ALEJO CARPENTIER (Kuba)

A szökevények

I.

A nyom véget ért egy fa tövében. Kétségtelen, hogy erõs négerszag érzõdött a levegõben, valahányszor a szellõ felverte a rothadtgyümölcs-üregekben munkálkodó legyeket. De a kutya - sose hívták máshogy, csak úgy, hogy Kutya - fáradt volt. Meghempergõzött a fûben, hogy kiegyenesítse a hátát, és lazítsa az izmait. Nagyon messze a bandabeliek kiáltozása elveszett az alkonyatban. Még mindig érzõdött a négerszag. A szökött néger talán odafönt rejtõzik valahol, lovagló ülésben egy ágon, és fürkészve. Kutya mégsem gondolt már a hajtóvadászatra. Volt ott egy másik szag a liánokkal beszõtt földön, amit egy következõ dörzsölés talán örökre el fog törölni. Nõstényszag. Egy szag, amit Kutya, amikor égnek meredõ lábakkal, agyarait vidáman kivillantva meghempergett a földön, felszedett a hátára, hogy magával vigye, s hogy egyre nyújtogassa majd ehhez túl rövid nyelvét a lapockái közt lévõ mélyedés felé.
    Az árnyékok nedvesebbek lettek. Kutya bukfencet vetett, és talpra szökött. A cukorgyár lassan szálló harangszavára a fülét hegyezte. A völgyben a pára és a füst egyetlen kékes mozdulatlanság volt, mely fölött egyre jobban elmosódva lebegett egy téglakémény, egy nagy ereszes háztetõ, a templomtorony és a fények, melyek mintha egy tó mélyén gyúltak volna ki. Kutya éhes volt. De arrafelé nõstényszag érzõdött. A négerszag még beburkolta néha. De a saját párzási vágyának a szaga, amelyet egy másik párzási vágy szaga hívott, minden máson felülkerekedett. Kutya hátsó lábai hirtelen megfeszültek, és ettõl megnyúlt a nyaka. A hasa be-behorpadt a mellkasa tövén a szaggatott és ideges lihegés ritmusára. A napfénnyel telített gyümölcsök nedves puffanással pottyantak le itt-ott, lágy gyümölcsbél-fröccsenést szórva szét a földön.
    Kutya futásnak eredt az erdõ felé, behúzott farokkal, mintha az intézõ ostora üldözné, ellenszegülve a saját tájékozódási ösztönének. Nõstényszagot érzett. Az orra követte ezt a tekervényes nyomvonalat, amely néha visszakanyarodott önmagába, letért az ösvényrõl, felerõsödött egy kassziavirág tüskéin, eltûnt a rothadástól megsavanyodott leveleken, és váratlan erõvel újjászületett egy kis földdarabon, amelyet nemrég söpört végig egy farok. Kutya hirtelen letért a láthatatlan nyomról, a tekergõ-kiegyenesedõ vonalról, hogy rávesse magát egy görényre. Kettõt rántott rajta - úgy hangzott, mint a kesztyûben rázott kasztanyetta -, és egy fatörzshöz csapva eltörte a hátgerincét. Kutya hirtelen megtorpant, az egyik lábát feltartva a levegõbe. Nagy messzirõl ugatás hallatszott le a hegyrõl.
    Nem a cukorgyári falka ugatása volt. Más hangú, érdesebb és kihívóbb volt, a torok mélyérõl jött, és erõs garat tette rekedtté. Valahol olyan hímek csatája zajlott, amelyek nem hordtak, mint Kutya, számozott táblával ellátott rézszöges nyakörvet. Kutya félt azoktól az ismeretlen hangoktól, amelyek sokkal farkasüvöltésszerûbbek voltak, mint bármely ugatás, amit addig hallott. Futásnak eredt ellenkezõ irányba; a holdfény beezüstözte a növényeket. Már nem érzõdött a nõstényszag. Négerszag érzõdött. És valóban ott volt a néger, hason fekve aludt csíkos nadrágjában. Kutya már-már rávetette magát, követve azt a parancsot, amit hajnalban adtak ki nagy ostorpattogás közepette, ott, ahol a bográcsok és szalmafekvõhelyek voltak. De odafönt, ki tudja, hol, folytatódott a hímek verekedése. A szökött néger mellett lerágott bordacsontok hevertek. Kutya lassan, lesunyt fülekkel, közelebb ment, elszánva magát, hogy elragadja a hús hûlõ ízét a hangyáktól. Azonfelül azok a másféle kutyák, amelyek oly vadul ugattak, rémületet keltettek benne. És hallgatózott. A déli szél azonban elvitte magával a fenyegetõ veszélyt. Kutya háromszor megfordult önmaga körül, és kimerülten összegömbölyödött. Rosszat álmodott, és futott álmában. Hajnalban Szökött Néger rátette az egyik karját, az olyan ember mozdulatával, aki sokat aludt nõkkel. Kutya a mellére bújt, meleget keresve. Ezentúl mindketten szökésben voltak, ugyanaz a rémálom reszkettette az idegeiket.
    Egy pók, amely lejjebb ereszkedett, hogy jobban lásson, felszedte a fonalát, és eltûnt a mandulafa koronájában, amelynek levelei lassan kibukkantak az éjszakából.

II.

Szökött Néger és Kutya megszokásból felébredt, amikor megszólalt a cukorgyár harangja. A felfedezés, hogy együtt aludtak, test-test mellett, egy csapásra talpra ugrasztotta õket. Nekitámaszkodtak egy-egy fatörzsnek, majd hosszasan nézegették egymást. Kutya kínálkozva, hogy gazdára leljen. A néger reménykedve, hogy mégiscsak lesz valamilyen barátja. A völgy nyújtózkodott. A rabszolgáknak szóló sürgetõ kolompszóra most a kápolna nemes harangszava felelt, lassabban, nyájas figyelmeztetésként a magas mahagóni ágyaikban alvókhoz, és méltóságos kongása virradattól napkeltéig zúgott tehénbõgés és lónyerítés közepette. A tyúkok arra vártak, hogy az intézõné kisujja megtapogassa õket, hogy tojósak-e, a kakasok meg kergették, hogy jó korán megbúbolják õket. Egy pávakakas a tanyaház tetején terjegette meg összezárta a farkát, s minden mozdulatot heves rikkantással kísért. A cukornádsajtó lovai megkezdték hosszú útjukat körbe-körbe. A rabszolgák imádkoztak a cukornádszörpös kenyérrel teli agyaglábasok elõtt. Szökött Néger kigombolta a sliccét, és habos áradatot engedett egy szejba gyökerei közé. Kutya felemelte a lábát egy zsenge gujavafa fölé. Már hallatszott a nádvágó kések csapkodása a cukornádföldeken. A négervadász falka kopói a láncukat rázták, türelmetlenül várva, hogy kivigyék õket a cukorgyár területére.
    - Velem jössz? - kérdezte Szökött Néger.
    Kutya engedelmesen követte. Odalent sok ostorcsapás, sok lánc várt azokra, akik bûnbánóan visszatértek. Már nem volt nõstényszag. De négerszag sem. Kutya most sokkal inkább a fehér ember szagára, a veszély szagára figyelt. Mert az intézõnek fehérember-szaga volt, az ingkabát keményítõszaga és a disznóbõr lábszárvédõ kenõcsének savanyú bûze ellenére. Ugyanolyan szaguk volt a házbeli kisasszonyoknak, a csipkékbõl áradó illat ellenére. A papnak, a lecsorgott viasz és a tömjénfüst bûze ellenére, mely olyan kellemetlenné tette a kápolna különben oly hûvös árnyékát. Ugyanaz a szag, amit a kántor viselt magán, annak ellenére, hogy a harmónium fújtatói befújták a molyrágta filc levegõjével. Most menekülni kellett a fehér ember szagától. Kutya tábort változtatott.

III.

Az elsõ napokban Kutya és szökött néger nem ismerte a biztos ételt. Kutya azokra a csontokra gondolt, amiket vödrökbõl öntöttek ki a cukorgyár területén, amikor leszállt az este. Szökött néger a rizses bab után sóvárgott, amit vödrökben hoztak a hosszú barakkokba az imára hívó harangszó után, vagy akkor, amikor elpakolták a vasárnapi dobokat. Ezért, miután jól kialudták magukat a harangszó és rúgások nélküli reggeleken, hajnalban rendszerint nekiláttak a vadászatnak. Kutya kiszimatolt egy kúszópatkányt, amely egy cédrusfa levelei közt rejtõzött; Szökött Néger kõvel ütötte le. Egy napon, amikor vaddisznónyomra akadtak, órákig tartott, amíg a megtépázott fülû és a sok csaholástól elkábult, de még támadó vadállatot egy szikla tövébe szorították, és bottal agyonverték. Kutya és Szökött Néger elfelejtették azokat az idõket, amikor rendszeresen ettek. Felfalták, amit megkaparintottak, egyszerre behabzsolva, amennyit csak lehetett, mert tudták, hogy holnap eshet az esõ, s akkor a víz lezúdul föntrõl a kövek közt, és ellepi a völgy fenekét. Szerencsére Kutya szerette a gyümölcsöt. Amikor Szökött Néger mangó- vagy mameyfára bukkant, Kutya pofája is sárga vagy vörös lett a gyümölcstõl. Mindig nagyon kedvelte a tojást, és egy-egy fürjfészek kárpótolta azért, hogy a gazdája olyan érthetetlenül rajong a rákokért, amelyek az áramlattal szemben aludtak egy búvópatak kijáratánál, egy megkövesedett csigákkal teli nyílás elõtt.
    Egy barlangban laktak, amit jó elrejtett a sûrûn, falomb módjára nõtt páfrányok függönye. A cseppkövek ütemesen csöpögtek, óraketyegés neszével töltve meg a hideg árnyékokat. Egyik nap Kutya kaparni kezdett egy fal tövében. A fogaival hamarosan kihúzott egy combcsontot meg néhány bordát, amelyek olyan régiek voltak, hogy már nem volt ízük, és a felgyülemlett por ízetlenségével morzsolódtak szét a nyelvén. Azután odavitt egy emberi koponyát Szökött Négernek, aki éppen övet készített magának kígyóbõrbõl. Bár maradt a gödörben néhány cserépedény-töredék és kovakõ, amit felhasználhattak volna, Szökött Néger, akit megrémített a halott a házban, még aznap délután elhagyta a barlangot, közben imádságokat mormolt, és nem gondolt az esõre. Mindketten gyökerek és magvak közt aludtak, ugyanaz az ázott kutyaszag burkolta be õket. Hajnalban kerestek egy alacsonyabb barlangot, ahová négykézláb kellett bemászni az embernek. Ott legalább nem voltak azok az istenverte csontok, mert azok csak bajt, sorscsapást hoznak.
    Már régen nem látták jelét semmiféle hajszának, így mindketten az út felé kezdtek kalandozni. Idõnként arra járt egy ismerõs fuvaros, egy vezeklõruhás, templomjáró asszony vagy egy olyan gitárpengetõ, aki minden falu védõszentjét ismeri, és a két szökevény csöndben figyelte õket messzirõl. Szökött Néger kétségkívül várt valamit. Hosszú órákat töltött hason fekve a fûben, és nézte azt a kis forgalmú utat, amelyet egy varangyos béka egy jókora ugrással át tudott ugrani. Azok alatt a várakozások alatt Kutya azzal szórakozott, hogy fehér lepkerajokat kergetett szét, vagy ugrándozva egy pikkelyes kolibri lehetetlen elejtésével próbálkozott.
    Egyik nap, amikor Szökött Néger így várt valamire, ami nem jött, lópatkócsattogás zajára tápászkodott fel. Teljes sebességgel jött egy bricska, a cukorgyár almásszürke pónilova húzta. Gregorio kocsis állva pattogtatta az ostort, közben a plébános az utolsó kenet csengettyûjét rázta a háta mögött. Kutya olyan régen nem szórakozott azzal, hogy gyorsabban fut a lovaknál, hogy azonnal megfeledkezett a bujkálásról, ami a kötelessége volt. Négy lábon, megnyúlt testtel, a napfényben kéken csillogva száguldott le a lejtõn, utolérte a kocsit és ugatni kezdett a póni csánkjai körül, jobbról, balról, elölrõl, elõrefutva és újból visszafordulva, vicsorogva a kocsisra meg a papra. A póni vágtázni kezdett a nyílt úton, rázta a szemellenzõit, és rángatta a zablát. A rángatódzásban hirtelen eltört az egyik kocsirúd. A plébános meg a kocsis úgy kapálóztak, mint a bohóc, majd fejjel nekirepültek a kis kõhídnak. A port vér festette meg.
    Szökött Néger futva ért oda. Egy liánt suhogtatott, hogy megverje a kutyát; az már bocsánatot kérve kúszott felé. De a néger türtõztette magát, mert az a gondolata támadt, hogy nem minden rossz abban a váratlan kellemetlenségben. Lerángatta a papról a stólát és a ruhát, a kocsisról meg a zakót és a magas szárú csizmát. A zsebükben majdnem öt duro volt. No meg az ezüstcsengettyû. A rablók visszamentek az erdõbe. Azon az éjszakán, a reverendába burkolózott Szökött Néger elfelejtett örömökrõl álmodott. Visszagondolt a döglött bogarakkal teli petróleumlámpákra, amelyek oly késõig égtek a falu utolsó házaiban, ott, ahol kétszer engedték meg neki, hogy úgy költse el a karácsonyi pénzajándékot, ahogy neki tetszik. A néger természetesen a nõk mellett döntött.

IV.

Hajnalban rájuk tört a tavasz. Kutya úgy ébredt, hogy valami kibírhatatlan merevséget érzett a hátsó lábai közt, és gonoszság ült a szemében. Zihált, bár nem volt melege, finom lepedékréteggel borított nyelvét kilógatta az agyarai közt. Szökött Néger magában beszélt. Mindketten a legrosszabb kedvükben voltak. A vadászatra nem is gondolva, korán kimentek az úthoz. Kutya ide-oda futkosott, hasztalan keresve valami nyomon követhetõ szimatot. Pusztán a gyilkolás öröméért öldöste a bogarakat, amelyek mindig is undorították, kalászokat morzsolt szét a foga közt, zsenge cserjéket tépdesett. Végül dühbe gurult, amikor egy varangyos béka szemen köpte. Szökött Néger várt, úgy, ahogy sohasem várt azelõtt.
    De aznap senki se járt az úton. Amikor leszállt az este, amikor az elsõ denevérek mint elhajított kövek, repültek át a föld felett, Szökött Néger lassan elindult a cukorgyári major felé. Kutya ment utána, ugyanazt az ostort és ugyanazokat a láncokat kockáztatva. A cukornádföld irtásán át lassan közeledtek a hoszszú barakkokhoz. Már érezni lehetett az égett tûzifa, a melaszlúg és a lópatareszelék hajdan megszokott szagát. Bizonyára a gujavatésztát készítették, mert a lekvár édeskés szaga messze szétáradt a vidéken. Kutya és Szökött Néger ment tovább elõre, egymás mellett, az ember feje egy magasságban volt a kutya fejével.
    Hirtelen egy néger cselédlány ment át a kovácsmûhelyhez vezetõ ösvényen. Szökött Néger rávetette magát, és ledöntötte a bazsalikom közé. Széles markával elfojtotta a lány kiáltozását. Kutya már egyedül ment tovább elõre a cukorgyári mezsgye felé. Ott volt az az angol szuka, amelyet don Marcial egy párizsi kiállításon vásárolt. Megpróbált elszökni. Kutya elállta az útját, a szõre felborzolódott a fejétõl a farkáig. A kan szaga olyan ellenállhatatlan volt, hogy az angol szuka elfelejtette, hogy néhány órával azelõtt megfürdették kasztíliai szappannal.
    Pirkadt, amikor Kutya visszatért a barlangba. Szökött Néger a plébános reverendájába burkolózva aludt. Lent a folyóban két tengeri borjú hancúrozott a nád közt, felkavarták ugrándozásukkal a vizet, habfelhõket verve az iszap fölött.

V.

Szökött Néger egyre vakmerõbb lett. Most a majorok körül ólálkodott, és minduntalan kilesett egy magányos mosónõt vagy egy néger szertartásvezetõ aszszonyt, aki koriandert, rekettyét vagy kúszókaktuszt keresett az áldozáshoz. Attól az éjszakától kezdve, amikor nagy bátran elitta a pap öt duróját egy út menti kocsmában, pénzre is áhítozott. A nyiladékokban nem egyszer elvette egy paraszt övét, miután ledöntötte a lováról, és bottal elnémította a parasztot. Kutya elkísérte ezekre a portyákra, és segített, amiben tudott. Ennek ellenére kevesebbet ettek, mint azelõtt, és egyre többször kellett beérniük fürj-, fácán- vagy kócsagtojással. Ráadásul Szökött Néger rettegésben is élt. Kutya legkisebb vakkantására a rabolt nádvágó késéhez nyúlt, vagy felkapaszkodott egy fára.
    Elmúlt a tavaszi mámor, és Kutya egyre jobban megmakacsolta magát, már nem akart a falvak közelébe menni. Túl sok gyerek volt ott, akik kövekkel hajigálták, emberek, akik mindig készek voltak rá, hogy belerúgjanak, és az udvarok összes kutyája harciasan csaholt, amikor megszimatolta a közelben. Meg aztán azokon az éjszakákon Szökött Néger tántorgó léptekkel tért haza, és a szája olyan szagot árasztott, amelyet Kutya éppen úgy utált, mint a dohány szagát. Ezért, ha a gazda bement egy rosszul kivilágított házba, Kutya tisztes távolságból várta. Így éldegéltek egészen addig az éjszakáig, amikor Szökött Néger túlságosan hosszú ideig zárkózott be egy cselédlány szobájába. Hirtelen emberek vették körül óvatosan a kunyhót, csupasz nádvágó kés volt náluk. Rövid idõ múlva Szökött Négert kivonszolták az utcára; meztelen volt, s szörnyû lármát csapott. Kutya, aki megérezte az intézõ szagát, a cukornádföldi ösvényen futásnak eredt az erdõ felé.
    Másnap látta Szökött Négert az úton. Sóval behintett sebek borították. A nyakán és a bokáján bilincs volt és a San Fernandó-i csendõrség négy csendõre vezette, akik kétlépésenként rácsaptak egyet, közben rablónak, részeg disznónak és bitangnak titulálták.

VI.

Kutya a völgy fölé magasodó sziklapárkányon ülve a holdat ugatta. Néha mély szomorúság kerítette hatalmába, amikor az a nagy hideg nap egészen kikerekedett, és halovány fényeket vetett a növényekre. Az õ számára megszûntek a tábortüzek, amelyek esõs éjszakákon bevilágították a barlangot. A közeledõ télen már nem fogja ismerni az ember melegét, nem is lesz, aki levegye róla a réz-szöges nyakörvet, amely úgy zavarta az alvásban; igaz, hogy örökölte a plébános reverendáját. Szüntelenül vadászott, így elnézõbb lett azokkal a lényekkel, amelyeket nem lehetett megenni. Hagyta a kígyót, hadd surranjon a forró kövek közt, még csak nem is ugatta, mióta nem volt ott Szökött Néger, hogy uszítsa, abban a reményben, hogy övet készíthet magának, vagy lefejti a kígyózsírt kenõcsnek. Meg aztán undorította is a kígyószag; ha mégis megfogott egyet a farkánál, valamiféle kötelességérzetbõl tette, amit mindenki, aki függ valakitõl, kényszerûnek érez. A vaddisznóval sem mert szembeszállni, csak akkor, ha különösen éhes volt. Most beérte vízimadárral, görénnyel, patkánnyal és egy-két tyúkkal, melyek elcsellengtek a falusi udvarokból. De a cukorgyárat elfelejtette. A harangszó elvesztette minden értelmét. Kutya most az ember számára szinte elérhetetlen csúcsok védelmét kereste, óriás fák világában élt, amelyeket a betöretlen nyereg, az orchideák, a kúszóliánok neszével himbált a szél, ott, ahol fehér pápaszemes zöld gyíkok surrantak, amik olyan rossz ízûek, hogy Kutya bántódás nélkül hagyta õket továbbmenni. Lefogyott. Csont-bõr oldalán a szõrzet már felszedte a letört tüskéjû bogáncsokat.
    Az új évvel visszatért a tavaszi vágy. Egy délután, amikor valami különös nyugtalanság izgatta, Kutya megint találkozott azzal az oly erõs, oly átható nõstényszaggal, amely valamikor arra indította, hogy felszökjön az erdõbe. Most is hallatszott ugatás a hegyrõl. Ez alkalommal Kutya biztosan kapta el a nyomot, s akkor sem veszítette el, amikor átúszott egy patakon. Már nem félt. Egész éjjel követte a nyomot, földhöz ragadt orral, a nyelve szélén csurgott a nyál. Hajnalban a szag egy egész szakadékot betöltött. A nyomkövetõ egy vadkutyafalkával állt szemben. Jó néhány farkaskülsejû hím szorongott ott, villogott a szemük, támadásra készen megfeszítették a lábukat. Mögöttük a nõstényszag.
    Kutya nagyot ugrott. A vadkutyák rávetették magukat. A testek zûrzavaros ugatással egymásba gabalyodtak. De hamarosan hallani lehetett a vonításokat, melyeket a nyakörv szögei okoztak. A pofákat elöntötte a vér. A fülek cafatokban lógtak. Amikor Kutya felsebzett torokkal ráugrott a legöregebbre, a többiek, hasztalan dühvel morogva, visszahúzódtak. Kutya akkor a bajvívótér közepére szaladt, hogy megvívja az utolsó csatát a sörtés szõrû, szürke szukával, amely vicsorogva várta. A nyom az õ hasa árnyékában ért véget.

VII.

A vadkutyák falkában vadásztak. Ezért keresték a nagyobb, húsosabb, csontosabb zsákmányt. Ha szarvasra akadtak, az napokig tartó feladat volt. Elõször a hajsza. Azután, ha a vadnak sikerült átugrani egy szakadékot, az átkelés. Azután, ha egy barlang jött a zsákmány segítségére, az ostrom. Bár sebeket osztogatott, és kibökött egy-egy szemet, a vad mindig kimúlt a falka fogai közt, amely a még élõ testen kezdte a lakmározást, barna bõrcsíkokat hasítva ki belõle, és a nyaki ütõereknél vagy az egyik kitépett fül tövénél szívta a vérét, amely hûsített, bár langyos volt. Sok vadkutyának szúrta ki szarv a fél szemét, és mindegyiküket sebhelyek, döfések és kopasz hegek borították. A párzási idõszakban a hímek egymás közt viaskodtak, a szukák pedig meglepõ közömbösséggel elheveredve várták a harc kimenetelét. A cukorgyár harangja, melynek zúgását néha elhozta a szellõ, a legcsekélyebb emlékeket sem ébresztette Kutyában.
    Egyszer a vadkutyák elkaptak egy szokásos nyomot abban az õserdõben, amely tele volt liánnal, tüskével és mérges sebet ejtõ gyilkos növényekkel. Négerszag érzõdött. A kutyák óvatosan mentek elõre a csigákkal borított ösvényen, ahol egy halott ember arcát formázó vén kõ emelkedett. Az emberek csontokat és hulladékokat szoktak hagyni arra, amerre járnak. De jobb vigyázni velük, mert õk a legveszélyesebb állatok, minthogy a hátsó lábukon járnak, ami lehetõvé teszi nekik, hogy botokkal meg tárgyakkal nyújtsák meg a mozdulataikat. A falka abbahagyta az ugatást.
    Hirtelen felbukkant az ember. Négerszaga volt. A csuklójáról lógó törött láncok a lépte ütemére himbálóztak. A csíkos nadrág kirojtosodott széle alatt másik, vastagabb bilincs csörgött. Kutya megismerte Szökött Négert.
    - Kutya! - örvendezett a néger. - Kutya!
    Kutya lassan közeledett hozzá. Megszagolta a néger lábát, de nem engedte, hogy hozzányúljon. Körbejárta, a farkát csóválva. Amikor hívta, elmenekült. És amikor nem hívta, úgy látszott, mintha várná az emberi hang csengését, melyet valamikor értett egy kissé, de most oly különösen hangzott, olyan veszélyesen idézte fel az engedelmességet. Szökött Néger végül lépett egyet, gyengéd kezét kinyújtotta a feje felé. Kutya furán vakkantott - vakkantása a néma ugatás és a vonítás keveréke volt -, és a néger torkának ugrott.
    Hirtelen eszébe jutott az a régi parancs, amit a cukorgyár intézõje adott ki azon a napon, amikor egy rabszolga elszökött az erdõbe.

VIII.

Nem érzõdött nõstényszag, és nyugodt idõk jártak, így a vadkutyák két napig tele bendõvel aludtak. Fent keselyûk telepedtek az ágakra, várták, hogy elmenjen a falka és hagyjon nekik valamit. Kutya és a szürke szuka olyan jól szórakozott, mint még soha, ahogy szökött Néger csíkos ingével játszott. Mindegyikük maga felé húzta, próbálgatva a fogai erejét. Amikor széthasadt egy varrás, mindketten felhemperedtek a porban. És újrakezdték az egyre szánalmasabb rongygyal, egymás szemébe nézve, az orruk majdnem összeért. Végül megadták a jelt az indulásra. Az ugatás elhalt a fákkal borított hegyhátakon.
    A vadászok hosszú ideig elkerülték éjszaka ezt a csontokkal és láncokkal elátkozott nyiladékot.

NAGY MÁTYÁS FORDÍTÁSA

CÉSAR VALLEJO (Peru)

Az éhezõ köre

Fogam között hullok ki füstölögve,
üvöltözve, gyürekedve,
nadrágomat letolva…
Gyomrom korog, vékonybelem csikordul,
mandzsettámba akasztja pálcikáját
és kifordít fogam közt a nyomor.

Egyetlen kõ nincs,
amire leülhetnék?
Egyetlen kõ, mibe egy szüléstõl csapzott asszony is belebotlik,
a bárány anyja, az ok, a gyökér,
s ez az én utamba nem akad?
Legalább azt a másikat, amely
végiggurult a lelkemen kaviccsá zsugorodva,
legalább
azt a meszes, rossz követ, ó jámbor tenger!
mely arra se jó, hogy utánam hajítsák,
azt az egy követ gördítsd utamba.

Legalább a dulakodás magányos
kövét adjátok meg nekem!
Legalább azt a torzat és koronásat,
amin csak egyszer ment végig a tiszta lelkiismeret,
vagy ha ezt se, hát azt a szép nagy ívben messzire hajított követ,
ami magától hull le, hogy
a föld méhének átadja magát,
azt adjátok nekem!

Már egy darab kenyér sem akad itt nekem?
Persze, mi más lehetnék, mint ami lettem.
Ám adjatok
egy követ még, amit felfalhatok,
egy darab kenyeret, amire leülhetek,
adjatok
spanyolul valamit
ennem, innom, élnem, kicsit pihennem,
aztán megyek.

Már emberformám sincs, szakadt, piszkos az ingem,
és szörnyû, hogy a semmit,
azt is elveszítettem.

LADÁNYI MIHÁLY FORDÍTÁSA


 
EFRAÍM HUERTA (Mexikó)

A hajnal emberei

És aztán itt, a legsötétebb folyó sötét ölén,
a vén város mélységes és ocsmány bugyrában,
a tetovált emberek: szemük mint a gyémánt,
szájuk gyûlölettõl meg álmatlanságtól mocskos,
néhány rózsa- vagy liliomszál kezükben,
s izzadság-csóvájuk kétségbeejtõ.

Õk azok, akiknek a szíve helyén
egy veszett kutya lapul,
vagy egy közönséges, fényes alma,
vagy egy nyálas-alkoholos üvegpalack,
vagy az éjjeli egy óra moraja,
vagy olyan a szívük, mint bármely másik.

A hajnal emberei õk.
Elvadult szakállú és áldásos,
kõkemény cinizmusú banditák,
ravasz gyilkosok
kegyetlenségük terhével vállukon;
égõ fülcimpás, ringó
csípejû homokosok,
nemi erõszaktevõk,
a megvetés mesterei,
az ereikben pálinkát hordozók,
meg akik ricsajoznak, vonítanak, akár
a jéghideg lábú farkasok.
A legelhagyatottabb,
a legbolondabb, a legvitézebb:
a legtisztább emberek.

Álmok és remények elesettjei õk,
szemüket fölvetik, bõrük szürke,
torkukban állandó a sírás.
De szólnak. Végül is az éj ugyanaz
mindig, örökké mulandó:
kellemes kínszenvedés, egyszerû vigasz,
a vígság sötét mosolya,
valami másfajta titkolózás,
az enyhén mérgezett életet ismerni
gyáva, lagymatag áram.
A nappalról beszélnek. A nappalról,
amely nem övék, amelyhez nem tartoznak,
amelyben méginkább rabok; a nappalról,
amelyben nincsen más út,
csak a kitartó csöndé
vagy a végsõ lázadásé.

De tudom, hogy félnek a hajnaltól õk.
Tudom, hogy szeretik az éjt s borzongató leckéit.
Tudok az éjjeli esõrõl, amelyben
hullára áznak.
Tudom, hogy csontjaikkal a szorongásnak
emelnek derûs emlékoszlopot.
Õk meg én tudjuk mindeme dolgokat:
hogy az éjszakai nyöszörgés-sorozat,
miután összekuszálta a karokat és a holttesteket,
miután szenvedélyesen szolgált
a félelem anyjaként,
lármává oldódik,
átható zajongássá,
jeges és cirógató valamivé,
ezüst tüskéjû, hatalmas faterebéllyé,
rudak tartotta drótkerítéssé:

hajnallá. Hajnallá
egy kihívó mell hatékonyságával.

Akkor egy sima, meztelen fájdalom
jõ a világra.
S az emberek a hajnal cserepei,
õrködõ tigrisek,
madarak ezüstfonalak közt,
hangtörmelékek.
S a hajcsár hajnal mindenüvé beveszi magát:
a megkínzott gyökerekbe,
a dühtõl szétrobbanó palackokba,
a sötétlila fülekbe,
a gyilkosok nyirkos vigasztalanságába,
az alvó gyermekek szájába.

A hajnal emberei pedig újráznak
zajos kimenetellel,
és kacagnak, és meghalnak mint széttaposott gitárok,
tiszta fejjel
és páncélozott szívvel.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

EGON ERWIN KISCH (Csehszlovákia)

Indiofalu a Dávid-csillag jegyében
 
Vaksötét éjszaka volt s hozzá meglehetõsen hûvös is, amikor ma felkeltem, hogy pontosan hét órára Venta Prietában lehessek.
    Már Mexikóvárosban hallottam valamit harangozni errõl a faluról és zsidó lakóiról, de nem tudtam merre van, s a nevét is elfelejtettem. De tegnapelõtt történetesen Pachucába autóztam, az ezüstvárosba, s a 83-as kilométerkõnél (a fõvárostól számítva) egy faluvégen Venta Prieta felírású jelzõtáblát pillantottam meg. Vajon nem ez volt az? Kiszálltam és egy kissé bizonytalanul érdeklõdtem a zsidók felõl. A kérdezett az ujjával mutatta: "Az a caballista is közülük való."
    Kabbalista? Sehol senkit se láttam, akit a számok és jelek megfejtõjének, a kabbala ismerõjének tisztelhettem volna. Csak egy paraszt szállt le éppen a lováról, de korántsem misztikusan. Hirtelen világosság gyúlt az agyamban: a lovat spanyolul "caballó"-nak hívják, a "caballista" tehát bizonyára lovasember. Odamentem hát hozzá, kérdést szegeztem a mellének, mire azt válaszolta, hogy minden szombat reggel hét órakor tartják az istentiszteletet.
    Hét óra nem a legkellemesebb idõpont. De mit tehettem mást? Hajnaltájt felugrottam pachucai meleg párnáimról, hogy szemtanúja lehessek ennek a hûvös szombatnak. Bevallom, valami groteszk dologra voltam elkészülve, s meglehetõsen ironikus hangulat vett erõt rajtam. Eszembe jutott egy régi kabarédal, amely az ártalmatlan zsargon-komikum idejében divatozott; indián tolldísszel, lengyel-zsidó pájesszel, az apacs indiánok hadiszíneivel bemázolva és imakendõvel a nyakában, Eisenbach, az ismert bécsi komikus, így harsogott a színpadról a közönsége felé:

    Jó atyám - hollárió -
    valódi indián zsidó.
    Anyám - texasi bennszülött -
    kóser libácskákat tömött…

    Amikor megérkeztem Venta Prietába, kiderült, hogy korán érkeztem. Néhány indió és mesztic, akik semmiben sem különböztek a többi indiótól és mesztictõl, vászonnadrágban, ingben és szandálban ácsorgott a novemberi ködben. Egyikükben, egy apró termetû emberkében, aki vörös gyapjútakaróba volt burkolva, señor Enrique Téllezt, a zsidó hitközség elöljáróját tisztelhettem; õhozzá kellett fordulnom, hogy hiteles felvilágosítást kapjak. Señor Téllez ezenkívül a legtehetõsebb ember a faluban, ami magában véve még korántsem jelent gazdagságot.
    Venta Prietának alig 150 lakosa van, s ennek megfelelõen csak néhány házikóból áll. A lakosság kétharmada otomi-indió, ha nem is tisztafajú már. Real del Monte bányáiban dolgoznak, a falu mögött húzódó kukoricaföldeket mûvelik meg, vagy pedig "havadá"-kat, vagyis gyöngytyúkokat tenyésztenek, amelyek - akárcsak gazdáik - maguk is fajkeveredésbõl származnak.
    Az országútnak csak egyik oldalán sorakoznak az agyagból, utcasárból és lóganajból összeütött házak. A falunak egyetlen kõépülete van: az iskola. Az országút másik oldalán végtelenbe veszõ síkság terül el, katonai táborral s repülõtérrel, ahonnét a Tampico vidékén lévõ Guajutlába ágazik el a forgalom. A távolban kaszárnyaépület hatalmas tömbje villog.
    - A harmadik harmad pedig mi vagyunk - mondja señor Enrique Téllez -, mi, zsidók, 37 felnõtt ember. Voltaképpen csak egyetlenegy nagy család, illetve kettõ, amelyek összeházasodtak egymással: a Téllezek s a Gonzálezek.
    - Régóta itt élnek már?
    - Alig két nemzedék nõtt fel itt. Azelõtt a Michoacán állambeli Zamorában éltünk. Ott azonban negyven év elõtt pogrom tört ki, az emberek lefogták anyai nagyapámat, Roman Gisont. Azt követelték tõle, hogy keresztelkedjen meg és gyalázza meg régi hitét. Amikor vonakodott ettõl, belevarrták egy tehénbõrbe s tüzet raktak körülötte. A tehénbõr összezsugorodott és agyonszorította nagyapámat. Valamennyi zsidó elmenekült Zamorából. Apám ráakadt erre a ranchóra, mely egy távoli birtokhoz tartozott. A talaj teljesen kiaszott, csupa meddõ göröngy. De apám mégis megvette, mert nem volt ház a közelben… nem akart többé városban élni, még faluban sem. - Don Enrique maga mögé mutat: - Én már itt születtem.
    Az "itt" egy házra vonatkozik, amely éppolyan düledezõ és elhanyagolt, mint a többi, csak valamivel nagyobb. Az udvar körül nagy a sürgés-forgás. Különféle élõlények jönnek-mennek ki és be, gyöngytyúkok, gyerekek, egy ló és sok-sok kutya. Don Enriquével és társaságával folytatott beszélgetésem alatt egy fekete tehén is kidugja fejét a kapun, el-elbõdül, mintha figyelmeztetni akarná gazdáit, hogy óvakodjanak tõlem, s nem is merészkedik ki az udvarra, úgy látszik, tõgye mélyéig tele van bizalmatlansággal irányomban.
    Órámra nézek. Don Enrique megszólal: - Mindjárt megkezdõdik az istentisztelet; bizony nem vagyunk túlságosan pontosak. Az asszonyoknak elõbb el kell készíteniük a férfiak reggelijét, mert munkába mennek.
    - Hát szombaton is dolgoznak?
    - Muszáj.
    - Akkor hogyan vehetnek részt az istentiszteleten?
    - Ezért van három imaóránk. Három csoportban jövünk össze.
    - Ön tartja az istentiszteletet, señor Téllez?
    - Nem. Keveset értek hozzá. De van egy abesszíniai rabbink.
    - Abesszíniai? Hogyan kerül egy abesszin Mexikóba?
    - Pékmester Pachucában. Fiatal ember, akit nagyon érdekel a vallásunk és ismeri a bibliát. Még héberül is olvas. Mindjárt itt lesz.
    Don Enrique felsorolja, mely vallási szokásokat tartja be a hitközség. Jom Kippurkor - Ayuno Mayor napján, fordítja le, hogy én is megértsem - böjtölnek. Húsvétkor maceszt esznek - "galletas de la semana santa" - fordítja spanyolra, amit a magam részérõl "a szent hét ostyájá"-nak fordítanék.
    - Az Újévet is megünnepeljük s a jeruzsálemi templom lerombolásának évfordulóján is böjtölünk. Tartózkodunk a disznóhústól. Szárnyast és szarvasmarhát kóser módon vágunk.
    Megkérdezem, körülmetélik-e az újszülötteket.
    - Igen - feleli -, de itt nincs metszõnk. Így aztán az újszülötteket bevisszük Klipper úrhoz a fõvárosba.
    Szavamra mondom, erre a hangutánzó névre hallgat Mexikó saktere, aki - klipp-klapp - levágja azt, ami levágandó.
    A fekete tehén mellett, amely még mindig bizalmatlan pillantásokat vet rám a kapuból, szõke norvég fiú áll, lehet vagy négy esztendõs, s õ is meglehetõsen gyanakodva pislog felém.
    - Gyere ide - szól rá Don Enrique a norvég fiúra. De ahelyett, hogy szót fogadna, a zsidó gyerek elnyargal. - Az unokaöcsém… - mondja Henrik bácsi -, szerettem volna, ha megmondja önnek, hogy hívják.
    - Hát hogy hívják?
    - Reubeninek. Nálunk minden gyereknek ótestamentumi neve van: a fiúkat Éliásnak, Ábrahámnak, Dávidnak, Saulnak hívják, a lányokat pedig Ráchelnek, Rebekának vagy Sárának. Hallotta már, hogy Francisco Madero özvegyét is Sárának hívják?
    Hallottam már Mexikóban arról, hogy a Madero testvérek, Francisco és Gustavo, a nemzeti szabadság mártírjai, illegális zsidók voltak, éppúgy a New Yorkban élõ özvegy is, leánynevén Pérez, ami jellegzetesen spanyol-zsidó név. A nagy emberek közt a Madero testvérek nem az egyetlenek, akikrõl azt mondják, hogy zsidó eredetûek; az inkvizíció annak idején sok áldozatára fogta rá azt, hogy "judaizante", vagyis "zsidó vallási törvényeket követõ", azért, hogy megbélyegezze õket. Magának a nemzet atyjának, Miguel Hidalgo atyának a neve is "judaizante" megjegyzéssel szerepel az inkvizíciós iratokban.
    - Gyermekeink - folytatja a hitközség elöljárója - az általános iskolába járnak. Látta már az iskolát? Ugye szép? Néhány évvel ezelõtt a "Cristeró"-k (egy klerikális-fasiszta szervezet tagjai) azt követelték, hogy Venta Prietában templomot építsenek. Erre a falu lakói - fõként bányászok élnek itt, s valamennyien szervezett munkások, tehát nem antiszemiták - azt kérték a kormányzattól, hogy inkább iskolát építtessen, mert a falunak amúgy is van már temploma. Hogy ez a templom zsidó templom, arról persze hallgattak. Megkaptuk hát az iskolát, Ortiz Rubiro elnöksége alatt nyitottuk meg ünnepélyes keretek közt. Egyik csemeténk, Saul González egyébként a katonai tábor iskolájába jár. A repülõtéren is dolgozik egy közülünk való fiatalember, eleinte mint mechanikus segédkezett, aztán a pilótavizsgát is letette.
    Don Enriquének a mexikói zsidók történetére vonatkozó ismeretei csak arra szorítkoznak, hogy hallotta Carbajalnak a nevét, azét a portugálét, akit II. Fülöp Új-Spanyolhonba küldött, hogy az öböl partvidékén fellázadt népet lecsendesítse. Az idõsebb Luis Carbajal száz marrano családot hozott magával, s a mexikói zsidók ezektõl származtatják magukat. De elsõsorban unokaöccsét, "Carbajal el Mozó"-t, vagyis az ifjabb Carbajalt tisztelik, akit anyjával és testvéreivel együtt az inkvizíció földalatti tömlöceiben megkínoztak, mert nem voltak hajlandók eltérni a mózesi törvényektõl; 1596. december 5-én máglyára küldték egész családjával, 45 zsidóval egyetemben; ebbe a számba nincsenek beleszámítva azok a halottak, akiknek csontvázait a temetõbõl kaparták ki, sem az elmenekültek, akiket csak jelképesen égethettek el. Egy német is ott állt a vesztõhelyen, akit mint megrögzött luteránust vetettek börtönbe, de ott Carbajal - zsidó hitre térítette. Luis Carbajal el Mozo és hozzátartozói mint megátalkodott zsidók lelték halálukat a lángok közt.
    A maga nemzedékérõl már többet tud mesélni Don Enrique.
    - Michoacánban volt egy rabbink, nem olyan csupasz állú, mint az indiók, hanem nagy, ezüstös szakállt viselt, s a parasztok, "a zsidók püspöké"-nek nevezték. Olykor-olykor más hitközségbe is ellátogatott, hogy prédikáljon nekik. A mi környékünkön rajtunk kívül nincs zsidó hitközség. A legközelebbi még vonaton is kétórányira van innét, a Mexikó állambeli San Agustín de Zapoctla faluban. De nini, itt jön már a rabbink. Hé, abesszin!
    A megszólított abesszin odalép hozzánk; kezében gondosan összekötözött csomag. Mivel már amúgy is tudom, tüstént megállapítom, hogy jellegzetes abesszíniai Falasa-férfi. A falasák zsidó-kereszténységében a zsidó elem látszik túlnyomónak, mert a falasák külföldön többnyire zsidókká válnak; New York Harlem negyedében hatalmas zsinagógájukat láttam, s íme, most egy rabbira akadok, aki a törzsükbõl való.
    Guillermo Peának hívják, alig harminc éves, Mexikóban született, s csak néhány szót tud a falasák kuara nyelvébõl. Guillermo Pea, apjával együtt, Pachucában él, ahol annyi kenyeret süt, amennyit maga szét tud hordani, eszerint nem túlságosan sokat. Így hát jut ideje arra, hogy magánszorgalomból héberül tanuljon s a bibliát olvasgassa. Minden szombat reggel átjár Venta Prietába, ellenszolgáltatás nélkül elvégzi az istentiszteletet és vallásoktatást tart. A rabbi félénk ember, zavarban van, elfogódottan válaszol nekem, s örül, amikor szót fogadok ismételt felszólításának, hogy lépjek be a "jardincitó"-ba.
    Jardincito alatt a vörös téglával kerített kertecske értendõ, a közepén álló imaházzal együtt. Legfeljebb negyven ember fér bele. Az imaterem mennyezetén himbálódzó spirituszlámpa csüng. Az egyik sarokban ócska pianínó, a másikban iskolatábla, tele dûltbetûs héber krétaírással, s még egy tanszer: viharvert földgömb a bibliai földrajz szemléltetésére. Három tükörcserép-váza, bennük papírvirág, arra van hivatva, hogy a pianínót ékesítse.
    Az oltárasztal hímzett terítõjén egy szál gyertya (a hétkarú gyertyatartó helyett), egy pohár (az aranykehely helyett), a pergamenbõl készült, kézírásos tóratekercset pedig vaskos fóliáns, a Bibliatársulat kiadásában megjelent spanyolnyelvû Ó- és Újtestamentum helyettesíti. Mi tagadás, ez a könyv semmi tekintetben sem illik ide; egyrészt, mert a zsidó hitközség nem ismeri el az Újtestamentumot, másrészt a bibliatársulat nem azért nyomatta ki a könyvet, hogy az a zsidókat segítse hitük megerõsítésében.
    Meszelt falak. Az egyik falra Dávid csillaga van festve, amelyet két sörényes fejû, csupasz testû oroszlán tart. A másik falra pedig - valódiak híján - kétkaros gyertyatartó; de - ha lúd, legyen kövér! - lábazatukat és a gyertyákat mindenféle jelképekkel ékesítették. A fõfalon hatalmas felirat dominál, a "Halljad Izrael" héberül és spanyolul: "Oye, Israel, el eterno es nuestro Dios, el eterno uno es."
    Don Guillermo aggodalmas szemmel követte a falfestményeket vizsgáló tekintetemet, s amikor megkérdezem tõle, ki festette õket, bátortalanul azt válaszolja: - Én. - Majd hozzáteszi: - Pék vagyok, uram!
    - A képek nagyon tetszetõsek, különösen a héber írásjelek - bólintok nyájasan, s látom, hogy sötétbarna, afrikai arca elpirul.
    - Pék vagyok, seor - suttogja újra.
    Don Guillermo nyilván nem festõmûvész, de nem is csupán pék. Elsõsorban pap, miként az meglátszik rajta, amikor áhítatosan kibogozza csomagját és kiteregeti tartalmát. Énekeskönyveket és imakönyveket, amelyekbõl számos olvasójel áll ki. Aztán egy zacskóból fehér sálat húz elõ s a nyakába akasztja, kis imasapkáját pedig a fejébe nyomja.
    Az összejött gyülekezet tizenhárom mózeshitûbõl áll, tehát hárommal több, mint az elõírt legkisebb létszám. Ez a tizenhárom ember mégsem imára jogosult testület, mert a nõk és gyermekek nem számítanak. De Jehova csak nem veheti ezt olyan szigorúan itt Mexikóban, ahol az övéi, rettenetes fenyegetések és nyájas csábítások ellenére, évszázadokon át híven kitartottak mellette?
    Annak idején kunyhóról kunyhóra járva súgták egymás fülébe a jelszót: "Imádkozzunk", s azt is közölték, hol és mikor jönnek össze. Csak a dzsungelben találtak helyet az istentisztelethez. De az odáig vezetõ úton száz veszély fenyegette az embert: gyilkos nyílvesszõk érhették, az inkvizíció poroszlói foghatták el, kráterbe zuhanhatott, vagy vadállatok marcangolhatták szét. S ha valamelyik nem tudott elvergõdni a megjelölt helyre, talán éppen a tizedik, mihez kezdjen kilenc magára maradt hívõ? Tán dolga végezetlenül térjen haza? "Ugyan mit! Imádkozzunk!" mondták, s így is tettek. S mert Jehova akkoriban elnézõ volt, Mexikóban egy "minje" - vagyis imaközösség - akkor is "minje", ha tíznél kevesebb ember gyûlt egybe.
    Ma négy férfi van jelen. Továbbá négy asszony vagy fiatal leány. Õk hímezték ki az oltárterítõt, virágokkal és bibliai idézetekkel, most pedig énekükkel szakítják félbe az egyhangúan mormolt imaszöveget. A gyerekek is velük énekelnek, köztük az elõlem elinalt norvég-zsidó-indián Reubeni Téllez s a kilenc éves Saul González, aki katonaiskolába jár - talán még mexikói generális is lehet belõle.
    Az istentisztelet egyszerû volt, de lényegében ugyanolyan szombati szertartás, mint másutt. Végén a gyülekezet az oltár elé járult, hogy elmondja a halotti imát. Ezt az imát gyermekek nem mondhatják velük, amíg a konfirmáció által a vallásközösség tagjaivá nem avatják õket. Itt azonban két fiú - alighanem árvák - a felnõttekkel együtt ugyancsak odalépett az oltárhoz; ez is egy olyan kivételes eset, amit az Úristen Venta Prieta falvának engedélyezett.
    Magam is odaálltam, lábaimat egymáshoz szorítottam, és ismételtem a rabbi szavait; csak a maga halottjainak a nevét toldja be a szövegbe minden imádkozó.
    Apám és anyám Prágában született, ott éltek, ott haltak meg, s ott is porlad a testük. Sohasem gondolták volna, hogy valamelyik fiuk az értük való halotti imát indiók társaságában fogja mondani, az ezüstöt rejtõ Pachuca-hegység tövében. Szüleim, akik a prágai Óváros "Medve-házában" élték le életüket, nem sejtették, hogy fiaikat egyszer majd kiûzik a "Medve-házból", az egyiket Mexikóba, a másikat Indiába, azt a kettõt pedig, akik nem tudtak elmenekülni a hitleri terror elõl, az elképzelhetetlen borzalmak ismeretlenségébe. Gondolataim tovább csapongnak; rokonok, barátok, ismerõsök és idegenek, Hitler áldozatai… valamennyiüket megilleti, hogy a halotti imában megemlékezzünk róluk.
    Milliók és milliók menetelõ serege, asszonyok és férfiak, akik egész életükben csak azzal törõdtek, hogy családjukat ellássák s gyermekeiket az emberi társadalom hasznos tagjaivá neveljék; alkalmazottak és munkások, akik arcuk verítékével keresték meg mindennapi kenyerüket; orvosok, akik éjjel-nappal készségesen nyújtottak segítséget a szenvedõknek; emberek, akik azon fáradoztak, hogy az igazságot terjesszék és embertársaik helyzetét megjavítsák; tudósok, akik a tudománynak éltek; mûvészek, akik meg akarták szépíteni az életet; gyermekek, akik oly csodálatosnak álmodták jövõjüket… mindenfajta ember, életvidám és érzelmes, jó és rossz, erõs és gyenge.
    Se vége, se hossza szakadatlanul özönlõ soraiknak. Durva fickók közt tántorognak céljuk - egy füstölgõ épület felé. Mindnyájan tudják, mi ez az épület s honnét ered a kéménybõl felszálló füst. Ez a halálgyár, amely élõkbõl hullákat gyárt. Vajon milyen gondolatokkal közeledik ez a halálra szánt sereg a cél felé? Nincs remény, nincs többé remény sem a maguk, sem a gyermekeik számára, még emlékezetük fennmaradására sem, nincs már remény a bosszúra, a tömeggyilkosság megtorlására. Be kell fordulniuk a kapunk, le kell vetkõzniük, be kell lépniük a kamrába, ahol egy borzalmas gáz megfojtja, elégeti, semmivé oszlatja õket. A kéménybõl füst kígyózik a magasba.
    Se vége, se hossza ennek a menetoszlopnak, amely úgy vonul, mintha sohase lett volna ember az ember, mintha sohase lett volna értelme az emberiségnek, mintha soha senki sem törekedett volna arra, hogy több kenyér, több jog, több igazság, több egészség, több tudás, több szépség, több szeretet és több boldogság legyen a világon.
    Utolsónak lépek el az oltártól, amelyhez néhány órával ezelõtt oly jókedvûen keltem útra.
 
1944

ZÓLYOMI ÁRPÁD FORDÍTÁSA

JUAN GELMAN (Argentína)
 
Idegen esõ alatt
 
XIX.
Illegálisan tértem haza Buenos Airesbe 1978 májusában. Szép volt a város.

    Jobban mondva, gyönyörû volt azokban a májusi napokban, amikor a Buenos Aires-i õsz haldokló vagy születõ, ezt sose tudni, tavaszi melegtõl tüzesedik át.

    Azt tanácsolták nekem, hogy ne járjak a központban, ne menjek azokra a helyekre, amelyekre menni szoktam. Természetesen a központban jártam, és azokon a helyeken, amelyeken járni szoktam. Ki ismerne fel?

    Nem halt meg Paco? Nem rabolták el Rodolfót és Haroldót? Nem ölték meg Jotét, Linót, Josefinát, Dardót, Dianát talán? Az étterem, ahol fiam az asztalterítõre verset írt, ezt a verset

    A fekete bárány
    legel a fekete mezõn
    a fekete hó felett
    a fekete éjben
    a fekete város mellett
    hol vörösbe öltözve sírok

    az étterem nyitva volt, de fiamat két évvel ezelõtt elrabolták, és sose tudtam meg, mi lett a sorsa. Asszonya a hetedik hónapban volt, amikor vele együtt elrabolták.

    Olvastam az akkori újságokat. Az Opiniónban - ahol valamikor dolgoztam, amit valamikor alapítottam - egy baloldali értelmiségi elvtárs (exelvtárs vagy exbaloldali) csatlakozott bérbe adott hangocskájával a katonai diktatúra propagandájához. A lap már a katonáké volt akkor, az exelvtárs vagy exbaloldali úgyszintén.

    Töröm a fejem, de a neve nem jut eszembe. Elbeszélõ volt, vagy valami efféle, akárcsak a felesége, aki baloldali álláspontból okádott Rosa Luxemburgra. Egy évig baloldali volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy elfogadja a katonai könyöradományt.

    SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

JOSÉ MARÍA ARGUEDAS (Peru)

Rasu Niti haldoklása
 
A padlón feküdt, bõrökbõl rakott ágyon. Az egyik tetõgerendáról tehénbõr csüngött alá. A szoba egyetlen ablakán, közel a tetõgerinchez, hatalmasan sütött be a nap, fénye a bõrnek ütközött, mely a táncos, a danszak' ágyának egyik felére vetette árnyékát. A szoba más részében egyenletes volt az árnyék. Nem volt éppen sötét, meg lehetett különböztetni a fazekakat, a krumplis zsákokat, a gyapjúguzsalyokat, a tengerimalacokat, ha kissé félõsen elõjöttek vackukból, és fürkésztek a csendben. A szoba tágasabb volt, mint általában egy indián lakhelye.
    Csûr padlása volt, áglétrán lehetett a szobába feljutni. A nap fénye erõsen megvilágította. Látni lehetett, ahogy a sok fekete hangya a még illatozó lambrafák kérgén mászkál.
    - A szívem felkészült. A világ figyelmeztet. Hallom a saói vízesést! Készen állok! - mondta a danszak' Rasu Niti.
    Feltápászkodott, és így elérhette a bõrzsákot, amelyben danszak' ruháját és acélcsattogtatóját õrizte. A kesztyût a jobb kezére húzta, és megpergette a csattogtatót.
    A madarak, melyek nyugodtan tollászkodtak a szömörcefán a ház kicsi udvarán, felriadtak.
    A táncos felesége meg a két lánya, akik kukoricát morzsoltak a tornácon, nem hittek a fülüknek.
    - Anyám, hallod? Apám az, vagy a hegy belsejébõl száll a dallam? - kérdezte a nagyobbik.
    - Apád az - felelt az asszony.
    Mert a csattogtatás egyre elevenebben szólt, egyre szaporábban pergett.
    Rohant a három nõ a szoba ajtajához.
    Rasu Niti éppen öltözködött. Bizony. A tükördíszes kabátját vette fel éppen.
    - Férjemuram! Búcsúzni készülsz? - kérdezte az asszony tisztelettel a küszöbrõl. A két lány reszketve nézte.
    - A szívem parancsolja, asszony. Hívjátok Luruchát meg Don Pascualt. A lányok menjenek!
    Futott a két lány.
    Az asszony az urához lépett.
    - Bizony, Wamani szól! - mondta az ember. - Te nem hallhatod. Egyenesen a szívemhez szól. Fogjál meg. Nadrágot húzok. Hol jár a nap? Jócskán túl lehet az ég tetején.
    - Túl ám. Már besüt ide is. Nézd!
    A napfény tüzében, a szoba padlóján néhány fekete légy mászkált.
    - Késik még a csiririnka, mely kevéssel a halál elõtt érkezik. Ha ideér, nem fogjuk hallani, még ha egész erejébõl zümmögne is, mert én éppen táncolni fogok.
    Felvette a bársonynadrágját, közben a létrához meg az asszony vállára támaszkodott. Felhúzta a cipõjét. Magára vette köpenyét és kalapját. A köpenyt aranyszálak díszítették. A kalap hatalmas karimáján, csipkeszalagok között, csillagforma tükrök ragyogtak. Hátrafelé, a táncos hátára, a kalapról tarka színû szalagcsokor hullott alá.
    Az asszony meghajolt a danszak' elõtt. Átkarolta a lábát. Valamennyi díszét magára öltötte már! Fehér kendõ borult fele homlokára. Kabátja kék selyme, a tükrök, a nadrág vörös szövete fellángolt a nap keskeny sugarában, mely behatolt a szoba homályába, a kunyhóba, mely az indián Pedro Huancay háza volt, a nagy danszak' Rasu Ñitié, akinek megjelenését várták, szinte félték, s aki a falvak százainak búcsújában a fényt jelentette.
    - Látod-e a Wamanit a fejem fölött? - kérdezte a táncos a feleségét.
    Az asszony felemelte a fejét.
    - Itt van - mondta. - Egészen nyugodt.
    - Milyen a színe?
    - Szürke. A hátán lobog a fehér folt.
    - Így van. Elbúcsúzom. Eredj, szedd le a tornácon a kukoricát. Eredj!
    Az asszony szót fogadott. A tornácon, a tetõgerendára kötözve piros kukoricacsövek lógtak. Sem a hó, sem az utak fehér pora, sem a folyó homokja, sem a vetésre szálló galambrajok boldog röpte, sem egy játékos borjú szíve nem vetekedhet e csövek tisztaságával, pompájával, ragyogásával. Az asszony fürgén, de szertartásosan szedegette le õket.
    Hallatszott már, nem is messzirõl, a táncos házához igyekvõ embersokaság lármája.
    Megérkezett a két lány. Egyikük megbotlott a mezõn, és a lába ujja vérzett. Letakarították a tornácot. Aztán apjukhoz mentek.
    Már bal kezében volt a vörös kendõ. Fehér kendõvel keretezett arca szinte testétõl elszakadva magasodott elõ, mert a színes és csillogó ruha és a nagy kalap körülvette, kiemelte, hogy fényt vethessen rá. Az arca citromsárga, nem sápadt, határozottan citromsárga, csaknem kifejezéstelen. Csupán a szeme merült mélybe a merev arcizmok között.
    - Látod a Wamanit az apád fején? - kérdezte az asszony a nagyobbik lányától.
    A három nõ nyugodtan figyelte õt.
    - Látod?
    - Nem - felelt az idõsebb.
    - Még nincs hozzá erõd, hogy lássad. Nyugodtan ül, hallgatja az egeket, még ül az apád fejénél. A halál mindent meghallat vele. Amit elszenvedtél, amit eltáncoltál, amit leginkább meg fogsz szenvedni.
    - Hallja az úr lovának ügetését?
    - Igen, hallja - felelt a táncos, holott a lány nagyon halkan ejtette ki a szavakat. - Igen, hallja! Azt is, amit annak a lónak a patái megöltek. A mocskot, amelyet rád freccsentett. Hallja azt is, hogyan növekednek isteneink, akik e lónak szemeit elnyelik. Az úrét nem. Lova nélkül õ csupán bárányürülék!
    Megpergette a csattogtatót. A szoba homályában mélységes-mélyen szólt az acél finom hangja.
    - A Wamani figyelmeztet. Már jönnek! - mondta.
    - Hallod, lányom? A csattogtatót nem apád ujjai mozgatják. A Wamani csattogtatja. Apád csupán engedelmeskedik.
    Különálló acéllapocskák. A danszak' a lyukakon át az ujjára fûzi és csattogtatja õket. Ezzel a szerszámmal minden táncos halk muzsikát tud hallatni a kezében, akár az apró patakocska, sõt a tûz muzsikáját is; függ ez a ritmustól, a zenekartól és a "szellemtõl", mely a danszak'ot pártfogolja.
    A danszak' egymaga táncol, vagy másikkal versengve. A táncfigurák formája és heve attól függ, hogy ki szállt a fejére és szívére, miközben táncol, vagy a fogával vasrudakat emel és hajít el, testét árral döfi keresztül, vagy egy fa csúcsától a templom tornyáig feszített kötélen jár a levegõben.
    Én láttam a nagy "Untu" apót, tükrökkel borított fekete és vörös ruhájában, ahogy egy ingó kötélen táncolt az egekben, a csattogtatót pergetve. Az acél énekét erõsebben lehetett hallani, mint a hegedûét meg a hárfáét, amin ott játszottak mellettem, egészen közel. Hajnalban volt ez. "Untu" apó feketének látszott a gyenge és bizonytalan fényben, alakja a nagy hegység árnyéka felé himbált. Csattogtatójának hangja megrendített bennünket, az égbõl szállt a földre, mindannyiunk, indiánok és meszticek ezreinek szeme láttára és szíve dobogására, ahogy a hatalmas eukaliptusztól a torony felé haladt. Útja talán egy egész évszázadig tartott. Akkor érkezett a torony ablakába, amikor a nap felragyogott a meszelt falon és a fehér kváderkõn, amely a boltívet alkotta. Néhány pillanatig ott táncolt a harangok mellett. Aztán leszállott. A torony belsejébõl hallatszott a csattogtatójának dala: a táncos tapogatózva kereste a lépcsõfokokat a sötétben. Többé nem fog így dalolni a világ, belekényszerítve két villámló acéllemezbe. A galambok és a nagy eukaliptuszfán üldögélõ madarak, emlékszem rá, hogy énekeltek, örvendezõn, de az acél hangja és a danszak' figurája mellett minden eltörpült, mintha a szép világmindenség csupáncsak díszére szolgálna, éltetõ erejét adná az ember uralmának.
    Egy danszak' természete attól függ, hogy ki él benne: egy hegy "szelleme" (Wamani) vagy egy szakadéké, melynek áttetszõ a csöndje, vagy egy barlangé, melybõl aranybikák jönnek elõ és "kárhozottak" tüzes gyaloghintóban. Vagy élhet benne egy folyó vízesése, mely a magas hegylánc csúcsáról siet alá, vagy talán csak egy madár vagy egy repülõ rovar, mely ismeri a mélységek, fák, hangyák értelmét és az éjszaka titkát; e madarak közül némelyik "átkozott" vagy "különös", mint a hakakllo, a csuszek' vagy a szentgyörgy, a pókot faló, vörös szárnyú, fekete rovar.
    Rasu Niti, a nagy Wamani, egy örök hóval borított hegy fia volt. Õ ezen az órán már elküldte neki a "lelkét": egy szürke kondorkeselyût, melynek fehér háta villódzott.
    Megjött Lurucha, a danszak' hárfása, és muzsikált; követte õt Don Pascual, a hegedûs. De mindig Lurucha kommandírozott. Acélkörme alatt megzendültek a fém- meg a bélhúrok, vagy vért könnyeztek a szomorú dallamokban, mert ilyen is van a táncban.
    A muzsikusok nyomában egy legény lépkedett: Atok'-sayku, Rasu Niti tanítványa. Õ is felöltözött. De nem pergette a csattogtatóját, csak lépkedett lehajtott fejjel. Egy danszak', aki sír? Igen, de befelé sírt. Észrevette mindenki.
    Rasu Niti egy alig húsz házból álló faluban lakott. A nagy települések néhány mérföldnyire voltak. A muzsikusok mögött egy kis csoport ember jött.
    - Látod, Lurucha, a Wamanit? - kérdezte a danszak' a szobából.
    - Igen, látom. Bizonyosan. "Ütött az órád."
    - Atok'sayku! Látod?
    A fiú megállt a küszöbön, és a danszak' fejét nézegette.
    - Csak annyit, hogy csapkod a szárnyával. Nem látom jól, apó.
    - Csapkod?
    - Igen, mesterem.
    - Jól van, ifjú Atok'sayku. Érzem már a kést a szívemben. Játssz! - mondta a hárfásnak.
    Lurucha a "jaykuyt", a belépõt játszotta, és hamar átcsapott a "sziszi ninára", a hangyatûzre, más tánclépésre.
    Rasu Niti kissé botladozva táncolt. A gyér számú közönség behúzódott a szobába. A muzsikusok és a tanítvány szemben álltak a napsugárral. Rasu Niti azt a helyet foglalta el, ahol legalacsonyabbra szállt a nap sugara. Égette a lábát. Hév nélkül, szinte nyugodtan táncolta a "jaykuyt", de a "sziszi ninában" megélénkült a lába.
    - A Wamani hatalmasan csapkod, csapkod a szárnyával! - mondta Atok'sayku, ahogy a táncos fejére nézett.
    Már tüzesen járta. A szoba homálya dagadozni kezdett, mintha a szél fújná; a danszak' újjászületett. De az arca, a fehér kendõvel keretezett arca még szigorúbb, keményebb volt, mégis bal kezében a vörös kendõt úgy lobogtatta, mintha egy darab hússal viaskodna. Kalapja ringott valamennyi tükrével, ezen lehetett legjobban érzékelni a tánc ritmusát. Lurucha a hárfa ívére szorította az arcát. Honnét szállott alá vagy tört elõ ez a muzsika? Nem csupán a húrokból és a fából!
    - Igen! Megérkeztem! Csaknem megérkeztem! - mondta erõs hangon a táncos, de az utolsó szó már szaggatott volt, mintha papagáj csõrébõl bukott volna ki.
    Egyik lába elmerevedett.
    - Itt a Wamani! Nyugalom! - kiáltott a danszak' felesége, mert érezte, hogy kisebbik lánya megremeg.
    A hárfás átváltott a "waqtay", a küzdelem hangjára. Rasu Ñiti még hangosabban csattogtatott. A napsugár felé emelte, mely egyre magasabbra hágott. Rasu Ñiti egy helyben állt, még szigorúbb arccal és még elmélyültebb szemmel, de még fordulhatott egyet ép lábán. Akkor a szeme közönye feloldódott, mert annak elõtte csak úgy nézett, nem tekintett senkire. Most a nagyobbik lányát nézte, szinte jókedvûen.
    - Az isten megnövekszik. Megöli a lovat! - mondta.
    Elfogyott már a nyála. A nyelve mintha porban forgott volna.
    - Lurucha! Uram! Fiam! A Wamani azt mondja nekem, te fehér kukoricából vagy. Az én mellembõl száll a dallam. A fejembõl.
    És leroskadt a padlóra. Nem hagyta abba a csattogtatást. Másik lába is elmerevedett.
    Bal kezében lengett a vörös kendõ, mint szeles napokon a kocsmacégér.
    Lurucha, mintha rá se nézett volna a táncosra, elkezdte az utolsó részt, a "yawar mayut", a vérfolyót, ami minden indián táncban benne van.
    A kicsiny közönség nyugodt maradt. Hang se hallatszott az udvaron, de még a távoli mezõkön se. Tudták a tyúkok meg a tengerimalacok, mi történik, mit jelent ez a búcsúzás?
    A táncos nagyobbik lánya kiment a tornácra, lassan. Karján hozta be az egyik nagy piros kukoricacsõ-bokrot. Letette a padlóra. Egy tengerimalac kimerészkedett a vackából. Hím volt, göndör szõrû; vöröslõ szemével bámulta egy pillanatig az embereket, majd beugrott egy másik odúba. Mielõtt besurrant volna, füttyentett.
    Rasu Niti látta a kis állatot. Miért hajlott inkább a lassú ritmusra, amilyen egy nagy, zavaros folyó hömpölygése, mint a "yawar mayura", amit Lurucha és Don Pascual játszott? Lurucha lecsendesítette a táncnak gyors ritmusát. A "yawar mayu" volt ez is, de lassú, mélységes, igen, mint a hatalmas folyóknak a ritmusa, az esõktõl terhesen, az erdõ közelségében, a nyomasztó nap alatt lassan hömpölygõ folyóé, melyben felkavarog minden sár, s elhullott állatokat és fákat sodor feltartóztathatatlanul. Ezek a folyók fáktól sötétlõ, alacsony hegyek között haladnak. Nem mint a hegytõl lefutók, melyek ugrándozva zúgnak alá a nagy fényességben, erdõ nem vet rájuk árnyat, csak a szakadékok sziklái csöndesítik õket.
    Rasu Niti a fejével meg a csattogtatóval követte a ritmust. De a karja, amivel a kendõt lobogtatta, meg-megbicsaklott, elhalt. Erõtlenül ereszkedett le a földre.
    Rasu Niti ekkor hanyatt fordult.
    - Wamani a homlokán csapkodja a szárnyát! - mondta Atok'sayku.
    "Most már csak õ nézheti - gondolta a feleség. - Én már nem látom."
    Lurucha élénkebbre fogta a "yawar mayu" ritmusát. Mintha súlyos harangok zúgnának. A hárfás nem sokat törõdött azzal, hogy acélkörmével a fémhúrokon játsszék. A legterjedelmesebb, legvastagabb húrokat pengette: a bélhúrokat. Ekkor tisztábban hallatszott a hegedû éneke.
    A kisebbik lányt elfogta a kívánság, hogy énekeljen valamit. Izgatott volt, de miként a többiek, õ is ünnepélyesen viselkedett. Énekelni akart, mert látta, hogy az apja ujjai, melyek még a csattogtatót pengetik, kifáradnak s elhidegülnek. És a napsugár visszahúzódott, csaknem a tetõig. Az apa pergette a csattogtatót, rázogatta a sûrû homályban, mely elterjedt a padlón.
    Atok'sayku egy kissé eltávolodott a muzsikusoktól. A táncos felesége fél lépéssel elõrébb lépett a sorból, amiben lányaival állt. A többi indián néma maradt; még meredtebben álltak. Mi lesz ezután? Nem mondták nekik, hogy menjenek ki.
    - A Wamani már a szívén ül! - kiáltott Atok'sayku, ahogy nézte.
    Rasu Niti elejtette a csattogtatót. De még mozgatta a fejét és a szemét.
    A hárfás ritmust váltott, az "illapa vivont", a sugár szegélyét játszotta. Egészen a fémhúrokon, a vízesés ritmusára. A hegedû nem tudta követni. Don Pascual is felvette a kicsiny nézõsereg merev tartását, a hegedût meg a vonót a kezében lógatta.
    Rasu Niti a szemét mozgatta; a szaruhártya, a fehérje tetszett a legelevenebbnek, a legfényesebbnek. Nem keltett félelmet. A kisebbik lányt tovább gyötörte a vágy, hogy énekeljen, ahogy a nagy folyónál szokta tenni, a mindkét partot borító rekettyevirágok illatában. De most az énekelni vágyás, amit érzett, habár éppolyan heves, de más értelmû volt. De éppolyan heves!
    Sokáig, hosszú ideig tartott az "illapa vivon". Lurucha minden pillanatban váltott a dallamon, de nem úgy a ritmuson. És most a mesterre tekintett. Hárfája fémhúrjaiból felcsapó, táncoló lánggal követte a danszak' szemének mozgását, mely egyre elveszõbb lett, de õ követte. Mert hát Lurucha fehér kukoricából teremtetett, a Wamani híradása szerint. A haldokló táncos szeme, a hárfa és a zenész keze egyformán járt, ettõl a muzsikától megtorpantak a fekete hangyák, melyek most az ablakban keresztezték a napfényt. A világ néha elcsendesedik, aminek az értelmét csak egyvalaki fogja fel. Ez alkalommal a mester hárfája miatt, amely egész életében elkísérte a nagy danszak'ot, száz faluba, kövek és ponyvák ezrei alá.
    Rasu Niti lehunyta a szemét. Nagynak látszott a teste. A kalap megvilágította a tükreivel.
    Atok'sayku a holttesthez ugrott. Ott helyben felpattant s táncolt, pergette a csattogtatót, mely meg-megvillant. Röpült a lába. Mindannyian nézték. Lurucha a "luszero kancsit", a csillag születését játszotta a "wallpa wak'ayból", kakaskukorékolásból, amivel a danszak'ok versenyét kezdik éjfélkor.
    - Itt a Wamani! A fejemen! A mellemen, csapkodja a szárnyát! - mondta az új danszak'.
    Senki sem mozdult.
    Õ volt Rasu Niti apó, újjászületve, egy fiatal vadállat inaival és a Wamani tüzével, aki évszázadok óta szárnyát csapkodja.
    Lurucha a legbonyolultabb, a legünnepélyesebb és legelevenebb ritmusokat találta ki. Atok'sayku követte õket, megemelkedett a lába, a karja, a kendõje, a tükrei, a kalapja, minden a maga helyén. És senki nem tudott úgy röpülni, mint ez a fiatal danszak'; született danszak'.
    - Jól van! - mondta Lurucha. - Jól van. Wamani elégedett. Itt van a fejeden, hátának fehérsége, akár a déli napban a hó, úgy ragyog.
    - Nem látom! - mondta a táncos felesége.
    - Holnap setétedéskor eltemetjük Rasu Niti apót.
    - Nem halt meg! Ajajayllas! - kiáltott a kisebbik lány. - Nem halt meg. Õ az! Táncol!
    Lurucha mély pillantást vetett a lányra. Szinte tántorogva közeledett feléje, mintha nagy adag nádpálinkát ivott volna.
    - A kondorkeselyû galambot kíván! Tehát a galamb kondorkeselyût kíván! A danszak' nem hal meg! - mondta neki.
    A danszak'ért senki szeme nem ejt könnyet. Wamani, az Wamani.

    HARGITAI GYÖRGY FORDÍTÁSA

ERNESTO CARDENAL (Nicaragua)

XXI. zsoltár

Istenem Istenem mért hagytál el engem?
Nevetséges ember vagyok
                                               mindenki megvet
a lapok gúnyt ûznek be
lõlem

Tankok vesznek körül
géppuskák csöve mered rám
és drótkerítés húzódik köröttem
                  árammal telített drótkerítés
Minden nap nyilvántartásba vesznek
Számot tetoválnak rám
Lefényképeznek a drótkerítés mögött
s miként Röntgen-képen megszámolhatják csontjaim
Megfosztottak személyazonosságomtól
A gázkamrába vittek meztelen
és szétosztották ruhám és cipõm
Morfiumért kiáltok de senki sem hall
kényszerzubbonyban kiáltok
egész éjjel a bolondokházában
a gyógyíthatatlan betegek kórtermében
a járványkórházban
az aggmenházban kiáltok
verejtékben úszva haldoklom az elmegyógyintézetben
fuldoklom az oxigénkamrában
sírok a rendõrségen
a börtönudvaron
                          a kínzókamrában
az árvaházban
megfertõzött a radioaktivitás
és mindenki elkerül nehogy elkapja

De én beszélek rólad testvéreimnek
Dicsõítlek népünk összejövetelein
Himnuszaim a nép körében zengnek
Ünnepet ülnek a szegények
Nagy ünnepélyt rendez népünk
Az új nép mely ezután születik.

ASZTALOS JÓZSEF FORDÍTÁSA