GÖRBE TÜKÖR

SOÓS ZOLTÁN

Bökversnaplómból

Részletek

1992. JÚNIUS 7. VASÁRNAP

Kapkodás. Nyomor. Bánat.
Nincs remény.
Mazsola-nép, kit új hülyék aszalnak.
Miféle az, ki „megdöntvén a ROSSZt”,
a régi helyett még rosszabbat oszt?!
– Nagy pofont adtak az urak a
szarnak!

1993. SZILVESZTER

Egy kirúgott lemez-
lakatos „elemez”:
„Jól bebaszott nékem ez a
rendszerváltás!
Se munkám, se pénzem! Mehetek a náthás
népi picsába! De előbb, keresztem:
imádott kormányom előre eresztem!”

1994. MÁRCIUS 16. SZERDA

Három főkolbász vidékre indul.
Egy helyremennek mind a hárman.
Három Renault „száll libasorban”.
Nem férnek hárman egy határban!
– Három főkolbász vissza is így jön.
Egy Renault: egy fő! Semmi túlsúly!
Így mulat a volt magyar elvtárs!
Így mulat az új bolsi burzsuj!

1994. JÚLIUS 17. VASÁRNAP

Késpenge-hosszal mérem most
a kormányt.
A burjánzó mucsai banditizmus
támadásait kivédeni majd
ösztönzi-e önvédelemre fáradt
polgárait?

Vagy köp rájuk, miként
tulipánosék is ama híres
rendeletükkel: 8 centis bökőt
tarthatsz magadnál maximum!
Ha bajban
hosszabb a kés, vagy védeni az irhád
alkalmilag csúzlit, botot ragadnál:
teljes szigorral megbüntet a yard, míg
a banditák szabadlábon röhögnek!
Így aztán szolid, törvénytisztelő,
fegyvertelen NYUSZIK között kedvére
garázdálkodhat az alvilág: verhet,
kifoszthat, ölhet, megbecsteleníthet!
SZABADRABLÁS!
Gyilkolni támad kedve
még annak is, ki eddig gyáva volt!

1994. SZEPTEMBER 28. SZERDA
(Médiahajó)

Ámulj, bámulj sebzett folyóm:
tíz faszkalap a dobogón!
Humorizál, tumorizál,
a sajtónak ülve riszál.
Semmi kétség: ők a pártok.
Ők hajóztak – s én okádok.

1994. DECEMBER 22. CSÜTÖRTÖK

Agyő, meghitt bibliofil boltok.
Tegnap óta vágyálmaim boldog
tárgyai: kerek pléhdoboz-hegyek.
Már nem könyveket:
KONZERVEKET gyűjtök.
Fél év múlva nyugdíjba megyek.

1995. FEBRUÁR 6. HÉTFŐ
(„Menő” vagyok)

Mobil kagylócska. Hű hasonmás.
(Háromszáz rossz forintért vettem.)
Kezemben tartom s úgy lófrálok
a háborodott Budapesten.
Ha nyomom: csipog, zenél, krákog,
bizisten öröm hurcolászni!
Sétáim közben meg-megállok,
bele nagyokat kiabálok:
„Halló! Halló! Hallasz? Én hallak!”
S szörnyen menőnek látszom…
(látszok?),
mint hazám bunkó burzsoái.

1995. ÁPRILIS 15. SZOMBAT

A nép birkamód nyomorba merül, míg
sakál-bankok s hiéna-biztosítók
hívalgó, szuper székházai törnek
a hullafoltos magyar ég felé…

1995. ÁPRILIS 21. PÉNTEK

Szívet derítő új falfirka. (Hallasz,
nemzetem? Figyelsz, enervált haza?)
„Minden ember színes bőrű,
különben
nem látszana!”

1995. MÁJUS 30. KEDD
(„…hogy mi ne legyünk német gyarmat.”
József Attila.)

Ó, már nem is német gyarmat:
Japán-gyarmat, USA-gyarmat!
Hazád VILÁGBANK kapcája!
„Tátott tőke sárga szája”
zabái, csámcsog: belénk marhat
büntetlenül! Úri hanta
fedi a jajt, finánc-banda
a marás üdvéről károg!
Léted: gazdasági börtön,
s vadulnak a jenki-földön
képzett rabszolgahajcsárok!

1995. JÚNIUS 17. SZOMBAT

Tegnap Gyagya Brezsnyev előtt
haptákolt a magyar állam.
Márna jenki banki senkik
seggét nyalja zavarában.
(Vagy tán nincsen is
zavarban:
vén hajlam ez
a magyarban.)

1995. JÚNIUS 30. PÉNTEK
(Felmondási idő)

Gatyakorcom pattanásig
telve. Nadrágszíjam vásik.
– Nyugdíjam még meg se kaptam,
hízom, mint egy hizlalt kappan.
Ezt se hittem volna – szent ég! –
hiányzik a rendszeresség,
a bús robot! Avagy – bim-bam! –
jelzés tudattalattimban:
„Dagadj, öreg: néhány év és
elszívódik a háj-bélés
bőröd alól, leszel aszalt
nyugdíjas, kiből még a szart
is kisajnálja mogorván
ez a jenki-szolga kormány.”

– Legyen mit felélni: bőszen
gyarapodjak hát erőben,
ZSÍRBAN! Jelszó:
„Az lesz a jó,
ha minél több van belőlem!”

1995. JÚLIUS 24. HÉTFŐ
(Nyugdíjas abszurd)

Nem rég a híres klnikán,
két nappal a műtét után,
csapzott ágyamhoz – ó, egek! –:
ősz professzor settenkedett;
és gyűrött pizsamám zsebébe
egy vaskos borítékot téve
köszönte, hogy megműthetett!

ZÁRSZÓ ÉS APRÓHÍRDETÉS
Keresem azt a szolid, kedves,
hozzámillő, rongyrázás-mentes
HAZÁT, ki végre hinne bennem.
Nem baj, ha picit rút a képe:
tartása legyen, „jövőképe”,
s hűsége, hogy engem szeressen!

Jelige:
Dafke nem dohányzom,
s – bár néha megáll az eszem –
nem iszom jó 21 éve!
Most, a nyugdíjrévébe érve:
rövidesen nem is eszem.

                                        1995. VIII. 1.

KOSZORÚ

Száz éve született Sopronkeresztúron (Deutschkreuz) Gergely Sándor, a magyar szocialista irodalom kiemelkedő alakja

GERGELY SÁNDOR

Farkasok

A farkas éhes volt. Kora reggel kimászott barlangjából és körülnézett. Odább, a patak partján megállt, s farkát behúzva fülelt. Sokáig maradt így, aztán gyanak­vóan megfordult, és visszafelé futott. Kiálló, karnyi vastag gyökereken lapult meg, s várt ugrásra készen. Száját kitátotta, s orrcimpái reszkettek.

Az erdő csöndes volt. A kopasz rengeteg tetején vörösen ragyogott a reggel, és apró gőzfelhőket páráztattak az ébredő nap csókja nyomán a fák.

Komisz tél volt az idei. Az erdőbe bevették magukat az emberek, keresztül-kasul cserkészték a sűrűséget, tüzet raktak, sokáig egy helyen tanyáztak, s föl- falták az erdei vadat. Az apróvad kipusztult, az élelem fogytán volt, s a farkas zörgő bordákkal, óriási körökben loholt éjszakákon át fészke körül. Most már nappal is kihajtotta vackából az éhség, meg kiszáradt emlőjét döfölő, rágcsáló kölyke.

Éjjel zsákmány nélkül jött vissza s korábban, mint máskor. Gyanús szagok és hangok riasztották. A farkas kitört volna ezen a laza gyűrűn, de a patakparti odúban visszamaradt gyámoltalan kölykét féltette. Reggel újra útnak indult, de az irtáson most már egészen közelről támadt rá ez a furcsa, nem állatverte zaj.

Tapasztalt farkas volt. Sokszor látta közvetlen közelről, kegyetlen üldözőként az embereket. Nyihogó lovakon vágtattak utána, s üvöltő kutyák rohantak feléje. A kutyákkal néha, ha többedmagával volt, csatába bocsátkozott az ordas. Még az emberekkel is, ha falkát érzett maga körül! De most már magánosán élt. Esőtől és hidegtől védett fészket keresett ki magának s világra kívánkozó kölykének. így jött hosszú-hosszú időkön át bújva, dúsan táplálkozva, északról dél felé, hegyeken, rengetegeken, befagyott patakokon és folyókon át. Mire bekö­szöntött az ideje, megállapodott.

Másodmagával élt már: kölykét táplálta, s elkerülte az embereket, el csap­dáikat s tanyáikat. De fészke körül hamar elfogyott minden táplálék, s a nős­tényfarkas már csak apró, föld alól kikapart dögtetemeken lakomázhatott.

Most itt feküdt odúja szájában, fejét ráeresztette két elülső lábára, sárga szeme lámpásként fel-fellobbant, s bozontos farka veszettül csapkodott. Morgott. Utána elüvöltötte magát vad dühében, s hátrálva, fogát csattogtatva farolt tanyájára. Kölyke nyöszörögve esett neki, de hiába rágta, rázogatta ínye a száraz csöcsöket.

Hirtelen tompa döngés reszkettette meg a barlangot. Felülről rengett a föld: vad csapások zúdultak a barlang tetejére. A farkas felfelé ugrott, aztán vissza­zökkent helyére, fejét fölfelé tartotta s úgy fülelt. Már apró göröngyök hulltak, egyre szaporábban. Az ordas a kijáratnak rohant.

Visszatorpant. Hosszú, éles nyárs állt itt befelé. A nőstényfarkas a barlang legmélyebb fenekére menekült. A döngések gyorsultak. Már esőként hullt a föld. A farkas vonítva toporzékolt vackán, s kölykét óvón maga alá gyűrte. S egyre a világosról bemeredő hegyes vasra tapadt szeme.

Felülről beszakadt a föld. Széles lyuk tátongott onnan. S a felső világosságból is becsapott villogón a széles, éles vaskaró. A farkas félreugrott. A vas a bordák közt tépte fel húsát. A bejáratnak ugrott az üldözött. Őrjöngő üvöltésbe kezdett. De elnémult hamarosan, mert a szájába nyomult a hosszú, villogó vas.

A farkasvadászok kikaparták a barlangból az elejtett vadat s a megfulladt kölyköt is. Hárman voltak a nimródok. Az egyiknél ásó, a másiknál csákány, a harmadiknál egyenesre vert kasza volt. Rongyos csizmájuk fejét dróttal fonták körül, s szakadt subájuk, kucsmájuk sártól, zsírtól, meg az évek teméntelen sokaságától volt nehéz.

– Né – mondta az egyik. – Farkas.

A többiek a vad mellé térdeltek.

– Az a – csóválták a fejüket. – Farkas bizony. Ejnye.

De nem törődtek sokat a furcsasággal. Ők ugyan rókanyom után haladtak, rókaprém lebegett szemük előtt, s egyszerre csak, no lám… farkas feküdt előttük. S csak amikor avatott kézzel fejtették az irhát, hiszen értettek hozzá, mert nem először nyúztak állatot, szólalt meg az első, a kaszás ember.

– Honnan az istenből került erre ez a farkas?

A többiek is megálltak a munkában. Sovány, borostás arcuk egymás felé fordult. Igaz is, hogyan vetődött erre ez a farkas? Gyerekkoruk óta nem járt ezen a vidéken farkas. Veszekedett fenevad! És ők erre lestek már két. éjjel és két nap! Vajon… vajon ád-e ennek a bőréért is annyit… nyolc pengőt… a boltos… mint amennyit egy hónapja rókáért fizetett?… Nézték a sovány dögöt, tömött bundáját tapogatták, s a megfojtott farkaskölykét emelgették.

– Ez… ez a dög táti szét is tépett volna bennünket – vélte az egyik.

– Nem nagyon kéreti magát az ilyen. Hát még ha éhes! Ez meg a’vvót – mondta a másik.

– Jól se lakott vóna vélünk – legyintett a harmadik.

Tovább dolgoztak. Munka közben egyikük lehajolt a dögre, s a tépés helyén a meggyűlt vércsomót nyalta meg. A másik kettőnek is lebukott a feje a szúrások helyére. Egymásra néztek. Szemük elborult. Most már csak ketten nyúzták a zsákmányt. A harmadik tüzet rakott.

Talán a beszopott farkasvértől, vagy a gyötrő éhségtől bódultak meg… mert máskülönben nem tették volna, hiszen a lángok, s a füst idecsalhatják az erdő­kerülőket, de mikor fellobogott a máglya, a bundájából kifordított farkas sovány, inas húsának darabjait a kasza, meg a csákány hegyére tűzve, a tűz fölé tartották, türelmetlenül, csak az elkövetkező lakomára gondoltak. Már hónapok óta nem volt hús a szájukban, s kenyér is csak harmadfél nappal ezelőtt. Ha ugyan kenyér a liszttel színesített, korpás, ragacsos gyurma.

Örültek a zsákmánynak! Büdös ez a farkaspecsenye, de mégiscsak étel! Étel hát! Ez a farkaskölyök meg egyenesen csemege.

Csak a combokat falták fel, lerágva a büdös, kemény húst csontig. A bordás részeket eltették. Jó lesz otthon. Az otthoniak úgysem ettek még ilyen vadhúst.

Elnyúltak a tűzrakás körül. Rongyaikat szárítgatták. Arcuk, tenyerük száraz volt. Kicserezte a szél meg a hideg, s megszikkasztotta az erdei levegő s a szabad nap.

– Veszett kutyák lettünk, cimborák – mondta a kaszás ember.

– Még annál is rosszabbak. Kutyák nem esznek farkast! – dünnyögte az ásós. – Van-é állat a földön, amelyik farkassal él? Nincsen, nincsen, nincsen. Csak az ember…

– Van ember, aki emberhússal él – kezdte a harmadik, a csákányos.

– Az olyan messze van – legyintette az ásós. – Valahol messze, feketék…

– Fehér az. Szép fehér. Minket szikkaszt, azér olyan szép. A mi uraink. Elevenen szívják el az erőnket… – végigvágta magát a hamvadó máglya mellett, a lucskos földön, s onnan dörmögte: – De majd egyszer jön még rájuk is dér.

A maradék gallyat a pislákoló tűzre dobták, elnyújtózkodtak, aludni pró­báltak. Retten el is szunnyadtak. A harmadik, a kaszás, felült, s fejét gyanakvón az áramló szél ellen tolta. Arca megmeredt, s keze tétován alvó társai felé nyúlt. De sajnálta álmukat… Újra fülelt. Térdre emelkedett. A szél erősbödött, az erdő zúgott. A strázsa feje már ívként rántotta maga után figyelésében a törzsét.

– Fussunk – mondta halkan maga elé, aztán rácsapott az alvókra. – Fussunk – kiáltotta. – Kutyák, kutyás urak jönnek.

Rohantak. Nyomukban a föltámadt förgeteg. Az erdő tetején vadul szánkázott a szél. Lövések dörrentek.

Néha egyikük elbotlott. Talpra segítették, s így csörtettek tovább. Gallyak recsegtek, a szél bömbölt s a hátukba fújt. A kaszás ember elbukott. Fegyverét messzire vágta zuhanásában.

A többiek megálltak. Visszafordultak. A cimbora hasra borulva feküdt, s hátán tenyérnyi lőtt sebből bugyborékolt a vér.

Rohantak. Most már csak ketten. Szemük szinte kiugrott. Karnyi vastag, kiálló fagyökereken botladozva ugráltak. Fülükbe a,farkaskutyák vad, közeledő csaholása s az erdőkerülők puskagolyóinak csattanása dobolt.

– Fuss – kiáltotta a csákányos, és megállt.

– Gyere, ne állj meg – bőgött az ásós ember, de a csákányos cimbora visszafelé szaladt. Fölemelte farkasölő fegyverét, hosszan tébolyodottan üvöltött a zúgó fák alá, s az egyik rárohanó borjúnagy kutya gerincére vágta vasát. Aztán elbukott. Mellét temérdek sörét tépte fel.

Hárman voltak az üldözők. Két kerülő, meg a hercegi uradalmi erdők főintézője. Az ő kutyáját hasította ketté az orvvadász csákánya. Az úr ráterítette a kutyára a friss farkasirhát, amelyet útközben szedtek föl a menekülők nyomán. Kedvence halódó, fájdalmas tekintete megremegtette. S így mondta:

– Lelőni. A harmadikat is – felugrott, s így ordította: – Lelőni a kutyát!

A két erdőkerülő lőtt. Aztán fölkeltek térdeplő lőállásukból. Ott messze, a kanyarodóban, előrecsapta kezét az a harmadik! Mintha repülne, vagy úszna, zuhant a szakadékba. /

1934

ABLAK

LETT KÖLTŐNŐK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal két kortárs lett költőnőt mutatunk be olvasóinknak – tudomásunk szerint – magyar nyelven először

OLGA LISZOVSZKA

Testamentum

Item, rátok hagyom a bánatot. Vegyétek!
Csak utóirat: becsüljétek e jussot
– Légyen hulló madár, vagy szenvedély szélütésig,
Vagy könnyeim, igen – mind-mind a tiétek.

Szikkadó szívetekbe szívódjanak e könnyek,
Miket magamban-élten ragyás föld felivott

S hálálta buja fűvel, s már késő tanítással:
Boldogság fészke bánat!
Csak ennyit záradékul.

Egy csepp

Most mit se szólj! Igaz, vagy úgysem,
Hogy menni kell… S hogy józanul…
Egy gallyon esőcsepp tétovázik,
Hogy hulljon-e – úgyis lehull.

Ne húzz cipőt még: förössze talpad
A meztelen fű harmata;
Csak amíg itt s csak ez köt össze,
E csepp, mely itt remeg fölöttünk –
Nesztelen.

Most mit se szólj…
Tudjuk mi ketten:
Hogy jó zuhanni, zuhanni könnyebb.
Csak mit se szólj, vigyázd e cseppet,
Mely ím, lehullik nesztelen.

Fehér füst…

Fehér füst, fehér lobogó
Úszik a kéményen: nyelén.
Itt benn, az asztalon, kenyér
S oly nyugalom, hogy szinte fáj.

Fehér füst, fehér lobogó
Vergődik a tető felett.
A nyughatatlan szív, lehet,
A szelídnél tovább dobog?

Megtér a Kedves, két keze
Sziromként öleli arcom;
Béke, mondom, de csak kudarcom,
– Ez csak fegyverletételem.

ANDA LICE

Mindössze…

Mindössze néhány perc hiányzik
A megidvezüléshez;
Talán utána megbocsátunk, mi,
Egymásnak vétkezőknek.

Csigahéj búg, a kínzott tenger
Visszhangját véli hallani,
Homokot sikál csontfehérré,
– Homok ver tajtékot szinén

S köröz fölötte feketén,
S kérdőjelt rajzol egy madár
Tengerre, égre – ernyedetlen:
Lennénk valaha te meg én?

Hiteveszetten

Hiteveszetten bukik le a Nap,
Bár csillan még lemenet –
Mit is tehetnél:
Utol nem érheted,

Hisz vándorolsz te is:
Minden alkonyt feledsz,
Ha csak egy derékaljnyi
Kutyatej is maraszt,

Vagy pipacs, zsálya, miegymás.
Egy árokpart hűvösében
Örömest elhevernél,
De valami ösztökél, űz.

Pedig ha indulsz s árnyad
Az utat hosszan kaszálja,
Sejlik: a déli kurta
Árnyék már mögötted,
S iparkodhatsz, a Napot
Utol soha nem éred.

PASS LAJOS FORDÍTÁSAI

VALLOMÁS

MOLNÁR GÉZA

Az író színeváltozása

Gondolatok egy készülő önéletrajzból

… Éppen szeptember kezdődik most is, 1995. szeptember 4-ike van ma, mi­kor ezeket a sorokat írom. Furcsán is­métli az élet önmagát. Nemrég érkez­tünk vissza balatoni nyaralásunkból, két hetet töltöttünk az újságíró szövet­ség üdülőjében, Balatonszéplakon. Esős kezdet után pazarszép napok következ­tek, lehetett fürödni, napozni. Itt még semmi se változott, koszt, elhelyezés ki­fogástalan. (Meddig? A hasonló intéz­mények romlanak, pusztulnak. Jövőre tán eladni kényszerül ezt a maradék­paradicsomot a szövetség…) Sokat ol­vastam (újra Dosztojevszkijt is), egye­bek közt, Márai Sándor Ami a Naplóból kimaradt című kötetét.

Egy éve ezekben az augusztus-végi napokban lapoztam ugyanitt Márai má­sik Napló-kötetét, melyben az 1968-1975 közötti jegyzeteket publikálta a Vörösváry Kiadó Torontóban. Benyo­másaimról, gondolataimról, írtam is, épp itt, a park ősfái alatt, az áldott, selyem­fényű, nagy víz nyugtató sugárzásának közelében, az írás később megjelent az Ezredvégben. És most is Márait olvas­tam, szándéktalanul időzítve ezekre a napokra, a véletlen folytán került hoz­zám könyv, az írószövetség könyv­tárosának, Mezővári László barátom­nak ajánlása folytán. S ez a kötet épp arról az időszakról vall, beszél, melyről ezeken a lapokon írtam én is: 1945-1946 történéseiről, élményeiről.

… Ha valami megvilágítja, hogy mi­lyen szakadékok szabdalták szerteszét az ország közvéleményét, helyzettuda­tát, lakosság-népesség ismeretét, hogy – szűkítve a kört – az irodalom akkori állapotában milyen áthidalhatatlan el­lentétek, gyűlölködések, lenézések, meg­vetések bújtak meg a semleges vagy közönyös felszín alatt, legjobban, leg­nyíltabb őszinteséggel tán éppen Márai eddig nem közölt, de végül is 1991-ben Torontóban közzétett, s 1992-ben Bu­dapesten nyomott kötete bizonyítja.

Ezt az egész, vastag, 335 oldalas kö­tetet természetesen nem lehet minden jellemző vonatkozásában idézni. S bizo­nyos, hogy kiragadott mondatok na­gyon ritkán cáfolhatatlan erejűek a mű egész szemléletére. Ez esetben azonban azt hiszem, a mű egészének szellemisé­ge adekvát azzal, amit itt mondani fo­gok. Hadd bocsássam előre: mélységes megdöbbenéssel, kedvetlen szomorúság­gal: Ifjúkorom egyik lelkesen tisztelt író-bálványa töredezik szét, s a csere­pekből kiábrándító, netán felháborító figura áll össze. De hát lássuk, voltakép­pen miről is van szó.

Márai Leányfalun töltötte az 1944. márciusi német megszállással kezdődő időszakot, e kötet jegyzetei 1945 első napján kezdődnek Ha túlélem a két évet úgy, ahogyan gondolom, s meg­írom mindazt, amit e két évben meg akarok írni, s megtanulok angolul: ak­kor remélhetem, hogy kijutok ebből a robinsoniádából külföldre. Itt nem köt többé semmi: ez a műveletlen ország sokáig nyaldossa még borzalmas sebeit, s én segítenék kötözni e sebeket, ha tudnék hinni e nép erkölcsi képessége­iben. De nem hiszek többé a magyarság erkölcsében. Egy nép nem hivatkozhat örökké »elnyomóira« és »árulói«-ra, min­den népet elnyomtak és elárultak tör­ténelme során; egy nép, melynek jelle­me és erkölcsi ereje van, idejében végez elnyomóival és árulóival. A magyar nem végzett velük, nyomorúságában inkább cinkosuk volt, ugyanakkor amikor ál­dozat is volt. El kell menni innen, mert ez a nép nem hajlandó arra az erkölcsi erőfeszítésre, amely svédeket, dánokat, hollandokat, finneket, angolokat törté­nelmük válságos idején áthatott; a ma-, gyárnak nincs erkölcsi felelősségérzete. S ez nem lesz jobb most sem, mikor külső hatalmak által megmozgatott bel­ső erők végeznek az »árulók«-kal és »el­nyomókkal«. Nem lesz jobb, mert az anyag nem változik.”

(Csak zárójelesen hadd hívjam fel a figyelmet néhány momentumra. Már itt elhatározza, két év múltán végleg elhagyja az országot. „Itt nem köt töb­bé semmi, ez a műveletlen ország…” stb. Hm… Ez a „műveletlen ország”. Hogy értendő ez? Hisz csak századunk­ban is kiváló, nemzetközileg elismert tudósok, egyetemi tanárok, kutatók, felfedezők, ipari és mezőgazdasági szakemberek, írók, költők, festők, szob­rászok légióját lehetne elősorolni. Még a szélsőségesen nacionalista, politikai nézeteiben reakciós gróf Klebelsberg Kunó is tanyai iskolák hálózatát, pol­gári iskolák, gimnáziumok sokaságát építtette. Hogy az uradalmi cselédség nyomorszinten élő tömegei téli lábbeli, ruházat híján, vagy nyári dologidőben, a betevőért való küszködés folytán nem járatták iskolába gyerekeiket, s hogy ugyanezt a városi proletárok legeleset­tebb rétegeiről is el lehetett mondani, vagy hogy a numerus clausus a zsidóság legtehetségesebbjeit ütötte el a főisko­láktól, egyetemektől – mindez így együtt aligha intézhető el ezzel az igaz­ságtalan és hamis, sommásan megbé­lyegző jelzővel: „műveletlen ország”. De nézzük tovább: „nem hiszek többé a magyarság erkölcsében… egy nép, melynek jelleme és erkölcsi ereje van, idejében végez elnyomóival és árulói­val. A magyar nem végzett velük…” stb. Márai itt a történelemre, letűnt évszá­zadokra, jelenre, de a múltra is kivetíti meggyőződését, a magyarságra vonat­kozó súlyos ítéletét korántsem csupán a fasizmus indukálja. Hanem mit kezd­jünk akkor történelmünk valóságos tényeivel? A Dózsa-forradalomban a fel­lázadt keresztesek vajon nem elnyomó­ik ellen fordultak? Bocskai István sza­badságharca a Habsburg önkényura­lom ellen? II. Rákóczi Ferenc csaknem az egész magyarságot, főnemeseket, ne­meseket, jobbágyokat, talpasokat maga köré gyűjtő, messzire világító tűzű, cso­dálatos szabadságküzdelme? És miként fogalmazzunk 1848-49-ről, a nép által soha el nem feledett Kossuth-apánkról? Századunkban az 1919-es Vörös Had­sereg harcairól, felvidéki hadjáratáról? ”… a magyarnak nincs erkölcsi felelős­ségérzete…” Felháborító abszurdum.

A földreform, földosztás problemati­kája: „… Nem véletlen, hogy ez a nép, a magyar parasztság »szabadul fel« utolsóként Éurópában. Nemcsak urai tehetnek erről; ő is tehet. Minden más nép elintézte már paraszti problémáit; forradalommal vagy társadalmi fejlő­déssel. A magyar most is mástól várja, hogy elintézi számára ezt a kis forra­dalmat, a földosztást… Mindenki tudja, hogy a földosztás most, éppen most, egyértelmű a katasztrófával; a zsellér éppen úgy tudja, mint az úr. De tíz év előtt, húsz év előtt, száz év előtt, mikor kedvezőbb feltételek mellett gyürkőzhettek volna neki, mindenki lapított a kérdés körül, az úr éppen úgy, mint a paraszt. S minden népnek olyan urai vannak, amilyent megérdemel.”

Igazságtalan, felületes, hamis állítá­sok: tíz év előtt, húsz év előtt, száz év előtt „…mindenki lapított a kérdés kö­rül, az úr éppen úgy, mint a paraszt…” Nem akarom itt végigsorolni a külön­böző indítékú és méretű földreformo­kat, földosztásokat, melyeket korántsem idegen erők, „mások” hajtottak végre. Gróf Károlyi Mihály kálkápolnai hitbi­zományi birtokán maga verte le a föld­osztás első karóit. Kormányának föld­művelésügyi minisztere, Buza-Barna előkészítette a földreformtörvényt. A Tanácsköztársaság radikálisabb, s elsie­tetten szövetkezetesítő földosztást kez­dett. Bukása, leverése után az ellenfor­radalom is földreformot hajtott végre, Nagyatádi Szabó István nevével fémje­lezve, az ő előterjesztésében. Az ország területének művelés alatt álló 16 és fél millió katasztrális holdjából, a nagybir­tokosok által felajánlott, legrosszabb mi­nőségű földekből 948 ezer katasztrális holdat vettek igénybe, s ezt egy-másfélholdas parcellákban kapták a szegény­parasztok, kik minden kataszteri koro­na után hatvan pengő kártérítést fizet­tek. Ne menjünk most bele a kiábrán­dító és keserű következményekbe, az eladósodásba, a kiosztott földek kény­szer-eladásába – szárnyaszegett, rossz földreform volt, de mégis csak az volt, s egyáltalán nem igazolja Márait, mi­szerint „…mindenki lapított a kérdés körül…” Lapításról semmilyen vonat­kozásban nem lehet beszélni. Nagy Töhötöm írja Jezsuiták és szabadkőműve­sek című könyvében, hogy a katolikus ifjúsági szervezet, a KALOT az egyházi nagybirtokokon nyomorszinten élő cse­lédség érdekében földreformot akart kezdeményezni. Mikor a püspöki kon­ferencia előtt P. Kerkai Jenő beszámolt a KALOT tevékenységéről s az uradal­mi cselédség helyzetéről, s taglalni kezd­te, milyen intézkedésekre volna szük­ség, az egyik főpap ingerülten közbe­szólt: Ki ne mondja! Azt a szót ki ne mondja! A püspöki konferencia előtt a „földreform” szót nem lehetett kimon­dani. Kristó Nagy. István a Konzervatív Szemlében (1994. 3-4. szám) publikált,Keresztényszociális mozgalmak Magyaror­szágon című tanulmányában idézi a KA­LOT 1945-ös kiadványát: Soha, senkivel szemben meg nem alkuvó szó­szólói voltunk a radikális földbirtokre­formnak… A nagybirtokosok egymás után jelentettek fel bennünket a püspö­köknél, a szociális radikalizmus miatt demagógiával, néplázítással vádolva ben­nünket… Volt bátorságunk, jóllehet az egyházi fegyelmet mindig megtartot­tuk, egy nagyvonalú földbirtokpolitikai javaslattal, az egyházi földvagyon ügyé­ben a püspöki kar elé lépni…” Mint köztudott, a római katolikus egyház tu­lajdonában volt 1945-ig 866 ezer ka­tasztrális hold. (Emellett szinte eltörpül herceg Esterházy Pál 221 és fél ezer holdas hitbizománya.) De hát kell-e itt beszélni a népi írók 1945 előtti jajkiál­tásairól, könyveikről, melyekben feltár­ták a parasztság válságos helyzetét? Az 1945-ben végrehajtott földreform, tör­ténelmi mércével ítélve, a hazai feudá­lis viszonyok felszámolásával valójában a polgári forradalmak, átalakulások rég­óta megérett céljait valósította meg. Ez akkor nem volt szocialista jellegű köve­telés. Korántsem véletlen, hogy az Ide­iglenes Nemzetgyűlésben jelenlevő pár­tok, majd az Ideiglenes Kormány pol­gári miniszterei is megszavazták, jóvá­hagyták „a nagybirtokrendszer meg­szüntetéséről és a földműves-nép földhözjuttatásáról” szóló rendeletet.

De menjünk tovább, más témakörök felé a Márai-naplóban. Egy helyütt azt írja: „…A nyilvánosságnak írunk akkor is, amikor gyónunk. Hát akkor írjunk és gyónjunk úgy, hogy tudjuk: a nap­lóíró háta mögött áll és vállán áthajol az olvasó.” Teljesen világos tehát, hogy Márai a későbbi nyilvánosságnak szánja ítéleteit, véleményét. (Megírásuk után is publikált a naplóból, mert egy 1945-ös bejegyzés szerint „A kommunista la­pok hevesen támadják a »Napló«-t és személyemet…”)

Miután a háború tovább vonult a rommá lőtt, rommá bombázott, rommá védett-robbantott fővárosból, Márai fel-fellátogat ide Leányfaluból. „… Mi az, ami e kényszerű pesti kirándulásokban olyan elviselhetetlen? Ez a céltalanság. A csónak letesz a pesti parton… és az­tán? Egyszerűen nincs hová, kihez menni. Nincs mit csinálni. Nincs mit »elin­tézni« akkor sem, ha száz elintéznivaló lenne, mert valahogy nincs belső üteme, tartása a városnak, az életnek, ebben az üszkübi zsibvásárban nincs belső ér­telme. Csak úgy ődöng mindenki, sza­lad a falat kenyér után, majd szól va­lamit, pislog, zavartan kullog a porfel­hőben, a piszkos fényben. Teljes szét­esés, nyers kalózkodás, minden érték és megegyezés érvénytelen. A házak után most dől le valami az emberek lel­kében, mint a rongált tűzfalak. Buda csaknem elviselhetőbb. Itt valóban nincs más, csak dög és rom. Itt nem játszik senki államot és fővárost…”

Nem akarom folytatni, se szeri, se száma a hasonló szellemiségű bejegyzé­seknek.

Míg ezeket olvastam, azonnal eszem­be jutott apósom, Subicz Balázs, a tö­rökszentmiklósi szegényparasztból lett kőművesproletár, ki éppen a Márai ál­tal idézett hónapokban építette önként, ingyen a lebombázott erzsébeti főpos­tát, egy tányér főtt kukoricán vagy szá­razbabon, jónéhány más erzsébeti szak­társával együtt. A MADISZ fiataljai a Pesterzsébetet Csepellel összekötő, fel­robbantott Duna-hídon dolgoztak. A Mechanikai Szövő munkásai a szó igazi értelmében a tíz körmükkel kaparták ki a gépeket a romok alól. „Nincs mit csinálni… Csak úgy ődöng minden­ki…” – írja Márai, miközben folyik a romeltakarítás, felszedik az összetépett, felmeredő villamossíneket, újra jön a víz a csapokból, kigyúlnak a villanylám­pák, elindulnak a vonatok, a villamosok, annak a valóban áldozatos, lázas mun­kának eredményeként, mellyel az éhező, nélkülöző főváros lakossága lassan-lassan úrrá lesz a káoszon, a pusztuláson, a járványveszélyen. Hát persze, az is volt, amiről Márai beszél. Seftelés, feketézés, harácsolás, korrupció, hazudozás, kétszínűség, lopás, rablás, tolvajlás, erkölcsi züllés. Az ország, melyet urai háborúba vittek, az ország, melyen vé­giszántott a háború vasekéje, a sírgö­dörből tápászkodik. A formálódó, szer­veződő új hatalom viaskodik az anar­chiával, emberfeletti munkával küzd az életfeltételekért. „Budán nem játszik senki államot és fővárost…”

A vasúton ellopják egy zsák krump­liját, melyet vidékről küldenek. „… Min­denki örült, a raktárfőnök, a tróger, s valószínűleg a tolvajok is. Az egész nem­zet ilyen csendes örömben él, kézdör­zsölő nyájas, szelíd elégedettségben, mert végre azt cselekedheti vasúton, hajón és országúton, amihez igazi kedve és hajlama van: intézményesen és egyéni­en, szervezetten és ötletszerűen, de lop­hat. Cigányok ezek, nem nemzet.”

Két év naplójegyzeteiben sorolja, gyűjti az érveket, hogy ebből az ország­ból el kell mennie. Visszatérő argumen­tuma s háborgása a műveletlenség. „Ez az ország mélyen, őszintén, belülről műveltség-ellenes… ha itt lesz a pilla­nat és mód, máris el fogok menni.”

Gyűjti, sorolja önmagának az argu­mentumokat a sűrűsödő magányról: „X. azt kérdi, van-e író, akivel beszél­getni szoktam? A kérdés megdöbbent. Nem, nincsen ilyen író. Illyés az egyet­len, akivel beszélhetnék, aki mindent tud, amit írásról és egy írónak az élet­hez való viszonyáról tudni kell: tud ír­ni, teljes erővel és öntudattal, művelt, értesült, a szó nemes értelmében, mint egy vadállat és magándetektív egyszer­re, huncut, van humora… vele tudnék beszélni. Ő az egyetlen élő író, a szó másik értelmében… De sunyi paraszt, mindegyre hős szeretne lenni, s aztán megijed és elbújik a betegségbe, vagy a felesége szoknyája mögé. Nem beszél­hetek vele, a szakadás túlságosan nagy…”

Később újra és újra visszatér Illyés Gyulára: „… Illyés a legszomorúbb em­beri jelenségek egyike, akivel a magyar irodalomban találkoztam. Ez a tehetsé­ges, értelmes paraszt nem bír hiúságá­val; a nemzet őrangyalának érzi magát, a haza szeráfjának, a valóságban csak egy harácsoló szabadcsapat regőse. Keserves ébredése lesz. Kár érette…” Másutt ezeket jegyzi fel róla: „Illyés verset adott közzé, melyben a Parasztpárt prominen­seinek családnevét szedte rigmusba. Szomorú kép: egy költő, aki tallózó ban­davezérek nevével ékesíti fel verseit.” Dühvel, gyűlölettel ír a parasztság­ról, a felszabadulás után domináns erő­vel jelentkező társadalmi helyfoglalás­ról: „Magyarországon a nagy per nem zsidók, nem is a munkásság és polgár­ság körül zajlik; e perekben meg lehet egyezni egy napon. Az igazi per a ma­gyar paraszt körül tart, a Veres Péterek és Illyés Gyulák által sunyin szított pa­rasztlázadás körül, amely – türelmetle­nül, alamuszian és igazságtalanul – messzi a parasztság jogos érdekein túl, követel e társadalmi réteg számára va­gyont, hatalmat, jogokat. Parasztnak lenni társadalmi állapot, komoly és ér­tékes emberi feladat, ha akarjátok, sors… mindezt készségesen elismerem én, a polgár. De parasztnak lenni ezzel a kap­zsi dühvel és alattomos mohósággal, ahogyan nemcsak a földet akarják, ha­nem a tetejébe – potyán, csak úgy! – a zongorát is, a zsebórát is, mindent, ami az út mentén megcsillan, mert odatette valaki, parasztnak lenni úgy, hogy zsi­dó, polgár, keresztény, értelmiségi, mindenki, aki nem paraszt, pusztuljon: ez az igazi magyar per, melyet néhány sunyi paraszt, aki a polgárság segítsé­gével jól kikupálta magát, alattomosan fűt. A parasztoknak joguk és helyük van a világban, ennyi és ennyi, s ez nem is kevés. De többet, kegyetleneb­bet és jogtalanabbat követelni, csak a származás és osztályhelyzet alapján, s a műveltség akaratának erőfeszítése nél­kül: ez a magyar per. Véres per volt a múltban, az lesz a jövőben, s közönnyel kell nézni akkor is, ha belepusztulunk.” Ezek a sorok nem az önmagának és másoknak ajánlott közönyről tanúskod­nak. Tajtékos indulat feszül bennük „a sunyin szított parasztlázadás” ellen, amely ezúttal elsősorban és mindenek­előtt a földosztás, a földreform, az, amit az 1945-ös kormányrendelet a célokat tekintve így határozott meg: a nagybir­tokrendszer megszüntetése és a föld­műves nép földhöz juttatása. Márai fel­háborodik, hiszen nem csak erről van szó, a parasztlázadás „messzi a paraszt­ság jogos érdekein túl követel… va­gyont, hatalmat, jogokat…”

Önként adódik a kérdés, honnan tudja Márai, melyek a parasztság jogos érdekei, honnan tudja jobban, mint Veres Péter vagy Illyés Gyula, hogy hol van határa a követeléseknek? Hiszen meg sem említi, hogy a magyar pa­rasztság túlnyomó többsége kizsigerelt, megalázott, elnyomott társadalmi osz­tályt alkotott. Nem szívesen írom le, de mégiscsak így van: Márai rágalmaz, ha­zudik, mikor azt írja, hogy „parasztnak lenni úgy, hogy zsidó, polgár, keresz­tény, értelmiségi, mindenki, aki nem paraszt, pusztuljon…” Olyan abszurd, annyira képtelen állítás ez, hogy vele vitába szállni is teljesen fölösleges. A parasztság nevében, a paraszti érdeke­kért mindenki más pusztulását soha senki nem kívánta, soha senki nem kö­vetelte.

Elszomorító tény, de még az antisze­mitizmus is megjelenik Márai napló­jegyzeteiben. A gettókból, haláltáborok­ból szabadult, az ország politikai és gaz­dasági életébe bekapcsolódó, iszonyú szenvedései, vérveszteségei után újra az élet felé forduló zsidóságról ezt írja: „A zsidókkal baj van. Nem az a baj, hogy a sok szenvedésből és nyomorúságból nem tanultak semmit – ki tanult vala­mit? Senki. Nem, a baj az, amit tanultak. Megtanulták a fasizmust, s a maguk zsidó módján csinálják tovább. Megta­nulták, hogy a nihil forradalma, ez az anarchikus életérzés lehet üzleti, társa­dalmi gyakorlat. Minden szabad és le­het, csak mert lehet. Ennél veszélyesebb leckét nem is tanulhattak. S hajlamuk van erre.”

Borzasztó! Az ember úgy érzi, be­piszkolódik a keze, a lelke, ha akárcsak vitaanyagként fölveszi ezeket a sorokat…

Mintha kétfajta szellemiség lakna Máraiban. Ebben a kötetben is több helyen elítéli, megveti a fasizmust, a „kontárságból és tisztességtelenségből” felépült múltat, haraggal és gyűlölettel ír a gyilkoló, fosztogató nyilas söpre­dékről, de hasonló, szinte egynemű in­dulattal támadja a háború után formáló­dó magyar társadalmat. „Nyaggatnak, hogy írjak végre megint lapokba; több­nyire ugyanazok nyaggatnak, akik vér­szomjas kárörömmel követelték nemré­gen, hogy hallgassak el. Mintha azt kö­vetelnék, írjak egy vidéki állomásklozett falára. Ezek a húgyszagú nyomtat­ványok, melyek összege a sajtó.”

Megejtően szép sorokkal emlékezik Radnótira: „Radnóti Miklós versei. Van a lényében valami angyali. A legnehe­zebb emberi helyzetekben is világít, zsong, zeng ez a lélek. Halálig énekelt, aztán eltűnt a ködben.”

Másutt, az 1946-os napló végefelé: „Reggel Radnóti versei. Nem tudom könnyek nélkül olvasni ezt a remegő, nemes, nagy és fájdalmas költészetet. A Nyugat-utáni nemzedék egyetlen nagy költője volt.”

… Remek sorokkal, gondolatokkal is találkozik az az olvasó ebben a testes kötetben. Történelemről, politikusokról és politikáról, írókról, irodalomról, de akár a hétköznapok jelenségeiről néha a vaku fényének lobbanásával világító megfigyeléseket, megjegyzéseket rögzít. Lehetetlen itt sorra venni, reflexiókkal ellátni valamennyit. Görcsösen és ma­kacsul ragaszkodik a polgár attitűdjéhez, a letűnő polgári kultúra védelmezéséhez.

… Nem tudom, az itt elmondottak után kell-e emlékeztetnem arra, hogy korunk polgári világképét – klasszikus örökségként – Thomas Mann-nal együtt sok világirodalmi nagyság vázol­ta fel műveiben. Márai naplójából azonban másfajta hang is hallható. Ez már nem a humanista polgár hangja. Ez már a parasztgyűlölő, az antiszemi­tizmussal kézenfogva járó, úri dölyf acsarkodása.

KÉPZŐMŰVÉSZET

CZINKE FERENC

Igazán a holnaposok vagyunk…

A rajzok ürügyén

Amikor az ember nagyon magára ma­rad, belső kényszerek veszik birtokba, külső kihívásokra befelé építkezik, s ez annál is inkább így van, mivel a művé­szet nem tudja elviselni a ricsajt. A mű­vészet a csenddel kezdődik…

Gyötrelmes, belső üzenetek késztetik az embert arra, hogy igénye nagyobb legyen, mint amit győzne. Különösen, ha „rajzoló”, a fekete vonalak mindig a drámába csalják, mindig abból a szuggesztióból, amit a jelenvalóság dik­tál – hát teszi a dolgát…

Itt van mindjárt soros munkám, melyből most két lapot mutatok be, a Józsefet eladják testvérei. Biblikus téma, örökletesen mai… Amikor eluralkodik a gyűlölködés, nem csitul a lelki szét­hullás, amikor megrendül a társadalmi együttélésben való hit, amikor elvesztek a szavak, és a zsivajban új ízlésterror szolgáltatja ki az alkotó teremtést – ak­kor menekülés, a bezárkózás, a kitérés az útból, s máris a drámánál vagyunk.

A téma ugyan csak ürügy e korszakváltó időben (s mintha csak rímelne erre, odakint közben havazik, járhatatlan utakról tudósítanak), szellemi hó­fúvások keletkeznek, és bezárul a lélek. Valamirevaló értelmiségi befelé fordul, mert nem borul a pocsolyásba, teszi a dolgát, nem sajátja a káosz; torz való­ságkép, szabadosság deszkázza be a művelődés zsilipkamráit.

Vívódunk a hovatartozás tisztázásá­val; keressük bűneinket, de emberi tar­tásunk, nemzeti hagyományaink tovább­élése, egyáltalán a művészet sorskérdé­sei sürgetnek a művészet mirevalóságának, a másság becsülésében is, s azon veszed észre magad, hogy össze­tört valami az emberi viszonylatokban: átmennek előled az utcán, nem vála­szolják meg a leveleidet, régi reflexek cenzúráznak régen színes sokszínűséget hirdetőket.

Az ereszről lecsüngő fénycsillám nem vakít el – tél van…

Egy-egy rajznál – ami idegrendsze­rünk – a vonalhálók aztán összesűrű­södnek, fekete foltok diktálják az egyen­súlyteremtést; madarakról szólnék, s fe­kete varjúcsapat károg hófehérre fa­gyott lepedők fölött. Igaz, hogy arra is rádöbben az ember, a téma csak ürügy, a témával való bíbelődés végképp ér­vényét vesztette, hiszen a rajz önálló élete nem kíván irodalmiságot, de együtt lesznek drámává, s a mát keresik.

Vágyódunk ezenközben az egyértel­műségre, mert nem hisszük, hogy való­di az, ami lehet ez is, az is. A mindent jelentő; a semmi, ami kiszolgáltat, több­értelműsége a sznoboké, kóklerság.

Bár a társadalom állapota okozhat gyötrelmeket az alkotónak, de feszültsé­geit, tévútjait túléli. Igaz ugyan, hogy a dráma – mert mindig itt kötök ki – jó melegágya a kétségbeesésnek a megcsalatásokban. Természetesen, nem vi­gasztaló. Mentség lehet azonban, hogy talán alkati kérdés, miután ebből épít­kezem, hol kisebb, hol nagyobb katedrálist vélek építeni, s csak az nyugtat meg, hogy beüvegesedett szemmel ugyan, de átlátható legyen és tiszta.

A művésznek – miután tette-teszi a dolgát – nincs mit jóvátennie, mert távoli gyalogutakról jött, tiszta forrásból hiszi a reményt, meggyőződése, hogy a műben méretik meg, s ha az igazivá formálódott, „közérthető” dolga van a világgal, s megnyugtató is, hiszen azzal kecsegteti magát, hogy a művészet va­lamire való.

Természetesen, a mű – kockázat.

Van szent kockázat is, és ha igaz, a műben rejlik. Ez lehet madárijesztő, udvari bolond, mint indító élmények, meg aztán: örök viszony: ember és ter­mészet – lelki hullámhosszunk – kavar­gón összetalálkozik az élő és holt ter­mészet tükörképével, s ez igazán nem ökológiai probléma.

Különben hosszú évek óta nagy ví­vódásokkal dolgozom, mind hosszabb a kihordási idő.

A Józsefet eladják testvérei lírai, drámai elemek együttesében, a vonalak kita­pintható csengésében, a realizmus és absztrakció ellentmondásában ábrázolja a – sokszor úgy hiszem – jóra képtelen világot. Kortünet is, de belső – balga­ságunk okán – nem ismert törvények szülik, hogy bezárkózó a lélek, s a kép egyszerre rajzolni kezdi önmagát. Le­het, hogy nem sok közünk van hozzá, de csak a tiszta elemekkel vállal sors­közösséget az ember, mert arra azért az intuíció közepette is vigyázni tud már, hogy kifinomult ösztönünk segít­sen – saját életünket ne adjuk el. Bár sok, nagyon sok a biztató, de a tisztázó szavak kora még csak közelít a küszö­bünk felé.

Az igaz üzenetek nem ülnek bent a postaládánkban – hát, mit tehet a mű­vész? Elképzeli magát udvari bolond­nak – álarccal –, mert kendőzi lelki veszedelmét, saját szárnyait cipeli, azt hiszi: nincs ami emeljen, s így a végére csak azt várjuk szárnyatlanul, ami he­lyére teszi a lelket, ha még tusakodhatunk vele, a torzulások ellenére. Marad tehát a remény, a művészetben való és beigazolásra váró hit, a szent szándék.

Azért a művészet kell, tudja a dolgát! Igaz, csupán végrehajtók vagyunk, hogy nyomot hagyjunk… fekete varjúcsapat virágporban, türelmedének, mert a mű­vészet, a fejlődés, önmegvalósítás vágya személyes késztetésünkben.

Azért rajzolunk mi, a vonal szerze­tesei, hogy meg ne haljunk, meg aztán másokért, sokakért, s ha a szívünk néha már nem is úgy ver, mint kéne, csak biztassuk magunkat – Józsefeket, udva­ri bolondokat, madárijesztőket –, mind­ez értük van, a sokakért. Igazán a holnaposok vagyunk, s várjuk a szertartást.

1996. január

SZÍNHÁZ

BERNÁTH LÁSZLÓ

(Zenés) színház az egész világ

Hol Haumann Péter, hol Kulka János énekli a Fővárosi Operettszínház szín­padán a címadó dalt: „Valahol Európá­ban… Valahol Európában…” Körben ül­nek, tátott szájjal bámészkodnak a néhány pillanatra megszelídített csavargó gye­rekek, akik nemrég még fel akarták akasz­tani a várromba visszavonuló, magá­nyos zeneszerző-zongoraművészt. A je­lenet, immár majd fél évszázada, talán a legmegejtőbb pillanata a filmnek, amely­ben Somlay Artúr természetesen nem énekelte, hanem elmondta a történetet, majd eljátszotta Marsellaise-t, s ezzel mintegy illusztrálta a gyerekek kérdé­sére adott válaszát: mi is a zene tulaj­donképpen. Most viszont Dés László ze­néjére, a muzsikus szerepét felváltva játszó két színész énekli el a meghatá­rozó, a legnagyobb hatásúnak szánt dalt a színpadon.

Mit tagadjam: rám nem tett különö­sebb hatást ez a dal, bár mindkét szí­nészt szeretem és sokra tartom. Sajnos azonban, az egész megmusicalosított Va­lahol Európában sem ragadott magával, jóllehet a két idősebb kolléga mellett a nagyon tehetséges főiskolás ifjú éneke­sek is mindent megtettek a siker érde­kében. Azzal pedig igazán egyetértettem, hogy a Fővárosi Operettszínház és maga a főváros, mint közigazgatási testület, ez­zel a produkcióval óhajtott megemlékez­ni a II. világháború befejezésének 50. év­fordulójáról, és a színrehozók joggal hi­vatkozhattak arra is, hogy sajnos, a tör­ténet nem is olyan távoli, hiszen tőlünk néhány száz kilométerre, ma is hasonló sorsa van sok-sok gyereknek.

S az is kétségtelen, hogy manapság a zenés színházzal nagyobb hatást lehet elérni, mint a zene nélküliekkel, s ha körülnézünk Budapesten, ma már nem találkozunk olyan együttessel Angyal­földtől a Nagy körútig, amelyik időnként ne próbálkozna zenés műfajjal, mindenek­előtt a musicallel. Az ok egyszerű: csök­ken a színházak látogatottsága, és a tá­mogatásukra szánt összegek relatív ér­téke is rendszerint apad. Nagyobb be­vételre kell hát szert tenni az eladott jegyekből. A jegyáremelésnek azonban természetes korlátai vannak, marad te­hát a másik út: olyan zenés darabokat játszani, amelyek vélhetően nagyobb közönséget vonzanak. (A magyar vidék számára ez már korábban is kötelező parancs volt, hiszen a megyeszékhely egyetlen színháza kénytelen volt maga kielégíteni a közönség legkülönbözőbb igényeit.)

*

Ez mind szép, mondják a színházmű­vészet elkötelezett hívei, de akkor mi lesz Shakespeare-rel, Moliére-rel, s fő­leg a kortárs külföldi és hazai szerzők­kel? (A közelmúltban a 80 éves Arthur Miller mondott erről drámai szavakat, a Magyar Televíziónak adott interjújá­ban.) Á látványosságra is törekvő zenés színpadi produkciók ugyanis vetélked­ni kénytelenek a képernyővel, de egy­ben a közönség olcsóbb szórakozási igé­nyeinek kívánnak sokszor megfelelni, mert ez hoz nagyobb bevételt. Aztán mióta tudnak a magyar színészek Bé­késcsabától a Kulich Gyula (vagy ki tudja, most éppen hogy hívják?) térig elfogadhatóan énekelni és táncolni? Súlyosak az ellenvetések, de talán ép­pen ezért érdemes szembenézni valamennyivel, az idei és a tavalyi évad pél­dái alapján.

A mi lesz a zene nélküli drámával? – valószínűleg ma megválaszolhatatlan kérdés Magyarországon. Egyrészt Euró­pában eddig sem a piac éltette a szín­házat, egyenlőre tehát nincs olyan nyo­másnak kitéve, mint az amerikai Broodway és környéke. Még inkább így van ez Magyarországon, ezért üdítő szín­foltja lehetett az előző évadnak a Szentivánéji álom, ahol a rendező a szó szoros értelmében hintába, méghozzá emeletes hintákba ültette a nézőket. (Nem kizá­rólag ettől volt, olyan jó az előadás.) Az Új Színház kitűnő Moliére-produkciót mutatott be, a Don Juant. Parti Nagy Lajos Mauzóleumát pedig a Katona Jó­zsef Színház Kamrájában úgy ünnepel­ték a kritikák, mint Spíró György Csir­kefeje óta a legjobb – ahhoz egyébként sokban hasonló – mai magyar drámát.

Ott azért nem tartunk hát, hogy a zenés színház kiszorítaná, vagy akár csak háttérbe kényszerítené a zene nél­kül előadott darabokat. így kell fogal­mazni, hogy a „zene nélkül előadott” színházi estékről van szó, mert közben azért tudni kell, hogy a legősibb dramatikus produkcióktól kezdve, nevezete­sen a sámán-énekektől, a görög és ró­mai színházon át, a középkor misztéri­umjátékaiig, Shakespeare-ig soha nem hiányzott a zene, gyakran az ének sem a színpadokról. (A Hamletben például az őrült Ophéliának van egy megrázó énekszáma – már ha megrázóan adják elő.) A modern darabokban pedig rá­dió, lemezjátszó, magnó ad gyakran ze­nei hátteret, de nem ritka, hogy külön zenét komponáltatnak kortárs darabok­hoz. (A Rozsdatemetőhöz például, amit a Thália újított fel ebben az évadban, a kitűnő Mártha István komponált mu­zsikát. Az előadás nem ettől sikeredett felemásra.)

*

A zene tehát mindig szerves tartozéka volt a színháznak. Most azonban nem az ilyen fajta zenékről van szó, s nem is az operáról, bár nem lenne felesleges egyszer azt is közelebbről megvizsgálni: van-e élő kapcsolat a kortárs opera és színjátszás között. (Szerintem van, legfel­jebb nem annyira feltűnőek az összefüg­gések, s a modern balett esetében már ez sem egészen igaz.)

Nézzünk most mégis szembe a má­sodik, igen súlyos váddal, azzal ugyan­is, hogy a zenés színház édeskés, elan­dalít, a felszínes szórakoztatás eszköze csupán. Valaha ennek a gondolatnak a jegyében, ha nem is hadjárat, de leg­alább is lejáratás folyt az operett, mint színház és mint műfaj ellen. (Ami azért is volt otromba képmutatás, mert talán Révai József és néhány más „tojásfejű” pártintellektüelt kivéve, a politikai elit kedvenc színháza az ötvenes években éppen az Operettszínház volt, de ez megint más és messzire vezető kérdés.)

Az operettarisztokraták: hercegek, bárók és magas rangú katonatisztek 1945 után úgy kaptak csak menedék­jogot, ahogy például Kellér Dezső – zse­niálisan, az eredeti librettót valóban megjavítva – átdolgozta a Csárdáskirály­nő szövegkönyvét. (Az ország felnőtt la­kossága éppen ezért nem is ismeri az eredeti változatot.) Ezekben az átdolgo­zásokban a főnemesek, arisztokraták ütődött figurák lettek, például egy bölcs fő­pincérrel szemben, és a fenséges Honthynak is azért lehetett szeretetteljesen megbocsátani, mert a végén kiderült: valaha ő is itt domborított a nép egy­szerű bárénekes félprostituáltjai között.

Az operett meséjét próbálták hát „demokratizálni”, hogy a siker mégis magyarázható legyen. A törekvés mö­gött pedig az a – téves – elképzelés lapult, hogy a szüzsé, a történet a fel­ismerhető gondolatok, ha úgy tetszik: a mű „üzenetének” a hordozója. Pedig ez – olyan nagyon ritka kivételektől el­tekintve, mint Brecht Koldusoperája – általában nem igaz. A szöveg, a mese rendszerint másodrendű. S most gon­doljunk csak a nehézveretű operák librettóira, s hamar kiderül, hogy nagyon sok közülük gyatra lábakon áll, s ezek is rendre összekuszálódnak. S még az sem mindig jobb, ha klasszikus drámai mű az alapanyag, mint Verdi Otellójá­nak például. Az Aida vagy a Nabucco semmivel sem alábbvaló zeneműve az olasz mesternek, pedig az előbbiét, tud­niillik az Aidáét egy hajdanvolt milánói baritonista, Antonio Ghislanzani, az utób­bit egy harmad-, ha nem ötödosztályú – költő: Temistocle Solera írta.

S nincs ez másképpen az operettek vág)' musicalek esetében sem. Kétségte­len, hogy két világhírűvé lett zenés da­rab közül az egyiknek, a My Fair Lady-nek G. B. Shaw, a West Side Storynak pedig ismét csak Shakespeare az ihletője. Az Evitának viszont (most készülnek az amerikaiak, Madonnával a címszerep­ben filmet forgatni belőle) nincs ilyen klasszikus drámai előképe, mint ahogy az elmúlt évtizedekben született legje­lentősebb munkának, a Hairnek sem.

A közelmúltban egy színész – most mindegy, kicsoda – a televízióban azt találta mondani, hogy „a zene kikerüli az értelmet”. S ebben alighanem igaza van. Ami nem azt jelenti, hogy a zene irracionális, értelemellenes, hogy nincs, nem lehet kapcsolat a kettő között, ta­lán csak annyit, hogy ebben a kapcso­latban a zene a meghatározó, mert az érzelmekből indul ki, s mint tudjuk, az érzelmeket körülírni nem lehet, írással is fel és elő lehet idézni, de valójában megmagyarázni soha. Aki mondjuk csak az értelmével szeretné felfogni a zene­drámát – bármely műfajában –, az ép­pen a lényegről marad le.

Ezért aztán bármilyen vonzó – és saj­nálatosan máig aktuális –, a Valahol Eu­rópában meséje, bármennyire közel áll a mesében megtestesülő eszme valaki­hez, ez sajnos, kevés a boldogsághoz, ha nem igazán jó, ha nem igazán hatásos a zene.

S most álljon itt két ellenpélda, mindjárt a tavalyi és az idei bemutatók közül. Az elsőnek, a Vörös malomnak ugyan igazán jó hírű színpadi szerzője van: Molnár Ferenc. Mégis, ezt a darab­ját alig játszották, és jellemző módon a hazai Molnár-kötetekben meg sem ta­lálható. (Egy Bécsben megjelent ma­gyar nyelvű válogatásban leltem rá a be­mutató idején.) Pedig az eszme, az alapgondolat igazán nemes, és a Molnár által választott modell sem akármilyen, tud­niillik Madách műve, Az ember tragédiá­ja. Olyannyira az, hogy helyenként so­rokat és helyzeteket idéz belőle, mint ahogy a mű egész szerkezete Madách klasszikusát választotta mintául. A főhő­sök egyike itt is egy luciferi figura, egy ördög, akit ebben a darabban történe­tesen Magisternek neveznek, aki azon­ban nem az Istennek, hanem a fő-főördögnek, a Rex Infemusnak (a nevek egy részét Dantétől kölcsönözte Mol­nár) akarja bebizonyítani, hogy az ál­tala feltalált modern gépezetbe helyez­ve a legjobb, legnemesebb szívű ember is tökéletesen elrontható, lealjasítható, bűnözővé tehető. Néhány valóban könnyen átváltoztatható ember után, végre rátalál a maga igazi kísérleti alanyára, a maga Ádámjára, akit történetesen Já­noska Jánosnak hívnak, és erdész a fog­lalkozása. Jánosunknak Évája, azaz fe­lesége is van, aki szerelmes a férjébe, most mégsem ő riasztja vissza a végső rossztól – egy gyilkosságtól – a férjét, hanem a derék erdész anyjának szelle­me akadályozza meg, hogy bűnös le­gyen. A fő-fő-ördög tombol, a Magistert, mint egy levitézlett minisztert, ki­rúgja, és kiűzi, na nem a Paradicsom­ból, hanem természetesen a Pokolból.

El kellett ilyen részletességgel mesél­ni a történetet – az ismeretlenségén túl – azért is, mert egyes, nagytekintélyű kritikus kollégák azt írták, hogy a Vörös malom nem alkalmas musicalnek. Ezzel szemben azt hiszem, teljesen igaza van Kerényi Imrének, a darabot színpadra író és állító rendezőnek: ez a mű első­sorban erre alkalmas. A nagyon sok epizódot éppen a zene tartja össze, de ami sokkal fontosabb: az ember elronthatatlanságának amúgy nemes gondo­lata zene nélkül, ebben a komplikált szerkezetű darabban, óhatatlanul Madách-epigonnak mutatja Molnárt, aki pedig itt is írt néhány brilliáns, jó hu­morú dialógot és nyelvtörő gyakorlat­nak is kiváló monológot. (Egyebek kö­zött az egyik ilyen monológgal, amely­ben a Magister bemutatja főnökének a csodamalmot, szokták a főiskolás színi­növendékeket beszédtechnikára taníta­ni.) Mégis ez a mű, Madáchhoz képest, ezzel a mesével, ezzel a szerkezettel nem tud eredetit mondani. Kocsár Miklós azonban pompás, a mű szellemét válto­zatosan kifejező zenét, valódi musical zenét írt. Amely némelykor „megkerüli az értelmet”, hogy érzelemmé párolja önmagát, és ebben a zenei párában fel­sejlik némely gondolat, amely ugyan nem vadonatúj, ám éppen a zene miatt az eredetiség erejével hat. Nem vélet­len, hogy már második évadja a közön­ség sorba-vár, hogy bejuthasson egy-egy előadásra, mint a Macskákhoz.

Apropó, Macskák! Tessék mondani, jeles kritikus kollégáim: van ennek a műnek „musicalhez illő” meséje? Van egyáltalán elbeszélhető története, gon­dolati tanulságokkal? Ehhez képest Bu­dapesten, több mint tíz évad után, még mindig nem lehet levenni a műsorról.

Nézzük most a másik példát, az 1994-95-ös évad nagy sikerét, amellyel a fel­újított Vígszínházát megnyitották, az Össztáncot. Hát, ennek a műnek még csak eredeti zenéje sincs: csupa sláger, közhelyzene a 20. század harmincas, negyvenes, ötvenes, hatvanas éveiből. Sőt, egyáltalán nincsenek benne dialó­gusok, tehát szövege sincs. Csak szín­padi helyzetei vannak. Meg táncai. Ere­detileg egy francia (a budapesti adap­tációban egy magyar) táncos szórako­zóhelyen játszódik a több évtizedet át­ölelő mese: ebbe a – mondjuk így: tán­cos kávéházba – fiatal, középkorú és idősebb urak és hölgyek járnak, látszó­lag a tánc miatt, valójában, hogy ismer­kedjenek, partnerekre leljenek. A köz­helyszámokra aztán hol egymásra lel­nek, hol elválnak, hol leégnek, hol erő­szakoskodnak… és közben mögöttük, előttük zajlik a történelem.

Se igazi librettó, se mellbevágóan eredeti zene. Az egész mégis, mint szín­padi mű, kiválóan funkcionál, mert a muzsika korokat idéz, a helyzetek, a jellemek ismerősek, a konfliktusok el­sősorban érzelmileg könnyen átélhetőek. S persze azért is, mert mint so­kunk meglepetésére kiderül, a Vígszín­ház szinte minden fellépő – korábban jószerivel csak prózában jeleskedő – művésze ez alkalommal remekül meg­tanult táncolni is.

*

Igen, a tánc… Mert, ha már leszűkítjük a zenés műfaj ma hódító divatját, akkor a musicalt emlegetve nem lehet nem beszélni a táncról. Ennek a műfajnak ugyanis nemcsak elengedhetetlen, hanem a zenével egyenrangú eszköze a tánc. Méghozzá elsősorban a kartánc. (Nem véletlen lett a műfaj egyik klasszikusa az, ami, címe és tartalma szerint is, magá­ról a Tánckarról szól.) Ez a tánc ebben a műfajban nem „betét”, mint ahogy a musicalt általában is az különbözteti meg az operettől, hogy az utóbbiban betétdalok és betéttáncok vannak, s amíg ezeket eléneklik, eltáncolják, való­jában leáll a cselekmény. A musicalek­ben viszont éppen hogy tovább fejlő­dik, mintegy magasabb, érzelmi szinten kiteljesedik dalban és zenében a konf­liktus. A kartánc pedig olyasmi szere­pet kap, mint a görög klasszikusoknál a Kórus. Ez élteti a Macskákat, a Hairt, és ez vitte igazán sikerre a tavalyi évad legsikeresebb musical bemutatóját a Víg­színházban, a West Side Storyt. Az eredeti koreográfiát többé-kevésbé megőrizve, itt elsősorban a társulat fiatalabb tagjai, valóban olyan elementáris erővel adják elő ezeket a táncokat, ahogyan ezt el­sőrendűen igazán az amerikaiak csinál­ják. Mert ez a fajta városi tánc a szín­padon, meggyőződésem szerint, ma a legizgalmasabb, legvalódibb amerikai folklór. Akkor is, ha az ilyen esetekben ismerjük az alkotóművész, tehát a ko­reográfus személyét.

Amikor egy, rendszerint gyors ritmu­sú mozgássort úgy táncolnak el a szín­padon, hogy érezni a nézőtéren: sok kí­nos gyakorlás után most sikerült a be­mutatóra elérni, hogy a koreográfus el­képzeléseit nagyjából egyöntetűen végre­hajtják, az még csak fegyelmezett eről­ködés. Az az igazi – számomra az ame­rikai példaképeket megközelítő – mu­sicalkar és –tánc, amikor azt érezzük, hogy az egyszerre mozduló karok és lábak, testek és fejek olyan emberek testrészei, akik most, a darabnak, a ze­nének ezekben a pillanataiban érzései­ket sehogy másképpen nem tudnák ki­fejezni. Ezért, az egyformaság ellenére, mindezt egyénileg is élik, ez belőlük fakad, mindez az élet sajátos, de mégis természetes megnyilatkozása. Ilyesmit lehetett – talán Magyarországon elő­ször – a Macskákban látni, valamint ilyesmi emeli az átlag fölé az Operett­színházban Az őrült nők ketrece néhány részletét, hellyel-közzel ez jelenik meg a Vörös malom táncaiban és szinte töké­letesen a West Side Storyban. Ami azt jelenti, hogy a legkülönfélébb színháza­inkban van már egy színészgeneráció, amelyik képes erre a táncszínvonalra.

No, de az ének?! – szidják még sokan a hazai musicalek színészeit. Akik ter­mészetesen nem operaénekesek. De nem is operettszínészek, mert ahhoz kétségtelenül igényesebb és képzettebb hang szükséges, mint a musicalhez. Mi­ért, itt képzetlen és csúnya hanggal is lehet sikeresen fellépni? Majd azt vála­szoltam erre a kérdésre, hogy igen. A valóság viszont ennél azért bonyolul­tabb. Egyrészt mert vannak musicalek, amelyekben az operaáriák színvonalá­hoz hasonló hanganyag szükséges, hogy egyáltalán megszólaltassák; másrészt vi­szont jelentéktelenebb hangú előadó át­ütő sikert arathat a musical színpadán. De hát, hogy van ez?

Úgy, hogy a musicalszínésznek éne­kesként is személyiségnek kell lennie. Elsősorban személyiségnek, aki ha meg­jelenik – ahogy mondani szokták –, rögtön tele van vele a színpad. S a sze­mélyiségnek ez a sugárzása átüt a han­gon, az előadott énekszámokon is. Mondjuk meg például, hogy Haumann Péter vagy Almási Éva nem igazán „hang­akrobata”, mégis a Macskák két nagy száma, az ő előadásuk miatt felejthe­tetlen sok magyar néző számára. Fél­reértés ne essék: a szép, telt, érett és iskolázott énekhang igazán nem hát­rány, de sem az opera, sem az operett stílusa nem él meg igazán a musical színpadán. Nyilván, mert itt a színészi személyiségnek kell elsősorban hordoz­ni azt a súlyt, amit – más-más mérték­ben – a zene képvisel.

S hogy a musical, általában a zenés színház térhódítása az értékek, a mű­vészeti, esztétikai, eszmei értékek hát­térbe szorításával jár-e? Miller ijesztő amerikai példái mindenesetre nem sok jóval kecsegtetnek. Ám egyelőre azt mondhatjuk csak: nagyobb veszély, ha egy musicalnak gyenge a zenéje, a ko­reográfiája, a tánckara, s nincsenek szín­padot betölteni képes színészei. Mert egyébként, a zenés színház – mint erről már szó esett – olyan régi, mint általá­ban a dramatikus műfaj, amely a sámán­dobok pergetésével kezdődött, hiszen már állatbőr-jelmezekbe bújt, a tűz körül táncoló őseink – a világ minden kultú­rájában – úgy vélték, hogy bajaikat, gondjaikat „síppal, dobbal, nádi hegedű­vel” is lehet gyógyítani. Ez a sor, nyelv­történészeink szerint, a legősibb szellem­idéző mitológikus színjátékainkra utal.

KÖZÖS DOLGAINK

SZ. FARKAS JENŐ

Másfélszáz esztendős viták

A magyar-román kapcsolatok történetéhez

Pontosan száznegyvennégy évvel ez­előtt látott napvilágot Párizsban Lettres hongro-roumaines (Magyar-román leve­lek) címmel az a mintegy félszáz oldalas brosúra, amely 1851 nyarán a párizsi La Presse hasábjain Irányi Dániel és Dumitru Bratianu között lezajlott vita anyagát közli. Az előszót a neves pub­licista, Henri Valleton írta, aki a francia demokrácia nevében megbékélésre szó­lítja fel a két népet. „Felhívjuk román és magyar testvéreink figyelmét arra, hogy olvassák el ezt az anyagot, és gon­dolkodjanak el rajta. Ha megértik és hasznosítják e vita tanulságait, Nyugat-Európa hálás lesz nekik, ellenkezőleg, vakmerő, de meggondolatlan tetteiket sohasem koronázza majd siker.” Egyút­tal Valleton szomorúan állapítja meg, hogy Louis-Napoleon Bonaparte mi­nisztere elutasította Kossuth Lajost, aki „a demokratikus Franciaország kapu­ján kopogtatott”, mert attól tartott, hogy Franciaország „a magyar hős lába elé borul”. Kossuth „egy felnőtt nép kép­viselője”, akinek „megfékezhetetlen bá­torsága nem lustaságunkra, hanem meg­tört lelkünkre hatott volna ösztönzés­ként”. Az angolok hiába fogadják Kos­suthot, „ünnepelhetik, de újat nem tud­nak neki tanítani”, sem az Egyesült Ál­lamok, amelyet „az undorító rabszolga­ság rákfenéje” pusztít. Innen a követ­keztetés, hogy az igazi demokrácia meg­teremtője csakis Franciaország lehet, következésképp neki kell fölvállalnia a népek kibékítését, és a magyar-román kérdésre is az „egyetemes francia szel­lem égisze alatt” kell megoldást találni.

Mielőtt elemeznénk az Irányi-Bratiánu-vitát, röviden szólnunk kell az előzményekről. E vita előtt mintegy egy évtizeddel, 1842-ben, az erdélyi szász pap, Stephan Ludwig Roth kiadta Der Sprachkampf in Siebenbürgen (Nyelvhá­ború Erdélyben) című írását, amelyre a magyar fél öt évvel később válaszolt, egy ugyanazzal a címmel Lipcsében ki­adott írásban. A Pestalozzi-tanítvány St. L. Roth a magyar nyelvtörvényben (a latinról magyarra való áttérést) a szél­sőséges magyarosító politika eszközét látta. A magyar nyelvet – a latinhoz és a némethez viszonyítva – alkalmatlan­nak találta arra, hogy az ország nyelve legyen, s a magyarság eredetét is ké­tesnek mondta. Az erdélyi nemzetek közötti érintkezés nyelveként a románt tartotta a legmegfelelőbbnek, abból az egyszerű meggondolásból, hogy a romá­nok sokan vannak, és csak a saját nyel­vüket ismerik, a magyar és a szász vi­szont könnyen megtanulhatja ezt a nyelvet. Roth sokszor túlzó és a magya­rokra sértő állításai rendkívül népsze­rűek lettek nemcsak az erdélyi román­ság körében, hanem más nemzetiségek értelmiségi köreiben és külföldön is. Az 1847-es magyar válaszra már nem fi­gyelt fel senki. Roth kivégzése (1849. május 11-én Kolozsvárott) végzetes hi­bának bizonyult. A nemzetiségek és egész Európa szemében ez a politikai hiba mártírrá avatta St. L. Rothot. Az erdélyi román nacionalista mozgalom vezéralakjainak (Gheorghe Baritiu és Simion Barnutiu) érvrendszere a szász lelkész gondolataira épült.

A Sprachkampf in Siebenbürgen és a körülötte gyűrűző vita első alkalommal vitte a német nyelvű Európa színe elé a magyar-román problémát. Rá egy év­tizeddel a Párizsban alig megtelepedett Irányi Dániel immáron francia nyelven tálalta a művelt Európa elé a magyar-román kérdést. Ez a vita sem hozott egyértelmű magyar sikert. Irányi me­rev álláspontja, ugyanúgy mint az 1859-1860-ban, Charles-Louis Chassin-nel együtt francia nyelven megjelente­tett A magyar forradalom politikai története (1989., ford. Szoboszlai Margit, Spira György bevezető tanulmányával) című könyvében kifejtett álláspont kevésbé tetszett a francia közvéleménynek, vagy éppenséggel a társszerzőnek.

A vitából világosan kiderül, hogy főbb vonalaiban már a múlt század kö­zepén kialakult az a magyar és román nemzetiségi-identitástudati diskurzus, amely nem sokban változott az idők folyamán. Irányi és Brátianu érvelésé­ből kirajzolódik a lassan sztereotípiává vált másságkép: a magyar a román sze­mében „idegen”, „kis számban él saját hazájában”, „ázsiai eredetű barbár nép”, „bután dölyfös”, „régi, feudális törvé­nyek szerint él”, „mindig a történelem­be tekint vissza, hogy megerősítse előjo­gait”. A román a magyar szemében „még mindig a rég elavult törvények ellen hadakozik”, „sérelmei forrását ezekben keresi”, „a fejedelemségekbeli-románok a magyarok ellen uszítják test­véreiket”, „az erdélyi sohasem akart egyesülni a Kárpátokon túliakkal”. Sa­ját szemében a magyar „önnön erejé­ből, kardjával vívta ki jogait”, „ellen­szegült a töröknek, az erős magyar ál­lam Európa védelmezője”. Bratianu a népek és nemzetiségek „bizarr felosz­tását” sérelmezi, mert a „román kétezer éves múlttal büszkélkedhet”, „nyelve la­tin”, „testvérei az európai új-latin né­pek” stb. Irányi a Kossuth Lajos által képviselt magyar álláspont, vagyis a kö­zös haza fennmaradása, Magyarország határainak sérthetetlensége mellett kar­doskodott, a magyarok és a nemzetisé­gek közötti egyenlőségről értekezett cikkeiben. Ezzel szemben vitapartnere az erdélyi, illetve az egész románság nevében támadja Irányi állításait, tör­vénytelennek minősíti Erdély unióját Magyarországgal, s egy dunai konföde­rációt sürget, de olyat, amelyben min­den népnek egyenlő jogai lennének, ami annyit jelent, hogy ennek az oly sokat vitatott konföderációnak ne Ma­gyarország legyen a központja. (Az érv­rendszer Rothra vezethető vissza.)

Irányi tiltakozik a Mazzini által elő­készített Londoni Nyilatkozat azon állítá­sa ellen, miszerint Magyarország elfe­lejtette, hogy kizárólag a szlávoknak és a románoknak biztosított széles körű egyenlőségelv alapján érdemelhette volna ki a győzelmet (1848-49-ben), majd óva inti a szláv és román nemze­tiségiek vezetőit, hogy megkülönbözte­tő, szabadságukat korlátozó törvények után kutassanak, az akár 1848 előtti időkben is. Nyomatékkai hangsúlyozza, hogy a 48-as forradalom idején a népek megértették volna egymás szavát, ha vezetőik az osztrák cselszövések hatásá­ra nem az osztrák ancien régime vissza­állításán munkálkodtak volna. A magya­rok és románok közötti sajnálatos har­cok, testvérháborúk az osztrák intrikák­nak tulajdoníthatók. Ezt követően Irá­nyi kijelenti, hogy a magyar nem előjo­gokat akar magának, hanem megegye­zést sürget a szlávokkal és a románok­kal, az egyenlőség jegyében.

Brátianu, mint válaszában írja, kény­telen az óvatlan intést cáfolni, és fölso­rolja a már jól ismert sérelmeket: a román „megtűrt (toléré)nemzet”; az Approbata constitutionies szerint az ural­kodó nemzet a magyar, a székely, és a szász, akik Brátianu szerint „idegen­ként telepedtek Erdélybe, és a lakosság kis részét teszik ki”. Ezután hatásos re­torikával, a magyar barbárságot érzé­keltetve, idézi az Approbata constitutionis románokra vonatkozó paragrafusait: a románt, megrovást érdemlő viselkedése miatt külön adóra kell fogni; ami a „vagabondus románokat” illeti, össze kell fogdosni és meg kell kötözni őket; nem szabad használniuk puskát, kardot, sem más fegyvert; a románnak nem szabad egy forintnál drágább kabátot, nadrágot, cipőt, kalapot vagy jó minő­ségű vászoninget viselnie. Minden konfliktus (mint a Horea-féle lázadás vagy a 48-as konfliktusok) ezekre a tör­vényekre vezethetők vissza. Majd hossza­san elemzi Erdély és Magyarország „el­sietett” unióját. Ráadásul „buta dölyfösségükben” a magyarok a román népet és papságot sértő törvényeket sem von­ták vissza. Támadja ugyanakkor Bat­thyány 1849-es, a magyarok és romá­nok kibékítését célzó miniszteri körle­velét, mely a „magyaroknak az ezer éve fegyverrel kivívott szupremádáját” hang­súlyozza. Tehát a románok 1848 előtt is, után is „törvényen kívül álltak”, von­ja le a következtetését Brátianu. „Fogad­ják el a magyarok is szent jelszavunkat: Igazság, Testvériség, mely örökre homályosítsa el lelki szemeik előtt a magyar barbárság eme szomorú látványát.” Ezt követi a franciák lelkét mindig is me­lengető gondolat: a jövő Istene vezé­nyelte a magyar emigránsokat francia földre, azért, hogy immáron elnyerjék a civilizáció keresztségét, és hogy továb­bítsák azt magyarországi testvéreiknek.

A román szerző fenyegető hangnem­ben, romantikus pátosszal hirdeti, hogy a Gondviselés kegyetlenül figyelmeztet­te a magyart: ne szegüljön szembe töb­bé a demokráciával, annak orvén, hogy mindig a történelmi királyságot és hó­dító jogait emlegeti. Fogadja el végre a románok által nyújtott testvéri jobbot. Brátianu fölhívja a magyarok és a szlá­vok figyelmét, hogy „az idő elérkezett: …a Dunai Konföderáció korunk műve lesz. Testvéreim, mártírjaink sírjai fölött (kiemelve az eredeti szövegben) fog­junk kezet, és e nagy mű legyen közös dicsőségünkre”.

Íme, így festett a 19. század közepén a román állameszme, akárcsak a szlo­vákok vagy más nemzetiségiek felfogá­sában, tehát egy olyan konföderáció, melyben az egyenlőség-elv jutott volna kifejezésre.

Irányi válaszában visszautasítja Brá­tianu sértő kifejezéseit. Különbséget tesz a magyarországi és erdélyi törvény­kezések közt, de ehhez hasonló barbár törvénykezés – mint írja – az egész kö­zépkori Európában érvényben volt. A Dunai Konföderációról pedig az a vé­leménye, hogy vitatársának okfejtése világos. Célja „szétdarabolni hazámat, a nemzetiségeket egy-egy független ál­lamba tömöríteni; úgy tűnik, ön azt szeretné, hogy Magyarország tartomá­nyait, amelyekben románok élnek, le­válasszák és egyesítsék Havasalfölddel, Moldvával, Besszarábiával és Bukoviná­val, létrehozzanak egy Romániának ne­vezett államot”. Ugyanúgy, ahogy Fran­ciaország sem mondana le Elzászról, a magyarok sem mondhatnak le Erdély­ről, „mely sohasem volt különálló, ro­mán tartomány”. Irányi szerint „az er­délyi románság soha nem akart elválni tőlünk és egyesülni a fejedelemségekbeli románokkal”. A magyar szerző sze­rint a megoldás a „dunai népek testvéri konföderációja, de anélkül, hogy ez Ma­gyarország területi integritását érintené.” (Aláhúzás az eredeti szövegben.)

Brátianu második válaszában gya­korlatilag megismétli a románok törté­nelmi sérelmeit. Élesen föllép a magyar egységes állameszme ellen, mely civilizáciőellenes. A magyar-román párizsi vitát élénk érdeklődéssel figyelték Pá­rizsban is. Brátianu idézi a párizsi Evenement című lap véleményét: „Irányi úr az abszurd határát súrolja, amikor a »románok lakta magyarországi tartományok­ról« (aláhúzás az eredetiben) beszél. A forradalmi elv értelmében a föld, a te­rület számítana? Nem, az ember, a nép az, mely számításba jöhet. A demok­ráciának soha többé nem szabad meg­ismételnie az elkövetett hibákat, sőt a hibákon túl, a királyság által elkövetett bűntetteket!” A románoknak, Brátianu szerint, a magyarok igazságérzetét kell fölébreszteniük, azért hogy velük test­véri egységre juthassanak. Ebben az írásban a román nemzeti gondolat min­den összetevője jelen van; ez az a pont, amikor a román nacionalizmus polgári jelleget ölt.

A magyar-román disputa további je­lentősebb szakaszai: az 1890-es évekbeli Memorandum-per körüli vita (a magyar és román egyetemi hallgatók levélvál­tása), majd a trianoni tárgyalások ide­jén folyt sajtópolémia. A téma legran­gosabb disputája a 30-as évek elején a Nouvelle Revue de Hongrie hasábjain bontakozott ki, a fiatal Treml (Tamás) Lajos és a nagytekintélyű Nicolae Iorga professzor között. A felsorolt érveken Jorge írásában megjelenik a románság egységét bizonyító érvrendszer, magyar részről pedig tudományos érvekkel fo­galmazódnak meg a román kontinui­tás-elmélet hibái, továbbá a magyar ha­tás szerepe a román nemzeteszme és a román irodalom (az ún. Erdélyi Iskola) kialakulásában – ahogyan Tamás Lajos fogalmazott „l’áme roumaine de la Transylvanie”. Erre válaszként Iorga történelmi és irodalomtörténeti mun­káira hívja föl Tamás figyelmét. Tamás lemondott a vita folytatásáról, mert sze­rinte ezek nem érvek, a szerkesztőség pedig azzal zárta a vitát, hogy a szerzők „elkalandoztak filológiai és történelmi részkérdések irányába”. Említhetném továbbá a kortárs vitákból a három kö­tetes magyar Erdély története körüli el­lenségeskedést (ennek párizsi szakaszát), s a Ion Láncránjan és Stefan Pascu-féle Erdély-történeteket.

Másfélszáz évvel ezelőtt egy nyelvtör­vény miatt kezdődött a „nyelvháború”, hogy napjainkra ismét egy oktatási-nyelvtörvény borzolja a hazai és nem­zetközi kedélyeket. íme, milyen keveset ér a történelmi tapasztalat.

DIALECTICA HUMANA

MAKÓ ISTVÁN

A tulajdonos ember

avagy: „Róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettő”

„Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főid, tiéd vólt egészen,
Mellyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönbözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szüle,
Miolta a miénk nevezet elűle.”

                                                  Csokonai: Az estve

Soroljuk nyugodtan a „nagy emberek kis butaságai” címszó alá kiváló írókor­társunk pillanatnyi eltévelyedését, mely nyíltan vállalt katolikus voltából egyál­talán nem következik. Rolf Hochhut azt állította ugyanis, hogy az ember önér­zetéhez és öntudatához feltétlenül szük­ség van magántulajdonra. A tulajdon – önbecsülésének az alapja.

A vagyonos, a tulajdonos csak hiszi, hogy birtoka révén ő maga értékes. A vagyon, a tulajdon úgy áll az emberen, „mint tehénen a gatya”. Ráadásul gyak­ran leszedik róla, s míg van, igen ké­nyelmetlen viselet, bár ahol takar még­is, ott óv az esőtől, nap hevétől, hidegtől.

Ha jeles írónk előfordult volna egyszer-egyszer dolgukat értő „durva” ten­gerészek, a vakmerőségig bátor, „eszte­len” kaszkadőrök, jól képzett és ered­ményes berepülő pilóták, aranykezű sza­kik, tiszta szellemű és jellemű tanítók, országok sorát megjárt kamionsofőrök, vagy akár sikeres kurvák közt, meggyő­ző tapasztalatok alapján másként véle­kedne. Önbecsülésük, önérzetük alap­ját tetteik adják, miközben a tulaj, „aki­nek” (helyesebb volna a dolog termé­szete szerint „aminek” mondani) jó pén­zért vagy bagóért dolgoznak, esetleg gyáva féreg, kockázattól irtózó filiszter.

A tulajdonos tulajdonosi „öntudata” legjobb esetben én-tudat lehet szubjek­tív élményként, s ez kétségtelenül meg­haladása a történelmileg ezt megelőző primitív horda-tudatnak, ami természe­tes volt az önálló egyéniségek kialaku­lása előtt, amikor is minimális társada­lmi különbség mögött legfeljebb bioló­giai adottságokban volt különbség szub­jektummá váló egyedi lények között, és elvben mindenki tudhatta és gyakorla­tilag tudta is mindazt, amit akárki más, az összes többi egyedi szubjektum tu­dott. Ez a horda-tudat – a különbség nélküli azonosság tudata. Ugyanúgy hi­ányzik belőle az ön-tükrözés, ahogyan a kisgyerek alakuló tudatából, aki har­madik személyben beszél önmagáról (kétségtelenül a hallott minta alapján). „Gyurikának fáj!”; „Gyurika éhes” stb. Az elidegenedés bekövetkeztekor, vagy­is a magántulajdon tartós hatására, rögzül, de már a korábbi erősödő munkamegosztásban megalapozódik az én­tudat, az azonosságot minimálisan elis­merő vagy fel sem ismerő különbség-tu­dat. Ez az előzőt színvonalában is meg­haladja ugyan, de jellegében ugyan­olyan egyoldalú tartalmú, ilyen értelem­ben primitív, mint az előző „önisme­ret”. Önbecsülésre is alkalmat adó ön­tükrözés, anélkül, hogy valódi öntudat lenne. Az én-tudat a tulajdonos ember primitív „öntudata”, aki nem magára, önnön emberségére, szubjektív mivol­tára büszke, hanem valami hozzá ké­pest külsőre, ami épp ezért bármikor bárkinek ugyanúgy lehet ilyen külsője, vagyis nincs köztük szerves kapcsolat. Az „arany öntudat” csak azoknak osztály­része, akik helyüket a világban ösztö­nösen és tudatos megfontoltsággal úgy ítélhetik meg, hogy ismerhetik és elis­merik mással-azonosságukat (ami ben­nük munkáló tartalomként más embe­rekkel azonossá, pl. kortársakká, baj­társakká stb. teszi őket), s tudják és értékelik önnön különbségüket is („kü­lön világot alkotok magam”), értékes­nek tudván magukat, tapasztalatok, má­sok megítélése tükrében is. Vagyis az öntudat: az azonosság és különbség egysé­gének tudata, az egyén önmagára vonat­kozó értékítéleteinek rendezett összes­sége. Nem a horda-tudat és éntudat kö­zött, hanem mindegyik egyoldalúságát meghaladva, azok fölött van. Tartalmá­ban, színvonalában, értékében, jelentő­ségében egyaránt. Néha vagyonosoknak is osztályrésze lehet – kivételképpen –, annak ellenére, hogy vagyonosak. Tisz­tesség, tudás, műveltség, emberség, tennivágyás olykor segíthet nekik is abban, hogy felemelkedjenek erre a szintre.

A beképzelt ember (akár kapitaliz­mus-restaurátor, mint a mai nyüzsgő kisebbség, akár „államosító” kommu­nista megbízott, mint nem is oly ré­gen), ha nem ismeri a dolgok termé­szetét, hiheti, hogy döntés kérdése az egész, a tulajdon ilyen vagy olyan „for­mája” (azaz magántulajdon, állami, szö­vetkezeti, személyi tulajdon stb.), elha­tározás dolga, ki-ki gusztusa szerint ezt vagy azt szereti. Eszükbe sem jut, hogy a tulajdon semmilyen eddig ismert konkrét történelmi formájában egyálta­lán nem szeretetreméltó, legfeljebb – eszi, nem eszi, nem kap mást – „muszáj szeretni”. Fölösleges „esküdni” valame­lyik formára. A tulajdont nem mi, fe­ledékeny, nehezen tanuló, csapongó vá­gyaktól vezérelt, hazudós, lusta szub­jektumok választjuk, a konkrét formát illetően sem – hát még annak puszta tényét –, hanem a tartalmukat alkotó, történelmileg determinált termelőerők. Igaz, hogy abban a szubjektumok is ben­ne „foglaltatnak” (szó szerint!), de még hozzáértéssel is legfeljebb engedelmes­kedhetnek a termelőerők mint egész ter­mészetének, a benne munkáló szükségszerűségnek. Egész szabadságunk ab­ban áll, hogy e szükségszerűséget felis­merve, kedvező feltételeket teremtünk e természet, e szükségszerűség érvénye­süléséhez, szubjektív elhatározásból, eszközeink (a rendelkezésre álló s nem a vágyott és „elképzelt” eszközök), a dologi és intézményi objektumok segít­ségével, gyakorlatilag is realizálva e célt. A magántulajdon mai istenítése, annak a vélt tanulságnak az alapján, hogy az állami „csődöt mondott”, osto­ba felülés a látszatoknak, ugyanúgy, ahogy néhány évtizede az állami „fel­sőbbrendűségére” esküdni (abban a hiszemben, hogy az a társadalmi tulajdon ideális és lehetséges legmagasabb szín­vonalú formája) közönséges öncsalás és végül betört orral végződő hasraesés volt. Mi is megfogtuk a harapós csukát, de az is ám minket – az egész eddigi történelem tartalmát ez a harapdáló fogdosás teszi ki (a tulajdon minden energiát kiprésel a tulajdonosból, akár megnevezni, akár csak megtartani, plá­ne ha „gyarapítani” akarja), míg jön a „király”, azaz a mindenható történelem „vargája”, a történelem objektív logikája, s az eredmény: „varga fogta mind a ket­tő”. Tulajdon és tulajdonos egymásba ragadtak, s szájzárat kapván, így vergődnek, vegetálnak, haldokolnak, sor­suk elől el sem futhatván, más erők, egyebek közt saját fel nem ismert bu­taságuk prédájává lesznek.

A tulajdon-csuka szívós és erőszakos. Ragaszkodik az ő csukaságához, ragadozik és harap, bármekkora a rája va­dászok étvágya. Mert lám, miközben megálltunk Marx ama kétségkívül he­lyesnek bizonyult felismerésénél, hogy a magántulajdon másokat kizáró jelle­gű tulajdon, nem mentünk véle együtt tovább (lásd: A tőke III. kötete), hogy rájöjjünk: a tulajdon minden eddig ismert konkrét formája másokat kizáró jellegű! Durván fogalmazva: a magántulajdon valamilyen – elsősorban méretekben – különböző variációja. Avagy az egyik „állam” tulajdona nem zár-e ki más ál­lamokat s azok polgárait? A volt Jugo­szlávia területén ez a kizárás meglehe­tősen hevesen zajlik. Avagy bármely szö­vetkezet nem zár-e ki tagjain kívül min­denki mást a „tulajdonlásból”? A Föld – Marx intelme ellenére – nem mind­annyiunk közös java, legfeljebb rongá­lásában tanúsítsunk némi közösséget, és már bizonyos, hogy nem adhatjuk át utódainknak – „mint honi patres familias” – jobb állapotban, mint ahogy elődeinktől kaptuk. Még nem jutottunk el a magasabb nézőpontig. Lám, még a legártatlanabbnak tűnő, eredeti „ma­gánvalósága szerint” nem is termelési eszközökre vonatkozó „tulajdonforma”, a személyi tulajdon is magántulajdon­ként „viselkedik”. Folyton magántulaj­donosi funkciókat lát el, legalábbis jö­vedelemszerző képességet fitogtat, akár autó, kiskert, vagy bármi (pénzért) köl­csönadható dolog legyen. Az ember ál­tal korlátozott tulajdon az embert kor­látozza.

A tulajdon = magántulajdon? Aligha­nem. A magántulajdonnak nevezett egyik baleset az egyedhez kötődő vál­tozat ugyan, de a többi ismert történel­mi formával együtt, az államit és a sze­mélyi tulajdont is ideértve, másokat ki­záró. Azért kell másokat kizárni, mert sosincs belőle elegendő, hogy minden­kinek jusson. Addig kell másokat kizár­ni, míg nincs belőle annyi, hogy ne kelljen vele törődni többé. A viszonyla­gos gazdagság és az általános szegénység talaján – és ilyen az egész eddigi törté­nelem, minden társadalmi formáció – ez elérhetetlen álom, kár vele foglalkoz­ni. Még mai legfejlettebbnek tűnő, mű­ködő formájában, az ipari után „poszt-indusztriálisnak” mondott társadalmak termelőereje is csak tömegtermelésre al­kalmas, de szükséglet szerinti kielégítésre nemi Ami többletként adódik az egyik – kisebbik – résznek, azt máshonnan, a nyomorúságra ítélt nagyobb, másik résztől lehet és (a dolog logikája sze­rint) kell elvenni. Ezt a lehetőséget kell birtokolni, ideológiailag indokolni, po­litikailag szavatolni, jogilag biztosítani és szankcionálni.

Marxnál a termelési viszonyok egyes­számban fordul elő: a termelési viszony (bár – későbbi brosúráknak csemege – beszél a „tág értelemben vett termelési viszonyokról” is). A termelési viszony­nak van két oldala – amit bizonyos jog­gal tekinthetünk akár önálló viszony­nak is a tulajdonviszony és a mun­kamegosztási viszony. Előbbi: a terme­lőerők fölötti történelmi diszponálás esete; utóbbi: a „technikai” diszponálásé. A ter­melőerők fejlődése objektíve megköve­teli, hogy a hatékony működésükhöz megfelelő tulajdon- és munkamegosz­tási formát, azaz célszerű diszponálási lehetőséget támogassunk szubjektíve is. Ma is! A termelőerők-termelési viszo­nyok „kötelező” (!?) összhangjának tör­vénye ezt jelenti. Am az összhang tör­ténelmi követelménye a termelőerők-termelési viszonyok vonatkozásában is konkrét folyamat gyanánt, csak szünte­len tudatos tevékenység eredménye­ként valósulhat meg. Miközben a tö­megtermelésre már, de szükséglet sze­rinti kielégítésre még nem alkalmas ter­melőerők működtek, azaz a kapitaliz­musban és a szocializmusban egyaránt azonos jellegűek, a termelési viszonyok jellege homlokegyenest különböző volt, éspedig nemcsak deklaráltan, hanem valóságosan. Az egyik profitcélú kizsák­mányoló – a másik közösségi célzatú, a kizsákmányolás megszüntetésén mun­kálkodó (kár volt a célt, a funkciót elért állapotnak, struktúrának deklarálni). Ám a termelőerők nem általában, ha­nem konkrétan működnek, a történel­mileg indokolt „nagy” összhangot nem csak általában, hanem konkrétan is meg kell teremteni. Az azonos jellegű termelőerőkhöz, a termelési viszonyok különbözősége ellenére kapitalizmus­ban és szocializmusban egyaránt azonos méretű és jellegű munkaszervezet (üzem­nagyság, gyáron belüli és kívüli koope­ráció), azonos termelési technológia és szubjektív termelési tudás, azonos pénz­ügyi és jogi feltételek (hitel, nyilvántartás, gazdálkodás) stb. tartoznak, az eltérő társadalmi célok ellenére, sőt azonos termelési morál és kiképzési gyakorlat. Ezt nem akartuk sehogysem tudni. Csak kü­lönbözni akartunk (társadalmivá duz­zadt primitív éntudat alapján), s a dia­lektika „bosszúja”, hogy csak azonosul­hattunk, a rendszer visszaállításig men­ve! Mert a termelőerők a közvetlen, a „technikainak” nevezhető összhangot akár a termelési viszonyok jellegének feladása árán is megkövetelték (csak­ugyan „kötelező!”), a hatékony műkö­dés végett. Ha van elég eszünk és ki­tartásunk, a termelőerők jellege és a termelési viszonyok eltérő történelmi jellege közti természetes ellentmondást kihasználva, vagyis a szocializmus ebből következő feltétlen forradalmi jellegére építve, a technikai összhangra összpon­tosíthattunk volna, s akkor (eme össz­hangteremtő folyamat természetes ki­bontakozására bízva a „nagy”, a törté­nelmi összhang, vagyis az új jellegű ter­melési viszonyok és új jellegű – a szük­séglet szerinti kielégítésre már valóban alkalmas – termelőerők összhangjának a bekövetkezését) – nyerők vagyunk! Technikai, gazdasági, társadalmi, kul­turális (?) elmaradottságunk ellenére. De nem. A forradalom – befejeződött. A Téli Palota ostrománál. Ha tudniillik összetévesztjük a felkelést vagy a hu­szárrohamot a forradalommal. Érde­kek fűződtek hozzá (vaskos hatalmi és nagyhatalmi érdekek), hogy összeté­vesszük. S lehetett cikkezni: „Hová lesz a forradalmár a forradalom után?” Nyilván nyugdíjba megy, „állományon kívüli forradalmár” lesz. E kérdések je­lentkezése már jelezte, hogy a szocializ­mus (látszat szerint) ugyan még van, de már – Hegel formulája értelmében – nem valóságos. Elveszítvén forradalmiságát, forradalmi természetét – töb­bek közt a gazdaságban, a termelőerők-termelési viszonyok közvetlen összhang­ján való permanens munkálkodást ki­hagyva – a lényegét meghatározó szük­ségszerűségét vesztette el. Nem kellett megdönteni, „likvidálni”, „elárulni” – dőlt, omlott magától. De újbóli eljöve­telét, megvalósulását sem lehet mester­ségesen megakadályozni. A mostani „bebiztosítások” – törvényhozástól a kommandós alakulatok létrehozásáig, a kapitalizmus szemérmetlen (s szeren­csére ostoba és undorító) apologetikájától, a „visszarendeződés”-ről való egy­re erősödő sivalkodásig – csak kínjain­kat növelhetik, az áldozatokat szaporít­hatják, de történelmileg hatástalanok, ezért fölöslegesek.

Úgy fest tehát, hogy minden kezdő­dik elölről. Valószínűleg gyors lefolyású lesz az újbóli kezdés, óhajunktól és aka­ratunktól függetlenül, mert a jelenlegi „összhangteremtő” törekvések ugyan­olyan ostobák, felelőtlenek, megalapo­zatlanok, a dolog természetét nem is­mervén ugyanúgy sötétben tapogatózá­sok, abszolút értékük ugyanaz, mint a mi hasonló ténykedésünk volt (bár a mi bűnünket legalább menti a tapasz­talatlanság és jószándék), csak előjelük különböző (lásd: világszínvonalú mo­dern mezőgazdasági nagyüzemek he­lyén életképtelen nadrágszíjparcellás – Csepel szigeten pl. vannak 175 cm, azaz egyszázhetvenöt centiméter „szélességű” parcellák is – „formagazdaságok” létre­hozása stb.). Hogy közben azért meg is dögölhetünk? Bizony lehetséges. Hogy a mégis kínálkozó alkalommal ismét nem tudunk majd mit kezdeni törté­nelmi léptékben (mint a mostani birto­kon belüliek siserehada a magáéval, csak magánemberi ügyeskedésre futja a fantáziájukból és erejükből), ahogyan váratlanul ért minket előzőleg is a tör­ténelmi „szerencse”? Nincs ez kizárva, egyáltalán nincs. De tegyünk róla, hogy kizáródjék. Gondolkodjunk és cseleked­jünk végre új módon, a történelem va­lóságos és nem feltételezett természe­tének engedelmeskedve, mai, alakuló feltételeit figyelve és elemezve.

A termelőerők és a termelési viszo­nyok egyazon létezőnek, az embernek, szubjektum-objektum (képletben kife­jezve: S-O) differenciált egységének gazdasági-társadalmi viszonyai. A terme­lőerők külső (a természethez való), a termelési viszonyok az ő belső, önmagá­hoz való, tényezőinek (S-O) egymáshoz való viszonyai. A külső – meghatározza, mennyire, milyen mértékben és színvo­nalon ura a világnak, a természetnek. A belső – mint a belső meghatározott­ságok általában, az anyagi világ egye­temes törvényei szerint – a társadalom mibenlétét, minőségét, jellegét (pl. kapi­talizmus vagy szocializmus) döntik el. Forradalmi változásként ez utóbbi meg­határozottság változik, s persze ellenforradalmi változáskor is. Ellenforrada­lom esetén a cél leplezetlenül az elosz­tás rendjének a megváltoztatása, evégből célnak feltüntetve ugyan, de való­jában mint eszközt rendezik át a tulaj­donviszonyokat, ami aztán már magá­tól értetődően, automatikusan átrendezi a munkamegosztás rendjét és az elosztási lehetőségeket is. Hiba, ha a forradalom is ilyen céllal valósul meg! Negyven éve – így valósult meg. Nem a saját stílu­sunkat játszottuk! A történelmi mérkő­zésben alulmaradtunk, s alul maradunk mindig, míg nem a saját fejünkkel gon­dolkodunk, míg nem a saját tennivalón­kat végezzük, míg nem a saját stílusunk­ban küzdünk, rákényszerítve azt az el­lenfélre. De a proletár ellenfele – ebből tisztán látható – nem a burzsuj, a maga pitiáner, zsugori attitűdjével, primitív én-tudatával, hanem a forradalmi át­alakítást követelő objektív társadalmi valóság. A pitiáner ellenfél degradál minket is. Vagy tán nincs még elég ta­pasztalatunk ebből? Hogy a burzsoázia léte akadály, tehát el kell hárítani az útból? Persze. De ezt az akadályelhárítást felfogni történelmi célnak – végzetes hiba lenne.

A polgárságnak mint történelmi aka­dály elhárításának nem a megsemmisí­tés a legcélszerűbb módja. Eddigi ta­pasztalatok is igazolták ezt, a marxiz­mus klasszikusai is vallották. Ám egy szép napon alkut köthetünk vele. Mivel a polgárság elemi valós és vélt érdeke fűződik hozzá, hogy minél tovább él­jen, azaz megőrizze a maga társadalmi minőségét, ha nyilvánvalóan lehetetle­nül (mert nincs valódi válasza az em­beriség sorskérdéseire, és nincs módja azok emberi megoldására, márpedig épp leküzdhetetlen belső természete zárja ki, hogy legyen), megjuhászodhat, s al­kura kapható. No persze meg is vadul­hat, s akkor mit lehet tenni? De elvben megegyezhetünk vele (ne becsüljük le ezt a létező és egyben egyre reálisabb lehetőséget!), hogy profitzabáláson nyert páratlan készségeit a társadalom, az emberi nem megbízásából, az emberi nem bizalmából és ellenőrzésével, a ter­melőerők és termelési viszonyok „tár­sadalomtechnikai” összhangjának megte­remtésében hasznosítsa, eredeti jogosít­ványai egy részének megtartása mellett. Kölcsönösen kifizetődő alku lenne. Van rá példa. István királyunk idejében, az akkori idők szavát megértő ispánok ere­deti birtokaik egyharmadát megőrizve, híven szolgálták a királyt, ezáltal az or­szág akkori jelenét és jövőjét. Megérte nekik gazdaságilag is! A mai vagy ké­sőbbi kapitalisták feltétlenül butábbak lennének? Igaz, mostanában gátlástalanok, megjött az étvágyuk, a „tátott tőke sárga szája” túl sok csokit zabái, mint Biegler kadét a „Svejk”-ben, s ettől biz­tosan felháborodik a gyomra. Mint tud­juk, Biegler kadétot remegő végbelé­nek ügyéből kifolyólag, akkor az ottani óvatosak elkülönítették az egészsége­sektől, karanténba zárták. Ha sikerül elkülöníteni a burzsoázia még egészsé­ges részétől, a kis-, közép- (és akár nagy-) burzsoáziának a termelőtevékeny­ségben közvetlenül érdekelt hányadától a kereskedelmi és pénztőkések egyre ki­sebb számú, ám egyre mohóbb és pi­maszabb osztagát, közös művünk lehet az emberi nem túlélését biztosító nagy tett! Rajtunk ne múljék!

A templomból a kufárokat, a pénz­váltókat kell kiűzni. Ahhoz, hogy a pol­gárság tanulékonyabb legyen, nekünk kell mostani okosodásainkkal és eztáni tanulásunkkal, valóban újszerű forradal­mi gondolkodásunkkal, korrekt cselek­vésünkkel lehetőséget teremteni. Ha le­hetséges, kerüljük a felesleges áldozatot.

Savanyú a szőlő? Nincs hatalom, hát alkuszunk?

Úgy tűnik, a képlet egyszerűbb. Ha a „történelmi kompromisszumot” igazi forradalmi szellemben a győzni fogó kí­nálja fel, bár senki más „még ennyire meg nem aláztatott”, a lehetséges part­nerré váló ellenfél (akinek a számára a kereskedelmi és banktőke szintén egyre rosszabb, lassan elviselhetetlen feltéte­leket teremt, mérhetetlenül megnövelt kockázatokkal s kiszámíthatatlanul), akár minimális érdekazonosság alapján is kötélnek állhat, s inkább vállal egy ilyen termékeny szövetséget, mint a bizonyos kölcsönös pusztulást. E kompromisszum lehetőségét felkínálni, e lehetőség létezését tudatosítani – a mi felelőssé­günk. Nekik nincs hozzá érzékük, „…csu­ka fogta róka” – a tulajdon rabjai.

„Lenni, vagy nem lenni? Az itt a kérdés!”

Ma már csak ez. Minden más kérdés már eleve eldőlt ennek függvényében.

A „róka fogta csuka, csuka fogta ró­ka” szemünk előtt végletessé merevülő szituációjában, amikor szó szerint min­den és mindenki az abszolút mértékben elszemélytelenedett és elembertelenedett, világhatalommá püffedt, gátlásta­lan kereskedelmi és banktőke tulajdona (még maga a kereskedő- és banktőkés is!), amikor minden és mindenki fölött egyre nyíltabb terror formájában disz­ponál az emberiség pusztulását is koc­káztatva az esztelen profithajsza „érde­kében”, egyre kevésbé érdekes, hogy ki van birtokon belül és ki van kívül. Mindannyian megfulladunk.

De új érdekszövetségek vannak ala­kulóban.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Másság, kisebbség, érték

Az Ezredvég 1995. októberi száma kö­zölte Kuczka Péter Meleg volt című mi­niesszéjét, amely a Szodoma elpusztítá­sáról szóló bibliai passzusokat értelme­zi, s arra a végkövetkeztetésre jut, hogy e város férfiainak bűne az volt, hogy agresszív fellépéssel – fenyegetőzve, a . kaput ostromolva – „hálni akartak az idegen férfiakkal, s inkább velük, mint Lót szűzlányaival”. „Semmi közöm má­sok magánéletéhez. De ne is akarják, hogy közöm legyen hozzá. Ne hirdessék sajtóban, rádióban, televízióban, tart­sák meg maguknak a titkaikat. Ne dön­gessék ordítozva Lót házának kapuját.”

A folyóirat decemberi számában az­után megjelent egy „Szerkesztőségi ön­kritika” című helyreigazítás, amely meg­állapítja, hogy az idézett rész a „másság elleni elfogultságot tartalmaz”, s jólle­het elismeri, hogy Kuczkának ehhez jo­ga van, de elmarasztalja a szerkesztő­séget, amiért nem konzultált vele ez ügyben, s változtatás nélkül közölte írá­sát, amelynek befejezésével „természe­tesen” a szerkesztők nem azonosulnak.

Az ügyben magam is érintett vagyok, mert Kuczka barátom írását én vittem el a szerkesztőségbe, ajánló gesztussal – anélkül, hogy befejezésének problematikusságát érzékeltem volna. Jó okom van hát elmorfondírozni azon, mi is történt itt.

Az egyik, amit mindjárt sietek leszö­gezni, az, hogy – szemben a mai „libe­rális” szleng dilettáns és célzatosan kö­dösítő locsogásaival – itt nem árt kínosan precíznek lenni: a „másság elleni elfo­gultság” és az ilyen elfogultsággal való azonosulás az esetek igen nagy részében természetesen nemcsak helyénvaló, hanem morálisan kötelező is. Abban az esetben ugyanis, ha – példának okáért – ez a „másság” emberellenességben, a kisebb­ségek elleni agresszív magatartásban, bűnözésben stb. jelentkezik. Azért, mert egy anyaszerető ember és egy anyagyil­kos, vagy egy antifasiszta és egy fasiszta „más”, természetesen nem kell az előb­bieknek tolerálniuk az utóbbiak „más­ságát”. A „másság” nemhogy eleve va­lamiféle pozitív érték lenne, hanem sok esetben káros, ártó, negatív értékű, a legtöbb esetben pedig értékmentes, egy­szerűen tudomásul veendő tény.

Mellőzzük hát a továbbiakban ezt a süketelő halandzsát, s mondjuk ki pon­tosan, miről van szó. Kuczka – aligha­nem helyesen – úgy értelmezi e bibliai passzust, hogy Szodoma férfiai homo­szexuálisak voltak, s meg akarták erő­szakolni Lót vendégeit. Nos, a nemi erő­szak – függetlenül attól, hogy homo- vagy heteroszexuális jellegű-e – minden­képpen bűn, s itt ráadásul egy homo­szexuális többség akart erőszakot tenni a kisebbségen (amelyet nem merek he­teroszexuálisnak nevezni, lévén, hogy a megerőszakolandók Isten angyalai vol­tak, s ha teológiai ismereteim nem csal­nak meg, ők e kategóriarendszeren kívül álltak). Ha Kuczka írása az effajta „más­ság” elleni elfogultságot sugalmaz – mint ahogyan ezt is teszi –, nagyon jól teszi.

Csakhogy Kuczka barátom nem állt meg a bibliai sztorinál, hanem máig, a rádió, televízió koráig vetítette ki an­nak paradigmatikus érvényét, amikor pedig rég nem jellemző, hogy a homo­szexuális többség lép fel agresszíven a heteroszexuális (vagy angyali) kisebb­ség ellen. Sokkal inkább volt elterjedt, hogy Lóték heteroszexuális többsége – Istenre, angyalokra vagy a természetre, netán épp a marxista-leninista szem­szögből felfogott társadalmi érdekekre hivatkozva – szentesíttette meg bünte­tőjogilag is a maga agresszióját, a ho­moszexuális kisebbséggel szemben.

S itt torpanjunk meg ismét, legyünk megint precízek. Mert ahogyan a libe­rális halandzsa ködösít a „másság”-gal, a nacionalista halandzsa ugyanezt teszi a „kisebbség”-gel. Kisebbséginek lenni sem eleve pozitív értékű valami, hanem legtöbbször közömbös tény, s lehet va­laki éppenséggel nagyon káros tevé­kenységet folytató kisebbség tagja is: olyané, amelyik leigázza, gyarmati sor­ban tartja a többséget, jogtalan előnyö­ket kaparint meg, vagy elitként pökhendiskedik. Bizony, hogy a mai poli­tikai nyelv agyament szócsinálmányával „pozitív diszkrimináció”-nak nevezett támogatás (a diszkrimináció ugyanis jogcsorbítás) nemhogy eleve minden kisebbség jussa lenne, hanem csak na­gyon konkrét mérlegelés által eldön­tendő esetekben illeti meg őket.

Bizonyára nem árt itt egy újabb ki­térővel tisztázni a homoszexualitás hely­zetét. Ez bizonyára másság, és a 20. szá­zad végén nehezen vitatható, hogy ér­tékközömbös másság. (S akik azzal ér­velnek, hogy a nemi érintkezés e formája károsan befolyásolja a népszaporulatot, demagógok, mert a heteroszexuális érint­kezések túlnyomó többsége ma már ugyanígy eleve olyan körülmények kö­zött zajlik, amelyek kizárják a fogamzás lehetőségét.) Helyzetük továbbá kisebb­ségi is, de anélkül, hogy indokolható lenne „pozitív diszkriminációjuk” (mond­juk, külön óvodák, iskolák, főiskolák lé­tesítése számunkra). Különbözőségüket körülbelül azzal látom analógnak, ami­lyen eltérés abban mutatkozik, hogy va­laki a dundi vagy a szilfid alkatú szexu­ális partnereket részesíti-e előnyben.

Térjünk azonban vissza Kuczka ese­tére. Időtlen idők óta ismerem őt, ke­zemet teszem a tűzbe azért, hogy se másságukért, se kisebbségiségükért nem akart – szándéka szerint – ellenséges elfogultságot kelteni homoszexuális em­bertársai ellen. Írásának inkriminált passzusa egyébként így nem is értel­mezhető, legfeljebb úgy, hogy szerinte ma a sajtóban, rádióban, televízióban egy homoszexuális többség ostromolja a heteroszexuális „mások”, a kisebbség­ben levő Lóték kapuit – ami abszur­dum, s minthogy azt is tudom, hogy Kuczka nem szenved kóros téveszmék­ben, biztosra vettem, hogy erre se gon­dolhatott. Hogy bizonyosságom meg­erősödjék, megkérdeztem tőle, volta­képpen mi az ördögre gondolt.

Arra, mondta, hogy a tömegkommu­nikációban – de az élet más területein is – tapasztal egy olyan tendenciát, mi­szerint egyesek, s korántsem csak homo­szexuális felebarátaink, egyre inkább hajlamosak eleve pozitív értéktényező­nek tekinteni a másságot, elitárius gesz­tussal hangoztatják kisebbségiségüket, s e megnyilatkozások nem egyszer még „Lót kapuját döngető”, az agresszivitást súroló jelleget is ölthetnek.

Van ilyen?

Bizony, hogy van, magam is tapasz­taltam nem egyszer. De hogy pontosan milyen tünetekre gondolok, ezt ezúttal mélységesen elhallgatom, mert – bo­nyolult jelenségekről lévén szó – az it­teninél sokkalta nagyobb terjedelmet igényelne a taglalásuk. Ha kurtára fog­nám a szót, miként Kuczka tette az inkriminált zárómondatokban, aligha­nem ugyanolyan félreérthetően fogal­maznék, mint ő.

Mert valóban félreérthető volt, amit írt. Kényes kérdések esetében pedig nem árt nagyon pontosan fogalmazni. (S ennyiben a szerkesztőségi jegyzet is indokoltnak tekinthető, és a magam ba­ráti olvasata sem volt eléggé gondos.) Olyankor pedig különösen, ha sokan vannak, akik szenvedélyesen vadásszák is a félreérthető mondatokat, hogyan lehetne azokat – propagandisztikus cél­zattal – jól félreérteni.

PETŐ GÁBOR PÁL

Coca-Cola-mámor és Coca-Cola-kultúra

Régen megfigyeltem, hogy a könyvek valami rejtélyes módon „megkeresik egymást” az íróasztalon, ritkábban a könyvespolcon is. Egymás mellé kerül­nek akaratlanul is olyan könyvek, ame­lyek belül valamilyen módon érintkez­nek egymással. Egyik legemlékezete­sebb ilyen esetem az volt, amikor Ilja Ehrenburg visszaemlékezéseinek (Em­berek, évek, életem) harmadik kötetét ol­vastam, és valaki megajándékozott egy előttem teljesen ismeretlen nevű német szerző, bizonyos Jürgen Thorwald A de­tektívek évszázada című könyvével, amely a nyomozó munka technikájának tör­ténetéről szól. Ez utóbbi könyvet az asz­talomon hagytam, és továbbolvastam az Ehrenburg-kötetet – és lám, alig pár oldallal később felbukkant benne Jür­gen Thorwald neve, vagyis az, hogy ki húzódik meg eme írói álnév mögött, és hogy az illető (Heinz Bogartz) 1941-ben egy Hitlert dicsőítő és a háborús bűnös Raeder tengernagynak ajánlott könyvet írt; még 1950-ben is politizált, és pl. azt írta, hogy Ehrenburg a há­ború alatt arra biztatta a Vörös Hadse­reg katonáit, hogy a német nőket te­kintsék hadizsákmánynak (amit termé­szetesen soha nem írt).

Legutóbb viszont furcsa módon két újság „kereste meg egymást” az asztalo­mon. Ezekben egy szó, illetve egy ma már elavult, de egy időben gyakran – és akkor szinte szidalomként – használt szófordulat bukkant fel, nevezetesen az, hogy (mellesleg hibás helyesírással) „Coca-cola-mámor”. Ma már köztudomá­sú, hogy a Coca-Cola amerikai üdítői­tal, amely hidegen igen kellemes ízű (bár ez ízlés dolga), langyosan viszont szörnyű, valami köptető orvosságra emlékeztet. Az ötvenes években a ma­gyar sajtóban az imperialista államok, elsősorban az Egyesült Államok ször­nyűségei sorában emlegették, ponto­sabban valami részegítő-kábító italként, amely egyfajta kultúra szerves része. A hatvanas években azonban Magyaror­szágon is megjelent a Coca-Cola (sőt, versenytársa, a Pepsi is), és meggyőződ­hettünk róla, hogy nem az, aminek túl­zó és szerencsétlen propagandafogás­ként megpróbálták feltüntetni, mindez­zel persze csak növelve az iránta való érdeklődést (,,nitimur is vetitum semper cupimusque negata” – ahogyan már Ovi­dius is megírta, vagyis hogy mindig a tilosra törekszünk, és a megtiltott dol­gokat kívánjuk).

Hogy a dologban valami azért mégis volt, azt ma már szinte illetlenség ki­mondani, hiszen ma minden, amit ré­gebben rossznak minősítettek, eleve, eo ipso jónak tekintendő. De tény: a kóla­dió levelét a dél-amerikai indiánok rág­ták, mert bizonyos stimuláló, izgató ha­tása volt, és az ültetvényeken agyonhajszolt, éhségtől legyengült emberek erre nagyon is rászorultak. Hogy a kóla és a kokain között van rokonság, az is kétségtelen: a Dél-Amerikában honos, Afrikában és Indiában is termesztett Erythroxylin coca nevű növénynek a ko­kain a fő alkaloidja.

Ámbár Coca-Colától „mámorban fetrengő” embert bizonyára nem látott senki, de hogy ilyesmit írtak a lapok­ban olykor, az kétségtelen. Ezt (igaz, még 1994 őszén) egy szatirikus lapunk gúnyosan felhánytorgatta, „a pártállami idők” kompromittálási kampánya kere­tében, mégpedig úgy, hogy „viccesen” eltorzítva „kolalokamámor”-t emlegetett, és hasonmásban reprodukálta a Béke és Szabadság című, néhai képes he­tilap 1952. február 10-kei számából azt a fényképet, amely két, elképesztő test­helyzetben levő fiatalt – egy nőt és egy férfit – ábrázolt, mellette nagyobb be­tűkkel látható a kérdés: Mi ez? – majd (fejtetőre állított szedéssel) a „rejtvény” megfejtése: „(…-) A Nyugat-Németországba importált amerikai Coca Cola kultúra, a ’delirium trumans’ két nagy­követe fetrengi le egy mulatóhely kö­zönsége előtt az új ’tánc’, a walkaton figuráit.” Vagyis: szó sincs Coca-Cola-mámorról, a fetrengés egy azóta rég elfelejtett tánc valóban groteszk „figu­rájára” vonatkozik – viszont valóban szó van „Coca Cola (így!) kultúráról” (a delirium trumans pedig szójáték a delírium tremens – az alkoholizmus végső stádiumában fellépő betegség – és az akkori amerikai elnök, Harry S. Truman nevével). A néhai szerkesztőn való gú­nyolódás tehát „csúsztatás” – de hát ez ma igazán nem szokatlan, főleg, ha a megtámadott (már) nem tud védekez­ni… A szatirikus lap mellé pedig oda­került az asztalomra egyik kitűnő na­pilapunk hétvégi melléklete, amelynek okos és máskor rendkívül korrekt cikk­írója is emlékezett (?) rá, hogy „annak idején, amikor Uncle Sam Coca-Cola-mámorban fetrengő, a tévé által mani­pulált gyermekeiről olvastunk”, s így tovább. Vagyis ő is emlékszik a Coca-Cola-mámorra, holott – lásd a Béke és Sza­badság idézett képaláírását…

Mondom, nem hiszem, hogy bárki is fetrengett volna részegen a Coca-Colától, ami viszont a Béke és Szabadság ta­láló kifejezését, a „Coca-Cola-kultúrát” il­leti, nos az, bármennyire is idealizálnak ma sokan szinte mindent, ami a „fejlett nyugati” (értsd: vezető tőkés-) orszá­gokból, elsősorban az Egyesült Álla­mokból jön, bizony, létezik egy ilyen kultúra, és az amerikai és nyugat-euró­pai tőkésországok értelmiségének színe-java keményen küzd is ellene. És ennek a kultúrának része és szinte jel­képe a Coca-Cola, azaz a szükségletnek agresszív reklámkampánnyal való meg­teremtése, hiszen éppen azt mondja ki a polgári közgazdaságtan klasszikus Say-féle törvénye, hogy „minden kíná­lat megteremti a maga keresletét”.

A „Coca-Cola-kultúra” része a holly­woodi kommersz- és akciófilm, csak­úgy, mint az Elfújta a szél típusú regé­nyek, a rock and roll zene és számtalan változata a heavy métáiig, a „fogyasztói társadalom”-szemlélet, az „eldobós tár­sadalom”, amelyet Aldous Huxley félel­metes pontossággal megjósolt már 1932-ben megjelent Szép új világ című anti-utópiájában („Ha meguntuk, el vele, így jutunk csak felfele”), a szuperindividu­alista, törtető és könyörtelen szemlélet, amelyet a nyugati értelmiség legjobbjai száz és száz tanulmányban, könyvben elemeztek és bíráltak kegyetlenül. Vagyis a „Coca-Cola-kultúra”, melynek valószí­nűleg legkevésbé ártalmas része maga a Coca-Cola – létezik, és nem lehet ideálja egy igényes kultúrára vágyó, fejlődni kívánó társadalomnak, aminthogy nem az az USA-ban sem.

Valaha a kultúra irányítói idegen­kedtek a rocktól és annak utódaitól: egy darabig tiltották is, majd azt a kétes taktikát alkalmazták, hogy „ha nem tu­dod legyőzni, csatlakozz hozzá”. Akkor sokan nevetséges kommunista rögesz­mének tartották, hogy a kulturális élet vezetői az „amerikai életforma” („Ame­rican way of life”) – nemcsak a tőkés rend, hanem a „Coca-Cela-kultúra” – előőrsét, feszítő ékét látják ebben a ze­nében és a Szabad Európa Rádió „teenager-party”-jában. Nemrég azonban már többször is olvashattuk a nemhogy be­ismerését, hanem egyenes dicsekvését bizonyos nyugati „agitprop-osztályoknak” (mert vannak ott is, csak másképp hívják őket), hogy milyen ügyesen törte az utat a rockzene a rendszerváltozta­tásnak, az antikommunista mentalitás kialakításának.

Ettől még ihatunk Coca-Colát. Csak ne rágalmazásra használjuk.

OLVASÓLÁMPA

SIMOR ANDRÁS

Kritika helyett

Baranyi Ferenc: Tájak, szerelmek

Baranyi Ferenc szóban is, írásban is vallott arról, hogyan álltunk egymással szemben az ötvenes évek légvégén, a már irodalomtörténetté lett Tűz-tánc megjelenése után. A baloldali ellenzék­be kényszerülő tűz-táncosokkal szem­ben őt akarta kijátszani az irodalom­politika „hiteles” közéleti költőként, én pedig, amit barátai akkoriban „homo politicus”-nak neveztek, haragudtam rá, hogy versét a XXII. kongresszusnak ajánlja, hiszen első kötetemben éppen azzal az irányzattal fordultam szembe, amely Baranyit szerette volna meg­nyerni költőjének. Csakhogy az iroda­lompolitika törököt fogott Baranyival. Hamarosan politikai karrierről és min­den egyéb karrierről lemondva lett kri­tikus hangú, veszélyes verseket író, kel­lemetlen költő ő is, és az 1988-as má­sodik Tűz-tánc nem is kezdődhetett vol­na hitelesebb költővel, mint ővele, meg­győzően dokumentálva azt a tényt, hogy a kövek alatt növő baloldali iro­dalom képes magához vonzani az igazi tehetségeket.

Mindezt már régóta le akartam írni. Ám az alkalom, a Tájak, szerelmek című Baranyi-kötet, még valami leírására is rákényszerít.

Az a magabiztos ifjú, aki 1958-59-ben elutasította Baranyi költészetét, té­vedett. Baranyi Ferenc egyéni hangú, maradandó életművet létrehozó költő lett. Talán furcsán hangzik majd az, amit most rögzítek: mintha ő írná ma a legszebb verseket. Mert a Baranyi-versek szépek. A Schodelné, az Itt vágják otthon, a Vizafogó, a Vaspálya, a Paolo szerenádja helyet kaphatna a legszebb magyar versek gyűjteményében.

Az új kötet válogatása is kitűnő, ma­gyarázatot ad ugyanis a Baranyi-versek titkára. Ez a titok a Dunán és a Tiszán innen élő, halk szavú nép titka, amely­nek egyenes volt kifent kaszája, de amely a muzulmán rabságba is legmegadóbban ment. A víz-természetű vá­rosszéli népé, a hallgatag pecás csapaté, amely hirtelen hátranéz (ő, bárcsak megtenné már!), hogy megmutassa ar­cát. Baranyi szelíd hangja éppen olyan elkötelezett, sőt, költőileg olykor még meggyőzőbben az, mint haragos hang­ja. Mintha közvetve még hitelesebben politizálna, mint közvetlenül.

Nyilván lesznek, akik ezt az írást el­fogult, baráti szónak vélik, nem pedig könyvkritikának. Az „elfogulatlanok”-at arra kérem, olvassák el a Tájak, szerel­mek verseit. S ha a formákat, alexandrinokat, szabályos és csúsztatott nyol­casokat tökéletesen használó Baranyi sem győzi meg őket, és legyintve „hagyományos”-nak titulálják ezt a költé­szetet, akkor a következő szakaszt aján­lom kifinomultan posztmodern figyel­mükbe:

Francesca, reggelente
bűntudatunk nem ébred,
fülünk mellett az érvek
csörögnek bár nagyon –
bújj hozzám és ügyet se
vess rájuk, baj nem érhet:
ha kell, csontodra vértnek
a bőrömet adom.

Ennél modernebb szerelmes verset ugyanis keveset írtak a közelmúltban. Tessék odafigyelni az elrejtett költői ké­pekre, hiszen még a vekkeróra is benne van, az ellenünk érvelő, kellemetlenül csörgő idő. (Art Reklám Kiadó)

FRIDECZKY FRIGYES

Requiem egy nemzedékért

Gyárfás Endre: Szőlőhegyi varázslat

Volt egyszer egy film, Fassbinder film­je: Miért lett R. úr ámokfutó? (1970). A fakó kékek, döglött sárgák, tompa lilák és hullaszín szürkék fél óra múlva ha­lálra fárasztották a nézőt, ám éppen ezek, az élénkségüket vesztett, kiszik­kadt színek fejezték ki a leghívebben azt a sivár, elsekélyesedett, értelmét vesz­tett életet, amely jellemezte ezt a meg­szokásba, unalomba fulladt nyárspolgá­ri létet, amely végül „törvényszerűen” kergette őrületbe, hozzátartozói agyonverésébe s öngyilkosságba R. urat.

Ez a film tolakszik emlékezetünkbe Gyárfás Endre huszonhetedik könyve olvasásakor. Szerzőnk is az unalomig ismételt lélekmarcangoló belső viták, előbbre nem vivő, önemésztő monoló­gok, okoskodások, cselekményt „helyet­tesítő” érzelmi-értelmi viviszekciók se­gítségével viszi el olvasóit e kiúttalan, kiürült élet végső lezárásáig, költői íté­lethozataláig, mindkét főszereplő külö­nös megsemmisítéséig.

Egy szerencsés nemzedék tagjainak életcsömörét, kiúttalanságát, jellembeli, lelki bukását rajzolja meg a szerző. E „szerencsés” évjáratú fiatalokat nem hajszolták értelmetlen háborúkba, nem hurcolták őket hadifogságba, 56-ban sem vettek részt úgy istenigazában, sem hősökként, sem mártírokként – holott megtehették volna –, a felkínálkozó magasabb képzést, az egyetemet is el­passzolták önbizalom hiányában, lusta­ságból, tunyaságból, s most már 52 éve­sen örökkön önnön levükben főnek. Ez a szerencsés, háborúktól-forradalmaktól „megkímélt” nemzedék végül is éppen a küzdelemben-harcban, kín­ló­dás­ban-szen­vedésben kiérlelt megiz­mosodást nem élte át; az arisztotelészi katarzis tüzében-savában elért megtisz­tulást, a megedződött, megnemesedett lelket. Talajtalanul tántorognak szeszek­be, asszonyi ölekbe, s nem ád kielégülést sem ez, sem az. Csak a másnaposság kínzó fejfájása, az igazi szerelem hiá­nyában, megszokásba fulladt posványérzelem osztályrészük.

Hiába ássák ki, hiába tisztogatják az ötvenhat őszén elásott fegyvert, amikor nem tudják eldönteni, kinek szánják a golyót? Jóbarátnak, ellenfélnek, önma­guknak? A „színpadi” fegyver nem sül el az utolsó felvonásban sem, lemegy a függöny, az egyik főhős esőbe-sárba-gaztengerbe lényegül, nem várt pusz­tulása nem emberi, növényi elmúlás. Ifjúkori testi-lelki jóbarátja mozdulat­lan tárggyá, néma váddá, kőkeresztté merevül. Az örömteli egymásra találás, a végső magyarázat elmarad, s a zseb­ben érintetlen a pisztoly, lapul a töltény kilövetlen, időtlen időkig. Két kisiklott élet, két végig nem vitt ígéret, két most már soha be nem váltható adósság; az egy délutánba zsúfolt töprengés, leltáro­zás, filozofálgatás, két ember önemész­tő monológja felett ítélkezik a szerző.

Vajon ezt a végül is több tízezer em­beri sorsot, két főhős életébe sűrítő fe­szültséget, meghasonlást lehet-e, sza­bad-e ilyen költői, meseszerű „poénnel” feloldani? „Múltak a napok, a hó­napok, az évszakok, az esztendők, a tőkén többé már nem termett szőlőfürt, a zakónak csupán foszlányaiba kapha­tott bele a szél. A zseb azonban mind­máig érintetlen. A pisztolyban továbbra is ott lapul a töltény, és a lőpor – hála az aszályos, havatlan éveknek – még sokáig száraz marad.”

A lőpor tehát valamikor robbanni fog. Ki ellen, kik ellen, milyen ügyért? (Cserépfalvi)

„Mindenkinek rokona, ismerőse…”

A Karinthyak

„Egy budapesti művészcsalád száz éve képekben” – ez a felcíme a Jovánovics Miklós szerkesztette szép képeskönyvnek.

„Ebben a pillanatban 1900. január 1. a XX. század. Boldog új századot kívánok. Agyő! Éljen a XX. Hogy volt! 1900!!!” – Ezeket a sorokat írta a 13 éves Frici titkos naplójába a századfordulón (az eredeti beírás fotója is természe­tesen megtalálható a kötetben), és va­lóban, ez a művészcsalád igazán alkal­mas a 20. század felidézésére. Frigyes, a gondolkodás polihisztora, aki nem az irodalomért rajong, azt egyszerűen csak műveli, hanem a moziért, a repülésért, a tudomány minden új eredményéért. Gábor, a költő, aki éveket tölt az „Arany­ketrecben”. Cini, a vízipólósztár, nyel­vész, újságíró, világutazó – s nem mel­lékesen dráma- és regényíró. (Marci, a fia, a színházi rendező, még csak né­hány fotó erejéig szerepel a kötetben.)

Hubay Miklós szellemes, színvonalas bevezetőjében joggal idézi Frigyes Adyval vitázó – vagy inkább Adyval ellen­tétes jellemét tanúsító – verssorait: „Mindenkinek rokona ismerőse, / Min­denkinek utódja őse…” S nemcsak a híres agyműtét okán lett mindenki is­merőse, amikor – valószínűleg a kor­ban egyedülálló módon – a legnagyobb lapok naponta tudósítottak a műtét elő­készületeiről, magáról a műtétről, amelynek a lefolyását percről percre a feleség írta meg Az Estben, hanem már jóval előtte is. Filmsztárokat megszé­gyenítő nyilvánosság vette körül a csa­ládot. S amikor később a sztárolás tiltott divat volt, az ország Cinije gondoskodott róla, hogy elképesztő tréfáitól legyen hangos legalább az értelmiségi közélet.

Kitűnő a kötet fotóanyaga (még Auszt­ráliából is küldtek eddig nem publikált fényképeket), s a képaláírások hangu­lata azt a humort idézi, amely a Karinthyakra oly jellemző volt, miközben ott a letagadhatatlan tragédiák képekbe fogalmazott nyoma. (Az imádott első feleség, akit fiatalon vitt el a spanyol nátha: a második, akit a nácizmus bak­tériuma pusztított el a halál táborban; Gábor, aki végül az „Aranyketrecben” töltött évek után sem tudott visszatérni, s mint most megtudjuk, élete utolsó éveiben Cinit sem kímélték a dep­resszió hullámai.)

Még valami nagyon fontosat felidéz a kötet: mindent legyőző optimizmusu­kat és humanizmusukat, amely megaka­dályozta apát is, fiát is, hogy a kispol­gári lét apróságaiba vesszenek el, mert valójában mindig kíváncsian a jövő felé nyújtogatták a nyakukat. S ha csalód­tak, akkor sem a világban, hanem a ma­guk hiteiben, s talán éppen ezt fordí­tották át a humor nyelvére, amely más-más módon, de mindenkor oly jellem­ző volt mindkettőjükre. Ez a képes­könyv, anélkül hogy helye, módja len­ne ezen elmélkedni, mindvégig ezt a karinthys szellemet idézi. (Littoria Könyvkiadó)

– bel –

MIKES TAMÁS

A spanyol nyelv dicsérete

12 spanyol és latin-amerikai költő

Nemrég újabb szép és értékes könyvvel lepte meg olvasóit az Eötvös József Könyvkiadó. Spanyol-magyar kétnyelvű antológiát adtak közre Spanyolország és Latin-Amerika legfontosabb költőitől válogatva. Szerkesztőjéről, Simor András­ról köztudomású, hogy milyen sokat tett ezért a kultúráért, szakmai felkészült­ségén túl elkötelezettje is e költészetnek. Erről többet szólni vagy a könyvben szereplő költőket méltatni ildomtalanság volna részemről. Inkább szubjektív beszámolót írok, hiszen a könyv premi­erje, amelyet az írószövetségben tartot­tak, maga is tele volt revelációkkal.

Az első mindjárt a hangzó spanyol nyelv élménye. Zengő zeneisége azért nagyszerű, mert szinte semmit nem le­het kiejteni ezen a nyelven, ami ne kap­na azonnal érzelmi felhangot. Par ex­cellence költőknek termett nyelv; éppen ezért a verszenét gyanakvással fogadó századvégünkön talán kevésbé népsze­rű – vélnénk. Az est közönsége rácáfolt erre: nagy többségben fiatal arcokat láthattunk, akár egy boldogabb korban, amikor a kultúra élménye még élő volt. Mint a tapsokból kiderült, a fiatalok ér­tették a spanyolul elhangzó verseket. Utóbb azt is megtudtuk, egy részüknek anyanyelve a spanyol. Viselkedésük nem pusztán egy protokolláris alkalomnak szólt. Szerették ezt a költészetet, mintegy igazolva, miért van spanyolul ma is létjogosultsága a költői verseknek.

A hangzó vers, ha igazán jó, sokkal bensőségesebb és drámaibb minden másnál. A régi iskolás meghatározás tartalom és forma egységéről ebben az esetben valódi értelmet nyer. Jó volt megmerítkezni a spanyol dallamban, és megállapítani saját nyelvünk végtelen alkalmazkodó képességét, amelyen prozódiailag tökéletesen, hangulatában hí­ven szólalt meg az imént spanyolul hal­lott mű. Az est tehát igazi kulturális cse­mege is volt, de annál sokkal fontosabb.

Ismét nyilvánvalóvá vált, hogy' a nagy költészet még mindig elválasztha­tatlan a szellemi elkötelezettségtől, és hogy a költők szíve baloldalt dobog. Nemcsak a mártírrá gyilkolt Lorcáé, de e század egész idejében, legyen szó a már nem élő Nerudáról, vagy a ma is élő Albertiről, Cardenalról. Kiderült to­vábbá, mekkora kulturális ereje van a humanista neveltetésnek: a spanyol vál­tozatot két gimnázium növendékei ad­ták elő, akik, bár amatőrök ugyan, ezen az estén mégis élményt adó művészek tudtak lenni, üdék és roppant tehetsé­gesek. Ennyit a közvetlen élményről.

Maga a kötet nyelvkönyvként is hasz­nálható, mert spanyol változata szósze­detet tartalmaz, és természetesen mind­két nyelven benne van a szerzők rövid életrajza. Én mégsem tekintem egysze­rű tansegédletnek, bár egyetértek az estet bevezető szavakkal – mennyire nélkülözhetetlen része a spanyoltudás­nak (nyilván más nyelvekének is) az eredeti irodalom ismerete –; úgy vé­lem, aki a kötetet forgatni fogja, azt a benne rejlő roppant szellemi energia meggyőzi az állítás igazáról. Soha na­gyobb szükség nem volt az emberségre és kultúrára, mint rosszra termett és elromlani kész korunkban. A ránk zú­duló kommunikációs szennyáradatban lobogó élő tüzet, a védekező emberi lelket jelképezik az ilyen vállalkozások. Kívánjunk magunknak sok hasonlót, a kiadónak pedig sok szerencsét. Ráfér. (Eötvös József Könyvkiadó)

Portré – melengető tárgyilagossággal

Richard Pražak: Lajos Kossuth

Az Ezredvég szorgalmasabb olvasói ismer­hetik már a történész dr. Richard Pra­žak nevét: a magyar históriával foglal­kozó tudományos munkásságának egyik értékes termékét (hazánk történelme cseh és szlovák történészek földolgozá­sában, az ő irányításával és szerkesztésé­ben) ismertettük korábban e hasábokon.

Mini-monográfiája Kossuth .Lajosról, amely a brünni (Brno) egyetem böl­csészkarának zsebkönyv-sorozata számá­ra íródott, a tényekre támaszkodó s a tényekre egy évszázad folyamán rára­kódott, ilyen meg olyan indulatoktól tisztára fényesített, tárgyilagos arcképet rajzol meg a múlt századi magyar tör­ténelemnek kétségkívül legnagyobb po­litikusáról. A tárgyilagosság jelzője több­nyire: hideg. Pražák professzor írására vétek volna ráilleszteni ezt az attribú­tumot. Nem kommentárokat ad faktu­mok helyett, nem szubjektív vélekedé­seket tárgyi leírások helyett, s mégis: melengető ez a tárgyilagosság.

Sehol sem mondja ki, ám érezhetni mindenütt: tiszteli és. szereti, minden ellentmondásaival együtt, azt az egyér­telműnek csak balgaságból nevezhető tárgyat, amiről ír. Vagyis a múlt száza­di, nemzeti függetlenségünkért folyta­tott csatározásokat, vitákat, szóval és vé­gül fegyverekkel vívott harcot, s ennek az egész, nehezen hajózható folyamnak a sodrában, a tiszta és szennyes habo­kon egyaránt úrrá lenni elhivatott és képes sajkást: Kossuth Lajost. Tudjuk jól: a nemzeti függetlenség sarokpont­ja, amelyen kivagy befordul, múltba vagy jövőbe tárulkozik, nem. más, mint kétségtelen ellentéte (de nem föloldhatatlan, hanem éppenhogy, föloldandó ellentéte), a nemzetiségi kérdés. Az 1848-49-ben nemzeti létéért élethalál­harcot vívott magyarság ebből a kér­désből – tetszik, nem tetszik – nem vizs­gázott eminensen. Máig nyelhetünk mi­atta, jó nagyokat…

Pražak professzor szabatos képet ve­tít elénk erről az alapügyről, Kossuth Lajosnak ebben játszott, folyamatosan alakuló, tanulságos szerepéről. Erről is. De még sok másról is tud a szerényül megválasztott terjedelemben, okosan, lényegre tapintón szólni.

Emberi arc bontakozik ki munkájá­ból, emberi sors történetét görgeti írá­sában a törvényszerűen előre bukfen­cező történelem. Kossuthot nem nevezi színésznek. De hát tudjuk, hogy nagy szónoki tehetsége színészi vonzalmak szálaival színeződött, s ebben nem lá­tunk semmi kivetnivalót. Aki a színé­szetet a hazugsággal párosítja értékrend­jében, az buta. A színészet, az ember meggyőződésre szolgáló ábrázolásának egyik fontos, bevált, évezredes módja – nemcsak a színpadon, más színtéren is. A politikáén, például. Prazák professzor aligha véletlenül emlékezik meg – hisz tényeket sorakoztat, mutat be – Kos­suth ifjúkori drámájáról, az András és Béláról, meg arról, hogy a Habsburg-börtönben töltött hónapjai alatt végzett angoltanulása (ő nem mondja, hogy mintegy szükségképpen, mi hozzáfűz­hetjük ezt) drámafordításba, neveze­tesen Shakespeare Macbethjének ma­gyarításába torkollott. Ám alighanem az efféle, kommentálatlan „apróságok” teszik élményszerűen átélhetővé s to­vább gondolhatóvá a cseh nyelven ol­vasó számára a magyar nemzeti függet­lenség nagy politikusának személyes sorsát.

Megköszönhetjük ezt a könyvecskét szerzőjének, s igazán függetlenül attól, hogy történetesen ő, a hungarisztikával foglalkozó történész professzor képvi­seli jelenleg Budapesten hazáját, a Cseh Köztársaságot, nagyköveti minő­ségben. (Masarykova univerzita, Brno)

– csala –

KÖNYVAJÁNLAT

Háromszáztizenöt évvel ezelőtt, 1681. március 14-én látta meg a napvilágot Magdeburgban á Szentlélek templom prédikátorának és egy altesdorffi lelkész leányának gyermeke, Georg Philipp Telemarná. Igaz, hogy a 18. század első felét, mely a hosszú életű zeneszerző (1767-ben halt meg) legtermékenyebb alkotói korszaka volt, a zenetörténet Johann Sebastian Bach korszakaként tartja számon, ám a maga korában nem ő, hanem Telemann számított a leghí­resebb, legmodernebb, külföldön is legismertebb zeneszerzőnek, akit pálya­társai „korunk Orpheusa”-ként emle­gettek, versekben dicsőítettek, s korszakváltó jelentőséget tulajdonítottak hang­szeres műveinek. A német zeneiroda­lomban addig kevéssé tapasztalható dallamosság, a művészi zenének népies elemekkel való ötvözése és a kor gáláns zenei stílusát megtartó ellenpontos komponálás jellemezte műveit, melyek százával jelentek meg nyomtatásban azokban a városokban, ahol működött. Lipcsében az Újtemplom orgonása, a Collegium Musicum vezetője, Frank­furt am Mainban Capellmeister, azaz zenei együttesek vezetője, karmesteré, Eisenachban ugyancsak, végül Hamburg­ban zeneigazgató volt. Hatalmas élet­művéből, melynek csak töredéke maradt fenn, 40 operát, 44 passiót, ezernél több egyházi kantátát, oratóriumokat és kü­lönböző alkalmi darabokat tart számon a zenetörténet, mely a mai napig nem dicsekedhet egy teljes Telemann mű­jegyzékkel vagy egy korszerű életrajzi monográfiával, még német szerző tol­lából sem. Ezért nem csak bibliofil érdekességű, hanem zenetörténeti jelen­tőségű is a Székely András fordításában és gondozásában Curriculum vitae cím­mel közreadott három önéletrajz, amelye­ket Georg Philipp Telemann életének há­rom különböző periódusában, lexiko­nok szócikkei gyanánt, felkérésre írt. Dokumentumértékük felbecsülhetetlen, nemcsak a zeneszerző élete és munkás­sága szempontjából, hanem a német barokk zene e nagy korszakát tekintve is, hiszen a művészeti és társadalmi élet számos eseményéről is képet kapunk a kis rosszmájúsággal „Vielschreiber”-nek, vagyis grafománnak is titulált zeneszer­zőtől. írásait a lexikális adatok és rö­vidre fogott életrajzi események után saját verseivel, anekdotákkal, latin és francia szerzőktől vett idézetekkel tűz­delt, bőbeszédű és csapongó szövegek követik, melyek azonban nagyon olvas­mányosak és érdekesek. A németül már többször megjelent életrajzokat bőséges jegyzetanyagukkal együtt, a magdeburgi Telemann Központ és Archívum ál­tal rendelkezésre bocsátott szépséges képanyaggal illusztrálva jelentette meg a Helikon Könyvkiadó.

A német irodalom rövid története, Győrffy Miklós munkája, a Corvina Könyvkiadó Egyetemi Könyvtár sorozatában látott napvilágot. A valóban rövidre fogott, ám olvasmánynak és adattárnak egya­ránt kitűnő munka, a német nyelvű iro­dalom áttekintése a Niebelung-énektől a mai középgenerációs szerzők műkö­déséig. Kronológiai rendben, irodalomtörténeti irányzatok és a német iroda­lom specifikus korszakai szerint tekinti át a német nyelvű irodalom történetét, rámutatva világirodalmi jelentőségére, egyes alkotóknak az egyetemes irodalmát formáló szerepére is. A szerző el­sősorban középiskolai diákok és taná­rok, egyetemi hallgatók és nem utolsó­sorban a művelt nagyközönség számára akart jól használható kézikönyvet írni, mégpedig olyat, melyhez mértékadó példaképül Szerb Antal világirodalom-történetét tekintette, ugyanakkor a ma­gyar nyelvű német irodalomtörténet klasszikusának számító művét, Halász Előd munkáját is folytatva, az áttekin­tést a mai kor igényéhez és ízléséhez igazította. Az irodalommal foglalkozók különösen nagy hasznát látják a mű friss adatainak, hiszen 1970-es indítású Vi­lágirodalmi lexikonunk a kortárs iro­dalom szempontjából már matuzsálem­nek mondható. A könyv fejezeteihez, az irodalomtörténeti korszakokhoz iga­zodó, ajánló bibliográfiával, valamint név- és címmutatóval egészítette ki Győrffy a művet, kitágítva így a rövid irodalomtörténet kereteit az érdeklődők számá­ra. Értékmentő nemes szándékáról ezt írja az előszóban: „Úgy gondolom, a világirodalmat és sok más hasonló be­cses régiséget fenyegető modern özön­vizünk korában amolyan Noé bárkája, helyesebben egy nemzetközi bárkaflot­ta kis helyiérdekű őrnaszádja lehet ez a könyv, amely számba veszi, hogy tör­ténetesen a német irodalom területén melyek az itt és most, a mi számunkra is megőrzendőnek és átmenthetőnek tűnő értékek. A német irodalomtör­ténetek kolosszális armadája mellett szerény kis lélekvesztő éz a dióhéjnyi összefoglalás, de bár legalább ennyi megúszná minden téren közműveltsé­günkben az újbarbárság özönvizét.”

A harmincas években kezdődött a német nyelvű irodalom egyik jeles al­kotójának, az osztrák Heimito von Doderernek irodalmi munkássága. Első je­lentős sikerét A Strudlhof-lépcső című, a Monarchia örökségét, utóéletét ábrázoló nagyszabású regényével aratta 1951-ben, mely az első világháború előtt, 1910-11-ben, és utána, 1923-25 között Bécsben és részben Budapesten játszó­dik, nevezetes események körül formált cselekménnyel. Ezek az események és a híres lépcső teremtenek kapcsolatot a regény népes szereplőgárdájának tag­jai között, akik „békebeli életüket”, a valóság téves értékelése folytán, a tár­sadalmi eredetű rögeszmék tévútjain bukdácsolva, úgy élik, mintha közben a világban mi sem történt volna. Az illúziókból a valóságra való ébredés, az 1927-es véres bécsi tüntetés, mely egy­szer s mindenkorra véget vet a kedé­lyes békeidőknek, már a folytatás, a kö­vetkező hatalmas terjedelmű, 1956-ban megjelent regény, „A démonok” lapjain játszódik. A nagy hangulatteremtő erő­vel, érzékletesen megírt történetek hő­seit humorral és sok iróniával ábrázoló Doderer terjedelmes életművéből most először jelent meg a pécsi Jelenkor Ki­adónál A Strudlhof-lépcső című regény, két kötetben, a Kiseurópa sorozat da­rabjaként, Tandori Dezső fordításában. Sajnálatos viszont, hogy mindenféle jegy­zet nélkül adták közre, még egy rövid fülszöveg sem tájékoztatja az olvasót a nálunk voltaképpen most debütáló író­ról, vagy a műről.

„A huszadik századi osztrák iroda­lom csodája jelentőségében és páratlan­ságában már-már a tizenkilencedik szá­zadi orosz irodaloméhoz mérhető. A szá­zad első harmadában főként Rilke, Trakl, Hofmannsthal, Schnitzler, Kafka, Broch, Stifter, Musil, Roth, Doderer, Canetti, a második világháború után az utóbbi kettő, valamint H. C. Artmann, Jandl, Celan, Aichinger, Bachmann, Bernhard, Handke és még sok más szer­ző révén az osztrák irodalomnak meg­határozó szerepe volt nem csak a német nyelvű, hanem az egész közép-európai irodalom profiljának kialakításában, jó­val nagyobb, mint amennyi a szárma­zási terület nagyságát tekintve, statiszti­kailag megilletné” – írja Hima Gabriella Tu felix Austria című kitűnő munkájá­nak „Tendenciák a mai osztrák prózában – némi kitekintéssel a magyar prózairodalomra” című első fejezetében. A szerző összehasonlító irodalmi tanul­mányában a halál-motívum jelenlétét ku­tatja, s azt a jelenséget, ahogy a halálél­mény a század eleji esztétizálás, majd a második világháborúnak a halál mítoszát megkérdőjelező tömeg-halálélménye, a méltó halál eszméjének abszurditása, a haláltól való általános félelem után a hetvenes évektől újra központi szerepet kapott az osztrák irodalomban. A kötet a Széphalom Könyvműhely újdonsága, az Aranyhal-sorozat jeles darabja.

Thomas Bemhard önéletrajzi regény-ciklusának nemrég megjelent utolsó kötete, az Elkülönítés (A hideg) kiváló illusztráció az előbb ismertetett tanul­mánykötethez. A halál költőjének is ne­vezett Bernhard műveinek vezérmotí­vuma a halál – öngyilkosság, gyilkos­ság, természetes halál –, s szerinte az a csoda, ha Ausztriában valaki nem öngyilkosság következtében hal meg. Az osztrák nácizmusról, klerikalizmusról, provincializmusról festett sötét kép, s hazája és illusztris honfitársai elleni ki­rohanásai miatt egész életében hadilá­bon állt Ausztriával. „… ez az ország sosem adott helyet saját művészeinek, elűzte őket a világ minden tájára kímé­letlenül, a legdurvább módon… Nem maradnak mások, mint az alkalmazko­dóképesek, a középszerűek, a jelenték­telenek meg a legjelentéktelenebbek, ebben az országban mindig is ezeknek volt és van szavuk…” – írja. Minden ne­vetséges, ha az ember a halálra gondol, mondta, amikor 1968-ban átvette az Osztrák Állami Díjat. A hetvenes és nyolcvanas évek egyik legnagyobb né­met nyelvű írójaként számontartott Bernhard műveiben azoknak az emberi törekvéseknek a hiábavalóságát ábrázol­ja, melyek a világ megismerésére és meg­értésére irányulnak, elsősorban a nyelv, a tudomány és a művészet meghiúsult kísérleteit. A hollandiai Maastricht kö­zelében, 1931-ben született író, aki a salzburgi Mozarteumban zenei tanul­mányokat is folytatott, ifjúkorában súlyos betegségen esett át. Ebből a megrázó élményből születtek dosztojevszkiji mély­ségű önéletrajzi művei, köztük ez a Lőrinczy Attila által fordított, az AB OVO által kiadott mű is.

(emmi)