KICSI SÁNDOR ANDRÁS

"Különféle rendû-rangú megszólítások dzsungelében…"

Viljo Tervonen a magyar tiszteletiség egykori kifejezési formáiról

Az alábbiakban némi bevezetés kíséretében az Eötvös Kollégium egy egykori ösztöndíjasa, a finn filológus, mûfordító Viljo Tervonen visszaemlékezései révén mutatnék rá az úgynevezett Horthy-korszak néhány szociolingvisztikai jellegzetességére. A magyar udvariassági formák kialakulását részletesen tárgyalta Kertész Manó (1932). Az 1920-30-as évek udvariassági formáiról hazai szempontból, az 1940-es évektõl távol élõ Sinor Dénes foglalkozott legbehatóbban (1947). Általában a magyar szociolingvisztikáról szól Fülei-Szántó Endre rövid összefoglalása (1994).
    A Horthy-korszakban nemcsak az idegennek volt nehéz megtanulnia, hogy a miniszter címzése és megszólítása nagyméltóságú miniszter úr!, míg az apáté méltóságos és fõtisztelendõ apát úr! volt. (Viljo Tervonen beszélgetésünk alkalmával említette, hogy evangélikus finnként különösen nehezen birkózott a papok megszólításával.) Ami az alapsorrendet illeti, a "hivatalos ranglétrának öt foka volt, felülrõl lefelé: kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes és - semmi. Ehhez járultak még egyházi címek: pl. (fõ)tisztelendõ, nagytiszteletû stb." (Sinor 1974:546). A tisztelendõ és fõtisztelendõ protestáns megfelelõi tiszteletes és nagytiszteletû voltak (Fülei-Szántó 1994: 43). A rendszer szuperlatívusza a nagyméltóságú volt, ami az érsekek, miniszterek és hercegek megszólítása volt, ehhez járult még a fõhercegre a fenséges és a királyra a felséges, továbbá a pápát illetõ õszentsége megjelölés. A tekintetes és nagyságos annyira elterjedtek voltak, hogy úgynevezett allegro-változataik is keletkeztek: a téns és a nacsos (például ténsúr, nacsosasszony).
    Tervonen elõtt érdemes idézni az Eötvös Kollégium két korábbi ösztöndíjasának, kicsit részletesebben Aurélien Sauvageot-nak és rövidebben Alo Raunnak visszaemlékezéseit is.
    A neves francia nyelvész, Aurélien Sauvageot 1923 õszén érkezett ösztöndíjasként Budapestre, ahol Hincz Gyõzõ francia szakos Eötvös-kollégista fogadta. Sauvageot-t a korabeli magyar társadalmi érintkezésbeli formák alaposan meglepték, jókora visszatetszést keltettek benne, s visszaemlékezéseiben is megemlékezett - némi francia felsõbbrendûséggel - ezekrõl a "nevetséges és egyben undorító" intézményekrõl.
    "Sajnos, az elkövetkezõ napokban többször is szembe találtam magam ennek az elmaradottságnak a jeleivel. Hogy mindjárt ezzel kezdjem, Hincz beavatott a magyar társadalom különféle szintjein használatos udvariassági formulákba. Megtudtam, hogy egy tisztességes polgárasszonyt a nagyságos asszony megszólítás illet, az üzletben viszont azt szólítják nagysádnak, aki már asszonynak látszik. Ez nem olyan megtisztelõ cím. Egy fiatal nõ, ha nem látszik férjezettnek, kisasszony, ami látszólag megfelel a mi démoiselle-ünknek, de jó családból való fiatal lány esetében nem szabad használni. Õt bizonyos körülmények között a kegyed megszólítás illeti meg. Magasabb társadalmi rangú személyiségeknek már tiszteletteljesebb cím jár: méltóságos úr, vagy ha nõ, méltóságos asszony. De lehetett ehelyett a méltóságod birtokos fõnevet is használni, ennek d végzõdése egyes szám második személyû, tehát tegezõdõ forma. Ha az ember történetesen rangos hölgynek írt levelet, a levélborítékra rá kellett írni, hogy úrasszony vagy esetleg úrnõ, ami ugyanazt jelenti. A miniszter kegyelmes úrnak vagy kegyelmességednek kell szólítani, ez határozottan a Your Grace-re emlékeztet, ami tudvalevõleg a londoni Lord Mayornak járó megszólítás. Igaz, hogy jelentéktelenebb embereknek is lehetett azt mondani, hogy maga, ami megfelel a mi vous-nknak, de mégiscsak egyes szám harmadik személy. Sokkal tartózkodóbb ennél az ön megszólítás. Az esetek többségében jobb a foglalkozási címet használni: igazgató úr, tanár úr stb. Ilyen körülmények között ugyancsak kínos lehet, mikor egy beszélgetés során, bármilyen rövid ideig tart is, minduntalan rázúdítják az emberre mindazokat a címeket, melyekhez joga van. Ráadásul ezekhez a címekhez még udvariassági segédigék is tartoztak, többnyire a tetszik, de magasabb rangú személyiség esetében: méltóztatik. […]
    Magyarországon […] egy magasabb rangú személy gyakran tegezte alárendeltjét, akinek nem volt joga visszategezni õt, hacsak ugyanolyan rangú nemesi címet nem viselt. Az idõk során kialakult egy ige is erre a magasabb rangúak gyakorolta tegezõdésre: letegez. Jobb körökbõl való házastársak magázódnak, mint Franciaországban. Magyarországon úgy szólítják egymást, hogy maga, ami egy kicsit meghittebb, mint a francia vous. Volt még egy szokás, ami ugyancsak sértette bennem a feministát, akivé az északi nõk iskolájában váltam: egy középosztálybeli asszony a férjét uramnak nevezi, ezek az urak viszont azt mondják hitvesükre: a nejem. És semmiképp sem szabad azt mondani: a nõm, mert ezzel a szóval az alkalmi szeretõt jelölik. Késõbb, liberális körökben, találkoztam asszonyokkal, akik házastársukat férjemnek nevezték, és nem egy közülük elmondta, mennyire viszolyog attól, hogy uramnak hívja urát és parancsolóját. […]
    Mindenütt ez az örökös szolgalelkûség, ez jellemezte az élet legegyszerûbb jelenségeit is. Az ember nem tehette be a lábát egy étterembe anélkül, hogy a személyzet rögtön ne hajbókoljon elõtte, akár a mi grand hoteljeink és luxuséttermeink legalázatosabb lakájai. Még a kollégiumban is így volt. Nem mehetett el az ember a portásfülke elõtt úgy, hogy mély meghajlással ne köszöntsék. Az inas, aki napról napra úgy kilenc óra körül behozta a reggelimet (tejeskávé, csaknem fekete kenyér, csaknem fehér vaj) és kitakarította a szobámat, zavarba jött kérdéseimtõl, és csak tiszteletteljes tartózkodással válaszolt. Közte és köztem áthatolhatatlan fal volt. Hiába haladtam szépen a magyar nyelvben, hiába fejeztem ki könnyebben magamat, õt még mindig fogva tartotta alsóbbrendûsége. Elképesztette »demokratikus« viselkedésem. Azt gondolhatta, hogy ezek a franciák igazi csudabogarak, fogalmuk sincs a társadalmi érintkezés szabályairól.
    Nem õ volt az egyetlen. Hamarosan meghívott új barátaim egyike, és az ajtót nyitó szobalány kézcsókkal tisztelt meg. Egy másik alkalommal a ház úrnõje, megharagudván valamiért szobalányára, nem restellte énelõttem és más vendégek elõtt erélyesen megpofozni. Ez itt szokás, mondták. Ezek a lányok egyszerûen állatok. Nincs olyan hiba, ami ne volna meg bennük. Az egyik vendég valami nem tudom már, micsoda botrányos históriát mesélt az inasáról, és azt mondta rá, hogy hatökör; ezt a címzést késõbb is gyakran hallottam. Majd mindennap felfedeztem egy új kiváltságot, amit a rangos emberek élvezhetnek, és a rang nélküliek is, ha gazdagok" (1988: 32-35).
    Kontra Miklós készített interjút az észt nyelvész Alo Raunnal, akinek neve eredetileg Aleksei Reisman volt, ami nálunk Reisman Elekként lett honosítva. Raun 1931-1933 között két alkalommal is hosszabb idõt töltött Magyarországon, s a kérdésekre a következõ válaszokat adta.
    "AR: Kis országból jöttem, demokratikus országból, ahol nem voltak rangbeli különbségek. Mindnyájan paraszti eredetûek voltunk. Minden országban szokás az emberek háta mögött rosszat mondani, de a különbség Észtország és Magyarország között ebben a tekintetben nagyon föltûnõ volt.
    KM: Azt tetszik mondani, hogy a magyarok között nagy volt a rangkórság, és szembe egész mást mondtak, mint az illetõ háta mögött, s ez a különbség nagyobb volt, mint Észtországban?
    AR: Igenis. Én úgy éltem meg, hogy a rangkülönbség, a nagyságos, méltóságos és kegyelmes és a többi is ebben közrejátszott.
    KM: Ezeket megtanulta Tanár Úr észt diákként Pesten, hogy nagyságos, méltóságos, kegyelmes?
    AR: Igen.
    KM: Azért, mert kíváncsi volt rájuk, vagy azért, mert muszáj volt õket megtanulni?
    AR: Nem volt muszáj, én sohasem használtam ezeket. Nekünk külföldieknek elnézték, hogy nem voltunk jártasak ezekben a dolgokban. Észtországban vagy Finnországban sokkal egyszerûbbek voltak ezek az ügyek" (Kontra 1991: 190).
    Viljo Tervonen elõbb 1937-38-ban járt Magyarországon, majd 1942-1943 között magyar állami ösztöndíjas, 1943-1944 között az elsõ hivatalos lektor volt a budapesti egyetem bölcsészkarán. Õ is szintén elsõsorban az Eötvös Kollégiumban szerzett élményeirõl tett egy-két megjegyzést magyar nyelvû tanulmánykötetében: "Az akkori Magyarország társadalmi hierarchiájában, a különféle rendû-rangú megszólítások dzsungelében Észak fia idegen jelenség lehetett, amikor az óraközi szünetekben és órák után szabadon beszélgetett a hallgatókkal, legalábbis az egyetemi portások nem nézték jó szemmel" (1966: 22). "Világosan megmutatkoztak a kollégiumban az akkori magyar társadalombeli különbségek: én mint az északi demokrácia neveltje valami belsõ dühöt éreztem amiatt, hogy hogyan viselkedtek a magyar dzsentrifiúk! […] Én, aki parasztcsaládból származom, nem tudtam megérteni, miért jobb az úri gyerek, mint a parasztgyerek! Ezen oknál fogva érdeklõdtem a népi írók iránt" (1996: 28). Ebben az idõben egyébként Magyarországon a különbözõ társadalmi állásúak nem tegezõdtek iskolában sem, s így az egyetemre is egészen másféle háttérrel érkeztek. Tudniillik Tervonen közlése szerint náluk a gyerekek a faluban, az iskolában, majd a városban, a középiskolában egyöntetûen tegezõdtek.
    Tervonennel, aki édesapámnak Eötvös-kollégista koruk óta barátja, 1998. szeptember 15-én beszélgettem, s tõle az alábbiakat jegyeztem fel. (külön érdekes volt az 1940-es éveket idézõ, ebben az értelemben "archaizáló" magyarsága.)
    "A debreceni nyári egyetemen voltam, 1938-ban. Már akkor is nagyon-nagyon feltûnõ volt nekem, egy demokrata északi embernek az a kirívó társadalmi különbség, amit minden lépésnél lehetett tapasztalni. A miskolci Földvári család Laci fiával leveleztem középiskolás korom óta. Egyszer egy hétvégén egy csomó parasztember szállt föl az állomáson, mert vásár volt. Ott ültem közöttük a vasúti kocsiban. Nekik teljesen furcsa dolog volt, hogy egy tanárember velük egy kocsiban tud utazni és tud velük beszélgetni. Akkor már beszéltem magyarul, õk úgy szólítottak meg, Tanár úr!, úgy meghatódtak, hogy mindenféle ennivalóval, innivalóval megkínáltak. A végén aztán, amikor a vonatról leszálltam Miskolcon, Földváriék elém jöttek az állomásra. Miután leszálltam, egy paraszt néni utánam szaladt egy virágcsokorral, és azt mondta nekem: Tanár úr nem volt büszke, nem volt gõgös, és ezért hozom a virágot.
    Ez a paraszt néni nem tetszett annak az úri családnak, aki elém jött az állomásra.
    Ugyancsak a debreceni nyári egyetem idején valamelyik debreceni barátommal sétáltunk a város szélén, és ott éppen útépítés folyt. Szünetet tartottak a dolgozók, és ettek. És láttam, hogy csak dinnye és kenyér volt náluk. És akkor kérdeztem, hogy lehet úgy dolgozni, hogy ilyen ételt esznek. A barátom erre nagyon megharagudott, hogy ilyen kérdést tettek fel neki.
    Székelyföldön történt velem 1943 telén, amikor karácsonyi szabadságon, táborban voltunk Csíkmenaságon. A falubeli emberek nagyon-nagyon kedvesek és barátságosak voltak hozzám, mert egészen közvetlenül társalogtam velük. És valamelyik este aztán kis ünnepséget rendeztek az iskolában, egy tanteremben. Félretették a padokat, és akkor egy öreg bácsi a fiával csürdöngölõt járt az én tiszteletemre, és azt mondja: Te atyafi vagy!" (Ugyanezek a történetek megtalálhatók Tervonen egy korábbi visszaemlékezésében is: 1996: 22.)
    Ugyancsak székelyföldi élménye a következõ: "Sepsiszentgyörgyön valamelyik iskolának voltam vendége, és vendégszobában laktam. Az elsõ reggel arra ébredtem föl, hogy bejön egy cselédlány tüzelõvel a kezében. És letérdelt az ágyam mellé. És meg akarta csókolni a kezemet. Az borzalmas, elképesztõ élményem volt."
    "Az tetszett különben az Eötvös Kollégiumban, hogy amikor 1942 õszén megérkeztem, minden további nélkül a kollégisták letegeztek. Ez nagyon tetszett nekem.
    - A tanárokkal pedig kivétel nélkül magázódtatok?
    - Igen. És ez volt a baj, mert nem tudtam, hogy az aligazgatót vagy igazgatót hogy szólítsam meg. Ha jól emlékszem, igazgató úr is elég volt, de én soha nem tudtam, hogy az igazgató urat nagyságos úrnak kell-e szólítani, vagy sem. És borzasztóan nehéz volt megtanulni ezt az akkori magyar feudális ranglistát.
    A portások is urak voltak, például Kerenz úr, velük magázódtunk. Az inasokat viszont minden további nélkül letegeztük. Akkor is, amikor nem tudtuk, hogy hívják õket, nem tudtuk a keresztnevüket.
    - És õk visszamagáztak?
    - Igen, igen.
    - Több mint hatvan éve jársz több-kevesebb rendszerességgel Magyarországra. Mi számodra a legfeltûnõbb a nyelvhasználat változásaiban?
    - Szabadabb lett a tegezõdés. Például ennek a háznak (Kodolányi János néprajztudós lakása) az asszonyaival tegezõ viszonyban vagyok, az pedig a háború elõtt teljesen lehetetlen lett volna.
    És több magyar barátnõm van, akit minden további nélkül szabad letegeznem, például az egyetemen."
 

Irodalom

Fülei-Szántó Endre: A verbális érintés. Bp.: A Ma-
    gyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete 1994.
Kertész Manó: Szállok az úrnak. Az udvarias magyar beszéd története. Bp.: Révai é. n. (1932)
Kicsi Sándor András: "szociolingvisztika" In: Szerdahelyi István, szerk., Világirodalmi Lexikon 14, sváb-Szy. Bp.: Akadémiai 1992: 542-6.
    - : "Tervonen, Viljo." In: Szerdahelyi István, szerk., Világirodalmi Lexikon 15, Taa-tz. Bp.: Akadémiai 1993: 354.
Kontra Miklós: "Az emberi lét problémái nem nyelviek. Beszélgetés Alo Raun professzorral." Nyelvtudományi Közlemények 92(1991)1-2: 187-197.
Sauvageot, Aurélien: Souvenirs de ma vie hongroise. Bp.: Európa 1988.
Sinor Dénes: "A magyar nyelv udvariassági formái a két világháború közti idõben." In: Imre Samu et al., szerk.: Jelentéstan és stilisztika. Nyelvtudományi Értekezések 83.) Bp.: Akadémiai 1974: 545-552.
Tervonen, Viljo: Válogatott írásai a finn-magyar kapcsolatokról. Bp.: Magyar-Finn Társaság 1996.
 

BALLÓ ISTVÁN

Hogyan tovább?
Megújulás vagy hitvédelem?

A Vatikán törekvéseinek ellentmondásosságáról az ezredfordulón.

Lezajlottak a kereszténység 2000 éves fennállásának tiszteletére szervezett megemlékezések és ünnepségek. A millenniumi szentév keretében a Vatikántól a helyi egyházakig fõleg azt méltatták, hogy az egyház e két évezred alatt a sok nehézség és a szakadások ellenére, nemcsak stabilan fennmaradt, hanem volt ereje a hit terjesztésére is, úgyhogy a katolicizmus elterjedtségét tekintve is világvallássá vált. Az egyház szerint jelzi a lehetõséget, hogy legalábbis a fejlett nyugati országokban és a hátsó udvarukhoz tartozó elmaradt országokban, elsõsorban Latin-Amerikában általánossá váljon a kereszténység eszmei uralma. A millenniumi megemlékezések hangsúlyosan elõtérbe állított törekvése volt azt is megvizsgálni, hogy a történelmi jelentõségû és az egyházban igazán stratégiai fordulatot hozó II. vatikáni zsinat céljainak megvalósulásában mi történt az utóbbi 36 év alatt. Meddig jutottak el a belsõ megújulásában, és meddig a világra való nyitásban. Ismeretes, hogy a hosszú ideig tartó befelé fordulás, és a világtól való önkéntes elzárkózás feloldása nem könnyû és gyorsan megoldható feladat. Ezt már a zsinati viták is érzékeltették annak idején. A zsinati szellemiség évezredünk végéig nem is vált teljesen elfogadottá az egyházban. A zsinatot ugyan nagy lelkesedés fogadta, fõleg az alsópapság és a hívõk között, de elismerést keltett a korunk problémáiról felelõsen gondolkodó ateisták és más vallásúak körében is.
    XXIII. János pápa halála után (1963) egyre inkább szembe ötlött a konzervatív, integrista egyháziak aktivizálódása a megújulást szolgáló reformtörekvésekkel és a világra nyitással szemben. Ez a fékezõ folyamat többé-kevésbé megértésre talált II. János Pál pápa aggályoskodó nézeteiben. Szaporodtak és keményedtek a viták a zsinati határozatok végrehajtásában a bízató kezdetet érzékelhetõ óvatoskodás váltotta fel, s ez a nyolcvanas évektõl még inkább megnyilvánult. Megerõsödtek a reformok ellenzõi, vagy a reformok szorításának ellenfelei, s ez elsõsorban a világi élet változásainak az egyházi életre tett hatása által gerjesztett félelmekben jelentkezett. A reformokat s gyorsításukat a hit veszélyeztetésének minõsítették, és elhárítására határozott lépéseket tettek. Fegyelmezõ intézkedéseket hoztak a bátrabb teológusokkal és katolikus szervezetekkel szemben. Korlátozták az egyházi szervezetek érintkezését a világi szervezetekkel és mozgalmakkal. Mintegy ellensúlyozó lépésként ugyanakkor a Vatikán a korábbinál rugalmasabban foglalt állást bizonyos világpolitikai kérdésekben, szorgalmazta a növekvõ szegénység problémájának megoldását, a harmadik világ egyre rosszabbodó helyzetének orvoslását.
    Mindazonáltal a katolikus egyház és központja, a Vatikán stratégiai törekvéseiben kitüntetett fontosságot kapott a hitvédelem erõsítése, vagyis a vallási értékek õrzésének az egyház megújulását szolgáló reformok fölé helyezése, a központi irányítás szerepének megszilárdítása. Ezzel aztán nemhogy megelevenedett volna a zsinati szellemiség, hanem mintegy hipnotizált álomba szenderült. Holott a legutóbbi tíz esztendõben a világban lezajlott változások kedvezõbbé tették a körülményeket mind a korszerûbb keresztény szemlélet alakítására és terjesztésére, mind a nyitottság érvényesítésére.
    Úgy tetszik, hogy bizonyos értelmiségi körökben Magyarországon is igényelnének pozitív változásokat, legalábbis nyitottak a szélesebb körû dialógusra. Errõl tanúskodik a nagy érdeklõdést keltõ párbeszéd Várszegi Asztrik, bencés fõapát és püspök, valamint Lengyel László szabadgondolkodó politológus között. A párbeszédrõl megjelent Beszélgetõ könyvecske több utánnyomásban is elfogyott. Igazolódott, hogy bizonyos egyházi aggályoskodás ellenére, igenis van jogosultsága a széleskörû párbeszédnek. Sajnálatos tény, s egyben az egyházi vezetés viszolygását mutatja, hogy a katolikus egyházat közvetlenül érintõ beszélgetésre csak "szõrmentén" reagált. Várszegi Asztrik erre felfigyelve némileg keserû iróniával jegyezte meg, hogy az ismert egyházi problémák iránt a világi gondolkodók között több érdeklõdés mutatkozik, mint saját egyházában.
    Az természetesen nem tagadható, hogy számos egyházi férfiú hangoztatja nyitottságát a párbeszédre. De alaposabban szemügyre véve véleményeiket, állításuk megkérdõjelezhetõ. Jellemzõ a tartózkodóbb és kritikusabb magatartás. Jellemzõ, hogy amikor Paskai László, bíboros-prímás a Népszabadság 1999. karácsonyi számában közölt cikkében az egyház mindenoldalú nyitottságát hangoztatta, más lapokban ettõl eltérõ, sõt, olykor határozottan ellentétes nézetek láttak napvilágot. Megjelent olyan cikk is, amelynek írója még azt is kifogásolta, hogy a bencés fõapát egyáltalán szóba állt a szabadgondolkodó Lengyel Lászlóval. Nagyon is kétséges, hogy a magyar keresztények többsége egyáltalán közeledik-e XXIII. János pápa álláspontjához, a világra nyitást illetõen.
    A katolikus egyházban ma az evilágiságnak - mint "fõveszélynek" - az elõtérbe állítása és ellene a fokozott küzdelemre ösztönzés a jellemzõ. Errõl a Beszélgetõ könyvecskében közölt egyik, nálunk másutt nem publikált tény is meggyõzhet bennünket. A Vatikán 1998-ban teológiai konferenciát rendezett Rómában. A keleti és a nyugati helyi katolikus egyházakban folyó teológiai munkákat értékelve ütköztették az eltéréseket a vallási értékek megõrzésében mutatkozó, valamint az egyházi megújulásra irányuló reformista nézetekben. A szembeállítás során többre értékelték a keleti helyi egyházaknak a vallási értékek megõrzésére irányuló munkáját a nyugatiak megújulást szolgáló reformtörekvéseinél. Ezt azzal indokolták, hogy nyugaton a szekuralizáció azért áshatta alá a vallásosságot, mert az egyháziak nem fordítottak elegendõ figyelmet a hitvédelemre, a keresztény értékek megõrzésére. Ugyanakkor a keleti helyi egyházak ezt a feladatot kellõ hatékonysággal látták el. Ebben az értékelésben világosan tükrözõdik a vatikáni szándék. Egekbe emelik a hitvédelmet és veszélyek hordozójának tüntetik fel a megújulást szolgáló reformokra törekvést. Márpedig ez az álláspont lényegesen eltorzítja a II. vatikáni zsinat szellemiségét, amely a hatékonyabb hitvédelmet éppen a megújulással korszerûbbé váló hitterjesztéssel igényli. Az elavult hagyományok õrzése tudniillik nem azonos a valóságos hitbeli értékek védelmével. Nálunk az egyház számos képviselõje hajlamos a kettõt összekeverni. Ez pedig nem más, mint a teológiai tespedés védelmezése, kényelmes önigazolás. Jó tíz évvel a rendszerváltás után történik ez, megerõsödött pozíciókban, élvezve a kormányzat hathatós támogatását. Azt gondolják, hogy ilyen helyzetben nem kell törni magukat a hívõk megnyeréséért. Szükségtelen fáradozni elmélyült teológiai vizsgálódásokkal az egyházi megújulás érdekében.
    A leírtakat összegezve, a katolikus egyházban szembetûnõ egy sajátos kettõsség érvényesítése. Szavakban sokat hangoztatják, s egyes szerényebb lépésekkel a vallási és társadalompolitikai kérdésekben bizonyítani is igyekeznek, hogy a II. vatikáni zsinat szellemiségének megvalósítására törekednek. Ez elengedhetetlenül szükséges elsõsorban a közvélemény támogatásának elnyeréséhez. Maga II. János Pál is bizonyos fellépéseivel és látványos tömeg-rendezvényeken elmondott beszédeivel segíti ezt a törekvést. Ezzel párhuzamosan azonban (jórészt belsõ használatra) esetenként a publikálástól is visszatartott dokumentumokban állítanak tilalomfákat a bátrabb nyitottság elé, mondván az jellegénél fogva a hitet veszélyezteti. Valóságos propaganda-hadjáratokkal támadják a polgári racionalista eszmei irányzatokat, s egyenesen tiltják a kapcsolatokat a marxistákkal. Korlátozzák a világi mozgalmakkal, szervezetekkel az érintkezést.
    Ismerjük meg például egy konkrét egyházfõi megnyilvánulást ebben a tekintetben. II. János Pál 1998. június végén közzé tette az Ad tuendam kezdetû motu proprióját (saját kezdeményezésû megnyilatkozását) a hit megvédésének céljairól és az ehhez kapcsolódó központi intézkedésekrõl. A dokumentum egyházi körökben nagyobbrészt erõsen kritikus fogadtatásban részesült. Már maga a tény meglepetést keltett, hogy a pápa szokatlan módon, a hitvédelem erõsítésére új központi intézkedést tesz, és az Egyházi Törvénykönyvet módosító két paragrafus beiktatásáról dönt. A kiegészítésekkel megszigorította a kötelezõ hûségesküt a püspökök, a fontosabb vezetõ beosztásban dolgozó teológusok, papok és szerzetesek számára. Kívülrõl ugyan bajos megítélni, hogy a dokumentum idõzítése mennyire volt tudatos, mindenesetre a szigorító paragrafusokat tartalmazó motu proprio csaknem egy idõben jelent meg a pápa új enciklikájával
    - a hit és az ész viszonyának mai katolikus felfogásáról - mintegy a szigorítások keltette negatív hatások enyhítésére.
    A pápa ugyanis az enciklikával, más célok mellett, az egyház szellemi nyitottságát is bizonyítani akarta.
    A pápai motu proprio szigorító szellemiségének azonban még nagyobb nyomatékot adott Ratzinger bíboros-prefektus kommentárja, amelyben megerõsítette, hogy a pápa állásfoglalása végérvényesen kötelezõ mint a csalatkozhatatlan Tanítóhivatal hivatalos tanítása. Hozzátette, hogy elfogadásának kötelezettsége semmiben sem különbözik azoktól a tanításoktól, amelyek kifejezetten az alapvetõ hitigazságokra vonatkoznak. (Lásd: a Motu proprio körüli vita összefoglalását. Mérleg, 1998/3. szám, 309-325. old.)
    A katolikus attitûd ettõl nem különbözik lényegesen a keresztények ökumenikus közeledésének kérdéseiben sem.
    A Vatikán egyrészt nem gyõzi hangoztatni elkötelezettségét az ökumenikus közeledést illetõen, és retorikájában szüntelenül sürgeti a keresztény egyházak egységét. Másrészt fél a közeledés hatásaitól. Igaza van H. Kräntzl osztrák püspöknek, aki a félelmet rossz tanácsadónak tartja. Ez a katolikus egyházat ismét a központi cenzúra és a teológiai kutatások korlátozása felé taszíthatja, és "ennek nyomán a teológusok a megszokott, közismert egyházi vélemények szóvivõjének szerepébe kényszerülnek, az új követelmények szaporodása idején". Úgy véli, nem ritkán az a véleményük támadhat, hogy "az egyházban többre becsülik az egykor már leszavazott (konzervatív) zsinati kisebbség véleményét, mint a zsinatot meghatározó többségét". (Uo. 315. old.)
    A nagytekintélyû német teológus, Hans Küng véleménye szerint, a pápa mostani motu propriója sok teológust meggyõzhet arról, hogy "az egyháznak a II. vatikáni zsinat által kezdeményezett megújulására végleg sírhant borul". Szerinte "a legkevesebb, amit a katolikus teológustól elvárhatunk az, hogy megkövetelje az egyházi csalatkozhatatlanság-tan felülvizsgálatát". (Uo. 316. old.)
    Mindezekbõl világosan következik, hogy 36 év után nem a zsinati szellemiség kibontakoztatása áll az egyház tevékenységének középpontjában, hanem az (eltúlzott) veszélyekre hivatkozó hitvédelem, méghozzá növekvõ mértékû adminisztratív eszközökkel és módszerekkel. Aligha vitatható De la Brossának, a francia püspöki kar szóvivõjének véleménye, "amikor a lelkek engedelmes beleegyezése nem érhetõ el intellektuális úton, jogi korlátokat emelnek, és ebben, mint látjuk, az egyházi törvénykönyv módosítását alkalmazzák. E téren a történelem az egyházban ismétli önmagát". (Uo. 318. old.) Tehát ha nem sikerül "rábeszéléssel", akkor az engedelmességet kikényszerítik olyasmivel, amire még nem volt példa. Az egyház kimondja, hogy az Istentõl kinyilatkoztatott hitigazságok mellett, az egyházi Tanítóhivatal által hit és erkölcs tekintetében hozzáfûzött tanításoknak is hasonló engedelmességgel tartoznak az egyház tagjai.
    Csakhogy engedelmességet kicsikarni ilyen módon - enyhén szólva legalábbis különös. Fõleg annak fényében, hogy a II. vatikáni zsinat óta az egyházi vezetés állandóan azt bizonygatja, hogy hitvédõ és hitterjesztõ tevékenységükben egyaránt a hívõk eszmei meggyõzését alkalmazzák. Az ökumenikus közeledést illetõen például elkötelezettségüket és hajlékonyságukat hangoztatják, s ezt most alátámasztják az evangélikus egyházzal a megigazuló tanáról kötött egyezséggel. Nem kisebbítve e megállapodás jelentõségét, még is meg kell említenünk, hogy a szõnyegre kerülõ kérdések jelentõs részében még kemény viták zajlanak - és nem az evangélikusok akadékoskodása miatt. S bár az egyházi vezetés nem üti nagydobra, kétségtelen kudarc, hogy nem született megállapodás az ortodoxokkal és az anglikán egyházzal az ezredforduló elõtt - szinte az utolsó pillanatban - jórészt a katolikusok által okozott nehézségek miatt. II. János Pál pápa szinte már kétségbeesetten szorgalmazta, hogy ha már nem sikerült a millenniumi évfordulóra nagyobbat lépni a keresztény egység megteremtése felé, legalább valami részeredményt mutassanak fel. S ez a részeredmény elsõsorban az evangélikus egyház jóvoltából született meg.
    Elmaradt tehát a nagy keresztény összeborulás, újólag bizonyítva, hogy a katolikus egyház elkötelezettsége az ökumenikus összefogásra nem megfelelõ. Újra meg újra felbukkannak a jól ismert nézetek, méghozzá az általuk támasztott feltételek érvényesítésének igényével. Állítják, hogy "Krisztus egyháza a maga teljességében csak a katolikus egyházban létezik". A hittani Kongregáció újabb nyilatkozata, a Dominus Jesus, kimerítõ részletességgel sorolja fel a legnagyobb nehézségeket okozó álláspontokat. Hadd idézzem ezek egyikét: "Krisztusnak csak egy egyháza van, mely Péter utóda és a vele egy közösségben levõ püspökök által kormányozott katolikus egyházban létezik." (Lásd: Távlatok, 2000/4. szám. A dokumentum rövidített szövege.)
    Ezeknek az idézeteknek a tartalmi lényege arra a következtetéshez vezet, hogy a katolikus egyház az ökumenikus összefogás akadályait nem lebontani akarja, hanem tartósan megerõsíteni. Erre utal az angol Commonweal címû lap.
    "E római stratégiák nemcsak hogy nem állítják meg, hanem feltehetõleg elõsegítik a kultúra szekularizációját, és azt, hogy az egyház statiszta szerepébe kényszerül. […] A pápai politika legújabb fejleményei sok katolikus számára nem csupán szervezeti problémát jelentenek, hanem elsõsorban kihívást: hogyan higgyenek az egyháznak?" (Lásd: Mérleg. 1998/3. szám, 322. old.)
    Hosszasan lehetne még foglalkozni a katolikus egyházban jelenlevõ ellentmondásokkal. Kétségtelen, hogy az ellentmondások jelentõs része összefügg az egyház elhúzódó válságával. Az eltelt 36 év ugyanakkor igazolja, hogy a II. vatikáni zsinat állásfoglalásai megbízható irányvonalat adtak az elhúzódó válságból való kijutásra. Az egyház mindenoldalú megújulása és a világra való nyitás stratégiai fordulatot hozhatott volna.
    A zsinati szellemiség azonban nem vált általánossá, s ezért nem kielégítõ az erõfeszítés a célok valóra váltására. Az aggályoskodók akik kételkednek a zsinati irányvonal helyességében, a hitvédelmet illetõen, csak növelik a bizonytalanságot az egyházban. Mindamellett õk nemcsak kételkednek és vitatkoznak, hanem hivatali hatalmukat felhasználva részt vesznek a reformtörekvések megtorpedózásában is. Az egyház sok vezetõje képtelen megemészteni a világban végbement,
    vissza nem fordítható változásokat. Képtelen belátni, hogy a rosszul értelmezett hitvédelem, az eszközök és módszerek helytelen megválasztása, a világisággal szembeni újra meg újra felszított bizalmatlanság ma már alkalmatlan a vallásos hit igazi értékeinek megõrzésére. Nem lehetséges a valóságos értékeket elavult hagyományokkal, idejét múlt vallási tételekkel, avas szertartási formákkal, avítt nyelv és jelképrendszer használatával megóvni. A vallásos hit valóban súlyos veszélyeztetettsége napjainkban nem a világra való nyitás, és nem a kor követelményeihez igazodó reformok alkalmazásának a következménye. Sokkal inkább a tudományos és kulturális haladás megkérdõjelezésének, a formalizmushoz való ragaszkodásnak tudható be. Aligha válik be a félelem táplálásának a taktikája, nevezetesen az, hogy a nyitottság a világra eltántorítja a hívõket Istentõl.
    Ha napjainkban valami eltávolítja az embereket a vallástól, az elsõsorban a világtól való eltávolodás, a konok elzárkózás, az önkéntes gettóba vonulás.
    Korunk tömegeiben soha nem tapasztalt mértékben nõ az érdeklõdés a világ dolgai iránt. Ez vallásos és nem vallásos embereknél egyaránt látható. Nagy az információ-éhség és a jobb jövõre irányuló nyitottság. Korunk emberében erõsen tudatosodik, hogy a jobb jövõ tõlünk függ, s a jövõformálás érdekében cselekedni kell. Ilyen kérdésekkel, ebben a formában a keresztény egyházak azelõtt nemigen foglalkoztak. A világra nyitottság fontossága a katolikus egyház számára, XXIII. János pápa zseniális meglátásában fogalmazódott meg. A világ iránti nyitottság szorosan összefügg a jövõépítéssel, amellett jelentõs a szemléletformáló hatása.
    Úgy tûnik, ez a szemlélet az egyháziak körében is kezd elfogadottá válni. Egyes teológusok már azt is megkockáztatják, hogy a keresztény szenvedés-tan nem éppen a jövõépítés bíztató alapja. Várszegi Asztrik fõapát is az ember pozitív szerepét hangsúlyozza saját sorsának alakításában. Nézetének megtámasztására nem kisebb tekintélyre hivatkozik, mint Teilhard de Chardinre, a század nagy teológusára.
    A fõapát szerint a jövõ alakításában nemcsak annak van szerepe, ami már biztos. Van és lesz olyan változás, amely kizárólag tõlünk, emberektõl függ. És igen jelentõs az az egyházra vonatkozó véleménye, hogy a kereszténység világvalláskénti mûködéséhez paradigmaváltás kell, magyarán: mindent másként kell csinálni, mint eddig. (Lengyel László, Várszegi Asztrik, Beszélgetõ könyvecske Helikon kiadó, 1999.) Ez a nézet megszívlelendõ, jó volna, ha a keresztények megismerkednének vele és elgondolkodnának rajta.
 

MÛHELY

WIRTH ÁDÁM

Hová lettek az osztályok?

Eltûnt fogalmak nyomában

Hazánkban, az utóbbi idõben eltûntek a társadalmi osztályok. Mármint a legújabb társadalomelméleti, politológiai irodalomból, közéleti publicisztikából. Korábban általánosan elterjedt, bevett tudományos terminusként használt fogalmak tûntek el: osztályfogalom, osztályviszony, osztályhelyzet, osztályérdek, osztályszemlélet, osztály-kizsákmányolás, osztályharc, osztálypolitika, tõkésosztály, munkásosztály. Szociológusok, politológusok, politikusok, közírók mintha kínosan kerülnék a gyanús pedigréjûnek számító szavakat, kifejezéseket. Legfeljebb "középosztály", "középosztályosodás", "politikai osztály" (az úgynevezett politikai elit és az aktívan politizálók) értelemben esik szó osztályokról. (Mintha létezne "középosztály" más osztályok nélkül. Mintha a "politikai osztály" fogalma elfeledhetné a hatalom valódi osztályjellegét, a tényleges uralkodó osztály mibenlétét.) Ami talán legszomorúbb, az osztályok eltûntek a magukat baloldalinak tartó pártok programjából és dokumentumaiból is.

Amirõl nem beszélünk, az nincs is?

Paradox módon az osztály fogalma, illetve az osztályokkal kapcsolatos fogalmak, éppen akkor tûntek el a szociológiai, a politológiai és a politikai szövegekbõl, amikor a magyar társadalomban új (osztályjellegû) polarizáció ment végbe.
    Az erõszakolt tömeges privatizációval, amely során a vállalatok többsége tetemes vagyonvesztéssel állami tulajdonból magántulajdonba, jelentõs részben külföldi tulajdonba került, egyfajta új "eredeti tõkefelhalmozódás" ment végbe: az egyik oldalon tõketulajdonosok új osztálya alakult ki, a másik oldalon a dolgozók tömegei "proletarizálódtak", azaz: termelési eszközök tulajdonával nem rendelkezõ, a tõkéseknek kiszolgáltatott bérmunkásokká váltak.
    A privatizáció, a külföldi tõke magyarországi tulajdonszerzése, a kárpótlás alapvetõen átalakították a magyar társadalom tulajdonviszonyait és osztályviszonyait. Egy kisebb rész, egykori tõkések és leszármazottjaik, tõkésekké vált menedzserek és vállalkozók, pénzügyi szakemberek (becslések szerint a társadalom 8-10 százaléka) minimális befektetéssel jelentõs és versenyképes tulajdonhoz jutott, s ez lehetõvé tette számunkra idegen munkaerõ kizsákmányolását, biztosította a gyors meggazdagodás és felemelkedés lehetõségét. A rendszerváltás veszteseihez tartozó nagy többség azonban nem jutott számottevõ és versenyképes tulajdonhoz. Közülük sokan munkahelyüket is elvesztették, tartósan munkanélküliek lettek, elszegényedtek, leszakadtak, "marginalizálódtak", szociális létbizonytalanságban élnek. A legalacsonyabb és a legmagasabb jövedelmû népességtizedek között statisztikusok által mért jövedelemkülönbség mértéke egy évtized alatt megduplázódott: a felsõ tized jövedelmének nagysága a 80-as években négyszerese volt az alsó tized jövedelmének, a 90-es évek végén már közel tízszerese, ami jóval nagyobb, mint az elmúlt öt évtizedben bármikor. (Ennél is nagyobb, mintegy százszoros, a legszegényebbek és leggazdagabbak közötti különbség.)
    A rendszerváltás társadalmi tartamát komolyan vizsgáló társadalomkutató, ha tiszteli a tényeket, óhatatlanul beleütközik az osztályok és osztálykülönbségek létezésébe. Az osztályszemlélet jelentõségére olyanok is rádöbbentek, akik korábban az osztályok létét, az osztályszemlélet létjogosultságát kétségbe vonták. Szelényi Iván, amerikai egyetemen oktató neves magyar szociológus, a magyar és a lengyel társadalomban végbement változások nemzetközi összehasonlító vizsgálata alapján írt tanulmányának címében tette fel a kérdést: "újjáéled-e az osztályszemlélet?" A (marxista) osztályelméletet sietve eltemetõ várakozásokkal ellentétben, a két országban végbement változások összehasonlító vizsgálata alapján sokak számára meglepõ felismerésre jutott: "a posztkommunizmus elsõ öt esztendejében fokozódott az osztályszemlélet jelentõsége".1
    A hazai szociológusok, politológusok többségét azonban nem zavarják a tények. A tények tiszteleténél erõsebbnek bizonyult a bizonyítási kényszer, hogy bizonyítsák a marxizmussal való ideológiai szembenállásukat, elhatárolódjanak a (marxista) osztályszemlélettõl. A magyar társadalomban (is) létezõ osztályok vizsgálata, az osztályviszonyok elemzése helyett inkább nem beszélnek, hallgatnak róla. Fordított szómágiával - a kényelmetlen szavak kiiktatásával - megpróbálják magukat az osztályokat is eltüntetni a társadalomból. Amirõl nem beszélünk, az nincs is - gondolják. Ami nincs, arról ne is beszéljünk. "Boszorkányok márpedig nincsenek, ne is essék szó róluk" - jelentette ki Könyves Kálmán annak idején.
    Osztályok márpedig nincsenek, ne is essék szó róluk - vallja ma sok hazai szociológus, politológus, politikus.
    A politikailag gyanúsnak minõsülõ osztályfogalmat más - semlegesnek tûnõ - fogalmakkal helyettesítik (foglalkozási, jövedelmi, demográfiai, kulturális, etnikai csoportok és rétegek). Tõke és munka, tõkés és bérmunkás antagonisztikus viszonyát munkáltatók és munkavállalók, önállóak és alkalmazottak parttalan kategóriáiban oldják fel, mossák össze. Széles körben elterjedt a "fideszmagyar" - divatszó: a többértelmû "polgár" (állampolgár? adófizetõ polgár? citoyen? burzsoá?). "Polgári kormány", "Magyarország a polgároké", "polgárosodás" - mindezek nyakló nélküli emlegetése csak elködösíti a valóságosan létezõ osztálykülönbségeket. Mintha kapitalista viszonyok között, osztályhelyzettõl függetlenül, mindenki egyaránt "polgárrá" válhatna. Szemléletükbõl az osztály fogalmát következetesen számûzõ szociológusok, politológusok, politikusok nagy ívben kerülik meg a társadalmi osztályok létezését és újratermelõdését a mai Magyarországon. Tõkésosztály és munkásosztály nélkül azonban nem érthetõ meg, nem vizsgálható és elemezhetõ tudományos igénnyel sem a mai magyar társadalom, sem pedig a globális kapitalizmus. A mai tõkésosztály és munkásosztály pedig nem értelmezhetõk, nem vizsgálhatók tudományosan megalapozott osztályfogalom nélkül.

Az osztályfogalom "odisszeája"

Az osztályok megkerülhetetlenek a mai társadalom vizsgálatában. Újra fel kell fedezni az eltüntetett osztályfogalmakat. Visszanyúlva - klasszikus források alapján - tudományos értelmezéséhez, elméleti alapjaihoz, kialakulásához és történelmi fejlõdéséhez. A közhiedelemmel ellentétben, az osztályokat nem Marx fedezte fel.2 Már Marx elõtt polgári közgazdászok és történetírók leírták az osztályok gazdasági anatómiáját és az osztályok harcát, de nem tudtak magyarázatot adni az osztályok létezésének okára, nem tudták feltárni az osztályviszonyok kapcsolatát a termelési viszonyokkal, s nem mutatták meg az osztályok valóságos szerepét a társadalom fejlõdésében.
    Az osztályok létezését - egyoldalúan és felszínesen - az elosztási és jövedelmi viszonyokra redukálták, a gazdaságon kívüli erõszakkal magyarázták. Marx volt az, aki elméletileg megalapozta az osztályfogalom tudományos értelmezését és alkalmazását. Ebben az értelemben beszélhetünk joggal marxista osztályfogalomról. Az osztályokat nem elszigetelten, statikus állapotukban, felszíni, külsõdleges jegyek alapján vizsgálta, hanem szélesebb összefüggésekben, a társadalmi viszonyok rendszerébe ágyazva, történelmileg, a termelési viszonyok történelmi fejlõdésének függvényében, lényegi belsõ jegyei alapján. "A népesség - elvonatkoztatás, ha elhagyom, pl. az osztályokat, amelyekbõl áll. Ezek az osztályok megint csak üres szó - ha nem ismerem azokat az elemeket, amelyeken nyugszanak, pl. bérmunka, tõke stb. Ezek feltételezik a cserét, a munka megosztását, az árakat, stb. A tõke pl. semmi bérmunka nélkül, érték, pénz, ár stb. nélkül" - írta Marx.3
    A marxizmus osztályfogalma nem üres séma, amelyet kívülrõl ráhúzhatunk a társadalomra. Nem skatulya, amelybe begyömöszölhetõk a társadalom tagjai. Nem embercsoportok statisztikai osztályozása. A marxizmus osztályfogalma társadalmi viszonyokat kifejezõ tudományos kategória, objektív társadalmi viszonyok megismerésének és elemzésének fogalmi eszköze. Az osztályfogalom - mint minden tudományos kategória - lényegi összefüggések elvonatkoztatott, sûrített megragadása és kifejezése. Igazi jelentõsége és tartalma, más fogalmakkal kölcsönhatásban, a társadalom szerkezetének konkrét, történeti vizsgálatában tárul fel. Ahogyan a puding próbája az evés, a marxista osztályfogalom próbája a konkrét társadalmi viszonyok és folyamatok marxista elemzése. Ezzel kapcsolatban is igaz, hogy a fogalmak "elvontságukban, elszakítottságukban szubjektívak, de egészükben, folyamatukban, összegükben, tendenciájukban, forrásukban objektívak."4
    Az osztály marxista fogalma nem szakítható el a marxi elmélet egészétõl, a történelmi materializmustól, a polgári politikai gazdaságtan marxi bírálatától, a megismerés dialektikus módszerétõl.
    Az osztályfogalom rövid lenini definíciója, mint minden rövid definíció, csak a legfontosabb lényegi jegyeket emeli ki és foglalja össze sûrített formában, miszerint az osztályok "a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól"5
    Marx elmélete a társadalmi megismerés jelentõs tudományos vívmánya. Hatással volt a társadalomtudományok és a társadalmi gondolkodás egész késõbbi fejlõdésére, kitörölhetetlen nyomokat hagyott a polgári társadalomelméletekben is. Georges Gurvitch, francia szociológus könyvében a 19. század derekától a 20. század derekáig tekintette át osztályok elméletének történetét. Munkájának sokat mondó alcíme: "A társadalmi osztály eszméje Marxtól napjainkig."6 Leonard Reissman, amerikai szociológus az amerikai társadalom osztályaival foglalkozó munkájában arra mutatott rá, hogy a társadalmi osztályokról az utóbbi fél évszázadban született egész irodalomban "felfedezhetõ Marx hatása, tekintet nélkül arra, hogy beszélhetünk-e explicit gondolati rokonságról".7
    A polgári szociológusok nagy része az elmúlt 20. évszázadban, az osztályokkal foglalkozva, elismeréssel szólt Marx és a marxizmus történelmi érdemérõl, annak csak állítólagos "egyoldalúságát" bírálták. A marxista megközelítés "kiigazítására", "kiegészítésére", "korrigálására", "kritikai meghaladására", az osztályfogalom "átértelmezésére" tettek eredménytelen kísérletet, ami az osztályfogalom relativizálásához vezetett. Találóan jegyezte meg Leonard Reissman: "Az osztályfogalom végül is különbözõ dolgokat jelent attól az elméleti kontextustól függõen, amelyben helyezzük."8
    A marxizmus "meghaladására" irányuló kísérletekrõl írta Jean-Paul Sartre: "a marxizmus meghaladása a legrosszabb esetben is nem más, mint visszatérés a premarxizmushoz, legjobb esetben pedig egy meghaladottnak hitt filozófiában már meglevõ gondolat újrafelfedezése".9 Az osztályfogalom polgári "átértelmezése" egyrészt elméletileg visszatérés ahhoz a premarxista felfogáshoz, amely az osztályokat az elosztási-jövedelmi viszonyokkal és a gazdaságon kívüli erõszakkal magyarázta, másrészt módszerében az alapvetõ osztálykritériumokat a szélesebb társadalmi összefüggésekbõl kiragadott másodlagos kritériumokkal cserélte fel. A társadalmi osztály fogalmát szakmai, jövedelmi, életmódbeli, stb. különbségekre redukálták. Az osztályfogalmat státus-csoporttá, nominális (névleges) statisztikai kategóriává változtatták.
    Az efféle "kritikáról" állapította meg Lenin: "A szakmai különbségek összetévesztése az osztálykülönbségekkel, az életmódbeli különbségek összetévesztése az osztályoknak a társadalmi termelés egész rendjében elfoglalt helyzetében mutatkozó különbségekkel - ez igazán szemléltetõen illusztrálja a divatos »kritika« teljes tudományos elvtelenségét és azt a gyakorlati törekvést, hogy kitörölje magának az »osztálynak« a fogalmát, kiküszöbölje magának az osztályharcnak az eszméjét."10
    Az osztályfogalom leegyszerûsítõ értelmezésének és vulgarizálásának tünetei felbukkantak a munkásmozgalmon belül, a marxizmus híveinek körében is. A marxizmus viszonylag gyors tömeges elterjedése és népszerûsítése a munkásmozgalomban vulgarizálással járt együtt. A mozgalom történelmi fejlõdésének elkerülhetetlen vargabetûi és belsõ ellentmondásai elméleti leegyszerûsítésekhez és torzulásokhoz vezettek. Lenin szavaival: sokan "igen egyoldalúan, torzítva sajátították el a marxizmust, bemagoltak bizonyos jelszavakat, taktikai kérdésekre adott válaszokat, de nem értették meg e válaszok marxista kritériumait". A "betanult, de meg nem értett, át nem gondolt jelszavak szajkózása sok olyan üres frázis széles körû elterjedéséhez vezetett, amely a gyakorlatban a legkevésbé sem marxista."11
    Az elmélet "igen egyoldalú", "torzítva" történt elsajátítása, "betanult, de meg nem értett, át nem gondolt jelszavak szajkózása" sok esetben üres frázissá változtatták az osztályszemléletet és osztálypolitikát, s ez a gyakorlatban súlyos torzulásokkal, a marxizmustól idegen jelenségekkel párosult. Ilyen volt, többek között, az osztályfogalom azonosítása az emberek politikai célzatú kategorizálásával, szociális származásuk, munkájuk jellege és foglalkozásuk szerint. A marxista módszertõl eltérõen az osztályokat nem dinamikus mozgásukban, kölcsönhatásukban szemlélték és vizsgálták, hanem mozdulatlan állapotukban, egymástól mereven elválasztva, belsõ tagozódásukat és az átmeneteket figyelmen kívül hagyva. Az egyes osztályokról leegyszerûsített, statikus és differenciálatlan kép alakult ki és terjedt el. A munkásosztályt sokáig, leegyszerûsítve, a fizikai munkásokkal - "kalapácsos emberrel" - azonosították. Az osztályharcot gyakran személyek ellen irányuló direkt akciókkal, diszkriminatív, repressziós módszerek alkalmazásával cserélték fel. (Marx a kapitalizmust bírálva külön is hangsúlyozta, hogy bírálatának tárgya nem a tõkés személye: "személyekrõl itt csak annyiban van szó, amennyiben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítõi, meghatározott osztályviszonyok és érdekek hordozói"12)
    Eltérõ elõjelekkel egyoldalúan abszolutizálták az osztályharc egyik vagy másik formáját. Némelyek (az "ökonomisták", "szindikalisták") az osztályharcot a gazdasági harcra, bérkövetelésekre, a munkafeltételek javítására szûkítették. Mások (a jobboldali opportunisták, reformisták) a parlamenti harcot tekintették a politikai harc egyedüli formájának. Megint mások (anarchisták, blanquisták, "baloldali kommunisták") az osztályharc öncélúan erõszakos formáit (fegyveres felkelés, terror) abszolutizálták és az osztályharcot "forradalmi kalandorkodással" keverték össze. Az efféle leegyszerûsítések és az egyoldalúságok, szemléleti és gyakorlati torzulások elhomályosították, kiforgatták és deformálták a marxista osztályfogalom eredeti tartalmát és jelentõségét. Ezért azt ma nemcsak a polgári ideológiával szemben kell megvédeni, hanem meg kell tisztítani és meg kell szabadítani azoktól a leegyszerûsítésektõl és torzulásoktól is, amelyek az elmúlt idõszakban rárakódtak.
    Képletesen szólva, a marxista osztályelmélet újrafelfedezésében, rekonstruálásában s alkotó alkalmazásában, az osztály-megközelítés és osztályszemlélet elméleti és gyakorlati érvényesítésében egyaránt el kell kerülni a polgári "kritika" és "átértelmezés" Szkülláját, és a vulgarizálás Kharübdiszét. Odüsszeusz - Szkülla és Kharübdisz között hajózva - a szirének csábhangjának ellenállva találhatta meg hosszú bolyongás után a hazájává visszavezetõ utat. A marxizmus ma csak úgy találhat vissza önmagához, ha nem enged sem az antimarxista "kritika" és "átértelmezés", sem pedig a vulgarizálás csábító szirénhangjainak, s elkerüli mind Szkülla, mind Kharübdisz pusztulással fenyegetõ veszélyes szirtjeit.

Munkásosztály: mítosz vagy valóság?

Az egyes osztályok történelmi szerepe korszakonként változik. "Nem tudhatjuk, milyen gyorsan és milyen sikerrel fognak kibontakozni az adott korszak egyes történelmi mozgalmai. Azt azonban tudhatjuk és tudjuk is, hogy melyik osztály áll egyik-másik korszak középpontjában, meghatározva e korszak fõ tartalmát, fejlõdésének fõ irányát, az adott korszak történelmi viszonyainak fõ sajátosságait stb." - jegyezte meg Lenin.13
    A kapitalizmus kialakulása és fejlõdésének korai szakaszában a burzsoázia állt a korszak középpontjában. "A burzsoázia alig százéves osztályuralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelõerõket hozott létre, mint valamennyi letûnt nemzedék együttvéve" - állapítja meg a Kommunista Kiáltvány. A burzsoázia vezetésével diadalmaskodtak a kor nagy forradalmai: az angol és a francia forradalom. A burzsoázia vezetésével végbement forradalmi változások azonban eljutottak egy olyan pontig, amikor a "polgári viszonyok már túl szûkek voltak ahhoz, hogy befogadhassák az önmaguk által létrehozott gazdagságot". A termelõerõk "túl hatalmasak lettek e viszonyok számára", az uralkodó viszonyok a fejlõdés gátjaivá váltak.14 "A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amely már nem fér meg a tõkés burokban. Üt a tõkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják" - összegzi Marx A tõkében hatalmas gazdasági és történelmi tényanyag, "tények egész Montblanc-ja" alapján végzett tudományos vizsgálódásának eredményét.15 A kapitalizmus a nagyipar és a proletariátus létrehozásával egyben saját "sírásóját" is megteremtette, azt a forradalmi osztályt, amely helyzeténél fogva csak a kapitalizmus megdöntésével és meghaladásával szabadíthatja fel magát az õt kizsákmányoló tõke rabsága alól.
    Az osztályharcos munkásosztály volt a remény és a jövõ záloga mindazok számára, akik - Zolától Gorkijig, Jack Londontól Martin Andersen Nexõig, Walt Whitmantól Bertolt Brechtig - az irodalomban lázadtak a kapitalizmus embertelensége ellen. "Nyakatokon vad, úri tatárok / S mégis büszke a ti fejetek. / Frissek a vérben, nagyok a hitben, / Csák Máté földjén ti vagytok az Isten. / Elõre magyar proletárok. […] S én, beteg ember, csupán csak várok, / Vitézlõ harcos nem lehetek. / Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem: / Véreim: magyar proletárok." - üdvözölte Ady Endre a magyar proletárokat mint az új világ elõharcosait. A munkásosztállyal tudatosan azonosuló József Attila már a munkások nevében szólalt meg: "Papok, katonák, polgárok után / így lettünk végre mi hû / meghallói a törvényeknek; / minden emberi mû / értelme ezért búg mibennünk, / mint mélyhegedû." Büszkén hirdette: "ez az a munkásság, / amely az osztályharcban vasba öltözött. / Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! / És búvunk érte, mint az üldözött. / A történelem futószalagára / szerelve ígyen készül a világ, / hol a munkásság majd a sötét gyárra / szegzi az Ember öntött csillagát!"
    A kapitalizmus védelmezõi kétségbe vonják és tagadják a munkásosztály feltételezett forradalmi szerepét, ideológiai és politikai "mítosznak" minõsítve azt.
    A marxizmusban leghevesebben a proletariátus történelmi szerepére vonatkozó tanítást támadják. A munkásosztály történelmi szerepérõl szóló tanítással szállt vitába Raymond Aron is, aki Marx születése 150. évfordulója alkalmából, 1968-ban, Párizsban megrendezett tudományos ülés egyik elõadója volt (az UNESCO akkor még kiemelt jelentõségû jubileumként kezelte Marx születésnapját). Aron szerint a burzsoázia azért játszhatott forradalmi szerepet a feudalizmustól a kapitalizmushoz való átmenetben, mert már a feudalizmus méhében is privilegizált kisebbség volt, új termelõerõket és termelési viszonyokat hozott létre. Egy új termelési módhoz való átmenetben a proletariátusnak ilyen szerepe azért sem lehet, állítja, mert semmilyen szempontból nem képez privilegizált kisebbséget, csupán alaktalan tömeg, új termelõerõket és termelési viszonyokat nem hoz létre. "Hogy egyenlõségjelet tehessenek a burzsoázia és a proletariátus közé, a marxisták olyasmihez folyamodta, aminek használatát másoknál maguk is elítélték: a mítoszhoz."16
    A proletariátus "glorifikálása", a vallásos jellegû "messianizmus", amellyel kritikusai gyakorta vádolták, alapvetõen idegen a marxizmus természetétõl.
    Az ilyen vádakra válaszolva írta Marx: ha a szocialisták "világtörténelmi szerepet tulajdonítanak a proletariátusnak, ezt semmiképpen sem azért teszik, mert
    - ahogy a kritikus el akarja hitetni - a proletárokat isteneknek tartják." Éppen fordítva. Mivel "a proletariátus életfeltételeiben a legembertelenebbé kicsúcsosodott formájukban összpontosultak a mai társadalom a (kapitalizmus) összes életfeltételei, mivel az ember a proletariátusban elvesztette önmagát", helyzetébõl eredõen "abszolúte parancsoló szükség" kényszeríti, hogy "ez ellen az embertelenség ellen fellázadjon", "felszabadítsa önmagát". "De nem szabadíthatja fel önmagát anélkül, hogy meg ne szüntetné saját életfeltételeit. Nem szüntetheti meg saját életfeltételeit anélkül, hogy meg ne szüntetné a mai társadalom összes embertelen életfeltételeit, amelyek az õ helyzetében összpontosulnak. […] Nem arról van szó, hogy egyik vagy másik proletár, vagy akár az egész proletariátus idõlegesen mit képzel el céljának. Arról van szó, hogy mi a proletariátus és, hogy a létének megfelelõen mit lesz kénytelen tenni."17

Változó munkásosztály
a történelemben

Sokan azt állítják, hogy ma - a 20. és 21. század fordulóján - már nem is létezik munkásosztály. Arra hivatkoznak, hogy a termelõerõk fejlõdésében lezajlott változásokkal, a tudományos-technikai forradalom eredményeként, megváltozott az ipar szerepe és jelentõsége a termelésben, jelentõsen átalakult a munka foglalkozási-szakmai struktúrája. A munka nagymértékben "intellektualizálódott", a fizikai munka szerepét és jelentõségét egyre inkább az automatizálás és az információ veszi át. A fejlett országokban csökken a hagyományos - fizikai munkát végzõ - ipari munkások száma, ugyanakkor növekszik a nem termelõ ágazatokban, oktatás és kutatás, távközlés és informatika, a szolgáltatások szférájában dolgozók száma, akik nem sorolhatók a munkásosztályhoz.
    Azt bizonygatják, a társadalom "polarizálódása" helyett az osztálykülönbségeket áthidaló és fokozatosan eltüntetõ "középosztályosodás" megy végbe.
    Az osztály nélküli társadalom nem, ahogyan ezt Marx jövendölte, a proletariátus forradalmán keresztül valósul meg, "hanem a középosztály hatalmas méretû kiszélesedésén keresztül, amelynek tendenciája, hogy elnyeli az alacsonyabb osztályokat" - állítják a polgári szociológusok.18 A ma is divatos "középosztály-elmélet" igazi funkcióját nyíltan fogalmazta meg. P. Bleton francia szociológus:
    "a középosztály formulája zászló, amely körül azok gyülekeznek, akik félnek a munkásmozgalomtól".19
    Kétségtelen, hogy a munkásosztály létszáma, összetétele, munkájának jellege, ágazati és szakmai struktúrája, földrajzi eloszlása, életkörülménye és életmódja a legutóbbi másfél évszázad alatt jelentõsen megváltozott. A hagyományos ipari munkásság részaránya az iparilag fejlett országokban csökkent. A mai munkásosztály külsõleg nem hasonlít a 19. század munkásosztályára. Ebbõl azonban nem következik az, hogy a munkásosztály mint osztály eltûnt volna, hogy alapvetõ osztályjegyeit elvesztette volna, hogy osztályhelyzete lényegileg megváltozott volna. Az, ami a munkásosztály sajátos osztályhelyzetét a kapitalizmusban alapvetõen meghatározza és jellemzi, mit sem változott¨ a munkásosztály ma is "a bérmunkások osztálya, akik, minthogy nincsenek saját termelési eszközeik, kénytelenek eladni munkaerejüket, hogy megélhessenek". Ezért munkájuk eredményének egy részét kisajátíthatja a tõkések osztálya, "akik a társadalmi termelési eszközök tulajdonosai és bérmunkát alkalmaznak". Ez a két osztály a mai kapitalizmusban is kölcsönösen feltételezi egymást, létezésük és antagonizmusuk szükségszerûen következik a tõkés termelési mód lényegébõl. A bérmunkások osztályát nevezte Marx, más szóval, modern "proletariátusnak", proletáron itt általánosságban olyan bérmunkást értve, aki munkájával "tõkét termel és értékesít".20 Ki állíthatná, hogy ma már nincsenek ebben az értelemben vett "proletárok", akik munkájukkal tõkét termelnek és értékesítenek?
    A bérmunkások osztálya a 19. században nagyjából egybeesett az "ipari proletáriátussal", ezen belül is a fizikai munkásokkal. a bérmunkások osztálya ("proletariátus") történelmileg a nagyipar kifejlõdésével jött létre, "a nagyipar talaján", annak "sajátos termékeként" nõtt fel, s egyben maga is annak fejlõdésével, kiszélesedésével fejlõdött és változott. "A munkásosztály helyzete Angliában" címû munkájában Engels az angliai munkásosztály példáján tekintette át a munkásosztály kialakulását és fejlõdését. Az elsõ proletárok Angliában, a 18. század második felében, a pamutiparban jelentek meg, ahol a gõzgép és a gyapotfeldolgozó gép alkalmazása lehetõvé tette a termelés nagyfokú centralizálását és munkások nagy tömegének koncentrálását. Ezért Engels az õ helyzetüknek, a "szûkebb értelemben vett gyári munkások" helyzetének bemutatásával kezdi a munkásosztály helyzetének tárgyalását. Ezt követte a "proletáriátus többi csoportjai", a szénbányákban és ércbányákban dolgozó munkások, a mezõgazdasági proletariátus, és más munkásrétegek helyzetének vizsgálata.
    A termelés fejlõdésével a bérmunkások osztálya újabb ágazatokra terjedt ki, újabb népes munkáscsoportok jelentek meg, és kerültek elõtérbe. A 19. század utolsó évtizedeiben a munkásosztályon belül ugrásszerûen megnõtt a vasmunkások, építõipari munkások, a közlekedés és szállítás területén (vasút, hajózás) dolgozó munkások száma és aránya.
    A századfordulót követõen gyors ütemben kezdett növekedni az autógyártásban, hadiiparban, gépgyártásban foglalkoztatott munkások száma. A 20. század második felében az automatizálás, elektronika, petrolkémia, távközlés, nukleáris ipar fejlõdésével új szakmák és új munkásrétegek jelentek meg a munkásosztályon belül.
    A bérmunkások körét tovább szélesítette a tõkés viszonyok behatolása és érvényesülése a társadalom életének legkülönbözõbb szféráiban. A kapitalizmusban a burzsoázia "fizetett bérmunkássá változtatta az orvost, jogászt, papot, költõt s a tudomány emberét" (Kommunista Kiáltvány).21Napjainkban tömegessé vált bérmunkások foglalkoztatása a szolgáltatások, az ügyintézés, a kereskedelem, az oktatás és egészségügy, a kutatás és fejlesztés, a hírközlés és a tömegmédia területén.
    A munkásosztály létezése tehát nem köthetõ - sem elméletileg, sem gyakorlatilag - csupán egyetlen ágazathoz). A tõkés termelési módra jellemzõ tõke-munka viszony univerzális jellegébõl következõen a munkásosztály univerzálisan létezõ osztály, léte a termelés minden ágát, a társadalom életének minden szféráját átfogja.
    A tõkés társadalomban a munkamegosztás szétválasztja és különbözõ személyekre osztja el a termelõmunka különbözõ funkcióit a gyári segédmunkásoktól a mérnökig, a termelés elõkészítésétõl , a termékek elõállításán keresztül, azok értékesítéséig, a kéz funkciójától a fej funkciójáig. ez kifejezésre jut a munkavégzés konkrét formájában, a szükséges szakképzettségben, a munkakörülményekben és munkabérekben, a munkásosztály összetételében és belsõ tagoltságában is. Ez azonban, mutatott rá Marx, "Nem akadályozza azt, hogy az anyagi termék e személyek közös terméke, illetve, hogy közös termékük anyagi gazdagságban tárgyiasul; ami viszont éppúgy nem akadályozza azt, vagy mit sem változtat azon, hogy e személyek mindegyikének viszonya a bérmunkásnak a tõkéhez való viszonya, és ebben a kiváló értelemben a termelõ munkás viszonya. Mindezek a személyek nemcsak, hogy közvetlenül anyagi gazdagság termelésében vannak foglalkoztatva, hanem a munkát közvetlenül pénzre mint tõkére cserélik és ezért munkabérük újratermelésén kívül közvetlenül értéktöbbletet is termelnek a tõkésnek. Munkájuk megfizetett munkából, plusz meg nem fizetett többletmunkából áll."22 Ebben az értelemben beszélt Marx az "összmunkásról" mint "különbözõ munkafajták totalitásáról" különbözõ munkaképességû, a "kéz és az agy funkcióit" egyesítõ, a bérmunkások összességérõl, azaz a munkásosztályról. Ma is ebben az átfogó értelemben beszélünk munkásosztályról, mint a fizikai és szellemi munkát végzõ bérmunkások totalitásáról.

Tõkés globalizáció
és a munkásosztály ma

A globális kapitalizmusban - "a tõke és a munkaerõ szabad áramlásával" - a tõke és a munka, a tõkésosztály és bérmunkásosztály antagonizmusa globálissá vált. Az egyik oldalon, multi- és transznacionális tõkésvállalatok létrejötte, a tõkepiac internacionalizálódása, nagyméretû és gyors spekulációs pénzmozgások lehetõse soha nem látott globális méretû tõkekoncentrációt és centralizációt hozott létre. A másik oldalon, globálisan növekszik és kiszélesedik azoknak a bérmunkásoknak az összessége, akiknek munkája "megfizetett munkából és meg nem fizetett munkából áll", akik munkabérük újratermelésén kívül - növekvõ arányban - "értéktöbbletet is termelnek a tõkésnek", akiket a globálisan mûködõ tõke kizsákmányol.
    A tõke által kizsákmányolt bérmunkások száma egészében korunkban nem csökken, hanem növekszik. Ugyanakkor átalakul a marxi értelemben vett proletariátus földrajzi megoszlása és összetétele, a munkavégzés konkrét formája, az egyes munkafajták súlya és szerepe a termelõmunka összfolyamatában. A tõke, magasabb profit reményében, a termelés legmunkaigényesebb, leginkább környezetszennyezõ ágait és fajtáit az iparilag fejlett országokból tömegesen telepíti át más, fejletlenebb és szegényebb országokba, ahol olcsó munkaerõt talál, és ahol a termelési költségeket nem terhelik szigorú költségvetési elõírások. Ezekben az országokban felgyorsul a tradicionális termelési formák és társadalmi kapcsolatok felbomlása, a munkapiacon nagy tömegben jelenik meg a tõke számára rendelkezésre álló "szabad" munkaerõ, amelynek azonban csak egy részét szívják fel a fejlett országokból odatelepített viszonylag "modern", de a fejlett országokhoz képest elavult technikát képviselõ üzemek. Más részük a munkanélküli "ipari tartaléksereg" létszámát növeli, az otthon vagy külföldön munkát keresõk számát szaporítja. A tõke a kizsákmányolás és környezetszennyezõdés exportjával egyidejûleg termékei számára új fogyasztói piacot is talál ezekben az országokban, s exportálja, legalábbis részben, a túltermelési válság negatív következményeit.
    Megváltozik a termelés és a munkásosztály szerkezete a fejlett országokban is. A leginkább munkaigényes, a legnehezebb munkát igénylõ ágazatok részleges áttelepítésével csökken a tradicionális ipari munkások száma és részaránya a munkásosztályon belül. Itt koncentrálódik azonban továbbra is a termeléssel kapcsolatos kutató-fejlesztõ tevékenység, a legfejlettebb technikát alkalmazó ágazatok (elektronika, informatika) zöme. Egyben növekszik a szolgáltatások szerepe és aránya, a kereskedelmi és pénzügyi szféra jelentõsége. Ezeken a területeken általában magasabban kvalifikált és jobban megfizetett munkások dolgoznak. De a kevésbé kvalifikált és gyengén fizetett munkára sem szûnt meg az igény. Ezt fõleg befogadott bevándorlókkal, vendégmunkásokkal, a társadalom bõvülõ "marginalizálódó" rétegeivel töltik be. Az Egyesült Államokban például mexikóiakkal, dél-amerikaiakkal, ázsiaiakkal, Franciaországban arab és afrikai vendégmunkásokkal, Németországban török vendégmunkásokkal stb.
    A tõkés termelési mód létfeltétele "fölös munkásnépesség" felhalmozása, a tõke változó szükségletei számára "mindig készen álló kizsákmányolható emberanyagot" jelentõ ipari tartaléksereg léte. Napjainkban globálissá vált a munkanélküliség is. A tömeges és tartós munkanélküliség alakult ki a legfejlettebb tõkés országokban is. Az erõsen kozmetikázott hivatalos statisztika szerint az iparilag legfejlettebb országokban 40 millió a munkanélküliek száma, ebbõl 20 millió európai. Nem tartalmazza ez azokat, akik nagy számban alkalmi munkássá váltak, részmunkaidõben dolgoznak, az olyan munkakeresõket, akik még nem kerültek munkanélküli nyilvántartásba. Ennél is magasabb a munkanélküliek száma a fejlõdõ országokban. Indiában, pl. a 90-es évek elsõ felében 336 millió volt a regisztrált munkanélküliek száma, de ezen kívül még sok millióan éltek munka nélkül, akik nem voltak regisztrálva.
    A mai kapitalizmust elemzõ módon bíráló munkáiban Mészáros István helyesen mutat rá arra, hogy korunkban "a tõke kegyetlen uralma a munkán, mint globális jelenség egyre nyilvánvalóbbá válik. […] Teljesen lehetetlen megérteni a nemzetenként különbözõ és társadalmilag rétegzett munka sokágú és bonyolult problémáját, ha nem tartjuk folyamatosan szem elõtt a megfelelõ és szükséges keretet, nevezetesen a kibékíthetetlen antagonizmust a teljes társadalmi tõke és a teljes munka között."23
    A munka és a tõke alapvetõ antagonizmusának konkrét megnyilvánulásai a helyi gazdasági-társadalmi körülményektõl és a fejlettségi foktól függõen országonként módosulhatnak, illetve módosulnak. Számításba kell venni azt is, hogy a proletariátus nem homogén tömeg, amelyet a kínai fal választ el a társadalom többi részétõl, hanem olyan belsõleg több vonatkozásban differenciált, rétegzõdõ osztály, amely többirányú kapcsolatban és kölcsönhatásban van más osztályokkal és rétegekkel. Már Marx rámutatott arra, hogy az osztályok közötti határvonalakat "mindenütt közép- és átmeneti fokok homályosítják el".24A munkásosztálynak sincsenek statikusan rögzíthetõ, éles és áthághatatlan határai. A munkásosztály folyamatos újratermelõdése a tõkés termelési mód ma is érvényesülõ "állandó tendenciája és fejlõdéstörvénye". A bérmunkásként dolgozó munkások tömegét azonban mindenütt, a szorosabb értelemben vett munkásosztállyal érintkezõ, részlegesen összefonódó, félproletárok és kispolgárok (bedolgozók, beszállítók, alkalmi munkások "önfoglalkoztatók", "kényszervállalkozók", kistulajdonosi létbe emelkedõk és lecsúszottak) széles gyûrûje veszi körül. A munkásosztályon belül vannak szakképzetlen, egyszerû munkát végzõ, jól megfizetett munkásrétegek. Létezik "munkásarisztokrácia". A munkások egy része állandóan deklasszálódik, egyrészt "lumpenproletárrá" sülylyed, és kirekesztetté válik, másrészt "felemelkedik", kispolgárosodik, kistulajdonossá válik. Ugyanakkor a munkásosztály állandóan újratermelõdik, újabb és újabb rétegek áramlanak soraiba.
    A munkásosztály helyzetét ma egészében a létbizonytalanság fokozódása jellemzi. A gátlástalan tõkés profithajsza, egész iparágak felszámolása, üzemek bezárása, tömeges elbocsátások a munkások csaknem minden rétegét fenyegeti.
    A munkahely elvesztésétõl való félelem védtelenné teszi a munkásokat a tõkésekkel szemben. Több mint százötven évvel ezelõtt, az angol munkásosztály helyzetét jellemezve ezt írta Engels:
    "A nagyvárosi munkásság helyzete tehát különbözõ, fokozatai vannak: a legkedvezõbb esetben elviselhetõ az élete, megerõltetõ munkáért jó bért kap, jó lakása van és nem táplálkozik rosszul - mindez természetesen csak munkásszempontból jó és elviselhetõ -; a legrosszabb esetben keserves nyomorban él, amely odáig fajulhat, hogy a munkás hajléktalanná válik és éhenhal; az átlag pedig sokkal közelebb áll ehhez a legrosszabb esethez, mint a legjobbhoz. De ezek a fokozatok nem osztják állandó csoportokra a munkásokat, tehát nem lehet azt mondani, hogy a munkásoknak ez a csoportja jól él, a másik pedig rosszul, s hogy ez mindig így volt és így is marad; hanem, ha itt-ott ez is az eset, ha egyes munkaágak általánosságban elõnyben is vannak a többiekkel szemben, a munkások helyzete mégis annyira ingadozik, hogy minden munkás megjárhatja a legnagyobb kényelem és a legnagyobb ínség minden fokát, sõt éhen is halhat - majdnem minden angol proletár sokat mesélhetne a szerencse nagy forgandóságáról."25Engels szavai megdöbbentõen találóak százötven esztendõ múltán is. A munkások helyzete ma is "annyira ingadozik, hogy minden munkás megjárhatja a legnagyobb kényelem és a legnagyobb ínség minden fokát", majdnem minden proletár, és nemcsak Angliában, "sokat mesélhetne a szerencse nagy forgandóságáról".
    A munkásosztály helyzetét Magyarországon is a tõke és a munka antagonisztikus ellentéte határozza meg. A kapitalizálódott magyar gazdaság a globális tõkés világrendnek rendelõdött alá.
    A külföldi tõke aránya az élelmiszeriparban elérte a 66 százalékot, a feldolgozóipar többi részében az 55 százalékot, a kereskedelemben meghaladja a 40 százalékot. A hazai ipari és mezõgazdasági termelés drámaian visszaesett. Régebben eredményesen mûködõ, korszerû termékeket elõállító üzemek egész sora bezárt. Visszafejlesztették a termelés korszerûsítését szolgáló kutató és fejlesztõ tevékenységet. Csökkent a foglalkoztatottság, az aktív keresõk száma. Másfélmillió dolgozó elveszítette munkahelyét. A regisztrált munkanélküliek száma 1990 és 1994 között huszonegyszeresére nõtt. Sokan idõ elõtt nyugdíjba kényszerül-
    tek vagy "kényszervállalkozók" lettek.
    A rendszerváltás elõtti idõszakhoz képest jelentõs mértékben csökkent a munkabérek és nyugdíjak reálértéke. A hazai munkabérek mélyen az európai munkabérek átlaga alatt vannak. A magyarországi olcsó és viszonylag jól képzett munkaerõ foglalkoztatása a tõkének extraprofit megszerzésére kínál lehetõséget. A munkások ma hazánkban többszörösen kizsákmányoltak: a rendszerváltás vesztesei volta, ugyanakkor velük fizettették meg a rendszerváltás költségeit; profitot termelnek a hazai tõkéseknek, extraprofitot a külföldi tõkének.

Szenvedõ osztályból harcoló osztály

A kérdés nem az, hogy létezik-e munkásosztály. A munkásosztály létezése és tõkés kizsákmányolása letagadhatatlan tény. Az igazi kérdés: a munkásosztály vajon "magáért-valóan" is - azaz, helyzetét és osztályérdekeit tudatosító, azokért szervezetten harcoló osztályként - létezik, vagy csupán "magában-valóan", azaz, objektíve létezõ, de demoralizálódott, helyzetét nem tudatosító, dezorganizált osztályként? Az osztályuralmat minden eszközzel (gazdasági kényszer, politika rendszer, államhatalmi szervek és államok feletti szervezetek, pártok s parlament, ideológiai és tudati manipuláció, szükség esetén katonai erõszak alkalmazása) globálisan gyakorló tõkésosztállyal szemben miért nem lép fel osztályhelyzetét és osztályérdekeit felismerõ és tudatosító, érdekeiért szervezeten is harcolni képes munkásosztály? Miért nem volt képes az utóbbi idõszakban felismerni és tudatosítani helyzetét és érdekeit? Miért nem volt képes az utóbbi idõszakban felismerni és tudatosítani helyzetét és érdekeit? Miért gyengültek meg politikai és érdekvédelmi szervezetei? Mikor, és hogyan válhat újra nemcsak "magában-valóan", hanem "magáért-valóan" is létezõ osztállyá? Ez ma a legnagyobb probléma s egyben a legnagyobb kihívás a munkásmozgalom számára. A mai baloldalnak elsõsorban erre kellene elméleti és politikai választ adnia.
    Engels munkájáról (A munkásosztály helyzete Angliában) írta Lenin: ez a könyv mondta ki elõször, hogy "a proletariátus nemcsak szenvedõ osztály; hogy a proletariátust éppen gyalázatos gazdasági helyzete feltartóztathatatlanul elõre taszítja és rákényszeríti arra, hogy harcoljon végleges felszabadulásáért. A harcoló proletariátus pedig maga fog segíteni magán."26 A proletariátus ma még csak szenvedõ osztály, amelyet éppen gyalázatos gazdasági helyzete taszítja elõre és kényszeríti a harcra. Az szükséges, hogy a szenvedõ osztály harcoló osztállyá váljon. Csak így tud saját magán segíteni.
 

Jegyzetek

1 Eszmélet/32; Magyar Hírlap 1995. október 28.  vissza
2 Õ ma errõl ezt írta: "Nem az én érdemem, sem a modern társadalomban levõ osztályok létezésének, sem ezek egymás közötti harcának felfedezése. Polgári történetírók már jóval elõttem ábrázolták az osztályok e harcának történelmi fejlõdését, polgári közgazdászok pedig az osztályok gazdasági anatómiáját. Ami újat én tettem, az az volt, hogy kimutattam: 1. hogy az osztályok létezése csak a termelés fejlõdésének meghatározott történelmi szakaszaihoz van kötve; 2. hogy az osztályharc szükségszerûen a proletariátus diktatúrájához vezet; 3. hogy maga ez a diktatúra csak átmenet az összes osztályok megszüntetéséhez és az osztály nélküli társadalomhoz" Marx és Engels Mûvei 28. k. 479. old.  vissza
3 MEM 13. k. 166. old.  vissza
4 Lenin Összes Mûvei 29. k. 172. old. vissza
5 LÖM 39. k. 15. old.  vissza
6 Georges Gurvitch: Études sur les classes sociales. Éditions Gonthier 1963.  vissza
7 Leonard Reissman: Les classes sociales aux États-Unis. PUF Paris, 1953.  vissza
8 Leonard Reissman: Les classes sociales aux Étets-Unis vissza
9 Jean-Paul Sartre: Questions de méthode, Gallimard, 1960.  vissza
10 LÖM 5. k. 173-174. old.  vissza
11 LÖM 20. k. 79. old.  vissza
12 MEM 23. k. 713. old.  vissza
13 LÖM 26. k. 131. old.  vissza
14 MEM 4. k. 446-447. old.  vissza
15 MEM 23. k. 713. old.  vissza
16 Raymond Aron: Les étapes de la pensée sociologique, Gallimard 1967.  vissza
17 MEM 2. k. 35. old.  vissza
18 Jessie Bernard: Class Organisation in an Era of Abundance: A New Principe of Class organisation. London, 1956.  vissza
19 P. Bleton: Les Hommes des Temps qui viennent,
Paris, 1956.  vissza
20 MEM 23. k. 574. old.  vissza
21 MEM 4. k. 444. old.  vissza
22 MEM 26/I. k. 35. old.  vissza
23 Mészáros István: Munkanélküliség és okozatiság, Eszmélet/48.  vissza
24 A tõke. Harmadik kötet, ötvenkettedik fejezet. Az osztályok: "Angliában a modern társadalom, a maga gazdasági tagozódásában, vitathatatlanul a legszélesebb, legklasszikusabb módon fejlõdött ki. De ez az osztálytagozódás még itt sem jelentkezik tisztán. Itt is mindenütt közép- és átmeneti fokok homályosítják el a határvonalakat (bár falun összehasonlíthatatlanul kevésbé, mint a városokban). De vizsgálódásunk szempontjából ez közömbös. Láttuk, hogy a tõkés termelési mód állandó tendenciája és fejlõdéstörvénye az, hogy a termelési eszközöket egyre inkább elválasztja a munkától s a szétaprózott termelési eszközöket egyre inkább nagy csoportokba koncentrálja, tehát a munkát bérmunkává, a termelési eszközöket pedig tõkévé változtatja". MEM 25. k. 833. old.  vissza
25 MEM 2. k. 284. old.  vissza
26 LÖM 1. k. 8. old.  vissza
 

CSALA KÁROLY

Fogyasztás és pusztítás
- vagy végre valami más

Mészáros István: A tõke társadalmának alternatívája. Az "amerikai évszázadtól" a szocializmus vagy barbárság válaszútjáig.*

Mi történt a szocializmussal? Ezt a kérdést alighanem az Ezredvég minden olvasója feltette már, ha másnak nem, hát saját magának. A világban sokan óhajtottak és óhajtanak válaszokat fogalmazni ez ügyben. A legfigyelemreméltóbbat Mészáros Istvántól olvashatta az Ezredvég közönsége. Az 1999. júniusi számban
    A világhelyzet marxista elemzése címmel, Szigeti József fordításában, megjelent annak a két elméleti munkájának egyike is, amellyel a milánói olasz nyelvû kiadványban találkozhatunk: az iráni Naghd folyóirat számára adott-íródott tudományos interjú.
    Érdemes visszalapozni. Indító kérdésünkre ott a meghökkentõen logikus válasz: a szocializmussal mindenekelõtt az "történt", hogy nem volt szocializmus.
    A tõke társadalmának egyik változata volt. A tõke régi. A tõkeviszony a róla elnevezett kapitalizmusban lett uralkodóvá, de korántsem akkor, nem abban született. És tovább élt az úgynevezett szocializmusban is, melyet a továbbiakban nem is érdemes ekként nevezni. A szovjet típusú rendszerben a forradalmi változások árán a többletmunka politikai indítékú és politikailag ellenõrzött kisajátítása vált uralkodóvá, s a tõke megszemélyesítése változott meg - egy elkülönült társadalmi test(ület) irányította és végezte a többletmunka hasznának a lefölözését s az értéktöbbletet termelõk féken tartását -, tehát a kizsákmányolás megmaradt, csak ép nem az államilag támogatott piacgazdaság közvetítésével folyt, mint a kapitalizmusban. S hogy ne maradjanak illúziók: Kínában is ugyanígy áll a helyzet, ma is. ("…a piac csak járulékos elem … a kínai rendszerben elsõdlegesen a többletmunka politikai kisajátítása folyik, mégpedig igen kiterjedt skálán.")
    Korunk a tõkerendszer egész földgolyóra kiterjedõ uralmáért és uralma ellen folyó harc kora, vagyis az úgynevezett globalizációé. Abban a korban élünk, amikor nem pusztán a Marxnál világosan megfogalmazott, nagy ellentmondásra kell már néznünk, naponta, tehát a tõke "termelõ fogyasztására", hanem
    - nyilvánvalóan valamely közelgõ végkifejlett fölsejléseként - immár konkrét veszedelmül lebeg a fejünk fölött az, ami a tõkés fogyasztás és pusztítás "funkcionális egyenértékûségébõl" következik: lassan-lassan tanúi lehetünk, amint az elvont lehetõségként mindig is jelenlevõ globális pusztulás-pusztítás nem holmi "katonapolitikának" becézett világfenyegetés szerencsétlen véletlenje folytán nehezen képzelhetõ el, hanem bizony már a tõkés gazdasági-társadalmi rendszer mindennapos mûködésének logikus fejleményeként. Az egyre valóságosabb alakot öltõ alternatíva, Rosa Luxemburg kifejezésével élve, immár a "szocializmus vagy barbárság". Vagy csakugyan szocializmus lesz a Földön, vagy lesüllyed az ember az állandósított barbárságba.
    Ezt a kort és ezt a folyamatot elemzi Mészáros István könyvének elsõ, magyarul még nem olvasható tanulmánya.
    (A jelen fejlõdés bonyodalmai. A jövõ század: szocializmus vagy barbárság), fontos összetevõinek szentel fejezeteket - e rövid ismertetõben átugorjuk ezeket, hogy egyetlen aktuális kérdésre irányíthassuk a figyelmet.
    Miért nem egyesülhetnek a világ proletárjai? Ez itt a kérdés.
    Azért, mert a tõkerendszerben a tõke gazdasági és hatalmi szervezetének felépítését követik, szükségszerûen, a munka érdekvédelmi és politikai szervezetei. Aszerint tagolódnak, hogy mivel állnak szemben, mi ellen kényszerülnek védekezni. S ebbõl következik mindaz, ami a történelemben csakugyan rendre be is következett. A munkásmozgalom defenzív jellegébõl - minden szóvirág és vágyálom dacára - a fennálló rend elfogadása következett és következik (a kapitalizmusban éppúgy, mint a posztkapitalizmusban). Széttagoltságából pedig - amely társadalmi munkamegosztás szektorai szerint érvényesül a gazdasági szervezetekben (szakszervezetek), s a tõke politikai szervezeteivel való szembenállás szerint alakul a politikai szervezetekben (pártok), és mindkettõben mindenáron való központosítással ellensúlyozódik
    - az, hogy a "demokratikus centralizmus" sokat hangoztatott elve valójában az alsó szintek közvetlen döntési lehetõségeinek elvonását, a demokrácia megvonását, tehát a széttagoltság rögzítését és ezáltal megint csak a fennálló rend: a tõkerendszert struktúrájában és mûködésében leképezõ, utánzó munkarendszer elfogadását jelenti (akár kapitalista, akár posztkapitalista formájában). Nincs mit csodálkozni rajta, hogy a döntéseiben ellenõrizhetetlen - a gazdasági-politikai folyamatokat a kapitalizmusban afféle "láthatatlan kéz" módjára irányító - tõke konfliktusaiban a munka képviselõi rendre a "saját" tõkéseiket támogatják (magukat gondolják védeni ezzel), nem pedig az "ellenséges" tõkésekkel "amott" szembenálló sorstársaikat. De ez valójában nemcsak a kapitalizmusban van így, hanem a posztkapitalizmusban is.
    Folytatásul magának Mészáros Istvánnak adjuk át a szót, tanulmánya befejezõ részébõl idézünk két részt.

    *
    "…a dolgozók szektor-korlátait és defenzív természetét nem lehet leküzdeni a mozgalom politikai és szakszervezeti központosításával. Ezt a történelmi kudarcot még inkább nyilvánvalóvá teszi a tõke transznacionális globalizációja, amire a dolgozók részérõl, úgy látszik, nincsen válasz.
    Emlékezzünk rá, hogy az utóbbi százötven év alatt nem kevesebb, mint négy Internacionálé született abból a próbálkozásból, hogy megteremtsék a dolgozók szükséges nemzetközi egységét. Ám a négybõl egyiknek sem sikerült megközelítenie meghirdetett céljait, még kevésbé megvalósítani õket. Ezt a kudarcot nem lehet pusztán személyi árulásokkal magyarázni, amelyek bár lehetnek egyéni szinten valóságosak, mégsem adnak feleletet arra a kérdésre, milyen meghatározó tényezõket kell számításba venni ahhoz, hogy valamely megoldást lehessen találni a jövõben. Magyarázatra szorul az, hogy miért kedveztek a körülmények efféle kisiklásoknak és árulásoknak ilyen hosszú történelmi idõszakon át.
    Az alapvetõ probléma az, hogy a dolgozók szektorok szerinti sokfélesége szorosan kötõdik a tõkéknek konfliktusok szerinti és hierarchikus szerkezetû sokféleségéhez minden egyes országban éppúgy, mint globális léptékben. Ez utóbbi tényezõ nélkül jóval könnyebben elképzelhetõ lenne a dolgozók nemzetközi egységének kialakítása az egységes és egységesíthetõ tõke ellenében. Csakhogy, mivel a tõke rendszere konfliktusok szerint és szükségképp hierarchikusan tagolódik, s ezzel óhatatlanul csalóka belföldi és nemzetközi prioritásokat hoz létre, a tõke globális egysége - amivel elméletben könnyedén szembeállítható lenne a dolgozók megfelelõ nemzetközi egysége - megvalósíthatatlan. Tág körben bírált történelmi tény, hogy a legnagyobb nemzetközi konfliktusokban a különbözõ országok dolgozó osztályai azok oldalán sorakoztak föl, akik országaikban kizsákmányolták õket, ahelyett, hogy a szocialista felhívásnak megfelelõen fegyvert fogtak volna az uralkodó osztályok ellen. Ennek gyakorlati magyarázata a már ismertetett ellentmondásos erõviszonyokban van, és nem lehet leszûkíteni az »ideológiai tisztánlátás« kérdésére. Akik ilyen értelmû gyökeres változást várnak a globalizálódó tõke és »globális kormánya« egységétõl - ami ellen a nemzetközi szinten egységes és tökéletes osztálytudattal bíró dolgozók vennék föl a harcot -, azok úgyszintén csalódni fognak. A tõke nem teszi meg ezt a szívességet a dolgozóknak azon egyszerû okból, hogy nem képes rá."

    *
    "Egy másik lényeges objektív feltétel, amellyel szembe kell néznünk, bármennyire kellemetlen legyen is, a politikai szférára és a benne szereplõ pártokra vonatkozik. A munkaerõ szektorok szerinti szervezõdésének, a szétszabdaltságnak - aminek a politikai pártokban kellett ellenszerét találni - a központosítása nagymértékben a politikai pártoknak maguknak a szükséges mûködési módjából adódott, politikai ellenfelükkel való elkerülhetetlen szembenállásukból a tõkés államszervezeten belül, amely a tõke politikai parancsnokágának felépítését képviseli. Tehát a munkaerõt képviselõ minden politikai pártnak, beleértve a leninista pártokat is, olyan módon kellett beleilleszkednie az általános politikai térbe, hogy a maga tagolódásában leképezhesse azt a fennálló politikai struktúrát
    (a bürokratikus tõkés államot), amelynek alá volt vetve. A baj az volt, hogy az ellenfél politikai szerkezeti elvének sikeres visszatükrözése - még ha ez politikailag szükséges volt is - nem vezethetett el ahhoz, hogy kimunkálják a rendszer valamilyen alternatív módon történõ ellenõrzésének képét. A dolgozók politikai pártjai nem tudtak megvalósítható alternatívát kimunkálni, mert tagadó funkciójuk foglyaként kizárólag az ellenfél politikai dimenziójára összepontosítottak, s így teljes függõségben maradtak tagadásuk tárgyától.
    A hiányzó létfontosságú dimenzió, amelyet a politikai pártok mint olyanok nem kebelezhetnek be, a tõkének nem mint politikai uralomnak (ezzel az oldalával kétségkívül szembeszálltak), hanem mint az anyagi újratermelési folyamat társadalmi anyagcsere-szabályozójának a dimenziója volt, ami végsõ soron meghatározza politikai dimenzióját is, és még jóval többet. Ez a tõke rendszerében egyedülálló kölcsönös kapcsolat a politikai és az anyagi-újratermelési dimenziók között, ez a magyarázata annak, hogy miért láttunk - a nagy társadalmi-gazdasági és politikai válságok idején - periodikus elmozdulásokat a politika parlamentáris demokratikus tagolódásától a szélsõségesebb és önkényesebb formái felé, amikor a társadalmi anyagcsere összezavarodott folyamatai megkövetelik és megengedik az ilyen elmozdulásokat, hogy azután idõvel visszatérjenek az antagonizmus formális demokratikus törvényei által szabályozott politikai keretbe, a tõke konszolidált és újfent helyreállított társadalmi anyagcseréjének terepére.
    Minthogy a tõke ténylegesen ellenõrzi a társadalmi anyagcsere minden létfontosságú oldalát, megengedheti magának, hogy merõben formai kérdésként határozza meg a törvényesítéssel külön kialakított politikai szférát, eleve kizárva így annak a lehetõségét, hogy törvényes kihívással találja magát szemben lényegi szférájában, a társadalmi-gazdasági újratermelõ tevékenység szférájában. A munkaerõ mint a valóságosan létezõ tõke ellenfele, ilyen feltételekhez alkalmazkodva, csakis állandó tehetetlenségre ítélteti magát. A posztkapitalista történelmi tapasztalat szomorú históriáival figyelmeztet bennünket arra, milyen téves lehet a diagnózis a tagadott társadalmi rend alapvetõ problémáiról.
    A tõke rendszere elkerülhetetlenül széttartó (konfliktusos) elemekbõl áll, egy bizonyos ellensúllyal, ami összefogó dimenziójukat jelenti a kapitalizmusban, s ezt nem csupán a »láthatatlan kéz« abszolút hatalma alkotja, hanem a modern állam számos politikai és törvényes funkciója is. A posztkapitalista társadalom kudarcát az a tény alapozta meg, hogy az örökölt rendszer széttartó szerkezeti meghatározottságával szemben megkísérelték a tekintélyelvû politikai állam végletesen központosított irányítási szerkezet ráerõszakolását a sajátlagosan antagonisztikus alkotóelemekre. Így jártak el ahelyett, hogy megküzdöttek volna a döntõ problémával: hogyan orvosolható - belsõ szerkezetátalakítással és lényegileg demokratikus ellenõrzés kialakításával - az egyes újratermelõ és elosztó egységek mûködésének antagonisztikus jellege és centrifugális módozata. Tehát az a tény, hogy elmozdították a tõke magánkapitalista megszemélyesítõit, nem lehetett hatékony, még elsõ lépésként sem a beígért szocialista átalakulás felé vezetõ úton.
    A tagadott rendszer antagonisztikus és széttartó természetét ténylegesen fenntartották a munkaerõ hátrányára központosított politikai ellenõrzés ráerõszakolásával. A társadalmi rendszer valójában még ellenõrizhetetlenebbé lett, mint azelõtt bármikor, annak következtében, hogy a régi újratermelési rend általában »láthatatlan kezét« nem helyettesítette »látható« új megszemélyesítéseinek voluntarista tekintélyuralma.
    Ellentétben a reálisan »létezõ szocializmus« fejlõdésével, a siker lényegi feltételeként az elõzetesen elidegenített politikai-döntési hatóköröknek a fokozódó újraelsajátítására van szükség az egyének részérõl a hitelesen szocialista társadalomhoz vezetõ átmenet idején. E hatókörök visszaszerzése nélkül elképzelhetetlen mind általában a társadalom politikai ellenõrzésének új módja az egyes összetevõi részérõl, mind pedig az egyes termelõ és elosztó egységek nem antagonisztikus és ennél fogva összetartó/tervezhetõ mindennapos mûködtetése a társult és önigazgató termelõk részérõl.
    Az anyagi-újratermelési és a politikai funkciók egységének a helyreállítása lényegi jellemzõje a társadalmi anyagcsere-ellenõrzés szocialista módozatának. Nem halasztható a távoli jövõre az ennek eléréséhez szükséges közvetítések létrehozása. És itt mutatkozik meg a 20. századi szocialista mozgalom védekezõ tagozódásának és szektorok szerinti központosításának igazi idejétmúltsága és történelmi alkalmatlansága. Pusztán a politika körére korlátozni a társadalmi anyagcsere-ellenõrzés kapitalista módozataival szemben gyökeres, döntõ fölényre jutó alternatíváinak az általános dimenzióját, ez sohasem vezethet sikerre. Ám a dolgok mai állása szerint változatlan jellemzõje a munkaerõ szervezett politikai megnyilvánulásainak, hogy nem kezdenek küzdelmet a rendszer társadalmi anyagcseréjének lényegi dimenziójában. Ez jelenti a legnagyobb történelmi kihívást a jövõre nézve."

* Edizioni Punto Rosso. Milánó, 2000