JORGE LUIS BORGES

Jacinto Chiclana milongája

Emlékszem, Balvanerában
egy régen volt éjszakára,
valaki egy nevet mondott,
úgy szólt: Jacinto Chiclana.

Volt, aki emlékezett
egy sarkon egy késelésre,
alig villan fel ma már
ama régi késnek éle.

Ki tudja, miért motoz
e név folyvást a fejemben,
látni szeretném talán,
hogy milyen volt az az ember.

Magas volt - így képzelem -,
ki megteszi, amit vállal,
ki öklét megfékezi,
s kiáll szemközt a halállal.

Biztosabb léptekkel senki
ezt a földet nem tapodta,
s nem élt, mint õ: szerelemben
és háborúban naponta.

Tornyaival Balvanera
kertre és udvarra néz le,
s egy közömbös utcasarkon
kését felvillantó kézre.

ULDERINO CASERIO - ALBERTO MARINO - WASHINGTON REYES

Fáj a szívem, tangó...

Te voltál a nyerõ,
büszke és nagymenõ,
ki kevés szóval szóltál,
és rímes éneked
bejárta az éjeket
Arolas bandoneonján.

Romlani minden akkor kezdett,
mikor a szerzõk kimûveltek,
s mert a flancot megkedvelted,
feledted, hol voltál gyermek:
a külváros kövén.

Fáj a szívem, tangó!
Nem vagy az, ki régen!
Sáros utcasarkot
szõnyeggel cserélsz fel!

Lelkemben él, ki voltál,
mert emlékezni kell,
mikor a büszke Pacho
mácsó bandoneonján
így játszottak el!

Maldonadói éjjel,
mikor gyönyörrel, kéjjel
ölelt a szép Paquita;
bogáncs és macskakõ,
s perkálruhás a nõ:
ez külvárosom: Caitas.

De az idõ elszállt feletted,
Párizsban franciává tettek,
s ma dühösen, rekedten,
könnycseppel a szemedben
motyogod éneked.

Fáj a szívem, tangó!
Nem vagy az, ki régen!
Sáros ucasarkot
szõnyeggel cserélsz fel!
Lelkemben él, ki voltál,
mert emlékezni kell,
mikor a büszke Pacho
mácsó bandoneonján
így játszottak el!


 
JULIO POLLERO

Rég stíröllek…

Rég stíröllek: ilyen bunkót
nem hordott még föld a hátán!
Pofázol, ha bepiáltál,
s kong a fejed, mint a tök,

csakhogy megfordult a kocka,
rongyokban jársz már azóta,
s úgy lesüllyedtél a porba,
hogy már senki rád se pök!

Mi maradt a "hájlájfodból"?
Hová lett a nagy pofád?
"Úgy kell a nõt levakarni",
mind csak csimpaszkodna rád!

Hová lett a szép gigerli?
Hová a zsozsóköteg?
Nagy mellényed volt, te csóró:
"A nõ falkában követ".

Meg az a sok drága öltöny,
a cipõk és kalpagok!
"Angro" árban vetted õket:
egyszerre huszonhatot!

S akik szerelmet hazudtak,
hová lettek a csajok?
Úgy éltél, mint vén gavallér,
ki nõt csak stekszért kapott.

Nem teszel ma már a lóra
50-et a mellényzsebbõl,
makkos cipõd sincs azóta,
s vacsora "Chez Julien"!

Nem nyersz a lovin, mint régen,
de ha épp nem látja senki,
játszol "egy az egyre" tétben,
mert a sors már csak ilyen!

Mi maradt a "hájlájfodból"?
Hová lett a nagy pofád?
"Úgy kell a nõt levakarni",
Mind csak csimpaszkodna rád!

Hová lett a szép gigerli?
Hová a zsozsóköteg?
Nagy mellényed volt, te csóró:
"A nõ falkában követ!"

Meg az a sok drága öltöny,
A cipõk és kalpagok,
"angro" áron vetted õket:
egyszerre huszonhatot!

S akik szerelmet hazudtak,
hová lettek a csajok?
Úgy éltél, mint vén gavallér,
ki nõt csak stekszért kapott!

ENRIQUE SANTOS DISCÉPOLO

Ócskásbolt

A világ mocsok volt és lesz,
nem titok…
(Tizenöttel, vagy kettessel
kezdjük bár a dátumot!)
Mindig volt, ki zsebbe nyúlkált,
volt szemforgató, csaló,
boldog, s orrát lógató,
volt pakfon s volt színarany…
Ám, hogy a huszadik század
- idõ salakja -
csupa pimasz gyalázat,
már senki sem tagadja.
Hempergünk mindahányan
a fulladásig
bemaszatolt pofával
ugyanabban a sárban!

Mindegy, hogy mi vagy manapság,
gerinces vagy áruló,
tahó, tudós avagy tolvaj,
nemes lélek vagy csaló!
Méricskélni kár!
A méla szamár
ugyanannyit ér,
mint a bölcs tanár!
Nincs bukott diák,
és nincs eminens,
itt mindenkibõl
egyenlõ senki lesz.
Ez az átverésben mester,
az lop, amennyit nem restell,
ez templomban prédikál,
az a kártyában király,
svihákokban nincs hiány!

A tiszteletnek lõttek!
Lábbal tiporják az észt!
Bárki lehet úr!
Bárki lehet csibész!
Staviskyvel karöltve jár Napóleon,
Don Chicho és a Mignon,
Carnera és San Martín…
Ahogy az ócskásbolt tiszteletlen
kirakatában egymás heg
yén-hátán
- rozsdás kardtól sebezve Isten, Sátán -
sír a Biblia, s egy vízforraló.

Ócskásbolt, huszadik század:
csupa lázas izgalom.
Aki nem kapja, nem marja!
Aki nem lop, nagy barom!
Kaszáljunk hát!
Te, õ, meg én!
S együtt sülünk
a pokol fenekén!
Gyere! Számot adnod
senkinek se kell!
Enyves-e a kezed,
kit érdekel!
Mindegy, hogy az igát húzod,
és gürcölsz, mint egy ökör!
Egykutya, ki kurvát futtat,
ki gyógyít, ki öldököl,
s ki a törvényt rúgja föl!

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI

FILM

GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ (Kolumbia)

Meséljünk történeteket

Gabriel García Márquez, Nobel-díjas író, az Új Latin-amerikai Filmalapítvány elnöke, aki a San Antonio de los Banosban (Kuba) levõ Nemzetközi Film- és Televíziós Iskolában szövegkönyvírói mûhelyt irányít. Ennek a mûhelynek a tevékenységérõl ad képet a Mesélés áldott mániája címû kötet, amely a szövegkönyv-tervekrõl szóló mûhely-beszélgetésekbõl válogat. A kötet elõszavát közöljük.

Azzal kell kezdenem, hogy ezeknek a mûhelyeknek az ügye valóságos szenvedélyemmé vált. Az egyetlen dolog, ami egész életemben izgatott, és az egyetlen dolog, amit jól vagy rosszul csináltam, az volt, hogy történeteket meséljek. Bevallom nektek, hogy számomra a griotok,1 a mesemondók, a tiszteletre méltó öregek nemzetsége, akik példázatokat mondanak el, és az Ezeregy éjszaka gyanús kalandjait mesélik a marokkói piactereken, ez az egyetlen nemzetség, amely nincs száz év magányra ítélve, se arra, hogy Bábel átkát elszenvedje. Kár volna, ha a mi erõfeszítésünk e közé a négy fal közé zárva maradna egyik vagy másik mûhely résztvevõinek emlékeként. Bejelentem nektek, hogy hamarosan kibújunk a tojásból. Töprengéseink és vitáink, melyeket igen helyesen magnóra vettünk, átírásra kerülnek és könyvformában fognak megjelenni, az elsõ kiadvány címe ez lesz: Hogyan meséljünk el egy mesét.
    Útkeresésünket sok olvasóval megosztjuk, és azon kívül mi magunk is, hála a kinyomtatott betûnek, lépésrõl lépésre követhetjük az alkotófolyamatot, váratlan ugrásaival vagy apró elõrelépéseivel és megtorpanásaival. Mindmáig nehéznek tûnt számomra, hogy ne mondjam, lehetetlennek, a képzelet szeszélyes bakugrásait nyomon követni, rátalálni arra a pontos pillanatra, amikor egy eszme megszületik, hasonlóképpen, mint amikor a vadász hirtelen meglátja puskája célzó gömbjében azt a pillanatot, amikor elébe ugrik a nyúl. De a szöveggel szembesülve ez könnyû lesz. Az ember visszatérhet rá, és azt mondhatja: "Ez az a pillanat." Ettõl kezdve az ember rádöbben, hogy melyik kérdés, melyik észrevétel, melyik váratlan sugallat volt az, amelytõl a történet helyére zökkent, formát kapott és végleg medrére talált.
    A leggyakoribb tévedések egyike a mûhelyeket illetõleg az, hogy úgy gondolják, szövegkönyveket vagy szövegkönyvterveket írni jöttünk ide. Ez természetes. Ti szinte mindahányan szövegkönyvírók vagytok, vagy azok akartok lenni, írtok vagy írni szándékoztok a televíziónak, és mivel ez televíziós és filmiskola, logikus, hogy ideérkezve megõrzitek a mesterség szellemi szokásait. Továbbra is képekre, drámai szerkezetekre, jelenetekre és képsorokra gondoltok. Felejtsétek el. Azért vagyunk itt, hogy történeteket meséljünk. Azt akarjuk megtanulni itt, hogyan épül fel egy elbeszélés, hogyan mesélnek el egy mesét. Azt kérdezem magamtól, kétségkívül teljes õszinteséggel szólva, olyan dolog ez, amit meg lehet tanulni. Nem akarok senkit se kétségbe ejteni, de meg vagyok gyõzõdve arról, hogy a világ két részre oszlik, azokra, akik tudnak mesét mondani, és azokra, aki nem, mintha azt mondanám, azokra, akik jól szarnak, és azokra, akik rosszul, vagy ha ez a kifejezés nektek groteszk, azokra, akik jól végzik szükségüket, és azokra, akik rosszul végzik, hogy az obrar ige kegyes mexikói eufemizmusát használjam.2 Vagyis azt akarom mondani, hogy mesemondónak nem tanul az ember, hanem születik. Világos, hogy a tehetség nem elég. Akinek csupán a képessége van meg, de nincs mesterségbeli tudása, annak sok minden hiányzik: kultúra, technika, tapasztalat… De rendelkezik a legfontosabbal. Valamivel, amit valószínûleg a családjától szerzett be, nem tudom, hogy a gének révén, vagy az ebéd utáni beszélgetésekbõl. Akik a velük született mesélés képességeivel rendelkeznek, mesélnek kérés nélkül, talán, mert nem tudják magukat másképp kifejezni. Én magam, hogy ne keressek távoli példát, képtelen vagyok absztrakt terminusokban gondolkodni. Hirtelen kérdeznek tõlem valamit egy interjú kapcsán, például azt, hogyan látom az ózon réteg problémáját, vagy azt, hogy az én ítéletem szerint milyen tényezõk fogják meghatározni a latin-amerikai politika menetét az elkövetkezõ években, és az egyetlen, ami eszembe jut, az, hogy elmondjak egy történetet. Szerencsére most már sokkal könnyebben megy ez nekem, mert az elhivatottságon kívül tapasztalattal is rendelkezem, egyre jobban tudom sûríteni a történeteket, és ezért jóval kevésbé untatóak.
    A mesék felét, amelyekkel pályámat kezdtem, anyámtól hallottam. Õ most nyolcvanhét éves, irodalmi elõadásokat sohasem hallott, elbeszélõ technikákról se, semmiféle ilyesmirõl, de tudta, hogyan kell elõkészíteni egy csattanót, megõrizni egy nyerõ lapot az ingujjban, ahogyan a bûvészek rántják elõ a kendõket és a nyulakat a kalapból. Emlékszem arra, amikor mesélt nekünk valamit, és miután megemlített egy fickót, akinek a történetben semmiféle szerepe nem volt, rezzenéstelen arccal folytatta a mesét, anélkül, hogy azt újra szóba hozta volna, míg a végére nem érve, puff, újra megjelent a fickó - hogy úgy mondjam, premier plánban - és mindenki tátott szájjal hallgatta, azt kérdezem magamtól, hol tanulta anyám ezt a technikát, aminek a megtanulásához másnak egy egész élet kell? Számomra a történetek olyanok, mint a játékok, ilyen vagy olyan formában kell összerakni õket, mint egy játékot. Azt hiszem, ha egy gyerek elé egy halom játékot tesznek, amelyek sokfélék, mindegyikkel játszani kezd, de végül egynél marad. Ez az egy felel meg leginkább a képességeinek, elhivatottságának. Ha a tehetség számára az egész élet hosszán megadatnának a kedvezõ körülmények, hogy kifejlõdhessék, fölfedeznénk a boldogság és a magas kor egyik legfõbb titkát. Azon a napon, amikor fölfedeztem, hogy a mesemondás az egyedüli dolog, ami valóban kedvemre való, nekiláttam és minden szükségest megtettem, hogy ezt a vágyamat kielégítsem. Azt mondtam magamnak: ez az enyém, és semmi és senki se fog arra kényszeríteni, hogy másvalamit csináljak. El se tudjátok képzelni, mennyi trükkre, hízelkedésre, csalásra és hazugságra kényszerültem tanulóéveim során, hogy író lehessek, folytathassam utamat, mert erõnek erejével másra akartak kényszeríteni. Kiváló tanuló lettem, hogy békén hagyjanak és verseket meg regényeket olvashassak, mert csak azok érdekeltek. Az érettségi elõtti negyedik év végén - igaz, kissé késõn - fölfedeztem egy rendkívül fontos dolgot, azt ugyanis, hogy ha valaki az órákon figyel, azután már nem kell tanulnia, se állandó szorongást éreznie a kérdések és vizsgák miatt. Ebben az életkorban az ember mindent magába szív, mint egy szivacs. Amikor erre rájöttem, két évet - a negyediket és az ötödiket - minden tárgyból a legjobb jegyekkel zártam. Zseniként mutogattak, az ifjút, akinek mindenbõl ötöse van, és senkinek meg nem fordult a fejében, hogy mindezt azért csináltam, hogy ne kelljen tanulnom, hogy a saját ügyeimmel foglalkozhassam. Én nagyon jól tudtam, milyen kincs van a kezemben.
    Szerényen azt mondom, hogy magamat a világ legszabadabb emberének tartom - olyan értelemben, hogy semmihez sem vagyok hozzá láncolva, senkivel szemben sincsenek kötelezettségeim - és ezt annak köszönhetem, hogy egész életemben egyedül és kizárólag azt csináltam, amit szerettem, vagyis történeteket meséltem el. Meglátogatom a barátaimat, és minden bizonnyal elmesélek nekik valamit, hazamegyek, és egy másik történetbe kezdek, vagy talán abba, amit a barátoknak mondtam el elõzõleg, a tus alá állok, és miközben beszappanozom magam, mesélek magamnak olyasmirõl, ami már napok óta a fejemben jár…
    Vagyis a mesélés áldott mániájában szenvedek. És megkérdezem: át lehet adni ezt a mániát?
    A rögeszmék taníthatók? Amit az ember megtehet, annyi, hogy megosztja tapasztalatait, rámutat problémákra, beszél a megtalált megoldásokról, elfogadott döntésekrõl, miért tette ezt vagy azt, miért hagyott ki a történetbõl egy meghatározott helyzetet vagy miért illesztett bele egy új személyt… Nem ezt teszik az írók is, amikor más írókat olvasnak? Mi, regényírók nem azért olvasunk regényeket, hogy elolvassuk õket, hanem, hogy megtudjuk, hogyan vannak megírva. Forgatja az ember, szétszedi, rendbe rakja a részeket, elkülönít egy bekezdést, tanulmányozza, és egy adott pillanatban azt mondja magának: "Ah, igen, azért tette ezt, hogy ezt a személyt ide helyezze, azt a helyzetet pedig oda, mert azután amott volt szüksége rá…" Más szóval, az ember tágra nyitja a szemét, nem hagyja magát hipnotizálni, igyekszik fölfedni a bûvész trükkjeit. A technikát, a mesterséget, a trükköket meg lehet tanítani, a tanulónak mindebbõl haszna van. Ezt tesszük ebben a mûhelyben: tapasztalatokat cserélünk, azzal játszunk, hogy történeteket találunk ki, és közben kidolgozzuk a játék szabályait.
    Ideális hely ez ahhoz, hogy ezzel próbálkozzunk. Egy irodalmi katedrán, egy azon terpeszkedõ úrral, aki cáfolhatatlan teoretikusi zagyvaságokat ad elõ, nem lehet megtanulni az íróság titkait. Megtanulni csak egyféleképpen lehet, ha mûhelyben együtt olvasunk és dolgozunk. Itt, ahol az ember saját szemével látja, hogyan alakul egy történet, hogyan válnak le róla a fölösleges részek, hogyan nyílik hirtelen új út ott, ahol elõbb úgy látszott, csak zsákutca van… Ezért nem kell idehozni nagyon teljes vagy kidolgozott történeteket, mert a dolog bája éppen abban rejlik, ha a maga egyszerûségében halljuk, ha még nincs megkeményedve, ha azt látjuk, hogy valamennyien képesek vagyunk a történeten alakítani, hogy televíziós vagy filmszövegkönyv alapjául szolgáljon. Játékfilmek kidolgozásához jóval több idõ kell, mint amennyivel mi rendelkezünk. A tapasztalat azt mutatja nekünk, hogy az egyszerû történetek rövidfilmek vagy kis játékfilmek elkészítésére alkalmasak, a mûhelyben ilyenekkel tudunk foglalkozni. Dinamikussá teszik a munkát. Segítenek, hogy elûzzük a két legnagyobb ránk leselkedõ veszélyt: a fáradságot és a stagnálást. Arra kell törekednünk, hogy munkaüléseink valóban produktívak legyenek. Olykor sok a fecsegés, kevés a teljesítmény. Idõnk viszont túlságosan szûkös, és túlságosan drága, hogy szószátyárkodásra pazaroljuk. Ez nem jelenti azt, hogy el kellene fojtani a képzelõerõt, egyebek mellett azért se, mert itt is mûködik a brain-storming3 elve: még a hajmeresztõ ötleteket is figyelembe kell venni, mert olykor egy szimpla fordulat leleményes megoldásokra ad lehetõséget.
    Ne olyannak képzeljük el a mûhely résztvevõjét, aki nem fogékony a kritikára. Adok-veszek mûvelet ez, és készen kell lennünk arra, hogy ütést adjunk és álljunk. Hol a határ a megengedhetõ és az elfogadhatatlan között? Senki se tudja. Az ember maga jelöli ki. Hirtelen nagyon világossá válik számára, hogy melyik történetet akarja elmondani. Ettõl kezdve foggal-körömmel harcolnia kell érte, avagy, ha a dolog úgy alakul, kellõképpen rugalmasnak kell lennie, és felismernie, hogy a történet, ahogyan kigondolta, nem fejleszthetõ tovább, legalábbis az audiovizuális nyelvezet kereteiben. Hajthatatlanság és rugalmasság, erre a két dologra van szükség mindenben, noha olykor eltérõ formákat ölthetnek. Én például úgy vélem, hogy a regényíró és a szövegkönyvíró munkája nagyon is eltérõ. Amikor regényt írok, elbástyázom magamat világomban, és nem osztom meg a dolgomat senkivel se. Csupa pimaszság, fölényesség és feneketlen hiúság vagyok. Miért? Mert azt hiszem, csakis ily módon tudom megvédeni a magzatot, biztosítani, hogy olyanná fejlõdjék, amilyennek nemzettem. Amikor viszont befejezem, vagy legalábbis az elsõ változatot befejezettnek tartom, véleményekre van szükségem, és odaadom az eredetit néhány barátomnak. Sok éves barátságok ezek, szempontjaikban megbízom, arra kérem õket, hogy õk legyenek mûveim elsõ olvasói. Nem azért bízom bennük, mert ünnepelni szoktak, milyen jó, remek, hanem, mert õszintén megmondják, hogy szerintük mi a rossz, milyen hibákra bukkantak, és csakis ezzel nyújtanak nekem óriási segítséget. Azok a barátok, akik csak az erényeket látják abban, amit írok, elolvashatják majd nagy nyugalommal, amikor a könyv már kiadásra került: azok viszont, akik képesek a hibákat is meglátni, és megjelölni nekem azokat, õk azok, akikre elõbb van szükségem. Világos, hogy fenntartom magamnak a jogot, elfogadom-e vagy nem a kritikákat, de egy bizonyos, hogy nem tudom nélkülözni õket.
    Ilyen a regényíró viszonya a kritikusaihoz. A szövegkönyvíróé más. Nincs semmi a világon, amihez nagyobb alázat kellene, mint a szövegkönyvírói mesterséghez. Olyan alkotótevékenység ez, ami egyúttal alárendelt munka is. Attól a pillanattól kezdve, hogy valaki szövegkönyvírásba kezd, tudja, hogy mire befejezi, és fõként mire film lesz belõle, már nem az övé. Hitelessé a vásznon válik - gondos közremûködõk révén, beleértve magát a rendezõt - de a megírt szöveg egészében hangokká és képekké lesz, amelyeket mások dolgoztak ki, a csoport tagjai. A nagy kannibál mindig a rendezõ, eltulajdonítja a történetet, azonosul vele, egész tehetségét, mesterségbeli tudását, tökösségét beleviszi, hogy végül azzá a filmmé váljék, amelyet látni fogunk. Az õ nézõpontja a meghatározó, és ilyen értelemben jóval döntõbb, mint a szövegkönyvíróé vagy az elbeszélõé. A regény olvasója olyannak képzeli el a dolgokat - a szereplõk arcát, a környezetet, a tájakat - amilyeneknek akarja, miközben a mozi- vagy a televíziónézõ nem tehet mást, mint elfogadja a képernyõn látható képet, olyan módja ez a kommunikációnak, ami nem engedi érvényesülni a személyes igényeket. Tudjátok, miért nem engedem meg, hogy a Száz év magányt filmre vigyék? Mert meg akarom védeni az olvasó találékonyságát, feltétlen jogát, hogy olyannak képzelje el Ursula néni vagy az Ezredes arcát, amilyennek látni akarja.
    De meglehetõsen eltértem a témától, ami még csak nem is a szövegkönyvírói munka, hanem az, hogy mivel táplálhatjuk a mesélés mániáját, amiben többé vagy kevésbé mindannyian szenvedünk. Hamarosan minden energiánkat a mûhelyvitákra kell koncentrálnunk. Valaki azt kérdezte tõlem, hogy nem volna-e célszerû két legyet ütni egy csapásra, délelõtt részt venni a tengeralatti fotográfia mûhelymunkálataiban, amire ugyancsak itt kerül sor, és azt feleltem neki, hogy ez nem szerencsés ötlet. Ha valaki író akar lenni, a nap huszonnégy órájában tettre készen kell állnia, az év háromszáz hatvanöt napján. Ki mondta azt, hogy ha utolér az ihlet, írás közben talál? Akárki mondta, tudta, mit mond. A dilettánsok megengedhetik maguknak, hogy ide-oda röpdössenek, egyik dologról a másikra szállva töltsék el az életüket, anélkül, hogy bármiben is elmélyülnének, de mi nem. A mi mesterségünk a gályaraboké, nem a dilettánsoké.

    KISS GÉZA FORDÍTÁSA
 

J. C. Orozco: Ütközet után
 
 

D. Á. Siqueiros: Proletáráldozat