 1967 márciusában csatlakozott a gerillákhoz, augusztusban esett el.   [vissza]
    20 Jorge Kolle Cueto (1931-2007) - Mario Monje lemondása után a Bolíviai Kommunista Párt fõtitkára.  [vissza]
    21 Juan Lechín Oquendo (1914-2001) - a Bolíviai Bányászszövetség vezetõje.  [vissza]
    22 Föltehetõen az argentin Ciro Bustos kínzással kicsikart vallomásáról van szó, aki fölfedte Che bolíviai jelenlétét.  [vissza]
    23 A kubai Juan Vitalico Acua Nuezrõl (1925-1967) van szó, aki az utóvédet vezette. Azt a feladatot kapta, hogy biztosítsa Ciro Bustos és Régis Debray kijutását a frontvonalból. Nem talált vissza Che táborába, 1967. augusztus 31-én az egész csoport megsemmisült.   [vissza]
    24 Hayde Tamara Bunke Biderrõl (1937-1967), német családból született argentin forradalmárnõrõl van szó.   [vissza]
    25 Fidel Castro 1967. október 18-i beszédérõl van szó, amelyet a Forradalom Terén egymillió ember elõtt tartott Che Guevara emléke elõtt tisztelegve.  [vissza]
    26 Utalás az interjúkötet hetedik fejezetére, amelynek címe: Che Guevara.   [vissza]

MÉRLEG

MÉSZÁROS ISTVÁN

Bolívar és Chávez: a radikális elszántság szelleme

1. "Vihar vitte tollak"
2005 nyarán Venezuela megemlékezett Simón Bolívar eskütételének kétszázadik évfordulójáról. Ez az eskütétel kiváló tanára, Simón Rodríguez jelenlétében hangzott el, aki késõbb Párizsban, jóval Marx elõtt, titkos szocialista társaságokat látogatott, és 1823-ig nem tért vissza Dél-Amerikába. Bolívar eskütételére 1805. augusztus 15-én Róma külterületén került sor. Már maga a hely is, a Monte Sacro dombja, amelyet az olyannyira ünnepélyes esemény számára együtt választottak ki, jelezte az ifjú Bolívar történelmi elkötelezettségének mibenlétét. Mert feltételezhetõen éppen a Monte Sacro dombja volt huszonhárom századdal azelõtt a Tito Sicinio vezette, az ókori Róma patríciusai ellen lázadó plebejusok tiltakozásának színtere. Akkoriban kijelentették, hogy a római csõcselék lázadását sikerült elfojtani a meglevõ rend közismert támasza, Menenius Agrippa szenátor szónoklatának köszönhetõen, aki az uralkodó osztályok számára egyszer s mindenkorra kedvesen hangzó maximát adta elõ, mely szerint a nép "nem arra született, hogy kormányozzon", és éppen ezért önszántából el kell fogadnia "a társadalomban a természeti rend által neki kijelölt helyet." Elszánt kihívásaként e beletörõdést prédikáló beszédnek, amelyet sikerrel alkalmaztak a hatalom igazságtalan viszonyainak megõrzésére mindenütt, az ifjú Bolívar a Monte Sacrón kijelentette, életét annak fogja szentelni, hogy harcával elérje a gyarmati uralom felszámolását a világ hazájául adott részén. Ezek voltak az eskü szavai:
    "Esküszöm ön elõtt; esküszöm apáim Istenére; esküszöm értük; esküszöm becsületemre és esküszöm hazámra, hogy karom nem ismeri a pihenést, se lelkem a nyugalmat, amíg nem lesznek széttörve a láncok, amelyek minket a spanyol hatalom akaratából rabságban tartanak."
    Bolívar sohasem tétovázott az esküjében elhangzó radikális elkötelezettség teljesítésében, még a legkedvezõtlenebb körülmények közepette sem. Az eljövõ évek megértették vele, hogy nem pusztán a politikai és katonai hatalom nemzetközi viszonylataiban van szükség alapvetõ változtatásokra, ha sikeresen véget akarnak vetni a gyarmati uralomnak, hanem mélyebben meg kell változtatni a fennálló rendet. Ezek a radikális társadalmi változtatások magukba foglalták a rabszolgák felszabadítását, ami ellen saját osztálya dühödten tiltakozott. Az egyenlõség iránti megtörhetetlen kitartása miatt még saját, szeretett nõtestvére is "eszelõs"-nek nyilvánította.
    Bolívar az egyenlõséget a "törvények törvényének" nevezte, hozzátéve, hogy "nélküle minden szabadságeszmény, minden jog elpusztul. Érette kell áldozatokat hoznunk." Ezt a hitet vallotta hajthatatlanul. És tettekkel is igazolva eszméi és hite érvényességét, egy pillanatig sem habozott, hogy saját birtokainak rabszolgáit felszabadítsa, készen arra, hogy a lehetõ legszélesebb társadalmi bázist biztosítsa a mélyen meggyökeredzett gyarmati rend alóli teljes és visszafordíthatatlan felszabadulásért vívott harc ügyének. Az Angosturai Kongresszuson 1819 februárjában tartott nagyszerû beszédében külön is kiemelte a rabszolgák felszabadításának tényét, mint saját dekrétumainak és parancsainak legalapvetõbbikét:
    "Minden alapvetõ kívánalmam és dekrétumom megreformálását vagy visszavonását a ti szabad akaratotokra bízom, de úgy könyörgök, hogy hagyjátok jóvá a rabszolgák teljes felszabadítását, mintha saját életemért és a Köztársaság életéért könyörögnék."
    És ezt jó néhány évtizeddel azelõtt cselekedte, hogy a rabszolgák emancipációja létfontosságú kérdéssé lett és részlegesen meg is valósult Észak-Amerikában. Mert az Egyesült Államok alkotmánya alapító atyáinak agyában, és még kevésbé szívében a legcsekélyebb megfontolás sem ébredezett, hogy a rabszolgaság embertelen intézményének, amelynek õk maguk is közvetlen kedvezményezettjei voltak, véget vessenek. Eme fatális mulasztás iszonyatos öröksége a századok hosszú során át sokféle formában tovább élt, legtragikusabb módon éppen napjainkban, ahogyan azt 2005. augusztus-szeptemberében a Katrina hurrikánt követõ események során New Orleansban megfigyelhettük.
    Bolívar a latin-amerikai nemzetek tartós Konföderációjának létrehozásán fáradozott nem csupán a Spanyolországot is magába foglaló "Szent Szövetség"-gel szembeni szükséges ellenlépésként, hanem az Észak-amerikai Egyesült Államok növekvõ birodalmi hatalmával is szembefordulva. Nincs csodálkozni való azon, mindazonáltal, hogy e célból tett erõfeszítései nem csupán sikertelenekké váltak, de teljes egészükben meg is semmisültek Észak mindegyre hatalmasabb országának és szövetségeseinek szembenállása miatt.
    Bolívar nagyon is elõre látva a napjainkig érõ történelmi fejlõdés alapvetõ tendenciáit, végül is arra kényszerült, hogy kijelentse: "… az Egyesült Államok mintha arra volna a Gondviselés által kijelölve, hogy a Szabadság nevében nyomorúsággal árassza el Amerikát." Mint tudjuk, George Bush beszédei - függetlenül attól, hogy ki írja azokat - túl vannak fûszerezve az unos-untalan ismételt "Szabadság" szóval. Egyvalami változott Bolívar napjai óta, ma az Egyesült Államok nem pusztán Dél-Amerikában érzi úgy, hogy az isteni gondviselés végrehajtójaként kell fellépnie a "Szabadság nevében", hanem az egész világon, a legerõszakosabb katonai agressziók eszközeit is bevetve ennek érdekében azok ellen, akik globális birodalmi szándékainak ellenszegülnek.
    Még az anglikán püspökök is elutasították 2005. szeptember 19-én nyilvánosságra hozott dokumentumukban az isteni gondviselés és a becsület eme hivalkodó megnyilatkozását mint az Egyesült Államok külpolitikája irányadó alapelvét, még ha - érthetõ módon, de tévesen - a keresztény fundamentalizmus befolyásának tulajdonítják is azt. Érthetõ módon, hiszen errõl az alapról ex officio autoritárius ítéletet mondhatnak e "teológiailag félreértelmezett" álláspontról. De hibásan, mert az Egyesült Államok vezetõ osztályainak ezen külpolitikai orientációja történelmileg Simón Bolívar napjaira, ha csak nem még régebbre, nyúlik vissza. És azokat, akik mindezt egyszerûen Bush Republikánus Pártjának szeretnék tulajdonítani, tanácsos volna arra emlékeztetni, hogy Bill Clinton, a demokrata elnök volt az, aki arrogáns módon deklarálta, amikor hivatalban volt, kormánya egységes támogatásával, külügyminiszterétõl, Madelaine Albrightól (aki mindegyre ismételte a clintoni mantrát) a munkaügyi miniszterig, Robert B. Reichig, hogy "csupán egyetlen nemzetre van szükség, az Észak-amerikai Egyesült Államokra".1 Ezen alapon, ahogyan azt nem kisebb kormányzati figura, mint a kétszer is megválasztott Clinton elnök kijelentette, "az egyetlen szükséges nemzet"-nek el kell ítélnie a többi nemzetet tökéletesen elfogadhatatlan szuverenitási törekvéseik miatt, amelyeket a demokráciára és a szabadságra való legcsekélyebb tekintet nélkül tûztek ki maguk elé, és ily módon, a demokrata szenátor, Daniel Patrick Moynihan szavai szerint2, bûnösek az "etnikai pandemonium vétkében".
    Bolívar a "törvények törvényé"-t, a jogegyenlõséget elkerülhetetlenül szükségesnek tartotta egy politikailag fenntartható társadalom létrehozásához minden olyan hatalmi erõ ellen, melyek belülrõl kívánják megállítani a lehetséges fejlõdést, s így akarnak erõszakot tenni rajta, sõt akár nemzetközi viszonylatban is meg akarják semmisíteni függetlenségi törekvését. Bolívar ragaszkodott ahhoz, hogy a "fizikai egyenlõtlenség"-gel kiengesztelhetetlenül szembe kell szállni minden körülmények között, mert az "természeti igazságtalanság". És éppen eléggé realista volt, hogy tudomásul vegye, a jogegyenlõség a fizikai egyenlõtlenséget csak bizonyos mértékben és korlátozott módon képes korrigálni.3 Még akkor is, ha a törvényhozók által bevezetett törvényes eszközöknek alapvetõ társadalmi jelentõsége van, mint ez valójában így is történt a rabszolgák felszabadításának esetében.
    Az adott társadalmi rend életképessé válásához valójában arra volt szükség, hogy a társadalom teljes szövedékét átalakítsák, messze túl még az olyan lépések megtételén is, mint a rabszolgák jogi emancipációja. Nem csoda, hogy Bolívar, miközben tapogatódzva kereste az olyan szükséges megoldásokat, melyek számára a történelmi idõk még nem érkeztek el, nagy ellenségeskedésbe ütközött még azon latin-amerikai országok részérõl is, amelyeknek felbecsülhetetlen szolgálatokat tett, és amelyek ez idõ tájt a Szabadító egyedülálló titulusával tüntették ki. Emiatt, bármily elképesztõnek tetszik is ma, utolsó napjait tragikus elszigeteltségben kellett töltenie.
    Ami pedig az Észak-amerikai Egyesült Államokbeli ellenfeleit illeti, akik mind belpolitikájukban, mind államközi kapcsolataikban fenyegetve érezték magukat felvilágosult jogegyenlõség felfogásának terjedése miatt, nem késlekedtek, hogy elítéljék és "Dél veszedelmes õrültje" -ként skatulyázzák be.
    Bolívar magát "vihar vitte toll"-nak nevezte nagy arányérzékkel (az arányérzék elengedhetetlen bárki és különösképpen a nagy politikai figurák számára, akik azzal az elõjoggal rendelkeznek társadalmainkban, hogy döntéseket hozzanak, amelyek megszámlálhatatlan személy életét döntõen befolyásolják). A társadalomban betöltött szereprõl vallott effajta ítéletnél idegenebb nem is létezhet a meglévõ politikai és társadalmi rend apologétái számára, akik szeretnének lehetetlenné tenni mindenféle jelentõs intézményes változást, hozza bár azt létre társadalmi vihar vagy fokozatos fejlõdés, noha az utóbbinak olykor dicshimnuszokkal adóznak. Mi több, ezek az emberek továbbra is elkötelezve érzik magukat, hogy a lehetetlen feladaton buzgólkodva megpróbálják visszacsinálni a történelmi fejlõdés során létrejött változásokat. Ekként továbbra is tagadják, hogy létezhetnek mélyen gyökeredzõ, valódi okok a kirobbanó társadalmi és politikai viharok mögött, melyeket bolivári "tollak"-ként szárnyukra vesznek azok a politikusok, akik radikális szenvedéllyel ragaszkodnak az alapvetõ társadalmi változások szükségességéhez. És amikor gyógyíthatatlan apologétáink már nem hunyhatják be szemüket a társadalmi viharok folyamatos kitörése elõl, inkább "irracionális"-nak, az "esztelen populizmus" csõcselék által való elfogadásának és más hasonló dolgoknak nevezik azt, s így próbálnak racionális választ adni a kihívásra, amellyel szembe kellene nézniük, miközben ehelyett valójában magától a problémától menekülnek. Azért tesznek így, mert semmiféle arányérzékkel nem rendelkeznek, és sohasem fognak rendelkezni.
    A széles körben terjesztett hetilap, a londoni The Economist a "bolivári forradalom" kifejezés semmiféle értelmezését nem hajlandó elfogadni, annak ellenére, hogy Venezuela politikai vezetése határozott hivatkozásokkal utalva Simón Bolívar korának befejezetlen tervére elszánta magát az ország átalakításának hosszú távú megkezdésére. Valójában olyan átalakulásról van szó, amely az egész kontinens széltében-hosszában visszhangra talál, jelentõs erõket mozgósítva Latin-Amerika más részein is. Az Economist a "bolivári" jelzõt szándékosan sértõ éllel teszi mindig szarkasztikusan idézõjelbe - mintha a bolivári már önmagában, evidens módon abszurd volna - ahelyett, hogy komolyan foglalkozna a problémákkal, amelyeket minden érv nélkül semmissé próbál tenni. Feltételezik, hogy az idézõjelek elvégzik a cáfolat munkáját, á priori hitelrontásként hatnak a dél-amerikai folyamat ellenében, úgy vélik, hogy ilyen sajátos módon annak cáfolhatatlan bizonyítékát szolgáltatják. Kétségkívül az Economist szerkesztõi a szarkasztikus idézõjelek kínosan ismétlõdõ használatával csak saját mérgezõ ostobaságuknak adják bizonyítékát. Õk is teljes egészében az Egyesült Államok kormányzó köreinek szolgálatában állnak, a Davosban összeülõ Gazdasági Csúcstalálkozó évenkénti rituáléjának önjelölt propagandistái, a jelek szerint még ma is úgy gondolják, hogy Bolívar csak a "Dél veszedelmes õrültje" volt. Ugyanebben a szellemben próbálják jellemezni (és végérvényesen elutasítani) azokat is, akik Bolívar terveit a jelenre aktualizálni akarják.
    Mindazonáltal a dolog veleje az, hogy tartós és radikális eredményeket csakis akkumulatív módon, tudatosan hosszan tartó munkával lehet létrehozni, annak a progresszív tradíciónak hangsúlyozott kisajátításával, ami elõzménye volt a mostani törekvéseknek, s ami ugyanabba az irányba mutatott minden ellenséges erõ ellenére. Sem annak a dolognak a természetét, amire valóban építeni lehet, és amelyet ennél fogva pozitív módon ki lehet sajátítani, sem magának az emberi történelmi fejlõdésnek a hosszú távú fõirányát nem lehet önkényesen megválasztani. Társadalmi univerzumunkat határtalanul sok probléma terheli túl, gondoljunk akár a múltból örökölt egyenlõtlenségek robbanásokkal teli, növekvõ hullámára, akár a tõkének a természetbe a társadalmi anyagcsere újratermelése révén való fenntarthatatlan és egyre növekvõ beavatkozási módjára, ami ökológiai katasztrófával fenyeget minket. Ezek miatt az okok miatt hosszú távon vereségre vannak ítélve a történelmi idõ irányát visszafordítani akaró reakciós és konzervatív törekvések, mivel strukturálisan képtelenek akkumulatív eredményeket elérni, még ha átmenetileg sikereket tudnak is rákényszeríteni a társadalomra - mivel a hatalom uralkodó, de mindegyre instabilabb viszonyai az ellenõrzés egyre megtorlóbb formáit követelik meg, még a hagyományosan demokratikus országokban is - száz milliókat kegyetlen szenvedésekkel sújtva. Sem a problémák elkerülése, sem a fokozódó elnyomás nem tudja elvégezni feladatát végérvényesen. Mivel hosszú távon mindkettõ tékozló módon és katasztrofálisan hiábavaló. Társadalmi univerzumunk rettentõ problémáival elõbb vagy utóbb lényegi dimenziójukban kell szembenéznünk, szemben a demokrácia és szabadság formális álarcával, melynek használatához igencsak hozzászoktunk.
    Mint mindannyian jól tudjuk, a történelmi viharok, melyek olyan tollakat repítenek fel, mint Simón Bolívar, idõszakosan elcsitulhatnak, anélkül, hogy eredeti ígéretüket megvalósítanák. Még a legkiválóbb történelmi személyek által meghirdetett célok is csak akkor valósulhatnak meg, amikor valóban eljõ az idejük, objektív és szubjektív értelemben egyaránt. Végsõ tragikus elszigeteltsége ellenére Bolívar hozzájárulása saját kora néhány legnagyobb kihívásának megoldásához, amelyek világos módon azonosíthatók a mieinkkel is, monumentális, miként ilyen José Martíé is Kubában, aki az õ nyomdokán haladt. Nem gyõzhetünk, ha nem építünk tudatosan arra az örökségre, amit õk mint a jövõ számára elvégzendõ feladatot hagytak ránk, a jelenlegi körülményeknek megfelelõen újrafogalmazva azt. Amikor létfontosságú esetekben Bolívar a néphez fordult, hangot adott meggyõzõdésének, hogy "elérkezett Amerika napja, és nincs emberi hatalom, amely a természet menetét, amit a Gondviselés keze irányít, késleltetni tudna." Élete alkonyán el kellett ismernie, tragikus módon, hogy Amerika napja, amely kirajzolódni látszott, még nem érkezett el.
    E tekintetben a legfõbb akadály a latin-amerikai országok közti Bolívar hirdette politikai egység és a résztvevõk társadalmi mikrokozmoszának mélyen ellenséges, konfliktusos viszonya volt. Adva lévén a helyzet, miszerint a társadalmi mikrokozmoszokat belsõ antagonizmusok szaggatták, a politikai egységet igénylõ legnemesebb és legékesszólóbb felhívások is csak addig maradtak életképesek, amíg kiélezett módon jelen volt a szembenálló spanyol gyarmatosító ellenség fenyegetése. De ez a fenyegetés önmagában nem tudta orvosolni az adott társadalmi mikrokozmoszok belsõ ellentmondásait. Radikálisan a helyzetet az sem változtatta meg, hogy elhangzott Bolívar látnoki megállapítása az elõbb emlegetett új veszélyrõl. Jelesül az, hogy "az Egyesült Államok mintha arra volna a Gondviselés által kijelölve, hogy a Szabadság nevében nyomorúsággal árassza el Amerikát." Még hangsúlyozottabban hívta fel erre a veszélyre a figyelmet ugyanebben a szellemben José Martí hatvan évvel késõbb.4 A veszély diagnosztizálásában mindketten éppen olyan realisták voltak, amilyen nagyvonalúak, amikor az emberiség nagy problémái ideális megoldásáért szálltak síkra. Bolívar, amikor az emberiség valamennyi nemzetét harmonikus közösségbe akarta egyesíteni a Panamai Földszoroson, földgömbünk fõvárosává alakítva azt, éppúgy, ahogyan "Constantinus akarta Bizáncot a hajdani félteke fõvárosává tenni"5. És Martí, amikor kijelentette, hogy a "haza az emberiség".
    De amikor ezeket az eszméket megfogalmazták, a történelmi idõk még ellentétes irányba haladtak: a társadalmi antagonizmusok rettentõ kiélezõdése és az antagonizmusok következtében kirobbanó két világháború iszonyatos vérontása felé. Csakhogy a napjainkra tornyosuló fenyegetés nagyobb, mint bármikor azelõtt. Valóban minõségileg nagyobb, mert nem kevesebb forog kockán, mint magának az emberiségnek fennmaradása. Természetesen ez nem teszi önmagukban idejét múltakká a hosszú ideig hirdetett eszményeket. Ellenkezõleg, még inkább hangsúlyozza azok növekvõ idõszerûségét. Mindazonáltal éppen olyan bizonyos, mint Bolívar idejében volt, hogy nem lehet felvállalni az emberiség fenntartható makrokozmoszának mûködtetését anélkül, hogy legyõznénk mikrokozmoszának belsõ antagonizmusait: miszerint a társadalmunkat alakító, egymással szembenálló és konfliktusos sejtek a tõke társadalmi anyagcseréjének kontrollja alatt fejtik ki mûködésüket. Koherens és társadalmilag életképes makrokozmosz csakis olyan alapon képzelhetõ el, amelyben az interperszonális viszonyokat alkotó sejtek kölcsönös és emberileg értékelt alapon mûködnek.
    A mai történelmi körülmények alapvetõen különböznek Bolívar gyõzelmeinek és tragikus, végsõ vereségének idejétõl. Különböznek annyiban, miszerint a bekövetkezõ társadalmi és történelmi fejlõdés kettõs értelemben is napirendre tûzte a valaha megtagadott célok megvalósítását. Elõször, globális méretekben megnyitotta a lehetõséget a potenciálisan harmonikus makrokozmosz létrehozására, túl az államok közti múltbeli ellentétek pusztító konfliktusain, amelyek az imperializmus fosztogatásaiban csúcsosodnak ki. Ezt a lehetõséget hangsúlyozza a Szociális Fórum ismétlõdõ felhívásában: "Lehetséges egy másik világ." Ugyanennek az indítványnak második aspektusa, ami elválaszthatatlan az elsõtõl, eloszlatja a bizonytalanságot, ami a csupán lehetõségre korlátozódó beszédeket körülveszi. Ugyanis, ha a szóban forgó lehetõség nem jelöli ki a valószínûség és szükségesség mértékét, valójában semmit se jelent. Jelenlegi összefüggéseink között a kohéziós erõvel rendelkezõ és globálisan védelmezett makrokozmosz - a neoliberális globalizáció minden vágyott, ám megvalósíthatatlan kapitalista propagandájával szöges ellentétben - elképzelhetetlen anélkül, hogy valóban szocialista módon határoznánk meg elméletben és hangolnánk össze a gyakorlatban a társadalmi kapcsolatrendszert alkotó sejteket.
    Ekként a lehetõség és a szükségesség dialektikus egységben forr össze napjaink történelmileg meghatározott társadalmi univerzumában. Lehetõség, mert a tõke kiengesztelhetetlen ellentmondásai szerkezeti meghatározóinak legyõzése nélkül - amivel szemben az emberiség történelme során létrejött a szocialista alternatíva - még álmodni is teljesen hiábavaló globálisan fenntartható társadalmi univerzum létrehozásáról. És szükségesség - nem a mechanikus fatalizmus egy fajtájaként, hanem szó szerint életképes és elfojthatatlan szükségességként -, mert az emberi faj megsemmisülése lesz sorsunk, ha az elkövetkezõ kevés évtized során nem érjük el a tõke teljes kiirtását a társadalmi anyagcsere-újratermelés kialakult módjából. A szovjet összeomlás elsõdleges leckéje az, hogy pusztán a kapitalizmus restaurációját várhatjuk, ha a szocializmus meghatározása a kapitalizmus elvetése után nem folytatódik azzal a jóval alapvetõbb és nehezebb feladattal, hogy teljes társadalmi rendünkbõl kiirtsuk a tõkét.
    Gyakorlatilag lehetetlen a tõke kiirtásának nagy történelmi feladatára vállalkozni egy pozitív irányú jövõ fenntarthatósága érdekében anélkül, hogy ne mozgósítanánk a radikális determináció minden szellemi fegyverét szinkronba hozva korunk követelményeivel, ahogyan Bolívar tette saját kora lehetõségei között. Valóban bizonyos, hogy eljött az idõ a bolívári célok elérésére a szó legszélesebb értelmében, miként azt Chávez elnök hirdeti jó ideje. Ezért a tõke propagandistái, akik a bolivári tervet gúnyosan idézõjelek közt használják, csak magukat teszik nevetségessé. A történelmi folytonosság nem jelent mechanikus ismétlõdést, hanem kreatív megújulást a szó mélyebb értelmében. Ily módon, ha azt mondjuk, hogy eljött a bolivári célok megvalósításának ideje, arról van szó, hogy igencsak sürgõsen (és világosan megfogalmazott módon) a mi jelenlegi történelmi körülményeink között kell azokat aktualizálnunk a világ további részei számára is, vagyis szocialista jelleget kell adnunk a vállalt radikális változásoknak, ha valóban intézményesíteni akarjuk azokat. Chávez elnök legfontosabb beszédei és interjúi - melyekben a "Szocializmus vagy Barbárság" drámai alternatíváját hangsúlyozza - mindezt igen világossá teszik.6
    A radikális megújulás feladata semmiképpen sem korlátozódik Latin-Amerikára. Az európai baloldal politikai és társadalmi mozgalmai, éppúgy, mint Észak-Amerikáéi, szükségét látják annak, hogy jelentõs mértékben megújítsák hajdani és jelenlegi stratégiájukat, az utóbbi évtizedek fájdalmas vereségei láttán. Az a Latin-Amerikában világosan beazonosítható társadalmi és politikai lázongás, amely a kubai forradalom idejére nyúlik vissza, és ami évtizedeken át megmutatkozott a kontinens sok helyén, nem pusztán Venezuelában, sok tanúságot tartalmaz az alapvetõ kérdésrõl: "Mi a teendõ?" Éppen ezért kell nagyon odafigyelnünk rá, és kinyilvánítani szolidaritásunkat a bolivári tradíciónak az utóbbi két évtizedben Venezuelában történõ kreatív megújítása iránt. Sajnos alig ismerik ismerik Latin-Amerikán kívül ennek a mozgalomnak a közelmúltját, jóllehet, hogy legfõbb alapelveinek némelyike közvetlen jelentõséggel bír valamennyiünk számára. Ezért, mielõtt visszatérnék napjaink fejlõdésének ügyére, e cikk befejezõ részében, a következõ alfejezetben minden változtatás nélkül közreadom, amit 1993-ban írtam a bolivári alternatíváról, öt évvel a sorsdöntõ venezuelai elnökválasztás elõtt7, és amit 1995 õszén publikáltam A Tõkén túl 18. fejezetében: "A szocialista offenzíva történelmi aktualitása."8
 

2. Hugo Chávez radikális kritikája a politikáról 1993-ban
A parlamenti rendszer radikális nézõpontból való kritikája nem Marxszal kezdõdik. Nagy erõvel szólal meg a 18. században Rousseau írásaiban. Kiindulva abból a tételbõl, hogy a felségjog a nép joga, és éppen ezért nem lehet törvényileg elidegeníteni, Rousseau azzal is érvelt, hogy ugyanezen okból azt nem lehet törvényesen a képviseleti jogról való lemondás semmiféle formájává alakítani.
    "A nép követei tehát nem képviselik a népet és nem is képviselhetik, meghatalmazottak csupán, akik semmi lényegest nem határozhatnak el. Minden törvény, amelyet a nép nem közvetlenül hagy jóvá, érvénytelen, mert nem törvény. Az angol nép szabadnak hiszi magát, de nagyon téved, csak a parlamenti választások idején szabad, s ezek befejeztével ismét szolgaságban él. Ha tekintetbe vesszük, hogy e rövid idõ alatt miként él a szabadságával, úgy meg is érdemli, hogy újból elveszítse."9
    Ugyanakkor Rousseau azt is hangsúlyozta, hogy bár a törvényhozó hatalom nem szakítható el a néptõl, még a parlamentáris képviselet révén sem, az adminisztratív vagy "végrehajtó" funkciókat nagyon is másféle megvilágításba kell helyezni. Így írt: "…nyilvánvaló, hogy a nép törvényhozói hatalmát mással nem képviseltetheti, ellenben a végrehajtó hatalomnál, amely csak a közerõ törvényes alkalmazása, képviseltethetõ és kell is, hogy képviseljék."10
    Ily módon Rousseau - akit szisztematikusan elferdítettek és akivel szisztematikusan visszaéltek a "demokrata" ideológusok, sõt még a "luxus szocializmus" ideológusai is -, mivel ragaszkodott ahhoz, hogy "nincs szabadság egyenlõség nélkül"11 (következésképpen elveti a képviselet olyan leginkább alkalmazható formáját is, amilyen a szükségképpen diszkriminatív és egyenlõtlen hierarchia), a politikai és adminisztratív hatalom jóval gyakorlatibb formájára tett javaslatot, mint amit neki tulajdonítanak, vagy aminek létrehozásával vádolják. Jellemzõ, hogy e tendenciózus ferdítés során Rousseau elméletének létfontosságú alapelvét, melyet megfelelõ módon alakítva a szocialisták is felhasználhatnak, értéktelennek nyilvánították és tengerbe hajították. De a dolog lényege az, hogy egyrészt az alapvetõ döntéseket hozó hatalom sohasem szakadhat el a népi tömegektõl, ezt igazolta végsõ soron a szovjet államrend borzalmának valódi története, ahol a sztálinista bürokrácia autoritárius módon fordult a nép ellen a szocializmus nevében. Másrészt a specifikus adminisztratív és végrehajtó funkciók mûködését a társadalmi újratermelõ folyamat minden területén az adott közösség tagjai képviseletére lehet bízni, feltéve, hogy autonóm módon létrehozott és megfelelõen ellenõrzött törvényekkel biztosítják mûködésüket az egyesült termelõk lényegi döntéshozatalának valamennyi szakasza során.
    Ebbõl következik az is, hogy a nehézségek nem magában a két alapelvben találhatók, olyképpen, ahogyan Rousseau azokat megfogalmazta, hanem abban, milyen viszonyban vannak a tõke anyagi és politikai ellenõrzésével, amellyel az a társadalmi anyagcsere folyamata felett rendelkezik. A döntéshozatal szocialista formájának létrehozatalához - a szabályokat elidegeníthetetlen hatalommal meghatározó alapelvek szerint éppúgy (ez pedig a munka "szuverenitása", nem mint egy osztály kizárólagos joga, hanem mint a társadalom egyetemes állapota), mint aszerint, hogy jól meghatározott, rugalmasan elosztott és alaposan ellenõrzött szabályokkal kell speciális funkciókat és szerepeket képviselni - arra van szükség, hogy radikálisan átstrukturáljuk a tõke kibékíthetetlen anyagi köreit. E folyamatnak messze túl kell lépnie azon, amit a rousseau-i alapelvbõl következõen sikeresen lehetne szabályozni az elidegeníthetetlen népfelségre és képviseleti következményére. Más szavakkal, egy szocialista rendben a "törvényhozói" folyamatnak eggyé kellene válnia magának a termelésnek a folyamatával, oly módon, hogy a munka szükségszerû horizontális megosztásának - kifejtésre A Tõkén túl 14. fejezetében kerül - ki kell egészülnie a munka önrendelkezési koordinációs rendszerével, a helyi szervektõl a legfelsõbbekig. Ez a viszony éles ellentétben áll a kapitalizmus vertikális munkamegosztásának káros voltával, amely a "hatalmi erõk megosztása" által kiegészül egy elidegenedett és a munkástömegekre megváltoztathatatlanul ráerõltetett "demokratikus politikai rendszer"-rel. Lévén, hogy a munka vertikális megosztása a tõke rendszerben szükségszerûen kihat a munka horizontális megosztásának valamennyi részére is, és gyógyíthatatlanul megfertõzi azokat, a legegyszerûbb termelõ funkcióktól a törvényhozói dzsungel legbonyolultabb egyensúlyozó folyamataiig. Ez utóbbi egyre sûrûbb törvényhozói dzsungellé válik, nem csupán azért, mert meghatározhatatlanul sokféle törvényének és alkotó intézményének életerõs szerep jut, hogy a dolgozó valódi és potenciálisan veszélyes viselkedését szilárdan ellenõrzés alatt tartsa, a korlátolt munkaügyi viták fölötti teljes ellenõrzéssel, ekként védelmezve a tõke totális uralmát az egész társadalomban. Hanem azért is, hogy valamilyen módon a fejlõdés történelmi folyamataival átmenetileg és részlegesen kiegyezésre jusson - legalábbis addig a pontig, amíg ez a kiegyezés életképes - összeegyeztetve a tõke pluralitásának elkülönült érdekeit a társadalmi tõke teljességének ellenõrizhetetlen dinamikájával, ami saját végsõ önmeghatározására globális entitásként törekszik.
    Nemrégiben Rousseau kritikájával egybehangzóan a parlamenti képviseletrõl, Hugo Chávez Frías, Venezuela radikális mozgalmának, a Movimiento Bolivariano Revolucionariónak (MBR-200, Bolivári Forradalmi Mozgalom) vezetõje ilyen választ ad országa társadalmi-politikai rendszere válságára:
    "A populista pártok megjelenésével a szavazás olyan szerszámmá változott, amellyel elaltatják a venezuelai népet, hogy a demokrácia nevében rabszolgaságban tartsák. Évtizedeken át a populista pártok számtalan paternalista ígéretre alapozták beszédeiket, hogy felhígítsák a nép öntudatát. Az elidegenítõ politikai hazugságok az "ígéret földjét" festették elénk, ahová rózsák kertjén át lehet eljutni. A venezuelaiaknak nem is volt más dolguk, mint a választási urnákhoz járulni, várva, hogy minden megoldódjék a legcsekélyebb népi erõfeszítés nélkül [...] Ekként a szavazás aktusa a demokrácia kezdete és vége lett."12
    E sorok szerzõje az élet valamennyi területét figyelembe vevõ közvélemény szerint a közéleti szereplõk között a második helyen áll Venezuelában (Rafael Calderát követve), alaposan megelõzve valamennyi pártpolitikus pályázót. Amibõl az is következik, hogy könnyû szerrel megszerezhetné a magas közjogi méltóságot, ami eleven cáfolata annak a szokásos érvnek, hogy akik a meglévõ politikai rendszert bírálják, tehetetlenségük miatt teszik, mert képtelenek megfelelni a demokratikus választások követelményeinek. Valójában Hugo Chávez e sorok írásakor (1993-ban) visszautasította a politikai nézetformálók "szirén énekét", akik a népet megbékíteni igyekeztek, mondván, hogy nem szükséges a válság miatt aggódni, mert az új választásokig "kevés idõ" van hátra - habár nagyon is más megfontolásokból utasította el azt. Így vélekedik, miközben a szokásos politikai tanács "egy kis türelemért" könyörög a néhány hónap múlva bekövetkezõ választásokig:
    "Minden percben százával születnek gyermekek Venezuelában, akiknek egészsége veszélyben forog az élelmiszerek és orvosságok hiánya miatt, miközben billiókat lopnak el a nemzeti vagyonból, és végül ami az országból marad, azt a velejéig kiszívják. Nincs ok hinni abban a politikai osztályban, amely megmutatta a társadalomnak, hogy esze ágában sincs semmiféle változást végrehajtani."13
    Ez okból Chávez egy másik eszmét állít szembe a parlamentáris demokrácia létezõ rendszerének, mely szerint "a független népnek saját magát kell a hatalom tárgyává és alanyává tennie. Ez a választás semmi másra nem cserélhetõ a forradalmárok számára."14 Intézményes keretként, amiben ennek az alapelvnek meg kell valósulnia, a radikális változás útját jelöli ki:
    "Az Államszövetség választási hatalma politikai-jogi alkotóelemmé alakul át, amelyen keresztül az állampolgárok a népszuverenitás letéteményesei lesznek, melynek gyakorlása ettõl kezdve valóban a nép kezébe kerül. A választói hatalom a nemzet teljes társadalmi-politikai intézményrendszerére kiterjed, olyan csatornákat teremtve, melyek a hatalom valóságos több központú megosztását biztosítják, a központtól a perifériáig, megnövelve a helyi önkormányzatok és közösségek autonómiáját és döntéshozatali jogát, tényleges hatalommá alakítva azt. Valamennyi önkormányzat és állam Választói Közgyûlése Választói Tanácsot választ, amelyek állandó jelleggel és politikai pártoktól való teljes függetlenségben fognak mûködni. Ezek képesek lesznek arra, hogy létrehozzák és irányítsák a Közvetlen Demokrácia legkülönfélébb mechanizmusait: népi gyûléseket, népszavazásokat, népi javaslattételeket, vétót, visszahívást stb… Ily módon a részvételi demokrácia eszméje olyan demokráciává alakul, amelyben a népszuverenitás saját magát a hatalom fõszereplõjévé alakítja. Ilyen végletekig kell kiszélesítenünk a bolivári demokrácia határait. Ekkor végre nagyon közel leszünk az utópia területéhez."15
    Hogy ezek az eszmék valósággá válhatnak-e, vagy utópista eszmények maradnak, azt a politikai szféra határain belül nem dönthetjük el. Hiszen már kezdettõl fogva ez utóbbi saját magában radikális átalakulásra kényszerül, ami elõre vetíti az "állam elhalásának" perspektíváját. Nem lehet elég élesen elítélni az üres parlamenti paternalizmust Venezuelában, ahol az ország sok részén szinte a lakosság kilencven százaléka "lázad az abszurd szavazás ellen a választástól való távolmaradás útján"16, a hagyományos politikai praktikák és az apologetikus legitimációs felfogás ellen, amely szerint "a demokratikus választási rendszer" mûködik, hazugul a rendszer vitathatatlan igazolásának nyilvánítva "a többség által adományozott mandátumok"-okat. Azt az álláspontot sem lehet komoly érvnek tekinteni, hogy a magas választási részvétel, önmagában, annak a próbaköve, hogy valóban népi, demokratikus konszenzus létezik. Végül is néhány nyugati demokráciában a választás kötelezõ, és ami legitimációs értékét illeti, nem több az, mint a nyíltan kritikus vagy pesszimista módon elfásult távolmaradás valahány szélsõséges formája. Mindazonáltal a bátorság mértéke, amely a parlamentáris rendszert a szükséges radikális kritikának aláveti, a "munka szuverenitása" gyakorlásának stratégiai vállalásától függ, nem csupán politikai gyûléseken múlik (s ez esetben nem számít, mennyire közvetlenek lehetnek szervezésük és politikai döntéshozataluk tekintetében), hanem a társadalmat alkotó személyek önrendelkezési, termelõ és elosztó élettevékenységén a társadalmi anyagcsere folyamatának minden szintjén és minden területén. Ez az a választóvonal, ami megkülönbözteti a szándékában szocialista forradalmat - amilyen az 1917-es Októberi Forradalom volt - és a hatékony szocialista átalakulás permanens forradalmát. Mivel anélkül, hogy progresszív formában és végsõ soron teljes mértékben át nem ruháznák a tényleges döntéshozatal újratermelõ és elosztó módját az egyesült termelõknek, nincs remény arra, hogy a posztforradalmi közösség tagjai saját magukat a hatalom alanyaivá alakítsák át.

J. C. Orozco: V. I. Lenin (Freskórészlet)
 

3. A fejlõdés perspektívái
Miként a Nép, Szavazás és Demokrácia utolsó részébõl vett idézetekbõl láthatjuk, a napjainkban fenntartható szocialista átalakulásra való folyamatos felhívás, a radikális elkötelezettség szellemében, rendkívüli jelentõséggel bír. És teljes joggal. Évszázados világméretû küzdelmek és áldozatok után az emberi emancipációért ma még hangsúlyozottabban igaz, mint valaha - a továbbélésünket fenyegetõ tõkerendszer mély, strukturális válsága idején -, hogy "a független népnek saját magát kell a hatalom tárgyává és alanyává tennie. Ez a választás semmi másra nem cserélhetõ a forradalmárok számára." Hugo Chávez szilárdan vallotta ezt az igazságot 1993-as brosúrájában, öt évvel elnökké választása elõtt.
    E nélkül az átalakulás nélkül, a szó legtartósabb és legmélyebb értelmében - ami nem kevesebbet jelent, mint annak elérését, hogy a társadalom egyedei létezésük körülményei fölött tudatos ellenõrzést gyakoroljanak -, a hierarchikus uralom régi rendje képes újra megszilárdítani magát még a radikális változás legjobb törekvései ellenére is. Ez tûzi a történelem napirendjére tagadhatatlan szükségességgel a huszonegyedik századi szocializmus ügyét. A szocializmus olyan formáját, amelyben és amely által a nép nem csak átalakítja magát minden téren a hatalom független alanyává, hanem meg is marad annak. A mi idõnk növekvõ veszélyeire és végtelen kihívásaira sikeresen csakis így lehet válaszolni. Végtére is nincs más út.
    A latin-amerikai társadalmi és intellektuális nyugtalanság ígéretesebb a jövõ számára e tekintetben, mint amit jelenleg a fejlett kapitalista országokban láthatunk. Ez érthetõ, hiszen a valóban radikális változás Latin-Amerikában sürgetõbb, mint Európában és az Egyesült Államokban. Mivel a "modernizáció" és "fejlõdés" örökösen ígérgetett megoldásai üres ígéreteknek és a nép mint az elfogadott politikák végsõ címzettje számára teljes csõdnek bizonyultak. Ily módon, miközben bizonyos, hogy a szocializmust mint a társadalmi rend újratermelõ alternatíváját egyetemesen életképes megközelítésként kell tudomásul vennünk, amely kiterjed a világ legfejlettebb kapitalista részeire, beleértve az Egyesült Államokat, nem várhatjuk azt, hogy belátható idõn belül a fejlett kapitalista országokban lezajló jövendõ szocialista forradalomnak meg kellene elõznie a radikális változás bármely lehetõségét a világ más részén. Szó sincs errõl. A privilegizált kapitalista országokban a tõke érdekei olyan tömeges tehetetlenséget teremtettek, ami a reformista munkapártok egyértelmû cinkosságával maguk választotta fejlõdésük során nyilvánvalóvá teszi, hogy a jövõben egy kirobbanó társadalmi földindulás Latin-Amerikában sokkal valószínûbb, mint az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, messzire vivõ kihatással a világ egyéb részei számára.
    A brazil nemzeti napilap, a Folha de São Paulo 2003 januárjában egy interjúban azt kérdezte tõlem: "Mi a véleménye a Luis Ignacio Lula de Silva és más latin-amerikai vezetõk, mint Fidel Castro és Hugo Chávez közti felvázolható párhuzamokról?" Ezt feleltem:
    "A párhuzamok hosszú távúak, a nyilvánvaló különbségek ellenére, amelyek azokból a körülményekbõl fakadnak, amelyekben ezek az államfõk kormányaik élén jelenlegi pozíciójukat elfoglalták. A párhuzamok meghatározóak, azt teszik nyilvánvalóvá igen határozottan, hogy egész Latin-Amerika számára mély és valóban radikális változásra van szükség…Lula elnök elsöprõ gyõzelmét - semmiképpen sem összefüggés nélkül - a létbiztonság formáinak mennydörgõ összeomlása követte Argentínában, egy olyan országban, amely hosszú ideig felülmúlhatatlan modell volt Latin-Amerika számára. És amikor errõl a három radikális vezetõrõl beszélünk: Luláról, Fidel Castróról és Chávezrõl, nem szabad elfeledkeznünk Allende elnökrõl, aki ugyancsak radikális változást akart kialakítani hazájában, és meg kellett halnia érte. Kétségkívül, akik visszautasítják a meghatározó változás eszméjét, továbbra is szeretnék nem létezõvé tenni a latin-amerikai történelemben megjelent radikális vezetõk idejét. De minden kétséget kizáróan az ilyen vezetõknek újra és újra meg kell jelenniük, mindaddig, míg azokkal a mély történelmi és társadalmi okokkal, melyek megjelenésüket kiváltották, nem foglalkoznak kellõ módon."
    Nyilvánvalóan a radikális latin-amerikai vezetõk névsorához ma hozzátehetjük Evo Morales nevét, akit 2005 decemberében a tömegek meggyõzõ mértékû szavazatával választottak Bolívia elnökévé. Kampányát hazájának sokáig kizsákmányolt néptömegei nagy várakozással kísérték, kifejezetten azért is, mert a bolivári forradalom hosszú távú megvalósítására tett ígéretet. Az az elsöprõ támogatás, amit ígért programjára kapott, magában véve világos jelzése az erõs vágynak, ami Bolíviában él a radikális változás véghezvitelére. Természetesen Latin-Amerika más részeinek múltbeli fájdalmas csalódásai fényében majd ki kell derülnie, mennyire messze juthat Evo Morales népe várakozásainak teljesítésében, kétségkívül olyan nehéz körülmények között, melyeknek nehézségét senki se tagadhatja. De bármi legyen is ez esetben a végeredmény, mindenképpen bizonyosak lehetünk abban, hogy az idõ múlásával egyre több és több radikális vezetõ jelenik meg ismét a latin-amerikai kontinens különbözõ részein, beleértve azokat az országokat is, ahol a radikális erõk a közelmúltban nagy csalódásokat éltek át kormányaik megalkuvó politikája miatt, amikor azok az Egyesült Államok pénzügyi és politikai diktátumainak gyáván engedelmeskedtek. Ezek a vezetõk keresik az elõre vivõ utat válaszként társadalmaik egyre mélyebb válságára éppúgy, mint a tõkerendszer globális válságára; és azzal az elkerülhetetlen kötelezettséggel, hogy életképes alternatívát teremtsenek, egyrészt a kívülrõl jövõ legellenségesebb obstrukcionizmus, másrészt saját országaik múltból örökölt súlyos, strukturális problémái ellen. Csakis a radikális alternatíva megerõsítése és kimondása, ami a széles tömegekben gyökeredzik és a társadalom valóban mély átalakulását követeli hajlíthatatlan stratégiával, ígérhet olyan utat, ami kivezet az ellentmondások jelenlegi, nagyon is nyilvánvalóan paralizáló zûrzavarából. Természetesen illúzió volna egyenes vonalú fejlõdést várni e téren. Tudomásul kell vennünk, hogy a szocializmus ellenségeinek nagy tartalékok állnak rendelkezésükre, hogy megvédjék a tõke mélyen beágyazódott hatalmát. Szembe kell szállnunk a nagy történelmi kihívás e negatív dimenziójával. Ugyanakkor a tartós siker pozitív kívánalmainak még nagyobb a súlya. Az életképes szocialista stratégiák kidolgozása, mint például a szervezés megfelelõ formáinak sikeres kifejlesztése és megerõsítése belsõ és nemzetközi téren, a jövõ alapvetõ kihívásai közé tartozik. Ezt figyelembe véve, bármilyen nagy szükség van a pozitív megoldásokra és bármilyen ígéretesek legyenek is a kezdeti eredmények, nem lehet kizárni valódi visszalépések, sõt, olykor nagyobb visszaesések bekövetkezését sem.
    Brazíliában a munkásmozgalom radikális szárnya a szakszervezetekben éppúgy, mint a politikai pártokban döntõ szerepet játszott az Egyesült Államok által már két évtizede támogatott katonai diktatúra megszüntetésében. Ily módon hozzájárult néhány radikális mozgalom létrejöttéhez Latin-Amerika más részein is. Mi több, késõbb a PT (Partido dos Trabalhadores - Munkáspárt) nagy horderejû választási sikert ért el Luis Ignacio de Silva elnökké választásával. De még így is, a néhány területen tagadhatatlan és érezhetõ események ellenére, a kapitalizmus hosszú ideig létrejött rendje Brazíliában szilárdan fenn tudta tartani a társadalmi újratermelés folyamatai feletti ellenõrzést, ellenfeleit félreállítva a politikában, az ország népi erõinek nagy csalódására. Ezért érthetõ módon a harcos szocialisták ma Brazíliában úgy gondolják, hogy még hosszú utat kell bejárniuk, amíg a szervezett történelmi baloldal múltból örökölt tevékenységi korlátjai - amelyek minden kapitalista országban a régi rend mûködési módjával erõsen megegyezõ politikai térre és szerepre hajlamosak szorítkozni - megváltozottnak nyilváníthatók nem lesznek, még ha hosszú távon nem is küzdötték le azokat a korlátokat.
    De még így is minden potenciális és felismerhetõ ellenerõ dacára hiba volna pesszimista képet rajzolni a fejlõdés totális lehetõségeirõl, amikor a kapitalista rendszer folytatható életképességérõl (vagy nem) a maga teljességében esik szó. Nagyon fontos aláhúzni, hogy a világ különbözõ részein a kapitalizmus legutóbbi két évtizedben elért zavart keltõ sikerei ellenére (legfõképpen a "létezõ szocializmus" régi társadalmaiban) azok az erõk, amelyek egy radikálisan különbözõ társadalmi rend létrehozásáért munkálkodnak, lelkesítõ megnyilatkozásokat mutattak fel az Egyesült Államok "geopolitikai hátsó udvarának" számos részén, beleértve nem csupán Venezuelát, hanem azokat a harcosokat is, akik továbbra is küzdenek a kolumbiai rendet védelmezõ túlerõ ellen.
    Még inkább nagy jelentõségû az is, hogy a világ különbözõ részein mûködõ radikális társadalmi mozgalmak, bármilyen gyöngék legyenek is jelen pillanatban, rá vannak kényszerítve, hogy szétfeszítsék a hagyományos politikai baloldal szervezeti, történelmileg örökölt, de mára anakronisztikus korlátjait. Mivel nem fogadják el többé azt az egyszerû magyarázatot, hogy néhány múltbeli, nagyra értékelt stratégia bukása, a szocialista mozgalom egyidejû, nemrég tapasztalt összeomlásával együtt, véletlen vagy személyi árulások mûve volt. Mivel felismerik, hogy a jelenlegi történelmi körülmények között szükséges a múlt néhány jelentõs stratégiai és szervezeti elõfeltételének kritikus - és önkritikus - újra vizsgálata, és felvállalják erõik fájdalmas, de szükséges irányváltásának folyamatát. Annak érdekében teszik ezt, hogy képessé váljanak ne csak a létezõ rend szükséges tagadására, hanem egy fenntartható, hegemonikus alternatíva pozitív dimenziójának kidolgozására. Ragaszkodnunk kell ehhez, hogy a létezõ rend mindenütt jelenlévõ propagandájával szembeszállhassunk, amely folyamatosan hirdeti permanens gyõzelmét régi szocialista ellenfelei fölött.
    Amikor Margaret Thatcher miniszterelnök asszonynak - a neoliberalizmus ájtatos követõjének Nagy-Britanniában - sikerült levernie a brit bányászok egy éves hosszú sztrájkját, bevetve könyörtelenül a sztrájkolók ellen a kapitalista állam minden politikai és gazdasági eszközét, a Munkáspárt korántsem elhanyagolható segítségével (habár ez a párt akkor még ellenzékben volt), azzal kérkedett, hogy "örökre elbúcsúztatta a szocializmust". Nevetséges kérkedés volt ez a megállapítás, habár a Brit Munkáspárt mohón kapituláló átalakulása is megerõsítette, amikor "Új Munkáspárt"-tá alakult át: saját vezetõinek szavai szerint "az üzletek barátjává", vagyis leginkább a Nagy Üzlet barátjává. Valójában a neoliberalizmus viszonylagosan egyszerû elõretörése 1970-tõl kezdve nemcsak brit jelenség volt, hanem megállíthatatlan nemzetközi folyamat, ami így vagy úgy, de szétterjedt az egész földgolyón.
    Amit e tekintetben feltétlenül hangsúlyoznunk kell, a neoliberalizmus alapelveinek könyörtelen alkalmazása látszólag mindenütt, beleértve meglepõ módon az egykor "létezõ szocializmus"-nak hívott társadalmakat, egyáltalán nem volt a tõke ellenállhatatlan újraéledésének és jövõbeli permanens virágzásának megnyilatkozása. Ellenkezõleg, a rendszer strukturális válságának kezdete tette szükségessé, a fenntartható tõkeexpanzió viszonyainak veszedelmesen szûk korlátjai miatt. Erre a minõségileg új szerkezeti válságra a tõke csak úgy tudott felelni, ha egyre agresszívebb magatartást vállal fel. Ennek megfelelõen utolsó három évtizede során a kapitalizmusnak foggal-körömmel vissza kellett szereznie azokat a "kedvezményeket", amelyeket mint Jótékony Állam nyújtott elõzõleg a dolgozóknak - amiért semmit sem kellett fizetnie a Jótékony Állam létrehozása pillanatában, mivel a feltételezett "kedvezmények" a magas jövedelmeket hozó, zavartalan tõkeexpanzió világháború utáni dinamikus viszonyainak része volt. A fennálló rend stratégiai orientációjának újrafogalmazása az érzéketlen neoliberalizmus szellemében az autoritárius kapitalizmus kemény fordulata volt, egyre kizsákmányolóbb és egyre represszívebb politikájának gyakorlatba való átültetése, cinikus ideológiai igazolással.
    Valójában ezeket a tényeket a tõke imádói számára az teszi még sokkal roszszabbá, hogy egyáltalán nem állíthatják azt, hogy a neoliberalizmusnak a rendszer strukturális válságát sikerült megoldania nyíltan autoritárius magatartása révén, kitárva az egészséges expanzió új fázisának kapuit, ahogyan azt ismételten ígérgette, de sohasem valósította meg.
    Az a tény, hogy a globális kapitalizmus legfõbb hatalmainak az elmúlt években olyan messzire kellett menniük, hogy a legkatasztrofálisabban haszontalan és legagresszívebb kalandokba bocsátkozzanak, beleértve a népirtó háborúk kirobbantásának gyakorlatát - cinikus és hipokrita módon a "demokrácia és a szabadság" nevében, amelyekbõl nincs "semmilyen stratégiai kivezetõ út"17 (hogy a rendszer híveinek mértéktartó módon kritikus szavait használjuk) -, a válság jelentõs romlását és a használt eszközök teljes csõdjét mutatja.
    A probléma másik dimenziója közvetlenül felöleli a munka fejlõdésének mint a tõke antagonisztikus szerkezetének perspektíváit. A "dolgozó osztály integrációjáról" szóló minden kinyilatkoztatással ellentétben valójában a munkásosztály hagyományos politikai vezetésének kapitulációjáról - kétségkívül teljes eltorzulásáról - van szó a magáértvaló munkásosztály szükséges és megváltoztathatatlan integrációja helyett: annak az egyetlen társadalmi erõnek a visszafordíthatatlan integrációja helyett, amely képes hegemonikus alternatívát felmutatni a tõke uralmával szemben. Egy olyan uralommal szemben, amely már nem tartható fenn hosszú távon, destruktív belsõ fejlõdési iránya növekedésének köszönhetõen.
    Közismert, hogy a Brit Munkáspárt kapituláns átalakulása "Új Munkáspárt"-tá semmiképpen sem volt elszigetelt jelenség. A Brit Munkáspártnál valamikor jóval baloldalibb pártok - mint például az Olasz és a Francia Kommunista Párt - hasonlóképpen negatív folyamatokon estek át. A megszilárdult rend apologétái éppúgy üdvözlik ezeket a metamorfózisokat, ahogyan mindenütt ünnepelték a neoliberalizmus sikeres bevezetését. Vagyis a rend tartós újraélesztésének üdvözlendõ evidenciájaként, annak az önkényesen kinyilvánított bölcsességnek vitathatatlan diadalaként, amely szerint "nincs más alternatíva."
    Mindazonáltal ezeknek a keletkezõ és egyúttal tönkremenõ folyamatoknak és átalakulásoknak nincs rövidlátóbb olvasatuk. Maga a történelmi evidencia is ellentétes irányú, nem ellenére, hanem, paradox módon éppen azért, mert sok országban a baloldal hagyományos uralkodó erõi feltétel nélkül alávetették magukat a strukturális válságban lévõ tõke parancsainak. De az az igazság, bármilyen kényelmetlen legyen is ez a létezõ rend védelmezõi számára, hogy még a munkások hagyományos vezetõinek legszolgaibb alkalmazkodása is - életképes stratégia nélkül az "evolúciós szocializmus" messzi múlt századból való és most leplezetlenül megtagadott üres szlogenjétõl kezdve - teljesen hiábavaló a helyzet megoldására. Ilyen értelemben az a legzavaróbb igazság, hogy a jelenlegi történelmi helyzetben semmi sem mûködõképes, még rövid távon sem, a tõke társadalmi-gazdasági agresszivitásának fokozódása és állami erõszakba hajló közvetlen, növekvõ expanziója nélkül.
    A neoliberalizmus bevezetésével valójában az történt, a munka reformista felfogásának legaktívabb hozzájárulásával - Nagy-Britanniában már a munkáspárti gazdaságügyi miniszter, Dennis Healey révén, Harold Wilson kormánya alatt, aki jóval Margaret Thatcher elõtt bevezette a legvadabb neoliberális politikai intézkedések elsõ sorát -, hogy visszavonhatatlanul véget vetettek a "nagy illúziónak", miszerint az osztályok összebékítése és a fokozatos reform az egyedüli válasz a társadalom nagy strukturális problémáira.
    A szükséges megoldás ily módon való felvetése - azzal próbálkozva, hogy a tõke strukturális fogyatékosságait kiküszöböljék idõszakosan lehetséges fokozatos igazgatások és konjunkturálisan behatárolt módon - magától értetõdõen már a kezdetektõl fogva terminusbeli ellentmondás volt. Természetesen ez a körülmény meghatározta az "evolúciós szocializmus" sorsát, habár sokáig tartott, amíg ennek a misztifikáló lehetõségnek az ígéreteit még maguk a hirdetõi is nyíltan semmisnek nyilvánították. A munka reformista felfogásának a történelemben sosem látott legmegalkuvóbb stratégiái megalázó vereséget szenvedtek, és ma fájdalmasan világossá teszik, hogy az osztályok összebékítése és a fokozatos reform végleg nem válasz a meglévõ társadalmi szerkezet komoly és egyre növekvõ szisztematikus problémáira. És soha nem is lehet az.
    Az agresszív neoliberalizmus problémájának gyökere a zavartalan tõkeexpanzió és a konfliktusenyhítõ növekedés veszedelmesen szûk mezsgyéje, következésképpen a rendszer még korlátozottabb lehetõsége arra, hogy strukturális alapproblémáit destruktív kalandok nélkül kordában tartsa, a neoliberális kapitalizmus melletti, elõbb emlegetett reformizmus aktív cinkossága ellenére. Mindez aláhúzza korunk válságának komolyságát és annak teljes abszurditását, amikor arról beszélnek, hogy "a szocializmust örökre elbúcsúztatták." Mivel a tõkeexpanzió - a konfliktusok zavartalan növekedésével együtt - és a munka reformista felfogásának vitathatatlanul alázatos összebékítése a tõke rendjével ugyanannak az éremnek a két oldala.
    Amikor a zavartalan és fenntartható tõkeexpanzióhoz vezetõ utat leszûkíti és végül elzárja a rendszer mélyülõ szerkezeti válsága, a munka önkéntes önmegbékítésére irányuló fõ motivációs erõ hajlamos meggyengülni a bekövetkezõ tények hatására. Ez még akkor is így van, ha a munka reformista felfogásának vezetõi a lefelé csavarodó spirál mozgásának kezdetén - hiszen sohasem rendelkeztek más koncepcióval a társadalmi-gazdasági javulást illetõen, csak azzal, hogy hálásan szorongassák a tõke jóságos kezét - a társadalom "növekvõ tortájából" jókora szeletet kihasítva (ebben a közmondásos tortában vakon bíznak, mintha "mindörökké növekedne") mindent meg is tesznek, hogy csökkentsék a "jólétet teremtõ" tõke csõdjének negatív és végletesen destabilizáló körülményeit. Megalázóan szolgálatkész álláspontot foglalnak el, fenntartások nélkül, abban a hiú reményben, hogy sikerrel járulhatnak hozzá a rendszer újjáélesztéséhez és egészséges mûködéséhez. És teszik mindezt azzal a profán szellemiséggel, hogy "nincsen más alternatíva" a meggyökeredzett politikai és társadalmi-gazdasági rend fenntartására. Természetesen, ilyen körülmények között újra és újra felidézik a "baloldali keynesianizmus" ósdi mantráját. De nincs semmi, ami ezt a törekvést valósággá tudná alakítani.
    Ily módon mind a neoliberalizmus permanenciája (ezt gyakran azzal a groteszk teóriával társítják, amely a "történelem boldog végét" prédikálja a neoliberalizmus beköszöntének üdvözlendõ pillanatában), mind a munka örök önkibékítése abszolút szükségességének kinyilatkoztatása egyaránt félrevezetõ optikai illúzió a meglévõ rend támogatása céljából. Ezek átmenetileg két irányból erõsödnek fel. Egyrészt a neoliberalizmus nemrég talált ideális beszélgetõpartnerének pozitív ölelésérõl van szó: a kapituláló munkáról. Másrészt a munka önbékítgetõ szükségérõl a mitikusan naggyá növesztett (hatalmas, de "belátó" és jótékony) ellenfél elõtt, aki a valódi "partner" státusába lép elõ, akit ma tisztelegve úgy írnak le, mint "gazdagság teremtõ"-t, annak ellenére, hogy jelenlegi fõ arculata a növekvõ parazitizmus: a spekulatív finánctõke. Ezt a munka reformista felfogása végzi el azért, hogy választói elõtt igazolja nyílt cinkosságát a kegyetlenül kizsákmányoló renddel, és ma már a legkevésbé se jön zavarba, hogy túltette magát az egykor megígért egyenlõségen alapuló alternatív rend felé haladó hajdani reformista törekvésein, azon az egyre üresebben hangoztatott alapon, hogy "nem létezhet alternatíva".
    Valójában a tõke uralmával szembeni hegemonikus alternatíva létfontosságú szükséglete már egyszer napirendre került a történelemben. A reformista próbálkozások ismert válfajai a történelem százharminc évének hosszán (a Gothai Program idejétõl kezdve) a tõkerendszer embertelenségeire és nagy ellentmondásaira a legcsekélyebb tartós hatást sem gyakorolták. A dolgok ilyetén rendje addig maradhatott fenn, a rendszer embertelenségei és kibékíthetetlen ellentmondásai ellenére, amíg a tõke - ha teheti, termelõ eredményei segítségével, ha nem, brutális erõvel - rákényszeríti magát a társadalomra a társadalmi újratermelés megkérdõjelezhetetlen ellenõreként. De éppen ez válik napjainkban rendkívül problematikussá. Valóban rendkívül problematikussá, részben azért, mert még a tõke legautoritáriusabb volta, társulva a munka reformista felfogásának teljesen alázatos alkalmazkodásával, sem képes a beígért egészséges gazdasági expanziót megteremteni. És még inkább azért, mert folyamatos agresszív iránya tévedhetetlenül világossá tette, hogy a tõke veszélyes útra lépett, ami az emberiség elpusztításához vezet, irracionális módon a fennálló újratermelõ rend mindenáron való továbbélése érdekében, s erre a helyzetre a tõke valójában nem képes semmiféle alternatívát kieszelni, de még engedélyezni sem.
    A "kisebb ellenállás" irányát követni magától értetõdõen mindig sokkal könynyebb, mint egy valóban véghezvihetõ, hegemonikus alternatíva létrejöttéért harcolni. Ez utóbbi a résztvevõktõl nemcsak aktív elkötelezettséget igényel a választott ügy iránt, hanem a lehetséges áldozatok vállalását is. Ez ellenfeleink legnagyobb elõnye, miközben hangsúlyoznunk kell a lehetséges társadalmi és politikai stratégiák kidolgozása és alkalmazása létfontosságú voltát, az intézményesített tehetetlenség jelentõs helyzeti elõnyével szembeszállva. A föntebb emlegetett megtévesztõ optikai illúziók szükséges kiküszöbölése - nevezetesen a neoliberalizmus és a munka ennek magát alárendelõ, jótékony, önkibékítõ abszolút permanenciája - nem lehetséges, egyrészt, ha nem tudatosítjuk, mekkora szükség van napjainkban arra, hogy az emberiség továbbélését biztosítsuk, másrészt a létezõ teljes társadalmi rend megkívánt, alapvetõ átalakításának gyakorlati elkötelezettsége nélkül, a radikális elszántság szellemében.
    Az ide-oda igazítgatás napjainkban sehová sem vezet. Ez csak azoknak a helyzeti elõnyét erõsítheti, akik most a történelmileg anakronisztikus tõkerendszert ellenõrzik. Más szóval, sikerrel szembeszállni a legyõzhetetlen neoliberalizmus misztifikációival, amelyet aktívan támogat a megalkuvó munka, nem pusztán ideológiai tisztánlátás kérdése. A harcot nem lehet gyõzelemmel véghezvinni pusztán a politikai meggyõzés terén, mivel a konzisztensen kritikai észrevételek gyakran együtt élnek a gyakorlati erõtlenséggel. Tartós siker csakis a nép nagy tömegeinek szervezetileg fenntartott mozgósítása révén érhetõ el, csakis így lehet a társadalmi anyagcsere-újratermelés fennálló módjának mindent felölelõ, hegemonikus alternatíváját megvalósítani.
    A radikális elszántság szelleme ma elválaszthatatlan attól a szilárd kötelességvállalástól - a veszélyes történelmi folyamatokkal való szembeszállás szüksége is ezt követeli meg - a tõke növekvõ, destruktív és kalandor uralmával szemben, amely a hegemonikus alternatíva létrehozását vállalja. Chávez elnök ezért ismételten hangsúlyozza mind a szocializmus vagy barbárság dilemmájának kikerülhetetlenségét napjainkban, mind a sikeres akció egyedül lehetséges formája melletti elkötelezettség szükségességét: ami nem más, mint stratégiai offenzíva, tekintetbe véve a történelmi feladat nagyságát és szó szerint létfontosságú sürgõsségét. 2003 januári felszólalásában a Porto Alegre-i Szociális Világfórumon jogosan figyelmeztetett a káros kísértésre, nehogy a születõ nagyobb társadalmi mozgalmak világtalálkozói ritualizált évi folklorikus eseményekké váljanak, És megismételte ezt a figyelmeztetést 2006 januárjában a caracasi Szociális Világfórumon, miszerint a potenciálisan radikális társadalmi mozgalmak "turista/folklorikus találkozókká válása rettenetes volna, egyszerûen az idõt vesztegetnénk vele, és nincs vesztegetni való idõnk [...] Azt hiszem, nem adatott meg nekünk, hogy a jövendõ századokra gondoljunk [...] nem vesztegethetjük az idõt, meg kell menteni az életet a földgolyón, meg kell menteni az emberi fajt, [...] megváltoztatni a történelem menetét, a világ menetét".18
    Annak érdekében, hogy szembenézzünk napjaink radikálisan új történelmi kihívásával, amely maga az emberiség továbbélésének kérdését veti fel, két alapvetõ dimenziójában szükséges módosítani az eredeti bolivári tervet. Részint a szükséges minõségi változás közvetlenül érinti az egyenlõség igen fontos kérdését, részint a felvilágosodás legnagyobb és legradikálisabb politikai gondolkodóinak, beleértve Rousseau-t is (aki sok tekintetben magának Bolívárnak is felülmúlhatatlan példaképe volt), megoldatlan dilemmáját kell megoldani. Jelesül: hogyan lehet tartós alapon gyõzni - vagy legalább fenntartható módon közös nevezõre hozni az átmenet kikerülhetetlen idõszaka alatt a társadalomban végzett tevékenység potenciálisan dezintegrációt teremtõ, konfliktusos érdekeit.
    Az emberiség nagy dilemmáinak e történelmileg lehetséges módon megoldható két dimenziója - melyek megjelentek már elsõ utópista megfogalmazásukban ezer évekkel a felvilágosodás elõtt, de azoktól a kezdeti napoktól számítva mindig csõdbe jutottak és mellõzöttek maradtak - teljes mértékben egybefonódik. Mivel elképzelhetetlen legyõzni a potenciálisan széthúzást, valójában robbanást keltõ ellentmondásokat, amelyeket a régóta fennálló antagonisztikus társadalmi struktúra tart fenn, lehetetlen mindezt legyõzni anélkül, hogy lehetséges megoldást - lényegi megoldást - találnánk az egyenlõség történelmileg érintetlen jelenlegi problémájára, melynek minden (elvben visszafordítható) jogi formája csupán a felszínt kapargatja. És fordítva: elképzelhetetlen lényegi megoldást találni, és ennél fogva jogilag nem visszafordíthatót az egyenlõség eredendõ problémájára, amiben gyökereznek az összes magasztos társadalmi értékek - Bolívar emlékezetes szavai szerint "minden szabadságjogtól valamennyi jogig", beleértve az igazságosságot - ha nem számûzzük végérvényesen a történelmi múltba a konfliktusokat és antagonizmusokat, amelyeket ilyen vagy olyan formában a hierarchikusan, strukturálisan kiépített és körülbástyázott lényegi (és nemcsak jogilag kodifikált) társadalmi viszonyok szükségképpen létrehoztak és újratermeltek
    A szóban forgó problémák mélyében, az emberiség nagy problémáinak két dimenzióját tekintve egy és ugyanarról van szó, részlegesen megkülönböztethetõk ugyan, hiszen a múltbeli politikai párbeszédek során is így kezelték õket. És még fontosabb azért megkülönböztetnünk ezeket, hogy kidolgozzunk egy gyakorlatilag járható, hosszú távú - és történelmileg mind lehetséges, mind szükséges - megoldást a társadalom robbanásokkal teli ellentmondásaira. Ma, mindazonáltal, a múltbeli csalódások fényében tudomásul kell vennünk azt - és ez erõsen bonyolítja a helyzetet -, hogy legbelsõbb lényegüket tekintve elválaszthatatlanok. Mivel lényegi szétválaszthatatlanságuk múltbeli - társadalmilag meghatározott - figyelembe nem vételének volt köszönhetõ, hogy még a legnemesebb törekvéseknek is, amelyek törvényhozói reformok útján (ezek meghatározott történelmi körülmények között elsõ lépésként szükségszerûek lehetnek)19 próbálták kiküszöbölni az egyenlõség sérelmeit, de nem nyúltak a társadalomban körülbástyázott lényegi, szerkezeti hierarchiákhoz, elõbb vagy utóbb nagy változásokat kellett elszenvedniük.
    E vonatkozásban emlékeznünk kell arra, hogy Bolívar számára az egyenlõség "a törvények törvénye" volt, mert "egyenlõség nélkül valamennyi szabadságjog, minden jog odavész. Érette kell áldozatokat hoznunk". A probléma ily módon való meghatározásával Bolívar közvetlenül törvényhozó társai tisztánlátásához és erkölcsi érzékéhez fordult. A törvényhozás politikailag lehetséges formájának két alapvetõ kívánalmát így jellemezte az Angosturai Kongresszushoz intézett beszédében: "Erkölcs és értelem - ezek a Köztársaság pólusai; erkölcs és értelem - ezek a legfõbb szükségleteink." Bár ez az adott társadalmi keretben a létfontosságú vezérelvek kétségkívül érvényes megfogalmazása volt, ez esetben a mód, ahogyan Bolívar az egyenlõség problémáját kezelte, mint törvénybe foglalt egyenlõséget, ami törvényhozó társai erkölcsi szimpátiájától és tisztánlátásától függ (sokan közülük igencsak kevéssé szándékoztak vállalni a szükséges áldozatokat), kétségtelenül szigorú korlátozásokat kényszerített rá még Bolívar radikális megközelítésére is. Valóban, az általa egy alkalommal kifejtett érvrendszer20 jelzi, legalábbis ellentmondásaiban, hogy nagyon is tisztában volt az egyenlõség ténylegesen elért színvonalának társadalmi korlátjaival.
    Végül is még a rabszolgák törvénybe foglalt emancipációját is utólag megsemmisíthette számos jogilag kimódolt álszerzõdéses alternatíva, amelyek cinikus módon megõrizték az elõzõ rabszolgaság nem egy jellegzetességét, beleértve az úgynevezett "kötelezõ szerzõdés" brutálisan rabszolgatartó módozatát, hogy ne is említsük a bér rabszolgaság lényegi gyõzelmét mindenütt, amelyet a liberális politikai gazdaságtan évkönyvei "szabad munkaként" dicsõítenek. És még egy szolid megjegyzés: a Bolívar egész élete alatt Latin-Amerikában uralkodó körülmények között még az általa hirdetett társadalmi vagy politikai radikalizmus legcsekélyebb foka is igen soknak találtatott számos kortársa számára.
    Ami a lényegi egyenlõséget illeti21, megvalósítása kétségkívül mindennél nehezebb és nagyobb történelmi feladat. Következésképpen a lényegi egyenlõség irányában tett reális elõretörés csakis akkor válik lehetõvé, amikor megvalósításának objektív anyagi feltételei - beleértve a társadalom történelmileg elért pozitív termelõ potenciálját - az eszmék és értékek színvonalával megfelelõ viszonyba kerülnek. Ez utóbbiakat nevezhetjük szellemi feltételeknek, melyek arra szolgálnak, hogy a szerkezetileg jól bebiztosított réges-régi társadalmi hierarchiákat kiküszöböljék; társadalmi hierarchiákat, amelyeket a lényegi egyenlõtlenség igencsak problematikus kultúrája is megerõsített, még a haladó polgárság néhány igen nagy alkotója írásaiban is. A leírt körülmények közepette siker csak úgy érhetõ el, ha néhány létfontosságú feltétel történelmileg megvalósul. Másrészt a "nyomorúság méltányos szétosztása" a kedvezõ anyagi kívánalmak hiányában társadalmilag hosszú idõn át elfogadható körülményként nem tartósítható. Másrészt az "anyagi bõség" remélt elérése - azaz a "dúskáló társadalom" ártalmas mítosza - semmit sem tud megoldani, ha a társadalom alkotó egyedeinek a termelés elõbbre vitelérõl vallott felfogásából bármi okból hiányzik a kölcsönösen jótékony szolidaritás iránti magától értetõdõ odaadás, függetlenül attól, hogy milyen színvonalat értek el az adott körülmények között a technológiai és tudományos ismeretek. Mert olyan értékek híján, amelyek a gazdag egyéniségek mindenoldalú kibontakozását teszik lehetõvé a ma uralkodó antagonisztikus versenyszellem helyett, minden fetisizált anyagi bõség elkerülhetetlenül egy soha fel nem számolható szûkösségbe torkollik, és emiatt a pazarló "fejlõdés" önigazoló circulus vitiosusa az egyre nagyobb termelési potenciáltól a destruktív realitás irracionális világába halad korlátok nélkül mindaddig, amíg egy globális katasztrófa meg nem állítja.
    Ezen a ponton található a demarkációs vonal, ami a múlttól elválaszt minket, amikor az egyenlõségért érzett aggodalom még a legkiválóbb államférfiak szerint is csak törvényesen körülírt (és behatárolt) politikai cél lehetett. Ez jelentkezett akkor is, mikor jelentõs társadalmi következményeket maga után vonó problémákról volt szó, például a rabszolgák formális felszabadításáról, de semmiképpen sem tényleges társadalmi-gazdasági emancipációjáról. A jelenlegi történelmi helyzetben létkörülményeink radikális újdonsága éppen az, hogy nem érhetünk el tartós sikert az emberiség továbbéléséért vívott harcban anélkül, hogy ne hoznánk létre a lényegi egyenlõségen mint iránymutató alapelven nyugvó társadalmi rendet, a termelés terén éppúgy, mint az elosztásban. Azért van az így, mert a tõke javíthatatlanul romboló természete napjainkban életünk minden részére kihat, a profitorientált termelési célkitûzések felelõtlen pazarlásától a természet öngyilkos pusztításáig, a létfontosságú reproduktív források visszafordíthatatlan kifosztásáig, a "fölösleges ember" elembertelenítõ tömegtermelésétõl a krónikus munkanélküliség formájában, a jelenlegi legszélsõségesebb katonai kalandorságig, olyan elborzasztó érveléssel, mint a nukleáris fegyverek használata az uralkodó imperialista nemzet, az Egyesült Államok részérõl, és nem pusztán múltbeli alkalmazását tekintve, miként a Hirosima és Nagaszaki lakossága ellen elkövetett megbocsáthatatlan bûn esetében történt, hanem a lehetõ legbaljóslatúbb módon, még a jövõt illetõleg is. Ilyen értelemben a tõke képviselõinek hagyományos igehirdetése: "gondoljuk el a gondolhatatlant" - a maguk öntömjénezõ szellemében, ami a sikeresen végrehajtott "produktív rombolás" erényeit dicsõíti - végleges megvalósítását abban a formában találja meg, amelyben az emberiséget elpusztító szemlélõdõ vagy fenyegetõ politikát ma a tõke leghatalmasabb formációja az uralkodó rend mindenáron való fenntartása érdekében abszurd módon szükséges stratégiai célkitûzésként legitimálja.
    E destruktív megnyilatkozások abból a felülmúlhatatlanul parancsoló szükségszerûségbõl erednek, ahogyan a fennálló rend önmagukat újratermelõ strukturális hierarchiái mûködnek, szükségképpen kizárva minden érthetõ, racionális alternatívát a tõke társadalmi anyagcseréje ellenõrzésére. Természetesen a lényegi egyenlõségrõl szóló megállapítások nem játszhatnak szerepet a tõke döntéshozatalaiban, amikor az alapok forognak kockán. Ez teszi társadalmi reproduktív ellenõrzõ rendszerünk strukturális válságát rendkívül akuttá a jelen történelmi körülmények között, ugyanakkor egyedüli lehetõségként annak legyõzését kínálja. Mivel a fennálló rend destruktív döntései, amelyek korábban felfoghatatlan súlyossággal jelentkeznek pusztító méretekben mindenütt, ma az emberiség fennmaradásának érdekében alapvetõ szerkezeti változást követelnek meg.
    Mivel a szerkezetileg megerõsített egyenlõtlenség a tõkerendszer legmeghatározóbb jellegzetessége, ami nélkül egyetlen napig sem tudna mûködni, a kívánt alapvetõ szerkezeti változás létrehozatala azt igényli, hogy megteremtõdjék a lényegileg méltányos alternatíva, mint a társadalmi anyagcsere ellenõrzésének egyetlen életképes, jövõbeli módja. Mi több, mivel nyilvánvalóan az emberi lények számára nem létezik magasabb rendû feladat, mint a túlélés és az emberi faj pozitív elõrehaladásának biztosítása és szavatolása, a lényegi társadalmi egyenlõségen alapuló teljes mértékben emberi rend létrehozásának lehetõsége - ami a jelen körülmények között nem absztrakt lehetõség, hanem létszükséglet - megköveteli azt, hogy ennek a nagy történelmi feladatnak nekikezdõ erõk teljes racionalitással legyenek képesek céljuk elérésére, bízva az általuk védett értékek igazában az imperializmus, a monopóliumok, az elnyomás ellen, éles ellentétben ellenfeleikkel. Valójában olyan korszakban élünk, amelyet a parancsoló szükségszerûségek összeütközésének nevezhetünk, de semmiképpen sem a "civilizációk öszszeütközésé"-nek. A korunkkal való kritikus szembenézés úgy határozza meg magát mint egy méltányos és fenntartható társadalmi rend megalkotásának parancsoló szüksége - olyan rendé, amely belsõ meghatározottsága révén történelmileg fenntartható, mivel minden lényegi dimenziójában méltányos - szemben az önmagát destruktív módon megóvni akaró tõke legfõbb parancsával. A szóban forgó problémák természete és az útkeresés sürgetõ volta láttán, soha még messzirõl sem volt hasonló perspektíva, hogy valósággá váljon a lényegi egyenlõségnek mint az emberi kapcsolatok alapvetõ meghatározójának régi törekvése.
    Ilyen értelemben arra a krónikusan nem rendezett kérdésre, hogy miképpen lehet tartós formában kiküszöbölni a konfliktusos és a potenciálisan szétválasztó érdekeket a társadalomban, a válaszokat és okokat újra át kell vizsgálni. A múltban még a legkiválóbb államférfiak, beleértve Bolívárt, azzal válaszoltak erre a kérdésre, hogy a különbözõ társadalmi erõk politikai egyensúlyát kell megteremteni, és így "fenntartani az egyensúlyt nem csupán a Kormány tagjai, hanem a társadalmunkat alkotó különbözõ csoportok között is". Végül a jelzett stratégia még saját célkitûzésein belül is törékenynek bizonyult, idõszakos megrázkódtatásokat eredményezve, majd visszatérve politikai kereteibe, annak ellenére, hogy csupán a hatalom szerkezetileg adott viszonyain belül létezõ különféle társadalmi erõk relatív részvételének részleges újratermelésérõl és újra elrendezésérõl volt szó. Mindazonáltal az adott társadalmi rend hierarchikus szerkezeti paramétereit nem kérdõjelezték meg. Ellenkezõleg, ezeket irányadó alapelveknek tekintették a "balanszírozás" és "egyensúly" szempontjából. Ma más a helyzet, a meglévõ társadalmi rend szerkezeti paramétereinek megkérdõjelezése napirenden van. Hiszen nyilvánvaló, hogy a tõke rendszerében még a politikailag legügyesebben egyensúlyozó társadalmi erõk sem tudják felvállalni a kívánt alapvetõ szerkezeti változtatást, bármilyen nagy szükség is van rá napjainkban. Ezért csupán a lényegi egyenlõség társadalmi megteremtésére való célkitûzés elszánt keresése válaszolhat napjaink történelmi kihívására a tõkerendszer visszafordíthatatlan szerkezeti válságának körülményei között.
    Miként elõzõleg láttuk, élete végén Bolívar tragikus módon arra a felismerésre kényszerült, hogy Amerika napja, úgy, ahogyan elõtte felderengett, még nem érkezett el. Ma a helyzet egészen más, számos jelentõs döntés eredményeképpen. Más szavakkal, a bolivári "Amerika napja" elérkezett abban az értelemben, hogy az Egyesült Államok kvázi gyarmatosító uralmának régi viszonyai Latin-Amerikában a jövõben nem tarthatók fenn. Ebben az értelemben Latin-Amerika országainak nemzeti politikai és társadalmi-gazdasági tényleges szuverenitásának érdekei teljes mértékben egybeesnek azzal a szükséges törekvéssel, hogy mindenütt ki kell küszöbölni a nemzeti sérelmeket, hiszen az, hogy kevés imperialista hatalom sok országot tart hosszú idõn át nemzeti uralma alatt, elkerülhetetlenül történelmi anakronizmussá vált.
    Ez az új történelmi helyzet nem változhat meg attól, hogy a régi imperialista hatalmak, és fõleg a mindnyájuk közt leghatalmasabb, az Egyesült Államok meg akarja fordítani a történelem menetét, és újra gyarmatosítani szeretné a világot. Ebbéli célkitûzése már látható a nemrégiben kezdett pusztító katonai kalandokban a "terror elleni háború" ürügyének címkéje alatt. A legagresszívebb hatalmak új varázsszere valójában egyet jelent azzal, hogy hozzákezdett az újra történõ gyarmatosítás szégyenteljes kalandjához - Afrikában, Dél-kelet Ázsiában és ugyanígy Latin-Amerikában - amit cinikusan a siker reményében úgy mutat be, mint korrekt "háborút a nemzetközi terrorizmus" ellen az "új világrend" megteremtésére. De vereséget fognak szenvedni ebben a vállalkozásban.
    A múltban a soviniszta stratégiák sok igazolható nemzeti sérelem orvoslására irányuló kísérletet siklattak ki. Mivel a szóban forgó problémák természetébõl adódóan az elnyomott nemzeti érdekek nem diadalmaskodhatnak más nemzetek megvalósítható társadalmi célkitûzései kárára, erõszakot téve az államok közti kapcsolatok megkövetelt teljes mértékben méltányos nemzetközi feltételein. Ily módon a bolivári terv vizionárius történelmi értéke, sürgetve a latin-amerikai országok egyenlõségét és stratégiai egységét nem csupán az Egyesült Államokkal szembe szállva, hanem a mindannyiuk közt megvalósuló harmonikus és remélt nemzetközi szövetség széles keretein belül (lásd 5. jegyzet), mindennél világosabb. Valójában, ha szolidaritáson alapuló társadalmi és politikai egységük ténylegessé válik, a latin-amerikai országok úttörõ szerepet játszhatnak ma az egész emberiség érdekében. Egyikük se érhet el elszigetelten sikert, még negatív értelemben sem, hatalmas ellenfelük, az Egyesült Államok ellen, de együtt példás módon elõre vivõ utat tudnak mutatni nekünk. Mert csak egy olyan stratégia történelmileg alkalmas megújítása és szívós keresése, amely a radikális elszántság szellemében képes mindenütt pozitív közös nevezõre hozni a társadalmi kapcsolatok nemzeti és nemzetközi dimenzióit, oldhatja meg társadalmi rendünk súlyos szerkezeti válságát.

KISS GÉZA FORDÍTÁSA
 

JEGYZETEK

    1 Clinton munkaügyi minisztere, Robert B. Reich - a Harward Egyetem hajdani professzora - szót emelt azért, hogy a hazája által hirdetett "pozitív gazdasági nacionalizmus"-t mihamarább elfogadják. Lásd The Work of Nations: A Blueprint for the Future, Simon & Schuster, Hemel Hempstead, 1994, 311.o.   [vissza]
    2 Moynihan ellentmondást nem tûrõ módon kijelentette könyvében, hogy a demokrácia "nem minden nemzet számára egyetemes választás", Pandaemonium: Ethnicity in International Relations. Oxford University Press, 1993, l69. o.   [vissza]
    3 "A jogegyenlõség elengedhetetlen, ahol fizikai egyenlõtlenség van, hogy bizonyos mértékben korrigáljuk a természeti igazságtalanságot." [vissza]
    4 Lásd José Martí: Discurso(Beszéd), elhangzott a New York-i Hardman Hallban, 1890. október 10-én, és La Verdad Sobre los Estados Unidos (Az Igazság az Egyesült Államokról, Patria, l884. április 17.  [vissza]
    5 "Talán egy napon itt jelöltetik ki a föld fõvárosa, miként Constantinus akarta, hogy Bizánc legyen a hajdani félteke fõvárosa."  [vissza]
    6 Lásd leginkább: Hay que ir organizando un gran movimiento continental (Nagy kontinentális mozgalmat kell szervezni), az Asuncióni Nemzeti Egyetemen tartott beszéd, Paraguayi Köztársaság, 2005. június 20., La Revolución Bolivariana y la construcción del socialismo en el siglo XXI (A Bolivári Forradalom és a 21. század szocializmusának megvalósítása), elhangzott Caracasban 2005. augusztus 13-án. A legutóbbi jelentõs interjúk közül lásd: Manuel Cabieses: Qué diferenciaría al socialismo del siglo XXI de aquel socialismo que se derrumbó? / Dónde va Chávez? (Mi a különbség a 21. század szocializmusa és a között a szocializmus között, ami összeomlott? / Merre tart Chávez?), megjelent a Punto final 2005. augusztus 19-i 598. számában   [vissza]
7 1998. december 6-án Hugo Chávez Fríast Venezuelában az elnökválasztás elsõ fordulójában a szavazatok 56,24%-os többségével elnökké választották. Ily módon az összes többi jelöltnek együttesen be kellett érnie a megmaradt szavazatok 43,7%-ával   [vissza]
    8 Az újra közreadott oldalak A Tõkén túl 18.4.3. részébõl valók. A 18.4 rész 18. fejezetének címe: "Szükséges szembeszállni a tõke parlamenten kívüli erejével" az eredeti angol kiadásban: 709-712. oldal, a spanyol kiadásban: 815-819. oldal, a Brazíliában megjelent portugál kiadásban: 827-831. oldal (Para além do capital)   [vissza]
    9 J.J. Rousseau: Társadalmi szerzõdés Radványi Zsigmond fordítása, 1942. Phönix kiadás 103-104 o.   [vissza]
    10 Ibid 104. o.   [vissza]
    11 Ibid 62.o.   [vissza]
    12 Hugo Chávez Frías: Pueblo, Sufragio y Democracia (Nép, Szavazás és Demokrácia), Ediciones HBR 200, Yare, 1993. 5-6. o.   [vissza]
    13 Ibid: 9. o.   [vissza]
    14 Ibid: 11. o.   [vissza]
    15 Ibid: 8-11. o.   [vissza]
    16 Ibid: 9. o.   [vissza]
    17 Ami a mindig új katonai expedíciókat illeti, amelyek a feltételezett válságot a szégyenletesen agresszív "preventív háborúk" révén akarják megoldani - Irántól és Szíriától Észak-Koreáig terjedõen és más, önkényesen a "gonosz tengelyének" nevezett államok ellen -, ezeket a globális imperializmus hegemonikus hatalmának legreakciósabb vezetõ politikusai ismételten védelmezik, miközben õket a még szélsõségesebb "szürke eminenciások" presszionálják, akik kívánatos, de teljesen abszurd módon olyan diktatórikus akciók gyakorlását tartják szükséges, jótékony megoldásnak, amelyek a rendszer problémáinak csupán elmélyítésére alkalmasak, még globális mértékû, katasztrofális robbanást is elõidézve.
    18 Hugo Rafael Chávez Frías: Beszéd a VI. Szociális Világfórum befejezésekor, 2006. január. 27.   [vissza]
    19 Például, amikor egy politikai vezetõ választási folyamat révén kerül a kormány élére - amelyet Alkotmányozó Nemzetgyûlés létrehozása követ - és nem mindent felölelõ társadalmi, politikai forradalom útján. Elég e tekintetben a Kuba és Venezuela közti különbségre gondolnunk.   [vissza]
    20 Például, amikor így fordult egy katonai gyûlés tagjaihoz: "Katonák! Ti tudjátok. Az igazság, a szabadság, a függetlenség a mi kincsünk. Az emberiség nem szerezte vissza jogait törvényeink által? Fegyvereink nem törték szét a rabszolgák bilincseit? Az osztályok és színek közti gyûlölt különbség, nem lett örökre felszámolva? A nemzeti javak nem lettek szétosztva köztetek? A szerencse, a tudás, a dicsõség nem titeket vár? Érdemeiteket nem viszonozzák bõségesen, vagy legalábbis igazság szerint? (Felipe Larrazabal: Vida y escritos del Libertador (A Szabadító élete és írásai), 2. kötet 76-77.o.   [vissza]
    21 Mészáros István elõadása (The Challenge of Sustaniable Development and the Culture of Substantive Equality", A fenntartható fejlõdés kihívása és a lényegi egyenlõség kultúrája) a társadalmi adósságról és a latin-amerikai integrációról szóló csúcstalálkozó kulturális fórumán, Caracas, 2001. július 10-13. Monthly Review, 53. kötet, 7. szám, 2001. december, 10-19. o.   [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Párhuzamos országrajzok

1989-90-ben Magyarországon rendszerváltás zajlott le. A kommunista állampárt vezetõi nekiláttak, hogy pártokká szervezzék saját ellenzéküket, majd a nyilvánosság kizárásával kerekasztal-tárgyalásokat folytattak velük az ország jövõjérõl. A miniszterelnök ezzel egyidejûleg a kapitalista pénzügyi szervezetektõl, mindenekelõtt a Nemzetközi Valutaalaptól kapott, a neoliberalizmus ideológiáját tükrözõ utasítások végrehajtására korlátozta a kormány politikáját. A nyugati bankok a választások elõtt egy addig ismeretlen kis múzeum igazgatóját Londonba rendelték, ahol titkos egyezséget kötött velük, s aztán a választásokon gyõztes párt vezetõjeként miniszterelnök lett. Egy népszavazás nélkül végrehajtott törvénymódosítás a választókat megfosztotta attól a korábbi joguktól, hogy képviselõiket visszahívhassák.
    Venezuelában 1998-99-ben ment végbe rendszerváltás. A korábbi, a Nemzetközi Valutaalaptól kapott, a neoliberalizmus ideológiáját tükrözõ utasításokhoz igazodó szociáldemokrata-kereszténydemokrata kormányok politikája az országot felkeléseket-puccsokat kirobbantó nyomorba döntötte. Ezeket vérbefojtották, de az 1998. decemberi választásokon a kormánypártok megsemmisítõ vereséget szenvedtek, és egy vidéki pedagóguscsaládból származó, volt ejtõernyõs alezredes, Hugo Chávez került az elnöki székbe. Olyan magas aránynyal nyert, amilyennel Venezuelában 40 éve senki más. 1999 decemberében itt is megváltoztatták az alkotmányt, de népszavazással, és a módosítások közül a legfontosabb az volt, hogy a választóknak joguk lett visszahívással leváltani bármely kormánytagot, köztisztviselõt, beleértve az elnököt is.

    Magyarországon a rendszerváltás elõtt a népet azzal hitegették, hogy többpártrendszerû "demokratikus szocializmus" lesz, ahol a nemzet maga döntheti el, milyen úton akar haladni a jövõ felé. A gyakorlatban viszont olyan kétpártrendszert alakítottak ki, ahol a "szociálliberális" és a "nemzeti-keresztény" oldal között csak az a különbség, hogy a pénzpiaci és transznacionális tõke programjait melyik hajtja végre kormányzó pártként, és melyik ellenzéki szerepben. Minthogy e különbség a hatalmassá duzzadt korrupció miatt igen lényegesen érinti a meggazdagodási lehetõségeket is, a szerepcserék idején kádercseréket-tisztogatásokat is végrehajtanak. Az "önkormányzatoknak" nevezett helyi közigazgatási szerveknek sem az autonómiához, sem a részvételi demokráciához nincsen semmi közük.
    Venezuelában is többpártrendszer van, Chávez elnök nem is a saját pártjára, hanem a - korántsem mindenben egyetértõ - baloldali pártok koalíciójára támaszkodva, a rendszert magát támadó ellenzéki pártok szabad tevékenységével szembesülve kormányoz. A választások tisztaságára oly kínosan ügyelnek, hogy egy ízben még Carter volt amerikai elnököt is odahívták megfigyelõnek. A rendszerváltás az államapparátusban és adminisztrációban nem járt tisztogatással, Chávez hangsúlyozta, hogy "mi nem rendeztünk boszorkányüldözést, a változásokat a régi emberekkel, javarészt AD- meg Copei-tagokkal [a korábbi kormánypártok tagjaival] biztosítjuk". A részvételi demokrácia kiépítésének folyamata is megindult, Chávez elnök felszólítására országszerte Közösségi Tanácsok alakultak, amelyekben a kb. 200 családból álló lakóhelyi közösségek megvitatják, melyek a legégetõbb gondjaik, mi kell életkörülményeik javításához és mit várnak a jövõtõl. Ezek a szervezõdések igen jelentõs állami támogatással mûködnek, véleményeik azonnal az illetékes hatóságok elé kerülnek és hatáskörük egyre bõvül.

    A rendszerváltás elõtt Magyarországon a legtekintélyesebb pártok programja a vegyes tulajdonú "szocialista piacgazdaság" bevezetését ígérte, melyben az állami tulajdon helyére a "közösségi tulajdon" lép, értve ezen mindenekelõtt a munkavállalói, dolgozói tulajdont. Ami ezzel szemben - a londoni titkos paktumnak megfelelõen - történt, az volt, hogy az állami tulajdon legnagyobb részét a transznacionális tõke kezébe játszották át, kisebb részét pedig a "pártközeli vállalkozók" között osztották szét. E példátlan fosztogatás következtében az a közvagyon, ami 1990-ben mai áron 150 milliárd dollárt tett ki, 2005-re 30 milliárd dollárra zsugorodott, s míg 1990-ben az állam nettó adóssága mindössze 30 milliárd dollár volt, ez 2005-re 70 milliárd dollárra nõtt. Ami azt jelenti, hogy a rendszerváltás olyan gazdasági csõdöt zúdított a nemzet nyakába, hogy közvagyona 160 milliárd dollárral csökkent. A Kádár-korszak húzóágazatát, a mezõgazdaságot tönkretették. Mindebbõl következõen pedig a magyarság életszínvonala, amely a "gulyáskommunizmus" idején körülbelül megfelelt a fejletlenebb európai kapitalista országokénak, már az 1990-es évek közepére olyan mélyre zuhant, hogy - az Európai Unió átlagfogyasztásának fele alatt élõket tekintve szegényeknek - pl. a 33 %-os portugál szegénységhez képest a magyarországi 73 %-ra ugrott. Pedig akkor még hol volt a "Gyurcsány-csomag", amely az egészségügyi, oktatási és nyugdíjrendszer megrendítésével nyit új fejezetet a "kétsebességû fejlõdés" hazai történetében.
    A Chávez vezette Venezuela ezzel szemben visszavásárolja a transznacionális - fõként amerikai - vállalatoktól a kõolajcégek többségi tulajdonát, valamint az áramszolgáltató és távközlési iparágakat. Ezen túlmenõen 2 millió hektár parlagon hagyott nagybirtokot államosított; ezeket állástalanok mûvelik meg a kormány szakértõinek irányításával. A cél az, hogy az ország a mezõgazdasági termékekben önellátó legyen, s ennek érdekében a termelés mennyisége az idén a tavalyihoz képest 26 százalékkal bõvül; az állam 270 ezer gazdálkodót és 25 ezer nagybirtokot támogat közvetlenül, és hatalmas összegekkel fejleszti a mezõgazdasági infrastruktúrát is. Az új rendszerben több, mint 70 ezer vállalkozást munkás-önigazgatás irányít. Mindezzel elérték, hogy 2006-ban e térségben Venezuela gazdasága nõtt a leggyorsabban: 10,3 százalékkal, s a venezuelai börzéken több mint 140 százalékkal emelkedtek a mutatók. A magán- és közösségi fogyasztás 16,3 százalékkal nõtt, az elmúlt évtizedben 8-10 milliárd dollár körül alakuló éves exportbevétel pedig 31,3 milliárd dollárosra ugrott. Az ország kifizette minden adósságát, s kilépett a Világbankból és a Nemzetközi Valutaalapból. A munkanélküliséget a 2003-mas 16,8 %-ról 2006-ra 10,0 %-osra szorították vissza, a szegénységi határ alatt élõkét az 1999-es 40 %-ról 33,9 %-ra. Az iskolakötelezetteket és felnõtteket az elemitõl az egyetemig egyaránt ingyenesen oktató - s a szegények gyermekeinek ruhát és napi háromszori étkezést is biztosító - "bolivári iskolák" ezreinek mûködése következtében az analfabétizmus 10 %-ról 1 %-ra csökkent, s több milliónyian szereztek középfokú végzettséget. A kormányzat 3000 új egészségügyi központja a lakosság 80 százalékának nyújt - a gyógyszerekre is kiterjedõ - ingyenes ellátást, a rászorulók 15 ezer népkonyhán kaphatnak napi háromszori ingyenes étkezést, és az országban 14 ezer önszervezõdéssel alakított, ún. Mercal-piac mûködik, ahol a szegények állami ártámogatással, 30-70 %-al olcsóbban juthatnak élelmiszerekhez. Venezuela így egyre inkább mintaállamként szerepel a latin-amerikai integráció folyamatában, melynek fontos állomása a Mercosur dél-amerikai kereskedelmi tömörülés. Itt olyan gigantikus vállalkozásokat terveznek, amilyen az a tízezer kilométeres - az amazóniai esõerdõn áthaladó, az Amazonast keresztezõ - gázvezeték, mellyel Caracast kötnék össze Buenos Airesszel, hogy eljuttassák az olcsó venezuelai gázt az összes országba, amely függetleníteni akarja magát az USA gazdasági befolyásától.

    A magyarországi szabadságviszonyokról, közismertek lévén, itt nem szólnék, de Chávezt olyan sokszor nevezik diktátornak, hogy ezzel kapcsolatban néhány tényt még ismertetnék. 2002. februárjában négy katonatiszt, Carlos Molina Tamayo ellentengernagy, Pedro Soto ezredes, Hugo Sánchez õrnagy és Pedro Flores százados Chávez elleni lázadásra buzdító proklamációt bocsátott ki. Chávez egy beszéddel válaszolt nekik, és semmiféle eljárást nem engedélyezett ellenük, mondván, hogy csak a szólásszabadsághoz való jogukat gyakorolták.
    Néhány héttel késõbb az USA és Spanyolország ügynökei, valamint az Alfredo Peña polgármester irányítása alatt álló caracasi rendõrség közremûködésével utcai összecsapások robbantak ki a fõvárosban. Ezt ürügyül használva a venezuelai hadsereg vezetése megrohamoztatta az elnöki palotát, Chávezt egy támaszpontra hurcolták és az ellenzék egyik vezetõjét, Pedro Carmonát ültették az elnöki székbe. Ezekben az eseményekben vezetõ szerepet játszott a Radio Caracas TV (RCTV) nevû magántelevízió is, amely 48 órán át sugározva uszított Chávez ellen, szervezte az ellenzéki megmozdulásokat és közvetítette a puccsisták nyilatkozatait.
    A tiltakozó néptömegek milliói azonban országszerte elözönlötték a köztereket, a katonák átálltak és kiszabadították Chávezt, aki két nap után visszanyerte elnöki tisztségét. Pedro Carmona az USA-ba szökött. Chávez a puccsisták elleni eljárásba nem avatkozott bele; a Legfelsõbb Bíróság öt tábornokot fel is mentett. Az ellenzék újabb támadása 2004-ben indult meg, amikor népszavazással akarták idõ elõtt visszahívatni Chávezt. Az elnök alávetette magát ennek a megmérettetésnek is, és fölényesen gyõzött. Ugyanez történt a 2006-os választásokon is. A RCTV ezekben az eseményekben is a legdurvább hangnemû gyalázkodással vett részt a kormányellenes propagandában. Chávez félévtizeden át nem foganatosított semmiféle intézkedést az adó ellen, csak 2006 decemberében bejelentette, hogy amikor idén a RCTV mûködési engedélyének határideje lejár, az erre kijelölt kuratórium - törvény adta jogával élve -, ezt nem óhajtja meghosszabbítani, hanem a frekvenciát egy állami tévé-csatornának adja át.
    E lépést az Európai Parlament elítélte, ám olyan módon, hogy 784 képviselõjébõl 65-en jelentek meg az ülésen, akik közül 43-an látták kifogásolandónak, 22-en pedig jogszerûnek a RCTV adásának megszüntetését.

ARIEL DORFMAN (chile)

Augusto Pinochet romlandó árnyéka

Valóban meghalt Augusto Pinochet tábornok? Annak ellenére, mi kétségtelen tény, hogy teste, a bizonyítottan halandó, már nem gyalázza meg lélegzetével hazám levegõjét, félek, hogy a diktátor, ki annyi éven át kormányozta örvénybõl örvénybe Chilét, sohasem fog eltûnni a földrõl. A gonosz szellem végleges kiûzése érdekében véget kellene érnie a számtalan kínzási és elrablási, lopási és gyilkolási pörnek, melyeket ellene folytatnak a chilei hatóságok, arra lett volna szükség, hogy Pinochet lássa az eltûnt férfiak és nõk családtagjainak arcát, egyiket a másik után, hogy valamilyen csekély módon enyhítse a gyógyíthatatlan és sokféle fájdalmat, amit õ okozott. Arra lett volna szükség, hogy holtában egyedül maradjon, anélkül, hogy a chilei lakosság parancsra hallgató, bûnös és cinkos egy harmada ne sirassa meg távozását, ne követeljen nemzeti gyászt, egyedül és holthidegen kellett volna maradnia holtában, miközben csak legközelebbi rokonai és barátai fájlalják halálát. De a gyanakvás és félelem, mi a feltételezhetõen halott diktátorból árad, eltorzította a köztársaság közérzetét, megzavarta a chilei politikusok erkölcsi érzékét, és a demokratikus kormány elhatározta, sajnálatos és szégyenteljes módon, hogy a védelmi miniszterasszony, Vivian Blanlot részt vegyen a gyászszertartáson. Annak a Michelle Bacheletnek kormánya, akit Pinochet börtönbe zárt, megkínzott, és akinek apját megölte! A demokratikus Chile védelmi minisztere egy nemzetközi terrorista gyászszertartásán, aki Salvador Allende három védelmi miniszterével végzett. Meggyilkolta José Tohát1 egy chilei földalatti börtönben, Orlando Leteliert2 egy washingtoni utcán, a chilei hadsereg exparancsnokát, Carlos Prats Gonzálest3 egy elhagyatott Buenos Aires-i sugárúton!
    Ám a halál túlvilágába érkezõ tábornok hatalma és jelenléte vigasztalhatatlan jelei ellenére azt is érzem, hogy valami a leghatározottabban megváltozott hazámban. Ezer és ezer chilei tudja ezt, akik Pinochet tábornok e világról való távozásának hírére spontán módon ünnepeltek, mintha nem valaki elhunytáról, hanem mintha születésrõl lett volna szó. Táncolva Santiago utcáin szüntelen egy szót ismételtek: az árnyék szót. Eltávozott az árnyék, mondta egy férfi és egy asszony, anélkül, hogy összebeszéltek volna, ezt suttogták mások is, sokan, mindannyian. Az árnyék, az árnyék, Pinochet árnyéka már nem borul ránk. Mintha elemi csapás ezer ördögétõl tisztították volna meg hazánk földjét, mintha sohasem éreztük volna a félelmet, soha a helikopter zúgását az éjben, soha a tisztátalan és szennyes árnyékot. Ezek az ünneplõk, javarészt fiatalok, tudták, hogy valami véglegesen széttörött, amikor Augusto Pinochet sötét és megátalkodott szíve megszûnt dobogni. Elmúlt az élet, az életünk, miközben erre a pillanatra vártunk, a napra, amikor a sötétség meghátrál, a decemberre, amikor az ország megtisztul. Erre a pillanatra, amikor már nem kárhoztathatjuk a diktátort mindazért, ami rossz, ami reménytelenül összezavarodott, ami szomorúvá és frusztrálttá tesz minket. Erre a pillanatra, amikor soha többé nem áll elénk Pinochet természetellenes láthatárként.
    Valóban meghalt a tábornok? Végleg eltûnt-e ragályt okozó lénye a nemzeti élet minden egyes skizofrén tükrébõl? Igaza van-e annak a hét hónapos terhes, jövendõ anyának, aki örömében ugrándozott Santiago központjában, miközben a négy égtáj felé kiáltotta, hogy már minden másképp lesz, mert fia a Pinochet nélküli Chilében születik meg?
    Hazám lelkeiért a harc most kezdõdik.

    KOVÁCS ZITA FORDÍTÁSA

JEGYZETEK

    1 José Tohá Gonzáles (1927-1974): az Allende-kormány védelmi minisztere, a fasiszta puccs után bebörtönözték és halálra kínozták.  [vissza]
    2 Orlando Letelier Del Solar (1932-1976): az Allende-kormány tagja, védelmi minisztere, bombamerénylet áldozataként halt meg Washingtonban.   [vissza]
    3 Carlos Prats Gonzáles: chilei katonatiszt, politikus, a Népi Egység kormányzása idején Chile alelnöke. Feleségével együtt bombamerénylet áldozata lett, 1974 szeptemberében.   [vissza]
 

D. Á. Siqueiros: Forradalmár

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

A kis Kuba Óriása

Három könyvrõl

Mindkét országban szinte közhely számba megy, hogy a kubai José Martít a mi Petõfinkhöz hasonlítják, hiszen mindkettejük hazája költészetének meghatározó személyisége volt. Mindkettõ a szabadság és függetlenség harcosa, s mindketten hazájuk szabadságharcában vesztették életüket. De a különbségek is fontosak. Petõfi - bár már egy Heine is felfigyelt rá -, csak az akkor még nem is tízmilliós, társtalan magyar nyelven szólhatott, míg a másfélmillió lakosú Kuba költõje az egész spanyol nyelvterületen hathatott. Petõfinek, noha költészete csúcsain állt, politikai befolyása már minimális volt, míg Martí a felszabaduló Kuba elnökjelöltjének számított. Mindketten egy szinte jelentéktelen csatában estek el, de míg Petõfi gyalogszerrel menekült (hiszen még lovát is eladta, hogy családja fenntartását segítse), Martí szinte öngyilkos lovasroham hõseként pusztult el.
    Martí a most magyarul is olvasható Egyszerû verseiben áll legközelebb Petõfihez, míg igazán jelentõset a Petõfi némely "szabad" versére (pl. A költészetre emlékeztetõ) Szabad versek-ben alkotott, s ezzel a spanyol modernizmus úttörõje lett - nélküle Rubén Darío hatalmas mûvészete is elképzelhetetlen.
    Lássuk elõször a most megjelent Egyszerû verseket (Eötvös József Könyvkiadó), melyek akár a Petõfi-féle népies-klasszicizmus jegyében, korántsem egyszerûek. Sok "ravaszság" van bennük, melyek noha mindenki által élvezhetõek, költõi ötletei, sajátos enjambementjei, alliterációi révén az "értõ" közönség számára is sokatmondóvá teszik ezt a kötött formájú költészetet. Mindezt a fordítók is sikerrel közvetítik, pl. "El nio fue fusilado / Por los fusiles del rey, = Fiút fegyver fõbe lõtt." Vagy "Mientras más honda la herida / Es mi canto más hermoso = És ha mélyebb a seb, szebben, / Sokkal szebben szól az ének!" Megint másutt: "Döföli a durva deszkát." Noha maga mondja: "Kurtán s õszintén szól versem" - a vadromantikától (XXVIII) a legfrissebb poétika eszközéig hatol. - A kötetke legjobb fordításait Dobos Évának köszönhetjük, míg a jelentõs költõ, Györe Imre fordításain érzõdik, hogy nem spanyolból, hanem nyersfordítás alapján készültek.
    Dobos Éva érdeme a Z-könyvek sorában Aranykor címmel megjelent, gyermekeknek szóló, bár felnõttek által is élvezhetõ kis írások fordítása. Ezek a spanyol nyelvû ifjúsági irodalom kis remekmûvei, melyek nemcsak (a szó legszorosabb értelmében) megragadják a gyermeket, hanem (észrevétlenül!) nevelik is õket. A két, elkényeztetett úrigyerek önkéntes vállalása az elhanyagoltak, szegények mellett a szociális lelkiismeret ébredésének megragadó lélektani ábrázolása (Bebé és A néger baba), míg pl. Az ember története meg Az indián romok a legjobb fajta ismeretterjesztés eszközei. Mindben a viszonylatok sokfélesége és a sajátos latin-amerikai nézõpont érvényesül.
    Mint ahogy az Egyszerû versek, szintén kétnyelvû kiadásban olvashatók Martí legfontosabb, bár egytõl-egyig posztumusz Szabad versei, melyek nem szabadversek, hanem noha rímnélküli, ám szigorúan kötött ritmikájú, csúszkáló metszetû öt és feles jambikus formában (endecasilabo) elõadott költemények, melyek a spanyol barokkot a francia szimbolizmuson át szinte a szecesszióig, sõt expresszionizmusig viszik el. Noha még hiányosan megõrzött versek is vannak köztük, ezek a spanyol nyelvû modernség fontos állomásai. Képgazdagságuk azzal a spanyol mûvészettel rokon, mely (pl. az óriás hasonlatban) Goyától Gaudíig vezet. Ezek az egész spanyol költészetet gazdagítják és szinte megalapítják a latin-amerikai modernséget, amely aztán öt Nobel-díjas költõt is adott a világnak. Martí Reviczkyre és Komjáthyra emlékeztet, de a rezignáció helyett merészebben megy elõre a társadalmi s mûvészeti korszerûség, a sokban Adyra emlékeztetõ Darío felé, ám épp az utóbbinál Adyhoz képest elhalványul a társadalmi tettekre való buzdítás. A képben, formában, tartalomban "óriás" versek fordításában kitûnõt alkotott Csala Károly és Simor András. Ne hallgassunk utóbbinak kiváló utószavairól, melyekben sokkal több van, mint amit itt fölvázoltam. (Eötvös József Könyvkiadó)