MAGYAR SORSOK
 

TATAI ZOLTÁN

Öregapám, a néptanító

A néptanító alakja, fogalma a magyar közéletben leginkább Gárdonyi Géza Lámpás címû regényébõl és Bródy Sándor A tanítónõ címû színmûvébõl vált ismertté s szerzett egyben megbecsülést a tanítói hivatásnak.
    A következõkben a magam és családom körében élõ emlékezet, esetleg legendák és néhány dokumentum alapján próbálok bemutatni egy "valódi néptanító"õt, nagyapámat, Hauzer Ádámot. Õ szülõfalum, Bódé község (jelenleg Ajka város része) tanítója volt a múlt század utolsó évtizedében. Családi körülményeik-rõl nem sokat tudunk. Nevébõl, szülõhelyének népességi viszonyaiból következtetve megállapítható, hogy a betelepült németek (svábok) leszármazottja volt. Még 80 éves korában is beszélte a térségi német nyelvet, bár a családi környezet már egyértelmûen magyar volt.
    Anyai nagyapám, akit a családban öregapámnak szólítottunk, 1856. július 6-án született Gyepes községben, Veszprém megyében, egy jellegzetes bakonyi faluban. Édesapját ugyancsak Hauzer Ádámnak hívták, aki szintén Gyepesen született 1826. november 25-én. Édesanyját Nagy Annának hívták, aki 1831-ben született. Nagyapám szülei 1851. február 5-én kötöttek házasságot, elsõ leánygyermeküket Annának keresztelték és másodikként jött a világra három évvel késõbb nagyapám. Édesanyjuk fiatalon, 29 éves korában, 1860. január 13-án meghalt, nagyapám ekkor még a negyedik évét sem töltötte be. Az anyakönyvi adatok szerint édesapjuk újból megnõsült és második házasságából is több gyermeke született. Feltehetõ, hogy e családi háttérbõl következhetett az a szájhagyomány, hogy nagyapámat a falusi pap nevelte, vagy legalábbis a plébániánál töltötte gyermekkorát. (Úgy tûnik, õseim kedvelték az Ádám nevet, mert a nagyapámon kívül a dédapámat, sõt az ükapámat és számos nagybácsit ugyancsak Ádámnak kereszteltek.)
    A Hauzer család a 18. század végétõl Gyepesen lakott. Ez a község Ádánd (Rendek, késõbb Ajkarendek) község római katolikus egyházközséghez tartozott, az itteni egyházközség anyakönyveiben lehet a család 19. századi adatait felkutatni. A községben több Hauzer nevezetõ család élt, unokatestvérek közötti házasságok is elõfordultak, püspöki engedéllyel. A Gyepesen lakott Hauzer nevû fiatalok gyakoriságát jól szemlélteti a bérmálás szentségében részesültek között található Hauzer nevezetûek aránya: az 1887-ben 67 bérmálkozó között 8, az 1890-ben 88 bérmálkozó közül 11.
    Ajka térségében a 19. század közepén a modern nagyipar fejlõdésnek indult. 1865-re tehetõ a szénbányászat kezdete. Az 1870-es években létesült a ma is mûködõ, nemzetközileg is ismert és híres Ajkai Üveggyár. 1872õben megépült a Veszprém-Szombathely vasútvonal. A régióban a népesség az átlagosnál jobban növekedett, és az iparban dolgozók aránya emelkedett. Ajka község ebben az idõszakban kezdett kiemelkedni a térségi települések közül. Valószínûnek tûnik, hogy az ekkor már Bakonygyepesnek nevezett községben a növekvõ népességû Hauzer család számára a kevés és gyenge minõségû föld nem biztosította a megélhetést. Öregapám a környéken megindult bányászkodás, ipari fejlõdés révén jelentkezõ munkavállalási lehetõséget kihasználva került ismeretségbe nagy-anyámmal Bódé községben, és vette feleségül az itt lakó Bécsi Ágnest. Öt gyermekük született: 3 fiú, 2 leány. A fiúk a bányánál vállaltak munkát, a lányok bányászok feleségei lettek.
    Az országosan terjedõ elemi oktatás bevezetése az 1860-as évek elejére jutott el falunkba. Valószínû azonban, hogy az elemi oktatás indításához inkább a szándék volt meg, semmint a feltételek. Az iskolát, ahol nagyapám tanított, a múlt század nyolcvanas éveiben készült statisztikai felmérésbõl és iskolalátogatási jegyzõkönyvbõl ismerjük.
    Az iskola - 1860-ban - a római katolikus egyház költségén a község közepén épült. Egy 16 m2-es (4x4 m), 2,4 m magas tanterembõl állt, amelynek kõfala, zsúpfedele és földpadozata volt. A tanterem felszerelése 6 hosszú pad (egy padban 7 gyermeknek jutott hely) tanítói asztal és falitábla volt. A tanítás eszközei: az olvasótábla-gyûjtemény, egy számológép, egy Magyarország-térkép és egy földgömb. A tanítói lakás: 1 szoba, konyha, kamra és egy 10x7 m-es kert. Említésre érdemes, hogy az 1890-es évek közepén Bódé községben valamennyi iskoláskorú, elemi iskolára kötelezett fiatal a kis iskola tanulója volt.
    Ajka város területén a múlt század végén mûködõ iskolák tanítóinak jövedelmi viszonyait ismerjük. A bódéi iskola tanítójának évi jövedelme 137 Ft volt, ezen belül 20 Ft a lakás használati értéke, 57 Ft természetbeni juttatás és 60 Ft a pénzjuttatás. Az  ajkai evangélikus iskola és izraelita iskola tanítójának évi jövedelme ugyanakkor meghaladta az évi 500 Ft-ot.
    A Bódé falu fiókegyház iskolájáról készített 189 "7. november 10-i jelentés szerint Hauzer Ádám 40 éves tanító nem képesített, a tanító erkölcsére és munkásságára vonatkozó kérdésre adott válasz: jámbor, kielégítõ sikerû. A környezõ falvak iskoláival szemben a bódéi iskola semmilyen iskolai alappal nem rendelkezett. Az iskola épülete és a tanítói lakás a kívánalomnak semmiképpen sem volt megfelelõ.
    Bódén az iskolaszék tagjainak választása 1896. december 13-án történt. A gyûlésrõl készült és fennmaradt jegyzõkönyv szerint az iskolaszék elnöke, Szobek Lõrinc tósokberendi lelkész megállapította, hogy a rendtartás szerint háromévenként a testületet újra kell választani és az 1897-1899. évre új vezetõséget kell jelölésre bocsátani.
    A hitközségi gyûlés közfelkiáltással a következõk szerint választotta meg 1897-1899. évre az iskolaszék tagjait:
    Szobek Lõrincz tósokberendi lelkész, elnök
    Kersner Pál alelnök
    Hoffman József gondnok
    Hauzer Ádám tanító, jegyzõ
    Hoffman György, Hoffmann Flórián, Kersner Mihály, Klazer János, Kaufman Imre iskolaszéki tagok
    Az iskolaszék száz éve megválasztott tagjainak neve Bódén napjainkban is ismerõsen hangzik.
    A falu elsõ iskolaépülete a 30-as években még létezett. Az alacsony, roskatag ház már az 1890-es években sem volt igazán korszerû, egy osztályterembõl állt, valamennyi osztály együtt tanult.
    Nagyapám tanítóskodásának - mai szemmel - az volt a különlegessége, hogy semmiféle pedagógiai képzettsége nem volt, de más, elemi iskolai tanulmányain felüli iskolai végzettséggel sem rendelkezett. Az emlékezet szerint a faluban elemi iskolát akartak nyitni, és a község lakói maguk közül választották meg az arra legalkalmasabbnak tartott lakost, vagyis öregapámat. A tanítóskodást megelõzõen öregapám - feltehetõen a képzett - zsidó tanítóhoz járt tanulni, és hat vagy hét évig õ volt a falu egyetlen tanítója. Munkássága valószínûleg azért szakadt meg az iskolában, mert a törvényi szabályozás megkívánta képzettséggel nem rendelkezett, a továbbképzését pedig nem tudta vállalni. Ez érthetõ is, hiszen akkor már elmúlt 40 éves, és ötgyermekes családapa volt.
    Az 1930-as években és a negyvenes évek elején öregapám tanítói munkássága a faluban még közismert volt. Anyámon kívül nagybátyám mesélt az "öreg" tanítóskodásáról, mert az elemi iskolát nála végezte. Nagyapám iskoláját a faluban elismeréssel tartották számon. Szigorú, kemény embernek és tanítónak tartották. János bátyám - aki politikai okok miatt hosszú ideig nem tudott munkához jutni a munkaerõhiánnyal küzdõ térségben - megélhetésének lényeges forrása a -"zugírászat" volt; szép írásának, jó fogalmazóképességének köszönhetõen. A faluban sem jegyzõ, sem másféle jogász nem volt, így érthetõ, hogy a falusiak kérvényeinek és más hivatalos iratainak jelentõs részét - elemi iskolai végzettséggel - õ írta. Ugyancsak öregapám tanítványa volt a faluban hosszú ideig közismert Takács József, aki az ajkai kõszénbányánál évtizedekig dolgozott irodai munkakörben, és a szocialista mozgalomban is tevékenykedett, a falusi iskolában nyert ismeretei alapján. Ugyancsak tanítványai voltak a helyi szociáldemokrata- pártszervezet és szakszervezet vezetõi közül többen, akiket országos szinten is ismertek a mozgalomban.
    A háború elõtti évtizedekben a faluban hosszú ideig tanító és iskolaigaz-gató-tanfelügyelõ Adler Sándor is tisztelte és becsülte idõs kollégáját. Általánosságban elmondható, hogy az öregapám a faluban 1942-ben bekövetkezett haláláig tiszteletnek és szeretetnek örvendett, jórészt tanítóskodásának köszönhetõen.
    Életének utolsó korszakában sokat foglalkozott unokáival. Engem is nagyon szeretett, sokat mesélt nekem, fõként amikor a falu körüli mezõkön, dombokon sétált velem. Egyik legrégibb emlékem róla és gyermekkoromról az, hogy négy-évesen, 1932 nyarán, magával vitt a falutól 6-7 km-re, Kolontár határában levõ "szent kúthoz" természetesen gyalog. A kirándulás már csak azért is emlékezetes számomra, mert a kimerítõ út után a forrás hûs vizébõl ittam, és hazatértünk után néhány órával belázasodtam, és ifjú életem második tüdõgyulladását vészeltem át a következõ napokban.
    Öregapám életének utolsó idõszakáig az unokáit fõként a számtani alap-ismeretekre okította, különféle tréfás, illetve szöveges feladványokat adott számukra. Ezek gyakran lényegében egyismeretlenes egyenletek voltak, amelyeket megfelelõ logikával meg lehetett oldani. Mindenképpen a fejszámolást és a logikai készséget fejlesztette unokái körében. Talán nem egészen véletlen, hogy szinte valamennyi unokatestvérem jó tanuló volt a falusi iskolában, és erõsségünk volt valamennyiünknek a számtan, a fejszámolás. Talán az sem teljesen véletlen, hogy a II. világháború utáni években unokái a munka mellett szinte valamennyien középfokú végzettséget szereztek, a fiatalabbak pedig fõiskolát, egyetemet végeztek.
    Megélhetését idõskorában a bányától - fiának, Hauzer Imrének halálos balesete következtében - kapott nyugdíja és a felesége révén örökölt kevéske föld biztosította. Utolsó éveit legidõsebb unokájának családjánál - Kotek Józsefné (Tatai Teréz) - töltötte. Öregapám szülõfalum és iskolám tanítója, jó kondícióban, szép kort megélt, 86 éves korában békésen költözött a másvilágra és nyugszik a bódéi temetõben.

MEGMENTETT OLDALAK
 

Illyés Gyula és Németh László itt következõ írása a román írószövetség egykori magyar nyelvû folyóirata, a Hajdu -Gyõzõ szerkesztette Igaz Szó 1969. júliusi Petõfi-emlékszámában jelent meg. Nemcsak mondanivalójuk idõszerûsége miatt közöljük e két írást, hanem azért is, mivel nálunk jószerével ismeretlenek.

ILLYÉS GYULA

"Az apostol"

Az apostol Petõfi leghosszabb verse. Más szempontból is talán a legérdekesebb mûve.
    Mindig fölmerül a gondolat az emberben: a nagy költõk, a nagy emberek a példaadás dolgában is a legnagyobbak? Sajnos, ez nincs így. Vannak igen jelentõs, rendkívüli tehetségû költõk, akiket azért emberpéldaként nem lehetne a világ elé állítani; ilyen például Verlaine, Baudelaire. De még azok is, akik emberként igazolódnak a költészetben, jellemként nem a legnagyobbak, nem azok, akiket mi elképzelünk, hogy az emberiség életében is iránymutató lények lehetnek. A magyar irodalomnak az a rendkívüli ajándéka Petõfiben, hogy talán a világirodalom nagyjai között õ az egyetlen, aki nemcsak óriási költõ, de óriási példakép, óriási jellemkép is. Közrejátszik ebben talán fiatal kora is, hogy oly bátran, frissen, ifjan ment ideáljaiért a halálba: nem kapta meg az élet nagyobb próbáit. Hogy jellem és költõi nagyság, szóval nagy jellem és nagy költõiség mennyire eggyé vált benne, arra éppen Az apostol idején szolgáltatta a leg-nagyobb példát.
    Tudjuk, ezt a verset 1848 július-augusztusában írta, igen rövid idõ alatt, életének tán a legnagyobb csalódása után. Az 1848-as év csak a kezdetben volt oly lobogóan szép az õ számára, tudjuk, hogy a nyár elején fellépett képviselõnek, szégyenletesen - ezt kell mondanunk -, az egész ország, az egész akkori szellemiség és közélet számára szégyenletesen megbukott; nemcsak hogy lemaradt, alulmaradt a szavazásban, hanem majdnem kiverték, és éppen a szülõföldjérõl, azokból a falvakból, amelyeket õ azelõtt is halhatatlanított. Az ember azt gondolná, hogy akármilyen tiszta jellem valaki, akármennyire hisz a népben, a szabadságban, ez után a próba után megtorpan. Összeomlik, vagy legalábbis visszahúzódik. Petõfi nagysága és Az apostol érdekessége és tartalma az, hogy épp ebben a versben fejezõdik ki: a csalódások ellenére egy fiatal, 25 éves ember hogyan tud tovább hinni az ideáljaiban, hogyan marad hû mindazokhoz az eszmékhez, amelyeket magának kidolgozott, amire talán élete végén egy sztoikus aggastyán sem képes. Számomra ezért volt mindig fontos Az apostol.
    Sokáig nem tartották és azt hiszem, az esztétika ma sem tartja számon Petõfi legfontosabb mûvei sorában. Ezt nyugodtan tévedésnek lehet mondani. Igaz, elüt a többi versektõl; addig a leghíresebb, legsikeresebb verse, mondjuk, a János vitéz volt, de még a népiestõl elütõ verseket is valahogyan népies modorban, a korszaknak a Magyarországon elfogadott modorában írta. Ebben a versében jelenik meg egyszerre idegen példák nyomán, a francia romantizmus és egy kicsit Dickens romantikájának hatása alatt is egy új szemlélet; egyrészt a külvárosok, a szegény városnegyedek embereit ábrázolja, másrészt pedig azt az ideális, semmi akadályt nem ismerõ forradalmárt, akinek a személyisége tulajdonképpen 50-60 év múlva jelent meg az európai irodalomban. Énnékem mindvégig egyik kedves versem, kedves olvasmányom volt, épp azért, mert újat próbált - igen szerencsésen - megvalósítani ez az, ismételem, fiatal ember létére már rettenetes csalódásokon átment, de ezekkel dacoló költõ. És ugyanakkor egy új világot is igyekezett bemutatni: hogyan kell viselkednünk a megpróbáltatásoknak ebben az utcájában is, akkor, amikor saját népünk fordul esetleg ellenünk.
    Hogy a nagy költõ mindig nagy ember-e, errõl az igazán nehezen tisztázható kérdésrõl Babits Mihály mondott egy igen szép mondatot, így hangzik: "Tiszta költõ csak tiszta ember lehet." Lehetnek tehát óriási tehetségek, igazolhatják a szenvedésüket, de arra, hogy miként kövessen valaki egy szép, tiszta, egyenes utat az életben, arra példát a mi Petõfink adott, ez az õ egyedülisége, szinte az egész világirodalomban. Ezért szeretem én, szerettem õt mindig rendkívülien, és ezért tartom igen figyelemreméltó alkotásnak Az apostolt.
1969. május
 
 
 
 
 
 

 
TUDÓSPORTRÉK
 

KARDOS ISTVÁN

"Szociológusnak lenni veszélyes mesterség..."

Szalai Sándor (1912-1983)

Egyike volt a minden vonatkozásban valóban européer magyar tudósoknak. Neveltetése, családi környezete, egész élete alakította így karakterét.
    1912-ben született Budapesten. A lipcsei, a frankfurti és a zürichi egyetemen tanult. Dolgozott az irodalmi, tudományos könyvkiadásban, a Külügyi Akadémia igazgatója is volt, végül az UNITAR, az ENSZ Kutatási és Oktatási Intézetének helyettes igazgatójaként dolgozott 1966-1972-ig. 1948-tól 1970-ig a MTA levelezõ, azután haláláig rendes tagja lett. Egész életét a tudománynak, elsõsorban a szociológiának szentelte. Hithû szociáldemokrata volt, mint egész családja. A koncepciós perek áldozatainak sorsát õ sem kerülhette el. 1950-ben letartóztatták, és csak 1956 márciusában rehabilitálták. Ezután ismét elfoglalta méltó helyét a magyar tudományos életben. Tanított magyar egyetemeken, Amerikában, Németországban, erre mûveltsége, nyelvtudása predesztinálta.
    Egészen fiatalon olyan élményszerû találkozókra nyílott lehetõsége, mint megismerkedni szülei barátjával, Ignotusszal, aki náluk vendégeskedett. A nyári, Erdélyben töltött vakációs hónapok alatt eljárt szüleivel Csucsára, apja barátjához, Adyhoz, aki szerelmével, Csinszkával gyakran ott tartózkodott.
    Családja szilárdan kötõdött a baloldali mozgalmakhoz. Friss István, Péter György unokatestvérei voltak. A szociáldemokratákhoz közelálló Vámbéry Rusztem, Fényes László is a baráti kör tagja volt. Az édesapa jogtudós és a Jogállam címû folyóirat fõszerkesztõje mint Puccini jogi képviselõje, elküldte Londonba, tizenhat évesen, Bernard Shawhoz, hivatalos ügyben. Shaw igen kedvesen fogadta és vendégül is látta az ifjú "követet".
    Már nagyon fiatalon érdeklõdéssel fordult a századelõ demokratikus és liberális mozgalmai felé. Sokáig foglalkoztatta a Huszadik Század Köre, a Galilei Kör és a Társadalomtudományi Társaság szociológiát megalapozó munkája. Érdekes módon a legjobban mégis a matematika érdekelte. A róla készített portréfilmben kérdésemre az alábbiakkal indokolta. "Az ókorban a matematikai gondolkodás mintája, paradigmája volt nagyon sok tekintetben a filozófiai gondolkodásnak. [...] Már Newton megmondotta, hogy a természet törvényei a matematika nyelvén íródtak." Arra a kérdésre, hogy ez miképpen értendõ a társadalomtudományra, így válaszolt: "A matematika ilyen univerzális partitúrát jelent mat is számomra. A matematika korántsem egyszerûen mennyiségi szemlélet, fõleg a modern matematikában nem." Sokat foglalkozott a társadalmi gondolkodás elméletének és gyakorlatának történelmi fejlõdésével. "Az állami praxisnak gyakorlata és módszertana fejlõdött és szakosodott is. [...] Az exponenciális fejlõdés és komplexitás lehetetlenné teszik, hogy a hagyományos módszerekkel lépést tartsunk a fejlõdéssel." Sohasem általános elvekben beszélt csak, hanem gazdagon illusztrálta konkrét példákkal is gondolatait. Így például azt, hogy mi a különbség az ókori Róma és egy mai város infrastrukturális problémái között. Más példája: "1936-ban hazánkban talán 400 vagy 600 oszcilloszkóp volt. Ma legalább két és félmillió, csak ezeket nem oszcilloszkópnak, hanem televíziós képernyõnek nevezik."
    Rendkívül fontosnak tartotta a tudományos ismeretek mellett, az úgynevezett köznapi tudást.
    A korszerû mûveltség, felkészültség megítélésében is dinamikus szemléletû volt. Õ is úgy látta, akárcsak sok tudóstársa, hogy "A jövõ nem olyan lesz, mint szokott lenni". Nem tagadta a klasszikus alapmûveltség nélkülözhetetlenségét, de az exponenciális fejlõdés gyorsulását meghatározó körülménynek tartotta. "Óriások országába illõ mellékhatásokat produkál a tudományos-technikai forradalom, nemcsak az emberek környezetében, hanem az emberek tudatában is. Lassanként a tudományos könyv és a tankönyv alkalmatlan közlési eszközzé válik. Átfutási ideje 4-5 év. Mire megjelenik, fontos összefoglaló lehet, de nagyon sok tekintetben elavult."
    Nem fetisizálta a tudomány eredményeit, fõleg a társadalomtudományt -illetõen. "Tévedni minden tudomány területén lehet, sõt ez szükségszerû. Még a matematikában is kiderülnek a bizonyítás hiányosságai, vagy az, hogy az addig ismert határokon túl elveszti érvényességét."
    Tudománya területén az óvatos, lépcsõzetes munkát tartotta szükségesnek. "Szociológusnak lenni veszélyes mesterség." Egy kicsit ezzel saját életére, sorsára utalt, nem minden malícia nélkül. "Hajlékony és fejlõdõ értékrendszerre van szükségünk. [...] A végsõ különbség az értékekben van."
    Mindig a semlegesség híve volt a tudományban, de a politikában következetes baloldali. Küzdelmesen élt, indulatokra hajlamos embernek ismerték meg tanítványai, barátai, tisztelõi. Európai mûveltségû tudóst vesztett benne el a magyar tudomány. Hiányát érezzük.