TUDÓSPORTRÉK
KARDOS ISTVÁN
Az angol beteg
Almásy László Pál (1895-1951)
Rendhagyó, szinte egzotikus alakja méltán keltette fel a filmmûvészek figyelmét, amikor a megszokott dramaturgiai csavarokkal, de lényét azért valósan ábrázolva - utóbb sok Oscar-díjjal jutalmazott - filmet készítettek róla. Sokszínû, kalandos, talányos életet élt. Legenda és gyanakvás övezte. Hõs és áruló hírében állt egyszerre. Talán soha nem tudjuk teljesen megfejteni rejtélyes személyiségének titkát. Tevékenységének tudományos hozadéka azonban vitathatatlan és elismert.
Almásy László Pál 1895-ben a Vas vármegyei Borostyánkõn (ma a burgerlandi Bernstein) született. Apja, Almásy György neves Ázsia-kutató volt. A fiút gyermekkorában mégis a technika, a motorok világa érdekelte, a gépkocsi és a repülõgép. A kõszegi középiskolát 1909-ben, apja akaratából, egy londoni magániskolára váltotta. Ott érettségizett le, 1913-ban, amikor is hazatért.
Még középiskolás korában, 1912-ben, pilóta jogosítvány szerzett. Ám kevesellette a repülés örömét, mert két évvel késõbb már maga tervezte és építette géppel repült. Részt vett az elsõ világháborúban, melyben több kitüntetés birtokosa lett, mint hadirepülõ. A béke éveiben visszatalált gyermekkori szenvedélyéhez, az autóhoz. A húszas években már neves versenyzõként ismerik. Szombathelyen az osztrák Steyr Mûvek kereskedelmi képviselõje. Sajátos módon, éppen a gépkocsi révén kerül kapcsolatba Afrikával, a sivataggal. 1926-ban elsõként autóval utazik a Nílus mentén Szudánba, cége megbízásából. Javaslatára autós szafarikat szerveznek. Minden évben expedíciókon próbálja ki az új gépkocsitípusokat. Beutazza Tanganyikát, Kenyát, Ugandát, Szudánt, és sivatagon keresztül megy Kairóba, Alexandriába. Sokoldalúságára jellemzõ, hogy arra is futja energiáiból, hogy 1929-ben Kairóban repülõiskolát alapítson.
1930-ban tevés expedíciót vezetett Szudánból Abesszíniába (Etiópia). Addig ismeretlen fennsíkot (Gilf Kebir) fedezett fel Líbiában. Az Uvainat-hegység barlangjaiban történelem elõtti sziklafestményeket talált. A Nílus egyik szigetén pedig egy "magyaráb" nevû berber törzsre bukkant, amelyrõl máig azt feltételezik, hogy a II. Szolimán által az 1560-as években odahurcolt magyar hadifoglyok leszármazottai.
1932-ben Kairó-Heliopolisban sportrepülõteret építtetett, ez a mai hatalmas légikikötõ elõdje, mely nevének eltorzított alakját viseli: Al-Maza.
Rendkívüli sokoldalúságát, tudásszomját jellemzi, hogy egyre inkább a sivatag természettudományos kérdései felé fordul. A sivatag keletkezése, természetének megismerése foglalkoztatja.
1941-ben a német hadsereg, mint a sivatagok kiváló ismerõjét, kikéri Magyarországról, és a Rommel vezette Afrikakorpshoz vezénylik. Tanácsadóként és légifelderítõként szolgál. Az emiatt ellene 1945-ben brit kérésre emelt vád alól a budapesti Népbíróság felmenti. 1947-ben ismét Egyiptomba került. Sivatagkutatással, autóképviselettel és sportrepüléssel foglalkozik.
Tevékenységének megítélése sok szempontból különbözõ. Nevezték magyar Lawrence-nek, felfedezõnek, árulónak, de érdemeit a tudományos világ elismerte és elismeri ma is.
1951-ben megbetegedett. Súlyos állapotban szállították Salzburgba, ahol március 22-én meghalt.
MORFONDÍROZÁS
SZERDAHELYI ISTVÁN
Naszreddin hodzsa
és Bahtijar nagyvezírMostanság egyre Naszreddin hodzsán töprengek. Hogy miért, nem ide tartozik, a lényeg az, hogy valamikor a középkorban élt, s muzulmán papi hivatását otthagyva igazságosztó vándor bölcsként járta a világot. Rendkívül agyafúrt és vakmerõ lévén, az elnyomottak, ínségben élõk érdekében mindenfelé rá tudta szedni a hatalmasokat anélkül hogy az eszén kívül más eszközökhöz nyúlt volna.
A nevéhez fûzõdõ számtalan monda közül az egyik arról szól, hogy Bokharában járva hogyan tudta becsapni az emírt és nagyvezírét Bahtijart. A város népét itt egy gonosz uzsorás, Dzsafar szipolyozta. Naszreddin különféle csalafintaságokkal el tudta érni, hogy az õt halálra üldözõ emír és Bahtijar Dzsafart fojtassa vízbe, s így a sanyargatottak megszabadultak adósságaiktól. A történet végén Naszreddin hodzsa az emír háremébõl megszöktetett szerelmével, a gyönyörû Güldzsannal együtt Isztambulba megy, hogy ott is mondákba illõ tetteket hajtson végre, s azután folytassa útját Bagdadba, Teheránba, Damaszkuszba, mindenfelé.
Szép történet, igaz történet. Csak egy gondom van vele. A história kezdetén, amikor Naszreddin egy szamár hátán megérkezik Bokharába, kapuadót kell fizetnie, s minthogy azt mondja, rokonaihoz látogat, vendégadót is. Az adószedõ látta, hogy övében maradt még néhány garas, s új követeléssel áll elõ: ha õ vendégségbe megy a rokonaihoz, ugyanez áll a szamarára is, fizessen érte vendégadót. Naszreddin azt válaszolja: "Igazad van, ó, bölcs elöljáró. Szamaramnak valóban rengeteg rokona van Bokharában, különben az emír ilyen állapotok közt réges-rég lerepült volna trónjáról, te meg, ó, tiszteletre máltó, mohóságodért karóba kerültél volna." - s azzal szamarát megugrasztva eltûnik egy sikátorban.
Naszreddin tehát szamaraknak tartja Bokhara lakóit, mert nem repítik le trónjáról az emírt, és nem húzzák karóba az elöljárókat. Eszébe sem jut azonban, hogy népfelkelést szítson, megdöntse az emirátus társadalmi rendjét - amikor a tömeg az õ nevét kiabálva lázongani kezd, sosincs ott, hogy az élére álljon.
Õ Naszreddin hodzsa volt, nem Dózsa György. csak Dzsafart veszejtette el, az udvari körökön kívül álló uzsorást, akiért nem fájt a szíve se az emírnek, se Bahtijarnak. S amikor odébbállt, maradt az emír, maradt Bahtijar, és Dzsafar helyébe is bizonyára akadt új uzsorás. Amiként Isztambulban, Bagdadban, Teheránban, Damaszkuszban is, mindenfelé, ahol mondába illõ tetteivel segített a népnek, s rászedte a hatalmon levõket. A történelmi aprómunka hõse volt, a tüneti kezelésé, a sok-sok kis hõstetté. Pedig világosan látta, hogy a szamarakon csak az segítene igazán, ha nem lennének szamarak.
Bahtijar nagyvezírrõl az a történet nem sokat árul el. Ami tudható, az, hogy az unottan hortyogó emír helyett õ ítélkezett a peres ügyekben, tíz esztendei kemény szorgoskodással fel tudta tölteni az emír kincstárát, s gondoskodott a katonák jólétérõl. Nem hitt a csillagjósok halandzsáiban, és az udvari intrikák hínárjában is víz felett tudta tartani magát. A monda szerint az ítéletei kegyetlenek voltak, de ha az eseteket konkrétan vizsgáljuk, ezek korántsem ríttak ki a középkori jogszolgáltatásból. S olyan vérszomjas aligha lehetett, sõt, fegyvereseit visszavonta a Naszreddin nevét üvöltözõ tömegek elõl, nem lövetett közéjük. Tudta, hogy elõbb-utóbb minden lázongás magától kifullad. A katonákat a szegény néppel tartatta el, ám a történelemkönyvekbõl megtudható, hogy az ütõképes seregek toborzására jó okok mutatkoztak: az emirátus határaihoz közeledtek már Dzsingisz kán félelmetes hadai. Hogy maga is jókat markolt a kincstárból? Nem annyit, hogy az megcsappanjon, s annyit sem, hogy Bokhara ne lehessen ez idõ tájt az iszlám kulturális és tudományos központja. Szent Városként emlegették, és tízezer diák tanult az iskoláiban, medreszékben.
Ennek a Bahtijarnak talán több esze volt, mint Naszreddinnek. Meglehet, nem ok nélkül finanszírozta a teli kincstárból a híres Mir-Arab medresze mûködését, ahol a tudós ulémák és muderriszek komor, égõ szemekkel vaskos könyveket írtak, hanem azért, mert egyetértett Naszreddin hodzsával: a bokharaiak szamarak, és szamarak azok is, akik elnyomják õket. Arra gondolhatott, hogy a medreszékbõl kiáradó kultúra majd bölcsebbé teszi mind az elnyomottakat, mind az elnyomókat, így megyen elõre a világ. A bokharai fazekasok, szõnyegszövõk, fegyverkovácsok és egyéb mesteremberek fejlettebb technikákat fognak bevezetni, meggazdagodnak, az uzsorások helyébe eszes pénzemberek lépnek, a hortyogó hülye trónjára pedig egy okosabb emír ül, aki õhozzá hasonló mûvelt udvari embereket állít maga mögé. De addig könyörtelenül be kell hajtani a szamarak vendégadóját is, mert ha üres a kincstár, nincs medresze és nincs ütõképes hadsereg. Szinte bizonyosra veszem, hogy Bahtijar megvetette Dzsafart és egy legyintéssel tért napirendre Naszreddin bokharai tevékenysége fölött. Távlatokban gondolkodott, nem érdekelték az egyes sorsok, történelmet akart csinálni.
Nagyra tört és nagyot bukott: 1220-ban Dzsingisz kán hadai a földdel egyenlõvé tették Bokharát.
A történelemnek nincsenek érzelmei és egyoldalúan sikerorientált. A bokharai rémtett gyõztesének, Dzsingisz kánnak hírnevét a világ végeztéig megõrzi, a bukott Bahtijart elfelejti. Az õ neve csak azért maradt fenn, mert mellékszereplõje volt egy Naszreddinrõl szóló mondának. Mert Naszreddin hodzsa ugyanolyan híres lett, mint a világhódító Dzsingisz kán. Nemcsak valódi tettei maradtak fenn a szájhagyományban, hanem a mesélõk új és új agyafúrt csínyekkel gyarapították a róla szóló hõstetteket. Mondái áttörtek az országhatárokon és átszivárogtak a nyelvi sorompókon, hatásuk még a magyar anekdotakincsben is kimutatható. Végül vastag kötetbe gyûjtötték õket, s ezek a 19. század derekától a világ minden kultúrnyelvén megjelentek.
Mi mindent megtudhatnánk önmagunkról, ha tudnánk mi a titka ennek a sikernek.
OLVASÓLÁMPA
BISTEY ANDRÁS
Krimibe oltott társadalomkritika
Tabák András: A verõember
Egy negyvenes éveinek a végén járó, jó erõben lévõ állástalan kohómérnököt az élet arra kényszerít, hogy a Vezér verõembere legyen, azaz veréssel torolja meg a Vezér sérelmeit.
Tabák András regényének alaphelyzete, amilyen abszurd, annyira valóságos. Egy abszurd világban, amelyben sokszorosan kitüntetett, kiváló munkát végzett, erejük teljében levõ kohómérnökök egyik napról a másikra a "munkaügyi hivatal" nyomorúságos kegyelemkenyerére szorulnak, minden lehetséges. A lehetséges lehetetlenségek sorozata egyre vadabb helyzetekbe sodorja hõsünket. Noha utálja a Vezért, nincs lelkifurdalása, amíg csak neki ugyan ártó, de nála erkölcsileg nem különb lumpenértelmiségieket kell vernie.
Ám amikor akarata ellenére nyomorékká tesz egy nõt, akit egyébként tisztel a bátorságáért és a következetességéért, megkezdõdik a hanyatlása. Miközben a fõszereplõ magánélete anyagilag és érzelmileg is rendezõdni kezd, egyre mélyebben süllyed a politikai alvilág mocsarába.
De álljunk meg itt! Krimit nem illik elmesélni, Tabák regénye pedig valójában krimi, ha nem is a hagyományos fajták közül való. A bûnözõk itt a politika legmagasabb régióiból mozgatják a szálakat, a tét nem a pénz, vagy legalábbis láthatóan nem elsõsorban az, hanem a hatalom. A bûncselekmények célja a megfélemlítés, mindazok megfélemlítése, akik a Vezér útjában állnak. A módszerek még kisipariak, de az olvasónak nem lehet kétsége, hogy ez csak hatalmi konstellációk pillanatnyi állása miatt van így.
Tabák András regénye izgalmas krimi, de a bûnügyi történet mögött igen kemény társadalomkritika rejtõzik, sõt nem is rejtõzik, végig ott van a történet minden fordulatában. Az író néhány felejthetetlen alakot teremt, a történetet egyes szám elsõ személyben elmondó fõhõs mellett két rokonszenves nõalakot, a súlyos sérülést szenvedett áldozatot, aki a nagy megtagadások korában is hû marad férje emlékéhez, önmagához, eszméihez, és a mûveltebb s összetettebb jellemû volt feleséget. Egyik a maga rendíthetetlenségével, a másik szenvedõ és megbocsátó erkölcsi igényességével nyeri el az olvasó rokonszenvét.
Emlékezetes alak az Agárnak becézett régi jóbarát, aki annyira korunk gyermeke, hogy mását, elõdjét aligha találjuk a magyar irodalomban. Agár korunk hõse, erkölcsi gátlások nélküli kemény, fegyelmezett ember, aki ismereteit, kapcsolatait kamatoztatva, aggályok nélkül lép át a rendõrségbõl az okos bûnözök közé. Mert a törvény csak a buta bûnözõt bünteti, az okos bûnözõ nem bukik le, sõt egyre gazdagabb lesz, és mind magasabbra emelkedik a társadalmi hierarchiában.
A fõhõs, a verõemberré lett állástalan kohómérnök tragikus alak. Tragikai vétsége, hogy elfogad egy eleve erkölcstelen helyzetet, mert azt hiszi, egyszerre lehet kint és bent, megvetheti a Vezért, miközben teljesíti a parancsait, s közben megõrizheti erkölcsi integritását. Ám rá kell döbbennie, hogy ez lehetetlen, sõt arra is, hogy nincs menekülés, nem lehet kiszállni, az egyszeri rossz választás meghatározza egész további életét. Aki a politika alvilágában meg akar valamit õrizni önmagából, erkölcsi normáiból, az törvényszerûen nevetséges balekké válik, ha ugyan rosszabbul nem jár, mint… de krimirõl lévén szó, errõl egy szóval sem többet!
Nem derûs olvasmány Tabák András könyve, de az a világ sem derûs, amelyben játszódik a történet. Van benne valami nyugtalanító, a rádöbbenés, hogy a világ így mûködik, hogy ez a krimi talán megtörtént, sõt megtörténhet ma is bármelyik száznyolcvannyolc centi magas, kilencvenöt kilós kortársunkkal. (Mikszáth Kiadó)
ANTAL BARNABÁSA szellem ösvényén
M. Uesiba - J. Stevens: Az aikido esszenciája
Az elmúlt tíz évben egyre-másra jelentek meg a különféle stílusú önvédelmi és küzdõsportokkal foglalkozó könyvek, amelyekben - kevés kivétellel - annak ellenére, hogy a harcmûvészet jelzõvel illetik az adott stílust, legtöbbjükben gyakorlati leírást találhatunk a technikák kivitelezésével és végrehajtásukkal kapcsolatban. Tehát ezek a könyvek az adott küzdõsport harci módszereinek hatékony alkalmazását taglalják; mûvészetrõl, szellemi háttérrõl ritkán esik szó bennük.
Az egyik ilyen kivétel John Stevens összeállítása Uesiba Morihei, az aikido alapító mesterének szellemi tanításaiból. Stevens a buddhista tanok professzora és aikido instruktor; így testileg-lelkileg is megéli azt a szellemiséget, amirõl a könyvben beszél. A kötet alapkiadása 1993-ban jelent meg Tokióban, angol nyelven. A szertõ írását és szerkesztését Uesiba Kissómaru, az alapító mester fia lektorálta. Stevens az elsõ fejezetben jól követhetõen bemutatja az aikido kozmológiáját, megmagyarázza a terminológiai kifejezéseket és feltárja a sintó vallás hatását az aikidóra. A szakkifejezések japán eredetiben és átiratban is szerepelnek a könyvben.
Uesiba Morihei 1883-ban született egy japán faluban, szamuráj családból. Már kora ifjúságától lelkes gyakorlójává vált a hagyományos szamuráj harci mûvészeteknek (klasszikus dzsudó, kard- és lándzsavívás). Késõbb ezekbõl vegyítette, csiszolta össze az aikido technikákat. Behatóan tanulmányozta a távol-keleti vallásfilozófiákat, elsõsorban a japán sintót, amely éppen ezért mélyen áthatja az aikidót. 1969-ben bekövetkezett haláláig tanított és számos nagyszerû tanítvány került ki a keze alól, akik tovább vitték mesterük szóbeli és gyakorlati tanításait.
Az aikido kifejezés három elkülöníthetõ fogalomból tevõdik össze, ezek az ai: harmónia, szeretet, a ki: mentális erõ, energia és a do: (szellemi) út, ösvény, a kínai tao megfelelõje. Az aikido az 1920-as évek elején alakult ki, és ebben az idõben nyerte el ma is ismert formáját a modern dzsúdó és karate is. De ezekkel ellentétben az aikidóban nincsenek versenyek, mert Uesiba szerint, aki mindig másokon akar gyõzedelmeskedni, az végül veszíteni fog. Egyik lényeges tanítása a
"Az igazi gyõzelem önmagunk legyõzése". Az alapító mester vallotta, hogy
"a gyõzelemnek harmóniát kell kialakítania közted és a másik között". Az aikido technikái pusztán egy szellemi út gyakorlati megnyilvánulásai. Uesiba mester megállapítása: "Az aikido-ban nincsenek rögzített formák - az aikido a szellem tanulmányozása."
A kötetet Kárpáti Gábor fordította.
A magyar kiadást Jamadzsi Maszanori lektorálta, aki az ELTE-BTK Japán Tanszékének vezetõje. A második fejezetben Uesiba Morihei klasszikus stílusban írt versei találhatók, melyekben tömören kifejti nézeteit és tanításait. A versforma neve vaka; a versek ötsorosak 5-7-5-7-7 szótagszámmal. A verseket japán eredetibõl Bazsó Edit - Jamadzsi professzor tanítványa - fordította. A nyersfordítást alapul véve Rusznák György ültette át a szöveget, mûfordítása formailag is tükrözi a tradicionális vaka-formát. Bazsó Edit és Rusznák György fordításán kívül a versek japán eredetiben és kiejtés szerinti latin betûs átiratban is olvashatók, valamint a szerzõ változata is szerepel a kötetben. Jamadzsi Maszanori észrevétele szerint Stevens fordítása számos esetben jelentõs eltérést mutat a japán eredetihez képest tartalmilag és formailag egyaránt. A versekben található sajátos japán és sintó kifejezésekhez a szerzõ magyarázatai kapcsolódnak. Idézetül álljon itt két vers, melyek önmagukért beszélnek:
Ha e világra
nézek, elönt a bánat -
de megújulok.
Zord felhõk mögül a fény
gyors gyõzelmünket hozza.*
Amikor lándzsák
erdejében állsz, és csak
egymagadban vagy,
legyél biztos benne, hogy
saját szíved a pajzsod.
A kötet harmadik fejezetében Uesiba Morihei kalligráfiái kapnak helyet. Szép és gondos ecsetvonásokkal festette meg az írásjeleket; a szamuráj hagyományokhoz méltóan nemcsak a kardot forgatta mesteri és mûvész szinten, hanem az ecsetet is. A kalligráfiák alatt szerepel az értelmi magyarázatuk. Az utolsó fejezetben archív fotók találhatók, amelyek az alapító mestert ábrázolják sintó rítusok és aikido technikák bemutatása közben. A kötet szépen tipografált; a szöveg, a versek és a kalligráfiák ízlésesek és áttekinthetõek. (Szenzár Kiadó)