TABÁK ANDRÁS

(A kérdés)

A kisajátítók
kisajátítóit
sajátítják ki épp,
vagyis hát magyarán:
a kisajátítók
rég lejárt ideje
mint újdonatúj tér
vissza ide. Mármost
csele vagy csődje
a történelemnek ez?

TANDORI DEZSŐ

Az „Elég”-versekből

                                 (elégiák? a fenét, csak elég)

Ad notam:
– János, bácsi…
– He, fiam!
– De büdöset elegedzik kend!
– Tudja isten, fiam… pedig mindig… frisset elegedzem!

                                 (1996)


Kaparjkurtizmus = kaparjkurta + gázvillanyszámla és (evébb!)
Felelős embernek mondanám, nem mondanám?

                                 TE KAPARJKURTIZÁN!

GALABÁRDI ZOLTÁN

Ünnepélyes pillanat

Elverte a delet a nagyharang, a nap ráfészkelődött a templomkert sarkában sudárló jegenyefa csúcsára. Az erdő mögül gólya ívelt az ég kékségébe, s szinte rezze­néstelenül lebegett a forróságtól reszkető levegőben. Vasárnap volt. Az emberek behúzódtak a házakba – hajtotta őket a meleg, csalogatta a terített asztal.

Aggmama a gólyát figyelte. Na csak – az a madár rácsodálkozott a jegenyén pihenő napra, tojásnak hiheti, tán rá is ül, hogy kiköltse, vagy a semmiből hullott labdának, amit megragadhat és elviheti a fészkébe, hadd játsszanak vele tollasodó kicsinyei.

Egy évvel a század előtt született Aggmama – a falu adta a nevet, ki a csodálkozását, ki az irigységét, ki meg az értetlenségét tudta a szóban. A férjét már régen eltemette, pár éve a fiát is, most az unokájáékkal élt, jól megvolt velük. Ha a kedve úgy tartja, tett-vett a konyhában, varrogatott, mesélt fogyha­tatlan kíváncsiságú dédunokáinak. Kedves időben szeretett elüldögélni a kertjük sarkában, a talán nálánál is vénebb, mohón élő körtefa oltalmas árnyékában.

A kósza hír őhozzá is eljutott: a községet vezető testület, de mások is, valami reménykedést próbálnak rászövögetni a korára. Ha megéri a száz évet… biztosan terelődne némi figyelem a falura. Idegenforgalom, infrastruktúra, rendes út… talán… talán… Igaz, legtöbben tudták, mondták is, hogy az a jövőszínezgetés merő öncsalás, ha isten vagy akárki másképpen nem segít, gyászosabb lesz az az éppen múlt négy-öt évnél is…

Szakadozott morgás, zihálás, csattogás hallatszott az alsó faluvég táján. Lö­vésszerű pukkanások, pillanatnyi csönd, aztán fuldokló sipákolás, aztán megint azok a lövéshez annyira hasonlító pukkanások. Galambok röppentek ki megdúlt nyugalmukból, mérges kutya ugatott rá az idegen lármára.

Horpadt, rázkódva vonagló, kis autó mászott elő a víztorony mögül. Úgy tetszett, a templomba óhajtana eljutni, de a hősök emlékezetét őrző oszlopnál megállt, hördült még egyet, az aljából fekete füst böffent. Mintha a lelke szakadt volna ki…

Magas, görnyedt tartású férfi kászálódott elő a kormány mögül, nyitotta a motorház fedelét, toporgott, csóválta a fejét. Az autó másik ajtaján kicsi, óvatosan mozgó asszony szállt ki, vékony, ezüstszínű botra támaszkodva odaállt a férfi mellé. Ő a házakat nézegette, a kerteket, az ősplatánok karéjában fehérlő temp­lomot, a tér sarkában a betonfeszületet.

Hamarosan csoport gyülekezett köréjük. Nézegették az autót, az utasait, az autó tetejére halmozott csomagokat. Batyuba kötött ágyneműt láthattak, zsáko­kat, ember méretű, faragott keretes tükröt, rádiót meg egy rézdrótból szőtt kalitkát, annak a fenekén mozdulatlan kanárit.

Szakember is került, belenézett a motorházba, és máris mondta az ítéletet. – Ez a maga lábán nem megy már sehová. Kész csoda, hogy idáig elhozta magukat…

– Akkor most mi lesz velünk? – jajdult a kicsi asszony, s mintha onnan várna feleletet, a kalitkára nézett. – Jaj! Csillagocskám! Legalább te ne hagyj el bennünket!

– Borzasztó – mondta valaki. – Hogy márna ilyesmik legyenek!…

Közben a férfi, ide-oda forgolászva, bemutatkozott.

– Demkó… Emil Demkó, azaz Demkó Emil. Ő a nejem, született Szerencsés Ilka… A madarunk… igen, ő elhalt…

És mondta, sietősen, hogy délről űzte el őket a balszerencse, a városka le­rombolva, benne az ő házuk is, a puszta életükön kívül csak az autót menthették, s ugye, az is semmi már, menthették azt a pár holmit, láthatják a tisztelt jelenva­lók, na meg a reményüket, hogy menedéket találnak annál a népnél, amelyikhez mindig is tartoztak, hiszen csak a meghúzott határok révén rekedtek kívülre.

– Hát hiszen beszállhatnak a kanászházba – mondta az autóhoz értő férfi. – Ellehetnek, amíg lerendezik a problémáikat. Magyarok vagyunk, vagy mi az isten…

Öten-hatan kezdtek rá egyszerre, hogy úgy igaz, üresen áll a kanászház, nem olyan rég cigányok laktak benne, de azokat tovavitte a vérük, igaz, zsúp a teteje, de közel van a templom, a bolt is…

Aggmama megriadt. Mozdulni kellene. Odamenni. Kiáltani. Hogy menje­nek, menjenek tovább. Akár gyalog is. Mentsék magukat. És mentsék a falut. Ha maradnak, biztosan úgy járnak, mint… és úgy jár a falu is.

Az a magasra hömpölyödő, kénszínű láng!…

De hát aligha lenne foganatja a szónak. Különben is oly ünnepélyes a pillanat!

…Azok is fülledt nyári napon érkeztek, két muraközi ló vontatta hosszú szekéren. Hetven… ó, több már, mint hetven éve… Húszán vagy még többen szorongtak a szekéren, egymásba és a batyuikba gabalyodva. Lerítt róluk, hogy céljukat nemigen tudják, töprengő félelem sötétlik mögöttük is, előttük is.

Szikár, tartásos férfi és egy aprócska asszony óvakodott le a szekérről, a lóhajtó mondta el az odagyűlt falubelieknek, hogy az asszonykának nyugalom kell, és orvos, sürgősen méghozzá, ha tovább rázkódik a rossz utakon, abba belehal… Lepakolták a holmijukat, ágyneműt, könyveket, éjjeliszekrényt. A kecs­ke is az övék volt – az elsenyvedt jószág odáig a szekér végéhez kötve baktatott.

A pislákoló életű asszony mindjárt elomlott az ágyneműs batyun, a férfi legyezgette a zsebkendőjével, közben magyarázott: hajh, falánk baj emésztette el az életüket, elűzték őket a Bácskából, ahol pedig ősidők óta éltek, a felúszított gyűlölség nekik támadt, csak hajszálon múlt az életük is, amijük volt, házuk, kertjük, mindenük odamaradt, és hát most ez a feleségét sújtó állapot… Amúgy Koprody Ákos a neve, egyik őse zászlótartó volt a tatárok ellen gyűlt királyi seregben…

A körülállókat akkor is bűvkörébe vonta a pillanat fensége, nem kell oly sürgősen továbbmenni, orvos ugyan nincs a faluban, de van bábaasszony, ha meg hosszabban akarnának időzni, és miért ne akarnának, betelepedhetnek a községi házba, nem kastély, afféle boronaház, de fedél, ha csak zsúp is, embe­reknek készült.

Az asszonyok a könnyeiket kenegették, simogatták az alig lélegző teremtést, tapogatták Koprody vállát. A bíró, mintha az összecsordult érzéseket akarná kikiáltani, magasra emelt öklével dél felé fenyegetett: nyissa csak föl a szemét a magyarok istene, méltó bosszú szakad a rácok fejére… Az áhitat varázsát az se hígította, hogy a kecske kétszer is belemekegett a káromkodás-hangú fohászba.

A közfelkiáltással megajánlott boronaház is a templom közelében állt, olasz foglyokat szállásoltak benne a háború alatt. Szemre ház – otthon földönfutóknak, a sors ártatlan megvertjeinek. Az együttérzés egyebekkel is megsegítette a bete­lepülteket: kicsit bicegő asztal, szék, lóca, vizespad, angyalos-címeres falvédő, edény, kapa, gereblye szállingózott – adott, aki úgy érezte, hogy adnia kell.

Leste a falu, részvevő kíváncsisággal, mikor, hogyan lobban el a kicsire aszott asszony élete. De nem ő halt meg. Az ura. Almában… A temetésen mindenki ott volt, a plébános borongósan fájdalmas búcsúztatót mondott, vigasz és ígéret volt a szavaiban, s tudhatta akárki, hogy az ige az alig létező elözvegyültnek is szól, hamarosan az ő koporsójára is ráhull majd a koradélutáni nap szomorú fénye.

Hogyan, hogyan nem – a csapás felgyógyította az asszonyt. Megelevenedett. A termete lejjebb görnyedt, megszaporodtak a ráncai, de élt, napról napra biztosabban élt, erővel telt.

– A mi fajtánk – mondogatták a faluban. – Kicsit furcsa, de hát mindenki furcsa a maga természetében. így vagyunk teremtve…

A haját mindenfelé emlegették. A lányok, a fiatalabb asszonyok kívánó irigységgel, az öregebbek gyanakodva. Mert hát micsoda dolog az, hogy a haja nem vénül vele? Nem fakul, nem őszül. Ha kibontja, a térde hajlásáig ér, ha meg kontyba, koszorúba köti, koronaként ékeskedik piciny madárarca fölött.

Akkor rezzent először a falu, amikor a jövevény asszony meghozatta a városból a férje sírjára a fejfát. Kétágú volt a fejfa, nem egyágú, mint az összes többi a temetőben. Szóval ráchitű volt a férfi. Az asszony is az. Nem szabályosan veti a keresztet. Jobbfelé veti. Kérdés, nagyon nagy kérdés, hogy nincs-e megszentségtelenítve a temető. Megjelenhet-e az asszony a templomban?

A papot is megfaggatták, az meg számonkérte az asszonyt.

– Keresztény vagyok – mondta nyugodtan az asszony. – Az uram is az volt. Krisztus urunk minket is megváltott, meg hát az életünkről is egyazon istennek adunk számot.

Két hétig állt a fejfa háborítatlanul, akkor egy szagos meleget párázó, csillagvirágos éjszakán valaki letörte róla az alsó kart. Senki nem kutakodott, ki tette, hogyan tette – az asszonyt lesték, mit kezd a kárral, szembeszáll-e a faluval.

Nem szállt szembe. A rezzenet elnyugodott, ő meg ott élt. A megyei ható­ságok rendeltek neki járadékot, ami kevés kellett neki, arra futotta. A falu el volt foglalva szaporodó gondjaival, azok között nem nyomott se sokat, se keveset a jelenléte. Amúgy is ritkán látták. Vagy a házban bíbelődött, vagy a kiskertben babusgatta a növényeit. Vagy éppen beszélgetett a kecskéjével. Bizony, beszélgetni szokott a kecskével. Szét is dagadt a hír: beszél azzal a lélektelen jószággal. Ez azért jelent valamit, mégpedig aligha jót. És biztosan lélektelen az az állat? Megfigyelték némelyek, hogy az asszony mond valamit, a kecske meg fülel, félredönti a fejét, még a kérődzést is abbahagyja, aztán ő ad valami hangot, az asszony figyel rá, végül összeáll köztük az egyezség. Viccelődnek is. Olyankor a kecske éktelenül vihog. Az asszony is… Minderre rá a kecske szabadon, a maga akarata szerint bejár a házba, és ugyan ki tudhatná, mi folyik odabent kettejük között? Ha meg kimennek a mezőre, erdő szélén, árok partján tartózkodnak, ott is társalognak, egyik szól, a másik hallgat, azután a másik szól…

A temetőbe is kettecskén járnak. Az asszony úgy tesz, mintha gondozgatná, rendezgetné a sírt, vagy csak leül rá, égnek emeli a szemét, és énekel valami végtelenül bánatos, arrafelé soha nem hallott dalt, a kecske álldogál mellette, a fejét félrehajtja, olykor maga is ad egy-egy hangot.

A plébánost érintette meg elsőnek a nyugtalanság. Elővette a jövevény asszonyt, kioktatta súlyos nyomatékkal: vét a temető szentsége ellen, oda sem­miféle számosállat nem való, és fölhagyhatna a dünnyögéssel is.

– Dünnyögés?

– Dalolás. Éneklés. Az se való a temetőbe!

Borzas évek látogatták akkoriban a falut, ahogy az országot is. Ami rosszat szült a balsors, az mind odaszakadt rájuk. Mostoha lett az időjárás, egyszer cserepessé aszott a mező, máskor az élet java odaveszett a sárrá ázott földben. Korai, dévaj meleg ingerelte fesleni a gyümölcsfák bimbóit, aztán jéglehű hi­degség rontott elő a dombok mögül, s fölfalta mind az ígéretet. Vörös kakas röppent az alsó faluvégre, leégett négy ház, istállókat, kazlakat, pajtákat habzsolt föl a tűz, állatok égtek el, a hadirokkant kisbíró kútba ölte magát, mert a rajtavalón kívül annyija se maradt, amennyit érdemes lenne megszámolni. Nyo­morúság telepedett a mogorva ég alá, nyomorúságról hebegtek a messziről oda­ingó hírek. A város is csak a kiürült markát mutatta a próbálkozóknak. Hasztalan vonultak az asszonyok kerek vesszőkosárral a fejükön a piacra, olykor még egy árva tojást se bírtak eladni. Voltak, akik nekivágtak a világnak, hátha másfelé kisebbet harap a nyomorúság – némelyikük eltűnt örökre, mások visszatánto­rogtak, s ,velük a hír: válság van, válság országról országra, válság mindenfelé.

A bajok csupán önmagukat magyarázták, okaikat nem. Érkeztek, pusztítot­tak a maguk természete szerint, csak az a pokol volt tudhatatlan, amelyikben kotyvasztják a bugyborgó gyötrelmeket.

Egy ideig úgy látszott, a falu, mint a világ is, megadja magát. Nem kérdez, nem ellenkezik, bénán várja a percet, amely már kiméretett. Nem öltöttek formát a napok, hamvukat vesztették az ünnepek, az elhaltakat csupán az illendő szokás siratta, a könnyeket inkább önmagukért hullatták az élők, s valóságos hitté lett a szólás: annak jó, akinek mindörökre bevégeztetett.

A jövevény asszony élte a maga kis életét. Ha itt-ott szó esett róla, a szerencséjét emlegették: gondja alig van, inkább nincs, bajok nem kapkodnak utána, kapja a járandóságát, s a hivatalok, ha nem is sokat, de biztosabban fizetnek, mint a föld, mint az akármilyen gazdaság…

Nyár volt akkor, megint nyár, tombolt a maga pompájában. A mezők kitel­tek, csakhogy senki se tudta, áldás vagy átok növekedik a méhükben. Ha ki nem is mondták, sokan hajlottak volna akár arra is, hogy a könyörülni nem kegyes, néma úr helyett valami megszólítható, kérlelhető, szót mondó hatalom, ha úgy, hát a sátán kedvébe ajánlkozzanak, kényébe kéretőzzenek.

Ajánlkoztak vagy sem, odaért. Egyik nap, kora délután tébolyító forróság szekerén nyargalt elő a helytartója. Püffedt, sötétlila felhőket kavargatott körös­körül, megvakította a napot. A felhők tarajából loboncos villámok csapkodtak, dörgés, csikorgás zúdult a nyomukban, az összetöppedt láthatár peremén látomás reszketett. A toronyban félreverték a harangot, de a szakadozott kongás beleve­szett az égi riadalomba, meg is némult hamarosan – elszakadt a harangkötél. Előbb nem volt baja, mégis elszakadt a közepénél, mintha eleven tűz érte volna.

– Itt a világvége! – visítottak a riadt lelkek. – Krisztus urunk, jöjjön hát el a te birodalmad…

A felhők színe koromfeketére váltott, az aljuk meghasadt, s a bendőjükből átláthatatlan sűrűségű jégesőt szakasztottak alá. Féktelenül tomboló szél fújt rá a világra, a házakra, a mezőkre, rétre, erdőre, feldöntötte a kazlakat, megdúlta a zsúpfedeleket, letörte a templomtoronyról a keresztet. Földöntúli üvöltés, mor­gás, jajongás hallatszott mindenfelől, állatok bőgtek, egy elszabadult ló nyihogva vágtázott a kertek alatt, égnek álló farkából, lobogó sörényéből kék szikrák pattogtak.

Tíz percig? Negyedóráig? Meddig szakadt a jég? Nem mérte senki az időt. Lassan tépte szét az erő a felhők gomolyát, elszórta a foszlányait észak felé. A nap is visszamászott a helyére, s mint hályoggal küszködő szem, hunyorogva leste a széttépázott létet, és a széttépázott lét mögött a közelítő éhhalál csontsárga ábrázatát.

Az égiháború halottá verte a mezőt, leölte a fiatal krumplibokrokat, a méla kukoricát, üressé csépelte a letepert kalászokat.

– A felséges isten bünteti a világot – mondogatták erre is, arra is. – Beteljesedik rajtunk az ítélet.

– Bűnnel teli a világ – tódították sokan. – Most láthatja akárki, mint hozza a bűn a büntetést. Tárulnak a pokol kapui…

Utóbb senki nem akart emlékezni, mikor kiből fakadt ki: a jövevény asszonyt nem érte az ég haragja. Kint volt pedig akkor a dombok között a kecskéjével, körös-körül pattogott a jég, szikráztak a villámok, őt mégse érte semmi, sátor borult fölébe, láthatatlan sátor, a kecskéje fölé is, fakó, mégis szemet gyötrő sugarak villogtak a sátor mennyezete fölött, valami zene is szólt, trombiták visongattak, óriási dobok dübörögtek, a lárma sűrűje mögül emberi jajkiáltások hasogattak, ugatással és mekegéssel vegyült féktelen röhögéssel együtt. És hát nem is üldögélt az az asszony, dehogy üldögélt! Táncolt, forgolódott, perdült, illegett, rárikoltozott a felhőkre, azok az ő parancsszavára dobálóztak, hömpö­lyögtek, és a haja, az a nem vénülő haja is táncolt, tekergett, szálldosott, belőle furakodtak elő a villámok, s ugrált, bukfencezett, cigánykereket hányt a kecske, kakashangon szólt, a torkából mennydörgés kelt és eredt a villámok nyomába.

A boronaházat se érte kár, semmilyen. Zsúpját nem luggatta át a jég, ablaka nem folyt ki, pedig mellette két ház teteje megroppant, kémények dőltek le, és hát a templom, ugye, az is megszenvedett, lebukott róla a kereszt…

Ki vagy mi oltalmazta? Hogyan? S miért azt a nyomorúságos boronaházat?

Szó szóhoz ragadt, a félelem egy bokorba terelte a sejtelmeket, s könnyen bizonyossá érett a gyanú: nem afféle máskor is volt ítéletidő sújtotta a falut. Bizony nem! Valaki vagy valami összeszövetkezett a rontással, odaidézte, kitel­jesítette. Aki pedig azt meg tudhatta tenni, az alighanem főz még valami rosszabbat is…

Néhányan, mert mocorgott a lelkük mélyén a bizodalom, eltüntették a jégverés nyomait, amennyire lehetett, többen csak sóhajtoztak, imádkoztak, s mondogat­ták maguknak, másoknak, hogy hiábavaló akármilyen igyekvés, amit uralmába vett az ember ellen fordított sors, azt ember meg nem mentheti. Nem addig, amíg szét nem törik annak az erejét, aki az ember ellen uszította azt a sorsot.

Az alsó faluvégen, a kovácsműhely mögött, alkonyi órákon emberek csopor­tosultak, jajongtak, ököllel verték a mellüket, a homlokukat, a szóhoz értők ma­gyarázták, hogy csalárdul, hamis lélekkel, romlott szokások igájába fogva imádták a teremtőt, ideje megtérni az egyetlen akolba, mert közel a világ keserű vége, s eljön Krisztus, és a maga jobbjára állatja az igazakat, a romlottakat meg összetöri, mint vaspálca a cserépedényt. Férfi, asszony, fiatal, öreg csoportosult igét hallani, és hasztalan dörgött róluk a plébános a szószékről, nem apadt a számuk.

A jövevény asszony szeretett volna úgy tenni, mintha semmi nem változott volna körülötte. Legyen mindenki a maga gondjával. Nem panaszolta, hogy nem fogadják a köszönését, ha meglátják, keresztet vetnek, a gyerekek meg elhúzód­nak az útjából, s lesből kiáltoznak utána. Boszorkány! – ezt kiáltják, s a kiáltáshoz innen is, onnan is hozzáakad egy-egy mélyben gurgulázó vagy rikácsoló hang: – Bizony az! Biztosan az!

A plébános újra megkereste.

– Költözzön el! Hagyja itt a falut… Magának is úgy lesz jó.

– Hová mehetnék? Arra a kicsike időre, ugye…

– Kicsi vagy nem kicsi, ember azt nem tudhatja – vágta rá a pap. – Maga adósa ennek a falunak. Sok jót tettek itt magának. Leróhatná a tartozását. Mert vannak… na, hogy is mondhatom… furcsaságok. Teremtett ésszel föl nem fog­ható furcsaságok. Kérem, tanácsolom magának, ne várja be, hogy a rossz még rosszabbat szüljön.

Az asszony csak himbálgatta a vállát, mondott volna még valamit, de ahelyett elnevette magát, mert a kecskéje bedugta a fejét az ajtón, és vidáman rámekegett a papra, az meg összerezzent, felugrott, áldásra indult a jobbja, végül anélkül ment el.

Akkoriban már senki nem tudta, mozdul-e valamerre az idő, vagy éppen mozdulatlan és mozdíthatatlan – ha mozdul, miféle szakadék torkába ragadja az emberiséget, ha megáll, mi van még a batyujában. A házak között, a kertek alatt, az erdők fái közt víziókat termett a rettegés, új meg új hírek sisteregtek, a képzelet ősi legendák masszájába gyúrta a frissen pattant szikrákat, képet alkotott, s a kép odarögzült a színtelen égboltozatra, s mutatta magát az éjjelek ragyás kárpitján. Nem akadt már nézet, gondolat, amelyik kétséget bírt volna támasztani a kép hitelessége felől.

Boszorkány az a jöttment asszony. Az. A sötétség birodalmának helytartója. Elfertőzi a falut, vagy talán az egész világot, megöli a lelkeket, hogy aztán mindent a gonosz kezére adjon. Látták, hányan, de hányan látták röpködni a szántóföldek fölött, az erdőkben, a kibontott haja lett a szárnya, s vele röpködött a kecskéje is, fekete fényesség vette körül őket, a kecske fején hétágú vaskorona izzott. Valaki a szőlőhegyen pillantotta meg őket, a darazsakkal álltak tanácsot, az asszony forgolódott, hadonászott, azok a gyilkos férgek meg 'rátelepedtek, elborították, nyüzsögtek rajta, de bántani nem bántották, inkább hízelegtek neki, lesték a szavát, a darázskirály a lábánál alázatoskodott.

Egy hajnalon félig holttá hűlve találták a bíró cselédszolgáját a templomkert szélén, szakadt sebekkel a homlokán, az arca telifolyt vérrel. Sok bajlódással noszogatták eszéhez, s akkor elpanaszolta, hogy hazafelé igyekezett, békességgel, tiszta lélekkel, és pontosan éjfélkor, se szó, se beszéd, nekitámadt a jöttment asszony kecskéje, ledöfölte a földre, szurkába, hengergette, öklelte, rettenetes büdösséget lehelt rá, az asszony ott lihegett, viháncolt, szökdösött a templomkapu fölött. Miért, miért nem – egyszerre semmivé tűntek, otthagyták őt a ki tudja honnan támadt megölő hideg martalékául, az a hideg csak úgy kerülhetett oda, hogy valaki odaparancsolta… Néhányan gondolták, de nem mondták, hogy hiszen az a cselédszolga máskor is leesett már a lábáról, hol itt, hol ott akadtak rá koránkelő emberek, s fölötte mindig pállott szesz-szag kóválygott…

A kovácsműhelynél zsolozsmázók villogó jeleket láttak, a jel meghasogatta az éjszaka függönyeit, s kürtök riadoztak a közelgő végítélet hírével.

Nem apadott a gyötrők fegyvertára, az abból kikerült gyilkokat forgatták a földi hatalmasságok is. Másként hogyan állt volna elő az a lehetetlen állapot, hogy az arra rendelt hivatalok semmit érő papírra fizettek az odaadott gabonáért, a gabonát meg pirosra festették. És lám, négy faluval odébb egy asszony sütött abból a gabonából, piros kenyeret sütött, megették, s reggel halva találták az egész családját. A házuk falát bíbor vércsíkkal jelölte meg az öldöklés angyala…

Nyár közepe táján torzonborz bagoly telepedett meg a boronaház zsúphéja alatt. Nappal nemigen láthatták, esténként röppent ki, a szárnya repegette a levegőt, olykor rikoltott is, a hangja korbácsként vágott rá a csöndben sustorgó falura.

– Nem bagoly az! – támadt a hit, a mindjárt ítéletté lett. – Legalábbis nem olyan bagoly. A szolgája valakinek, pusztulás úszik a nyomában.

Egyetlenegyszer szökött fel nappal a bagoly. A templom tornyán emberek dolgoztak, három ember, a viharban megsemmisült kereszt helyébe igyekeztek beleküszködni az újat. Ennek az új keresztnek a költségét a püspökség állta, a falutól hiába kértek volna, akárcsak filléreket is. Akinek nem volt, annak nem volt, akinek volt még valamije, az maga elől is bujtatta, mert hát bizonyosan rosszabbra, még rosszabbra fordul a sors… Retten a földről, csigákba igazított kötélen húzták fölfelé az aranymázas keresztet, a harmadik fönt kapaszkodott a torony csúcsán. Ahogy a bagoly elcikkant fölötte, nagyot kiáltott, szétcsapta a karjait – a másik kettő csak annyit látott, hogy zuhan, esik, rá a templomkapu kőkaréjára. Vége lett mindjárt. A baglyot többé nem látta senki, elvégezte a lehetséges dolgát. A jövevény asszony parancsolta útra, és úszította neki a tornyon bajlódó embernek.

A temetésen ott volt mindenki mozdulni tudó. Szűkre vonták a szemüket, kérdő, s nógató pillantásokat vetegettek egymásra – a pap kongó szavai fölött kérdés tekergett: ki teszi meg?

Aratás előtt arrafelé sose látott férgek lepték el a viselős mezőket. Letarolták a gyönge krumplit, kiszívták a pólyás kukorica nedvét, hamarosan egerek töm­kelegé szegődött hozzájuk. Az emberek elsírták maradék könnyeiket, a plébános könyörgő processziót vezetett a négy világtáj fele. Mentség nem jött semerről.

Akik tudtak a betűhöz, azok avitt írásokat vizsgálgattak, igéket litániáztak, a kovácsműhely mellett iszonykodók a menny és a pokol háborúját magyarázták, az egekből alázúduló tüzet, amely szétégeti a föld sarkait, hamuvá omlasztja a mindenség szerkezetét, hogy aztán megnyíljanak az üdvösség aklai az igazak, a jogosok előtt…

Akkor már rég nem múlt úgy nap, hogy valaki ne látta volna a jövevény asszonyt az erdőben, a dombok ölében, a kertek fölött röpködni, egyszer a maga alakjában, máskor valami rémületesen idegen álcában, s vele a kecskéje, az is, az is…

Egyik este, holdkeltekor, a bíró olyasmit mondott, hogy mintha látta volna ő is azt az asszonyt a maszatos ég alján, forgolódott, méterhosszán lebegett a haja,s nem emberi hangon beszélt valakivel, és az a valaki felelt is neki… Azon az éjjelen megdöglött a bíró erősebbik lova. Görcsbe merevedett, s a pofájára, a nyitva maradt szemébe olyan rémületes kép szegeződött, amilyet ember még nem látott, de a képzelet se tudná nevét adni. A fájdalmát öklendő, kárát rikoltó bíró berontott a boronaházba, s ordítva parancsolta az asszonynak, hogy mind­járt, de mindjárt pakoljon és menjen el.

Az asszony maga se tudhatta, hányadszor felel a kérdésével: – Hová men­nék? Miért? És hát itt az uram is…

– Kiássuk magának az urát. Adunk szekeret. Csak menjen!…

Fényes nappal lobbant égre a láng, mindjárt a déli harangszó után. Többen megesküdtek, hogy pillanatig is alig tartott, egy lobbanás volt csak, abban vált füstté és hamuvá a boronaház, a jövevény asszony, a kecskéje, a haja – némelyek szerint a bagoly is ott rikoltozott a láng sűrűjében, s végül azt is megemésztette a tűz.

A csendőrségi vizsgálat célszerű volt, tapintatos, belátó. Bűntény gyanúja szóba se került.

Oda kéne menni valahogy – gondolta Aggmama. – Siessenek, menjenek tovább, fussanak, amilyen messze csak lehet. Mentsék magukat… és mentsék a falut. De hát aligha lenne foganatja a szónak. És amúgy is – oly ünnepélyes a pillanat…

FUMACS VIOLA

Annyi éve már

Szitál a hó.
Karom őrzi oldalam melegét.
A béke megfejthetetlen.
Alkony van.
Holnap a tetőn megvirrad
a fátyol,
az ágak beszövik ezüst-mohával
az eget.
Kancsali tűz perzsel ujjaimban.
Szén-madár libbent,
s a nyitott szárny alatt
fehéren gyűlt a levegő.
Alig mozdul a táj.
Madárszem bűvöli csöndjét
ez éjbe suhanó szürkületnek.

Rám talál még

Még föl-le dob.
A májusi ég alatt.
Pedig lassan október –
Még mindig nem találom,
hányszor rám talált.
Öregszem, gyorsan,
és rútul, mint aki
bűnt követett el.
Még az álom felver,
akár a vízroham.
Fekszem, valahova
leestem, fekszem,
az ázott ég alatt.
Éji pirkadat,
rám talál még,
föl-le dob –
Halott madarat.

Percek

Elválva tőlünk arcaink,
nézik egymást odafönn,
s mi ácsorgunk zsebre
rakott kézzel.
– A mocsár felett liliom. –
S elgurult mosolyunkért
senki se nyúl már.
Elmúlt esőkbe selymezni
szót, volt ámulást hívni
magunkhoz szorítani az
emlék valót!
– Bukj fel! –
Hajamba takarom vállam.
Ne érintsd!
Beszövi ajkunk a köd.

Talán

Felettünk a járda,
reggel, poros kezével
benyúl a nap,
s magához veszi a tárgyakat.
Alkonyaikor hazaköltözik
szemed,
hogy virrasszon,
hogy virrasszam,
porköpenyben, pincehideg
lehelletű falak között,
csarnoki liliom az esti csók.
S ha néha gyertyát gyújtunk,
egymás kezét is elhisszük
talán.

Meditáció

Szelídülj, fájdalom.
Csitt, félelem.
Halk béke, otthon.
Tányér, bögre –
Nem mozdulok,
míg finom ujjakkal
elsimít.
Oly lágy a zene!
Madár vagyok,
s a dalnak hull
a könnye.

THIERY ÁRPÁD

Mandu

Nyolcvanéves korában halt meg magányosan. Régóta lakott a szerény földszintes sarokházban, a szomszédok már nem emlékeztek pontosan, hogy mikor költözött oda. Az utcára alig tette ki a lábát, esetleg a kerítésen át leselkedett. Hiába szólították meg, soha nem válaszolt, a köszönést se fogadta. Egy középkorú nő járt hozzá hetenként kétszer takarítani, mosni, bevásárolni, havonta pedig egy ötvenéves, köpcös, gyors mozgású, öltönyös férfi látogatta. Rendszerint az esti órákban érkezett autóval, és mindig kora reggel távozott. Senki se tudta, hogy az öregasszony fia. Orvos nem járt Manduhoz, így a szomszédok egy havazástól lucskos decemberi délelőtt meglepődve figyeltek föl a hullaszállítókra.

Egy hét múlva megérkezett Mandu fia. Bezárkózott az elárvult házba, bekapcsolta a villanykandallót. Mindent alaposan szemügyre vett. A berendezés hű mása volt ama régi háznak: kék színűre mázolt olcsó bútorok, erdélyi szőttesek és pingált tányérok a falon. Képzeletben az asztal mögött látta az anyját. Amióta ismerte, naphosszat az ágya szélén üldögélt, bő húzott szoknyában, virágmintás selyemblúzban, s megunhatatlanul tanulmányozta Flammarion Csillagos esték cí­mű könyvét. Barátnője nem volt. A régi házban – hetenként kétszer – egy idős színésznőt látott vendégül, aki Erdélyből menekült át még a harmincas években. Mandu Temesváron két évadon át a színházi öltöztetőnője volt. Az elszegényedett primadonna finom mozdulatokkal tördelte a fonott kalácsot, elismerő biccentés­sel fogyasztotta a tejeskávét, Mandu pedig bizonyos elégtétellel figyelte.

A férfi összekulcsolt kézzel meredt az üres ágyra. Igyekezett rendben tartani az érzéseit, de nem tudott mit kezdeni a megkönnyebbüléssel. A temetés után elbocsátotta a hűséges Klárit, a hajdani bordélylányt. Kifizette a havi járandóságot, megtoldva némi borravalóval. Tűnődve bámult a csüggedten tovacsoszogó nő után, aki könnyes szemmel nézegette a névjegyet: Dr. Kecskeméti József ügyvéd. Mandu fia néhány ajánló sort firkantott rá. A nő keserves mozdulattal összegyűrte, és a sáros latyakba taposta. A férfi megkönnyebbülve gondolta: „Befellegzett…”

Gyerekkorában sokat szenvedett. Mandu, az apa nélküli fiút már hatéves korában egy messzi város úri internátusába vezényelte. Az iskolában az igazgatón kívül senki se tudta, hogy Mandu százötven kilométerrel távolabb szerény bor­délyházat működtet, négy lánnyal. Soha nem látogatta a fiát. Csomagot, zseb­pénzt havonta a bordély öreg portása vitt. A nyári szünetet jól megfizetett rokonoknál és cserkésztáborokban töltötte. Az anyjához csak húsvétkor és kará­csonykor látogathatott. Fölrémlett a zegzugos hajdani óváros, maga a ház, amely­nek kapuja szemérmesen egy másik, tisztes polgári utcára nyílt, mintha köze se lett volna a háta mögötti bordélyházhoz. Az oldalszoba magasságában azonban volt egy titkos ajtó, melyhez csak a portás és a lányok kaptak kulcsot, akik reggel-délben-este étkezni jártak át Manduhoz. Olykor megpróbált leselkedni: mi történhet odaát? Tizenöt éves korában, a húsvéti látogatás másnapján, egy esős szélviharos este csaknem átjutott a bordély udvarára, a portás azonban az utolsó pillanatban nyakoncsípte, és Mandu elé toloncolta. Szidást nem, de ha­talmas pofont kapott az anyjától.

– Tudni akarom! – kiabált a fiú kétségbeesetten.

– Mit akarsz tudni?

A fiú mint szalmaszálba, úgy kapaszkodott a kiagyalt fordulatba. – Az apámat akarom!

Mandu meghökkent. – Az apád is én vagyok. Érted?

– A nevét is titkolja előttem!…

Mandu a fiára bámult, aztán rámosolygott. – A név, igen…

Rövidesen ügyvédet fogadott, és másfél évig tartó kérvényezgetés, fellebbe­zés után a belügyminiszter engedélyezte a névváltoztatást: Mandu Jóskából Kecs­keméti József lett.

Soha nem érezte magát otthonosan abban a régi házban. Valósággal föllé­legzett, amikor a bordélyokat rendeletileg bezáratták, az anyja eladta a két egymáshoz tartozó házat, és ide a messzi városba költözött, az otthontalanság rossz érzése azonban ide is követte. Az utolsó párbeszédükre emlékezett.

– Megnősülhettél volna – jegyezte meg az anyja bánatosan.

– Ki menne feleségül egy kuplerájos fiához? – hangzott az érdes válasz.

Mandu arca meg se rezzent. Többé nem beszéltek.

Szorongva nézelődött, tekintete az asztalon felejtett kávésbögrére tévedt. Melegfényű barna szeme befátyolosodott. Hiába akarta, nem tudott úgy érezni, hogy egy rideg öregasszonynak hűlt helye támadt. Meleg volt. Kisebb fokozatra kapcsolta a gázkandallót, aztán mintha eljött volna az ideje, szabadjára engedte az indulatait: fölrántotta a komód tetejét, amiben az anyja a vasalt ágyhuzatot és a tiszta fehérneműt tartotta. A holmi tetején, mintegy odakészítve, egy ké­peslapot és egy levelet talált. Előbb a képeslapot vette kézbe. Kíváncsian forgatta. A képen teáscsészét tartó elegáns kisasszony ült egy terített asztalnál, szmokingos, csokornyakkendős fiatalúr hajolt hozzá szerelmesen. Fekete tintával, dülöngélő betűkkel egy versike szelte át a képet: „Szép ifjú asszony miért vagy szomorú / Mért forr szívedben titkolt háború / Ah, úgy remegsz, elsápadtál szegény / Mint kismadárkát nézlek én / Csókolj meg, ölelj meg Édes Asszony / Aggódva ne nézzünk a messzi jövőbe, írta Mandu Katicának, Kecskeméti József, bei Novi Oszkol, 1942 november, Isten veled!”

Az ügyvéd hátán végigfutott a hideg. A leveléért nyúlt.

„Kedves Katicám! Tudatom veled, hogy a levelet megkaptam, melyből megtudtam, hogy egészségesek vagytok. Ez nálam másképp van. Nyomorban élek, nem bírok pénzt keresni. Egy hónapban talán tíz napot dolgoztam. Bizony nem sokat kerestem, és most megint a kórház. Csak egészségem volna, de úgy látszik, az én egészségemet elhegedülte Szent Dávid a másvilágra, mert itt már szabadulást nem találok. Az is lehet, hogy önként jelentkezek a frontra megint. Legalább lelőnek, mint a kutyát. Végeznek velem, és nem szenvedek. Kedves Katicám, így tudatom veled az elhatározásomat. A kis Jóskára pedig nagyon vigyázz, és ha kérdez felőlem, nyugtasd meg, hogy egészséges vagyok, és járom a világot…”

Nem bírta tovább olvasni. Fulladás fogta el, majd heves szívdobogás. A szekrényhez ugrott, valósággal föltépte az ajtaját, mint aki újabb titkok leleple­zésére tör. Lázas, egyre lázasabb dúlásba kezdett. A földre szórta a ruhákat, az ósdi retikülöket, a kendőket, csatokat. Amit talált. Kirángatta a fiókokat, felfor­gatta az ágy matracait. Nem lankadt a kíméletlen igyekezet, amelynek az indítéka nem a kutatás éhsége volt, hanem a pusztítás, hogy mindent eltüntessen, hogy soha fény ne derülhessen egy kezdettől fogva kínzó és szégyenletes titokra.

Lassan csillapodott. Ivott egy pohár vizet.

Fáradtan turkált a rendetlenségben. A kredencben a keze ügyébe akadt egy alpakka tál. Az asztal közepére tette. A képeslapot és a levelet összetépkedte, a hulladékot a tálba szórta, végül meggyújtotta. Mozdulatlanul bámulta a fojtó, füstös lángokat. Rossz érzés fogta el. Úgy tűnt föl, hogy a papír fájdalmában vonaglik a tűzben, s végül elfeketedik. Csak lassan fogta föl: micsoda bűn nyomná a lelkiisme­retét, ha megfogadja a baráti tanácsot, és elhamvasztatja Mandu Katicát.

GYÖRE IMRE

Szívek, tömött sorokban

Az értelmetlenség
naponta
lerúg az ágyról.
És karonfogva
hagyom, hogy testem
kivezessék
mások,
míg készítik
az estét,
melyről rőt fény
hullik: a festék.
Holtak közé,
hűvös terembe,
ma már csak
álmomban megyek le
s hallgatózom,
hogy hátha dobban
egy-egy test néha.
Fenn a polcon
szívek ülnek
tömött sorokban,
s mint karácsonyfa-díszek,
égnek,
égnek, de soha
el nem égnek,
nézem, de közben
mindig érzem,
hogy meddőjét
hegyekbe hányva,
lábunk alatt
egy titkos bánya
növekszik már
a föld alatt,
s minden bányász
szívébe szúrva
szekfű nő,
s este hull
a szirma.

Léttel, halállal

A világ
nődögél
köröttem,
mert itt a dél,
s mert összenőttem
vele, hát én is
nődögélek.
Gyomromban csak
dagad a lélek,
hogy hol jöjjön ki?
Magamhoz térek
álmomból,
rögvest felvisít,
mint vadmalac,
ha szól a síp
az erdőben,
így őszidőben.
Nézek, nézek:
semmit se raktam,
amit gyűjtöttem,
elvigadtam,
nem este,
de hajnali fényben,
veréb és rigó
gyűlt körében,
léttel, halállal
koszorúzva,
kora reggeltől
vén estéig.

BARANYI FERENC

Könyörgés apátiáért

Add, Uram,
hogy a szemem pillája se rezdüljön attól,
hogy kiverik a szemem,
és ne forduljon fel a gyomrom akkor,
amikor gyomorszájon vágva földre esem,
add, Uram,
hogy a véremtől részegülőknek
egészségükre kívánjam az italt
s ne vegyem a szívemre, ha a szívembe lőnek –
közönyömet a néphit hőstetté növeli majd.

De azt sose hagyd, Uram,
hogy ölhetett kezekkel nézzem bárhol,
ha mindezt olyanok sérelmére teszik,
akiknek kínjából és pusztulásából
erkölcsi erőt senki se merít,
énnekem már, Uram,
van elég erőm a beletörődésre, de az ő
csorbult igazságérzetüket nézni gyenge vagyok,
legyen hát miattuk mindig kötelező
visszaütni, amikor én már
nem is akarok.

Mert erősebb a dal

Útra bátran kelek az argonautákkal,
hiába háborog dühös Poszeidón:
hajónk szilaj sirály, a messzeségbe szárnyal,
s az aranygyapjúval tér vissza majd, tudom,
vitorlánkat maga Minerva szőtte, délceg
árbocunk Dodona tölgyeséből való,
kurjantva feszülünk, mi ötvenek, a szélnek,
s Iaszón kedve szerint iramlik a hajó.

Nem félek semmitől. Köztünk van nyugtatásul
Kasztor, Polüdeukész, Herkules és Tiphüsz,
a kormányos, aki tengerek viharán úr,
biztos keze veszélyt, szorongást messze űz,
de főleg én vagyok, ki bátorít s vigasztal,
kit mélybe röptetett magas Magnézia,
Apolló és Linosz vértezett fel a dallal –
én Orpheusz vagyok, Kalliopé fia.

Mert erősebb a dal, mint együttvéve ennyi
bátor vitéz s a jó kormányos érdeme:
szeleket zaboláz, felhőt képes terelni
s vadakat jámborít a lantos éneke,
talán az alvilág szörnyeit is legyőzné –
későbbi nóta ez, nem tudhatom ma még,
de most is szent hitem: ha nem pendülne többé
hangszerem húrja, az hajónkon lenne lék.

Hát csak mosolygok én, ha rajtam mosolyognak
az izomemberek, az önhitt daliák,
ott csak lekezelés dukál a dalnokoknak,
ahol egy halk futam fölösleges virág,
de nem számít. Magam tudom csupán a titkát
annak, mi felfelé – s nemcsak előre visz,
fejem a koszorúk vasabroncsként szorítják.
Akad köztük babér – de szinte mind tövis.

Kielo fejfájára

Gyöngyi meghalt. Valamikor
ő volt a legnagyobb szerelmem,
miatta nem kevés botor
s nagyszerű dolgot elkövettem,
rám ragyogott, akár a nap –
s árnyakból kivetkeztem érte,
egészen magával ragadt
tündöklésének pőresége.

Akkor csak ő adott esélyt
elérni lelkem erdejének
tisztásait és elkísért
az ösvényen, hol tüske tépett,
egyedül ő volt, aki TÚL
AZ ÉJSZAKÁN se látta árnyam –
s most rá fagyos föld röge hull,
halott, kit egykor úgy imádtam.

Azóta foltjára a zsák
rég rátalált, eljött, ki éppen
velem illik össze a tág
s darabokra tört mindenségben,
de Gyöngyi emlékét – miként
aranytalizmánt – holtig őrzöm,
mert tőle tanultam a fényt,
amelynél nincs égibb a földön.

D. NAGY LAJOS

Kanossza

Nyarak és őszök, őszök és nyarak. Semmi sem érinthetetlen. Az én világom porceláncsengése is üvegcsörömpölés lesz egyszer, olyan, mint mikor két szem­beállított tükör összedől, és találkozásuk pillanatában kirobban belőlük a csönd.

És a gyorsvonat robogott velem Pest felé egy verőfényes szeptemberi napon, a könyvembe mélyedtem, mert útitársaim arcát hamar meguntam. S mivel a könyv sem volt képes sokáig magához fűzni, kimentem cigarettázni a folyosóra. Néztem azt, ami előttem volt, a tájat.

Megcsonkított mezők, melyekben sorokban terjengett a sárga és a zöld, és távolabb-közelebb karcsú lombú fák, melyekbe itt-ott beleitta már magát a barna vagy a piros.

Aztán csőszkunyhók, a távoli dombokon szőlősorok, néhol egy kisebbfajta tanya, az udvaron kutya szűkölt. Aztán sekély vizű tavak, a parton horgászok ültek. És ott, ahol egy keskeny ösvény kanyargott egy fákkal körülölelt kis patak partján, ott, ahol az út leereszkedett a dombról a völgybe, láttam egy öszvért a fához kötve, és egy fiatal lány mosdott a patakban, s ahogy elsuhant előtte a gyorsvonat, felemelkedett.

Láttam egy pillanatra megrebbent szemét és két gyönyörű mellét, melyekről csörgött le a víz. Fekete haját kontyba kötötte a fején. Még sokáig néztem, kihajolva a vonat ablakán, és ő is nézett énutánam, de hamar eltűnt a szemem elől. A vonat óránként száz-százhúsz kilométeres sebességgel száguldott.

És néha kilépek a saját életemből, pár perc múlva már ott beszélgettem azzal a lánnyal az ablak előtt, cigarettával kínáltam, és ő elfogadta. Előttünk, mint a kútból a víz, folyt el a táj.

Mondtam neki, milyen szép, és ő azt mondta: – Két gyermekem van, és én huszonhét éves vagyok.

Én azt mondtam neki: – Én meg huszonkettő. És mégse vagyok olyan szép, mint te.

– Én se vagyok szép, csak te annak látsz.

– Nem igaz. Hazudsz.

De nem engedte, hogy megcsókol­jam. Hosszú, fehér ruhája, mint a lepe­dőm – minden éjszaka hozzám simul.

És október volt, autók tülköltek a nyomomba érve, és amikor elhajtottak mellettem, gúnyos vagy dühös megjegy­zéseket tettek, mutogattak vagy integet­tek valamit, csak néhányan hajtottak csendesen tovább.

Már megindultak föntről az őszi esők, de még nem volt hideg, csak éjszaka. De pokrócot tekertem magamra, a vastag pulóver fölé, és az öszvér hátára is csaptam egy nehéz vászontakarót. Különösen a hajnalok voltak hidegek, épp, amikor keltem, és szalonhámból zsíros szeleteket vágtam a késsel, de a forró tea aztán mindig fölmelegített.

Mikor a nap kiemelkedett a látóhatárra, én már úton voltam. Felpakoltam kevés cókmókomat az öszvér hátára, magam is rápattantam, és elindultunk. Ha tudtam, a kövesút mellett mentem, de ha a sár vagy az út árkai túlságosan megnehezítették a járást, az öszvért a kövesútra irányítottam.

Nem volt bennem semmi krisztusi, az állam sima volt, mert naponta bo­rotváltam, és a hajam rövid. Vastag pulóver volt a zsákomban és meleg cipő a lábamon, a tarisznyámban két hétre való étel és ital. És a hangom hideg, recés, vissza-visszakiabáltam az autósoknak, és ha megállt egy-egy közülük, nem féltem szájon vágni vagy ágyékon rúgni őket.

Egyszer az egyik franciakulcsot fogott a kezében, és úgy közeledett felém, kétszer a bal vállamat találta el, aztán a hátgerincemet. Sokáig feküdtem sajgó tagokkal a földön, aztán jött valaki, és el akart vinni valahová, de összeszedtem magam, és feltápászkodtam, felültem az öszvérre, és továbbmentem. Az a valaki csak káromkodott utánam.

Falukba értem, és vénasszonyok ültek a kerítések előtt, összehúzódtak, né­mán figyeltek, és láttam, hogy akkurátusán mozog az állkapcsuk, mintha rág­nának valamit nemlétező fogaikkal, és a kocsmából fiatalok tódultak ki, borszag töltötte meg a levegőt, vártam, hogy szólnak, de csak a szemük izzott gyűlöle­tet, a kezük ökölbe szorítva várakozott a testük mellett, de végül mindig akadt valaki, aki szállást és vacsorát adott, és nem kelletlenül, hanem tiszta szívből, de másnap hajnalban már úton voltam, kifelé mentem a falukból, és sose néztem vissza, mert tudtam, hogy ha visszanézek, sóbálvánnyá válók, mint Lót felesége, vagy örökre elvesztem azt, ami a szemem előtt van, mint Orpheusz Euridikét.

És újabb falukba értem. Mindenhol adtak valami kis ételt és bort, kenyeret, szalonnát, kolbászt, annyit, amennyi elég volt arra, hogy ne pusztuljak éhen. És újabb falukba értem. Mentem hidakon és síneken,-gátakon és hegyi ösvényeken, magasba és mélybe, találkoztam férfiakkal és nőkkel, és egyszer egy villám belecsapott egy fába, tőlem tíz méternyire.

Néztem, ahogy lángol. Az öszvérem elszakította a kötőféket és elszaladt, de tudtam, hogy nem megy messzire. Éjszaka volt és hideg. A novemberi köd a föld felett lebegett, vastag pokrócba csavarva is magam, vacogtak a fogaim. Hirtelen meleg lett körülöttem, felálltam, és közelebb mentem a tűzhöz. Az ágak lassan porladtak el, majd a földre hulltak. Sokáig égett, hajnalban, amikor elindultam, még parázslott a törzse. Meggyújtottam rajta a cigarettámat.

Már a tél fütyült, és a hó is leesett, amikor kénytelen voltam bemenni egy városba. Éjszakára mínusz öt fok alá süllyedt a hőmérséklet, se én, se az öszvér nem bírtuk ezt a hideget.

És közeledtünk a város felé, körülöttünk szaporodni kezdtek az autók, és velük együtt a dudálások és szitkok tömkelegé, az öszvér kétszer is megriadt a hatalmas és sűrű kocsierdőben, de szerencsére nem volt nehéz visszafogni és megnyugtatni, mert nagyon kezes jószág volt.

Megálltunk a pirosnál, és a zöldnél továbbmentünk, körös-körül a házakról lecsurgott hóié ömlött a csatornákba. Fejünk felett hatalmas épületek karoltak egymásba, és egyszer, egy lakónegyed közepén, láttam, hogy az emberek az erkélyeken állnak, és engem figyelnek, aztán vidáman társalognak egymással.

Az egyikük le is kiáltott, és harsányan nevetett utána, én azonban szó nélkül továbbügettem. Még sokáig hallottam gúnyos kacagását.

Este egy szórakozóhelyre mentem, és az öszvért kikötöttem egy villanyosz­lophoz. A helyiségből piros és zöld fények törtek ki az üvegajtón át. Fölvettem a tiszta ingemet, és bementem. Odabent férfiak és nők ültek az asztaloknál, néhányan táncoltak, és fekete-fehér ruhás pincérek futkároztak, üres és teli tálcákkal a kezükben.

Nem volt sok pénzem, úgyhogy inkább nem rendeltem semmit. Azt mond­tam a pincéreknek, hogy várok valakire. Később aztán odajöttek, és azt mondták, hogy várjak inkább odakint. De nem mentem. Akkor kivittek.

Azt az éjszakát egy parkban töltöttem, és a fogam annyira vacogott, hogy nem tudtam aludni tőle.

De a következő este már szerencsével jártam. Egy középkorú nő vitt föl a lakására, és adott ennem, innom. Az öszvért a garázsba vittük. Az a nő a szállásért, az ételért, az italért szerelmet várt tőlem. És én megadtam neki, amit kívánt.

Hosszú napok következtek és még hosszabb éjszakák. De a füvek szagát és a folyók szagát nem felejtettem el. És az öszvér is mind többet rugdalta a garázs ajtaját két hátsó lábával.

Hosszú esték, telek múlnak – szinte észrevétlenül. Néha úgy érzem, hogy kilépek a saját életemből, de ezt se veszi észre senki más.

A vonatablakban álltunk, én meg az a lány, aki akkor, ott a patakban mosta meztelen testét. Cigarettával kínáltam, és ő elfogadta. De hiába mondtam neki, milyen szép, nem engedte, hogy megcsókoljam.

Csak akkor engedte már, amikor a városban másodszor találkoztunk.

– Két gyerekem van, és én huszonhét éves vagyok – mondta, amikor megcsókoltam.

– Én meg huszonkettő, és mégse vagyok olyan szép, mint te – mondtam én.

Azon az éjszakán nem mentem haza a nőhöz, aki a szerelmemért cserébe

enni és inni adott nekem, és fedelet a fejem fölé.

– Holnap megfagysz – mondta a lány.

– Nem engedsz magadhoz? – kérdeztem tőle.

– Nem – mondta ő.

De azon az éjszaka magához engedett. Puha volt és selymes, én meg kemény voltam és durva. Aztán vad volt, és én engedtem a vadságának. Aztán egyformák lettünk, mint a kapu két szárnya, amikor összecsukódik.

És benne falukhoz értem, és vízmosásokhoz, csőszkunyhók szegélyezte me­zőkre. És benne elérkeztem egy vonathoz, ami óránként száz-százhúsz kilomé­teres sebességgel rohant. Az ablakban egy meztelen lány kontúrjai foszladoztak.

És amikor végleg eltűnt a szemem elől, elnyomtam a cigarettámat, és visszamentem a fülkémbe.

TABÁK MIKLÓS PÉTER

Hócsata (avagy ami kimaradt a bibliából)

És Jézus elmondá egy alkalommal
a gyermekek kíváncsiskodó seregének,
hogyan ünnepeljék majdan születésének napját,
pedig havat tán sosem látott.

Boldog, boldogtalan

Boldog a kalóz,
ki levágott bal lába híján
mindig jobb lábbal kel.

Boldogtalan a kalóz,
ki levágott jobb lába híján
mindig bal lábbal kel.

Parnasszus

Az igazi költők legalább egyszer
versbe szőtték a szót: Parnasszus.
Most legalább tudom,
a dolgok már nem ezen múlnak.

FUCHS KATALIN

A vers

folyton fölriaszt
nem hagy nyugodni
rákenődik az
ételemre és
azt is ő eszi
meg mint ahogy ő
ír meg engem is
elkísér lassan
mindenhová mint
köteles barát
gyűlésre bárba
hűvös klozettra
ünnepre ha van
kutat köröttem
énemben vizslat
jegyzetel áthúz
hozzám ad s újból
elvesz belőlem
szép kötetbe gyűjt
idővel sajtó
alá rendez és
közreadja majd
elégedetlen
halálomat is.

CSÁK GYULA

Kibédi vízjele

Minthogy általában fütyülök az orvosi tanácsokra, és például soha nem sétálok annyit, amennyit előírnak, rendszerint csak a lakásom közelében levő Operett Színház melletti kis presszóig lépkedek. A hangulat itt mindig változó: hol órákig egyedül kucorgók egy asztal mellett, magam elé terített üres papírok fölé hajolva, azzal az elszánással, hogy na, mindjárt írok rájuk valamit – hol akkora zsúfoltság fogad, hogy hosszas vizslatás után sem lelek üres asztalt.

S akkor felkiált Kibédi Ervin: „Gyulám! Szevasz!” – és integet, hogy üljek mellé. Azonnal konyakot, pezsgőt rendel, de én legfeljebb egy kólát vagy kávét fogadok el.

„Boldoggá tesz, hogy láthatlak” – mondom neki őszintén.

„Boldog, aki nem tud örülni” – feleli olyan hangosan, hogy pillanatra odafigyel az egész zsibongó helyiség.

„Halkabban!” – intem le, és legszívesebben magamba fordulnék, hogy senki ne lásson.

„Miért?! – kiáltja. – Úgysem értik! Te sem érted, fogadjunk! Próbáld értel­mezni, amit mondtam!”

„Mert aki nem tud örülni, az nem tudja azt sem: mi a szomorúság” – rög­tönzők egy olyan okosat, aminek a velejét magam is csak másnap fogom fel. Ervin azonnal.

„Maximális pontszám!” – rikoltja elismerő egyetértését, és ismét italokért szalajtja a pincért, aki gyanítja, hogy a művész úrnak előbb-utóbb taxit kell hívni, mint megannyi hasonló alkalommal. Egyik törzshelye a presszó Ervinnek, és felszolgálók s vendégek egyaránt ismerik. Amiként százezrek, vagy talán milliók ismerik szerte az országban, és például Amerika magyarlakta tájain.

Természetesen én is régóta ismerem látásból, de az soha fel nem ötlött bennem, hogy ő ismerhet engem.

Egyik alkalommal, a nevezett presszóban ő jött asztalomhoz, elnézést kért, amiért megzavarta papírjaim feletti merengésemet, s bemutatkozott, azaz: meg­mondta a nevét és rögtön utána az enyémet.

„Ez a neved, ha nem tévesztelek össze valakivel” – mondta magabiztosan, utána pedig felsorolt legalább öt könyvemet, igazolandó, hogy nem tévesztett össze mással. Az villant fel bennem, hogy az emberi élet legnagyobb csodája: a hit a csodában. Csoda történt, és hinnem kellett, hiszen láttam, hallottam. A nagyvárosi éjszaka egyik híres mulattatója lesben áll mögöttem, s kíváncsian figyeli, amint a falusi létformában kutatok, bogarászok. Veszi a fáradtságot, és elolvassa, amit megfigyeléseim nyomán írok. Több, mint hihetetlen!

„Miért érdekel téged, amit én csinálok?” – nyitom tágra a szemem.

Pezsgőért kiált a pult felé, s ugyanolyan hangerővel mondja, felém fordulva: „A természet – értve alatta a növényeket, állatokat, dombokat, vizeket – mind nagyon bölcsek. Akármit kérdezel tőlük, nem válaszolnak. Az emberektől viszont eltaszít, hogy mindig mindenre megoldást, magyarázatot kínálnak, akkor is, ha nem kérdezem őket.”

„Ja-a-a! Te az a fajta humorista vagy, aki filozofál, mint Kazalról mondják…”

„Kazal inkább kereskedett. Minden este eladott valami holmit. Énrám ezt a kalapot sózta. Nézd itt, belül a márkáját, állítólag világhírű cég portékája!

Bizonyára áron felül vettem, de egyre jobban szeretem. Kazalt is nagyon sze­rettem. Amúgy kevés embert szeretek. Az, hogy engem hányan szeretnek, nem érdekel. Megérjük a pénzünket valahányan, a barátaim éppenúgy, mint az ellenségeim. Én is. Mindannyian rondák vagyunk, és a legszörnyűbb, hogy semmi nem változtatja meg azt, ami bennünk lakozik. Az alaptermészetünk módosíthatatlan.”

Azóta, hogy először kezet fogtunk, mindig érdekeseket beszélünk, valahány­szor összehoz bennünket a véletlen.

„Képzeld – mondja szokatlanul halkan –, a minap taxiba ültem, de amikor megmondtam, hová szeretnék menni, a sofőr húzódozott. Születésnapja volt egyik fiának, és megígérte a családnak, hogy iksz időre hazaér. Minden fia születésnapján ott szokott lenni, vétek lenne, ha ezt kihagyná. Arra a kérdésemre, hogy hány fia van, bizonytalan választ adott, mert van a gyerekei között lány is. Összesen: az egész? A famíliát kérdeztem, de csak harmadszorra találta el a végleges számot, ha ugyan az volt a végleges. Annyira megtetszett a pali, hogy nem akartam otthagyni, és megkérdeztem a lakcímét. Hátha egyfelé megyünk. Hosszan gondolkozott, mondott egy utcanevet, de azután zavarba jött, és másik utcanevet mondott. Sejtelmem sem volt, hogy ez az utca merre van, de rábó­lintottam, hogy nekem jó lesz, mert éppen arrafelé lakom. Vigyen csak az ő házukig, nem árt, ha addig sem üres járatban megy. Amikor a házához értem, akkor láttam, hogy ez bizony nem az az utca, és nem az a szám, amit másodszorra mondott, ráadásul nekem egészen másfelé kellett volna haladnom. A házuk elé érve már négyen türelmetlenül várták, és visongó örömmel üdvözölték. Jót beszéltünk, amíg odaértünk, és a pali még jobban megtetszett, úgyhogy dupla borravalót adtam neki. Erre behívott, és családjával együtt ünnepeltem egyik fia születésnapját. Persze akadtak, akik felismertek, és nagynak érezték a megtisz­teltetést, aminél csak az a megtiszteltetés volt nagyobb, amit én éreztem. Jó volt a körükben lenni, és legjobb formámban adtam elő kérésükre azt a számomat, amely szerint nem hiszem, hogy normális vagyok…”

„Mért beszélsz ilyen halkan? Be vagy rekedve?” – kérdeztem.

„Lehet, hogy a pali az átlagnál ütődöttebb volt, de a családja rendes mun­káscsalád volt, és nem szeretek az egyszerű embereken gúnyolódni. Te csak ne hidd, hogy én a kiváltságosok flaszterművésze vagyok. Mindig szívesebben léptem fel falusi kultúrházakban, gyári munkásotthonokban, mint mostanában az úgy­nevezett jobb emberek, vagyis a proccok szórakoztatójaként. Ámbár mostanában egyre kevesebb fellépésre hívnak…”

Pár hónapja úgy ült asztalomhoz, hogy szomorúnak született arcáról a szokottnál is jobban áradt a bánat.

„Meghalt a feleségem – sóhajtotta. – Fent voltam a temetés után két hétig a Mátrában a jó levegőn, és szüntelenül ittam.”

„ Részvétem… A gyerekeid?…”

„Egy sincs. Erről ennyit… Amúgy adnék neked valamit…”

Elővett nejlonszatyrából egy könyvet. A színes borítón az ő neve áll, alatta fél arca, összefényképezve egy majom fél arcával. S legalul a cím: Állatságaim, emberségeim.

A könyvben száznál több Kibédi-vers. Az első és utolsó oldalon különféle Group, Kft., Rt., Alapítvány, amelyek mind közreműködtek, hogy plusz saját költségének hozzáadásával megjelenhessen a kötet, amely a bohócon sok éven át derülök, vihogok, röhögök számára ismeretlen lenyomatát, láthatatlan vízjelét adja annak a személyiségnek, aki egyebek mellett, azt vallja: Az állatokat bolondul szerettem, Ennek jegyében telt el életem, S hogy humanista maradhattam végig, Csak az állatoknak köszönhetem.

Vitatható megállapítás, de a keserűség jogát a költőtől senki el nem veheti. Elég örömet okozott nekünk ahhoz, hogy megengedjük neki a búslakodást.

Nekem pedig okot adott, hogy otthon forgatva könyvét, éppen úgy csodál­kozzam különös személyiségén, mint első alkalommal, azt követően, hogy be­mutatkoztunk, s ő meglepően másnak mutatkozott, mint addig hittem. Újabb igazolás kialakult kapcsolatunk arra, hogy mennyire viszonylagos az emberek egyéniségének távolsága vagy közelsége, hogy mennyire titokzatos az emberi lélek üzemének működése.

Minthogy nem vagyok felkent ítész, nem tudom és nem is akarom centizni, hogy mihez viszonyítva, milyenek a versek.

Nekem tetszenek.

IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA

Démétér fohászai

Aranysörényű nap
Mennyei lovak ügetnek
patájuk kékselyemmel lobogós
sörényükből készít majd hegedűvonót
Stradivari

Ezt jöttem megcsodálni
magam is ezt a zenét
a mindenség muzsikájú világot
széncinkék menüettjét
rigószózatot
szélben szaltók, madarak olimpiáznak
s a szél öttusa-bajnok szirmot
levelet szór a halálnak
az őszi lassúnak ne siessen
Ezt figyelem s azt ahogy szállnak
batyuba kötött álmaimmal a fecskék
ahogy mondják a mindig ugyanegy változatot
ahogy búcsúztatót írnak
kottás szárnyaikkal az égre

Az almásderes sugarak már messze ügetnek
s mivel ez az utolsó nyara szívemnek
fecskéimtől is nehezen búcsúzom
Húznak sörényes fényes szerelmek
a halált nehéz lesz kitalálni
Nap zeng s a tündökletes még fényzuhatagban
zeng egyetlen húron
zeng Stradivari

SZEGŐ LÁSZLÓ

Sebhelyek

        Harminc fölött rájössz arra, hogy
nem múlik el már nyomtalan semmi.
        Bőrödön megmarad a sebhely,
s próbálsz bár rejteket lelni
        emlékeidben, tőled függ minden
        jövendő perced. El az ember, pedig
de szeretne halhatatlan lenni.

BOTÁR ATTILA

Holtpont és mozdulat

Az esőcsillag sugaránál
kerékvágás mindig marad
egyiken előre jutunk
másikon vissza szülőnkig
ahol vérünk zománca szét-
pattogzott a nagy piros fedőkről
s a szél esőt se várva
ölelkezik nyári vizekkel
holtpont és mozdulat
forgunk sötét kerékagyakban
magtalan gondolatból s
hallgatag útból valók
szökött innen a kert a ház
az udvar mint a vacsorafelhő
nem nézve vissza se előre
a vakondtúrás kupolái
őrzik az elásott kutyák
ébredésünk hamuszín zökkenőit
s felhőtlen csöndig hatolva
repesz álmok uszadék horizontnál
otthonosabb esti szívünknek
a hullámok nőszagával
telt gyönyörű tengeri sikoly.

OLÁH ANDRÁS

Bartók Amerikában

testén átjár a szél
felhők menekülnek az égről
lúdbőrzik lenn a víz
        s a parti fűz komor

jönne bár közelebb hazája
– parányi abroszon
néhány összetört vonal –
hol szárnyakat növesztenek a csikók
s kísért a sínekre hajló
        test magánya

tompán konduló harang szavát
túlharsogják rezervátumok mélyén
feldübörgő sámándobok
rekedt hangja sírva fuldokol
        s testén átjár a szél

ZÁGONI FERENC

Kiáltás

Attól kezdve, hogy anyám megvakult,
úgy érzem, örökké lát engem

Látod azt a koldusasszonyt, aki (amelyik?) ott áll a budai tornyos, nagy épület oldalánál, az esőcsatorna melletti kiszögelléshez húzódva, a falnak dőlve, látod? – de nem, dehogy is látod, hiszen semmi egyebet nem látsz ebből a valakiből vagy valamiből (tárgy-e csupán, vagy netán személy?, kinek?, neked?, nekem?, másoknak?, kik a mások? kiket érdekel egyáltalán?), nem látsz egyebet, csupán egy fekete rongyhalmazt, letakarva egy csuklyaszerű fekete kendőfélével, amely­ről szintén nem állíthatod, hogy fejkendő, csak azért, mert felülről borítja a rongyoszlopot, a szegény ember azt viseli a fején, testén, lábán, azt veti, dobja, keríti, ölti magára, amit kap, amit talál, amihez hozzájut, nem válogat, hogy ez fejkendő, ez fejrevaló, ez cipő, ez női cipő, ez harminchatos vagy negyvenegyes cipő (anyádnak harminchatos volt a lába, de viselt egyszer negyvenegyes férfi­cipőt is), nem nézi, hogy ez jobblábas vagy ballábas cipő, hogy két jobblábas vagy ballábas, hanem örül, hogy kettő akadt, ez az öregasszony (ez a valaki vagy valami) is lám, milyen megadó alázattal (a nyomor méltóságával?) viseli azt a fekete rongyot, mely letakarja, beborítja a fejét, arcát, nyakát, vállát, leomlik egészen a dereka-tájáig, rá a fekete posztókabátjára, de azt is csak te nevezed kabátnak, ki tudja mi volt valaha; ez a kabátféle lelóg az aszfaltig, feketébe csomagolva a feje búbjától a talpáig a koldusasszonyt, elrejtve őt a világ elől, mintha szégyellené a nyomorát, és eltakarva előle a világot, amely szégyelli (lehetséges volna, hogy nem szégyelli?) ennek az emberi lénynek a nyomorát, elfedi a fejét, az arcát, a haját, ha van még haja; – mikor mosott, mikor és hol moshatott hajat utoljára?, mit tesz, ha már csomókba áll össze minden hajaszála?, ha kesztyűvastag a piszok a kezén?, ha átázott a rongy kabátja ott az ereszcsatorna mellett, a falhoz dőlve (mint egy zsák), ott lapul hóban, esőben, szélben, délelőtt, délután, este; – te jó ég!, mikor végzi el a dolgát, a kisdolgát, a nagyot?, ki vezeti el ide vagy oda (hová?), hogyan tisztálkodik?, mikor mosott utoljára fogat?, (asszonyom, ön milyen fogkrémet használ?, megrendelte a TV-doktor ajánlotta, garantáltan kiváló fogkefét?), mikor reggelizik?, mikor ebédel?, mikor vacsorá­zik?, mikor beszélget a családjával?; – nem gúnyolódom, nem, dehogy, csak kérdezek, nem nevetem ki, csak egyszerűen nem értek valamit, ezért szólítottam meg, talán zavarosnak is véli, amit mondok vagy kérdezek, de értse meg, az anyám vak volt, élete utolsó évtizedét vakon élte meg (Úristen!, mit vétettél ellene!), de szerencséjére nem kellett koldulnia, nem kellett lapulnia a fal mellett, odatámasztva, mint egy kitömött rongyzsák; az orvosok mondták, hogy meg fog vakulni, s valóban becsukódott előtte (mögötte) a világ kapuja, egyre jobban visszahúzódott, magábazárkózott, gondolatai a múltjába hátráltak, mind mélyeb­ben és mélyebben, egészen a kétárva gyerekkorába, s mintha a világ iránti érdeklődésének húnyó fényével együtt rohanvást halványult volna szemének fénye is, egy ideig még böngészgette-fejtegette (végül már nagyítóval) a keresztrejtvényeket, aztán mind többet pihent a ceruza a nyitott füzeten, észre sem vette, amikor az utolsót, több heti érintetlenség után elvetted az asztaláról; – egész életében rettegett, hogy ha megvakul, koldulni kényszerül, – „Apád bete­ges, téged elvisznek katonának, ilyen a világ, kisfiam, és akkor mi lesz velem?” – de szerencséjére nem kellett koldulnia (apád meghalt, de téged nem darált a földbe a háború), – lehajolsz, hogy aláleshess a koldusasszony fejére borított fekete rongynak, nem látod a szemét, két lecsúszott szemhéj „néz” rád a hamu­szürke, gyűrött kicsi arcból; – anyád kitapogatta a fémpénzeket, amikor rossz táskájában rejtegetett kis kincseiből valamelyik házbeli gyereket meg akarta ajándékozni; nem engedte, hogy új táskát vegyél neki, a régit, már ismerte, az újat meg kellett volna szoknia, minek az új, amikor ez is olyan szép még, mondta, mert emlékezetében még szép volt és új, így látta, amikor még látó kapcsolatot tartott vele; – néném, súgod a vak asszonynak, néném, maga milyennek látta a világot, amikor utoljára látta?, szép volt?, ma is olyannak látja?, szépnek látja?, szólaljon meg, drága édesanyám, nem, nem viccelek, szeretném ha felelne, nézze, teszek a koszlott kabátujjából kitartott kezébe, ebbe a repedezett bőrű mocskos kis tenyerébe, a gémberedett ujjai közé, a reszkető markába egy papírpénzt, nem, nem hülyéskedem, öreganyám, figyeljen, maga ezt nem tudja kitapogatni, ezt az én édesanyám sem tudta kitapogatni, ezért mondom, hogy ez egy ötszázas, higgye el, nem kérkedésből mondom, és már szégyellem is, hogy mondtam, ne nézzen kótyagosnak vagy részegnek, meglátja, jövök még többször is, ezentúl mindig jövök; – a kis szobor meginog, válla félősen nyomakodik a falhoz, alig hallod, talán nem is érted; – „köszönöm, fiam” –, anyám, mondod neki, anyám, mondod, látsz most?, persze hogy látsz, te ott, most már túl mindenen, ha beszélsz apámmal, elárulsz neki? – a vak koldus kedden és pénteken jött hozzátok a Négyházakba, a Szép utca alsó végébe (jó félszázada már ennek), bevezette a gyerek a kapun a vak embert, húzta-vonszolta-rángatta, hogy minél gyorsabban haladhassanak, minél több lakás­ba bekopogtathassanak, a fiú el­hadarta a mondókáját, „szegény vakember, legyenek irgalmasak”, anyád mindig adott két fillért a vak koldusnak, bár apád tiltotta; „az alamizsna csalás, az alamizsna bódítószer a nyomor ellen, boro­gatás a társadalom leprájára, nem csítítani, hanem szítani kell a nyo­mor jajszavát, kiáltson, ordítson a nyomorult, és kergesse a pokolba azokat, akik őt ide taszították!” – de anyád titokban, ha apád nem látta, mindig adott két fillért (a fényből a sötétség felé hajózó obulus-előlegét) a vak koldusnak, mert félt, hogy ha megvakul, ő is kol­dulni kényszerül; – emberek, ki látta azt a vak koldusasszonyt?, azt, amelyik (aki) itt támaszkodott a falhoz, ahol most állok?, embe­rek, ki tudja mi lett vele?, néhány napja még itt állt (nem, nem kére­getek, köszönöm), maga, lányom, maga itt árul virágot, magának tudnia kell róla, és maga, asszonyom, maga az újságstandja mellől éppen odalát, maga sem tud semmit?, nem lehet igaz, emberek, nem lehet igaz, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy senki nem hiányolta, maga sem látta, buszvezető úr?, hiszen maga itt forgolódik naponta tucatszor?, látta?, igen?, ott feküdt a járdán?, nem feküdt, hanem összerogyott, halomba, mint egy… mint egy… jó, értem, és maga nem próbált segíteni?, persze, persze, maga nem segíthet, de biztosan segítettek mások, sokan, hiszen rengeteg ember jár erre, vagy nem?, maga ott látta a következő fordulóban is?, és azután is?, ugyanúgy a járdán?, és senki, senki sem? – és te, anyóka, nem kiáltottál?, miért nem kiáltottál?, miért nem ordítottál akkorát, hogy felhallatsszon az egekig?, csak hevertél, mint egy rongy, némán, mert nem tudsz kiáltani?, ott fekszel fél órát, egy órát, talán többet is, az emberek csak jönnek, átlépnek feletted, elfor­dulnak, „fúj, bűzlik a pálinkától”, pedig tudják, hogy ez nem igaz, hogy csak az orvul feltámadó emberségüket akarják azonnal legyűrni, mert érzik, tudják, hogy szükségük van most a ridegségre, a könyörtelenségre, velük is könyörtelen a világ, a főnökük, a családjuk, a barátjuk, az ismerősük, a fűszeres, a pék, a másik utas a villamoson, az emberek mind-mind körülöttük, még ő maga is könyörtelen önmagához, könyörtelennek és lelketlennek kell lennie mindenki­hez, nem engedheti meg magának, hogy megálljon akár csak egy pillanatra is, megnézni, ki fekszik ott a járdán, aki talán segítségre szorul, mert ha volt olyan óvatlan, hogy eljutott eddig gondolatban, ha volt olyan könnyelmű, hogy megállt, akkor már nehezebb segítés nélkül továbbhaladnia, akkor már másként kény­szerül szembenézni önmagával, akkor már nehezebb önzőnek maradnia, nehe­zebb azt mondania, befelé, magának, hogy nem érdekel, nem az én bajom, csupa nyomorúság a világ, mit ér, ha ezen az egyen segítek, ott vannak az ezrek, a tízezrek, a milliók, olyan vagyok én is, mint a többi ember, egyformák vagyunk, egyformán kiszolgáltatottak, mint ez a földön heverő szerencsétlen test, mint ebbe a szerencsétlen testbe szorult lélek, ez az emberszerű ember, amelyik (aki) csukott szemmel hever előtted, koszosán, rongyosan, bűzösen, ilyen mélyre süllyedhet egy ember? nyomorult ember, teljesen felesleges odahajolnod hozzá és megkérdezned, mi baja, hogy nem szorul-e segítségre, hiszen úgyis tudod, hogy segítségre szorul, de hát neked kell segítened?, ki segít terajtad?, ki fizeti ki a lakbéredet, ki a villanyszámlát, ki vesz neked tüzelőt, ki ad enni a gyerekeidnek?, ki ad neked munkát holnap, ki hajol le hozzád, ki kérdezi meg tőled, mivel segíthetne, ha ott heversz a társadalom árokpartján, mert holnap ott heverhetsz te is, ő is, akárki; – és kikerül, átlép feletted, öreganyám, és nem kiált, – s jönnek, jönnek az emberek, és nem kiáltanak, miért nem kiáltanak?; – hányszor hullámzott át ez benned is, amikor egy koldus eléd tartotta a kalapját, vagy amikor csak rád nézett, amikor nem nézett rád, mert vak volt – vak, mint anyád, élete végén…

Apám – sóhajtod –, apám ott túl, valahol az anyám mellett, bocsáss meg nekik, nyomorultaknak, hogy nem kiáltanak (nem, ne hidd, nem állt meg az idő, csak a kereke sárbadöccent), bocsásd meg nekik, hogy csak hevernek földresújtva, és nem kiáltanak – de ne bocsásd meg senkinek hogy nem kiált, aki kiálthatna veled, velem, velünk együtt – értük, helyettük –, mert ha nem kiál­tunk, ki oszlatja el a sötétséget ebben a vak világban.

KÁNTOR ZSOLT

Árnyékok

De költőietlen zsúr volt, istenem. Álltak a sarokban és imádkoztak a szabadságért.
Szomjasan, hűvösen. Mi csak néztük őket. Kikapcsoltuk a tévét, megittuk az összes bort
és majdnem elaludtunk. A Herceg kezdte: ellenpontokat adj, istenem, szép
mondatpárokat. Zafír, karmazsin legyen a darvadozás pitvara. A Báró átkozódott.
Jazz mindez, szólt egy testőr. A Herceg kijelentette: a szeretet vágy maradt, a
pirkadat ima. Egy történetbe takart akt sikolya hasított a rítus halk allűrjeibe.

HANZÓ ILDIKÓ

Mint hullásra érett hó

         – FÉNYNYALÁBOT KÜLDÖTT A NAP –
ébredsz
szemed könnyel öblíted

az előtted lévő nap a mögötted állók valóságértéke
elolvasatlan lap
önmagában megmerítkező vízcsepp
félsz hogy rosszul másoltad életedet

tavasz voltál

mint hegymászó a csúcsról
úgy nézel le estéd „magasából”
(vagy az est lenn van s fenn a reggel?)
értékeled a megtett utat
mit s kit győztél le
(és egyáltalán győztél-e?)

ha este lehullasz
mint hullásra érett hó
takard be társaidat
dunnaként

ROZSNYAI ERVIN

Dadogva bár

Aranyszabály:
hallgass, ha nincs mit mondanod.
De ami fáj
földnek, csillagnak, azt muszáj
néven nevezni
mindennapos, konok
dühvel, dadogva bár,
míg csak a nyelv mozog,
hangot formál a száj.

Az öntevékeny váza

Mivel durung sújtott le rája,
ripityára törött a váza,

ősi törvény lévén a földön:
agyag a vastól összetörjön.

Am a mi vázánk lélek s jellem
dolgában ép volt, törhetetlen

– vagy rögeszmés az istenadta? –,
s magát apránként összerakta.

Kicsit kajla, itt-ott a máza
lepergett – mégis újra váza.

Ha tán kezedbe akad egyszer,
régész, bánj csínján e lelettel.

BÉKÉSI GYULA

Egy „tévelygő lélek” vigasztalására

Ahol a Kinti Végtelen
a Bentivel találkozik:
ott áll Isten, és szelíden
onnan néz rád a Krisztus is.

Micsoda Kör!… ó, szent egek!…
Világok hunynak, vesznek el:
de az a Színhely – Mennyhelyed;
s új-létre onnan érkezel…

Mennyi fitymálás, mennyi gúny,
mennyi hitrontó „bölcselet”
vet szívedbe ártó szigonyt:
elméd hogy sose értse meg,

hogy végül minden egyszerű,
ha már az égi egyszeregy
betéve megy s az „épeszű”
nem érti „tévelygésedet”.

                            1986

ÁGAI ÁGNES

Városkép

Egy fiatalember emlékeiből

Amikor az utam arra visz, vagy ha a nosztalgia odacsal, elidőzöm, kora gyer­mekkorom színhelyeinél. Az emlékezés fölvonja a sorompókat, útlevél nélkül visszatérhetek. Vissza a Városligetbe, a Vidám Parkba, a meseszépségű és meseszörnyűségű figurák közé, piros szemű sárkány húzta barlangvasúton. Kanyar­gós folyosókon haladunk, csipkézett bástyájú, kacsalábon forgó várak, ciroksep­rűn lovagló, görbedt hátú boszorkák, halovány tündérlányok között. Borzongató, dohos alvilág, penészes kőtekervények, megizzadt betonfalak. Ez a mesék teme­tője. Vagy feltámadása?

Nézem János vitézt huszáros mentében, felemelt karral, sújtásra készülőn. Milyen bátor! Ha kinyújtanám a kezem, talán elérném. De nem nyújtom, az ülés szélébe kapaszkodom, hogy érezzem a bizonyosságot. Meg a papa térdébe, amely olyan megnyugtatóan közel van. Kiszállunk és hunyorgunk a fényben. Felülünk az óriáskerék színes kosarába, a rakéta hullámhajlatain sikongunk az ereszkedés és emelkedés gyomorrándító szédületével. Kétforintos automaták tátott szája ásít ránk, a dodzsem pályáján az ütközések kisülésekor megizzad kezünkben a volán. Harsány nevetések és rekedt hangú mikrofonbömbölés, körhinták zenés keringése, lovak, hintók, angyalok, autók, repülők, csónakok: csengőszóra megpördített világ!

Sodródunk a gépi forgatagban, az automatizált paradicsomban, a technika képzeletvilágának árudájában, a szemfényvesztés káprázatában, az imitált és sű­rített valóságban.

Azután a Liget elhalkul, odébb a neonvillódzású Nagycirkusz, és a kőelefánt kapujú Állatkerttől távolabb csendes sétányok, méltóságteljes fák szűrik meg a zajt, fogják föl a rohanást. Tavirózsás, békanyálas tó, széles ladikok és lapátok csobbantotta, zöldesszürke víz. Mögötte a hitelesen művi Vajdahunyad vára kis hídjával és múzeumszigorúságú termeivel. A parkokban szobrok, torzók, körök, hengerek, mindennek nevezhető kompozíciók.

Fák óriás zöldhálójába merített napfény, foltos hullámzás, begereblyézett falevelek a murvás út mentén. Nagykerekű, tárt gyerekkocsik, olvadt, párás délután, emlékmű: Fűit – valami szép, furcsa szomorúság. A botanikus kertben rendezett és törzskönyvezett virágok illedelmes illatozása, kis medencék körül fanyugszékeken sütkérező, napszítta házaspárok. Távol fűnyírógép berreg, akár valami panaszos tehénbődülés. A Vakok Intézetének kertjéből fehér botok koppannak mereven a járdaszegélynek, a Mozgássérültek Otthonából nyomorék gyerekek ijesztő breugheli látomása gomolyog. Pilledt nyugalom.

De elöl, a Dózsa György út mentén, a játszótér hancúros hangossága zajlik, a rönkvár bevétele, ostromállapot, rohanás, indiántollas fejvadászok üvöltése: „Fogjá­tok el a fasisztákat! Utánam, srácok! Ő nem játszik! Na jó, ő lesz az áruló, vigyétek!”

Rózsakert. Ápolt, kerek tér, szökőkút, kavics, nyírott gyep, bukdácsoló gye­rekek, cumiztató mamák, vödör, lapát. „Ne szórd a homokot a kislány szájába, nem szabad! Oda guggolj a bokor mögé, ott nem látnak! Krisztike, Brigitta, Enikő, Kenéz, hol vagytok?”

Félig lebontott pavilonok a Nemzetközi Vásár helyén, mint egy fém város romjai. Karszalagos őr üldögél a székén, és Népsportot olvas. Andalgó szerel­mespár, hosszúhajú fiú, rövidhajú lány, két egyforma, fakó farmernadrág. Men­nek egymást átkarolva a végtelenbe.

A Hősök terén furcsa beszédű turisták ömlenek ki a városnéző buszokból, és kattintják fényképezőgépeiket a felújítás miatt beállványozott millenniumi emlékmű előtt. A hét vezér és a két ágaskodó ló értetlenül bámulnak le rájuk. A múzeumok oszlopai között bujócskázni lehet, a lépcsőkön fel s le rohangálni, a nagy kapuk mögött hűvös titokzatosság és egyenruhás teremőrök.

A változékony nevű Népköztársaság útja kimondhatatlan, a Társaság útja sokkal egyszerűbb. Az idősebbeknek mindvégig csak Andrássy út maradt. Az ugyancsak sok keresztelőt megért Gorkij fasorban tömött lombú fák pottyantják minden ősszel a zöld tüskés, fényes hátú gesztenyéket. Begyűjtjük, kabalaként szorongatjuk, mígnem fényét vesztve, töppedten aszalódik a megúnt játékszerek között.

A Király-Majakovszkij-Király utca szűk és sokszínű. Telistele furcsa, érdekes boltokkal: órásüzlettel, ahol különböző régimódi órák ingáznak, kakukkolnak, madárkereskedéssel, melyben papagájok csirrognak, énekesmadarak füttyögnek és tollászkodnak, s ahol az akváriumok mélykék vizű üvegdobozaiban csíkos, pöttyös, tarkamintás halak úszkálnak. Az üzletben párás, nehéz a levegő, a tálkákba surrogva nyomul be csövön át a levegő. Fülledt, délszaki mikroklíma.

A Jósika utca elhagyatott. Kerek, kis tér szoborral, medencével, körben padokkal, ecetfával. Régi, egykor volt városhangulat. A nyitott kapuk mögött apró belső kert, virágágyás, egy-egy leander, néhol a kapun tábla: „Tiszta udvar, rendes ház”. De a legtisztább ház is piszkos és ragyaverte, az ablakok keretei megvetemedtek, az ereszek roggyantan lógnak, hiába futja be a falakat borostyán, az idő rajtuk hagyta nyomát. A padkákon vidékies nyugalommal üldögélnek az öregek, és nézik a szemük előtt változó világot.

A mellékutcák külön életet élnek, zártak, szűkek és titokzatosak. A Dob, Síp, Dohány utca és a Klauzál tér környékén volt a gettó valaha. A Dohány utcai zsinagógát hatévesen úgy nézem, akár egy turista. Néha feltűnik egy-egy fekete kaftános, széles karimájú kalapot viselő, göndör, őszes szakállú, pajeszos aggastyán. Befordul, szinte besurran az utca kereszteződésnél.

Üzletek, képkeretezők, üvegesek, kárpitosok, asztalosok, kalaposok, javítóműhelyek. Kis lépcsőkön kell lefelé menni, a bejárat fölött figyelmeztető tábla: „Fejre tessék vigyázni!” A Majakovszkij utca eleje egészen óvárosi, gerince meg­roppant a behemót teherautók súlya alatt. Kirakodás, dudálás, veszekedés. A műszaki bizományi előtt őgyelgő férfiak és nők, kezükben táskarádió, fényképe­zőgép. A Gólya, a használt ruhák boltja előtt kövér nők tülekednek, karjukon külföldről kapott, csillogó estélyi ruhákkal és degeszre tömött szatyrokkal. A kapualjakban tovább folyik az üzlet, és két kukásvödör között gazdát cserél az, ami bent nem kelt el. Hetvenes évek.

A VII. kerülettel nem lehet betelni. Büdös, rossz levegője a torkot kaparja, a járdára felmászó autók mellett csak oldalozva lehet elmenni, de a látnivaló szinte kimeríthetetlen. Az ember azt érzi, hogy minden lépéssel beljebb és beljebb tapossa a múltat, hogy ott mállik szét a szeme előtt.

A nagy ABC-k és emeletes áruházak szomszédságában furcsán töpörödnek a kis magánüzletecskék, akkori elnevezéssel, a maszekok boltjai, az iparosok műhelyei. A kapualjakból harsányan rínak ki a gombamód elszaporodó, külföldieskedő butikok.

Nem messze tőlünk Zerge bácsi asztalosműhelye. Mindig hangosan köszönök neki, pedig nem mondja senki. Talán éppen azért. Meg Zerge bácsi miatt, aki bütykös ujjakkal tologatja a gyalut, majd felemeli a kezét, és üdvözöl, ha meglát. Belépek a faforgács puha buckájára, figyelem az öreg előre-hátra mozgó könyö­két, és vigyorgok, amikor megkérdezi: no, beállsz hozzám kisinasnak? Aztán Zerge bácsi abbahagyja a gyalulást meg a fűrészelést, felmegy a nyikorgó csiga­lépcsőn a galériába, lehoz egy poros kis fadobozt.

– Adok neked egy csodaládikót, de vigyázzál rá!

Forgatom a simára csiszolt dobozkát, keresem, mitől csodaládikó. – De hát nem lehet bezárni!

– Az ám, lakat kéne hozzá meg kulcs. No várj, átmegyek az öreg Bazsóhoz, majd tesz rá egyet. Addig maradj itt, ügyelj a boltra.

Fejébe nyom egy kopottas sapkát, föltűri a gallérját, és átmegy a szemközti lakatoshoz. Nézegetem a szép szekrényeket, a sarokba rakott polcokat, tenye­remmel végigsimítom a politúrozott asztallapot. Belemarkolok a porhanyós fa­reszelékbe, és arra gondolok, nem is űrhajós, inkább asztalos leszek.

A házunk mellett Kathy bácsi cipészműhelye.

Kathy bácsi (hogy lehet egy bácsit Katinak hívni?), horpadt kis öregember, gyulladt szemekkel, ziháló lélegzettel, ott görnyed a háromlábú széken, és a kon­zervdobozban tartott szögek között keresgél. Eres keze reszket, amint a cipőt forgatja. A sötét kis helyiségben enyv-, festék- és bőrszag. Hátul a polcon kitapo­sott, ócska cipők halomba dobva. A sarokban vaskályha, a függöny mögött rozoga fotel, ott szunyókál az öreg ebéd után. Reggelenként pontosan fél nyolckor bot­jára dőlve bebiceg az üzletbe, mindig találkozom vele iskolába menet. Váltjuk egymást, mint az őrségen. Nagyot köszönök, ő megáll, megkérdezi, hogy megy az iskola, de én már loholok, hátamat veri a táska, meglátom Szabó Jutkát, aki szépen, jó kislány módra megy a papájával és Tüskével, a szálkás tacsikutyával.

Néha Kathy néni is bent van a műhelyben. Nehéz testű, ősz hajú néni, magas parafatalpon tipeg be, szeme vizenyős, mintha sírna, leheletéből árad a pálinkaszag. Kathy bácsi ráförmed, botjával hadonászik. A néni derűsen hallgatja, rám néz, azt mondja, de nagy fiú lettem, és legyint, nem tudom, nekem-e, vagy Kathy bácsinak. De a kisöreg homlokán az erek kidagadnak, nagyon csúnyán kiabál, az a fattyú, mondja, az a rohadt fattyú. Először azt hittem, valami hattyúról beszél, de később meglátom Zsugást, megismerem nagy, fekete, gu­bancos hajáról, amely elfedi villogó, fekete szemét és busa szemöldökét.

Zsugás ott szórakozik mindennap a Hunyadi téren a huligánokkal. Snúroznak, kártyáznak, szotyolát köpdösnek, és elgáncsolják a lányokat. Zsugásék fé­lelmetesek, múltkor is rendőrt hívtak hozzájuk, mert állítólag egy talponállóban randalíroztak. így mondták, hogy randalíroztak, feltehetően rondán viselkedtek. Zsugás a legfélelmetesebb, mert olyan fekete, a ruhája is, a haja is, mindene, csak a motorbiciklije világos, azt tisztogatja, dörzsöli, köpdösi. Most is betolja az üzletbe gyengéden, óvatosan. Keresztbe állítja, félrehajlítja a kormányt, a nagy motorbicikli majdnem betölti a kis helyiséget. Kathy bácsi ránéz, kezében a kis kalapács, amivel a szöget veri be a cipőbe. Azt hiszem, mindjárt hozzávágja Zsugáshoz vagy Kathy nénihez. De nem vágja, hanem zihálva, rekedten felüvölt.

– Se adjon Isten, se jó napot, hogy az a fészkes franc álljon ebbe az élősdi fattyúba! Csak a nagyanyád curükköljön, mert te betolatod a nyavalyás motoro­dat, mi?

– Fogja be a száját, vén ló! – mordul egyet Zsugás, megigazítja a kormányt, és a falhoz állítja a gépet.

– Itt él, itt él a nyakunkon – fordul felém Kathy bácsi, és azt se tudom, melyik lábamra álljak. – A munka büdös neki, csak lopja a napot, meg a kenyeremet zabálja!

– Kuss, a kurva úristenét az agyalágyult fejének! – Zsugás felkap egy fél pár csizmát a pultról, de akkor Kathy néni sivítva felugrik.

– Jesszusom, ne bomolj, az Isten áldjon meg, fiacskám, itt ez a kisfiú, nyughassatok már! Jaj, kicsi bogaram, ne is figyelj oda… – és úgy simogatja meg a fejem, mintha engem bántottak volna.

– Ne sápítozz itt, lódulj a kocsmába, vidd a drágalátos unokádat is, hadd legyen ember belőle! Derék, becsületes, dolgos ember, mint az apja volt, aki itt hagyta ránk, hogy az isten rohassza meg!

Kathy néni reszketve fogja meg Zsugást, akinek még mindig vészjóslóan villog a szeme, és kivonszolja az üzletből. Megy egymás mellett a torzonborz fekete fiú meg az imbolygó öregasszony. Az megcsörrenti zsebében az aprópénzt, és elindulnak a sarki italbolt felé.

– Egyet tanulj meg, kisfiam! – Kathy bácsi felemeli reszkető ujját. – Csak a munkának van becsülete. Ma már egyre kevesebb, de azért akkor is. Futósza­lagon megy minden. A gyárban az is jó. Hol a munkás, hova lett a becsületes iparosember, mi? Kétéves kora óta tartom ezt a kölyköt, a szülei felé se néztek. A nagyanyja ajnározta, dugdosta pénzzel, azzal a pénzzel, amibe én belegebedtem, ő meg elherdálta. Aztán nézd meg, itt a hála, a büdös, mocskos szája! Egy napot nem dolgozott, azt a nyavalyás motort ezen a pénzen vettem, ezen ni! – és megzörgeti a konzervdobozban levő, szögekkel keveredett forintokat.

Csak meredek Kathy bácsira, félek, hátha visszajön Zsugás, leteszem a kezemben szorongatott cipőt, Kathy bácsi bólint, feje visszasüpped, nehezen, akadozva lélegzik, keze reszketve illeszti a sarokra a gumit, körülvágja, ragasztja, nem tudom, menjek-e vagy maradjak, csak állok, egyik lábamról a másikra nehezedve.

– No, jól van – mondja Kathy bácsi –, no, jól van, eredj csak, kislegény, holnapra meglesz.

Bevánszorog a függöny mögé, leroskad az ócska fotelba, előhúz a zsebéből egy kis üveget. Lehet, hogy gyógyszer, lehet, hogy ital. Még látom, amint kimerültén hátradől, aztán a csillogó motorkerékpárra nézek, pedálja a lábamat súrolja. Kicsit belerúgok, és megkönnyebbülten lépek ki az üzletből.

CSALA KÁROLY

Acsarogni és ácsorogni

Acsarogni könnyű.
Az nem évszakfüggő.
S arra ott
az utca hossza
s itt
e tér,
és az éter
sok hullámhossza,
meg még
a sajtótermékek,
valamint
a parlament.

Ácsorogni nehéz.
Ha az ember éhez.
És nyakán a tél.

Forgatókönyv

Megállapodtak a tűzvész dátumában,
s hogy ki lesz majd a kinevezett
gyújtogató, akire ujjal mutogatnak,
s a bűnbak majd mit mekegjen bírái előtt;
ki hogyan számol el a hullákkal utólag,
s mely napok lesznek a gyászünnepek a naptárakban.
Mindent megvitattak. Csak
a megtöltendő közös kassza
fölosztásának módozataiban
nem sikerült kettőről háromra jutniuk.
E kérdést elnapolták,
és mentek békedíjakat alapítani.
Titokban tudták, persze, mindahányan:
a rendezetlen részesedés miatt
újabb tűzvészt kell majd kiírniuk.
Ám ki-ki úgy volt vele,
mint a kisdiák a világvégével:
„Én, reméljük, megúszom.”

Éteri hírek

Tudod, mi jön a tévében?
Hírszemle!
Ne bújj bele, s ne bámulj a
képembe!

Lipcsében is lehetsz még
lépesmézes,
hogyha a sok Európa
egyet képez.

Itt lamentál, ott szól a sok
„doktoh úh”,
nem gyógyító, jogász ez mind,
nagytorkú!

Általános tudnivalók
nagybankokról,
semmi hírünk arról, aki
órán blokkol.
Parlamenti forgóhinta,
jó kerek,
kormánykézben mindig lesznek
jókerek.

Hogyha nincsen, és nem is lesz
adószámod,
lyukas zsebed morzsáiról
adsz majd számot!

Akinek meg jobb hírekre
kél kedve,
kapcsolja be jövőgépét
rükverebe!

Nemde?

Amikor egyszeribe
elapadt a közösségi szólamok
zászlóvivőinek áradata,
csak úgy felszívódtak a menetből
emez élenjárók,
noha mindig annyian voltak,
hogy sohasem lehetett tőlük
csak úgy hozzáférni
a zászlóikra fölírtakhoz,
sem elevenekhez, sem holtakhoz,
sem emberekhez, sem gondolataikhoz, –
most tehát, midőn oly várható
hirtelenséggel elapadt
a zuhogó ár,
nem volna végre itt az ideje
nem várni immár arra, hogy
a megint jelentkező „mi emberünk”
elgondolja helyettünk teendőinket,
hogy ismét legyen bölcs tanítónk,
és mi megint buta kis nebulók legyünk,
folyton a lába ügyében lábatlankodva,
mozgalmi buzgalmunkban
csak akadályozgatva őt
nekünk szóló útmutatásában, –
nem volna végre ideje
saját buksi fejünkkel
gondolkodni a kínos buktatókról
történelmünkben
(a miénk az,
minden bajunkkal,
baromságunkkal
és bűnünkkel egyetemben),
amelyekre már
a hajdan zászlókra Írottak,
majd utóbb letörlöttek is
figyelmeztetni próbálták
magukat
meg az utánuk jövőket?
Nemde ez volna már
ez egyszer
idején- és helyénvaló?

Óhaj

Inkább kegyeitekből
ejtsetek
ki,
ne könnyeket értem.

Még
szavakat szeretnék
kiejteni
számon,
nem könyvet
kezemből.

Hitvány halál

Magos a hold, messzi van,
tiszta pora idesüt.
Pocsolyában tükrezik.

Kivert pára kucorog.
Állat, ember egybevész.
Indulat ágról szakad.

Dermeteg fény, éccaka.
A házatlant kő üti.
(Tócsavízbe holt a hold.)

A honleány

A honleány tüdővel lélegzik,
keble piheg,
szája jár,
anyanyelve magyar,
apanyelve úgyszintén,
minden érzékszerve ép, ^*
s ezek mindegyikével,
(úgymint: a hallás,
a látás,
a szaglás,
az ízlelés
és a tapintás szerveivel)
elutasítja a hónába
betolakodott,
betolakodó
és betolakodni fogó,
magyar vagy nem magyar
idegeneket.

^*Mi ép? (A szerk.)[vissza]