ABLAK

Latin-amerikai vers­össze­állításunk tisz­tel­gés a har­minc éve meg­ölt, nagy for­ra­dal­már em­lé­ké­nek

NICOLÁS GUILLÉN
(Kuba, 1902-1989)

Che Guevara

Mintha San Martin a kezét, a tisztát,
nyújtotta volna Martinak barátként,
mintha La Plata, a hatalmas árnyék,
Cautónk habjával osztaná meg titkát,

ekként Guevara, kire népünk itt várt,
Fidelnek kínált gaucho partizánvért,
és barátibb kéz nem küzdött hazánkért,
mikor a fénynél semmi sem volt ritkább.

Futott a halál. Vitte árnya piszkát,
vele tőr, vad, méreg mint baljós gyásznép,
barbár emléküket fények fölisszák.

Kettejük leikéből lett fénysugár ég,
mintha San Martin a kezét, a tisztát,
nyújtotta volna Martinak barátként.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

Parancsnokunk, Che

Azért, mert harcban elestél,
fényed nem lett csekélyebb.
Tüzes ló tartja hátán
tested gerilla-harcos szobrát
a szél és a fellegek közt, fenn a Sierrán.
Azért, mert hallgatsz, nem vagy a csönd még.
S azért, mert lángnak adnak,
mert földdel takargatnak téged,
mert rejtve rejtegetnek
temetőn, erdőn, pusztaságon,
nem állhatják utunk, hogy rád találjunk,
parancsnokunk, Che,
barátom.

Örömujjongó fogsorral
nevet Észak-Amerika. Ám egyszerre
összerándul dollár-
ágyán. Nevetése
arcán álarccá merevül,
s a te nagy fém-tested
felszáll, szerteszóródik
gerillák – bögölyök – csapatává,
s híres neved, a katonáktól megsebesített,
Amerika éjét beragyogja,
akár egy orgia közepébe
hulló hirtelen csillag.
Te tudtad ezt, Guevara,
csak nem mondtad szerénységből,
hogy ne szóljon szád magadról,
parancsnokunk, Che,
barátom.

Te mindenütt ott vagy. Az álomból
és rézből gyúrt indiánban. A négerben,
akit most tajtékos tömeggé ráztak,
meg a salétrom és az olaj élhetetlen teremtményében,
meg a banán rettenetes
elhagyatottságában, a bőrtermő nagy pampában,
meg a cukorban, a sóban és a kávécserjében,
te vagy – véred mozduló szobra, ahogy leterítettek –,
elevenen, ahogyan nem akartak,
parancsnokunk, Che,
barátom.

Kuba kívülről megtanult téged. Egy arc,
ritkás szakállú. Egy szent ifjú,
elefántcsont és olajbogyó bőrű.
Szilárd a hang, mely rendel, nem parancsol,
társként parancsol, rendelkezik barátként,
lágy is, kemény is: elvtárs-parancsnok hangja.
Látunk téged naponta miniszternek,
naponta katonának, naponta
egyszerű, ámde nehéz népnek
naponta.
És tisztának, akár a gyermek,
vagy akár egy tiszta férfi,
parancsnokunk, Che,
barátom.

Mégy kifakult, rongyos átlyuggatott terep-ruhádban.
Most őserdőhöz illő, mint illett
a Sierrához korábban. Az erőteljes
mellkas félig meztelen: puska és szó,
forró forgószél és gyöngéd rózsa.
Nincs pihenésed.
                            Üdv, Guevara!

Vagy inkább – Amerika mélyéből –:
Várj meg minket. Veled tartunk. Halni
akarunk az életért, ahogyan te haltál,
hogy éljünk, ahogyan te élsz,
parancsnokunk, Che,
barátom.

                     CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

Gitárgyászban

I Besorozott katonácska,
   Bolívia katonája,
   válladon viszed a puskát,
   amerikai a márka,
   amerikai a márka,
   besorozott katonácska,
   amerikai a márka.

II Barrientos úrtól kaptad,
   Bolívia katonája,
   azért küldte miszter Johnson,
   testvért öljön adománya,
   testvért öljön adománya,
   besorozott katonácska,
   testvért öljön adománya.

III Ez a halott, nem tudod ki,
   Bolívia katonája?
   Che Guevara ez a halott,
   argentin volt, Kuba várta,
   argentin volt, Kuba várta,
   besorozott katonácska,
   argentin volt, Kuba várta.

IV Ő volt a legjobb barátod,
   Bolívia katonája,
   jóbarátja a szegénynek,
   síkon és fennsíkon társa,
   síkon és fennsíkon társa,
   besorozott katonácska,
   síkon és fennsíkon társa.

V Gyászol, hallod, a gitárom,
   Bolívia katonája,
   gyászol, könnyet mégse hullat,
   van pedig ok a sírásra,
   van pedig ok a sírásra,
   besorozott katonácska,
   van pedig ok a sírásra.

VI Könnyet azért mégse hullat,
   Bolívia katonája,
   nem könnyekre vár az idő:
   nádvágókés suhintásra,
   nádvágókés suhintásra,
   besorozott katonácska,
   nádvágókés suhintásra.

VII Rézgarassal kifizetnek,
   Bolívia katonája,
   el is adnak, meg is vesznek,
   ez a zsarnok praktikája,
   ez a zsarnok praktikája,
   besorozott katonácska,
   ez a zsarnok praktikája.

VIII Talpra, kelj föl, nappal van már,
   Bolívia katonája,
   minden élő talpon van már,
   mert a nap az eget járja,
   mert a nap az eget járja,
   besorozott katonácska,
   mert a nap az eget járja.

IX Egyenesen menj az úton,
   Bolívia katonája,
   ez az út nem sima sétány,
   nem visz árnyas, lankás tájra,
   nem visz árnyas, lankás tájra,
   besorozott katonácska,
   nem visz árnyas, lankás tájra.

X Megtanulod mégis egyszer,
   Bolívia katonája,
   hogy az ember nem öl testvért,
   testvért nem küld a halálba,
   testvért nem küld a halálba,
   besorozott katonácska,
   testvért nem küld a halálba.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

MIRTA AGUIRRE
(Kuba, 1912-1980)

Régimódi ének Che Guevaráról

                                 Sans peur et sans reproche…

– Hol vagy most, lovag, ékes Bayardo,
lovagok gáncstalan kapitánya?
– A viharban, úrnőm, éltem lángja,
hogy örvénylő ciklonná dagadjon.
– Hol vagy most, kecses léptű halandó,
ki félelmet és gáncsot nem ismert?
– Ne virágban keress, de tövisben:
az a kardom, úrnőm, az a kardom.

– Hol vagy most, lovag, bizton ítélő,
kinek sorsa előre megírva.
– Éles kardom a bozótot írtja,
sose késő, úrnőm, sose késő.
– Hol vagy most, lovag, szent tűzben égő,
minden lovagok dísze, virága?
– Fáklyát gyújtok, lobogjon ki lángja
a sötétből, úrnőm, a sötétből.

– Hol vagy most, lovag, erős karoddal,
kinek vértjén pirkadt fel a reggel.
– Itt a vérben, a sárban, a sebben,
fekszem holtan, úrnőm, fekszem holtan.
– Hol vagy most, lovag, hol vagy, a porban,
mozdulatlan, s lépsz mégis előre?
– Abban élek, ki sorsom vivője
leszen holnap, úrnőm, leszen holnap.

– Hol vagy most, lovag, fényteli lélek,
lovagok közt is első a sorban?
– Történelem lett ő, aki voltam,
s mindig élek, úrnőm, mindig élek.

                  DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

ELISEO DIEGO
(Kuba, 1920-1993)

Hol soha többé el sem képzelnék már

Ezentúl már bizonyos, hogy halott vagy.
Nem látunk téged többé
nagyúri szeszéllyel játszani, mint mikor
ráírtad hanyagul:
                              „che”,
a bankjegyre.

                        Legendák közt
jöttél rövid időre napjainkba,
hogy útra kelj azután legendák közt.
Jöttél árnyon át, hirtelen,
heves villám-villanással,
s ahol nem voltál, úr a félelem lett.
Aztán, való igaz, a komoly sapka
és a mosolygó szivar, már azt hittük
– és te, ha még lehet, majd megbocsátod –
hogy itt maradsz már a dolgok és évek
gyökereként.

                        Ma azt mondják nekünk,
hogy valóban halott vagy, odakerültél
végül, hová kívántak.
                                    De tévednek,
jobban, mint mi, hívén,
hogy merev márványtorzó vagy ezentúl
a történelemben, ahol mindenki
rád találhat.

                        Hiszen te
nem voltál soha más, mint maga a tűz,
mint a fény, a szél,
mint Amerikánk szabadsága,
mely mindenütt süvít, hol soha többé
el sem képzelnék már, Che Guevara.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

CINTIO VITIER
(Kuba, 1921)

A hír

Egyik délelőtt
ön toppant be dolgozócellámba, és így szólt hozzám
fátyolos hangon:
„A könyvek szaga
már megcsapott
az asztma burnótporával.”

Emlékszem elmondhatatlan hanghordozására.
Ifjúnak, súlyosnak láttam,
egy kissé messzire esőnek attól, amire tudtunkon kívül
egyszerre gondoltunk ketten:
ami élesen elválaszt minket,
és mégis egyesít.

Tartózkodó találkozás. Szűkén mért szó.
Az enyhén falusias Könyvtár
ködöket érlelt, akár egy erdő.

Most elesett ön, mondják,
az amerikai erdőben
(a testvéri tar fennsíkon, a vadonban
vagy a pálmaligetben),
ott,
ahol halála, a hősöknek kijáró,
az elodázhatatlan várta.

Mennyire nyomaszt a szeretet,
vagy az, hogy nem oszthatjuk meg teljesen, de bezzeg
megosztja lelkünk, fölszabdalja
lényünk!

Mennyire perzsel
a tisztelet parádéja,
mellyel adózom nehézkesen, mint eleven hangjával
a megfeszített húr!

Ezt adhatom, de híján álnokságnak,
most, amidőn dolgozócellámban
könyveim lomb illatát ontják – oly, de oly keserűn!

                        CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

MIGUEL BARNET
(Kuba, 1940)

Che

Che te mindent jobban ismersz nálam
a Sierra eldugott ösvényeit
a köhögtető hideg mezőkön alvást
a hullámok csattogását éjszaka
te a termést látod a rügyben és már
a felmálházott ökörfogatokat is látod –

Nem mintha el akarnám cserélni tollamat
a te pisztolyodért
de a költő az te vagy

LADÁNYI MIHÁLY FORDÍTÁSA

MARIO BENEDETTI
(Uruguay, 1920)

Döbbenten, dühösen

Itt állunk
döbbenten
dühösen
lett légyen bár e halál
az abszurd előreláthatok közül való

szégyen ránézni
a képekre
a székekre
a szőnyegekre
elővenni egy üveget a hűtőszekrényből
lekopogni világraszóló neved három betűjét
a szigorú írógépen
amelynek soha
de sohasem volt
a szalagja ennyire sápadt

szégyen fagyoskodni
és belebújni a kályhába mint máskor
éhes lenni és enni
ami olyan egyszerű
bekapcsolni a lemezjátszót és csöndben hallgatni
mindenekelőtt ha van egy Mozart-vonósnégyest

szégyen a komfort
s az asztma szégyen
mikor te parancsok épp elesel
egy sorozattól
mesésen
tisztán
golyó lyuggatta lelkiismeretünk vagy

azt mondják elégettek téged
milyen tűzzel
égethetnék el az örömteli
jó híreket
az indulatos gyöngédséget
amit hoztál és vittél magaddal
köhögéseddel
fekélyeddel
mondják hogy elhamvasztották
egész küldetésed
egyetlen kézujj kivételével

elég az mutatni utunkat
vádolni a szörnyet üszkös nyomára mutatni
meghúzni ismét a ravaszt

itt állunk
döbbenten
dühösen
világos hogy idővel az ólmos
döbbenet
lekopik rólunk
megmarad a düh
letisztul bennünk

halott vagy
élő vagy
esendő vagy
felhő vagy
eső vagy
csillag vagy

hol lehetsz
ha lehet az hogy vagy
ha éppen érkezőben vagy
élj az alkalommal végre
hogy nyugodtan lélegezhess
megtölthesd éggel a tüdődet

hol lehetsz
ha lehet az hogy vagy
ha éppen érkezőben vagy
már-már bűn hogy nem létezik Isten

de lesznek majd mások
világos hogy lesznek majd mások
méltók rá hogy befogadjanak téged
parancsnok.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

ENRIQUE LIHN
(Chile, 1929)

Elégia Ernesto Che Guevaráról

A tragédia feltételei adva vannak, s nem hiányoznak
a hősök;
sőt inkább szabályos hadsereget alkotnak ma már,
földalatti folyót, amely szétágazik a stratégiai csomópontokon,
földalatti fát, amelynek lombozata a föld –
sok-sok sötét halottat adó szüret ideje –,
s megvan a hősök vezetője is;
valamennyi hős őt hordozza, akár egy tűzpróba nyomait;
egyenlet, amelyet rendeznek a tények,
s egyenlőségjel a menetelést kezdő meg azok között, akik követik,
                        betartva a távolságot,
az elegyült logika és vakszerencse útja
„a mangrove borította mocsáron át”.
Van egy ember. Ernesto Che Guevara, akinek neve légiónyi emberé, de olyanoké,
                        akik a történelem javára nyomulnak előre, a halál
                        és hozzátartozói ellenében:
a szörnyetegek ellenében akik e szélárammal szembe sziszegnek, egy tarthatatlan
                        zászló alatt,
akiket az értelem álma ingerel úgy, mint a piranát ingerli a vér szaga.
Az orvos a Granma fedélzetéről, akit az asztma gyötör az éjszakában.
Az élvemaradt – ez volt első katonai rendfokozata –, és mielőtt
                        a legmagasabb rangra, a halhatatlan rangjára emelkedett volna
                        (a szó szigorúan történelmi értelmében),
a gerillaharcos, aki derűs látványt nyújtott a legkiválóbb hátaslovakkal
                        vetekedő öszvérén, amelynek nem kellett előnyt adni, ha
                        az élre akart vágni vele, az élet és a halál között,
az Andok keresztútjain:
a hegyláncfürész eleven sziklafoga, a ló nincs jó az öszvér is lovasa szó szerint.
„A maga nemében összetéveszthetetlen, roppantul kimagasló.”
Micsoda nagybetűs körülmények költője.
Che, minő dolog csak úgy, egy személyes névmással zászlórúdra vonni ezt a szót, és sokszorosítani, és váratlan forgalomba hozni.
Che, Alegría de Pío, bolyong, mint kóbor balszerencse a Cruz-fok
                        meredélyes környékén,
Che, Santa Clara-i ütközet, tankok és ágyúk városába hatol be,
vagy vért veszít a Yuro szurdokfalai közt.
Che, dolgozóasztala mögött.
A szövőszék mellett mint önkéntes munkás,
önkéntes egy traktoron.
A háború művészi sakkjátékosa.
Valaki, aki a meg nem békélés okmányát írja alá,
miközben ujját lemetélik La Paz parancsára,
ama félelmetes holttestnek, Las Higueras urának, ahol post mortem berendezte
                        főhadiszállását,
és nem pontos semelyik időpont, végezni kell vele, elhamvasztani,
újraölni, amíg hétköznapi élő ember nem lesz belőle,
„a hadseregparancsnokság záros határidőn belül minden felvilágosítást megad
                        Ernesto Che Guevara halálával kapcsolatban.”
Barrientos tábornok: Azannyát.
Óvandó tábornok: Kurva kölykei.
Kiskatonák: A kurva anyját.
Hogyan és mit eszeljenek ki, hogy egy mítoszt elföldelhessenek, méghozzá
                        egy bolíviai hasadékban, amely gyorsan beheged:
fáj a világnak ez a kitörölhetetlen halál.
Che, a Nemzetek Közgyűlésén.
Maroknyi villám, amely bevilágítja a washingtoni vadont legapróbb részleteiben,
                        s az egész vadonnal ellene érvel:
rablás számadatai, intervenció számadatai, rábeszéléses vagy erőszakos
                        bűncselekmények,
addig beszéltetve őket, amíg magukért nem beszélnek.
És a halál, amint az ő arcát próbálgatja a palota fogadótermében,
de mint egy bolond a király álorcáját.

                                                                                CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

JUAN GELMAN
(Argentína, 1930)

Beszélgetések

Ott vagyok honos ahol nemrég Carlos Molina
uruguayi anarchista gitáros gauchót
lefogták
Bahía Blancában dél délvidékén
a végtelen tenger színe előtt amint mondani szokták
lefogta a rendőrség
Carlos Molina énekelt
énekelgetett dalokat szövögetett
az óriási óceánról utazásokról
szörnyeiről az óriási óceánnak
meg dalokat példának okáért
a lóról amely földre roskad a pampán
meg az égről holmi hiedelemről Carlos
Molina mint mindig épp gyönyörűségekről és fájdalmakról énekelt
amikor
hirtelen Che kezdett el élni halni gitárján így hát
a rendőrség lefogta őt
ott vagyok honos ahol Ché-t megsiratják vagy legalábbis
megéneklik Ché-t és
némelyek elégedettek a halálával
„rájöttek” mondják „tévedett a dolog
nem így áll” mondják de hogy az istenbe áll a dolog azt nem mondják vagy
inkább ódon szakaszokat idéznek vagy
rámutatnak jelzik tanácsolnak amíg
a többiek elesnek
réveteg szemmel néznek a légbe

Guevara parancsnok betért a halálba
és nyilván ott időzik a szólás szerint

ott vagyok honos ahol nehezen hitték el hogy meghalt és
sokan
egyebek közt egy szolga
így vigasztalta magát:
„bezzeg ha nem azt mondja
mindhalálig kell harcolni hanem
a győzelemig kell harcolni akkor most nem halott”
mások eltúlozva siratták mint akik
apjukat vesztették el és én azt hiszem
hogy ő nem apánk nekünk és
tisztelet ide vagy oda hiszem hogy
rossz dolog így siratni őt

ott vagyok honos ahol ellenségei nem
tudtak egy fia rágalmat egy csöppnyi
mocskot egyetlen egy pöttömnyi disznóságot se
rákenni sőt némelyikük még
sopánkodott is halálán nem
szívjóságból vagy
emberségből vagy kegyelet
okán
hanem mert ezek a vén kutyák
avagy halálra jogosított élők végre megérezték
a méltó ellenséget
érezték hogy a veszedelem villámsugara
lépett a színre és ezúttal
komolyan meghalhatnak
az igazság kezétől vagy golyójától „és nem
a bomlás e válfajának karjai közt
amelyben bomlásnak indulunk” amint
egy nagynevű mondotta volt

ott vagyok honos ahol megtörténtek és megtörténnek
mindezek a dolgok és még mások is
mint amilyenek az árulás és gonosztett minden mennyiségben
és a nép tűr és a nép vak és senki sem
védelmezi és csak
Che állt talpra hogy védje
ámde
most
Guevara parancsnok betért a halálba
és nyilván ott időzik a szólás szerint

egy bonyodalmas országban vagyok honos
egy latineurokozmopoliurbánus országban
egy kreolzsidólengyelgallegoluzitánistenharagjában
amint a írás mondja és amit mond
amiért és ahogyan
mondja az írás
úgy lesz a történelem de én
biztosítom önöket hogy nem biztos
ebből az ábránd-országból
menekült el Guevara egy reggelen és
egy másik reggelen visszatért és mindig
van miért visszatérnie ebbe az országba hogyha
másért nem
hogy egy picit egy icipicikét ránk nézzen és
kinek kell majd kiállnia a tekintetét?
ki fog majd megállni a tekintete előtt?

no de
most egyelőre
Guevara parancsnok betért a halálba
és nyilván ott időzik a szólás szerint

kérdem én
ki fog majd megállni a tekintete előtt?
önök argentin kommunista párt múmiái?
önök hagyták elesni őt
önök igen-is-nem-is baloldaliak?
önök hagyták elesni őt
önök a kinyilatkoztatott igazság gazdái?
önök hagyták elesni őt
önök akik Kínára figyeltek anélkül hogy megértették volna
Kínára figyelni valójában
az volna ha országunkra figyelnének?
önök hagyták elesni őt
önök a postán
továbbított puskatűz csöppnyi
teoretikusai a telefonon alkalmazott erőszak
vagy a metafizikus tömegmozgalom párthívei?
önök hagyták elesni őt
önök a tűzfészek papjai és semmi mások?
önök hagyták elesni őt
önök a „valóságosan létezőbe” telepedett
nagy ülepek klubjának tagjai?
önök hagyták elesni őt
önök akik köpnek
az életre anélkül
hogy kimondanák valójában
a történelem nagy széláramával szembe köpködnek?
önök hagyták elesni őt
önök akik nem hisznek a varázslatban?
önök hagyták elesni őt

ott vagyok honos ahol Guevara parancsnokot
hagyták elesni:
a katonák a papok a gyógyászok
a nyilvános árverezők
a spanyol mazochista zsidó menekültek
a munkáltatók és a munkások is ma még

„Micsoda ember micsoda óriási ember” kétségkívül
egy munkás mondta ezt nekem pedrónak
hívták hívják van egy
felesége aki nem fogan
gyereket nem szül és pedro
azt mondta nekem „micsoda ember micsoda óriási ember mennyire
szeretem” mondta a kőműves amikor
anyjára gondolt a Córdoba-szerte
hírhedt kurvára és hét gyerek
anyjára akiket szeretettel szoptatott
Pedro most már nagybetűvel
be nagyon üdvözlöm haragodat
be nagyon csókollak összeroppanásaid végezetével!
„micsoda tökfejek” mondta Pedro amikor egy napon Ché-ről beszélt nekem
bizonyos eszközökről amelyeket kifundálnak itt
e kozmopolita ország
föltételezett békéje alatt

Guevara parancsnok betért a halálba
és nyilván ott időzik a szólás szerint

azért írom ezt mert
a kubai Casa de las Américas
oly tiszteletreméltó intézménye
úgy határozott hogy folyóiratából különszámot
jelentet meg Ché-ről
írott vallomásokkal
most hogy holtan az övék
amint mondják és Roberto
Femández Retamar szívbéli jóbarátom
mi több
részem-porcikám aki ott tartózkodik
a csodálatos és
ragyogó és szerelmetes és híres-nevezetes Karib-tenger tájékán
Roberto amint mondottam
szükségesnek vélte hogy én
írjak valamit erről vagy talán másról
úgy hitte így kell ennek lennie és
cikkeket verseket ésatöbbit kért
a közreműködőktől akik
mind még nyomorultabbnak érezhetnék magukat ettől
ha lehetséges volna ha ilyesmi
lehetséges volna valójában

ott vagyok honos ahonnan nagyra tartalak
téged Roberto mégis
mondjátok vagy mondd kérlek
mit kértek vagy kérsz tőlem?
hogy tényleg írjak?
hírt adok szívemről semmi többet
tudja-e valaki voltaképpen
milyenek is szívem híradásai?
hiszi-e valaki vagy el fogja-e hinni hogy
megtagadtam magamtól a sírást kivéve
asszonyom és te-
előtted Roberto most
hogy ezekről beszélek
és tudom hogy a bánat akár egy eb
mindig az emberek nyomában járt s mardosta őket?

ott vagyok honos ahol
nem szeretni de irtani kell
a búskomorságot
és ahol
nem szabad összetéveszteni
Ché-t a szomorúsággal
vagy amint Fierro mondta
a fölfuvalkodottságot a kövérséggel

ott vagyok honos ahol én magam is
hagytam elesni őt
és ki fogja megfizetni ezt a számlát
kicsoda

de
az a komoly a dologban hogy igazából
betért Guevara parancsnok a halálba
és nyilván ott időzik a szólás szerint
szépségesen
malomkövekkel hóna alatt

ott vagyok honos ahol mostan
Guevarára új meg új halál vár
ki-ki dönt halála felől mostan:
aki vidult rajta nyomorúságos por már
aki siratta elmélkedjék el rajta
aki elfelejtette felejtse vagy emlékezzék rá
de csak aki megemlékezett róla annak van joga emlékezni rá
Guevara parancsnok betért a halálba a saját
számlájára ámde
önök
mihez kezdhetnek ezzel a halállal?

Picinyeim
mihez?

(mivel senkinek sincs megváltás
zárójelben szeretnék
nem az esetleg nekem tulajdonított ostobaságok
sugallatára
sem kegyeletből vagy
merő elővigyázatosságból
romló holttestek ezek nem fohászkodnak már
déli harangszóra
szeretnék ismétlem
elismételni egy históriát amelyet nem mindenki ismer és
amelyiknek némelyek nemigen adnak
hitelt:
én a költő aki versét írja
beleöntve csodálatát
élete és halála fölött Guevara parancsnoknak
e bűvös tekintetű córdobainak
akár az isten akár a pogány istenek
akiket csodatétel közben leptek meg mint őt
a világ vadonán gázló foszlott csizmájában
azt szeretném mondani hogy ez a vers vagy micsoda
amiben kételkedni kell
amiben hinni kell
nem ér véget ezeken a lapokon
szeretett olvasó könyörgök önnek
kövesse figyelemmel a lapok híradásait
a sip és a sáp híreit – a Sivár Aggodalom Propagandaosztálya például
vagy
Sok Angyal Parancsolgat vagy
Seregnyi Alantas Polgárőr – könyörgök nagyrabecsült olvasó
olvassas figyelmesen
a vér sorait amelyeket naponta rónak Vietnamban
és Bolíviában is a nemjóját
meg Argentínában is
(kedves olvasó könyörgök olvassa)

Guevara parancsnok betért a halálba
és nyilván ott időzik a szólás szerint
kevés dolgot tudok például tudom
hogy nem szabad siratnom Emestót
tudom
hogy
tőlem függ most sorsod
elgtemethetlek téged borsónyi könnycseppekkel pedig
valójában nem tehetem meg

a költő valójában
tartózkodik a sírástól tartózkodik
vers írásától akár
a Casa de las Américas számára akár
akármi más számára a költő
alig sírt valójában
nézi tovább a világot
tudja
egy szép napon eljő a szépség
de nem ma amikor te távol vagy a költő
alig-alig képes éberen őrizni
che
guevarát

most roppant csöndre vágyom
ami a szívemre hajolna s óvná
atyánk Guevara mi lesz fiaiddal?

miért is voltál olyan gyönyörűszép
dalbavaló lovaknak hátán?
kire vár hogy összerakja majd alakod újra?

                                        CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

ROQUE DALTON
(Salvador, 1935-1975)

Credo Che-ről

Che Jézuskrisztust
foglyul ejtették
hegyi beszéde bevégzése után
(a háttérben géppisztolyok ropogásával)
bolíviai és zsidó rangerek
jenki-római főnökök vezényletével

Elítélték az írástudók és a farizeus revizionisták
kiknek szócsöve vala Kajafás Monje
mialatt Pontius Barrientos kezeit mosni próbálta
és szóla katonás angolul
a nép feje fölött amely kokalevelet rágcsált
és még Barabás alternatívájával sem szembesült
(Judás Iskáriótes őközülük kerüle ki akik
megszöktek vala a gerillaosztagból és megmutatták az utat a rangereknek)

Aztán Krisztus Guevarára helyezének vala
egy töviskoszorút és egy őrültre való tunikát
és nyakára feliratot rakának gúnyolódás képpen
INRI: Ingyenélőket Naplopókat Rebellióra Izgató

Később asztmáján kívül keresztjét cipeltették vele
és M-2-esek sortüzével keresztre feszíték
és levágták vala fejét és kezeit
és minden mást elégetének hogy hamvai örök időkre
eltűnjenek a széllel

Minek láttán Che számára nem maradt más út
mint a feltámadásé
és az hogy az emberek baloldalára álljon
sürgetve őket szaporább haladásra
századok századain keresztül
Ámen

                        SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

MEGMENTETT OLDALAK

1987-ben elkészítettem egy emlék­műsor irodalmi forgató­könyvét Che Guevará­ról. A „Che” cím­mel meg­született össze­állítás inter­júit Kubá­ban for­gatta a Magyar Televízió stábja, rendezője Loránd Gábor volt. A kész filmet még ugyan­abban az évben be­mutatta a Magyar Televízió.
Két interjút közlünk belőle. Mind­kettőt Roberto Rodríguez Menéndez költő, újság­író, a kubai rádió munka­társa készí­tette. Az elsőt Fayad Jamís költő­vel és festő­vel, József Attila fordí­tó­jával, a máso­dikat pedig a világ­hírű kubai énekessel, Silvio Rodríguezzel.

S. A.

ROBERTO RODRÍGUEZ MENÉNDEZ

Két interjú

ROBERTO RODRÍGUEZ MENÉNDEZ Hogyan született meg ez a falfestmény Che-ről?

FAYAD JAMÍS Művészi indítékból. Pontosabban: nem megrendelésre. Ugyanis 1969-ben Orlando Pérez, a Kubai Nemzet Bank elnöke felajánlott nekem egy falfelületet. „Csinálj valamit – mondta. – Amihez kedved van. Ami eszedbe jut. Falat adok. Témát nem.”
   Elkezdtem rajzolni. És azon kaptam magam, hogy Che-ről ké­szí­tek raj­zo­kat. Sok-sok raj­zot. Fel­hagy­tam ko­rábbi té­máim­mal, és raj­zo­kat ké­szí­tet­tem Che-ről. Vé­gül el­ké­szült a fal­fest­mény váz­la­ta. Tet­szett, és ezt fes­tet­tem meg.
   Elővettem Che legismertebb arcképét, a legdrámaibbat, Korda fotóját, és szembe­állítottam azzal, amit én az im­pe­ria­liz­mus pokoli gépezetének nevezek. Ez kissé humorosan hangzik, pedig egyáltalán nem humoros. Ez a két egymással szemben álló kép alkotja a falfestményt. Én informálisan festek, szürrealista elemekkel, sokféle irányzat eszközeit használom. Ezzel a módszerrel ábrázoltam a két egymással élet-halál harcot vívó világot. Che a szocializmus, a nemzeti felszabadító mozgalmak jelképe, és vele szemben az imperializmus, annak pokoli gépezete.

ROBERTO RODRÍGUEZ MENÉNDEZ Hogyan fogadták ezt a művet?

FAYAD JAMÍS Örültem a kritikusok jó véleményének, a barátok lelkesedésének. De van valami, aminek nem örülök. Annak, hogy a közönség nem láthatja ezt a festményt. Csak a felavatáskor láthatta. A falfestmény ugyanis annak az irodának belső falán van, ahol Che dolgozott a Nemzeti Bank elnökeként. Oda pedig a nagyközönség nem mehet be. Főleg funkcionáriusok látják ma ezt a művet, pedig az emberek beszélnek róla, még ma is, a felavatása után húsz évvel. Én festőként sok mindennel kísérleteztem már, de ez a falfestmény új dolog pályámon, és azt hiszem, hogy további festői munkámban is jelentkezni fog állandó hatásként, ösztönzőként.

ROBERTO RODRÍGUEZ MENÉNDEZ Mint József Attila fordítója, találsz-e rokon vonást József Attila és Che Guevara közt?

FAYAD JAMÍS Nem mondanám kategorikusan azt, hogy van efféle összehasonlítási alap. Más korban éltek, az egyik költő volt, a másik hivatásos forradalmár. De mind­ketten nagy intenzitással és rövid ideig éltek. Egyikük költő volt, aki az életet költői eszkö­zökkel akarta forradalmasítani, és forradalmasította is az életet a szó erejével a mű­vé­szet­ben. A másik a lehető legnagyobb forradalmi feladatra vállalkozott, és az életét adta érte, miként József Attila az életét adta a költészetéért. Che azt mondta: „…az igazi forradalmárt nagy szerelmes érzések vezérlik. Igazi forradalmár nem is képzelhető el e tulajdonság nélkül.” Ha van köztük hasonlóság, hát ebben van.

*

ROBERTO RODRÍGUEZ MENÉNDEZ Silvio, egy alkalommal azt mondtad, hogy 1967. október 8-a életed legszomorúbb napja volt. Ezt ma is így gondolod?

SILVIO RODRÍGUEZ így volt, és ma is így van, mert ez a nap volt Che halálának napja. Húsz­éves voltam. Az én generációm számára Che alakja az emberi jogok és az emberi igazság követelésének maximális megtestesítőjét jelen­tette. Nemcsak a kubai húsz­évesek gondol­kodtak így, hanem latin-amerikai kor­társaim is, egy földrésznyi nemzedék. Csodáltuk intelligenciáját, bátorságát, önfeláldozását, azt, hogy le­mondott minden tisztségről és arról a viszonylagos biztonságról, amit a forradalom egyik legfőbb vezetőjeként élvezett, és elment harcolni Latin-Amerikába. Népeinkért, a Harmadik Világ népeiért. Nem meghalni ment Bolíviába. Che nem volt idealista, se romantikus. Vagy ha romantikus volt, hát abban az értelemben, ahogyan mindenki az, aki a forradalomért és az emberi jogokért harcol. Ahogyan a humanizmus az egyetemes filozófia részévé tette az érzéseket, az emberi gondolatot. De Che nem volt délibáb­kergető. Ne feledjük: nem kapta meg a beígért segítséget, elárulták, és ő volt az imperializmus első számú ellensége, eget, földet, tengert megmozgatott ellene egy pokoli gépezet, hogy megtalálják és meggyilkolják.

ROBERTO RODRÍGUEZ MENÉNDEZ Két évtized telt el azóta. Még egyszer megkérdezem, ma is életed legszomorúbb napja 1967. október 8-a?

SILVIO RODRÍGUEZ Bizonyos mértékig igen. Mert annyira szerettem Che-t, hogy szinte testileg fáj, hogy nincs köztünk. De a legendája növekszik. Kísértetté vál­to­zott az imperialisták és gyilkosai lelkiismeretében, de megváltó szellemmé is, aki betölti a latin-amerikaiak szívét és lelkiismeretét. Sok latin-amerikai fel­szabadítási akció az ő eszméit visszhangozza. Minden kétséget kizáróan: Che él. Él és virul.

ROBERTO RODRÍGUEZ MENÉNDEZ Élő legenda

SILVIO RODRÍGUEZ Élő legenda. Explicit módon benne van számos dalban, de implicite gondolatilag benne van minden kulturális tézisben, amit a magaménak vallók. Abban, hogy a kultúra a népből jön, és a néphez szól. A dal nem foganhat meg, ha elszakad a saját realitásától. A mi realitásunk a forradalom. Nem lehet holdbéli kövekről beszélni ott, ahol a realitás az éhség, a nyomor, az egyenlőt­lenség. Én nem szeretem a politikai dal elnevezést, mert kalodába szorít. Végső soron minden dal politikai javaslat, még a látszólag legnaivabb is. A mi dalainkon Kubában senki sem csodálkozik. Ezek a dalok az emberek mindennapos harcáról szólnak. Álláspontjuk a népek mindennapos álláspontja.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

ZENEMŰVÉSZET

SILVIO RODRIGUEZ

Egy dalt adok neked

Rád emlékszik száz összetépett irkalap,
rád emlékszik a csönd, mikor magam vagyok,
soha el nem hagysz immár, váltig kísérsz,
bár még senki se látott
valóban véled,
s ahogy a percek múltak,
s ahogy évekké váltak,
nem jöttél el soha,
rám se néztél –
egy dalt adok neked,
ha nyílik ajtód,
s az esthomályban megjelensz,
egy dalt adok neked,
ha fényre vágyom,
s hajnaltájt a fény te vagy,
egy dalt adok neked,
ha úgy jelensz meg,
mint varázs, mint szerelem,
és ha nem úgy jelensz meg,
az se számít,
akkor is tiéd e dal.
Ha ajtómon kilépve
meg-megállok,
körülöttem a város, csak téged látlak;
sem, aki ádáz gyűlölőm,
sem, kik szeretnek,
meg nem bocsátanak,
mert rólad szólok,
csak téged énekellek
minden lélegzetemmel,
nem tudják ők, ki vagy,
s mit jelentesz!
Egy dalt adok neked,
szót kérek, s szólok
arról, hogy szólnom szabad –
egy dalt adok neked
mindkét kezemmel,
melyek ölnek is ha kell –
egy dalt adok neked,
hazámról vallok,
s a te neveddel folytatom –
egy dalt adok neked,
akár egy puskát,
mint egy könyvet,
szerelmes verset,
gerillatábort,
akárcsak önmagam!

Az ember reggel ébred…

Az ember reggel ébred,
és álmából kilábol,
magára húzza ingét,
és lenéz ablakából,
lehet, hogy tűz a nap kint,
lehet vihar, vagy zápor:
már éli életét
az utca odalenn,
mindegy, derűs a nap,
vagy borús, fénytelen.

Egyszerű ez, megérti,
mikor reggel fölébred:
ott kint az ország vár rá,
itt bent lakásnyi élet,
vagy új utakra indul,
vagy a semmibe téved,
vagy élni megtanul,
vagy mindent elveszít,
és nem cselekszi meg
tulajdon tetteit.

Az ember reggel ébred,
és lenéz ablakából,
és megtalálja ott kint,
mit nem talál meg máshol,
az ember egyszerűen,
ki álmából kilábol,
a fénylő napba néz,
a messzi égre fel,
és kilép ajtaján,
kilép és útrakel.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI

FILMMŰVÉSZET

CSALA KÁROLY

„Maga volt egy kor…”

Beszélgetés Reisenbüchler Sándorral Eizensteinről és rajzairól

A Kossuth-díjas Reisenbüchler Sándor rajzfilmrendező rendíthetetlen híve a nagy orosz-szovjet filmművésznek, Szergej Mihajlovics Eizensteinnek. Mindig is őt vallotta – a távolból s persze csak jóval a filmtörténet e klasszikusának halála után (hiszen Eizenstein 1948-ban meghalt, Reisenbüchler pedig csak az 1960-as években lett filmrendezővé) – legnagyobb és legkedvesebb Mesterének. Eizensteintől mint a filmrendezői művészet óriásától tanult a legtöbbet, ezt azért hangsúlyozza mindig, mert Eizenstein történetesen ragyogó rajzoló is volt. Ám Reisenbüchler Sándor szereti és jól ismeri Eizensteint, a rajzművészt is.

– Mikor és hogyan ismerkedtél meg Eizenstein rajzaival?

– Először a hatvanas években magyarul kiadott Eizenstein-kötetben találkoztam velük. Annak a könyvnek (A filmrendezés művészete) a fedőlapján egy dőlt asszony alak volt látható: Eizenstein mexikói korszakának egyik „ikonja”. Amikor Mexikóban járt, sorozatban, szinte rajzfilmszerűen, fázisrajzok módjára vetette papírra a hajladozó mexikói nőalakokat. Ezek csodálatos népviseletükben a stilizált orosz Matrjoska-babákhoz hasonló formákat mutattak.

Aztán egy küldöttséggel kint jártam Moszkvában, vetítették filmjeimet a Dóm Kinóban, tehát a szovjet filmes szakmai közönségnek, s ott elmondtam, hogy én nem Disney­landből jöttem rajzfilmesnek, hanem a Patyomkin páncélos löveg­tornyából. Meg kell mondanom, hogy akkoriban már csak klasszikus örökségként emlegették az oroszok Eizensteint, mert Tarkovszkijt szerették nagyon, benne látták az orosz filmművészet megújítóját. De azért tetszett nekik, amit mondtam, s elhalmoztak ajándékképpen Eizenstein-rajzokkal. Mexikói rajzait egy kétnyelvű albumban kaptam meg tőlük ajándékba. Akkor döbbentem rá fantasztikus rajztudására, és főleg arra, hogy olyan elementáris erővel vetíti ki grafikáiban látomásait, mint egy kisgyerek. Ezt különösen nagyra tartom bennük: semmi akadémizmus (ami nem is csoda, hiszen nem tanult akadémián rajzolni), viszont gyerekesen lényeglátó világkép. Nem véletlen, hogy gyakran emlegette saját magát ötéves, hátulgombolós kisfiúnak – hiába tartják számon a világ összes filmakadémiáján tanítómesternek, ő változatlanul annak a rigai gyereknek érzi magát, aki először rácsodálkozott a világra.

– Az Ezredvégnek ebben a számában Eizensteinnek Mexikóban készített rajzaiból láthatunk válogatást.

– Olvasmányaimból tudom, egyebek közt Eizenstein emlékezéseiből, hogy mi történt vele Mexikóban. Egy csodás korszak, s ugyanakkor egy szörnyű dráma volt az életében. S ez engem mindmáig szíven üt. Egyik életrajzírója szerint viruló, ötletekkel teli, ifjú művészként ment el két évre Amerikába, Hollywoodon keresztül Mexikóba, és illúzióit vesztett, összeaszott öregemberként tért haza Moszkvába. Én időről időre sokkot kapok attól, amit Hollywoodról, az amerikai filmgyártásról olvasok. Az amerikai film világhatalom, mindig is az volt, ez kétségtelen. De a nagy dolgok hátterében szörnyűségek történtek és történnek a kulisszák mögött. Hány embert tettek tönkre! Ahogy tönkretették Erich von Stroheim tehetségét, ahogy kiközösítették Chaplint, ahogy elzavarták Orsón Wellest, és ahogy a legutóbbi időben – láthattuk-hallhattuk Terry Gilliam televíziós interjújában – a Brazil című filmet is dobozba akarták zárni, márpedig ez a film az ezredvégnek egyik kiemelkedő vizuális eseménye… Ilyeneket hallva, nagyon rosszkedvűen nézi az ember Amerikát. És elbántak Eizensteinnel is.

Eizensteint lenyűgözte mindaz, amit fényképeken látott Mexikóból. Mindenekelőtt a népünnepélyek, például a Halottak Napján tartott fölvonulások zenés ünnepsége, amikor széles sombreróikon apró halálfejes díszeket viselnek az emberek – mert Mexikóban, indián kulturális gyökereikre vall ez, más kategóriába tartozik a halál, mint a fehér civilizációban, kozmikus eseményként ünnepük meg a halált… Tehát Eizenstein mindenáron el szeretett volna jutni Mexikóba. Tudjuk, rendkívül fogékony volt a japán, a kínai művészetre és kultúrára is, és mint ahogy sokan az oroszok közül, félig európainak, félig ázsiainak érezte magát, és korántsem azonosította az emberiség civilizációját a fehér­embe­ré­vel. Akadtak akkor ott magukat a barátainak nevező amerikaiak, Upton Sinclairrel, az íróval az élen, akik összeszedtek egy kis pénzt, hogy készít­hessen Eizenstein Mexikóban egy ún. útifilmet. így jutott el Mexikóba.

Kellemetlenségei már azelőtt megkezdődtek, mielőtt még a mexikói határra ért volna. A gyorsvonati hálókocsi fülkéjében egy mexikói úr hevert Eizenstein lefoglalt és ki­fizetett helyén. Amikor az oroszok (Eizenstein az operatőr Tisszével és asszisz­ten­sével, Alekszandrovval utazott) fölmutatták hely jegyüket, az illető leugrott az ágyról, és dühödten dulakodni kezdett velük. Nagynehezen sikerült kituszkolniuk a fülkéből. Ez az úr azonban nem más volt, mint Mexikóváros rendőrkapitányának az öccse. Ezért aztán, alighogy megérkeztek, a rendőrség lefülelte Eizensteint mint veszélyes bolse­vista ügynököt. így kezdődött.

Számos népünnepélybe belecsöppent aztán, szándéka szerint, kakasviadaloktól kezdve indián táncrendezvényeken át speciális bikaviadalokig, Mária-napi felvonulásig. Tudjuk, egy pillanatra sem volt képes nyugodni, percről percre újabb és újabb ötletei támadtak, improvizált, méghozzá fantasztikus vizuális dolgokat; érthető, hogy a tervezett útifilm az ő fejében, amint hozzálátott, máris nagy, kozmikus arányú mű­alkotássá kezdett átváltozni. Itt kezdődött az ő igazi drámája, amelyik egy életre meg­viselte. Ült a mexikói hotelszobában, s fölvázolt magának egy csodálatos film­szimfóniát. Ebben formailag úgy hatvan-hetven évvel megelőzte korát, megelőlegezte a mostani, dinamikus klipkultúra számos elemét – tudom, persze, hogy rossz ez a hasonlításom, mert a klipek nem szólnak semmiről, csak arcátlanul aprópénzre váltják a huszadik századi avantgárd eredményeit, az orosz klasszikus pedig többszólamú mondanivalókat komponált meg ezeken a képi vázlatain –, tény, hogy Eizenstein skiccein olyan többrétegű képmélységeket talált ki, amilyeneket ma csak elektronikus eszközökkel tudnak megszerkeszteni a klipgyárosok. Például óriási koponyák mögé rejtve láthatunk vázlatain mexikói tájakat, táncosokat, vonulókat; Eizenstein egyszerre egy egész kozmoszt szeretett volna felépíteni mexikói filmjében, amelyben együtt van szervesen az élet, a halál, a napi élet, az indiánok ősi, kozmikus igazsága. Szóval, fantasztikus… Fantasztikus dolog lett volna hat tételben. Mindezt először mexikói zenére akarta építeni, később úgy olvastam, Leopold Stokowskit akarta megkérni, hogy az egyes részeket kösse össze zenével. Mindent összevetve, alighanem élete egyik legnagyobb lehetősége előtt állott. S helyette, furcsa módon, derékba törték a pályáját.

Egyrészt az amerikai társak féltékenysége és irígykedése. Másfelől pedig egy különös távirat Sztálintól, amelyikben – úgy olvastam – helytelenítette Eizenstein mexikói elképzeléseit és terveit, s felszólította, hogy térjen vissza hazájába. Iszonyatos harapó­fogóba került tehát Eizenstein. Már a mexikói forgatási körülmények is tengernyi vesződséggel jártak, kezdve a kíméletlenül forró időjárástól, egészen a mexikói személyzet „manana” stílusáig, amibe nem csupán a lustaság és nem­törődöm­ség fért bele, de az is, hogy a forgatócsoportból jó­néhányan szó nélkül kereket oldottak, amikor épp szükség lett volna rájuk. És hát nem csupán Upton Sinclair és csapata hagyta cserben Eizensteint, hanem a saját hazája is… Mindehhez járult még, hogy amikor elhagyták Mexikót, hogy visszatérjenek az Egyesült Államokba, a határon a vámosok iszonyatos botrányt csaptak, el akarták kobozni Eizenstein erotikus tartalmú rajzait, s aztán az amerikaiak mindenféle aberrált alaknak lehordták őt. Szomorú befejezése volt ez a piszkoskodás egy óriási művészi lehetőségekkel kecseg­tető utazásnak. Amikor Eizenstein hazatért a Szovjetunióba, ideg­össze­roppanással hónapokig ápolták Kiszlovodszkban. Aztán volt még alkalma sokkot kapni, amikor meg­látta, hogy Amerikában milyen képsorokat, filmeket kalózkodtak össze az általa leforgatott anyagból…

– Tudjuk, több variáció is készült aztán becsületes elképzelésekkel, de korántsem kielégítő eredménnyel Eizenstein mexikói filmjének valamiféle rekonstruálására.

– Igen, az egyiket Marié Seaton készítette, én a hetvenes években láttam a Duna moziban. Ez legalább valamiféle kóstolót adott Eizensteinből, de hát Seatonnak egyszerűen nem sikerülhetett fölidézni Eizenstein asszociációs képi zsenialitását, az ő igazi mexikói vízióját. Aztán pár éve látható volt Eizenstein egykori munkatársának, Grigorij Alekszandrovnak a próbálkozása. Hogy is mondjam? Mintha ő csinálta volna meg ebben a gyönge tablóban azt az úti­filmet, amit Eizenstein nem akart megcsinálni. És mindezt ronda vásári zenével körítve, ami lehet, hogy eredeti mexikói zene, de szerintem méltatlan a képanyaghoz, legföljebb egy olyan mexikói „IBUSZ-filmhez” való, amilyenre Alekszandrov képes volt.

– Ez lett a tervezett film sorsa; közben azonban maradandó rajzok is készültek.

– A források szerint Eizenstein egyik legtermékenyebb grafikusi korszaka volt a mexikói. Itt aztán tényleg „eleresztette magát”, méghozzá minden irányban, s csak­ugyan még azt is megengedte magának, hogy pikáns, szexuális témájú rajzokat is papírra vessen. Eizenstein mexikói rajzai elementáris erejűek. Szerzőjükre fantasz­tikusan hatottak a tolték piramisok, a mexikói táj léptéke, színei, az ultramarinkék égbolt, a nap piros fénye a piramisokon, az élénksárga homok. Szürrealista ország! És elképesztő a növényzete, elképesztő temérdek­féle látványellentéte. Eizensteint is elképesztette, ahogy az amerikanista, konstruktivista iparváros kinő a földből az azték piramis szomszédságában, vagy az álarcos táncosok az utcákon – miközben a mozik ostoba hollywoodi filmeket reklámoznak ugyanott; vagyis a kétféle világ, a kétféle civilizáció fantasztikusan ellentmondásos képe. És tudjuk róla, mennyire szerette az ellent­mondásokat, ellentéteket, hiszen minden filmjében az ellentétek, a kontrasztok vonzották, a „kihegyezett” dolgokat szerette, az ellentétes pólusok szüntelen egymás ellen működést, egymásban való föloldódását. Azt hiszem, úgy látta ő a világot, mint ahogy az ismert, nagy keleti tao-jel kifejezi: a fekete és a fehér mező finoman egymásba simuló viaskodása. És tragédiája volt, hogy egy ilyen állapot kozmikus ábrázolására életében először Mexikóban lett volna nagy lehetősége, és ettől a csodálatos lehetőségtől fosztották meg. Részint az amerikai kapitalista filmkészítők, részint meg a kezdődő sztálini gyanakvás. Egyik sem tudott ővele mit kezdeni.

Olyan egyéniség volt, amelyik semmilyen korba nem illik bele, annyira szuverén és öntörvényű. Maga volt egy kor. Megismételhetetlen. Taníthatatlan. Tudjuk, voltak tanítványai, főiskolai osztályai, könyveket jelentetett meg – mégsem születtek „új Eizensteinnek”. És én azt mondom, így van ez jól, nem is lehet másképp. Az ilyen emberek voltaképp nem is tudhatnak tanítani. Mert mindig mást tanulnak maguk is. Eizenstein is állandóan tanult. Mindig megváltoztatta saját „tantervét”.

KOSZORÚ

Sándor Kálmán 35 éve halt meg. Az elmúlt év­tizedek­ben „el­fe­le­dett író­ként” em­le­ge­tik, ha em­le­ge­tik. Bölöni Györgyöt idézzük: „Sándor Kál­mán írásai új utat nyitottak a magyar elbeszélő irodalomban, újat tárgyuk, eszmei világuk, művé­szeti for­májuk tekin­te­tében. Ma már szinte »haladó hagyo­mány«-ként kel­lene néz­zük Sándor Kálmán iro­dal­mi munkás­ságát – társ­talanul áll a magyar iroda­lom­ban –, mégis való­ság­gal ki kell ás­nunk mű­veit a Horthy-korszak polgári irodal­mából, s még a fel­sza­ba­dulás utáni félre­csúszott iro­dal­mi mű­vek isza­pos képződ­ményei alól is.”

AUTHOR

SÁNDOR KÁLMÁN

A 129 913-as volt fogoly meséli

Ezt írtam – mondta Alekszej Burkov szovjet polgár szerényen. Leült az ágyam szélére, s kibontott egy negyed ív barna csomagolópapírt.

Odakünn esett a hó. A homályos sarokban volt egy külön ágy, azon két ember haldokolt, a válluk összeért: egy olasz főhadnagy és egy albán paraszt. Vékony cukorspárgára fűzött halotti lábszámukat már elő is készítette a buzgó német írnok. A teremben szerteszét a kopasz fejek úgy világítottak, akár a hold ezüstje, mert bennünket gondosabban nyírtak akkoriban, mint bármiféle értékes birkákat. Hetenként nullás géppel.

Nevünk nem volt, csak számunk, és színes háromszögből varrt jelzés a csíkos fogolyruha bal oldalán. A politikaiak vörös háromszöget viseltek bal mellükön, a vallási szekták hívei feketét, a közveszélyes munkakerülők barnát, a homoszexuálisok lilát, a zsidók vörös és sárga háromszögekből alkotott „Dávidpajzsát”, a német hivatásos bűnözők zöld háromszöget. Ebben a rendezett német világegyetemben a politikaiak és a zsidók úgynevezett „N. N.-foglyok” voltak, élőhalottak. Az egész földgömbön rajtuk kívül senki sem tudta, hogy ők személy szerint élnek még.

Dachau koncentrációs táborában történt ez, a 13-as számú kórházbarakkban, 1945 februárjának közepe táján. Az amerikaiak lábhoz tett fegyverrel várakoztak a Rajna bal oldalán; kelet felől T 34-esek és katyusák törtek a Birodalom szíve felé.

Alekszej Burkov fiatal volt, pirospozsgás, középtermetű és tagbaszakadt. A tréfás fasiszta gyilkosok neki meghagyták szép szőke haját – csupán középen nyírtak bele nullás géppel egy széles sávot, amit gyöngéd német gúnnyal „tetűsétánynak” becéztek. A szovjet emberek külön megbélyegző jele volt ez. Ők voltak a veszélyes példa a mi számunkra, a bélyegesek, a „bolsevisták”. Soha le nem mondtak a szökés gondolatáról, nem volt olyan nap, hogy egy-egy szovjet polgárnak nyoma ne veszett volna.

Körös-körül magas kőfalak és fényszórós gép­puska­tornyok. Beljebb magas drót­sövény, amelyben magasfeszültségű elektromos áram keringett. Az elfogott szökevények kötélen lógó testét az akasztófa felkapott zsámolyaival verték a tündöklő csizmájú, kölnivíztől illatos német tisztek.

Én nem tudtam a Rosztovból elhurcolt Burkovról, hogy költő. Autómechanikusnak mondotta magát, azonban értett a harisnyastoppoláshoz, tetűirtáshoz, fafaragáshoz és beteg­ápoláshoz is. Aznap délelőtt másodmagával felsikálta a termet, melyben – három­emele­tesen egymás fölé rakott szűk faágyakban – százn­egyvenen döglődtünk. Kivitte a mosdóba az aznapi reggeli hullákat: egy kommunista osztrák hírlapírót, egy Weremaeus nevű holland tengerésztisztet és egy lengyel zsidó nadrágszabócskát. Tisztára súrolta az ötvenliteres ételtartályokat. Tiszta gatyákat osztogatott szét teljes pártatlansággal az arra legjobban rászorulóknak. Azután tetőtől talpig megmosdott jéghideg vízben, jóízűen megreggelizte az előző estéről maradt két liter hideg marharépalevest. Végül leült az ágyam szélére.

– Írtam ma délelőtt! – mondta tört németséggel. – Aufpassen! – s félénken mosolygott. A szakadatlan súrolástól, sikálástól, mosogatástól kivörösödött és megrepedezett bőrű, tömpe ujjaival szétbontotta az összehajtogatott foltos, barna csomagolópapírt. Szeretettel kisimította, körülpislogott. És olvasni kezdte írásművét.

Én nem tudok oroszul. Én már a címét sem értettem! Arról akarok most beszélni, hogyan értettem meg mégis a verset. Az ágyamon, a költőn kívül, hárman ültek. Egy barát­ságos arab, aki semmiféle európai nyelven nem tudott, még a taglejtései is fordítva voltak értelmez­hetők, különben olaszként tartották nyilván. Egy Langer nevű morva szabómester; ez időnként azt állította magáról, hogy ő közgazdasági egyetemi magántanár. A harmadik egy mindig izgatott belga volt. A fejünk fölött levő harmadik emeleti ágyról Paul, a csontváz soványságú francia fiú nyújtogatta a nyakát.

Mellettem a féllábú Alekszandr Mihajlovics M. feküdt. Az idős bjelorussziai férfit mi paraszt­embernek néztük; felszabadulás után rájöttünk, hogy tüzér alezredes. Az ő ágyán is hárman ültek, egy sárga arcú, idős görög, ezenkívül Naseanu, a farkas­bélű, köpcös román, ez fa­darabot rágcsált éhségében, végül itt volt Griska, egy mindig vigyorgó, vézna mongol, ő vért köpött, s a vécében éppen aznap reggel cigarettázáson érték. Ez – mindannyian tudtuk – való­színűleg a halálát jelentette, azt, hogy még aznap délután büntetésből átviszik a kór­házból a munka­blokkba. Előreláthatólag a 23-asba vagy a 25-ösbe, ahonnan e februári napok­ban magas kazlakat rakott tífuszhalottakat vitt el minden reggel a foglyok vontatta gumi­kerekű nagy stráfkocsi. Erről az ügyről szemérmesen most nem beszéltünk. Griska sem, ő vigyorgott. Fritz, a zöld parolis szobaparancsnok, egy rablógyilkosságért táborba került danzigi német, a központi kórházbarakkba ment, az áthelyezendők névsorával.

Odakünn esett a hó. Mi hallgattunk. A vers hosszú volt, Burkov teljesen teleírta a negyed ív csomagolópapírt. Hangja kissé remegett olvasás közben. A morva Langer és a szovjet polgárok a takarót nézték lehajtott fejjel. Mi, többiek a hosszú-hosszú versből egyetlen szót sem értettünk. Mi volt a mi orosz szókincsünk ott a táborban? A kenyeret tudtuk, a csajkát tudtuk, a gatyát és a halált. Ezekkel volt dolgunk.

Ekkor egy szót olvasott Burkov. Hangja nem reszketett. Mély volt.

Ezt a szót mindannyian értettük. Egy férfi neve volt. Felemeltük a fejünket. Én az arabot néztem, s ő engem.

Burkov befejezte a felolvasást, elhallgatott. Csöndben voltunk. Hallgatott a belga, a morva, a román, a görög, a francia fiú. Hallgattak a szovjet polgárok, fejükön világított a belenyírt csík. A mongol Griska szeme villogott.

– Értettétek? – kérdezte végül.

Mi nem szóltunk. Mi csak bólintottunk, hátunk lúdbőrös volt, és komolyan néztük az arab arcát. Griska, a mongol, sírni kezdett, sovány, földszínű arcán kétoldalt peregtek a könnyek.

Erről az egyetlen szóról akartam én most vallani. Erről a szóról, amit ott a mocsokban, az embertelenségben, a fasiszta éjszakában és ködben valamennyien

jól megértettünk. A belga, a román, a morva, a görög, az arab, a francia fiú, a magyar, a mongol; ezt értettük belőle: szabadság!

Szégyellem, máig sem tudok oroszul. A barna csomagolópapírra írt, hosszú, idegen nyelvű vers zengését azonban nem akarom elfelejteni.

…Egyébként aznap délután egy lengyel fogolytól, aki az egyik SS-gyilkos szobájába járt takarítani, s ott titokban rádiót is hallgathatott, megtudtam, hogy a Vörös Hadsereg felszabadította Budapest városát.

BARANYI FERENC

Galabárdi Zoltán búcsúztatója ^*

Tisztelt gyászoló gyülekezet!

Megvallom, kilátástalannak érzem helyzetemet. Barátot búcsúztatni a legnehezebb dolog a világon. Márpedig Galabárdi Zoltán a barátom volt, noha ezt nyíltan egyikünk se deklarálta. Egymásnak se bizonygattuk. Zoli egy ízben áttételesen utalt rá: megdicsérte valamelyik írásomat, és a végén még hozzátett egy mondatot. Jó, hogy ilyen barátai vannak az embernek – ezt mondta. És én ennek a mondatának sokkal jobban örültem, mint a kedvező véleménynek, amit a művemről mondott el. Kiderült, hogy a barátjának tart. És én büszke voltam erre, büszke bizony, mert nem engedett közel magához akárkit. Az embereket is olyan szigorú szemmel, veséig hatoló tekintettel méregette, mint a történelmet. Nem sokan állták ki a próbát. Persze, megvolt az erkölcsi alapja ehhez a nemes kérlelhetetlenséghez: ő maga hitét, meggyőződését sohasem bocsátotta áruba, jelleme sziklaszilárd maradt olyankor is, amikor rugalmasságot parancsolt volna a józan ész vagy a jól felfogott egyéni érdek.

Nem volt könnyű az élete. A nagykutasi születésű, szegény sorsú gyerek már elemista korában cselédmunkára kényszerült. Pestre kerülve is segédmunkás volt. A fel­szabadulás hozta meg neki a művelődés, a kibontakozás lehetőségét. De párt­munkás­ként, külügy­minisztériumi osztály­vezetőként s különféle kulturális intézmények vezető funkcio­ná­riusaként sem adta fel a kétkezi munkás lelkiismeretességét, alapvető becsületességét.

Mint író, hamar népszerűvé vált, főleg szatirikus regényeivel. A Papsajt, a Cigányút, a Móres és a többi ilyen természetű alkotás megnevettette az olvasókat, de rájuk is pirított. Görbe tükröt tartott az ájulatból tápászkodó szocialista rend elé a hatvanas évek elején, persze sohasem ellene, hanem mindig érte haragudván. Későbbi „komoly” regényeivel, az önéletrajzi fogantatású Átkozottakkal vagy az ötvenes évekről valló, kiváló Sírfelirattal, remek elbeszéléseivel és publicisztikáival is igaz krónikása volt korának, cinkostársa a legtisztességesebb emberi törekvéseknek.

Horváth Zolit – vagy ahogyan az olvasók ismerik – Galabárdi Zoltán József Attila-díjas írót egyik kormányzat sem kedvelte különösképpen. Kényelmetlen volt ő mindig, mert könyörtelenül szóvá tette a társadalmi igazságtalanságokat a múltban is, mostanság is. Nem hajszolta a babért, pontosabban csak azért követelte, hogy a szegény­emberek levesébe „adagolhassa” levelenként, nem a saját fejére szánta, koszorúba fonva.

A Kresz Géza utcában lakott. Hétfő délutánonként éveken át összejött néhány barátjával a Móri borozóban, a Pozsonyi út és a Balzac utca sarkán. Igyekeztem mellé ülni mindig, szerettem hallgatni okos beszédét, józan elemzéseit. Egyetlen csésze kávé vagy egy pohár szóda mellett üldögélt rendszerint, végighallgatta nagyhangú, többnyire sörgőzös csatározásainkat, aztán a maga halk, bölcsen érvelő módján „helyre tett” bennünket. Az utóbbi két évben már nem nagyon jutottam el a Móriba, valahogy mindig hétfőn kellett vidékre utaznom, de a tudat, hogy Gálát ott lehet lelni, megnyugtatólag hatott rám. Jó volt tudni, hogy „kéznél van”, amikor emberi szóra, eszmei cinkosságra mutatkozik szükség. Csak le kellett ugrani a Móriba, vagy – a nyári hónapokban – dömsödi tuszkulánumába.

És most hiánya mutatja meg igazán, hogy milyen fontos volt nekem ő. Pontosabban szólva: milyen fontos volt egy olyan írói attitűd jelenléte a magyar irodalomban, amilyen az övé volt. Magabiztossá tett a saját vállalásaimban, bátorított, tartást adott, amikor túlsá­gosan fölerősödött az ellenszél. Márpedig ez a lepergett évtized során igencsak föl­erősödött.

Lehetett rá számítani mindenütt, ahol a köznép ügyével elkötelezett írók zászlót bontottak. Főtitkára volt a Zrínyi Miklós Irodalmi Társaságnak, és elnökségi tagja a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaságnak, amelynek nevében búcsúztatom most őt. De nem csupán elnökségi tag volt, hanem alapító és oszlopos tag is. A Társaság csorba lesz nélküle.

Nagyon fog hiányozni. Az Ezredvégnek is, amelynek legillusztrisabb szerzői közé tartozott, és angyalföldi elvtársainak is, akik a legcselekvőbb közössége voltak.

A lét dadog, a törvény a tiszta beszéd – mondta József Attila. A költőnek a verse a törvény. Az a szabatosabb, az a pontosabb. Hadd búcsúzzam tőle egy régebbi versemmel, amit most utólag neki ajánlok.

      Volt

Ha három napig is, de volt csoda! Ne kérjék
számon díszpintyeken sasok nagy röppenését,
még akkor sem, ha sast mímel ma – rendszerint
bitorlott szírieken – minden mihaszna pinty.
Pedig hát volt csoda. Volt példa arra is, hogy
szárnytoll söpörte le a mennyboltról a piszkot,
látszóvá téve azt, mit szurtos fellegek
mögötti leshelyén az isten rejteget.
Igen, volt itt csoda. A vércsék és az ölyvek
tyúkot s pockot kalap levéve üdvözöltek
s nem merték hallani, hogy mire tüzelik
őket gallyak közé lapult pinty-sleppjeik.

Volt itt csoda, bizony. Kőszáli volt a törvény,
amely uralkodott az ölyv s a vércse röptén,
de őrködött a rét parányai felett,
ragadozott – de csak ragadozót evett!
Ha három napig is, de volt csoda. Ezért
ránk bődül a vihar a méltóbb válaszért,
de vijjogás helyett csak csivegés felelget.
Nagy szárnyaddal legyints ránk virrasztó éji felleg.

Zoli, te ne legyints ránk a felhővel. Te a felhők társaságában sem engedheted meg magadnak az apátia luxusát. Ezután is piríts ránk, szégyeníts nemesebbre bennünket, köztünk maradó műveiddel.

^* Elhangzott 1997. augusztus 27-én Galabárdi Zoltán ravatalánál. [vissza]

OLVASSUK EGYÜTT

FÜST MILÁN

A jelenés

SUBTITLE

                    „És hallám az ő szárnyaik zúgását” Ezékiél, I., 24.

Az angyalok sötétek. Nem látod-e kezükben a kardot?
Amint megvillan a fényben, akkor repülik át a napot és
                                                                fekete fényköreit
S a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kezükbe'
                                                                             repülnek
S elfödvén szegény szemüket: – szent, szent, szent, –
                                        kiáltják odafenn a sugaraknak.
S a sugarak megtorpannak előttük, igen.
S mint a kiskutyák, úgy hunyászkodnak meg előttük
                                                            a Nap meg a Hold
S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a
                                                                          csillagok is
S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat.

S ők mégis mily komorak! No de mert csontokon átal
                                                                      volt repülésük
A csontok mezején. S e csontok is oly komorak voltak,
Elárasztotta őket a víz, megette a tűz, hogy csupa
                                      fehérség sandított fel a mezőkön,
Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is vissz-
                                                            hangzott a kiáltás, –
Mert: – szent, szent, szent, – feleiének nékik e csontok
                                                            is a mezőkről, igen.
Pedig eláztatta őket a víz, megette a tűz
S holott porhanyó házukban is a gyerekeik emléke
                                                                      forog még…

Oh hát ilyen nagy az Eszme, mondd Vladimír Iljics,
                                                                                ilyen?
Hogy életen, halálon, hogy csontokon megyen átal s
          marad meg a csontok velejében, ami nincs már?
Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hűségre, hogy, ha
          szomorúan is, komoran is és végleg elkeseredve
De még a veleje se felejti, hogy, bár rettenetes is, de
                    szent a neve, mert háromszor szent az Úr?
Oh felelj hát, aki vajszívű voltál s mégis rettenetes, mert
                                                         tudtad, mi az Eszme,
Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de
                            mert jót akar, azért annyira kegyetlen,
Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, min-
          den kor mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a
                                                                                       nap
Büntettél, aki jó voltál, – mint a hegység oly nagy volt
                                                            benned a jószándék
S mint a felhő, amely megűli hegyét, a borúlat is oly
                                                        nagy volt homlokodon.

Oh Vladimir Iljics, vájjon lehet-e segíteni az emberi
                                                  lényen? Hiába idézlek, –
Tavasszal még mélyebb a borúlat s az éjszaka mélyebb
És nincs felelet e világ völgyeiben.
S hiába ülök itt s várok már oly régen jelentést, itt
                                                                  semmise mozdúl
Csak a képed bólogat olykor s szomorú szemed int
És gigászi munkád.

SIMOR ANDRÁS

A legnagyobb magyar Lenin-vers

Füst Milán „A jelenés” című költeményéről

A legnagyobb magyar Lenin-verset Füst Milán írta 1946-ban, kötetben régi és új versei második, 1947-es kiadásában jelent meg, a verseskönyv negyedik darabjaként.

A vers ótestamentumi mottóval kezdődik, Ezékiel próféta első könyvének 24. verséből idézi a költő: „És haliám az ő szárnyaik zúgását.” Ezékiel könyvének angyalairól van szó, kiknek „emberi kezek valának szárnyaik alatt négy oldalukon.” Akik­nek „orcájuk formája vala emberi orca, továbbá oroszlán-orca mind a négynek jobb­felől, és bika-orca mind a négynek balfelől és sas-orca mind a négynek hátul.”

Füst Milán versében először csak a komor és sötét angyalok jelennek meg, akik odarepülnek, „ahová a lélek vala menendő”, az Úrhoz.

Két dolog különbözteti meg őket Ezékiel próféta könyvének angyalaitól. „Nem látod-e kezükben a kardot?” – kérdezi Füst Milán, majd a harmadik sorban megismétli: „Mert ők karddal a kezükbe' repülnek…” A kard megvillan a fényben, és a karddal repülő angyalok előtt, mint a kiskutyák, úgy hunyászkodnak meg a Nap meg a Hold, „s mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is…”

Harcos angyalok Füst Milán sötét és komor angyalai. S mégis elfödik szegény szemüket, s úgy kiáltják odafenn a sugaraknak: „szent, szent, szent.”

Miért fedik el szemüket?

Azért, mert „csontokon átal volt repülésük / A csontok mezején.” Füst Milánnál a csontok mezeje rettenetesebb látvány, mint Ezékielnél. Ezékielnél az Úr inakat ad a csontoknak, húst hoz reájok és bőrrel borítja be őket. Ezékiel hallja a zúgást, mialatt prófétái, „egybemenének a tetemek, mindenik tetem az ő teteméhez.” És látja azt is, hogy „inak valának rajtok és hús nevekedett és felül bőr borította be őket; de lélek nem vala még bennök.”

Füst Milán a fasizmus haláltáborai után idézi fel a csontok mezejét. Őnála „a csontok is oly komorak”, mert „elárasztotta őket a víz, megette a tűz, hogy csupa fehérség sandított fel a mezőkön.” Ezekre a csontokra nem tér vissza az ín, a hús, a bőr, zörgést se hallani, amint egy­be­menének, mert nem ménének egybe.

Ám a kiáltás, az angyaloké, visszhangot ver a csontok mezején, „mert: – szent, szent, szent, – feleiének nékik e csontok is a mezőkről igen.” A vízzel elárasztott csontok, amelyeket megevett a tűz. Füst Milánnál rettenetes a csontok mezeje, de nem lélek nélküli, mint Ezékielnél. A csupa fehéren sandító csontok őnála válaszolnak az angyalok kiáltására.

Így készíti elő Füst Milán a jelenést. Nem az Úr jelenik meg előtte, hogy lelket leheljen a lélektelen csontokba. „Oh hát ilyen nagy az Eszme, mondd Vladimír iíjics, ilyen?” – szólítja meg a felidézettet, s a kérdést kérdéssel folytatja: „Mondd, ki tanítja meg a lényeket a hűségre, hogy ha szomorúan is, komoran is és végleg elkeseredve / De még a veleje sem felejti, hogy, bár rettenetes is, de szent a neve, mert háromszor szent az Úr?” Az Eszme a csontok velejében marad meg, ami nincs már. A nincs hűségén ámul el Füst Milán. A nincs hűségének létezésén.

Az általam ismert, Leninhez szóló versek között egyet sem találok, amelyben ennél meg­rendítőbb mélységből törne fel a hűség vallomása. 1989-ben éppen annyira idő­szerű, mint volt 1946-ban. Olyan ez a vers, mintha ma írta volna egy mai költő, aki tudja, „hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de mert jót akar, azért annyira kegyetlen, / Mert, ami eredendő: a rosszal kell megküzdenie, minden kor mélyén a sötéttel…”

A vers voltaképpen nem az utolsó szakasszal ér véget. „S hiába ülök itt s várok oly régen jelentést, itt semmise mozdul” – írja Füst Milán, és nem válaszol a Leninnek feltett kérdésre sem: „Oh Vladimir Iljics, vájjon lehet-e segíteni az emberi lényen?”

Nem válaszol?

S a csontok, a vízzel elárasztott csontok válasza, akik a rettenetes mezőről feleiének az angyalok szavára, talán nem válasz? A csontoké, akik tudják, hogy az Eszme „életen, halálon, hogy csontokon megyen átal s marad meg a csontok velejében, ami nincs már?”

Ezt a választ igényli tőlünk is Füst Milán. Számomra ezért 1945 utáni költészetünk alapverse A jelenés.

Külön elemzést érdemelne a vers biblikus ritmusa. Nagyon is igaza van Radnóti Miklós­nak, aki szerint Füst Milán „lírájában az időmérték, ahol oldott, sajátosan oldott, ahol kötött, ott sajátosan az, de mindig a formai törvényszerűség alakítja versét, és teszi szigorúan zárt formaalkotássá.”A jelenés-t – éppen szigorú mondatritmusai miatt – nem volna nehéz beilleszteni Ezékiel próféta könyvébe. A fenséges ritmusú vers­sorokban a Károli-féle magyar Ótestamentum verseinek ritmusa munkál. Ezért hallom ki az Ótestamentumból a legnagyobb magyar Lenin-vers zenéjét. Mintha Füst Milán-i versben szólna az Úr, nem Ezékiel prófétának, hanem a huszadik századi költőnek: „Prófétálj a léleknek, prófétálj embernek fia és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jöjj elő lélek és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy meg­éledjenek!”

MŰHELY

ROSA LUXEMBURG

Márciustól októberig

Fejezet „Az orosz forradalomról” című tanulmányból

Az orosz forradalomnak márciusi kitörésétől az októberi fordulatig tartó első idő­szaka általános lefolyásában pontosan megfelel mind a nagy angol, mind a nagy francia forradalom fejlődési sémájának. Tipikus fejlődésmenete ez a polgári társa­da­lom méhében létrejött forradalmi erők és a régi társadalom béklyói között minden első nagy általános összecsapásnak.

Kibontakozása természetszerűen emelkedő vonalon mozog: mérsékelt kezde­tek­től a célok egyre nagyobb radikalizálódása felé és ezzel párhuzamosan az osztályok és pártok koalíciójától a legradikálisabb párt egyeduralmáig.

Az első pillanatban, 1917 márciusában, a forradalom élén a „kadetek” álltak, azaz a liberális burzsoázia. A forradalmi ár első általános hulláma mindenkit és mindent magával ragadott: a IV. duma, az államcsínyből született legreakciósabb négy­osztályos választójog legreakciósabb terméke hirtelen a forradalom szervévé változott. Az összes polgári pártok, beleértve a nacionalista jobboldalt is, hirtelen egyetlen falanxot alkottak az abszolutizmussal szemben. Ez az első rohamra csaknem harc nélkül összeomlott, mint egy elhalt testrész, amelyet csak meg kellett érinteni, hogy leessen. Néhány óra alatt meghiúsult a liberális burzsoáziának az a rövid kísérlete is, hogy legalább a dinasztiát meg a trónt megmentse. A fejlődés rohanó menete napok és órák alatt olyan szakaszokat ugrott át, amelyekhez Francia­országnak valaha évtizedekre volt szüksége. Itt mutatkozott meg az, hogy Oroszország egy évszázados európai fejlődés eredményeit váltotta valóra, és mindenek­előtt az, hogy az 1917-es forradalom az 1905-1907-es forradalom egyenes folytatása, nem pedig a német „felszabadítók” ajándéka volt. A mozgalom 1917 márciusában közvetlenül ott folytatódott, ahol tíz évvel ezelőtt félbehagyta művét. A demokratikus köztársaság mindjárt a forradalom első rohamának kész, belsőleg érett terméke volt.

Ám most kezdődött a második, nehezebb feladat. A forradalom hajtóereje az első pillanattól kezdve a városi proletariátus tömege volt. De ennek követelései nem merültek ki a politikai demokráciában, hanem a nemzetközi politika égető kérdésére irányultak: az azonnali békére. A forradalom egyúttal támaszkodott a hadsereg tömegére, amely az azonnali békének ugyanezt a követelését támasztotta, és a parasztság tömegére, amely az agrárkérdést, a forradalomnak ezt a sarkpontját már 1905 óta előtérbe állította. Azonnali béke és föld – ezzel a két céllal adva volt a forradalmi falanx belső szakadása. Az azonnali béke követelése a legélesebb ellentmondásba került annak a liberális burzsoáziának az imperialista irányzatával, amelynek a szószólója Miljukov volt; a földkérdés mindenekelőtt a burzsoázia másik szárnyának – a vidéki junkerségnek – volt a réme, de azonkívül egyáltalán a szent magántulajdon elleni merényletként valamennyi polgári osztály fájó pontja.

Így a forradalom első győzelmének másnapján a forradalom résztvevői között meg­kezdődött a belső harc a két gyújtópont, a béke és a földkérdés körül. A liberális burzsoázia a halogatás és a kibúvók taktikáját kezdte alkalmazni. A munkástömegek, a hadsereg, a parasztság sürgetése egyre hevesebb volt. Nem fér kétség ahhoz, hogy a béke kérdésével és a földkérdéssel összekapcsolódott a köztársaság politikai de­mok­rá­ciájá­nak sorsa is. A polgári osztályok, amelyeket elsodort a forradalom első viharos hulláma, és hagyták magukat elragadni a köztársasági államformáig, hama­rosan kezdtek támpontokat keresni visszafelé, és csöndben szervezték az ellen­forradalmat. Kalegyin Pétervár elleni kozákhadjárata világosan kifejezte ezt a tendenciát. Ha ezt a rajtaütést siker koronázta volna, akkor ez megpecsételte volna nemcsak a békének és az agrárkérdésnek, hanem magának a demokráciának, a köztársaságnak a sorsát is. Katonai diktatúra a proletariátus elleni rémuralommal és azután a monarchiához való visszatérés lett volna ennek elmaradhatatlan következménye.

Ezen lemérhető annak a taktikának az utópikus és velejében reakciós mivolta, amely a kautskysta irányzatú orosz szocialistákat, a mensevikeket vezérelte.

Egyenesen bámulatos, hogy Kautsky, ez a szorgalmas férfiú a világháború négy éve alatt fáradhatatlan írói munkájával hogyan fúrja nyugodtan és módszeresen az egyik elméleti lyukat a másik után a szocializmusba; olyan munka ez, amelyből a szocializmus egyetlen ép hely nélkül kerül ki, akár egy szita. Az a kritikátlan szenvtelenség, amellyel követői hivatalos teoretikusuknak ezt a szorgos munkáját végignézik és egyre újabb felfedezéseit lenyelik úgy, hogy szempillájuk sem rezdül, csak abban a szenvtelenségben találja meg mását, amellyel a Scheidemann and Co. cég követői végignézik, ahogy Scheiedmannék lépésről lépésre gyakorlatilag lyuggatják át a szocializmust. A két munka tökéletesen kiegészíti egymást, és Kautsky, a marxizmus hivatalos templomőre, a világháború kitörése óta valójában ugyanazt viszi véghez csak elméletileg, amit a Scheidemannok gyakorlatilag: 1. az Internacionálé a béke eszköze; 2. leszerelés és Népszövetség, nacionalizmus; végül 3. demokrácia, nem szocializmus.

Rabul ejtve az orosz forradalom polgári jellegének fikciója által – mert hiszen Oroszország, úgymond még nem érett a társadalmi forradalomra –, kétségbeesetten kapaszkodtak a polgári liberálisokkal való koalícióba, azaz azoknak az elemeknek az erő­szakos összekapcsolásába, amelyek, a forradalmi fejlődés természetes belső menete által kettészakítva, a legélesebb ellentmondásba kerültek egymással. Akszelrod és Dán mindenáron azokkal az osztályokkal és pártokkal akart együtt­működni, amelyek a forradalmat és első vívmányát, a demokráciát, a legnagyobb veszélyekkel fenyegették.

Ebben a helyzetben a bolsevik irányzaté az a történelmi érdem, hogy kezdettől fogva egyedül azt a taktikát hirdette meg és folytatta vaskövetkezetességgel, amely meg­menthette a demokráciát és előrehajthatta a forradalmat. Minden hatalmat ki­zá­ró­lag a munkás- és paraszttömegek kezébe, a szovjetek kezébe – valóban ez volt az egyet­len kiút abból a nehéz helyzetből, amelybe a forradalom jutott, ez volt az a kard­csapás, amellyel a gordiuszi csomót elvágták, a forradalmat kivezették a zsák­utcából, és megnyitották előtte az akadálytalan további kibontakozás szabad, tág terét.

Lenin pártja így az egyetlen volt Oroszországban, amely abban az első időszakban megértette a forradalom igazi érdekeit, ez volt a forradalom előrehajtó eleme, tehát ebben az értelemben az egyetlen párt, amely valóban szocialista politikát folytatott.

Ezzel magyarázható az is, hogy a bolsevikok – a forradalom kezdetén egy minden oldalról törvényen kívül helyezett, rágalmazott és üldözött kisebbség – a legrövidebb időn belül a forradalom élére kerültek, és zászlójuk alá tudták gyűjteni az összes igazi néptömegeket: a városi proletariátust, a hadsereget, a parasztságot, valamint a demokrácia forradalmi elemeit, a szociál­for­radal­má­rok bal­számyát.

Az orosz forradalom valóságos helyzete néhány hónap múltán ebben az alterna­tí­vá­ban merült ki: az ellenforradalom győzelme vagy a proletariátus diktatúrája, Kalegyin vagy Lenin. Ez olyan objektív helyzet volt, amely minden forradalomban igen hamar bekövetkezik az első mámor elszállta után, és amely Oroszországban az égető békevágyból és a földkérdésből adódott; ezekre ugyanis a „polgári” forra­dalom keretében nem kínálkozott megoldás.

Az orosz forradalom itt csupán igazolta minden nagy forradalom alapvető tanítását, amelynek élettörvénye így szól: vagy nagyon gyorsan és határozottan kell előre­rohannia, vaskézzel győzve le minden akadályt és egyre távolabbi célokat tűzve maga elé, vagy nagyon hamar visszavetik gyenge kiindulási pontja mögé, és az ellen­forradalom elnyomja. A forradalomban nincs megállás, egy helyben topogás, meg­elégedés az egyszer már elért céllal. És aki ezeket a lapos bölcsességeket a parlamenti béka-egér harcokból át akarja vinni a forradalmi taktikára, az csak arról tesz tanúságot, hogy a forradalom pszichológiája és élettörvénye éppoly idegen tőle, mint minden történelmi tapasztalat, vagyis hétpecsétes titok számára.

Az angol forradalom menete 1642-es kitörésétől kezdve: Hogyan vezetett oda a dolgok logikája, hogy csak a presbiteriánusok gyenge ingadozásai, a királyi hadsereg ellen viselt tétova háború – amelyben a presbiteriánus vezetők szándékosan kitértek a döntő ütközet és az I. Károly fölötti győzelem elől – tették elháríthatatlan szükségszerűséggé, hogy az independensek kiűzzék őket a parlamentből, és magukhoz ragadják a hatalmat. És a továbbiakban az independensek seregén belül éppúgy a katonák alsó kispolgári tömege, Lilbume „levelierei” alkották az egész independens mozgalom hajtóerejét, ahogy végül a katonatömegek proletár elemei, a legmesszebb menő társadalomfelforgató elemek, akik a „digger” mozgalomban találták meg önkifejeződésüket, a demokratikus „leveller” párt kovászává váltak.

A forradalmi proletár elemeknek a katonák tömegeire gyakorolt szellemi hatása nélkül, a demokratikus katonatömegeknek az independens párt polgári felső rétegére gyakorolt nyomása nélkül nem került volna sor sem a Hosszú Parlamentnek a presbiteriánusoktól való „megtisztítására”, sem a „gavallérok” seregével és a skótokkal viselt háború győzelmes befejezésére, sem I. Károly pőrére és kivégzésére, sem a Lordok Élázának eltörlésére és a köztársaság kikiáltására.

Mi történt a nagy francia forradalomban? Itt négy évig tartó harcok után a jakobinusok hatalomátvétele bizonyult az egyetlen eszköznek arra, hogy meg­mentsék a forradalom vívmányait, megvalósítsák a köztársaságot, szétzúzzák a feudalizmust, megszervezzék a forradalom védelmét mind befelé, mind kifelé, el­fojtsák az ellenforradalmi összeesküvéseket, a forradalmi hullámot Francia­országból kiterjesszék egész Európára.

Kautsky és orosz elvbarátai, akik azt akarták, hogy az orosz forradalom meg­őrizze az első szakasz „polgári jellegét”, pontos másai azoknak a múlt századbeli német és angol liberálisoknak, akik a nagy francia forradalomban elkülönítették az ismert két időszakot: az első, girondista szakasz „jó” forradalmát és a „rosszat”, a jako­binus fordulattól kezdve. A történelemfelfogás liberális sekélyességének termé­szetesen nem kellett megértenie, hogy a „mértéktelen” jakobinusok forradalma nélkül a girondista szakasz első, bátortalan és felemás vívmányait is hamarosan maguk alá temették volna a forradalom romjai, hogy a jakobinus diktatúra igazi alternatívája a történelmi fejlődés vaslogikája alapján 1793-ban nem a „mérsékelt” demokrácia volt, hanem – a Bourbonok restaurációja! Hiába, az „arany középút” egyetlen forradalomban sem tartható, a forradalom természettörvénye gyors döntést követel: vagy teljes gőzzel előrehajtják a mozdonyt a történelmi emelkedőn a legvégső pontig, vagy saját nehézségei erejénél fogva ismét visszagördül a kiindulás mélypontjára, és menthetetlenül magával ragadja a szakadékba azokat, akik gyönge erejükkel félúton föl akarták tartóztatni.

Ezzel magyarázható, hogy minden forradalomban csak az a párt képes magához ragadni a vezetést és hatalmat, amelyiknek van bátorsága ahhoz, hogy az előrehajtó jelszót kiadja és minden konzekvenciát levonjon belőle. Ezzel magyarázható az orosz mensevikek, Dán, Cereteli és mások siralmas szerepe, akiket, bár kezdetben óriási befolyásuk volt a tömegekre, hosszabb ide-oda ingadozásuk után, miután kézzel-lábbal tiltakoztak a hatalom átvétele és a felelősség ellen, dicstelenül lesöpörtek a színről.

A lenini párt volt az egyetlen, amely megértette a valóban forradalmi párt köte­les­ségét és a vele szemben támasztott követelményt, amely jelszavával – minden hatalmat a proletariátus és a parasztság kezébe! – biztosította a forradalom továbbhaladását.

Ezzel a bolsevikok megoldották a „nép többségének” híres kérdését, amely kezdettől fogva lidércnyomásként nehezedik a német szociáldemokratákra. A parlamenti kretenizmus engedelmes neveltjeiként a német szociáldemokraták egy­szerűen átvitték a forradalomra a parlamenti gyerekszo­bából származó sekélyes bölcsességet: hogy valamit keresztülvigyünk, ahhoz előbb meg kell szerezni a többséget. Tehát a forradalomban is: előbb „többséget” szerzünk. A forradalmak igazi dialektikája azonban feje tetejére állítja ezt a parlamenti vakondbölcsességet: az út nem a többségen át vezet a forradalmi taktikához, hanem a forradalmi taktikán át a többséghez. Csak olyan párt, amely tud vezetni, azaz előrehajtani, szerezhet követőket a rohamban. Az az eltökéltség, amellyel Lenin és elvtársai a döntő pillanatban kiadták az egyetlen előrehajtó jelszót – minden hatalmat a proletariátus és a parasztság kezébe! –, szinte egyetlen éjszaka alatt üldözött, megrágalmazott, „illegális” kisebbségből, amelynek vezetői, mint Marat, kénytelenek voltak pincékben megbújni, a helyzet abszolút uraivá tette őket.

A bolsevikok e hatalomátvétel céljaként nyomban meg is fogalmazták az egész és a legmesszebbmenőkig forradalmi programot: nem a polgári demokrácia valamiféle biztosítása, hanem a proletariátus diktatúrája a szocializmus megvalósítása végett. Ezzel megszerezték azt a múlhatatlan történelmi érdemet, hogy első ízben hirdették meg a szocializmus végcéljait a gyakorlati politika közvetlen programjaként.

Amit történelmi órában egy párt bátorságban, tetterőben, forradalmi messze­látás­ban és következetességben fel tud mutatni, azt Lenin, Trockij és elvtársaik teljes egé­szé­ben megtették. Mindazt a forradalmi becsületet és cselekvőképességet, amely­nek a szociáldemokrácia Nyugaton híján volt, a bolsevikok képviselték. Októberi fel­kelésük ténylegesen nemcsak az orosz forradalmat mentette meg, hanem a nemzetközi szocializmus becsületét is.

GLAVINA ZSUZSA FORDÍTÁSA

SZARKA KLÁRA

Egy nem romantikus forradalmár

Október krónikása: John Reed

Portland századvégi, tipikus amerikai város, legszebb és legnagyobb birtokának közepén kastélyszerű villával, a Cedar Hill-lel, melyet Henry D. Green, a város első igazi nagytőkése építtetett. Green váratlan halála után felesége, a fel­világosult Charlotte nem játszotta a bánatos és elesett özvegy szokványos szerepét. Lányait szabad szellemben és a kor igényeinek megfelelően neveltette. A konven­ciókat néha felrúgó, élénk Margaret egy üzletemberhez ment férjhez, a New York államból odaszármazott C. J. Reedhez, akit a portlandiak soha nem fogadtak be igazán, túl intelligens és szellemes volt a bomirt s pénzhajhász oregoni felső tízezernek.

Mikor a házasságkötésük után alig egy évvel megszületett a fiuk, John Reed, mindannyian a Cedar Hillben, a nagy házban laktak. A kisfiúnak hatéves korában súlyos vesebántalmai támadtak. Úgy tizenöt éves kora körül enyhült a betegsége. Mintha mindent be akarna pótolni – hamarosan Portland fenegyereke lett belőle. Sokszor megfordult a kikötőben, amelyiknek a városétól elütő, nyüzsgő, színes, kísértésekbe vivő világa szinte elkábította.

Ekkor már teleírta az iskolai lapot versekkel, novellákkal, hu­mo­resz­kek­kel. Keletre vágyott, a ragyogó városokba.

Mivel egészségi állapota sokat javult, a család hozzájárult, hogy a New Jersey-i Morristownban járjon egyetemi előkészítőre. Rá sem ismerni már a betegsége miatt gyáva és zárkózott kisfiúra. Nagyhangú bajkeverő, vitatkozik a tanárokkal, saját lapot szerkeszt, habzsolja az életet.

Amikor megérkezik a Harvardra, magabiztossága újra elillan. Szembetalálja magát az igazi gazdagokkal, akik arisztokratikusan kirekesztenek maguk közül mindenkit – őt is. Reed fél év alatt döntő elhatározásra jut, nem tölti az idejét azzal – mint sokan mások –, hogy az „arisztokratákhoz” törleszkedjen, azokkal kezd barátkozni, akik a radikális, új eszméket terjesztik a konzervatív egyetem falai között. Reed csatlakozik azokhoz, akik nem a „poros tudományokat”, hanem a modem, huszadik századi valóságot akarják megismerni. Végeérhetetlen politikai vita­esteken vesz részt a frissen alakult Szocialista Klubban, sokat dolgozik az egyetemi lapok szerkesztőségeiben, írói sikereket arat, bálokra jár, és sörözni, hét­végeken nagy túrákat tesz, és udvarol a lányoknak szakadatlanul. Igazából semmilyen rendszeres műveltséget nem szerez a Harvardon, belekóstol az irodalomba, a történettudományba, a filozófiába, megtanul valamelyest németül, s folyékonyan olvas franciául és latinul. Annyi bizonyos, hogy a legfontosabbnak az írást tartja, de képtelen az idejét az íróasztal mellett tölteni: „Ha nem száguldók, megesz a penész.”

Szenvedélyesen érdekelte a század eleji változó és az értékeket átértékelő új világ. Joggal érezhette úgy, hogy Amerikában minden fölgyorsult – mindenhol ott akart lenni –, nem tudhatta meg, hol történnek majd a lényeges dolgok. De hogy lesznek ilyenek, abban biztos volt.

Szinte természetes, hogy az egyetem után európai körutazást tesz. Begyalogolja Britannia egy részét, megnézi Spanyolországot, elvegyül a nép között, aztán Párizsban igazi playboyként mulatja idejét.

Amikor pedig hazatér, magától értetődően New Yorkban telepszik le. Aki újat akar s író szeretne lenni, annak a tizes évek végén Manhattanben a helye.

Az idősebb Reed bármennyire is szereti a fiát, szétzilálódott pénzügyi helyzete miatt nem támogathatja ó't többé anyagilag. John Reednek a saját lábára kell állnia: elkezdődött számára a felnőttség korszaka. Ami eddig­csak zseb­pénz­kiegészítő szórakozás volt, ettől kezdve a megélhetést biztosító kenyérkeresetté lett. De Reed egy pillanatra sem ijed meg, ontotta magából a cikkeket, éjjel verseket ír, vagy az izgalmas New York-i utcákat rója. Fejest ugrik a bohémélet világába – három másik fiatalemberrel közösen bérelnek lakást, szegények és vidámak.

Amikor imádott apja meghal, átgondolja eddigi életét; nem nagyon ismer rá magában a jól szituált középosztálybeli fiatalemberre, s többet akar már az őt körülvevő bohémoknál is. Rátalál a Masses című radikális folyóiratra, s szinte véletlen­szerűen belesodródik a szakszervezeti mozgalomba is. Nem igazán elégedett, akik körülveszik, hangosan átkozzák a burzsoá erkölcsöket, s igyekeznek minél látványosabban megszegni őket, őt viszont jobban izgatja a Greenwich Village-i népszerű versike dilemmája:

A Massesnak rajzoltak meztelen
Nőket (mind kövér, örömtelen) –
Segít ez a széles tömegeken?

Nem találja a helyét. Egyik szakszervezeti barátja Patersonba hívja. Itt az egyre szélesedő sztrájkmozgalom kellős közepébe csöppen. Meghatja a munkások feléje irányuló rokonszenve, s megdöbbenti a rendőrök brutalitása. Milyen háború az, amelyi­ket békés tüntetőknek pisztolyos detektívekkel és gumibotos rendőrökkel kell meg­vívniuk? A bohém­világ távolról rokonszenvezik a mozgalommal, Reed bele­vegyül. Szabadtéri munkásagitkát szervez, több száz szereplős darabjának óriási a sikere a munkásközönség előtt. A radikális művész­entellektüellek is tapsolnak: milyen nagyszerű népszínház. De a sztrájkolóknak elfogy a pénzük, a mozgalom csatát veszít. A bohémek visszatérnek New Yorkba – köztük Reed is –, hogy más izgalmat keressenek. A többiek hamar elfelejtik a „sztrájkügyet”, sőt sokan szembefordulnak a mozgalommal. Reedben élénken él az az otthonosságérzés, amit a munkások között tapasztalt.

New Yorkban a társaság középpontjába kerül kalandjai, irodalmi sikerei és egy titokzatos asszonnyal, Mabei Dodge-zsal folytatott viszonya miatt. Nagy szerelem és állandó háború dúl köztük, s ez inkább Reed önmagával vívott küzdelme, semmint az asszony sok szeszélyének következménye.

Maga is érzi, hogy írónak sem akármilyen, novellában a kokottok, lecsúszottak, alkoholisták, strichelők, munkanélküliek szomorú, de színes világát tárja az olvasók elé. A megélt valóság hitelességével és árnyaltságával, és bölcs megértéssel ábrázolja a kiszolgáltatottak New Yorkját.

Mégsem ez az igazi feladat számára – valamilyen egész embert kívánó vállalkozásba kellene kezdenie, ami segíthetne elszakadnia az egyre terhesebb Greenwich Village-i világtól. Amikor a Metropolitan jó riportert keresve föl­kéri, hogy tudósítson a mexikói eseményekről, habozás nélkül elfogadja az ajánlatot.

Amint Mabellel átlépik a mexikói határt, hirtelen félelem fogja el – fél az ismeret­lentől, a vad és primitív emberektől, a puskagolyóktól. Úgy festenek, mint a gazdag turisták: „En a kanárisárga kordöltönyömben, Mabei a narancsszínű kalap­já­ban, selyembélésű tigrisbőr vadászzekéjében – költségszámlával, összegöngyölt plédekkel, tizennégyféle tablettával, kötszerrel…” – emlékszik vissza később, nem kis öniróniával.

Négy hónapot tölt Mexikóban, s ez az idő csodát tett vele. Rájött, hogy a golyók nem olyan rémisztőek, hogy a halálfélelem nem olyan nagy dolog, s hogy a mexikóiak csodálatosan szeretetre méltóak. Elbűvölte Villa katonai zsenije, s az, hogy az ütközet előtt nagy beszéd helyett mindössze annyit mondott: „a szívem a tiétek”, aztán elfordult, és nagyot köpött a padlóra. Ugyanúgy otthon érezte magát a mexikói parasztok között, akik „vendégszeretők, barátságosak, türelmesek, szegények”, ahogyan korábban a munkások között. Nem ábrázolta őket szenteknek, de elnyomatásuknak tudta be hibáikat. Az Insurgent Mexico (magyarul Viva Villa! címmel jelent meg) megírása végre igazi feladat volt Reed számára. Nem az íróasztal mellett kellett a témákon rágódnia, benne volt a dolgok sűrűjében, és a forradalmi Mexikó olyan tarka, változatos és izgalmas volt, amilyet csak az ő nagyszerű, plasztikus ábrázolótehetsége jeleníthetett meg hitelesen. Tár­gyi­la­go­san írt, kérlelhetetlenül őszintén és a szegények ügye mellett elkötelezetten.

„Katonák százai festői rongyokba burkolózva, néhányan tarka munkásruhában, a peonok könnyű, rikító kabátban, egyik-másik szűk tehenésznadrágban parádézott. Csak kevesen hordtak cipőt, többnyire bőrszandált, nagy részük mezítláb ment. Sabás Gutiérez kifényesedett, kopott frakkot viselt, amelynek két farka szétnyílt, ahogy lóra szállt. Puskái a nyeregkápán lógtak, mellén keresztben négy-öt töltény­heveder, fején gomba alakú sombrero lebegő szalagokkal; hatalmas sarkantyúi lovaglás közben megcsendültek; a nyereg mögé kötött gyapjútakaró tarkállott. Ebből állt minden poggyásza.”

Reed boldog volt köztük, tudta, hogy az írás is jobban megy neki, mint valaha. Nemcsak a külsőségek bűvölték el, megértette a forradalom lényegét, a földkérdést is, s megsejtette az USA nagyon is kétes szerepét Latin-Amerika történelmében. Meg­tanulta, hogy a forradalom erőszakkal és vérrel járhat – s nem riadt meg fölfedezéseitől. A közép­osztálybeli, avantgárd entellektüel a maga véres és minden pátosztól mentes hétköznapi valóságában fogadta el az újat. Bátrabb tett volt ez, mint a golyókkal farkasszemet nézni.

A mexikói tapasztalatokkal fölvértezve nem volt nehéz a hamarosan kitörő európai háború kérdésében állást foglalnia: dühödt pacifistává vált. Megerősíti hitében az európai frontországokban tett utazása. Hazatérve a Masses egyik vezércikkében nagyon világosan határozta meg, ki a munkások legfőbb ellensége: „Az Egyesült Államok lakosságának az a két százaléka, amelyik a nemzeti vagyon hatvan százalékával rendelkezik, a gátlástalan »hazafiaknak« az a bandája, akik máris megfosztották mindenétől, és most katonát akarnak faragni belőle, hogy megvédje, amit ők összeharácsoltak. Mi azt hirdetjük, hogy a munkások ettől az ellenségtől védjék meg magukat. így készülünk mi a harcra.” Az európai had­színtérről küldött tudósításai döbbenetes adalékok a háború értelmetlenségéhez.

Régi barátai közül sokan eltávolodtak tőle (nem Greenwich Village-i radikalizmus már az övé). Egészségi állapota megromlott. Új társával, Louise Bryanttel pihenni és írni utazik Provincetownba. Az írás nem megy, inkább színházat szervez, kapcsolatba kerül az ifjú Eugene O'Neillel is. Egyre jobban kínozza a veséje, műtétre szánja el magát. Lábadozva is a militarista propaganda ellen hadakozik, egyre kiábrándultabb, látva, hogy a háborús uszítás a haladó értelmiséget és a munkásokat is megfertőzi. Ekkor ér Amerikába az orosz forradalom híre.

Reed egész nyáron dolgozott és sportolt, hogy megerősödjék. Nem tudtam pontosan, mi történhet Oroszországban, de azt tudta, hogy oda kell mennie. Szerencse, de egyáltalán nem véletlen, hogy 1917 szeptemberében, a legjobbkor érkezett Pétervárra. Ha igaz, hogy a mexikói események Reed tollára kívánkoztak, akkor száz­szorosan igaz ez a bolsevik forradalomra vonatkoztatva. A távolról jöttek objektivitásával, elemző igénnyel, plasztikusan és értőn írta meg a Tíz nap, amely megrengette a világot című riportregényét.

Úgy igazodott el a hihetetlenül szövevényes és bonyolult társadalmi harcokban, ahogyan csak nagyon kevesen azokban az időkben. Kornyilov bukása után írja levelében egyik barátjának: „A forradalom most már tiszta és egyszerű osztály­harccá állandósult, ahogy a marxisták megjövendölték. Az úgynevezett polgári liberálisok, Rodzjanko, Lvov, Miljukov meg a többi, visszavonhatatlanul a kapitalisták mellé állt… Az értelmiséget és a romantikus forradalmárokat, Gorkij kivételével… megdöbbenti, hogy milyen is a forradalom valójában, és vagy átállnak a kadetokhoz, vagy visszavonulnak. A legtöbb veterán, mint Kropotkin, Breskovszkaja, sőt még Álladóin is, képtelen együttérezni a jelenlegi mozgalommal; őket igazán a politikai forradalom érdekelte, ez pedig bekövetkezett, és Orosz­ország, alighanem örökre, köztársaság – a most folyó gazdasági forradalmat azonban nem értik, és nem is érdekli őket; most a német császárság legyőzését tekintik a világon a legfontosabbnak. Az Oroszországon egymás nyomában végigzúduló eseményekből állhatatosan emelkedik ki a bolsevik csillag.”

Reed úgy érezte, Oroszországban megláthatta vágyai beteljesülését. Szeretne hazatérni, hogy megírhassa tudósítását, hogy otthon „csinálhassa az amerikai forradalmat”. Tudta, hogy hazatérése nem lesz zökkenőmentes – otthon most már vég­érvényesen veszedelmes elemnek számít. Trockijhoz fordul segítségért, aki tréfából azt ajánlja neki, ha másként nem megy, kinevezi majd szovjet konzulnak New Yorkba. Reednek nagyon tetszik a gesztus, széltében-hosszában meséli – a döbbent amerikai diplomaták füle hallatára –, hogy ha konzulként majd esketnie is kell, akkor az utálatosan hosszú szertartás helyett csak annyit mond az ifjú párnak: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”

Csicserin aláírásával meg is érkezik a kinevezés az amerikaiakhoz, óriási zavart okozva a diplomatáknak, s nagy gyönyörűséget a botránykedvelő Reednek. Ki­ne­ve­zé­sét végül visszavonják, de azért utazhat. Norvégiában ugyan föltartóztatják, de aztán behajózik az Újvilág felé.

Jókora huzavona után, összes papírjától és feljegyzésétől megfosztva léphet partra New Yorkban. Mivel a Masses szerkesztői ellen eljárás indult, Reedet már megérkezése másnapján bíróság elé citálják. Az Egyesült Államokban háborús hisztéria dühöng, mindenütt nyomozók szaglásznak, mindenkiben kémet látnak.

Szinte lehetetlen publikálnia. Elő­adó­kör­útra indul, hogy megélhessen. Személyesen agitál, fölvilágosult, igyekszik cáfolni az otromba rágalmakat, védeni az orosz forradalmat. „Tovariscsi”! – üdvözölte minden alkalommal hallgatóit, s volt, ahol nem is ejthetett ki ennél több szót. Philadelphiában letartóztatták, Clevelandban nyomozók követték mindenová, s néhány reakciós garázda kis híján elverte.

A Masses ellen lefolytatott második tárgyaláson ugyan fölmentették őket, de Reed ettől sem lett jobb kedvű: nagyon aggasztotta az Oroszország elleni intervenció híre.

Novemberben végre visszakapta a jegyzeteit, s titokban kivett egy szállodai szobát, megszállottan dolgozott. Éjjelnappal verte az írógépét, egyik cigarettáról a másikra gyújtott – két hónap múlva készen volt a Tíz nap… Egyik barátja találkozott vele akkoriban az utcán; „…nyúzott, borostás, zsíros bőrű, kialvatlan” – írja le ijesztő, s a munkától szinte őrült külsejét, de hozzáteszi: „Azt csinálta, aminek elvégzésére rendeltetett.”

Ahogyan megváltoztatta őt annak idején Mexikó, épp úgy „nevelték” az oroszországi események is. S bár tisztán látta a forradalmi mozgalom csekély lehető­sé­geit az Egyesült Államokban, legyőzte zabolátlan természetét, s aprólékos párt­munkába fogott a Szocialista Pártban. Igazán nem volt könnyű a frakciózó, revizionista befolyás alatt álló, amerikai munkásmozgalomban következetesen bolsevik álláspontot képviselnie. Reed nem volt népszerű a jórészt kispolgári szemléletű munkásvezérek között, annál inkább a munkások körében.

A reakció ellenszenvét pedig végképp kivívta. Cikkek özönlöttek ellene, ilyesféle címekkel: „Egy ember, aki kötelet érdemel”; a legfölháborítóbb rágalmakkal illették; végül még az addig türelmes családjával is összeveszett.

Gyilkos szatírát, brechti stílusú, színpadi pamfletét írt a versailles-i béke­konferenciáról – olaj a tűzre. Egyre több és egyre szenvedélyesebb politikai cikket publikált, rengeteget tanult, Marxot olvasott. Természetes volt, hogy 1919-ben őt jelölték küldöttnek a Kommunista Internacionáléba, Oroszországba. Neki kellett képviselnie a megosztott amerikai munkásmozgalmat.

A Moszkvába érkező Reedet egy nehézségekkel küszködő, de már meg­erősödött szovjet társadalom képe fogadta. Ismerősként üdvözlik. Lenin olvasta a könyvét, s – nem kis örömére – többször fogadja őt a Kremlben, késő esti diskurzusokra. Lenin a székét előrebuktatva – hogy a térdük majdnem összeért – faggatta Reedet az amerikai viszonyokról, s kikérte a véleményét Oroszországról. Megbecsülése jeleként előszót írt a Tíz nap… újabb kiadása elé.

Reed megismerkedett Majakovszkijjal, Paszternakkal, Lunacsarszkijjal, ér­de­kel­te a proletkult, de a legtöbb idejét a falvak, gyárak és iskolák látogatásával töltötte. Sok szenvedést, nyomorúságot, igazságtalanságot tapasztalt, de józanul ítélte meg a helyzetet. Nem hüledezett, amikor a Csekáról meséltek neki (belátta, hogy a forradalmi terror szükségszerű), megértette a parasztok ellentmondásos szerepét a forradalomban. Amikor körútja végén a pétervári Astoriában váratlanul a legendás amerikai anarchistanővel, Emma Goldmannel találkozott, a kezdeti öröm után tapasztalnia kellett, hogy nézeteik mennyire eltérőek a szovjet állam megítélését illetően. Kínosan feszengett, de végül kibökte őszinte véleményét: „Téged egy kicsit megzavart a gyakorlati forradalom, mert csak elméletileg foglalkoztál vele.”

Másodszorra még nehezebb volt elhagynia Oroszországot. Harmadik neki­futásra jutott el Finnországba, ahol letartóztatták, és három hónapra magánzárkába csukták. Amikor végre szabadon engedték, nem folytathatta útját. Visszatért hát Orosz­országba, és belevetette magát az Intemacionálé második kongresszusának szervezésébe. Önjelölt fogadóbizottságként működött – jól tudta, hogy sokan kételyekkel s leplezett ellenszenvvel jönnek a kongresszusra –, mosolya, maga­biztossága és tájékozottsága sok küldöttet meggyőzött.

A kongresszuson Reed éles vitába került Zinovjevékkel a szakszervezetek kérdésében, s bár nagyon tisztelte a szovjetvezetőket, pusztán a tekintélyük miatt, nem voksolt mellettük. Javaslatait rendre leszavazták, de kicsinyes sértődöttségnek nyoma sem maradt benne. A kongresszus záróünnepségén két másik amerikaival, mámoros boldogságukban, elkapták, és a vállukra ültették a hevesen tiltakozó Lenint, aki nem volt hozzászokva az effajta, baseballpályákon honos ünnepléshez.

A nyár végén Bakuba utazott a Kelet népeinek konferenciájára. Valósággal lubickolt a soknyelvű, tarka forgatagban. Gallér nélküli csíkos ingben és buggyos nadrágban üldögélt óraszám a zöld tea melletti vitákon. A kongresszuson újra szócsatába keveredett Zinovjevvel és az őt támogató Radekkel s Kun Bélával. Reed elítélte Zinovjevéket, hogy az egybegyűltek hamis érzelmeire építve Nyugat-ellenes hangulatot szítanak. A helyükről felugráló, kardot és pisztolyt rázó és a bűnös hitetlenek ellen már-már „szent háborúra” is kész küldötteket igyekezett fel­világosítani az imperializmus gyarmatosító szerepéről s meggyőzni arról, hogy a forradalmi harcot vezető orosz munkásokkal kell összefogniuk.

Moszkvába visszatérvén, végre összetalálkozhatott feleségével. Boldog volt, tervektől duzzadt: meg akarta írni a forradalom történetének második fejezetét, regényen gondolkozott. Családot, gyerekeket akart, visszatérni az Államokba, s szervezni az amerikai munkásokat.

Moszkvába való hazatérése után tíz nappal rosszul lett. Amikor a tünetek súlyosbodtak, kórházba került. A diagnózis a rettegett háborús betegség: tífusz. Gyógyszer alig volt; sokat szenvedett; agyvérzést kapott, megbénult, beszélni sem tudott. 1921. október 17-én, hajnalban halt meg.

Egy nappal harmincadik születésnapja után, október 23-án indult vele a gyász­menet a Munka Palotájából a Kreml falához. Sírjánál Buharin, Kollontaj és Reinstein mondtak beszédet. A forradalom mártírjai közé temették el.

Halála után – legendává vált. De sajnos, Nyugaton többnyire kalandvágyó, romantikus amerikai fickót, afféle forradalmár playboyt formált belőle az utókor. Nálunk az átlagos műveltségű ember legföljebb azt tudja róla, hogy megírta a Tíz nap…-ot, s hogy a Kreml falában van a sírja. Izgalmas alakja persze sokak képzeletét megmozgatta. Látványos, drága és végzetesen rossz, hamis filmet is készítettek róla – az amerikaiak és a szovjetek egyaránt. Sem Warren Beatty, sem Szergej Bondarcsuk nem volt képes rá, hogy az igazi John Reedet mutassa meg a film­vásznon. A magánéletét boncolgatja, különcségeit és botrányait taglalja leginkább Robert A. Rosenstone magyarul is megjelent életrajza, a Romantikus forradalmár is.

Nem olvashatók viszont magyarul (a napi sajtóban megjelent néhány el­beszélését leszámítva) versei, színdarabjai, csodálatos novellái. Nem adták ki első világ­háborús haditudósításait, politikai cikkeit s izgalmas levelezésének egyetlen darabját sem. Szerencsére legalább a nagyszerű mexikói tudósításokat meg­ismerhettük.

Fő műve, a Tíz nap, amely megrengette a világot, Reed összes írói erényét ötvözi. Úgy válik benne a törté­nelem szép­irodalom­má, hogy a dokumentáris hűségű ábrázolás a krimik izgalmát kínálja az olvasónak. A Tíz nap…-ot nem lehet figyelmen kívül hagyni, nem lehet lesöpörni az asztalról sem politikai ellen­szenvből, sem irodalmi fanyalgással – ahhoz túl jó. Érezhető ez még a több kiadást meg­ért, bántóan pontatlan és az eredetit meg­csonkító magyar fordításból is.

A Tíz nap… olyan kivételes történelmi dokumentum, a maga nemében olyan páratlan műalkotás, hogy legközelebb már nem volna szabad a filológiailag pontatlan, gyenge fordításban, változatlanul megjelentetni. Reeddel szembeni tartozásaink közül legalább ezt a számlát rendeznünk kellene majd egyszer.

MÉRLEG

ALEKSZANDR PUSKIN

Grúz halmokon…

Grúz halmokon hever az éji tünde köd;
        Zubog előttem az Aragva.
Kedvem borús-derűs; bánatom tündököl;
        Bánatom belőled faragva:
Te töltőd be, magaddal… Csüggedésemet
        Nem sérti, nem zavarja semmi,
S szívem szeret megint, fölizzik égve – mert
        Hogy ő nem képes nem szeretni.
                                                                1829

        CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

CSALA KÁROLY

Egy versről, Puskinról, fordításról

A fönti Puskin verset (Na holmah Gruzii…) a Szovjet Irodalom 1987/2. számában, az eredeti mellett, húsz magyar költő fordításában olvashattuk. A régebbiek – úgymint: Franyó Zoltán, Győri-Juhász Jenő, Képes Géza, Lajtha Géza, Lányi Sarolta, Rónay György, Szabó Endre, Szabó Lőrinc – átültetései után, a folyóirat szerkesztősége által fölkértek – Csorba Győző, Fodor András, Győré Imre, Hárs György, Héra Zoltán, Rab Zsuzsa, Rácz Olivér, Szilágyi Ákos, Szokolay Zoltán, Tőzsér Árpád, Veress Miklós, Weöres Sándor – új változatai olvashatók. (Nem tudni, miért maradt ki a régebbi nekilendülések közül a Radó Györgyé; kár érte, mert úgy lett volna teljes a kép.)

Néhány apróság miatt veselkedtem neki a költemény fordításának mostanában magam is.

Miféle apróságok késztettek e próbára?

Legelőször is az első puskini rímpárban kifejezett képi tartalom megoldatlansága mind­ahány eddigi fordításban. Nem pusztán a szavak jelentéséből adódnak gondjai a fordítónak, hanem azután még – és főleg – egymásra vonatkoztatásukból, képi-gondolati viszonylat-építményükből. Ami a szavak szintjét illeti, Rab Zsuzsa pontosan írja le – fordításához fűzött töprengő megjegyzéseiben –, miről is van itt szó: „A 'mgla' szót csak megközelítőleg lehet homálynak vagy sötétségnek fordítani. Legszívesebben több jelzővel fejeztem volna ki: ezüstösen derengő sötétség, ködös, sejtelmes homály – valóban ilyenek a grúziai éjszakák. A 'pecsalj moja szvetla' pontos fordítása így hangzik: szomorúságom fényes. De hát: próbáljuk ezt így magyarul leírni!”

Ám mielőtt még a sorokat összeölelő orosz rímszavakig eljutnánk, akad egyéb meggondolandó is. Az első sor igei állítmánya mindenképp ilyen. Mit csinál ez a 'mgla' Puskinnál? „Rezsit”. Fekszik, földrajzi és meteorológiai értelemben. Mármost akár homály, akár másvalami ez a „mgla”, a magyar költői nyelvben nem szokása feküdni. Ülni, megülni valamit igen; meg honolni valahol, elterülni valamin; födni, lepni valamit; leszállni valahová, valamire; a maradék konkrétságától elrugasz­kodva pedig lengeni szokott valami fölött, meg borongani… Hát épp ez az! A szokás! A költői szokás, a közhelyeknek ez a koptató hatása, csak ezt tudnám feledni… Csakhogy ez itt nem feledhető. Puskin érzékletes. Köznyelvi igéiben is. Ettől van ereje minden szavának. Nemcsak a zenéjétől!

Egyáltalában: nem vers a vers, ha nincs ereje a szónak. A fenti igéknek, ha köd meg homály meg efféle az őket elő-hívó névszó, csak költői-nyelvi közegre való utalásuk van, érzék­letes erejük már rég elkopott a magyarban. Puskin hétköznapi igéjének (lezsit) a mai magyar hétköznapi ige (fekszik) felelne meg leginkább már csak azért is, merthogy szokatlanul konkréttá és érzékletessé varázsolná vissza a ködös homály, vagy mi a szösz, s a grúz dombok kapcsolatát.

Egyetlen költő-fordító merészkedett idáig: Weöres Sándor. Nála így szól az első vers­sor: „Grúzia dombjain át mély éjszaka árnyhada fekszik”… Igen, ebben van erő, irodalmi (árnyhad) és köznapi (fekszik) szóértékek ütköztetéséből csiholt költői újdonság! Mert a szavak megújításának állandói költői kötelességét éppúgy tudta Weöres is mindenkor, mint – mondjuk – az a Majakovszkij, aki tételesen is megfogalmazta a Hogyan készítsünk verset? című tanulmányában: „Költői műben kötelező az újdonság.” (Badarság azt hinni, hogy Majakovszkij minden költői formák napról napra való elvetésére és újaknak naponként való kitalálására buzdított: a szavak hatásának folytonos megújítására figyelmeztetett e tételével.)

Csak épp Weöres változatának kevés a köze Puskinhoz. Hiszen még a puskini vers­formát is sutba vágja: a kötött szótagszámú, rímes jambusok ölelkezéséből alakított strófa­alakzat helyett egészen más, időmértékes, rímtelen sorokat fogalmaz. Weöres szép átirata átköltés, nem fordítás a szó szabatos értelmében. Átkötésként megengedhető ilyesmi, ám fordításként az évszázada kialakult magyar költői normák szerint elfogadhatatlan. (Szerintem máskülönben még az is fölösleges fordítói szabadosság – fölösleges, mert elkerülhető; szabadosság, mert más kárán, a költőén, kicsikart egyéni eljárási szabadság, semmi egyéb –, ha ilyen klasszikus és verstanilag egyszerű, könnyen megközelíthető, a magyar költészetben közkeletűekkel nyilvánvalóan rokon szabályokon fölépített versben, mint amilyen Puskinnak ez kis műve, akár csupán a hím- és nőrímek elhelyezkedési rendjén is változtatunk.)

A többieknél így fut az első puskini verssor:

„Grúzia halmain éji homály terül” (Szabó Endre); „Grúzia halmain hűs éji pára ül” (Győri-Juhász Jenő); „Dereng az éj dombjain Grúziának” (Rónay György); „Derengő éj födi Grúzia halmait” (Szabó Lőrinc); „Grúzia halmain borong az esthomály” (Képes Géza); „A dombos Grúzián ködárnyas éj terül” (Lajtha Géza); „A grúz halmokra már leszállt az esthomály” (Lányi Sarolta); „A dombos Grúzián köd, éj terpeszkedik” (Franyó Zoltán); „A grúz halmok fölött az éj sötétje leng” (Csorba Győző); „Grúzia dombjain éj köde terjedez” (Fodor András); „Sok halmán Grúziának, árnyként ül az éj” (Győré Imre); „Homályló éj honol a dombos Grúzián” (Hárs György); „A grúz hegyeken derengő éji homály” (Héra Zoltán); „Grúzia halmait éji homály lepi” (Rab Zsuzsa); „A grúz dombokra suhanó éjszaka szállt” (Rácz Olivér); „Grúzia halmain éjféli köd borong” (Szilágyi Ákos); „A grúz dombokra már homályt terít az éj” (Szokolay Zoltán); „Grúzia halmain éjszaka és köd ül” (Tőzsér Árpád); „Grúz halmokat az éj sötétje eltemet” (Veress Miklós).

Puskin egyszerű állításaival – állítmányaival – mindig is baja lehet a gyanakvó fordítónak éppúgy, akár a gyanútlannak. A második verssorban például az Aragva folyó „sumit”. Megint egy közönséges ige, amelyben a „zaj, lárma, nesz” és minden efféle benne foglaltatik. Megérthető – bár mulatságosnak is mondhatnánk –, hogy akad fordító, akinél „harsog”, másiknál pedig „lágyan csörgedez” az Aragva. (Ez utóbbi ki­fejezést a földrajzi tényállás ismerete nélkül Szabó Lőrinc kockáztatta meg; a kiváló mű­fordítónak aligha volt ez itt érvényes költői találata.)

De ez piha; a harmadik verssortól viszont szaporodnak a ráncok a fordítók homlokán: „Mnye grusztno i legko; pecsalj moja szvetla”. Szó szerint átbotorkáltatva magyarba az eredetiben magabiztos egyszerűséggel és amellett könnyedén tovalejtő szavakat: „bánatos vagyok és derűs: szomorúságom fényes”. A legtöbb fordító egyszerűen kihagyja a megoldandó feladatok közül a „fényes szomorúság” leckéjét. Néhányan átviszik a „fénylést” a következő sorban fölbukkanó, szeretett lény alakjára, ez nyilvánvaló meg­kerülése a költői feladatnak. A legszebb megoldást ezúttal alighanem Szabó Lőrinc adja: „Fájok, de fájdalmam sugaras és szelíd”. Ez már csakugyan csupán az eredetivel szemben maradhat alul, nem a fordító vetélytársakéval. Rajta kívül csak Rab Zsuzsa és Szilágyi Ákos kísérli meg frontálisan leküzdeni a nyilvánvaló fordítói akadályt: „Könnyű szomo­rúság van bennem, fényteli” (Rab); „Búsulok s örülök; a bánatom ragyog” (Szilágyi).

Csakhogy ezzel – ezekkel – sincs még megoldva a rímszavakkal összefogott képi kompozíció nagyobb problémája. Mert Szabó Lőrincnél – költőileg koptatott igével – „Derengő éj födi Grúzia halmait” (s ráadásul nála, amint említettük, „Lágyan csörgedez az Aragva”…); Rab Zsuzsánál „éji homály lepi”; Szilágyi Ákosnál meg „Éjféli köd borong”.

Puskinnál, ismételjük: „lezsit”, tehát „fekszik”. Ahogy Weöres átköltésében is.

A grúz dombokon „heverő” – micsoda is? „Mgla”. Ami – visszautalva Rab Zsuzsa jegyzetére – nem pusztán „homály, sötétség”, hanem valami ezüstösen derengő ködös homály. Ennek a valaminek és a „fényes szomorúságnak” az összekapcsolódása egy hétköznapian valóságos, konkrét, érzékletes és abszolúte egyszerű tájleírásban, el­indítva a képi ellentmondásból a lelkiállapot ellentmondásának költői magyarázatát – ez volt az első súlyos „apróság”, meghatározó verstény, amelyet nem találtam meg teljes­értékűn, egyenértékűn visszaadva a magyar fordításokban. Amiért tehát magam is nekiveselkedtem a feladatnak.

Úgy gondoltam, s úgy hiszem, hogy csakis mai nyelven lehetséges megújítani az olyan költészet kulcsszavait, amelyik az egyszerűség és tömörség mintájaként vált – mindegy, hogy másfél évszázadnál is régebben – klasszikussá az európai kultúrában: amilyen a Puskiné. (Másfajta költészet nyilván más bánást igényel!) Ezért „hever” nálam a köd a grúz halmokon.

Még valamiben hiszek: nem múlhat el nyomtalanul a költészettörténeti idő a műfordítás fölött. A régi rím ma már nem rím. Márpedig én ma fordítok, s ma olvassa, aki olvassa. Tehát Puskint nem a Puskin korabeli magyar rímekkel próbálom visszaadni, hanem a magam korabeliekkel. A „tünde köd” és a „tündököl” komplexuma (mert komplex rím az effajta), úgy vélem, ilyen.

Ez visz át a második aprósághoz, ami engem fordításra ingerelt. A puskini „mnoju-toboju” rímpár (a második és a negyedik verssor végén) ma már elcsépeltnek hatna az orosz költészetben. Majakovszkij és Pasztemak után csak a nagyon gyöngécskék folyamodhatnak már ilyen rímekhez orosz versben. Az eredeti elolvastán az a gyors rögeszmém támadt – no, nem véletlenül –, hogy ma már a legfurcsább szavakat ildomos rím­helyzetbe hozni: hogy minél messzibb távolodjék a rím a „tizenkettő-egy-tucat” rímeléstől. S itt a hívószó nem is lehet más, csakis az egyedi folyónév, az Aragva.

De nem túlzás-e – még ma is, a Puskin óta annyit változott költői nyelv, nyelvek ismeretében is – a szeretett nő fölidézett alakjára, emlékére azt mondani, hogy a költő bánata belőle volna „faragva”?!

Ha a puskini versszöveg nem bővelkednék – és épp e kép táján nem kezdene végképp telítődni – valósággal elképesztő belső ellentétekkel, ambivalenciákkal, amelyek egyenként is, egészükben-összefüggésükben is okvetlenül mellbevágón hatottak korabeli olvasóikra épp szokatlanságukkal, újszerűségükkel, akkor magam is visszakoznék, s azt mondanám: túlzás, mondjunk le róla. De nem. Az, amit a „szomorúságom fényes” fordítói dilemmájaként említettem meg, csak egyik részlete a plasztikusan megfogalmazott fogalmi ellentéteknek, szavak hordozta belső ellentmondásoknak a puskini versben, hiszen a költői én külső helyzetének (az Aragva partján, éjszaka) jellemzése után – és abból – következő belső lelkiállapot-jellemzése rögtön azzal indul: „mnye grusztno i legko”, tehát „bánatos és derűs” (az érzésem, ilyennek érzem magamat), s folytatódik utóbb azzal a nem­kevésbé szokatlan kijelentéssel, hogy a lírai hősnek e furcsa állapotát, amelyben a „szomorúsága fényes”, betölti ugyan a szeretett nő emléke-lénye, méghozzá kizárólagosan, ámde – ! – ez az állapot mégsem más, mint „uninyije”, vagyis csüggedt, levert állapot, magányos bénultság, ilyesmi… És még jónak is mutatja ezt a csüggedtségét a költő azáltal, hogy közli: „semmi sem bántja, nem háborítja” ezt! S végül a nagy, föllángoló szerelem érzését az iránt, aki – csak az imént mondotta a költő! – lényével-valójával-emlékével az ő egész szomorú állapotát maradéktalanul és kizáró­lagosan betölti, mégsem maga ez a csodált-szeretett nő váltja ki belőle – hanem a saját természete! Az, hogy szíve szerelmes természetű. Egyszerűen „nem tud nem szeretni…

Ismerve a következményeket (hiszen ez a vers Natalja Goncsarovára vonatkozott, Puskin leendő nejére, akinek – fogalmazzunk finoman – kacérsága játszott utóbb némi szerepet a költő halálos párbajában is), beleborzong az ember, mennyire zseni a zseni, mennyire pontosan érzékeli az emberi viszonylatokat és értékeket, még akkor is persze, ha rá nézve a dolog voltaképpen kellemetlen vonatkozással is jócskán bír, s korántsem felel meg eszményre törekvő vágyainak.

Indokolva érzem tehát az „Aragva-faragva” rímpárt, amely csak úgy magában tekintve, mondjuk, egy puskini szószedetben, nemigen kaphatna helyet, az bizonyos. Ám egy – pontosabban: ebben a – puskini költeményben, ahol a pőre szavak súlyán kívül még kapcsolataik is megméretnek a mindenkori szavaknak, bizonyosra veszem, hogy igen.

A harmadik apróság, amely fölkeltette fordítói figyelmemet, az utolsó előtti verssornak s az utolsó elejének a szoros kapcsolódása volt. Hiába áll vessző köztük az eredetiben – „ottogo, csto” – az ún. ráutalószó és a kötősző egy lélegzetre mondandó ki, egybemondandó, egybetartozik ugyanis: „ottavósto”-szerűen hangzik az oroszban. (Jelentése egyébként: „attól, hogy”.) Sajátságos enjambement ez, funkcióját tekintve, vagyis áthajlás az egyik sorból a másikba.

Ezen való töprengésem eredménye lett a „merthogy” szóösszetétel szétválasztása eredeti alkotóelemeire, ha úgy tetszik, „visszaarchaizálása” egy korábbi állapotába. (S persze két szóba szétválasztva is vessző nélkül írandó.)

Az ekként keletkezett rímpár is („csüggedésemet-égve mert”), szerkezetét és hatását tekintve, azt hiszem, odailleszkedik az előtte járókhoz.

VALLOMÁS

BÍRÓ EUGÉNIA

Orosz hétköznapok a húszas években

A most 89 éves szerző orosz szüle­tésű, leány­kori nevén: Jevgenyija Mihajlovna Katz. 1927-ben ment feles­égül egy Szovjet­unióban élő magyar emigránshoz, Bíró Ferenchez. A fel­sza­ba­du­lás óta Magyar­országon él. Ez az írás részlet ön­élet­írásá­ból.

1921 nyarán még dúlt a polgárháború, ráadásul a Volga mentén az aszály elvitte a termést. Eltűnt a hús, a vaj, sőt a kenyér is. Nagyon sokan összeszedték ruhájukat, ágy­neműt, szappant és egyebet, „batyuzni” jártak a falvakba, hogy a ruhafélét élelmiszerre cseréljék; szidták a gabonarejtegető kulákokat.

Amikor már minden, amit csak cserélni lehetett – kosztümök, kardigánok, abroszok, függönyök, még az én kedvenc piros télikabátom is –, eltűnt a házból azon a nyáron, mama elhatározta, hogy Kanavinóból, Nyizsnyij Novgorod elővárosából, Csausziba, a rokonokhoz utazik egy időre, és engem is magával visz. Az ötödik osztályt fejeztem be akkor a volt Turszujeva-féle leánygimnáziumban.

Nem éppen kedvező időpontot választott: sőt, a vasútvonalakon is „betyárkodtak”, ahogy akkor a banditák által elkövetett rablást nevezték. Mi is átéltük ezt. Mogiljov előtt a szerelvényünk megállt a nyílt mezőn, a kocsikon festői öltözékű férfiak rohantak végig, a polcokról és az ülésekről válogatás nélkül mindent leráncigáltak, és ugyanilyen villámgyorsan el is tűntek.

A vonat elindult. Az utasok kábultan tekintgettek körül, és riadtan pislogtak a kiürült polcokra. Mindenkinek eltűnt valamije, egyeseknek a szó szoros értelmében mindenük, maradék nélkül. Sóhajtások, jajveszékelés, gyereksírás, zokogás. Hogy nekünk mink maradt és mink tűnt el, nem emlékszem, de nem is volt idő ezzel foglalkozni, anyám elvesztette az eszméletét, nekem úgy tűnt, nem is lélegzik. Akadtak részvétteljes asszonyok, akik saját veszteségeiket feledve serénykedtek körülötte; vízzel locsolták és itatták, szívtájékát dörzsölték, sürögtek-forogtak, jajgattak, nyöszörögtek. Mama végre életjelt adott magáról, de csak összefüggéstelen szavakat motyogott. Görnyedten üldögélt, körültekintgetett, még engem sem ismert meg. Sajnos, ez az állapot később nemegyszer megismétlődött, anyám emiatt orvosi kezelésre szorult.

Így érkeztünk meg Mogiljovba. Két ismeretlen fiatalember elintézte, hogy felülhessünk egy „balaguli”-járatra. így nevezték arrafelé azokat a postakocsisokat, akik Mogiljovból olyan helyre szállították az utasokat, ahová még nem vezetett vasútvonal. Nos, mi is „balagulin” utaztunk Csausziba. Ez mindössze 60-70 kilométer. Néhányszor megálltunk, cserélődtek az utasok. Ami fiatalembereink továbbutaztak. Emlékszem, hogy fel-felkiáltottak a megállóknál: „Nézd, milyen szépek a mi zsidó lányaink!” Én pedig a tizenhárom évemmel vérig sértődtem…

Csausziban gondtalanul éltünk. Itt nem volt hiány élelmiszerben, körös-körül falvak, de maga Csauszi is csupa kert, veteményes és rengeteg baromfi. A városkában az idősebb nemzedék által megőrzött patriarchális életforma uralkodott: pénteken gyertyák, szombaton ünnepi ebéd. Csauszi lakosságának 90 százaléka zsidó volt. A nagymama kérésére „az egyetlen férfi a házban”, Pável nagybátyám – vagyis Pejsa bácsi – imát mondott a közös étkezés előtt: – „Boruch ato adonaj elohénu…”, a többit nem jegyeztem meg.

Pejsa bácsi, ahogy mindenki hívta, egyáltalán nem volt vallásos, de ha anyja kérte – hát, tessék! Ő maga, mint sok más zsidó emigráns, Amerikából tért vissza, amikor meg­döntötték a cárt Oroszországban, és megalakult a szovjet állam. Vállalkozó szellemű, energikus ember volt; gyógyszerész lévén, a Városi Tanács egészségügyi osztályán dolgozott. Csausziban még a cári időkből emlékeztek rá, ugyanis akkoriban önvédelmi fegyveres csoportot szervezett a feketeszázas progromosok ellen. Rajta állt a neve az emlék­táblán, a városka központjában lévő kis parkban. A városiak tisztelték, főleg a fiatalok, akik ott rajzottak körülötte.

A zsidó ifjúság igyekezett kijutni a „nagyvilágba”, immár akadálytalanul, hiszen a szovjet hatalom azonnal eltörölte a megtelepülési körzeteket. Nincs többé gettó, be lehet és be kell lépni a Vörös Hadseregbe, el lehet látogatni a korábban elérhetetlen városokba, akár Moszkvába vagy Petrográdba is, megnyílt az út a főiskolákra, nincs többé százalékos keret a zsidók számára. Pejsa bácsi hiába magyarázta, hogy itthon is új életet kell építeni, a csauszi ifjúság kezdte elhagyni szülőföldjét.

Eljött hazautazásunk ideje. De a mama meg volt rémülve, időnként egyenesen üldözési mánia tört rá. Apám kénytelen volt értünk jönni, vele értünk vissza Suvalovkába biztonságosan, kellemetlen kalandok nélkül.

A vidéki kiruccanás alatt sok újat láttam, megismerkedtem egy számomra új, a miénktől különböző életformával. Csausziban beléptem a nálam idősebb kamaszok körébe, már-már felnőtté váltam. Otthon kevésbé érdekeltek a régi gyerekjátékok és szóra­kozások, inkább az idősebb lányokhoz vonzódtam, akik a klubban tevé­keny­ked­tek, énekeltek a kórusban, sportoltak, szakköröket látogattak. Én is tagja lettem az amatőr színjátszó szakkörnek. Hivatásos rendező irányított minket egy darabig, egykori színésze egy „leégett színháznak”, ahogy ő maga emlegette szomorkás gúnnyal néhai fellépéseinek színterét. Vallásellenes jeleneteket, rövid modern forradalmi darabokat adtunk elő, sőt vettük a bátorságot, hogy Osztrovszkijt és Csehovot is színre vigyük. Szavalni is szerettem. Milyen élvezet volt fellépni a színpadon, aztán meghajolni a nézőtér előtt a hangos taps után. Csodálatos!

A klub közel hozta egymáshoz a régi szakmunkásokat, akik Rigából érkeztek a gyárral, és az új kontingenst, Kanavino és a környező települések lakóit. Koncertjeivel, előa­dásaival, tánc­estjeivel, mű­kedvelői szakköreivel vonzotta az embereket, igazi kulturális központ lett. Itt folytatta politikai munkáját a kommunista párt gyári bizottsága és a Komszomol-bizottság. A párttitkár sokáig egy lett volt, Feldman elvtárs. Tiszteletteljesen így hívtuk. A Komszomol-titkárokat egyszerűen nevükön szólítottuk; Ljosa, Szása, Gena… A gyári klubban tehetségek tűntek fel, folyt a szakmai és kulturális képzés. A fiatalok tucatjával mentek tanulni a mi Városunkba, a Gorodba – így neveztük a folyó másik, magas partján elterülő Nyizsnij Novgorod központját.

Apám nem tudott ellenállni, amikor a Nyizsnij Novgorod-i egyetem meghívta, hogy matematikát adjon elő, bár kissé körülményes volt oda utazgatni; azonkívül társadalmi munkát is végzett az Össz-Szövetségi Műszaki Társaságnál, mint a Nyizsnij Novgorod-i szekció elnöke. Mamának minden oka megvolt a panaszra, hogy teljesen elrugaszkodtunk tőle, sose vagyunk otthon, és így tovább. Ő valahogy kívülmaradt, nem vett részt a körülöttünk forrongó életben.

Az élet pedig olyan, amilyen – sokszínű és megjósolhatatlan.

Eszembe jut Komszomol-titkárunk, Gena-Gennagyij, egy nyugodt, sőt azt mond­hat­nám, flegmatikus munkáslegény, hórihorgas égimeszelő, akivel az igaz barátság meg­pecsételésére egy-egy papírdarabot égettünk el a kézfejünkön. (Micsoda hólyag nőtt utána! De szó nélkül tűrni kellett.) És egyszer csak letartóztatták őt. Micsoda? Lehetetlen!

Kiderült, hogy egy bűnöző banda vezérnőjének hálójába került. Vallatták, keresték az alvilág feneketlen mélységeiben, a volgai búvóhelyek sűrűjében rejtőzködő banda nyomait. Ő hallgatott, nem árult el sem búvóhelyeket, sem fedőneveket, sem jelszavakat. Az állambiztonsági szervek hiába sugallták neki, hogy ezek a bűnöző elemek a kapitalizmus csökevényei, hogy a munkáshatalomnak nem kellenek az ingyen­élők stb., Gennagyij nem árulta el azt, amit tudott. Valószínűleg nemegyszer meg is verték. Minden hiábavaló volt.

Mi eleinte haragudtunk rá, aztán sajnáltuk, aztán… még büszkék is voltunk rá: „Lám, micsoda állhatatosság, ez aztán komszomolistához méltó jellem.” Megígértük, hogy átneveljük. Jóváteszi a bűnét… Feldman elvtárs szidott bennünket, mint öntudatlan taknyosokat, politikai analfabétákat, gerincteleneket. „Más dolgokban mutassatok Komszomol-állhatatosságot. Az ország a létéért küzd. A hősiességnek a munkásosztály ügyét kell szolgálnia…”

Igen, igen, igaza van. De szívünk mélyén mi még az ilyesfajta állhatatosságot is becsültük. Senki sem vette komolyan a Vörös Etna gyári kis komszomolista csoport véleményét és hangulatát. Gennagyij t elítélték és agyonlőtték.

A klub mellett a gyár volt a másik vonzási központ. Belépő nem kellett. Némelyik gyerek ebédet hordott az apjának, és amíg tartott az ebédszünet, nézegette a szerszámgépeket, a préseket, az öntvényeket és késztermékeket. Az új épületek még nem kormozódtak be egészen; sokféle berendezés állt ott, új is, régi is. Egyszer-egyszer én is belátogattam a gyárba; néhány műhelyben ismerős felnőttek és fiatalok dolgoztak. Érdekes volt nézni, ahogy a vörösessárga, izzó vastömbből huzalt hengereltek. A vas­tömbök különböző profilú húzógyűrűkön haladtak keresztül, először tűzvörös kígyóvá, azután futtatott színű huzallá alakultak. Minden húzógyűrűnél kétoldalt hengerészek álltak hatalmas fogókkal, az egyik behelyezte a kígyó végét a húzógyűrűbe, a másik meg kifogta vékonyabbik, de még mindig izzó végét, és egy vájatba irányította, amely áthúzódott az egészen üzemen. Végül a forró huzalt feltekerték. A munkaruhás, védő­szem­üveges hengerészek ügyesen kezelték ezeket a nagy fogókat. Érő, pontosság, ügyesség és nagy lélekjelenlét kellett ehhez a munkához. A hengerelési folyamat ma már persze automatikusan történik, gombnyomással irányítják, a vezérlőpulttól. De hát, hetven évvel ezelőtt…

A gépműhelyben nagy és kis gépek sorakoztak, szíjáttétellel hozták őket mozgásba, minden gépnél egy-egy ember, a forgácsolóműhelyekre jellemző, sajátságos, forró fémforgácsszagot még most is szeretem.

Legjobban a láncgyártó automaták vonzottak. Mint akit megbabonáztak, úgy álltam előttük, és néztem, ahogyan a gép emberi segítség nélkül megszorítja a huzalt, karikába hajlítja, aztán a karikát levágja, elfordítja, és beletolja a következő huzaldarabot, majd az egész megismétlődik újra meg újra, az elkészült lánc pedig, mintha megpihenne, bele­helyezkedik egy tartályba.

Varázslatos látvány volt. Valószínűleg a láncgyártó automata adta meg a lökést, hogy mérnök legyek.

Az ország déli részén dúlt a polgárháború, folyt a harc a kenyérért. A gyáriak közül sokan bevonultak a Vörös Hadseregbe, egyeseket gabonagyűjtésre mozgósítottak: a jómódú parasztok elrejtették a gabonát, nem szolgáltatták be a szovjet államnak, arra számítottak, hogy visszajöhetnek még a fehérek. A kanavinói pályaudvaron sűrűn érkeztek a sebesült-szállító szerelvények; az is gyakran előfordult, hogy holttesteket hoztak, gyáriakét, akik elestek a kulákokkal folytatott lövödözésben. Emlékezetemben világosan megmaradt néhány ilyen eset, mert az elesettek családjai a közeli házakban laktak. A holttestek egy-két napig egy fészerben feküdtek, ahol jég vagy hó volt; mi gyerekek sötétedéskor félénken osontunk el a fészer mellett. A temetésen az egész gyár részt vett, mi is ott voltunk, különös részvétet éreztünk az elesettek árvái iránt. A gyászoló családokat segítették a többiek…

Iskoláinkat, a volt Torszujeva leánygimnáziumot átszervezték, a negyedik osztálytól kezdve együtt tanultunk a reálgimnázium tanulóival. Együtt szöktünk meg az unalmas órákról, együtt ricsaj óztunk és lázadoztunk az iskolai rend ellen. A tanári kar is megváltozott, túlsúlyba kerültek a férfiak. Matematika- és fizikatanárunkat, Viktor Ivanovicsot roppantul tiszteltük, szót fogadtunk neki, és tartottunk tőle – valahogy kínos volt „lebukni” előtte, kapni egy megvető grimaszt egy „hm…” kíséretében. A kémiatanárnőnk ilyen esetekben egyszerűen azt mondta: „Tökfej!” De ez egyál­talán nem volt annyira lesújtó, mint egy „hm…” Viktor Ivanovicstól. Legkevésbé a földrajztanárunk tudott fegyelmet tartani, unalmasan dörmögött a táblára akasztott térképnél. Egyszerűen nem hallottam, valami kalandregényt olvastam, Nick Cartert, Pinkertont vagy ilyesmit. Máig sem tudom a földrajzot…

A legvonzóbbak az orosz nyelv- és irodalomórák voltak. Nyikolaj Vasziljevics szó szerint újra megismertette velünk az írókat; mintegy hús-vér emberekké varázsolta őket, úgyhogy elevenné és érthetővé váltak számunkra, műveik pedig teljes ragyo­gá­suk­ban támadtak fel előttünk, Gribojedovtól Puskinon, Gogolon keresztül Tolsztojig, Dosz­to­jevszkij­ig, Csehovig. Bevezetett bennünket azoknak az elmúlt időknek a társadalmi köreibe és az írók személyes kapcsolataiba. Elmesélte például, hogyan olvasott fel részleteket Gogol a Holt lelkek-ből Akszakovéknál, ki volt ott, hogyan dőltek valamennyien a nevetéstől, csak Gogol maradt ugyanolyan komor, mint mindig. Vagy beavatott bennünket Turgenyev magánéletébe, Polina Viardóhoz fűződő szerelmébe, amely áthatotta az Apák és fiúk szerzőjének egész életét. És Turgenyev levelei! Ez a különleges irodalom, amely egy teljes kötetet ölel fel Összes művei-ben! Nyikolaj Vasziljevics óráin megtudtuk, ki szolgált mintául Natasa Rosztova alakjához; a kedvelt írók és költők elvesztették elvontságukat, minden ellentmondásukkal együtt álltak előttünk, mint például Nyekraszov, aki bensőséges viszonyban volt Belinszkijjel, Dobroljubovval, Csernisevszkijjel, Iván Panajevvel, ám arról is tudomást szereztünk, hogy az utóbbitól először elvette a Szovremennyik című folyóiratot, és ráadásul még a feleségét is, Avdotyja Panajevát…

Remegve adtuk be dolgozatainkat, tudván, hogy elbírálásuk az órán nyilvános lesz, és a kritika, bár jóindulatú, de könyörtelen. Ha viszont Nyikolaj Vasziljevics megdicsér, akkor az örömnek és büszkeségnek nem lesz határa.

Szóval, vérbeli pedagógus volt, aki kitűnően ismerte a tárgyát, szerette, és minket is rávezetett arra, hogy szeressük az orosz nyelvet és irodalmat.

És lám, egyszer csak Nyikolaj Vasziljevics nem jött be az iskolába. Kérdésünkre az igazgató bejelentette, hogy ezentúl más lesz az orosz nyelv- és irodalomtanárunk.

– Miért?

– Ő… hogy is mondjam… helytelenül tájékoztatott benneteket.

Hiába bizonygattuk, mennyire ragyogó, nagytudású, hozzáértő pedagógus. Iván Gavrilovics a Népművelési Osztály illetékességére hivatkozott. Elmentünk oda is. Hány helyen jártunk!

Végül kijelentették nekünk: – Az önök drágalátos tanára nem ok nélkül hallgatta el Gorkijt, Gladkovot és általában a proletár írókat. Csak a nemesekről adott elő, igaz? Ő idegen tőlünk, jobb lesz, ha nem járnak közbe az érdekében.

Még a szülőket is behívatták, azzal fenyegetőztek, hogy kizárnak bennünket a Kom­szo­mol­ból és az iskolából. Küldtek hozzánk egy új, fiatal, rokonszenves pedagógust, de mi Nyikolaj Vasziljevics után sóvárogtunk és unatkoztunk az órákon…

Az olvasás iránti szeretet és a tanárunk érdekében folytatott közös akció erős barátságot szőtt köztünk. Az utolsó tanév előtt az egész nyarat együtt töltöttük. A fiúknak saját csónakjuk volt; időnként el-eltünedeztünk az Okán, néha ráakaszkodtunk egy lassú járatú uszályra, kiúsztunk vele a Volgára, aztán a sodrással vissza. A Volgán még a fiúk sem igen tudtak volna szemben evezni az áramlással, pedig jó sportolók voltak. Néha elvittük magunkkal az én Maruszjámat is. Engem legtöbbször a csónak farába ültettek kormányosnak, én vezettem a hajónkat a híd lehorgonyzóit dereglyéi között; a két városrészt akkoriban még hajóhíd kötötte össze, amit ősztől tavaszig lebontottak, télen pedig a jégen közlekedtünk. Fogatok és gépkocsik is jártak az Oka jegén, zord telek idejében még villamossíneket is lefektettek rajta.

A mi „csapatunkból” hárman éltek önállóan, szobát vettek ki Kanavinóban. Szjoma Fridman, Kolja Koszarikov és Izja Ratner. Szjoma és Kolja szülei nem messze laktak, szintén Kanavinóban, de nagy volt a centrifugális erő, kellett az önállóság, nehogy isten őrizz, „mamakedvencének” nézzenek bennünket! Persze, haza lehetett szaladni olykor-olykor – az embert megetették, sőt valami finomat is adtak útravalóul, amiből az egész társaság jóllakhatott.

Izja (Iszaak) megtagadta, hogy visszautazzon szüleivel a Szovjetunióból Rigába. Lett­ország önálló kapitalista ország lett, és Ratnerék úgy döntöttek, hogy vissza­települnek, de Izja, a szülői jajveszékelés ellenére, maradt.

Magas növésű, erős legény volt; a kikötőben rakodómunkásként tett szert keresetre, majd az iskola után Nyizsnyij Novgorodban beiratkozott az egyetemre, ösztöndíjat kapott, mérnök lett, és hosszú évekig dolgozott Kanavinóban a Forradalom motorja nevű gyárban. Akkoriban a gorgyejevkai Komszomol-szervezetben az ő széles vállai hordozták a kikötői rakodómunkásokkal végzendő politikai és kulturális munka terhét. Cikkeket olvasott fel a munkásoknak az újságokból, vagy arról beszélt, hogy mi a szovjethatalom, mit akar elérni, mit ad a dolgozó népnek; és a rakodók hallgattak rá, már csak azért is, mert tisztelték fizikai szívósságát és rutinját a nehéz munkában, amelyben senki mögött nem maradt el. Kanavino Nyizsnyij Novgorod elővárosa volt, Gorgyejevka pedig Kanavinóé; itt telepedtek meg, különös törzset alkotva, a rakodómunkások családjai.

A volgai kikötőben már régóta daruk és szállítószalagok dolgoznak, a szétnyitható hajóhíd helyett régóta valódi hidat építettek villamosvonallal. Eltűntek már azok a festői látványt nyújtó kikötői rakodómunkások is, akik a keskeny pallókon futkosva rakták ki vagy be a teherhajókat, amelyek búzát és egyéb árut szállítottak a Volgán egészen a Kaspi-tengerig.

A gorgyejevkai Komszomol-szervezet haladéktalanul meg akarta változtatni a helybéli lakosság életmódját: célul tűzte ki, hogy írástudóvá teszi a gyerekeket és a felnőtteket, leszoktatja a férfiakat az ivásról és feleségük veréséről, a lehetőségekhez mérten komfortos életkörülményeket teremt a családok számára. A komszomolisták kultúrházat építettek, itt működött a „likbez” (likvidacija bezgramotnosztyi – az írástudatlanság felszámolására alakult iskola), előadásokat tartottak, sőt amatőr színi­előadásokat is; a rakodómunkások kezdtek odajárni, és lassacskán odaszoktak. Mivel pedig az asszonyok gyanúsnak találták, hogy férjeik későn járnak haza, méghozzá „szárazon”, maguk is eljöttek a kultúrházba – eleinte csak ellenőrzési céllal vagy kíváncsiságból, később már azért, mert jól értették magukat.

Az egyik előadáson, amelyre Izja elcipelt bennünket, kettős színdarabnak voltunk tanúi. A színpadon teáztak, gőzölgő szamovárral az asztalon (a cselekménynek meg­felelően és Sztanyiszlavszkij instrukciói szerint), amikor a teremből egyszer csak a következő párbeszéd hallatszott:

– Te átkozott, hát azért loptad el a szamovárt! És én hülye, azt gondoltam, elittad, hát rendben van. Hozd vissza azonnal, mit ki nem találtál, te szörnyeteg!…

– Ülj le, ülj már le, Dunyasa, ha mondom. Visszakapod a szamovárodat – búgott egy mély basszus a nézőtérről, a közönség hahotája közepette.

Szóval Izja Ratner elfoglalt ember volt – tanulás, munka és Gorgyejevka. Szjomával és Koljával lakott együtt egy szobában, de tulajdonképpen csak aludni járt haza, és nagyon ritkán jött ki velünk csónakázni, vagy úszni és heverészni az okai homokdűnéken. Izja fensőbbséggel lenézte a lányokat, kényes kisasszonyoknak nevezett bennünket.

Motya (Matvej Sakirszkij) otthon lakott; a családjuk nagy volt, sokgyermekes, segítenie kellett az anyjának, cipekedni a piacról, fát vágni, vizet hordani, noszogatni a kicsiket, hogy tanulják meg a leckét. Motya félszemű volt, a jobb szemét kisgyerek korában elvesztette, amikor beleesett egy száraz fenyőgallyakkal teli gödörbe. De semmiféle kisebbségi érzést nem fedeztünk fel nála. Ugyanúgy tanult, sportolt, mint a többi gyerek, sokat olvasott, és ha kellett, ha nem, részt vett a verekedésekben. Lehet, hogy ez volt számára az ösztönös elégtétel?

Szjoma (Szemjon Fridman) egészséges, pajkos, tréfakedvelő, ábrándozó.

Ragyogóan és könnyen tanult, mohón olvasott mindent, ami a kezébe került, és olyan érdekesen mesélte el a könyvek tartalmát, hogy azután nekünk magunknak is el kellett azokat olvasnunk. Pontosan eligazodott a politikai eseményekben, például ismerte és értette a természetbeni adó bevezetéséről és a kötelező beszolgáltatás eltörléséről – a NÉP (az „új gazdasági politika”) első lépéséről – folyó viták lényegét. Igyekezett megmagyarázni nekünk ezt a nagyon is időszerű döntést, meg hogy mit eredményez majd, de mi a lakosság nagy részével együtt csak akkor értettük meg igazán, amikor érzékelni kezdtük ennek a reformnak a kedvező hatását.

Kolja Koszarikov viszont hallgatag volt, szerette a csillagászatot, a költészetet, szerette elnézegetni az éjszakai csillagos eget, és ha mi is vele voltunk, tüzes magyarázatok közepette megmutatta a különböző csillagképeket, sőt a nagyobb pontosság kedvéért lerajzolta elénk egy papírlapra vagy a homokba.

Valamennyien ragyogó sportolók voltak, hibátlanul hajtották végre a kelepforgást a nyújtón, gerendagyakorlatokat végeztek, eveztek, úsztak. És a szoba, ahol laktak! Ilyen művészi összevisszaságot még nem látott a világ. Nekik, ahogy állították, mindenük megvolt, „ami egy férfinak kell”: evezők, vitorlák, sílécek és botok, súlyzók, asztal és rajztábla, elektromos fűtőszállal ellátott hokedli, összecsukható ágyak, könyvespolcok, állvány polcokkal az edényeknek és a teáskannának. Néha egyetlen lépést sem lehetett tenni náluk, máskor meg valahogy minden elfért, még táncolni is lehetett.

Mindez nagyon tetszett nekünk, Venya pedig – moszkvai barátom –, amikor pár évvel később ott járt, el volt ragadtatva. Feri ellenben – a férjem – csendes borzalomnak nevezte a szobájukat.

A korábbi iskolás években együtt utaztunk Verne Gyulával a föld körül, le­eresz­ked­tünk a tengerfenékre és elrepültünk a Holdra, a három testőrrel együtt döntöttünk bíbo­rosok és királynők sorsáról, most pedig mohón olvastuk Gorkijt, Furmanovot, Szeráfimovicsot, Szejfullinát… Felfedeztük Alekszandr Blokot, belemerültünk Dreiserbe, Kellermannba, Jack Londonba, Maupassant-ba. Hát Kuprin? Korolenko? Grigorovics? Ki győzné mindet felsorolni?

Most egyszerűen ámulok: hogyan tudtuk összeegyeztetni az utolsó tanévben a tanulást az olvasással, a csónaktúrákkal, az erdei kirándulásokkal, nyáron a gomba­szedéssel, télen a sízéssel? Még a moziba is be-beszaladtunk, a mi kanavinói Progresszünkbe, előadás után a fiúk hazakísértek bennünket Suvalovkába, aztán rohantak vissza.

Valahogy mindenre jutott időnk, mindent észrevettünk, és a magunk módján mindenre reagáltunk…

Aztán befejeződött a polgárháború, hozzá kellett kezdeni a békés élethez: megindítani a szétvert ipart, helyreállítani a mezőgazdaságot, szilárd gazdasági kapcsolatokat kiépíteni a nagyrészt már állami ipar és az elaprózott egyéni mezőgazdaság között. Ennek a kapcsolatnak a kereskedelem volt az egyetlen elfogadható formája. 1922-től a kormány engedélyezte a magánkereskedelmet a városokban, a parasztok árusítani kezdték termékeiket – gabonát, húst, tejet, zöldséget, napraforgót, cukorrépát, lent, gyapotot, meg még sok mindenfélét.

Ez volt a NÉP.

Idősebbek lettünk, odafigyeltünk már az új állami politika körüli vitákra. Szemünk előtt gombaként nőttek ki az árusítóbódék, üzletek, kis boltok. A várost magával sodorta a magán­kereskedelem, a spekuláció. Megjelentek a „nepmanok”, jóltáplált férfiak és asszonyok, kezük és nyakuk arannyal díszítve; nyomukban pedig a koldusok hada, ki­nyújtott, felfelé fordított tenyérrel, vagy a lábuknál sapkával. Megjelent az egyenlőtlenség a ruházatban, életmódban, ízlésben és gondolkodásban. Divatba jöttek az érzelgős, selypegő filmek, a giccses regények.

Nem mulasztottuk el az új filmeket a mi Progressz mozinkban megnézni. Megnéztük A kandallónál az Isten veled, szerelmem címűeket és a szezon más filmslágereit az akkor híres Mozzsuhinnal és Vera Holodnajával. Ezeknek a filmeknek mélabúja és sóvárgása azonban lepergett rólunk, mulattunk a könnyfacsaró szövegeken és dalokon.

A magánkereskedelem mellett szövetkezeti boltok is alakultak, első lépésként a jövendő állami kereskedelem felé. Ezek a boltok bizony szegényesek voltak, csaknem üres polcaikkal és gyenge minőségű áruikkal. Ráadásul nem mindenkit szolgáltak ki bennük, csak a szövetkezeti tagokat, viszont sokkal olcsóbban árusítottak, mint a maszekok…

Sokan úgy vélték, hogy a NÉP a fejlődés netovábbja, végleges társadalmi forma. Sokan gúnyolták, vagy meg akarták „reformálni” a szocializmust. Úgynevezett közéleti személyiségek gyűléseken és a sajtóban fejtegették, hogy „a tőke gyökeret ver a szocializmusban”, „Marx Károlynak is vannak hibái” stb. Heves viták lobbantak fel. Közben kissé megerősödött az állami kereskedelem, üzletek nyíltak, amelyekben az áruk minőség dolgában versenyezhettek a magánüzletek áruival, és – mint mondtam – jóval olcsóbbak voltak. 1922-ben megnyílt a híres Nyizsnyij Novgorod-i vásár, külföldi cégek is kiállítottak, és nagybani üzleteket kötöttek.

Bár engem a Komszomolba az iskolai alapszerv vett fel, a Komszomol-munkában főként a gyári alapszervnél vettem részt. így két baráti köröm alakult ki, amelyek alig érintkeztek egymással: a gyári és az iskolai. A gyári fiúk és lányok csaknem mind dolgoztak; ők maguk és szüleik erősen kötődtek a gyári érdekekhez, szívükön viselték a termék­minőség, a munkabér, a szociális ellátás, a munkavédelem kérdéseit, a fizikai munka gépesítését, a munkafolyamatok racionalizálását, még a műhelyek és a gyárudvar tisztaságát és rendjét is. A Komszomol-bizottság komolyan foglalkozott a szakmai oktatással: hat- és négyórás munkanapot alakítottak ki az ipari tanulóknak, a munkával párhuzamos általános képzéssel, szabadsággal, sportolási lehetőséggel. A gyári ifjak között nem kevesen akartak tanulni; ki mérnök, ki orvos vagy pedagógus akart lenni, persze kitartás kellett ahoz, hogy a munka után készülni tudjanak a felvételi vizsgákra. Nem volt könnyű dolguk, a kedvezmények ellenére sem. A Komszomol-szervezet igyekezett meg­állapodni a morgolódó mesterekkel és az igazgatósággal a rövidített munkaidőről, az állandó nappali műszakbeosztásról, a szabadságról és sok egyébről. Többen beiratkoztak a munkásfakultásra, beérték a csöppnyi ösztöndíjjal, ha családi helyzetük ezt lehetővé tette. „Csak levizsgázzunk valahogy” – mondták.

És általános volt ez a törekvés az egész hatalmas országban, amely ugrásra készülődött a feudál­kapitalista rendszerből egy új, szocialista államformához, a magas fokú kultúrához, a modern technikához. Ami elkezdődött, először ment végbe a történelemben; először került az egész ipar az állam kezébe, csakhogy ez az ipar elmaradott volt, ráadásul leromlott a hosszas háborúban, és piaci kapcsolatokkal sem rendelkezett. A termelés újjászervezésére korábban ismeretlen szervezetek jöttek létre, például a Szovnarhoz (Népgazdasági Tanács), a GOSZPLAN (Állami Tervbizottság), új ágazati minisztériumok (1946-ig népbiztosság néven) stb. De kitől lehet megtanulni mindazt, ami az új szervek működtetéséhez szükséges? Hogyan szerezhetjük meg a tapasztalatokat, hogy képesek legyünk mindent végiggondolni, eldönteni, létrehozni, meg­szervezni, irányítani? Sok-sok tudósra és szakemberre volt szükség a leg­külön­félébb területeken, bármi áron, sürgősen, azonnal.

Az 1924-es év tragédiával kezdődött: január 21-én meghalt Lenin.

Súlyos egészségi állapotáról tudunk. Az utóbbi időben nyilvánosságra hozták az orvosi jelentéseket. De a halál mindig megrázkódtatás, és Vlagyimir Iljics Lenin halála a szovjetek egész mérhetetlen országát megrendítette.

A gyári klub nézőterén szó szerint egy tűt nem lehetett leejteni: szorosan egymás mellett ültek és álltak az emberek, hogy meghallgassák Feldman elvtársat, a gyári párt­szervezet titkárát. Nálunk otthon is összejöttek papa kollégái, barátai, ismerősei. Nyugtalanul vitatták: mi lesz ezután? Merre tarthat az elmaradott, kifosztott, háborúkban lerombolt Oroszország a maga rendezetlenségeivel, irányíthatatlanságával, útjainak járhatatlanságával, tudatlanságával, meggyökeresedett előítéleteivel, szokásaival, több tucatnyi nemzetiségével?

Volt miről elgondolkodni.

Az Októberi Forradalom utáni néhány rövid év alatt áthatotta az embereket a Lenin iránti bizalom, kezdték érezni az erősödő hatalmat, rendet, stabilitást, a tömegek javára történt változásokat. De lesz-e olyan vezető gárda, amely képes keményen és tántoríthatatlanul megvalósítani a bel- és külpolitikában a szocialista irányvonalat, lábra állítani a várost és a falut?

A lakosság tulajdonképpen csak néhány nevet ismert: a politikusok közül Leninét, Trockijét, Buharinét, Csicserinét, a polgárháború hadvezérei közül Vorosilov, Bugyonnij, Csapajev nevét. Abban az időben még szinte senki sem hallott Kirovról, Ordzsonikidzéről, Molotovról, Kaganovicsról, kevesen tudtak a Sztálin főtitkárrá jelölésével kapcsolatos nézeteltérésekről. Sztálin nevét a többség nem ismerte, mi is akkor hallottunk róla először, amikor Lenin halála után elmondta ünnepélyes szavait: „Lenin elvtárs örökbe hagyta ránk, hogy hordozzuk fennen és őrizzük meg tisztán a kitüntető »párttag« címet. Esküszünk neked, Lenin elvtárs, hogy becsülettel fogjuk teljesíteni a végakaratodat!”

Azokban a napokban hirdette meg a Központi Bizottság az ún. „lenini behívót”, és a felhívásra a munkások tízezeréi kérték felvételüket a pártba. Mondtam apámnak: – Papa, ugye tudod, hogy most sokan belépnek a pártba. Látod, Resszer is belépett.

Apám, aki nagyon magas erkölcsi követelményeket támasztott magával és másokkal szemben, kissé elgondolkodott.

– Valószínűleg ezért nem lépek be én – felelte.

Forrongott körülöttünk a világ, mi fiatalok is lépést akarunk tartani a világgal. Ezért Nyura Maleva barátnőmmel – újdonsült komszomolista, akárcsak én – elhatároztuk, hogy rövidre vágatjuk a hajunkat. Le az özönvíz előtti copfokkal! Az enyémet szó nélkül levágták, de Nyura aranyszínű, öklömnyi vastag, a végén kedvesen göndörödő hajfonatát, amely odáig ért, ahol a hát elveszti jól hangzó nevét – nos, Nyuráét nem voltak hajlandók. Az idősödő fodrász – biztos a saját lányára gondolt – szigorúan felszólította barátnőmet, hogy hozzon írásbeli engedélyt a szüleitől. így maradt meg a mi Nyurocskánknak, a jövendő doktornőnek a csodálatos hajfonata.

Otthon mama csak nézett rám, nézett, legyintett: „Most talán jobban nézel ki?” Papa elnézőbb volt: „Nem baj, majd megnő!”

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Forradalmiság

Szellemi életünk temetőszéli, gazos parcelláinak egyik jeltelen sírjába eltemetett fogalom. S valóban, mit kezdhetnénk vele?

Halott atyai barátom, Király István egykor oly elhíresült könyvét, a Hazafiság és forradalmiságot lapozom. A Kossuth Kiadó – s minthogy manapság már bizonyára nem mindenki tudja, hozzáteszem, a volt pártkiadó – jelentette meg 1974-ben. Ám e kiadó igazi gazdái, a pártközponti folyosókon átsiető káderek (elevenen él előttem az arcuk) a naiv és eretnekszagú képzelgéseknek kijáró, szánakozóan gúnyos mosollyal emlegették a könyv kulcsszavát, „a mindennapok forradalmiságát”.

Király alapgondolata ugyanis az volt, hogy „a nagy átalakulások, a nagy fordulatok”, a „forradalom, polgárháború” hőseinek „távolra néző forradalmiságától” meg­különböztette a békés hétköznapok, a mindennapok hőseinek forradalmiságát, amelyre „a nyugtalan emberség” jellemző, ami mindenekelőtt a javítani vágyásban és a példa­mutatásban mutatkozik meg. „Egyrészt igényes ez az embertípus mindennel szemben, mi körötte történik – írta Király –. Nem tűr semmi rendezetlent, semmi tisztázatlant soha maga körül. Megvet mindent, ami olcsó, henye, hamis. A gazda öntudatával jár-kel az országban, s a gazda szemével lát. Őt személy szerint sérti minden tehetetlenség, fegyelmezetlenség, minden kényelmesség, korlátolt, ostoba szűk­látó­körűség, hetyke slendriánság. A Bálint György-i felháborodó ő. De az Intelmek kezdő felháborodókhoz szellemének megfelelően sosem személyes sértettségből, okból, de elvi alapon. Mindig másokért szól. S mivel otthon érzi magát a társadalomban – Bálint György címzettjétől eltérően –, az ő felháborodása nem pusztán tagadás: javítani vágyik. S ha százszor rászólnak is: mi közöd hozzá, százszor is visszavág: van közöm hozzá, itt én vagyok a gazda. Csökönyösen, konokul illetékesnek tartja mindenben magát. Hisz övé az ország.”

Naná, hogy a pártközpont folyosóin átsiető „illetékes elvtársaknak” nem tetszett ez a szöveg; pontosan tudták, hogy mindenben egyedül ők az illetékesek, s hogy aki felháborodik, jobb esetben ostoba hőzöngő, rosszabb esetben rendszerellenes uszító. A „miénk az ország” jelszó pedig úgy folytatódik, hogy „magunknak építjük”; nem a gazda öntudata, hanem a munkakötelezettség a folyománya.

De hát volt, ami volt, elmúlt. A Király István által egykor emlegetett fogalmak közül a „nagy átalakulások, a nagy fordulatok” hősei itt és most a rendszerváltás haszon­élvezőit jelentik, akiket igazán nem a „távolra néző forradalmiság” jellemez; nem véletlen, hogy történelmi tettüket a népszáj „gengszterváltásnak” nevezi. A forradalom szó a pelenka-, intimbetét-, fogpaszta- vagy mosószerreklámok szlogenjévé vált, s a polgárháború fogalma a déli szomszédságunkat pusztító tömeggyilkosságok háborús bűnöseit idézi fel.

Aki itt „távolranéző forradalmár” akar lenni, annak – úgy tetszhet – nagyon távolra kell néznie. Olyan távolra, mint az álmodozók vagy a scifi-írók. Olyan távolra, hogy a mai mindennapok sürgető teendőinek szempontjából hasznosíthatatlanok legyenek azok a képzetek, amelyeket a jövőbe vetít.

Maradna hát Király István mindennapi forradalmisága, „a nyugtalan emberség”? A javítani vágyás és a példamutatás? Ha valamikor szükség volt erre, hát manapság igazán hiányzik, amikor minden rendezetlen, tisztázatlan, az árucikkeken kívül minden olcsó, az ország minden vezető ereje henye, és a parlamenti pártok programjainak mindegyike hamis. De hogyan járhatnánk-kelhetnénk az országban a gazda öntudatával, amikor itt már minden mások magántulajdona? A tehetetlenség, kényelmesség, korlátoltság, ostoba szűk­látó­körűség, hetyke slendriánság az újgazdagok és az adóhivatalok magánügye, leg­feljebb csődbe mennek vagy kevesebb adót préselnek ki belőlünk. Övék az ország, legyenek ők fegyelmezettek, bennünket hagyjanak békén. Nem érdekünk a magántőke hasznát és az adószipolyozás hatékonyságát növelő javítani­vágyás.

Háborodjunk fel az ország állapotán? A mai viszonyok között reggeltől estig egyebet se tehetnénk a felháborodáson kívül, s az egyetlen változás, amit elérhetnénk, az lenne, hogy végül nem tudnánk kifizetni a nyugtatok és vérnyomáscsökkentők árát a patikában.

Király azt írta: „a szükséges harci eszközt, a küzdési módot a konkrét körülmények szabják meg mindig. Azok döntik el, hogy milyen úton – békésen vagy fegyveresen, kompro­misszumokkal vagy kompro­misszum nélkül, csiga­lassúsággal vagy roham­léptekkel kell-e előremenni a vállalt cél felé.”

Okos, meggyőző, követendő okfejtés. De a maga elvontságában hasznosíthatatlan. Ki a fene tudja, hogy a mai körülmények mit imának elő? S egyáltalán, pontosan mik is a mi vállalt céljaink? Vagy – még pontosabban – miféle célokat vállalhatunk itt és most?

Lapozom halott barátom könyvét, és nem találok benne olyan tanácsot, amelyet hasznosíthatnék. Magányos vagyok, már a halottaim is magamra hagytak.

Világ szalonforradalmárai, egyesüljünk, hogy kiókumlálhassuk, mi a teendő!

Mert valamit, ugye, mégis tenni kellene. Megfontolva, hogy a semmittevés is tett, méghozzá adott esetekben történelmileg sorsdöntő tett.

SIMOR ANDRÁS

Levél egy halhatatlanhoz

Tisztel Sándor Úr!

Nagy felelőtlenséget követett el Ön, amikor Dachauból hazatért. Az Önre jellemző mohó élni­akarással felhasználta munkaszolgálatos és Ukrajnában elpusztított orvos öccse tanácsát, miszerint a bal tüdejében lévő sötét foltot egy gyakorlatlan röntgenológus kavernának vélheti, és az említett sötét folt segítségével a dachaui rabkórházba mentette át magát mint ment­he­tet­len, illetve mint a koncentrációs tábor humánus voltát a svéd Vöröskereszt képviselőinek látogatása alkalmával bizonyítandó kórházi ápolt. Kevés volt arra, hogy ott megélje a tábor fölszabadítását, mi több, elsajátítsa Gottfried Keller német nyelvű novellás kötetét, és 1945. november 11-én beleírja az Önre jellemző határozott betűkkel: „Már az enyém a toll! Sándor Kálmán.”

Pedig már készült idehaza A legsoványabb tehén esztendejének posztumusz kiadása, amelyhez a hajdani barát, Illyés Gyula írt előszót. Ön Zord idők címmel és Levél idegenből alcímmel levélformájú elbeszélést küldött a hajdani barátnak, amelyet igencsak felelőtlen módon így kezdett:

„Mint rituális mosószappan írom ezt a levelet, mélyen tisztelt Uram, fogóddzon meg jól, egy szerény izraelita tisztítószer szól Önhöz e sorokból magyar nyelven; egy egyszerű szappan, melyet néhai Himmler Henrik parancsára főztek szorgos német kezek boldogult Sándor Kálmán magyar íróból. Hja, ilyen az élet, tisztelt Uram, mi csak felnövünk, elbeszéléseket írunk, külországba exportálnak bennünket, a végén messzi idegenben megfőznek, és nincs tovább. Mily tanulságai is vannak nemzetek, fajok, népek, családok, egyének sorsának!

Itt van például boldogult Fenti élete! Ha meggondoljuk, mily érdekes sorból is származott, mi minden volt már családjában: bádogosok és főrabbik, fülorvosok és sekrestyések, lakatosok és metszők, hegesztők és tóramásolók, és bölcsek is akadtak atyjafiai közt; szegény Vilmos bácsija egyszerű érsek volt Olmützben, a piperkőc Ignác bácsi pedig ellenőr a Burvasútnál! Mi minden volt már. Szappan azonban még sosem volt az ő családjában! Ő, szegény, az első. De hagyjuk ezt a fájdalmas témát.”

Az Ön levélformájú elbeszélése tizenöt év múltán bekövetkező haláláig nem látott napvilágot, noha Ön szerénytelen módon azt is jelezte a hajdani barátnak, hogy szívesen látná dachaui rabkórházi, szürke, hétköznapi délelőttjének leírását nyomtatásban. Impertinens módon így fejezte be sorait:

„Ámbár, ha mérsékelt is a nemzeti okulás, mely belőle meríthető, ha gyarló is az irodalmi forma, melyet szegény szappani mivoltomban e műnek kölcsönözni képes voltam, ha világnézeti szándékaim nem is mindig a legnemesebbek, mégis határozottan sejteni merem, hogy Boldogult Zsiradékforrásom végakaratával egyáltalán nem állna ellentétben e kisigényű beszámolónak egy Önhöz, Kegyes Barát, közel álló irodalmi közlönyben magyar nyelven történő napvilágra hozatala.”

A hajdani barát saját előszavát, amelyben Önt klasszikusainkhoz mérhető nagy írónak nevezte, sem sietett publikálni, sőt, olyannyira megfontolt volt eme előszó publikálását illetőleg, hogy az mindmáig kéziratban lappang ama ládában, melynek alapján unokaöccse Önt manapság tetemre hívja.

De az Ön felelőtlenségei nem értek véget.

Ön képes volt hazatérte után gálád módon megírni a huszadik századi legjobb magyar regények egyikét, A tolvajok kertjét, amelyet aztán egy K. I. nevű későbbi kultúrpolitikus a Szabad Népben hősi módon névaláírás nélkül kispolgári naturalista torzműnek minősített. Ráadásul Ön képes volt 1950-ben nemelfogadni a József Attila-díj harmadik fokozatát, mellyel a kulturális kormányzat az említett regényt kitüntetni kegyeskedett, talán azért is, mert állítólag Rákosi Mátyás telefonon érdeklődött az iránt, ki írta az előbb említett recenziót, és állítólag azt mondta a telefonba: „Mondják meg K. I.-nek, hogy hatökör!”

Ám Ön képes volt egy másik kultúrpolitikusnak, aki később kiadóigazgató is lett, D. J.-nek azt írni, hogy „a szóban forgó díjazásra magamat ez idő szerint érdemesnek nem tartom”, mi több, a díjkiosztó ünnepség helyett sógorával, Szép Ernővel üldögélt egy kávéházban, aki azt mondta Önnek: „Nincs igazad, Kálmán, ha valakinek pénzt adnak, azt el kell fogadni.”

S ezzel még mindig nem értek véget az Ön felelőtlen tettei. Képes volt kiváló műben emléket állítani 1919 hőseinek, a Szégyenfában és A harag napjában. Nem átallotta megteremteni Kosaras József kommunista cipőfelsőrész-készítő alakja után Égető Ferenc és Sós Ferenc alakját, két újabb hiteles kommunista hőst. Mi ez, ha nem képtelen felelőtlenség!

Ráadásul Ön azt írta 1950-ben: „Lelkesedés és konformizmus! Egy új világ születik. De az írónak egy kötelessége van: a valóság. Naív lelkesedés helyett realitás.”

Aztán így kezdte felszólalását a Magyar írók Első Kongresszusán, 1951-ben:

„Tisztelt Kongresszus! Ha a Népművelési Minisztérium pályadíjat tűzne ki a felszabadulás óta megjelent legunalmasabb magyar regényre, a bíráló bizottság igazságos döntése az anyag gazdagsága miatt rendkívüli nehézségekbe ütköznék.”

És így folytatta:

„Mi magyar írók ugyanis még írószövetségünk taglétszámához viszonyítva is meg­lehetősen sok unalmas regényt és novellát írunk. Tisztán szűk szakmai, mesterségbeli szem­pontból tekintve a jelenséget, ennek a mi nem lekicsinylendő írói fogyatékos­sá­gunk­nak igen sok oka lehet. Megpróbálok néhányat felsorolni: az ökonómia hiánya, az elbeszélő­kedv hiánya; a társadalmi és művészi perspektíva szűk volta; kompozíciós hibák; az írói lelemény vérszegénysége; fantáziaszegénység vagy ennek ellenkezője, a valóságtól teljesen elrugaszkodó, tisztán műtermi realitású képzelőerő; az alakok jellemzésének egysíkú, sematikus volta; hiányosságok a tipizálásban: a túlzottan egyéninek keresése vagy az átlagos megjelenítés; hibák az ábrázolás formájában: például nincs elég párbeszéd, azaz a bőbeszédű író, irigyelvén mindenki mástól a szólásjogot, még alakjai helyett is önmaga beszél; a leíró részek túltengése; a cselekvés közben való dinamikus jellemzés helyett a szerző egyszerű becsületszava, azaz, merev, statikus írói közlés; az írói hang és lélegzetvétel ökonómiatlansága s ennek különböző formái: az egyszerű bőbeszédűség, az érvelő irány túltengése, az üres szónokiasság, a felesleges költőiség, azaz hajókötélre alkalmazott csipke, a cselekményt, jellemzést egyenesen gátló hasonlatok, az illusztráció, a kommentár, az elvi nyilatkozat alkalmazása az írói megjelenítés, a tárgyi ábrázolás, a felmutatás helyett, félremutató epizódok alkalmazása; például a rendkívüli írói erejű, ám szenvedélyesen túlzó szakszerűség, amelynek következtében az olvasó egy tíz íves, valóban kitűnő regény végén nyugodtan jelentkezhetik a MÁV pályafenntartási osztályán szolgálatra; a regényben lélegző idő gondatlan vagy formalista, tehát nem a cselekményből, a jellemekből, az élményből következő ütembeosztása; a környezet jellemekkel való dinamikus összekapcsolásának elmaradása: tehát például a természetnek öncélú kulisszává, díszítéssé válása: mondjuk, huszonöt oldalas hasonlat a Csáky utcáról őszi ködben; a külső pontatlanság, a regényíró műveltségének és tapasztalatainak hiánya vagy fitogtatása, mondjuk: a monarchia pénzrendszerének teljesen felesleges leírása a fehérterror első napjaiban; a nyelvi bajok: közhelyek, magyartalanság, pongyolaság, nehézkesség, sznobisztikus választékosság; a couleur locale hiánya, irtózás a regényíró egyéni felelősségvállalásától stb., stb. – egy fél óráig tudnám még folytatni –, mind-mind elsősorban technikainak nevezhető hibák, amelyek már pusztán szakmai okok következtében is unalmassá tehetnek, s a legtöbb esetben tesznek is egy-egy regényt vagy elbeszélést.”

Ön képes volt arra, hogy a színdarabjából készült film vitáján fölvesse azt, hogy Rákosi Mátyást nem is kellene a filmben szerepeltetni, noha megjelenése a miskolci csata alkalmából történelmileg teljesen hiteles volt, hanem inkább egy stilizált, korabeli 1919-es forradalmárt.

Ám mindez eredménytelen volt, mert a személyi kultusz buzgó híveiből a személyi kultusz buzgó ellenfeleivé átvedlő magyar írók Önt rákosistának és sztálinistának kiáltották ki, említett unokaöccse nemrégiben a Szovjetunió kritika nélküli híveként hívta tetemre, ami egyébként érthető, hiszen tízévesen talán nem figyelt föl arra, amire e sorok írója, akinek Ön első, 1959-es találkozásuk alkalmával Hruscsovot – igen fegyel­me­zet­le­nül – középszerű bohócnak titulálta.

Aztán ne feledkezzünk meg az Ön botrányos 1956-os szerepéről sem, amikor Slarkó József nyugalmazott mintaasztalos alakjával egészítette ki az előbb említett kommunista hősök sorát, és képes volt kénsavként füstölögve Németh Lászlót színvak bikának minősíteni, amivel halálra sértett minden népies bikát.

Lássa be, hogy az Ön irodalmi utóélete egészen másképpen alakul, ha Dachauban rituális mosószappanként befejezi életét a germán alsógatyák tisztogatása közben. Önt mártíríróként irodalomtörténészeink elhelyezték volna, mondjuk, Gelléri Andor Endre mellé, a mártíroknak kijáró feledésre ítélve, és buzgón sajnálkoztak volna azon, hogy a halál ekkora nagy tehetséget ítélt torzóvoltra, hiszen nemrég e sorok írója még Radnóti Miklósról is valami hasonlót hallott egy írói magánbeszélgetés alkalmából.

Tisztelt Sándor úr! Ön eléggé el nem ítélhető módon marxista lett, még azzal is bíbelődött, hogy elkészítse az idegen szavak marxista magyarázatokkal című szótárt, jóllehet Féja Géza József Attila-kritikája óta tudjuk, hogy Marx az írói féltehetségek pótszere.

Az említett ifjú költő, aki az Ön legjobb barátja volt, ma már vitathatatlan klasszikusunk. Önt is ez a veszély fenyegeti, hiszen feledésre ítélt művei egyre élőbbek.

Végül tudatom Önnel azt is, hogy még mindig gyakran acsarkodnak Önre, úgy látszik, halála után harmincöt évvel sem bocsátották meg felelőtlen tetteit.

TABÁK ANDRÁS

Egy fordítás mögöttese

Az előttem levő kiadói szerződés tanúsága szerint 1968. július 10-én reggel hívott fel Matolcsy Györgyné, a Magvető Könyvkiadó titkárságának vezetője, s megkérdezte, be tudnék-e menni még a nap folyamán Kardos Györgyhöz, az igazgatóhoz.

Ez persze költői kérdés volt, Kardoshoz mindig „be tudott menni” az ember, nem lehetett olyan bokros teendője, hogy ne tegye, mert különben bizton számíthatott rá, hogy jó darab ideig megszűnik számára létezni. Egyébként is hálával tartoztam Kardosnak. 1966 januárjában, amikor az úgynevezett Ladányi-ügy kapcsán ellenem is rendőrhatósági vizsgálat indult, nemcsak együttérzéséről biztosított, s a vizsgálatot „felháborító ostobaságnak” nevezte, hanem még azokban a napokban szerződést kötött velem egy 15 íves regényre, továbbá két évig havi 2000 forint támogatást folyósított, előrelátva a vizsgálat következményét: publikációs nehézségeimet. (A regény végül 48 ívesre sikeredett, s bár előszörre, 1975-ben nem adta ki, hat évi fektetés után 1981-ben Átmeneti emberek címmel mégis rászánta magát. A két éven át folyósított, összesen 24 000 forintnyi, akkoriban tekintélyes összeget pedig sohasem követelte vissza, későbbi honoráriumaimból sem vonatta le.)

Természetesen igent mondtam a telefonba, és tíz órakor már bent voltam Kardosnál. Szokása szerint azonnal a tárgyra tért. Vállalnám-e Che Guevara Bolíviai naplójának lefordítását, és ha igen, el tudnék-e készülni vele egy hét alatt? Ő ugyanis előző nap kapta kézhez az eredeti kiadást, azonnal ki akarja hozni, méghozzá 80 000 példányban és olcsó áron (a tervezett árra már nem emlékszem, de arra igen, hogy még az akkori könyvárakhoz képest is igen olcsó volt).

Habozás nélkül vállaltam a munkát, habár egy-két részletét ismerve már innen-onnan, tudtam, hogy nem igazán könnyű szöveg, másrészt alig győztem csodálkozni magamban, mivel éppen az említett naplórészletek olvastán kötve hittem volna, hogy nálunk a Napló meg­jelenhet. Egyéb se folyt azokban a hónapokban, mint Che Guevara, s általában a kubai politika hol alamuszi, hol nyílt diszkreditálása, és az olykor-olykor nem is túlságosan leplezett káröröm a bolíviai vállalkozás kudarcán. Ráadásul – habár akkor már eldőlni látszott a dolog – Párizs még mindig forrongott, a diáklázadás hevületében élt, Prágában pedig azokban a napokban jelent meg az értelmiségiek nevezetes 2000 szó című proklamációja, s noha biztosat senki sem tudott, az augusztusi bevonulás már a levegőben lógott.

Kétkedésemnek hangot is adtam, de Kardos biztosított róla, hogy a Napló kiadását illető szándéka komoly és megmásíthatatlan, s azzal minden további nélkül elém tette az aznapi dátumra kiállított szerződést (ezért tudom tehát pontosan meghatározni beszél­ge­té­sünk napját), én pedig azonnal aláírtam.

Még aznap délután hozzáláttam a munkához – másnap segítségül kérve Patkós Juditot, aki folyamatosan végezte a kontrollszerkesztés és a jegyzetanyag felkutatásának és össze­állításának munkáját –, és hat nap, öt éjszaka, jóformán alvás nélkül, rohammunkában be is fejeztem. (A fordítás tolihibái és leiterjakabjai ennek tudhatok be. Igazán kaján mulatság volt fölfedeznem e hibákat aztán azokban a Guevaráról írt későbbi könyvekben, tanulmányokban, cikkekben, amelyek – természetesen a fordító megnevezése nélkül – hosszabb-rövidebb passzusokat vettek át a Naplóból.)

Egy hét múlva Kardos asztalán feküdt – a Patkós Judit javításainak köszönhetően – mákos­tésztára emlékeztető kézirat, ő pedig – miután megmutatta az időközben elkészült műszaki paramétereket s a kötet borítóját – minden további szerkesztés és a kéz­irat­elő­készítés nélkül haladéktalanul nyomdába küldte.

(A Bolíviai Napló magyar kiadása egyébként nem a havannai alapkiadás másolata volt – tudtommal, ahol csak megjelent, mindenütt a havannai kiadást másolták le –, hanem külsejében, bizonyos tartalmi jegyeiben és jegyzetanyagában is eltért attól. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért – természetesen a szükséges lábjegyzetekkel ellátva – egy­sé­ge­sí­tet­tem a neveket, egy-egy személy ugyanis néha öt vagy hat fedőnéven is szerepel, a jegyzetanyag pedig azért jóval bőségesebb az eredetinél, mert a magyar olvasónak olyan tényeket, történelmi eseményeket, személy- és földrajzi neveket is érthetővé kellett tennünk, amelyek egy kubai vagy latin-amerikai olvasó számára evidensek.)

Végezetül Kardos még arra kért meg, hogy legyek segítségére a kiadási jog tisz­tá­zá­sában, mivel a Szerzői Jogvédő Iroda teljességgel tanácstalan (tudniillik az eredeti kiadásban semmilyen copyright nem szerepelt), s ha lehetséges, keressem fel a kubai nagykövetséget ebben az ügyben. Ezt annál is szívesebben vállaltam, mivel az akkori kulturális és sajtó titkár, nemsokkal később nagykövet, Floreal Chomón Mediavilla történetesen ismerősöm, jó barátom volt. (No, ezt azért már nem kötöttem Kardos orrára!)

Floreal, amikor fölkerestem, s előadtam jövetelem célját, – máig élénken előttem az arca –, annyira elcsodálkozott, hogy majdnem egy percig szólni sem tudott, csak bámult rám. „Ez lehetetlen! – mondta. – Abszurdum! Nem hiszem el!” – s még azután is csak a fejét rázogatta, miután megmutattam neki a szerződést, és a borítóról készült fotót. Biztosított róla, hogy a magyar kiadónak semmiféle jogi kötelezettsége nincs a Naplót illetően, jogdíjra pedig sem a havannai kiadó, sem a jogörökös nem tart igényt – de a hitetlenkedés nem tűnt el az arcáról.

Három hét telhetett el talán, amikor kiderült, hogy neki lett igaza. Kardos újból hivatott, és közölte, hogy a kiadásból, sajnos, semmi se lesz. A Napló csak 200 példányban, „kézirat gyanánt” nyomtatható ki, mivel bizonyos „éles tiltakozásnak” helyt adva, „odafent” nem engedélyezik a kiadását. (Bizonyára ez az oka annak, hogy a Napló nem került be egyetlen „kötelespéldányos” könyvtárunkba se, az Országos Széchenyi Könyvtár is csak vásárlás révén jutott hozzá, és – ellentétben más, egyébként szintén „zárt” kiadványokkal – nem szerepelt a nemzeti katalógusban sem.)

Jól emlékszem rá, hogy a kurta bejelentés mennyire fejbe vert. Nem is reagáltam valami okosan. Együgyűen, de annál ingerültebben, már-már támadóan kérdeztem meg, hogy mit értsek azon: „odafent”?, ám Kardos nem az az ember volt, akinek ilyen kérdéseket neki lehetett szegezni. A maga halk, fojtott, mindig udvarias módján csupán annyit mondott, hogy keressem elő a Népszabadság egyik, néhány nappal azelőtti számát, és keressem meg benne azt a közleményt, amelyből majd érteni fogok.

Így is tettem. Másnap felhajtottam a mondott lapszámot, s megtaláltam benne azt a rövid közleményt, amely arról szólt, hogy a Bolíviai Kommunista Párt küldöttsége, Jorge Kolle Cueto első titkár vezetésével, rövid, baráti látogatást tett Budapesten, a magyar párt meghívására.

Mármost, hogy az említett „éles tiltakozás” tőlük származott-e, vagy máshonnan – azt nem tudom megmondani. De Kardos vitathatatlanul rájuk célzott, nekem pedig nem volt, és ma sincs okom, hogy kételkedjem a szavában.

OLVASÓLÁMPA

ROZSNYAI KATALIN

A tudat reális erő

Fernando Martínez Heredia: Che, el socialismo y el comunismo

A kubai forradalom 30. évfordulóján, még 1989-ben jelent meg Martínez Heredia könyve (Che, a szocializmus és a kommunizmus).

Ernesto Che Guevara az 1956. október 2-ai orientei partraszállás után életben maradt tizenkét legendás harcos egyike. Kimagasló szerepet játszott a forradalom győzelmében, később a Kubai Nemzeti Bank elnöke és iparügyi miniszter volt. A latin-amerikai forradalmi mozgalmaknak és a 60-as évek lázadó diákmozgalmainak példa­képe. 1967-ben Bolíviában gerillaháborút vezetett, sebesülten fogságba esett. Harminc éve, hogy megölték, s holttestét tömegsírba vetették. Személyes bátorsága, le­nyűgöző akaratereje, tudatossága, vonzó és természetes egyszerűsége nem véletlenül vált jelképpé. Emberi magatartása és politikai tevékenységén kívül eszmeileg következetes elméleti munkássága is megkülönböztetett figyelmet érdemel.

A II. világháború után, amely vereséget mért a fasizmusra, létrejött az európai népi demokratikus tábor, győzött a kínai forradalom, felszabadult Eszak-Korea, Észak-Vietnam, valamint számos gyarmat Afrikában, megalakult az el nem kötelezett államok csoportja. A marxizmus-leninizmus fő harci területe áttevődött az ún. harmadik világ térségeire. Ám a szocializmus világméretű elterjedésének nemcsak az imperializmus ereje állt útjában, hanem a szocialista ideológia elmaradása is a kor követelményeitől: az a fajta gondolkodás, társadalmi hagyomány és társadalom­magyarázat, amelyet a szocialista tábor a harmadik világ számára kínálni tudott, elégtelen volt, sok vonatkozásban zavaros, némely esetben egyenesen káros.

Latin-Amerikában a kubai forradalom nyitotta meg a felszabadító mozgalmak sorát. Kuba és a Szovjetunió között hihetetlenül rövid idő alatt létrejött az együtt­működés, ami alapvető volt a védelem és a gazdaság megszervezése szempontjából.

A kubai forradalom egy ellentmondásokkal súlyosan terhelt földrészen szerezte meg a hatalmat. A harmadik világ felszabadító harcai során sok volt a tévelygés a nemzeti és a társadalmi harc, a politikai célok és a társadalmi valóság viszonyának meg­ítélésében; téves értékelések láttak napvilágot, kevés országban találkozott össze szerencsésen a lázadás nemzeti kultúrája a marxizmus-leninizmus ideológiájával. A sajátos körülmények és a gondolkodásban mutatkozó negatív tendenciák miatt számos kérdést újra kellett gondolni, s Kuba hamarosan arra kényszerült, hogy „saját fejével gondolkozzon.”

Mint más fontos területeken, Che ezen a téren is kimagasló szerepet vállalt. Képzett marxista volt, aki a fegyveres harc taktikája mellett olyan kérdésekkel fog­lal­kozott, mint az értéktörvény és a piac hatása az átmeneti viszonyok között, a tuda­tosság, a tervezés, a központosítás funkciója a szocializmus építésében, az erkölcsi tényező döntő jelentősége a tulajdon szocialista jellegének kibontakoztatásában. Nyugodtan mondhatjuk, hogy elméleti munkássága az átmeneti időszak valamennyi lényeges területére kiterjedt; ezekből a gondolatokból tárgyal néhányat Fernando Martínez Heredia könyve.

Che felfogásában a tudat reális erő, amelynek szocialista irányú átalakulása – át­alakítása – nélkül lehetetlen a közösségi tulajdonra épülő társadalmat meg­valósítani. Ez százszorosán igaz az olyan társadalomra, mint Kubáé, amely távolról sem járta végig a fejlődés tőkés útját, és az elmaradást ellenséges környezetben kell fel­számolnia, nagy befektetéseket eszközölve a védelemre, a fejlesztésre és a gazdasági deformációk korrigálására. Ilyen feladatok csak „szervezett tudattal” vihetők végbe, ennek kiformálásához pedig – ahogy Che mondja – nem vakhitre, hanem az adott társadalmi folyamatokból és gyakorlatból kiinduló elméletre van szükség.”

Azzal, hogy a győztes proletárforradalom a termelőeszközöket társadalmi tulajdonba veszi, még nem szűnnek meg az áru- és pénzviszonyok, nem küszöbölődik ki az értéktörvény, amely a kapitalizmus törvénye lévén, a gazdasági folyamatokat szükségképpen a kapitalizmus felé tereli. A szocialista építés tervszerű termelést és elosztást feltételez, a terv pedig ellentétes az értéktörvénnyel: „azt mondhatjuk, hogy a központosított tervezés a szocialista társadalom létmódja, meg­határozó kategóriája.” A hatékony tervezéshez azonban nemcsak szakszerű központi elhatározás szükséges – ami önmagában sem csekélység –, hanem legalább annyira fontos a tömegek kezdeményezése és ellenőrző tevékenysége is. A központi irányítás és a tömegellenőrzés együtt alkotja azt a gazdaságirányítási rendszert, amelyet Che „a finanszírozás költségvetési rendszerének” nevezett.

Az európai szocialista országok „reform”-közgazdászai hevesen bírálták ezt a rend­szert, azt hangoztatva, hogy bürokratizmushoz vezet, és megfojtja a ha­té­kony­sá­got; szembeállították vele az önfinanszírozás rendszerét, vagyis az értéktörvény szabadabb működését, amely állítólag kiszorítja automatizmusával a bürokrácát, és ki­igazítja a gazdaság egyensúlyhiányait. A tapasztalat azonban ezt nem igazolta. Lengyel­országban, ahol rátértek az önfinanszírozásra, a hivatalos jelentések súlyos zavarokról számoltak be a beruházásokkal, a termelés mennyiségével és minőségével, az önköltségelemzéssel, a raktárkészletekkel kapcsolatosan; ugyanolyan problémák jelentkeztek tehát a gazdaságban, mint amilyeneket a reform-közgazdászok a központosított tervezés számlájára írnak. Ami viszont a finanszírozás költségvetési rendszerét illeti, Che régi munkatársai megerősítették, hogy az Ipari Minisz­té­rium­ban annak idején bevezetett rendszer, mind a termelés és ellenőrzés vonatkozásában, mind az igazgatás rugalmassága és a felelősség decentralizálása terén hatékonyabb volt a későbbinél, amely az önfinanszírozásra épült, és bőven rászolgált a bírálatokra.

A bürokratizmus persze elkerülhetetlen, ha a központi tervezéssel nem párosul a tömegek aktív részvétele az irányításban és ellenőrzésben. A részvételt azonban koránt­sem könnyű megvalósítani. „A termelőeszközök most a nép birtokába kerülnek – mondja Che –, de ez ugyanaz a nép, amelyik tegnap még szidta a főnököt, és átkozta a munkát; a munkaviszonyok pedig sok esetben nem változtak.” A gazdasági és kulturális elmaradottság miatt gyérek a tömegek technikai és ideológiai ismeretei, gyenge a szervezettségük – csupa olyan körülmény ez, ami útjában áll a termelés demokratikus ellenőrzésének, és a passzivitás, az eszmei fogyatékosságokat rögzítő bürokratizmus kezére játszik. Hol a kiút ebből a hibás körből?

A tudati problémáknak, az individualista-magántulajdonosi viselkedés rend­szeres újratermelődésének azokra az okaira, amelyek magának az átmeneti kor­szaknak a sajátos objektív ellentmondásaiban gyökereznek, Che nem tér ki részletesen (ezt a kérdést csak napjainkban kezdte elemezni a marxista irodalom), de a tapasztalatok elég anyagot adtak az érvényes elméleti következtetésekhez. Mivel „a társadalomnak nagy iskolává kell átalakulnia”, az átmeneti korszak kulcsszereplője a párt, amely ezt az átalakulást szervezni képes; az élcsapat, amely a marxi-lenini eszmeiség alapján megtestesíti a forradalmi erkölcs eszményeit, a nép ügyéért való önzetlen tevékenykedést és áldozatkészséget.

Fernando Martínez Heredia könyve a megjelenés évében elnyerte a Casa de las Américas kiadó díját.

(Casa de las Américas, La Habarta)

FRIEDECZKY FRIGYES

Egy félreismert zseni

Papp Márta – Bojti János: Modeszt Muszorgszkij

A világ zeneirodalmában aligha akad még egy olyan született zseni, akit annyira félreismert volna kora műértő társadalma, mint ezt a szerencsétlen sorsú Modeszt Petrovics Muszorgszkijt. Sokak szemében a vaksors kíméletlen kegyetlenségének tűnhet annak elpusztítása, aki az emberi lélek olyan mélységig ható ismerője és döbbenetes erejű zenei kifejezője volt, mint a Borisz Godunov komponistája, aki a főhős belső konfliktusát, lelki­ismeret­furdalását olyan világos vonalvezetésű pszichikai érzéssel vitte a végső összeroppanásig, mint ő. Dalciklusait: A halál dalai és táncai-t, a Napfény nélkülit, a Mutatványosbódét és szatirikus élű dalait: A szeminaristát, a Bolhadalt és másokat; az Éj a Kopár hegyen-t, s a Szorocsinci vásár vígoperát olyan emberismerettel és szeretetteljes ironikus ábrázolással ragadta volna meg, aki az orosz ember tragédiába fulladó szerencsétlenségét és tragédiájában is megmosolyogni méltó bumfordiságát ennyire emberi együttérzéssel és humorral ábrázolta volna. És aligha akad még egy olyan nemzet, amely ennyire közömbös szemmel kísérte volna halálba tántorgó csodaszülöttét, amely kor és társadalom ilyen tékozló módon sodorta volna a felismerés és diadalútra segítés helyett a zsenit alkoholmámorba és végső önpusztításba. Az utólagos leletfeltárás is más nemzet fiaira várt.

Több mint húsz évi kutató-feltáró munka eredményeként született meg Papp Márta és Böjti János fáradozása nyomán ez a monográfia, amely egyben kitűnő korrajzot tükröző dokumentum-gyűjtemény. A vaskos kötet egyedülálló a maga nemében, mert még hazájában sem próbáltak ehhez hasonló alapos, mélyenszántó munkával áldozni Modeszt Muszorgszkij géniuszának. A levelek, dokumentumok, emlékezések tengerében csak az összeállító-fordító szerzőpáros kalauzolásával tudunk eligazodni. Már maga az előszó, világos tagolásával „beszél” a komponista koráról, a II. Sándor cár idejének szabadabb légköréről; a „nyugatos” és a „szlavofil” irányzat, az elzárkózás és a felzárkózás, Moszkva és Szentpétervár szembenállásáról; a 19. századi orosz irodalmi-, zenei- és képőművészeti élet felpezsdüléséről, a külföldi hatásokról és vendég­művészekről, és ami mindezekben a legfontosabb: Muszorgszkij környezetéről, kortársairól, barátairól, művészi és személyes támogatóiról. A zenész­társak mellett fontos szerepet töltöttek be a melegszívű asszonyok Muszorgszkij hányatott életében. Biztatók és ihletők, szakmai segítők és műveit nyilvánosságra hozó lelkes elő­adó­művészek; emlékezők és leveleit gondosan megőrzők neveivel már itt is találkozunk.

A könyv szerkezete úgy követi a zeneszerző életútját, hogy az egyes periódusok eseményei, mozgalmai, a művek születési körülményei a levelek ölelésében, azokkal szerves egységben láttatják a komponista kibontakozó, felívelő, majd hanyatló művészi útját és életvonalát. Önéletrajzi részletek, Sztaszov és Balakirev visszaemlékezései, levélváltások keverednek történelmi eseményekkel. A család származása, Modeszt katonai és zenei neveltetése, az első szerzemények, a komponista korai pszichikai problémái vegyülnek a gyakorlati élet problémáival, az 1861-es jobbágyfelszabadítás okozta kényszerű intézkedésekkel. Balakirev zenei körének kialakulása, Szeröv Judit-operájának fogadtatása, Muszorgszkij elemző kritikája, saját opera-próbálkozásai, a Balakirevnek ajánlott sikeres Szentivánéj a Kopár-hegyen; zeneelemző levélváltás Rimszkij-Korszakovval; dalciklusok és a Borisz Godunov opera születése többféle változatban, a Gyermekszoba ciklus megjelenése nyomtatásban, Repin rajzával, a Borisz Godunov-részletek színpadi bemutatója: Hovanscsina-tervek, különös találkozása Csajkovszkijjal (utóbbi lesújtó véleménye Muszorgszkijról: „reménytelen eset… földhözragadt természet… műveletlensége, tudatlansága… ostoba teóriái”); felbukkan egy új barát: Golenyiscsev-Kutuzov (A halál dalai és táncai költője) egy régi barát (Viktor Hartmann, az Egy kiállítás képei ihletője) halála; Sztaszov terve Muszorgszkij Európába utaztatásáról Liszt Ferenchez; Muszorgszkij lelkendezése Lisztről és hosszú levele Sztaszovnak a kiutazás lehetetlenségéről és a készülő Hovanscsináról – villódzó kaleidoszkóp. A Borisz Godunov viszontagságos bemutatója, ellenséges fogadtatása (Julija Platonova levele), kritikai vissz­hangja, N. Szolovjov, V. Baszkin, Cezar Kjui és A. Famicin hosszas elutasító, illetve részben elismerő írásában, vérlázító, már-már a komikumba hajló gonosz akadékos­kodások, ostoba intrikák fogták körül az alkoholizmusba menekülő s végül méltatlan véget ért zeneköltőt.

A függelékben Muszorgszkij életének eseményeit, műveinek jegyzékét, mutatóját, a forrásokat s a névmutatót találjuk. A szöveg közt megbúvó képek aláírása olykor felcserélődött.

(Kávé Kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

E szám összeállítása előtt arra gondoltunk, hogy könyvajánlónkban az utóbbi tizenöt év magyar Majakovszkij-kiadásaival fogunk foglalkozni, ám kiderült, hogy ez alatt az idő alatt Majakovszkij-kötet hazánkban nem jelent meg.

A legutóbbi kiadások a következők:

ROSZTA (Csala Károly fordításában és tanulmányával, Magvető, 1977)

Vlagyimir Iljics Lenin (Csala Károly fordításában, in: 77 vers Leninről, Magvető, 1977; Veress Miklós fordításában, in: Szovjet Irodalom, 1981. 2. szám)

Így jó (Simor András fordításában, Magvető, 1979)

Megyünk (12 műfordító tolmácsolásában, Szovjet Irodalom, 1979/3)

József Attila/Vlagyimir Majakovszkij: Versek Európa, Progressz, 1981)

(A szerk.)