SIMOR ANDRÁS

Egy szegény ördög fohásza

Végy ki testéből e képviselőnek,
hová hét éve vezényelt a Sátán,
nincsen őnála ártalmasabb ártány,
pedig a vályúnál sokan röfögnek.

Pokol tüzét sem érzem égetőbbnek,
Belzebub sem cipel több bűnt a hátán,
én szégyenkezem ennyi gazság láttán,
csak eme szájból többé ne üvöltsék.

Nem én szálltam meg őt, ő szállt meg engem,
bukott angyal sem süllyedhet ily mélyre,
ments meg, Uram, ki lakozol a mennyben,

világok veszte van itt, éjek éje,
engedj az alvilágba visszamennem,
sátánfik közé, nyugalmat remélve.

Déjà vu

Gyáva rablók és tébolydába illő
miniszterek között kell élnünk ismét.
Harmincöt éve távozott el innét,
hol tekereg a múlt, iszonyú hüllő.

A hon házában hány semmirekellő,
ha nem látnánk tévében, el se hinnénk.
Déjà vu-idő, olyan megint, mint rég,
ez új világ, mely rakétákat fellő

a Marsra, ám a Föld szegénye kushad,
nyomorítja undok politikushad,
Hunniából jött kriptaszökevények.

Borzasztaná őt e mostani látvány,
mert mindezt megírta már Sándor Kálmán,
krónikása sok hajdani szegénynek.

Helikonra igyekvő tudósoknak

Ez tercinát foldoz éppen,
az szonettet rímre gombol,
fáj a tüdőm, májam, lépem
a verselő doktoroktól!

Előszót ír nagy Potentát,
klasszikusok híve sírig,
megleli a vers patentját,
melyre csukódik vagy nyílik.

Szegény Móricz Zsigmond, íme,
nem vérzik a költők ríme,
nagydoktorok valahányan!

A lelkem akkor lesz könnyebb,
ha nem veszek kézbe könyvet,
vagy ha versüket kihánytam.

BARANYI FERENC

Május

A rengő lomb virágtalan,
gyümölcsre nincs reménye,
a nép az utcán csak rohan,
hol hömpölyögni kéne.

Tántorognak a bogarak
a pimpós jelszavaktól,
s füstköd takarta ég alatt
az ünnep elbitangol.

A szabadság koldulni megy,
de nem kap vért, se könnyet,
a rend, az egykor szép gyerek
kezét sem fogja többet.

Ügyünk, úgy tetszik, tönkrement –
maradjunk hát a tönkön
zsibbadt fenékkel várva fent,
hogy új hajtása nőjön,

várva, hogy jár mindenkinek
a zsendülés jogán juss,
hiszen sokáig nem lehet
virágtalan a május.

Kicsit fehérebb lett

Aznap, mikor meghalt az apja:
kicsit fehérebb lett az arca,
délben elém tette az ételt,
s azt mondta, hogy ő már ebédelt.

Másnap, mikor délután kettő
körül sem berregett a csengő:
készülődni kezdett sietve,
mintha várni nem volna mersze.

Harmadnapon – mert rápiroslott
egy alma, mit még ő hagyott ott –
kívánta, hogy a percnyi szégyen
örökre az arcára égjen.

Nem könnyezett a temetésen,
gyászát nem látta senki. Én sem.
Méltósága árulkodott csak arról,
hogy majdnem összeroskad.

Számító óda – szponzorálás reményében

Midőn a gond vidám kedved egére
felhőket piszkít, szívedre ne vedd:
haladéktalanul menj le a KÖZÉRT-be
s vegyél egy pezsgőt – az tesz jót neked!
Nincs más megoldás, nem használ a nő sem,
éretted bár nyavalya törje ki,
egyéb nem nyújt vigaszt nehéz időkben,
csak egy palack félédes Törley!

A gondok piszkát jókedved egéről
leoldja rögtön könyörtelenül,
buborékjai kis napok: csak fény dől
belőlük egyre – s kedved földerül,
pokolba párolognak két szemednek
tájékáról a bánat könnyei,
erőt, hitet, kiutat, segedelmet
nyújt egy palack félédes Törley!

Hát ne emészd magad, akármi baj van,
mutass fügét a sorsnak bármikor,
van jóbarátod, nem vagy már magadban:
borszármazék, de hívebb, mint a bor.
Ez meg nem gyötri gyomrod, mert direktben
a lelkedbe fog beleömleni,
s ott semmi sem buzoghat nemesebben,
mint egy palack félédes Törley!

TABÁK ANDRÁS

A hamiskártyás

Tüdőszanatóriumi történet 1962-ből

– Az egy főre eső lábvíz Európában – mondta Terstyánszky úr, az öreg biztosítási ügynök. – A lábmosás emelkedő tendenciája a népi demokráciákban a tőkés Nyugattal szemben… Csak látták volna azokat a mesés grafikonokat! A párttitkárunk a hetedik mennyországban érezte magát. – Nyögdécselve megigazította a kötést a hóna alatt, és hanyatt dőlt a magasra polcolt párnán. – A világért sem akarom megbántani párttitkári érzelmeiben, Stefanik úr – pillantott a bányászra –, de ha az az elvtársa kiteszi a fejét meg a seggét az ablakba, maga azt hiszi, hogy ikertestvérek.

Stefanik tüskésre nyírt, deres haját simogatta; szemlátomást nem volt elragadtatva a történet bevezetésétől.

– Micsoda marhaság lesz ez? – dörmögte lágy, palócos kiejtéssel.

– Egyáltalán nem lesz marhaság – ellenkezett a kisöreg. – A szóban forgó lábmosás históriája, amelyben Terstyánszky Ernő meglehetős szerephez jutott, ékesen jellemzi a magyar fejlődés egész karakterét.

– Nofene – csodálkozott rá Stefanik, bár széles arcáról nem tűnt el a gyanakvás, s átpillantott a szoba harmadik ágyára, ahol dr. Bozsik, a csontsovány, gyomorbeteg küllemű ügyvéd gubbasztott.

Délután volt, a napi csendes­kúra ideje, de ma elbliccelték, és egy kis poharazgatást csaptak itt hármasban, annak megünneplésére, hogy Terstyánszky úr megtudta a délelőtti kontrollon: a műtétje kitűnően sikerült. Stefanik most töltött a demizsonból, melyet hazulról csempésztek be neki, és titokban elmosolyodott. Vasból van a kisöreg, gondolta. Ha nyitott pizsamakabátja alól nem látja elővillanni a vastag kötést, aligha hiszi el, hogy ez a hetven fölötti apró kis ember nemrég nehéz operáción esett át. Ahogy Terstyánszky úr ott trónolt az ágyban, bepólyált hátát a párnának vetve, fénylő, tojás­kopasz kobakjával, pufók és derült ábrázattal, ravaszkásan csillogó szemmel, maga volt a testet öltött derű és egészség.

– No, hát halljuk – szólt Stefanik, miután kiitta a borát. – Hol történt a história? Hol és mikor?

A kisöreg fölemelte a poharát, egy pillanatra elgyönyörködött a ragyogó, rubintos vörös borban.

– Inotán – felelte. – Inotán, ötvenegyben.

– Inotán? – Stefaniknak leesett az álla. – Hogy a csudában került maga Inotára?

Terstyánszky úr kuncogott, bár nem a legderűsebben. – Hát, nem éppen szabad akaratomból…

– Közveszélyes munkakerülés, mi? – szólalt meg rosszmájban dr. Bozsik. – Avagy tiltott szerencsejáték? Halljuk, Terstyánszky, dicsekedjék csak! – És szigorúan tekintett a bányászra. – Tudja, hogy mi a breton-keverés? Nekem egy könnyelmű pillanatában bemutatta. Eszébe ne jusson valaha is kártyázni ezzel a sipistával!

– Az esze tokját, drága doktor úr – pillantott rá nyájasan a kisöreg. – Maga hírből sem ismeri a talentum adta méltóságot. Mondja, kérem, el tudja képzelni, hogy Yehudi Menuhin koncertet adjon egy bárzongorista kíséretével? Ugye, nem? Hát, Terstyánszky Ernő sem ült le soha életében szurokmadarakkal olyan asztalhoz, ahol komoly játék folyt. Jelzem, ez nem is annyira tisztesség, mint inkább önérzet dolga.

– Örülök, hogy jelzi – epéskedett dr. Bozsik. – Még sírva találtam volna fakadni ennyi nobilitás hallatán.

– Ami pedig a breton-keverést, a volta-ütést meg a többi huncut kunsztokat illeti – folytatta a kisöreg –, biztosíthatom, kedves doktor úr, hogy kitanult gamblerek társaságában annyira sem menne velük, mintha széllel szemben próbálna pisálni. Egyébiránt hadd hívjam fel a szíves figyelmét arra a körülményre, hogy Terstyánszky Ernő büntetlen előéletű. Terstyánszky Ernőnek, uram, sohase volt afférja a törvénnyel.

– Ez legfeljebb csak a törvény tökéletlenségét bizonyítja – lőtt vissza az ügyvéd.

Naphosszat egymást szekálták. Stefanik jónak látta, ha közbeavatkozik.

– Halljuk hát – nógatta Terstyánszky urat. – Ötvenegybe Inotára került… és nem köztörvényesként…

– Szó sincs róla – méltatlankodott a kisöreg. – Ellenséges, osztályidegen elemként. Holmi, állítólagos, népidemokrácia-ellenes izgatás… – Közben behunyt szemmel hörpintette ki a poharát, de nem ám egy hajtásra, kontármód, ahogy a két szobatársa, hanem vérbeli ínyencként ízlelgetve, forgatva meg a szájában minden egyes kortyot. – Az előzményekhez ugyanis hozzátartozik – folytatta, letéve a poharát –, hogy a fenti nyomós indokokból kifolyólag ezerkilencszázötven december harmincegyedikéi hatállyal rendőrhatóságilag kiutasítottak Nagy-Budapest egész területéről.

– Kitelepítés?

– Nem, legalábbis nem formailag. Nem jelöltek ki megszabott tartózkodási helyet. Budapesten kívül szabadon mozoghattam.

– Csak a fővárosi lakhatást vonták meg – bólintott az ügyvéd. – Ez volt az enyhébbik eset.

Stefanik is bólintott, de okosabbnak találta nem firtatni. – No, és aztán… aztán mi történt?

Terstyánszky úr a vállát vonogatta. – Holmi lakás- és vagyonelkobzás. Én meg a nyakamba vettem az országot. Némi érdektelen viszontagságok után végül Inotán kötöttem ki.

– Engem hónapokon át azzal etetett – krákogott megvetően dr. Bozsik –, hogy Dunapentelén volt kultúrfelelős.

– Hogyne – hagyta rá a kisöreg –, valaha meg Biarritzban krupié.

Az ügyvéd legyintett. – Hiába is csűri-csavarja, Terstyánszky, amióta fölmetélték, többet konfabulál, mint azelőtt, és minden alkalmat megragad, hogy szidhassa a rendszert.

– Semmi konfabulálás – tiltakozott a kisöreg. – Ami a rendszer szidását illeti, abban már akad valamicske igazság. De először is minden más rendszert sokkal jobban tudok szidni, másodszor pedig az én esetemben, amint elmondandó történelemből is kiviláglik, ez a szidás kizárólag népen belüli, hogy azt ne mondjam, Terstyánszkyságomon belüli ellentmondás, tehát korántsem antagonisztikus.

– Hm!… – hökkent meg dr. Bozsik, és olyan savanyú kifejezés jelent meg amúgy is örökké savanyú ábrázatán, hogy Stefanik önkéntelenül is elnevette magát. Busa szemöldöke alól elővilágító, jóindulatú kék szemével már megenyhülten vizsgálgatta a kisöreget.

– Folytassa csak – nógatta ne hagyja zargatni magát. Engem már biz’isten, egész fölcsigázott! Szóval Inotára került. De hát mi az ördögöt csinált ott?

– Mint ellenséges, osztályidegen elem, segédraktárnoki minőségemben derekasan kivettem a részemet a November 7. Erőmű építéséből. Rettenetes munkaerőhiány volt ott, kérem. így aztán priusz ide, priusz oda, két kézzel kaptak utánam abban a mizériában, pláne amikor kiderült, hogy valójában nagyon is használható osztályellenség vagyok én.

– És ott volt a buta párttitkár?

– Ott bizony – bólintott a kisöreg, s eközben bámulatosan mozgékony arcán úgy váltakoztak a legkülönbözőbb grimaszok, hogy megint csak mulatni kellett rajta. – Azt hiszem, minden különösebb fantázia nélkül is elképzelhető, hogy egy majd kétméteresre sikeredett, legalább ötnegyed mázsát nyomó hústorony, aki ráadásul még párttitkár is, mennyire ott tud lenni azon a helyen, ahol éppen van. Irdatlan termeténél, mondhatom, csak a butasága volt irdatlanabb. Meg sem kísérlem, uraim, hogy leírjam önöknek annak a piramidális butaságnak már-már megindító szépségét. Egyébiránt Sillye Balázsnak hívták, és akadtak tanúk, akik szentül állították, hogy hibátlanul le tudja írni a nevét.

– Jó kis firma maga – dohogott Stefanik mosolyogva. – Hanem azt még mindig nem értem, hogy mi köze volt a buta párttitkárnak a lábmosáshoz.

– Ő volt az első, akit meg kellett nyerni a lábmosás ügyének.

– Aha, szóval ő sem mosta a lábát.

– Nem hát. Uradalmi cseléd volt azelőtt, és a Festeticsek latifundiumán nem kergették éppen ostorral a zselléreket, hogy mossák a lábukat. Miután tehát Terstyánszky Ernő megérkezett Inotára, hogy építse a szocializmust és a helyszínen alaposan körülszimatolt, kénytelen volt megállapítani, hogy a szocializmus építése, tisztesség ne essék szólván, elég büdösen folyik. Önöknek bizonyára sejtelmük sincs róla, hogy egy tizenöt fős barakkban micsoda bűzegyveleget hoz létre harminc mosdatlan láb.

Az ügyvéd az orrát húzogatta. – Pfúj! Valami kevésbé gusztustalan témát is választhatott volna, Terstyánszky… – De a bányász közbevetette, hogy akár tetszik, akár nem, az új társadalmat sehol sem rózsaolajjal kikent ficsúrok építik.

– Szent igaz – helyeselt Terstyánszky úr –, hisz már Lenin elvtárs is megmondotta, hogy a szocializmushoz vezető úton olyan lábakkal kell járdalnunk, amilyenek a rendelkezésünkre állnak, ámde abban már kételkedem, hogy azt is hozzáfűzte volna, miszerint lábainknak okvetlenül büdöseknek kell lenniük. Sőt, pontosan az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve. Tudniillik, ha igaz, amit alapfokú marxista szemináriumi tanulmányaim során szerencsés voltam elsajátítani, hogy a tömegeket építésre kell szervezni, mert éppen az építés által lehet nevelni őket, akkor ez az elméleti sarkigazság véleményem szerint érvényes arra is, hogy tántoríthatatlanul előrehaladó lábaink éppen az előrehaladás folyamata közben tisztuljanak meg és árasszanak éjjelente kellemes szappanillatot.

– Terstyánszky Ernő elmélyíti a marxizmust – károgta dr. Bozsik. – Nekem itt csakugyan bűzlik valami, de nem az, ami magának. Az a gyanúm, hogy túl kényes az orra.

A kisöreg vette a lapot. – Gondolja, doktor úr? – kérdezte barátságosan. – Nos, az meglehet kérem, hogy Terstyánszky Ernő származásánál és neveltetésénél fogva az átlagnál jóval érzékenyebb szaglószervvel rendelkezett. Csakhogy a kérdéses kifinomult szimatát Terstyánszky Ernő egyáltalán nem használta fel ürügyül individualista elkülönülésre, hanem éppenséggel a közösség rendelkezésére bocsátotta. Min mulatnak, uraim? Ha belegondolnak abba, hogy az inotai kooperáció építkezésében sok ezren vettek részt, akkor el kell ismerniük, hogy a lábmosás korántsem nevezhető smonca ügynek.

– Nem hát – bólogatott Stefanik persze hogy nem!

– A mi részlegünkben – magyarázta Terstyánszky úr a bérlista tanúsága szerint, négyszáznyolcvankét fő dolgozott. Mármost ha ebből leszámítok is circa háromtucatnyi mérnököt, műszakit, magamfajta deklasszált elemet, valamint a lábápolásra is szigorú gondot fordító, osztályöntudatos kőművest, még mindig marad négyszáznegyvenöt mosdatlan láb.

– Az összeadás téves – szakította félbe ismét az ügyvéd. – Egy láb kimaradt az összegből.

Stefanik szemrehányóan nézett rá, hogy mi a fenének kukacoskodik még ebben is, de a kisöreg megdicsérte: – Igen helyes észrevétel, doktor úr! Ám a végsumma mégsem hibádzik, tudniillik Kahulics bácsi, az éjjeliőr féllábú volt.

– Mindezek után – folytatta aztán – önök is igazat adhatnak Terstyánszky Ernőnek, aki egy szép napon e szavakkal állított be a pártirodára: „Kedves Sillye elvtárs, ez így nem mehet tovább…” Hazudnék, uraim, ha azt állítanám, hogy Sillye Balázs rokonszenvvel hallgatta meg a panaszaimat, de becsületére legyen mondva, meghallgatta. Azután felette barátságtalanul csak annyi megjegyzést tett: ha valóban úgy áll a dolog, hogy a proletariátusnak még a szagát sem állhatom, akkor a legokosabb, amit tehetek, hogy kikérem a munkakönyvemet, és elkotródom az építkezésről.

– Nem maradt más hátra, kidobtam az adumat. Emelt hangon a tudtára adtam, hogy a legkevésbé sem önös indítékokból fordultam hozzá, hanem azért, mert elvi kérdésről van szó, és az elvi kérdéseknek ő a helyi illetékese. Ezzel sikerült meglepnem. „Micsoda? Még hogy a lábszag… elvi kérdés?” „A lehető legnagyobb mértékben” – erősítettem meg, hozzátéve, hogy egy olyan öntudatos bolseviknek, mint amilyen ő, ezt igazán könnyű belátnia. Hiszen a lábmosás mint olyan, okvetlenül a felépítmény kategóriájába tartozik, mivel szükségképpen magába foglal bizonyos ideológiai tartalmakat. Jelesül, az átkos múlt visszahúzó erőként jelentkező maradványainak a problémáját. S minthogy tudjuk a felépítmény visszahat az alapra és formálja azt, korántsem lehet közömbös számunkra, hogy miként hat rá vissza. Jól, avagy károsan? Ha ugyanis bűnös közönnyel viseltetünk az iránt, hogy dolgozóink mossák-e a lábukat vagy sem, természetesen továbbra sem fogják mosni, miáltal akaratlanul is hozzájárulunk ahhoz, hogy a dolgozó tömegek változatlanul az elmaradottságnak abban a megalázó állapotában vesztegeljenek, ahová egykor kizsákmányolóik süllyesztették le őket. Mármost szerezhetünk-e ennél nagyobb örömet az osztályellenségnek, amelynek nincs hőbb vágya, mint hogy a proletariátus továbbra is elmaradottságban leledzzék. „Hm – mordult fel Sillye elvtárs. – így, első hallomásra van benne valami…” Ám végleg lefegyvereznem csak akkor sikerült, amikor egy szerencsés fordulattal felhívtam rá a figyelmét, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom dicső győzelme után a bolsevik párt vezetői egyik legsürgetőbb feladatuknak tekintették az oroszországi gőz- és kádfürdők kisajátítását és ingyenessé tételét az egész dolgozó nép számára. Érvelésem óriási hatást tett Sillye elvtársra. Ha létezik reveláció – hát ez volt az. „Igaza van – kurjantotta el magát, görögdinnye nagyságú öklét az asztallapra zuhintva –, igaza van, a szentségit, ezerszer is igaza!”

– Összeült hát pártvezetőségünk, és alapos elvi vita után úgy döntött, hogy bár Terstyánszky Ernő burzsoá-kispolgári beütés, az adott kérdésben helyes álláspontot foglal el, amely összhangban áll a Magyar Dolgozók Pártja második kongresszusának határozataival. Vagyis az a nagy megtiszteltetés ért, uraim, hogy a népi demokrácia, fennállása óta első ízben, bizalmat szavazott nekem. Mi több, felszólított, hogy a mosdatlan lábak ügyét vegyem a kezembe, és társadalmi munkában azonnal fogjak hozzá az áldatlan állapotok felszámolásához…

– Hiába kacagnak, uraim, ezt a támogatást én nem becsültem le. Éppen elég zegében-zugában megfordultam már a világnak ahhoz, hogy tudjam: a monte-carlói kaszinótól a londoni üdvhadseregig a földkerekség minden jelentősebb vállalkozása szilárd ideológiai fundamentumra épül. Nagyon is csalatkoztak hát azok az elvtársak, akik a pártvezetőség egyöntetű bizalomnyilvánítása ellenére gyanakvással fogadták lábmosásfelelősi kinevezésemet. Ez a gyanakvás még jó darab ideig megmaradt, és maga Sillye elvtárs sem volt teljesen mentes tőle. Ez akkor derült ki, amikor szokásos esti ultipartink közben, amelyen kettőnkön kívül egy volt balmazújvárosi partizán, továbbá Bablena Károly sztahanovista kőműves és kibicként Schönfeld Lipót bérelszámoló is részt vett, előterjesztettem két pontba sűrített akcióprogramomat. Mivel Sillye elvtársnak aznap este különlegesen jó lapjárást biztosítottam, fenntartás nélkül egyetértett az első pontba foglaltakkal. Nevezetesen azzal, hogy a leg­ön­tudato­sabb párt­tagokból alakítsunk egy aktív magot, amelyre szervező munkánkban kellő mód támaszkodhatunk. Ám a második ponttal, amely a „lépésről lépésre győzni” módszer alkalmazását indítványozta a konkrét helyi viszonyokra, már egyáltalán nem értett egyet. Ezért főleg magamat kellett kárhoztatnom. A játék ördöge ugyanis elragadott. Elkövettem azt az öreg hibát, hogy elfogtam az ultiját, holott szégyen­szemre öt adulapot tartott a kezében. A csúfos fiaskó és a többiek dörgő hahotája úgy felhergelte, hogy hallani sem akart többé a „lépésről lépésre győzni” módszer alkalmazásáról, hanem az asztalt csapkodva azt követelte, hogy felemelt ötéves tervünk határidő előtti teljesítéséhez hasonlóan a lábmosás bevezetését is kettőzött ütemben valósítsuk meg. Először is figyelmeztettem rá, hogy guberálja le a veszteségét, majd óva intettem attól, hogy a dolgot elhamarkodjuk, mert még ugyanolyan pancser módra befuccsolunk, ahogy ő az ultimójával az imént. Erre vérben forgó szemmel a tudomásomra hozta, hogy a körmömre fog majd nézni, ha a lábmosás bevezetésével gatyázni merészelek.

– De már az első tapasztalatok is engem igazoltak. Az aktív mag ugyan napok alatt létrejött, mivel a taggyűlés határozattá emelte, hogy ezentúl, súlyos fegyelmi terhe mellett, valamennyi párttagnak és tagjelöltnek kommunista kötelessége az esténkénti lábmosás, de amint sejtettem, ez csak kiindulásnak volt elegendő. Mert bármilyen felemelő látványt nyújtottak is az elvtársak, ahogy estelente komor arccal a lábukat áztatták a barakkok előtt, bámulatos önmegtartóztatással tűrve a kevésbé öntudatos dolgozók vaskos és bomlasztó gúnyolódását, példájuk egyáltalán nem talált követőkre. Sillye Balázs párttitkár ekkor ismételten önkritikát gyakorolt. Hozzájárult, hogy munkánk súlypontját az agitációs és felvilágosító feladatokra helyezzük át, s hogy pártonkívüliek bevonásával létrehozzunk egy öttagú operatív bizottságot az ügyek irányítására. A bizottság az ultiparti tagjaiból, és Schönfeld Lipót párton kívüli bérelszámoló bevonásával, azon nyomban megalakult. A nevezett bizottság pedig első ülésén, Sillye elvtárs indítványára, engem kooptált elnökévé, s az ideológiai ellenőrzés jogát fenntartva, gyakorlatilag szabad kezet adott elgondolásaim végrehajtására. Többé nem keresztezte elképzeléseimet, sőt az operatív bizottságban valamennyi vitás kérdés tárgyalásakor az én pártomra állt. „Az az ember – jelentette ki egy ízben mogorván –, aki akkor fogja el Sillye Balázs ultiját, amikor csak akarja, mindenképp alkalmas rá, hogy a Tiszta Lábbal Inotáért mozgalom teljhatalmú irányítója legyen.”

– Csakhamar örvendetes eredményekről adhattam számot. Jómagam, aki hajdanában-danában a reklámszakmába is belekóstoltam, nagy fontosságot tulajdonítottam a blikkfangos propagandának. S mivel szemináriumi kötelező olvas­mányaim egyikében örömmel felfedeztem, hogy ebbeni véleményemben Lenin elvtárs is osztozik, hangsúlyozván a jelszavak megválasztásának kivételes jelen­tőségét a forradalmi vezetésben, teljes gőzzel hozzáláttam agitációnk elő­készítéséhez. Egyetlen dolgozót sem lehetett volna megnyerni az ügynek ilyen jelszavakkal: moss lábat, mert büdös vagy! Még kevésbé effélékkel: a lábmosás a higiénia elengedhetetlen tartozéka! Ezek a jelszavak részint sértőek lettek volna, részint csak növelték volna az amúgy is általános gyanakvást a haszontalan, úri huncutságnak és passziónak tekintett lábmosás iránt. Ahhoz, hogy nagy tömegeket bevihessünk a lábmosásba, más jelszavakra volt szükség. Olyanokra, amelyek tudatosították, hogy a lábápolás az adott történelmi helyzetben politikailag felbecsülhetetlen értékű, konkrét forradalmi tett, és amelyek dolgozóinkkal megértették, hogy tulajdon emberi felemelkedésük nélkülözhetetlen feltétele is.

– Hát így indultunk neki, kérem. A faliújságok és a csasztuska-brigádok megkezdték a felvilágosító munkát. Ma is emlékszem még néhány rigmusukra. „Dúlhat-fúlhat Truman, Horthy / Lábat mos már minden proli!” „Munkás-paraszt szövetség / A lábmosás egészség!” „Kiművelt fő, tiszta láb / Építsd a nép országát!”

Stefanikra pillantott, aki nem állta meg nevetés nélkül, majd zavartalanul folytatta.

– Egy percig sem hivalkodom azzal, hogy ezek a rigmusok a Parnasszus ormait ostromolták, de jól szolgálták a célt, és megragadtak az emberek fülében. Aztán különböző plakátok jelentek meg, egyik napról a másikra valósággal kitapétázva a barakkok falait. Egy ma már országos hírnevű absztrakt festőművészünk, akkoriban még élmunkás fémmázoló, készítette őket remekbe. Az egyiken Sir Winston Churchill uszított a lábmosás ellen, egy másikon Truman elnök ragadta el a négerektől az utolsó vizes­lavórjukat is. Egy harmadikon Franco éppen sortüzet vezényelt egy csapat asturiai bányászra, akik a rezsim elleni tiltakozásuk kifejezése­képp, feltűrt gatyaszárral és igen öntudatos arccal a lábukat áztatták. Az irodákban, a raktárakban, a felvonulási épületekben, az ebédlőben, de még a reteráton is öles lózungok függtek. „Ne engedd át a lábmosás jogát az ellenségnek!” „Minden este lábmosással 5 éves tervünk diadaláért!” „Az új típusú ember lábat mos!” „Tiszta lábbal lépj a szocializmusba!” Népi tánccsoportunk az üveges tánc muzsikájára forró sikert aratott a szappanos tánccal és a lavór-csűrdöngölővel. Öntevékeny színjátszóink lábmosásra buzdító rövid jeleneteket mutattak be. Egyik szatirikus jelenetükben például két meg­átalkodott reakciós vérforralóan azon gúnyolódott, hogy az uralomra került prolicsőcselék el akarja sajátítani a lábmosás művészetét, holott a lábápolásra csak jó házból való úriembereknek van igényük. A nagyobb hitelesség kedvéért az illető úriemberek szerepét, hosszas rábeszélésemre, Péchy-Pucher Béla hajdani bankvezér, a GYOSZ egykori volt elnökségi tagja, és egy Z. Szabó nevezetű, kisajátított földbirtokos volt szíves elvállalni. Szerepüket olyan őszinte átéléssel alakították, hogy csakis Sillye Balázs herkulesi erejének és néhány jelenlevő párttag halált megvető bátorságának köszönhettük, hogy a nézőközönség végül meg nem lincselte őket.

– A rövidke jelenet olyan viharos felháborodást keltett építkezés­szerte, hogy másnaptól már tucatjával jelentkeztek lavórért, szappanért, lábsóért, és dühödten mosni kezdték a lábukat. A magasépítők pedig röpgyűlésükön felajánlották, hogy Rákosi Mátyás elvtárs közelgő ötvenkilencedik születésnapja tiszteletére, kollektiven bevezetik a rendszeres lábápolást. Felajánlásukat határidő előtt teljesítették, sőt, mint utóbb kiderült, voltaképpen még túl is teljesítették, mert néhány különösen lelkes DISZ-ifi nemcsak estelente, de reggel, műszakkezdés előtt is buzgón megmosta a lábát… Szabadna tudnom, hogy min kacag ilyen jóízűen, Stefanik úr?

S most már határozott méltatlankodással meredt a bányászra, aki a könnyeit törölgette.

– Már elnézést – jelentette ki rosszallóan –, roppant furcsállom, Stefanik úr, hogy éppen ön fogadja ilyen komolytalanul az elbeszélésemet. Nagyon téved, kérem, ha azt képzeli, hogy holmi olcsó viccről vagy vásári komédiáról volt szó. Arról volt szó, kérem, hogy néhány ezer alacsony kultúrfokon élő embert a minimális civilizációs szintre kellett emelni. És engedelmével, ez aligha volt kevésbé lényeges, mint új gyárak vagy erőművek építésé.

A bányász kézzel-lábbal integetett, hogy igaza van, maga is teljesen egyetért, de a nevetéstől még mindig nem tudott szóhoz jutni.

– Az a benyomásom, uraim – folytatta Terstyánszky úr –, hogy önöknek fogalmuk sincs arról, micsoda keserves dolog igényeket teremteni. Olykor bizony mindennél keservesebb. Nem dicsekedhetem el azzal, hogy valami alapos ismerője volnék Marx Károly munkásságának, de annyit még én is felcsippentettem belőle, hogy tudjam, mennyit kesergett azon a jelenségen, amit így fogalmazott volt meg: „az elnyomottak átkozott igénytelensége”. És ezt nem véletlenül tette, tisztelt uraim. Az igénytelenség szörnyű kölönc azok nyakában, akiknek fel kellene emelkedniük. Az igénytelenség az elmaradottság és a primitívség szimptómája. Elmaradott és primitív emberekkel pedig felette kilátástalan bármi olyasmibe fogni, amit elmaradottságuk és primitívségük miatt felérni sem tudnak.

– Nicsak! – ámuldozott dr. Bozsik. – Akár egy dühös néptribun!

– A primitívség elleni fellépést tehát még akkor is üdvözölni kell – szögezte le harciasán a kisöreg –, ha történetesen Terstyánszky Ernő kezdeményezi, aki más­különben, mi tűrés-tagadás, valóban egy megveszekedett, öreg individualista.

– Ejnye már, no – csitította a bányász –, hiszen egyikünk se mondja, hogy nincs igaza! Én meg aztán különösen nem. Minden egyes betűjét aláírom annak, amit elmondott, de hát, ha egyszer mégis olyan fene mulatságos…

Terstyánszky úr félbeszakította. – Nem, kérem, ez egyáltalán nem mulatságos. Sőt! Ha mindenáron tudni akarják, inkább szomorú, hogy ilyen eszközökhöz kellett folyamodnunk. És legkivált az a szomorú, hogy az egész kérdés egyáltalán felvetődött. De felvetődött, és meg kellett oldani. Ez pedig nem volt nevetséges. És a marha jelszavaink sem voltak azok. Megfeleltek a korszak szellemének. A korszak naiv volt és gyermekes, akárcsak hősei, a tömegek. Olyanoknak kellett venni őket, amilyenek, hogy másokká váljanak. Éppen ezért még Sillye elvtárs tökfejének szüleménye, az egy főre eső európai lábvízstatisztika és lábmosásgrafikon sem volt nevetséges. Megcsináltam én azt is, kérem, meg én! Méghozzá szíves-örömest, és úgy, hogy hét nyelven beszélt!

– Annak a fémmázoló élmunkásnak a közreműködésével egyetlen éjszaka alatt elkészültek a mesés grafikonok. Az egész építkezés a csodájukra járt. Sillye elvtárs meg úgy odavolt a gyönyörűségtől, hogy meghatottságában szólni sem tudott, csak a kezünket szorongatta. Hát még később, amikor felállítottuk a barakkok előtt a lábmosási versenytáblákat, napról napra feltüntetve rajta a brigádok elért eredményeit. Látták volna csak az élenjárók büszkélkedését és a hátul kullogok savanyú ábrázatát! Lassacskán olyan közhangulat alakult ki, hogy a lábmosás ellenzőivel már kártyázni sem igen ültek le. „Előbb mosd meg a retkes csülkeidet, komám, mert hogy erősen szaglik…” Amikor pedig a szikár Schönfeld Lipót Uncle Samnek öltözve, esténként végiglátogatta a barakkokat, hogy cilinderét megemelve, Truman elnök személyes háláját tolmácsolja a dacos ellenszegülőknek, a lábmosás hívei gurultak nevettükben, és vége-hossza nem volt a „retkes csülkűek” ugratásának. Való igaz, sokan közülük csak azért adták be végül a derekukat, mert majd kiszekálták őket a világból. És amikor az élenjáró brigádok elnyerték a pártszervezet és az operatív bizottság Tiszta Lábbal Inotáért vándorzászlaját, amely egyben feljogosította őket, hogy barakkjuk bejáratára kiszögezzék a „Tiszta barakk, tiszta láb” szövegű táblácskát, divatba jött, hogy feltúrt gatyaszárban, patyolat­tiszta lábukat villogtatva, hetykén lefotografáltassák magukat a tábla alatt, és a csoportképeket hazaküldjék az otthoniaknak.

Terstyánszky úr intett Stefaniknak, hogy töltsön újra a demizsonból. Közben eltűnődött.

– Hanem a gondjaink éppen ettől szaporodtak meg – folytatta aztán. – Aki ugyanis magáévá tette mozgalmunk ügyét, azt ingyen illette meg szappan, lavór, törülköző, lábsó, amelyet a szakszervezeti bizottság szociális keretéből vásároltunk. Csakhogy a mozgalom viharos fejlődésével a készleteink kimerültek. Ez persze örvendetes gond volt, de mégiscsak gond. Ha visszautasítani kényszerülünk az újabb és újabb jelentkezőket, zátonyra futtathatjuk a Tiszta Lábbal Inotáért-mozgalmat. A szakszervezeti bizottság anyagi lehetőségeit már teljesen fölemésztettük. A főépítés­vezetőség pedig, bárhogy könyörögtünk is, mereven elzárkózott, és egyetlen krajcárt sem áldozott erre a célra. Sillye elvtárs káromkodott, mint a jégverés. Az operatív bizottság többi tagja az orrát lógatta. Úgy látszott, füstbe mennek szép álmaink. Például azoknak az új zuhanyozóknak az építése is, amelyek régóta dédelgetett terveink közé tartoztak. Pedig a víz­vezeték­szerelők felajánlották, hogy társadalmi munkában megcsinálják, de hát a csöveket, a csaptelepeket, a zuhanyrózsákat meg a többi szerelvényt nekünk kellett előteremtenünk. Bablena Károly indítványozta, hogy írjunk levelet a Központi Vezetőségnek. A balmazújvárosi partizán meg azt, hogy a szükséges summát kötelező önkéntes adakozásból gyűjtsük össze. Az első javaslatot azzal vetettük el, hogy a Központi Vezetőséget mégsem illik mindenféle csip-csup problémával zargatni, a másodikat pedig azzal, hogy a kunyerálás össze­egyeztet­hetetlen mozgalmunk céljával, és egyébként is félő, hogy dolgozóink körében visszatetszést szülne. „Befuccsoltunk, elvtársak – jelentette be letörten Sillye elvtárs –, de be ám, a hétszentséges kutyaúristenit! Itt már csak maga húzhat ki bennünket a slamasztikából, Terstyánszky, ha mától fogva elkezd nagy pénzben huszonegyezni, mi pedig megszavazzuk az engedélyt, hogy bevethesse a mocskos kártya­trükkjeit.”

– Ettől vérszemet kaptam. Javaslatát ugyan méltatlankodva visszautasítottam, viszont támadt egy pompás ötletem. Hozzájárulna-e a tisztelt operatív bizottság ahhoz, kérdezem, hogy hajdani magánzói élelmességem kamatoztatásával gerillaakcióba bocsátkozzam? A balmazújvárosi partizán rögvest lelkes támogatásáról biztosított, mert neki minden ilyesmi módfelett kedvére való volt, s ha már a kezdet kezdetén nem engedtük meg, hogy létrehozza a féllegális Vörös Lábmosó Brigádot, amelynek segítségével diktatórikusán óhajtotta volna a lábmosás bevezetését megoldani, legalább egy kis partizánkodás legyen a dologban. Ötletemet a többiek is helyeselték. így aztán Sillye Balázs ezzel rekesztette be az ülést: „Üsse kő, csak aztán galiba ne legyen belőle!”

– Késedelem nélkül hozzá is láttam. Feltettem magamban a kérdést: vajon csücsülhet-e olyan ember a veszprémi VASÉRT főlerakatában, akivel szót ne érthetnék? Kaptam magam, és beutaztam Veszprémbe… Mit is mondhatnék, uraim? Szerencsés csillagzat alatt születtem. Annak a raktárnak a főnöke ugyanis a kis Weisz volt. Weisz Rezső, a régi haver, aki valaha a vasszakmában vigéckedett, de igazi hírnevet azzal szerzett magának, hogy közeli rokona lévén Schlesinger versenyistálló-tulajdonosnak, a Teréz körúti Terminus kávéházban príma lóverseny­tippeket árult. Egy időben magam is rendes kuncsaftjai közé tartoztam, tudva róla, hogy az öt legmegbízhatóbb pesti tipszter egyike. Azonkívül régi lekötelezettem volt. És bíztam benne, hogy Weisz Rezső nem felejtette el, kinek a közreműködésével jutott negyvennégy áprilisában a kitűnő svéd Schutzbriefhez, és hogy ki passzolta át neki azt a táblát, amely mindvégig ott díszelgett Csengery utcai lakásának ajtaján: „Ezen lakás a Svéd Királyi Követség oltalma alatt áll.” Jelzem, a tábla tényleg valódi volt, ami a védlevélről már nem mondható el. Hát az a Weisz, kérem, az olyan köveddel fogadott, hogy még ma is belepirulok, ha eszembe jut. „Életemet és véremet, Emőkém – közölte mindjárt elöljáróban –, sőt neked még zabot is, mert Weisz Rezső nem egy smucig magyar főúr.” Egyszóval biankó csekként kínálta föl magát, kérhetek tőle, amit akarok.

– Éhem – köhécselt közbe dr. Bozsik –, pedzem már, Terstyánszky! Ott valami sötét disznóság történt, mi?

– Ugyan, doktor úr! – A kisöreg meg volt botránkozva. – Csak nem képzeli, hogy egy fityinggel is megkárosítottunk bárkit? Nem mondom, elvettük az államtól, amire szüksége amúgy sem volt, de amit elvettünk tőle, nem ám a saját zsebünkbe dugtuk, hanem átadtuk az inotai dolgozóknak. Végtére is az állam az övéké volt, hát nem igaz?

– Egyre szebb – bólogatott az ügyvéd. – No, és a számlázás, a könyvelés, ha szabad firtatnom?

Terstyánszky úr kortyintott a borából.

– Szabad, doktor úr – kuncogott –, hát hogyne volna szabadna! Szegény Weisz azóta már alulról szagolja az ibolyát, az ügyecske meg úgyis elévült. Egyébiránt a szavamat adom rá, hogy nagyon picinyke svindli volt az. Olyan pirinyó, hogy legfeljebb hat hónapot sóztak volna ránk érte, valószínűleg azt is csak felfüggesztve. Anyagi kárt ugyanis, nem győzöm hangsúlyozni, egy lyukas fillérnyit sem okoztunk. Némi fantázia kellett hozzá, uraim, csipetnyi talpraesettség, egy adag kurázsi és egy életrevaló tipp. No meg, ha csak öntömjénezésnek nem veszik, két akkora észkombájn, mint a megboldogult Weisz és az önök Terstyánszky Ernője. A rizikó, kérem, egyenesen a nullával volt egyenlő. Magam se hittem volna, ha nem a tulajdon két szememmel látom, hogy egy olyan hatalmas lerakatban micsoda irdatlan tömegű elfekvő készlet halmozódik fel, amelyen túladni minden raktáros álma. Hát jobb lett volna, ha az a rengeteg szerelvény, ami a kutyának se kellett, az idők végezetéig ott rozsdásodik? Hiszen már régóta kálónak számított az egész stósz, csak ostoba éberségből meg rosszul értelmezett takarékosságból nem szórták ki a szeméttelepre. A mi szerelőink arany kezében viszont kincset érővé vált volna minden egyes darabja. Tudtam, mesés zuhanyozókat bütykölnének belőlük. „Na, nézd csak, Emőkém – mondotta nekem akkor a Weisz, amikor összedugtuk a koponyánkat –, volna nekem egy écám. Olyan könnyen megkártyázható, hogy direkt szégyen két ilyen okos emberre nézve.” Hát az a Weisz, aki valóban kapitális egy éceszgéber volt, kisütötte, kérem, hogy valami mondvacsinált ürüggyel leltárt készít. S minthogy a leltárkészletet nem árufajták, hanem forintérték alapján tartották nyilván, a leltározás során a nekünk kellő alkatrészeket, plusz háromezer alumínium mosdótálat, az elfekvő készletből mint kálót kiselejtezett. Azután mindezt lemázsáltatta, és a valóban kálókészlethez csapva, egy tételben felkínálta a helyi MÉH-nek. Emlékeznek még rá? „Gyújtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” Azok persze kaptak rajta, akár a cukron. Még hálálkodtak is neki, mert túlteljesíthették a negyedéves tervüket. Ok hát szép csendben meg­kötötték egymással a seftet, én meg azon nyomban befuvaroztattam az építkezésről Weisznek a megfelelő mennyiséget ócskavasban, amit ő a kiselejtezett áru helyett a MÉH-nek továbbított. Egy deka hiány nem volt ott, kérem. És sokat mondok, ha az egész tranzakció lebonyolítása tíz korsó sörünkbe belekerült.

– Bűnbanda – jelentette ki dr. Bozsik.

Terstyánszky úr gyönyörű kacagásra fakadt. – Látta volna csak Sillye elvtársat! Majdhogynem eljárta a kállai kettőst, és kis híján összeroppantott mámoros boldogságában, amikor a keblére ölelt. „Ez tökös munka volt, Terstyánszky! Osztály­idegen elemben nem ismerek még egy olyan karakán, rendes elvtársat, mint maga!” De kisvártatva elcsüggedt. Azt kérdezte, honnét szerezzük be a többi cuccot. Szűkén számítva mintegy harmincezer közepes minőségű szappanra, potom másfél mázsa lábsóra és öt-hatezer törülközőre volt még szükségünk. Mondtam neki, ne csüggedjen, mert egy bolsevikhoz nem illik a kishitűség, bennem meg csak bízzon továbbra is, mert vannak még rejtett tartalékaim.

– Ami a másfél mázsa lábsó beszerzését illeti, arra vesztegetni sem érdemes a szót. Magyarországon az ilyesmi kisdedeknek való húsvéti mulatság. A szappanok ügyében sem vallottam kudarcot. Mert hisz mi a feltétele harmincezer katonai szappan ellenszolgáltatás nélküli vételezésének? Némi kincstári bürokrácia, amitől – hála az égnek! – új típusú néphadseregünk sem volt mentes, bizonyos járatosság géhá-ügyekben, mindenekelőtt pedig egy Tolgyessy nevezetű alezredes a Honvédelmi Minisztériumban. Nagylelkűen módot adtam neki, hogy törlessze régi adósságát. Tudni való ugyanis, hogy ez a Tolgyessy annak idején, amikor árpádsávos hadapródként Soroksárnál védte a Kárpát-Duna Nagyhazát, orosz fogságba került, de a főváros felszabadulása után valami úton-módon meglógott a cinkotai gyűjtőtáborból, és sógoránál, a Szent István körúti Club kávéház Elemér úr néven közismert főpincérénél húzta meg magát. Talán még ma is ott, abban a Csanády utcai szenes­pincében bujkálna, ha Elemér úrnak nem lett volna annyi esze, hogy két kiló melasz és egy üveg repceolaj társaságában fölkeressen. Elemér úr kedvéért aztán az akkor már félig bedilizett és páni rettegésében öngyilkossági szándékokkal kacérkodó Tolgyessyt, állíthatom, hogy bagóért, egy olyan própuszk meg egy olyan dokument birtokába juttattam, amelynek láttán a Vörös Hadsereg összes patrulja csaknem díszsortüzet adott le a tiszteletére. Ebben a világon semmi meglepő nem volt, ha bizalmasan elárulom, hogy az említett papírok nagy hírű hazánkfia, a szakmai berkekben Európa-szerte köztiszteletben álló, zseniális okirat-hamisító, az öreg Vámosi-Waldeck Hajós utcai műhelyéből kerültek ki, s magának Vorosilov marsallnak az aláírását és pecsétjét viselték.

– Mindazonáltal hűtlen volnék az igazsághoz, uraim, ha azzal dicsekednék, hogy minisztériumi hivatalában Tolgyessy alezredes túláradó örömmel fogadott. Elannyira nem, hogy szégyenszemre az őrséggel akart elvitetni. „Ne hamarkodja el a dolgot, aleskám – figyelmeztettem barátilag, noha a hideg futkározott a hátamon –, főleg pedig ne blamálja magát, mert ha rumli lesz, lássa be, hogy nekem is ki kell majd nyitnom a számat, és annak nemcsak rám nézve lennének gyászos következményei.” Azzal melegen gratuláltam neki, hogy látom, jól sáfárkodott az öreg Vámosi-Waldeck mestermunkájával, s hogy a magyar királyi honvédség őrmesteréből dolgozó népünk hadseregének szépen dekorált, magas rangú tisztjévé sikerült előrukkolnia. Tény és való, hogy Tölgyessy ales ettől mindjárt nyájasabb lett. Miután értesült jövetelem céljáról, rövid spekulálás után szívélyesen rám mosolygott, és tiszti becsületszavát adta, hogy a harmincezer kincstári szappan tíz nap leforgása alatt Inotán lesz. Mit mondhatnék még? Nem tudom, mit ókumlált ki, és fogalmam sincs, hogyan ütötte nyélbe, de szent igaz, hogy ígéretének hiánytalanul eleget tett.

– Zsarolás – közölte jegesen dr. Bozsik.

– Meglehet – hagyta rá békésen a kisöreg –, bár a doktor úr helyében én okvetlenül eufemisztikusabban fejezném ki magam. Akárcsak vitéz Nagyszénási Géza esetében, aki szigorúan véve, szintúgy Terstyánszky Ernő nyomásának engedett, amikor önzetlen nagylelkűségében bizonyos nem lebecsülendő összeggel sietett a Tiszta Lábbal Inotáért-mozgalom segítségére.

– Tudniillik a törülközők beszerzése bizonyult a legfogasabb kérdésnek. Az már bizony fejfájást okozott! Szégyen, gyalázat, uraim, de be kell vallanom, hogy az idő tájt egyetlen kurrens ismerősöm se forgolódott Röltex Rózsi háza táján, s már épp azon voltam, hogy jelentsem csődömet az operatív bizottságnak, amikor is, miként Paliasz Athéné Zeusz homlokából, úgy pattant elő az én szürke agysejtjeimből az említett érdemdús férfiú neve. Kizárt dolognak tartottam, hogy vitéz Nagyszénási Géza, az Első Magyar Len- és Kendernagykereskedelmi Rt. elnök-vezérigazgatója az államosításkor úgy hagyta volna el a boltocskát, hogy ne tudna nekem leguberálni annyi pénzmagot a mellényzsebéből, amiből hatezer frottírtörülköző vígan megvásárolható. Nem volt könnyű kinyomoznom a hollétét, mert afféle egyszerű, könyökvédős kis könyvelőként dolgozott a Kender-Jutában, mesés pasaréti villájából pedig, melyből óvoda lett, egy Teve utcai bérház szobakonyhájába költözött. Rövid levélkém megfogalmazása viszont nem okozott gondot. „Igen Tisztelt Elnök-Vezérigazgató Úr! Hivatkozással egykori szívélyes nexusunkra, fontos népi demokratikus célok érdekében, égető szükségem van 6000 azaz hatezer minőségi frottírtörülközőre, amelyet az Ön postai terhére, tíz napon belül, ötvenes tételekre bontva az alábbi inotai raktári címre szíveskedjék elküldeni. Maradok régi híve: Terstyánszky Ernő.” A válasz kurta volt, ám annál velősebb. „Maga megőrült! N. G.”

A kisöreg az ügyvédre mosolygott.

– Nos – mondta –, el kell ismernie, kedves doktor úr, hogy levelemben a népi demokratikus érdekek kidomborításával a lehető legtisztább eszközöket vetettem latba. A goromba visszautasításra már csak azért se szolgáltam rá, mert tökéletesen megfelelt a valóságnak ama állításom, hogy Nagyszénási vezér­igazgató úrral a negyvenes évek elején szívélyes kapcsolatban álltam. Akkoriban ugyanis, mint stróman, átmenetileg én igazgattam a rózsadombi Titine Clubot, annak köszönhetőleg, hogy az első zsidótörvények következményeképp a bordélyszakma árja potentátjai erélyes kurzust indítottak az iparág keresztényi tisztaságáért. Mindhogy a Thék Endre utcai kis kuplerájosból self-made-manként a Titine tulajdonos-igazgatójává emelkedett kitűnő Feldmann Miksa, aki pechjére még ortodox hitelveket is vallott, a keresztényi tisztaság kötelmeinek semmi esetre sem felelt meg, kénytelen volt visszahúzódni a nyilvánosság elől. Miután földim és szegről-végről rokonom, egy Haraklányi nevű hírlapíró, az Lsi-lapok rendőri riportere, mint slágfertig, filoszemita gójt, beprotezsált Feldmann Miksánál, az öreg szorult helyzetében őskeresztény dzsentriségemre ruházta át a megtisztelő direktori címet, teljes egyetértésben Nagyszénási vezérigazgató úrral, akit csendestársként komoly üzleti érdekek fűztek a Titine további prosperálásához. Akkortájt egy olyan zártkörű, különleges minőségű és kiképzésű hölgyeket kínáló, s diszkréciójában még a svájci banktitkot is lepipáló intézet, mint amilyen a Titine volt, a maga csillagászati díjszabásával, rendkívül csinos hasznot hajtott a befektetőknek. Én pedig provizórikus aladári minőségemben nemcsak hogy megőriztem a Titine Club arisztokratikus tekintélyét és hírnevét, de még fel is lendítettem, elsősorban azoknak az éppen akkoriban Lengyelországból hozzánk menekülő szépasszonyoknak a jóvoltából, akik felvétel céljából valósággal megostromolták intézetünket. Nagyszénási Géza elégedettsége kifejezéséül egy arany Doxával honorálta hozzáértő ügy­vezetésemet.

– Így hát, hajdani meghitt kapcsolatunkra emlékezve, következő levelemben az előzőnél már jóval bizalmasabb tónust bátorkodjam megütni. „Kedves Gézám! Jóllehet mi sem áll tőlem távolabb, régi hívedtől, mint bizonyos nemtelen eszközök alkalmazása, mégsem tartom fölöslegesnek felhívnom nagybecsű figyelmedet arra, hogy népi demokratikus bűnüldöző szerveink hihetőleg érdeklődéssel fogadnának egy olyan természetű bejelentést, amely kb. harminc kilogramm rúdarany határainkon túli kicsempészésére és a zürichi Schweizerische Bankgesellschaftban történt elhelyezésére vonatkozna. Minthogy biztos forrásokból származó értesüléseim szerint a törvénytelen tranzakciót még 1947-ben lebonyolító dr. Szekeres követségi titkár néhány más, hasonló jellegű bűncselekmény elkövetése miatt tízévi fegyházbüntetését tölti, koronatanúként való bírósági megidézése, véleményem szerint, nem ütközne nehézségbe. Baráti öleléssel, régi tisztelőd: Ernő.”

– No, persze nem ettem meszet, hogy ezt a levelet postára tegyem. Egyik vasárnap feljöttem Pestre, és magam dobtam be a Teve utcai lakás postaládájába. Az igazat megvallva, levelemben akadt egy adag blöff is. Az aranyrudak kicsempészéséhez nem férhetett kétség, hiszen erről még annak idején az öreg Szláviktól, a patinás múltú s épp akkortájt megújhodott DDDD a Drimmer és Dvorák Demokratikus Detektíviroda jeles magánhekusától, a pesti pénzvilág avatott szakértőjétől értesültem, akinek ilyen jellegű információira mérget lehetett venni. Ezzel szemben Szekeres követségi titkár úr fegyházbüntetése nem fedte a valóságot. Néhány nagybani valutakiajánlási és csempészügylet sikeres lebonyolítása után kilépett berni követségünkről, és esze ágában sem volt hazatérni. Máig sem tudom, hogy Nagyszénási Géza bedőlt-e a blöffnek, vagy csak úgy okoskodott, hogy rongyos hatezer törülköző ára semmiféle rizikót nem ér meg, de akármint történt is, harmadnapra sürgönyt kaptam tőle. „Kérésedet örömmel teljesítem. Az első ajándékcsomag útban van. Gézád.” Kérem uraim, higgyék el, ha most neucháteli villájában Nagyszénási vezérigazgató úr véletlenül épp Terstyánszky Ernőre gondol, szemében hálás könnyekkel teszi.

– Én viszont a legkevésbé sem könnyekkel a szememben azt az észrevételt teszem – jegyezte meg dr. Bozsik –, hogy már eddig is csinos halmazatú bűnlajstromát egy újabbal tetézte. Bűnpártolással. Elmulasztotta, hogy eleget tegyen bejelentési kötelezettségének.

Terstyánszky úr hörpintett a borából, élvezettel cuppogott.

– Hagyjuk ezt, doktorkám – legyintett –, hagyjuk csak! Terstyánszky Ernő előbb gyilkolna meg valakit, semmint hogy feljelentse. De ettől eltekintve, ugyan mi haszna lett volna, ha feladom őt? Az aranyat visszaszerezni már nem lehetett, viszont ugrott volna az a hatezer príma törülköző. Egyébként is a fene ette volna meg azt a sok, készpénznek vett feljelentést meg azt a sok esztelen leültetést, kitelepítést! Ebben a süket országban Pusztaszer óta sem tanultak meg gondolkozni. A londoni rádió hallgatása miatt, feljelentésre, osztályellenségnek minősítettek és kitelepítettek például egy hatvankilenc éves özvegy trafikosnőt, akivel történetesen egy házban laktam, csakúgy, mint azt a túrapataki Thuránszky Benedek, volt kúriai bírót, akinek a tanácsa előtt politikai vádlott még akkor sem úszta meg tizenöt éven alul, ha olyan ártatlan volt is, akár a ma született csecsemő. A hírhedt Toreky kismiska volt hozzá képest. Az ellenségem se gyanúsíthatna azzal, hogy vérszomjas ember vagyok, de ha őkegyelmessége vígan űzött justizmordjaira gondolok, kivégzett és börtönben megrohadt elítéltjeinek tucatjaira, akkor vagyok olyan bátor kijelenteni, hogy legalábbis kötelet érdemelt volna. Ezzel szemben a hadiözvegy trafikosné, akár hallgatta a londoni rádiót, akár nem, semmi esetre se szolgált rá arra, hogy egy szabolcsi tanyán krumplis­zsákokat cipeljen. Agyrém volt ez, eszelős agyrém… Egy Mandl nevezetű, klasszis zsokét például az éppen akkoriban Budapesthez csatolt Árpádföldről kitelepítették az onnét tízpercnyire fekvő Csömör nagyközségbe. Esküszöm, ilyen eszementséget kitalálni se lehetne! Azonkívül sikerült mártírokat faragni a legnagyobb csirkefogókból. Ismertem egy dúsgazdag háztulajdonost, aki glóriás nemzeti hőssé avanzsált egy zalai faluban, holott az ipse tulajdonképpen boldog volt, hogy megúszta kisajátítással és kitelepítéssel, ahelyett hogy nehéz százezrekért kitataroztatták volna vele a háborús károkat szenvedett huszonnyolc belvárosi bérházát, és ilyen módon vagyonkáját, melyet az inflációs években ügyes spekulációval megsokszorozott, átmenthette langyosabb időkbe. Mit ért volna hát a népi demokrácia azzal, ha teszem azt, kitelepíti Nagyszénási elnök-vezérigazgató urat? Hát annyit biztosan elért volna, hogy megvadít egy fél falut a vértanúságával, amire a Kender-Jutában aligha nyílt lehetősége.

– No, de mi lett a mozgalommal? – vetette közbe Stefanik, mert a téma szemlátomást nem volt ínyére való.

A kisöreg lehajtotta azt a néhány cseppet, ami még a pohara fenekén maradt.

– Egy darabig még ment minden, akár a karikacsapás – folytatta. – Továbbra is mindenkit megilletett a térítésmentes lavór, szappan, lábsó és törülköző. Akkor már az óriási többség magáévá tette az ügyet, és a lábmosás mindennapos, bevett szokássá vált. Természetesen általában a tisztálkodás is. A maroknyi kisebbséggel szemben pedig, nos… hát igen, velük szemben kétségtelenül alkalmaztunk bizonyos erőszakot. A szép szó nem fogott rajtuk, s ezért operatív bizottságunk szemet hunyt azon, hogy a balmazújvárosi partizán sutyiban mégiscsak megalakította a Vörös Lábmosó Brigádot, ezt a legmarkosabb párttagokból összeválogatott, önkéntes rohamosztagot, amely aztán meglehetős forradalmi szigorral letörte a maradék ellenállását. Túlkapás volt, uraim, túlkapás, készségesen elismerem, de hát ugyebár, honalapító István királyunk sem mézes puszedlival csalogatta a folyókba a megkeresztelkedni sehogy sem akaró pogány népséget…

– Egy szó, mint száz: a lábszag ismeretlen fogalom lett nálunk. De eltűnt a tetű, a bolha meg a rüh is. Az építkezés főorvosa csodáról zengedezett. Öröm volt látni, hogy kikupálódott az a szedett-vedett, mosdatlan társaság. Szavamra mondom, még az arckifejezésük is megváltozott. Civilizált, ápolt emberek lettek. A legtöbbjük már csak csodálkozással elegyes utálattal tudott visszaemlékezni arra az időre, amikor még beteges víziszonyban szenvedett. Sikerünkön felbuzdulva már épp azon kezdtük törni a fejünket, hogy mozgalmunkat miként szélesíthetnénk országossá, amikor becsapott a ménkő. Sillye Balázs, legnagyobb kétségbeesésére, abban a megtiszteltetésben részesült, hogy felkerült Pestre, a pártfőiskolára. Pestről ellenben megérkezett Gágyor elvtárs, hogy átvegye helyette a pártszervezet irányítását.

A bányász elborultan pillantott rá. – Az is marha volt?

– Nem, Gágyor elvtárs nem volt marha – mondta csendesen a kisöreg. – Sillye Balázsnál nagyobb marhát amúgy is lámpással kellett volna keresni az MDP soraiban. Pedig hát, hajjaj… ugye, egyetért velem, ha be nem is vallja, drága jó Stefanik úr?

– Ha így folytatja – morgott Stefanik –, a végén még én is igazat adok a doktor úrnak, hogy maga destruál.

Terstyánszky úr figyelmesen nézte néhány pillanatig.

– Mondok én magának valamit, Stefanik úr – szólalt meg hirtelen. – Egy ilyen magamfajta lecsúszott, vén dzsentrinek elhiheti. Buta embert sohase lett volna szabad fölvenni a pártjukba. Buta ember, kérem szépen, nem lehet jó kommunista. A buta embernek ugyanis megvan az a rémes tulajdonsága, hogy egyetlen nap alatt elrontja tíz lángész több évi munkáját, ha módjában áll. És ez mindenre érvényes, Stefanik úr. Fájdalom, még a munkásmozgalom se kivétel.

Dr. Bozsik kárörvendőn nevetett. – Most kibújt a szög a zsákból! Maga mégiscsak egy sötét entellektüel, Terstyánszky… – De váratlanul elhallgatott, és mindkettejük meglepetésére dühösen hozzátette: – Egyébként igaza van, az ördög vigye el magát!

– Gágyor elvtársnál tartottunk – figyelmeztette a kisöreget Stefanik, és újra töltött a poharába.

– Igen – bólintott Terstyánszky úr –, Gágyor elvtársnál… Nem, ő egyáltalán nem volt buta. Úgyannyira nem, hogy még engem is átejtett. Megérkezett, körülnézett, majd originál nyírségi tájszólásban, joszifvisszarionovicsi bajuszát cibálgatva, mindent, de mindent tönkretett. És itt egy meakulpát kell közbevetnem, uraim. Életem legsajnálatosabb tévedését követtem el, és annak aztán meg is ittam a levét. Tudniillik ez a Gágyor elvtárs egyáltalán nem volt Gágyor, még kevésbé az a szabolcsi kubikosgyerek, akinek ha nyíltan éppen nem is adta ki magát, finom célzások formájában sejtetni engedte. De hát egy fenét, uraim, egy fészkes fityfenét! Úgy volt ő kubikosgyerek, ahogy én a pancsen láma.

Terstyánszky úr bosszúsan nevetett.

– Egy kisvárosi honorácior família elfajzott sarja volt, kérem, ez a való igaz. Apja, néhai Gádor Illés, kezdetben Mátészalkán, később Nyíregyházán, majd a húszas évek végétől a budai Koronaőr utcában tartott fenn szolid forgalmú ügyvédi irodát. Behízelgő modorú, kitűnő megjelenésű férfi volt, amolyan tőrülmetszett, igazi magyar úr, s hamarosan a krisztinavárosi és várbeli keresztény középosztály felkapott fiskálisa lett. Am éppen az idő tájt, amikor csillaga ilyen magasra futott, egyetlen fia, az Inotán Gágyor elvtársként feltűnt Lajos, botrányos körülmények közepette elhagyni kényszerült a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karát. A szépreményű joghallgató ugyanis hat kerek szemeszter leforgása alatt egyetlen egy vizsgakötelezettségének sem tett eleget, és ezt még ott sem nézték el neki. Kicsapatása nem dúlhatta fel túlságosan, mert ezután a pesti éjszaka egyik ismert léhűtőjeként a polgárpukkasztó aranyifjak életét élte. Több ízben is meggyűlt a baja a rendőrséggel. Egyszer nagy nyilvánosság előtt hangoztatott állam- és vallásgyalázó kijelentések címén állítólag még őrizetbe is vették. De bármit tett, Gádor Illésnek nexusai révén mindannyiszor sikerült kihúznia a slamasztikából.

– A negyvenes évek elején aztán jó vagy rossz sorsa – ezt talán önök döntsék el, uraim! – összehozta egy Billonics névre hallgató, felette kétes egyénnel. Ez a Billonics, aki saját állítása szerint az illegális kommunista párt tagjai közé tartozott, sokak szerint súlyos pszichotikus volt, mások szerint trockista, még mások szerint pedig a politikai rendészet beugrató spiclije. Elég az hozzá, hogy miután Lajoskánk számlájára néhány kellemes estét eltöltöttek a Parisienne-ben, úgy egymásra találtak, hogy összeszűrték a levet. Elhatározták, hogy az anarchista nézeteiről közismert Czóbel-Czwittinger Gyula antikvárius közreműködésével és dinamit­készletével felrobbantják az Apponyi téri Werbőczi- és Pázmány-szobrot. A muníció azonban nem bizonyult elegendőnek mindkét szobor levegőbe röpítéséhez; Billonics a Werbőczi-szoborhoz ragaszkodott, Lajoskánk viszont, nyilván az egyetem iránti bosszúvágyától fűtve a Pázmányéhoz. Ezen végül sikerült úgy összeveszniük, hogy Czóbel-Czwittinger visszavette a dinamitot, Billonics meg dühében mindkettőjüket beköpte a rendőrségen. A boldogtalan ódondász a vizsgálati fogságban eredményes öngyilkossági kísérletet hajtott végre, ami pedig Lajoskánkat illeti, ebben az ügyben már az atyai nexusok sem segíthettek rajta, így aztán negyvenegy őszén bevonult a szegedi Csillagba, és a történelem kaján tréfájaként csak negyvenötben, Dachauból szabadult.

– Opfer des Faschismus – mormolta az ügyvéd. – Szenzációs!

Terstyánszky úr fanyarul rávigyorgott. – Úgy ahogy mondja, doktor úr!

Lajoskánk nem esett a feje lágyára. Elég élelmes volt ahhoz, hogy véletlen viszontagságaiból tőkét kovácsoljon, és úgy is mint bebörtönzött illegális, úgy is mint a fasizmus üldözöttje, nevét akkor már Gágyorra mozgalmasítva, negyvenöt tavaszán bagariacsizmában, Sztálin-bajusszal egyszer csak feltűnjék az MKP Tisza Kálmán téri székházában. És attól kezdve számos helyen töltött be párttitkári funkciót. De amit mindeddig elmondtam róla: filius ante patrem. Mert amikor megjelent ott nálunk, Inotán, korábbi viselt dolgairól, sajnos, mit sem tudtam. Való igaz, hogy kezdettől fogva gyanakodtam rá, mert nem tetszett nekem sem a szájtépése, sem az, ahogy kimondatlanul is a szabolcsi agrárprolit adja, de végzetesnek bizonyuló jóhiszeműségemben csupán azt gondoltam, ő is egyike azoknak a neofita polgár­entellektüelleknek, akik mindennél fontosabbnak tartják, hogy lentről jött népi kádernak gerálják magukat, és a képtelenségig rálicitáljanak mindenre.

Keserű grimaszt vágott, és sóhajtott egyet.

– Hát ebbe bukott bele, kérem, a Tiszta Lábbal Inotáért-mozgalom, de személy szerint jómagam is. Tudniillik alig egy héttel Gágyor elvtárs megjelenése után a veszprémi AVH fogdájában találtam magam. Onnan aztán egy fegyveres szervezkedésért letartóztatott volt testőr főhadnagy meg egy valutarejtegető magán­kis­iparos társaságában útnak indítottak a recski munkatáborba, ahol majdnem két évet nyomtam le. Semmi mondanivalóm arról a húsz hónapról. Vagy talán csak annyi, hogy gyógyíthatatlan tüdőbetegségemet ott szereztem be. De ez már privát ügy. Csakis rám tartozik.

Dr. Bozsik felháborodottan meresztette ki a szemét.

– Mit beszél? Még hogy gyógyíthatatlan? Hát tudja, Terstyánszky – hördült fel –, ilyesmit állítani az én jelenlétemben valóban a szemtelenség csimborasszója!

– Ne vigasztaljon, doktor úr – intette le a kisöreg. – Mondja inkább, hogy balek vagyok, és megérdemeltem, amit kaptam, vagy ha féltékeny a betegségemre, nem bánom, inkább vitassuk meg a maga hipochonder képzeletének agyrémét, a nem létező, sorvasztó tüdőrákját. Csak arra az egyre kérem, hogy ne vigasztaljon.

Csend volt. Az ügyvéd valamit mormogott magában, de ez egyszer nem tett ellenvetést. Stefanik cigarettára gyújtott, mély szippantásokkal nyelte a füstöt.

– Igaza van – bólintott. – Megértem. És gondolom, amúgy is rehabilitálták aztán. És vissza is kapta mindenét, ugye?

– Megkövettek – mondta Terstyánszky úr. – Bánatpénzt is nyomtak a markomba. Szép summa volt. A biztosítóhoz is visszavettek. Nem panaszkodom. Miért tenném? Az egészségem már úgyis odavan, azon hiába keseregnék. És hasonló dőreség lenne a Bem rakparti garzonomat siratnom. Azt nem kaptam vissza, mert hát mégiscsak kis pont vagyok én, a lakásínség meg nagy. De ez sem panasz. Nagyon jól megvagyok én mint szobaúr. Kitűnően érzem magam abban a két és félszer három és feles Éva utcai albérletben, amely ilyen kis növésű öregembernek még szinte tágas is… Lám, kedves doktor úr – pillantott az ügyvédre, és koccintásra emelte a poharát –, íme egy hamiskártyás, aki ilyen szegény legény maradt.

Koccintottak, ittak mind a hárman.

Aztán Stefanik lepöckölte cigarettájáról a hamut, és megkérdezte: – Hanem valamit még nem tisztáztunk. Végül is… mit tett az a gazember? Az a Gágyor?

Terstyánszky úr vállat vont. – Semmi különöset. Csak fölemelte a telefon­kagylót.

– De miért?

– Talán irritálta a szappanszag.

– Ez… vicc?

– Az hát – mondta a kisöreg. – De az már félig sem volt vicc, hogy bomlasztó gúnyolódással, a pártszervezet tekintélyének lejáratásával és fondorlatos ellenséges propagandával vádolt meg. Mi több: a proletárdiktatúra érdekeit sértő izgatással. Hű, csak látták volna, micsoda őrjöngést rendezett! Saját kezűleg tépdeste le a transzparenseket, szaggatta szét a plakátokat. „Vége a kutyakomédiának! – üvöltötte. – Maga csúfot űz a munkásosztályból! De ezt megkeserüli, maga kávéházi patkány! Szemét fasiszta!” Úgy tajtékzott, hogy azt hittem, menten megüti a guta…

– De nem ütötte meg, mi? – dörmögte rosszkedvűen Stefanik.

Terstyánszky úr tekintete hirtelen megfáradt.

– Nem – mondta –, én ütöttem meg, kérem.

– Maga? – Az ügyvéd csak bámult rá tágra nyílt szemmel.

– Addig is, azóta is sokat lenyeltem, de az a fasiszta titulus meghaladta a tűrőképességemet. – Nevetett. – Hát nem vagyok egy kötözni való bolond? Igaz, akkor már tudtam nekem úgyis befellegzett.

A bányásznak orrán-száján dőlt a cigarettafüst.

– Hát az elvtársak? – kérdezte komoran. – Ők mit szóltak hozzá?

– Hallgattak. Tiszta sor! Gágyor elvtárs a párttitkáruk volt. Ezzel szemben ki voltam én?

Stefanik tiltakozott. – A kérdést nem lehet így fölvetni.

– De így vetődött fel – pillantott rá szelíden a kisöreg. – A balmazújvárosi partizán volt az egyetlen, aki kiállt értem. Kapott is aztán olyan fegyelmit, hogy majd belefeketedett. Örülhetett, hogy nem vágták ki a pártból.

Terstyánszky úr felsóhajtott, megsimogatta fénylő, tar koponyáját.

– Mindent egybevetve, szomorú história – mondta. – Mi tűrés-tagadás, roppant sajnálom Terstyánszky Ernőt. Nem érdemelte meg, hogy ilyen csúf sorsra jusson. Adni kellett volna neki egy plecsnit, vagy ha netán valamiben mégis túllőtt a célon és marhaságokat íratott ki azokra a transzparensekre, hát akkor szép csendben meg kellett volna mosni a fejét. De Recskre internálni… így elbánni vele! És úgy elbánni ott, azokkal az emberekkel! Mert ebben az egész históriában mégiscsak az a legszomorúbb. Nem, ne higgyék, kérem, hogy ez egy hetvenkét éves vénember szentimentalizmusa! Hiszen Gágyor elvtárs, mint értesültem róla, ma Lewis Gádor néven jól menő ingatlanközvetítő irodát tart fenn Torontóban, és Kanadába szakadt hazánkfiai birtok- és telekügyleteit bonyolítja, mi azonban itt állunk mosdatlan lábak számlálhatatlan sokaságával. Többek között azokéval is, akik akkor Gágyor elvtárs kivont lángpallosa láttán, abbahagyták a mosakodást – és valószínűleg örökre. Engedelmükkel ugyanis kötve hiszem, hogy ebben az életben még egyszer rávehetné valaki őket erre. Micsoda fiaskó…

Megdörzsölte a halántékát, és bágyadt mosollyal rájuk pillantott.

– De megmondanák nekem, hogy miért bánt engem ez a fiaskó? Hogy miért nem hagy nyugodni azóta sem? Hát valóban megbolondultam? Vagy még mindig valami bűvölet tart fogva?

Egyikük sem válaszolt. Ő pedig kiitta maradék borát, és szórakozottan, tűnődve nézett el a fejük fölött, mint aki a kérdésére nem is vár feleletet.

TANDORI DEZSŐ

Az éle-tedd

Ne panaszold, hogy nincs kivel
megbeszélned, vigasztalódj,
így szinte nincs mit.
Nincs nem-tesz-semmit.
Az események mögé úgy rejlik
a lényeg, mint ha a bécsi fő-
pályaudvar mellett a járda
kicsusszan alólad, de egyensúlyod
onnét hazáig őrződ. Vigyázz
a jellemzőkkel. Legyen nyugodt
a kivétel-helyzet: most sem tudod
megbeszélni, vigasztalódj, ha
a negyedik emeleten a nyelved
kilóg, ha a konyhában, az elő-
szobában, a fürdőszobában tizenöt
fokkal hidegebb van, mint lakó-
teredben. Menj vagy maradj. Kelj
föl és tégy, vagy ülj, s akkor ne
bánkódj. De ha teszel: az éle legyen
az valaminek, ami nélkül nem élne,
az éle-tevés (ajánlja a szakma
szakíró veteránja a Sporting Life-ba),
és ne feledd: ebből megélheted,
hogy lenne hogy, de mert nem teszed,
vigasztalódj, olyan ez, mintha nem is
lettél volna, és teljesebb lesz végül
– kis szenvedés árán, reméljük – a harmonya.

MIKES TAMÁS

Éjjel

Végül a szerelem
Mit tudhatunk meg róla
mit nem tudnánk mi már
de tudással mit érünk
hús vér játékainkban
reflexeink dalolnak
ha boldogok vagyunk.

Emlékeink feledjük
A nemtudás tudása
mit újra fölfedezve
szívszaggató nyugalmunk
megöl egy éjszakára.

SZEPES ERIKA

Bemutatás helyett

Ezredvégi beszélgetés N. Horváth Péterrel

A konyhában teszek-veszek, szól a rádió – köznapi életkép. Nem mindig hallom jól, zubog a víz, rotyog a fazék, de hirtelen versmondásra figyelek fel. Lukács Sándor mondja egy általam eddig ismeretlen költő szép versét. A szavalat után a költő édesanyja beszélget a riporterrel arról, hogy fiának most jelent meg magánkiadásban egy verses­kötete, nem tudják eladni, ott tornyosul a szekrény tetején. Ez ismerős. Az én kony­hám­ban is könyv-bástyák me­re­dez­nék. Az interjút adó hölgy elmondja, hogy fia betegsége miatt jött ő a Rádióba, mert a most negyven­éves Péter mozgás­képtelen és beszédében is gátolt. Születésekor orvosi mű­hiba történt: nem vet­ték észre az iker­ter­hes­sé­get, az első gyer­mek épen született, a második oxigén­hiányos állapotban jött világra. Még a riport közben betelefonáltam a Petőfi délelőtt szerkesz­tőségé­be, hogy érdekelnek a versek. Szerencsémre, az édes­anya éppen telefonom közben lépett ki a stúdióból, így személyesen tőle kérhettem Péter verseit. Két nap múlva vaskos boríték érkezett a művekkel. Érdekeseknek találtam őket, és telefonon megkérdeztem, beszélgethetnék-e Péterrel egy órát. Örülnek látogatásomnak, várnak, mondta az édesanya.

– Miért választotta életformájának a költészetet?

– Már kisgyerek koromban úgy döntöttem, hogy minden körülményt számba véve teljes értékű embernek tartom magam, saját teljes életet szeretnék élni, önállóan gondolkodni és gondolataimat önálló módon kifejezni. Amikor 69 nyarán-őszén elkezdtem versekben gondolkozni, először játékos „lázadásnak”, vagy ha úgy tetszik, „függetlenségi mozgalomnak” tűnt az egész. Indítékot, példát adott rá a Szabó László által a Kék Fényben előcitált „Nagyfa-galeri” fűzfapoétájának néhány „műve”. Választásomban ösztönös módon talán az is közrejátszhatott, hogy családomban, tudtommal, azelőtt senki nem próbálkozott szépirodalommal, verseléssel legkivált. Az évek alatt bizonyossá vált, ezen a területen lehetek a legfüggetlenebb, szabadabb és őszintébb. Számításba véve, hogy adottságaim reális felmérése előtt festeni szerettem volna, vagy átcsavarogni a világot, élményeim, gondolkodásmódom és fogalmi készletem túlnyomó része vizuális alapú. Mindig közelebb éreztem magamhoz a képzőművészetet, mint az irodalmat. Annak ellenére, hogy olyan tekintélyek bíztattak, mint Képes Géza és Keresztury Dezső, jó pár elutasítást is kaptam, és korán rájöttem, eszközeim s kifejezésmódom nem a legkorszerűbbek. Ez nem véletlen, ha figyelembe veszem, hogy a magyar költészetben előképeimet, vagy példaképeimet olyan figurákban véltem megtalálni, mint Keleti Arthur és Karinthy Gábor. Kettejükben, de főként Keletinél úgy tűnt, felbukkan egy bizonyos elkésett lovagi költészet, ami nekem nagyon kedves. Rajtuk kívül meghatározó olvasmányélményeim olyan nevekhez kötődnek, mint Hamvas Béla, Rudolf Steiner, Nyikolaj Bergyajev, Ortega vagy éppen a legújabb időkből Székely György. Ebből látszik, hogy elsősorban a filozófia izgat, de nagyon szívesen olvasok művészettörténeti tárgyú írásokat is. A 80-as években magam is írtam néhányat Gulácsy Lajosról és egyet a méltatlanul elfelejtett Fáy Dezső Dante-illusztrációiról.

Versírásra főleg különféle látott élmények által beinduló gondolati vagy intuitív folyamatok késztetnek. Nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem szeretem, ha bárki költőnek nevez. Nálunk mindig túltermelés volt belőlük, és ma is annyi az önjelölt közöttük, hogy szerintem ez a megjelölés elvesztette eredeti értelmét és rangját. Azt hiszem, verseim inkább egy szakadatlanul íródó belső napló válogatott lapjai. Miért nem írok hát klasszikus naplót? Mert úgy érzem, ez a stílus, amit megpróbáltam kialakítani, tömörebb, és inkább a világ elé tárható. Talán van bennük elég általános tanulság és esztétikum. Maga a vers különben csupán addig érdekel, amíg írom, mert csak addig hiszek benne. Eltávolodva tőle gyorsan idegen lesz. Sokszor utólag csodálkozom rajta, ez vagy az hogyan jutott eszembe. Úgy rémlik, mintha valaki föntről „diktálta” volna. Ezt időnként írás közben is érzem. Alapjában véve hívő vagyok. Hiszek egy magasabb szellemi erőben, nevezzük Mindenhatónak vagy Szeretetnek. Nem vagyok médium, és nem vagyok okkultista, bár ma ez is divat. Nem mindig azonos indítékból és lelkem azonos rétegéből írok. Ugyanúgy megvan bennem az elveszett festő, az elkésett trubadúr, mint ahogy az autodidakta misz­ti­kus. Nekem a vers mindig kötött formát, ritmust és rímeket őrző alkotást jelent. Talán saját lelki és testi szabály­talanságom miatt kötődöm annyira ehhez. A versben vagyok igazán otthon. Ezen­kívül mindig, minden­hol kicsit ven­dég­nek érzem magam.

N. HORVÁTH PÉTER

Nincs más

Május zöld ingáján himbál az idő.
Csendben és okosan egyre csak függök.
Lengése ívén a halál is kinő,
nem segítenek túlélő trükkök.

Valami azt súgja nekem, hogy lejárt,
elmúlt az aranykor csodára várva,
utam a gyűrűben örökre bezárt,
csupán a megtörtént lehet még hátra.

Ringató ritmusán az oda, vissza
ismétli, ismétli, ismétli magát.
Hűvösen szenvtelen sétája tiszta,
titkából senkinek semmit sem ad át.

Szombatra virradva

Eszter volt, Eliz, vagy Evelin, nem tudom.
Álmomban láttam őt vállig érő hajjal;
szőke, napsütötte, nyúlánk földi angyal.
– Örökké várható, váratlan alkalom. –

Apró-fehérpöttyös tintakék ruhában
velem szemben ült, és zajlott a koranyár…
Kis olcsó sörkert, hol szép órák sora vár –
gondoltam, s reméltem fölöttébb vidáman.

Egy zöld vasasztalnál beszélgetett velem.
Közben mind a ketten kiléptünk cipőnkből,
jó volt, hogy meztelen lábunk ott lenn flörtöl,
s ártatlan játék lett, nem fülledt küzdelem.

Mindig

Akadt egyszer, aki megpróbálta velem.
Úgy gondolok rá – mert nem is él azóta –,
mint a part bámul az elúszó hajóra.
Távolsága nőttét egykedvűen veszem.

A megnyugvásnak is van bizonyos ára,
temethető vágyak s valódi holtak,
kik az áldozatért áldozatot hoznak,
s mindig a magasabb összhatás javára.

Hogyan?

Maradok leány-kegyekből kinézett lovagnak
valahol a hosszú őszök esti sétaterén.
Innét nézve, hogy másoknak odabent mit adnak,
s látva, daltalan marad mind, mert ők kapják, nem én.

Mit is adnék egyszobányi szerelmes melegér’,
néhány teljes napért, amit vele töltenék el,
széles ágyért, hová közénk Isten is odafér,
s jól tartana üres-kéjtől mentes édességgel.

Ajtón kívül vitázom a mások örömével,
s tudom, ami velük zajlik, csak hitvány másolat,
mert különben hogyan marhatná az idő széjjel,
s miért ültetne szájukba vakító átkokat.

Harmadik út

Hátrálok lassan a falaim elől,
de minden téglája utánam lép.
Helyzetem fogva tart, akár a fegyőr,
s hogy kinél van a kulcs, nem az a tét.

Mindenkit uralhat valami démon,
küzdhet is ellene száz sorson át
keresztülűzetve ezernyi célon,
nem sejtve létének felsőbb fokát.

Időnként úgy tetszik, van mégis módom,
fölény vagy hódoltság helyett a szív,
hisz a nap aranya ezüst a holdon,
s két édes nappal közt az éj a híd.

SZARKA ISTVÁN

Roppant fontos

Túl, messze túl az emberiét felén
a nagy sötétlő erdőt nem lelém.
Sok erdőm mind kicsiny, telve ölelkező
sugaras lombbal, a köztes mező
héliumtól ragacsos ózont gyöngyöz,
kitin-zizegés illeszkedik a csöndhöz,
evezőtoll, tanulva emberül,
az áramlásban megmerül,
karcsú a hold, a nap pedig pufók –
utánam jövő kedves tájfutók,
az igaz úton, itt a ház alatt,
a forráskútnál, tenyér italra csak,
megálljatok a fényverésben,
roppant fontos csivitelésben.

Nyáréj hevert

A telken, ahol sokcsillagos hotel
betonozódik, még harminc éve is
tündér nyáréj hevert, a jó zenében
sóval gyémántozott arany sültburgonyák,
lampionok s bokrétafák lebegtek
(latin parasztfiú a légió sarujában
s huszonhatodik századi balinéz lány
ült ott velünk).

Sakk

Araszolom a Dagály-dagonyát,
lassúdan, körbe. Barna pagonyát,
örökzöldjeit, mögöttes egét
nyilalltam át vén szemmel legelébb:
lám, nap meg sirály szintúgy araszol!
Pára vakít. Lődöznek valahol
kocavadászok szálló cserépre,
itt most különben teljes a béke,
hasas Boeing se napalmot cipel,
lohol a tőke ügynökeivel:
regnál a pénz a világ felett, és
az is lehet, hogy nincsen menekvés.
A vízben itt-ott sakktábla libeg.
Gondolkoznak az angyalföldiek.

TABÁK MIKLÓS PÉTER

Mintha

Mint egy tönkrement élet,
amelyről tudjuk, hogy tönkrement,
amelyben azt se látjuk,
hol kellett volna másképp –
oly sok volt benne a rossz irány,
amely nem enged felejteni,
se magunknak megbocsátani,
amelyet más sosem ért meg,
inkább félve elutasít,
amelytől megválna az ember,
ha nem fájna se neki, se másnak –
a jövő mintha ilyen volna.

Megfelelő vers

Az ember megy az utcán,
zsebre vágja a kezét,
ha hideg van.

Majd rákezd az eső,
szétrobbannak a földön
a vízcseppek.

Ezerfelé.

A buszon hajszagú
a levegő.

És estefelé
boldogok lesznek,
akik nem kutatják,
honnan jön a boldogság.

KUCZKA PÉTER

Fehérek és fekete

Fahíd kopog a lépteimtől, alatta halkan csicsereg a köveken ugráló patak, ujjaim hegyével tapintom a korlátot, az vezet, mélyebb árnyéknak látszik a sötétben.

Átértem. Ismerem az ösvényt, bokrok szegélyezik, úgy visz a dombra, szemem már hozzászokott a környezethez, nappali fényben alaposan megvizsgáltam, nem tévedhetek el, készültem erre a találkozóra.

Készültem évek óta, a városban, amely földi fényeivel, a munka, a létezés, a fenn­maradás kényszereivel, könnyű örömök csábításával, értelmetlen rohanásával, bűzös levegőjével, lakóinak fecsegésével, bűneivel és ártatlanságával, tornyaival és börtöneivel, romlottságával, sínek csikorgásával, reklámok villogásával, falakon átszűrődő, utcáról felbömbölő, hangszórókból áradó edénycsörömpöléssel, lehúzott víz bugyborékolásával, órák ketyegésével kevert lármájával, évek múlásával, asszonyi sikolyokkal, gyerekek sírásával, utasításokkal, parancsokkal, könyörgésekkel és jajokkal, ígéretekkel és hazugságokkal, éhséggel és félelemmel, simogatásokkal és ütlegekkel, hízelgésekkel, durva támadásokkal, igaz és hamis tudással, ismeretek utáni futkosással, könyvekkel és múzeumokkal, dialektikával és manicheiz­mussal, templo­mokkal és pártházakkal, Parlamenttel és nyilvános latrinákkal, ölelkezésre csábító padokkal, kuplerájokkal, sörözőkkel, hidakkal és éjszakai kapualjakkal, romló vakolatokkal, kutyák ürülékével, cukrászdák ízeivel, koldusok fél lábával, el­ta­posott cigarettákkal, újságok nagybetűivel, széttépett fényképekkel, elfelejtett tes­tek­kel, ízekkel, ajkakkal, felidézett nevekkel, kórházak folyosóival, temetők fa­sorai­val, az élettel és halállal tartott vissza évtizedekig a mindig vágyott, a gyerekkor egy pillanatában elhagyott didergető és felejthetetlen látványtól.

Itt vagyok, fent a dombon, körül semmi fény, a távoli faluban eloltották az utolsó lámpát, sűrű homály, a dombtető üres. Leterítem, fejem alá igazítom a pok­ró­cot, hanyatt fekszem, tágra nyitom a szememet. Ezért vagyok itt.

Fölöttem a titok. Vissza-visszatérő gondolataim, elmélkedéseim tárgya, a meg­fejt­he­tet­len­nek látszó megfejtendő, kérdőjelek sorozata, a nincs-rá-válasz témája, a menekülés útvesztője, Minósz barlangja, a hajótörött gerendája, álom a puskák dör­renése előtt, mágikus kotyvalék, a minden-ott-van és a nincs-ott-semmi, metszet a mikrosz­kóp alatt, szennyes napok tisztája, átfutó felhő, ismeretlen madárraj, Ikarosz szárnya, a gyere vissza aranytallér, a kiömlött cseppfolyós gáz hirtelen elpárolgása, lexikonok címszava, a lehetetlen, amibe bele kell lépni, sötét világosság, világos sötétség bántalmak feledtetője, rúgások megbocsátója, érzelmek rövidzárlata, gondolatok megolvadása, a rejtély, amelyre nem tudom, de tudni akarom a választ. Ezért fekszem itt a sötétben.

Érteni akarom ezt a szépséget. Annyi szépséget megértettem már, vizsgáltam regények cselekményét, szerkezetét, mondatok hosszát, vagy rövidségét, leírt szavak rendjét, visszatérő formákat, kezdő mondatokat, befejező mondatokat, jelrendszereket, esztétikai nézeteket, harmóniát és szimmetriát, a szerzők nézeteit, lelki alkatát, rám gyakorolt hatásukat, értékrendjüket és értéktelenségüket; vizsgáltam költeményeket ilyen-amolyan módszerekkel, szavakká darabolva szét az egységet, értékelve ritmusokat és rímeket, asszociációs módszereket, időmértékes, hangsúlyos és szimultán formákat, az én álarcait, a kiáltásokat és sóhajokat, bújtatott igazságokat, kibukkanó hazugságokat, a mindig megújulást és az örök egyformaságot, az élet hörgését és a halál nevetését és értettem, vagy érteni hittem mindent; vizsgáltam képeket, szobrokat, épületeket, a bennük és rajtuk megjelenő teret, feszültséget és belső ellentmondást, mozdulatlanságban a mozgást, színek viszonyait és változásait, alakok lépéseit a valóság és a művészet konfliktusait, a szüneteket, a kihagyásokat, a csendet, a véső minden nyomát, az ecset minden foltját, a színgazdagság szürkeségét, fekete vonalak és foltok csodás színeit, és hittem, hogy értem és ki tudom deríteni titkaikat. Nem a műelemzők boncolási kedve vezetett, csupán a kíváncsiság és a megértés, mások megértésének és a magam megértésének a vágya.

Körülöttem a homály, csak így nevezhetem s nem sötétségnek, mert világosabb a lecsukott szempilláim mögötti feketeségnél, elmosódó, átmeneti, nem teljes és mégis teljes, hiszen magam elé emelt kezemet árnyéknak látom, ahogy a lent egybemosódó bokrokat, a távoli láthatár vonalát, a meghatározhatatlan völgyeket, dombokat, amelyek elérhetetlenek, de becsapnak, mert csak utánuk kellene nyúlnom és elérhetném őket, keveredik a közel és a távol, végtelen lesz a véges és véges a végtelen, nézem s gondolkozom, szeretném kifejezni, megfogalmazni, de nincsenek szavak a látvány pontos leírására, legfeljebb az érzésre, de arra is csak bizonytalanul, mert nyugalom és nyugtalanság vegyül egymással, s adja belül, a fejemben, az idegeimben, a lelkemben azt az érzést, amely azonos, vagy majdnem azonos a kinti homállyal, s így találkozik, válik eggyé „a kint és a bent”, s belenyugvó s lemondó sóhaj lesz belőle.

Fönt és köröskörül fénypontok sokasága, néhol összezsúfolódva és torlódva egymás hegyén hátán, kupolát pöttyöznek fölém, parányian és élénken fénylenek, ők változtatják homállyá a sötétséget, leküldik tűhegyes fényeiket, óriási kavarodás az egész, végighordozom rajtuk a tekintetemet s nem találok kiindulóhelyet, amelybe kapaszkodhatnék, bár megtehetném, hogy bármelyiket központnak tekintem, akár a képzelt homorulat közepén helyezkedik el, akár valamelyik szélén, vonalakat húzhatnék, hogy felosszam a képet, rajzolhatnék rá geometrikus ábrákat, köröket, sokszögeket, csúcsos elágazásokat, spirálisok tekeredését, feloszthatnám az egészet a Tao két felére, hogy ellentmondásosságát jelezzem, de mindezzel nem érnék semmit, mert a látvány nem enged lenti ötleteimnek, nincsenek szabályai, kitér minden forma elől, olyan, mintha valaki összeszurkált volna teljesen találomra egy fekete vásznat, s világosságot bocsátana át a lyukakon, de itt le kell állnom, mert a mítoszcsinálás irányába megyek, bekapcsolva a szándékosságot és olyan erőt, vagy erőket, amelyeknél kezdetet és akaratot, folyamatot és célt, időt és véget kell feltételeznem, alkotásnak tekintve az egészet, pedig a látvány a véletlent sugalmazza, a véletlen hatalmasságát, csodáját és nagyszerűségét. Nem azért vagyok itt, hogy haszontalan okoskodással töltsem az időt, megtette ezt ősidők óta az emberiség, folyamatosan vizsgálódva, kutatva okokat és okozatokat, összefüggéseket és szimmetriákat, állatokat, embereket, isteneket rajzolva a fénypöttyökkel teli homályra, tehetnék effélét magam is, de mindez nem érdekel, egyetlen dologra keresek magyarázatot, arra, hogy miért szép a csillagos ég, miért tölti el ámulattal a halandót, miért borul előtte a földre, miért tekinti csodának ezt a két színből, feketéből és fénylő fehérből összeállt kompozíciót, s ehhez el kell felejtenem ismereteimet csillagászatról és csillagászattörténetről, asztrális és más mítoszokról, az időszámításról, a bolygókról és állócsillagokról, az egésznek a keletkezéséről, az ősrobbanásról, az Isten ujjáról és az első három percről, el kell felejtenem a Hadak Útját, a Göncöl­szekeret, a Nagy Medvét, a Sarkcsillagot, a Messier-katalógust, a távcsöveket, amelyeken keresztül gömbhalmazokat, diffúz ködöket, galaxisokat, nyílt halmazokat, planetáris ködöket láttam, el kell felejtenem a világegyetem szót, a teremtést, az eget és földet, el kell felejtenem mindent, hogy csak a megfejtésre váró látvány maradjon, a látvány, a fölém boruló, fénypettyekkel cifrázott feketeség, és maradjak vele egyedül, magányosan, évektől és várostól, érzelmektől és filozófiáktól megszabadultan, egyedül én.

Ismeretem szerint nincs a művészettörténetben festő, vagy rajzoló, aki egy fekete lapra, vagy vászonra világos pontokat rakott volna teljes összevisszaságban, hogy a szépséget megjelenítse, csak a gyerekrajzokon találkozik néha ezzel a megoldással az ember.

Gyönyörű az ég, villognak, szikráznak fölöttem azok a fényes pontok, bámulattal, örömmel, nyugalommal töltenek el, csupa érzelemmel, én pedig ellentmondásaimnak engedve az eszemet engedem szabadjára, mert magyarázatot követelek meghódoltan és lázadóan, elernyedten és csökönyösen.

Középpontban vagyok, elfogadom a kupolát, lent pedig a hatalmas kört, nem kutatom, hogy miből van, az sem érdekel, hogy hogyan és mire támaszkodik a földön, megpróbálom részeire bontani a látványt, ritmust, szerkezetet keresek, részeket, amelyek különválnak és mégis egységben maradnak, felbontható, megragadható elemeket, kiindulási pontot, valamit, amit követhetek, s nyomában eljutok a magyarázathoz, de a fények becsapnak, bármelyiket választom ki mérhetetlen sokaságukból, csak néhány lépéssel vagy ponttal jutok tovább s ott tétován elakadok, még akkor is, ha nem ragaszkodom egy felrajzolható egyeneshez, teljes szabályossághoz, legyen az szimmetrikus, vagy aszimmetrikus, szinte lehetetlen tökéletes geometrikus formákat, háromszögeket, négyzeteket, rombuszokat, romboidokat találnom, kaotikus az egész és mégis van benne valami rend, valami erősen vonzó, hiszen ha nem lenne, ha csak az lenne, mint egy asztallapon szétszóródó morzsalék, vagy földre hullajtott maréknyi liszt zűrzavaros szemcséivel, akkor nem keltene ekkora vágyakozást, nem vonná magára a figyelmet, az enyémet, a kínaiakét, sumerokét, majákét, görögökét, az egész emberiségét.

Ez a megközelítés kudarc, nem lehet rendet találni a rendetlenségben, legfeljebb úgy, ha feladom korábbi ellenkezéseimet, elfogadok hagyományokat, látom Perszeuszt, vagy a Hadak útját, esetleg a magam képzetének alakjait, mondjuk falusi lakodalom cigányait, az írószövetség taggyűlését, vagy a Duna jegén való átkelésemet rajzolom a magasba.

Más irányba próbálkozom, gócpontokat keresek, amelyek köré a fények csoportosulnak, sűrűsödnek, vagy ritmikusan rendeződnek, találok is néhányat, de ismét kudarcot vallók, amikor kapcsolatokat próbálok felfedezni köztük, mert semmilyen összefüggés nincs, a rendszerek nem hívják egymást, nem válaszolnak a másiknak, szétszórtak és magányosak, akár egy tömött utca járókelői, nem hasonlítanak rendezetten tüntető tömegekre, fronton egymás mellett rohamozó ezredekre, vonuló hangyákra, de még hálóba kerített nyüzsgő halakra sem, mert őket legalább egységbe fogja a mozgásukat egyre jobban csökkentő háló, míg ott fent nincsen korlát és keret, csak sűrűsödés és ritkulás van, minden terv, minden rendszer és cél nélkül, megtévesztő, félrevezető részekkel, amelyek néhol támaszt kínálnak, hogy azután magamra hagyjanak, hadd jártassam kutató pillantásomat a lassan-lassan dühítő, ellenséges indulatot ébresztő problémán, arra gondolva, hogy mire jó ez az egész kutakodás, fogadjam el kérdezősködés nélkül az egészet, csak sötétségnek és benne fénylő pontoknak, vándorok vigaszának, időjárásjelzésnek, szerelmesek örömének, versekben megjelenő költői képnek, tudományos szakdolgozatok témájának, Kolumbuszok iránymutatójának.

Behunyom a szemem, de még így is látom a képet, ott van az agyamban, beleivódott, ott van mozdulatlanul és kihívóan, azt mondja, hogy tehetetlen vagyok, nincsenek eszközeim és módszereim a titok megfejtésére, hiszen törpe vagyok, és én akarnék szembeszállni a végtelennel, mért nem akarom inkább lecsillapítani a háborgó tengert, palackokba zárni a rosszaság démonait, termővé tenni a homoksivatagokat, megszelídíteni az emberiséget, elfelejtetni és elfelejteni bántalmakat és bánatokat, s a magam és mások lelkének mélységeibe hatolva hirdetni a szeretetet és boldogságot, s megmutatni a Paradicsomba vezető utat, miért akarom megfejteni a szépség titkát, adjam föl inkább, ez a vállalkozás reménytelen, Bábel tornyát nem lehet felépíteni, a fény sebességével nem lehet versenyezni, lássam be végre parányiságomat. Úgy súgja, mormolja mindezt bennem valaki, mintha angyal lenne, vagy ördög, s nem tudni bizonyosan, hogy valóban megadásra szólít-e, vagy dacos ellenállásra, mondja szentenciáit, igazságait, sorolja érveit, majdnem úgy, ahogyan hallottam már ellenfeleket beszélni, elnyomókat szónokolni, tanácsadókat duruzsolni, egyszerre lenyűgözően és kihívóan az elbizonytalanítás szándékával, a hódoltatás igényével, rabszolgaságom biztosításával.

Megrázkódom, kinyitom a szemem. Nem azért vagyok itt, hogy ezt a belső vitát folytassam. Érteni akarok valamit, még nem merítettem ki minden lehetséges módszert, elhessegetem kétségeimet, próbálkozzunk valami mással.

Homorú fölöttem a szikrákkal cifrázott kupola, belülről nézett gömbfelületnek tekinthető, meg kell próbálnom síkokká alakítani s részletekre bontva újra kezdeni vizsgálatát és elemzését. Kezdem a látóhatár szélénél, ez lesz egy négyzet alsó vonala, keresek hozzá, fent, középmagasságban egy szilárd pontot, meghúzom képzeletben a hozzá vezető függőlegest, aztán fönt egy vízszintest, s végül egy újabb szilárdnak látszó pontnál lefelé a másik függőlegest, megalkotva így egy elég nagyméretű, de azért átlátható négyzetet. Tekintsük ezt képnek, festménynek, alkotásnak, nézzük összetevőit, formáját, egyensúlyát, szimmetriáit, arányait, ellentmondásait, feszültségeit, ritmusát, minden lehetséges összetevőjét, számoljuk meg fényeit, arányosítsuk sötétéivel, keressük meg tartalmát, számunkra felfogható mondandóját, s jussunk el így, az egész e részének megértéséig, vagy legalább a ránk gyakorolt hatás okainak felderítéséig, szépségének tudatosításáig, hogy aztán újabb és újabb négyzeteket alakítva, végigmenjünk az egészen, összeadjuk az eredményeket, s diadallal mondhassuk, győztünk, a feladatot megoldottuk. Az indulás sikeresnek mutatkozott, de egy kis gondolkodás után zavarba hoz, mert a láthatár fölé bizonyos magasságig rajzolt ábra, most homorúságával nem törődve, valóban négyzetnek látszik, s talán elemezhető is, de mi lesz a fölötte lévő területen, ahol már csak egyre kisebb négyzetek rajzolhatok, s mi lesz a kupola tetején, ahová a görbület miatt négyzet már egyáltalán nem képzelhető, s így végül egymástól különböző s ezért összeadhatatlan alakzatot kapok, amelyeket nem tudok egységgé alakítani s így az ötlet, hogy az egésznek a szépségét megkapom a részek vizsgálati eredményeinek összeadásával vereségnek bizonyul, rossz módszernek, amelyet jobb lesz elfelejteni, úgy látszik, hogy a gömbfelületet, vagy negatív (homorú) gömbfelületet másképpen kell megközelíteni, különben is az elképzelt négyzetek rajzolgatása közben rá kellett ébrednem arra is, hogy a látóhatár körének bármelyik pontján elkezdhetem a négyzetek rajzolgatását, amiből az következik, hogy végtelen számú négyzet megalkotása lehetséges, s ezzel semmit sem tudok kezdeni, vagy az, hogy egyszerre kell néznem az egészet, az egységet nem szabad és nem lehet felbontanom még úgy sem, hogy a fejem fölötti központból vonalakat húzok a látóhatárig, hegyesszögű háromszögeket alkotva teszek kísérletet a látvány szépségének megfejtésére, s ha ez sem megy, akkor valami mással próbálkozom, mindaddig, amíg a feladatot sikerül megoldanom, mert az értelemnek nem állhat ellen a látvány, hiszen még ha a világegyetem végtelen is, a képe nem az, és ha a legtökéletesebb műremekek, görög szobrok, gótikus katedrálisok, Rembrandt önarcképek, Goya-rézkarcok, Boticelli-remekek, egyiptomi falfestmények, bizánci mozaikok, Van Gogh-tájképek megközelíthetők az ész segítségével, akkor ennek a megmerevedett tűzijátékot utánzó kupolának a szépsége is megmagyarázható.

Nézem, nézem az eget, hűvösödik, éjfél elmúlhatott már és nem jutottam előbbre, talán azért mert nincsenek olyan ismereteim, vagy képességeim, amelyek segítségével eggyé válhatnék a látvánnyal, s belülről érezném át és érteném meg mondandóját, hiszen nem foglalkoztam jógával, keleti vallások misztikus módszereivel, önmagam világának kitágításával, lemosolyogtam Blavatsky Tibetből hozott nézeteit, az odikus átömlést és dualizmust, az asztrális testet, az eterikus test valóságát, az átjutást az érzéki és érzékfölötti világok között, a spiritizmust, okkultizmust, teozófiát, nem hittem a horoszkópoknak, a mesmerizmusnak, a szerelmi varázslatoknak, s nem valami csökönyös materialista elfogultságból, hanem e tanítások és hitek ellentmondásainak láttán, ugyanakkor viszont hittem abban, hogy bizonyos állapotok akár koplalással, akár kábítószerekkel, akár testünk módszeres sanyargatásával és idomításával, akár más eszközökkel elérhetők, és ilyenkor az ember előtt megjelenhetnek szellemek, vagy kísértetek, megmozdulhat Szűz Mária szobra a templomban, látható lesz a „Mene Tekel” felirat a falon, beleharaphatunk abba a kenyérbe, amely nincs a kezünkben, indián varázslók csörgődobos táncaikkal felidézhetik a hegyek és sasok lelkét, s bárki szárnyat kaphat s kirepülhet a 23. emeleti lakás ablakán, nekem azonban ezek a lehetőségek idegenek, s bármennyire szeretném, nem tudok azonossá válni a fölém boruló szépséggel, s félő, hogy igazán megérteni sem fogom, nem mondom, hogy soha, mert a reményt nem adom fel, de most és itt felsültem, vállalkozásom zátonyra futott, nem jutottam tovább a gyönyörködésnél s annak elismerésénél, hogy „több dolgok vannak földön és egen”, s hogy rend és rendetlenség egységben lehet, s hogy a fölém boruló tér nélkülem üres zűrzavar, nincs matematikája, nincs geometriája, csak áll és talán forog, de mindenképpen hideg közönnyel néz rám, s még ez is hasonlat csupán, mert nem néz és nem közönyös, bár biztosan hideg.

„Magam vagyok” – köszön ide Tóth Árpád két szavával, s idézeteket indítana bennem „az egek fogaskerekéről”, „a csontig velőig feketéről”, s hogy a „Mindenség is csak egy Költő Agya”, s a csillagok börtönrácsok a fejünk fölött de leállítom a tolakodó hasonlatokat, magam vagyok, fekszem, bámulok, nincs a titoknak megfejtése se kint, se bent, nem tehetek mást, meg kell adnom magamat, ugyanúgy, ahogy megadom magam ott, ahonnan jöttem kötelességeknek, érzéseknek, parancsoknak, kényszereknek, egy elutasító szónak, vagy mozdulatnak, láthatatlan, de erejét mindenütt éreztető hatalomnak, az időnek, mert nem utazhatom benne tetszésem szerint vissza, vagy előre, csak kopással és öregedéssel, szobám húsz négyzetméterének, a szívritmusomat szabályozó gyógyszernek, a postás csengetésének, a telefon hívásának, az utca fényes jegének, elérhetetlen távolságoknak, hisz soha nem láthatom Szicíliát, apám hadifogságának szigetét, Asinárát, a reimsi székesegyházat, a grönlandi antikváriumot, a kelet-nyugati expresszvonatot, azt a szigetecskét Anglia és Írország között, engednem kell, le kell mondanom az Emberi színjáték újraolvasásáról, zsetonok rulettasztalra dobálásáról, korallzátony vízében ficánkoló és egymást zabáló halak látványáról, egyre több a korlát, egyre magasabbak a falak, egyre mélyebb az út, amelyet magam tapostam magamnak, már alig látok ki belőle, kopnak a szavaim, úton-útfélen elveszítek belőlük néhányat, logikám megbicsaklik, fölöttem Poe novellájának ide-oda járó gyilkos ingája, alattam mélykútja, visszahúzódás, lemondás, szűkülés mindenben és mindenütt, nincsen aki voltam, nem lesz, aki vagyok, mennyi van még, kérdezem, s kiáltásra nem jön felelet, bőröm alól kirajzolódnak a csontok, rossz helyen keresem szemüvegeimet, szórakozottan bámulok a semmibe, minden csak akadályoz szóban, gondolatban, cselekedetben, neveket, címeket felejtek, visszajáró pénzemet a boltban hagyom, megittam már a kávét, kérdezem, s nem ittam meg, gyerekkorom dalai muzsikálnak éjszakánként a fejemben, megadom magam, pedig jelszavam a „ne-add-meg-magad”, nem tudom, mit jelent a szabadság, csak fekszem itt a dombon, egyedül, szemben az irtózatos látvánnyal, a csodás látvánnyal, a minden próbálkozásnak, a megértés minden kísérletének fittyet hányó szépséggel, a kihívással, amelyre ugyanúgy nem tudtam válaszolni, mint a barlangi ember, s minden idegen már és lassan én is idegen leszek magamnak.

Fekszem, fölfelé bámulok üresen és gondolatok nélkül, s egyszer­csak eggyé válók az egésszel, szabadon és könnyedén, s minden én vagyok, s nincs rajtam kívül semmi, én vagyok a csillagok fényeivel fénylő kupola, egy pillanatra, egy órára, vagy örökre a mindenség, a béke, a nyugalom, a jóság, én vagyok a semmi.

Hirtelen megrázkódom. Elaludtam volna? Lehet. Valahol a távolban vonat fütyül, alig hallatszik, mégis felriaszt, feléje fordulok, keresem, de fénye nincs, lehet, hogy ez is álom volt csupán, belső riasztás, megborzongok, hűvös van, jobb lesz szállásomra menni, itt már végeztem, nem jutnék messzebb akkor sem, ha az örökkévalóságig maradnék, maradhatnék.

Felkelek, összehajtogatom a pokrócot, baktatok lefelé a dombról, ismerem a járást, az ösvényt szegélyező bokrokat, szemem hozzászokott a sötétséghez, leérek, ott a korlát, mélyebb árnyéknak látszik a homályban, ujjaim hegyével tapogatom, engedem, hadd vezessen, alattam halkan csicsereg a köveken ugráló patak, kopog lépteimtől a falhíd.

Távol megint vonat fütyül.

GULYÁS-ZANA LÁSZLÓ

Vonulások

                                Petőcz Andrásnak

Kinn, kinn, (ki)vonulóban –
András, hallod? – héjacsapat.
(magam bennem visszaszorulóban:
turistaként nézem a romokat.)

Míg kívülem (felettem? – ki tudja?)
verdesnek, hallom szárnyalásomat
(ez itt egy még épülő ház romja),
s csendesülőben minden hadmozdulat.

(… a síneken még…)

mert a síneken még átlábalok
talpam rozsdaporos lesz, rozsdapiros
de a talpfákon még átlábalok
fekete aljuk olajos, hiába olajos

és túlnan valami padra leülök
alsóm sáros lesz, fehér nadrágom sáros
de cigarettát szívni biztosan leülök
s magamba húzódok, magamra várok

tudásomban, idáig jutottam
mi a továbbról hírt hoz, az tiltott
a nagy tisztaságban hát idáig jutottam
s bár keveset bírok még bízok

mert a síneken még átlábalok
talpam rozsdaporos lesz, rozsdapiros
de a talpfákon még átlábalok
fekete aljuk olajos, hiába olajos…

echo

nincs vagy nem vagy
ha visszhang van nem magad vagy
bennem ha hang van
megmaradhat csend van

kívülem itt most
puha fal vagyok
szigetelő az ittből ott
az ottból itt vagyok

nincs vagy nem magad vagy
a hang bennem nem maradhat
ha visszhang nincs fal maradhat
itt vagy ott kinnmaradt vagy

lépésrend

lépéseim, kacsázó, megingó
lépéseim rendjét, lábaim
mozgásának egymásutánját
meg tudtam tanulni.

érezni tudtam, s tudom
ma is idomulásukat
egyfajta rendbe, mint
repedés a kövezetbe:

ismerem, csak megtorpanni,
megállni nem merek sosem,
kihagyni nem – a koppanások
visszhangoznak bennem rendszertelen.

Pubertáskor

Mi az, mi visz rá most?
Mi lódít ki az utcára –,
hogy testem a kabátra
feszüljön, mint plakátok,

s lekopjon róla egy-két szelet?
Mi az, ami szinte mindig
előre állít, s meddig
űz még, felfogni a szelet?

Mert ahogy most is kabátomba
bújok, miként félszeg mosolyokba
lopództam kamaszkoromban,

úgy takaróznék magányomba,
s nőnék csak: pincében a gomba,
ha bízhatnék kamasz koromban.

FUMACS VIOLA

Sárga liliom, fátyolkával

Lángszirma napnak,
csipkéje szélnek,
kert riadt virága
asztalomon.
Alvó ajkad nyílik így
szomjas csöndben.
Sziromszáj csukódik
az éjben.
Lehull a hervadt
virág.

Múló

Kék özönnel a vihar
zöld köntösét a tájnak
befesti. Sárba mossa a pipacs
vörös virágát, kamilla-fehérrel,
gólyahír-sárgával pancsol,
míg barnásszürke földdel
be nem fedi.

Szemeid kísérnek nappal,
éjjel.
Vihar-kék szemeid.
– Jajdul a tavasz! –
Bár évek köde szövi be szám,
értsd a fűszálak valóságát!
Mi én s te vagyunk.

Dal a túlélőknek

Volna ingem patyolat,
megmosdatnám magamat.
Dalnak vére arcomon,
halott madár – dúdolom.

Távol

Test nélkül lebeg arcod.
Bennem szakad a kiáltás.
Elek-e a falak között?
Szólhatok-e teljes énnel?
              Fényes kakastollak a földön.
              Őszülő hajam fújja a szél.
              Pitypang lét ez!
              Alkonyodik –

Kertem

Jöjj!
A csukódó szirmok
erdeje ez –
nincs hódolat.
A kitagadottak
befelé sötétülnek.
Itt néma a madár is,
mozdulatlan,
mint álomban a kimondható,
lehull a szó.

GALABÁRDI ZOLTÁN

Majdnem osztály harc

Halott pillangó lógott a sötétpiros galagonyabogyók között. A szárnya akadt fönn a kusza bokor egyik tüskéjén, a bágyadt napsugarakkal kalmárkodó késő ősz áldozataként. A bokor leveleit már régen leszaggatták a novemberi szelek, a bogyókat kétszer is megcsípte a dér. Közöttük lebegett a lepketetem, a teste összegörnyedt, hajdani díszeit, hímpor alól hivalgó vonalait, ábráit megette az emésztő idő.

Csend volt a galagonyabokor körül, csend ölelte a világot a látóhatár pereméig, s még azon túl is. A csend ölében csak magáért létező kicsi világként hallgatott a szelíden domborodó szőlőhegy, a határát zsúpüstökű, görbedt présházak zárták. A présházak mögött, a hegy tetején síkká lapult a domboldal, rajta odatévedett meg ültetett gyümölcsfák álldogáltak, köröttük fakult gyep emlékezett a nyár istápoló melegére. Ha szél borzolta végig, átadott egy leheletnyit fűszeres illatemlékeiből a garázda látogatónak. A fák között gyalogút szürke pántlikája tekergett, itt keskenyen, odébb kicsit szélesebben, hurokba görbült, hullámokba ívelődött, mintha az új bort dédelgető présházak látogatóinak lépéseihez akart volna igazodni.

A hegy keleti oldala alatt mogorva falu bújt, fullasztó gondjaival küszködve. A reggeli harangszó csak az imént enyészett el, utolsó rezzenése még ott percegett a növények szövevényében. Arrafelé az a harang mert hangosan szólni egyedül – az emberek hallgattak. A gazdag féltette a magáét, a szegény félte a másét, s mindannyian rettegték a hivatalokat, a csendőröket s a csendőrszuronyoknál is baljósabb égi és földi hatalmakat.

Túl a fennsíkon messzi erdő bozontos körvonalai sejlettek, s jóindulatúan vagy riasztón intettek: addig tart a bejárható világ, aki továbbhatol, a semmibe vész.

Némaság hallgatott mindenfelé, sejtelmes némaság rejtette méhében az ígéretet, a mindennapi csoda titkát: nemsokára kibomlik majd a világ a sötétség öleléséből. Ám az éjszaka nem sietett odébbállni. A mélyedésekben vak­szürke homály lapult, az ereszkedett égen hasas felhők tépett rongyai állták el a világosságot.

Magányos varjú repült a felhők alatt, hangtalanul, a banda után igyekezett – az már régebben elröppent az erdő tetejéről a szántóföldek felé.

A négy férfi a falu felől jött a gyalogösvényen. Úgy tűnt, a semmiből érkeznek, legendák lovagjai, varázslatba öltözött, mesebeli hősök, örök vándorok, s talán maguk se tudják, miért, meddig, hová igyekeznek… Persze tudták. Az erdőbe tartottak, mint hetek óta mindennap. Munka várta őket, billogzott fák; ott lesznek napestig, feszegetik inaikat, izmaikat, tuskóval, gyökérrel hadakoznak, s nagyokat kiáltanak, ha akaratuknak, erejüknek engedve aláhanyatlik egy-egy didergő tölgy, bükk vagy magasra nyújtózott akác. A dolgukhoz kellően fel is fegyverkeztek – egyikük karján karikává gúzsolt kétkézfűrész, a mellette lépkedőnél köszörült élű fejsze, a harmadiknál is, a negyediknél csákány, a nyakában összehajtogatott szálkás kötél. Mielőtt az este magába enné a világosság maradékát is, számot vetnek, mérik, mi vár rájuk a következő napon, összeszedik a szerszámaikat, s indulnak hazafelé az ösvényen.

A két kisebb ment elöl. Szemre egyforma termetűek, a ruházatuk se másította őket, csak az, hogy egyikük szőrehullott kucsmát, a másik meg kifakult ellenzés sapkát hordott a fején. Akik a nyomukban mentek, azok se sokban különböztek egymástól. Jó másfél fejjel növöttebbek voltak amazoknál, testesek, borostás arcuk őrzött még valamennyit a nyár színeiből. Lógó-lengő bajuszt viselt mind a kettő, csálé kalapjuk alól kilógott fekete hajuk, a szemük fölött bozontos, sűrű sövényt formázó szemöldök. Testvérek voltak. Majdnem két év különbözte őket, de bárki idegen latolgatás nélkül ikreknek mondta őket, úgyszólván semmi különbséget, eligazító jelet nem találván rajtuk. Egyik sietett a másik után vagy a másik várta be az egyiket? így is eshetett, úgy is. Összeértek, mint kádban a káposzta. Azt a köznapi okosság tette, hogy egyforma, egyárú ruhát viseltek, de arcuk bozontját, meg rengeteg hajukat a véletlen munkálta azonosan sűrűvé, feketévé. Egyféle volt a szemölcsük is, fél diónyi, bordás, sötétbe játszó dudor, ám egyikük, az idősebb az orra tövétől balra, a másik jobbra szokott pillogni, ha éppen szemügyre akarta venni a különben ártalmatlan halmocskát. Ebben a kicsi különbségben sokan a gondviselés jóindulatát látták megtestesülni: ha már más nem, a szemölcs elhelyezkedése segített eligazodni rajtuk. Igaz, sokakkal megesett, hogy hirtelen pillanatban vétettek, de nagyobb baj ebből sose származott…

– Jobb vagy bal, egyremegy – mondogatták az értelmesebb falubeliek, ha szembetalálták magukat a gonddal. – Ezek a Pakó gyerekek, és kész. Egyik vagy másik. Balfiú vagy Jobbfiú…

Ilyen egyszerűen. Szemölcs orrtól balra: ő a Balfiú, jobbra: ő a Jobbfiú. És kész…

Eddig rendben is lett volna, hanem más tekintetben szült némi bajt, keserűséget, szenvedelmet a két Pakó gyerek egyformasága, igaz, csak régebben, amikor kezdtek láthatóan hasonlítani egymásra. Az apjuk megszólhatóan kicsi termetű, indulatokra hajlamos ember volt. Nem éppen törpe, de annál az állapotnál alig valamivel több. Ha okát vélte, gyorsan meggyűlt, s ki is tört háborgó haragja. Szerencsére ettől nemigen kellett félnie senkinek, mivel a harag felhőiben nem cikáztak pusztításra alkalmas villámok, vagyis akármekkora volt a nekidühödöttség, hiányzott hozzá a termetbeli magasság meg a karok ereje. Amúgy nyugodalmas óráiban szeretett a kert sarkában, télen a konyhaablak mellé telepedve tanulságos könyveket lapozgatni, közöttük tilalmas, veszedelem-mondókat is.

Amikor tehát a két Pakó fiú kezdett jócskán elnőni a föld színétől, sutyorgó természetű helybéliek jókedvükben vagy éppen rosszkedvűkben teszegettek holmi megjegyzéseket, azt akarván sejtetni vagy inkább tudatni, hogy egy afféle gyönge­növésű valakinek aligha lehetnek oly derék gyerekei, bizony gyanítható valamely idegenség a valódi apa személyét illetően. A boldogtalan öreg Pakó nem is annyira önmaga, mint tisztességben megélemedett felesége miatt fojtogató keserűséggel tapasztalta a nemtelen híresztelések bolyhozását, terjedését, de csak ritkán tromfolt, hisz rendesen békeóhajtó természet volt. Egyszer azért odáig háborodott a bánata, hogy szurkálódni akart volna. A kocsmában történt ez. Valaki félszájjal, nagyokat pislogva csámcsogott a dologról, szegény Pakó meg izzó fejjel latolgatta, menjen el vagy tegyen valamit. Végül ezt az utóbbit választotta – felugrott, előkotorta nadrágzsebéből a bugylibicskáját, és döfött. Szerencsére, a hírverő is talpra szökkent, így a szúrás a nadrágszíját érte csak, a bosszúló kicsiny termetéből kifolyólag. Ráadásul a penge bele is tört abba a szíjba, úgyhogy csak sokfelé elható nagy nevetség lett az összecsatázás vége, más nem… Ám amióta a két gyerek megnőtte végleges nagyságát, azóta megszűnt a sustorgás vagy csak ritkán, nagyon szűk körben pösszent egyet-egyet, ahogy a búvó patak is csak hébe-hóba mutatja meg önmagát. Ha valaki a gyerekek jelenlétében merészelt célozgatni, annak valamelyik elmarkolta a mellén a kabátot, és fölemelte. Olyan méternyire. És rákiáltott. Rémisztőt. Ha ketten voltak jelen, akkor is csak az egyik tette az igazságot, hiszen egyikük is erősebb volt bárkinél a faluban, ketten meg már valóságos haderőt képviseltek, akármilyen szilárd erődítmény megvevésére képes haderőt…

– Na, menjünk – mondta most a Balfiú, miután szuszogtak valamelyest a galagonyabokor mellett. – Lassanként feljön a nap…

– Máma aligha – mondta az öccse (vagy a bátyja). – Teli az ég felhővel. Rá hideg is van…

– Rakunk tüzet. Kettőt…

– Ez mutatósán kézenfekvő – hagyta rá a Balfiú. Már maga se emlékezett, kitől, hol hallotta ezt a titokzatos szóbokrétát, megtetszett neki, s használta, ha kellett, ha nem.

Fölvették hát megint a szokásos menetalakzatot: elöl a két kisebb, mögöttük a Pakók. Régen megegyeztek már, hogyha a nagyobbak lépik a tempót, a másikaknak kétszeresen kell sietniük, s mire az erdőbe érnek, jócskán megapad az erejük, s akkor halványodna a hírük, az a már-már mesebeli hír, mely szerint ők az erdőmunkások. Nem emilyen vagy amolyan erdőmunkások, hanem az erdőmunkások. A szakértők. Ők négyen. Nem többen és nem kevesebben. Ha egy hiányozna, annak a munka látná kárát, egy ötödik meg csak lábatlankodna körülöttük. Négyen mindent elvégeznek, amit az erdei munka megkíván, egy kicsivel még annál is többet. Tartotta szerencséjének bármelyik városi fakereskedő, fával üzletelő, ha őket fogadhatta föl. Gomolygott köröttük olyasféle hiedelem, hogyha az erdőknek lelke volna, ami persze nincs, de ha lenne, sűrűn sóhajtanának a maguk főhatalmasságához, hogy mentse meg ezeknek a szerszámaitól, amiként annak idején a nyugati népek fohászkodtak istenükhöz a magyarok nyilaitól félvén…

Mentek. A lépteik követték a keskeny ösvény íveit, hullámait. Az elöl haladók közül a kucsmás valami nótát szipogott, hol a szája szegletéből, hol az orrából eregetve a hangokat. Ez volt a szokása. Reggelente választott egyet a készletéből, és dönnyögte, fütyülte, sipogta naphosszat, s valami lehetetlenül nagy történésnek kellett volna esnie, hogy abbahagyja.

A társa, a simléderes mogorván mente a tempót. Néha szisszent, mordult, s akkorát rántott a fején, hogy a sapkája csak nehezen kapaszkodott meg a helyében. Ezt nem azért művelte, mert kődarab vagy hullott ág akadt volna a lábába – sima volt az ösvény, akárha ledöngölték volna, még annak a kevés hónak a nyoma se látszott rajta, ami pár nappal előbb leóvakodott a közelítő tél hírnökeként. Más miatt volt a sziszergés, a morgás. A sziszergő morgolódó ember fejében tartózkodott a zökkentő, már ifjú kora óta, s vélhetően ott lesz vénségéig, netán egészen az elmúlásáig. Sokan tudták a faluban meg a környékén, a zökkentőnek a mibenlétét, voltak, akik pártolólag csodálták, de akik nem, azok is tisztelték. A termetre nem, de indulatban annál nagyobb férfi ugyanis viaskodott, örökös háborúságot hadakozott, méghozzá nem kisebb ellenféllel, mint a mennyet és a földet teremtő istenséggel. Tusakodásának heve aligha volt kisebb a réges-régi Jákobénál, noha bele épp nem sántult. Amúgy mélységesen hitt mindenben, amiben hinni kellett, mindenekfölött a fölséges istenben, hitte jóságát, bölcsességét, mindenhatóságát. De ha megcsapta a szemét, a fülét, a képzetét valami el nem fogadható baj, rossz vagy igazságtalanság, akkor mindjárt számonkérő kérdéssel fordult amaz égi felséghez. Ha léleknyugtató magyarázatra nem jutott, feleselésbe, majd pörlekedésre váltott, s talált elég argumentumot a katekizmusból tanult, kötelezően hiendők fölhabosítására. Tudta, hogy vétkezik, félt is a kárhozattól, egy-egy riadt pillanatában már-már megadta magát, de aztán megint eszébe jutott valami, látott, hallott ezt, azt, és kezdődött minden újra.

– Hallod-e – mondta neki egyszer a felesége –, ha elköltözöl ebből a valóságos világból, vagy dicső szent leszel, vagy a pokolbeli ördögök kapitánya!…

Most éppen a galagonyabokor tüskéjén csüngő pille miatt háborgott – miért nem járhatta végig az a szerencsétlen teremtmény eleve kiszabott útját, s ugyan mivel szolgált rá kegyetlen vesztére?…

A négyüket szétcsoportosító különbség szabálya szerint valamelyik Pakó fiúnak kellett volna meglátnia a szilvafát. De a simlédéres látta meg – éppen az égre készült emelni kérlelő tekintetét, akkor ötlött a szemébe. Kis halom tetején állt az a fa, zömök, sima törzsű, közepes magasságú, jól megfért a környezetével, a lombjukat, gyümölcsüket már rég elhullatott fákkal, egymásba ölelkező bokrokkal. Előbb tehát a simléderes szeme akadt meg a fán. Azután a lába is megakadt az ösvényen – a Pakó fiúk kicsi híján felbuktak benne.

– Mi az?

– Azt kérdem magam is. Talán egy fa. Biztosan az. Szilvafa… Teli van szilvával…

Odanézett mind, igazat mond-e a simléderes, vagy megcsalódott, csalta a szeme, a távolság meg a formát, alakot, mindent összekuszáló szürkeség. Az ám, érett meg lassanként a bizonyosság, van valami azon a kicsi fán! Méghozzá sok valami van rajta. Sötétkékbe játszó, egymás mellett, egymás alatt függő szilvagyümölcs.

– Cserebogár az – vélte a kucsmás. – Sok cserebogár.

– Láttál te már cserebogarat november közepe táján?

– Te talán láttál ilyenkortájt szilvát a fán?

– Ez mutatósán kézenfekvő…

– Úgy biztos, ha megnézzük. Közelről megtudunk mindent…

Az okos szavakat teljes egyetértés fogadta. Elhagyták az ösvényt, s nekiindultak, óvatosan, meg-megállva, mert mindenikükben megképzett valami sejtés, csapdát, varázslatot gyanítottak. Odaérve körbevették a szoros vizsgálatot követelő fát, de csak azt – a közelében álló fondor kökénybokorral, a mogorva gesztenyefával ugyanúgy nem foglalatoskodtak, mint a nyilván véletlenül odanőtt méla akáccal se.

– Szilva – állapították meg. – Megharapta már a dér, de akkor is szilva. Szára, hamva, mindene… De hogyan lehetséges az ilyesmi?

– Ez… titokzatos – mondta a Jobbfiú. – Vajákosok lehettek. Megmahinálták. Fölfoghatatlan…

– Lehet az is, hogy meg van mérgezve…

– Ugyan ki mérgezte volna meg? És miért?

– Ha jól nézem, ez a bicegős Csekének a fája – mondta a Jobbfiú. – Kehes nagyon, azért nem szedte le.

– Akár a bicegős Csekéé, akár másé, az most már nem érvényes. Régen lement a harmadik sarjú is, szabad a határ – így döntött, majdnemhogy paragrafusos pontossággal a simléderes. Mert az íratlan, de annál igazabbul létező törvény csakugyan azt parancsolta, hogy réten, legelőn, szőlőhegyen a harmadik sarjú után szűnik az addig sérthetetlen határok szigorú uralma. A simléderes, gondolatban, bibliai olvasmányaiból még hozzá is toldott egy passzust az ítélethez: „Gyújtsd be a te gabonádat, de ne tallózz, szedd meg a szőlődet, de ne bengéssz.”

– Ez tényleg szilva – ismerte el a kucsmás. – De a nyűveké. Teli van nyűvel…

– Meg kell próbálni – mondta a Balfiú.

Le is szakasztott egyet, megnyomta a két végét. A gyümölcs engedelmesen kettévált, a nyirkos mag finomat pattant a földön.

– Na, hol van a féreg? Tisztább ez a plébános úr lelkénél… Hát a másik… hát a harmadik. A dér meg csak jót tett neki. Megcsípte, igazibb lett az íze.

A Balfiú természetesen meg is ette a próbált szilvákat, csiccsentett, s kinyilvánította, hogy nem egyszerűen jó, hanem felségesen jó, és még annál is jobb.

– De hogyan maradhatott meg? – tamáskodott a kucsmás. – Csak ezen az egy fán. Emögött van valami, én azt mondom.

A másik három nem osztotta az aggodalmat – nekik már teli volt a szájuk. Szaggatták a ráncos, mégis makacsul kék szilvát, egyiket a másik után, kitessékelték a magukat, és ették, ették, nyelték mohón, mintha éhesek lettek volna, pedig azok nem voltak, útnak eredés előtt megették az elégséges reggelit rendesen. De hát annyira jó volt az a szilva! Még a héja is. Csodás ízt terített a nyelvükre, csodás aromával járta át a torkukat, a gyomrukat, még a bokájuk táján is érezték a gyönyörűséget. Már nem kutattak féreg után – miért lenne férges az egyik, ha a másik nem volt az? Kapkodták egyesével és párosával, kirázták a magot, s nyelték, csak előbb jól megrágták, csámcsogtak közben, s a nagy csönd tenyerében olyan volt a csámcsogásuk, mint barbár, egyhangúnak tetsző, mégis mindennél többet tudató muzsika. A simléderesnek egyszer eszébe jutott, hogy talán kéne haza is vinni abból a szilvából, gyereknek, asszonynak, vagy éppen a már nem jogos tulajdonú gazdának, a bicegős Csekének. De mire megforgatta így is meg úgy is a fejében a szándékát, üresen állt a fa, egy szem nem sok, annyi se maradt rajta. Még a Balfiú talált egyet a sudáron, leszakította, tapogatta két ujja között, aztán beteljesedett annak a sorsa is.

– Ezzel végeztünk – állapította meg a kucsmás. – Csakhogy én alig létezek. Mintha két angyal telepedett volna rám. Jó nehezek…

De hiszen olyashogy volt a többi is, csak angyalok nélkül. Érthető: jó vékára valót ettek meg egyenként abból a csodatermette gyümölcsből. Teli lettek egészen, s még a fejük is bizsergett a szilvaszemek belsejében főtt kicsike szeszességtől. Nem voltak részegek, a rosszindulat se mondhatott volna rájuk effélét – éppen csak megbozsdult kicsit az eszük máskori szerkezete.

Elsőnek a Jobbfiú ült le a földre. Szusszantott is, a derekát nekitámasztotta a szilvafának.

– Nincs is hideg – e szavakkal kísérte a letelepedését. – Inkább meleg van. Jó meleg…

– Hát az erdő? Mikor érünk oda? – A simléderest moccantotta az aggodalom. – Ha itt letanyázunk, akkor sose… – s amíg mondta, ő is lehanyatlott a Pakó fiú mellé.

A kucsmás lábujjhegyre állt, nyújtogatta a nyakát.

– Én az erdőt nem látom. Valamit látok, de az vagy erdő vagy nem. Ha meg én is leülök, erdő se itt, se ott…

Úgy is tett. Nagy óvatosan leült, elfészkelődött, s hozzá nekieresztette az alkalom kínálta nótát: „Messzi a Nagyerdő…”

Akkor már mind a négyen ültek, ejtőztek, szuszogtak, bólogattak, s olykor-olykor vetettek egy-egy pillantást a szerszámaikra. Az erdő valóban kitűnik a szemhatárukból, mintha látomásos szörny falta volna be. Egyedül a simléderest piszkálta, ha nem túl hegyes eszközeivel is, a kötelességtudat.

– Jól van, de van ám de is. Mondjuk, erre talál jönni a kény éradónk…

– Kenyéradó! – mondta sokértelmű hangsúllyal a Jobbfiú.

– Az hát. Ott van a városban. Egyszercsak eszébe jut, felül a bricskájára és idejön. Megnézni, mit is csinálnak az ő favágó napszámosai. Az erdőt megtalálja, minket nem. Elkezd bóklászni, ide néz, oda néz, egyszer­csak itt talál minket a szilvafa tövében. Hát maguk? – ezt kérdi. Mi meg csak böfögünk…

– Hallgass már! – kiáltott rá a Balfiú. – Álljon ide az a pocakos kalmár. Megfogom és kettéharapom. A derekát harapom ketté…

– Én a fejét tépem le – csatlakozott a másik. – Fölteszem ennek a szilvafának a csúcsára. Dísznek…

– Én meg segítek – ajánlkozott a kucsmás.

– Kenyéradó! – himbálta a vállát a Jobb fiú. – Mi egy év alatt nem hasznolunk annyit a munkánkból, mint ő egy nap alatt. Pedig nem akárkik vagyunk. Csak hát ő ül a pénzeszsákon. Nekünk mi jut? Mekkora munkáért… Ha ő belepróbálna, egy perc alatt kijajdulná a lelkét…

– Belepróbálna? – szólt a kucsmás. – Azt se tudja, melyik a fejsze, melyik a fűrész.

– Éppen erről van szó – mondta tovább a magáét a Jobbfiú. – Ami tudható, azt mi tudjuk. Erőnk is van melléje. A mi munkánk termi a meleget, az épületfát, mindent. Az meg csak gazdagodik. Ha sokat dolgozunk, csak még gazdagabb lesz… Elég ránézni. A bricsesznadrágja több pénzt ér… Ha meg aztán annak lesz az ideje, jön a bandájával, és lelődözi a nyulainkat…

– Ezt mondja az apánk is…

– Melyik apátok… – kezdett szólni a kucsmás, de beléhőkölt a szó, mert vette észre, hogy a két Pakó fiú megemelkedik, az arcuk sötétre vált, csak a bibircsókok izzanak az orruk mellett, mint két ragyogó karbunkulus. – Azt akartam kérdezni, hogy melyik apátoknak az a könyve, amelyikben ilyesmiket lehet olvasni? Mert, ugye, vannak könyvei…

– Van egypár – mondta enyhülve-nyugodva a Balfiú. – A mi kezünkbe nem adja, de egyszer-egyszer mond belőlük ezt, azt. Azt is magyarázta már, hogy miért erősebb a pohos úr pénze, mint a mi kezünk munkája…

– Lehet ám, hogy ez csak úgy látszik – vette közbe a kucsmás.

– Lehet bizony – mondta a simléderes. – A Krisztus urunk előtti időkben is úgy látszott, hogy Góliát sokkal erősebb a mi Dávidunknál. Aztán mi sült ki?

Feketerigó szállt le a gesztenyefa alá. Kotort, turkált, forgolódott, s hogy nem talált semmit, állt kicsit, nézte a földön tanyázó embereket, végül felszökkent, repegette szárnyával a hideg levegőt.

A Jobbfiú nagyot fújt, meglendítette az öklét.

– Olyan kedvem támad egyszer, fél nap alatt kivágom az egész erdőt…

– Ott leszek én is – ajánlkozott a kucsmás.

– Ott leszünk mind a négyen – mondta a simléderes. – Aztán majd kitetszik, hol az igazság…

– Minálunk van – mondta a Balfiú. – Csak az a baj, hogy legtöbben nem tudják. Majd… Ha aztán valaki az útunkba próbál terpeszkedni, az ketté lesz harapva. Jöjjön csak a fakereskedő uraság. Ketté lesz harapva. Hívja a csendőröket? Azok is…

Akaratlanul megmozdultak valamennyien, tekergették a derekukat, mintha azt lesnék, jön-e már a városi pénzes úr, jönnek-e mögötte a csendőrök…

Mélyszürkébe váltott közben az ég, sötétült a felhők alja. Tehénbőgés hallatszott a faluból, hosszú, követelő jajdulás. Talán a hasáét követelte az az állat, vagy a borjára akart volna rátalálni.

A simléderes állt föl elsőnek, utána tápászkodott a többi is. Nyögtek, tapogatták a hasukat, meg-megnyalták a szájuk szélét. Szemükkel végigkutatták még egyszer a szilvafát, de üres volt az teljesen, könnyebbült ágait megemelte, alighanem sóhajtott is, ahogy a dolgát végzett ember szokott.

Összeállt a sor. Elöl az alacsonyabbak, mögöttük a Pakó fiúk. Arrafelé néztek ahol már csak sejlett az erdő, a lábaikat hazafelé igazították.

– Na, majd holnap – mondta a Balfiú. – Kimelegszünk, de legalább nem kell tüzet rakni. Mert azért csak meg kell csinálni azt a munkát.

– Meg hát – mondta a simléderes. – Ha tényleg idejön a bricsesznadrágos, nem vesz észre semmit…

Elindultak. Billegtek karjukon, vállukon a szerszámaik. Gyönge szellő támadt, bíztatta, terelte őket a szalagnyi ösvényen, lefelé a hegyoldalon, a sötétség odvában vacogó falu felé.

GYÖRE IMRE

Égig érő fa

Addig mentem, addig mentem:
Égig érő fáig mentem,
fáradt voltam, megpihentem,
kenyeret és hagymát ettem,
sós hagymától szomjas lettem,
ittam volna, ha már ettem.

Égig érő fára mentem,
egyik ágról másra mentem,
almát láttam, sorra szedtem,
fogam között hersegettem,
húsát rágtam, nedvét nyeltem,
éhem, szomjam így elvertem.
Fentről széjjel nézegettem,
milyen fa ez, milyen kertben,
kinek földjén nődögélget
ez a nagy fa, föl az égnek?

Magam kedvén tovább mentem,
egyik ágról másra mentem,
holnapra a csúcsán lettem.
Hol az ég? Hol? Azt kerestem,
ágról ágra ezért jöttem:
merre van az Öregisten?
Öreg juhász? Nyája itt fenn?
Kosok, jerkék, bárányocskák,
lábuk kik harmatban mossák?
Nincs itten fű, mit legelnek?
Öregisten mit legeltet,
puli nélkül hogy terelget,
kútja sincsen, hol delelnek?
Honnan kerül hosszú botja,
kampóját, hogy kézbe fogja?
Tán csak nem az Égig érő
fának vágta le a végit?
Mert akkor heában jöttem,
nem mehetek föl az Égig.

Ének

            Baranyi Ferencnek

Akkor még szép volt,
akkor még szép volt,
akkor még szép volt
minden:
szép lányok mosták,
szép lányok mosták,
szép lányok mosták
ingem.

Akkor még jó volt,
akkor még jó volt,
akkor még jó volt
hinnem:
szegények gondját,
szegények gondját,
vállamon gondját
vinnem.

Akkor még szebb lesz,
akkor még szebb lesz,
akkor még szebb lesz
minden:
szép lányok mossák,
szép lányok mossák
táncomban rám hűlt
ingem.