KOSZORÚ
 
Hatvan esztendeje halt meg Nagy Endre (1877-1938), a hazai kabaré klasszikusa. Ebben a huszas évek elején elhangzott konferansz-szövegében a reá jellemzõ modorban, látszólag kurzushûen figurázza ki a honi közállapotokat, közönségével összekacsintva abszurditásként teszi nevetségessé az antiszemitizmust. Ez a konferansza - legjobb tudomásunk szerint - most elõször jelenik meg nyomtatásban. Fennmaradt kézirat alapján közöljük. 
 
 
NAGY ENDRE

Konféransz

Tisztelt uraim és hölgyeim!

Azt hiszem, elhibáztam az életemet, amikor az egész országnak konféráltam esténkint, ahelyett hogy kiválasztottam volna valamely jóképû mezõvárost, és ott konférálgattam volna olvasókörben, vendéglõben. ëgy mindmáig egyszerû konféranszié maradtam - úgy egész bizonyosan képviselõ lehetett volna belõlem.

    Hihetetlen regeneráló csudaszer az a mandátum! Volt egy ismerõsöm, szerény, igénytelen fiú, társaságunkban ki se merte nyitni a száját, egyetlen vágya az volt, hogy egy kupléját elsüthesse a Kabaréban.
Aztán néhány évig nem láttam, és mikor megint összejöttünk, õ már képviselõ volt. Nem lehetett ráismerni! Megvállasodott, megmejjesedett, egy fejjel magasabb lett, a szemébõl a bizakodás derûje ragyogott, és agresszív nyájassággal megveregette a vállamat: ,,Hát, hogy vagyunk, hogy vagyunk, mi, he? Mit csinál a Kabaré? Vannak benne csinos, kis hölgyek, mi he?"
    Furcsa, de a képviselõség együtt jár az erotikával, és a politikusok legtöbbje ösztönös vonzalommal van a könnyû, ledér hölgyikék iránt, ámbár az is lehet, hogy ez csak olyan kollegiális vonzalom.
    És egyszerre, hogy tudott mindent ez a képviselõ úr! Akármilyen kérdés került szóba, a maga véleményét úgy mondta ki, mint a megdönthetetlen szentenciát. ,,Nagy a hideg, képviselõ uram!..." ,,No-no... januárban meg fogtok lepõdni... ma beszéltem a Nagyatádival..." ,,Mit szólsz kegyelmes uram az angol politikai helyzethez?" ,,No-no! Nem jósolok Angliának nagy jövõt..."
    Juj, hogy irigylem a képviselõket! És én itt állok mandátum nélkül! ámbár... voltaképpen nekem itt is megvan a magam parlamentje, itt is elmondhatom, amit csak akarok. No, nem mindent, amit akarok, de tekintve, hogy ha képviselõ lett volna belõlem, úgyis kormánypárti lettem volna, tehát úgyis csak azt akartam volna elmondani, amit lehet.
    Szóval, itt az én parlamentem, ahol esténkint elmondhatom a magam véleményét a politikai helyzetrõl.
    Tisztelt Ház! Mindenekelõtt is reflektálnom kell azokra a híresztelésekre, amelyek arról szólnak, hogy a kormánypártban nincs meg a kívánt egység. Konstatálom, hogy gróf Bethlen István és Gömbös Gyula egyet akar, csak a tempóban van köztük különbség: Gömbös Gyula is miniszterelnök akar lenni, Bethlen szintén, csak éppen Gömbös gyorsabban szeretne miniszterelnök lenni, mint ahogy Bethlen szeretné.
    Ami a zsidókérdést illeti, meg kell állapítanom, hogy nemcsak a zsidók között vannak zsidók, hanem a nem-zsidók között is. Vannak zsidók is, akik nem zsidók, és vannak nem-zsidók, akik zsidók. De el kell ismernem, hogy a statisztika szerint a zsidók között több zsidó található, mint a nem-zsidók között. Tehát csak azt az antiszemitizmust találom jogosultnak, amely nemcsak a zsidó zsidók, hanem a nem-zsidó zsidók ellen is irányul.
    Ami a magyar fasizmust illeti, amióta Mussolini egy újságírónak kijelentette, hogy õ szeretett volna Budapestre gyõzelmesen bevonulni, azóta meg tudom érteni, hogy miért akar Friedrich István fasiszta lenni.



ABLAK

BARANYI FERENC

Legújabb mûfordításaimból

Két antológiát is ,,komponáltam" mostanában a General Press Kiadónak. Az egyik olasz, a másik orosz szerelmes verseket tartalmaz. Hamarosan szép köntösben kapja kézhez mindkettõt az olvasó, Napfény és szerelem, illetve Várj reám címmel. Számos új, saját fordítással ,,terheltem" mind a két kiadványt. Hadd adjak közre kettõt közülük - elõlegként.
 
 

   
MÛHELY

SZEPES ERIKA

Fent és lent:
csillagok és hétköznapok

Takács Tibor költészetérõl új kötete alkalmából

Az ízléses kiállítású könyv, a Csillagokkal takaróztam címû verseskötet kettõs ünnepet köszönt: szerzõje hetvenedik születésnapját és alkotó életének éppen huszonötödik kötetét. Mind a két jeles dátum kikövetel valamiféle visszatekintést, összegzést. Takács ért a jeles napok nyelvén és eleget tesz a kihívásnak. Három különálló ciklusba rendezte verseit, és mindháromnak más szerepet szánt. Az elsõ ciklus címe: Európa kapuja elõtt közös század- és ezredvégi hangulataink krónikája, személyes vallomásokkal és vívódásokkal - látszólag ez a legmodernebb, a mához szóló, talán legsúlyosabb tematika. A második ciklus címe: Kézfogások: tisztelgés élõ és holt barátok, mûvésztársak elõtt; a névsorból természetesen kirajzolódik Takács szellemi-mûvészi irányultsága, sõt: merném állítani ars poeticája is. A harmadik ciklus címe: Tiszába hullott csillagok, egy Lírai önéletrajz 1943-1949 alcímet viselõ, terjedelmes, közel 80 darabból álló sorozat, amely a megjelölt életszakasz ellenére a közelmúltban íródott (ezt tanúsítja már a kezdõ vers, a Homokra írtam verseim utolsó elõtti sora: ,,Mára már 70 lobogó nyár hullt rám"), tartalmát tekintve valóban líra, de mûfaját illetõen - minthogy konkrét eseményekhez kötõdõ emlékképeket, élményeket rögzít -, inkább lírai naplónak nevezném.
    A három címben, tematikában és formában eltérõ ciklus azonban hasonló vagy azonos gondolatokból építkezik, ami természetes, hiszen egyazon költõ gondolat- és érzelemvilágán, jelképrendszerén alapszik. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert kevés az olyan költõ, akinek világnézete, gondolatai ennyire egyenes vonalban fejlõdtek volna, és õrizték értékeiket-értékítéletüket, az alkotópálya kezdete óta, közel fél évszázadon át. Takács õszinte és következetes költõ, önellentmondáson, gerincferdülésen, alattomos elszóláson nem lehet rajtakapni. Érdemes hát alaposan végigvizsgálni jelképrendszerét és képi világát, hogy meglássuk: milyen elemeken alapszik ez a homogén, tiszta világ.
    A kötetcímmé emelt verscím (némi változtatással: a verscímnek többes számú állítmánya van) kihívó öntudattal dobja oda nekünk az egyik kulcsmotívumot, a csillagot. A kötet hátlapján a költõ fel is sorolja, mikor és hányszor ,,takarózott csillagokkal": élete boldog és boldogtalan, sorsfordító és egyszerû pillanataiban, hétköznapi örömei közepette, majd a legfontosabbként: ,,És mindig, ha írtam."
    Bevallom, néhány éve idegenkedem a költészet csillagaitól, amelyek a rózsán és a szíven kívül talán a leggyakrabban használt képei, metaforái, szimbólumai a költészetnek. Már Plátón a szerelmi önkívület állapotát festette meg egy õrülten felcserélt és egymásra vetített képben:
 
    ,,Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég, ha lehetnék,
    két szemedet nézném csillagom ezreivel."
                                    (Szabó Lõrinc fordítása)

    S hogy nagyot ugorjunk a magyar költészetbe, emlékezzünk a legszebb csillagos népdalokra (,,Csillagom, révészem vigyél át a Dunán", ,,Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok"); említsük csak Petõfi hangulatos versének, A négyökrös szekérnek csillagválasztás-motívumát, majd ismét egy újabb ugrással a 20. századba, ott találjuk József Attila modern csillagait is: ,,Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga" (Ars poetica), vagy: ,,És fölnéztem az est alól / az egek fogaskerekére" és ,,a csillagok, a Göncölök / úgy fénylenek fönt, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött." (Eszmélet). S nem állt meg a csillagözön József Attilánál. Radnóti Tétova ódájának káprázatos kezdete ,,Mióta készülök, hogy elmondjam neked / szerelmem rejtett csillagrendszerét" után önkényes válogatással kiemelem Pilinszky csillag-jelképsorát, amelyben a krisztusi hal-szimbólum okán hallá vált emberek szólnak így: ,,Csillaghálóban hányódunk / partra vont halak" (Halak a hálóban), vagy egy másik hal-csillag azonosítás az égbolt-földi vizek azonos lényegûként értelmezése kapcsán: ,,Csillagok / rebbennek csak, mint elhagyott / egek vizébe zárt halak, / tûnõdve úszó madarak." (Éjféli fürdés), meg az éjszakát apoteózissal megemelõ himnuszban: ,,De élsz te, s égve hirdetik / hatalmad csillagképeid, / ez õsi, néma ábrák." (Te gyõzz le). Eget-vizet azonos lényegûként egybemosva láttatja Nagy László is Pilinszky két ,,fõszereplõjét": ,,csillag-halakat zabálva / úszik a virradatban a léghajó, dörgõ bálna." - és végigvonul az azonosítás a versen (a ,,hosszúversen" - ahogy a szakirodalom emlegeti); a Rege a tûzrõl és a jácintról (1956) címûben hangsúlyosan tüntetnek fényükkel a csillagok: ,,akarom: sugarasodj, / mosolyoddal, mint arany-csipesszel / fiad a porból egy csillagra tedd fel". Juhász Ferenc köteteit úgy beragyogja a csillagfény, hogy akárhol ütjük fel az életmûvet, a kinyílt lapon biztosan találunk - valamilyen formában - csillagot: ,,vagytok e más csillagon is, e földtõl köröskörül odább, / a megmérhetetlen messzeség mélyén, a lárva, báb- / csillagok rétjein"; ,,kigyúltok-e ott, hol forró a víz, a nap-csillag lángja vérmesebb"; ,,tüske-ágak, csillagszóró-szépek", ,,fölszálltak, mint az éji csillag forogva, könnyesen, magában" - mindezek a példák A virágok hatalma címû éposz (Juhász Ferenc szavával) elsõ három oldalán, és körülbelül ilyen sûrûségben mindenütt. Weöresnél a csillagok olykor játékosan földi jelleget öltenek: ,,ahol érik a csillag, a gömbölyü de tövises alma" (Robogó szekerek), vagy ,,Csiribiri csiribiri zabszalma / négy csillag közt alszom ma" (Bartók suite - Varázsének), olykor groteszk képek kellékei: ,,szakszervezetbe tömörülnek / fölöttünk a csillagok" (Suite bourlesque), olykor az archaikus mágikus víziók szereplõi: ,,Fenn csillag-orsón / szövik a sorsot" (Harminc bagatell), olykor lelkünk legmélyébõl kivezetõ, reményt keltõ sugár hordozói. ,,A belsõ végtelenbõl néhanap / még kitekintek arcomon keresztül: / felhõt látok, vagy csillag fénye rezdül" (Internus). A Két zsoltár elsõ darabja pedig egészében himnusz a csillagokhoz.
    Igazán rapszodikusan és keveset válogattam, éppen csak ízelítõként - saját olvasmányélményei alapján ki-ki felidézheti a többi ezer csillagot is -, egyvalami azonban kiderül ezekbõl az idézetekbõl: a megénekelt csillagokat költõik mind valamilyen magasztos, fényességes, emelkedett, szublimált, földöntúli dolognak érzékelik.
    Mit tud hozzátenni ehhez az isteni magasságokban lebegõ csillagképzethez Takács Tibor? Milyenek az õ csillagai, mit hasonlít hozzájuk, milyen környezetben emlegeti õket?
    Az egyik legáltalánosabban ismert metaforában a virágokhoz hasonlítanak: ,,Három virág, három csillag az õszbõl" - mondja egy tûzzománc-kerámiára, majd: ,,E három csillag: õszi, hamvas, rejtõ / virág csak néz rám", és ugyanebben a versben a földi virág mellé még egy földi hasonlító társul: ,,Akár a múltból felvillanó lányok, / õszi virágok, szép õszi virágok, / jöttök velem, kísérõ csillagok." (ïszi virágok). Az õszi virágok szépek, akár a múltból felvillanó lányok, a szerelem emlékei - a csillag tehát pozitív élmények kísérõje, megszemélyesítõje a versben. Ugyanilyen pozitív töltés vonul végig Takács többi csillagán is: ,,Múltat idézõ messzi szép napok / égtek szemében, mint a csillagok" (Nagy volt a tél); egy ártatlan kamasz-szerelemben a leány ,,A mindennapjaim becsillagozta, / de nem lehetett teljesen ölelnem" (Egy csitri). A jó emberi tulajdonságok is csillagfényûek Takácsnál: amikor zord édesapjával szembeállítva anyjáról így beszél: ,,Életében csak oroszlánkodott, / anyám hûsége csillag volt felette" (Édesapám, a ,,szerelemgyerek"). És nemcsak a jó tulajdonságok, hanem a kivételes emberi képességek szimbóluma is a csillag. A költõ saját elhivatottságára, tehetségére büszkén így fogalmaz: ,,A hátam mögött talán kinevettek, / nem tudván, én a csillag jelét hordom" (Verseim vittem), s ugyanígy veti édesanyja szemére, hogy nem becsülte eléggé elsõ verseskötetét: ,,Édesanyám, most már költõ vagyok! / Csak nézett. Minden összedült alattam, / nem látta szememben a csillagot." (A körtöltésre kivittem a könyvem). Hûség, tehetség földi dolgok - még ha ritkák is -, de társulnak mellé más ritka tulajdonságok is. Egy atyjaként tisztelt jóbarátról emlékezik (a börtön neve e szempontból lényegtelen, nem Takács nevezte el így, hanem az alaprajzot ismerõk); ,,A Csillag börtönben ült három évet! / Rákosi benne látott ellenséget... és tiszta volt a keze, sose véres, / szemében ragyogtak a csillagok." (Az irodalmi élet Szegeden) - a versben megénekelt Füssy J. László szemében a tisztaság és a rendíthetetlen hit csillagfénye ragyogott. (Mint a magyar népmesében is, ahol a táltoscsikó arról ismerszik meg, hogy csillag van a homlokán; a királylányt elnyerõ juhász is csillagszemû stb.)
    A közvetlenül az emberhez tartozó, már-már antropomorf csillagképzetek mellett feltûnnek elvontabb jelentésû metaforák is, melyeknek hangulati holdudvara a szépség tartományában van: ,,Tiszába hulló csillagok az évek, / hetvenet õriz mélyén a folyó, / mind gyönyörû volt és mind megigézett: / az ifjúság pirosan lobogó / lezuhanó csillaga volt a legszebb... / Mi lesz utánam, ha csillag leszek? / ...De akkor is, de mégis csillag voltam!" Az idõ absztrakt metaforájából a csillagképen keresztül az egyéni élet ,,csillagos" korszakának konkrétabb képe következik: az ifjúság pirosan lobogó, lehulló csillaga (talán nem indokolatlan Takács Tibor ismeretében a lobogó piros, majd lezuhanó csillagban a mára már önkényuralmi jelképnek kikiáltott, hajdani világforradalmi szimbólumot meglátni), majd a lezuhanás utáni állapotra visszavágó dacos felelet: a költõ maga volt mindaz, amit a csillaggal jelképez, a múló idõ, az ifjú hit és lobogás, a tettek. Ez a csillag is földi csillag: hitünk, ifjúságunk csillaga. Az emberi lét végsõ kérdéseiben, sorsfordító pillanatokban, válaszúton is a csillag segít, a mindenki számára külön megadatott vezércsillag: ,,édesanyámat kínzó évek / során tartottam karjaimban: / s megfordított Pieta lettünk, / apám szidott, anyám elájult, / s amikor csillag gyúlt felettünk: / kijutottam az éjszakából." (Holnap megyek a temetõbe).
    A csillagközelben megtett életútra visszatekintve egy közösséggé egybekovácsoló generációs tudat metaforáját alkotja meg a költõ: fákhoz, erdõkhöz hasonlítja magát és osztálytársait, akik magasra törtek, olyan magasra, hogy már ,,csillagokkal takaróztunk", s bár ma már ,,az erdõket kivágják: ledõlünk és összerogyunk", élteti a közösséget az elért eredmény, a csillagokig emelkedés, a madárszárnyakon felfelé lendülõ vágyak, annak büszke és biztos érzése, hogy ,,De volt egy erdõ, és mi benne / magasra nõtt, gyönyörû fák." (Csillagokkal takaróztunk).
    Amíg a csillag testközeli, elérhetõ, vagy éppen bennünk-rajtunk ragyog, a világ otthonos és megnyugtató. A baj akkor kezdõdik, amikor a létállapot megváltozik: ,,Ballagok, csillag sehol, egy se." (Dudorászom). S ha a csillag-motívum a kötet fényes, sugaras, derûs oldalán a meghatározó, a csillagtalan órák, évek sem hiányoznak a teljes emberi életbõl. Különösen a már említett hetvenedik születésnap táján, amikor az óhatatlan öregségtõl, elmúlástól való félelem pókhálói kezdenek mindent befonni, eltakarják a fényt, nyilvánvalóvá teszik a kikerülhetetlent.
    A kötet másik fõ szervezõ gondolata ez a születésnap, amelynek súlyát, komorságát önvidámító-önszuggeráló hangulatokkal próbálja feloldani. A 70. születésnapomra címû vers nagyon keserû strófájára (a kötet talán legfájdalmasabb pillanata!) ,,Hogy ezt a világot nem szeretem, / ez senkinek se fáj, csupán nekem, / Nem is törõdöm azzal, hogy mivel / fizet ki ez a kor? A semmivel!" - ezekkel a sorokkal felel (figyeljünk fel! a közéleti megaláztatásokból a magánélet melegébe bújik a költõ, minden elidegenedett kor jól ismert attitûdjével): ,,Akik szeretnek, azoké vagyok, / és én ettõl vagyok ma meghatott. / ùtölelem az unokáimat, / ki lehetne ma nálam boldogabb?" Ez a hang ismerõs. Aki így vigasztalódik, az nincs kibékülve a világgal. Derûsebb versek is ünneplik az évfordulót (Mint egy tábornok; ùtfutottam hetven határon; A Hotel Szilenció teraszán; Nyár, 1997; Balassival a Grabenen; A hírre, hogy kitüntetnek; Kitüntettek), de ezek mellett megszólal egy mélyebb, õszintébb hang, az elmúlástól való félelem rettenete, a küzdelem a halál gondolatával. Mindez annál is fájóbb, mert egybeesik egy olyan korszakkal, amelyben a költõ otthontalannak és megalázottnak érzi magát: ,,Ha minden összeomlott / ha minden szétesett / csak játszom a bolondot / mindenre képeset" - mondja fájdalmas öngúnnyal (Csak játszom a bolondot); ugyancsak a bolond-motívum segítségével bontja ki a mai magyar költõ sorsát, visszacsengetve a híres Csokonai-sort: ,,Nem fizetnek a novellákért, / verset meg ugyan ki közöl? / Mecénási támogatásért / már csak a bolond könyököl. // Ilyen korba jutott az ember, / a költõ, író, aki él. / Hová futhatok szégyenemmel, / semmit se adnak ma hitért. // ... De hisz megmondta jó elõdöm / poéta úr Csokonai: / ,Az is bolond...'“ (Magyar író a XX. század alkonyán). Szarkasztikus az ellen-óda Maecenashoz, amely egészében a mai potenciális - pénzzel bíró - mûpártolók közönyérõl szól (Egy nem képzeletbeli Maecenashoz, aki elutasított, amikor pénzt kértem verseim kiadásához). A terjedõ szegénység és a nyomor fokozza rosszkedvét, életundorát, tán még sose érezte ennyire fönt és lent társadalmi ellentétét: ,,Még sose volt itt ennyi úri nép, / felkapaszkodott tõkés, összecsalt / százmilliókkal kérkedõ urak, / bundákat öltött tigris-asszonyok... Lezúdultak a villanegyedekbõl, / és megfürdetik lelküket a templom / áhítatában, s gondolom hiszik, / hogy Mercedesekkel futnak a mennybe, / ha eljön majd a végsõ pillanat. // A villamos már tovább siklott, és én / anyámra gondolok, ki rég nem él már, / de hogyha élne, azt kérdezné tõlem: / ,Mi történt itt?'“ (Templom a Feneketlen-tónál). Másutt: ,,Fent harangszó és templom és hívek, / az aluljáróban nagy a hideg. // A dunai szél kése idevág, / hogy darabokra hullik a világ, // Egy öreg mama itt a földön ül, / reménnyel telve s reménytelenül." Az általános közönybõl a költõt az emeli ki, hogy az öregasszonyban meglátja saját anyját, mindenki anyját. Csak így születhet meg a humanista válasz: ,,Zsebembe nyúlok, s vissza úgy megyek, / ahogy anyjához siet a gyerek... Alamizsnát adok? Hogy én? Dehogy! / Csak amit hajdan a gyerek kapott: // ahogy kenyeret szelt nekem, nagyot, / forintjaimból néki úgy adok." (Aluljáró a Ferenciek terén - az irányok kiemelése tõlem Sz. E.)
    Az országban történt változások Takács megítélésében negatív iránya természetesen kedvezõtlenül befolyásolja az elmúlással amúgy is nehezen küszködõ költõt: ,,Mi lett mivélünk? Mire jó a költõ, / az író, aki abba hal bele, / hogy elszáguld vele új emberöltõ, / s nevet a világ önzõ szelleme? // Milyen világ ez? Kinek jó e vad kor? / Miféle szellem játszik itt velünk? / Érett gyümölcs helyett együnk ma vackort, / és úgy sírjunk, mint mikor nevetünk?" (A Múzeum körúti antikváriumban). Ilyen korban ,,keserûvé válik az ének" (Dudorászom).
    Mindez azért olyan érthetetlen, azért olyan fájdalmas, mert egy unos-untig hangoztatott jelszónak mond ellent, amely jelszót a költõ az elsõ ciklus címévé tette, s ezt viseli az egyik leghangsúlyosabb vers, az Európa kapuja elõtt, amelyben ,,tízmillió lélek siratja, / hogy oda a remény s az álom", és ahol keményen kimondatik, hogy ,,újra béklyóba vertek minket", és ,,lélek surran ma itt a földön", és ,,Rongyos, szegénység-gúnya rajtunk, / míg új uraink gazdagodnak! / Európa sose sírt értünk, / de megverekedett a koncért." És ami mindebben a legfájdalmasabb, hogy okot is adunk arra, hogy osztozkodjanak rajtunk, mert megérdemeljük, mert ,,Hét éve magyar magyar ellen". Mintha mi sem történt volna máig is érvényben lévõ Himnuszunk keletkezése óta.
    Ebben a nagyon rossz magán- és közhangulatban küzd a költõ halállal, elmúlással, hiszen a 70. születésnapot ünneplõ derû csak múló hangulat volt, s ami utána maradt, az a keserûség, bánat, amelynek legnagyobb megszólaltatóit vallja példaképeinek egy ars poeticával felérõ versben: Dsidát, Juhász Gyulát, Kosztolányit, Babitsot, Tóth ùrpádot, Radnótit. S ha a fájdalom ellen az öregkori serenitast akarja segítségül hívni, ott vannak a magyar líra nagy bölcsei: Illyés, Nagy László, Vas István.
    Közélet és öregség feletti bánat - öröm és életszeretet, hit a mûvészet vigasztaló erejében: ez a kétpólusúság, lélektani ambivalencia a kötet fõ hangulati meghatározója. ëgy szólalnak meg együtt egyetlen versben: ,,Mert összeroppant ez a kor, kivégez, / de nekem mégis hetven év jutott, / tudom, nem jutok el a teljességhez, / de azért küzdök, élek és vagyok. / Nem így képzeltem ifjan és vidáman, / amikor még tombolt az ifjúság! // De volt egy élet, / most már csak halál van, / s e Bálint-napi versbeszõtt virág." (Bálint-napi virág helyett). Az ambivalencia hol pozitív oldalra billen, amikor következetesen és tisztességgel végigküzdött élete mérlegét megvonja: ,,És én feldöntve táblám, suttogom: / erõs ellenfél voltam mindhalálig, / és büszkén nézek a gyõztes szemébe, / aki rám se néz, mert már mással játszik, / talán még azt se tudja, ki a vesztes, / hogy kit gyõzött le, dehát arctalan! / Feljegyzik majd a partit? Ahogy szokták: / Takács Tibor - Halál... és majd a végén / odaírják: ,Soha nem adta fel!' / mivel az élet ismételhetetlen, / és soha, soha fel nem adható! / Legyõzettem! Ahogy minden elõdöm, / de majd a parti feljegyzésre méltó, / mert tíz körömmel védtem hadállásom: / jó parti volt! Sõt: ez szép parti volt!" (Az utolsó sakkparti). Olykor a bánatot csak a múlt szép emlékei gyõzik le: ,,míg ülök itt, s elõttem kávé, / bennem minden az elmúlásé, / azé a rég letûnt világé, / ami az enyém és nem másé, / és engem soha nem ereszt." Eddig a jelen kesergõ állapota, majd a vigasz: ,,Budáról mindig hazavágyok, / egy percre, napra, mert a lányok/ õrzik nekem az ifjúságot! / S ettõl, ettõl szép a világ!" (A szegedi Virág cukrászda teraszán).
    A legfájdalmasabb és legnehezebb küzdelmeket önmagunkkal álmainkban vívjuk (régen közismert tény, még a freudizmus elõtti idõkbõl, és nem is a pszichológia ,,fedezte fel", hanem az emberismeretben a pszichológiát évezredekkel megelõzõ irodalom), mert az álmok legmélyebb problémáinkat fordítják át képi nyelvre: ,,éjszaka nem is én vagyok / aki megküzd a Rátörõvel / az oly hirtelen rámcsapott / már-már kivédhetetlen tõrrel // éjszaka az a másik én / sziszifuszi küzdelmet folytat / a megmaradó életért / míg a vér ereimbe folyhat / ha felébredek süt a nap / de hogyha már mindennek vége / s ha az áramlás elakad / megérkezem az éjsötétbe." (Amíg a vér szívembe folyhat). Még mindenhonnan feltörnek a bele nem törõdés hangjai, amiket vagy a szépben való gyönyörködés erõsít fel: ,,A sárga, fehér s bordó õszirózsa / a szívemet máris bebalzsamozza, / hogy ne rémítsen ma semmi iszony" (ïszi virágok); vagy a szülõföld szeretete (Homokra írtam verseim; A körtöltés, A körtöltésen körbegyalogolva; A füzes), hol egy korty ital élvezete (Konyakisten, tebenned a hitem), hol a magyar nyelv megõrzésének az elõdöktõl örökölt szerepe, melyet erõsítésként háta mögött tudván szembeszegül nyelvünk megrontóival: ,,S mit kezdenek a magyarul / elsóhajtott édes szavakkal? / S ki az, ki nyelvünkön tanul, / ha kell éjjel s ha kell nappal?" / (Elment Béla is), s fõként az a tudat, hogy van még feladata, annak ellenére, hogy már nem számítanak rá, de mégis feszülten várja a pillanatot, mert azon kevesek közé tartozik, akik rendelkeznek még a közösségért vállalt harc hitével (figyeljünk fel arra, miképpen szövi be sorai közé az Internacionálé szavait): ,,körülöttem sok még a sárkány / csak nyugdíjas Szent György vagyok / és már bizony egyik sem vár rám / kivont kardot nem forgatok // nézem a harcot ezt a végsõt / várom hogy a holnap mit ad / mindennap legyõzök egy lépcsõt / számolom sárkányaimat" (Nyugdíjas Szent György). Nem véletlen, hogy ezt az öregkori küzdelmet vállaló verset Ifjú pályatársainak ajánlja.
    Hite van Takács Tibornak ebben a hitehagyott világban, és ez a hit segít abban, hogy evilági küzdelmeinket még a túlvilágra távozás elõtt próbáljuk megvívni. Az Elõdeim címmel összegyûjtött pályatársak közül kiemelt szerepet kap József Attila, mert míg a több költõ-példaképtõl a versírás tudományát és a költészet hangulatait tanulta el Takács, addig József Attilától a mindenen átvezetõ lobogó hitet: ,,József Attilát írtam ifjúságom / tûz-egére, most is lobogtatom, / a kezét fogtam, szép-virágos ágon, / sose eresztem el, most is fogom. // Múlhatnak hitek, harcok, vörös lángok, / õ formálta át bennem a világot." Ezt a hûséges hevületet méltatja Baranyi Ferenc költészetében is: ,,Kísérjék el a mindenséghez / lobogó, égõ versei." (Lobogó hited mi gyújtja?)
    Még megállítja a lepkeszépségû pillanatokat: ,,én örök horgászként ülök / s a kavargó vizet lesem / a pillanat kezemre száll / és mint a pille megpihen / ilyen a csönd a végtelen / beborítja a homlokom / ritka varázslat itt a vers / az egyetlen és megfogom" (ùhítat); még címül is adja egy versének: Megállítom az elmúlást, de már sorolja a pusztulás felé mutató természeti képeket: ,,Az almafán elsárgult levelek", ,,Augusztusi gyöngyök a fán", és mégis elsóhajtja: ,,De ne, még ne szálljon el ez a nyár, / mint rozsdafarkú billegõ madár", majd erõt véve magán, szinte mágikusan sugallva magának természetfeletti képességeket, a kijelentõ mód biztonságával hirdeti: ,,Megállítom az elmúlást... A reményeket meg az éveket", s végül a fájdalmas belátás felkiáltása hallik: ,,a múló idõt meg nem állítom!" S a végzetes felismerés után már szûnik az ellenállás, terjed a bánat, a homály, és kegyetlenül fájdalmas lesz a líra: ,,mikor a szó oly keserû / akár a feltörõ epe / akkor magamtól kérdezem / hogy élni élni lehet-e // mikor szívemre fut a múlt / s peregnek a halott szavak / oda az oroszlán-erõm / s a szívem újra beszakad // mikor már-már megfulladok / s nem jó se a konyak se a bor / csak suttogom csak suttogom / de gyönge vagy takácstibor." (Halott szavak). Ebben a hangulatban lesz úrrá rajta a verscímbe emelt Félelem, az ember legnagyobb ellensége, mert aki már félt valaha életében, az tudja, mennyire nem bölcs az a bölcs mondás, miszerint ,,jobb félni, mint megijedni", hiszen az ijedtség egy pillanatnyi, mozzanatos állapot, a tartós félelem pedig beszövi egész létezésünket. Az említett vers lezárása egy leheletfinom képben mindennél árulkodóbban festi meg az átrettegett éjszakát: ,,kispárnámon síró szavak / fekszenek mozdulatlanul" (Félelem). A legszebb talán a világtól búcsúzó, rezignált versek közül a Pókháló, az a kétértelmû szavakkal játszó, képeket egymásba csúsztató vallomás, amelyben az õsz szó egyszerre vetíti elénk az évszakot, az ember életének leköszönõ szakaszát és a megõszült hajszálakat, az ezüstös pókhálószálak mintha ezüstös hajszálak is volnának, látjuk, amint a szél cibálja mindkettõt, majd a vers végén a pókháló-kép egy absztrakt metaforává válik: ,,az ég oly nyugtalan / s nyugszik bekötött lelkem / kék pókhálóiban".
    Végigtekintvén a félelem, öregségtudat, halállal való viaskodás és beletörõdés, bölcs rezignáció képeit, sehol nem akadtam a kötet másik vezérmotívumára, a Takács életét végigkísérõ csillagokra. A magyarázat egyszerû: a csillagok mindig valamilyen pozitív értéket közelítenek a költõ felé, áldóan-védõn beborítják, vele virrasztanak, szemében ragyognak. Takács csillagai földre szállott csillagok, az évezredek óta isteni magasságokban trónoló égitestek nála közénk költöznek, hogy segítõ részesei legyenek mindennapi életünknek. Hétköznapi csillagok Takács csillagai, s az érintkezés velük nem az embert növeli kozmikus nagyságúvá, mint Weöres verseiben, legfõként az életösszegzõ Az ég-sapkájú emberben, hanem eszméink és vágyaink földi beteljesülését ígéri. A hétköznapi csillagok egy olyan költészet útitársai, amely a hétköznapokat örökíti meg, jelentõséget tulajdonítva az élet minden apró villanásának, a költészet témájává emelve mindennapjainkat. Ezért van, hogy Takács dikciója szándékoltan egyszerû, szókészlete köznyelvi, mondatai egyszerûek és világosak, tudatosan kerüli mind a bonyolult cirkalmasságot, mind a homályt felkelteni hivatott elhallgatásos, elliptikus szerkezeteket. Erre a tudatos ars poeticá-ra épít a kötet második, barátokat köszöntõ és hozzájuk szóló, valamint a harmadik, az ifjúkor hét évét rekonstruáló, Lírai önéletrajz-nak nevezett, értelmezésemben lírai naplónak felfogható ciklusa. Amilyen pátoszmentes, keresetlen szavakkal fordul a barátokhoz, olyan beszédfolyamatosságú egyszerûséggel fonja egybe naplójának darabjait a serdülõkor mindennapi problémái mentén.
    Takács tudatos, olvasott és mûvelt költõ. Tudja, hogy úgy két évtizede divatban van egy irányzat, amit a képzõmûvészetben minimal artnak, az irodalomban minimalista prózának és minimalista lírának neveznek, s amely irányzatnak bevallott célja, ars poeticája a minél hétköznapibb dolgok minél köznapibb formában történõ megjelenítése. Jelenkori magyar líránkban Tandori e mûfaj úttörõje és reprezentánsa, de ezzel a kötetével Takács is elindult egy számára is új, izgalmas úton. Technikája, stílusa, szerkesztésmódja különbözik Tandoriétól, aki még ezt a stílusréteget is két végletén (meg a köztük lévõ széles skálán) képes megszólaltatni: az egyik végleten még az automatikus írás módszerétõl sem riad el (A rendkívüli adásnap; A visszatérõ világok; Az úti vekker; Most elmesélem azt a napot), a másik végleten a leghétköznapibb témákat ír formákba önti (III. ír trilógia). Takács megszerkeszti a kötetet, amennyiben tematikus csoportosításban követik egymást a versek. ï megengedi magának, hogy a költõ idõnként ,,kiszóljon" a hétköznapiságból és elrejtsen a versekben egy-egy mûvészi képet, mondatot. Példatáram idézetei mind a Lírai életrajzból, a szándékosan leghétköznapibb ciklusból valók. ,,Az akácvirág íze volt csak édes: / a nyáron lettem épp tizenhat éves" (A körtöltés); ,,Pörkölttõl lett ma illatos a lelkem" (Pörkölt, szelet kenyérrel); ,,A sötét a lány helyett ölelt, a csókja csípett" (A Kékgolyó utcában); ,,Mert elmegyünk, mint világ megváltója, / és szégyenszemre csak haza megyünk" (A megbocsátás örök öröme); ,,és úgy teltek lassan a napjaim, / mint lezuhant harangban a remény" (Március: bejöttek a németek); ,,az álmok, vágyak - akasztott virágok" (Találkozás); a legfeltûnõbb a még a hétköznapinál is alacsonyabb szintet képviselõ - mert esztétikailag meghatározhatatlan, érdektelen - körtöltés himnikus megszólítása, pusztán a gyermekkor és a megszépítõ emlékezés pátoszával: ,,Ó, körtöltés, te felnevelõ, édes, / nyárillatú, te szívemben örök"
 majd melléfûz egy közmondásosan hétköznapi bölcsességet: ,,kár, hogy a gyermek- s ifjúkor oly véges, / s a szív a férfikorba költözött." (A körtöltés füvében). S hogy visszabûvöljük még egyszer a jóságos-jótékony, áldó csillagot, idézzük fel a szüleirõl szóló vers két sorát, amelyben az apát bemutató költõi kép amolyan kocsmai férfimentalitásból fakad, az édesanyát elénk állító pedig a legszebb képek egyike: ,,Életében csak oroszlánkodott, / anyám hûsége csillag volt felette." (Édesapám, a ,,szerelemgyerek"). Ez az egyetlen hely, ahol a csillag felemelkedik. De nem önmagában, hanem az édesanyát hordozó metaforában, így az apoteózis az édesanyát, és nem a csillagot illeti.
    A hétköznapi, minimalista lírába beleszõtt költõi képek csak egyik trükkje Takács Tibornak ahhoz, hogy jelezze: a látszat ellenére esztétikailag megmunkált szöveget hozott létre. A másik nagy trükk a versforma, hiszen már az a tény, hogy ezeket a közömbös esztétikai minõségû szövegeket költõi formába önti, bizonyítja, hogy Takács tudatosan egyéni módszerrel alakítja minimalista líráját. A Lírai önéletrajz versei ugyanis egytõl egyig a világlíra egyik legmagasztosabb formájában, a Shakespeare-szonettben szólalnak meg. Nem forró szerelmes himnuszokat lehelnek a Szonettek Fekete Hölgyéhez, hanem dicsõítik a körtöltést. Erõs feszültséget teremtõ diszkrepancia ez, ilyen tudatosan megkonstruált nagy szövegegységen, egy cikluson át nem is igen találni párját, s általa újszerû esztétikai hatást ér el a költõ.
    Természetesen nem ez az egyedüli versforma, amit Takács alkalmaz. Formaválasztásai tartalomfüggõk és tartalomhordozók. Anakreóni sorokban borong, mint az életet mindennél jobban szeretõ görög elõdje, az õszrõl, elmúlásról: ,,az árnyék mindig hosszabb / az almafára roskad... / a nap motoz kitárom / a kertkaput és várom / hogy végleg idetartson / a settenkedõ alkony" (Szeptemberi vendég); ismét feszültséget teremtve szól a Shakespeare-szonett (Tizennégy szerelmes sor a sörrõl); játékos-kedves a folyószabályozás és a szabályos versforma egymás mellé helyezése: ,,A folyók nem tisztelnek semmi gátat. / Ez a versforma épp ezért: szonett!" (természetesen Shakespeare-szonett, Takács kedvelt versformája, Nyár, 1997). Egy lelki folyamat metaforájául jellegzetesen magyar mítoszt választ, ezért a sajátos, õsi magyar formába, a felezõ tizenkettesbe öltözteti, a félsorokat elválasztó metszetet is bejelölve:
 

 
A félsorok egymással feleselnek, ellentétezik vagy kiegészítik egymást, így szintagmatikusan is illeszkednek a formához. Magyar tájról négyütemû ütemhangsúlyos sorokban ír: ,,Visz az idõ, visz a folyó, visz a Tisza, az elfolyó" (Visz a szívem érfolyója). Népies siratókat sejtet a saját életrõl, halálról, együttlétrõl kétségeket, kérdéseket soroló Mi lesz velünk: ,,Mi lesz velünk // mi lesz velünk // ha nem leszel // ha nem leszünk".
    A hétköznapiság költészetbe emelése nem egyszerûen egy stílusdivat átvétele, hanem annak a közlésnek stilisztikai sugalmazása is, hogy Takács örömei a hétköznapokból erednek, hogy nincs feltétlenül szükség ünnepekre ahhoz, hogy az életet szeresse. Takács igenis, dacosan és tüntetõleg szereti az életet, annak minden jelentéktelennek tûnõ, de neki sok örömet szerzõ eseményével.
    Ha a hétköznapiságról szólván lehoztuk magunk közé Takács csillagait, úgy az elmúlás
halál zaklató gondolatai mellé társítanunk kell a megzabolázott, gátak közé terelt - megformált - hétköznapi gondolatokat is. A kötet két gondolati tartópillére a hétköznapiság, a közénk leszálló csillagokkal és a hétköznapiság a formába rendezettséggel. Talán a költészet egy lehetséges, új útja. Takács mindenesetre elindult rajta, elgondolkodtató eredményekkel, újszerû diszkrepanciával létrehozott feszültség szülte esztétikai élményekkel. Születésnapi ajándékul adva magának a további életében megoldandó feladatot, mert készül a további életre.

FILMMÛVÉSZET

CSALA KÁROLY

Fejõs Pál és Majakovszkij

Nem kezdem itt bemutatni Vlagyimir Majakovszkijt. De Fejõs Pált kénytelen vagyok.
Neve a magyar, a francia, az amerikai, a svéd és a dán filmtörténetbõl egyaránt kihagyhatatlan. Amellett több tudományág, kivált az antropológia jelentõs mûvelõje, tudós társaságok és tudományos alapítványok tagja volt.
 1897-ben született Budapesten. Korán elhunyt apja kisvárosi gyógyszerészként dolgozott. Fejõs Pál Veszprémben és Kecskeméten diákszínjátszóként közelített élete egyik vezércsillagához, a mûvészethez. De vegyésznek tanult a budapesti egyetemen: ez a másik irányát jelölte ki életének és munkásságának.
     Az elsõ világháborúban a huszárhadnagyságig vitte. Persze, tábori színházat is szervezett közben, az olasz fronton. Leszerelt, s az Operaház díszletmûhelyében talált munkát. 1919-ben - ahogy Veress József írja róla a Magyar filmesek a világban címû lexikonféleségben - ,,a Tanácsköztársaság filmszcenikai ügyeit intézte". A filmszakmában próbálkozott késõbb is; 1920-ban sikerült filmrendezõvé avanzsálnia. Nyolc filmet dirigált (de mindennemû színjáték érdekelte, Mikófalván például népi passiójátékot irányított), az utolsó darabja e korai mozimunkásságának az Egri csillagok megfilmesítése volt 1923-ban. Mindeközben adósságokba bonyolódott, kilátástalanná vált a helyzete, külföldre ment. Max Reinhardt, Fritz Lang asszisztense lett - színház és film továbbra is párhuzamosan volt mûködése színtere. Aztán egy évig Amerikában vegyésztechnikusként helyezkedett el (késõbb orvos-bakteriológusi képesítést is szerzett). Ezt azonban nem képzelhetjük komoly megélhetést adó foglalkozásának, mert ugyanakkor - ha hinni lehet például Fodor Miklós Hollywood kulisszái között címû, 1931-ben Budapesten megjelent könyvének - huzamosan éhezett New Yorkban, éttermi tányérmosogatóként szerezte betevõ falatját, majd Los Angelesben egy ízben az éhségtõl legyöngülve összeesett, mentõk vitték kórházba. Tény azonban, hogy 1928-ban filmhez jutott Hollywoodban, s elsõ amerikai munkája, Az utolsó pillanat komoly föltûnést keltett. Az európai avantgárd törekvésekhez kapcsolódó filmelbeszélõi stílusa egyértelmûen azok közé sorolta be õt, akik ,,a hetedik múzsát", a mozimutatvány múzsáját nem pusztán üzleti forrásnak tekintették, hanem mûvészi tartalmak kifejezését remélték tõle és általa. A film máskülönben egy vízbe ugró öngyilkos utolsó életperceit tartalmazza, amikor is - az irodalomban
félirodalomban (belletrisztikában) oly sokszor megjelenített, közkeletû fölfogás szerint - a hal
lba igyekvõ ember önkéntelenül végigpergeti lelki szemei elõtt egész, kudarcos életét.
Két év alatt négy filmet forgatott Fejõs Hollywoodban, de 1930-ban már ismét Európában járt-kelt, s dolgozott Németországban, Franciaországban, majd elérkezett filmmûvészi pályájának egyik csúcsára (mifelénk mindmáig ezt szokás ,,a" csúcsnak, tehát vitathatatlan fõmûvének tekinteni): francia tõkével megrendezte 1932-ben Magyarországon Tavaszi zápor címû, csakugyan jelentékeny mozimûvét egy faluról nagyvárosba fölkerült, nyomorult, élet-verte cselédlányról - ezt a franciák is sokat emlegetik filmtörténeti kézikönyveikben (Marie, légende hongroise a francia címe). A film sajátos átmenet néma- és hangosfilm között, a francia színésznõ, Annabelle alakítja fõhõsnõjét, s énekszó van ugyan benne, de párbeszéd jószerint semmi. Vizuális értékei viszont a ,,nagy téma" mûvészetének továbbéltetését bizonyítják - nem oly rég, pár éve hazai televíziós képernyõn is meggyõzõdhettünk róla. Fejõs következõ magyar filmjének viszontagságairól számos visszaemlékezõ elmondása alapján viszonylagosan tájékozott lehet a honi filmbarát vagy az irodalmi folyóiratok rendszeres olvasója (most nem térek ki rá, de egy érdekességét megemlítem: az ëtél a Balaton címû, szép, balladás jellegû, falusi Rómeó és Júlia-történetben - ahogy Farkas Ferenc zeneszerzõ, aki Fejõs több külföldi filmjének is komponistája volt, hangsúlyozta emlékezésében - számos népdal mellett elsõ ízben csendült föl a késõbb Kodály földolgozásában oly híressé vált Kállai kettõs).
     Azután osztrák és dán filmek következtek Fejõs pályáján; 1935 után azonban már csak dokumentumfilmek, többségükben svéd nemzetiségû, tudományos
 néprajzi, antropológiai, régészeti - dokumentumfilmek sorjáznak filmográfiájában, Dél-Amerikától Ázsiáig a legkülönbözõbb helyszíneken készített, hallatlanul érdekes, a maguk idején úttörõ s egyedülálló beszámolók az immár egész érdeklõdésével a tudomány felé fordult Fejõs kutatóútjairól, expedícióiról. Például már 1938-ban a világ elé tárta a komodói sárkánygyíkok életét - emlékezzünk csak rá, micsoda szenzáció volt pár éve, amikor David Attenborough tv-sorozatának egyik darabja ezt a témát tárgyalta. Utolsó filmje, kivételképpen, ismét amerikai produkcióban került el a nézõkhöz, 1941-ben. Fejõs Pál ekkor már legalább annyi szellemi erõfeszítést tett tudományos kutatói eredményeinek írásos publikálására, mint amennyit korábban filmjei elkészítésére fordított. Élete utolsó éveiben Ausztriában élt (de történetesen New Yorkban érte a halál, 1963-ban), s egy tekintélyes nemzetközi szervezet, a Wenner-Gren Antropológiai Alapítvány elnökeként kutatóközpontot irányított, tudományszervezésben jeleskedett.

*
Majakovszkijról köztudomású, hogy vonzódott a filmhez is, forgatókönyveket írt, játszott néhány némafilmben, ikonográfiájához hozzátartozik gyakran reprodukált képe, amely A kisasszony és a csavargó (Barisnya i huligan, 1918) címû filmje fõszerepében ábrázolja õt.
    Párizsban jártában, 1928-ban azt írta egyik levelében (október 20-án): ,,A mûvészetek közül csak a mozit nézegetem, oda naponta járok."
De hogy miféle filmek tetszettek a költõnek ebben az idõben, arról keveset tudni. Mindössze három filmre nézve állítható ilyesmi bizonyosan, mert van rá adat, emlékezõ tanúbizonyság: két szovjet alkotásra (Kulesov A törvény nevében és Pudovkin Dzsingisz kán utóda), valamint egyetlen külföldire, nevezetesen amerikaira.
Ez utóbbi: Fejõs Pál Lonesome (Magányosan) címû, 1928-ban a hollywoodi Universal stúdióban forgatott mûve (hajdani magyar forgalmazásban A nagyváros mostohái címen futott).
Az amerikai filmtörténészek többnyire ezt tartják Fejõs fõmûvének.
     Szergej Jutkevics, aki Majakovszkijról is készített filmet, s amellett Katanjan társaságában vállalkozott rá, hogy az említett A kisasszony és a csavargó címû, több töredékben, hiányos példányokban fennmaradt némafilmet rekonstruálja a moszkvai Majakovszkij Múzeum számára, megírta A rendezés poétikája (Poetika rezsisszuri, 1986) címû könyvében: õ maga is Majakovszkijjal egyidejûleg látta ezt a filmet - csak épp nem Párizsban, hanem Moszkvában, s állítása szerint utóbb, a költõ hazatérte után eszmét is cseréltek errõl a mozimûrõl. De hogy melyikük mit mondott, az homályban marad: Jutkevics csupán kettejük ,,megegyezõ véleményét" hangsúlyozza.
     Elmeséli viszont a film cselekményét, idézi Georges Sadoul mondatait Fejõsrõl és filmjérõl
 s ki is igazítja. Sadoul szerint ugyanis ez a Fejõs-film is a francia avantgárd hatását tükrözi. Jutkevics ezt tagadja. S csakugyan lehetséges, hogy a szovjet rendezõ föltételezése a francia filmtörténészrõl (akit mellesleg szólva, jó barátjaként tartott számon), miszerint az valószínûleg nem látta magát a filmet, csupán hallomás alapján alakította ki véleményét, helytálló. A filmmûvészet története címû, magyarul is olvasható munkájában (Gondolat, 1959) azt írja Sadoul: ,,A Lonesome villanó montázsaival és egymásra fényképezett jeleneteivel még az avantgardizmus hatását tükrözi." Jutkevics ellenben leszögezi: annyiban igaza van Georges Sadoulnak, hogy Fejõs e filmjében föllelhetni a 20-as évek ,,francia filmimpresszionizmusának" hatását, de mûvének éppen hogy megkülönböztetõ jegye az akkor már - Eizenstein filmjei nyomán - világszerte ,,orosz montázsként" emlegetett, rövid beállítások gyors sorjáztatásával kialakított jelenetépítés elvetése. Ellenkezõleg, Fejõs a hosszú beállítások mesterének bizonyult, mintegy elõfutára volt A nagyváros mostohái-ban a sokkal késõbb (Antonioni idején!) ,,szekvenciaként", ,,plán-szekvenciaként" emlegetett jelenetszerkesztésnek.
     A nagyváros mostohái arról szól, hogy New York kõrengetegének két magányos lakója, egy fiatal férfi meg egy fiatal nõ véletlenül egymás mellé kerül Coney Island szórakozóparkjában a hullámvasúton, megismerkedésükbõl gyors - és a filmben gyengéd humorral ábrázolt - szerelmi föllángolás lesz, ám baj támad a hullámvasút gépezetében, pánik tör ki, s a tömeg elválasztja egymástól a szerelmeseket. Ismét magányos a két ember (Glenn Tryon és Barbara Kent játssza szerepeiket Gilbert Warrenton operatõr kamerája elõtt), mindenütt keresik, de nem találják egymást. Végül hazatérnek szûk lakás-zugolyaikba - s akkor bekövetkezik a csodával fölérõ happy end: a lány fölteszi gramofonjára azt a lemezt, amelyen a vidámparkban is hallott, közismert dalocska szól, s a fiatalember meghallja a fal túloldaláról... Kiderül ugyanis, hogy csupán egy vékony fal választja el szobáikat, csak még sosem találkoztak azelõtt!
Némafilm volt ez, Jutkevics szerint csak a feliratokból lehetett tudni, hogy mit is mond a kis szerelmes dalocska (a két személyre készített teáról...); ebben azonban aligha van igaza. Õ Moszkvában látta ugyanis a filmet. Akkoriban ott valószínûleg még a filmszakma bennfentesei sem élvezhették a megszólaló hangot a vetítõteremben - nem így a film eredeti, amerikai közönsége, amelyik már jó néhány filmszínházban találkozhatott hangos részleteket, utólag ,,meghangosított" jeleneteket tartalmazó mozimûvekkel! Mert ilyen volt Fejõs Pál munkája is. Az a bizonyos dal, egy közkedvelt blues - ,,Tea for two" - hallható is volt benne, nemcsak látható... És már néhány párbeszédet is hallhatott, aki Amerikában ült be a Lonesome kedvéért a moziba. Sõt: még színes jelenetekkel is ámította a nagyérdemût e film. Természetesen kézzel színezték azokat a filmkockákat, amelyeken a hullámvasút szerelmespárja az égbe szállt: kék mennybolton, rózsaszín fellegek közt repültek boldogan.
*

Vajon mi nyerte meg Majakovszkij tetszését Fejõs Pál filmjében?
Választ kaphatunk erre a kérdésre.
     Jutkevics idézi M. Andronyikova tanulmányát (Majakovszkij költõi énje a filmben, a Voproszi kinoiszkussztva könyvsorozatának 1970. évi kötetében), amelyben szó van arról, hogy a költõ 1928-ban filmforgatókönyvet készült írni a francia rendezõ, René Clair számára. ,,Ez a filmvázlat nagyon elüt azoktól a forgatókönyvektõl, amelyeket Majakovszkij a korábbi években írt, anyagában, tartalmában, külsõ vonalvezetésében egy-aránt, ellenben visszacsendülnek benne a korai versek, poémák és az elsõ Majakovszkij-filmek lírai intonációi: ugyanaz a magányosság és ugyanaz a reménykedés, ugyanaz az ábránd a tiszta, nem prózai, ám tovaröppenõ, lehetetlennek bizonyuló szerelemrõl..."

Amint Majakovszkij híres, szerelmes tárgyú poémájának a címe mondja: Errõl (Pro eto)... ,,Errõl" szólt volna a René Clair számára eltervezett filmforgatókönyve is.
     És nyilvánvaló: ,,errõl", a magányosak szerelmérõl szólt Fejõs Pál lírai filmalkotása is. S boldog végzõdése ellenére sem beleveszve az érzelgõsség banális mocsarába. Finom humorral, emberséggel szólva a szegények szerelmérõl. Nem véletlenül tetszett meg Majakovszkijnak is.


 

MÉRLEG

WIENER GYÖRGY

A  ,,Kiáltvány" és a társadalmi átalakulás világtörténelmi feltételei

II., befejezõ rész

4.

A II. világháború befejezésekor a tõkés berendezkedés stabilitása átmenetileg egész Európában megrendült. A legyõzött fasiszta rendszereket a kapitalizmus szükségszerû következményének tekintették, s ebbõl fakadóan még egyes kereszténydemokrata erõk is hosszabb távon a társadalom szocialista átalakítását hirdették meg. A Szovjetunió katonai sikerei és az ellenállásban betöltött szerepük folytán a kommunisták elõször jutottak igazán jelentõs szerephez a parlamentekben, a szocialista-szociáldemokrata pártok pedig befolyásukat a munkásosztály mellett a középrétegekre is egyre inkább kiterjesztették. A munkásmozgalom mindkét szárnya nemcsak a  ,,szovjet övezetekben", hanem Nyugat-Európában is meghirdette az  ,,új típusú", illetõleg a  ,,haladó" vagy  ,,népi demokráciát", mely szocialista intézkedéseket is megvalósít. Így tetszett, hogy az európai nemzetek most jutottak el a  ,,Kiáltvány" értelmében felfogott demokrácia kivívásához, s ettõl kezdve megkezdõdhet a társadalom lassú, ám folyamatos szocialista átalakítása. A gyõztes nagyhatalmak közötti ellentétek kiélezõdése azonban igen gyorsan e korszak lezáródásához vezetett. Az Egyesült ùllamok nyomására a kommunistákat kiszorították a nyugat-európai kormányokból, s a Marshall-segéllyel megindult e térség kapitalista újjáépítése, Kelet-Közép-Európában pedig a Szovjetunió - korábbi álláspontjával szakítva - államszocialista rendszerek létrehozását kényszerítette ki. Ily módon Európa keleti felében - Jugoszlávia kivételével - valóságos forradalmak nélkül zajlott le a társadalmi átalakulás, mely eleinte mindenhol a szovjet minta, a  ,,sztálini modell" másolásához vezetett. Ezzel egyidejûleg - részben a nemzeti felszabadító mozgalmak keretében - a kommunisták Kínában, Észak-Vietnamban és Észak-Koreában is hatalomra kerültek, s megkezdték társadalmuk államszocialista jellegû átalakítását. E változások során jött létre a  ,,szocialista világrendszer", melynek a tõkés centrumállamokkal folytatott gazdasági, politikai és - esetenként fegyveres - harca az 1945-1989 közötti idõszak alapvetõ ellentmondását alkotta.
    A nyugat-európai tõkés berendezkedés megszilárdulásához azonban nemcsak a Marshall-segély és az USA katonai jelenléte járult hozzá. A stabilizálást igazán az tette lehetõvé, hogy 1948-ban újabb fellendülés kezdõdött, mely a kapitalista gazdaság minden addiginál gyorsabb fejlõdését eredményezte. A negyedik Kondratyev-ciklus felszálló ágának két és fél évtizede alatt a fejlett centrumországok növekedésének átlagos üteme elérte az 5-5,5%-ot, s ez megfelelõ alapot teremtett a reálbérek folyamatos emelkedéséhez és egy viszonylag széles körû szociális intézményrendszer kiépítéséhez. Emellett a keynesiánus elméletre épülõ anticiklikus gazdaságszabályozás kiküszöbölte a középtávú válságokat, melyeket a rövid ideig tartó, az egyensúlyjavító intézkedések nyomán fellépõ recessziók váltottak fel. Néhány országban a gazdaság egyes szektorainak államosítása is megkezdõdött, s így az állammonopolkapitalista beavatkozás vegyes tulajdoni szerkezettel társult. A tõkés berendezkedés stabilizálása tehát oly módon ment végbe, hogy közben a társadalomban szocialisztikus elemek is megjelentek. Sajátos történelmi paradoxon, hogy a  ,,Kiáltvány" egyik elõmunkálatának, A kommunista hitvallás tervezetének néhány követelése Nyugat-Európában ekkor valósult meg. A magántulajdont ugyanis csaknem minden államban gazdasági és adminisztratív eszközökkel korlátozták, növelték a progresszív adók szerepét, s a munkások viszonylag jelentõs hányadát  ,,nemzeti gyárakban" foglalkoztatták. (E követeléseket lásd: Friedrich Engels: A kommunista hitvallás tervezete. MEM 42. kötet, 300. old.) E változások hatására széleskörûen elterjedt az a nézet, hogy a legfejlettebb országokban fokozatosan, evolúciós úton egy olyan társadalom jön létre, mely a kapitalizmus és a szocializmus sajátosságait egyaránt magába foglalja.
    A tõkés világgazdaság  ,,aranykorát" természetesen nemcsak az osztályharc tompulása, a burzsoázia és a munkásosztály korlátozott együttmûködése jellemezte. Franciaországban és Olaszországban továbbra is jelentõs befolyással rendelkeztek a kommunisták, akik változatlanul a társadalom szocialista átalakítására törekedtek, a félperiféria és a periféria államaiban pedig a gyarmatosítók elleni nemzeti felszabadító mozgalmak nem egyszer a fejlõdés nem-kapitalista, sõt szocialista orientációjú útját kívánták választani. E folyamatok nyomán úgy tûnt, hogy a két világrendszer küzdelmében az antikapitalista emancipáció pozíciói állandóan erõsödnek, hiszen a  ,,létezõ szocializmus" államai, a fejlett tõkés országok kommunista és munkáspártjai, valamint a harmadik világ haladó politikai mozgalmai egységes (bár belülrõl tagolt)  ,,antiimperialista blokkot" alkotnak. A szocialista kísérletek térnyerése azonban egyre inkább a legfejletlenebb térségekben ment végbe; megjelent a sajátos arab, majd a buddhista és az afrikai szocializmus is, mely az  ,,ázsiai" termelési mód, illetõleg a törzsi társadalom alapzatán próbált szocialista berendezkedést felépíteni.
 
5.

Az  ,,aranykort" az 1973-as olajár-robbanás zárta le, mely a negyedik Kondratyev-ciklus hanyatló ágának kezdetét jelentette. Hatására a legfejlettebb tõkés országokban a tartós növekedést stagfláció, majd a gazdasági növekedés ütemének lelassulása váltotta fel, mely az addig alkalmazott keynesiánus gazdaságtan sikertelenségével társult. A válságjelenségek Nyugat-Európa egyes országaiban eleinte a baloldal, fõként a szovjet mintával véglegesen szakító eurokommunizmus elõretörését eredményezték, rövidesen azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az új helyzetben a neoliberális politikai erõk jutnak meghatározó szerephez. A  ,,monetarista ellenforradalom" mind Nyugat-Európában, mind az Egyesült Államokban meghirdette a  ,,kapitalizmus kapitalizálását", vagyis a jóléti állam keretében megjelenõ szocialisztikus elemek minél teljesebb körû felszámolását. Az állami tulajdon privatizálása, a keynesiánus keresletélénkítés szigorú monetáris politikával történõ felváltása és a magántulajdon adminisztratív korlátainak deregulálása fokozatosan az állam-monopolkapitalizmus megszûnéséhez s egy új, globalizált liberális berendezkedés létrejöttéhez vezetett. E folyamatok hátterében alapvetõen a tõke nemzetközivé válása húzódik meg, s ez elsõsorban a multi- és transznacionális társaságok hálózatának kialakulásában, valamint egy egységes, világméretû pénzügyi rendszer létrejöttében fejezõdik ki.
    A negyedik Kondratyev-ciklus leszálló ágát kísérõ nemzetközi adósságválság az IMF-et és a Világbankot a tõkés világrendszer pénzügyi, illetõleg gazdasági minisztériumává változtatta át, hiszen az eladósodott államok gazdaságpolitikáját lényegében e szervezetek elvárásai határozzák meg. A globalizáció egyben a nemzetek közötti különbségek csökkenését és a nemzetállami keretek megrendülését is jelenti, ami az általános  ,,amerikanizálódásban" és az egyesült Európa megteremtésére irányuló törekvésekben egyaránt megjelenik.
    Napjainkra vált tehát igazán érvényessé a  ,,Kiáltvány" feltételezése, mely szerint  ,,a népek nemzeti elkülönülése és ellentétei már a burzsoázia fejlõdésével, a szabad kereskedelemmel, a világpiaccal, az ipari termelés és az ennek megfelelõ életviszonyok egyformaságával egyre inkább és inkább eltûnnek" (Karl Marx-Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. MEM 4. kötet, 462. old.).
    A globalizált liberálkapitalizmus kifejlõdése alapjaiban megkérdõjelezte a nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata pártok osztálykompromisszumokra épülõ, a tõkés berendezkedés korrekciójára irányuló politikáját. Az 1980-as évek elejétõl e pártok mindinkább eltávolodtak korábbi irányvonaluktól, s részben kényszerbõl, részben újabb meggyõzõdést alakítva ki elfogadták a neoliberális közgazdaságtan alapelveit. Ily módon - legalábbis a gazdaságpolitika szférájában - a szocialista-szociáldemokrata felfogás fokozatosan feloldódott a liberalizmusban, s egyben e pártoknak a munkásosztályra gyakorolt hatása is érezhetõen csökkent. Mindez azt eredményezte, hogy a múlt századi liberálkapitalizmus idõszakához hasonlóan a társadalmi perspektívákról folytatott viták a konzervatívok és a liberálisok szembenállására szûkültek, s a tõkés rendszer meghaladásának lehetõsége teljesen elhalványult.
    A kapitalizmus  ,,transzcendálhatatlanságának" tételét különösen megerõsítették a Kelet- és Közép-Európában 1989-1991 folyamán végbement rendszerváltozások, melyek az államszocialista rendszereket polgári társadalmakká alakították vissza. A tõkés berendezkedés helyreállítását tulajdonképpen a globalizált liberálkapitalizmus kifejlõdése tette lehetõvé, mert nemzetközi pénzügyi szervezetein keresztül befolyása alá vonta a súlyosan eladósodott államszocialista országokat. A centrumállamok, mindenekelõtt az USA, a tõkés piaci viszonyok megteremtésében érdekelt helyi menedzser-technokrata réteggel együttmûködve felszámolták a korai szocialista kísérleteket, melyeket sem a munkásság, sem a szövetkezeti parasztság nem védett meg. Ezek a társadalmi rétegek ugyanis, a káderértelmiség jó részéhez hasonlóan, a nyugat-európai életszínvonal elérésére törekedtek, s feltételezték, hogy a tõkés berendezkedés helyreállítása rövid idõn belül lehetõvé teszi a fejlett kapitalista államok utolérését. A nagyüzemi munkások közömbös, esetenként ellenséges magatartásában az is közrejátszott, hogy jó részük - a kis-rutermelõk kisajátítása révén - az államszocializmus idõszakában proletarizálódott, s így a káderréteggel, valamint a törzsökös munkássággal egy-aránt szemben állt.
    Az európai államszocialista rendszerek bukása egyértelmûen jelezte, hogy e társadalmak A gothai program kritikájában megjelölt alsó fok fejlettségi szintjét sem érték el. Ennek oka alapvetõen az volt, hogy termelésük mindvégig a gépi nagyipari üzemformára épült, melyet a részmunkás és az összmunkás ellentétén nyugvó munkamegosztás jellemez. A termelõerõk e fejlettségi szintjén a tulajdonos állam, illetõleg a vállalati menedzserréteg szükségszerûen az  ,,össztõke" képviselõjeként viszonyul mind a fizikai, mind a szellemi munkásokhoz, s így a magántulajdon politikai-jogi felszámolása ellenére a bérmunkáslét fennmarad. A szocialista kísérlet tehát  ,,pusztán" a magántulajdon  ,,negatív megszüntetését" végezte el, vagyis olyan társadalom jött létre, melyet Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratokban  ,,nyerskommunizmusnak" nevezett. (Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-bõl. MEM.) Ráadásul a szovjet-orosz forradalom és a kelet-közép-európai átalakulások nyomán  ,,helyi nyerskommunizmusok" keletkeztek, melyek - politikai vezetõik szándékától függetlenül - a tõkés világgazdaság törvényszerûségeinek alárendelten mûködtek.
    A  ,,szocialista világrendszer" országai tehát valójában perifériás, illetõleg félperifériás államok voltak, amelyek fejlõdési lehetõségét - fõként belsõ tartalékaik felélése után - jórészt a vezetõ centrumhatalmak szabták meg. A centrum és a félperiféria kapcsolatait természetesen az egyes szocialista államok magatartása is befolyásolta. Az ún.  ,,reformországok" az 1960-as évek végétõl egyre inkább a legfejlettebb tõkés gazdaságokkal való együttmûködésre törekedtek, miközben a  ,,konzervatívok" az elzárkózás, az  ,,önerõre támaszkodás" irányvonalát folytatták. A  ,,létezõ szocializmus" számára azonban mindkét megoldás történelmi csapdát jelentett. Az elõbbieket a kizsákmányolás, az utóbbiakat a kirekesztés hozta mind kilátástalanabb helyzetbe. (A kirekesztésrõl és a kizsákmányolásról részletesebben lásd: Giovanni Arrighi: A fejlõdés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása. Eszmélet 15-16. szám, különösen 152 -155. old.) Napjaink fennmaradt államszocialista rendszerei közül Kína és Vietnam mindinkább alárendelõdik a beáramló külföldi tõkének, miközben Észak-Korea - részben a kirekesztés következtében - már az elemi létfeltételeket sem tudja biztosítani lakossága számára.
 
6.

A globalizált szabadpiaci kapitalizmus igazán csak mostanában, az ötödik Kondratyev-ciklus felfelé ívelõ szakaszának kezdetén bontakozik ki. Az információs- és biotechnológiára épülõ új  ,,tudástársadalom" eleinte valószínûleg éppúgy  ,,A tõke kora"-ként jelenik meg, mint az 1848
1873 közötti idõszak. A jelenlegi makroökonómiai adatok és a gazdasági elõrejelzések szerint a növekedés üteme ugyan nem éri el az 1950-60-as évekre jellemzõ 5-5,5%-ot, ám tartóssá válik, amelyet nem szakítanak meg viszonylag mély recessziók. A centrumon belül az egyedüli szuperhatalom, az Egyesült Államok valószínûleg növeli elõnyét vetélytársaival, az Európai Unióval és Japánnal szemben, ez pedig tovább erõsíti a globalizált liberálkapitalizmus  ,,amerikai" jellegét. Az USA, a nemzetközi pénzügyi szervezetekben betöltött vezetõ szerepét is felhasználva, a leggyorsabban fejlõdõ térségekben feltehetõleg a gazdasági növekedés ütemének lassítására törekszik, miként ezt legutóbb a dél-kelet-ázsiai adósságválság kirobbanása is bizonyítja. Mindezek a folyamatok a világkereskedelem átfogó liberalizálásával társulva mennek végbe, és ez a centrumországok számára lehetõvé teszi a keresletélénkítés nélküli exportorientált növekedést. Az új piacok meghódítása most már valóban az egész világra kiterjeszti a tõkés berendezkedést, miközben az egykori szocialista államokra és a fejlõdõ országok egy részére jellemzõ importhelyettesítõ gazdaságpolitika végérvényesen eltûnik. Ilyen körülmények között a fejlett régiókból az ipar kitelepülése változatlanul folytatódik, s ez a mûködõ tõkét importáló országokat - versenyképességük fenntartása érdekében - a bérköltségek ismételt csökkentésére készteti. Ugyanakkor a centrumban, a tartósan magas munkanélküliség ellenére, a fellendülés nyomán a reálbérek folyamatosan emelkedhetnek, a  ,,kapitalizmus kapitalizálása" nyomán azonban a jóléti intézményrendszer lebontása nem szûnik meg.
    A  ,,tõke korá"-hoz hasonlóan, az elõttünk álló két évtizedben az antikapitalista emancipációs törekvések erõsödésére aligha számíthatunk. Ebben a fellendülés, a liberális gazdaságpolitika átmeneti sikerei mellett az is közrejátszik, hogy a Kelet- és Közép-Európában végbement rendszerváltások a munkásosztály számára is a kapitalizmus meghaladhatatlanságát sugallják. Emellett az osztályellentétek nemzetközivé válása, világrendszer szintjére emelkedése is akadályozza a munkásmozgalom megerõsödését, korántsem függetlenül attól, hogy a tõke internacionalizálódásával szemben a munkásosztály általában nemzeti keretek között kísérli meg helyzetének javítását. Ilyen feltételek mellett a centrumországok nagytõkéjével kizárólag a nacionalista és a vallási fundamentalizmus veszi fel a küzdelmet, mely látszólag a régmúlt helyreállítására törekszik, valójában azonban a nemzeti burzsoázia és a kispolgárság érdekeit próbálja képviselni a multi- és transznacionális társaságokkal szemben. E mozgalmak azonban - a múlt századi feudális szocializmushoz hasonlóan - reakciósak, mivel a globalizáció korában a nemzeti kapitalizmushoz való visszatérést hirdetik.
    A globalizált liberálkapitalizmus természetesen csak a szabályozás szintjén szabad verseny. A világgazdasági kapcsolatokban a centrumországok, mindenek-elõtt az Egyesült Államok monopolhelyzete éppúgy érvényesül, mint valaha Nagy-Britanniáé a szabadversenyes kapitalizmus korában. Valószínû, hogy az ötödik Kondratyev-ciklus leszálló ágának kezdetén, 2020 táján a hanyatlás ismét a szabad verseny korlátozásához vezet, de már nem állami, hanem nemzetek fölötti szinten. Ily módon a globalizált szabadpiaci társadalom világméretû szervezett kapitalizmussá alakulhat át, melynek mûködési kereteit regionális szintû államok biztosítják. A jövendõ szocializmusa felé csak a globalizált állam-monopolkapitalizmuson (s nem a  ,,helyi nyerskommunizmusokon") keresztül vezethet út; e világtörténelmi fordulatot azonban csak az antikapitalista emancipáció nemzetközi szinten szervezõdõ mozgalma valósíthatja meg. Egyes világrendszer-kutatók, mindenekelõtt Immanuel Wallerstein szerint e változás a XXI. század közepén, az ötödik Kondratyev-ciklus lezárulásakor mehet végbe, amikor a globális tõkés rendszert - átmeneti kaotikus viszonyok után - egy szocialista világtársadalom (és világkormány) válthatja fel.
 
7.

A  ,,Kiáltvány"-ban vázolt történelmi folyamatok tehát másfél-két évszázad alatt zajlanak le. Napjainkra válik valósággá a tõkés berendezkedés világméretû elterjedése és a nemzetek közötti különbségek eltûnése, a globális szintû osztálypolarizáció pedig feltehetõleg a következõ fél évszázadban, a periférikus ipari kapitalizmus keretében megy végbe. A termelõerõk fejlõdése azonban még ebben az idõszakban sem feszíti szét a tõkés tulajdonviszonyokat, csupán tovább erõsíti a személytelen, közvetett formákat a személyes magántulajdonnal szemben.
    Marx és Engels munkásságuk kezdeti szakaszában a termelõerõk és a tõkés termelési viszonyok ellentmondását jórészt mennyiségi kérdésként értelmezték. A német ideológia megfogalmazása szerint az  ,,elidegenedés", vagyis a kapitalista berendezkedés megszüntetése, többek között  ,,a termelõerõ nagy megnövekedését, fejlõdésének magas fokát elõfeltételezi" (Karl Marx-Friedrich Engels: A német ideológia. MEM 3. kötet, 38. old.). Hasonló álláspontot fejt ki Az alapelvek is, hangsúlyozva, hogy a proletariátus  ,,csakis akkor törölheti el a magántulajdont, amikor már létrejött a termelési eszközök ehhez szükséges tömege" (Friedrich Engels: A kommunizmus alapelvei. MEM 4. kötet, 356.old.). E felfogás egyben azt is jelentette, hogy a társadalmi átalakulást akkoriban még a gépi nagyipar bázisán képzelték el, sõt feltételezték, hogy éppen a nagyipar teszi szükségessé a magántulajdon megszüntetését és a tervgazdaság bevezetését.
    A termelõerõk és a termelési viszonyok közötti ellentét a  ,,Grundrisse"-ben új értelmezést kapott. A politikai gazdaságtan bírálatának  ,,Nyersfogalmazványá"-ban Marx a majdani társadalmi változást már nemcsak a termelõerõk tömegének növekedésével, hanem a munkafolyamat jellegének átalakulásával kapcsolja össze. E mûvében kifejtett álláspontja szerint a nagyipar fejlõdésének eredményeként a munkások már nem közvetlenül vesznek részt a termelésben, hanem egyre inkább  ,,õrzõként és szabályozóként" viszonyulnak e folyamathoz. Ilyen körülmények között már természetesen nem a közvetlen munka, hanem az általános munka, a tudomány válik a gazdaság fõ forrásává, s így a munkaidõ értékmérõ funkciója is eltûnik.  ,,Ezzel a csereértéken nyugvó termelés összeomlik s maga a közvetlen anyagi termelési folyamat leveti a szûkösség és az ellentétesség formáját", hiszen a többletmunka nem feltétele többé a gazdaság fejlõdésének (Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. MEM 46/II. kötet, 169. old.). A kommunista társadalom megteremtése tehát automatizált termelést feltételez, amelyben a közvetlen értékalkotó munka szerepét a tudomány veszi át.
    A  ,,Kiáltvány" megjelenése utáni száz esztendõ alatt ilyen változás sehol sem ment végbe, és a tudomány az utóbbi évtizedekben is csupán a centrumországok néhány csúcstechnológiát képviselõ ágazatában vált közvetlen termelõerõvé. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a tõkés világrendszer még nem merítette ki tartalékait, s azt is szükségszerûnek kell tekintenünk, hogy a  ,,létezõ szocializmus", a gépi nagyipar bázisán fejlõdve, a gyári hierarchiát az egész társadalomra kivetítõ bürokratikus államszocializmusként mûködött. A termelõerõk meghatározó szerepét az is jelzi, hogy a tõkés berendezkedés szakaszváltásai a Kondratyev-ciklushoz kötõdnek, melyek bázisát feltehetõen a korszakos technológiai változások képezik. Mindez végül is annak a marxi tételnek az igazságát erõsíti, hogy  ,,egy társadalomalakulat soha nem tûnik el addig, amíg nem fejlõdtek ki mindazok a termelõerõk, amelyeknek számára elég tágas, és új, magasabb rendû termelési viszonyok soha nem lépnek helyébe, amíg anyagi létezési feltételeik magának a régi társadalomnak méhében ki nem alakultak". (Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához, Elõszó. MEM 13. kötet, 7.old.).

1998. január-február
*

A kapitalizmus meghaladhatóságának mikéntje igen összetett kérdés, és szerintünk nem hanyagolhatóak el sem a szocialista irányultsághoz ragaszkodó országok (Kínára, Vietnamra és Kubára gondolunk), sem a jövõben szocialista utat választó országok új tapasztalatai, hiszen - hogy a költõ szavával éljünk - ,,nem fojthatnak kétszer ugyanazon folyóba". Örülnénk tehát, ha ezekrõl a kérdésekrõl tudományos igényû vita bontakozna ki folyóiratunk hasábjain. - A szerkesztõség.


 
 

H. VARRÓ RÓZSA

A baloldaliság és az õ egysége

Egy társadalomelméleti fogalom bármely sajátosságát vizsgálva elemi követelmény, hogy a szerzõ rögzítse: mit ért a fogalom tartalmán és terjedelmén. Többszörösen igaz ez a baloldaliság problémakörére, amelyet története során számtalanszor halottnak nyilvánítottak, napjainkban pedig - fõként Kelet- és Közép-Európára vonatkoztatva - végérvényesen elparentálni szándékoznak, ráadásul megszégyenítõ módon, a temetõ árkába. Pedig nem halt meg, s még a tetszhalál állapotában sincs. Változott azonban történelmi formája, módosult tartalma, hatóköre és befolyásának mértéke, és - legalábbis országunkban - jelentõsen megcsappant híveinek száma, s fogalmának tartalma számos elemében megváltozott. A társadalmi okok jelzésszerû felsorolása is meghaladja e tanulmány kitûzött szándékát és terjedelmi lehetõségét. Ezért megelégszünk annak rögzítésével, hogy - földrajzi és idõbeli megjelenésétõl függetlenül a baloldaliság semmiképpen sem vesztette értelmét mint társadalmi jelenség. Nézzük meg, mi bizonyult maradandónak e fogalom eredeti tartalmából?
Felfogásom szerint a baloldaliság fogalmával, legáltalánosabb értelemben, jelölhetjük ama gyakorlati szándékoknak, politikai cselekvéseknek és társadalomfilozófiai nézeteknek az együttesét, amelynek valamilyen módon célja a fennálló tõkés társadalmi viszonyok meghaladása. Ezen belül a tõkés társadalomra jellemzõ alapvetõ társadalmi igazságtalanságok, esélyegyenlõtlenségek kiküszöbölése, az átfogó társadalmi (gazdasági, pénzügyi, erkölcsi, kulturális, mûvészeti stb.) válságok elkerülése, a globális környezeti ártalmak minimalizálása, valamint a helyi és világháborúk okainak s ezzel lehetõségüknek a megszüntetése.
    E szándék, törekvés és gondolatkör mentén helyezkedik el a mai baloldal is. Mivel pedig mindezekben a mai társadalmak valóságos gondjainak szinte valamennyi lényeges eleme tükrözõdik, ezért ez egyszerre igazolja a baloldal létjogosultságát, valódi létét, s a hozzá csatlakozók egységének elvi lehetõségét. További gondolatmenetünk erre az egységre koncentrál, leszûkítve a problémakört a kelet-közép-európai térségre, azon belül is inkább a hazai viszonyokra.
A  ,,van-e egység a hazai baloldalon?" kérdésre, sajnos, egyértelmû nemmel kell válaszoljunk. Holott a legtöbb jószándékú, nemes igyekezettõl áthatott, de mégis naiv kérdés így fogalmazódik meg:  ,,Ha tudtunk egységre jutni a fasizmus elleni küzdelemben, még mérsékelten jobboldali, vagy legalábbis konzervatív polgári erõkkel is, akkor ma a fasisztoid, szélsõséges jobboldal elleni harcban és a »vadkeleti« tõkés viszonyok súlyos ellentmondásai ellen miért nem teremthetõ meg az egység a baloldal különbözõ áramlatai között?"
A válaszhoz egy másik kérdéscsoport felvetésén keresztül vezet az út, nevezetesen, azt taglalva, hogy miért gyengék ma a baloldal erõi. E kérdés akkor is jogosult, ha tudjuk, hogy erõ és egység elválaszthatatlanok, de semmiképpen nem szinonimák. Másként szólva, ha a baloldal szükségessége és létjogosultsága adott, miért gyengék szétforgácsoltságuk által is ezek az erõk?
 

1. Szubjektív okok

Egy nagy, céljában baloldali jellegû társadalmi átalakulásnak ma nem közvetlenül elõtte, hanem éppenséggel átmeneti világtörténelmi bukás formájában utána vagyunk. ëgy szükségképpen csökkentek a mozgató és összetartó erõként is funkcionáló reális lehetõségek, és a minden változást pozitív erõként is felerõsítõ illúziók. Helyüket a cselekvési tér beszûkülése, lélektanilag pedig a kiábrándulás és az átmeneti reményvesztés foglalta el. Ez utóbbit tovább erõsíti az a tény, hogy a hét illetve négy évtizedig tartó szocialista kísérlet (nem kísérletezés!) azt is eredményezte, hogy a baloldali elit tagjai ismerik egymást, van képük egymás jellemérõl, hibáiról, s így ugyancsak ritka azoknak a száma, akik személyes aurával, sajátos vonz-erõvel, a szó legjobb értelmében vett tekintéllyel rendelkeznek.
    Az igazi okok mégsem itt keresendõk, hanem azon negatív társadalmi tapasztalatokban és élményekben, amelyeket egy feltétlenül baloldali törekvést megtestesítõ, de attól erõsen eltérõ, számos ponton azt megtagadó szocializmus hozott létre. Következésképp elõállt az a sajátos helyzet, hogy a szocializmusból való kiábrándulás megjelent a baloldalon is. Mik voltak e kiábrándító tényezõk? Ezek közül csak néhányat említünk, átnyúlva kissé az objektív okok területére.

    a)

A volt szocializmus az esélyegyenlõség nagyon fontos elemeinek történelmi jelentõségû megteremtése ellenére igen sok esélyegyenlõtlenséget is görgetett magával. Mindenekelõtt a humanizmus deficitjét (fõként az emberi szabadság sérelmére), az elosztás termelékenységet visszafogó egyenlõsdijét, az állami beleszólás eluralkodása és számos társadalmi struktúra bürokratikus megmerevedése formájában. Mindez pedig, más tényezõkkel együtt, a személyes szabadságot, az állampolgári szuverenitást korlátozta a szocializmus vonz-erejének lényegi csökkentésével.

    b)

Döntõ szerepe volt a harmadik világháború megakadályozásában, de nem küszöbölte ki a háborúkat (egy részükre nem is lehetett hatással), sõt azok helyi formáinak egy részében maga is érdekelt volt, bizonyos nemzetközi politikai kérdések téves megítélése, vagy éppen gazdasági (hadiipari érdek, fegyverexport) érdekeltség okából. Következésképpen, nem csökkentette a háborús félelmet, sõt néha maga is táplált háborús pszichózist, annak összes lélektani következményével.

    c)

Nem oldotta meg, sõt maga is halmozta a környezetvédelmi problémákat, miáltal egyéb alapelveivel is ellentétbe került, mint például a saját és a következõ nemzedékek iránti felelõsségével. Egyszerre gerjesztett ezzel egy túl magabiztos,  ,,mindent legyõzünk" attitûdöt, és a jövõtõl való  ,,ökológiai" félelmet és aggódást.
Mindezek, mint objektív folyamatok szubjektív tükrözõdései részévé váltak a baloldal elbizonytalanodásának és a társadalom nem jelentéktelen részétõl való elszigetelõdésének. E probléma lélektani és eszmei feldolgozása egyszerre volt gyengítõ és megosztó hatású a baloldalon. A kiábrándulás okaitól való elhatárolódás ugyanis sokféle lehet. Voltak, akik ezen okokat makacs determinizmussal a korabeli történelmi folyamatok szükségszerû, elkerülhetetlen velejáróinak, mások egyenesen jogosaknak tartották azokat. Ismét mások az elhatárolódásnak azt a formáját választják, miszerint a megtörtént negatívumoknak nem volt közük a szocializmushoz, nem kevesen pedig odáig mennek el, hogy az elõzõ társadalmi formációt nem is tekintik szocializmusnak.
 

Objektív okok

A baloldal gyengeségének súlyos objektív okai is vannak, amelyek az európai szocializmus bukásával, a kapitalista tulajdon és társadalmi viszonyok kelet- és közép-európai térhódításával, az amerikai befolyás növelésével meglehetõsen tartós és szilárd alapokhoz jutottak. Mutatóul vegyünk sorra néhányat.

    a)

Miközben az említett térségben, valamint az EU közösségben és a modern piacgazdaság egészében számos kiélezett ellentmondás alakult ki - beleértve a  ,,rendszerváltott" országok évtizedek óta nem látott, vagyoni egyenlõtlenségekbõl fakadó társadalmi feszültségeit -, mégis látnunk kell, hogy az ellentmondások ma még nem olyan kiélezettek, hogy ellenük fordulva egy újonnan fölépülõ baloldali mozgalom gyorsan kibontakozhatna. Ezért is figyelhetõ meg ma még a baloldalon inkább a  ,,tûz õrzése", vagy az emlékek, ha nem éppen a nosztalgiák ápolása.

    b)

Miközben a globalizáció egyetemes folyamatában a tõke nemzetközisége a multinacionális vállalatok, a tõkekihelyezés, a regionális pénzügyi egységesedés, a nagy gazdasági, katonai tömbök kialakulása formájában egyre inkább erõsödik, addig a baloldal megerõsödésének azon alapfeltétele, melyet internacionalizmusnak nevezünk, gyakorlatilag hiányzik, mind eszmei, mind szervezeti, de gyakran még az elemi szolidaritás szintjén is. Azaz a régi (létezõ, vagy sokszor csak deklarált) internacionalizmus felbomlott, s a tõkés globalizáció dialektikus ellenpontjaként még nem szervezõdött újjá.

    c)

A baloldali mozgalmak klasszikus harci formáinak és eszközeinek gyakori és átfogó alkalmazása a modern élet, s fõleg az országok, gazdaságok interdependenciái miatt meglehetõsen korlátozott, miközben új módszerek még nem alakultak ki. Viszont nem egyszer éppen a terrorizmus lép föl a baloldal színeiben, vagy - ártó szándékkal - szándékosan tüntetik azt föl baloldalinak. Holott sem az egyéni, még kevésbé a vétlen emberek tömegeinek legyilkolására irányuló terrorizmusnak soha nem volt köze a tudatos baloldalhoz. Legfeljebb a baloldal igen extrém, periférián lévõ csoportjainak volt módszere az egyéni vagy csoportos terror (nem sorolandó ide a reguláris fegyveres vagy partizánharc!), és mögöttük nem egyszer tõkés-maffia érdekeltségû megbízók álltak.

    d)

A gyengeség fontos összetevõje, hogy erõs, baloldali vagy legalább baloldali színezetû nagyhatalmak formájában nincs egy olyan hinterland, ahonnan eszmei, erkölcsi vagy politikai példa, esetleg konkrét szervezeti és anyagi segítség áramlana, vagy melyeknek ilyen jellegû kisugárzásuk volna. Nem sorolhatjuk ide általában a szocialista, szociáldemokrata kormányokat, mert ezek baloldalisága gyakran halovány, s fõleg mert kormány és hatalom a modern demokráciákban nem egészen esik egybe, baloldaliságuk érvényre juttatása alig-alig sikerül. Nem tekinthetjük bázis-háttérnek és mintának Kínát sem, a maga abszolút keleti történelmi hátterével, tõlünk teljesen eltérõ nemzeti sajátosságaival, s most kibontakozó, de a jövõjét nem kellõképpen láttató jelentõs változásaival.

    e)

Végül hiányzik az a fiatal korosztály, amelynek manipuláció nélküli képe volna a kapitalizmus lényegérõl, amelynek lenne olyan tapasztalata és felismert érdeke a mai életrõl, amely konkrét baloldali jellegû értékekben és célokban fogalmazódna meg. E nélkül pedig nehezen vihetõ sikerre a mozgalom eszmei és módszerbeli megújulása, és a célok mozgósító értékû és hatású realizálása. Nem állítjuk ezzel a 60 körüli korosztály megújulási képességének lehetetlenségét, törekvéseik jelentéktelenségét, de hogy nem képeznek elégséges alapot az erõ forrásául szolgáló baloldali megújuláshoz, az majdnem bizonyos.
Mindezek után kimondhatjuk, hogy az egység hiánya a felsorolt gyengeségi faktorokban lelhetõ fel. Miközben az egység hiánya következménye a gyengeségnek, maga is fontos eleme annak, s mint ilyen okként is szerepel. Kölcsönös, egymást felerõsítõ s egymásba átmenõ jellegük nem zárja ki annak lehetõségét, hogy önállóan foglalkozhatnánk az egység hiányának okaival, elsõsorban a hazai vonásokat emelve ki.
 

3. Az egységhiány közvetlen okai, illetve összetevõi

Az elsõ okot egy paradox állítással jelölném, nevezetesen azzal, hogy van egy sajátos  ,,azonosság" a baloldaliak között, ami nem kedvez az eszmei és cselekvési egységnek.
Gondolok itt a korosztálybeli, élettapasztalatbeli azonosságra, ahol szinte mindenki ismer mindenkit, ismerik egymás elõéletét, a szocializmus negatív vonásaiban betöltött, vagy feltételezett szerepét és felelõsségét. Ez a fajta, már-már személyi közelség az esetek egy részében nem növeli, inkább csökkenti az egymás iránti bizalmat. A régi tapasztalatok, no meg az egymásnak tulajdonított sérelmek felidézése nyomán igen gyakori, hogy az egyik irányzathoz tartozó csak azért csatlakozik egy másik irányzathoz, mert az elõbbiben találkozott negatív tapasztalatainak vélt vagy valós hordozójával. Ezzel függ össze az is, hogy az osztódással keletkezõ új és új baloldali szervezetek, szövetségek nem annyira a nézetkülönbségeken alapulnak, mint a személyi bizalmatlanságon. ëgy jött létre az az állapot, hogy az egység lelkes hirdetõi mindent megtesznek azért, hogy új és új baloldali szervezeteket hozzanak létre. Azonban ezek összességében a tagság minimum 60-70%-át ugyanazok a személyek alkotják. ëgy, ha ne adj'isten több szervezet egyesülne, döbbenten tapasztalnák, hogy nem kapnák meg az egyesült szervezetek számának és tagságának összegét, legfeljebb 1/3-dal lennének többen. S kiderülne, hogy ugyanazokban a kérdésekben értenének egyet, és ugyanazokban maradnának mély elvi ellentéteik, mint korábban.
    Az egység hiányának második és igazi oka, magyarázata a múltra és jelenre vonatkozó nézetek és helyzetértékelések különbsége, de mindenekelõtt a szocializmus megbuktatásának és bukásának okaira vonatkozó mély nézetkülönbségekben rejlik. Mivel pedig ezek az ellentétek nemcsak eszmei, de legalább annyira érzelmi, magatartásbeli, intellektusbeli vonásokkal is összefüggnek - figyelembe véve, hogy már nem fiatalokról van szó -, aligha remélhetjük a nézetek alapvetõ közelítését, még viták, rendszeres eszmecserék esetén sem. Ha pedig a múltat illetõen aligha jöhet létre konszenzus, nem várhatjuk sem a jelen, sem a jövõ valamiféle egységes megítélését. E nélkül pedig nem jöhet létre a baloldal szükséges újrafogalmazása talaján annak újszerû egysége. E nélkül nem várható a fiatalabb korosztályok tömeges csatlakozása, bármennyire is igényelné azt saját objektív társadalmi helyzetük és érdekeik, mi több, saját jövõjük.
Paradoxonnak tûnik, de tény, hogy magának az egység fogalmának eltérõ értelmezése (melyben a múlthoz és a jövõhöz való viszony is kifejezõdik) is gátolja az egység létrejöttét. Néhányan például azt gondolják, hogy akkor van egység, ha mindenki más az én ideáimat osztja; mások azt gondolják, hogy bizonyos alapkérdésben való egyetértés is elég az egységhez. Csakhogy éppen ezeknek az  ,,alapkérdéseknek" a körülhatárolása újabb szétfeszítõ erõt jelent. Többek úgy vélik, hogy ha túl szigorúan definiáljuk az egység fogalmát, akkor megöljük az önálló gondolkodást és a cselekvési kezdeményezéseket, ha pedig liberalizáljuk, akkor a széthullást segítjük vele elõ.

Az  ,,igazi baloldal"-ról

A továbbiakban az akcióbeli egységhiány sajátos okáról, egy nagyon profán, hibás nézetrõl szólnék. Nevezetesen az IGAZI BALOLDAL fogalmáról. Ez egy öndicsérõ, vagy másokat rejtetten megbélyegzõ jelzõ, mert általa kimondatik:  ,,ti pedig nem vagytok igazi baloldaliak".
No de van-e létjogosultsága az  ,,igazi baloldal" fogalmával dobálózni, és mi a tartalma, s fõleg miféle vonzatai lehetnek ennek a minõsítésnek?
Bármennyire is tetszetõs ez a fogalom, valójában nincs létjogosultsága, mert etikai kategória lévén, alkalmas arra, hogy elleplezze a sokféle baloldali irányzat eszmei mibenlétét, osztály- vagy rétegtartalmát. Mivel a kapitalizmus sem homogén jelenség, történelmi fejlettsége és konkrét megnyilvánulása igen sokféle, így baloldali ellenlábasa is igen sokféle lehet. Létezik: kispolgári és/vagy anarchista baloldal, baloldali népi nacionalizmus, vallásos-egyenlõsítõ baloldal, ösztönös baloldal, szociáldemokrata baloldal, tudatos-marxista, vagy kommunista baloldal.
    Ezeken belül lehetnek még különféle árnyalatok, radikalizmusuk és tudatosságuk eltérése arányában. Ez utóbbi relációban megengedhetõ az igazi jelzõ is, aszerint, hogy ezen irányzatok eszmei tartalmát milyen következetességgel, mennyire tiszta formában képviselik az egyes személyek vagy csoportok. Az viszont nem igaz, hogy van  ,,az igazi baloldal", és vannak a kevésbé, vagy egyáltalán nem igazi baloldali irányzatok. Nincs, mert az IGAZI fogalma, alapvetõen etikai értékítéletet hordoz, amely rejtetten erkölcsi alacsonyabb és magasabb rendûségre utal, és számos káros következményt szül, politikailag nem orientál. Végsõ soron ebbõl fakad az is, hogy a hazai  ,,igazi baloldaliak" politikai gyûlöletének tárgya mindenekelõtt a Szocialista Párt, majd a liberalizmus, alig fordítanak gondot a mérsékelt jobboldalra, s bár szavakban igen, de gyakorlatilag veszélytelennek tartják a szélsõ jobboldalt.
    Eszmeileg kifejezetten zavart kelt ez a fogalom, mert az  ,,igazi" nem mond semmit egy irányzat elméleti tartalmáról, világnézetérõl, szellemiségérõl, realitásáról és igazságának erejérõl. Pedig az igazi eltérések éppen eszmei szinten találhatók. Gondoljunk például az e cikk elején megfogalmazott definícióra a baloldaliság tartalmáról, amelynek minden passzusában az értelmezések egész sora lehetséges. Vegyük a legfontosabbat, a  ,,kapitalizmus meghaladásának" sokféle értelmezési lehetõségét. Nyilván a szociál- demokrata felfogás ezt a  ,,meghaladást" a kapitalizmus radikális megdöntése nélkül gondolja el. Nevezetesen a gazdasági-szociális-emberjogi és a demokratikus értékek oly mérvû átalakulása útján, amely a tõkés piacgazdaság lényegét, annak korábbi énjét változtatja meg. Ehhez a gazdasági fejlõdésen keresztül spontán módon, a politikai harc békés eszközeinek felhasználásával vélnek eljutni. Vannak baloldali vallásos (és egyéb) irányzatok, amelyek szintén a kapitalizmuson belül, annak szociális oldalának fejlesztésével, a vallásosságra, az emberi jóságra és igazságérzetre apellálva gondolják el a változást, mint Isten országához való közelítést. Lehetnek radikális egyenlõsítõ irányzatok, amelyek a kapitalizmus elsöprése után az elosztás igazságossá tételében látják a fõ megoldást, a teljes társadalmi egyenlõség talaján. S létezik a forradalmi, marxista irányzat, amely a termelési, ezen belül a tulajdonviszonyok radikális megváltoztatásával, a közösségi tulajdonon alapuló új elosztási rendszerrel és természetesen az egész politikai-intézményi és kulturális-szellemi felépítmény gyökeres átalakításával tartja lehetségesnek a kapitalizmus meghaladását.
    Ezeket a mély elvi eltéréseket nem sûríthetjük bele az  ,,igazi" és  ,,nem igazi" jelzõkbe, mert a különbségek nem etikaiak, hanem politikaiak, s adott esetben a legtöbb etikai értékkel is az bír, amelynek legnagyobb az objektív realitása, s amely épp e realitás által a legtöbbet tudja elérni, a legkevesebb emberi áldozattal. Az  ,,igazi baloldal" jelszavában az a legkárosabb, hogy etikailag hamis magatartást sugall, zavarva a baloldali egység kialakulását. Ugyanis: alkalmas a belterjes gyanakvás, és gyûlölködés szítására; kialakít egyfajta arisztokratizmust minden más baloldali szervezet és mozgalom iránt, következésképp elszigetelõ hatású, nemcsak a baloldaltól, hanem általában a tömegektõl; kizárja az elvi vitákat, hiszen ahol az  ,,igaziak" vannak, ott a vezetés a legigazibb, ezért tehát nincsenek alternatívák, nincs ellenvélemény, nincs eszmecsere, s bekövetkezik a szellemi pangás, az abszolút eszmei hierarchia, ahol a gondolkodás joga csak a piramis csúcsán adódik, de ott is minek, ha a fennálló konstrukcióban úgy sem szólhat senki a tévedésekért; végkövetkezményként zárt álközösséggé válik az  ,,igaziak" együttese, ahol lassan kihal a lelkesedés, megszûnik a szolidaritás, majd eltûnik a vox humana is. Hogy is kerülhetnek hát közel választóikhoz, a lakossághoz azok, akik egymástól is eltávolodnak?
    Az  ,,igazi baloldal" kategóriájának sokoldalú károssága nem jelenti azt, hogy tagadnám a baloldal különbözõ irányzatai eszmei-politikai tartalmának, elméleti színvonalának, gyakorlati eredményességének, módszerbeli sokoldalúságának, vagy éppen életközelségének alapvetõ és meghatározó eltérését, mi több elvi ellentétét. Csakhogy ezek az eltérések egyik irányzatot sem teszik  ,,igazivá" a másikkal szemben, sõt önmagában még sikeresebbé sem. Kellõ objektív és szubjektív külsõ és belsõ feltételek hiányában egy következetesen marxista baloldali mozgalom tûzön-vízen át való erõltetése nem élvez felsõbbrendûséget más, kevésbé következetes formákkal szemben, bár végsõ eredményességben és társadalmi hasznosságát tekintve elvileg fölötte áll egy kispolgári,  egyenlõsítõ, vagy kispolgári-anarchista baloldalnak, ám makacs erõltetése konkrét feltételek hiányában az eredményesség és hasznosság tekintetében ugyanúgy megkérdõjelezhetõ. Ugyanis az ilyen helyzetek a  ,,legkedvezõbb" alkalmak a baloldal torzulására és önmaga lejáratására. Miként a megfelelõ alkalmak elmulasztásával a  ,,legkövetkezetesebb"-nek mondott baloldaliság is alulmúlja annak bármelyik opportunista vagy egyéb mérsékelt változatát. Az  ,,igazi baloldali" kifejezés csak személyek baloldali elkötelezettségének mértékéül szolgálhat, mint jogosan alkalmazott etikai mérce, de még itt sem feltétlenül elõnyös a mozgalom számára, mert minden minõsítés könnyen stigmatizációba csaphat át.
    Mindazonáltal az  ,,igazi baloldaliság" mint káros eszmei tévedés önmagában nem magyarázza a baloldal gyengeségét és széttagoltságát. Hozzátartozik a kérdés megválaszolásához mindaz, amit ezen okfejtés elõtt leírtunk, kiegészítve azt néhány zárógondolatunkkal.
    Valószínûleg alapelvként mondhatjuk ki, hogy bármely politikai irányzat, mozgalom ereje és szervezettsége saját immanens tulajdonságain és résztvevõinek szándékán túl azon múlik, hogy milyen mérvûek megvalósulásának aktuális lehetõségei, s ezek a lehetõségek belátható idõbeli távolságon belül vannak-e. Ha az elõbbi nagyfokú, az utóbbi pedig kismértékû, akkor kevesebb energiaráfordítással is megnövekszenek erõi, redukálódnak áramlatai, növekszik egysége.
    A baloldal mai helyzetében jelenleg - sok egyéb mellett - pontosan ez a két tényezõ hiányzik az egységhez. Az okoknak szinte végtelen listája lenne felsorolható. Befejezésül hármat emelünk ki:

    a)

A nemzetközi burzsoázia túlereje (a két rendszer versenyében a szocializmus alulmaradása), a nyugati nagyhatalmak, kiváltképp a multinacionális tõke és az Egyesült ùllamok térnyerése (politikailag és a termelési viszonyok szintjén), amelynek megtartásáért az eszközök egész tárházával mindent megtesz.

    b)

A baloldal hazai és kelet-közép-európai felmorzsolódásaa volt szocializmus hibái, objektíve jelentkezõ eredménytelenségei és a baloldali alternatívák végigvitt eszmei küzdelmének hiánya.

    c)

Végül: a baloldali fordulatban érdekelt tömegeknek a rendszerváltás oly nagy áldozatukba került, hogy egy ellenkezõ elõjelû váltásban való érdekeltségük kisebb, mint ez újabb fordulat további áldozataitól (anyagi, erkölcsi, politikai és emberáldozattól való együttes félelem!) való tartózkodásuk. Ugyanennek a kérdésnek másik oldala az, hogy növekszik a rendszerváltásban érdekelt rétegek száma, akik mint nyertesek, egyre inkább kötõdnek egzisztenciálisan, életmódban és politikailag is a kibontakozó s egyre jobban  erõsödõ tõkés viszonyok fenntartásához. Horribile dictu, ha nem is érzelmileg, de egzisztenciálisan az ellenérdekeltek közé tartozik a volt párt- és állami elit másod- és harmadgenerációja is.
    Mindez nem jelenti a baloldal létének feleslegességét és megerõsödésének lehetetlenségét. Csupán a folyamat nehézségeirõl és elhúzódó jellegérõl van szó. Ez pedig nem kedvez a látványos és nagy tömegeket gyorsan vonzó eredményeknek.

De kedvez két dolognak. Kedvez a részeredményekért, fõként a szociális jogokért való  küzdelemnek, a társadalmi ellentmondások feltárásának s a belõlük fakadó emberi tragédiák csökkentésének. Továbbá kedvez a jövõre irányuló eszmei felkészülésnek, a nézetek tisztázásának, az alternatívák kidolgozásának, a mûvelt, humanista, szolidaritáson alapuló s mindezek következtében vonzóvá váló, korszerû baloldaliság továbbfejlesztésének.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Az árulás pszichológiája

Budapest legelõkelõbb szállodáinak egyikében hallgatom Popper Péter elõadását. Léghûtött szalon, pincérek hordják a feketekávét és az üdítõitalokat. Egy kávé és egy kis üveg ásványvíz ára itt - borravaló nélkül - 750 forint lenne; a hallgatóság most ingyen juthat hozzá.
    Villognak a fotósok vakui, pásztáznak a tévékamerák, az elõadó megnyerõen mosolyog.
    Arról beszél, hogy mi különbözteti meg a profi politikusokat és a dilettánsokat. Az - mondja, külön kiemelve a téma aktualitását -, hogy a profiknak nincsenek elveik, õk nem ismernek olyan fogalmakat, amilyen az árulás vagy a hûség. A profi politikusok kizárólag a hatalom kategóriarendszerében gondolkodnak, s ha hatalmuk fenntartása érdekében át kell állaniuk a vesztesek oldaláról a gyõztesek mellé, ez számukra nem jelent semmiféle problémát, hiszen eszmei kötõdéseik nincsenek. Csak a dilettáns politikusok vélik azt, hogy ki kell tartaniuk elveik mellett, s hogy akik átpártolnak az ellenfél mellé, azok árulók. Az ilyen dilettánsok meglehetõsen veszélyesek is, hiszen az a rögeszméjük, hogy az árulókat meg kell büntetni, s még arra is képesek, hogy a gyõzelem reménye nélkül addig küzdjenek, míg - az elõadó a panorámaablakon túli látványra, a Duna-partra és a Várhegyre mutat - az ellenség szét nem löveti a várost.
    Villognak a fotósok vakui, pásztáznak  a  tévékamerák,  kortyolgatom a luxuskávét, s arra gondolok, hogy itt végre kulcsot találok egy sor, eddig számomra érthetetlennek-abszurdnak mutatkozó jelenséghez. Popper Péter ugyanis nem akárki: 1994 és 1996 között a magyar miniszterelnök személyes tanácsadója volt, s jelenleg is a jövõ értelmiségi elitjének kiképzésére hivatott, ,,Láthatatlan Kollégium" elnevezésû szervezet konzultánsa. A hatalom titkait is jól ismeri, hiszen nem akárhol, hanem a Lenin Intézetben szerzett diplomát, a Kádár-korszak elején pedig büntetõjogásznak készült, s aztán egyszer csak a Pszichológiai Szemle fõszerkesztõi posztjára emelkedett.
    Az egyébként - folytatja gondolatmenetét a kamerákba mosolyogva Popper Péter -, hogy ki ragaszkodik eszméihez, és ki hajlamos arra, hogy ezeket feladja, lélektani szempontból mindegy, mert mindketten saját belsõ, lelki szükségleteiket elégítik ki ilyen vagy amolyan módon. Giordano Bruno és Galilei magatartása így nézve kizárólag a lelki szükségletek tekintetében különbözött egymástól. Giordano Bruno lelkülete azt igényelte, hogy mártírként, a máglya füstjével emelkedjék a magasba, Galileié viszont tanainak visszavonásával nyert kielégülést.
    Villognak a fotósok vakui, pásztáznak a tévékamerák, a pincérek eltüntetik az asztalokról az üres csészéket és poharakat. Popper Péter a zárómondatok egyikében még megemlíti, hogy a mártír hajlandóságú személyiségek a fizikai bántalmazást is vállalják, de itt figyelembe kell vennünk, hogy ez sem nagy ügy, mert a kínzókamrákban mindenki hamar megtanulja, hogyan kell idejében az ájulásba menekülni, s aztán az ember már úgyse érez semmit.
    Ülök Budapest legelõkelõbb szállodái egyikének léghûtött szalonjában, s hallgatom a közönség disztingvált tapsát. A fotósok már csomagolják masináikat, a tévések leoltják a reflektorokat, búcsúzkodás, egyesek itt-ott még gyors és halk üzleti tanácskozásokba bonyolódnak. Kászálódom magam is, és azon töprengek, hogy lám, szegény Giordano Brunót itt másodszor is megégették. Igaz, nem valóságosan, csak szellemi értelemben, a máglya hõsége helyett a légkondícionáló berendezés hûsében, az égõ haj és emberhús bûze helyett kultúrhölgyek parfümillatában, a tomboló tömeg lármája és az áldozat halálüvöltése helyett udvarias tapsok közepette. Viszont ezúttal nem adatott meg neki az eretnekség rangja. Itt ledilettánsozták és mazochista megalomániában szenvedõ hülyének tüntették fel, aki bizonyára nem is szenvedett sokat, hanem ájulásba menekült a komolyabb kínok elõl.
    Ballagok kifelé a szállodából, s arra gondolok, vagy nekem ment el az eszem, vagy ott tartunk, hogy a szervezett bûnözés immáron nemcsak a politikai elit körében építette ki a maga pozícióit - ahogyan ezt egyes sajtónyilatkozatok állítják -, hanem a tudományos gondolkodásban is egyre növekvõ befolyásra tesz szert. Popper Péter jóhiszemûségét természetesen nem vonom kétségbe, ó, dehogy is tennék ilyesmit. ï bizonyára csak egy érdekes gondolatkísérletet vázolt fel, léghûtött szállodai termek jóillatú kultúrhölgyei számára. S különben is közismert ,,másként gondolkodó", ami azt jelenti, hogy õt nemcsak tisztelnünk, hanem szeretnünk is kell, különben nem vagyunk igazi demokraták.
    Gyorsan el is ûzöm magamtól azt a gondolatot, hogy Popper Péternek netán újból el kellene olvasnia saját elsõ, 1970-ben megjelentetett könyvét. Az volt a címe: ,,A kriminális személyiségzavar kialakulása".

FEKETE SÁNDOR

Egy digitálatlan halandó esete a digitális halhatatlanokkal

Egy normális magyar állampolgárnak nem kell feltétlenül tudnia, hogy kik azok a digitális halhatatlanok, bevallom, én is csak késõn ismerkedtem meg e fogalommal, méghozzá egy miniszteriális levélbõl. Az április közepén kelt levél némi késéssel érkezett el hozzám, de megkaptam, s ebbõl értesültem, hogy 1848-as forradalmunk 150. évfordulójára emlékezve a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával s a Magyar Irodalom Háza (hajdan Petõfi Irodalmi Múzeum) kezdeményezésére érdekes programot indított el: irodalmunk jelesebbjeinek mûveit azzal fogják elérhetõvé tenni, hogy a Sulinet és Internet hálózaton mutatják majd be, minden eddiginél nagyobb ,,nézettséget" biztosítva a kiválasztott írók mûveinek.
    A digitális felhasználásért július 1-jétõl kezdõdõen a mindenkori minimálbér négyszeresének megfelelõ havi összeget fogják kapni a szóban forgó írók, akiket 1998-cal bezárólag Kossuth-díjjal, illetve Babérkoszorúval tüntettek ki. A miniszter reményét fejezte ki, hogy én is örömmel fogadom e kezdeményezést, és tagja leszek a Digitális Halhatatlanok Társaságának.
    A miniszteri levelet köszönettel nyugtáztam, s vártam a Magyar Irodalom Háza (ismétlésül: hajdan Petõfi Irodalmi Múzeum) vezetõinek jelentkezését. Nemsokára meg is kaptam az intézmény fõigazgatójának és fõigazgató-helyettesének levelét, mely elsõ mondatában így szólt: ,,Örömmel köszöntjük Önt, mint a digitális Halhatatlanok Társasága leendõ tagját."
Bevallom, mocorgott bennem némi kétely a tekintetben, hogy a Kossuth-díjjal vagy Állami díjjal kitüntetett hölgyek és urak népes társaságából miként választották ki a ,,halhatatlanok" 30 fõs csapatát... Ha van harminc igazi klasszikus halhatatlan jelenleg, akkor talán több is akad, ha nincs több, harminc sincs. De ez nem az én dolgom. Végiglapoztam a Magyar Irodalom Háza vezetõi által küldött hivatalos papírokat, mint például a felhasználási szerzõdést, valamint a programot. Helyeslõleg vettem tudomásul, hogy a már halott halhatatlanok örököseivel is érdemben kívánnak foglalkozni. Feleségemet megkértem hát, hozassa rendbe egyetlen öltönynek nevezhetõ ruhadarabomat, hogy a Magyar Irodalom Háza vezetõi által június 2-ára küldött meghívó szerint megjelenhessek a Díszteremben rendezendõ ,,alakuló ülésen".
    A sors azonban, mint már nemegyszer, csúfot ûzött velem. Egy vagy két nappal ama nagy ünnepély elõtt, Velence-tavi vityillónkban, a késõ esti órákban, felhívott a Magyar Irodalom Háza ez  ügyben  illetékes  fõembere,  és  sû-rû mentegetõzések közepette közölte, hogy nem vonatkozik rám a korábban küldött értesítés... Félig aludtam már, nemigen értettem a magyarázatot, de valami olyasmi derült ki a mélységes sajnálkozásból, hogy ez az egész halhatatlan digitalizmus mégsem vonatkozik rám, csak a Kossuth-díjasokra, az Állami díjasokra nem. Ugyanis a szépírók kapták hajdan a Kossuth apánkról elnevezett kitüntetést, a tudósok pedig az Állami díjjal koszorúztattak fel, s én is ilyen utóbbi díjat kaptam annak idején.
Beszélgetõ partnerem bizonyára igazolná szükség esetén, hogy nem lamentáltam, udvariasan elköszöntem. Noha telefonos tájékoztatóm még azt is kilátásba helyezte (mintegy vigaszul?), hogy ama nagy ünnepre azért, ha nem is hivatalosan, de szívesen látnak.
Meg kell nyugtatnom a T. Olvasót - természetesen nem mentem el a bizonyára fényesen sikerült ünnepre. Ha miniszteri és fõigazgatói levél korábban nem invitál a nagy eseményre, talán rám telepszik az irigység. De más a helyzet akkor, ha igen illetékes férfiak meghívó levelei után éjszaka telefonice hûtik le vak reményeimet - ezt az eljárást méltatlan volna elfogadnom.
Ami pedig a szépírói és tudományos munkásság szétválasztását illeti, mely esetünkben némileg nyers és mûvi, ez nem meggyõzõ számomra. Igaz, Petõfirõl írt tizennégy könyvem nagy többsége tudományos célzatú és jellegû, de miért ne férnének el az interneten ilyen munkák is? Ezt persze nem azért kérdem, mintha most ajánlkozni vagy netán éppenséggel könyörögni szeretnék az internet-dicsõség megszerzésére - a történtek után ez fel sem merülhet. A rend kedvéért annyit mégis hadd rögzítsek, hogy a József Attila- és Állami díjam nem pusztán a száraz tudományoskodásnak szólt, hanem némi publicisztikai és szépírói munkásságomnak is. Például a Teleki Blankáról, Lenkey tábornokról írt és bemutatott színdarabnak, tévéjátéknak, a Petõfi, a vándorszínész mellett a Borostyán a vándorszínész címû könyvecskének is, melybõl szintén lett színdarab. Meg Kossuth és Széchenyi életrajzi regényének is. És talán tíz nyelven megjelent idevágó tanulmányaimnak is.
Restellem, hogy ilyen térre kellett sodródnom. Ne legyen félreértés, nem akarom magam visszakönyörögni a digitális halhatatlanok közé, pusztán egy fura eljárást kívántam jellemezni.
A sors úgy hozta, hogy épp akkor, amikor majdnem digitális halhatatlan lett belõlem, egy másik irodalmi dicsõség is lecsapott rám. Levelet kaptam ugyanis egy amerikai tudós társaságtól, mely ugyanúgy gratulációval kezdõdött, mint ahogy néhány napos ,,halhatatlanságom", t.i. így: ,,Dear Mr. Fekete: Congratulations!"
    Pirulna a képem, ha ide másolnám az amerikai levél dicsérõ szólamait, maradjunk a lényegnél: kellõ magasztalásom után tájékoztattak arról, hogy be fogok kerülni egy szép nagy könyvbe. Ilyen meg olyan tudományos és közéleti érdemeim okán. Csak töltsem ki a mellékelt Directory Informationt. Sajnos, milyen a végzet, e leendõ dicsõségem is megfulladt egy mondattól: kiderült ugyanis, hogy azt a könyvet, mely engem is a magasba emelend majdan, 245 dollárért vehetném meg... Hát, momentán nincs ennyi dollárom sem. És nem szeretem a pénzen vásárolt dicsõséget.
Néhány nap leforgása alatt így lettem leendõ halhatatlanból digitálatlan halandó, s így hullott le csillagom az amerikai égboltról is. Hiába, vannak korok, melyekben jobb ha az ember - amíg erejébõl telik - csendben tartja magát a saját elveihez.

 
OLVASÓLÁMPA

ALFÖLDY JENÕ

Egy mai demokrata

Baranyi Ferenc: Könyörgés apátiáért

Meredek út felsõ kaptatóján, a csúcshoz közeledve mutatják Baranyi Ferenc költészetét az elmúlt tíz évben írt versei. Régi erényeibõl mit sem veszített, s az újak növekvõ elismerésre késztetik olvasóját.
    Régi erõsségei közül elõször a formai biztonságát emelném ki. Remekül megmunkált, villoni balladaformában írt verseket találunk a kötetben, amelyek évtizedekkel ezelõtti költeményére, a Ballada az elkényeztetett ifjúságról címûre emlékeztetnek; annak idején az ifjúság jogaiért perelt a rendkívül népszerû (és az akkor fennálló hatalom által nehezen tûrt) versben. Most a körül táncolnak balladás szavai (a ballada szó eredetileg táncot jelent), hogy ismét a tõkéseké a haszon. Nemes hagyományt elevenít föl ezzel: József Attila A tõkések hasznáról címû versére játszik rá. A rájátszás maga is szép tradíció - talán elég, ha a Homéroszra rájátszó Vergiliusra vagy a Szapphóból kiinduló Adyra gondolunk. Más balladamegmunkálású versek is vannak Baranyi kötetében: a Thiery Árpádról megemlékezõ anniVERSaire (franciás szójátékkal a címben); A fal és a fej balladája, ez a történelembölcseleti ihletésû vers; a BallAdy (kedvenc modern költõjére utaló szójátékkal a címben), mely a múlékony politikai divatok perc-emberkéirõl szól; A munkanélküli balladája, mely a mû csúfondárosságával szólva napjaink népjóléti kérdéseit feszegeti. Az Egy faragatlan szentnek (Bánki Lászlónak) ajánlott vers is ballada, mely a ,,csiszolt" (modorú) kõkorszakba illõ vadság ellen emeli pajzsul korunk szókimondó emberségét.
Baranyi mestere annak, hogy leleplezze a választékos mûveltségnek feltüntetett barbárságot, mely olyan kíméletlen a neki nem tetszõ szellemi értékekkel, mint ahogy Petõfit üldözték a szalonirodalom tollnokai, vagy mint ahogy Adytól ,,védelmezték" a nemzetet a magyarság önjelöltjei.
    A költõ erõsségei közé tartozik a szonett, a rondó vagy triolett; a dantei tercina (melyben Shelley híres költeménye, az Óda a nyugati szélhez is szól); az alexandrin, továbbá a példásan tömör és nagy távlatú négysoros, mely egy galambcsõrben elférõ olajággal új világkorszakot segít remélni, és még számos más, kötött formájú vers. Köztük a song épp olyan jellemzõ a költõre, mint a magyaros betyárdal (a Klárisokat író József Attila mûvészetében is nagy horderejû forma ez). Egyéni változatok, belsõ kötöttséget vázazó szabadversek is említhetõk, annak jeléül, hogy Baranyi, mint költõink java, a formamûvészek közé tartozik. (A vázazó kifejezésrõl tudom, hogy hapax logemenonnak számít, egyéni és megismételhetetlen szóleleménynek, de szándékosan utaltam vele az Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak költõ-jére.)
    Közvetlen költõ Baranyi, egy fokkal talán közvetlenebb is, mint ahogy azt évszázadunk irodalmában megszoktuk. Ennek a direktségnek azonban megvan a fedezete. Kibontakozik verseibõl egy olyan költõi önarckép, amely a szemlélõnek egy közvetlen ember vonásait rajzolja ki: egy szeretetre méltó, életpártoló emberét, akinek van kedélye, humora, aki ért az emberek nyelvén, aki magyarán szól mindenkihez. Jelentõs szerelmi költemények, barátságversek, bordalok és versjátékok sokasága jelzi, hogy a létezés neki nem csupán feladat, amelyben a helytállás csak kíméletlen létharcból áll, hanem emberi adomány is, amely felkínálja a lehetõséget az epikuroszi, anakreóni, Rabelaise-i örömekbõl is azoknak a költõknek és olvasóknak, akiknek van hozzájuk fölvevõ készülékük. Ebbõl következik Baranyi sajátos humanizmusa, mely stílusával is rászolgál erre a szóra: költészete - a modern hazai mestereken kívül - a humanizmus és a reneszánsz itthoni és itáliai mûvelõdéstörténeti hagyományaihoz kapcsolódik. Ez a két (egymással nem mindenben azonosítható) mûvelõdéstörté-neti áramlat közös abban, hogy megbecsüli az egyéniséget, ám az eredetiségnél többre tartja a régi értékek védelmét. A hagyománnyal fenntartott viszony jellegében tapintható ki a költõ félre nem ismerhetõ egyénisége. Baranyi szinte versei minden pontján a tradíciót érinti, és minden ponton hozzáteszi a maga korára jellemzõ véleményét a világ állásáról, egyénrõl, társadalomról, szociális kérdésekrõl, a polisz életérõl, értsük bár ezen a Duna-Tisza köze kisvárosait, falvait és tanyavilágát vagy Budapestet.
    Nem tudom, a népi irodalom örökösei mennyire vallják õt maguk közül valónak, de azt biztosan tudom, hogy õ a magáénak vallja a népi irodalom legjobb hagyományait. Øgy, ahogy Illyés mutatott errõl példát: a helyi, a ,,provinciális" emberi gondokkal küszködik, a mai magyarok számolatlan gondjaival, de a világpolgárság követelményeinek is megfelel, amennyiben ez sokoldalú mûveltségbeli felvértezettséget jelent. Baranyi a klasszikus olasz és francia irodalom bensõséges ismerõje; Dantét, Villont, Charles D'Orléans-t, Voltaire-t - de a modernek közül Apollinaire-t vagy Montalét is mondhatom - kevesen ismerik úgy, mint õ. Bibliai utalásai is mai vonatkozásúak: a sokaságot néhány kenyérrel, hallal jóllakató Jézus csodatételét vagy a méltatlanul meghurcolt, ám igazát mégis kivívó Józsefet idézi például, mai szegények vágyaival töltve ki a kétezer éves és még régibb öntõformát.
    Vállalja az egyszerûség elvét, anélkül, hogy leegyszerûsítené korának összetett problémáit. Ha mégis elõfordul ilyesmi, abban is dacolást érzek: a sznobok bosszantásának kihívó gesztusát. (Vajon megérdemelik-e a rájuk fordított figyelmet?) Bravúrnak érzem, ahogy a sorátvetésekkel szinte észrevétlenné teszi a vers szigorú kötöttségét, amikor az egyszerûség ars poeticáját megvallja: ,,Oly egyszerû ez. Semmi komplikált / nincs abban, hogy csakis harmóniát / fog fel fülem, hangom is puszta csend, / ha nincs másik hang, mellyel összecseng." Benjámin László korai verse, a Mássalhangzó jut eszembe ezekrõl a sorokról; Baranyi méltó követõje a mostanában ritkán emlegetett mesternek, s lelke mélyérõl fakad az, amit annak igazához hozzáad: a zenei hivatkozás, amely mélyen megalapozott zenei ismeretein alapul.
    Az én irodalmi tudatomban Baranyi költészete Pilinszkyvel is jól megfér. Bizonyos tekintetben csakugyan rokonok, akár törekedtek erre, akár nem. Valahol azt olvastam, hogy Pilinszky ,,lefelé" barátkozott, és ez sokat rontott emberi arculatán. Érdekes, Jézus nem ismerte azt a ranglétrát, amelyen ,,lefelé" lehet barátkozni, vagy ,,fölfelé" lehet bejutni a szalonokba. Jézus demokrata volt. Pilinszky és Baranyi is az. (Mikszáth Kiadó)


 


MOLNÁR GÉZA

Kafka ismeretlen arca

Franz Kafka: Amerika

A világirodalom még a magamfajta vén könyvmoly számára is tartogat meglepetéseket. Jószerivel nincs ebben semmi csodálatos, ha meggondoljuk, hogy a mûvek elõszámlálhatatlan sokasága a Földön burjánzó élet gazdagságához és változatosságához hasonlítható. A glóbusz legkülönbözõbb pontjain létrejött alkotások sokasága néha kortársi közelségbõl évszázadok-évezredek messzeségébe csábítja kalandozó utakra, s lepi meg ámulatra késztetõ élményekkel, felfedezésekkel az olvasót.
    Nemcsak távoli kultúrák alkotásaival vagyunk így, de néha közeli szomszédnépek irodalmában is találunk még eddig rejtve maradt mûveket. Most legutóbb épp Franz Kafka Amerika címû regényével jártam így. Talán, mert az író korai alkotóperiódusának elsõ regényérõl van szó, s melyrõl híressé vált nagy mûvei mellett meglehetõs ritkán esik szó; tény, hogy rám az új dolgok megismerésének, a felfedezésnek erejével hatott. Jó és emlékezetes élményt hagyott bennem, annak ellenére, hogy a mû bizonyos gyengeségeivel is találkoztam lapjain: a cselekménybonyolítás következetlenségei, megkezdett s félbemaradt történetek, apróbb ténybeli pontatlanságok is fellelhetõk a regényben.
    A tizenhat éves Karl gyereket csinált egy cselédlánynak, s hogy a következményektõl mentsék s tán hogy ballépéséért megbüntessék, szegénysorsú szülei Amerikába küldik az ifjút - ez a regény elsõ mondatából kiderül. Karl megérkezik New Yorkba, s megkezdi életét az új, ismeretlen világban. Egy jóhiszemû, jóakaratú, ártatlan s naiv fiatalember bekerül az amerikai világ forgatagába, találkozik a sokarcú társadalommal, becsületesekkel és szélhámosokkal, csirkefogókkal és gazdagokkal, erõszakos és zsarnokoskodó szolgákkal, változatos kalandok sokaságát éli át - kissé olyasfajta életérzéssel, mint amilyennel Dickenst olvasván Copperfield Dávidnál találkozunk. A Kafka késõbbi mûveiben szokatlan, meleg emberi fény világítja meg egyik-másik alakját.
    A Dickensre való hivatkozás azért is indokolt, mert az ifjú Kafka legkedvesebb írója Dickens volt, másrészt Kafkánál, ki sohasem járt Amerikában, mindaz az ismeret, amivel ebben a regényben Amerikát megjeleníti, Dickens mûveibõl, valamint útleírásokból származik. Tegyük gyorsan hozzá, hogy az amerikai élet panorámája - a kor változásait természetesen figyelembe véve - bámulatosan hiteles és pontos, a mai Amerikával is hitelesíthetõ.
    Az alkotói pálya kezdeti korszakában levõ s elsõ regényét író Kafka mûvében kiválóan megrajzolt jellemekkel és szituációkkal találkozunk s a fentebb jelzett hiányosságok ellenére a késõbbi nagy munkáira jellemzõ kafkai életérzést, a magány, a társadalmi elidegenedés problematikájának jelenvalóságát is fellelhetjük.
Egy senki mással össze nem téveszthetõ, originálisan sajátos, nagy író munkáját élvezhetjük Kristó Nagy István elõször 1967-ben, s ezúttal 1997-ben megjelent kiváló fordításában. (Szukits Könyvkiadó, Szeged)


 
 

SZERDAHELYI ISTVÁN

Jauss esete Popper fuszeklijével

Hans Robert Jauss:
Recepcióelmélet - esztétikai tapasztalat - hermeneutika

Négy és félszáz oldalas mûvet olvasok, amely egy grafomán hajlandóságú német irodalomesztéta tevékenységét reprezentálja. Stílusát, gondolatfûzését e - találomra kiragadott - mondat érzékeltetheti: ,,A kognitív és kommunikatív teljesítményétõl megfosztott esztétikai élvezet ezentúl a történetfilozófia háromfázisú modelljeiben az elidegenedés szentimentális vagy utópisztikus ellendistanciájának számít, a jelenkori esztétikaelméletben pedig egy olyan magatartás summázatának, amely már a klasszikus mûvészettel szemben banauszosz, a modernség valamennyi mûvészeti formájával szemben pedig kontráriusan kizárt beállítódásra utal." (163-164. o.)
    Szakirodalmi megalapozottság tekintetében az jellemezheti, hogy Bonyhai Gábor egy németre fordított tanulmánya alapján Jauss az általa képviselt irányzat fõ elõfutáraként hosszú oldalakon át elemzi a magyar Popper Leó elgondolásait. Popper a fiatal Lukács egyik - minden számottevõ munkásság nélkül, igen fiatalon meghalt - barátja volt. A szóban forgó elgondolások 20 éves fejjel írt, 1981-ig kéziratban lappangó, néhány oldalnyi firkálmányok. Jobbára egy zavaros fejû, sznob zsúrfiú modoros szövegei, de van köztük egy korszakalkotó - Popper szavával - ,,theoréma" is, mely szerint ,,A fuszekli és a zsebkendõ használata fordított arányban áll". Nagyon egyetértek Bonyhaival, amikor azt írja, hogy ,,ennek az elvnek a filozófiai megfogalmazása legalábbis Schellingig vezethetõ vissza", de Jauss talán jobban tette volna, ha Popper kedvéért megtanul magyarul, s nem Bonyhai tükrében, hanem eredetiben tanulmányozza Poppert.
    A magyar nyelvtudás egyébként azért se ártott volna Jaussnak, mert ennek birtokában elolvashatja Szepes Erikával írt verstanunkat, s ez megóvhatta volna attól, hogy a francia alexandrinusokban ,,pszeudojambikus" lejtést meg mindenféle más verstani abszurdumokat keresgéljen (vö. 334. old.).
    Mindebbõl pedig világossá válhat az is, hogy jobb lett volna Jausst megtaníttatni magyarul, ahelyett, hogy a mûveit fordíttatjuk németrõl magyarra. Erre a könyvre ugyanis egyes-egyedül Kulcsár-Szabó Ernõnek van szüksége, aki a jaussi recepcióesztétikai posztmodernizmus hazai vezérképviselõje. Nem azért, mintha magyarul szeretné olvasgatni - Kulcsár-Szabó kiválóan tud németül -, hanem azért, mert akadémikus. És ha õ akadémikus, akkor mesterének, Jaussnak is igen nagy tudósnak kell lennie, s az igen nagy tudósokat magyarra kell fordíttatni.
    Logikus ez, miként a fuszeklirõl és a zsebkendõrõl szóló theoréma, valamint Jauss alaptétele is, mely szerint a mû és befogadója között mindig dialógus folyik, ha az olvasóban megvan a ,,készenlét" a szövegnek ,,a maga másságában való felismerésére és elismerésére" (286. old.). Szólongatom én is ezt a kötetet, biztosítván arról, hogy készséggel elismerem és felismerem a maga másságában, s idõnként nyomaték kedvéért még olyasmikkel is noszogatom, hogy ,,hé, nehogy már immanens maradj a speciális horizontok pluralitásában, amely már az »értelem alatti világok« elméletét anticipálja." S magyarul hozzáteszem, hogy ,,Subsinnwelten!".
   Ez a dög azonban, hiába fecséreltem rá 1180 forintot, sehogyan sem akar trécselni velem. Úgy látszik, ez egy süket mû. (Osiris Kiadó)