AQUINCUMI KÖLTŐVERSENY

SZEPES ERIKA

Nyári emlék

Az Aquincumi Múzeumok, az írószövetség költői szakosztálya és az Aranypajzs Pannónia Kft. – Papp János színművész kezdeményezésére, és nagyrészt az ő szervezésében – idén először rendezte meg az Aquincumi Költőversenyt. A cél az antik kultúra – és annak magyarországi emlékei – megidézése volt játékos-ötletes versekkel, amelyek mind formájukban, mind tartalmukban valamilyen módon kötődnek az antikvitáshoz. Kétféle versben írták ki a versenyt: az egyiknek a témája volt kötött: az aquincumi víziorgona, a másik típusban teljesen szabad témáról lehetett írni egy kötött, klasszikus formában, az alkaioszi strófa mértékében. A kötött témájú versek formája annyiban volt kötetlen, hogy tízféle antik mérték közül választhatott a szabadon szárnyaló képzelet.

Huszonhét költő ötvennégy pályaműve érkezett, jeligésen. A szigorúan őrzött borítékokat csak a nyilvános verseny napján, a versenyművek elhangzása és a közönségszavazatok meg­születése után bontották fel. A pályaműveket egy elő­zsűri bírálta el: melyikük indulhat egyál­talán a versenyen, melyikben van annyi ötlet, játékosság és formai biztonság, hogy a belépőül és szavazati lehetőségként is szolgáló kis antológiába bekerülhessen.

A versenynapon, 1998. augusztus 16-án, az Aquincumi Múzeum ideiglenes nyári színpadán huszonnégy vers hangzott el. Ezeket nem szakmai zsűri bírálta el, hanem a közönség szavazott, a múzeum egyik antik leletének másolatából készült szavazócseréppel. Az I. díjat Szigeti Lajos versének ítélte az „ezerfejű Cézár”, a másodikat lapunk egyik régi szerzőjének, a Nagy Lajos Társaság tagjának, Láng Évának.

Minthogy az a tisztesség ért, hogy benne lehettem az előzsűriben, sőt, a pályaműveket tartalmazó kiadványt is én szerkeszthettem, még a versenynap előtt kiválaszthattam a saját kedvenceimet – ennyi talán kijár egy „okleveles versláb­számlálónak”, amiként a füzetkében jegyeztem az előszót.

Szeretném most az Ezredvég olvasóival megismertetni ezt a kis válogatást, amelyből ugyan egyik sem került a közönség által választott díjazottak közé, én mégis érdekesnek, kedvesnek, jónak, egyeseket pajkosnak vagy frivolnak is találtam.

Íme, a saját összeállítású antológia!

BOTÁR ATTILA

Óda a repülésről

Szárnyalj, magyar: jár hatvanöt év fölött
ingyen vigasság, várnak a fellegek
    leves-csontért üres zsebekkel
        s gyógyszeredért ha hiába tipródsz.

Nincs itt a földön semmi különleges –
ezt tudhatod, hát ósdi ne légy, se rest!
    Feledd az ágat, égre kelned
        most van idő, ne mulaszd gyanakvón!

Reklám-szatyorkát bízz unokára, ő
máskor röpül majd, jó ha tanulni tud,
    vagy hagyd fiadra, munka úgysincs:
        túrja a szürke kukát helyetted!

Költővel unnád fönt magadat, kerüld!
fáradt a holdtól s reszketegen rinyál –
    te templomok fölé emelkedsz,
        míg Pegazust utolérsz s előzöl.

Szárnyalj, magyar! Jár hatvanöt év felett.
Csak másodosztály? Pattogatott fityiszt
    ropogtat ország rossz fogakkal,
        s hatvanöt éve aligha lesz még.

Padlás-titánként

Dajkál e háló. Oldalamon fakult
lécekre látok, zöld hasadékokon
    behull a május: félrevert fényt
        hallgatok újra, feledten élő.

Májam körül zsong róva arany körét
önkívületben látogató darázs –
    aranyfullánkért esdekelnék
        pólya ölén: szorítása fullaszt.

Padlás-titánként fekszem elejtve, míg
sétáltat árnyam, mint a hamis kutyát
    rövid kötélen, oldozás nincs –
        pelyva recseg: vezekeljek érte.

Rönk-lényem ólmos, cihelődni restell.
Május bezúdul s tépdesi gúzsomat,
    könyörtelen bűnébe olvaszt:
        zápor-ezüst dobolással áldoz.

KEMSEI ISTVÁN

Szerelmesek

A park felől lassan jön a két öreg.
A férfinál mankó, nehezül, dülöng,
híg nyál csurog száján: gutaverte agg,
hülyült gonosz gyarló, aki arra jó,
hogy verje őt vén asszonya: mindegyik
lépést pofon kísér, szitok önti el,
majd új ütés, és mindez ütemre jár.
Oly megszokott harmónia: szinte szép…

Már vén leszek, létem tehetetlenül,
csontom rogyott, csak bűneim, édesem,
nem múlnak el, s fickós vigyorom megül
a rút pofán, és hogyha eszedbe jut,
én boldogan tűröm, noha képzelem:
ráncos tenyér útálva-szeretve üt…

Aquincumi éjszaka

Aelia Sabina emlékének

Alvó teremben istenek.
Tetőtlen éjben csillagok
kihúnyt világát ellesik,
tűnődve megtört hangjain.

Nekik szól most is, sípjai
nekik – halottan – zengenek.
Fülük hegyez rá: ősi dal,
de mozdulatlan mindegyik.

Cseng néma dallam, s holt kövek,
beomlott lépcsők, háztetők
alól kibukkan, meglehet
a posztosoknak lábnyoma.

És jönnek ők is: volt tüzet
sötét világnál oltani,
az ő fülükbe más zene
más némaságban üdvözül.

Porlepte minden szál hajuk,
pillájuk végén ősz moha,
üres szemükben fénytelen
koccannak elmúlt álmaik.

Majd kéz a kézben megjelen,
kiknek kedvéért szólani
vak éjenként az orgona
darab csövekből összeáll:

a múlhatatlan csöndön át
harmóniával testesül
a hold-hiányos éj-idő,
és összeérnek vállaik…

S fölzúg időnek hangszere,
míg rajta játszik négykezest
szerelmesének Aelia,
szerelmesének Aelius.

IMREH ISTVÁN

Nyaralás vidéken

A széna porzott. Ittuk a whiskey-t, és
A négy gyerek volt néma figyelmem és
    A többiek beszéde tárgya.
        Szállt az idő, a széna porzott.

És végtelennek tűnt az idő, ahogy
A lányok és a két fiú újra csak
    Futott s vetődve ért a földre,
        Hol megelőzve, lehagyva egymást.

Éreztem újra, újra a viszketést,
Amint a nedves bőrre a por lehull,
    Amint a fű végigcirógat
        Homlokomon, vagy a hangya lába.

Csak ittam, ámde éppen a szomjúság
Nem csillapult. Az alkohol úgy hatott,
    Hogy össze-vissza tűnt elém egy
        Sokkarú lény geometriája.

A lányok, úgy tűnt, vagy csak az egyikük,
Nekünk mutatta, mennyire megy neki
    A hátrabukfenc és a szaltó,
        A guruló- meg a Fosbury-stílus.

És mint egy asszony. Hosszú a combja és
A melle látszik félig a blúz alatt.
    Kócos hajába szalmaszál bújt,
        Vállairól meg a pánt lecsúszott. –

…Láttam: röhögnek és mutogatnak a
Nagyobb fiúra. Megbabonázva állt.
    Fürdőgatyája megfeszült és
        Észre se vette erekcióját.

Remegve ültem. Láttam, a színpadon
Bábok mozognak, és kiabálni sem
    Tudtam: „Vigyázz!”, csak azt motyogtam:
        „Drága fiam, te sem úszhatod meg.”

Álom a sivatagról

Heten leszünk majd. Rajtam, anyámon és
a lányomon meg asszonyomon kívül
egy kisfiú, akit nem értünk,
mert a spanyolt sem igen beszéli.

Ki tudja, hány nap óta barangolunk
egy szál ruhában, melybe homok ragadt.
Nappal hideg van, éjszakára
úgy lehűl: el se tudunk aludni.

– Egyszer csak ott egy rózsaszínű folyó.
Ujjongva kezdek megszabadulni a
ruháktól, és eszembe jut, hogy
el ne süllyedjen a csont a vízben.

Lehúzom ingem és a gatyámat is
rángatni kezdem. Ám a kezem megáll.
Csak nézem őket, meg se bírom
lábam emelni, lehúzni a sliccem.

Állnak kiégett, drága szeretteim,
– olvadt kukák, vagy bombamerényietek
után maradt, üvegtelen, drapp
roncskocsik – állnak a mély homokban,

és néznek. És megértem a helyzetet,
Külön-külön már mindegyikük előtt
voltam csupasz – de hát, hogy együtt?
Öltözöm, és a menet megindul.

GYIMESI LÁSZLÓ

Elődeim, rómaiak

Aquincum aggó őszi lakójaként
Sorsbéli társként tisztelem őseim
Bennük, ha más nyelv, más zene, más hit is
Tartotta őket meg Duna-tájinak.

Testvér-barázdák homlokukon, miként
Szántott sorok szép emberi birtokon –
Áldott nevükkel sorstalan istenek
Járják a táncot, futnak a fény alatt.

Csöndek teremnek szent ligetek között,
Bennük fehér fény, kőtemető virág.
Értünk virulnak, halnak a fák, füvek,
Részeg reményű római romhazák.

Ünnep előtt

Aquincumi álom

Szép új római szajhákat hozatott Severinus,
Nem volt tán soha ily tele még ez a városi bordély.
Tódul a nép, én csak nevetem, mert más csoda tart itt,
És másért lapulok meg a barna díványon a sutban.
Tudd meg: Aelia játszik a hidrofonon, zene árad
Végig a nyálas, vad, buja, vén eszement tömegünkön,
Balzsam a fülnek, a szem meg – persze – cikázik a gőzben.
Felgerjedt kakasok! Halljátok a szép Sabinának
Énekeit, meg az orgona hangját? Vagy csak a lányok
Csípeje, keble marad meg a csorba agyakba bevésve?
Én, Aquincumi Polgár, tűrhetem ezt? Oda állok,
Háttal elébük, s eltakarom – hm… – a parázna libákat.
Nagy Jupiterre! Nem én szeretem csak az orgonaszót itt!

ÓSZABÓ ISTVÁN

Ősz

Bálványt előttem csak te emelhettél.
S kánonja nyelvén évada él, tudom.
    Népajkon Isten, élsz dalában,
        s nyíva, tücsökhad üget örökkön.

Lesz régi szerelem, s kecsegés mocsár,
árnyék, amit hiány s csak a szivünk vet.
    Légyköpte, édes eper érik.
        S eljön Urunk. A hatalma véd meg.

Talpa alól az ősz lombjait oldja,
itt lesz az Isten majd, keze fölemel.
    Talpunkra ráillik a levél.
        Ősz, levelek kengyelébe szállunk.

Ősz garmadáján pörge levél dobol.
Itt lesz az Isten értem, elnyargalunk.
    A kengyel csörgő falevél lesz.
        Nyíva, tücsökhad üget örökkön.

LÁSZLÓFFY CSABA

A tálentom ára

                                   Karinthy Frigyes emlékére

Jó példa rá a tegnapi est! Rideg
és híg idő: el-idegenít! Olyan
    üres, hogy az már elviselhetetlen.
        Nézd csak a csésze falán piroslón

a szájnyomot, mely rajtamaradt a hűlt
zaccal dacolva… (Elhihető? Talány.)
    Hamburgervágy-párolta, pizzás
        érzületű levegő! a húsod

lerágva, nincs mért rejtsd a szemérmedet
unt fecsegések, sok hamis esküvés
    letűnt szobortorzói közt a
        köztereken vagy a tarka korzón.

Mi kong megint a szembekötősdi és
a fülberágott-jelszavas űr után?
    (Palackban jól ledugaszolva
        klasszikusok(k) apadó imái.)

Mi nélküled még készül, avagy romol! –
nem bomlik attól már az agyad, ha a
    lépcsőházban, mint idegen, rád-
        zárja a langy levegőt, sötétség

állott gubóját újra az álidő.
Gaz illan, mímelt posztmodor érzetek
    együtthatója. (Handabanda
        lett a világ neve már örökre?!)

Volt, ki velőt falt, vért lefetyelt – de most
import-papírral törli meg ajakát;
    s pártot véd bár s hatalmi szóra
        új papagájfiakat tanítgat,

ezerszerencse: élni fog ezután
és mindenáron – hinni muszáj! akár-
    hogy is vesszük, ma nem akar meg-
        dögleni még Európa. Ámen.

                                   1998. V. 1.

Vészkijárat

Eszmél az árny, ha rezdül a tölgylevél.
Légből (a régből) hajladozik feléd
    remek élével egy rozetta –
        húsodig ér a felismerés, hogy:

régen, bizony már rég odalett a pár,
rontó viharban böjti szerelmesek!… ^*
    (A hangaréten túl koporsó-
        férgeket úgyse találsz-találok.)

Hadd űzzön a vágy, vagy a dac – ő, aki
ezerszer eltűnt! Pillanatokra bár
    most megérinthetlek, madonna-
        arc… De vigyázz, a kövek alól is

föl-fölriadhat, kedvesem, az örök-
lét. Ha a múltat költögeted, vajon
    nem több ez minden költeménynél?
        (Hallod a pálya zaját, utólszor?!) ^**

Idő, lapátold majd oda, hol imént
a térbe hajló test remegése volt
    minden érték, a hulladékot. –
        Mennyire mély a tudatfeletti?!

Mindegy, vidámság van a tökély egén
vagy szomorúság, hogyha az ős tudat-
    talanban közben a levedlett
        bőr s üledék odaforrt-fagyott a

bunker falához!… Senki se mondta: bűn-
társ a jövendő! Mégse maradt egyéb
    vigasz, csak ez a fal. Hiába
        festitek újra reá az álmot,

eltékozolt lét kába levendula-
reménykedését, lábadozás hitét.
    Kinek, minek a vészkijárat
        ott, hol a fáklyavilág kilobbant?

^* Keats- és Berzsenyi-parafrázis [vissza]

^** Keats- és Berzsenyi-parafrázis [vissza]

Kétely-kerengő

Álomba hulltál, mint kire ösztövér
sors: sok sovány nap tört csigaháza vár.
    Szorulsz, szorongat egyre beljebb
        céltalan én-tudatod. Leroskadsz.

Te, ki remélted, hogy behatolhat a
felszín alá, a Föld közepéig is! –
    De amit elhantolt az újkor;
        jaj, ha hiába keressük elhalt,

régen leszáradt gyökereinket. A
morbid vadonná lett, szüleinket el-
    orzott föld őrzi még a titkot?
        Hallod az angyali csengetést bár?!

Kétely-kerengés. Mánusa nélkül is
jár még az óra? Látszik-e messziről
    a sok zuzódás? (Mint a hullám
        roncsai: töredezett mosoly csak.)

Győzhet-e bárki? Hol van a hang (belénk
rekedt)? Sziszegsz még – hallja-e valaki
    esendőségünk feketéllő
        kérge alatt(?) – cinikus(s), te kígyó!

TARI ISTVÁN

Kiadó a keresztút

Hordozható táj kell a hazátlanul
élőknek! Ág-bog, mely kuszaságot ád.
    Ifjonti ábránd gerjedelme
        festi a szürke kakukktojását.

Világra hozza honkeresőit, új
földönfutóit ontja a pusztulás.
    A régi vétkek új ruhákban
        illegetik magukat lakájként.

Kinyomhatóvá duzzad a gyávaság,
hóhérlegényes újra a példakép:
    csak jó alattvalók akarnak
        lenni a hetyke fiúk manapság.

Cserélhető fej, végteleníthető
mellébeszélés kell a tömegnek, és
    nagyzási hóbort kell az önzés
        sorkatonáinak: állomáshely.

Reklámok izzó fényözönébe hullt
hatásvadászat temploma épül: őrt
    álló fogyasztás gyűjti lelkes
        híveit, álmodozóit immár.

Véres verejték üzletel általuk,
sűrű füstből fon koronát a kéz;
    báván nyekergő másnaposság
        hirdeti: van kiadó keresztút!

ABLAK

BARANYI FERENC

Ami kimaradt

Öt kései Géraldy-vers

Tavaly Hozzád tartozom címmel jelent meg a General Press Kiadó gondozásában Paul Géraldy időskori verseskötete, amelynek eredeti címe Vous et moi (Ti és én) volt. Én fordítottam magyarra. Franciaországban 1960-ban jelent meg, mintegy alkonyi visszfényeként a Toi et moi című századeleji Géraldy-kötetnek, amely nálunk – Te meg én címmel – 1913-ban látott napvilágot, Kosztolányi Dezső fordításában.

A General Press Kiadó „Szép versek, szép köntösben” című impozáns sorozatában kötött a terjedelem, ezért a Ti és én néhány darabja kimaradt a magyar kiadásból. Egészüljön ki itt, az Ezredvég hasábjain a kötet, hadd adjam közre azokat a verseket, amelyeket terjedelmi okokból kénytelenek voltunk kihagyni a magyar változatból az elmúlt esztendőben.

PAUL GÉRALDY

Kertem faun-szobrocskájának talapzatán

Fújd, kedves vendégem! A kék menny
ragyog köd-szellemed felett.
Magas házadnak küszöbén fenn
vöröslesz – én meg nevetek.
A boldogság ilyen törékeny
s ilyen gyorsan illan tovább?
Apró agyagisten szivében
találja meg csak otthonát?

Negyven év

Negyven év – az már érettség!
Több erő – kisebb egészség.
Több allűr – kevesebb szépség.
Nagy dölyf – kis önérzetesség.
Kis étvágy – nagy igényesség.
Kis iram – nagy eltökéltség.
Kis hit – nagy tekintélyesség.
Kevesebb szív – több emberség.
Több erény – kisebb tisztesség
S bárki bárhogy vélekedjék:
több bér – kisebb jelentőség…
Nyári, tündöklő sötétség!

Ügyes takács

Ügyes takács, serény kezed ütemre moccan,
ritmusodat a cél s az idő szabja meg,
tanítsd meg mesterségedet,
hogy munkámat bölcsen beosszam
és – mint vetélőd – összefonjam
napjaimmal verseimet.

Múlt

Még megfojtasz! Hagyj! Elég!
Múlt, beteltem veled épp.
Unlak már, hisz bélyegét
csókjaidnak
egyre hordom s rajtam ég
nyoma még
a karmaidnak.
Felneveltél engemet,
formált, torzított kezed,
mint anyám rég.
Húsom, vérem vagy nekem,
nem szakadhatsz el sosem,
bármi vár még.
Véged s kezdeted vagyok –
tölts be hát. Pakold a sok
jegyzetet, tablót eszemnek
tárába, hogy ne feledjek.
Minden győzelmet, szerelmet
fesoroljon lajstromod!
Dolgozz, öreg levéltáros,
nem lehet listád hiányos –
bús szivemnek ennyit áldozz!
Áltasson a fecsegésed,
lelkem káprázatra kész,
ámítsd, retusáld a képet,
rongyoddal töröld le és
szórj aranyport sok kalandra,
hogy magát szebbnek mutassa
az alak s a
díszítés!
Jöjj, serénykedj és csacsogj csak!
Szortírozzad, balzsamozzad
azt, amit kell, rendesen!
És ne munkálkodj sötétben,
szívem lásson tiszta fényben
s számba mindent úgy vegyen.

Ott maradj! Nem állhatom
azt, ki folyton megidézget,
maskarádat kidobom,
limlomodra rá se nézek.
Széttépem a képeket,
nem menekszik egy levél sem,
exhumállak rekeszek
hantjaiból s elpereg
hamvad a szélben.
Eltaszítlak végre. Menj!
Fészkedet is felverem –
nem véd a rejtek.
S tiszta lappal hódolok
én a meg nem álmodott
új isteneknek.
Oly nagyon szerettelek,
mint a kedvenc könyvemet –
s most sutba doblak.
Menj! Ne kísérj! Háborog
gyomrom, ha rád gondolok,
vers vagy, agyonolvasott –
szabadulnom hagyj!
Szívem szédeleg nagyon,
összeroskad, hisz agyon-
nyomja múltja terhe,
ámde mégis szárnyalón,
újjászületve,
emlékektől mentve jő,
s bár magánya nő a korral:
öröme is egyre nő,
mert feléd repeshet ő,
ó Jövő,
kitárt karokkal!

Nyilaidat, uram…

Nyilaidat, Uram, mikor szűnsz meg szivemre
zúdítani? Oly árva, gyenge –
nincs benned semmi irgalom?
Sivár és képtelen barátság s szerelem ne
gyötörje többé ily nagyon!

              BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

KOSZORÚ

Ötven éve halt meg Egon Erwin Kisch (1885-1948), száza­dunk újság­írásá­nak egyik leg­na­gyobb­ja, a „száguldó ri­por­ter”, mel­les­leg kitűnő novellista, a hasonlíthatatlanul eredeti prá­gai né­met irodalom halhatatlanja. Itt közölt novellája a „Markt­platz der Sensationen” (1942) című híres kötetéből való.

EGON ERWIN KISCH

Kiindulópont

Könyveket rendeltem, hogy választ kapjak belőlük arra a kérdésre, amely a háború kezdete óta velem együtt milliónyi katonatársamat is foglalkoztatta: hogyan lehetne átalakítani a világot, hogy háborúk, szörnyűségek és igazság­talanságok nélküli világként forogjon tovább? Kétféle könyv akadt e vonat­kozásban: az egyik alaptípus az emberiség fokozatos fejlődésében bízott, a reformok harmonikus fokozatossága által biztosítandó evolúcióban, a másik csoport a radikális fordulatokba vetette reményét, olyasmire gondolván tehát, mint az 1789-es francia forradalom. Ami engem illet, szívesen áttanulmányoztam volna mindkét könyvtípust, ha lett volna rá időm.

Magyarországi szolgálatom azonban naponta többórás vonatozással járt, ily módon kevés időm maradt. Hiszen olvashattam volna én útközben, ha nem kellett volna olvasás helyett szüntelen ugyanazt a beszélgetést folytatnom. Mely beszélgetés korántsem a társadalom megreformálására vagy forradal­ma­sí­tására vonatkozott.

Ha e kérdések megvitatása tiszti szakaszbeli útitársaimmal nem is lett volna túlságosan tartalmas, legalább nem távolított volna el annyira a témától. Persze, a legjobb az, ha az embernek nem kell semmiféle társalgást foly­tat­nia, hanem olvashat. Ez azonban lehetetlennek bizonyult.

A szabályzat értelmében ugyanis minden tisztnek vagy tisztjelöltnek német nyelven kellett bemutatkoznia minden magasabb rangú katonai személy­nek, ha valamely helyiségbe belépett. Helyiségnek számított itt a vas­úti kocsi fülkéje is. Csak a magyarok rendelkeztek azzal a kiváltsággal, hogy magyar elöljáróiknak magyarul mutatkozhatnak be.

Püspökladányban szálltam vonatra. Kék egyenruhás huszárőrnagy ült a fülkében, mellkasán és derekán zsinóros paszománnyal, violinkulcsszerű alakzattal a szétrepedésig feszes nadrágján, és arany medvemancsokkal a kabátja ujján. S ha valaki még így sem találta volna ki, hogy az őrnagy magyar, eligazíthatta az illetőt az egyenruha paszományaival párhuzamosan elhelyezkedő, fülig érő bajusz. Feszes vigyázzban jelentettem:

– Herr Major, Kadett-Offiziersstellvertreter Kisch stellt sich gehorsamst vor. ¹

– Miért nem mondod magyarul? – felelte erre a kék huszárőrnagy, jóakaratú hangon, melyből az is kicsendült, hogy kérdését felszólításnak szánja.

Mire én:

-Herr Major befehlen? ²

Lassan végighúzta a kezét a bajuszán, végig az egész bajuszán.

– Azt kérdezem, hogy miért nem mondod magyarul! – És itt már nem volt többé kérdőjel, itt már kétségkívül felkiáltójel zárta a mondatot.

A legalázatosabb tisztelettel bátorkodtam megjegyezni, hogy nem értem, mit mond. Csodálkozva rám meredt, majd magyaros németséggel így felelt:

– Habe ich nicht verstanden Ihre Namen. Wie heissen, Sie, Herr Kadett? ³

– Melde gehorsamst: Kisch.

– De hát akkor miért nem magyarul mutatkozik be?

Mit tehettem, a legalázatosabban elismételhettem, hogy nem értek magyarul. Mire az őrnagy csodálkozása nem ismert határt.

– Micsoda? Hogyhogy nem ért magyarul? Hiszen maga magyar!

Hangomban a legmélyebb sajnálkozással, mondhatni töredelmesen meg­vallottam, hogy nem vagyok magyar, hanem csupán prágai.

– Aber Herr Vater hat gewesen Ungar? ⁴

Miután erre a kérdésre is megszeppent nemmel válaszoltam, a kék huszárőrnagy a fejét csóválta: nagyot néznek majd a kaszinóban, ha ezt elmeséli.

– Herren werden mit einfach nicht glauben. Haben keine Visitkarte zu­fälli­ger­weise, Herr Kadett? ⁵

És akkor magyarázni kezdte, nekem, aki Eduard Bernstein A szocializ­mus előfeltételei című könyvére és a reformizmusról kifejtett teóriájára lettem volna kíváncsi, de semmiképp sem voltam kíváncsi a kék huszár­őrnaggyal folytatandó beszélgetésre, magyarázni kezdte részletekig menően, oktató hangon: hogy Kiss, az egy magyar név. Kiss azt jelenti, hogy kicsi. Nagy viszont azt jelenti, hogy… És hogy ez a két leg­gyakoribb név Magyarországon.

Amióta Magyarországon éltem, nagyon jól tudtam mindezt; százszor, ezerszer hallottam minden elképzelhető változatban, de úgy kellett tennem, mintha feszült figyelemmel hallgatnám az izgalmas újdonságot.

– Haben wir zum Bleistift… haha, wollte sagen: zum Beispiel… ⁶

– Haha, haha – nevethettem alássan én is.

– Hát szóval, van ott nálunk Sátoraljaújhelyen, ahol én hely­őrség­parancsnok vagyok, egy költő, azt is Kissnek hívják. Kiss József, és az össze­állított egy színdarabot, a mi mozgóképszínházunk számára. Simon Judit, ez a címe a színdarabnak. Azazhogy a kislányom, aki Szegeden jár líceumba, tanulta, hogy ez a költő, ez a Kiss József már tíz éve halott. Nohát, ezt nem értem, hiszen tíz évvel ezelőtt hat noch nicht gewesen Kine­ma­to­grap­hen­theater ⁷ Sátoraljaújhelyen. Érti ezt, kadét úr? Hogyan írhatott ez a költő színdarabot, ha már meghalt?

Ezt én sem értettem alássan.

És a kék őrnagy folytatta, hogy Magyarországon, ugye, nagyon sok Kiss él. Minden budapesti újság első oldalán nap mint nap két sorsjátékhirdetés olvasható, mindjárt fent, az újság címe alatt. Az egyik sorsjáték-tulajdonos neve Kiss, a hirdetés pedig így szól: „Kiss – szerencséje nagy”, vagyis szój­áték, ugyebár, hogy mekkora szerencséje lehet a kicsinek!

Hahaha, nevethettem megint, mert a kék huszárőrnagy úgy nevetett a saját viccén, úgy csapkodta a combját, hogy azt hittem, a húsába kalapálja a violin­kulcsot.

– De még csak most jön a java – nyögte nevetve. – A konkurens cég sem marad adós Kissnek a válasszal. Ezt a céget tudniillik Töröknek hívják, és így hirdet: Török – szerencséje örök! Ez még rímel is – És a kék huszár­őrnagy olyan jót nevetett a dolgon, hogy könnyei potyogtak medvemancsokra, hurka­nadrágra és violinkulcsokra.

És még valami rettentő mulatságos dolgot mesélt volna, én azonban bocsánatot kértem, mondván, hogy itt nekem le kell szállnom. Csakugyan leszálltam, de csak azért, hogy másik fülkét keressek a vonaton. Szerencsém volt, üres fülkét találtam. De alig helyezkedtem el az ablak melletti sarokban, már csörtetett is be egy pelyhedző ifjú százados és két özönvíz előtti hadnagy, mindhárman a tréntől.

Alázatosan bemutatkoztam, és ha nem is értettem, mit mondanak, hallhattam mindenesetre: – Megint valaki, aki szégyelli, hogy magyar.

Mert a magyar földbirtokos nemesség elnyomta ugyan az ország területén élő horvátokat, ruszinokat, erdélyi szászokat és bánáti svábokat, mégis fantasztikus nemzeti üldözési mánia gyötörte. így aztán a három virágos kedvű, tréntiszt is azt hitte, nemzetét megtagadó magyart lát személyemben.

Amikor megpróbáltam eloszlatni e félreértést, kedveszegetten hallgatták, és felvilágosítottak ők is: a „kis” szó tősgyökeres magyar szó, és azt jelenti, „kicsi”, a Kiss név pedig a legelterjedtebb név Magyarországon, az összes magyar tíz százalékát Kissnek hívják, másik tíz százalékát Nagynak, ami viszont azt jelenti, hogy… De nincs olyan Nagy a világon, aki ne lenne magyar, és ugyanígy nem hallottak extra Hungarian Kissről sem.

Az utolsó mondat különösen élesen hangzott, aminek talán az lehetett az oka, hogy a nevemmel kapcsolatos felvilágosításokat nem hallgattam már ólyan jól megjátszott bámulattal, mint a kék huszárőrnagy esetében.

– A maga családja talán elosztrákosodott csupán, nagyon valószínű, hogy az 1849-et követő időkben, amikor az osztrákok meg a kozákok leverték Magyarországot – mondta a pelyhedző-ifjú százados megvetően, és a két hadnagy csak bólogatott ősz fejével.

A szónok ennek ellenére szerette volna, ha igazát én is beleegyezéssel nyugtázom:

– Nemde, hadapród úr, a nagyapja még magyar volt?

– Nem – válaszoltam erre –, családom a tizenötödik század óta Prágában él.

Még élesebb hangon jött a felelet: – Ne ellenkezzen, hadapród úr! A nagyapja magyar volt! Ez parancs!

Előírásszerűén tudomásul vettem hát ezt a nagyapámra vonatkozó parancsot. De ezzel még nem ért véget a dolog. Három útitársam fennhangon elkezdett rólam beszélni, hogy – ha tiltakozom valami ellen – lebuktassanak: íme, értek én azért magyarul! Tiltakozásra azonban nem került sor, és már éppen olvastam volna tovább az Eduard Bernsteinemet, amikor az egyik hadnagy megkérdezte:

– Rokona talán a hadapród úr a cinkotai Kiss Bélának?

Mindhárman dőltek a nevetéstől. A cinkotai tömeggyilkos, Kiss Béla ugyanis vagy egy tucat menyasszonyjelöltet tett el láb alól. A hullákat óntartályokba forrasztotta. Az esetet annak idején részletesen taglalta minden újság.

– Nem, hadnagy úr – feleltem –, hiszen én nem vagyok magyar, és… – és itt most minden szót külön hangsúlyoztam – … és a Kiss Béla magyar volt.

– De hát megparancsoltam, hogy maga magyar, hadapród úr, vagy nem? – kiáltotta a trénkapitány, feldühödve válaszomon.

Tudja isten, mi történt volna még, ha a vonat be nem fut épp egy állomásra, és be nem ül hozzánk egy elegáns, rendjelekkel dekorált főtörzs­orvos. Hamarosan magyar nyelvű társalgás indult a fülke régi és új utasai között. De már nem rólam volt szó. Csak amikor egy állomáson a három tréntiszt kicsörtetett a fülkéből, akkor fordult hozzám a főtörzsorvos, és akkor tudta meg, hogy nem értek magyarul.

– Ó, de hát bocsásson meg – mondta – itt félreértésről lehet szó. Bemutatkozáskor úgy értettem, hogy az ön neve Kiss.

Mármost, hogy minden elkövetkezendőknek elébe vágjak, közöltem, csakugyan ilyen tősgyökeres magyar nevem van, ilyen gyakorinál is gyakoribb magyar nevem, holott… holott a családom már több évszázada prágai őshonos.

A főtörzsorvos azt válaszolta, ez csakugyan nagyon érdekes, és bizony, milyen igazam van, hogy ez egy gyakori magyar név. No de, azt talán nem is képzelem mennyire az: a magyarok tíz százalékát így hívják, Kiss, és másik tíz százalékot tesznek ki a Nagyok.

– A feleségem – mondta – ugyancsak született Kiss, de nemes Kiss, báró ittebei Kiss lány. Feleségem nagybátyja, ittebei Kiss Géza pedig Katharina Schratt férje. Hiszen hallott, ugye, Katharina Schrattról?

Igennel feleltem, hangomban kifejezésre jutott a császári ház tagjait megillető legmélyebb tisztelet egyszersmind, hiszen Katharina Schratt Ferenc József császár barátnője volt.

– Polgári származású Kissekkel azonban Dunát lehetne rekeszteni – közölte Schratt asszony unokaöccse, ő például szemlét tartott egyszer a kórházban. – Hát látok ott egy viaszsárga, mozdulatlan férfit az egyik ágyon. Megfogom a kezét, hideg. Persze, botrányt csapok nyomban, hiszen az mégse járja, hogy valaki csak úgy se szó, se beszéd, meghalhat anélkül, hogy az ember tudna róla, és a holtteste is csak úgy fekszik ott, agyő világ! Kiss! – kiáltom hát, hívom az ezredorvosomat. Jön is a Kiss szaladva, nyomában fut az összes többi Kiss: a szanitéc őrmester meg még két betegápoló. És ott állnak előttem vigyázzban. No de tudja-e, ki állt még ott előttem? Vigyázzban! A halott! Tudniillik nem volt mégse halott, viszont Kissnek hívták.

A főtörzsorvos harsányan hahotázik, ahogy felidézi ezt a jelenetet, majd megtoldja még egy epilógussal is:

– Az ezredorvosom, Kiss a világ legmagasabb embere lehetett, amilyet csak el tud képzelni: egy kilencvenkettő, és volt egy nagyon-nagyon alacsony segédorvosunk, egy ötvenöt a tengerszint felett, hát azt meg úgy hívták, hogy Nagy. Pompás, nem? Vagy úgy – csapott a homlokára hirtelen –, ön nem is érti nyilván, mi ebben a nagyszerű! Kiss ugyanis magyarul azt jelenti, hogy kicsi, Nagy pedig azt jelenti, hogy… Nap mint nap hirdet egy sorsjáték-tulajdonos a budapesti újságban, minden újság első…

A következő állomáson át kell szállnom. És a vasúti kocsim előtt kivel futok össze éppen? A kék huszárőrnaggyal, akitől oly jelesül elszakadtam nemrég. Meghúznám magam, de megállít.

– Kiss hadapród őrmester!

– Parancsára, őrnagy úr!

– Hogy kerül maga erre a vonatra? Először azt hazudja, hogy nem ért magyarul, holott Kissnek hívják, majd átmegy egy másik fülkébe? Szóval magának nem fűlik a foga egy magyar emberrel folytatott társalgáshoz! Nyomban feltűnt nekem. Hallatlan!

És az arca olyan kék lesz, mint az egyenruhája.

– A keresztnevét kérem, és az ezrede számát! Azonnal! Feljelentem tiszteletlen viselkedésért.

Pokolba kívánom a nevemet! Meg fogom reformálni. Eduard Bernstein szellemében, akkor legalább nem ér ennyi kellemetlenség. Viszont a változtatás nem lehet jelentős, hogy adott esetben hivatkozhassam arra: félreértették.

– Főhadbiztos úr – vágom össze a bokám az új fülkében – Klisch hadapród őrmester a legalázatosabban bemutatkozom.

– Hogy hívják? – kérdi amaz, mintha nem akarna hinni a fülének. Megrémültem. Talán ismer? És ha… Most már mindegy!

Elismételtem: – Alázatosan jelentem, Klisch.

– Fura – mondta erre a főhadbiztos –, ha egy betűvel kevesebből állna a neve, magyar lenne.

Udvariasan biccentettem, és letelepedtem, hogy tovább olvassam a reformizmus elméletét.

– De hát meg se kérdi, melyik betűnek kellene hiányoznia a nevéből, hogy magyar lehessen, kadét úr?

Mire én, titkon a fogam csikorgatva, bátorkodtam megkérdezni alássan, melyik betű akadályoz abban, hogy magyar lehessek.

– Az „l” betű, kedves barátom.

Köszöntem alássan a felvilágosítást, és könyvemért nyúltam.

– No, de nem is érdekli, mi köze az „1” betűnek a maga esetleges magyarságához?

– Hogyne érdekelne, főintendáns uram.

– No hát akkor, ha annyira érdekli, elmagyarázhatom. Szóval magát Klissnek hívják, ugyebár? Az „l” betű nélkül azonban Kissnek hívnák, a Kiss pedig magyar név; méghozzá nagyon gyakori név. A magyar emberek tíz száza…

A következő állomáson megint átszállók. Békéscsaba volt ez a hely, és sose felejtem el a nevét, mert valójában kiindulópontot jelentett számomra. Világo­san megértettem ugyanis, hogy a reformmegoldás nem megoldás.

Új fülkémben bősz képű honvédezredes hevert végignyújtózva az egyetlen padon, és szikrázó szemmel nézett végig a beszerencsétlenkedő hadapródon, aki megfosztja magányától és alvási lehetőségétől.

– Ezredes úr – jelentettem –, Weitemeyer hadapród őrmester a leg­alázato­sab­ban bemutatkozom.

A bőszképű felállt.

– Oberst von Kisch – mondta, és kezet nyújtott. – Nagyon örvendek. – Azzal szép csendesen letelepedett az ablak melletti sarokba.

Úgy! És most olvashattam, de már nem a reformizmus elméletét vettem elő.

TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSA

JEGYZETEK

¹ – Őrnagy úr, Kisch hadapród őrmester alázatosan bemutatkozik. [vissza]

² – Parancsol, őrnagy úr? [vissza]

³ – Nem értettem a nevét. Hogy hívják tehát, hadapród úr?
   – Jelentem alássan, Kisch. [vissza]

⁴ – De az édesapja magyar volt. (Hibás németséggel.) [vissza]

⁵ – Az urak nem fogják elhinni nekem. Nincs véletlenül névjegy a hadapród úrnál? (Hibás németséggel.) [vissza]

⁶ – Van nálunk ceruzául… haha, akarom mondani, például… (T.i. Bleistift: ceruza – Beispiel: például.) [vissza]

⁷ – … még nem volt mozgóképszínház… (Hibás németséggel.) [vissza]

ÉVFORDULÓ

DÖMÉNY JÁNOS

„Hiszek Chilében…”

Huszonöt éve gyilkolták meg Salvador Allendét

Negyedszázada annak, hogy a nemzetközi hírügynökségek világgá kürtölték: a chilei fegyveres erők egységei megostromolták a „Moneda”-t az elnöki palotát, ahol a végsőkig ellenálló Salvador Allende, Chile demokratikusan megválasztott alkotmányos elnöke fegyverrel a kezében életét vesztette.

A köztársasági elnök halálát követően a katonai akadémián nyomban megalakuló és önmagát feleskettető ún. Feddhetetlen Kormány-junta elnöke Augusto Pinochet tábornok lett, akit röviddel azelőtt éppen Allende elnök nevezett ki hadügyminiszterré. Pinochet akkor kijelentette: „olyan tábornok vagyok, aki tiszteli az alkotmányt, ezért végsőkig lojális maradok a kormányhoz.”

Az elnöki palota bevétele után a tábornok a következő nyilatkozatot tette a rádióban:

„Jó napot, Uraim!

Szeptember 11-e összehangoltan volt előkészítve. Néhány közlemény felszólította a köztársasági elnököt, hogy vérontás nélkül adja át a nemzet vezetését. Allende úr azonban nem volt hajlandó ezt a javaslatot elfogadni. Négy ízben kérték fel, adja meg magát, garantálták életét, családjával együtt azonnal abba az országba távozhat, amelyet kiválaszt. Allende úr vonakodása következtében került sor a Moneda bombázására, később pedig csapatokkal való elfoglalására. Pinochet tábornok.”

A különös kegyetlenséggel végrehajtott katonai puccs és az ezt követő véres leszámolás nemcsak a hatpárti szocialista kormányzásnak vetett véget, hanem 17 évre hatályon kívül helyezte, ill, megbénította a nyugat-európai rendszerekhez hasonló demokratikus intézményrendszer működését azzal az indoklással, hogy szét kell zúzni mindazokat a feltételeket, amelyekből egy új, „Allende-féle” kísérlet nőhetne ki.

Az orvosi végzettségű Salvador Allende Gossens alapító tagja és legkülönbözőbb tisztséget betöltő vezetője volt az 1933-ban megalakult Szocialista Pártnak. Először 1937-ben választották meg képviselőnek. 30 éven keresztül volt szenátor, 1966-69 között a szenátus elnöki tisztét is betöltötte.

Salvador Allende négy esetben volt elnökjelölt. 1952-ben a negyedik helyen (a szavazatok mindössze 5,4%-a), 1958-ban és 1964-ben már a második helyen végzett a leadott szavazatok 27,2 illetve 38,9%-ának megszerzésével. 1970. szeptember 4-én, a baloldali pártok által létrehozott Népi Egység jelöltjeként 36,3%-kal az első helyét szerezte meg az elnökválasztásokon, melynek alapján október 24-én a kongresszus a köztársaság elnökévé választotta. Az elnöki tisztségbe való hivatalos beiktatás november 3-án történt meg.

Allende elnök őszintén hitt abban, hogy eltérően a latin-amerikai országok többségétől, Chilében nincs sem hagyománya, sem talaja a puccsoknak, az erőszakos úton, antidemokratikus eszközökkel való hatalomátvételnek. Többször és néha keményen ütközött az ellenzéki többségű kongresszussal a kormányprogram megvalósítását célzó törvényjavaslatok megvitatása során, de soha, egyetlen esetben sem sértette meg az alkotmányt vagy a törvény előírásait.

A külső és belső nyomás, propagandakampány, provokációk és terrorista cselekmények ellenére sem sikerült az Allende-kormány társadalmi támogatottságát lényegesen megrendíteni. Az 1971 áprilisában tartott helyhatósági választásokon a népi egység pártjai a szavazatoknak az 50,86%-át, az 1973 márciusában megrendezett kongresszusi választáson pedig a 43,39%-át szerezték meg, vagyis több szavazatot kaptak, mint az elnöki választásokon. Az időközi választások is azt bizonyították tehát, hogy Allende elnököt a hatalomból idő előtt békés és demokratikus eszközökkel eltávolítani nem lehetett.

Gábriel Garda Márquez világhírű író, a Nobel-díj átvételekor mondott beszédében így méltatta Salvador Allendét:

„…legnagyobb erénye a következetesség volt, de a sors számára azt a különös és tragikus nagyságot szánta, hogy halálával a golyóval szemben is védje meg a korcs és anakronisztikus burzsoá jogot, védje azt a Legfelsőbb Bíróságot, amely őt elutasította, de gyilkosait legitimálta, védje azt a kongresszust, amely őt illegitimnek nevezte, de előzékenyen térdre hullott a törvény bitorlói előtt, védje azoknak az ellenzéki pártoknak a szabadságát, amelyek eladták a lelkűket a fasizmusnak, védje annak a rendszernek a molyrágta hozományát, amelyet ő egyetlen lövés nélkül szeretett volna megsemmisíteni. A dráma Chilében zajlott le, a chileiek szerencsétlenségére, de úgy vonul be a történelembe, hogy a mi időnkben történt, és a mi életünk része marad mindörökre.”

Allende elnök utolsó, az egyetlen működő rádió hullámsávján elhangzott – a fegyverropogás és bombarobbanás miatt többször megszakadt – beszéde arról tanúskodik, tisztában volt azzal, hogy életével fog fizetni elveinek és elnöki kötelezettsége teljesítésének vállalásáért. Még abban a kilátástalan helyzetben is azt hangoztatta, hogy „…a népnek meg kell védenie, de nem szabad feláldoznia magát. A nép nem engedheti meg, hogy belerántsák a vérontásba, és halomra gyilkolják, de azt se, hogy megalázhassák.”

Beszédének utolsó mondatai ezek voltak:

„Hazám dolgozói! Hiszek Chilében, az ország jobb sorsában. Lesznek emberek, akik túlélik ezeket a keserű és sötét időket, amikor is az árulás próbált úrrá lenni rajtunk. Továbbra is legyetek biztosak abban, hogy inkább előbb, mint utóbb újra megnyílnak a széles sétányok, ahol a szabad ember elindulhat egy jobb társadalom építése felé.

Éljen Chile, éljen a nép! Éljenek a dolgozók!

Ezek az utolsó szavaim. Biztos vagyok abban, hogy az áldozat nem lesz hiábavaló. Abban mindenképpen biztos vagyok, hogy lesz erkölcsi igazság­tétel, amely megbünteti a hitszegést, az aljasságot és az árulást.”

Pinochet tábornok de facto önkényuralmi rend­szerét az 1988-ban ki­kény­szerített népszavazás eredményeként, az 1989-ben megrendezett választások nyomán, 1990-ben demokratikusan megválasztott kormány vál­tot­ta fel. Pinochet pedig a parlamentáris demokrácia visszaállításának, a jog­államiságnak és a megbékéléshez fűződő társadalmi érdeknek köszönhetően „örökös szenátorként” háboríthatatlanul szemlélheti az eseményeket.

1848-1849

JAKOV IGNJATOVIĆ

Damjanich

Jakov Ignjatović (1822-1889) szentendrei születésű, magyar­országi szerb író egész életé­ben és minden művében a magyar-szerb közeledés és barátság szószólója volt. Az alábbi írás részlet ritka érdekességű memoár­jából, a „Szerb rapszódiá”-ból (Rapsodije iz prošlog srpskog života).

A testvérei ellen harcolt. Ebben a harcban vált híressé. Valójában gyászos jelenség. Mégis Damjanich János a maga meggyőződéséért, a szabadságért harcoló hős marad, s hősiessége olyan reflex, amely a szerb vitézségre jel­lemző. A hős szerb bölcsőből támadt, s nevét a magyaroknál is úgy emlegetik, mint a szerb férfi vitézségét, aki a haza szabadságáért harcolt és esett el.

A szerbek előtt gyűlölt volt a neve: azt jelentette, amit Vuk Brankovićé.

Én nem tartom árulónak. Végeredményben Vuk Brankovićot sem tartom árulónak. Mindaz, amit eddig Vuk Brankovićról olvastam, nem győzött meg arról, hogy áruló lett volna. Vuk kosovói viselkedése magának az árulásnak lehetőségét nem zárja ki, mint ahogy az sem lehetetlen, hogy Vuk a körülményekhez mérten helyesen járt el, amikor a kikerülhetetlen pusztulás láttán csapatával visszavonult. Ezt még jobban is lehetne dokumentálni, bár ez idő szerint Vukot még kilenc vízben sem lehetne tisztára mosni, mert árulása a nép szívébe vésődött; ha nem volna, teremteni kellene azért, hogy Vuk nevével lehessen megbélyegezni a gyanúsítottakat. Sárnál is jobban ragad a gyanú.

Vannak szerencsésebbek, akikre sokkal jobban lehet gyanakodni, mint Vukra, a nép mégis elnéző irántuk, sőt magasztalja őket. Például a történelem nem tud Marko királyfi olyan tetteiről, hogy népéért és hazájáért valamilyen nagy harcban, ütközetben részt vett volna, sőt úgy tudjuk, hogy a törökökkel harcolt a keresztények ellen, hogy kicsiny török vazallus volt, a Nemanják trónját követelte, s hogy a keresztények ellen fellépő Bajazid török szultán szolgálatában esett el. És a nép mégis nemzeti hőssé nyilvánította, költeményeiben hősként énekelte meg. Mi az oka ennek? Vajon a töröknek szolgáló Marko királyfi áruló? A törököknek szolgált, és a nép megénekelte! De ebben az ellentétben van a lélektani rejtély. Nem akarunk véteni Marko királyfi ellen. A pusztuló szerb államban a török által elnyomott nép hiába nézett körül – segítség sehol. Marko, a török helytartójaként, ahol módjában állott, saját fajtájának is kezére járt, bajában, megpróbáltatásaiban segítette. A népköltés szerint Kraljevic Marko kóbor lovag volt – fahrender Ritter –, aki az elnyomott szerbet védelmezte mindenütt, bárki ellen. A népnek védelmezőre volt szüksége, s ehhez megfelelő eszményképet talált Kraljević Markóban.

A francia háborúkban egy kitűnő szerb származású tábornok is részt vett, báró Milutinović tábornok. Ez a Milutinović generális szörnyű vérengzést vitt véghez az crnogoracok között a szerb határőrvidékiek szuronyaival. Senki sem mondta róla, hogy áruló; mint katona, kötelességérzetből és parancsra cselekedett.

Miért volna áruló Damjanich?

Damjanich János az első bánáti határőrezredben született granicsár szülőktől. Anyja Taborović generális lánya volt; apja távoli rokonságban állt a Čarnojevićokkal. Ebből a családból is nősült, a simándi Čarnojević ágból.

A fölkelés előtt a Rukavina-ezredben szolgált a temesvári garnizonban, ugyanabban az időben, amikor az új idők Albája, Haynau a városban had­osztály­tábornok volt.

A keringő hírek szerint Damjanich magára vonta Haynau gyűlöletét, mert tiszt, százados létére a civilek kaszinójába járt, ahol liberális, alkotmányos szellem uralkodott, szinte kérkedett liberalizmusával, amit Haynau valamiféle dacnak érzett, s ahol csak tudott, ártott neki.

1847 elején Olaszországba küldték, de mihelyt megszervezték a magyar hadsereget, mindjárt visszatért Magyar­országra, ahol egy honvédzászlóalj parancsnokságát vette át; ezek voltak Damjanich veressipkásai.

Damjanich részt vett a bánáti csatákban; Szenttamásnál is ott volt, de nem csatatűzben, hanem tartalék állásban.

De csak 1849-ben jutott nagy hírnévhez mint vezér.

A cibakházi átkelés a Zagyvánál és a Tiszánál, sikeres roham az ottani tête de pont – hídfő – ellen, a Karger-hadosztály szolnoki szét­robbantása, siker Tápióbicskénél, isaszegi győzelem, Götz legyőzése Vácnál, Wohl­gemut generális megfutamítása Nagysallónál, ezek Damjanich hősies­sé­gének csúcspontjai, de egyben az 1849-es magyar hadjáratnak is leg­fényesebb diadalai.

Damjanich és Bem 1849-ben a magyarok legnépszerűbb hadvezetői voltak. Katonáik istenítették őket. Bemet illetően, aki lengyel volt, lengyel forradalmi múlttal, nem lehetett csodálkozni; nehezebb volt Damjanichnak, a szerb granicsárfiúnak népszerűségre szert tenni ugyanabban az időben, amikor testvérei a magyarok ellen harcoltak.

Damjanich a magyar forradalom Klébere volt. A szolgálati ügy iránti lelkesedésében őszinte, föladata iránt hűséges, mindenekfölött hazáját tekintve, rendkívül bátor, az ellenséget legszívesebben frontálisan támadta, Bayard-hoz hasonlóan. Az ilyen vágású katonákból válogatta Napóleon a marsalljait.

Damjanich szerette Görgeyt, mint zseniális hadvezért szerette, a metodikus-teoretikus Klapkával nem nagyon törődött. A tápióbicskei csatában Klapka hadtestével nagy bajba került. Damjanich segítségére sietett, és megmentette.

– Nekem Klapkát mindig ki kell húznom a bajból – mondotta Damjanich.

A forradalom vége felé, amikor Görgey ingadozni kezdett, és az orosz veszély közeledett, az ország figyelme Damjanich felé irányult: a közvélemény szerint ő volt az, akinek szíve is, kedve is lett volna hozzá, hogy mindvégig szerencsét próbáljon. Damjanich azonban lábát törte, s fölépülése után, már a válság idején lett Arad parancsnoka.

Hogy Damjanich, ha eléri a főparancsnokságot, ki tudta volna-e szorítani az oroszokat, más kérdés; de bízvást állítható, hogy Damjanich fővezérsége alatt nem fejeződött volna be a mozgalom olyan szégyenletes módon, mint ahogy Görgey fejezte be Világosnál, bajtársait a hóhérnak és vasra veretésre engedve át.

Damjanich vértanúként fejezte be életét. Katonái legendákat szőttek róla.

Damjanich hatalmas, atlétatermetű férfi volt, szép a feje, intelligens, markánsan szép az arca.

Damjanichot a szerbek gyűlölték. Damjanich a magyaroknál dicsőséget szerzett a szerb névnek is.

Meggyőződésből állt a magyarok oldalán. Mint granicsárivadék, tudta, hallotta, látta, hogy a granicsárok nem hevertek puha párnákon, különösen háború idején. A határőrvidéken a véradó szörnyű volt. Milyen aránytalanul kellett a granicsámak a vérét ontania! Kis területen nagy katonai szeminárium, Ausztria legnagyobb kaszárnyája; míg másutt egy szétzúzott zászlóaljat meg sem éreznek, a határőrvidéken köröskörül gyermekek és özvegyek siránkoznak. Hát még ha nagyobb tömeget zúztak szét! Ezt eléggé tapasztalhatták az 1848-49-es esztendőkben is.

Damjanich érzelmeivel és fölfogásával ez nem egyezett. Harc útján remélt szabadsághoz jutni. Hajdani bajtársai, népe, távolítsák el emlékezetükből a gyűlöletet. Még az ellenségek is, ha megütköznek, elesett bajtársaikat megkülönböztetés nélkül, együtt helyezik a sírgödörbe, a többi életben maradott rögöt dob rájuk, és a gyűlölet eloszlik.

Damjanich egy tőről fakadt azokkal, akik gyűlölték. Mint szerb élt és esett el. Helytelenül küzdött? De vajon helyesen küzdöttek-e azok, akik siker és kilátás nélkül annyi boldogtalant gyászba borítottak, annyi árvát hagytak hátra?

És ha igaz, amit Damjanich szájába adtak: „Ó, ha tehetném, hogy kiirtsam a rácokat, és magamat mint utolsó rácot megöljem!” – akkor sem érezte magát másnak, mint szerbnek, szavainak értelme pedig: ha nem akartok szabadságot adni, inkább ne éljétek sem ti, sem én.

A magyarok is szerbnek tartották. így írtak róla: „Damjanich, a rác.”

Damjanich nem volt áruló. Az, aki ezt állítaná, és hinné, annak Pavle Bakićot, a hőst is árulónak kellene tartania. Az I. Ferdinánd és Zápolya közt lefolyt harcban Bakic először Zápolya oldalán állt. Amikor Zápolya Székesfehérváron megkoronáztatta magát, Bakić mint párthíve, az ország zászlaját vitte. Később Ferdinándhoz pártolt, és mindvégig hű maradt hozzá.

Damjanichban a magyarok is a szerb hősiességet és kitartást látták; náluk Damjanich ezeknek az erényeknek a képviselője.

Damjanich szerb hős.

CSUKA ZOLTÁN FORDÍTÁSA

MÉRLEG

VINCZE LÁSZLÓ

Fény mellett az árnyék

A „fekete pedagógia” történetéből ^*

A neveléstörténet azt az idillikus kapcsolatot ábrázolja, amely a történelem folyamán felnőtt (szülő) és gyerek között kétségtelenül mindig megvolt. Ez a kép azonban a valóságnak csak az egyik, szinte megindító oldalát mutatja. Gondoljunk mindjárt a homéroszi eposzokra, amelyek alapján az ókori görögök nevelését ábrázolni szokás. íme: „az emberölő Hektor kedves nejének ölére helyezi magzatját; az anya keblére öleli fiát és mosolyogva könnyez”. Van azonban a valóságnak egy másik oldala is, amelyről csak mellékesen szól a neveléstörténet. Az ókori görögökről szólva például így: „Athénban a fiúgyermeket ötödnapra születése után a családi tűzhely körül hordozták, s ez alkalommal kellett az apának ünnepi módon kinyilatkoztatnia, vajon a gyermeket fel akarja-e nevelni, avagy – mint Spártában – ki akarja tétetni a (Taigetosz) sziklára, könyörület nélkül pusztulásra ítélve.” A valóságnak ezt az oldalát a pedagógiatörténet további fejezetei (középkor, újkor) még csak nem is érintik. Ez a „fekete pedagógia” tárgya.

1916-ban jelent meg az első olyan mű (G. Payne The Child in Humán Progress), amely az idillen túlmutat, a valóság mindkét oldalát ábrázolja. Ez a munka azonban szinte teljesen elkerülte a neveléstörténet-írók figyel­mét… Mintha a tudós szerzők komolyan vették volna Rousseau kétségbeesett ágálását, hogy a gyerekek részére írt történelemkönyveket meg kell hamisítani, mert ha a valóságot mutatjuk meg, a történelmi valóságot – és nem annak égi mását –, akkor kétségbeesésbe, netán öngyilkosságba kerget­jük olvasóinkat. Mi azonban nem hisszük, hogy ha a fehér mellé odatesszük a feketét, akkor a fehér elhomályosul, ellenkezőleg: fehérebb lesz. A nevelés történetéhez tehát a „fekete pedagógia” dokumentumai is hozzátartoznak.

Minél távolabb megyünk vissza a történelembe, annál inkább látjuk, hogy – enyhén szólva – mennyire elhanyagolták a gyerekeket. Sok esetben törvény védte a visszaéléseket, illetve „rituális előírások” szerint történt a gyerekek kín­zása, elpusztítása. Mindenkor és mindenütt mentő elméleteket, „ideoló­giát” szerkesztettek, hogy feloldják a bűnt, amely abból adódott, hogy az ember, az anya lényét legerősebben meghatározó ösztönével fordult szembe.

A gyerekek ellen elkövetett visszaélések három csoportba sorolhatók. 1. A gyerek elpusztítása; 2. Büntetés jellegű rendszabályok alkalmazása; 3. Szexuális visszaélések.

1. Archeológusok meggyilkolt, az isteneknek „feláldozott” gyerekek ezreinek csontjait ásták ki 7000 évvel időszámításunk előttig visszamenően, s a feliratok arra vallanak, hogy gyakran előkelő (értsd: gazdag) családok is feláldozták gyerekeiket. Henrie Vallois történelem előtti fosszíliákban, olyan nyomokra bukkant, amelyek azt mutatják, hogy elsősorban leánygyerekeket öltek meg… Plutarkhosz arról ír, hogy Karthágóban gyerekeket áldoznak az isteneknek. Az „áldozat bemutatása” úgy történt – írja hogy a gyerek torkát átvágták, és az anyának zokszó nélkül kellett végignéznie a rituális gyilkosságot – mert ha sírni talált, akkor az áldozat nem volt érvényes.

A pszichológusok sokféle magyarázatát adják e kegyetlenségnek. Annak idején az istenek követelésére utaltak, de nagyon is földi érdekekről van itt szó. A „Taigetosz-módszer” világosan mutatja. A gazdag spártai-athéni szülő „család­tervezést” végez. Ha egy-két gyerek van a családban, akkor a vagyon egy-két gyerek kezén marad, ha több gyerek volna, akkor a család pauperizálódnék… Ilyen nyíltan a születésszabályozásról természetesen nem lehetett beszélni. Az istenek akaratát emlegették, és ez mindjárt a feloldozást is megadta a súlyos bűn, a gyermekgyilkosság terhe alól. Henrie Vallois felfigyelt arra, hogy lányokat gyakrabban áldoztak az istenek oltárán, mint fiúkat. „Munkaerő-gazdálkodásról” is szó van tehát. A lány kisebb értékű munkaerő a vadászat idején, hadi stb. vállalkozások alkalmával. A kegyetlen előírás: az anya „zokszó nélkül” nézze végig a szertartást, a mágus-ideológus okos ravaszságát mutatja. A hívek mindent megtesznek, és a vállalkozás esetleg mégsem sikerül. A mágus menti, ami menthető: „Nem tetted zokszó nélkül!” S hozzáteszi: „Az isteneket nem lehet becsapni.”

A lélektani magyarázatok nyomán, a mélylélektani magyarázatokig, nap­jain­kig is csak odáig jutottunk, hogy a korai babonás-vallásos, tudománytalan magyarázatokkal szemben tudományosnak látszó, többnyire rendkívül izgalmas hipotézisekkel, a lélektanra hárítjuk a szörnyű tények megértetését. A lényeget illetően azonban mindegy, hogy családi-társadalmi, anyagi kérdéseket babonásvallásos vagy lélektani spekulációkkal ködösítünk-e el. A gyermekgyilkosságok oda vezetnek, hogy Polübiosz (i. e. kb. 200 – i. sz. kb. 120 között) joggal ír arról, hogy Görögország elnéptelenedik. Rómában pedig Augustus császár után 200 éven át kísérletet tesznek arra, hogy fizetnek azoknak a családoknak, amelyek életben hagyják gyermekeiket. A gyermek­gyilkosságok ellen először Philon (i. e. 20 – i. sz. 40-ig) a filozófus tiltakozott, de csak 374-ben hoztak tiltó törvényt a de facto gyilkosságok meg­akadályozására. Az indirekt gyermekgyilkosságok azonban továbbra is folytatódnak.

A „fekete pedagógia” történetén belül külön kell szólni a „lányanyák” gyermekeik ellen elkövetett merényleteiről. Ez azonban olyan magától értetődően társadalmi probléma, hogy semmiféle „háttérmagyarázatra” nincs szükség. Az előítéletek hatalma semmivel sem csekélyebb a mágikus-babonás-vallásos-rituális előírások erejénél.

2. A büntetés jellegű rendszabályok olykor olyan drasztikusak, hogy kimerítik az indirekt gyermekgyilkosság kritériumát. A büntetések között szerepel a gyerek éheztetése. A gyerek akkor is szenved, ha azért éheztetik, mert elkövetett valamit, amit a környezet büntetendőnek ítél, s akkor is, ha azért éhezik, mert a családnak nincs kenyere. A 18. században a lakosság 80-90 százaléka a létminimum alatt él. Gyakran pusztít éhínség, aminek számtalan gyerek azért esik áldozatul, mert a szülők igyekeznek „megszabadulni az éhes szájaktól”. Talán ez a rettenetes statisztikai adat (80-90%!) is szerepet játszik abban a heves vitában, amely ekkor zajlik a pedagógiában. A vita a körül forog, hogy a szülők vagy az állam nevelje-e a gyereket. A család nem tud kenyeret adni a gyereknek, adjon hát az állam, hiszen neki dolgoznak 8-9 éves gyerekek nap 13 órát a manufaktúrában, ahonnan, ha a gyerek megszökik, az állam utánanyúl, visszahozza, s a munkapad mellé kötözi. A 18. században, Európában, a felvilágosodás századában! Sok oka lehetett annak, hogy a szülők szabadulni akartak a gyerektől.

A 18. században de facto nem ölték meg a gyereket, csak kiadták dajkaságba, esetleg „lelencházba” (állítólag Rousseau is ezt tette); szinte divat volt „kiadni” a csecsemőd. Ezek között a gyerekek között óriási volt a mortalitás. Lloyd deMause idézi egy pap szavait, aki London egyik szomszéd körzetében lelkészkedett, ahol a dajkaságba adott csecsemők egy év alatt – kettő kivételével – mind elpusztultak. A párizsi rendőrfőnök jelentése 1780-ból: 21000 újszülöttből 17000-et adtak ki vidékre dajkaságba; 2-3000 került gyerekotthonba-lelencházba. Egy dajka, miután átvette a csecsemőt, így beszélt: „Te a bűn gyümölcse vagy […] te ártatlan vagy […] nemsokára elmész szegénykém […] és nem fogsz a pokolba kerülni, míg ha élve maradnál, akkor bűnbe esnél, és a pokolra jutnál.” A monológ után – mivel felmerült benne, hogy nem fognak fizetni a gyerekért –, megölte a csecsemőt. Th. Coran 1741-ben Londonban azért nyitott lelencházat, mert – mint írta – fájt látnia, hogy a csatornákban és a szemétdombokon hány csecsemő hullája hever. Londonban még a 19. században is gyakran látni kitett csecsemőket az utcán. A nyomorúság változatos módszereket sugalmaz. Luis Adamic arról számol be, hogy Kelet-Európábán anyák-dajkák úgy ölik meg a gyerekeket, hogy forró fürdő után a hideg levegőre teszik ki; olyan ételt tömnek belé, amitől gyomor- és bélgörcsei támadnak; a tejbe gipszet tesznek stb.

Ellen Key (1849-1926) röpítette fel a jelszót: „A 20. század a gyermek százada”, de hogy „boldog gyerekkorról” ma sem beszélhetünk, az vitathatatlan. Anna Burr 250 életrajzot vizsgált át más-más korból, és egyikben sem talált boldog visszaemlékezést a gyerekkorra. S ha már a 20. századról írunk, akkor említsük meg Móricz Zsigmond Árvácska című remekművét. A „fekete pedagógia” egyik legsötétebb dokumentuma ez. A 20. század! A Magyar Nemzet 1982. június 26. számában ez olvasható: „…egyik általános iskola tanítónője megdöbbenve láta, hogy az első osztályos Erzsiké arcát véraláfutások borítják… »Anyuka megtaposott« – Miért?” A gyerek válasza: „Megtudta, hogy egyik osztálytársamat megpusziltam.” Járai Judit a Magyarország 1984. január 15. számában Kegyetlen szülők című helyzetképében, többek között, ezeket írja: „Naponta két francia kisgyerek életét oltja ki a felnőttek féktelen állatiassága. […] Meglepően sok a brutális szülő […] az olaszok körében […] nem kevésbé komiszak az angol szülők sem. […] Nagy-Britanniában tavaly ötvenezer kisgyereket szállítottak kórházba, testükön a szülői erőszak nyomaival.” Vagyis: nincs a brutalitásnak olyan formája, amelyet az idők folyamán a gyerek ellen el ne követtek volna. S nehezen tudnánk válaszolni arra a kérdésre, hogy például a gyerekek elpusztítása volt-e a legsúlyosabb vagy – mondjuk – a szexuális merényletek, amelyeket a gyerekek ellen elkövettek.

3. Általában keveset tudunk a gyerekek ellen elkövetett szexuális visszaélésekről, mert a dokumentumokat ma is sokfelé „lakat alatt őrzik a viktoriánus lelkületű levéltárosok”. Képzőművészeti emlékek ábrázolják a jelenetet: felnőtt férfi és gyerek közötti szexuális aktus. A gyerekkel űzött homoszexualitás azért más, mint a felnőttek közötti, mert a pederaszta nem „partnere” a gyereknek. Éppen azért választ gyereket üzelmei részére, mert ez nem kíván kölcsönösséget. Az ókori férfi mintegy ráfanyalodik a „fiú­szerelemre”. A gazdag athéni férfi szexuális igényeit kielégítő tárgynak tekinti a kiszemelt, pénzért megvett gyereket, akit a szülők sokszor már a bölcsőben kasztráltattak, mert arra szánták, hogy fiú­bordélyházba küldik, eladják, bérbe adják jó pénzért. Még arra is van utalás, hogy a szülők politikai karriert terveznek a gyereknek, ezért kasztráltatják, hogy majd jómódú, előkelő „pártfogója” segítse karrierjét. Rettenetes a kasztrálás módszere. Juvenalisnál olvasható, hogy gyakran kérték a szülők az orvosokat ilyen műtét elvégzésére, de gyakran házilag is elvégezték a műtétet a szülők: a gyereket forró vízbe ültették, s amikor a heréje megpuhult, kézzel szétmorzsolták.

A fiúszerelemmel kapcsolatos közvéleményt Martialis fogalmazta meg: a természet úgy intézkedett, hogy a férfi választhat a nő és a fiú között, mindenki válassza, ami neki tetszik. Plutarkhosz azt fejtegeti, hogy ha olyan kiváló férfiak mint Platón, Szókratész, Xenophón – akik „az erkölcs legmagasabb csúcsára vezették az ifjakat” – űzték a szerelemnek ezt a formáját, akkor a gyerekekkel való szeretkezést nem lehet elítélni. Két latin szerző Tibérius császárról írva közli, hogy fürdés közben kisgyerekek „úszkálták körül, nyalták-harapták szeméremtestét, mellbimbóját szopták” stb. Azaz: az anális technika mellett az orális, a felláció is divatos volt.

A kereszténységgel új gyermekszemlélet válik uralkodóvá, de a „fekete pedagógia” módszerei nem tűnnek el. A gyereket „ártatlansága” érdekében megverik, edzik állhatatosságát a „hússal”, az ördög incselkedésével szemben. A 17-18. században megindul a küzdelem a gyerek elleni visszaélések ellen. Úgy harcolnak, hogy visszaéléseket követnek el. Az egész filantropista mozgalom harcot jelent a gyerekkori-ifjúkori szexualitás ellen. Büntetik a gyereket, ha onanizál. Súlyosan fenyegetik, megfélemlítik: megvakul, megőrül, ha babrálja nemi szervét. Kasztrációs félelmet keltenek a gyerekben. Késsel-ollóval a kezükben jönnek az orvosok a gyerekhez, hogy elrettentsék: levágják nemi szervét… R. A. Spitz megállapítja, hogy ez a brutális megfélemlítés 1850-1879 között volt a leggyakoribb. Ez már a polgárság harca a gyerekek ellen…

A „fekete pedagógia” nem fővonala a nevelés történetének. Fény mellett az árnyék. Számolnunk kell vele. Ha nem szólunk róla, hamis képet adunk a nevelés történetéről.

^* Részlet egy nagyobb tanulmányból [vissza]

FÓRUM

POPPER PÉTER

Az erkölcs és a kultúrhölgyek illata

Válasz Szerdahelyi Istvánnak ^*

Életemben először válaszolok valakinek a személyes tá­ma­dá­sá­ra. E botor tettnek többszörös oka van. Először is Szerdahelyi István és életműve iránti tiszteletem. Másodszor, mert érthe­tetlen számomra az a minden sorából áradó személyes ellen­szenv, ami arra készteti, hogy gusztustalan karakterű, sőt az idők során kriminalizálódott embernek tüntessen fel. Harmad­szor, mert ez a glossza egy hozzám közel álló, baloldali szemléletű folyóiratban jelent meg. Negyedszer, mert a támadást igazságtalannak tartom.

Én az Intercontinental Hotelbe úgy kerültem – mea culpa, mea maxima culpa –, hogy a Kiadó ott mutatta be Benedek István Gábor Ez volt a vesztünk, mind a kettőnk veszte című könyvét, ami Karády Katalin egykori barátjáról, a sokféle politikai rendszert kiszolgáló Újszászy tábornok, a katonai hír­szer­zés főnöke életének egy epizódjáról szól. Benedek felkért, hogy a könyv bemutatása során feltehessen nekem néhány kér­dést. Erről Szerdahelyi elfelejtett beszámolni, pedig ő is nyilván meg­hívottként került oda. Cikkében egy parvenű közönség, „kultúr­hölgyek” kamerába mosolygó szállodai show-manje let­tem. Ám, a Kiadó vendégei voltunk, a 750 forintos kávét is a Kiadó számlájára hörpöl­gethette a fényűzés és a parfüm illatától demokratikusan undorodó, puritán Szerdahelyi.

Világos, hogy a könyv hősének változatos életútjára való tekin­tettel – ami Horthytól Péter Gáborig terjedt – faggatott engem Benedek a politikai árulásról. S nekem valóban az a véleményem, hogy erkölcsi skrupulusai csak a karizmatikus tudatú, dilettáns politikusoknak vannak. A profi politikus a hatalomért játszik. Ha megszerzi, a győzelem és a hatalom igazolja minden gazemberségét, ha veszít, úgyis átlép rajta a történelem. Szerdahelyi csak arról felejtette el informálni az olvasókat, hogy nem dicsérőleg, nem is egyetértőén nyilat­koz­tam a profi politikusok erkölcséről, annál kevésbé, mert magam is a politika dilettánsa vagyok. Valóban, 31 évvel ezelőtt a Lenin Intézetben szereztem az alapdiplomámat. Sőt, a Szerdahelyi által leírtakat kiegészítve: 16 éves koromtól az MDP, majd az MSZMP tagja voltam annak megszűnéséig. Azután, mint pártonkívüli is mindig baloldali publicisztikát írtam, s valóban 1994 augusztusától 1996. novemberi leköszönésemig a szocialista miniszterelnök tanácsadója voltam, s ma is szocialistának vallom magam, ámbár szeretem a csinos kultúr­nőket és a jó kávét. Ez a dilettánsokra jellemző konok elkö­te­le­zet­tség kizárta életemből az úgynevezett damaszkuszi utak lehetőségét. Mellesleg, soha nem akartam büntetőjogász lenni, a kriminál­pszichológia tárgyköréből voltam aspiráns Kádár Miklós büntetőjogász professzor mellett.

Bizony, kimutattam az ablakon a városra, amikor arról beszéltem, hogy a megszállott nyilas vezérek szétlövették a fő­várost, csakhogy még két hónapig hatalmon maradjanak.

A Giordano Bruno és Galilei-analógia egyszerűen Csernyi­sevsz­kij közismert elméletét, az „értelmes egoizmust” illuszt­rálta, miszerint az emberek mindig azt cselekszik, ami számukra pszichés hasznot hoz, azaz jó. Giordano Bruno erkölcsi nagysága éppen abban állt, hogy számára jobb volt máglyára lépni, mint tanítását megtagadni. Tehát, ha Szerdahelyi ragaszkodik ahhoz, hogy az évszázadok távolából, én valakinek az erkölcsi feneke alá máglyát gyújtottam, az csak Galilei lehetett volna és nem Giordano Bruno. Csakhogy, én mindezt elmondtam Benedek kérdéseire adott válaszomban, s ezt jóval alacsonyabb IQ-val is, mint Szerdahelyié, csak szándékosan lehetett félreérteni.

A kínzásokról szólva pedig éppen azt hangsúlyoztam, hogy annyira elviselhetetlenek, hogy csak akkor lehet becsületben kibírni őket, ha valaki idejében elveszti az eszméletét. A testi erőszakkal szemben a pszichés védekezésnek ezt a módszerét jól ismerik azok az emberek, akiket Hain Péterék, vagy Péter Gáborék megkínoztak. Ennek alapján Szerdahelyi azt az általam soha ki nem mondott mondatot adja a számba, hogy a kínzás nem nagy ügy. Maradjon Szerdahelyi titka, hogy mi késztette őt erre a bárki fül- és szemtanú által megcáfolható, színvonaltalan inszinuációra.

Hát ennyi… Nem az Intercontinental Hotelben mondottakért szégyellem magam, hanem Szerdahelyi István helyett.

^* Szerdahelyi István írása folyóiratunk 1998. augusztusi számában jelent meg [vissza]

*

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

A magyar biológia úttörője

Apáthy István (1863-1922)

Budapesten évtizedek óta utca őrzi nevét és emlékét Apáthy Istvánnak, aki orvosi végzettséggel a hazai biológiai tudomány nagy úttörőinek kiemelkedő személyisége volt. Ez évben ünnepeljük az ötvenkilencedik életévében elhunyt tudós születésének 135. évfordulóját.

Már medikus korában, sajátos módon, inkább biológiai problémák iránt érdeklődött. Kezdetben alacsony fejlettségű állatok, például a piócák idegrendszerének vizsgálatával foglal­kozott. Igen fiatalon 1886-ban vendégkutatóként Nápolyba került, az ottani Zoológiái Intézetbe, ahol idegszövettani kutatá­sokkal, rendkívül ötletes mikrotechnikai újításokkal vívta ki kutatótársai elismerését.

Mindenekelőtt az idegrendszer szerkezete érdekelte. Egy német kutatóval együtt felállította az idegrendszer alap­szerkezetét magyarázó „continuitás” tanát. Úgy vélte, hogy az ideg­rendszer nem más, mint az idegrostok összefüggő hálózata, mely biztosítja az ingerület folyamatos továbbterjedését. Ez az állítás évtizedeken áthúzódó vitákat váltott ki elsősorban Santiago Ramón y Cajal spanyol anatómussal, aki éppen Apáthy elméletének megcáfolásaként kidolgozott „contiguitás” tanáért 1906-ban Nobel-díjat kapott.

Ramón y Cajal elméletét a később kifejlődött elektron­mikroszkóp­os és más élettani kísérletek fényesen igazolták.

Mi a „contiguitás” Apáthy feltevésével szemben? Az ideg­rendszer neuronok­ból, mint anatómiai és élettani egységekből épül fel. A neuronok ideg­sejtek, melyek érintkeznek más neuron­nal, de nem képeznek összefüggő hálózatot. Az idegsejtekből épül fel a legdifferenciáltabb és érzékenyebb szövet, az ideg­szövet. Az idegsejtek – más néven a neuronok – közötti kapcsolódást a szinapszisok biztosítják.

A szinapszis három részből áll: a preszinapszisból, az ingerületet átadó idegvégződésből – a szinaptikus résből –, ahol áthalad az ingerület a másik idegsejtbe és végül a – posztszinapszisból –, amely az ingerületet átvevő idegnyúlvány.

Ramón y Cajal kutatásainak magyar támogatója is volt a nagyhírű Lenhossék Mihály. Apáthy neve, elismertsége tanának megcáfolása ellenére is maradéktalanul fennmaradt, mert sajátos módon ő maga is nagymértékben hozzájárult – ideg­szövet­tani kutatási módszereinek zseniális fejlesztésével – elméletének megcáfolásához. A mikroszkópi képalkotásról írt művei, az utó­aranyozási módszer igen jelentős tudományos eredmények más kutatási területek számára is. 1890-ben igen fiatalon a kolozsvári tudományegyetem zoológiái tanszékén szövet- és fejlődéstant adott elő.

A századforduló után ő is „pályát módosított”. A társadalom­tudomány felé fordult. Megalapította a Társadalomtudományi Egyesületet és annak folyóiratát, a Szemlé.t Sokat foglalkozott a paraszti nyomor és elmaradottság problémájával. Jászi Oszkár internacionális eszméivel ugyan nem tudott meg­békülni, de az 1918-as őszirózsás forradalomban Károlyi Mihály híve és támogatója lett. Erdély kormánybiztosává nevezték ki. A forradalmak bukása után a román királyi had­sereg fogságába esett. Halálra ítélték, és csak francia közbenjárásra bocsátották szabadon, azzal a feltétellel, hogy soha többé nem léphet Erdély földjére.

Élete utolsó éveiben a Kolozsvárról Szegedre menekített egyetem újjászervezésében vett részt. Széles körű ismeret­terjesztő munkásságát 1922. szeptember 27-én bekövetkezett halála szakította meg – örökre.

MŰHELY

ILLÉS LÁSZLÓ

A globalizációs csapda – támadás a demokrácia és a jóléti társadalom ellen

II., befejező rész

A globalizáció és a munkanélküliség növekedése

A telekommunikációs, high-tech vezérelt, globalizált nemzetközi pénzpiac működésének nem ez az egyetlen veszély­forrása. Ugyanilyen aggasztó következményekhez vezet egész üzletágak alkalmazotti létszámának drasztikus csökkentése, a perspektivikusan egyre növekvő mértékű munkanélküliség. Az automatizálással ez a folyamat már ma elérte a bankrendszert, a biztosító társaságokat, a postát, a légiforgalmat stb. Egy szakértői tanulmány – amely a világ ötven vezető bankjának távlati tervezési adataira támaszkodik – arról tudósít, hogy a következő tíz évben a jelenlegi munkatársi gárda fele az utcára kerül. Németországban ez félmillió munkahely megszüntetését jelenti majd. 1996-ban a német főiskolákon 30 000 informatika-hallgatót képeztek, ezek nagy részének semmi reménye sem lesz arra, hogy végzés után biztos álláshoz jusson.

Egy további módszere a multinacionális cégeknek az olcsó munkaerő alkalmazása. Németországban egyre szélesebb körben terjed az ún. 680 márkás foglalkoztatás. E munka­körökre ugyanis nem kötelező járulékokat fizetni, tehát a dolgozók végül is minden szociális biztosítás nélkül maradnak. A Swissair szóvivője szerint „egy Svájci alkalmazott béréért három indiait foglalkoztathatunk”. Egy német technológiai és rendszerfejlesztő cég előrejelzése szerint software-modulok és új programozói nyelv kialakításával majdnem minden emberi munka feleslegessé válik. Kari Schmitz szerint néhány éven belül a német software-iparban a jelenlegi 200 000 munkahelyből mindössze kb. 2000-re (kettőezerre!) lesz csupán szükség. Ugyanez a sors vár a könyvtárosokra, utazási irodai alkalmazottakra, kiskereskedőkre, a sajtó munkatársaira, és e sor vég nélkül folytatható.

„Egy eddig ismeretlen méretű gazdasági és szociális föld­rengés előjelei mutatkoznak” – írják a német szerzők. A nyugat­német iparban 1991 és 1994 közt egymillió munkahely veszett el. Az OECD huszonnyolc országában 1996-ban 40 millió munka­nélküli keresett – hiába – elfoglaltságot. A nemzeti határokon átlépő globalizációs termelésben, szolgáltatásban rohamosan értékelődik le az emberi munka, csökken a munkabér, nő a racionalizálás. Az Egyesült Államokban 1995-ben, a férfi alkalmazottak és munkások négyötöde 11%-kal kevesebb bérért dolgozott, mint 1973-ban. A keresők alsó harmada 25%-kal kevesebb bért vett fel, mint 20 évvel korábban. Ugyanakkor az Egyesült Államok „felső tízezer” szupergazdagja (mintegy félmillió ember) az USÁ össz-magánvagyonának egyharmadával rendelkezik. A vezető tisztségviselők és az átlagalkalmazottak béraránya 120 az 1-hez. A Heintz élelmiszer-kereskedelmi lánc főnöke 1996-ban 40 000 (negyvenezer) dolláros órabérért dolgozott. Az Egyesült Államoktól kezdve Ausztrálián át Japánig, a világ­gazdaság vezető országaiban, gyors ütemben mérsék­lődik a tömegek életszínvonala. Növekszik a részmunkaidősök, az ideiglenesen alkalmazottak száma. Kedvelt módszerek közé tartozik az alkalmazottak és munkások önálló vállalkozásba kényszerítése. Az elbocsátottak egy része talál ugyan részmunkát – de rendszerint alacsonyabb bérért. Az egykori munkáskollektívák szétzilálódásával az egyébként sem szívesen látott szakszervezetek elveszítik bázisukat. Vállalkozási tanácsadó cégek felmérései szerint a következő években mintegy 15 millió munkás és alkalmazott veszíti el teljes foglalkoztatottságát az Európai Unió országaiban. Ha ez bekövetkezik, akkor például Németországban a jelenlegi 9,7%-ról 21%-ra emelkedik a munkanélküliek száma. A 20%-80%-os társadalmi modell egyre közelibb valósággá válik.

A globalizáció és a nemzetgazdaságok A globalizált világpiac korlátlan szabadsága példátlan koncentrációhoz vezet a terme­lésben, a kereskedelemben és a pénzcirkulációban, lehengerli a közép- és kisvállalkozásokat, s vészes következményekkel jár a nemzetgazdaságokra. (Még növeli ezt a veszélyt – tehetjük hozzá – az OECD évek óta formálódó sokoldalú beruházási egyezmény tervezete, amely jogilag bebiztosítva szinte maga alá gyűrné a nemzeti kormányokat, s amely tervet csupán a strasbourgi Európa Parlament tudott megvétózni – egyelőre.) A Reagan-tanácsadó Milton Friedmann és a Thatcher-mentor Friedrich August von Hayek monetáris pénzpolitikájának gyümölcsei világszerte beérőben vannak.

A nemzeti kereskedelmi határok felszámolása és a szak­szervezetek szétverése a finánctőkét „minden gátlás alól fel­szabadította” – panaszolta Róbert Reich, a neves gazdaság­tudós, aki ugyanakkor az előző Clinton-kormányzat munkaügyi minisztere volt. „Ez a lejtmenet – írják a német szerzők – pusztító következményekkel jár az egész társadalmi életre, és növekvő mértékben fenyegeti a politikai stabilitást.” Német­országban Kurt Biedenkopf, szászországi miniszterelnök egy egész sor „felesleges” szociális juttatás redukcióját sürgeti (például a táppénz, a gyermekágyi segély, a felmondási tilalom, a munkanélküli segély, az 5 napos munkahét, a 30 napos évi szabadság csökkentése).

Egyre több amerikai tartja a kialakított utat tovább nem járhatónak. Edward Luttwak például, a Center for Strategic and International Studies, a konzervatív washingtoni „agy­tröszt” egyikének vezető munkatársa, egykor a hidegháború teoretikusa, ma a neoliberális gazdasági kurzus legélesebb bírálói közé tartozik. Az általa „turbo­kapitalizmusnak” nevezett képződ­mény – Luttwak szavai szerint – „egy rossz vicc: amit a marxisták száz évvel ezelőtt hangoztattak a munkásosztályról s ami akkor rövid távon teljesen téves vélekedés volt, ma való­ság­gá válik: a kapitalisták egyre gazdagabbak lesznek, a munkás­osztály pedig elnyomó rodik”. A globalizált verseny – úgy­mond – „húsdarálóba hajítja az embereket”, és széttöri a társadalmi szolidaritást. (Die Weltwoche, 1995. aug. 31.) Alan Greenspan, a Federal Reserve (FR), az USA központi bankjának elnöke egy parlamenti meghallgatás során a növekvő egyenlőtlenséget az „Államok társadalma igen komoly fenyegetésének” minősítette. Stephan Roach, a Morgan Stanley Befektetési Bank vezető közgazdásza a „felperzselt föld” gazdaságpolitikájának nevezte a munka mértéktelen kizsák­má­nyo­lásának, a következményei a 20-as évek végi „weimari demokrácia” állapotára és összeroppanására emlékeztetik. A globalizáció diadal­útját Newt Gingrich, a kongresszus republikánus elnöke „amerikai forradalomként” dicsőíti, a reagani politika konzekvens folytatásának tartja. E „forra­dalom” során mindenesetre a 18 millió közalkalmazott nagy része a következő években a komputerizáció követ­kez­tében a köz­gazdasági számítások szerint elveszíti munka­helyét, és ezzel újabb megrázkódtatás fenyegeti az amerikai középosztályt. Változatlanok a faji feszültségek, rohamosan terjed a drog­fogyasztás, növekszik a szervezett bűnözés, lezüllik az egykor híres High-School rendszer, ahol az oktatók – a német szerzők kimutatásai szerint – olyan bérért dolgoznak, amiért Németországban egy háztartási alkalmazottat sem lehetne felfogadni.

A globalizáció a szélsőjobb melegágya

Mindezt a szerzők az „elit”-rétegek árulásának tartják a társadalom nagy tömegeivel szemben, akik fokozatosan csúsznak az ún. „brazil modell” felé. A legmagasabb pénzpiaci és termelési hatékonyságért, s egyúttal a lehető legalacsonyabbra szorított bérekért folyó öldöklő küzdelem irracionalitása átszakítja a politikai hatalom gátjait. A lakosság széles rétegeinek frusztrációja és félelme a deklasszálódástól torz irányba fordítja, felnyitja az idegen­gyűlölet, a rasszizmus zsilipéit. 1992-ben így jutott a semmiből indulva 19%-os szavazati arányhoz az USA-ban a nemzeti autoritás ideológiájával fellépő populista Ross Perrot; ez a „meglepetés” ismétlődött meg – tehetjük hozzá – az idei szász-anhalti választásokon Németországban. Nincs mit csodálkozni azon, ha a tömegek elfordulnak a tradicionális pártoktól, s olyan nemzeti és populista programokat, illetve vezéreket követnek, mint az amerikai Pat Buchanan, vagy az említett Ross Perrot, az osztrák Jörg Haider, vagy a német neonáci pártvezérek, Franz Schönhuber, Gerhard Frey, a francia Jean-Marie Le Pen, az olasz Umberto Bossi és Gianfranco Fini, s e sor még folytatható. A német Claus Leggewie – aki jelenleg a New York University tanára – az amerikai populista pártvezérek szólamaiban a huszas évek német prefasiszta dikciói megismétlődését véli felfedezni. A német szerzők mérlege szerint a mértékét vesztett, mohó neoliberalizmus okozta, ijesztő mértékben növekvő munkanélküliség, az általános társadalmi frusztráció a jobboldali populizmus karjaiba taszít széles tömegeket, amelyek képviseletében pártjaik már több helyen átlépték a polgári demokratikus parlamentek küszöbét.

Butrosz Gáli, az ENSZ előző főtitkára (akinek nagyhatalmi nyomásra kellett elhagynia posztját), így nyilatkozott a kötet szerzőinek: „A legnagyobb gond jelenleg a demokrácia jövője. A valóságos alternatíva az: demokratikus vagy autoriter rendszer fogja-e a globalizációt irányítani? Az egyes államok kom­pe­ten­ciája egyre zsugorodik, a Nagy Tervezők kompetenciája viszont – főleg a pénzpiacok területén – ellenőrizhetetlenül egyre növekszik. A nemzetállamok politikai vezetői közül sokan azt hiszik, hogy a fő kérdéseket még mindig ők szabályozhatják. Úgy vélem, ez képzelgés, merő illúzió.”

Extraprofit és adócsalás

A nemzeti szuverenitás semmibe­vételének, azaz az államkassza kifosztásának egyik minősített terepe a multik illegális és legális(!) adócsalása. Gyakorlat, hogy milliárdos összegeket utalnak át bankok külföldre, ahol azok nem adókötelesek. A transznacionális cégek külföldi leány­vállalataik mérlegében olyan mértékű veszteségeket mutatnak ki, amelyek a nulla felé szorítják hazai üzemeik adó­kötelezet­tségét. Egy csepp volt a tengerben az az akció, amelyet 1996-ban a frankfurti Commerzbankot megszálló 250 adórevizor hajtott végre, akik megállapították, hogy a negyedik leg­nagyobb német bank egy évtizeden át hamis adóbevallásokat nyújtott be, s így csupán 1988-ban 700 millió márka adó­kötelezettséget titkolt el. Az elektrotechnikai óriáscég Siemenstől 1994-95-ben 2,1 milliárd márka kimutatott nyereség után a német állami költségvetés mindössze 100 millió márka adót tudott beszedni, 1996-ban pedig semmit. Az ilyen manipuláció ellen az adóhatóságok alig tehetnek valamit.

Csoda-e, ha ily módon a nemzetállami kasszák kiürülnek, s az állam működtetéséhez szükséges pénzösszegeket – kitől mástól? – a lakosságtól hajtják be? A képlet a multik számára egyszerű: a lehető legalacsonyabb munkabérek fizetése, az adózás megkerülése, a lehető legnagyobb szubven­cionális kedvezmények kicsikarása a kormányoktól. Alabama államban pl. a Mercedes-Benz létesítményei költségeinek alig 55%-át kényszerült csak megfizetni. A General Motors 1996-ban tíz évre szóló adómentességet kapott Lengyelországtól és Thaiföldtől stb. Következőleg a nemzeti kormányoknak nem marad más választásuk, mint az állami kötelezettségek redukálása, a szociális ellátásra, az egészségügyre, a kulturális és oktatási intézményrendszerre, a tudományra fordítandó kiadások fokozódó megnyirbálása. A közüzemi és szociális szolgáltatások terheit, illetve ezek fenntartásának növekvő költségeit a lakosságra hárítják át, fokozva annak abszolút elnyomorodását.

A szerzők az Egyesült Államok és Anglia példáján érzékel­tetik, hogy hova vezet, ha az állam a teljesen szabad piaci versengés nyomására kiszorul a szociális szféra iránti köte­le­zett­ségeiből. Washingtonban például az iskolák többsége le­bontásra érett; 1,2 milliárd dollárra lenne szükség ezek rekonstrukciójára. Ugyanennyit követel a rendőrség technikája és gépkocsiparkja korszerűsítésére – a kongresszus azonban ezeket a követeléseket elutasította. A rendőrök gyakran saját költségükön javíttatják autóikat, hogy dolgozni tudjanak. Minden harmadik angol iskolás gyermek szegénységben nő fel, másfél millió 16 éven aluli gyermek kényszerül kereső foglalkozást űzni. Terjed az analfabetizmus: egy reprezentatív felmérés kimutatta: a 21 éves korosztály 15%-a nem tud írni-olvasni. Nagyon sok hasonló példa bizonyítja, miképpen ássa alá a globalizáció okozta krónikus költségvetési hiány a szociális biztonságot és a demokratikus államrendet.

A következmény: a szervezett bűnözés növekedése

A nemzet­állam oszlopa (lenne) a hatalmi monopólium. Ezzel szemben mindenütt ugrásszerűen emelkedik a szervezett bűnözés, amely nem véletlen­szerű képződmény, hanem a mohó neoliberalizmus lényegének adaptációja. Egy szakértő csoport számításai szerint 1970 és 1990 között a heroinkereskedelem forgalma megduplázódott, a kokainkereskedelemé ötven­szeresére (!) nőtt. A cigaretta-, az olaj-, a fegyver-, a lopottautó-kereskedelem mára az informális gazdaság fő jövedelmi forrásává vált. A kínai „triádok”, azaz a modern rabszolga­kereskedők évente 2,5 milliárd dollárt vágnak zsebre; az ő árujuk az USA-ba becsempészett emberek tömege. A szervezett bűnözés évente – szakértők szerint – mintegy ötszáz milliárd dollárt jövedelmez.

Ezt az árat fizeti a társadalmi rend azért, hogy „meg­sza­ba­dította” magát dialógusképes partnerétől, az alkalmazottak és munkások érdekvédelmi képességétől, és felcserélte azt – erejében bízva – a konfrontáció e torz formájára. Megdöbbentő a szerzők megállapítása: „Senki se tudja megmondani, hogy az államapparátus melyik része védi ma a jogot, avagy melyik része folytat harcot a bűnözők megbízásából azok konkurensei ellen.”

Van-e kiút?

A száraz statisztikák és az objektív elemzések riasztó leltára után el kell jutniuk a szerzőknek a banális kérdés­feltevéshez: Kitől, mitől remélhető a változtatás? Hol nyílik meg az a bizonyos „kiút”? Talán Amerikától, az egyedül maradt szuper­hatalomtól várható el a „rendteremtés”? Hiszen kétségtelen, csak Amerika tudta elérni, hogy Japán megnyissa belső piacát az import előtt, vagy hogy Kínában bezártak harminc videó- és CD-gyártó üzemet, amelyek milliárdokat „termeltek ki” az el­tulajdoní­tott szerzői jogdíjakból. Végül is a Clinton-kormányzat bírta rá Oroszországot a boszniai katonai intervencióhoz való hozzá­járulásra, amiért cserébe Jelcin az 1996-os választások előtt a Valutaalaptól tíz milliárd dolláros ajándék­kölcsönt kapott jutalmul. A szerzők – többek közt – abba vetik reményeiket, hogy sehol a világon nem bírálják a neoliberális (totális) piacnak való alávetettséget oly élesen, mint éppen Amerikában, talán mivel e globalizációs rendszer ellentmondásai éppen ott mutatkoznak meg legvilágosabban. A világ más övezeteiben – úgy tetszik – még nem érett meg az idő (és a helyzet) arra, hogy akár a média szétszakítsa a csillogó posztmodern tudat­manipulációs fátylat a nyers valóság riasztó tényei előtt.

Az Amerikába vetett reményeket bizonyos történeti tények is táplálhatják. Emlékeztetni lehet a 30-as évekre, amikor Roosevelt elnök a New Deal programjával meg­terem­tette az amerikai jóléti államot, miután az első globalizációs kalandorság az 1929-es világgazdasági válság katasztrófájához vezetett. Az objektív helyzet­elemzéssel azonban maguk a szerzők lohasztják le az illúziókat. Jelenleg Amerikától sem várható a korlátozatlan globalizáció megfékezése. A vezető tőkés országok kormányzati együttműködésének fontos intéz­ménye, a G-7 államok (amely szervezet azóta G-7+1-re változott Oroszország kooptálásával) vezetőinek értekezlete végül is „eredménytelen csevegő fórummá” változott. Jacques Chirac 1996-ban a lyoni értekezleten még egy „kontrollált globalizáció” mellett érvelt, Helmut Kohl kancellár és pénzügy­minisztere, Theo Waigel támogatták a francia elnököt, de az együttes erejéből végül is csak arra futotta, hogy felkérték az OECD-t, dolgozzon ki valamilyen tervezetet. Ez az elképzelés azonban – mint fentebb utaltunk rá – éppen ellenkezőleg a nemzetállami kormányokat gúzsba kötő szerződéstervezetet vázolt fel.

És az Európai Unió?

Marad tehát mint utolsó szalmaszál az Európai Unió, az egykori francia miniszterelnök, Schumann és a 16 évig német kancellár, Kohl politikai pályafutásának ígéretes víziója. A megteremtendő közös pénz, az euro, kulcsot adhatna a kontinens politikai egységesüléséhez, s elérhetné a Wall Street dominanciájának visszaszorítását, hozzájárulhatna a földrész valuta-, pénzügyi- és adópolitikája terén az állami szuverenitás legalábbis részbeni visszaszerzéséhez. A tőke- és deviza­kereskedelem forgalmi adójának lényeges emelésével, a tőke adózás alóli kimenekítésének meg­gátlásával igen nagy összegek jutnának be a nemzeti költségvetések alapjaiba, és ezzel lényegesen csökkennének a lakosságot sújtó terhek, azaz a populáció áttételesen érvényesülő kizsákmányolása.

Az Európai Unió jelen konstrukciója azonban távolról sem nyugtatja meg várakozásaikban szerzőinket. Mindenekelőtt azért nem, mert a brüsszeli európai uniós törvénykezes jelenlegi formájában minden, csak nem demokratikus. Egy technokrata monstrum működik a belga fővárosban, a 12 000 főt számláló hivatalnoksereg nem áll az egyes nemzeti kormányok kontrollja alatt, hanem sokkal inkább a multik érdekcsoportjainak képviseleteként tevékenykedik. Az Európai Unió bizottsági döntései mind a tizenöt jelenlegi tagra kötelező érvényűek, függetlenül a nemzeti parlamentek akaratától. A tag­országok kötelme a jogharmonizáció végrehajtása. A transznacionális erők ugyanúgy hatnak az Európai Unióban, mint a rajta kívüli világban, s ezek eddig minden ésszerű reformtervet meghiúsítottak. A mindenkit kielégítő környezetvédelmi-, szociális- és adópolitikát nem sikerült létrehozni ebben az együttesben. A helyzeten mind ez ideig mit sem tudott változtatni a „fölé rendelt” szerv, a Strasbourg! Európa Parlament. Vélhető: az amerikai-brit felfogásban működő laisser-faire neoliberális kapitalizmus európai alternatívája vagy demokratikus legitimációval valósul meg, vagy sehogy. „Vagy sikerül az Európai Uniót úgy átalakítani, hogy helyreállítható lesz a piac és az állam egyensúlya” (értsd: a tőke és a munka egyensúlya), „vagy előbb-utóbb szétesik ez az egyesülés” – írják vég­konkluzióul szerzőink, majd közlik: „A két lehetséges alternatíva közötti választásra már nem maradt nagyon sok idő.” Szakértők szerint egy bármikor be­követ­kez­hető tőzsdei világkrach veszélye sejlik a levegőben.

A második világháború utáni nyugati politikában egyszer már sikerült megteremteni a töke és a munka egyen­súlyát. Csakhogy az így kialakult jóléti államok vívmányai a jelenkorban gyors ütemben veszendőbe menni látszanak. Ki sem emlékszik már Polányi Károly 1944-ben megjelent briliáns könyvére a nagy transzformációról (The Great Transfor­ma­tion), amelyben arra figyelmeztetett: a 19. század korláto­zatlan piacot hirdető liberálisai utópikus álmokat kergettek, amelyek magukban hordozták a bukást, mivel a laisser-faire politika lerombolja a szociális stabilitást. Miként II. János Pál pápa egyik legutóbbi üzenetében hangoztatta: „Ahol nyomor van, ott nem lehet emberi jogokról beszélni.” A neves német szociológus Ulrich Beck szerint: „Az egyszerű igazság így hangzik: anyagi biztonság nélkül nincs politikai szabadság, tehát demokrácia sincs. Van viszont a régi és az új totalitarisz­tikus rezsimek ideológiája és fenyegetése.”

Itt be is fejezhetnénk a két német közgazdász-politológus fejte­ge­téseinek ismertetését (példatáruknak századrészét sem érint­hettük), de talán érdemes még a kilátásokról meg­hallgatnunk Kalus Schwabot, a davosi World Economic Fórum (Világgazdasági Fórum) megteremtőjét és elnökét, aki így vélekedik: „A globalizáció emberi veszteségei olyan szintet értek el, hogy az az eddig sohasem látott mértékben fenyegeti a demokráciák szociális szerkezetét. […] Az országok politikai és gazdasági vezetői az előtt a kihívás előtt állnak, hogy bebizonyítsák: az új, globális kapitalizmus úgy is funkcionálhat, hogy az a lakosság többségének is hasznára válik, és nemcsak a konszern-menedzsereknek és a befek­te­tőknek.”

S hogy ez megvalósítható-e? Butrosz-Gali a szerzőknek adott nyilatkozatában nem az államférfiak intelligenciájában kétel­kedett, hanem abbeli képességükben, hogy a közjó érdekében ellen tudnak állni (ha egyáltalán akarnak) a világot átfogó és lehengerlő globalizáció pénzügyi-, ipari- és kereskedelmi hatalmai törekvéseinek, amelyek végső célja: a világuralom.

Hans-Peter Martin és Harald Schumann objektív tényeken alapuló, reális prognózisa mindenesetre félelmetes jövőképet rajzol elénk. A józan észen kívül – amelyre a Die Zeit méltatása is hivatkozik –, valóban nincs olyan erő a világban, amely megakadályozhatná, hogy beteljesüljön az emigráns, anti­kommunista filozófus, Nyikoláj Bergyajev által még 1924-ben megfogalmazott jóslat: egy „új középkor” eljövetele.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Búcsú a Pedagógusok Lapjától

A lap, amelytől búcsúzom, nem szűnt meg, csak átalakult. Még pontosabban vissza­alakult azzá, ami 1992 elolt volt, a Pedagógus Szakszervezet köz­lö­nyévé. S mint ilyen, természetesen igen szükséges és hasznos orgánum marad.

E funkciója mellett 1992 és 1998 között egy olyan feladatkört is betöltött azonban, amely messze kiemelte az effajta közlönyök sorából. Ezekben az esztendőkben főszerkesztője a neves művelődésfilozófus és politológus, Thoma László volt, aki arra törekedett, hogy a neveléstörténettől és –elmélettől a politikaelméletig terjedő skálán a legmagasabb színvonalon, de a pedagógustársadalom igényeinek megfelelő nyelven írt tanulmányokkal – esszékkel tájékoztassa olvasóit a szellemi élet eseményeiről. Állandó rovata volt itt a pedagógiatörténész Kelemen Elemérnek, Bayer Józseftől Szabó Mátéig megszólaltak a lap hasábjain napjaink vezető politológusai, Szepes Erika a verselemzés fortélyait mutatta be, s a pedagógusok rendszeresen értesülhettek a könyvújdonságokról és – Mikes Tamás tollából – a színházi élet eseményeiről.

Demokratikusan szerkesztett folyóirat volt, a szakma minden irányzata egy­aránt teret kaphatott benne, de volt egy igen fontos főtörekvése: a normál­tudományos szemlélet erősítése a pedagógustársadalom gondolkodásában. Hogy e törekvés jelentősége világossá váljék, azt kell tudnunk, hogy a rendszerváltás után hatalomra jutott tudományos – mindenekelőtt irodalom- és művészettudományi – csoportosulások felfogása szerint a kutatások nem nyújtanak az igazsághoz egyre közelítő tudományos ismereteket, hanem egy, az igazság szempontjából közömbös dialógusban merülnek ki olyan elméletek között, amelyeknek még az egysé­gesség és teljesség ismérveinek is csak többé-kevésbé kell meg­felelniük.

E felfogás arculata a nagy nemzetközi hírnévvel rendelkező francia irodalomteoretikus, R. Barthes mélységesen cinikus vallomásaiban tárul fel, aki azt írta, hogy tudományos munkásságának célja sosem az igazság volt, állításait csak annyira vette komolyan, mintha egy regényt írt volna, s annak valamelyik hősét szólaltatta volna meg. Mihelyt úgy látta, hogy valamely, általa is képviselt gondolat, állítás a köztudatban győzelmet aratott, megszilárdult, menten szembefordult vele, egy azzal ellentétes tételt állított fel, s ezt így folytatta a végtelenségig.

Az igazság objektív mértékeitől megfosztott tudomány így a társadalmi tudat merőben hitszerű szférájába sorolódik (már az egzisztencializmus divat­jának propagátorai nyíltan hirdették is, hogy ez a filozófia nem magyarázat és megértés, hanem hitszerű átélés dolga). Ilyen módon válik érthetővé az a torz jelenség – amely a rendszerváltás körüli esztendőktől kezdve oly jellemző a magyar szellemi életre is –, hogy a nézetek változásának (az ún. „paradigma­váltásoknak”) mozgatóerőivé a tudományterület valójában jelentéktelen, de hatalmi ambíciók által fűtött művelőinek ide-odatódulásait vezérlő, gátlástalanul manipulativ divatingadozások válnak. E divattudományok fittyet hánynak arra a követelményre, hogy nézeteiket akár csak valószínűsítsék, de annál nagyobb gondot fektetnek a borzongatóan ismeretlen szakkifejezések kiókumlálására, amelyeket sosem határoznak meg, s így jelentésük voltaképpen mindvégig tisztázatlan marad.

A tömegpropaganda és a szuperreklám eszközeit felhasználó divat­irányzatok nem mindenhatók azonban. „Az eredmények azt mutatják – össze­gezik ilyen vizsgálataikat e kérdés kutatói: J. és N. Koplin, valamint B. Schiffer hogy léteznek jól lehatárolt korlátok, melyen belül az adott népesség számára és megfelelő időpontban működhet a divat szabályozórendszere. A divat­diktátor nem kényszeríthet kénye-kedve szerint senkit semmire. Bizonyos korlátok között kell maradnia, különben nem követik.”

Ez a tétel a szellemi divatra is áll: „paradigmáinak” képviselői hiába szerzik meg az akadémiai és egyetemi intézmények kulcspozícióit, a tudományos közvélemény tágabb körei tételeiket csak rostálva fogadják el, vagy – ama „bizonyos korlátok” áthágása esetén – egyszerűen figyelmen kívül hagyják. E korlátok a találó kifejezéssel normál­kutatásnak (R. Rorty) vagy normál­tudománynak (Kiss Endre) nevezett áramlat mértékei. Ez az igazságokat tükröző tételek tárgyszerű bizonyítására, a használt szakkifejezések egyértelműségére, a fogalomrendszer kellő felépítettségére és ellenőrizhetőségére törekszik.

Noha a normál­tudományok megsínylik a divattudományos áramlatok kavalkádjából fakadó, hatalmas vitákat és – Kiss Endrét idézve – „a tudománynak mint intézménynek csökken a tekintélye, az új tudományos eredmények, legyenek azok akár a legkorszakalkotóbbak, trivializálódnak, s a tudomány szűkebb és tágabb értelmű szociológiai pozíciói meginognak”, ugyanakkor „a normál­tudományok élete teljesen zavartalanul folyik tovább akár a leghevesebb tudományelméleti viták közepette is, adott esetben még olyan viták közepette is, amelyek tételesen kétségbe vonják a nyugodtan tevékenykedő normál­tudományok létjogosultságát”.

A Pedagógusok Lapjának eddigi tevékenységét, mint említettem, az jellemezte, hogy kritikailag elemezte a napjainkban oly diadalmasan han­gos­kodó posztmodernista-posztstrukturalista, gadameriánus-recepció­esz­té­tikai és dekon­struktivista divattudományos irányzatokat, s velük szemben fel­mutatta a normáltudományos fejlődés igazi értékeit. Ilyen tevékenységének meg­szűnése érzékeny hiányt okoz majd a pedagógustársadalom tájékozó­dásában.

Bízom azonban abban, hogy a pedagógusok ennek ellenére nem lesznek talmi divatok áldozatai. Józanságukat példásan bizonyították már az 1970-es és 80-as évek magyar „tankönyvháborújában” is. Az ekkor bevezetett gimnáziumi irodalomtankönyvek szerzői között akadtak ugyan kiváló szak­tudósok is (mint Bojtár Endre, Ritoók Zsigmond, Zemplényi Ferenc), ezek összképét azonban egy hatalomra törő nézetcsopört eklektikusán dilettáns divatkoncepciói határozták meg. Az ebből kirobbanó vitában párt­központi és minisztériumi segédlettel sikerült is diadalmaskodniuk, de a normál­tudományt és az iskolákat nem tudták legyőzni: tankönyveiket hiába avattatták hivatalossá, a pedagógusok ezekből nem voltak hajlandóak tanítani.

Remélem, hogy e hagyományok ma is elevenek a magyar iskolákban.

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Bennünk él a múlt?

Radovan Zogović: Veljko Ostojić krónikái

A vékony, kevesebb mint százoldalas könyv három elbeszélést tartalmaz, amelyek azonban együtt egy balladai tömörséggel megírt családregény illúzióját keltik. A történet valamikor a boszniai okkupáció körüli időkben kezdődik, és az első világháború után megalakult Jugoszlávia vagy közvetlen elődje, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság idején fejeződik be. Ez az időszak a Balkán zaklatott korszaka, bár ez a megjegyzés keveset mond, hiszen a Balkánon szinte minden korszak zaklatott, a béke ritka évtizedei már-már paradicsomi állapotnak tűnnek.

Radovan Zogović hősei valahol a szerb-montenegrói határ mentén élnek, a hatalom üldözése vagy a vérbosszúra áhítozó ellenségek elől gyakran át is mennek a határon, hiszen odaát is rokonok, barátok élnek. Ám arra nem gondolnak, hogy végleg eltávozzanak, a szülőföldhöz ragaszkodás életük egyik meghatározó eleme. Csak akkor mennek el, ha erre kényszerítik őket, ha az új hatalommal semmiképpen sem tudnak együtt élni. A hatalom pedig gyakran változott azon a vidéken, törökök, osztrákok, szerbek váltották egymást szűk ötven év alatt. Aki odaállt valamelyik hatalom mellé, azt a következő elüldözte. Házába beköltöztek, mint Ljuba a második elbeszélésben egy elhagyott muzulmán házba. A harcoknak és az (el)üldözéseknek azonban Ljubánál nagyobb nyertesei is vánnak, például a Turkesicek, akik minden hatalommal jóban vannak, s ezért mindig a legjobb földeket szerzik meg az elüldözöttek vagyonából.

Aki azonban nem kerül közvetlen kapcsolatba egyik hatalommal sem, az többé-kevésbé élheti a maga változatlan életét. Ebből a szempontból minden vadsága és kegyetlensége ellenére humánusabb a Zogović által bemutatott világ, mint amelyet manapság a modem hírközlés mutat nekünk. Az egymás szomszédságában többnyire békésen élő szerb, albán, bosnyák – keresztény és muzulmán – falvak lakói még nem ismerik az etnikai tisztogatás fogalmát. Az, hogy ki melyik nemzetséghez tartozik, fontosabb, mint hogy melyik néphez vagy valláshoz, az egy néphez tartozók közötti vérbosszú jobban meghatározza az életüket, mint a szomszéd falu más nyelvű, más vallású lakóival kialakított kapcsolat.

A Veljko Ostojić krónikái keretes elbeszélés, főhőse, illetve barátja a börtönben meséli el társainak a történeteket. A kerettörténetnek azonban fontos szerepe van, a mesélő személye kapcsolja össze a múlt században kezdődő történetet a 20. század húszas éveinek világával. Ez a kapcsolat azért lényeges, mert megmutatja, hogy a hagyomány iszonyatosan erős, nem csupán az időt győzi le, de a korábbi világából formálisan kiszakadt, diplomát szerzett, baloldalisága miatt üldözött mesélőt is fogva tartja.

A régészhallgató Ostojić például tanszékvezetőjének kívánságára sem hajlandó külföldi vendégeket kísérni a börtönből a múzeummá lett épületben, mert „A mi régészeti múzeumunkban töltötte rabságát nagybátyám is. És ha én most elvezettem volna oda a küldöttséget […] olyan érzésem támadhatott volna, hogy lábbal tiprom, amire nem szabad rátaposni…”, „…én képtelen vagyok megbocsátani egyetlen sebet, egyetlenegy sértést is” – mondja néhány sorral lejjebb. Ez a falu néhány évtizeddel korábbi erkölcsének továbbélése, azé az erkölcsé, amely a vérbosszú elmulasztását megvetéssel, gúnnyal, kiközösítéssel bünteti.

Zogović hősei sokszor kivívják csodálatunkat bátorságukkal, a szegény­ség­ben is megőrzött méltóságukkal, máskor nem vagy alig értjük, irracionálisnak tartjuk a világ kérdéseire adott válaszaikat. Mintha egy térben vagy időben távoli világról szólna az író, pedig ez a világ itt volt, sőt sok elemében még most is itt van, szinte a határaink mentén.

A Veljko Ostojić krónikáinak jelentősége azonban sokkal nagyobb annál, mintsem hogy csupán egzotikus történetet láthatnánk benne. Radovan Zogović nagy író, a „krónikák” túlzás nélkül állíthatóak Andrić regénye, a Híd a Drinán mellé. És nemcsak azért, mert lényegében ugyanazt a világot örökítik meg, de művészi értékük miatt is. Olyan emlékezetes alakokat formál az író, mint például Vukosav, az első krónika hőse, Gruban, a művészi hajlamokkal megáldott-megvert, de saját világából kitörni még képtelen fiú, mintegy Ostojić előképe, vagy az anya, aki lehúzza egy halottról a nadrágot és a bocskort, mégsem érezzük hitvány hullarablónak, mert alakja fölmagasodik a családért vívott szüntelen küzdelemben.

Kegyetlen világ Zogović-Ostojić világa, ahol a tavasz is „vérszegény, borzas, akár egy szögesdrót mögül szabadult táborlakó”, ugyanakkor az emberség-emberiesség fénye ragyogja be. Ezért jelentős mű a Veljko Ostojić krónikái.

Csata Károly fordításának hajlékony és kifejező nyelve meggyőzően képes felidézni a kerettörténet művelt, de gyökereit eltépni nem tudó, nem is akaró elbeszélőjének sajátos stílusát. (Z-könyvek)

FRIDECZKY FRIGYES

Könyvek a qumráni tekercsekről

Fröhlich Ida: A qumráni szövegek magyarul (Pázmány Péter Katolikus Egyetem)
Komoróczy Géza: Kiáltó szó a pusztában. A holt-tengeri tekercsek (Ősiris Kiadó)
Vermes Géza: A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek története (Osiris Kiadó)

Közös sajtóbemutatóval került forgalomba három tudományos munka a qumráni közösségről és a holt-tengeri tekercsek viszontagságos történetéről. A szerzők részletesen beszámoltak a tekercsek megtalálásának, kutatásának különböző szakaszairól, s a nyilvánosságra hozatal bonyodalmairól. Fröhlich Ida A qumráni szövegek magyarul című kötet szerzője, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora a felfedezett tekercsek és töredékek eddigi legteljesebb magyar fordítását tárja elénk, tartalmas bevezető résszel és széles körű jegyzetanyaggal. Az iratok egy olyan ókori zsidó vallási csoport gyűjteményét képezhették, akiket az antik szerzők „esszénusok”-ként említettek. Az évek során több mint 250 barlangot kutattak át a Holt-tenger mellékén, s 11 olyan barlangot találtak, amely kéziratot rejtett. Feltárták a telep romjait, központi lakótornyát, több más épületét, vízgyűjtő medencéit, s egy mintegy ezeregyszáz sírt tartalmazó temető maradványait. Az egymástól néhány kilométeres körzetben fekvő tizenegy barlangban talált tekercsek egy része az i. e. 2. század elején keletkezhetett, zömük ennél későbbi, de egyiket sem írták az i. sz. első század közepe után. Feltételezhető, hogy az iratokat a telep lakói rejtették el a barlangokban, amikor a felkelést leverő római csapatok a hely közelébe érkezhettek i. sz. 68. körül.

A Közösség Szabályzata egy zárt, szigorú hierarchiába rendezett, vagyonközösségben élő, nőtlen férfiak közösségéről szól, amelynek tagjait a közös lakóhely mellett a közösen végzett munka, közös étkezések, szer­tartások és a közös Tóratanulmányozások kapcsoltak össze. Szemléletükben és szokásaikban kortársaiktól, a társadalom mérvadó csoportjaitól elkülönülni kívánó szektát alkottak. Sajátos naptáruk szerint máskor tartották az ünnepeket, mint Jeruzsálemben. Qumrán egy határozott arculattal rendelkező szellemi irányzat őrzője és továbbfejlesztője, a szellemi elit központja, könyvtárral, papokkal. Értekezéseket írtak és vitattak, át­dolgoztak régebbi kéziratokat, s újakat alkottak. A tudományos „szerkesz­tőség és kiadóhivatal” jellegű csoport szemléletének középpontjában az eredeti mózesi Törvények megtartása állt: a „tiszta forrás” hű megőrzése.

Komoróczy Géza professzor, az ELTE asszíriológiai és hebraisztikai tanszékének vezetője, a Kiáltó szó a pusztában című könyvében kimondja, hogy „a Holt-tenger parti tekercsek minden kétséget kizáróan az évszázad egyik legértékesebb kéziratlelete, mintegy ezer évvel korábbiak, mint a legelső héber kódexek”, segítségükkel sokkal szélesebb körben ismerjük meg a régi zsidó irodalmat. Ezek egy vallási konzervatívizmusra törekvő szekta írásai, mely szekta úgy látta, hogy kora vallási bűnökbe rohan, amin úgy akart változtatni, hogy az „eredeti” forrásokhoz fordult vissza. Mozgalmas, sőt válságos időszakban keletkeztek ezek a kéziratok. Akkoriban már nemcsak a Földközi-tenger európai részén, hanem Afrika északi felén s a kisázsai területeken is a görög lett az általánosan beszélt nyelv. Palesztinában a Szeleukida uralom nyomán, Jászon és Antiokhosz erőszakos hatására a zsidó vezető réteg egy része is magáévá tette a hellenisztikus kultuszt. Sokan elégedetlenek voltak a korabeli viszonyokkal, a Makkabeusok harcoltak ellene, mások kivonultak a pusztába, hogy ott zavartalanul élhessenek vallási eszményeiknek. A holt-tengeri közösség úgy járta a saját külön útját, hogy elutasította a zsidó vallás korabeli hivatalos intézményeit, szakított a jeruzsálemi templommal s annak papi hierarchiájával, kivonult a Judai sivatagba, hogy visszatérhessen Mózes eredeti szavainak és a próféták tanításainak szent forrásához. Ez a megújulás konzervatív módon történt, a „megtérés” visszatérés volt a régi tiszta, hiteles formákhoz; megtisztulás a romlástól, amelyet a hellenisztikus kultúrához való alkalmazkodás okozott. Elkülönítették magukat a többiektől, hogy ugyanazok maradhassanak, akik voltak, vagy azokká váljanak, akinek – a Tóra alapján – lenniük kell. A kor kihívására a farizeusok úgy reagáltak, hogy fenntartották a templomi kultuszt, a vallási intézmények kontinuitását képviselték. A holt-tengeri közösség nem alkalmazkodott, a kivonulást, a teljes elszigetelődést választotta. A harmadik zsidóság a kereszténység. Jésua és Saul, azaz Jézus és Pál és híveik „valamennyien zsidók voltak, és nem csupán születésük szerint: mind a tanítómester, mind a követek (aposztolosz) és a követők számára magától értetődő volt, hogy hitük, életük, közösségük szervezete minden mozzanatában belül van azon, amit a kortársak zsidónak tekintenek. […] Mind a három zsidóság a Bibliára hivatkozott. […] A farizeus zsidóság fennmaradt, a holt-tengeri közösség eltűnt, a kereszténység pedig kivált a zsidóságból. […] Qumrán és az Újszövetség párhuzamossága inkább a korai kereszténység zsidó jellegét teszi szembeszökővé.”

Vermes Géza, az Oxfordi Egyetem professzora A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek története című művében tovább­mutat több kortársánál. Könyvének kimagasló jelentősége, hogy felhívja figyel­münket arra, mit jelent Qumrán a bibliatudományok számára; egyrészt a Héber Biblia értelmezésének változatokban gazdag tisztázása, másrészt milyen testvéri rokonságot mutató forrása lehet az alakulóban lévő kora kereszténységnek. 1947 előtt a Héber Biblia nem-tudományos kiadásai az 1524-25-ben Velencében kiadott első nyomtatott Biblia szövege alapján készültek, ami késő-középkori kéziratokon alapult. Ha egy kutató 1947 előtt a szövegfejlődésnek a maszoréták és még a kereszténység előtti lépcsőfokait is tanulmányozni kívánta, csak közvetett forrásokra hagyatkozhatott. Ma azonban, a váratlanul felbukkant qumráni irodalmi kincsnek köszönhetően a Héber Bibliával kapcsolatos tudásunk határai több mint ezer évvel kitolódtak. Az újabb ószövetségi fordítások .mind figyelembe vették a qumráni forrásokat anélkül, hogy a zsidó vagy keresztény vallásos hitet megzavarták volna. Az eltérések azonban rendkívüli jelentő ségűek, mivel a zsidó szellem- és vallás- történet korábban nem sejtett arculatait tárják fel előttünk.

A qumráni kéziratok minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a korai keresztény egyház gyökerei olyan mélységekig nyúlnak vissza az esszénus szektához, ahogyan azt korábban nem is gyanítottuk: szerveződésének, szertartásainak, tanításainak, gondolkodás­módjának, valamint misztikus és erkölcsi eszméinek legnagyobb részét is innen vette át. Jézusnak az örök érvényűnek tekintett Törvénnyel (Mt 5,18) kapcsolatos álláspontja hasonlít a tekercsekéhez. Az esszénus szabályozás a magántulajdonról és a közösségi tulajdonlásról, az Újszövetségben is hasonló. Jézus felszólította hallgatóságát, hogy tulajdonaikat adják el, a bevételt osszák szét a szegények között (Mt 19,21). A qumráni férfiközösség cölibátusára visszhangzik Jézus tanácsa követőihez, hogy hagyják el családjukat s kövessék őt.

Qumránnak a kereszténységre gyakorolt hatása valószínűleg a közösségi szerveződés és a vallásgyakorlat terén érvényesült leginkább: amikor a zsidókeresztény egyház még az alapítás problémáival küszködik, a qumráni közösség már jól kipróbált intézményként működött. Az esszénus közösség mélyebb megértése, behatóbb ismerete új utakat tár fel a kereszténység eredetének tanulmányozásához.