GÖRBE TÜKÖR

CSALA KÁROLY

Intő szó, három hangnemben

I.
Fölállítja tételét a tudós,
az megdől,
s maga alá temeti őt.

II.
Roppant nagy birodalmat hajtott Róma magából,
és rokkantán kecmergett ki a romja alól ő.

III.
Hé, emberiség!
Tessék szíves lenni ráhederíteni
a történelmi tapasztalatra,
amit fölhalmozni méltóztatott,
még mielőtt magára dől,
és agyonnyomja!

Ezredforduló

1.
A gazdaság feljövőben,
az alvilág fejlövőben –
minden egyéb a jövőben
áll majd elő, ha előbb nem.

2.
Nagy lesz majd a technika haszna,
ha nekivágtunk az új ezredévnek:
már nem viliódzik a képkaszni,
mikor Dallast néznek a népek.

3.
És lesz majd béke mindenáron,
vagy ha nem, hát békéltetés.
Erre is megy rá emberélet,
és korántsem kevés.

4.
Az egyenjogúság jócskán terjed,
már minden létező jog egyen,
egyként joga dúsnak, éhezőnek,
hogy éhenhaljon vagy hogy egyen.

5.
Fel hát, lakájok, lendülettel
tölteni meg e lomha kort,
s megmutatni: ezen a tájon
különb kutya még nem csaholt.

6.
Fordul a világ az ezredvégen –
háromszázhatvanhat fokot.
Irányt váltani semmiképpen
sem lelt még igazi okot.

Magyaros versike S. A. poétának

Nem oktalan simorog
barátunk és költőnk:
keserítik tanarak,
bántják buta kölykök.

Mindamellett mindahány
baromságon áthág,
túlteszi magát heveny
hülyeségen s náthán.

Tán mert mindig, mielőtt
fejét búnak adja,
szólítja új feladat –
s hátra még a nagyja.

Kérdezőske

Tó vagy város Velence?
Lóg? Lobog a melence?
Dob? Doboz a szelence?
Aztán te még szeretsz-e?

Testhezálló

A vonaglás tetszetős.
De nem a pacsirtának.
A féreg tökéletes ebben:
senki sem vonaglik nála
tökéletesebben.

Guizot és güzü

„Gazdagodjatok!” – ötölte ki hajdan a jelszót
Guizot francia miniszter.
„Gazdagodni!” – hajt rá mostanság sok güzü Pesten.
Milyen kár, hogy sok francia nem volt képes
ráhallgatni a jó ötletű Guizot-ra!
Sejthető, hogy sok magyar ötlet is
elvetél egy-egy számtól, amit mutat majd
a villany-, a gáz- vagy a vízóra.

Előtörténet

Az ember
államalkotó állat,
„zoón politikon”,
állítja a Filozófus,
és szava áthatol
az évszázadokon.
„Animale risibile”,
pusztán
nevetni tudó állat,
legyint rá századok múltán
a pesszimista Poéta.

Vitáznak még évezredig tán.
Államtűrő állat
az ember leginkább:
ha már nem bírja,
tör-zúz kicsit,
búját-baját kisírja,
majd sóhajtozva
tűr tovább.

Korunk zászlósura

Uralgat pár Csőri vajda,
személyesen lopni fél:
csór a népe – lelke rajta –,
ami közös, lába kél.

Más fogához vert garasból
székház támad, lap terem,
nejek híznak, leány nassol
(másnál mindez: „Förtelem!”)

Emel mennybe, lök pokolra,
ítél, hiszi: joga van –
széthull e hon darabokra,
ha nem ő leng magasan.

Szóember

Pénz híján betűt olvas,
polcot ígér, s hever padon,
él, mint szamár szemeten,
lagziban sír, torban dalol.

Másnak mécses, maga nem lát,
szöget kímél, patkót veszt,
szelet horgász, dől a ködnek,
nem úrhat, hát írhat feszt.

Jövendőmondóka

Tudhatjuk, mi az elmélet,
láthatjuk, mi a praxis.
Meglátod majd, ha megéled:
csak vetsz-e? Vagy aratsz is?

Olvasmányok

Fele igaz, fele nem,
nem túl nagy segedelem,
ha nincs miből megélned,
csak olvashatsz éhesen.

                  *

Amit a sok jó könyv ír,
többnyire igaz,
de bajodra ez nem ír,
legföljebb vigasz.

                  *

Mesés múltban minden helyén:
csatavesztés gyászos gyepén
gonosznak van száz halála,
hősnek se szeri, se száma…
Utóbb: csinnadratta, seb, lob;
nagyok vagyunk! Kell-e több ok?
Csak hát ok híján vagy okkal,
múltunk tele sárkányokkal.

Csábálom

Megálmodtam magamat,
éspedig imigyen:
Elföldelem érzelmeimet,
de lehet, hogy elhamvasztom,
mert az olcsóbb,
mindén művészetről elhiszem,
hogy fölösleges,
és porondra lépek.
Remélhetőleg politikaira.
Vagy netán a gazdasági élet
szereplője leszek.
És két kézzel tartom
szemem előtt mindig
az érdekeimet!

Politikai divatok

1.
Mint szemérmes szenteskedőt csábít
a meztelenre festett mennyország,
úgy vágyik boldogítói a népet
minden pótolt kártétel,
humán hagymáz és székrekedt önérzet.

2.
Ide-oda jár az urak kezében
a széllelbélelt hatalmi harmonika,
hangjára ropja a botcsinálta,
és gajdol hozzá szaftos szólamokat.

KOSZORÚ

Az idén ünnepeljük Mikszáth Kálmán (1847-1910) szü­le­té­sé­nek 150. év­for­du­ló­ját. La­punk­ban egy olyan írásával emlékezünk rá, amelynek már a keletkezése is igen mu­lat­sá­gos volt – amint kor­társa, Szabó Endre „Cigány­világ” (1920) című anek­dóta­köte­téből kiderül. Mikszáth e szatírájának másik érdekessége, hogy mi­vel an­nak ide­jén név­te­lenül jelent meg a Pesti Hírlapban, 1888 no­vem­be­rében, a kutatás – nem figyelve fel Szabó anekdótájára – csak az 1950-60-as évek for­du­ló­ján tisz­táz­ta Mikszáth szer­ző­sé­gét.
Lássuk tehát előbb Szabó Endre adomáját, amelynek – nem lévén – címet adtunk, azután magát az elbeszélést.

SZABÓ ENDRE

Kölcsönkenyér visszajár

Azt mondom egyszer Mikszáth Kálmánnak: – Ugyan Kálmán, írj valamit az Üstökösnek; már csütörtök van, félig sem kész a lap, és semmi kedvem az íráshoz.

– Írni nem írok – válaszol a ravasz mert magam is éppen tintaiszonyban szenvedek, de elmondok egy jó esetkét a tinnyei jegyzőről, írd meg.

Elmondja a tinnyei jegyző esetét, én megírom, kiadom, s amint a következő alkalommal találkozunk, azt mondja Kálmán: – Nagyon jól meg van írva a tinnyei jegyző; még jobban, mint ahogy én megírtam.

– Te? Hát te azt már megírtad?

– Hogyne, még a Szegedi Naplóban.

– No, megállj!

Úgy tettem, mintha egy cseppet sem bántana a beugratás.

Vagy egy hónap múlva Sipos Antal barátunk meghitt bennünket vacsorára. A vacsora utáni kedélyeskedés közben azt mondom Kálmánnak: – Volna egy neked való témám. Én rest is vagyok megírni, meg nem is tudnám úgy megcselekedni, mint te.

És elmondtam neki a Dosztojevszkij Krokodilus című szatirikus elbeszélésének a tartalmát.

Mikszáth már a következő héten elkezdte közölni azt a Pesti Hírlapban. Tartott az vagy négy-öt számon át. Akkor én szó nélkül lefordítottam a Dosztojevszkij elbeszélését, és Ugyancsak több számon át leközöltem az Üstökösben.

Találkozom aztán Mikszáthtal. Látom, nem valami jókedvvel közeledik felém.

– Kutya vagy – mondja –, becsaptál.

– Egyikünk kutya, másikunk eb – válaszoltam én.

– Hogy-hogy?

– Hát a tinnyei jegyző?

– Vagy úgy! – nevetett már Mikszáth is. – Igazad van, a tromf jól sikerült.

MIKSZÁTH KÁLMÁN

Hivatalos észjárás

Egy jó barátom, aki nemrég Oroszországba utazott, egy jóízű szatírát mondott el nekem, mely az orosz hivatalnokok ellen van komponálva, de mely a magyarokra is ráillenék. Valószínűleg barátom is mástól hallotta, az a más egy harmadiktól, a harmadik egy negyediktől; alkalmasint akadt olyan is, aki megírta, s mindenik toldott hozzá valamit. Ha utánaszaladhatnék a hiteles szövegnek, azt közölném önökkel, hogy nevessenek egyet az oroszokon, a saját magunk hivatalnokaira gondolva.

De mert nincs meg a szöveg, elkövetem a plágiumot, és megírom magyar történetnek. Ezért talán csak nem üzennek háborút az oroszok.

Mondjuk tehát, hogy Kelemen Ferenc miniszteri számtiszt egy vasárnap délután elment a Városligetbe, ahol egy állatseregletet mutogatott bizonyos Mr. Blims.

A mindenféle szelídített vadállatok közt volt egy rettenetes krokodilus is, melyet nagy érdeklődéssel nézegetett az illető magy. kir. számtiszt.

A krokodilus is feltűnő érdeklődéssel nézte a számtisztet, s minthogy a kalitkája vigyázatlanságból nem volt jól becsukva, egy lökéssel kidugta szörnyű fejét, s ham… lenyelte a közel álló hivatalnokot, tekintetes Kelemen Ferenc urat.

Kelemen úr a krokodilus torkában érezvén magát, ijedten kiáltott a körülállóknak: – Jaj, végem van! Jelentsék, kérem, a hivatali főnökömnek, hogy…

De már nem volt ideje bevégezni, mert a krokodilus még egy pótnyelést tőn, s a hivatalnok végképp eltűnt a bolondos állatban.

Az asszonyok sikoltoztak, a férfiak ellenben futottak Mr. Blimshez, hogy engedje a krokodilnak gyomrát széthasítani, s kivenni a szegény Kelemen Ferenc számtisztet, aki folyton kiáltozott ki a krokodilusból, de szava csak tompán hallatszott, mintha messze a föld gyomrából jönne.

Mr. Blims, az állatsereglet tulajdonosa, megértvén a dolgot, csodálkozó arcot vágott: – Hát megbolondultak az urak, hogy én egy eleven krokodilust megöljek egy számtisztért? Hiszen mi az ördögöt ér egy számtiszt?

– De uram, a humanizmus, az emberszeretet!

– Vigye az ördög a humanizmust! Hiszen az állam annyi számtisztet kap ingyen, amennyit akar, én pedig még pénzért is nehezen kapok egy ilyen krokodilust.

– Az mind igaz. De a könyörület. Felesége, gyerekei vannak a szegény úrnak.

– Hagyjanak békén! Nekem is vannak gyerekeim. S a krokodilus voltaképpen ezáltal csak nyer értékben. A pokolban is, egy krokodilus, amelyikben egy dzsentlemen van! Ez nem tréfadolog! Dehogy adom, a világért sem adom a krokodilusomat.

Az emberbarátok tanácskozni kezdtek.

– A szegény póruljárt embernek utolsó szava künn a világon úgyis a hivatali főnöke volt, hát talán legjobb volna ahhoz menni.

– Úgy van! Forduljunk a főnökhöz.

Rohantak Budára a főnökhöz, akinek lihegve referálták el a szegény Kelemen Ferenc esetét.

A főnök összeráncolta a homlokát, majd vállat vont.

– Hűm! Ez bizony baj, nagy baj. De én nem tehetek semmit. Mert Kelemen Ferenc kivette tegnap a hatheti szabadságidejét. Márpedig ahhoz, hogy egyik vagy másik hivatalnokunk hol tölti a szabadságidejét, hol nem, semmi beleszólásunk. Legalábbis nincs rá precedens. Hanem jöjjenek az urak október 16-án, amikor a szabadságideje lejár, és akkor esetleg intézkedésnek is lehet helye.

– De uram, odáig nem él meg a szegény pára a krokodilus gyomrában.

– Sajnálom, de nem tehetek róla.

Kétségbeesve szaladtak vissza az állatseregletbe, hol már ott volt nagy jajveszékelve Kelemen Ferencné, született Szabó Ida is, és a három apró Kelemen csemete.

– Apa, apa, gyere ki! – siránkozának.

De a boldogtalan Kelemen semmit sem hallott ebből, ő maga is csak ritkán kiáltott ki egy-egy észrevételt: – Átkozott forróság van idebent. Adjanak a krokodilusnak egy kis fagylaltot!

Tíz szava közül, ha egyet-kettőt megértettek.

Estefelé azonban emeltebb hangon tudatta: – Irtóztató! Most kezdődik rajtam az emésztés. A krokodilus gyomra úgy tesz velem, mint egy ráspoly.

A hallgatók szívét újra megindító a helyzetnek ez a részlete, s magukhoz vévén az asszonyt és a gyermekeket, magához a miniszterhez szaladtak, hogy tegyen valamit.

A miniszter előhívatta Kelemen Ferenc közvetlen hivatali főnökét, s miután elreferálta az esetet a saját indokaival egyetemben így szólt:

– A főnök úrnak igaza van. Mi nem tehetünk semmit. A krokodilus gyomrából Kelemen Ferencet én ki nem vehetem, mert a krokodilus nem esik az én hatásköröm alá. A dolog a belügyminiszterhez tartozik.

Elmentek a belügyminiszterhez.

Mr. Blimsnek a fővárosi hatóság adta az engedélyt, hogy a krokodilust mutogathassa. Minthogy voltaképpen a krokodilusról van szó, az ügy a fővárosi hatóság körébe esik.

Elmentek a fővárosi hatósághoz.

– Mi adtuk ki az engedélyt – szólt Kammermayer –, hogy a krokodilust mutogathassa Mr. Blims, de arra mi nem adhatjuk ki a parancsot, hogy a krokodilus gyomra fölhasíttassék, mert a krokodilus magántulajdon. A magántulajdon pedig szent. Mi legfeljebb az ügyészt utasíthatjuk, adjon e tekintetben jogi véleményt.

Az ügyész egy nagy memorandumot készített a magántulajdon szentségéről, s hivatkozván Werbőczire és az összes európai joggyakorlatra, tiltakozik a krokodilus fölhasítása ellen.

Most már ki volt zárva minden út. Nem maradt fenn egyéb, mint kérvényt nyújtani be az országgyűléshez.

Gajári Ödön, a kérvényi bizottság előadója, azt véli, hogy miután a krokodilus tudvalevőleg ősidőktől kezdve, természeténél fogva, eszi az embereket, ha megkapja, semmi jogtalanságot nem követett el, hanem csak az ősi szokások gyakorlatában volt. Ad akta kéri tétetni a kérvényt.

Polónyi Géza: Tisztelt Ház! (Halljuk! Halljuk!) Nem volt szándékom felszólalni e kérdésben, mert örül az ember lelke, ha e nyomorult közös-ügyes gépezet egyik kereke, bármilyen csekély legyen is az, elpusztul. És mikor látom, hogy Tisza Kálmán úr politikája a vadállatok kétféle faját szabadítja e szegény hazára, hogy fölfalják az állampolgárokat, az egyik faj a finánc, a másik a végrehajtó, akkor eszembe sem jön egyetlen krokodilus-tetten megütközni. (Úgy van! Igaz! A szélsőbalon.) Nem jutna eszembe megsiratni ama szerencsétlen polgárt aki a krokodilus gyomrában van, mert érzem, t. Ház, hogy mi mindnyájan nem vagyunk szerencsésebbek, mert mi ahelyett mindnyájan a kétfejű sas gyomrában emésztődünk. (Általános helyeslés.)

Ámde, t. Ház, midőn arról értesülök, hogy nevezett Kelemen Ferenc számtiszt, a legutóbbi belvárosi választás alatt, elvéhez híven, meg nem ijedve semmiféle terrorizmustól, a kormány ellen szavazott, érteni kezdem az aljas bosszút, s a hitvány közönyt, és követelem a legnemesebb emberi érzések nevében, hogy a vadállat gyomrából kivétessék. (Hosszantartó éljenzés a baloldalon.)

Félórai vita után a kérvény pártolólag kiadatott a kormánynak.

A kormány néhány nap múlva minisztertanácsot tartott e kérdésben, miként lehetne a szegény Kelement kivenni a krokodilus gyomrából.

Hosszú vita volt. Sok mindenféle észrevétel, érv, indítvány és megjegyzés merült fel, de a legnagyobb akadály, hogy az illető szabadságon van, minélfogva joggal tartózkodhatik a krokodilusban is, alig volt elhárítható. Míg végre az egyik miniszternek pompás ötlete támadt.

– Én megtaláltam a módját, uraim.

Egyszerre feléje fordultak hatan is.

– Nos?

– Éljünk egy kis fikcióval. Vegyük úgy, hogy Kelemen Ferenc szabadságon bár, de tanulmányúton van.

– Hát aztán?

– És ezt bátran vehetjük. Mert ha Kelemen Ferenc kijön a krokodilus gyomrából, tényleg érdekes jelentést fog tehetni tapasztalatairól.

– Úgy van. Ezt eddig el lehet fogadni. De mit nyerünk vele?

– Azt, hogy a szabályzat szerint a tanulmányúton levő tisztviselő hivatalosan behívható.

– Igen, igen, de még mindig nem értjük a kibonyolódást.

– Ha behívható, akkor behívási végzést kap, azt ott kézbesíti a hivatalszolga, ahol találja.

– A krokodilus gyomrában?

– Mindjárt tisztában leszünk. A kézbesítő utasítása az, hogy a végzés nem volna kézbesíthető, szegezze ki az ajtóra. De minthogy a krokodiluson ajtó nincsen, kötelessége keresztülhatolni a krokodiluson, s ezt nem teheti másképp, ha csak fölhasítja. Quod erat demonstrandum.

– Bravó, bravó! – hangzott a minisztertanácsban, s mindenki örült, hogy végre meg van találva a kellő hivatalos forma.

Mondjam tovább, vagy ne mondjam? A krokodilus gyomrát fölhasították, de olyan soká tartott a húzás-halogatás, hogy már akkor nem volt benne Kelemen Ferenc.

Azalatt valószínűleg megemésztette a krokodilus, vagy talán az is lehetséges, hogy el sem nyelte volt a derék urat.

OLVASSUK EGYÜTT

VAS ISTVÁN

Piroska

Piroska jaj Piroska
Piroslik még a rózsa
Habár a haj megőszül
Zöld láng lobog alatta
Arcod szemed a szád sem
Felejtett el nevetni
Csigolyák telve mésszel
A hátad egyenes még
Zuhog az ősz de őszi
Esőben is remontál
A rózsa rózsa rózsa

SZEPES ERIKA

Örökifjú-örökvén Anakreón

Vas István „Piroska” című verséről

A költészet világtörténetében igazán sok költő volt az élet, a bor, a gyönyör, a mámor szerelmese, az európai költészetben talán mégis Anakreón az, akinek neve elsőként fonódott össze az önfeledtséggel, az élet élvezetével, a haláltól való rettegéssel. Maga Anakreón is írt számtalan bordalt, életet dicsérő, halált távoztatni szándékozó éneket, és számos névtelen követője, epigonja is támadt hamarosan, akiknek verseit az Anakreontea (Anekreóni dalok) című antológiában gyűjtötték össze. A költők életük vége felé csaknem mindig szembesülni kényszerülnek az élet, az ifjúság elmúlásával párhuzamosan a csúffá tevő öregség és a fájdalmas halál gondolatával, és ilyenkor gyakran alkalmaznak anakreóni fordulatokat. Az öregségbe belépő Vas István átélve-átérezve mindazt, amit ebben a témakörben átérezni lehet, visszafordult a forráshoz, Anakreónhoz, és folyamatosan írta a maga egyre bővülő Anakreóni dalait. Versformában mindig követi a görög példaképet: a hétszótagú jambikus sor az évszázadok folyamán már maga is felidézte a görög költőt, de Vas István még fordulatait, toposzait is gyakran átveszi.

A Piroska című vers szerelmesvers, egy idős költő írja évtizedeken át mellette kitartó feleségének, nem a forró szerelem zuhatagosán áradó szavaival, hanem az öreg költő bearanyozott nyugalmú biztonságával, a szerelem zihálása helyett a nehezen lélegzés szaggatottságával, sóhajaival. A vers szövege magától kínálja az asszociációkat. A szeretett nő neve sugallta „Piroslik még a rózsa” sor emlékezetünkbe idézi egy fiatal költő képzeletben az élettől búcsúzó szép sorát „Még nyílnak a völgyben…” A haj megőszülésének nem kéne különösebb jelentőséget tulajdonítanunk, ha a leghíresebb anakreóni vers nem így kezdődnék (Radnóti Miklós nem egészen formahű fordításában): „A halánték deres immár, / a haj őszül koponyámon”, bár Vasnál a rózsa pirosságával van szembeállítva a haj fehérsége, másrészt nem a költő hajára, hanem imádott feleségéére vonatkozik, amiként a vers egésze az élet elmúlását a szeretett lény változásain méri le. A visszatérő „még” szócskák a még ereje teljében levő, a halál közelségét még nem érző emberi állapotot vezetik be, de nem mindig van szembeállítva velük, mint Petőfinél a de („De látod amottan a téli világot…”), hanem vagy egyszerűen egymás mellé állít egymással ellentétes kormeghatározókat: „Csigolyák telve mésszel, / A hátad egyenes még”, vagy egy megengedő módosító szócskával felidézi egy korai szerelmes versének szép képét: „Habár a haj megőszül / Zöld láng lobog alatta”, illetve a korai szerelmes verseben: „Zöld láng szemed alján, remeg és fényleni nem mer”; vagy a de szócskát nem az öregedő, szeretett lényre, hanem a vele együtt öregedő természetre viszi át: „Zuhog az ősz: de őszi / Esőben is remontál / A rózsa rózsa rózsa”.

A rövid lélegzetű (mert ebben is alkalmazkodik az anakreóni műfajhoz) lírai költeményből durván kiszól az idegen eredetű „remontál” szó. Még idegen szavakat szívesen használó szövegekben sem találkoztam vele, jelentésének megfejtéséhez is több szótárra volt szükség: kb. annyit tesz, hogy „feléled, megújul”. Mindkét általam használt szó metrikailag beleillik az anakreóni sorba: „Esőben is feléled” illetve „Esőben is megújul”. Miért választotta a magyar nyelvet tökéletesen ismerő és használó költő (aki egyben műfordításirodalmunknak is kiemelkedő személyisége volt) ezt az elidegenítő, kizökkentő, szinte bántó idegen szót? Feltehetőleg azért, mert már nem ad neki vigaszt a természet örök megújuló képessége akkor, amikor saját emberi lényét és élete párjáét már nem láthatja megújulni.

Fájó, bántó, durva kizökkentés ez, józanságra intő, és a meghökkentést már nem tudja feledtetni a kántálva ismételt virágnév. A természet még megújulhat, de mi már nem. Anakreón sosem fogadta el a halált, beletörődést soha nem olvashatunk nála. A „remontál” szóval a költő jelzi az ember különállását a természettől, irigységét annak megújulásra képessége miatt, és bölcs beletörődés nem olvasható ki e pár sorból, csak keserűség. Az életigenlő antik ember halál feletti keserűsége.

SZÍNHÁZ

KARTAL ZSUZSA

Éhe a szónak

Beszélgetés Keres Emillel napjaink színházáról – Brecht ürügyén

Századunk nagy újítója, az 1898-ban született és 1956-ban elhunyt Bertolt Brecht épp nincs divatban. Azt nem mondhatnám, hogy kiment a divatból. Jövőre, centenáriuma alkalmából minden bizonynyal előveszik újra, mint a miniszoknyát vagy az emelt talpú cipőt. Nem divat, mert szocialista író volt. Mert a művészetet az emberiség jobbítására akarta használni, tanítani akart, nem szórakoztatni. Avittnak tartotta a polgári drámát, amely magánügyekkel traktálja a közönséget, a meg nem értett asszonnyal, akiért a nézőtéren izgulhatunk, vajon férje feleségét vagy szeretőjét választja-e. Ahol a díszlet olyan, mint egy szoba, amelynek egyik falát lebontották, hogy ott belessünk egy idegen család magánéletébe. Brecht divatba fog jönni újra, mert közösségi művészet az övé, és égető szükségünk van életképes közösségekre. Mert alapvetően avantgarde, és kísérletezésre ösztönöz színészt, rendezőt egyaránt. Mert erkölcsi kérdéseket feszeget, mert kiváló szerepek vannak benne, meg persze azért is, mert Brecht jó író. Költő.

Az utóbbi időben gyakran eszembe jutott, mert nagyon unom a vízcsapból is folyó boldog, szép, fiatal embereket, akiknek minden sikerül, akiknek mindenük megvan, legfeljebb lelövik őket vagy legfeljebb lelőnek valakit, hogy minden színész folyton dalra fakad meg táncol, hogy mindent elárasztott, hogy kötelező a könnyűműfaj. Pedig ha időnként elmegyek egy-egy előadóestre, stúdiószínházba, kiderül, van közönsége a magas kultúrának, csak pénze nincs, és alkupozíciója, hogy igényei kielégítéséért harcoljon.

Így jutott eszembe Keres Emil, aki a Thálía Színház igazgatója volt a hatvanas években, mikor először mutatták be Magyarországon az Állítsátok meg Arturo Uit! című Brecht-drámát. A darab nem másról szól, mint arról, hogy demokratikus eszközökkel is hatalomra juthat egy rablógyilkos gengszterbanda.

– Igaz, hogy Brechtet nem szerette a hatvanas években a magyar közönség?

– Nem igaz. Az Ui például százas szériában ment a Tháliában. Az is igaz, hogy szokatlanságával, ahogy berobbant a magyar színpadra, mindenki felvonult: a sznobok is, de aztán megragadta a nézőket az előadás, a mondanivaló. Ankétokon volt, aki songjait túlságosan didaktikusaknak találta, de többen inkább arról panaszkodtak, hogy nem értik igazán. Ez mindjárt válasz is volt arra, didaktikusak-e a Brecht drámák. De fogadtatása Magyarországon egészében véve inkább sikeresnek mondható. Számunkra is újdonság volt. Egy darab akkor mutatja meg magát, amikor eljátsszák. Nem amikor megjelenik. Úgy is megmutatja, csak másképp. Volt egy nagyon művelt barátom, akit meghívtam egy Sartre-előadásra, ő udvariasan visszautasította: neki ne szóljanak bele mindenféle rendezők meg színészek… Azért nem jár színházba, mert nem hagyja magát befolyásolni.

– Nekem is a fejemben van a Tragédia. Szívesen megnézem minden felújítását, de mint egy operáét: hogy gondolkodik erről, hogyan adja elő X, Y, Z. azt az áriát, ami az én fejemben van ? Haragszom is, ha valamelyik kimarad.

– Innen van az, hogy sok kritikus prekoncepcióval ül be a nézőtérre, és a saját elképzelését kéri számon a rendezőn, illetve az előadáson. Igazi kritikát akkor lehet írni… Szóval, arról van szó, hogy igazi művészbarátságok is akkor jönnek létre, ha ahhoz szólok hozzá, amit a barátom mondani akar. És abban a pillanatban már hálás is vagyok, mert érti, mit akartam, és ahhoz szól hozzá, hogy mi hiányzik az én elképzelésem megvalósulásából.

– Térjünk vissza Brechthez. Miközben a kritikus közvélemény úgy tudta, a magyar közönségnek nincs felvevőkészüléke hozzá, minden öreg színésznő jutalomjátéka lett a Kurázsi mama, fiatal színésznők álma a Szecsuáni jólélek Sen Téje, A kaukázusi krétakör Gruséja. Ha jól emlékszem, én is mindig teltházas előadásokon láttam. Van azonban egy színházesztéta Brecht is, aki az átéléssel szemben az ábrázolást részesíti előnyben. Ez az „epikus színház” elmélete, amely szerint a színész csak annyit tesz, mint a szemtanú, aki egy balesetnél egy rendőrnek eljátssza, mi is történt. Pontosnak kell lennie, hiszen amit mond, amit megmutat, annak súlya, következménye lesz, de nem azonosul sem az áldozattal, sem a gázolóval. Nekem úgy rémlik, a magyar Brecht-előadások sikerüket éppen annak köszönhették, hogy a színészek azonosultak a „baleset” minden szereplőjével.

– A színházba minden belefér. A színpad mindenféle játékstílust, értelmezést elvisel. Még azt is, hogy amatőr módon tolom el magamtól mindazt, ami átlényegülés és művészi ábrázolás. Brechtet amatőrök is eljátszhatják. Ha egy színésztől azt kívánják, hogy illusztrálja azt, amit eladdig úgy csinált, hogy gondolatilag magáévá tette annak a figurának a darabban betöltött szerepét, stílusát, törekvéseit, valódi erőfeszítés, hogy lehet ezt amatőr fokon illusztrálni. Mi a titka az amatőr előadásoknak? Az, hogy bájos tud lenni, akár egy naiv festő kiállítása. Pedig látnivaló, hogy illusztráció, szövegfölmondás emlékeztet a valamikori iskolai színjátszáshoz.

– Tavaly Fodor Tamásnak, akit még az Egyetemi Színpadról ismertem, sikerült újra színházat kapnia, ez a Stúdió K. Büszke voltam rá, hogy emlékszik rám, nagyon kedvesen meghívott, én pedig leesett állal figyeltem Csáth Géza Zách Kláráján, és szédelegve mentem haza. Pedig egyetlen színészét se ismerem, a darabot se olvastam… Titka szerintem ugyanaz, ami Brecht dramaturgiai dolgozataié. Ilyesmi: a színpadon van egy közösség, amely valami szépet, fontosat akar mondani nekünk, nézőknek, akik szintén egy közösség tagjai vagyunk. Értjük egymást. Szeretjük egymást. Fodor alternatív színháznak nevezi. Önnek mi erről a véleménye?

– Van ennek valami különös varázsa. Talán lemezteleníti az érett művészszínházat abban az értelemben, hogy marad az a fajta egyszerűség, ahogy például a saját korában Shakespeare-t játszották. Nem tudjuk elképzelni. De már a francia klasszikus drámában is olyan életfolyamatok zajlanak, amelyek magasabb követelményekkel lépnek fel a színésszel szemben. Shakespeare korában a Szentiván éji álmot mesteremberek játszották. Nem tudhatom, milyen volt, nincs összehasonlítási alapunk. Ahogy Ibsennel, Csehovval, tehát a polgári színházzal megjelent az úgynevezett polgári színjátszás, már átélést, azonosulást követelt a színésztől. Persze, van, aki az illusztrációt szereti. De azért a Nórát eljátszani nem kis feladat. Én a Nórát a szakma, a művészszínház szempontjából nézem. Ibsené klasszikus életmű, amit úgy kell szemlélni, mint egy olyan festményt, ami nagyon értékes, de ahogy ma már nem szabad festeni. De a színpadokon ma is helye van Ibsennek, helye van Csehovnak. Nemrég megnéztem az Ivanovot, két Ványa bácsit is, de én más szemmel nézem, mint maga. Nekem a három nővér nem Alfonzó-paródia, hanem három kolléganő kísérlete arra, hogy elhitesse velem a kort. És ha el tudják játszani, azt mondom: szakmai trouvaille. Nem mondtam, hogy csak így lehet, de ennek az igénynek helye van. Az alternatívok? Én koromnál fogva is az előbbinek vagyok a szerelmese. A színjátszásé. Végeredményben az abszurddal bekövetkezett a nagy színházi fordulat. Már nem lehet olyan dialógusokat írni, amilyeneket Ibsen írt. Az abszurd világviszonylatban is föladta a leckét, hogy váltani kell.

– De nem kell a közönségnek.

– Tévedés. Hallatlan ováció fogadta ezeket az előadásokat. Sokan vannak, akiknek kell. Akiknek nem kell, menjenek haza szappanoperát nézni. Én szeretem az alternatív előadásokat is, de – más generáció lévén – elragadtatottan nézem azokat az előadásokat, amelyek a maga számára esetleg unalmasak, mert velem elfeledtetik, hogy az alapanyag, a darab fölött eljárt az idő, elhitetik, hogy ami abban a pillanatban a színpadon történik, az fontos. Nem egy előadásról jöttem ki, mert nem kaptam meg ezt az élményt. Én béketűrő ember vagyok, de ölni tudnék, amikor valami olyasmit látok, ami nem az enyém, amiről úgy érzem, a színház szellemétől idegen… Mondom magamnak: „informálódnod kell, nem szabad elmenned, mit fognak szólni, ha csak úgy fölállsz és kimész az első sorból…” Példa: megnézek egy klasszikus szerepdarabot, kifejezetten egy bizonyos színésznőre írta annak idején egy klasszikus magyar drámaíró, és olyan az előadás, hogy csak a főszerep nem fontos. És nézem, hogyan omolhat össze egy előadás egyetlen szereplőtől. Nézhetetlen. Ezzel szemben ha megnézek egy klasszikus polgári drámát, jó színvonalon, el vagyok ragadtatva. De ez a fajta dráma, ha nem színészre épül, akkor nem mond semmit, hiszen magát a darabot ismerem, olvastam, az előadás pedig ehhez az ismerethez nem tesz hozzá semmit.

– Beszélgetésünk arról szól, hogy a színház nem cirkusz, nem revü, hanem mond valamit, amit ha velem, nézővel elhitet, jobbá válók általa. Ami az irodalmat illeti: én már azt is nagyon utáltam, mikor a filmből kiszorult. A Faluszínház, a későbbi Déryné Színház előadásainak kellett jó hosszúnak lenni, hogy a közönség a pénzéért sok óra „művészetet” kapjon, és énekelni, táncolni kellett, különben talán vissza is kérték volna a jegy árát a nézők. Most mintha minden színház ennek a közönségnek akarna tetszeni. Ön nem adta föl, hogy a színház szószék?

– Fiatal kollégák szokták elmondani ugyanezeket a sirámokat, hogy rájukszakadt a szakmai mennybolt, és kérdezik, mit csinálnék én, ha annyi idős volnék, mint ők. Azt mondom: biztos, hogy színházat. Biztos találnék nyolctíz olyan barátot, amilyen én vagyok, összehoznám őket, hogy most akkor intézzük el… „Keress ilyen barátokat, – mondanám az ifjú kollégának – kezdd el, biztos, hogy sikerül!” Mindig lesznek vállalkozó szellemek. Most is megvannak. A lényeg az, hogy az az igény, a vallomás, a közönségnek való üzenni vágyás meglegyen. Ehhez Brechtre is szükség van, mert az ő mondanivalója az örök emberi gyarlóság. Ami, most már látjuk, aligha fog elmúlni. Nézze meg, milyen aktuális a Koldusopera! Hát mi van ebben az országban? Még jósnak is elfogadom!

– Kurázsi mama mondja, mikor egy őrt sikerül a fia életéért cserébe megvesztegetnie: „A megvesztegethetőség az embernél olyan, mint Istennél az irgalom.”

– Ezért mondtam, hogy a színházba minden belefér, ha a mondanivaló igaz. Ez a mondanivaló lehet az is, hogy nevessünk egy jót, töltsünk el két órát kellemesen, meg az is, hogy gondolkodjunk együtt az élet értelmén. Az a baj, hogy ma Magyarországon nincsen olyan színház, amely ez utóbbit programszerűen is felvállalná. De majd megint lesz ilyen. Jön majd egy új Brecht, aki bemondja a mikrofonba, hogy most aztán csönd legyen, mert ő valami olyat mond, amivel gazdaggá teszi a hallgatót.

TÁNCMŰVÉSZET

MAÁCZ LÁSZLÓ

Dávid királytól Dimitrovig

Képzeljük magunkat az ezredvég Angliájába, ahova meginvitáltak bennünket egy vasárnap délutánra, a konzervatív párt londoni klubjába. A helyszín nevezetes, az időpont még inkább: e napon tartják az országban a parlamenti választásokat, s délutánra vagy estére eldől, hogy kire szavaztak az állampolgárok. A győzelem vagy kudarc tudata bensőséges hangulatot igényel, így igazán kivételes udvariasság, ha e családias légkörbe külföldit is beengednek. Ülünk hát a szépen berendezett klubban, a diszkrét általános mormolásban, amikor a zsongást hirtelen elvágja a televízió felerősített hangja. Feltűnik a BBC bemondója, s felolvassa a számítógépek eredményét. Eszerint a konzervatívok a szavazatoknak 51.3%-át kapták. Az elégedett zúgás közepette többen egy hórihorgas úrra sandítanak. A Lord, a párt vezére, s holnapután már tán az ország miniszterelnöke most megtörli homlokát, majd egy gondosan összehajtogatott tarka selyemkendőt vesz elő. Jobbjával meglengeti, baljával pedig magához szorítja a mellette szipogó Ladyt. Majd meglendíti gólyalábát, leír vele két kört a levegőben. Egy ősi kelta győzelmi táncot imitál, melynek töredékei fennmaradtak a briteknél (a skótok és az írek mindenesetre jobban tudják). És míg lábával a levegőt kavarja, tekintete a kijáratot keresi: az utcán topogó és éljenző polgárokkal szeretné folytatni a táncot. Össze is kapcsolódnak, kéz és vállfogással; a sor élén a Lord tekergeti a lábát, s lengeti kendőjét. Megkerülik a mámorban égő háztömböt, majd visszasorjáznak a klubba. Ugye, milyen naiv és képtelen elképzelés? A legpolgáribb polgár-államban, a XXI. század küszöbén? Pedig „ennek így kellene lennie”.

Sorsfordító alkalommal a karizmatikus vezetőnek és híveinek közös tánca – ez lenne vizsgálódásunk tárgya. A megjelenítés első példáját az Ószövetség említi (Sámuel II. könyve), azzal kapcsolatban, hogy a frigyláda ünnepélyes vitele és elhelyezése közben Dávid király és kísérete hódoló táncot járt (ugrándozott és forgolódott) a ládának, illetve Jahvénák. Az alkalom rendkívüli: Jahve és népe-szövetségének megerősítéséről van szó. Sámuel leírása annyira plasztikus és meggyőző, hogy még az egymással perlekedő, de a táncot egységesen gyűlölő XVII-XVIII. századi magyar prédikátorok sem tudják magukat kivonni hatása alól, elismerik és sürgősen disztingválnak: léteznek „szent” táncok, mint Dávid tánca is, s ezeket nem lehet együtt említeni a kocsmákban és lakodalmakban járt „fertelmeskedő és bujálkodó” táncokkal. Mindenesetre – ha már a bujálkodásnál tartunk – elkerülte a figyelmüket az, amin persze az ablakban leselkedő Mikálnak, Saul lányának megakadt a szeme, hogy Dávid majdnem anyaszült meztelen járta hódolati táncát, mindössze egy lenből készült kötényke, egy efód volt a derekán, de azt is gyakran meglibbentette. A „jólnevelt” Mikál megbotránkozott, az orientalista André Caquot azonban (Les danses sacrées, Paris, 1963. Seuil, 127. o.) rámutat, hogy Dávid mindössze a kánaáni agrár-rítusok szellemében cselekedett így. (Nb.: a régi magyar paraszti agrár­műveletek sorában, pl. a vetésnél sokszor igen nagy szerepe volt a meztelenségnek.) Francia forrásunk még megemlíti: az izraeli hagyományban Dávid táncát oly jelentősnek ítélték, hogy később, a felépült jeruzsálemi nagytemplomban beiktatták a templomi szertartások közé. Nyilván már kissé szabályozott formában, hiszen Sámuel könyve épp egy spontán, improvizált formára utal. A leírás értelmezői is csupán arra hívhatták fel a figyelmet, hogy Dávid a táncban a táncvezető, korifeus (coryphée) szerepét is betöltötte társai számára.

Rengeteg táncemlék maradt fenn az egyiptomi kultúrából, nagyjából az izraeli eseménnyel párhuzamos időszakból. Ezek a sziklarajzok, s kivált a sírkamrák ábrázolásai tárgyunkban sajnos nem adnak kiegészítő tájékoztatást. Azt tudjuk, hogy az ünnepségeken a fáraók táncoltak, hogy trónralépésük alkalmával az egész nép táncolt, hogy a temetési meneteken, zarándoklatokon az egyes énekek, himnuszok közé tánc, pantomim- és akrobata jelenteket iktattak. Ilyen jelenetek előfordultak szentélyek avatásán, naptár évfordulókon és királyi jubileumokon, sőt azt is látjuk, hogy az ókori Egyiptomban megjelent egy új, bár vékonyka társadalmi réteg is: a hivatásos táncosok, akrobaták és pantomimusok csoportosulásai; ők azok, akik egy szentélyhez rendelve vagy egy kolostorba zárkózva gyakorolják mesterségüket, s az ünnepségeken reprezentálnak, beiktatva a szertartások rendjébe. A sírkamrák ábrázolásai szerint az egyiptomi köznép igen virtuóz teljesítmények látványánál tanúskodhatott, de olyan jelenetnél már nem, hogy a fáraó a néppel táncolt volna.

Uralkodók táncát az egyiptomiak később is, hazájuk római meghódítása után is figyelhették: számos római császár (pl. Traianus) táncban rótta le tiszteletét a helyi istenek, istenszobrok előtt. Ezzel tulajdonképpen bevonták őket a római hitélet és kultusz körébe, s egyen­jogusították őket a római istenek Panteonjában.

Itteni alapkérdésünkre az egyetemes tánctörténet többnyire adós marad a válasszal. Valószínűleg érdemes lenne Európából tüzetesebben megnézni a spanyol dokumentumokat, ti. az Ibériai-félszigeten a középkorban bizonyos profán, táncos elemek beépültek az egyházi szertartásrendbe. Amíg ez a vizsgálat meg nem történik, tárgyunkban ugyanolyan keveset mondhatunk, mint a nyugat-európai táncfelvirágzás nagy periódusáról, XIV. Lajos udvari tánckultúrájáról. Az uralkodó ugyanis első­sorban a színpadi-színházi tánc fejlődését szorgalmazta (táncakadémia, mitológiai tárgyú balettek stb.). Annyit állíthatunk, hogy a tánc vezető szerepe egyes szórakoztató társasági táncoknál fennmaradt, ez azonban kevés volna a teljes­értékű válaszhoz.

Dávid király példázatát egy XX. századi esemény emlékével egészíthetjük ki. 1949-et írtunk, amikor a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének központi táncegyüttesét meghívták bulgáriai vendégszereplésre. Az apropót a frissiben alakult bolgár építőbrigádok országos kongresszusa adta. A tanácskozáson személyesen Georgi Dimitrov elnökölt. És amikor befejeződött a hivatalos program – így számolt be az eseményről Szabó Iván koreográfus, a NÉKOSZ együttes vezetője –, Dimitrov felállt és elkezdte a hórót, a bolgárok nemzeti körtáncát. A kongresszus résztvevői pedig beálltak mellé. Ezúttal nyilván a közös elhatározás, építő szándék másnemű, nem-verbális megerősítéséről volt szó, ezért kitartóan táncoltak. Az eseményben nem volna helyes protokolláris gesztust látnunk, elvégre a negyvenes években és a Balkánon az ilyen megmozdulás csaknem természetes (előfordulhatott volna Albániában, Jugoszláviában, Görögországban, még Romániában is, északabbra már nem), amikor a lábakban élő kollektív tudás közös elhatározással párosul. És itt nem volna helyénvaló, ha holmi Dimitrovnak szóló személyi kultuszra célozgatnánk, elvégre ebben az időben az egész keleti szféra vezetői garnitúrájából Dimitrov volt talán az egyetlen, aki megszenvedte a tekintélyét. Nem, itt csak arról van szó, hogy a résztvevők és vezetőjük együtt ismerték a közös táncot, s együtt érezték indíttatva magukat, hogy éljenek vele.

Ezzel sajnos kimerült pozitív példatárunk. Egy időben ugyan többször is szó esett Hruscsov táncprodukcióiról, groteszk kozák táncáról, ám az ő esetét nem sorolhatjuk ide. Produkálásai ugyanis nélkülözték a köznép részvételét, s mint – legalábbis tőle magától – értesülhettünk, Sztálin magánorgiáinak komikus intermezzóit alkották. Nem ezt kutatjuk.

A kutatott magatartásra és társadalmi jelenségre egy példa azért utóbb mégis született – a színpadon. Érdemes ugyanis aspektusunkból még egyszer megvizsgálni A tűzmadár koreográfiáját, melyet Maurice Béjart mintegy huszonöt éve vitt színre. A születési időpont nem érdektelen. Ekkor zajlanak a nagy nyugat-európai diáklázadások, a karibi szigetvilágban pedig, valamint a közép- és dél-amerikai dzsungelekben ekkor ropognak a géppisztolyok. A világ egyik része az önfelszabadítás mámorában ég, s nem válogatja meg eszközeit, a másik része fanyalog, sőt terrorizmust emleget. Voltaképpen ez az az időszak, a hatvanas és hetvenes évek fordulója, amikor az európai kommunista pártok is skizoid állapotba jutnak. Hol van már a „Világ proletárjai, egyesüljetek” jelszó érvénye? Kivált, ha a pártok többsége egy szalonképes „kommunizmus” imázsán fáradozik? (Itt nyilvánvalóan nem a németországi RAF, hanem a latin-amerikai térség harcainak megítéléséről van szó.) Konkrét elvi állásfoglalás híján bizony eluralkodik az ódzkodás, a szolidaritás is elvékonyodik.

Béjart tehát kényelmetlen jelenséget vitt a színpadra. Táncának első tétele: „Partizánok”, s ebben az erdei küzdelmet vázolja. A második tételben (s ez az, ami tárgyunkat közelebbről érinti) közegükből a partizánok lanszirozzák a vezető tűzmadár személyét, aki ezután is értük, velük harcol, s pusztul is el. Nem tudni, hogy a darabért Béjart nem kapott-e „trockista” jelzőt a nyakába, ugyanis a tűzmadár alakjával, szárnyaló táncával, pusztulásával, majd feltámadásával a koreográfus nyíltan (nyilatkozatilag is) hitet tett a permanens forradalom mellett, melyben a vezető és vezetett újból együtt van és megújulva ismét közös célra tör (a harmadik tételben). Külön kellemetlen – s az állítást itt ismét nyilatkozat támasztja alá –, hogy az eszmeiségen túl a tűzmadár figuráját Che Guevaráról mintázta, az akkor már magára hagyott, sőt talán már el is pusztított emberről. Béjart nyilván nem a fizikai megjelenés kopírozását, hanem az etikai tartás színpadi újraformálását tűzte ki célul. Az a körülmény különben, hogy a vezető és „vezetettek” együttműködésében a morális hűség is erősen szerepet játszik – egy színpadi műnél legalábbis figyelmet érdemel.

Mindezek után mégis naiv kívánság volna elvárni, hogy az államelnökségre vagy miniszterelnöki posztra pályázók, mielőtt a politikai küzdőtérre lépnének, tegyenek előbb táncvizsgát. Nem, erről nincs szó. Kevéske példánk azonban felhívja a figyelmet a szellemi és fizikai együttlét fontosságára, s ennek az együttlétnek a táncon kívül számos más útja-módja lehet. Céltalan lenne egybevetni Dávid király táncát azzal, hogy Clinton elnök több ízben is szaxofonozott választópolgárainak. Az egész lehet reklámfogás is, de legalább a felületen jelzi az együttlét igényét. De bármint legyen, a tánctörténet a napi életvitelhez is leadja a maga figyelmeztetését.

DIALECTICA HUMANA

MAKÓ ISTVÁN

A semmiből való teremtés titka

avagy: A döntő láncszem

„Balgán játszottunk mindahányon,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nekünk, Jézus herceg!”

(Faludy György Villon-átköltéseiből)

A bűnt – nevén kell nevezni! Hatalmunk lészen rajta! Ha rámutattunk, ha megmutattuk, ha nem rejtőzhet. A régiek épp a ráismerés, a megismerés, a megnevezés hatalmát sejtették meg, amikor titkolták nevüket az idegenek előtt. „Primitív” népek máig őrzik e szokást. (Manapság, errefelé inkább csak bűnözőknél dívik ez a módi. íme, a haladás.)

A bűnt nem politikának hívják. Bár sokan hiszik úgy. Nem is vegyészeinek, pedig a méregkeverők mindig vegyészek valamelyest. A politika nem bűnösebb, mint bármi más. A bűn egyszerűen rátelepült, rátapadt, élősködik rajta, mint mindenen, ami némi haszonnal kecsegtet, a bányászattól a kereskedelemig, az oktatástól a közlekedésig, a csillagászattól az egészségügyig. Mindenütt megtalálja „számításait”, a bűnöző rövid távon kitűnő realitás-érzékkel bír, olykor szinte a zsenialitás szintjén – ó! univerzális emberi képességek, lényegi erők! –, de mohó baktériumösztöneiből következően végzete a távlatok abszolút nem-ismerése, a jövő-tagadás. A mindenkori élősködő valamivel – hatalommal, helyzeti előnnyel, informáltsággal és hasonlókkal – visszaélő micsoda. A vissza-élés pedig szükségképpen az élet pusztítása, legalábbis megnyomorítása. „Aki” műveli, az ehhez szükséges gátlástalanságot mentalitás révén biztosítja magának. E bűnöző mentalitás lényege: kerül amibe kerül – másnak –, csak nekem legyen némileg (akármilyen icike-picikét) előnyösebb! Ilyen egyszerű ez. A nép pedig az amúgy is kusza politikai arénát, az ott folyó nyüzsgést kába rémülettel és ösztönös elutasítással nézi, részt venni benne szinte soha nem akar. Néha mégis rákényszerül a „politizálásra” – vagyis arra a látszattevékenységre, ami mifelénk a politikát van hivatva helyettesíteni – vagy mert illúziói támadnak, vagy mert nem marad más számára, mint az imádság. Ugyanis a nép a szavazást, a gyűlésezést, a „vitát” (értsd: civakodást, egymás gátlástalan gyanúsítgatását és befeketítését, a nagyképű nyilatkozatokat, vagyis mindazt, ami errefelé a vélemények „ütköztetését” pótolja) az ima hatékonyságának a szintjén működőnek tapasztalja, s időnként, reménykedve vagy csüggedten megismétli. S a népfelség elvét állítólag megtestesítő országgyűlésben folyik vég nélkül a „napirend előtti felszólalás”, az obstrukció, az alig leplezett hazudozás, a ködösítés, a kimondott szó értékének devalválása stb. A nép pedig mindezt látva undorodva hátat fordít „a” politikának s ezzel végleg kiszolgáltatja magát a gátlástalan, birtokon belüli, „hozzáértő” keveseknek. „Akik” végülis már csak borotvával távolíthatók majd el bizonyos érzékeny területekről, mint a vérszívó lapostetvek általában.

Az embert már sokféleképpen lealacsonyította, megalázta saját butasága, tehetetlensége. Az általa teremtett erők iszonyú következetességgel kötötték és kötik gúzsba. Ahogyan azonban mindez a politika által történt és történik, minden egyeben túltesz. Semmilyen természeti katasztrófa, semmilyen dögletes járvány nem vetekszik véle. Nem véletlenül. Minden más vagy kívül áll hatóképességén, vagy eleve kisebb erőt jelent. Az ember azonban a politika révén múlta felül leghatalmasabbnak tételezett képzelt isteneit is. Az istenek – a különböző népek teremtéslegendái szerint – soha nem a semmiből teremtettek (a népek ilyen szertelen feltevésre soha nem vetemedtek, a „semmiből teremtés” későbbi, teológiai okoskodás szülötte) a semmiből valóságosan, nem képzelt módon csak az ember képes teremteni. Még a biblia istene is „készből dolgozott”, amikor „elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől”, hiszen bár „teremté… az eget és a földet”, „a föld pedig kietlen és puszta vala”. Az ember azzal szakadt le végérvényesen a természet köldökzsinórjáról s tette magát végleg és visszafordíthatatlanul öndeterminált, történelmet csináló lénnyé, hogy, mint a gyöngykagyló a finom belső szerve közé került piszok miatt gyöngyöt izzad kínok között, a magán­tulajdon hatására belső társadalmi erőit „átrendezte”. Páratlan kincset talált (bár nem abszolút érték ez sem, önmagában, társadalmi hasznosulás nélkül semmi), „ércnél maradandóbb” művet alkotott. Az így nyert erőtöbbletet is rögtön „ privatizálta”, keveseknek (élelmeseknek, birtokon belüli előnyös helyzetűeknek, a javak halmozásában és megőrzésében elsőrendűen érdekelteknek) átadta. Ezt a privatizált kincset hívják hatalomnak. A politika lényege szerint mindig ekörül forog. Vagy megőrizni, vagy megszerezni a hatalmat – a politikai cselekvés netovábbja. Mióta ez a hatalom, a hatalom létezik, könny, vér szenvedés tapad hozzája szükségszerűen. Valamint a kagyló számára – a gyöngyhöz. A kagyló szívesen nélkülözné a gyöngyöt, de ha egyszer „idegen test” került beléje, termelnie kell, hogy életben maradhasson, bár nem telik benne öröme. Az ember „mai eszével” szívesen nélkülözné a politikát, de ha egyszer „idegen test” került az ő „szervetlen testébe” (Marx egyik gyakran használt, Hegeltől átvett kifejezése a „külső középpontú” lény, az ember, azaz a szubjektum-objektum differenciált egysége – S-O – lényeges vonásainak jelölésére), termelnie s bővített formában újratermelnie kell a politikát és annak tényezőit, sőt akár a kvázi-politikát (mint mostanában mifelénk), hogy túlélje önnön végtelen teremtőképességének a következményeit. Teszi ezt öntudatlanul, vagy tudatosan a saját erői feletti végső uralom megszerzésének – vagyis az igazi szabadságnak – a reményében. S mert hatalmasabb erő ez mindennél, lévén a végtelenség, az „igazi végtelen” megtestesülése (bár konkrét formájában csak „a” határtalan, azaz – hegeli kifejezéssel élve – „rossz végtelen” esete), hiszen a semmiből teremtés felülmúlhatatlan a maga nemében, mindennél nagyobb szenvedést is okozhat. Ha ugyan nem – önnön természetes reciprokaként – a teljes és végleges pusztulást. Mintha ez az utóbbi látszana egyre valószínűbbnek.

Minden más tevékenység valami konkrét tárgyra irányul, még a szubjektív jellegű cselekvések is (erkölcs, pedagógia) tételeznek meghatározott, ha nem is objektum gyanánt egzisztáló „tárgyat” a cselekvés számára, de a politika az abszolút absztrakt erő, a hatalom terepe, ami önmagában megfoghatatlan, elvont lehetőség mindössze. Tárgyi értelemben – semmi. És mégis hatóerő. Szubjektív indíttatású cselekvés megfelelő intézményi (az intézmény is a társadalmi „semmi” egyik testet öltött formája) és dologi feltételekkel (börtön, korbács, pénz, fegyver stb.) képes mozgásba hozni és tényezővé tenni. Mondá a szubjektum: légyen! És lőn. Ahogyan rendeltetik. A hatalmasok, azaz a hatalmat ténylegesen gyakorló birtokon belüliek érdeke szerint valóan. Bonyolultabb esetekben némi raffinériával (lásd: úri huncutság, kóklerség, „propaganda” stb.) olyan helyzet állítható elő energia­takarékossági és költség­csökkentési célzattal, hogy a népek „önként és dalolva” szolgálják eme érdekeket. Mint mifelénk, manapság, olykor feledve minden valóságos korábbi tapasztalatot. Abban a naiv – azaz érzékileg megcsalatott – hitben, hogy ön­magukért teszik. Holott ez a politika természete szerint – lévén a politika dolga a meg­szerezhető és létező kiváltságok, többnyire partikuláris és csakis partikulásis érdekek védelme – egyszerűen kizárt. Nem arról van szó, hogy a politika mindenestől ártalmas. Csak épp keveseknek használ és sokaknak árt. De még eme ártalmassága ellenére is profitálhatnak belőle a „sokak” is. Többnyire olyan mértékben, mint veréb a lóganéjból. Olykor a puszta életüket menti meg azáltal, hogy van. De nem muszáj szeretni, vagy épp mennyországnak tekinteni. Tény, hogy a politikai erőszak által teremtett „rend”, a hatalom szavatolja, mert szavatolni kényszerül a közvetlenül érdekeltek védelmében, hogy a hatalmasok és a hatalom-nélküliek, azaz úgy nagyjából a gazdagok és szegények egymást és ezzel a társadalmat magát hiábavaló végtelen harcokban ne emésszék fel. Vagyis csaknem kizárólag a túlélés biztosítása az „össztársadalmi” haszon. Sokszor a „temető csöndje” által biztosítottan. Minden egyéb emberi, azaz társadalmi, történelmi vívmány – a közélettechnikai ismereteken és ehhez tartozó konkrét tényezőkön kívül nem politikai. A politikát egészében csak addig kell és szabad tehát tűrni, amíg be kell érnünk a puszta túléléssel. Akkor azonban, ha többre vágyunk és többet is kaphatunk – ti. az emberi nem önmagától –, el kell söpörni. Tényezőivel együtt. Oda, ahonnan való. A semmibe. De ahhoz előbb – meg kell valósítani. Mert mihelyt megvalósul (azaz kiteljesedik az egész nép műveként) – megsemmisül. Amint azt a politika egyik szeletéről, történelmileg meghatározott megjelenési formájáról, a demokráciáról (azaz a korlátozott, osztályérdekek által behatárolt politikai szabadságról) írják Marx, Lenin és más gondolkodók. A politikának ez a fejlődési útja.

Az emberek, a látszatok rabjaként nem azért utálják, amiért természete miatt megérdemelné, hanem a „vonzatai” miatt. Mindenek előtt a reá­tapadó, már említett bűnöző mentalitás, bűnözői tevékenység miatt. Következésként nem a bűnözés jegyeitől kívánják megszabadítani, abban a naiv hitben, hogy ez a lényege – holott ez csak annyira jellemzi, mint a vegyészetet a méregkeverés – hanem „apolitikusan” hátat fordítva a tényleges, adott politikának, a politikának, átengedik azt egyre kevesebbeknek – olykor épp egyetlen diktátornak – s ezzel akaratlanul meghosszabbítják részint a bűnözéshez való tapadását, részint, épp ebből következően, diszfunkcióra késztetik. Azaz nem az élet biztosítására, hanem megnyomorítására, pusztítására használják, nem a kiteljesedés-megsemmisülés, hanem a konzerválódás irányába taszítják. Pedig régóta ismeretes a katonák megszenvedett bölcsessége: az ellenségnek, a bajnak hátat fordítani – a biztos pusztulás; szembenézni vele – a megmaradás, a győzelem esélye.

Ahogyan eljátszadozunk balgán a demokráciának nevezett, s korlátlan politikai szabadságnak hitt korszakos történelmi teremtményünkkel, – holott a lényege épp a korlátoltság, korlátozottság (ahol is a fő korlátozó tényező a kiváltságosok osztályérdeke) az már sírnivaló. Az ügyek elintéződése és a tényleges haladás helyett, sikerült a látszatok és hamisságok, izgő-mozgó kulisszák színterévé változtatni. Bárgyú következetességgel választják meg a választópolgárok ugyanazokat a levitézlett tényezőket újra és újra, vagy mindjárt azok bukása után (megmagyarázva, hogy „mások vitték rossz utakra” őket), vagy „váltógazdaságban”. Az utóbbi esetet ráadásul még kívánatosnak is tartják sokfelé a világon, újabban mifelénk is, gátlástalan politológusok és alulképzett, újságírást főfoglalkozásban és amatőrként elkövető személyek jóvoltából, sőt még újabban, kormánytényezők is eme eszme jegyében nyilatkozgatnak.

Sokszor kérdezték már „szociológusok” is az embereket, hogy szerintük mi a politika. Lenyűgözően tarka, iszonyúan kaotikus képet kaptak mindannyiszor. Az ember legtörténelmibb, leggrandiózusabb vívmányáról alig tudnak valamit, nem is igen törődnek vele, mibenléte nem ügy számukra. Ahogy önmaguk mibenléte sem. Rendszerint. Az ellentmondásosság és képtelenség­özön közvetlenül azzal függhet össze gyaníthatóan, hogy az emberek egyéni, mi több „magánemberi” összefüggésben szemlélik azt, ami így egyszerűen érthetetlen, megfoghatatlan. A politika ui. természete szerint nem magánügy. Azt is üstökön ragadja, aki „nem törődik vele”. Egyszerűen azért, mert a politikai viszonyok: embercsoportok, azaz partikuláris (végletesen elkülönülő és elkülönült), esetleg különös (az általános emberit korszakosán kifejezni képes) szubjektumok közvetett viszonya, ahol többek közt a közvetítő nem-tárgyi objektumok (mesterséges szervek), vagyis az intézmények ténye miatt absztrakt jelleget, „nem emberi” vonást nyer a szubjektív közvetlenség maximális hiánya révén, másfelől ugyanezért oly távolinak tűnik az egyéni érdekeltségtől, hogy a konkrét tevékenységben s a mindennapi életben mellőzhetőnek és kiiktatandónak hiszik a legtöbben. Holott csak más dimenziókban működik, mint a művészet, az erkölcs, a termelés, a nevelés stb., de emberi, szőröstől-bőröstől ember által teremtett, fenntartott és majdan megsemmisítendő „dimenziókban”. Ez az igazán emberi. Ilyen a természetben egyszerűen nincs és nem is lehetséges. Csak a „semmiből teremtő” ember birtoka, átka, műve és kára, mocskos bűne és „mennyei” reménye lehet.

És láss csodát! A látszatok nyomán megjelennek – talán az ismert cselekvési „mintáknak” is betudhatóan, de mindenesetre nagyfokú tehetetlenség beismeréseként – a vallási fogantatású politika-eszmények. Kimódolt programok szerint, a bódítás garantált hatékonysága végett hódításra berendezkedve „kereszténydemokrata” iszlám és egyéb állam- és pártpótlékok kezdenek tenyészni, nagyjából az utolsó száz, de inkább hetven éve. Ez már a vég! – mondhatnék. Dehát hasonló tünetek voltak már máskor is. Voltak korszakok, amikor a kultúra, művészet – egyet jelentett a vallással, egyházzal. Pusztán ama, a kultúra teljessége a művészet számára közömbös, noha történetileg meghatározott véletlennek köszönhetően, hogy adott időben a vallás, az egyház volt abban a helyzetben, hogy törődhetett és törődni kényszerült vele. Ennél is tartósabban fonódott össze két homlokegyenest ellenkező természetű társadalmi tényező: a vallás és az erkölcs. De ma is hány vallástalan, nem-hívő ember íratja be a gyerekét hittanra, hogy „erkölcsi” nevelést kapjon az a gyerek. Az összefonódás kényszere sem a vallásnál, sem az erkölcsnél nem következik belülről. Mindkettőhöz képest külső tényezők szülik, de a látszat, mint annyiszor, hatóerővé válik. A „keresztény” politika ugyanolyan fából vaskarika, mint az ún. valláserkölcs. A látszatok elfogadása, berendezkedés a látszatcselekvésre, gondosan „ügyelve rá”, nehogy történjék valami. Egyszóval politikai pótcselekvés, a pótcselekvések várható hozamával. Vagyis nem abszolút haszontalan. De nem is nagyon hasznos. A pót­cselekvések mindegyike feltétlenül félrevezető, lefegyverző, a tényleges valóságtól eltávolít inkább, mint közelít. Épp az érdekelt sokakat. A haszna annyi lehet, mint sportban a tréningé. Gyakorlat, edzés, készülés a mérkőzésre. A majdani győzelemért.

Nem feltűnő, hogy ma sem a pártoknak, sem a kormányoknak sehol a világon nincs programnak nevezhető programja? Politikusok „mondásai” önjelölt „vezérek” víziói, többé-kevésbé alaptalan kívánságlisták helyettesítik a valódi programokat. A politika kiteljesítése, azaz megvalósítása helyett a különböző társadalmi erők a politika pillanatnyi szintjének a rögzítésére törekszenek részint rövid távú vélt érdekeltségből, részint a dolog természetének nem-ismeréséből következően. Ebben az ügyben történelmi tudatosságot és ezzel szorosan összefonódó emelkedett forradalmiságot a jelenlegi „baloldali” erők környékén sem igen találunk, hogyan találhatnánk másutt? A forradalmiság ma – készség a ribillióra. Mindenki „fújja a magáét”, csöppet sem törődve azzal, hogy a „másik” odafigyel-e. Lásd: a magyar kormány és térden­álló mohó ellenzéke viszonyát.

Cselekedni mindig lehet és kell. Következésként megvalósítható programot csinálni is. Megfelelő tudatossággal és felelősséggel. Ma – objektív forradalmi apály idején, a hatalomból kirekesztve, vagy (mint mások) a hatalom birtokában ugyan, de díszfunkciókra kényszerülve – az egyetlen reális össztársadalmi program, azaz a partikuláris elkülönültség tudatos leküzdése az lehet, hogy össztársadalmi összefogást hirdetünk, szervezünk, valósítunk meg a bűnöző mentalitás kiirtására – a politikából. Ez ma reális is, kívánatos is egyetemlegesen, az utolsó órában járva, apokaliptikus vég fölrajzolódásának idején feltétlenül szükséges is. S a legfontosabb, hogy lehetséges is. Ma még. Illúziók, ideológiai indokolások nélkül. Hogy a politika rendeltetésszerűen működhessék, s valódi túlélési tényező lehessen. Több aligha lehet. De ez a kevés most – a minden. Mindannyiunknak. A döntő láncszem.

Ne játszadozzunk tovább balgán. Főként a tűzzel ne. Ha már megkaptuk Prométheusztól, használjuk arra, amire szánta.

Az istenek őt azért büntették örökös kínokkal, mert tettével az embereket istenekhez tette hasonlatossá. A politikának nincs Prométheusza. Ha lenne, az istenek nem tudnák megbüntetni. Mert a politika által az ember – az istenek fölé nőtt.

És mégis dögkeselyűk…?

MÉRLEG

SZIGETI PÉTER

Tendenciák Magyarországon a parlamentáris jogállam kialakulásától napjainkig ^*

I. rész

„Ha ez a hegemónia gyanús és paradox körülmények között próbálja berendezni dogmatikus uralmát, az elsősorban azért van, mert ez a diadalittas konjuráció valójában tagadni igyekszik, és ezáltal elleplezni, hogy soha, soha mióta a világ világ, nem volt ennyire gyászos fenyegető és fenyegetett annak horizontja, aminek túlélését ünnepli (vagyis a kapitalista és liberális világ valamennyi régi modelljéé).”

(Jacques Derrida: Marx kísérletei) ¹

1.

A nyolcvanas évek derekától beszűkültek a korai, nyers, politikai szocializmus negyedszázadon át eredményes felhajtóerői Magyarországon. A gorbacsovi Szovjetunió helyzetével és önfeladó stratégiájával a háttérben fokozatosan megszűnt a kétpólusú világrendben elfoglalt geopolitikai státuszunk, s 1988-89 során az ország látszólag valóságos válaszút elé került. Az átmenetek ritka s rövid ideig tartó nyitott szerkezetében és demokratikus pillanataiban sokaknak úgy tűnt, hogy most a magyar társadalom kezébe veheti és veszi sorsának irányítását. Az események menetében azonban sokkalta inkább az igazolódott, amit az 1918-19-es, majd 1948-49-es sorsfordulók történelmünkben már egyébként is megmutattak: a belső erőviszonyok a közepesen fejlett, kis méretű és lélekszámú országok esetében csak annyit számítanak, amennyi ahhoz szükséges, hogy a „világszellem”-nek a geopolitikai erőviszonyok közegén keresztül mindenen áttörő döntő meghatározottságait legyen kiknek érvényesítenie. Nem az autochton, belső fejlődésből fakadó tényezők, hanem a világ­történelmi közeg fő sodra dönti el az alapvető alternatívát. Belső bázisra persze szükség van, de ez nem esik egybe az immanense többség fogalmával. A kölcsönös, de asszimetrikus függés világ­rendszerbeli mértékviszonyai érvényesültek a magyar átalakulásban.

Az ancienne régime látens politikai pluralizmusa 1989. február 11-i MSZMP KB döntésével – valószínűsíthetően egy IMF hitelfelvétel megadásának feltételeként ² – feladta az egy­párti hatalomgyakorlás ekkor éppen 40 éves gyakorlatát, s ezzel kinyitotta a sorompót a parlamentáris kormányzati váltógazdaságra való áttérés előtt.

Önmagában a politikai pluralizmus nem jelenti a társadalmi rendszer megváltoztatását, s voltaképpen a manifeszt politikai színtéren az első szabad, többpárti választásokig – az SZDSZ 1989. tavaszi rendszerváltó programjának és néhány kisgazda megnyilatkozásnak a kivételével – egyetlen megszerveződő politikai párt sem lépett fel a rendszerváltoztatás célkitűzésével. Post festa persze majdnem mindenki osztozni kívánt a bekövetkezett rendszerváltás dicsőségében, de ezeket az utólagos önlegitimációs törekvéseket ³ mégsem szabad a reálfolyamatokkal azonosítanunk. A demokráciára és a piacgazdaságra (vagy szociális piacgazdaságra) való áttérés szlogenjei még hosszú ideig uralták a közvéleményformálás terepeit, s az átmenet formuláit csak fokozatosan kezdte felváltani a bevallottan kapitalista orientáció.

Hogyan vált néhány esztendő alatt minden egyértelművé a magyar társadalom változásában? Minő sorsszerűség mozgatta a kezdettől fogva meglévő európai utat egyértelműen a magán­kapitalista út felé, annak is – legalábbis alapvető tendenciájában – „tiszta” formája felé? Bekerítéssel, amint a XV-XVIII. században hívták, s privatizációval, ahogy e századvégen nevezik. Csak immáron nem véres, hanem vértelen törvényekkel, a békés átmenet legális útján. Hogyan váltották fel a politikai szocializmusra jellemző elosztási küzdelmeket („tervalku”) a profitmotívumtól hajtott kapitalista gazdaságra és társadalomra jellemző tulajdonszerzési vágy, a termelési tényezők feletti magánhatalom megszerzésének konfliktusai?

Ezt a folyamatot szeretnénk leírni tanulmányunkban, egy történelmileg unikális folyamatot, amelynek azonban minden egyes mozzanata azonosítható a gazdaság és a társadalom kölcsön­hatásos mozgását legteljesebben átfogó marxi elmélet alapjain.

A téma elméleti megragadhatósága előfeltételezi, hogy a kapitalista termelési mód és a polgári demokratikus politikai berendezkedés között kapcsolatot keressünk. Tehát tételezzük a társadalmi-gazdasági uralom és politikai hatalom viszonyát, különnemű egyneműségét. Azt, hogy adekvát és inadekvát viszony egyaránt lehetséges közöttük. Ezt a mai társadalomtudományokban sem az elitista, sem a pluralista orientáció nem tenné lehetővé, mert a gazdasági alapok vizsgálatának kikapcsolásával ezek a két szint relatív önállóságát eleve eltüntetik, s az elitek zárt, vagy éppen versengőnek tekintett (pluralista) hatalmi universumában maradnak elemzéseikkel. Holott a hatalom, aminek gazdasági alapja van, megszilárdult, intézményesült döntéshozatali pozícióvá vált uralom, de nem az anyagi élet reprodukciós síkján, hanem a politikum szintjén szerveződik.

Előzőhöz hasonlóan vulgárisak az esetenként marxista felfogások, melyek logikailag dedukálják a gazdasági osztályuralomból a politikai berendezkedés milyenségét és minőségét, eltüntetve ezzel a hatalom­gyakorlás monopolisztikus, hegemónisztikus-plurális, és osztály­kompromisszumos mivoltának, az állam­formáknak és a politikai rendszereknek a gazdasági viszonyok által meghagyott relatív önállóságát. Holott az osztályuralom és politikai hatalom kapcsolata – éppen a változó és változatos belső társadalmi és külső politikai erőviszonyok függvényében – többféle lehet. ⁴ Különösen igaz ez az átmeneti társadalmak politikai átmenete idején. Akkor, amikor a politikai hatalom formái, mintái adják az eszköztárat a kapitalista gazdaság kiépítéséhez. A politikai hatalom megragadásán keresztül vezet(ett) az út az osztályuralom kiépítéséig, a gazdaság feletti magánhatalomnak privatizációval és kárpótlási törvényekkel való átépítésén keresztül intézményes berendezkedéssé szilárdításáig.

Mégsem a tudományos iparággá vált – elegánsabban, Thomas Kuhnnal szólva paradigmává szerveződött – „transitologie” irodalmát akarjuk gazdagítani. Azt, amely összehasonlító eszközökkel kíván recepteket adni a fejlettségi foktói és egyedi, nemzeti körülményektől függetlennek vélt kelet-közép európai társadalmaknak arra vonatkozóan, hogy milyen lépéseket kell megtenniük ahhoz, hogy – így, theodícea-szerűen – felépítsék a demokrácia és a piacgazdaság optimálisnak tekintett új rendjét. Tehát nem történetteleológiáról, hanem az erőviszonyok dinamikájának elemzéséről lesz szó tanulmányunkban.

A politikai hatalom konstituálódásában először a többpártrendszer szereplői megjelenésének és stabilizálódásának szabályszerűségeit kell bemutatnunk, majd ezután lehet rátérni a közvetlen demokratikus hatalomgyakorlás makro és mikro szintű intézményeinek vizsgálatára. Az új hatalom jellegének ábrázolásával könnyebb lesz megértenünk azokat a társadalmi folyamatokat, melyeket ez a hatalom indukált.

2. A pártok és a pártrendszer tendenciái

A pártok 1988 őszétől kezdődő megszerveződési időszakában igen nagy volt az aktivitás. Gomba módra alakultak a szervezetek. Esetenként tagsággal, gyakran anélkül. Másfél évvel később, 1990 márciusában az első szabad többpárti választások előtt kb. 80 párt jelent meg a színtéren. Azonban már az első formális kritérium, a jelöléshez kerületenként szükséges támogató aláírások begyűjtése is jelentős szelektáló tényezőnek bizonyult, megmutatva, hogy tagság és/vagy pénz nélkül, ezt az akadályt sem lehet átugrani. A 65 törvényesen bejegyzett párt közül 28-nak sikerült legalább 1 jelöltet állítania, de számukat a területi listás küszöb 19-re, az országos lista állításához szükséges legalább 7 területi lista állításának küszöbszáma pedig 12-re csökkentette. Végül a legfontosabb akadály, a törvényhozásba kerüléshez szükséges 4%-os választóvonal megfelezte a pártokat: mindössze 6 párt jutott parlamenti képviselethez. Az érvényes szavazatok 16%-a veszett el, azaz nem eredményezett mandátumot, ami jelentős arányossági deficitet mutatott (Szoboszlai, 1990. 17.)

A legfontosabb azonban mégsem ennek a vegyes – egyéni, területi és országos kompenzációs listából álló – választási rendszernek az arányossági problémáiból következik, hanem a tény maga: már ekkor kialakult az a három pólusú, 6 szereplős párttagoltság, amely immáron hat éve fungál. A konzervatív politikai minőséget 3 párt képviselte: MDF, KDNP, FKgP. A liberális pólust az SZDSZ és a FIDESZ, míg az általában vett baloldal egyetlen parlamenti pártja az MSZP.

Azóta kisebb módosulások voltak a párttagoltságban. Tekintsük át ezeket. A jobboldal legerősebb pártjává a 94-es választásokon leszerepelt MDF helyén az FKgP vált, igaz csak a közvélemény­kutatások szerint, 1995-re. A FIDESZ pozíciót váltott, s a liberálistól a nemzeti-konzervatív pólushoz csatlakozott. Az MSZP 1990 májusában feladta a munkásmozgalom irányzatainak egységét valló korábbi arculatát, s a szociáldemokrata identitásra vett irányt. Jelentős a változás a főhatalomban: az MSZP abszolút többséggel nyerte a választásokat, s szociálliberális koalíció váltotta fel a konzervatív rezsimet, de sem a két önkormányzati sem pedig az 1994. évi országgyűlési választások nem hoztak áttörést a pártrendszerben. Azok maradtak talpon, akik az 1989-90-es törésponton elsőre a parlamentbe kerültek, és senki nem került be, aki akkor nem tudott. Se a jobboldali radikalizmus (MIÉP), sem a liberális Köztársaság Párt, sem az Agrárszövetség, sem a harmadik utas HVK majd Nemzeti Demokrata Szövetség, sem a történelmi szociáldemokráciára hivatkozó párt (MSZDP), sem a kommunista hagyományt vállaló (MSZMP, majd Munkáspárt) nem tudott parlamenti, (sem számottevő önkormányzati erővé válni) – ami parlamentáris köztársaságban a politikai hatalom elosztásának elsődleges eszköze. Az 1994-es választási vereséget követő felelősségvállalás, stratégiai útkeresés és a politikai stílus különbségei előidézte apróbb bomlásterméknek tűnik, hogy az MDF-ből 1996 elején kivált a Magyar Demokrata Néppárt nevű csoportosulás. Figyelemre méltó különös körülmény, hogy színre­lépését az tette lehetővé, hogy a parlamentben bennlévők – az egyedüli kisgazda tiltakozás ellenére – belső szolidaritásuk bizonyosságaként jobbnak találták jogfolytonos parlamenti erőkénti elismerésüket.

Fő szabály, hogy csak az új rendszer történelmi születése pillanatában lehetett megszerezni a bekerüléshez szükséges legitimációt. Jól érzékelhető a pártoknak a rendszerváltáshoz és az ennek középpontjában álló tulajdoni kérdéshez való viszonya alábbi pozícióik felvázolásával (Andor, 1993.). Mindegyik demokráciát és piacgazdaságot mondott – mintha ezekből az elvekből egyféle eredmény – jólét és szabadság – volna csak előállítható. A talpon maradók egységesek voltak tehát a fő irányban, de élesen különböztek abban, hogy milyen tulajdoni formákat, milyen társadalmi osztályok melletti elkötelezettséget reprezentáltak. Pedig a tulajdon kérdésében valóságos differenciálódásuk alapvető összetevőjéről volt szó. Az új elitek tehát többpártrendszerű választások útján legitimálták hatalmukat a parlamentáris polgári demokrácia keretei között Magyarországon. Ugyanakkor a pártok különböző tulajdonosi csoportok érdekeit képviselték a privatizációs folyamatban. Az MDF-hez leginkább a hazai vállalkozók és a régi dzsentri osztály leszármazottai kapcsolódtak, a kereszténydemokraták a tulajdonuktól egykor megfosztott egyházak érdekeit képviselték. Az MSZP az első generációs értelmiség és részben a volt nómenklatúra tulajdonosi ambíciókkal rendel kező tagjait, a kisgazdák pedig reprivatizációs törekvéseikkel elsősorban az 1948 előtti tulajdonosok érdekeit jelenítették meg. Az SZDSZ vállalta a leghatározottabban és a legkoncepciózusabban a pénztőke és a kereskedelmi tőke városi értelmiségnél koncentrálódó hatalmának, valamint a külföldi tőke bevonásának és érdekeinek képviseletét. A komprádor burzsoázia pártja a nemzeti burzsoáziával szemben.

A hatalmi tényezővé nem váló, parlamenti képviselethez nem jutó baloldal szervezeti pozíciói a következők voltak. Az MSZMP, később Munkáspárt elsősorban az állami és szövetkezeti tulajdon védelmét, továbbá a dolgozói és önigazgatói tulajdon bevezetését szerette volna felvállalni. Az MSZP Baloldali Tömörülése a vegyes­gazdaság, a szövetkezeti és munkavállalói tulajdon programját képviselte, de saját pártján belül sohasem juthatott akárcsak jelentős, nemhogy meghatározó befolyáshoz. (Annak ellenére sem, hogy ez az egyetlen platform, amely szervezeti értelemben mind máig, hét éven át talpon maradt). A Baloldali Alternatíva Egyesülés a vegyes gazdaságot a társadalmi tulajdon formáinak dominanciája mellett képzelte el egykor. Kicsiny társadalmi szervezet maradt, a társadalmi önvédelem és önigazgatás programjával.

Ezek a baloldali erők helyesen látták, hogy az alapvető társadalmi viszony a tulajdonviszony, s ennek az elosztáson keresztül a társadalom tagozódására gyakorolt hatása jelöli ki a rendszer kereteit, polgári jellegét. Azt azonban közülük is kevesen gondolták, hogy a magántulajdon erőszakolt bevezetése a termelési struktúráknak és vertikumoknak olyan mérvű lepusztulásával, a szövetkezetek gazdaságpolitikai ellehetetlenítésével jár, mint ami bekövetkezett. Jól áttekinthetőek a hat parlamenti párt 1990-es és 1994-es eredményei az alábbi táblázatból: (Böhm-Szoboszlai, 1995. 25.)

A költségvetési támogatás megszerzéséhez szükséges 1%-os küszöböt 1994-ben további 4 párt haladta meg (Munkáspárt 3,19%; Köztársaság Párt 2,55%; Agrárszövetség 2,1%; MIEP 1,59%), de az őszi önkormányzati választásokon (a Munkáspárt és a MIÉP kivételével) mindannyian a politikai ellehetetlenülés jeleit mutatták.

Mivel magyarázható a hatpártiság alapvető politikai ténye és hogyan állunk Magyarországon a magát nyitott szerkezetűnek deklaráló pluralista demokráciával, ha ennek pártrendszere 1994 őszére, az önkormányzati választások idejére tartósan betokosodhatott? Ha néhány év után befagyott, megmerevedve lokalizálódott a liberális, a baloldali és – némiképp fragmentált állapotban, de nem új szereplőkkel – a konzervatív pólus is.

Az MSZP 1994-ben sikeresen integrálta az egész magyar baloldalt, mint egyetlen kormányzati kompetenciával bíró parlamenti erő, amely kommunikálni képes a médián keresztül a társadalommal, potenciális választóival. Parlamenti fórum, sajtókapcsolatok, értelmiségi befolyás és – jelentős pénzek nélkül – ugyanis ez nem megy. Tartalmilag pedig ki tudta fejezni a magyar társadalom elvárásait és be tudta mutatni a társadalomnak, hogy miben csalódott, s mi volt a valóságos elvárása. A konzervatív koalíció időszaka után – ígéreteiben – megfordította a oksági viszonyt a rendszerváltás és az emberek között. Eljött az ideje annak, mondotta pártvezére, hogy fordítva gondoljuk, mint a konzervatívok: nem az emberek vannak a rendszerváltásért, hanem a rendszerváltásnak kell szolgálnia az emberek érdekeit. A demokrácia nemcsak azt kell, hogy jelentse, hogy szabadon választunk és vállalkozunk, hanem azt is, hogy javuljanak az emberek tényleges életkörülményei. (Szigeti, 1995:131-39.) (Külön elemzést igénylő, de egészen más kérdés, hogy mit valósíthatott és mit valósított meg ténylegesen saját elképzeléseiből az MSZP a szociálliberális koalíció évei alatt.)

A FIDESZ pozíció váltásával megszűnt tiszta liberális erő lenni, amit utóbb névváltoztatása is deklarált (FIDESZ-Polgári Párt). Az Agrárszövetség összeomlása és a Köztársasági Párt kiszorulása következtében az SZDSZ ugyanolyan túlsúlyra jutott a liberális póluson belül, mint az MSZP a baloldalon (Wiener, 1995:36-37.) A modern pártok szavazatszedő gépezetek – mondotta egykor Max Weber –, s az út a hatalomhoz az állampolgári voksokon keresztül vezet. A nyugati fejlődésben e pártokat államosította az a költségvetési támogatás, melynek elsődleges indoka éppen a magángazdaságtól, az üzleti élet befolyásától való anyagi függetlenség biztosítása. Nem így Kelet-Európában. A rendszerváltás szituációjában a pártok költségvetési támogatása arra, vagy legalábbis arra is szolgál, hogy megszerezzék az állami és szövetkezeti tulajdon magánosításának irányításához a közhatalmat. Ahogy az 1990. VII. tv. általános indoklása ki is mondja: „A Vagyonügynökség az Országgyűlés felügyelete, s így az ott képviselt politikai pártok ellenőrzése alatt álló állami költségvetési szerv”. Azét a közvagyonét, aminek 9/10 része a társadalom munkájának utóbbi 40 éve alatt keletkezett. Alapvető kérdés, hogy a magát konszenzusos demokráciának tekintő rendszerben ki és mikor kérdezte meg a magyar népességet arról, hogy a privatizáció államcéllá váljék-e? A stratégiai, hosszú távú történelmi döntés értelmében soha senki. A privatizációt az érdekeltek folyamatosan, a fokozatosság és a vegyes jelleg álarca mögé rejtve, bizonyos értelemben az alkotmány sorozatos megsértésével vezérelték.

JEGYZETEK

^* Ez a tanulmány „A rendszerváltás és a baloldal” című tanulmánykötet számára készült [vissza]

¹ Jelenkor 1995:61 [vissza]

² Erről a körülményről közvetve értesülhettünk napi sajtónkban. [vissza]

³ Jó bizonyíték erre, hogy az NKA résztvevői 1992-93 folyamán megakadályzták, hogy az 1989-es tárgyalásokról készült dokumentumfilmet bemutassák a televízióban. Az EKA kikerült a dobozból (Népszabadság, 1993. dec. 22. t. o.); Változtat-e az MTV az EKA kordokumentumon? (Magyar Hírlap, 1993. december 31. 3. o.) [vissza]

⁴ Lásd Claus Offe elemzéseinek bemutatását a kapitalista gazdaság és a polgári demokrácia összeférhetőségének a kérdéséről: „Az út maga a cél” (MTA PTI 1995.) c. tanulmánykötetemben (326-330 o.) és Bihari Mihály: „A gazdasági alap és a politikai felépítmény kapcsolata”. (In: Politika és politikatudomány. Gondolat 1982.) [vissza]

(A tanulmány második részét júniusi számunkban közöljük.)

MŰHELY

ROZSNYAI KATALIN

Forradalom és munkásosztály

Paul M. Sweezy „A proletariátus ma” című tanulmányáról

A tudományos és technikai forradalom nyomán a fejlett tőkés országokban átrendeződik a munkásosztály: hagyományos nehézipari magja lemorzsolódik, megnő a szolgáltatások súlya az ipari termeléshez képest. Mindez felveti „a forradalom szubjektumának” kérdését – magyarán, azt a kérdést, hogy ha a szocialista forradalom ismét napirendre kerül, milyen osztályok vagy rétegek fogják végrehajtani. Érvényes-e még a marxizmus tanítása a munkásosztály forradalmi szerepéről? Egyáltalán számítani lehet-e a jövőben a proletariátusra mint forradalmi tényezőre? Ezt vizsgálja tanulmányában Paul M. Sweezy, a neves amerikai marxista közgazdász.

*

A történelemben számos példája van annak, hogy belső ellentmondásokkal terhelt társadalmak nem fejlesztik ki magukban a meghaladásukhoz szükséges forradalmi potenciált, és áldozatul esnek a pangásnak, nyomornak, éhségnek vagy az idegen hódításnak – írja az amerikai szerző. – A kapitalizmus ellenben, Marx véleménye szerint, nem a lassú halál vagy a leigáztatás sorsára jut, hanem maga szüli meg saját sírásóját, a proletariátust.

Sokak szemében, akik egyébként marxistának vallják magukat, a proletariátus forradalmi szerepének gondolata a marxi elmélet leggyengébb pontja. Arra hivatkoznak, hogy Nagy-Britannia és más nyugati országok proletariátusa, melyet Marx a nemzetközi forradalmi mozgalom élcsapatának tekintett, napjainkra reformista erővé vált, s elfogadja a kapitalizmus alapelveit. Azt is megjegyzik, hogy a leghatalmasabb tőkés ország, az Egyesült Államok proletariátusa sohasem fejlesztett ki jelentősebb forradalmi mozgalmat vagy irányzatot, és manapság még annyira sem adja jelét ilyesfajta tevékenységnek, mint bármikor azelőtt.

E bírálatok tapasztalati alapja aligha vitatható. Mégsem lenne helyénvaló arra követ­keztetni, hogy Marx elméletét a tények megcáfolták. Helyesebben járunk el, ha az elmélet belső logikájából igyekszünk megérteni, miért tulajdonított Marx a proletariátusnak forradalmi szerepet. így valószínűleg kiderül, hogy a hiba nem az elméletben, hanem annak téves értelmezésében és alkalmazásában van.

Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy a proletariátus forradalmi szerepére vonatkozó elmélet nem érzelmi vonzódásból vagy a munkásosztályba vetett puszta hitből fakadt. Marx meg volt győződve róla, hogy a tőkés rendszer által gerjesztett objektív feltételek kérlelhetetlenül kiformálják azt a forradalmi osztályt, amelynek mind az akarata, mind a képessége meglesz a fennálló rend megdöntésére. Ezt a képességet az osztály számszerű ereje és a tőkés termelési folyamatban betöltött funkciója kovácsolja ki, az akaratot pedig az, hogy a tőke nemcsak az anyagi javaktól rabolja meg az osztályt, hanem – végső fokon elnyomhatatlan – emberi mivoltától is.

Marx álláspontját talán A szent család egyik részlete fejezi ki a legvilágosabban. „Ha a szocialista írók ilyen világ­történelmi szerepet tulajdonítanak a proletariátusnak, ezt semmiképpen sem azért teszik, mert […] a proletárokat isteneknek tartják. Éppen fordítva. Mivel a kialakult proletariátusban gyakorlatilag kiteljesedett a minden emberiességtől, még az emberiesség látszatától való elvonatkoztatás is, mivel a proletariátus életfeltételeiben a legembertelenebbé kicsúcsosodott formájukban összpontosultak a mai társadalom összes életfeltételei, mivel a proletariátusban az ember elvesztette önmagát, de egyúttal nemcsak hogy megnyerte e veszteség elméleti tudatát, hanem a többé el nem hárítható, többé nem szépíthető, abszolút módon parancsoló szükség […] közvetlenül lázadásra is kényszeríti ez ellen az embertelenség ellen, ezért lehet és kell a proletariátusnak önmagát felszabadítania. De nem szabadíthatja fel önmagát anélkül, hogy meg ne szüntetné saját életfeltételeit. Nem szüntetheti meg saját életfeltételeit anélkül, hogy meg ne szüntetné a mai társadalom összes embertelen életfeltételeit, amelyek az ő helyzetében összpontosulnak. A proletariátus nem hiába megy át a munka kemény, de megacélozó iskoláján. Nem arról van szó, hogy egyik vagy másik proletár vagy akár az egész proletariátus időlegesen mit képzel el céljának. Arról van szó, hogy mi a proletariátus, és hogy e létének megfelelően történelmileg mit lesz kénytelen tenni. Célja és történelmi cselekvése saját élethelyzetében csakúgy, mint a mai polgári társadalom egész szervezetében érzékletesen és megmásíthatatlanul ki van jelölve.” ¹

A következő kérdés ez: milyen folyamatok ruházták fel a proletariátust ilyen sajátosságokkal? Sok marxista azt felelné erre, hogy a forradalmi proletariátus a kapitalizmus lényegi tartozéka, vagyis ugyanazoknak a folyamatoknak az eredménye, amelyek magát a tőkés rendszert világra hozták és kifejlesztették. E folyamatok az eredeti felhalmozással, a közvetlen termelőknek termelőeszközeiktől való véres és kegyetlen elválasztásával kezdődnek; ha ez lezajlott, a proletariátus a bővített újratermelés következtében számszerűen megnő, és túlsúlyba jut a társadalomban. (A bővített újratermelés, mint ismeretes, azt jelenti, hogy a bérmunkások által létrehozott értéktöbbletet a tőkések kisajátítják, és egy részét pótlólagos tőkévé változtatják.)

Az elmondottak kétségkívül fedik Marx elméletét a proletariátus eredetéről és mennyiségi növekedéséről. De megmagyarázzák-e, hogy miért tekintette Marx a proletariátust a rendszer megdöntésére hivatott forradalmi tényezőnek? Ha igennel válaszolnánk, fel kellene tételeznünk, hogy a proletariátus kezdettől fogva forradalmi volt, és csak mennyiségi fölényre kellett szert tennie történelmi rendeltetésének megvalósításához. (A bővített újratermelés mechanizmusában ugyanis semmi sincs, ami az osztály minőségi átalakulásához vezetne.) Marx véleménye szerint azonban a proletariátus nem volt eleve forradalmi, csak a tőkés fejlődés során lett azzá. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnünk kell a kapitalizmus két nagy szakaszának marxi megkülönböztetésére, melyet Engels A tőke első kötetének angol kiadásához írt előszavában így foglal össze: az első szakaszt „a kézi munka megosztásán alapuló tulajdonképpeni manufaktúra” jellemzi, a másodikat „a gépi berendezésen alapuló modern ipar”. ² A határvonalat az ipari forradalom húzza meg közöttük. Az ipari forradalom születését Marx 1735-től Wyatt szövőgépének feltalálásától számítja, következményeinek kibontakozását pedig az 1825-ös válságtól, amellyel a nagyipar megkezdi „modern életének periodikus körforgását”. ³

A két szakaszt két alapvető sajátosság különbözteti meg egymástól: az egyik magának a termelési folyamatnak a dinamikájával függ össze, a másik a proletariátus jellegének megváltozásával az első szakaszból a másodikba való átmenet során. A marxista gazdasági elemzés formális fogalmai – állandó és változó tőke, értéktöbblet, bővített újratermelés stb. – mindkét szakaszra egyformán érvényesek, valószínűleg emiatt nem ismerte fel sok marxista közgazdász a megkülönböztetés fontosságát.

Az első szakasz – a manufaktúráké – az ősi kézműves termelés módszereinek kiterjesztése és alkalmazása. A legfőbb újítás az, hogy egyetlen vállalat tömöríti a kézművesek sokaságát, ami lehetővé teszi a specializációnak a régi középkori céhrendszerben elképzelhetetlen módjait és fokozatait. A kézműves mesterségeknek ez a specializációja – a munkamegosztás, ahogy Adam Smith, a manufaktúra-korszak teoretikusa nevezte – ugrásszerű fejlődést eredményezett a munka termelékenységében, és ilyen szemszögből nagy előrelépés volt. Technológiai szemszögből azonban a manu­faktúra még lényegileg konzervatív: a termelékenység növekedése a már meglévő technika ésszerűbb felhasználásából ered, nem pedig új eljárások bevezetéséből. Az utóbbiak – a találmányok – nem tartoznak a manufaktúra lényegéhez. „A tulajdon­képpeni manufaktúra története megmutatja – írja Marx hogyan nyeri el a munkának a manufaktúrára nézve sajátságos megosztása először tapasztalat­szerűen, mintegy a cselekvő személyek háta mögött, a tárgyhoz illő formákat, azután pedig hogyan igyekszik – akárcsak a céhes kézművesség – az egyszer megtalált formát hagyományosan megrögzíteni, és hogyan rögzíti is meg egyes esetekben évszázadokon át.”⁴ Ez természetesen nem azt jelenti, hogy találmányok egyáltalán nem keletkeztek, csupán azt, hogy nem voltak nélkülözhetetlenek, és a meglévő technika működtetői gyakran határozottan szembeszálltak a bevezetésükkel. A körülményeknek ezt a különleges kombinációját Adam Smith érdekes módon úgy írja le, hogy a legfőbb újítások nem a munkásoktól vagy a tőkésektől származnak, hanem a termelési folyamatokon kívül álló „filozófusoktól”. A kor munkásai nemegyszer heves harcokat folytattak a tulajdonosok ellen, akik a tőke béklyóit rájuk kényszerítették. De a termelőerők állapota miatt látóhatáruk nagyon korlátozott volt: nem értették meg sem összefüggéseiben az egész rendszert, sem saját helyüket a rendszerben, így nem is tűzhették ki célul a viszonyok haladó irányú megváltoztatását.

A döntő fordulat Marx szerint akkor kezdődik, amikor a tulajdonképpeni szerszámot az emberről egy mechanizmusra viszik át. ⁵ Miután ez az iparnak egy fontos ágában megtörtént, a hasonló változások a szó legszorosabb értelmében elözönlötték valamennyi többi iparágat, míg uralkodóvá nem váltak a termelőeszközök termelésében is. Érdemes részletesen idézni, hogyan számol be erről Marx. „A termelési mód forradalmasodása az ipar egyik területén maga után vonja forradal­ma­sodását a másikon. Ez elsősorban olyan iparágakra érvényes, amelyek a munka társadalmi megosztása folytán elszigeteltek ugyan, s így mindegyikük önálló árut termel, de mégis összefonódnak, mint egy össz­folyamat szakaszai. A gépi fonás például gépi szövést tett szükségessé, és a kettő együtt szükségessé tette a mechanikai-kémiai forradalmat a fehérítésben, a nyomásban és a festésben, így idézte elő másrészt a pamutfonás forradalmasodása a gyapotszálnak a magtól való elválasztására szolgáló gép feltalálását, és csak ezzel vált lehetővé a pamuttermelés a most szükséges nagy méretekben. Az ipar és a földművelés termelési módjában bekövetkezett forradalom azonban forradalmat tett szükségessé a társadalmi termelési folyamat általános feltételeiben, azaz a közlekedési és szállítóeszközökben is. […] A közlekedés- és szállításügy ezért […] a folyami gőzhajók, vasutak, óceánjáró gőzhajók és távírók rendszere révén fokozatosan hozzáidomult a nagyipar termelési módjához. A félelmes vastömegek viszont, melyeket most kovácsolni, hegeszteni, vágni, fúrni és formázni kellett, a maguk részéről óriási gépeket követeltek, amelyeknek megteremtése meghaladta a manufaktúra­szerű gépesítés erejét. – A nagyiparnak tehát hatalmába kellett kerítenie jellegzetes termelési eszközét, magát a gépet, és gépekkel kellett gépeket termelnie. Csak így teremtette meg adekvát technikai alapzatát, és állt a saját lábára. A gépi üzem növekedésével a 19. sz. első éveiben a gépi berendezés valóban fokozatosan hatalmába kerítette a szerszámgépek gyártását. De csak a legutóbbi (az 1866-ot megelőző – a szerk.) évtizedek folyamán hívta életre a roppant arányú vasútépítés és az óceáni gőzhajózás az elsődleges mozgatók építéséhez szükséges óriási gépeket.” ⁶ Szemben a manufaktúra-korszak technikailag konzervatív kapitalizmusával, a gép­rendszerre alapozott modern ipar minden ízében forradalmi természetű. A technológiai folyamat már nem egy szakképzett kézműves leleményétől vagy egy nagy feltaláló lángelméjétől függ, hanem a tudományok teljesítményeitől. Ez az egyik fő témája A tőke „Gépi berendezés és nagyipar” című ragyogó fejezetének, mely önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy a nagy mű első kötetét maradandóvá tegye. Megpróbáljuk néhány idézettel érzékeltetni a marxi gondolatmenet lényegét. „A gépi üzem elve, amely szerint a termelési folyamatot összetevő szakaszaiban kell elemezni, és az így adódó problémákat a mechanika, kémia stb. egyszóval a természettudományok alkalmazásával kell megoldani, mindenütt meghatározó lesz.” „A nagyipar széttépte a fátylat, amely az emberek elől saját társadalmi termelési folyamatukat elrejtette, és a különböző, természet­adta módon elkülönült termelési ágakat egymással szemben, sőt az ágakba beavatottnak is rejtéllyé tette. A nagyipar elve, hogy minden termelési folyamatot, önmagában és főként az emberi kézre való minden tekintet nélkül, összetevő elemeire oldjon fel, megteremtette a technológia teljesen modern tudományát. A társadalmi termelési folyamat tarka, látszólag össze nem függő és megcsontosodott alakjai a természettudomány tudatos, tervszerű és a célul tűzött hatásnak megfelelő alkalmazásaivá oldódtak fel.” Ebből logikusan levonható a következtetés: „A modern ipar sohasem tekinti véglegesnek a termelési folyamat meglévő formáját. Technikai bázisa ezért forradalmi, valamennyi korábbi termelési módé viszont lényegileg konzervatív volt.” ⁷

A gépi üzem bevezetésével fokozatosan megszűnik a manufaktúra alapjául szolgáló kézművesség, elavul a kézművesek számtalan különleges képessége. Olcsóbbá válik a felnőtt munkaerő, nincs szükség hosszas és költséges képzésre. Megnyílik az út a nők és a gyermekek tömeges foglalkoztatása előtt. A munkaerő-kínálat megnövekedését két további körülmény is előmozdítja: 1. a gépek terjedése kiszorítja és a munkapiacra löki a korábbi kézi munkásokat; 2. a géprendszer tökéletesedése felszámolja a meglévő munka­helyeket, és csökkenti egy meghatározott mennyiségű felhalmozott tőke munkahely­teremtő képességét. A munkaerő­állomány tehát egyrészt felduzzad és homogenizálódik, másrészt keresletének növekedési üteme csökken. Ez döntő változást hoz a tőke és a munka közötti gazdasági erőviszonyban, rendkívüli előnyt biztosítva a tőke számára. A béreket az abszolút létminimumra, olykor annál is alacsonyabbra süllyesztik; a munkanapot hosszabbra nyújtják, mint addig bármikor; fokozzák a munkaintenzitást, hogy lépést tartson a gép szakadatlanul növekvő sebességével. A géprendszer ily módon beteljesíti az eredeti felhalmozás idején megkezdett folyamatot, a munka alávetését a tőke uralmának. Marx felfogásában ennélfogva nem egyszerűen a kapitalizmus, hanem a géprendszer tőkés alkalmazása szüli a modern proletariátust.

Ám az éremnek két oldala van. A modern iparban a proletariátus ereje gazdaságilag ugyan jelentősen csökken a manufaktúra-korszak proletariátusáéhoz képest, potenciális politikai ereje azonban jóval nagyobb. A gyári munka szervezettséget és fegyelmet követel a munkásoktól, ami más területeken is felkészíti őket a szervezett és fegyelmezett tevé­keny­ségre. Végletes kizsákmányolásuk folytán elidegenülnek saját munkájuktól, ter­mé­keik­től, társadalmuktól, önmaguktól. Ellentétben a manufaktúra-korszak specializált kéz­műveseivel, ezek a munkások már érdekeltek a fennálló rend meg­dön­tésében, és képesek is a forradalmi tevékenységre. Róluk szólnak a Kommunista Kiáltvány híres szavai: „A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.” ⁸ A tőke első kötete az ipari forradalom utáni kapitalizmus tüzetes elemzésével támasztja alá ezt a merész állítást.

A manufaktúra-korszak technikája tehát konzervatív volt, proletariátusa nem-for­ra­dal­mi, az ipari forradalmat követő korszaknak ellenben mind a technikája, mind a prole­ta­ri­átusa forradalmi volt. Persze, rögtön hozzá kell tennünk, hogy a „forradalmi” szó mást jelent a technikára, mint a proletariátusra vonatkoztatva. Forradalmi az a technika, amelyik természeténél fogva állandóan és nagy gyorsasággal változik; a proletariátus forradalmiságán viszont azt értjük, hogy az osztály rendelkezik a forradalom végre­hajtásának képességével, bár ezt csak kedvező (forradalmi) helyzetben válthatja valóra. Itt nyilvánvalóan felvetődik a kérdés: ha a forradalmi helyzet valami okbál túl sokáig várat magára, hogyan befolyásolja közben az ipari forradalom technikája a proletariátus összetételét és forradalmi képességeit? A részletes válasz hosszabb vizsgálatot igényelne; egy cikk legfeljebb csak nagy vonalakban vázolhatja, hogy miért formál a jelenkori technikai fejlődés olyan proletariátust, amely forradalmiságban elmarad a 19. sz. ipari forradalmának proletariátusa mögött.

A mai munkások által végzett munkák zöme csekély ismeretet igényel, dehumanizál, és a munkaütem növekedése nyomán csak még taszítóbbá, még elviselhetetlenebbé válik. Bizonyos speciális folyamatok fokozatos gépesítése, a részleges vagy teljes automatizálás tökéletesítése leapasztotta a hagyományos proletariátus létszámát: a „kékgallérosok” – az egykori nagy többség az iparilag legfejlettebb társadalmakban ma csupán szűkülő kisebbséget alkotnak, amely megsokszorozott termelékenységgel dolgozik.

Ugyanakkor számos új típusú foglalkozásra támadt igény. Némelyikük szorosan kötődik az új technikához (pl. a magas képzettségű tudósok, kutatók, mérnökök, techni­kusok, karbantartók, szerelők munkaköre), más foglalkozási ágak a termelékenység emel­ke­déséből származó többlet kezelésével és felszívásával kapcsolatosak (ilyen területeken dol­go­zik a közalkalmazottak jórésze, a kereskedelemben, tömeg­közlekedésben, biz­to­sí­tók­nál, pénzintézeteknél, ingatlanügynökségeknél tevékenykedők többsége stb.). Az Egyesült Államokban ezek a kategóriák ölelik fel a nem-mezőgazdasági munkaerő kb. három­negyedét.

A modern ipar forradalmi technikája következtében radikálisan csökkent a munkások aránya a termelés méreteihez képest. Ezzel egyidejűleg lassan, de lényegesen emelkedtek a reálbérek, ami részint a munkaerő termelési költségeinek emelkedését tükrözi (sok új foglal­koztatási kategóriában nőttek az oktatási és képzési követelmények), részint pedig azt a tényt, hogy a munkások, főként a termelésben dolgozók, nem-forradalmi osztály­harccal el tudták ragadni a tőkésektől a termelékenység-növekedés eredményeinek egy hányadát.

Azt mondhatnánk, hogy e változások ellenére a „kékgalléros” proletariátus továbbra is forradalmi elem a munkás­osztály egészében. Valóban: rövidlátás lenne, ha ma is élő forradalmi potenciálját nem vennénk figyelembe. Nem szabad azonban eltúlozni a különbséget a „kékgallérosok” és az osztály egyéb csoportjai között. Ahogy James Boggs mondja: „Manapság a földszinti »kékgalléros« munkások többsége középiskolát végzett, sokan egyetemre is járnak. Mindnyájan szeretnék gyermekeiket egyetemre küldeni: fiaikat azért hogy ne kelljen majd unalmas gyári munkát végezniük, lányaikat meg azért, hogy ne legyenek kénytelenek házasságot kötni egy »senki fiával«, hanem meg tudják keresni a kenyerüket, és szabadon dönthessék el, férjhez akarnak-e menni vagy sem.” ⁹ Egyszóval, a munkásosztály visszavonhatatlanul fogyatkozó „kékgallérosai” általában nem tartják szükségszerűnek, hogy családtagjaik is abba a társadalmi rétegbe tartozzanak, amelybe ők maguk. És ameddig ez így van, társadalmi viselkedésük és ideológiájuk valószínűleg nem fog különbözni környezetükétől, a nem-forradalmi munkásságétól.

Tekintettel a közvetlen és közvetett hatásra, amelyet a modern technika a munkás­osztály összetételére és jellegére gyakorol, vajon tévesnek kell-e minősítenünk Marx proletariátus-elméletét? Úgy véljük, nem. A marxi elmélet valójában a géprendszernek proletariátusra kifejtett első hatásait tárgyalta, és e tekintetben tapasztalati igazolást nyert az 1917-es orosz proletárforradalomban. Ez a forradalom olyan országban zajlott le, ahol a modern tőkés ipar még csak kialakulóban volt, de már nagy létszámú, harcos szellemű városi proletariátust hozott létre. Ilyen körülmények között a forradalmi helyzet megérlelődésekor (amelyre nyugat-európai országokban a fejlődés hasonló szakaszán nem került sor) a proletariátus pontosan azt a szerepet töltötte be, amit a marxi elmélet neki tulajdonított. A társadalomtudományokban ritkán kap egy elmélet ennyire meggyőző bizonyítékot.

Felvetődik azonban egy sokkal nehezebb kérdés: mivel a kapitalizmus Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban túlélte a modem ipar kezdeti időszakát, és az új technika továbbra is csökkenteni fogja a proletariátus forradalmi potenciálját, vajon ez azt jelenti-e, hogy a 20. sz. második felétől teljességgel el kell vetnünk a tőkés rendszer megdöntésére hivatott forradalmi tényező gondolatát? Nem, erről sincs szó. Az a hiedelem, hogy a kapitalizmusban az ipari proletariátus az egyetlen lehetséges forradalmi tényező, csak akkor ver gyökeret, ha a figyelem kizárólag a fejlett tőkés országokra összpontosul, ahol a modern ipar megszületett, és az új technika kedvező fejlődési feltételekre talált. De a kapitalizmus mint társadalmi rend sohasem korlátozódott az ipari országokra. Valójában – mint Marx felismerte – az országok egyik csoportjának iparosodása kezdettől fogva együtt járt azzal, hogy más országokat kirekesztettek az ipari fejlődésből, és a két országcsoport mindig egyetlen rendszerként létezett. „Mihelyt […] létrehozták a nagyiparnak megfelelő általános termelési feltételeket – írja Marx –, ez az üzemmód olyan rugalmasságra, a hirtelen, ugrásszerű terjeszkedés olyan képességére tesz szert, hogy ennek csak a nyersanyag és a felvevőpiac szab korlátokat. A gépi berendezés egyrészt közvetlenül szaporítja a nyersanyagot, ahogyan például a cotton gin (gyapot szaporította. Másrészt a gépi termék olcsósága, valamint a forradalmasított szállítás és közlekedés fegyverül szolgál idegen piacok meghódítására. Kézműszerű termelések tönkretételével e piacokat a gépi üzem kényszer útján a saját magának szükséges nyersanyag termelési területeivé változtatja. így Kelet-Indiát rákényszerítették, hogy gyapotot, gyapjút, kendert, jutát, indigót stb. termeljen Nagy-Britannia számára. […] A gépi üzem centrumainak megfelelő, új nemzetközi munka­megosztás jön létre, amely a földgolyó egy részét kiváltképpen mezőgazdasági termelési területté változtatja a másik, kiváltképpen ipari termelési terület számára.” ¹⁰

A kapitalizmus globális rendszer, amely a fejlett ipari országok maroknyi csoportjával együtt a tőlük függő többséget is átfogja. Mihelyt ebből indulunk ki, világosan megértjük, hogy a rendszer jövője csak úgy elemezhető megfelelően, ha az erők totalitását, szerves egységét vesszük alapul, nem csupán egy részüket. Lenin volt az első marxista, aki ilyen értelemben látott hozzá a szükséges elméleti átfogalmazásokhoz. 1917-ben kiadott műve, Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka, rámutat: a kapitalizmus a gyarmati elnyomás világrendjévé vált, amely tönkreteszi a népek hatalmas többségét néhány fejlett ország kedvéért, és a zsákmányt két-három állig felfegyverzett kalóz osztja fel egymás között, megvesztegetve annak egy részével a munkásosztály felső rétegét. Ebben a korszakban tehát a proletariátus forradalmisága csökken a marxi időkhöz képest. Az éremnek azonban most is két oldala van. Az imperializmus egyfelől gazdagságot hoz az iparilag fejlett országoknak, és lehetővé teszi munkás­osztályuk élet­színvonalának emelését de másfelől nyomorba dönti a dolgozók óriási többségét a függő országokban. A lesüllyedő tömegek a forradalmi változás potenciális tényezőivé válnak, pontosan abban az értelemben, ahogy Marx a XIX. század proletariátusáról A szent családban feltételezte. Szavai, melyeket a korábbiakban már idéztünk, bizonyára nem alkalmazhatók jelenleg az Egyesült Államok és Nyugat-Európa munkásosztályaira. De vajon nem vonatkoztathatók-e a kapitalizmus globális rendszerében élő függő országok hatalmas népi tömegeire? Vajon Kína és Vietnam győztes forradalma nem bizonyítja-e, hogy ezek a tömegek az imperializmus legyőzésére képes forradalmi tényezőt alkotnak?

A proletariátus tehát nem volt forradalmi a manufaktúra-korszakban, csupán az ipari forradalom nyomán, a géprendszer bevezetésével vált azzá. Ha a modern ipar kezdeti időszakának lehetőségei kihasználatlanok maradnak, az iparosodó ország proletariátusa egyre kevésbé forradalmivá lesz. Mégsem veszti érvényét az a marxi állítás, hogy a kapitalizmus megszüli saját sírásóit. A kapitalizmus globális rendszerében a függőségre ítélt, elnyomott tömegek potenciális forradalmi erőt alkotnak, ugyanazoknál az okoknál fogva, amelyek miatt Marx a modern ipar kezdeti szakaszának proletariátusát forradalminak tartotta (és ugyanabban az értelemben is). Végül, a történelem a második világháború óta bebizonyította, hogy ez a forradalmi erő valóban képes eredményes harcot indítani a kapitalizmus ellen.

A szerkesztőség megjegyzése

Sweezy tanulmánya – bár még a Szovjetunió összeomlása előtt íródott – ma is időszerű, talán inkább, mint valaha. Célszerűnek látszik azonban néhány kiegészítés.

1. Ma már tapasztalatilag bizonyított tény, hogy az ún. „jóléti állam” kétségtelen szociális vívmányai jelentős mértékben a Szovjetunió létének voltak köszönhetők; mihelyt a Szovjetunió felbomlott, a vezető tőkés országok uralkodó körei azonnal meg­kezdték e vívmányok leépítését. A nyugati reálbérek ma ismét stagnálnak vagy csök­ken­nek, és a konjunkturális mozgás szokásos tüneteihez csatlakozik az az új, azelőtt ismeretlen jelenség, hogy a munkanélküliség a gazdaság élénkülésekor sem kezd apadni, sőt még növekszik is.

2. A „harmadik világban” rejlő forradalmi potenciált példázza legújabban a mexikói zapatista felkelés. Az ehhez hasonló újszerű forradalmi mozgalmak jellegéről még keveset tudunk. Tisztázásra vár emellett a régebbi (nicaraguai, salvadori stb.) forradalmi mozgalmak beilleszkedési tendenciája, és ezzel kapcsolatos belső meghasonlottságuk (szétválásuk baloldali, jobboldali és centrista áramlatokra).

3. Valószínű, hogy a perifériák forradalmi tartalékait idővel kiegészítheti a fejlett tőkés országok tömegeinek forradalmasodása, amelyet szükségszerűen előmozdít a kapitalizmus kereteiben többé meg nem oldható általános és globális (minden országra és a társadalmi élet minden területére kiterjedő, az emberiség fennmaradását veszélyeztető) válság. Pozitív megoldás azonban lehetetlen a tömegekre hatni képes marxista pártok nélkül; ha ilyenek nincsenek, a válság fasizmust szül, és pusztulással végződik.

JEGYZETEK

¹ K. Marx – F. Engels: A szent család vagy a kritikai kritika kritikája. MÉM (K. Marx és F. Engels Művei) 2. köt. Bp., 1958. 35-36. o. [vissza]

² Vö. MÉM 23. köt. Bp., 1986. 30. o. [vissza]

³ Vö. uo. 13. o. [vissza]

⁴ Uo. 341. o. [vissza]

⁵ Vö. uo. 348-349. o. [vissza]

⁶ Uo. 357-358. o. [vissza]

⁷ Uo. 430-431., 454. o. [vissza]

⁸ MÉM 4. köt. Bp., 1959. 470. o. [vissza]

⁹ James Boggs: The American Revolution. 14. o. [vissza]

¹⁰ MÉM 23. köt. 421. o. [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Ez a demokrácia csak szép…

Zsidai Péter Tamás Gáspár Miklóssal készített, „A demokrácia szép dolog” című, a Magyar Hírlap 1997. február 22-i számában megjelent, kolumnás interjúja fölött töprengek. Mire e soraim megjelennek, hónapok telnek el, május lesz. Nincs azonban sok reményünk arra, hogy az itt érintett kérdések a közben eltelt idő alatt kevésbé aktuálissá váljanak. Azt, hogy változatlanul olyan demokráciában fogunk élni, amilyenben február végén, ugyanolyan bizonyosra vehetjük, mint azt, hogy közben a szépség fogalma sem alakul át.

Az interjú címében kiemelt állításhoz Tamás Gáspár Miklós azon megfigyelése vezet, mely szerint ma nálunk „helytelen a sajtó felelősségéről beszélni, mert nem hazudik jobban, mint Pista bácsi a sarki kocsmában, amikor azt mondja, nem változott semmi, szabadabbak voltunk a Kádár-rendszerben”.

Ennek a hazugságnak az interjúalany szerint az az ösztönzője, hogy az újságírók és a kocsma­látogatók túlnyomó többségükben „jobban gyűlölik a demokráciát, mint Szálasit, Kádárt és Rákosit együttvéve”. Az emberek ugyanis „szerszámnak tekintik a demokráciát, amivel el lehet érni valamit”, és „senki nem szereti a demokráciát ön­magáért, azaz a szabadságért: a pártokat lenézik, a kisebbik rosszra szavaznak”.

Tamás Gáspár Miklós úgy véli, hogy ez helytelen. „Miért nem gondolja senki, hogy a demokrácia szép dolog? – kérdezi az interjú készítőjétől, aki persze nem válaszol e szónoki kérdésre. – Hogy szabadnak lenni klassz. Finom, jó érzés.” Amit az se ronthat el, hogy „az állam vezetői lopnak, önkényeskednek”, hiszen bűntetteiket címoldalukon leplezik le a lapok, „nincs cenzúra”. A Kádár-rendszerben bezzeg volt, s e Kádár-rendszer, noha lapjai ezt nem írhatták meg, „ezerszer romlottabb volt, mint az önző vircsaftnak szidalmazott új, szabad társadalom. Továbbá nemcsak azt jelenti a demokrácia, hogy mindenki azt beszél, amit akar, hanem azt is, hogy hihetetlenül kitágult a cselekvés tere”.

E nyilatkozattal kapcsolatos töprengéseimet azzal kezdeném, hogy a címmel egyet­értek, ám azzal a módosítással, ami az én cikkem címében olvasható. A demokrácia valóban szép dolog. De csak szép, és így – önmagában véve – se nem erkölcsös, se nem szabad, se nem okos, se nem jó („klassz”). Tamás Gáspár Miklós, aki filozófus hírében áll, nyilván érti ezt a megkülönböztetést. A filozófiai esztétikában kevésbé járatos olvasók kedvéért meg kell jegyeznem azonban, hogy a demokrácia ilyeténképpen olyan, mint egy gyönyörű ifjú hölgy, aki attól, hogy szép, még lehet erkölcstelen (mint egy markecoló kurva), rab vagy rab tartó (mint egy női fegyenc vagy fegyőrnő), buta (mint egy poszt­modern hitű kritikusnő), és elvetemülten rossz is (mint a nagyon szép nők többsége).

Hogy ez az analógia meggyőző legyen, gondoljunk az ókori athéni demokráciára, amely kétségtelenül demokrácia volt, de egyrészt köztudottan rabszolgatartó, másrészt – kevésbé köztudottan – olyan buta is, hogy legjobb filozófusai és írói (nehogy méreg­poharat itassanak velük, mint Szókratésszel) rémülten menekültek e demokráciából az okosabb tirannusok városállamaiba.

Még maradéktalanabb egyetértésre késztet Tamás Gáspár Miklós azon meg­állapítása, hogy a magyar nép a mai pártokat lenézi, mindegyiket rossznak ítéli, s ha szavaz, annak adja a voksát, amelyik a többinél kevésbé rossznak mutatkozik. Azon megfigyelését pedig, miszerint a magyar újságírók és kocsma­látogatók többségének egybehangzó véleménye, miszerint a Kádár­rendszer jobb volt, mint a mai, csak azzal módosítanám, hogy a kocsmákat nem látogató magyarságnak is az a véleménye, hogy a Kádár-rendszer, ha nem is egészében és abszolút módon, de a második felében és viszonylag sokkal jobb volt.

Egyet nem értésem ott kezdődik, ahol Tamás Gáspár Miklós úgy véli, az említettek jobban gyűlölik a demokráciát, mint Szálasit, Kádárt és Rákosit együttvéve. Nem tudom, mire alapozza e feltételezését, az én tapasztalataim mások.

Az emberek egyáltalán nem gyűlölik a demokráciát önmagában; ezt ugyanis – magyarán fogalmazva – le se szarják. S bölcsen és joggal tesznek így, mert a demokrácia önmagában – mint fent rámutattam – nem több egy szép címkénél, melynek társadalmi értéke attól függ, hogy a polgárok szemszögéből nézve erkölcsös-e, jó-e, szabadságukat kiteljesítő-e stb. (Egyébként, aki nem tudná, vegye itt figyelembe, hogy a Rákosi- és Kádár-rendszer is demokrácia volt: népi demokrácia.)

Az emberek csak ezt a mostani demokráciát gyűlölik, mert erkölcstelen, rossz és korábbi – nem túl nagy – szabadságukat is korlátozó. S rágalom, hogy jobban gyűlölik Szálasinál és Rákosinál (ez a párhuzam Tamás Gáspár Miklósé), csak az tény, hogy a Kádárrendszer második felénél gyűlölik (a gyűlölik szó is őtőle való) jobban, s erre – mint látni fogjuk – minden okuk meg is van.

Az interjúalany azon neheztelése, miszerint „senki nem szereti a demokráciát önmagáért, azaz a szabadságért”, társadalomelméleti szempontból tarthatatlan publicisztikai csúsztatás. A demokrácia és a szabadság – ezt mindenki tudja Tamás Gáspár Miklóson kívül – nem szinonimák. S aki azt hiszi, hogy egy ókori rabszolga szabadabb volt az athéni demokráciában, mint a szürakuszai tirannus országában, avagy e rabszolga úgy hitte, hogy „klassz, finom, jó érzés”, hogy egy demokráciában rabszolga, s nem egy tirannus államában, az iratkozzék vissza a középiskolába. (Vagy legyen legalább következetes, és táplálja magában azt a hiedelmet is, hogy a kitelepítettek és a recski munkatábor foglyai is klassznak tartották, hogy sorsukat egy – bár népi – demokrácia határozza meg.)

Kérdőjelet tennék az interjúalany azon megállapítása mellé is, hogy a Kádár-rendszer „ezerszer romlottabb” lett volna a mainál. Lehet, hogy igaza van, s lehet, hogy nincs. Mert ha egyszer – miként helyesen mondja – a Kádárrendszer újságai nem írhatták meg a romlottságokat, s ezeket máig sötét homály fedi, akkor eleve nincs összehasonlítási alapunk. Másrészről viszont a mai romlottságokat a lapok címoldalán tárgyaló cikkek nemcsak az újságírók által felderített tényeket tárták elénk, hanem azt a tényt is nyomatékosan hangsúlyozni szokták, hogy mindez csupán a jéghegy csúcsa. Az igazi nagy lopásokról, korrupciókról, önkényeskedésekről a tetteseken és cinkosaikon kívül senki nem tudhat – jelentős részük alighanem ennek az új demokráciának az „államtitka” is. Két ismeretlen nagyságrendű valamit összehasonlítani pedig tisztességes tollforgatónak nem illik.

Ami a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot illeti, abban igaza van az interjúalanynak, hogy ezek korábban korlátozottabbak voltak, ma pedig szinte korlátlanok. Csak azt nem teszi hozzá, hogy írhat, mondhat bárki bármit, még tüntetésen is ordíthatja, a hatalmon levők úgyis fütyülnek rá. Ha politikusok, a következő választásig úgyis azt csinálnak, amit akarnak, ha pedig tőkések, védi őket a magántulajdon szentsége, a bűntelenség vélelmének jogi alaptétele, no meg a sógorság-komaság. Hasonlóképpen hallgatja el Tamás Gáspár Miklós, hogy sajtója, propagandája annak van, akinek pénze van, s hogy a rádióba, televízióba csak a hatalmon levő klikkek tagjai tehetik be a lábukat, meg azt, hogy a tőkések újabban kezdik kifele rugdosni a szájukat jártató alkalmazottakat… és így tovább.

A legfelháborítóbb azonban az interjúalany slusszpoénja, miszerint „nemcsak azt jelenti a demokrácia, hogy mindenki azt beszél, amit akar, hanem azt is, hogy hihetetlenül kitágult a cselekvés tere”. Mármint ebben a demokráciában a Kádár-rendszerhez képest.

A gengsztereken és a tolvaj újgazdagokon, valamint politikus-klienseiken kívül itt mindenkinek egyre szűkül a cselekvési tere, s különösen a Tamás Gáspár Miklós által emlegetett, a sarki kocsmát látogató Pista bácsié. Azelőtt Trabanton járt: az most vagy tönkrement, vagy ellopták tőle, s újat nem tud vásárolni, mert az életszínvonalát a demokrácia legterrorisztikusabb eszközeivel csökkentették. Azelőtt biztonságban élt, nem kellett rettegnie az állásáért, a nyugdíjáért, a gyereke tanulási lehetőségeiért vagy azért, hogy hol fog lakni az a gyerek, ha felnő, s hogy betegség esetén miből veszi meg a gyógyszereket, miből fizeti ki a gáz- és villanyszámlát – de nem folytatom. Pista bácsi a bőrén érzi, hogy a Kádár-rendszerben neki jobb volt. S ha az újságírók ezt megírják, akkor nemhogy hazudnának, hanem tisztességesen (bár hiábavalóan, hiszen új uraink fütyülnek az újságokra is) végzik a munkájukat.

Azt persze meghiszem, hogy Tamás Gáspár Miklós személyes cselekvési tere 1989 óta valóban „hihetetlenül kitágult” – de mennyire, hogy hiszem. Módosítási javasla­tom így csupán az, hogy máskor fogalmazzon egyes szám első személyben.

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Két könyv a válságról

Bata Imre: Változó horizontok (Tevan Kiadó)
Mítosz és valóság (Argumentum Kiadó)

Válság van, válság volt… Mióta? Csaknem másfélszáz éve, az 1848-as forradalmak bukásától. Nyugaton a „túlérett” kapitalizmus gátlástalan hatalom­gyakorlása, kizsákmányoló volta okán, a tömegek győzelmének minden reménye nélkül. Nálunk – s a periférián másutt is – a feudalizmus fölszámolásának lassú s zűrzavaros módja miatt, mikor is nemcsak a népi, hanem a (szűkebben vett) nemzeti érdekek is folyvást sérültek. A fejlett országok alkotó értelmisége a modernségben fejezte ki lázadó érzéseit, ami a tomboló imperializmus korában az avantgárd mozgalmaiban folytatódott s utóbbi – noha idő előtt – nálunk is megjelent, mégpedig a szocializmus eszméjéhez kapcsolódva; legfőbb hőse Kassák volt. Hanem a korábbi szakaszban még csak halk­szavú szerzők realizmusában szólalt meg a tiltakozás hangja: bármily meglepő, Arany Őszikéiben s késői balladáiban, a szinte már szürrealisztikus Vörös Rébékben s a direkten társadalomkritikusHídavatás-ban. Mindkettő ritka kivétel az Arany korabeli magyar poézisben, a nagy költő saját életművében is.

Bata Imre Változó horizontok címmel egy kis kötetet szentel a századvég és századelő kiábrándult útkereső irodalmának, személy szerint az Arany, Cholnoky Viktor, Csáth Géza, majd Babits életművében feltűnő válsághangulatnak, s Cholnoky publicisztikájának mintegy költői megerősítéseként idézi Ady próféciáit, melyek persze már korántsem halk­szavúak. Ám épp ezzel összefüggésben különösen érdekes Babits irodalomelméleti-esztétikai nézeteinek rekonstruálása korabeli egyetemi hallgatóinak jegyzetei alapján (melyek közül természetszerűleg a Szabó Lőrincé a leghitelesebb).

Bata azonban nem áll meg a válságot kifejező – mondjuk – hagyományos, semmiesetre sem avantgárd szerzők műveinek mélyenjáró elemzésénél, hanem kései Weöres-versek vizsgálatával megmutatja azt, hogy a nem elkötelezett Weöres nehezen fölfejthető „őszikéi” miként keresnek valami új, fix pontot a gondolkodásban, minden kifejezésbeli avantgárd eredmény hasznosításával, de nagyon­is zárt formában ámde az avantgárd (sőt, Ady) társadalmiságától eltérően a kor „polgári” lírája legmagasabb szintjén kifejezett szolipszista filozófiával, amit akkor is meg kell becsülnünk, ha nem József Attila-rangú költészet az, hanem egy nála kétszerte idősebb, érett, mondhatni öreg mesternek játékosan szomorkás remeklése. Hogy nem értjük, vagy ha igen, mosolygunk vagy meghökkenünk (mikor is az egyik remekmű tanulságot hordozó hőse – egy esetlen teknősbéka, amit nem is tudnánk, ha Bata meg nem kérdezi magát a költőt…) – a válsághangulat ilyesféle megkerülése is meghökkentő (ugyanakkor megnyugtató) költői attitűd.

Weöres Marsyas versét (1947) követőleg életművének mintegy három­negyedét szocialistának deklarált körülmények között írta. (Érdekes, hogy ezt a Marszűasz témát szinte ugyanakkor Sarkadi is feldolgozta, tán mindkét író a szellem megnyúzásától rettegett?) Akárhogyan is, Weöres édeskeveset tett magáévá abból, amit a szocializmus az elidegenedés s egyáltalán a válság megoldásaként – nemcsak a politikában, hanem a kulturális életben is – meghirdetett. Mindazonáltal sok tekintetben „társadalmibb” volt, mint nem egy elkötelezett költő-író, a szocializmusnak nem feltétlenül érdek késztette propagandistái. Miért? Mert „elvontságában” is közelébb volt a valósághoz, s hangja – épp hosszú távon – messzebb is hangzott, hiszen hangzik ma is, nem is szólva a személyes-társadalmi lét olyan konkrét, történeti ábrázolásáról, mint a Psyché (amely külön tanulmányt érdemel).

Itt bukkan fel az avantgárd dilemmája, sőt tragikuma. Meg akarja változtatni, váltani a válságban levő világot, ehhez a forradalom szükségességét hirdeti, forradalmian új hangon, amely azonban még a forradalomban (szintén) hívő nem művészértelmiség számára is nehezen érthető-befogadható, nemhogy – szándéka szerint – „tömegeket” mozgósítana. Közben a forradalmi tudatú értelmiségnek – többek közt ezért – saját válságával is szembe kell néznie.

Mindez ma már történeti (és irodalomtörténeti) távlatból lenne vizsgálható, ha ugyan a szocializmus (átmeneti?) megrendülésével bárkit is érdekelne. Pedig a válság és szocialista utópia problematikája mélyenjáró tanulságokkal járhat. Ezért üdvözöljük örömmel azt a hatalmas gyűjteményt, amely Illés László és József Farkas buzgalmából még 1991-ben elkészült, de (a könyvkiadás s ezen belül különösen a szocialista szellemű publikációk elé tornyosuló megannyi akadály miatt) csak most hagyta el a sajtót.

E mű, a Mítosz és utópia irodalom- és eszmetörténeti tanulmányokat tartalmaz, és azon nálunk ritka könyvek egyike, melyben még most is „lobog” a szocializmus eszméje. De korántsem valamiféle apologetikus módon, hanem dialektikus és kritikai megközelítésben. Vizsgálja azt az egész eszmei folyamatot, mely a francia forradalmat követőleg a „modernség” jegyében próbálja a személyes és társadalmi ideált megteremteni. Noha a francia forradalom értelmét és érdemeit épp 200 éves jubileuma jegyében próbálták, Franciaországban is elvitatni (többek között erről szól Köpeczi Béla nagy tanulmánya: A posztmodem-neomodem vitája és a poszt­szocializmus). így jellemző a jeruzsálemi Héber Egyetem professzorának, Talmonnak azon tétele, mely szerint ekkor került szembe a baloldal két irányzata: a pragmatikus liberalizmus és a totalitárius demokratizmus, s utóbbiból származtatható az a totalitáriánizmus, amely messianizmusában a jakobinus diktatúrától Sztálinig egy adminisztratív állam uralmában realizálódott. (Ez utóbbi általánosítás már nem Talmon, hanem egy hajdani marxista: Fürét elmélete, aki nemcsak ezt, hanem a „forradalom befejezettségét” is deklarálja.)

Ez persze csak egyféle „neomodern” értelmezése kétszáz év „modernségének”, amelynek egész (irodalom-történeti áttekintésével szolgál a szóban forgó kötet, különös tekintettel a magyar értelmiségre. Veres András Jászi utópikus szocializmusát ismertetve megállapítja, hogy „Jászi elképzelése egy optimista antropológiára s egy funkcionálisan és harmonikusan működő társadalom eszményére épül”. A tanulmányban különösen figyelemre méltó a századelejei zsidó értelmiség szerepének vizsgálata. Több tanulmány (Csapiár Ferenc, Illés László, József Farkas, Kovács József) foglalkozik a német és magyar aktivizmussal és Kassák fejlődésével, illetve „megváltáseszmét” hirdető makacs következetességével, amely egészében rokonszenvesebb, mint azt az elmúlt évtizedek (szocialista?) tudományossága és ideológiája elkönyvelte. Kassák ugyanis leszámol a „nyomor­irodalommal”, és a művészetek szerepének s új formáinak megítélésében sőt alakításában (mily ritka ez történelmünkben!) teljesen adekvát az akkori legfrissebb nyugati (s orosz) törekvésekkel, mint ahogy Déry a bergsoni (és prousti) időkezelést alkalmazza (noha kevéssé tudatosan) oly korán, hogy az Párizsban is párját ritkítja (Botka Ferenc). Szinte megható Péter Lászlótól Juhász Gyula alkotói maga­tartásának nyomon követése, melyre mindig a magyarság és a munkás­moz­ga­lom összefonódása volt jellemző. Tamás Attila Illyésnek Franciaországban elmélyített szocializmusával foglalkozik, mely nem kritika nélkül, de haláláig tartott. Pomogáts Béla a Gaál Gábor-féle kolozsvári Korunk és az Erdélyi Helikon ellentétekben is közös (erdélyi magyar) érdekeket szolgáló vetélkedéséről szól. Bármily alapos munka Szöllős Péternek Sinkó Ervinről, Laczkó Andrásnak Lengyel Józsefről szóló tanulmánya, mindkettő túlméretezett és belevész a szerzők (főként Sinkó) örökös lelki válságainak ismertetésébe. Többek között a Lengyelcikkben felesleges egy-egy rossz tannovella újraközlése (miközben pl. az érdekes Attila-könyv még Lengyel műveinek jegyzékében sem szerepel).

Két érdekes tanulmány is foglalkozik József Attila szocializmus képével, illetve ennek változásával-fejlődésével: Tverdota Györgyé és Agárdi Péteré, mely utóbbiban Mónus Illés, mondhatni heroikus alakjának felidézése a legérdekesebb (róla Agárdi már külön könyvet is publikált). Szántó Gábor András egyik tanulmánya Majakovszkij tragikus útját írja le, míg a másik arról szól, hogy miként alakult ki a „szocialista realizmus” diktátuma – kétségkívül Sztálin, de (bár erről eddig szó sem esett) Kautsky hatására is.

A sok magyar szerző között feltűnik egy francia hölgy:Irène Selle, aki a francia kollaboráció antiszemita vonatkozásairól s a vele harcban álló ellenállásról ír. A tanulmányban legélénkebben bemutatott Céline semmiesetre sem igazán „értelmiségi” és ha nem is nagy, mégis számottevő szerző, akinek anti­szemitizmusáról eddig is tudtunk, ám e tekintetben való makacsságáról s alpári meg­nyilatkozásairól alig. És nem ő volt az egyetlen. Az viszont legalábbis utólag meg­nyugtatónak tetszik, hogy mennyire határozottak voltak e tekintetben is a kommunisták s az ellenállás többi résztvevői, olyan „nempolitikus” írók is, mint a katolikus Claudel, Green vagy Mauriac.

Illés László két nagy tanulmánya közül első Lukács György esztétikájának kialakulásával foglalkozik, azzal, hogy mily hasznosan működött Lifsic, mily fontos volt a hegeli eszmék marxista „talpra­állítása”, Marx és Engels szétszórt esztétikai észre­vételeinek egységes koncepcióba vonása és a történelmi regény kapcsán, ahogy maga Lukács írta: „a történelmi szellem és a nagy, társadalom egészét ábrázoló irodalom kölcsönhatásainak” vizsgálata, különös tekintettel a forradalmi demok­ráciára s az élet tényeinek ellentmondásosságára, szemben a vulgáris demokráciával és vulgár-szociológiával, ami lehetővé teszi a realizmusnak (az irodalmon túl is) központi fogalomként való meghatározását. Még aktuálisabb Illés másik tanul­mányában a kassáki avantgárd és mai posztmodern (Esterházy) szembesítése. Mind­kettő a modernség egy-egy fázisa, de míg előbbi aktivitásra késztetne), utóbbi feladja az irodalom társadalmi céljait, miként erről Esterházy mondja: „Az irodalom csak eszköz, nincs oka és célja… semmit sem változtat meg, és őt sem erősíti meg semmi”. Minden ideológia gyűlöletes számára. Ez nyilván válságjelenség, részben azonban mégis „reális üzenet” – megfelel a poszt­szocializmusnak és értelmezi a létet de ezt (és ebben tér el a hajdani avantgárdtól:) „nem követi a jövő semmilyen projektuma”, „nem keres semmiféle jövőt”.

Szintén a posztmodern témával foglalkozik Köpeczi Béla már említett, kötetzáró tanulmánya, amely a posztmodern tant előzményeivel s a neo­konzervatív ideológiával kapcsolatban, filozófiai összefüggéseiben s az általa kiváltott baloldali értelmiségi kritikával, elsősorban Habermasnak a posztszocializmussal vitatkozó írásaival együtt vizsgálja. „Az ember felszabadításának a követelménye nem vesztette el aktualitását, s ezért továbbra is korszerű a konszenzuson alapuló szocializmus.” De a forradalmat hosszú folyamatként kell felfogni. És ennél többet ma még nehezen mondhat bárki is.

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Chomsky újra magyarul

Noam Chomsky: Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme.

Századunk második felének kétségtelenül legjelentősebb nyelvésze Chomsky, tőle fordításban könyvet megjelentetni, róla átfogóan írni hallatlan bátorságot kíván. Az utóbbi feladatot ügyesen oldotta meg jelen könyv utószóírója, Pléh Csaba (265-273. o.). Bár külföldön se ritkaság, nyilván egzisztenciális okokból az utóbbi egy-két évtized magyar könyvkiadására egyedülálló módon jellemző, hogy a kiadói sorozatszerkesztő gyakran egy­személyben egészen más műveletek végrehajtója is. Itt a két sorozatszerkesztő (Osiris Könyvtár, Nyelvészet) egyike, Zólyomi Gábor a fordító, másika Pléh Csaba utószóíró.

Az utószótól függetlenül röviden érdemesnek látszik összefoglalni, hogy ki is Chomsky. Noam Avram Chomsky (*1928. december 7. Philadelphia) amerikai nyelvész, író, politikus. Apja, William Chomsky hebraista nyelvész volt, fő műve (1958) fia paradigmaváltó, korai munkájával nagyjából egyidőben jelent meg. Felesége Carl Schatz Chomsky, akivel 1949-ben házasodtak össze, szintén nyelvész, elsősorban fonetikával és nyelvelsajátítással foglalkozik. Chomsky mestere az amerikai strukturalizmus vezető képviselője, Zellig S. Harris volt, s a Pennsylvania Egyetemen írt doktori disszertációt, amelynek az itt ismertetett kötetben is megjelent kivonatos változata, a Syntactic Structures (1957) paradigma­váltást jelentett a nyelvészetben, ez számít a strukturalizmust felváltó generatív nyelvészet első meg­fogalmazásának. 1955-től az amerikai Cambridge-ben, az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) tanít, közben számos más egyetemen vendégprofesszor.

Érdekes életrajzbeli párhuzam, hogy Chomsky maga is behatóan foglalkozott a héberrel (ő maga is írt fiatalon héber morfofonemikát), s apja műve e tárgyban máig alapvető mű, s hasonlóképpen: az 1960-as évek egyik legjelentősebb generatív nyelvésze, a koránt elhunyt Uriel Weinreich – maga is jelentős jiddis tárgyú nyelvészeti művek szerzője – apja, Max Weinreich, a jiddis egyik legkiválóbb kutatója volt.

Míg a XX. század korai strukturalizmusa a nyelvet statikus jelrendszernek fogta fel, a máig uralkodó generatív felfogás dinamikus szabályrendszernek tekinti. Chomsky generatív nyelvelméletének főbb kérdései: miben áll és hogyan alakul ki az egyén anyanyelv-tudása, s hogyan használja ezt? Míg a strukturalisták az anyanyelvtudást az egyén tanulás útján elsajátított, készségként használt szokás­rendszerének tartották, Chomsky és követői szerint az anya­nyelv­tudás velünk­született képességből adódó, rekurzív, véges elemhalmazból végtelen produktumot előállítani képes mentális struktúra. Az említett kérdések megválaszolására, a velük kapcsolatos problémák megoldására Chomsky a generatív grammatika fejlődése során számos új technikai eszközt vetett be, teoretikus konstrukciót dolgozott ki. (Legkorábbról, Harisszel egyi­dőben a transzformáció, az 1960-as évektől a kompetencia és performancia, a mély- és felszíni szerkezet, az 1980-as évektől a kormányzás és kötés stb.). Általában az embereknek – sőt sok nyelvésznek is – az a hiedelme, hogy a nyelvleírásban használatos fogalmak (fonémák, morfémák, szavak, szófajok, mondatok, ragozások stb.) konkrét tények, nem pedig módszertől függő absztrakciók. A generatív nyelvészet fejődése során komoly mennyiségű, gyakran magától Chomskytól eredő, sajátosan értelmezett absztrakció keletkezett, s némelyikük korai állapotát jól mutatja be a mostani könyv.

Chomsky politikai írásaiban az anarchizmus és az egalitariánus szocializmus hívének mutatkozik. Téma­választását illetően általában a kortárs világ főbb rosszait (vietnami háború, USA külpolitika, politika által manipulált sajtó stb.) igyekszik kritizálni. Nyelvészként is, politikai közíróként is hallatlanul termékeny, átlagban évente legalább egy új, de jobb éveiben négy könyvet is megjelentet.

Chomskytól idáig magyarul féltucat kisebb tanulmány és könyvrészlet (felsorolásuk a 275. oldalon, két további Havas, szerk., 1982: 101-140, 349-381, egy további Siptár, szerk., 1989: 5-11) jelent meg, valamint két teljes (Chomsky 1957, 1965) és egy majdnem teljes könyve (Chomsky 1968) egyetemi jegyzetként (Antal, szerk., 1986), továbbá egy vele készült, a francia Flammarion kiadó Dialogues sorozata számára készített, először 1977-ben megjelentetett beszélgetéssorozata (Chomsky 1985). Ez utóbbinál beszélgetőpartnere és bizonyos értelemben társszerzője a fiatalon elhunyt, főleg nyelvészettel és költészettel foglalkozó, a párizsi Magyar Műhely tagjaival is jó kapcsolatot tartó francia hölgy, Mitsou Rónát volt.

Ami a mostani kötet válogatását illeti, Chomsky túlságosan is terjedelmes munkásságából voltaképpen jó érzékkel választottak ki két vitathatatlanul klasszikus munkát. Jelen kötet azonban elsősorban tudománytörténeti szempontból érdekes, az 1950-es és 1960-as években készült Chomsky műveket tartalmaz (Chomsky 1957, 1968), s Magyarországon, magyarul sem számít egyik sem nóvumnak. Chomsky ezen korszakainak ugyanis lassan már tíz éve van ennél teljesebb magyar kiadása is (Antal, szerk., 1986), ráadásul olvasható nézeteinek rövidebb, de sokkal modernebb össze­foglalása is (Chomsky 1985). Ugyanakkor Chomskynak az 1980-as évektől kifejlett újabb elméletei (kormányzás és kötés stb.) magyarul legfeljebb össze­foglalásokból, adaptációkból hozzáférhetők (kiváló ebben a műfajban: Kiss & Szabolcsi 1992). A nyelvtudomány, s ezen belül a generatív nyelvészet fejlődésére jellemző, hogy a kimondottan generatív, sőt általában szűkebben is chomskyánus szellemben megírt új magyar mondattanban (Kiefer szerk., 1992) jóformán egyetlen hivatkozás sincs az ebbe a kötetbe foglalt művekre, s a látványos technikai apparátus (szabályok, ág­rajzok, címkézett zárójelek, számozott példamondatok) azonossága ellenére az újabb generatív nyelvészet messze jár az 1960-as évekbelitől.

A könyv 4. oldalán, azaz az impresszum oldalán található egy vallomás zárójelben: „A Mondattani szerkezetek, valamint a Nyelv és elme 2., illetve 3. fejezetének fordításakor Antal László 1986-ban készült fordításaira is támasz­kodtunk.” Ez több pontosítást is megérdemel. Egyrészt a Nyelv és elmének az első, és nem a 2. fejezete jelent meg Antal könyvében (1986: 321-342). Másrészt nem lett volna understatement elhagyni az is-t atámaszkodtunk elől, mivel legalábbis gyakran nagyjából annyit módosított a fordító az Antal szerkesztette fordításokon, mint amennyit egy nagyon lelkiismeretes, hozzáértő és bátor kiadói szerkesztő (mondjuk az Európa Kiadó normái szerint) változtat a neki benyújtott nyers kéz­iraton. Az ilyesféle tevékenység végzőjét – akármilyen ügyesen teszi is dolgát – az utóbbi évtizedekben Magyarországon nem volt szokás fordítónak nevezni. Lehet majd vitatni, hogy a fordítások úgy különböznek-e egymástól, mint mondjuk a Don Quijote vagy a Shakespeare-drámák különböző magyar fordításai. Mindenesetre Zólyomi Gábor tényleg átgyúrta az egész szöveget, s az ő megoldásai – amennyire meg tudom ítélni – többnyire jobban sikerültek. (További probléma az Antal szerkesztette könyv fordítóinak valódi személye.)

Tudománytörténeti kuriózum, s csak szerkesztői gondatlansággal magyarázható a 131-132. oldalon található Kiegészítő irodalom a generatív nyelvtanhoz című, a generatív nyelvészet néhány, az 1957-et követő fél­év­tizedbeli fontos tanulmányát tartalmazó bibliográfiájának megjelentetése – ez ugyanis Chomsky 1957-es könyvének 1963-as reprint kiadásából lehet átvétel, s már 1965-ben tökéletesen elavult volt.

Az említett, Antal László szerkesztette, ELTE egyetemi jegyzetként kiadott Modern nyelvészeti szöveggyűjtemény (I-V.I., 1981-1986) a világon egyedülálló módon a XX. század szinte valamennyi jelentős nyelvészeti irányzatáról átfogó képet adó, monumentális fordításgyűjtemény. (Az összesen 11 kötet annak idején pár száz – maximum 537! – példányban jelent meg, s pár tucat forintért voltak kaphatók, az egész sorozat ára volt 264 forint 50 fillér, időközben áruk megsokszorozódott.) Ennek a sorozatnak egyetlen kötetében annak idején Chomskytól lényegesen több – és talán fontosabb – jelent meg, mint a mostani kötetben.

Papp Ferencnek, a generatív grammatika egyik első hazai alkalmazójának alighanem találó véleménye szerint annak idején az újgrammatikus iskola vezető egyéniségének, Hermann Paulnak az alapvetését azért nem volt érdemes lefordítani, mert nyelvészeink akkoriban mind tudtak németül. (Chomskyt tehát nyilván azért nem érdemes, mert ma nyelvészeink mind tudnak angolul.) Ugyancsak figyelemre­méltó az ilyen jellegű művek potenciális olvasótáborát felmérő, a hazai tudományos könyvkiadást is jellemző megfigyelése: „Olyan kevesen vagyunk, hogy fordításban nem érdemes, vagy csak igen nagy késéssel lehet a fontos új dolgokat kiadni, amikor azok már nem is újak, nem is hathatnak annyira” (1991: 197-8). Az Osiris Könyv­tárnak – úgy egyébként a tudományos könyvkiadás egyik legigényesebb képviselő­jének -jelen darabja maradéktalanul megfelel a Papp Ferenc által felvázolt negatív elvárásoknak.

Chomsky az 1960-as évek óta is sok „fontos új” művet írt, s az 1990-es évek közepén talán fontosabb ezek megismerése, mint két klasszikus művének újra­kiadása. Tulajdonképpen örülhetnénk tehát az új magyar Chomskynak, de tudni kell, hogy ez már úgy-ahogy de magyarul megvolt, s helyette tőle sokkal korszerűbb, ma hasznosabb műveket is le lehetett volna fordítani az Osiris Könyvtárhoz méltó igényes kiadásban.

(Osiris-Századvég)

IRODALOM

Antal László szerk.: Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény VI. Első rész. Fordította Csongrády Zsuzsanna, Lázár A. Péter, Nádasdy Ádám. Bp.: Tankönyvkiadó, 1986.

Chomsky, Noam: Syntactic Structures. The Hague: Mouton 1957.

– : Aspects of the Theory of Syntax. Cambridge, Mass & London: MIT Press 1965.

– : Language and Mind. New York: Harcourt, Brace & World 1968.

– : Generatív grammatika (Beszélgetések Mitsou Ronat-val). Fordította Pap Mária. Bp.: Európa 1985.

Chomsky, William: Hebrew. The Eternal Language. Philadelphia: The Jewish Publication Society of America 1958.

Havas Ferenc, szerk.: Szemantika a generatív grammatikában. Bp.: Tankönyvkiadó 1982.

Kiefer Ferenc, szerk.: Strukturális magyar nyelvtan. 1. kötet. Mondattan. Bp.: Akadémiai 1992.

Kiss Katalin, E. & Szabolcsi Anna: „Grammatikaelméleti bevezető.” In: Kiefer, szerk., 1992: 21-77.

Papp Ferenc: „Éljen a változás!” In: Sz. Bakró-Nagy Marianne & Kontra Miklós, szerk.: A nyelvészetről – egyes szám, első személyben. Bp.: A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv­tudományi Intézete 1991:197-8.

Paul, Hermann: Prinzipien der Sprachgeschichte. Halle: Max Niemeyer 1898 (1880).

Siptár Péter, szerk.: Modern fonológiai szöveggyűjtemény I. Szemelvények a generatív fonológia irodalmából. Bp.: Tankönyvkiadó 1989.

KÖNYVAJÁNLAT

„Európa épül. E nagy kihívásnak – önmagának – csak úgy felelhet meg, ha számot vet történetével, mely nélkül elárvult és boldogtalan volna.” A jövő építésének jegyében vállalkozott öt különböző országbeli nyugat-európai kiadó, s hatodikként a műveket magyar fordításban megjelentető Atlantisz Kiadó arra, hogy az Európa születése című sorozatban az európai történelemről, a gazdaság, a politika, a társadalom, a vallás és a kultúra területéről a legjobb kortárs történetírók egy-egy művét közreadja. A sorozat főszerkesztője, Jacques Le Goff a könyvsorozathoz írt előszavában így fogalmazza meg a kiadás célját: „Arra a kulcskérdésre keressük a választ, mellyel mindenki szembesül, akit megérintett a születő Európa eszméje, vagy éppen részesének tudja magát: Kik az európaiak? Honnan, s hová tartanak?” Az európai történelmet, művelődéstörténetet új megközelítésbe dolgozták fel az eddig megjelent kötetek szerzői (Benevolo: A város Európa történetében; Hof: A felvilágosodás Európája; Montanari: Éhség és bőség), akárcsak Michel Mollat du Jourdin, a párizsi Sorbonne professzora, több gazdaságtörténeti mű szerzője, az Európa és a tenger című művében. A laikus olvasó számára is rendkívül érdekes könyvben azt vizsgálja, hogy milyen szerepe volt, van és lesz a tengernek a földrész és lakói életében. A kis félszigetet, Európát határoló tengerek és a földrész geológiai, időjárási viszonyait, a tengeri városállamok kialakulását, a tengert mint a hatalom forrását, ismeretek adóját és közvetítőjét, a kereskedelem tengeri útjainak kialakulását, összekötő és elválasztó szerepét, a tengerekért folyó harcokat, a tenger munkásainak életét, a művészeteket ihlető tengert, a tengeri tudományokat, s a tengert mint az európaiak közös örökségét világszemléletük alakítóját mutatja be az antik világ óta. A témára vonatkozó gazdag bibliográfia zárja a nemcsak tartalmában értékes, hanem kiállításában is rendkívül igényes kötetet.

Nyugat-európai tengeri nagyhatalom legújabb­kori történetét jelentette meg a Zrínyi Könyvkiadó. Gazdag Ferenc Franciaország története című munkája 1989-ben jelent meg először, az 1945-1988 közötti időszakról, most pedig szinte napjainkig tágítva, az 1945-1995-ig tartó kerek félévszázadot mutatja be, elsősorban a gazdasági, kül- és belpolitikai változások összefüggésében, Mitterand második elnökségéig. A történész szerző a francia történeti-politikai fejlődést vizsgálja, azt a folyamatot, melynek során Franciaország az elmúlt öt évtizedben nemcsak gyarmatbirodalmát, de világhatalmi jelentőségét is fokozatosan elveszítette. A gaulle-izmus válsága, az 1968-as események, Pompidou gazdasági jellegű megoldási kísérletei, Giscard d’Estaing nyitási kísérletei a fejlődő országok felé, Mitterand amerikaellenes kulturális csatája, „befejezetlen kezdeményezései”, a franciák szerepvállalása a kelet-európai rendszer­váltás támogatásában, pozitívan nem értékelhető lépéseik a balkáni háború idején – mind a szerepvesztés egy-egy meghatározó mozzanata. A tényszerű történelmi összefoglalásban a szerző a kulturális vagy eszmetörténeti folyamatokat épp csak érinti néhány európai jelentőségű alkotó és mű kapcsán, mint pl. André Bazin, Breton, Sartre, Camus vagy André Gide esetében. Naprakész, jó apparátussal kiegészített munka, elsőrendű tájékozódási forrás arról az országról, ahol az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is megszületett.

„Gyalogolsz egy­szál magadban / a tenger mentén lankadatlan / rajta kalandozó dereglye / sebeinket -elviszi messze / a hullám dühödt fékevesztett / életünk rajta megfeneklett / s gyalogolok egy­szál magamban / a tenger mentén elhagyatottan”. Sandra Jayat Franciaországban élő cigány költőnő versét aMadarak aranyhegedűn című antológiába válogatta be a kötetszerkesztő Bari Károly. Európai cigány költők és írók műveinek nagyszabású, áttekintő bemutatására vállalkozott, összegyűjtve e sajátos életérzést közvetítő, különleges tematikájú, színes képi világú irodalmat, melyet az európai kultúra most sarjadó ágának nevez. Ez a fiatal cigány irodalom még keresi kifejezési eszközeit, formáit, nyelvi lehetőségeit. Az irodalmi alkotások nyelvi különlegességére, a fordítás sajátosságaira is felhívja figyelmünket a szerkesztő, a kötet bevezetőjében, nevezetesen arra, hogy pl. a cigány szerzők gyakran nem cigányul, hanem annak az országnak a nyelvén írnak, ahol élnek; részint mert nem ismerik a cigány nyelvet, másrészt a sokféle cigány dialektus miatt a befogadás is igen szűk körre korlátozódna. Ráadásul a különböző országokban a cigány nyelv lejegyzésének írásjelei is eltérőek, ezért a fordítások valamilyenközvetítő nyelvből készültek. Nem véletlen tehát, hogy Bronisfawa Wajs Papusas lengyelországi költőnő verseit Kovács István fordításában, a bulgáriai Szali Ibrahim költeményeit Szondi György avatott tolmácsolásában, a szerbiai Jovan Nikolicét pedig Vujicsics Sztojan átültetésében olvashatjuk magyarul. A kötetben a felsoroltakon kívül olaszországi, albániai, romániai, szlovákiai, németországi, spanyolországi, svájci, angliai és természetesen magyarországi, sőt Magyarországról kivándorolt cigány alkotók műveit – verseket, meséket, elbeszéléseket, drámai műveket, regényrészieteket – olvashatjuk, a magyar szöveg mellett, ha eredetileg volt, cigányul is. Kitűnő műfordítók sora munkálkodott az említetteken kívül azon, hogy hozzáférhetővé váljanak a magyar olvasók számára is az európai cigány irodalom jeles alkotásai. A kötetvégi életrajzi jegyzetek is megismertetésüket szolgálják a Romano Kher/Cigányház kiadványában.

Az európai antológiát válogató-szerkesztő, Bari Károly Tizenkét királyfi címmel cigány népmesék újabb gyűjteményét is közreadta. A romániai kheretuno rom, a köröndi khelderás, valamint a magyarországi lovári, cerhári és csurári dialektust beszélő cigányok között maga gyűjtötte, jegyezte le és fordította a meséket 1974-1995 között, s közli a mesemondók adatait és a gyűjtés helyét is. Barinak 1985-ben jelent meg először cigány folklórral foglalkozó kötete, a Tűzpiros kígyócska, ezt követően több népköltési és népmese gyűjteménye, népköltészettel foglalkozó tanulmánya, sőt hanglemeze is napvilágot látott erdélyi és magyarországi cigány népdalokból. A kötet címadó meséjét a tizenkét királyfiról Solymosi Ágoston Fickó, a Zala megyei lovári törzsből való cigány férfi mondta el, beleszőve a mese keletkezéstörténetét is, eképpen: „No, volt, hol nem volt egy mese. Mese ha nem lett volna, szavak se lettek volna. Az ember azért foglalkozik ezzel, hogy a nap elmenjen, nincs mit csinálnia, nincs munkája.” (Romano Kher/Cigányház kiadása.)

Az Osiris Könyvtár / Történelem, sorozatában megjelent a nemzetközi hírű angol cigány­kutató, Sir Angus Fraser történeti, nyelvészeti és antropológiai vizsgálatokat összegző etnohistóriája a kilenc évszázada Európában élő, vándorló népről, a cigányokról. „Történelmünknek legalább a feléről alig áll rendelkezésünkre használható írásos emlék, melynek alapján végigkísérhetnénk a cigányok útját. Sőt, amikor az emlékek szaporodni kezdenek, azok kivétel nélkül kívülállóktól származnak, akik sok esetben tudatlanok és értedének voltak, telve előítélettel.” – írja Fraser A cigányok című művében. A téma nemzetközi – és magyar – forrásanyagának feldolgozásával, a különböző, eredetüket magyarázó elméletek ismertetésével először a nyelvi bizonyítékokat sorakoztatja fel, illetve erősíti azt a feltevést, hogy a cigány nyelv őse az indoeurópai nyelvcsalád valamelyik alágazatához tartozik. Beszámol a különböző, eredetet kutató antropológiai vizsgálatokról, etnikai párhuzamokról. A könyv további fejezeteiben a nyugatra vándorló cigányság történetét követhetjük nyomon Perzsiától a Balkánon és Magyarországon át a nyugat-európai országokig. Eközben az eltérő életmód és kultúra kiváltotta társadalmi konfliktusok, foglalkozási, települési viszonyok, a holocaust, az emberi jogok, a nyelvi változások tényeit vizsgálja. Rendkívül sok magyar vonatkozású adatot tartalmaz a mű, melyet a magyar kiadás szerkesztője, Zsolt Angéla a legaktuálisabbakkal egészített ki, beleillesztve a szövegbe. A felhasznált tényanyag széles spektrumát a 23 oldalas bibliográfiai összeállítás is jelzi. A cigánykérdés magyar nyelven olvasható szakirodalma kitűnő, laikusok számára is élvezetes, sok új ismeretet nyújtó művel gazdagodott.

Tengeráramok. Találóbb címet aligha lehetett volna adni a mai finn költők antológiájának, mely a Széphalom Könyvműhely Turczi István versfordításait bemutató sorozatának első darabja. Kétszeresen is érdekes tehát a kötet, hiszen nemcsak áttekintést kínál a kortárs finn költészet jeles alkotóinak munkáiból, hanem egy költő, író, műfordítói munkásságának foglalata is. Turczi István irodalmi munkásságát öt verseskötet, két regény, három színházi bemutató, rádiós és televízió­műsorok jelzik, s ő az alapító szerkesztője az első magyar költészeti folyóiratnak, a Parnasszusnak is. Műfordításai közül az újabb ausztrál, majd az izraeli költészet bemutatását ígéri a kiadó. A finn antológiában tíz költőt mutat be, a kötet címadó versét (milyen szép finnül is: Merivirrat!) az 1956-ban születettArto Melleri írta. S ilyen szép a vers magyarul:

„Nincs kikötő, nincs hullámtörő.
Csak zúgó
vizek és az áramlás
öröktől újrakezdődő körforgása.
Felszedtük szívünk horgonyát
és a tengeráramok visznek, visznek,
tévedhetetlenül…”

(emmi)