GYÖRE IMRE

Majakovszkij-ügyek

Majakovszkij, Öntől ma
rossznéven veszik,
ha e Föld-forma
Földön valahol
fölemlegetik.
Manapság? Minek?
S mi ösztönözhette
jó szüleit,
hogy Önt egyáltalán
valahogy összehozták,
vagyishogy megszületett,
akár a többi gyerek,
s a kezdő csecsemő
torkából mindjárt
visítás tör elő,
s követel, ahelyett
hogy csöndben rágna
egy kenyérszeletet,
vagy bármit, amit csak
rágni lehet,
majd nő, nő,
s ennek megfelelően
mind kamaszabb,
s ahogy élemedik,
rojtozza a felhő-
nadrágszárakat,
jön-megy, csatangol,
s nincs hatalom,
mely útján magához
vonná, csak a proletár-
forradalom.

Be kár!
Költő is lehetett
volna akár,
ha forradalmi ügyekben
nem szórja szét erejét,
s nem emleget,
ki lakáshoz jutott,
holmi Iván Kozirevet.
Lakás! Mi az?
A lélekhez képest
négy fal és ablak.
S ha öntőmunkás?
Adtak mindenféle alaknak.
Ám kár lenne hosszan
mellébeszélni, itt, ma.
Csak nehéz szólni
arról, hogy miként
fordult az idő
kereke vissza,
száz évet is tán.

S a munkás bambán
bámulja: mi ez itt?
Talán az egész
országot szétszedik?
S nem mondják meg neki:
mi a teendő!
Így hát csak sápítozik,
s feledi, hol az ökle.

A Szovjet megszűnt.
Nem tudja persze,
s hogy Önből is elegük
van minden időkre.

Nehéz évtizedek
nyomakodnak elébünk,
s csontvázként állunk sorba,
hogy jövőnket újra
magunkkal kerítsük körbe
vigyázón.
Majakovszkij, az Ön
költő-cafatjai –
mik szétlőve, vörös
zászlórongyokként
lengtek a Kreml tornyán a szélben –
s versei lesznek a zászlónk.

Ünneplés módozatokkal

Úgy ünneplem, ahogy akarom.

Ha tetszik,
a forradalom
gubancos tüskéit simogatom,
mert puhább a selyemnél,
és nem vérzik fel tenyeremet
a szuronyok, puskacsövek.

Ha tetszik,
inni kezdek, és addig iszom,
míg ki nem buggyan számon
az Internacionálé, mint középkori
szentek szájából
a vörös papírcsíkok.

Ha tetszik,
megolvasztom szememet,
ötágú csillagot formálok belőle
s mellemre tűzöm
kiharcolt medáliámat.

Ha tetszik,
szűkölök, mint anyja-vesztett állat,
kit nem rejtenek a kitakart mezők,
vagy csontos öklömmel tömöm be számat.

Az én napom ez mindenekelőtt.

                                          1965

Út

Megértem én, hogy ódzkodsz
a hosszú úttól: hossza
sokszor tízezer lépés,
hol pusztaságon, hol meg
magas hegyeken által,
sebes sodrú folyókon
visz keresztül, és nincs híd,
szűkében vagy kenyérnek,
hagymának, híján víznek,
hőség gyötör, vagy fázol,
s hány éven át, ki tudja?
Megértem én, hogy ódzkodsz:
de itt az út, a hosszú.
Nem megy rajt végig senki?
Mért van itt akkor mégis?
Tedd meg az első lépést,
kérlek. A többi könnyebb.

Árvizek idején

A gátakat
száz évben egyszer gátszakító
áradásokra méretezik.

Kár, hogy nem tudták
a vízben úszó holtak,
mikor elkezdett
cseperészni az égből:
most érkezett el éppen
az a századik év.

Ellentmondások

„Két ellentmondás közül
egyik mindig erősebb” –
mondta Mao Ce-tung,
a nagy kínai költő.

E gondolattól boldog
lettem egy egész napra.

Hogy úszhatnánk, át, gyöngék,
erős vizű folyókon,
ha gyöngeségünk vágya
nem lenne még erősebb,
mint akár a Jangce sodra?

Utak, szekerek

Kifutnak alólunk
a rossz szekerek,
elgurul kerekük,
leesik lőcsük,
szétesik szekerünk,
szét az ülés is,
az oldal, a deszkák
kifutnak alólunk,
kifutnak alólunk
útjaink, kifutnak,
elkanyarodnak
sehová sem,
egy út ötfele,
tízfele, aztán
végül is mind a tizen
eltűnnek csalán, bokrok közt,
vagy csak a porban,
egyik sem őriz
keréknyomot, bevágást,
egyik sem őriz
eső-utáni talpnyomokat,
megszilárdulva
száraz agyagban,
hogy megőrizze
a távoli komák,
iszap-özönnel
végleg elöntve,
nem, még egy kóborló
kutya nyomát sem őrzik,
semmiből semmibe –

kifut alólunk
az út is, a szekér is…

ARTYOM VESZJOLIJ

Halált halállal tiporva

Oroszországban forradalom
van – meg­ren­dült a nyirkos anyaföld,
elborult a fényes nap­világ…

Rengette a háború förgetege, ingott a vértől részegült világ.

A tengereken, óceánokon dörgő cirkálók és sorhajók bukdácsoltak tüzet okádva. A hadihajók nyomában tengeralattjárók és aknarakók lopakodtak, és a vízsivatagokat sűrűn teleültették a halál magvaival.

Aeroplánok és zeppelinek szálltak keletre és nyugatra, délre és északra. A pilóták a felhők magasából zsarátnokot szórtak az emberkaptárak sűrűjébe, a tüzet fogó városokra.

Szíria és Mezopotámia homokjában, Champagne és Voguez lövészárok szabdalta mezőin tankok kúsztak, és minden élőt eltiportak útjukban.

A Baltikumtól a Fekete-tengerig és Trapezunttól Bagdadig szünet nélkül dübörgőit a háború pörölye.

A Rajna és a Mame, a Duna és a Nyeman vize zavaros volt a csatázó népek vérétől.

Belgiumot, Szerbiát, Romániát, Galíciát, Bukovinát és török Örmény­országot elborította az égő falvak, városok lángja. Utak… A könnyáztatta és vér­mosta utakon mentek, dübörögtek a seregek, a tüzérség, a írének, a tábori kórházak, a menekültek.

Félelmetesen – bíborvörös tűzpalástban – hanyatlott le az ezer­kilenc­száz­tizen­hatos esztendő.

A háború sarlója aratta az élet kalászait.

A templomokat és a mecseteket, a dómokat és az imaházakat meg­töl­töt­ték a sírók, gyászolók, nyögök, földön fetrengők.

Csattogtak a kenyeret, húst, romlott konzervet, keshedt csizmát, ágyút, lövedéket szállító szerelvények… És mindezt felfalta, elhordta, szétszaggatta, szétlőtte a front.

Az éhség és a fagy harapófogóiban vonaglottak a városok, égig csapott a falvak jajszava, ám szüntelen dörögtek a harci dobok, bőszen bömböltek az ágyúk, és elnyomták a pusztuló gyerekek sírását, az anyák és feleségek jajveszékelését.

Gyász vendégeskedett és nyomor vert tanyát a csecsének auljaiban és az ukrán kunyhók eresze alatt, a kozák sztanyicákban és a munkáskülvárosok vityillóiban. Sírva botorkált a parasztasszony az eke mögött a mezőn. Sírt a városi nő, fejét a gyászos lapra ejtve, amelyen – a drága név előtt – a kegyetlen szó lobogott: „Elesett”. Zokogott a flamand halászlány, és szomorúan leste a hajóst elnyelő tengert. A menekültek táboraiban – a kordé alatt – galíciai anya zokogott csecsemője hűlő tetemén. Nem csillapodva kavargóit a jajszó a sorozóhelyeken, a kaszárnyák körül, Toulon, Kurszk, Lipcse, Budapest és Nápoly állomásain.

A világ fölött a gyász lobogója úszott, és mint hatalmas tűzvész fénye tornyosodott a nyögés, szálltak a kétségbeesés nehéz, szívet marcangoló kiáltásai…

Csupán Moszkva, Párizs és Bécs aranyozott palotáiban szórta hang­sziporkáit a zene, lobogott a részeg vidámság és ujjongott diadallal a tivornyás züllés.

– Háború a győzelemig!

A főtisztek és bankcápák derűsen csendítették össze pezsgőspoharaikat.

– Háború a győzelemig!

A harcmezőkön pedig, mintha csak szemét volna, tűzseprűk söpörték a tömeg­sírba a hamburgi rakodómunkásokat és a Don-medence bányászait, Arábia nomádjait és a Gangesz-parti kertészeket, Liverpool kikötőmunkásait és a magyar pásztorokat, a különböző fajok, törzsek és nyelvjárások proletárjait és a kenyerüket apáik, nagyapáik földjén arcuk verejtékével kereső szántóvetőket.

Keresztek és hantok, hantok és keresztek.

Balkán, Kurdisztán, a Kárpátok völgyei, a lengyel föld öle, Verdun erődítményei és a Maas árkai degeszre tömve ágyútöltelék-katonákkal.

A Ruhr-vidék és Krivoj Rog bányáiban, Szibéria érclelőhelyein, Német­ország vegyi üzemeiben – a legnehezebb munkahelyeken – hadifoglyok dolgoztak. Hadifoglyok sínylődtek a lágerek szögesdrótja mögött, a Schutzmann és a káplár korbácsütése alatt számoltak le életükkel; a honvágy, az éhség, a tífusz végzett velük a barakkokban.

Kórházak… A gyász menhelyei, a szenvedés fedezékei… A meg­cson­kí­tot­tak, meg­fagyottak, légnyomástól sújtottak, gázmérgezésesek – zúzott cson­tok­kal, bűzlő sebekkel – ön­kívületben hánykolódtak kórházi ágyakon és műtő­asztalokon, ahol a vér gennyel keveredett, a zokogás átkokkal, a jajszó árvákért rebegett imával, a nekikeseredés füstté vált reménységgel!

Láb nélküliek, kar nélküliek, vakok, süketek és némák, háborodottak és fél­holtak koptatták a kincstári hivatalok és jótékonysági intézmények kü­szö­bét, vagy kéregetve kúsztak, tántorogtak és gurultak tolókocsikban Berlin és Pétervár, Marseille és Konstantinápoly utcáin.

Az ország megrészegedett a bánattól.

A halál árnyéka körözött éhes városok és koldusszegény falvak fölött. Csókolatlan hűlt a hajadonok keble, zavaros és nyugtalan volt az asszonyok álma, a magukat rekedtre síró gyerekek kiapadt anyamelleken szunnyadtak el.

A háború felfalt embert, kenyeret, jószágot.

A sztyeppen megritkultak a ménesek és a nyájak.

A gyom felverte az elhagyott mezőket, hófúvás lepte el az őszi szelektől ledöntött, betakarítatlan gabonát.

Az utakon megjelentek az első csavargó gyerekek, vánszorogtak, utaztak, maguk sem tudták, hová.

Megszűnt az ipar – nem volt üzemanyag, nyersanyag munkaerő –, gyárak, üzemek csukták be kapuikat.

Megszűnt a szállítás – Szibéria és Turkesztán hombárai tömve gabonával, a gabona ott rothadt, de nem volt mivel elszállítani; a kalmük és a kazah sztyeppen a hadsereg számára fölvásárolt húshegyek magasodtak a szabad ég alatt, a hús megnyüvesedett, a kóbor kutyák vackot rágtak maguknak a húsba, és kölykeztek.

Harctéri levelek…

Drága kincsem, feleségem!

Mindezt én írom
Makszim Kuzsel

Az asszonyok könnye szétmázolta a frontról érkező levelek ákom­bákomait, és reszkető kezek gyújtottak gyertyát az ikon előtt, menekvést esdekelve a hozzátartozóknak és a pusztulóknak.

És ott a távoli mezőkön fergeteg fedte hótakaróval a fiatalságot!

Forróságban és fagyban, kötésig hóban, nyakig sárban katonák támadtak, katonák vonultak vissza, földbe vájt üregekben laktak, fagyoskodtak lövész­árkokban a szabad ég alatt. A repeszdarabok és golyók harcban, pihenőn, álmukban, latrinán terítették le a frontharcosokat. Valahol a törzskar falai között tábornoki kéz rótta a sorokat: „A szúrni lövészezred parancsnokának. Meg­parancsolom, hogy ma, január 5-én, éjféli tizenkettőkor az egész ezreddel támadja meg az ellenséget az önre bízott szakaszon. A vállalkozás kimeneteléről azonnal jelentést kérek.” S lám, a néma éjszakában a lövész­árkokon és fedezéken végigvonult a riadt suttogással továbbított parancs: „Támadásra készülj!” Az emberek felvették fegyvereiket, szorosabbra vonták a töltény­táskák lehúzta derékszíját. Volt, aki sebtében keresztet vetett, volt, aki imát mormolt, és volt, aki összeszorított foggal ádáz káromkodást morzsolt. A keskeny futóárkokon az ezred az első lövészárokba húzódott, és a vezényszóra: „Isten nevében, előre!”, az emberek felmásztak a mellvédre, és kúszni kezdtek a tölcsérekkel teletűzdelt havas mezőn. Szemből ólomzápor és robbanó acél forgataga szakadt jégesőként a támadó ezredre. Nyögött és dübörgőit alattuk a föld. A kék zuhatagként hulló rakéták kísérteties fényében rémülettől eltorzult arcok kúsztak, rohantak, buktak, hulltak… Forró golyó csókolt a szeme közé Osztap Kalajda halásznak, és fehérre meszelt tengerparti házikója elárvult Taganrog alatt… Felbukott és hörgött, rángatózott Ignat Liszacsenko, a szoromovói lakatos; megkeseredik a menyecskéje meg a három gyereke leveskéje. Az ifjú önkéntest, Petya Kakurint az ágyúgolyó robbanása a fagyos földdel együtt földobta, és elégett gyufaszálként hullt az árokba; lesz bánat a távoli Barnaulban, amikor öreg szüleihez eljut fiuk halálhíre. Fejével zsombékba fúródott, s úgy is maradt fekve Juhan, a volgai óriás; nem suhint többet sze­ker­cé­je, és nem veri fel dala az erdőt. Juhan mellett esett el Andrijevszkij főhadnagy, századparancsnok; valaki őt is szerette, ő is anyai gyöngédségben nőtt fel. A szibériai vadász, Alekszej Szedih lába alá sistergő gránát gurult, s a robbanás kévéje a gyomrába hasított; felordított, hanyatt esett Alekszej Szedih, szétvetette erőtlen karját, amely valaha széttépte a medve száját. Gép­puska­sorozat kaszálta le őket, s fennakadt a szögesdrót pókhálójában a két földi, Nagy Karp és Kis Karp; eljön a tavasz, kék füstöt ereget majd a sztyepp, de a közös sírban mély álomban alszanak majd a szántóvetők… Szunyókált a törzs tábornoka, és nem hallotta a félelemtől megtört szívek dobbanását, sem a csatamezőt megtöltő nyöszörgést.

Tűz és acél mosta el a hadseregek szárazföldjeit.

A mozgósítási parancsokat a kerítésekre ragasztották; falvakon a tem­plo­mok­ban olvasták fel, meg a vásártereken.

Bevonultak a nehéz testi munkások és a kistisztviselők, a körorvosok és a néptanítók; mentek a gyorstalpaló tanfolyamok zászlóaljai és megszakították tanulmányaikat az egyetemisták, gyülekeztek a mező és a külváros gyermekei; bevonultak a kisiparosok és a mesterek, a divatcsarnokok segédei és az útonállók; bevonultak a szakállasok – családfők; be­vonultak a fiatalok – egye­ne­sen az iskolapadokból; bevonultak az egészségesek, erősek, nagy­hangúak; vissza­tértek a frontra a rokkantak; a háború kitépte a vőlegényt a meny­asszony öleléséből, testvért elszakított a testvértől, anyától elorozta gyermekét, feleségtől férjét, gyerektől az apát és kenyérkeresőt.

Háború, háború…
Üvöltő, sikoltó harmonikaszóra
                  forrtak a szívek,
                              forrtak a hangok;

Nyírfácska, hej, nyírfácska,
Nem hajt többé rajtad ág,
Sirass, sirass, leányka,
Vonulnak a regruták…

Eszeveszetten, tépetten, csoportokba verődve ordítottak, csatangoltak az utcákon, kidöntötték a sövényeket, kerítéseket, beverték az ablakokat, táncoltak, sírtak, gajdolták a reménytelen dalokat…

Fejem fölött mérce csörren,
Lenyírják a frizurám,
A kedvesem sírva fakadt,
Jobban bőg, mint jó anyám…

– Mulassunk, legények, ezek a végnapjaink… Mulassatok, a cár, a hit és a haza védelmezői!

– A cáré?… A hazáé?… Te, ne halljam még egyszer ezeket a szavakat… Én már jártam ott… Ittam az ürömből… úgy kell a cárod, mint ebnek a karó!

– Cimboráim, igyunk, a keserűségül

– Igyunk, testvér…

Egymásra néz a két testvér,
Meresztik a szemüket,
Hej, otthagyjuk a harctéren
Mindketten a fejünket…

Peruha lerázta karjába csimpaszkodó asszonyát, kettétépte a harmonikát, és az egyik felét a kunyhó sarkába vágva, járni kezdte a guggolóst.

– Fölszántjuk egész Németországot!

– Nyughass – kérlelte a sírástól mit sem látó feleség. – Nyughass már, te szeszfazék.

Peruha paripaként ficánkolt:

– Ne zavarj, asszony, én már kincstári ember vagyok!

Egy öregasszony – arca olyan, mint a férges dióbél – kitárta földszínű karját.

– Grisenyka, hadd öleljelek meg utoljára.

– Ne búsulj, nyanyókám, a háborúban sem ölnek le mindenkit.

– Keserű a szívem… Grisenyka, szeretett kisunokám, mondj imát a templom előtt, angyalkám.

– Ég veled, sógor!

– Isten áldjon.

– Háború…

– Jaj, nem vártuk ki a szenvedések végét.

– Nem a vinkótól, a keserűségtől támolygok.

– Te meg, Grisutka, ne szopd le magad a szolgálatban. Tiszteld a parancsnokokat.

– Meglesz, meglesz, nagyanyó.

Utolsó ölelések, utolsó csókok.

És messze a kertek alatt, a néma földeken apránként elül a szilaj ének, a kurjongatás, a sopánkodás.

Hóbuckára roskadva még sokáig zokogott a falu határában egy koros édesanya:

– Az utolsót… Az utolsót… Jaj… inkább követ szültem volna, az otthon heverne. Jaj, istenem! Aljosenyka, virágszálam, te, hát nincs a cárnak tenélküled is épp elég embere?

A szél csapkodta fekete szoknyáját, szétzilálta a fejkendő alól kibukó ősz fürtöket.

– Az utolsót vitték el… Még fel sem cseperedett… Az utolsót! Jaj, jaj… Drága gyermekeim, árva lelkeim…

De nem hallották őt édes gyermekei, és vonítására csak a farkasvonítás válaszolt a távoli vízmosásból.

A kubanyi és a doni, a vlagyimiri és a rjazanyi földek széles útjain és keskeny dűlőin, Karéba folyóin, az Alfaj és a Kaukázus hegyi ösvényein, Szibéria el­ha­gyott tajgai csapásain – mindenütt ezer mérföldre, forróságban és fagyban, sár­ban és porfelhőben – gyalogoltak, utaztak, úsztak, ügettek, vasúton döcögtek a városokba, a sorozóhelyekre.

A termekben – szenvedély és remegés, sziklányi szomorúság, féktelen virtus és részeg szitok.

A meztelenre vetkőzött regrutáktól a helyőrség írnokai kérdezgettek ezt-azt, kutyafuttában vizsgálták őket az orvosok.

– Alkalmas. Következő.

A regruták sorszámot húztak.

– Homlokot!

És a továbbszolgáló altiszt lenyisszantott az ollóval a regruta hom­lo­ká­ról egy tincset.

– Homlokot!

A kitaposott padlón mindenféle színű hajfürtök hevertek, tegnap még szerető kéz simogatta, fésülgette őket.

A teremből rohanva jöttek ki, akárha fürdő volna, vörösen, izzadtan, sapkájukra ferdén feltűzött sorozószámmal. Marokkal tömték szájukba, harapták a piszkos havat.

– Besoroztak… édesapám, kifacsarták a lelkem.

– Hallottad, Petrovan kijárta a fiának, Ljonykának…

– Nekik, apám, sok a pénzük… kijárhatták.

– Mit is tehetnél… Isten akarata… Leszolgálod – nem te vagy az első, nem is az utolsó.

– Vaszka – asszony nyomult át a sokaságon ki látta az én Vaszenykámat? Hadd nézzem még egyszer…

– Berúgott, leverte az ital… a fogadó mögött az árokban hever, hahaha, csupa olaj.

– Ó, én szerencsétlen… Hányszor mondtam: ne igyál, Vaszenyka… Hát megint leszopta magát.

– Ég veled, Volga! Ég veled, erdő!

Kaszárnya
                    gyors kiképzés
                                             szentmise
                                                                 pályaudvar.

…A vasútállomás hulló vakolatú falánál anyjától elsodródott ötéves gyerek álldogált takaros bekecsben, fején apjának minduntalan szemére csúszó sapkájával. Egyfolytában hangosan zokogott, vigasztalanul, rekedt hangon ismételgette:

– Drága apukám… drága apukám…

Elbődült a mozdony, mindenkinek elszorult a szíve.

A tömeg megbolydult.

Csörömpöltek az ütközők, a szerelvény lassan elindult.

Új erővel tört fel az asszonysírás.

Az elkeseredés kiáltásai egyetlen hatalmas üvöltéssé dagadtak, amelytől csaknem meghasadt a föld.

A bekecses gyerkőc egyre keservesebben zokogott. Baljával a szemére csúszó sapkát tolta vissza, jobbját, markában az elázott mézeskaláccsal, az előtte elvillanó vagonok felé nyújtotta, és mintha késsel fenyegetnék, szüntelenül kiáltozott:

– Drága apukám… drága apukám…

A kerekek falták a versztákat, pályaszakaszt pályaszakasz után.

Riga és Polock
                         Kijev és Tiraszpol
                                                       Tiflisz és Jereván felé
                                                                                          gurultak a szerelvények.

Oly messze volt az otthon, bánatukban a katonák megittak mindent, amitől tompulhat a vágy: kölnivizet, politúrt, lakkot. Ropták a táncot a rövid meg­állókon, fényképen örökítették meg magukat az állomás környéki foto­gráfusok­nál, nagy városokban konflison hajtattak a bordélyházakba.

Szamarában és Kalugában, Vologdában és Szmolenszkben, a kozák sztanyicákban és a nyomorúságos vjatkai falucskákban egyfolytában dünnyögött az állandóan kapatos-álmos sekrestyés:

– Emlékezz meg, Uram Isten, elhunyt szolgáidnak, Krisztust félő katonáidnak – Ivánnak, Szemjonnak, Jevsztafijnak, Pjotrnak, Matvejnak, Nyikolajnak, Makszimnak, Jevszejnek, Tarasznak, Andrejnak, Gyenyisznek, Tyimofejnek, Ivánnak, Pantyelejnek, Lukának, Joszifnak, Pavelnek, Komyejnek, Grigorijnak, Alekszejnek, Fontának, Vaszilijnak, Konsztantyinnak, Jermolajnak, Nyikitának, Mihailnak, Naumnak, Fjodomak, Danyiilnak, Szavratyejnek – a lelkéről emlékezz meg, Uram Isten, róluk, akik életüket áldozták a harc mezején, és elnyerték a mártírok koszorúját… Fogadd, Uram Isten, a meg­holtakat az igazak lakába, ahol nincs betegség, nincs szomorúság, sóhaj, panasz, csak az öröklét… Örök dicsőség nékik!

A pravoszláv sekrestyéshez hasonlóan imádkozott a lutheránus lelkipásztor, a katolikus tisztelendő, a tunguz sámán és a mohamedán mollah.

Gyászénekek lengtek a világ fölött.

S a vérrel itatott földben érlelődtek a harag és a bosszú magvai.

Fojtottan nyugtalankodott Pétervár, és az első kövek már bezúzták a rendőrőrsök ablakait.

BALOGH JÓZSEF FORDÍTÁSA

BARANYI FERENC

Harc és játszma

        „Fáj, gyönyörű ez az irigység,
        mi vigasztalanul ölel át:
        – Október! Honvédő Háború!
        Nem voltam katonád!
        De nem!
                Nem érkeztem ide késve!”

        (Jevtusenko: Tartsatok kommunistának)

De igen, Jevgenyij. Már késve jöttél.
És késve jöttünk mi mindannyian,
hisz régen eldőlt minden, amikor
döntő játszmáról kezdett sustorogni
minden jövőt kockáztató hazárdőr
az elsikkasztott „végső harc” helyett.
Ha Tizenhét lett volna az iránytű
harminchétben s kilencvenegyben is:
nem volna zátonyunk a barrikád, mely
hajónk alá került a könny-erecskék
vízözönné dagasztott óceánján,
kedve szerint felbérelt ríkatóknak.
Nem lehet harcot játszmává alázni.
Mi késve jöttünk, mert harcolni jöttünk
oly korban, amikor a VENCEREMOS-t
elnyomta már a hangos FAITES VOS JEUX.
Mi vesztesként halunk meg, Jevgenyij,
de nyert velünk még így is a jövendő,
amely sosem világnyi kaszinókban
nyerészkedők játszmái közt fogan meg,
hanem bukni is bátor harcosoknak
végsőt is érte dobbanó szivében.

Hiányos mondat

Az évszázad távmondatának
ő volt az állítmánya.
Most hiányos a mondat:
csak alanya van, meg tárgya.
Köröttük homályos
jelzők, határozók csak –
állítmánya nélkül
nagy zagyvaság a mondat.

Úgy kiradírozták,
mintha sose lett volna,
de bőven lesz, ki vissza-
írja s megint kimondja,
kezdetnek egyszerűen
magam írom le, ím:
Lenin.

               1995

KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ

A pohárköszöntő

Tél volt, amikor a hajózás egyhangúsága különösen érezhető. Az unalmas gőzhajós éjszakák sora, a válaszfalak örökös nyikorgásával, mélabús hullám­veréssel, bágyadt fényű csillagokkal… A csillagok egész éjjel ott remegnek a zúgó, fekete árbocok fölött.

Az ember már minden könyvet réges-rég kiolvasott, hosszú órákig elbámészkodik a hajóablaknál, s nem gondol közben semmire, csak nézi a világítótorony pislogását a lapos partokon. Az egyhangú hullámverés, amely hónapokon át szüntelenül zúgott, lassacskán elviselhetetlenné vált.

Egyik éjszaka zongora üveghangjaira lettem figyelmes. Odafenn, a hajófegyelmet durván megsértve valaki még éjfél után is játszott.

A hangok ünnepélyesen áradtak és metronóm-pontossággal darabolták fel az időt. Az ismeretlen fél kézzel játszott – a dallam dísztelenül csengett, csak a kopár és lassú téma rajzolódott ki. A zongoraszó egyre zengőbb lett, szinte közeledett a fülkémhez. Rá­ismertem a egyik részletére:

Fölmentem a tiszti szalonba. A zongoránál félkarú öregember ült, szürke öltönyben. Jobb kezével játszott. Üres bal kabátujja hanyagul be volt gyűrve zakója oldalzsebébe.

A helyiségben csak egy kis lámpa világított. Olyan sötét volt, hogy az ablakon túl láthattam a fekete hullámokat és a pirkadat derengő szalagját.

Az öreg abbahagyta a zongorázást, s hozzám fordulva, így szólt: – Igyekeztem nagyon halkan játszani. Mégis felébresztettem önt…

Csak ekkor ismertem fel. Sesztakov kapitány volt. Utasként hajózott velünk. Ahogy hunyorgó szemébe néztem, eszembe ötlött ennek az embernek kegyetlen sorsa. Mi, fiatalok a már-már megfoghatatlan bátorság példájaként emlegettük magunk között.

A világháborúban Sesztakov a 105-ös torpedónaszád parancsnoka volt a Balti-tengeren. A naszád a hajóraj főerőivel Révai közelében horgonyzott.

Egy őszi éjjelen Sesztakovot magához rendelte Fitinhof tengernagy. A tenger­nagynak a „finn Beatty” gúnynevet adták, mert mindenben a jütlandi csatát vezénylő angol flottaparancsnokot utánozta.

Fitinhof akárcsak Beatty, öregasszonyosan vékony szájából sohasem vette ki kurta szárú pipáját. Tengerész-zubbonya felső zsebéből arany sziromként kandikált elő a töltő­tolla; esténként pasziánszot rakott ki. Bizonyos szavakat szántszándékkal hibásan hang­súlyozott, hogy ezzel is éreztesse az orosz nyelv iránti mély megvetését.

A finn Beatty néha sajátos tréfákat engedett meg magának. Hajós­ünnepeken, egyik-másik hajó üdvözlésekor, meg­parancsolta, hogy ezt a jelzést húzzák fel: A meg­rökönyödött hajó persze óvakodott arról, hogy a tréfát viszonozza, és szabályszerű tisztelettel köszöntötte a tengernagyot.

Késő éjszaka volt, amikor Sesztakov a kötélhágcsón felkapaszkodott a tengernagyi hajóra, és jelentkezett Fitinhof kajütjében.

A tengernagy anélkül, hogy Sesztakovra pillantott volna, a szavakat pipája szopókájával együtt rágcsálva ezt mondta: – Hadnagy, a naszádjával nyomban az Áland-szigetekhez indul, ahol a cirkálódandár horgonyoz. A dandár parancsnokának átadja ezt a szigorúan titkos küldeményt. A válasszal pedig késedelem nélkül visszatér.

– Igenis! – felelte Sesztakov nagyon halkan; valahogy félt megzavarni a hajó mélységes csöndjét.

Egy óra múlva a 105-ös torpedónaszád kifutott a tajtékos, fekete éjszakába. Az elővéd hajóinak őrszolgálatosai csak az alacsony kéményeiből kitóduló gőz sistergését hallották még egy darabig.

Az éjszaka megkásásodott. A svéd partok felől süvöltő szél gigászi szivattyúként egyre sűrűbbé és sűrűbbé sajtolta a levegőt. Virradatkor az őrök már alig tudtak lélegzetet venni a homályló, pépes ködben.

Sesztakov fülkéjében, a páncélkazettában ott feküdt a cár magán­pecsétjével lezárt küldemény. A vihar a naszád oldalélét ostromolta, szél jajongott a kötélzeten. Odalent úgy rémlett, mintha matrózok zümmögnének csukott szájjal. A hajómestert baljós előjelek nyugtalanították. Jajveszékelő kötélzet, hétfői tengerre szállás, egy elhajított csikk a fedélzeten – mindez aligha kecsegtet sok jóval.

Másnap alkonyattájt a látóhatár szélén megpillantották a cirkálódandárt. A 105-ös torpedó­naszád egyenesen a vezérhajóhoz sietett, és Sesztakov átnyújtotta a parancs­noknak a szigorúan titkos küldeményt.

Alig negyedóra múlva megkapta a választ. A naszád fényeit kioltva, ismét bele­veszett az éjszakába és a tomboló hullámverésbe.

A hajó óránként húsz csomóval haladt. Remegő fedélzetén csak a szélnek háttal állva lehetett lélegezni. Nyugatról ferdén csapdosó, ónos esőt hozott a szél. A gépek szellőzői orkánként bömböltek.

A hínáros víz és a gázolaj bűzétől Sesztakovnak megfájdult a feje. Lement a fülkéjébe egy fél órára, leheveredett, és elszunnyadt.

Álmában kazánfűtőket látott; elkínzott arcukat mintha forrasztópáka égette volna össze, sápadt ajkukon párától nedves korom feketéllett.

Szaporán lapátolták a szenet a tűztérbe, és egy ütemre énekelték:

Tengerész, eged beborult,
Otthonod odalett!
Vitorlád vászna csupa lyuk,
Kés hasogatta seb.

Ez az ostoba dal, melyről nem tudta, honnan került a naszádra, szorongást keltett Sesztakovban. Megrettent, miközben hallgatta a fűtők énekét, amelyet szeretett volna nem meghallani. Egész lényével valami közelgő szerencsét­lenséget sejtett. Most is, álmában.

– Abbahagyni! – kiáltotta Sesztakov, és felriadt. A fülke ajtajában ott állt az ügyeletes, és arra kérte, hogy sürgősen jöjjön fel.

Egy perc múlva az egész naszádon megzendültek a vészes hangú riasztó harangok. A fedélzeten és a lépcsőkön rohanó lábak dübörögtek. A naszád éles fordulattal az oldalára billent, s egy fényszóró ezüstös csóvája vakítón, akár a frissen hullott hó, Sesztakov szemébe csapott. A riadót jelző harangok hirtelen elnémultak.

A 105-ös torpedónaszád három, felderítést végző német cirkálóba botlott. Sesztakov azon volt, hogy hajójával kicsússzék az ellenséges fény­szórók kévéjéből, de azok pillanatra sem engedtek menekülést. Három füstös fény­nyaláb tapadt a naszád oldalára, és vakító ragyogásuk meg­sok­szorozó­dott a kerek hajóablakok tükrében.

A naszádnak bármi áron át kellett törnie a német cirkálók között, hogy megvigye a választ a tengernagynak. Nem maradt más választásuk, csak az, hogy fölveszik az egyenlőtlen harcot. És Sesztakov döntött. Váratlan mozdulattal a legközelebbi cirkálóra vezette naszádját.

Fölénye a sebességében rejlett. A cirkálók korántsem voltak képesek hasonló mozgékonyságra. Az éjszaka széllel és esővel korbácsolta a tengert.

Sesztakov parancsot adott a bal oldali fényszóró bekapcsolására. A valószínűtlenül éles fényben előtűnt a német cirkáló esetlen óriásteste. Orrával lomhán túrta a hullámokat, tajtékokat görgetve maga előtt. Lövegeit a naszádra irányította.

A naszád kilőtt rá egy aknát, de elhibázta. Ugyanabban a pillanatban a cirkáló össz­tüzet nyitott, s a vaksötét éjszaka tompa mennydörgéssel hullott szét a viharban és a szélben.

A harc több mint egy óra hosszat tartott. A 105-ös torpedónaszád kéményei le­omlottak. A hajótestet a vízvonal fölött két találat érte az elülső fedélközben tűz harapózott el.

Nyolc matróz és a gépész elesett. Egy repesz letépte Sesztakov bal karját. A hajófelcser szorítókötéssel látta el a csonkot, de a pólyán mind­untalanul átütött a vér, és Sesztakov többször is eszméletét vesztette.

Hajnali négykor a naszád kivergődött a cirkálók tüzéből, és folytatta útját a hajóraj fő­erői felé. Sesztakovot a parancsnoki toronyból levitték a kabinjába.

Komor szürkület úszott a hajó nyomában, neki-nekiütközve a hullámoknak, és a naszád, akárha vontatókötélre vette volna, sehogy sem tudott szabadulni tőle.

Visszafelé az egész út lázálomnak tetszett. A fedélzeten perzselt vérszag és füst terjengett. A lékeken zuhogott be a víz…

A 105-ös torpedónaszád estére érte el a hajóraj főerőit. Mielőtt horgonyt vetett volna, úgy vánszorgott el a nagy csatahajók és cirkálók mellett, mint valami kimúló­félben levő állat. Fényjelekkel köszöntötték, de az üdvözlésekre még csak nem is válaszolt. Néma tekintetek figyelték érkezését. Valamennyi hajón sápadt arcok tűntek fel; mindenki azonnal megérezte a történtek teljes súlyát.

A tengernagyi hajón felhúzták a jelzést. Az apró zászlók olyan lassan kúsztak fölfelé, mintha maga Fitinhof habozása állította volna meg néhányszor a jelzőkészülék kezelőjét.

„A 105-ös… parancsnoka… jelentére… a tengernagyhoz…”

Sesztakovot a kötélhágcsón letámogatták a csónakba. A tengemagyi hajóra a matrózok segítették fel. Egyikük fürkészőn és szomorúan nézett Sesztakov szemébe. Ezt a baráti tekintetet Sesztakov soha nem tudta elfelejteni.

A tengernagy a fedélzeten fogadta Sesztakovot és a kajütjébe vezette.

– Őfelségének, az uralkodónak – szólt tompa hangon – jelentést teszünk arról a hősiességről, amelyet ön és a 105-ös torpedónaszád legénysége tanúsított. Ön pedig haladéktalanul az Udvari Kórházba kerül.

Fitinhof felnyitotta a küldeményt, kivette a jelentést, s mintegy kérkedve sas­szemével messzire tartotta magától, amikor olvasni kezdte.

Sesztakov, aki nem kevésbé jó szemű volt, belelátott az egyetlen mondatot tartalmazó szigorúan titkos jelentésbe:

„A cirkálódandár köszönetét fejezi ki Őfelségének dicső tenge­ré­sze­ink tiszteletére mondott pohár­köszöntőjé­ért, amelyet a 105-ös torpedó­na­szád kézbesített.”

Fitinhof hátrapillantott, s összerezzent. Sesztakov tisztelgés nélkül fordult ki a kajütből. Tántorgott. Lehunyta a szemét. Görcsösen a korlátba kapasz­kodott. Szorosan össze­préselt ajkait mintha feketére festették volna. Le­ereszkedett a csónakba, tudomást sem véve a segítségére siető matrózokról, és visszatért a naszádra.

Sorakozót rendelt el a fedélzeten, és megmaradt embereinek azt mondta: – Megparancsolom, hogy mindenki azonnal szálljon partra. Őfelsége pohárköszöntőjére magam fogok válaszolni.

A legénység engedelmeskedett. A matrózok semmit sem értettek, csak azt, hogy a parancsot lehetetlen nem teljesíteniük.

Sesztakov magára maradt. Leereszkedett a hajófenékre, és kinyitotta a szelepeket. A víz hörögve zúdult be a naszád nyílásain.

A hajó lassan az oldalára fordult, és elsüllyedt.

Sesztakovot sikerült kimenteni.

Még aznap éjszaka letartóztatták, és fegyveres kísérettel elme­gyógyintézetbe szállították. Tökéletesen épelméjű volt, mégis két esztendőt töltött a tébolydában.

És most, ezen az unalmas téli hajóúton megkértem Sesztakovot, játsszék még nekem valamit.

– Eljátszom önnek a kis matrózdalt – mondta csendesen, és lenyomta a billentyűket:

Tengerész, eged beborult,
Otthonod odalett!
Vitorlád vászna csupa lyuk,
Kés hasogatta seb.

Halványkék pirkadat lebegett a hullámok fölött, viaskodván a kis lámpával, amely még most is világított a kabinban.

STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA

TABÁK ANDRÁS

(Az égett homlokúnak)

Amit elvégeztél, bátyuska,
nem egészen két év alatt,
az egy egész ádáz világnak
hetven évig nem sikerült.
A jutalmad vajon mi lészen?
Nobel-díj? Bankbetét? Kötél?

                     1990. I. 29.

(Szvjataja Rosszija)

Soha ki nem mondom a szót én többé:
Szovjetunió. Oroszország ez már, a szent,
ami volt: pópák és pogromlovagok,
Raszputyinok és fehérpribékek hazája.
Ez lett nagy reményedből, emberiség.

                                          1990

(Hírmagyarázat)

Azok nyolcán lépre mentek,
és elbukott csúful puccsuk,
rászedetvén mindazoktól,
kik álnokul ösztönözve
épp efféle balga puccsra
áhítoztak már epedve,
hogy most amúgy jó orosz mód
– mire vágynak vágyadozva –
megnyissanak egy sötét kort.

                     1991. VIlI. 23.

(Nekrológ)

Aznap mikor is a
Reuter hírül adta
hogy a cári dinasztia feje
Alekszej régens Londonban
nagyherceggé emelte s erről értesítette
az orosz kedvencet Jelcint
szomorún beláttam e világban
szatírát írni többé
nem lehetséges

                            1991. IX. 1.

(Történelem)

Hogy Sztálin és Hitler egy lett volna?
Az ám! Ahogy a tűz a vízzel egy!

                                   1991

(M. és a Salierik)

Ama Salierik,
mégha voltak is épp
valakik, nem tudták
fölérni azt, ami
jóval több volt náluk:
a Nagy Forradalmat,
a proletárokét.
S mert felnőni hozzá
sehogyan se tudtak,
rabság és kegyetlen
kényszer lett számukra
mindaz idővel, mi
M.-nek a fénylő-szép
szabadság maga volt.
Siettek is hát, hogy
halálba taszítsák
a lángészt mielőbb.

(A keresztrefeszített)

Nem tudom, hogy ki festette a képet,
de az ötlet – bárha vélem, hogy gúnyrajz –
mellbe vág. Keresztre feszítve Lenin.
Valóban így igaz ez. Krisztusi vég
az övé, mégha elhunyta után is.
Megtagadták, végül keresztre vonták.
Ám élte és műve nő az időben,
s mint az Ács fiáé, példája örök.

                                          1994

FIDEL CASTRO

Szükséges bevezetés

Előszó Ernesto Che Guevara „Bolíviai napló”-jához

Partizánéletében Che ¹ szokásai közé tartozott, hogy napi benyomásait gondosan föl­jegyezte naplójába. A hosszú menetelések alatt meredek és nehéz terepeken, nyirkos erdők mélyén, amikor a hátizsák, a fegyver, a muníció terhétől mindig görnyedt harcosok sora egy pillanatra megpihent, hogy kifújja magát, vagy amikor a fáradságos nap végén parancsot kapott a letáborozásra, Che – akit a kubaiak már a kezdet kezdetén így kereszteltek el gyöngéden – előhúzott egy jegyzetkönyvecskét, és apró betűivel, alig kisilabizálható orvosi írásával máris róni kezdte a sorokat.

Amit feljegyzéseiből megőrzött, alapanyagul szolgált neki, hogy később meg­írhassa a kubai forradalmi háborúról szóló nagyszerű történelmi krónikáit. Forradalmi, pedagógiai tartalmú, humánus szellemtől átfűtött írások ezek.

Most – hála örök szokásának, hogy minden egyes napjáról jegyzeteket készített – aprólékos, szigorúan pontos és felbecsülhetetlenül értékes információkkal rendel­kezünk életének azokról a hősies, utolsó hónapjairól, amelyeket Bolíviában töltött.

Naplójegyzeteit nem kiadásra szánta. Mintegy munkaeszközként használta az események, a helyzetek, a harcostársak állandó értékelésére és elemzésére. Naplója hűen tanúskodik páratlanul mélyre hatoló látásáról, analitikus szelleméről, finom humoráról, amely sorait át- meg átszövi. Jóllehet, hevenyészett magánfeljegyzések ezek, összefüggésük mégis töretlenül egységes, hangvételük pedig mértékletes.

Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a pihenés ritka perceiben vetette őket papírra, eposzi arányú és emberfeletti fizikai megpróbáltatások közepette, amikor – egy partizán­alakulat parancsnokának kimerítő kötele­zett­ségei közben – egyáltalán időt szakíthatott rá. Es ez a partizán­csoport még kezdeti, nehéz korszakát élte, rendkívül mostoha körülmények között formálódott. Ez is Che törhetetlen akaratát és fegyelmezett munkastílusát bizonyítja.

Naplójában, amint részletesen elemzi az eltelt nap eseményeit, rámutat bizonyos hibákra, fogyatékosságokra, szüntelenül bírál; mindez elkerül­hetetlen velejárója a forradalmi partizánosztag fejlődési folyamatának.

Az ilyen bírálatokra okvetlenül szükség van minden partizánegységben, elsősorban abban a kezdeti szakaszban, amikor még csak a mag formálódik, amikor roppant nehéz körülmények között kell szerveződniük, de máris kénytelenek szembenézni a számbelileg hatalmas ellenséges túlerővel, amikor a legcsekélyebb hiba, a legjelentéktelenebbnek látszó hanyagság katasztrofális következményekkel járhat, és amikor a parancsnoknak kíméletlenül sokat kell követelnie, s egyben minden eseményt, mozzanatot, bármily érdektelennek tetszik is, arra kell felhasználnia, hogy gyarapítsa harcosai tapasztalatát és nevelje a jövő partizánegységeinek vezetőit.

A partizáncsapatnak, a gerillának ez a kikristályosodási folyamata valójában szakadatlan felhívás valamennyi harcos lelki­ismere­téhez és becsület­érzéséhez. Amikor Marcost – akit fegyelme­zet­len­ségei miatt már több ízben is meg­büntetett – Che végül nyersen figyel­mez­tette, hogy szégyenszemre kizárhatják az egységből, Marcos így válaszolt: „Inkább lőjetek agyon!” Később hősi halált halt. A többiek is méltóaknak bizonyultak Marcos áldozatvállalásához, és közöttük is akadtak olyanok, akiket kisebb-nagyobb fegyelmezetlenségekért vagy könnyelműségekért Che kénytelen volt megróni. A testvéri, humánus parancsnok komoly követel­ményeket állított harcosainak, és szigorú volt hozzájuk. De elsősorban ön­magához volt szigorú. Che a fegyelmet mindenekelőtt a partizán erkölcsi öntudatára és saját acélos erejű példa­mutatására alapozta.

A naplóban utalásokat találunk Debray-re ², ezekből az utalásokból kitetszik, hogy Che keserűséggel fogadta a forradalmár író letartóztatásának és börtönbe vetésének hírét – akire bizonyos, Európában végrehajtandó feladatokat bízott – mert a lelke mélyén szerette volna, ha Debray még egy ideig a partizánokkal marad. Megtudjuk, hogy néhány vonatkozásban nem értett vele egyet, sőt Debray magatartása később kétségeket is ébresztett benne.

Che nem szerezhetett értesüléseket Debray odisszeájáról, amelyet az elnyomó gépezet fogságában élt át, sem példás és szilárd helytállásáról letartóztatói és kínzói előtt.

Ennek ellenére hangsúlyozza a per fontosságát, és 1967. október harmadikán – halála előtt hat nappal –, feszült és baljós események közepette megjegyzi: „Meg­hallgattuk Debray valóban bátor válaszait abban az interjúban, amit egy provokátor diák készített vele.” S ez utolsó feljegyzése az íróról.

Minthogy a naplóban számos említés történik a kubai forradalomról és Kuba kapcsolatairól a partizánmozgalommal, némelyek a napló közzétételét talán majd úgy ítélik meg, hogy részünkről provokációs cselekedet, amely a forradalom ellenségeinek, a jenki imperialistáknak és csatlósaiknak kedvez, azaz Latin-Amerika oligarchái érvül hozhatják fel, ha meg akarják kettőzni a blokádra, Kuba elszigetelésére és megfojtására irányuló erőfeszítéseiket.

Akik így vélekednének, azoknak kénytelenek lennénk felhívni a figyelmét nevezetesen arra, hogy a jenki imperializmus általában nemigen fárasztja magát érveléssel, amikor a világ legkülönbözőbb térségeiben végrehajtja gyalázatos „hőstetteit”, s hogy a kubai forradalom eltiprására igyekvő lépéseit már a legelső forradalmi törvény beiktatásakor szíveskedett megtenni, még­pedig azon világos és köz­ismert okból, mert ez az imperializmus a világ­reakció csendőre, az ellenforradalmak követ­kezetes szervezője és világszerte a legembertelenebb, legelmaradottabb rezsimek pártfogója. A szolidaritás a forradalmi mozgalmakkal talán lehet ürügye, de soha nem oka az amerikai agressziónak. Tagadjuk meg hát a szolidaritást, nehogy ürügyet szolgál­tassunk? Részint nevetséges struccpolitika lenne, részint a jelenkori társadalmi forradalmak internacionalista jellegének nyílt tagadása. Ha meg­tagadnánk szolidari­tásunkat a forradalmi mozgalmaktól, korántsem az ürügyet hárítanánk el, hanem de facto szolidaritást vállalnánk a jenki imperializmus nagyhatalmi politikájával, amely a világ népeinek rab­szolgasorba döntésére törekszik.

Kuba gyengén fejlett gazdasággal rendelkező kis ország – egy a sok közül, amelyeket a kolonializmus és az imperializmus századokon át uralma alatt tartott és ki­zsák­mányolt –, mindössze kilencven mérföld választja el az Egyesült Államok partjaitól. Saját területén amerikai tengerészeti támaszpont van. Azzal is tisztában vagyunk, hogy nem közönséges akadályokat kell elhárítanunk, ha gazdasági és társadalmi cél­kitűzé­seinket meg akarjuk valósítani. A forradalom győzelme óta veszély veszélyre tornyosul hazánk felett, hanem az imperializmus – okozzon bár a mainál is több nehézséget – mégsem fog térdre kényszeríteni bennünket. Következetes forradalmi vonalunk mellett kitartunk.

Forradalmi szemszögből nézve, Che bolíviai naplójának megjelentetése nem adhat okot gáncsoskodásra. A napló Barrientos ³ kezébe került, aki azonnal eljuttatott egy-egy fotó­kópiát a CIA-nek, a Pentagonnak és az amerikai kormánynak. A CIA-hez közel álló újságírók is betekintést nyerhettek a naplóba, szabadon készíthettek róla kópiákat, noha felkérték őket, hogy bármiféle publikációtól tartózkodjanak.

Érthető, hogy a Barrientos-kormány magas rangú katonai korifeusai vissza­riadtak a napló közzétételének gondolatától. A feljegyzésekből ugyanis világo­san kiderül had­seregük fogyatékos harci szelleme, és kiderül, hogy egy maroknyi elszánt partizán sorozatosan megalázó vereségeket mért rájuk. Ez a partizánegység alig néhány hét alatt több száz fegyvert zsákmányolt tőlük.

Ezenkívül Che olyan, a történelemből immár kitörölhetetlen szavakkal emlékezik meg Barrientos rezsiméről, amelyeket ők aligha vághattak zsebre. S végül, de nem utolsó­sorban, az imperialistáknak alapos okaik voltak, hogy titokban tartsák a napló tartalmát. Che és mozgósító példája napjainkban már világszerte egyre nagyobb erővel hat. Eszméi, példamutatása, de még csak neve és arcképei is az elnyomottak és elnyomók közötti harcban a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelem valóságos zászlajává váltak. Che alakja szenvedélyes rokonszenvet kelt a világ értelmiségének és diákságának körében.

De még magában az Egyesült Államokban is a feketék mozgalma és a haladó egyetemisták egyre izmosodó csoportjai valósággal saját magukénak tekintik Che alakját; arcképei harci jelvényekként tűnnek fel a polgárjogokért vívott megmozdulásokon és a vietnami agresszió elleni harcos tüntetéseken. Ritkán fordult elő a történelemben, hogy egy név, egy példa ilyen egyetemesen, ilyen szenvedélyes erővel hasson és mozgósítson. Nem véletlen ez, hiszen Che példája a legtisztábban és a legönzetlenebbül testesíti meg a nemzetköziség gondolatát, amely annyira átfűti a ma, de még inkább a holnap világát.

Kontinensünkön – amelyet a múltban a gyarmatosítók fosztogattak, s amelyet ma a jenki imperializmus tart a legsötétebb elmaradottságban, fejlet­lenségben, kizsák­mányolt­ság­ban –, világnyi földrészünkön nőttön-nő, emelkedik s egyre magasabbra ível Che rend­kívüli alakja; és példája, amely még az imperialista és kolonialista metropolisokban is mozgósító erő, korunk egyetemes forradalmi harcának egy ösztönzőjévé válik.

A jenki imperializmus retteg ennek a példának az erejétől, és retteg mindattól, ami nép­szerű­södéséhez hozzájárulhat. Che naplója – egy szuggesztív személyiség megindító szenvedélye, a harc hevében írt partizántanítása – a puskapor robbanóerejével demonstrálja, bizonyítja be, hogy Latin-Amerika népei igenis szembe tudnak szállni és szembe akarnak szállni leigázóikkal.

Tagadhatatlan, hogy nemcsak az imperialistáknak, hanem másoknak is érdekük fűződött ahhoz, hogy a napló soha ne kerüljön nyilvánosságra. Az ál­forradal­mároknak, az oppor­tunistáknak, az aranyszájú papolóknak, akik nem­egyszer önkényesen kommunis­táknak nevezik magukat, és akik egy pillanatig sem haboztak, hogy Chet tévelygőnek, kalandornak vagy – „jóhiszeműbben” – idealistának bélyegezzék, most pedig, halála után azt hirdetik, hogy mártírom­sága egyben a latin-amerikai fegyveres harc gondolatának hattyúdalát is jelenti. Így kiáltanak fel: „Ha Guevara, e gondolat legjelentősebb képviselője, a tapasztalt partizán elesett a gerillaharcban, és vállalkozása nem szabadította fel Bolíviát, akkor napnál is fényesebben bebizonyosodott, hogy mekkorát tévedett!…” Vajon hányan, hányan lehettek ezek a nyomorultak, akik kárörvendően ujjongtak Che halálán, miközben még csak el sem szégyellték magukat, hogy állásfoglalásuk és érvelésük a reakciós oligarchák és az imperialisták nézetei?

Természetesen önmagukat óhajtják igazolni, vagy pedig azokat az áruló vezetőket, akik eleinte, egy bizonyos pillanatban kacérkodtak a fegyveres harc gondolatával, és hajlottak rá, de – mint később kiviláglott – azzal a hátsó szándékkal, hogy belülről bomlasszák a partizánegységeket, fékezzék a forradalmi lendületet, s mindezek fölébe helyezzék szégyenletes és nevetséges politikai kompromisszumaikat, képtelenek lévén bármiféle politikai vonalmódosításra, melyet pedig az adott helyzet megkövetelt tőlük. De azokat is igazolni szeretnék most, akik Latin-Amerikában nem akarnak, és soha nem is fognak harcba szállni a népért és szabadságért, akik karikatúrává torzították a forradalmi eszméket, dogmatizmus szellemi kábítószerré alacsonyították, amelynek se tartalma, se mozgósító ereje nem lehet a tömegek számára, és akik, miután a nép harci szervezeteit a külső-belső kizsákmányolókkal való megbékélés eszközeivé változtatták, olyan politika szorgalmazói lettek, melynek semmi köze a földrész elnyomottjainak valódi érdekeihez.

Che számolt halálának lehetőségével. Tudta, hogy eleshet a harcban. Azonban – főleg naplójának utolsó feljegyzéseiben – hangsúlyozza, hogy egy ilyen lehetséges véletlen korántsem hátráltatná a latin-amerikai forradalom törvényszerű fejlődését. A Tricontinental című folyóirathoz intézett üzenetében ⁴ már korábban is foglalkozott ezzel a gondolattal: „Minden egyes akciónk imperialistaellenes harci kiáltás, a nép egységének érdekében született harci himnusz az emberiség legelvetemültebb ellensége, az Amerikai Egyesült Államok ellen. Bárhol is lepjen meg bennünket a halál, köszöntsük őt mint harci kiáltásunk erősítőjét, harci kiáltásunkét, amely újabb és újabb harcosokat szólít csatába, kik a géppuskák ropogása közben bátran indulnak új ütközetekbe a végső győzelemért.”

Önmagát a forradalom katonájának tekintette, és nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy túléli-e a harcot vagy sem. Akik bolíviai vállalkozásában eszméi csődjét látják, azok valamennyi nagy forradalmi gondolkodó és előfutár eszméinek és harcainak értelmét is ugyanígy megtagadhatnák, beleértve a marxizmus alapítóit, akik nem érhették meg művük diadalra jutását, nemes munkálkodásuk gyümölcsét.

Felidézhetjük a kubai harctereken elesett Marti ⁵ és Maceo ⁶ alakját. Küzdelmük értelmét – akkor, a függetlenségi háború végén – az amerikai intervenció átmenetileg és látszólag kérdésessé tette. Hivatkozhatunk Julio Antonio Mellára ⁷ is, a szocialista forradalom e ragyogó előfutárára, akit imperialista ügynökök gyilkoltak meg. Haláluk nem hátráltathatta – történelmi távlatban tekintve – a száz éve megindult forradalmi folyamat szüntelen fejlődését és törvényszerű győzelmét. Haláluk senkit sem jogosíthatott fel arra, hogy kétségbe vonja ügyük igazságát, forradalmi politikájuk helyességét vagy alapvető eszméik érvényességét, amelyek mindenkor termékenyítőén hatottak a kubai forradalmárokra.

Che naplójából kiderül, hogy sikerének reális esélyei voltak, s miként egy helyen megjegyzi, a gerillának hatalmas kiválasztó ereje volt. Látta a bolíviai rezsim gyengeségének és bizonytalanságának megannyi jelét. „A kormány széthullóban van – írja –. Kár, hogy most nincs száz emberünkkel több.”

Che nem felejtette el kubai tapasztalatait. Emlékezett rá, hogy a mi kis partizáncsoportunkat hányszor fenyegette a teljes megsemmisülés. A harc sokszor kiszámíthatatlan véletlenjeinek sorozatában így is történhetett volna. De ebben az esetben se lett volna joga senkinek, hogy erőfeszítéseinket hibásnak minősítse, és különféle hamis tanulságokat leszűrve, a kilátástalanság és tehetetlenség érzését szuggerálja a népbe. A forradalom dialektikus folyamat, amelyet ellentétes mozzanatok előznek meg. Mi ezt Kubában a saját bőrünkön tapasztaltuk. Nem előzte-e meg alig hat évvel népünk fegyveres harcának végleges győzelmét a Moncada kudarcba fulladt ostroma?

Akadtak, akiket 1953. július 26-a – a Santiago de Cuba-i Moncada kaszárnya elleni támadás –, majd 1956. december 2-a – a Granma partraszállása – pesszimizmussal töltött el; azaz úgy vélték, hogy a kubai forradalmi harc a korszerűen fölfegyverzett hadsereg ellen esélytelen, perspektivátlan, a maroknyi felkelő vállalkozása tehát idealista és illuzionista kalandorok hiú ábrándkergetése, akik ráadásul még „elítélendőén hibás nézeteket is vallottak”. 1956. december ötödiké – amikor is a tapasztalatlan partizáncsapatot látványosan megverték és szétszórták – látszólag a borúlátó jósokat igazolta. De alig huszonöt hónappal később a szétszórt partizáncsapat maradványaiból kifejlődött az az ütőképes, tapasztalt forradalmi sereg, amely immár elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy végleges és megsemmisítő vereséget mérjen a hadseregre.

Mindenkor és minden történelmi helyzetben lehet természetesen ürügyeket találni, hogy ne kelljen fegyvert fogni, s ezek az ürügyek igen alkalmasak arra, hogy a népnek ne legyen módjában kivívnia szabadságát. Chenek nem adatott meg, hogy megérje eszméi diadalát, de vérével megtermékenyítette. Meggyőződésünk azonban, hogy álforradalmár kritikusai meg fogják érni gyávaságuk és ostobaságuk lelepleződését.

Fontos közbevetnünk – mint maga a napló is tanúsítja –, hogy ezeknek az ál­forradal­má­rocs­káknak egyike – akik hovatovább már valósággal típussá válnak Latin-Amerikában –, bizonyos Mario Monje, ütőkártyaként játszva ki a Bolíviai Kommunista Pártban betöltött titkári tisztségét, odáig merészkedett, hogy elvitassa Chetől a mozgalom politikai és katonai irányítását. Úgy vélekedett, hogy e poszt betöltésére elég megtennie azt a „gesztust”, hogy előzőleg leköszön titkári címéről.

Mario Monjének semmiféle partizántapasztalata nem volt, és soha életében nem vett részt ütközetben. E csekélység azonban mit sem zavarta ezt az önmagát önkényesen kommunistának nevező embert, hogy ragasz­kodjék otromba, ripők nacionalizmusához, sovinizmusához, amelyen már az első függetlenségi háború ⁸ hazafiai is túljutottak.

Sőt, az efféle, úgynevezett „kommunista” vezérek – a földrész anti­imperialista harcáról vallott soviniszta koncepcióikkal – még azoknak az őslakó indiántörzseknek primitív internacionalista tudatáig sem érnek fel, akiket csak később a hódításkorabeli európai gyarmatosítók vetettek rabigába.

Monje tehát ilyen nevetséges, visszataszító és szégyenletes érvekkel óhajtotta kisajátítani a mozgalom vezetését – abban az országban, amelynek neve Bolívia, amelynek történelmi fővárosa Sucre ⁹, amely létrejöttét és függet­lenségét venezuelai születésű felszabadítóinak köszönheti –, ahelyett, hogy népe végső felszabadításának érdekében elfogadta volna egy igazi forradalmi titán katonai, politikai és szervező tehetségét ahelyett, hogy együtt­működött volna vele, s ahelyett, hogy belátta volna: hazájának ügye nem korlátozódhat szűk, mesterséges, sőt igazságtalanul megvont határai közé.

Közismert, hogy Bolíviának nincs kijárata a tengerhez, s éppen ezért – nehogy majd népének győzelme után könyörtelen és hatásos blokáddal kelljen szembenéznie – bár­mely más országnál jobban rászorul szomszédainak forradalmi diadalára. Che hatalmas tapasztalata és tekintélye kétségtelenül meggyorsíthatta volna ezt a szükséges folyamatot.

Che a Bolíviai Kommunista Párt vezetőivel és harcosaival már akkor érintkezésbe lépett, s már akkor kérte támogatásukat Dél-Amerika forradalmi mozgalma számára, amikor a bolíviai pártban még nem került sor az ismert kenyértörésre. ¹⁰ Miután a szakadás ténnyé vált, sajátságos helyzet alakult ki. A párttagok közül – akik Chevel együtt dolgoztak – egyesek kitartottak a régi párt mellett, mások pedig az újonnan alapított párthoz csatlakoztak. Che bolíviai munkáját egy percig sem tekintette regionális feladatnak, hanem olyan forradalmi felszabadító háború kezdetének és részének tartotta, amely idővel Latin-Amerika más országaira is átterjed majd. Célja minden fajta szektás szellemtől mentes mozgalom megszervezése volt, amelyben mindazok részt vehetnek, akik mind Bolívia, mind Latin-Amerika elnyomott országainak felszabadításáért hajlandók fegyvert ragadni. Che azonban a partizánbázis megteremtésének kezdeti szakaszában azoknak a beavatott és bátor munkatársaknak segítségére volt utalva, akik a szakadás után továbbra is Monje táborában maradtak. Ennek következtében rákény­szerült, hogy meghívja a táborba Monjét, holott vajmi kevés rokonszenvet érzett iránta. Nem sokkal később meghívta Moisés Guevarát is – a politikust és bányászvezért aki akkoriban határolta el magát Monjétól, és éppen egy másik szervezet létrehozásában segédkezett. De hamarosan megvonta közreműködését, mert súlyos nézeteltérése támadt Oscar Zamorával, Zamora is olyan, mint Monje. Ő az, aki megállapodást kötött Chevel a bolíviai fegyveres partizánharc meg­szervezésére, hogy később kereken megtagadva kötelezettségét, ölbe tett kézzel figyelje az események alakulását, és ő az, aki Che halála után a „marxizmus-leninizmus” nevében legdühödtebb bírálóinak egyikévé vált. Moisés Guevara – aki már Che Bolíviába érkezése előtt felajánlotta segítségét – tétovázás nélkül csatlakozott a mozgalomhoz, és a forradalom ügyét nemcsak minden erejével támogatta, hanem életét is feláldozta érte.

Hasonlóképpen foglalt állást a bolíviai partizánoknak az a csoportja is, amely addig Monje szervezetéhez tartozott. Inti Peredo és Coco Peredo – akik később bebizonyították, hogy milyen bátor és rátermett harcosai az ügynek – fegyveres csoportjukkal egyetemben szakítottak Monjéval, és határozottan Che oldalára álltak. Monje nem tudta elviselni a fiaskót, és elhatározta, hogy sza­botálni fogja a mozgalmat. La Pazban, a fővárosban, valósággal tőrbe csal­ta azoknak a jól kiképzett kommunista partizánoknak az osztagát, akik Che gerilláihoz akartak csatlakozni. Ez az eset világosan bizonyítja, hogy a harc ki­me­netele iránt közömbös, fecsegő és taktikázó vezetők magatartása szám­talan elszánt, harcra kész forradalmár tervét meghiúsíthatja, akik becsületesen és önzetlenül a harcosok soraiba állnának.

Che olyan ember volt, akit soha nem érdekelt se cím, se rang, se hírnév. Nem áhítozott dicsőségre. De arról szilárdan meg volt győződve, hogy a forradalmi partizánharcban – mely a latin-amerikai népek felszabadításában az alapvető cselekvési forma – a katonai és politikai vezetésnek egységesnek kell lennie, s hogy a fegyveres harcot csakis a gerilla parancsnoksága irányíthatja, hiszen kényelmes és bürokratikus városi irodákból képtelenség ezt a feladatot ellátni. Érthető, hogy nem volt hajlandó átengedni egy szűk látókörű, tapasztalatlan, soviniszta üresfejűnek a partizánmag vezetését, amely mag alkalmasnak bizonyult, hogy maga köré gyűjtve a harcra kész forradalmárok sokaságát, széles hatósugarú fegyveres mozgalmat irányítson Latin-Amerika-szerte. Che helyesen látta, hogy kíméletlenül le kell számolni a reakciós, nevetséges és meddő sovinizmussal, amely Latin-Amerika országaiban gyakran még magukat a forradalmi erőket is megbénítja. A Tricontinental című folyóirathoz intézett üzenetében a következőket írta: „Fejlesszük ki az igazi proletár­inter­nacionaliz­must, a zászlót, amely alatt az emberiség megváltásának szent ügyéért harcolunk. Vietnam, Venezuela, Laosz, Portugál-Guinea, Kolumbia, Bolívia – hogy a jelenlegi fegyveres harcok színterei közül csak néhányat említsek – színei alatt elesni dicsőséges és hősies tett bármelyik amerikai, ázsiai, afrikai, sőt még európai férfi számára is. Minden csepp vér, bármely idegen földön ömlött is ki, tapasztalatot ad, amelyet az életben maradottak hasznosíthatnak majd szülőföldjük felszabadításáért vívott harcukban. Minden idegen nép győztes szabadságharca saját hazánk szabadságküzdelmének győzelmét is elősegíti.”

Che arra törekedett, hogy partizánegysége a legkülönbözőbb latin-amerikai népek fiaiból álljon, és a bolíviai gerilla a forradalmárok iskolájává váljék. Ez a szándék vezette abban, hogy segítségül maga mellett tudjon egy csoportnyi tapasztalt partizánt, akik csaknem kivétel nélkül elvtársai voltak a Sierra Maestrában, a kubai forradalmi harc időszakában, és akiknek képességeit, bátorságát, önzetlen jellemét jól ismerte, sokra becsülte. És a kiválasztottak közül senki sem utasította vissza hívó szavát, egyikük sem hagyta el őt, és egyikük sem adta meg magát az ellenségnek.

Che egész bolíviai küldetését az önmaga számára kijelölt és önként vállalt feladat rendkívüli jelentőségébe vetett hit jellemzi. Valamennyi csele­ke­detét, tettét mélységes felelősségérzet hatja át, azzal a már szinte legen­dás kitartással, mesteri tudással, higgadtsággal és példás fegyel­me­zett­séggel párosulva, amely mindig természetének legszebb vonásai közé tartozott. Valahányszor a partizánok óvatlan vagy elhamarkodott lépést követtek el, azonnal följegyezte naplójába, emlékeztetőül, figyelmeztetőül.

Minden elképzelhető ellenséges erő, még a természet is összejátszott ellene. Először is el kellett szakadnia (elképzelése szerint csak néhány napra) a partizánalakulatnak attól az osztagától, amelyben a legbátrabbak szolgáltak, később pedig – egy rendkívül veszélyes és ismeretlen körzetben – teljesen elveszítette velük a kapcsolatot. Che minden erejét hosszú hónapokon át lefoglalta részint az eltűnt csoport felkutatása, részint a fel­derítetlen és mostoha terep kiismerése. Ebben a periódusban asztmája – melyet egyszerű orvosságokkal mindig sikerült megfékeznie, de azok hiányában legkegyetlenebb ellenségévé vált – könyörtelenül kínozta. Gyógy­szer nem állhatott rendelkezésére, mert a partizánegység teljes készletét felfedezte és lefoglalta az ellenség. Tetézte a bajokat, és súlyosbította helyzetét, hogy azt a partizáncsoportot, amellyel nem tudta ismét fölvenni az érintkezést, a kormánycsapatok augusztus végén szétverték. Che azonban felülkerekedett a súlyos helyzeten, mint ahogy felülkerekedett betegségén, és lelkierejét egy pillanatra sem veszítette el.

A bolíviai parasztokkal épített ki kapcsolatokat. Hihetetlenül bizalmatlan, óvatos természetük nem lepte meg, hiszen alaposan kiismerhette őket, amikor korábban, más alkalmakkor már találkozott velük. Tudta, hogy megnyerésük hosszadalmas, fárasztó és türelmes munkát igényel. Nem férhet hozzá kétség, hogy idővel kivívta volna bizalmukat.

Ha figyelmesen gombolyítjuk fel az események fonalát, látnunk kell, hogy a partizánegység csorbítatlanul megőrizte fejlődési képességét még szeptemberben is, néhány héttel Che halála előtt, amikor pedig harcosainak száma nagyon megcsappant már. A bolíviaiak közül néhányan – például az Inti és Coco Peredo testvérek – éppen ebben az időszakban formálódtak ki a jövő kitűnő, rátermett partizánparancsnokaivá. A Higuerasnál állított csapda volt a hadsereg egyetlen sikeres hadművelete Che csapata ellen. Az ellenségnek sikerült tőrbe csalnia az előőrsöt, majd a fényes nappal lezajlott öldöklő tűzharcban sok partizánt megsebesítettek. Az összecsapásra akkor került sor, amikor az egység egy politikailag biztonságosabb parasztkörzet felé tartott. (A napló ugyan nem utal erre, de az életben maradottaktól tudjuk.) Szorongatott helyzetben voltak. Fényes nappal – sarkukban a hadsereggel – olyan útvonalon kellett haladniuk, amely lakott vidéket érintett. Ezen a környéken bármiféle összetűzésbe bonyolódni a hadsereggel – igen hátrányos lett volna. Che tökéletesen tisztában volt veszedelmes helyzetükkel, mégis vállalta az útvonal megválasztásával járó kockázatot, mert semmi áron nem akarta cserbenhagyni súlyosan sebesült orvosukat.

A tőrbe esés előtti napon feljegyzi: „Korán Pujióba érkeztünk. Az ide­valósiak közül néhányan már előző nap is láttak bennünket, s talán nem fölösleges megemlíteni, hogy a Rádió Bemba érkezésünket már előre jelezte…” „Menetelésünk egyre kockázatosabb, de szeretném, ha a doktor a lehető legkényelmesebben utazhatna, mert nagyon rossz bőrben van.”

Másnap ezt írja: „Tizenhárom órakor elindult az előőrs, hogy felderítse Jagüey környékét. Ott határozunk majd az orvosról és öszvéreink sorsáról.” Vagyis a sebesültet, megfelelő körülmények között, a faluban akarta hagyni, hogy letérhessen végre a veszélyes útvonalról, és körültekintő manőverekkel lerázza üldözőit. Csakhogy délután – mielőtt az előőrs elérte volna Jagüey-t – lezajlott a végzetes összecsapás, amely reménytelen helyzetbe sodorta őket.

Napokkal később, a Yuro völgyében körülzárva, utolsó csatáját vívta meg. A maroknyi forradalmár hősiessége megrendítő. Már csak önmagában a mostoha természettel vívott harcuk is felülmúlhatatlan akaraterejüket bizonyítja. A történelemben aligha vállalkozott még ilyen kevés harcos ilyen gigantikus feladat végrehajtására. Hogy valójában milyen nagyszerű hősök voltak ők, halált megvető elszántságuknál semmi nem tanúsítja jobban. Töretlen hitük és megingathatatlan meggyőződésük – hogy példájukkal fölébreszthetik a latin-amerikai népek fölmérhetetlen forradalmi erejét – megkettőzte és acélossá tette elszántságukat, amellyel kitűzött céljukat végre akarták hajtani.

Che egy alkalommal beszédet intézett partizánjaihoz, „Ez a harc lehetővé teszi, hogy forradalmárokká váljunk, mely az emberi nem legszebb hajtása. De egyúttal arra is alkalmat nyújt, hogy vizsgát tegyünk emberségünkből. Akik e vizsgát nem képesek letenni, azonnal közöljék, mert akkor abba kell hagyniuk a harcot.”

Akik a végsőkig kitartottak mellette, méltók a legtiszteletteljesebb jelzőkre. A forradalmároknak azt a fajtáját szimbolizálják, akik történelmünk e kemény óráiban, amikor Latin-Amerika forradalmi átalakításának nehéz munkája vár ránk, mindvégig hűek maradtak az eszméhez.

Az egykori ellenség, akivel az első függetlenségi háború hazafiai tusakodtak, hanyatló gyarmati hatalom volt. Korunk forradalmárainak azonban az imperialista tábor leg­hatal­ma­sabb­jával kell megmérkőzniük, azzal a hatalommal, amely a legfejlettebb iparral és technikával rendelkezik. Ez az ellenség nemcsak a bolíviai hadsereget szervezte meg, és szerelte fel újból, miután a nép nem is olyan régen csapásaival szétzilálta ezt a haderőt, hanem totális katonai s technikai támogatást nyújt a földrész összes többi meg­torló hadseregének is. De ha még ez a fokozott támogatás sem bizonyul elegendőnek, saját haderejét veti be, ahogy a Dominikai Köztársaságban történt. ¹¹

Az ilyen ellenséggel vívott harcban olyan forradalmárokra és olyan férfiakra van szükség, amilyenekről Che beszélt. Olyan forradalmárokra van szükség, amilyenek ők voltak. Olyanokra, akik készek vállalkozni azokra a tettekre, melyekre ők vállalkoztak, akik olyan öntudatos szellemben birkóznak meg a legkeményebb akadályokkal is, amilyen az ő szellemük volt, akik olyan halált megvető bátorsággal szállnak harcba, ahogyan ők, s akikben ugyanolyan kitörölhetetlenül él a nép lebírhatatlan erejébe vetett hit, amilyen kitörölhetetlenül bennük élt. E meggyőződés és e tulajdonságok híján lehetetlenség szembeszállni a jenki imperializmussal, amely katonai, technikai és gazdasági erejével világszerte egyre agresszívebben lép fel, és lehetetlenség kontinensünk ki­zsák­mányolt népeinek végső felszabadítása.

Hovatovább az amerikai nép is ráeszmél arra, hogy a hazájára jellemző politikai állapotok miatt már réges-rég nem abban az idillikus polgári köztársaságban él, amelyet alapítói csaknem kétszáz éve megteremtettek. Már maga az amerikai nép is egyre jobban meg­szenvedi az irracionális, elidegenedett, embertelenné vált, brutális rendszer barbár erkölcseit, amely rendszer a maga agresszív háborúival, hierarchikus berendezkedésével, politikai gengszterizmusával és faji megkülönböztetésével már saját állampolgárainak soraiból is egyre több áldozatot szed. Már maga az amerikai nép is felháborodik azon, hogy tudományos és gazdasági eredményeit egy reakciós, elnyomó katonai apparátus a maga sötét céljaira sajátítja ki és tékozolja el, miközben a jelenlegi világ háromnegyed része gyengén fejlett, és tartósan éhezik.

Latin-Amerika forradalmi átalakulása lehetőséget adna az Egyesült Államok népének, hogy rendezze számláját ezzel az imperializmussal. Egyúttal az amerikai nép, fokozottabb harcával kormányának imperialista politikája ellen, a latin-amerikai forradalmi mozgalmak fontos szövetségesévé válna.

Ha Latin-Amerikában nem történne gyökeres forradalmi változás, a jelenlegi kiegyensúlyozatlanság – mely a századforduló időszakában élező­dött ki először, a viharos iramban kapitalizálódó, társadalmi-gazdasági dina­miz­musának törvény­szerűségei szerint hatalma csúcsára lépő Egyesült Államok és a feudális oligarchák uralma alatt sínylődő, fejlődésben vissza­maradt, gyenge latin-amerikai országok között –, a jelenlegi tudományos, gazdasági és technikai színvonalkülönbség, a jenki imperia­liz­mus nyomására és szándéka szerint egyre gyorsabb ütemben fokozódna, és végül félel­metes következményekkel járna, olyan katasztrofális helyzethez vezetne, amelynek a mai csak halvány előképe.

S amilyen ütemben növekedne ez a kiegyensúlyozatlanság, ugyanolyan ütemben válnánk mi, latin-amerikaiak egyre szegényebbekké, gyengébbekké, ki­szol­gál­ta­tot­tab­bak­ká, vagyis mindjobban a jenki imperializmus közönséges rabszolgáivá. Egyébként hason­lóan sötét perspektíva fenyegeti Afrika és Ázsia gyengén fejlett országait is.

Ha már Európa művelt és iparilag fejlett államai is – Közös Piacukkal, nemzetek feletti tudományos együttműködésükkel egyetemben – egyre nagyobb aggodalommal figyelik a jenki imperializmus törekvéseit, mivel attól tartanak, hogy az Egyesült Államok gazdasági gyarmataivá süllyedhetnek, akkor vajon mit tartogathat a jövő Latin-Amerika népei számára?

Ha e tagadhatatlanul reális helyzetértékelésünkre valamiféle liberális, reformista polgár vagy cselekvésképtelen, szájjártató álforradalmár azzal merészelne válaszolni, hogy kontinensünk gazdasági, tudományos és technikai elmaradottságának felszámo­lásához nincs szükség alapos és forradalmi átalakulásra, nem szükséges a sebészi be­avatkozás, mert ő birtokában van a gyógyítás csalhatatlan hatású csodaszerének, amely fájdalommentes felépülést biztosít, és kiküszöböli a Che-féle orvoslat radikális műtéti részét; ha ezek a reformisták és álforradalmárok valóban birtokában vannak bűvös gyógyszerüknek, akkor rajta, lássanak hozzá a gyógyításhoz! Cselekedjenek, mutassák meg, mit tudnak, hogyan képzelik, de sürgősen, gyorsan, mert a beteg állapotának rohamos súlyosbodása már megköveteli! S majd azután, csak azután lesz joguk kritizálni Che nézeteit, csak azután lesz joguk elítélni őt!

Hanem az igazság az, hogy ezeknek az embereknek semmiféle csodaszer nincs a birtokukban. Ezeknek az embereknek nincs se becsületes elképzelése, se következetes módszere a háromszáz millió latin-amerikai megsegítésére (számuk huszonöt éven belül hatszáz millióra növekszik majd), akik nyomasztó többségükben reménytelenül, koldusok módjára tengetik életüket, holott ugyanúgy jussuk van a jólétre, a kultúrára, a civilizációra, mint a kizsákmányoló országok mérhetetlenül kisebb létszámú lakos­ságának. Ezektől a reformista polgároktól és papoló álforradalmároktól már az is tisztes­séges dolog lenne, ha hallgatnának, és nem dobnának sarat azokra, akik eszméikért hősiesen elestek. Mert a hőstett, amelyet Che és maroknyi harcosa véghez­vitt, a hőstett, amelyet az a nemes cél vezérelt, hogy egy egész földrészt megváltsanak szenvedéseitől, mindig messzire fénylő példája marad annak, amit emberi helytállásnak és nagyságnak nevezünk. Che bátor kiáltása eljut majd a szegényekhez és a kizsákmányoltakhoz, „újabb és újabb harcosokat szólít csatába, akik a géppuskák ropogása közben bátran indulnak új ütközetekbe a végső győzelemért”.

Che október hetedikén veti papírra utolsó sorait. Másnap délután egy órakor, abban a keskeny szurdokban, ahol ki akarta várni az alkonyatot, hogy a sötétség leple alatt megkísérelje csapatával a gyűrű áttörését, váratlanul nagyszámú ellenséges erő lepte meg. A kis partizáncsapat a szurdok meredek oldalfalába vágott, elszigetelt állásaiból el­kesere­detten védekezett a mindenfelől előözönlő, szakadatlanul támadó katonaság ellen. Azok közül a partizánok közül, akik Che közvetlen közelében választották ki fedezékeiket, egyetlenegy sem maradt életben. Mivel mellette tartózkodott a súlyosan beteg orvos (aki nem ekkor, hanem néhány nappal később, a Yuro folyó egy másik pontján vesztette életét) és egy sebesült perui partizán, Che elhatározta, hogy nem kísérli meg a menekülést, hanem minden tőle telhetőt elkövet a távolabb védekező bajtársak vissza­vonulásának fedezésére. A szurdok sziklakiszögellései megakadályozták, hogy a szét­szórtan küzdő partizánok láthassák egymást. Néhányan – akik a szurdok másik be­jára­tánál, Chetől mintegy négyszáz méternyire tüzeltek – egészen sötétedésig tartani tudták magukat, amikor is (Inti Peredo ¹² vezetésével) sikerült egérutat nyerniük, és erőltetett menetben az előzőleg megbeszélt gyülekezési helyre indultak.

Pontosan megállapítható, hogy Che – lábán kapott sebesülései ellenére is – mind­addig tartotta magát, amíg M 2-es puskájának csöve egy lövéstől tönkre nem ment. Pisztolyához nem volt tár. Ez a végzetes körülmény magyarázza, hogy az ellenség élve ejthette foglyul. Lábsebei, bár a járásban meg­akadályoz­ták, korántsem voltak élet­veszélyesek.

Miután Higueras falucskába vitték, huszonnégy óráig élt még. Elfogói kérdéseire minden választ megtagadott. Az egyik tisztet, aki erőnek erejével akarta vallomásra bírni, teljes erejéből arcul vágta.

La Pazban Barrientos, Óvandó és több más magas rangú katonai vezető tanácskozásra ült össze. Úgy döntöttek, hogy megöletik. Ismerjük a higuerasi iskolában történt gyilkosság részleteit is. András Selnich ezredes és Miguel Ayorca őrnagy (két jenki kiképzésben részesült tiszt) utasította a tökrészeg Mario Terán altisztet, hogy a kivégzést hajtsa végre. Amikor Che – aki hallotta azokat a lövéseket, amelyekkel egy perui meg egy bolíviai partizán életét oltották ki odakinn – megpillantotta a helyiségbe belépő, és tétovázni látszó hóhért, egyenesen a szemébe mondta: „Lőjön! Ne féljen!” Terán azonban visszarettent, elhagyta a helyiséget és csak feletteseinek újabb felszólítására tért oda vissza. Géppisztolyából hosszú sorozatot engedett Che testébe, deréktól lefelé. Mivel La Pazban ekkor már nyilvánosságra hozták az előre gyártott, hamis verziót, miszerint Che órákkal az ütközet után lábsebeibe pusztult bele, a hóhér eleve azt a parancsot kapta, hogy sem a fején, sem a felsőtestén lősebeket ne okozzon. Ez meghosszabbította Che rettenetes halál­tusáját. Végül egy ugyancsak ittas őrmester lépett hozzá, és pisztolyának csövét bordái közé szorítva, megadta a kegyelemlövést. Ilyen szadista kivégzés volt a köszönet azért, hogy Che a hadsereg foglyul ejtett katonáinak és tisztjeinek életét mindig megóvta.

Bizonyára keserűséget szereztek neki utolsó órái, melyeket megvetett ellenségeinek karmai között kellett elszenvednie, de az is bizonyos, hogy úgy nézett farkasszemet elfogóival, ahogy kevesen tudtak volna.

Egyelőre nem árulhatjuk el, milyen úton-módon jutott el hozzánk naplója, de fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. ¹³ A napló 1966. november 7-től 1967. október 7-ig tartalmaz be­jegy­zéseket, vagyis Che Nancahuazóba érkezésének napjától a Yuro völgyében lezajlott csata előestjéig. Néhány oldal még nem került el hozzánk. A hiányzó oldalak néhány olyan napról tartalmaznak feljegyzéseket, amelyeken fontosabb esemény nem történt. Bár a napló hitelességéhez aligha férhetett kétség, valamennyi fotó­kópiát tüzetes vizsgálat alá vetettük, nehogy utó­lagos, hamisított bejegyzéseket is tartalmazzon. Che feljegyzéseit egybe­vetettük az egyik életben maradt partizán naplójával, és megállapítottuk, hogy a két napló – a dátumokat és az eseményeket illetően – minden részletében megegyezik egymással. Néhány más életben maradt partizán beszámolója is hozzájárult a napló hitelesítéséhez. Tehát a legteljesebb bizonyossággal állíthatjuk, hogy a kópia hű másolata Che naplójának.

Fáradságos feladatot jelentett írásának apró, nehezen olvasható betűit kisilabizálni. Ezt a munkát feleségének, Aleida March de Guevarának hathatós közreműködésével végeztük.

A napló a kubai kiadással egyidőben jelenik meg a következő országokban: Franciaország (Francois Maspero Kiadó), Olaszország (Feltrinelli Kiadó), Nyugat-Németország (Tricont Kiadó), Egyesült Államok (Ramparts című folyóirat), Chile (Punto Final című lap), Mexikó (Siglo XXI. Kiadó); Franciaországban a Ruedi Ibérico Kiadó gondozásában spanyol nyelven is megjelenik.

Hasta la Victoria Siempre!

ERNESTO CHE GUEVARA

Bolíviai napló

Részletek

1966. november 7.

Ma új korszak kezdődik. Éjszaka megérkeztünk a tanyára. ¹⁴ Az út jól sikerült. Miután Pachungóval felvettem a kapcsolatot, Cochabambából ¹⁵ indultunk, kellően maszkírozva. Két jeepen két napon át utaztunk.

Mikor a tanya környékére érkeztünk, megállítottuk a kocsikat, és mind az öten egy jeepbe szállva közelítettük meg, nehogy felhívjuk magunkra a szomszéd földbirtokos figyelmét, aki arról suttog, hogy vállalkozásunk kokain­gyártással függ össze. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy Tumainit tartja a kompánia kémikusának. Ahogy folytattuk utunkat a tanya felé, a szerpentin második kanyarjában sofőrünk, Bigotes értesült kilétemről, mire meglepetésében hajszál híján valamennyiünket belefordított a szakadékba. A kocsi a meredély szélén, a buja növényzeten akadt fenn. Emiatt aztán vagy húsz kilométert kellett kutyagolnunk, és csak jóval éjfél után értünk be a tanyaházba, ahol a párt három munkatársa fogadott bennünket.

Bigotes hajlik rá, hogy együttműködjék velünk, bármi legyen is a párt végleges álláspontja, pedig úgy érzem, hűséges Monjéhez ¹⁶, akit nemcsak tisztel, de talán még szeret is. Véleménye szerint Coco és Rodolfo ¹⁷ is velünk tart majd. Mindenesetre rajta leszünk, hogy rászánják magukat a harcra. Megkértem Bigotest, hogy senkit ne tájékoztasson, amíg a jelenleg Bulgáriában tartózkodó Monje haza nem tér, és hogy segítsen bennünket. Mindkét kérésemet kedvezően fogadta.

november 12.

Tökéletesen eseménytelen nap. Rövid felfedező körutat tettünk, hogy ki­jelöljük végleges, állandó táborhelyünket, mire a következő csoport tagjai is meg­jönnek. A ki­vá­lasz­tott hely körülbelül százméternyire fekszik egy sír­emlék­től, amely kis halmon áll, és a közelben földhányást is találtunk, amely­be majd üregeket vájhatunk az élelmiszerek és egyéb tárgyaink tárolására. Ide kell majd megérkeznie az első csoportnak, abból a háromból, amelyre az érkezési sorrendet felosztottuk. E hét végén kell megjönniük. A hajam szépen nő, bár kissé ritkásan, ősz szálaim kiszőkülnek. Már nő a szakállam is. Néhány hónap múlva ismét ráismerek majd külsőmre.

december 11.

A nap eseménytelenül telt estig, amikor is betoppant Coco Papival. Alejandrót és Arturót hozták magukkal, valamint egy Carlos nevű bolíviai diákot. Az egyik jeepet, szabály szerint, lenn, az úton hagyták. A következő fuvarral érkezett Moro doktor, Benigno és két bolíviai. Mindketten a Caranaví birtokról való cambák ¹⁸. Esténk a szokásos úti beszámolókkal telt el. Szó esett Arturo és Félix késéséről is, akiknek már rég itt kellene lenniük. Közöltem Papival, hogy jeepjével még két fordulót kell tennie. Először Renánt kell idehoznia, utána pedig egy nőt, Taniát ¹⁹. Rövidesen felszámoljuk a házat – a hozzátartozó raktárakkal együtt amelyet a táborunkba igyekvők előzetes gyülekezőhelyéül tartottunk fenn. Ezer pesóval ²⁰ kisegítjük Sánchezt. Ő megtartja a furgont, az egyik jeepet átadjuk Taniának, a másikat továbbra is mi használjuk. Egy fegyverszállítmányra még számítunk. Utasítottam Papit, hogy az összes fegyvert egy jeepen hozza, így kisebb a kockázat. Chino útra kelt Kubába, szokásos lelkes hangulatában. Miután visszatér Bolíviába, újból látni szeretne. Coco ezután már velünk marad, de előzőleg Camiribe ²¹ kell mennie élelmiszert vásárolni. Papi elindult La Pazba.

Kínos véletlen. Egy Valié Grandébe ²² valósi vadász fölfedezte egyik csa­pá­sun­kat, látta lábnyomainkat, minden bizonnyal közülünk is észrevett valakit, sőt; meg­találta Pachungo elvesztett kesztyűjét. Ez felborítja pillanat­nyi terveinket. Roppant óvato­saknak kell lennünk ezután.

A vadász holnap majd megmutatja Antoniónak, hogy hová helyezte el a tapíroknak ²³ állított csapdáit. Inti bizalmatlan a diák Carlos iránt, aki alig­hogy meg­érkezett, máris vitatni kezdte a kubaiak részvételének jogosultságát a mozgalomban, és kijelentette, hogy a párt hozzájárulása nélkül nem hajlandó velünk tartani. Rodolfo végül azzal torkolta le, hogy helytelenül értelmezi a dolgokat.

december 12.

Harcunk kilátásairól beszéltem csapatunk tagjainak, „feladva nekik a leckét”. Hangsúlyoztam az egységes vezetés fontosságát, figyelemre intettem őket, és külön felhívtam a bolíviaiak figyelmét, hogy felelősséget vállalnak magukra, ha a párt­fegyelmet megszegve, hozzánk csatlakoznak. Nem akarok zsákba­macskát árulni. Ki­neveztük alakulatunk tisztségviselőit. Parancsnok­helyettes: Joaquín. Politikai biztosok: Rolando és Inti. Hadműveleti felelős: Alejandro. Ellátási ügyek: Pombo. Pénzügyek: ugyan­csak Inti. Az utánpótlás és a fegyverzet felelőse: Nato. A csapat orvosa Moro.

Rolando Braulióval együtt elment, hogy értesítse a távol levő szakaszt: ne mozduljanak helyükről, amíg a vallegrandei vadász el nem helyezi csapdáit, és Antonióval be nem fejezi cserkészését. Estére tértek vissza, és jelentették, hogy a csapda közel van hozzánk. Alaposan leitatták a vadászt, aki gyomrában egy teljes üveg singanival, szerfölött elégedetten vált el tőlük. Coco megjött Caranaviból, ahol beszerezte a szükséges élelmiszert. Lagunillasban néhányan csodálkoztak a nagy tömeg élelmiszeren.

Később visszaérkezett Marcos és Pombo is. Marcos ágvágás közben megsértette a szemöldök­csontját. A felhasadt bőrt két kapoccsal fogtuk össze.

december 31.

7.30-kor fölébresztett az orvos: itt van Monje. Inti, Tumaini, Urbano és Arturo társaságában fogadtam. Találkozásunk légköre udvarias volt, bár mindvégig feszült. A levegőben lógott a kérdés: miért jöttél ide? Egy bolíviai újonc – Pedro – kísérte el, valamint Papi (ő már végleg itt marad) és Tania, aki utasításokért jött.

Beszélgetésünk lényegtelen általánosságokkal indult, de Monje hamarosan kirukkolt feltételeivel, melyeket három pontba foglalhatok.

1. Leköszön tisztségéről; eléri, hogy a párt a mozgalom iránt legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsítson; a pártból harcosokat toboroz.

2. Amíg felkelésünk pusztán Bolíviára terjed ki, az ő kezében össz­pon­to­sul­na a politikai vezetés.

3. Ő tartaná fenn a kapcsolatot a többi latin-amerikai párttal, amelyek részéről támogatást próbálna szerezni a felszabadító mozgalmak számára. (Példaként Douglas Bravót ²⁴ említette.)

Válaszaim a következők voltak. Az első pontba foglalt ajánlat, miszerint lemond titkári tisztségéről, teljes mértékben reá tartozik, bár elhatározását komoly hibának tartom. Fontolgató és taktikázó álláspont. Eleve bizonyos meg­alkuvási szándékot rejt magában. Az idő majd eldönti.

A harmadik pontba foglaltak ellen nem emeltem kifogást (próbálja meg), de azt hiszem, kísérletei kudarcot vallanának. Codovillától ²⁵ kérni, hogy támo­gassa Douglas Bravót, nem kevesebb, mint arra kérni, hogy saját pártjában szítson lázadást. Ebben a kérdésben is az idő lesz majd bíró.

Végezetül, ami a második pontot illeti. Ezt a feltételt semmiképpen sem fogad­hatom el. A vezető én vagyok, és nem tűrök el kettős irányítást. Tárgyalásunk ekkor végképp megfeneklett, amolyan circulus vitiosus helyzet állt elő. Abban maradtunk, hogy még egyszer átgondolom feltételeit, és hogy beszélek bolíviai elvtársainkkal. Átmentünk az új táborba, és összehívtuk őket. Monje beszédet intézett hozzájuk, majd kereken feltette nekik a kérdést: maradnak-e, vagy az ő álláspontját támogatják? Valamennyien maradni akartak, s ez szemlátomást megdöbbentette.

Tizenkettőkor pohárköszöntőt tartottunk. Monje a nap történelmi jelentő­ségét emlegette. Válaszomban szaván fogtam. Mozgalmunkat Murillo ²⁶ új harci kiáltásának neveztem, és arról beszéltem, ha kell, életünket adjuk kontinensünk felszabadításáért.

Fideltől két üzenet érkezett.

A HÓNAP ÉRTÉKELÉSE

A kubaiak mindnyájan szerencsésen megérkeztek. Harcosaink szelleme kielégítő, csak apróbb fegyelemsértések fordulnak elő. A bolíviaiak jól érzik magukat nálunk, de kevesen vannak. Monje magatartása késleltetni fogja a kibontakozást, de hozzájárul ahhoz, hogy minden kompromisszumtól megszabadítson. A legközelebbi feladatok: növelni a bolíviaiak számát; tárgyalni [Moisés] Guevarával; érintkezésbe lépni az argentinekkel; Mauricióval ²⁷ és Jozamyval ²⁸ (Masetti és kivált szárnya).

1967. január 1.

Reggel – anélkül, hogy velem beszélt volna – Monje bejelentette, hogy eltávozik, és január nyolcadikén benyújtja lemondását a pártvezetőségnek. Véleménye szerint küldetése véget ért. Az a gyanúm, hogy – miután Cocótól értesült: szilárd álláspontomból úgysem engedek – csak azért makacsolta meg magát a lényegi kérdésekben, mert ki akarta csikarni a szakítást. Érvelése ugyanis teljesen következetlen volt.

Délutánra összehívtam az alakulatot. Megmagyaráztam, Monje maga­tar­tá­sá­nak okait, és közöltem, hogy ezután bárkivel egységre lépünk, aki a forra­da­lom harcosainak sorába akar tartozni. A bolíviaiaknak megmondtam, hogy átérzem lelkiismereti konfliktusukat, és a jövőben minden ilyen kérdést kollektív vitában vagy a politikai biztosok közreműködésével próbálunk orvosolni.

Megállapodtam Taniával argentínai utazásának részleteiben. Küldetésének célja Mauricio és Jozamy fölkeresése. Kérdezze meg tőlük, s egyben beszélje is meg velük, hogy mikor akarnak idejönni. Megállapítottuk Sánchez feladatait is. Úgy döntöttem, hogy Rodolfo, Loyola és Humberto ²⁹ La Pazban marad. Loyola egyik nővére Camiriben, Calvimonte pedig Santa Cruzban. Mito utazzon Sucrébe, és nézzen körül, hogyan tudna ott be­ren­dez­kedni. Loyola, pénzügyeink külső felelőse, nyolcvanezer pesót kap. Húszezret átad Calvimonténak, aki teher­autót vásárol belőle. Sánchez azonnal lépjen kapcsolatba [Moisés] Guevarával, hogy tárgyalhassunk vele. Coco Santa Cruzba utazik, hogy a diák Carlos testvérével találkozzon, s hogy fogadjon három Havannából érkező személyt.

Fidelnek üzenetet írtam. (CZO 2. dokumentum.)

január 2.

Délelőttömet az üzenet rejtjelezésével töltöttem. Sánchez, Coco és Tania dél­után útra keltek, de előbb még meghallgatták velünk együtt Fidel havannai beszédét. Fidel olyan szavakkal emlékezett meg rólunk, amelyek – ha egyál­talán lehetséges – még inkább elköteleznek bennünket.

A táborban csak a verem ásásának munkálatait végezték. Egy csoport a régi tábor felszámolásán dolgozott. Marcos Miguellel és Benignóval a szokásos napi felderítő útra indult. Inti Carlosszal észak felé indult portyára, a Nacahuasu folyását követve. Embereket láttak, feltételezhetően Yaquiban. Joaquin és Moro doktor feladata: a Yaqui folyót lehetőség szerint forrásáig fel­deríteni, de ha embereket pillantanak meg, forduljanak vissza. Vala­mennyiük­nek öt napot adtam feladatuk elvégzésére.

A másik táborból értesítettek, hogy Bigotes – miután jeepjén Monjét elvitte – nem tért vissza hozzájuk.

január 6.

Reggel öten – Marcos, Joaquin, Alejandro, Inti meg én – ellátogattunk a kopár fenn­síkra. Körülnéztünk, majd parancsba adtam: Marcos Pachungóval és Cambával próbáljon meg kijutni a Nacahuasuhoz, de legyenek körültekintőek, ne­hogy emberekkel találkozzanak; Joaquin Intivel és Benignóval a Frías folyó felé vezető utakat keresi, amely térképünk tanúsága szerint a Nacahuasuval pár­huzamosan fut a köves plató másik oldalán. Ez a fennsík minden bizonnyal a Pampa dél Tigre.

Délután előkerült Bigotes két öszvért vezetve. Kétezer pesóért vette őket. Jó vásárt csapott, mert az állatok szelídek és erősek. Carlos Moro doktorral elindult Braulio és Pachungo leváltására.

A szokásos napi elméleti előadás után kis szpícset vágtam ki. A partizán­csapat fegyelmezettségének és morális szilárdságának fontosságáról beszéltem. Nyomatékosan hangsúlyoztam a tanulás, az elméleti felkészültség jelentőségét is, mert ennek hiányában aligha teljesíthetnénk ránk váró köteles­ségeinket. Ezután összehívtam a vezetőket: Joaquínt, Marcost, Alejandrót, Intit, Rolandót, Pombót, Natót és Papit. Megindokoltam, hogy miért éppen Joaquínt választottam helyettesemnek. Megbíráltam Marcost ismétlődő felelőtlenségei miatt, s azért a Miguellel történt újévi össze­koccanásáért, amelyben ő volt a hibás. Papit felszólítottam, hogy gyakoroljon önbírálatot. Tania jelenlétében ugyanis minősíthetetlen sértéseket vagdosott Renán fejéhez, majd kereken megparancsolta neki, hogy szálljon ki a jeepből. Az ilyen kínos súrlódások korántsem hatnak jól harcosaink szellemére.

A HÓNAP ÉRTÉKELÉSE

Ahogy vártam, Monje először kitért, majd árulóvá lett. A párt ellenünk fordult, s hogy ezen az úton meddig jut el, nem tudom. De ez nem hátráltathatja terveinket. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy egy idő múlva még hasznunkra is válhat. A becsületes és harcra kész párt­tagok velünk tartanak majd, de csak súlyos tudati és lelkiismereti válság után.

[Moisés] Guevara magatartása eddig jó. Majd meglátjuk, hogyan viselkedik embereivel ezután.

Tania útra kelt, de az argentinok még nem adtak életjelt magukról. Tania sem. Valójában csak most kezdődik igazi partizánkorszakunk. Az idő dönti majd el, hogy milyenek a bolíviai forradalom perspektívái.

Amiben balsejtelmünk eddig leginkább beigazolódott: a bolíviai harcosok gyér számú csatlakozása.

február 14.

Csendes nap, a táborban töltöttük. A házbeli fiú háromszor is eljött. Legutoljára figyelmeztetni akart bennünket, hogy egy paraszt a folyóparton, disznaja után kutatva, tábor­helyünk felé közeledik. Mi is megpillantottuk, de egy idő után visszafordult, nem jött közelebb. A fiúnak kártérítést fizettünk a kukoricásukban okozott károkért.

Útvágóink nádvágókéseikkel motollaként csapkodva, jó hat kilométernyi ösvényt nyitottak, hogy holnap kényelmesen elindulhassanak. Megfejtettem egy Havannából fogott rejtjeles üzenetet, mely Kolle ³⁰ és Fidel tárgya­lásá­ról számolt be. Kolle el­mondotta, hogy nem értesült mozgalmunk kontinentális céljairól, s kizárólag ezért vonakodott együttműködni velünk. Most azonban hajlandó minden támogatást megadni, de velem személyesen szeretné megvitatni a részleteket. Kolléval együtt látogatna meg Simon Rodriguez és Ramírez ³¹ is. Hozzáfűzik, hogy Simon még egy esetleges negatív párt­határozat ellenére is együtt akar működni velünk. Nos, majd meglátjuk, ígéreteik mennyit érnek.

Arról is értesítettek, hogy Debray szabályszerű francia útlevéllel huszon­harmadikán érkezik La Pazba, ahol vagy dr. Pareja, vagy Reá lakásán száll meg. Egyéb értesítések: megjelent Merci, dohány nélkül – hűtlen pénz­kezelésre gyanakszom, hiába védekezik azzal, hogy meglopták; szerencsére nem okozott különösebb kárt. Lechín ³² rövidesen hozzájuk indul, hogy pénzt és kiképzést kérjen.

február 23.

Ezzel a napunkkal nem dicsekedhetünk el. Jó magam zihálva tettem meg az utat, mert asztmám megint kiújult. Előzőleg, még reggel, Marcos Braulióval és Tumainival előre­indult ösvényt vágni, miközben mi a helyünkön maradtunk. Meg­fejtettem egy újabb rádió­gramot, amelyben közük, hogy Franciaországon keresztül megkapták írásos üzenetemet. Délben tábort bontottunk, és sziklát hasogatóan éles napsütésben végre feljutottunk a csúcsra. Az utolsó száz­métereken már az ájulás kerülgetett, és félig ön­tudatlanul kapaszkodtam, vánszorogtam. Ez a kiemelkedés a körzet legmagasabb pontja, 1420 méter. Az egész vidék belátható innen. A Rio Grande völgye a Rositával és a Nacahuasu torkolatával. A domborzat sehogy sem egyezik a térképünkön feltüntetettel. Lábunknál dús lombozatú, mintegy 8-10 kilométer szélességű fennsík terül el, amelynek meredek oldalfalát a Rosita mossa. A folyó túloldalán tekintélyes hegytömb emelkedik, csak­nem olyan magasságban, mint ahol most állunk, jobb kézről pedig, ameddig csak a szem ellát, hatalmasan és diadalmasan kitárulkozik a síkság.

A terep alapos szemrevételezése után elhatároztuk, hogy miután leereszkedünk az alattunk elterülő fennsíkra, annak legkevésbé meredek, bár nehezen járható oldalán ereszkedünk le tovább; azon az oldalfalon, melynek tövében kis patak fut, s ebben az irányban haladva előbb a Rio Grandét, majd a Rositát érjük el. Innen a magasból egyetlen­egy házat sem sikerült fel­fe­dez­nünk lenn a patak partján, holott térképünk egész seregnyit jelez. Vissza­indultunk a csúcsról, és a kilencszáz méteres leereszkedés a fenn­síkra, ha ugyan egyáltalán lehetséges, még a felkapaszkodásnál is gyötrelmesebb meg­próbáltatást jelentett. És ez után a pokoli út után, alkonyaikor, úgy kellett tábort ütnünk, hogy egy csepp ivóvizünk sem volt.

Tegnap hajnalban fültanúja voltam, amikor Marcos egyik bajtársát az anyjába küldte. Ma közlik velem, hogy egy másikat szarházinak nevezett. Beszélnem kell vele.

február 25.

Siralmas nap. Alig haladtunk valamicskét, s mindennek tetejében felderítőink (Marcos, Miguel és Bigotes) eltévedhettek, mert egész délelőtt nem adtak életjelt magukról. Marcos délben végre rádión jelentkezett, közölve, hogy eltévesztették az utat, és segítséget kért. Braulio, Tumaini és Pachungo indult kisegítésére. Két óra múlva Pachungo visszatért és jelentette, hogy Marcos azért küldte vissza, mert akadozik a rádió-összeköttetés közte és köztünk. 4.30-kor utánuk küldtem Benignót, hogy létesítsen kapcsolatot Marcosszal, és közölje vele, ha hatig nem talál a keresett folyóra, azonnal forduljon vissza. Amint Benigno eltávozott, és négyszemközt maradtunk, Pachungo a követ­kezőket mesélte: meg­unva Marcos nagyképű parancsolgatását, megjegyzést tett beképzeltségére, mire Marcos felbőszültén megfenyegette nád­vágó­késével, sőt röpke szóváltás után nyelével az arcába sújtott. Később, amikor ismét összeszólalkoztak, Marcos nekiugrott, és zubbonyánál fogva úgy megrázta, hogy még a szövetet is elhasította. Az incidens különös súlyos­sá­gára való tekintettel, magamhoz hívtam a két politikai biztost, Intit és Rolandót. Megerősítették, hogy Marcos basáskodása miatt rossz légkör uralkodik az előőrsben, de Pachungo összeférhetetlen természetére is fel­hívták a figyelmemet.

február 26.

Szembesítettem Pachungót Marcosszal, és mindkettőjük védekezését meg­hallgattam. Az elhangzottak után a következőkről vagyok meggyőződve: Marcos ugyan ingerülten és fenyegetően lépett fel, de a kisujjával sem ért Pachungóhoz; Pachungo a maga tenyérbe­mászóan pökhendi modorával kiprovokálta az amúgy is lobbanékony Marcos dühét. Összehívtam az alakulat vala­mennyi tagját. Portyánk értelméről és szükségességéről beszéltem s arról, hogy jelenlegi megpróbáltatásaink – melyek felkészülésünk egyik fontos fázisát jelentik – távolról sem érnek fel hamarosan elkövetkező harcaink meg­próbál­tatásaihoz. Ezután ismertettem a két kubai között lezajlott szégyenletes incidens részleteit. Kemény szavakkal megbíráltam Marcost, hangsúlyozva, hogy magatartása bomlasztja az egységet, és méltatlan parancsnoki tiszt­jé­hez, amelyet az előőrsben tölt be. Pachungóval kereken közöltem, hogy em­be­rel­je meg magát, és tegyen le intrikáiról, más­képp eltávolítóm sorainkból. Különösen megdöbbentett, hogy hazudott, amikor tettlegességgel vádolta meg Marcost.

Végezetül a bolíviaiakhoz fordultam, és választás elé állítottam őket: aki nem érez magában elég erőt felkészülésünk folytatásához, jelentse nekem, és békében elválunk.

Ezek után elindultunk a Rio Grandéhez. Hamarosan elértük, és folyását követve, mintegy kilométernyi utat tehettünk meg, amikor sziklakiszögellések miatt kénytelenek voltunk felkapaszkodni szurdokfalának járható párkány­zatára, hogy utunkat ott folytassuk. Észrevettem, hogy Benjámin kimerült­ségében alaposan elmaradt. Bevártam, és nagyobb kitartásra biztattam. Vagy ötven méternyit haladhatott, amikor elejtette mászó­csákányát, amire Urbano azonnal figyelmeztette. Benjámin szédelegve lehajolt érte, suta mozdulatot tett, és a párkányról a folyóba zuhant. Nem tudott úszni. A rendkívül erős sodrású ár magával ragadta. Kétségbeesetten ereszkedtünk le a kanyonba, de mire leértünk, és felszerelésünket ledobáltuk magunkról, a sebes ár messzire sodorta, majd elmerült benne. Rolando odaúszott, és lebukott a víz alá, de a sodrás őt is messzire elvitte. Öt perc múlva már minden reményről letettünk. Gyenge fizikumú, meg­próbál­ta­tá­sokra alkalmatlan fiú volt, de mélyen élt benne a győzni­akarás. A feladat nagysága meghaladta fizikumát. Első halál­esetünk ilyen értelmetlen módon történt.

Délután ötkor, anélkül, hogy a Rositát elértük volna, letáboroztunk, és elfogyasztottuk utolsó babporciónkat.

március 20.

Tíz órakor elindultunk frissen, gyors ütemben. Benigno és Negro már hajnalban útnak eredt Marcosnak szóló írásos parancsommal. Utasítottam, hogy azonnal lásson hozzá a bázis védelmének megszervezéséhez, az adminisztrációs teendőket pedig engedje át Antoniónak. Joaquínék csak akkor követhetnek bennünket, miután gondosan eltörlik tegnapi tábor­helyünk nyomait. Három mezítlábas emberük van. Egy órakor, amikor hosszabb pihenőt engedélyeztem, megjelent Pachungo Marcos üzenetével. Információja megerősíti Benigno tegnapi közléseit, de ki is egészíti. Járőrünk tegnap tévedésből elcsípett egy embert, akiről kiderült, hogy [Moisés] Guevaráék hírvivője. (Salustiónak hívják.) A rendőrség a tanyán lefoglalta jeepünket és egyik öszvérünket. Bigotes a tanyán rekedt, ott rejtőzködik, de semmi hír róla. Ügy döntöttem, utunkat véglegesen a Medve-tábor felé vesszük (az otthoniak így nevezték el, mert a környéken nemrég elejtettek egyet), és alkonyaikor már oda is értünk.

A bázison valóban ott találtuk Debray-t, Mauriciót, Chinót és Taniát. A portyánk idején jött bolíviai újoncok vezetni tanultak, Rolando is velük tartott. Mindenkinek lóg az orra, valóságos vereséghangulat uralkodik. Egy hírvivő Rolandót kereste. Kiderült, hogy Marcos és Antonio, ahelyett hogy parancsomat végrehajtotta volna, a fenti pataknál levő víz­mosásban csatangol, és arról érdeklődik, hogy van-e valami újság a táborban. A hírvivővel vissza­üzentem nekik, hogy háborút megnyerni csak fegyelmezett harcosokkal lehet, és percnyi késedelem nélkül jöjjenek ide. Dühít ez a rettenetes káosz. Minden a feje tetején áll.

Tárgyaltam Chinóval. Havannában tíz hónapig havi 5000 dollár támogatást kért, de ott azt mondták neki, hogy előbb részletesen beszélje meg velem. Bele­egyeztem, egy kikötéssel: hat hónapon belül fegyvert kell fognia. Ayacucho ³³ térségében akarja elkezdeni, egyelőre tizenöt emberrel. Megállapodtunk, hogy rövid időn belül öt, majd tizenöt emberét elküldi hozzám, én kiképzem, azután fölfegyverezve visszaindítom őket. Hamarosan eljuttat hozzánk egy közép hatósugarú rádiót, rejtjelrendszert dolgozunk ki, és állandó kapcsolatot tartunk egymással. Ezúttal is lelkes volt, mint mindig. Havannából hosszú sifrírozott üzenetet hozott magával, aminek megfejtését Arturo még nem fejezte be. Rodolfo is üzent vele, de értesülései olyan szakállasak, hogy hajítófát sem érnek.

Előkerült Bigotes. Jelentette, hogy megölt egy katonát.

március 21.

A nap felét Chino és Debray társaságában beszélgetéssel és vitákkal töltöttem. Taniának további utasításokat adtam. Debray olyan híreket hozott Monjéról, Kolléról és Simon Reyesről, amelyeket már ismertem. Közölte, hogy velünk szeretne maradni, de én megkértem, hogy térjen haza Francia­országba, és szervezze meg inkább támogatásunkat. Egyébként is házassági tervei vannak. Levelet kell írnom Sartre-nak és Bertrand Russelnak, amelyben meg­kérem őket, hogy szervezzenek nemzetközi gyűjtést fel­szabadítási mozgal­munk támogatására. Debrayvel akarom elküldeni a levelet. Azonkívül beszélnie kell egy barátunkkal is, akitől komoly segítséget várok. Elsősorban pénzre, gyógy­szerekre, elektronikus berendezésekre és néhány más fel­szerelési tárgyra van szükségünk.

Hosszú beszélgetést folytattam Mauricióval. Kész rendelkezésünkre állni. Szeretném, ha bizonyos koordináló feladatra vállalkozna Argentínában pillanatnyilag Jozamy, Gelman és Stamponi ³⁴ csoportjaival. Megegyeztünk, hogy hamarosan öt embert küld hozzám kiképzésre. Ezer pesót kap várható kiadásainak fedezésére. Ha sikerül megegyezésre jutnia Jozamyékkel, akkor azonnal kezdjék meg az argentin-bolíviai határon felderítő akcióikat, és küldjenek részletes jelentéseket nekem. Megígérte, hogy átadja üdvözletemet Maria Rosa Olivérnek és az öregnek.

Tania fölvette a kapcsolatokat. Jozamy első alkalommal nem tudott jönni, másod­szor pedig nem tudtak érintkezésbe lépni egymással. Renánról meg­lehetősen nagy meg­vetéssel beszélt; nem tudom, mi lehet mindennek a hátterében. Loyola elküldte el­számolását február 9-ig (1500 dollár), és közli, hogy kilépett a párt ifjúsági szervezetéből.

Renántól két jelentést kaptam. Az egyik fotókkal illusztrált anyag egy katonai iskoláról, a másik néhány stratégiai fontosságú pont leírása. Érdek­telenek.

Arturo – nem a saját hibájából – nem boldogul a sifrírozott üzenettel. (XIII. dok.) Megérkeztek Antonióék, és mentegetni próbálták különös magatartásukat. Este a bolíviai rádiót hallgattuk. Először bejelentették, hogy egy katonát körzetünkben meg­gyilkoltak, később visszavonták. Bigotes tehát igazat beszélt.

március 27.

Ma kipattant létezésünk híre. A rádió szinte szünet nélkül velünk foglalkozik: közlemények, nyilatkozatok garmadával. Barrientos sajtókonferenciát tartott. A hivatalos jelentés eggyel több halottjukról tesz említést, és azt állítja, sebesültjeiket kivégeztük. A mi lajstromunkra tizenöt halottat és négy foglyot számít fel (az utóbbiak közül kettő külföldi), majd a továbbiakban ismerteti alakulatunk felépítését. Világos, vagy a két dezertőr, vagy a szabadon bocsátott foglyok beszéltek, csak azt nem lehet pontosan tudni, hogy mennyit és hogyan. A jelek arra vallanak, hogy Taniát sikerült azonosítaniuk, vagyis rájöttek kilétére, s így kétévi sikeres és türelmes munkánk vész kárba. Ilyen körülmények között nehéz lesz látogatóinknak elhagyniuk bennünket. Az az érzésem, hogy Debray nem vidult fel, amikor ezt elmondtam neki. Majd meglátjuk, hogyan viselkedik.

Benigno, Bigotes és Julio útnak eredtek, hogy megkeressék a Pirirendába vezető' ösvényt. Két-három napig távol maradhatnak. Utasításuk: úgy kell elérniük Pirirendát, hogy senki ne vegye őket észre, és nézzenek körül Gutiérrez környékén is. A térség felett köröző felderítőgép ejtőernyőt dobott le, amely az őr jelentése szerint a vadászmezőre hullott, de Antonióék, akiket odaküldtem, üres kézzel tértek vissza.

Este vezérkarunk tanácskozást tartott, amelyen megállapodtunk holnapi és holnaputáni feladatainkban. Holnap teherkocsit indítunk kukoricaszedésre, később egy másik kocsink Gutiérrezbe megy bevásárolni. Megtévesztő csatározásokba kezdünk a Pincal és Lagunillas közt húzódó hegyháton, és zaklatjuk az arra haladó járműveket. Meg­szerkesztettük első közleményünket, amelyet meg­próbálunk eljuttatni a Camiriben tartózkodó újságíróknak (XVII. dók.)

április 10.

Virradatkor felkészültünk, hogy elhagyjuk a patakot, és a Miguel felderítette kanyonon el­induljunk Pirirenda-Gutiérrez irányába. Késő délelőtt izgatottan jött Negro, hogy a folyón lentről tizenöt katona közeledik. Inti már elindult, hogy figyelmeztesse Rolandóékat a csapdánál. Nem tehettünk mást, várakoztunk. Tumainit utasítottam, hogy álljon készen­létben, mert alkalmasint üzenet­közvetítésre használom majd. Nemsokára lesújtó hír érkezett: Félix – Jesús Suárez Gayol – halálos sebet kapott. Fejlövés végzett vele. Az össze­csapás így zajlott le. Csapdánkat az utóvéd nyolc embere állította fel – megerősítve három­főnyi hátvédünk egy tagjával –, mégpedig úgy, hogy a folyó két partján foglaltak állást. Inti, aki elindult figyelmeztetni őket a katonák közeledésére, útközben Félix leshelye mellett is elhaladt, és látta, hogy állását rosszul választ­hatta meg, mert a folyó felől fedezetlen. A katonák minden különösebb elő­vigyázatosság nélkül közeledtek a partot szegélyező ösvényen, de még mielőtt a csapdához értek volna, megpillantották Brauliót és Pedrót. A tűzharc alig néhány másodpercig tartott. Egy katona meghalt, három megsebesült, hatan fogságba estek. Pillanatokkal később a mieink egy altisztet is le­terítettek, a többi elmenekült. Az egyik sebesült katona mellett találtak Félixre, aki már haldoklóit. Kiderült, hogy Garandja csütörtököt mondott. A mellette heverő katona percekkel később belehalt sebeibe, úgyszintén a szakaszt vezető hadnagy.

Kihallgattuk a foglyokat, és megtudtuk tőlük: szakaszuk ahhoz a század­hoz tartozik, amely a Nacahuasu felső vidékén táborozott, majd átkelve a szurdokon, birtokba vette elhagyott táborunkat. A katonák szerint semmit nem találtak, noha a rádió lefoglalt fényképekről és dokumentumokról beszélt. Századuk kereken száz emberből állt. Tizenöten újságírókért mentek, hogy fölvezessék őket táborunkba, ők tizenöten pedig felderítést végeztek a kanyonban. Elmondták, hogy Pincalnál nagyobb erőket vontak össze, de Lagunillasban csak harmincfőnyi helyőrség állomásozik, és hogy az a csapat, amelyik a Piraboy-vízmosásban járt, Gutiérrezbe húzódott vissza. Meséltek ennek a csapatnak a kálváriájáról, mert eltévedtek a hegyen, és egy csepp vizük se volt. Számításba vettem, hogy az elmenekült katonák csak jó idő múlva érhetnek vissza századukhoz, s ezért úgy döntöttem, hogy újabb csapdát állítunk, mintegy 500 méterrel lejjebb, de ezúttal az elővéd vala­mennyi tagjából. Az előretolt csapdát Rolando javasolta; először ellent­mond­tam neki, de aztán beláttam, hogy igaza van. 17 órakor megfigyelőnk jelentette, hogy nagyszámú ellenséges erő közeledik. Számunkra ezúttal sincs egyéb lehetőség, mint csendben várakozni. Pombót előreküldtem, hogy tájékoz­tasson az összecsapás részleteiről. Szórványos lövöldözést hallottunk, majd futva jött Pombo, hogy gyanútlanul besétáltak a csapdánkba, több halottjuk van, egy őrnagy pedig fogságunkba esett, így történt. Fedezetlenül, liba­sorban közlekedtek a part menti ösvényen a csapda felé, s mielőtt még észbe kaphattak volna, kereszttüzünkbe kerültek. Heten elestek, öten harcképtelenné váltak, és huszonketten megadták magukat. (Pontos veszteséglistájukat egyelőre még nem tudom összeállítani.)

április 11.

Reggel – miután Félixet eltemettük – átszállítottuk málháinkat. Intit utasí­tot­tam, hogy maradjon utóvédünkkel, és később eressze szabadon a foglyokat. Fegyverek után kutattak még, de nem találtak egyet sem. Igaz, két újabb katonát ejtettek foglyul, akik Garandjukkal a bozótosban bújtak meg. Az őrnagynak átadtunk két közleményt azzal, hogy juttassa el az újság­íróknak. Pontos veszteséglistájuk: 10 halott – köztük két hadnagy –, 30 fogoly – köztük az őrnagy és néhány altiszt –, 6 sebesült. Közülük egy az első, a többi öt a második összecsapásban szerezte sebeit.

A IV. hadosztályhoz tartoznak, amely különböző fegyverneméi ezredekből áll. Van egy Rangers-ezredük, egy ejtőernyős-ezredük, a harmadikban a tartományból behívott kiskatonák szolgálnak.

Rakományunk átszállításával csak délutánra végeztünk. Megkerestük a közelben előre megásott vermünket, hogy málháink egy részét elhelyezzük benne, de álcázása még hátravan. Eközben teheneink megugrottak, csak egyetlen borjúnk maradt.

Új táborhelyünkre korán megérkeztünk. Joaquin és Alejandro embereikkel együtt éppen lefelé ereszkedtek a hegyoldalon. Joaquin jelentette, hogy az újabb, nagy létszámú katonai egység, amelyet Eustaquio közeledni látott, kizárólag Eustaquio képzeletében létezik. így hát teljesen fölöslegesen kutyagoltunk el ide.

A rádió „újabb véres ütközetről” számolt be. Kilenc halottjukról tesz említést, a mi veszteségünket négy „biztos” halottra becsüli.

Egy chilei újságíró táborunkban tett látogatásáról beszélt, ahol fölfedezte egy szakálltalan, pipás fényképemet. Jó lenne kinyomozni, hogyan juthatott a birtokába. Nem tudunk róla, hogy felső rejtekhelyünket megtalálták volna, bár bizonyos jelek arra vallanak.

április 30.

Elindultunk a hegyvonulat megmászására. A feltételezett keresztező kanyon egy sziklatömbnél ugyan véget ér, de felfedeztünk egy erecskét, ahol fel­kapaszkodhatunk. Az est a csúcs közelében ért bennünket; itt fogunk aludni. Nincs komoly hideg.

Lolo, a kis gida megdöglött. Urbano idegességének áldozata lett; a leadott lövés a fején találta el.

A havannai rádió egy chilei újságíró tudósítását ismertette. A riporter be­számol, hogy a partizánok nemrég két élelmiszert szállító katonai teherautót zsákmányoltak, és erejük oly nagy, hogy hamarosan sakk-matt helyzetbe hozhatják a városokat. A Siempre ³⁵ interjút készített Barrientosszal, aki többek között megerősítette a jenki katonai tanácsadók közreműködéséről felröppent híreket, és elismerte, hogy a partizán­mozgalmat Bolívia szociális helyzete robbantotta ki.

A HÓNAP ÉRTÉKELÉSE

Az adott körülmények között az események normálisan alakultak, habár Félix és Rolando elestével két fájdalmas veszteség ért bennünket. Rolando halála különösen érzékeny csapást jelent, mert őt akartam eljövendő második frontunk élére állítani. Négy újabb, általános­ságban sikeresnek mondható akciót hajtottunk végre. Az egyik kitűnően sikerült: az a csapda­állítás, amikor Félix elesett.

Elszigeteltségünkből azonban nem tudtunk kitörni. Mivel a láz meg­rendítette néhány bajtársunk egészségét, a gerillacsapat kettéosztására kényszerül­tünk, és ez csökkentette ütőképességünket. Joaquinnal és utó­véd­jé­vel képtelenek voltunk kapcsolatot teremteni. Jelenlegi tartózkodási helyünk fej­let­len öntudatú parasztgóc. Egyelőre el kell érnünk, hogy legalább semlegesek maradjanak; támogatásukra csak később számíthatunk. Egyetlenegy új harcosra sem tettünk szert. A két elesetten kívül alighanem Bigotest is veszteség­listánkra írhatjuk, mert a taperillasi csetepaté után nyomtalanul eltűnt.

A hadsereg eddigi akcióiról: a) jóllehet sok kellemetlenséget okoznak nekünk, mozgékonyság és önbizalom híján nem tudják megakadályozni manő­ve­rezésünket, és a gyűrűn belül képtelenek ellenőrzésük alatt tartani a térséget, annál is inkább, mert – utolsó, egyébként sikertelen csapdaállításunk a példa rá – nem mernek a nyomunkba szegődni; b) a fokozódó nemzetközi visszhangba a mi oldalunkról is belekapcsolódtak, s miután Havannában cikkemet közzétették ³⁶, többé aligha fér kétség ahhoz, hogy Bolíviában vagyok; meggyőződésem, hogy a jenkik beavatkozásra készülnek, máris helikoptereket küldtek és zöld­sapkásokat ³⁷, bár velük még nem találkoztunk; c) a katonaság – legalábbis egy-két ezred – harci felkészültsége jó, rajtunk ütöttek Teperillasnál, és nem ijedtek meg a papi birtokon állított csapdánktól; d) a parasztokat nem mozgósították ellenünk, csak hírszerzésre használják fel, jelentéseik azonban – bár néha kényelmet­lenségeket szereznek nekünk – se nem gyorsak, se nem pontosak, és ezért komoly károkat nem okoznak.

Chino beosztását megváltoztattam. Amíg második és harmadik arc­vonalunkat ki nem alakítjuk, egyszerű harcosként szolgál. Debray és Mauricio minél előbb túl akartak lenni a veszélyen, és saját kétségbeesett sietségük áldozatai lettek. Hibásnak érzem magam, mert nem voltam elég kemény hozzájuk. Megszakadt közvetlen kapcsolatunk Kubával (Debray), és dugába dőlt argentínai akcióprogramunk (Mauricio).

Összefoglalva: a hónap – figyelembe véve adott helyzetünket és a gerilla­harc elkerül­hetetlen veszteségeit, kiszámíthatatlan véletlenjeit – elfogadható eredményeket hozott. Mindazoknak a harcosoknak jó a szelleme, akik már sikeresen letették a partizánérettségit.

Május 20.

(Camilo ³⁸)

Nyugalmas nap. Reggel elfoglaltuk helyünket a csapdában, majd délután az elő­őrs leváltott bennünket, Pombo ideiglenes parancsnokságával, akinek egyéb­ként az a véleménye, hogy Miguel rosszul választotta meg a helyet. Miguel folytatta felderítőútját a patakon lefelé, és azzal tért vissza, hogy kiért a Nacahuasuhoz, ami körülbelül kétórányira van tőlünk. Valahonnét a közelből lövést hallottunk, de nem tudni, ki adta le. A Nacahuasu partján újabb elhagyott katonai táborhelyet fedeztünk fel, de a nyomok után ítélve, alig néhány szakasz­nyi katona használhatta. Megróttam Luist sorozatos fegyelem­sértéseiért. Büntetésül nem foglalhatja el helyét a csapdában. Úgy érzem, jól reagált.

Sajtókonferenciáján Barrientos kategorikusan tagadta, hogy Debray újságíró, és közölte, kérni fogja a kongresszustól a halálbüntetés vissza­állítását. ³⁹ Az egybegyűlt kül- és belföldi újságírók elárasztották Debray-re vonatkozó kérdéseikkel; elképesztően gyatra érveléssel védelmezte állás­pontját. Tehetségtelenebb embert nem is kívánhatnánk magunknak.

A HÓNAP ÉRTÉKELÉSE

Változatlan negatívum, hogy – a lakott hegyvidéken tett portyánk ellenére – Joaquínékkal nem tudunk kapcsolatot teremteni. Bizonyos értesülésekből arra következtetek, hogy észak felé tartanak.

Katonai események. Három újabb összecsapásunk – amelyekben veszte­sé­geket okoztunk az ellenségnek, anélkül hogy magunk károkat szenvedtünk volna –, valamint pirirendai és caraguatarendai látogatásunk sikert jelentett. Vásárolt kutyáink csak terhünkre vannak, szélnek eresztjük őket.

A hónap fő jellemvonásai:

1. Kapcsolatunk teljesen megszakadt Manilával, La Pazzal és Joaquínnal. Utóvédünk leszakadásával létszámunk huszonöt főre csökkent.

2. A parasztok gerillaellenes mozgósítása kudarcot vallott. Kevésbé félnek tőlünk, mint eleinte, valamivel barátságosabbak, és számos jel arra vall, hogy lassan­ként csodálattal néznek fel ránk. Kitartó és türelmes agitációnk ered­ménnyel jár majd.

3. A párton belül felülkerekedőben van Kolle álláspontja, aki, úgy látszik, fenntartás nélkül támogatni akar bennünket.

4. A Debray-ügy nemzetközi visszhangja tíz győzelmes ütközetnél is értékesebb számunkra.

5. A partizánalakulat szelleme fejlődik, és olykor már kimagaslóan jó. E szellem megszilárdítása sikerünk záloga.

6. A hadsereg kapkod, képtelen szervezett hadműveletekre. Harc­készségük alacsony színvonalú.

A hónap egyik híre: Bigotes elfogatása és szökése. Vagy meg kellene kísérelnie a csatlakozást hozzánk, vagy La Pazba kellene mennie, fölvenni a kapcsolatokat.

A hadsereg bejelentette, hogy mindazokat a parasztokat letartóztatta, akik Masicuri körzetében együttműködtek velünk. Jelenleg tehát ők is, mi is nyo­mást gyakorolunk a parasztokra, csakhogy ellenkező előjellel. Győzelmünk biz­tosítani fogja, hogy a parasztság tudatában ugrásszerű fejlődés következzék be.

június 1.

Parancsot adtam az előőrsnek, végezzen felderítést a környéken, egészen addig a kb. 3 kilométernyire levő bekötőútig, amely az olajkúthoz vezet. A rádió jelentette, hogy bár az utóbbi napok kedvezőtlen légköri viszonyai miatt a légierő felfüggesztette támadásait, gépeit most újra beveti. Valóban, feltűntek és bombázták a térséget. Egy kurta-furcsa közleményt is beolvastak, amelyben ötfőnyi veszteséget ismernek el – két halottat és három sebesültet –, de az összecsapás színhelyét nem nevezik meg, s így nem tudni, hogy újabb vagy régebbi veszteségeikre gondolnak-e. Étkezés után, 5 órakor a vasúti töltéshez indultunk, ami hét-nyolc kilométeres utat jelentett. Egy ideig a töltés mentén meneteltünk, majd rátértünk egy csapásra, amely hét kilométer után gyümölcsösbe torkollik. Mindenki fáradt volt, és a csapás kezdeténél lepihentünk aludni. Útközben egy távoli lövést hallottunk.

június 30.

Az öreg Lucas értékes felvilágosításokkal szolgált szomszédairól. Megtudtuk, hogy nemrég itt járt a katonaság, és igyekezett őket a maga javára meg­nyerni. Az egyik szomszéd, Andulfo Diaz, a körzet paraszt­szindi­kátusá­nak ⁴⁰ fő­titkára, a másik egy paralitikus, vén szájjártató, a harmadik annyira fél, olyan gyáva, hogy talán a leg­vesze­del­mesebb. Az öreg megígérte támo­ga­tását, és segítségünkre lesz, hogy a megfelelő irányban kezdjük el az ösvény­vágást Barcehelón felé. A két fogságban tartott paraszt itt marad, egyelőre nem hagyhatja el a hegytetőt. A napot pihenéssel töltöttük, mert esett, és viharos szél fújt.

A politikai híreket illetően a legfontosabb Óvandó ⁴¹ nyilatkozata, amely­ben bejelentette, hogy én Bolíviában vagyok. A továbbiakban arról beszélt, hogy a hadsereg tökéletesen felkészített partizánalakulatokkal került szembe, s hogy a gerillák között számos olyan vietcong harcol, akiknek vezetésével Dél-Vietnamban amerikai elit ezre­deket semmisítettek meg. Az én jelentésemet illetően Debray vallomására támaszkodott, aki a jelek szerint a kelleténél többet beszél, bár nem tudjuk, hogy kijelentéseit milyen okból és milyen körülmények között tette. Bejelentették, hogy Bigotest ⁴² megölték. Azt állítják, hogy a bányászmegmozdulásokat is én készítettem elő, gondosan koordinálva a nancahuazói gerillák tevékenységével. Egyre szebben fejlődöm. Ez igazán sokkal több, mint amit Femandótól, a Tanya Foghúzó Mesterétől remélni lehet.

Kubából üzenetet vettünk. Beszámolnak a perui gerilla szervezésének eredmény­telenségéről. Csillagászati összeget költöttek rá, de se elegendő fegyver, se elegendő harcos. Tudomásuk szerint Paz Estenssoro ⁴³ is gerilla­szervez­kedés­be fogott egy Seoane nevű ezredes, meg egy Pando vidéki gazdag földbirtokos, Rubén Julio közreműködésével. Valószínűleg Guayar­lamerin környékén vannak. Ez a […j ⁴⁴

A HÓNAP ÉRTÉKELÉSE

A negatívumok: változatlanul nem tudtunk érintkezésbe lépni Joaquinékkal; súlyos veszteséget jelent néhány harcosunk elvesztése, habár a hadsereg még nem tud róluk.

Két kisebb csatát vívtunk, amelyben – a hadsereg állítása szerint – hétfőnyi veszteséget okoztunk nekik. Négy halott és három sebesült.

A legfontosabb jellemzők:

1. Kapcsolatok híján létszámunk huszonnégy főre csappant, bele­szá­mít­va a sebesült Pombót, aki egyelőre mozgásképtelen.

2. A paraszti támogatás hiánya érzékenyen érint bennünket. Róka fogta csuka-helyzet. Ahhoz, hogy kivívjuk együttműködésüket, rendszeresen lakott körze­tek­ben kell mozognunk, ehhez azonban több harcosra lenne szükség.

3. A partizáncsapatot övező legenda nőttön-nő, hovatovább le­győz­he­tet­len, emberfeletti lényekké válunk.

4. Kapcsolatunk a párttal is megszakadt, bár Paulino közvetítésével velük is megpróbáljuk felvenni az érintkezést; talán sikerül.

5. Debray változatlanul szerepel a hírekben, de újabban egyre inkább kapcsolatba hozzák velem, akiben a partizánmozgalom vezérét látják. Majd meg­látjuk, mit hoz a jövő. Jót vagy rosszat jelent-e számunkra a kormány következő lépése.

6. A partizáncsapat szelleme szilárd, harci elszántsága növekszik. Vala­mennyi kubai példamutatóan verekszik az összecsapásokban, de a bolíviaiak közül néhányan „gyengélkednek”.

7. A hadsereg katonai akciói továbbra is kritikán aluliak. De nem szabad meg­feledkeznünk róla, hogy a parasztok között következetes aknamunkát végeznek. Hol megfélemlítik őket, hol elferdítik mozgalmunk céljait előttük; vagyis minél több besúgót akarnak toborozni közülük.

8. A bányavidékeken rendezett vérfürdő erősíti mozgalmunkat. Ha sike­rül­ne országszerte elterjeszteni egy céljainkat ismertető kiáltványt, nagyban hozzájárulna a helyzet tisztázásához.

Legégetőbb feladataink: kapcsolatot teremteni La Pazzal; ellátni magunkat katonai és orvosi felszereléssel; elérni 50-100 városi lakos csatlakozását mozgalmunkhoz, amely­ből 10-15 partizáncsapatunk létszámát növelné.

A HÓNAP ÉRTÉKELÉSE (AUGUSZTUS)

Tagadhatatlanul eddigi legsúlyosabb hónapunk volt. A rejtekhelyek feltárása, dokumentumaink megkaparintása nemcsak önmagában csapás, hanem pszichológiailag is. Vesztettünk két harcost, és a hiányos táplálkozás néhány bajtársunkat demoralizálja. Először fordult elő, hogy valaki el akarja hagyni csapatunkat. Camba távozása normálisabb helyzetben nagy nyereség lenne, de jelenlegi körülményeink között nem az. Demo­ralizá­lódásunk­hoz hozzájárult, hogy továbbra sem sikerült kapcsolatot teremtenünk a külvilággal, nem tudtunk egyesülni Joaquínékkal, hogy két fogságba esett gerilla vallott, és hogy kínzó asztmám egy-két emberünkre pszichikailag károsan hatott. Nyilván­valóan ennek a csüggedésnek a következménye, hogy egyetlen akciónkat gyatrán hajtottuk végre: mindössze egy katonát sebesítettünk meg, holott komolyabb vesztesé­geket is okozhattunk volna. Sok negatív vonás ütközött ki az utóbbi napok nehéz menetelése során, gyötrő szomjúság közepette.

A legfontosabb jellemzők:

1. Elszigeteltségünkből nem tudtunk, és valószínűleg a közeljövőben sem tudunk kitörni.

2. Változatlanul hiányzik a parasztok támogatása, igaz, hogy az utóbbi időben alig érintkeztünk velük.

3. Az alakulat harci elszántsága valamelyest csökkent, de remélem, hogy csak átmenetileg.

4. A hadsereg harckészsége nem növekedett, harci eredményessége sem.

Mélyponton vagyunk mind harci szellemünket, mind forradalmi legendánkat illetően. Legsürgősebb feladataink ugyanazok, mint az előző hónap végén: kapcso­latokat létesíteni, harcosokat toborozni, gyógyszert és egyéb fel­szerelé­se­ket beszerezni.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Inti és Coco egyre inkább szilárd, rátermett forradalmi és katonai vezetővé növi ki magát.

szeptember 8.

Csendes nap. Pombo parancsnokságával nyolcán reggeltől estig a leshelyen foglaltak állást. Az állatok elégedetten legelésztek egy bambuszmezőn, az öszvér is kezdi kiheverni útközben szerzett sérüléseit. Aniceto és Luis, akik a folyón fölfelé végeztek felderítést, azzal a jó hírrel tértek vissza, hogy az arra vezető ösvény állataink számára is alkalmas. Coco és Camba a mellükig érő vízben átgázoltak a folyón, és körülnéztek a szemközti magaslaton. Semmit nem észleltek. A biztonság kedvéért újabb felderítésre küldtem Anicetót, ezúttal Miguel kíséretében. Tüzetesebb felderítést végeztek a folyószurdokban, és most már nem egészen bizonyos, hogy az ösvény állataink számára is járható. Holnap mindenesetre megkíséreljük az elindulást rajta, ha nem sikerül, van még egy dobásunk; az állatok teher nélkül fognak átkelni a folyón.

A rádió bemondta, hogy Barrientos részt vett Tania partizánnő temetésén, akit a „keresztény szertartásoknak megfelelő végtisztességben” részesítettek. Ezután Puerto Mauricióba látogatott (közelében van Honorato háza), és azt tanácsolta a rászedett parasztoknak, akik panaszt tettek nála a fel­jelen­té­sün­kért járó összeg megtagadásáért, hogy feltartott kézzel induljanak a hadsereg első vonalába, és ne féljenek, mert nem fogja megbüntetni őket. Honorato házának közelében egy repülőgép bukórepülésben bombatámadást hajtott végre, feltehetően Barrientos szórakoztatására.

Egy budapesti lap ⁴⁵ kommentátora romantikus és felelőtlen figurának nevezi Che Guevarát, s vele szemben a chilei párt vonal­vezetését üdvözli, mondván, hogy az marxista módon értékeli a valóság tényeit. Ha semmi más­ért, már csak azért is szeretnék hatalomhoz jutni, hogy leleplezzem az ilyen emberek magatartásának gyávaságát, mintegy saját piszkolódásukba nyom­kodva az orrukat.

TABÁK ANDRÁS FORDÍTÁSA

JEGYZETEK

¹ Che: ember, te, ember! Tkp. Argentínában használatos, bizalmas jellegű megszólítás, mondatkezdő fordulat, amely az argentin születésű Guevarának szavajárása volt. [vissza]

² Regis Debray: francia filozófus, író, publicista. Világszerte nagy feltűnést keltett könyvében (Forradalom a forradalomban) a latin-amerikai partizánmozgalmak elméleti és gyakorlati problémáit boncolgatta, s egy­értelműen a fegyveres harc szükségességének gondolata mellett foglalt állást. Nem sokkal a Guevaránál tett látogatása után elfogták, majd a bolíviai katonai bíróság, nevetséges kirakatper során, harminc évi börtönbüntetéssel sújtotta. 1970 végén amnesztiában részesült. Nézeteit módosítva be­kapcsolódott a francia politikai életbe. [vissza]

³ René Barrientos tábornok 1964-ben katonai puccsal döntötte meg Víctor Paz Estenssoro elnök hatalmát, és Bolíviában fasiszta színezetű katonai diktatúrát vezetett be. [vissza]

⁴ Guevara A jelszó: két, három… és még több Vietnamot! című üzenete 1967. április 16-án jelent meg az Ázsiai, Afrikai és Latin-Amerikai Népek Szolidaritási Szervezetének folyóiratában, a Tricontinentalban. Mivel írása a „békés együttélés” és „békés átmenet” hruscsovi stratégiáját vitatta, az úgynevezett „béketábor” össztűz alá vette nézeteit. [vissza]

⁵ Jósé Marti (1853-95) a legnagyobb klasszikus kubai költő, a spanyolok elleni 1895-ös nemzeti felszabadító háború megszervezője és egyik vezére, aki a Dos Ríos-i ütközetben esett el. [vissza]

⁶ Antonio Maceo (1848-96): az 1868-as és 1895-ös kubai szabadságharc legendás hírű, mulatt tábornoka. [vissza]

⁷ Julio Antonio Mella (1903-29): forradalmi diákvezér, aki 1925-ben meg­alapította a Kubai Kommunista Pártot. Machado diktátor utasítására bér­gyilkos végzett vele huszonhat éves korában. [vissza]

⁸ Az 1810-től 1826-ig tartó első függetlenségi háború a spanyol gyarmatosítók teljes vereségével fejeződött be. Nemcsak Dél-Amerika spanyol birtokai vívták ki függetlenségüket, hanem ekkor szabadult fel Közép-Amerika és Mexikó is. [vissza]

⁹ Célzás az első függetlenségi háború szervezőjére és vezérére, a venezuelai Simon Bolivárra (1783-1830), Bolívia államalapítójára és az ország első, ugyancsak venezuelai születésű elnökére, Antonio Jósé de Sucre (1795-1830) felkelő tábornoka. [vissza]

¹⁰ A Bolíviai Kommunista Párt említett szakadása 1965-ben történt. [vissza]

¹¹ 1965 májusában a dominikai népfelkelés elfojtására és Barrera tábornok ellenforradalmi juntájának támogatására amerikai tengerészgyalogság szállt partra a kis szigetországban. [vissza]

¹² Inti Peredo: a Bolíviai Kommunista Párt KB tagja volt, a párt vonalával nem ér­tett egyet, és csatlakozott Guevara partizáncsoportjához, amelynek helyettes pa­rancs­noka lett. Guevara halála után átvette a partizánmozgalom parancs­nokságát. 1969. szeptember 9-én La Paz városában tűzharcban esett el. [vissza]

¹³ Fidel Castro 1968 júliusában megerősítette, hogy a napló az időközben Chilébe menekült Antonio Argüedas volt bolíviai belügyminiszter közre­működésével jutott el Kubába, minthogy Argüedas előzőleg Chilében ilyen értelmű nyilatkozatot tett a sajtónak. [vissza]

¹⁴ A tanya, amelyet pártmunkások közreműködésével béreltek, a Közép-Kordillerák keleti nyúlványának hegyvidékén fekvő Nancahuazo településhez tartozik; ez az őserdőkkel borított vidék Bolívia délkeleti részén van, Camiri városától ötven kilométernyire északra. A tanya – melynek névleges bérlője Coco Peredo, Inti Peredo öccse volt – a felkelők gyülekezőhelyéül szolgált, partizánbázisuk megteremtéséig. [vissza]

¹⁵ Cochabamba tartományi székhely az említett körzettől négyszáz kilométernyire, északnyugati irányban. [vissza]

¹⁶ Mario Monje: a Bolíviai Kommunista Párt titkára volt, revizionista politikus. [vissza]

¹⁷ Mindketten a bolíviai párt fegyveres csoportjának vezetői voltak. [vissza]

¹⁸ Camba: Bolívia keleti tartományában élő parasztok neve. [vissza]

¹⁹ Renán és Tania (a német Tamara Búnké) szintén városi és külföldi összekötőjük volt. [vissza]

²⁰ 12.20 bolíviai peso: 1 USA-dollár. [vissza]

²¹ Camiri népes városka, amely szintén közel esett a gerillák bázisához, a nancahuazói körzethez. [vissza]

²² Valié Grande járási központ a Rio Grande mentén. [vissza]

²³ A patások családjába tartozó, kb. 1 méter magasságú, 2-2,5 méter hosszú állat. Dél-Amerikában igen elterjedt. [vissza]

²⁴ Douglas Bravó: a FALN, a venezuelai partizánmozgalom parancsnoka volt, akit a Venezuelai Kommunista Párt kizárt tagjai sorából. A Kubai Kommunista Párt szenvedélyesen vitatta a Venezuelai Kommunista Párt hruscsovi stratégiát követő politikáját. [vissza]

²⁵ Victorio Codovilla: az Argentin Kommunista Párt elnöke, aki szembefordult a fegyveres forradalmi harc szükségszerűségének gondolatával. 1970-ben bekövetkezett haláláig a párt elnöke maradt. [vissza]

²⁶ Pedro Domingo Murillo: az 1809-es La Paz-i felkelés vezére volt, akit mozgalmának vérbe fojtása után a spanyolok felakasztottak. 1809-ben közzétett kiáltványában nemcsak Latin-Amerika felszabadítását tűzte ki célul, hanem radikális forradalmi eszméket is hirdetett. [vissza]

²⁷ Maurício: Carlos Bustos baloldali argentin újságíró. [vissza]

²⁸ Az Argentin Kommunista Pártból kivált, és egy másik kommunista pártot alapító szárny egyik vezetője. [vissza]

²⁹ Loyola és Humberto szintén városi összekötőjük volt. [vissza]

³⁰ Jorge Kolle Cueto: Monje lemondása után a Bolíviai Kommunista Párt vezetője. [vissza]

³¹ A Bolíviai Kommunista Párt központi bizottságának tagjai voltak. [vissza]

³² Juan Lechín: baloldali bolíviai szakszervezeti vezető, az 1952-es ónbányászfelkelés és az 1965-ös bányászsztrájk szervezője. Estenssoro liberális kormányzása idején egy ideig Bolíviai alelnöke volt, majd Barrientos 1964-es hatalomátvétele után eleinte illegalitásba, később az ország elhagyására kényszerült. [vissza]

³³ Perui város a Kordillerákban. Lima fővárosától 350 kilométernyire, délkeleti irányban. [vissza]

³⁴ Argentin baloldali tömörülések vezetői. [vissza]

³⁵ Tekintélyes, polgári radikális színezetű, mexikói hetilap. [vissza]

³⁶ A már említett A jelszó: két, három… vagy még több Vietnamot című üzenetről van szó, amelyet a Tricontinental című folyóirathoz intézett. [vissza]

³⁷ Az USA-hadsereg kiképzői. [vissza]

³⁸ Kisfia (születésnapja). [vissza]

³⁹ A bolíviai alkotmány egy 1948-ban beiktatott cikkelye nem engedélyezi halálbüntetés kiszabását. [vissza]

⁴⁰ A bolíviai parasztszindikátusokat Barrientos hívta életre. Kormányzásának fenntartás nélküli támogatói voltak. [vissza]

⁴¹ Tábornok, a bolíviai hadsereg főparancsnoka volt. [vissza]

⁴² A szökését bejelentő korábbi közlemény hazugság volt, mert már akkor meg­ölték. Ugyanis a legválogatottabb kínzásokkal sem tudták áruló vallomásra bírni, s ezért súlyos sebesülten kihajították, több emelet magasból, a kórház ablakán. [vissza]

⁴³ Victor Paz Estenssorót az 1952-es bányászfelkelés juttatta az elnöki székbe. Álla­mosította az ónbányákat, földreformtörvényt hozott. Liberális kormány­zatát 1964 novemberében Barrientos katonai államcsínnyel buktatta meg. [vissza]

⁴⁴ Olvashatatlan szavak a naplóban. (A kubai kiadás jegyzete.) [vissza]

⁴⁵ Valószínűleg a Magyarország című hetilap 1967. augusztus 27-i számában megjelent cikkre utal. [vissza]

(Ezek a jegyzetek nem mindig azonosak az 1968-as, „zárt kiadás” jegyzeteivel. Nyilvánvaló, hogy 1968-ban nálunk semmi esetre sem volt bírálható például a szovjet külpolitika, néhány latin-amerikai pártvezető [Codovilla, Monje stb.], de bizony még – az akkor már félreállított – N. Sz. Hruscsov sem. – A szerk.)

SIMOR ANDRÁS

Ernesto Che Guevara

Szól a hang a lemezről,
furcsán fáradt, mert valójában
fáradhatatlanul fáradozó
szenvedély feszíti el nem fáradóvá,
arról beszél
ez az e világról
tizennégy évvel ezelőtt
Nancahuazúban elűzött, el nem fáradó
hangú férfi,
hogy e világ nem a létező
világok legjobbika.
Itt ülnek a lemezjátszó előtt tanítványaim,
beszélni szeretnék nekik
erről a hangról,
erről a férfiról,
de ez a téma nemigen érdekli őket.
El akarják hitetni velem:
nem volt való e világra,
és ekként akaratuk ellenére
azt akarják elhitetni velem,
hogy e világ voltaképpen
a létező világok legjobbika.

                                   1981

Emlékülések idején

Mennyi mennydörgő hangú szónok,
vitézei a mikrofonnak,
nevedet üvöltik, Parancsnok,
tőlük a jenkik mind betojnak.

Táviratmadarak repülnek,
kihívóan csattog a szárnyuk,
diadalhíreket rikoltva
hős rajuk a blokádon átjut.

Ha ennyi harcos kísért volna
Bolíviába, harminc éve,
szerelmes hamvaid, Parancsnok,
nem lázadnának földbe téve.

Harminc év múltán

Szilveszter-Guevarát halálakor
kalandornak nevezték némelyek,
Petőfi Szilvesztere ugyanúgy
kalandornak akkor neveztetett.

Ment a világ rákként hátrafelé,
mígnem jelenünkhöz elérkezett,
nem kívánja azóta senki már
megérlelni a nagy szőlőszemet.

Harapják még ehető részeit,
nyüzsögnek rajta férgek, emberek,
a mindenség fürtjéről leszakadt,
a roppant gyümölcs egyre betegebb.

Reménye vesztett költő sem hiszi
többé a lesz-még-egyszer ünnepet,
század és bűn végső pontjára hág,
mirajtunk segíteni nem lehet.

Vagy mégis? hiszen nem hiába élt,
akinek harminc éve vége lett.
Vigasztalóbb galaktikákba nézz,
a végtelennel számolj, képzelet!

Guevara Szilveszterrel paroláz,
felszabadít nemismert népeket,
másik bolygón győz, és indul tovább,
várják elnyomott csillagrendszerek.

V. I. LENIN

A magas hegyek megmászásáról

Leninnek ez az 1922 februárjában írott példázata el­annyira isme­ret­len ná­lunk (bár Ascher Oszkár versmondó estjeinek gyakori darabja volt), hogy még föl­le­lése is ko­moly gon­dot okozott. Bertolt Brecht, aki több ízben is fog­lal­ko­zik vele tanul­mányai­ban, szi­go­rú ítéletű alkotó létére, a leg­nagyobb elismerés­sel említi: „Minden realista költő bol­dog lenne, ha ő írhatta volna Lenin kis pa­ra­bo­láját a »ma­gas he­gyek meg­mászásáról«; ez az írás a rea­liz­mus klasszi­kus kis re­me­ke…”

Képzeljünk el egy embert, aki igen magas, meredek és még ismeretlen he­gyet igyekszik megmászni. Tegyük fel, hogy hallatlan nehézségek és vesze­delmek leküzdésével sikerült sokkal magasabbra jutnia, mint elő­deinek, de a csúcsot mégsem érte el. Olyan helyzetbe került, hogy a meg­kezdett irány­ban és a megkezdett ütőn már nemcsak nehéz és veszedelmes, hanem egy­szerűen lehetetlen továbbhaladni. Kénytelen volt visszafordulni, lejjebb eresz­kedni, más utakat keresni, amelyek esetleg hosszabbak, de mégis azzal kecseg­tetnek, hogy rajtuk felérhet a csúcsra. Ilyen példátlanul magas hegyen, amilyenre képzeletbeli vándorunk került, talán még nagyobb vesze­del­mekkel és nehézségekkel jár a leereszkedés, mint a felkapaszkodás: könnyen félreléphet; nem tudja olyan jól áttekinteni azt a helyet, ahová a lábát teszi; nincs meg benne az a különösen emelkedett hangulat, amelyet akkor érzett, amikor közvetlenül felfelé, egyenesen a cél felé haladt stb. Kény­telen kötelet csavarni a derekára, órákat elvesztegetni arra, hogy csákánnyal lépcsőket vágjon, vagy olyan helyet, ahová erősen odaköthetné a kötelet, a csiga lassúságával kénytelen haladni, mégpedig visszafelé, lefelé, távolodva a céltól, s még mindig nem látva, mikor lesz már vége ennek a rettentően veszedelmes, kínos leereszkedésnek, talál-e vala­mennyire is biztonságos kerülőutak amelyen megint elindulhat – bátrabban, gyorsabban, egyenesebben, előre, fel a csúcs felé.

Alighanem természetes, ha feltételezzük, hogy annak, aki ilyen helyzet­be került – jóllehet rendkívül magasra jutott – lesznek csüggedt percei. És valószínű, hogy a csüggedés e percei sűrűbben, gyakrabban jelentkeznének és nyomasztóbbak volnának, ha bizonyos hangokat hall lentről, olyan emberek­től, akik biztos távolságból messzelátón át nézik ezt a veszedelmes le­ereszkedést, amelyről még csak azt sem lehet mondani […], hogy „fé­ke­zett leereszkedés”, mert a fék jól szerkesztett, már kipróbált járművet, jó­előre elkészített utat, már előbb kipróbált mechanizmust feltételez. Itt azon­ban nincs sem jármű, sem út, egyáltalán semmi, amit már előbb kipróbáltak volna!

Alulról pedig kárörvendő hangok hallatszanak. Némelyek nyíltan ki­fejezik kár­örömüket, kurjongatnak, kiabálnak: mindjárt lezuhan, úgy kell neki, miért ilyen őrült! Mások igyekeznek leplezni kárörömüket, s inkább Juduska Galavljov példáját követik; szem­forgatva sopánkodnak: Fájdalom, aggodalmunk beigazolódik! Hát nem mi voltunk azok, akik egész életünket annak áldoztuk, hogy kidolgozzuk e hegy meg­mászásának ésszerű tervét, s folyvást hangoztattuk, hogy halasszák el a hegy meg­mászását, amíg be nem fejeztük tervünk kidolgozását? És amikor olyan szenvedélyesen harcoltunk az ellen az út ellen, amelyről most még ez az őrült is letér (nézzék csak, nézzék, visszafordult, már jön is lefelé, órák hosszat készülődik, hogy egy-egy arasznyit előbbre jusson! bennünket pedig a leggyalázatosabb szavakkal illetett, amikor következetesen mérsékletet és megfontoltságot követel­tünk!), – amikor mi oly szenvedélyesen elítéltük ezt az őrültet és mindenkit óva intettünk attól, hogy utánozza és segítse, ezt kizárólag attól a szeretettől indíttatva tettük, amellyel e hegy megmászásának nagyszerű terve iránt viseltetünk, nehogy kompromittáljuk magát a nagy tervet!

Szerencsére képzeletbeli vándorunk példánk körülményei között nem hall­hatja meg a hegymászási eszme ezen „igaz barátainak” hangját, mert külön­ben alighanem hányinger fogná el.

A hányinger pedig, mint mondják, nem segíti elő a fej frissességét és a lábak biztonságát. Kivált igen nagy magasságban.

ZALAI EDVIN FORDÍTÁSA