Felhő alatt tartanak minket,
nem lát meg bennünket a nap.
Miből vegyünk gatyát meg inget?
ígérgették, hogy fölruháznak,
s gyűlnek, hogy megruházzanak.
Csak eszmére kellettünk máznak.
Fél az ember. Csak fél a szándék.
Pimasz az úr. Szar az egész.
De tudni lehet: lehet másképp.
Elment a ma,
itt hagyta gondját,
s nem arra ment,
amerre mondják.
Egy hajnalon, egy francia ágyon
Monsieur l’Esprit és Madame
la Matiére
egymásra nézett ébredőben.
„Hát kell nekem e túszul és
teherbe ejtett feleség?” –
gondolta hirtelen a Fellegjáró
Szellem.
„Kedvesem – szólt a Földönjáró
Anyag,
amúgy gondolatolvasón –,
tudhatnád, hogy abbamaradsz
nélkülem.”
„Jó, még meggondolom” –
visszakozott a férj.
„Úgy legyen” – hagyta rá elnézőn
a nej.
És boldogan éltek, míg civódtak,
napról napra, nyugodva, kelve.
Időbe telt, amíg az egyetemes
póttörténelem
nagylexikonba betokozódott bábjaiból
kikeltek, és újra besurrantak hozzánk
a hazajáró éjjeli lepkék.
Időbe telt, amíg
lepergették ragacsos szárnyaikról
az import hímport.
Most egy kicsit kushad
e szárnyalgató politikushad.
Aztán halaszthatatlan hisztériával
harcba küldetnek a létmaximumért
újra.
Ezek nem ülhetnek soká dicső
kudarcaikon,
szárnyaló tehetségük nem maradhat
kihasználatlanul.
Ők csak tudják: nem olcsó mulatság
a gazemberképzés.
Elhivatott Emberünk
úgy döntött
a legkellőbb pillanatban,
hogy ideje eltüntetni
ténykedésének
legárulkodóbb nyomait.
Nem kért ugyan bocsánatot
senkitől,
ellenben
nyilatkozatot suttogott
a legmegbízhatóbb
hátrahagyott fülbe
arról,
hogy ő bizony
mindenkinek megbocsát.
Utoljára pedig
földig hajolt,
gondosan összehajtogatta,
s híres pizsamája redőibe
rejtette
az árnyékát is.
Ember után valahányban.
Nincs már se nyersanyaghallgatás,
se késztermékbeszéd,
csupán
az értékmérő spekulálgat
magában.
Már csak ő beszél
(magában).
A múltból annyi maradt:
a kutya ugat.
Mottó: Kacsasorban mentünk,
és hasbatámadott az ellenség.
A keleti bosszúság és az északi
élesség fokán
ődöng, lohad, rimánkodik
a mezei Magyarország.
Politikai parányok nyomulnak szerte
„örömzajongva” és felgerjedve,
bűnbakkiképzéssel és kárpótlanítással,
vér- és nyugdíjemeléssel,
a múltkortól máig,
részint nyakra, részint főre –
„Kuruttyolnak, mint a gerlicék.”
Gazdasági szakértők háztartási
kitüntetéssel:
szűzérmékkel.
Tettenért kísértetek
egymásba kapaszkodva
(egyenként elvesznének)
araszolva,
s mindig csak róla szólva
– szavak szabadlábon –
„Ne molesztáld a magyart!”
A józan ész e korban
még csak tápelemmel működik,
s az nem mindig kapható.
A nép
nézi a nemzeti toplistát,
rajta az ügyeletes mázlistát:
neandervölgyi nősember
gyűldébe hív,
rikoltja az ébresztőt,
vagy fiivolássza a haza altatódalát.
önreklámozó háztartási nemiszerv.
Tisztes lőtávolban
zajlik közben a világ.
Mennykő sistereg, panasz fortyog,
szakmát gyakorol Automata Hari.
Itt meg „él nemzet e hazán”,
kenyéren és szűzen,
nyihogó nyeretlenül,
önként megtévesztődve
(”Rohanj, proletár!
Vár a Zója –
a Termelői Borok Poharazója!”),
ijesztgetődve
anyanyelvöltéstől,
neurokommunizmustól,
rapid fogalomkorlátozástól,
matató mutatóujjaktól
(ha mindeneken nem is
– a heréken nem,
a dolgozókon igen –
vígan regnál e vidéken
Apeh Regina).
„Mit kíván a magyar nemzet?”
Ezt, azt.
Kuksol és voksol,
foglalkozik összegekkel, vízszagokkal,
Dunával és kanyarral,
talicskázó környezet- és
filmrendezőkkel.
Irómadarat igyekszik ismerni tolláról,
császárt morzsájáról,
privatizálást pályázatáról.
(Kinek a köt-, kinek a köszvény.)
És közben hálni jár beléje az oxigén.
De álmában (biztos)
pénzt költ,
kezében (biztos)
kenyér.
A költő meg verset,
siseráékról
(„Miként a vízsugár viszi le a piszkot
fáradt testről munka után, ahogy
iszkol
a kosz le a kézről, úgy távoznak
tova…”)
Mi van?…
Nevetséges az ember, mikor álmos,
képe bamba, pillája leragad,
orra szipog, keserű a szája
– csak egy-egy emlék édes,
amellyel áltatva altatja magát,
míg közelítő, súlyos álma
suhanva lesújt rá.
1. Készülő idegbaj
Bestiálisán fölvisít
a gőz a gázon.
(Teának forr a víz,
az átkozottja.)
Idegesít, és maholnap
ellened fordul, lám,
a befogott anyag, a szolga.
2. Alázatosság
Kínos a fordulat,
nagy a szigor,
História úrnő most
bikacsökkel nevel.
Csókoljuk kezét!
(Ha nem is ezért.)
3. Nyugdíjas halál
Odafönt
már ég a konyha,
zúg a láng,
rikoltoznak alant
a rossz vevők a boltsoron,
hogy jöjjön már a testület,
és oltsa el,
mert kevés az ismerős,
és nincs rokon.
4. Bohózat
Kutyakomédia,
macskaünnep,
egérdráma –
micsoda előadás!
Szét kéne ütni,
és méltán csodálkozol:
valahogy
nem mászik tenyeredbe
a tenyérbemászó.
5. Álom
Hercegek osonnak álruhában,
lovak horkannak,
pórok némán paroláznak –
titokban államot
s hozzá középkort
képzel magának
némely képzetes államtitkár.
6. Keresztesháború
Fogyó föld, szapora igények,
jutalék másutt, jutalom mennyben,
próba-szerencsétlenség,
vesszen a pogány (vagy a keresztény),
Isten sírja
azé, aki bírja.
Visszaút hajóval,
potyautas patkányokkal,
patkánybolhákkal,
bennük még fölfedezetlen
baktériumokkal.
S hamarost
már a halál harmadol,
népegyensúly helyreáll,
pestissel ismerkedik
szentrómai Európa.
7. Végmű
Halott író ül az illemhelyen
szíve megállt, bele még működik,
ó, sors! (Bal.)
Takarítással kezdődik a kegyelet.
A szocializmus, szegény,
államosulásra volt hajlamos,
és jelentkezett, persze csürhéstül,
aki maga volt szívesen az állam.
Pártoljuk tán ezeket,
visszamenőleg?
Ők talán minket pártoltak?
És nem mi, balgán, őket?
De legalább enni hagytak!
És morzsoltak kultúrát elénk.
Most viszont
éljünk éhségben
és szent tulajdonáhítatban,
mert keresztényileg kedveznünk kell
a gazdagoknak?
Ez következik most?
Ugyan miből következik ez?
Hittük volna,
hogy majd jövőben
bízva lehet csak
élni most?
Hogy leckéjére
rá nem döbben
a nép, bár kapott
többször is, alapost?
Elzúg a kor,
bősz csinnadratta,
belefeketülünk.
Aztán bízni kezd
új, ebadta
sarjadék, nélkülünk.
lassan és merészen
mint senki még e részen
hazugság színe alatt
hogy ő már élőhalott
hatol igazságövezetbe
új küzdelembe vezet be
– A jó ember elnyeri méltó jutalmát, ám a rossz embert bűnös cselekedeteiért lesújtja a sors.
– Ezt miért mondod, főtisztelendő uram? – kérdezte az öregember.
– Erről szándékozom prédikálni a vasárnapi nagymisén! – hangzott kissé fagyosan a válasz.
A plébános az asztalfőn ült, mellette jobbról az öregember, aki az előbbi kérdést feltette. Balján egy fiatalember ült. Minden pénteken ebben a kis vendéglőben találkoztak, ahol megvitatták a vasárnapi szentbeszéd tézisét.
Igazi vita azonban eddig még nem alakult ki, a főtisztelendő – akit hívei a mi aranyszájú papunknak is neveztek – felolvasta a prédikációt, amelyet a vasárnapi misén fog elmondani, a másik kettő pedig bólogatott hozzá. Rossznyelvű emberek ezt csacsenolásnak is nevezték, pedig ez nem ugyanaz, és különben is…
– És ez nem egészen fedi a valóságot!
A közbeszóló a bal oldalon ülő fiatalember volt, aki hosszú hajat, bajuszt és szakállt viselt, de igaz híve volt az egyháznak meg a plébános úrnak.
– Miért pont erről méltóztatol? – ez az öreg hangja volt.
– Mert a püspök úr Öméltósága azt óhajtja, hogy reményt öntsünk a szívekbe és megerősítsük őket.
Az öreg kétkedve rázta a fejét, de a hosszú fürtű ifjú egyetértett a püspök úr elgondolásával.
– Igen, igen! – lelkendezett. – Ez megvigasztalja a híveket! Erőt ad! Én magam is…
Az öregember újra közbevágott, és arra kérte az ifjút, ne mindig csak magára gondoljon, hanem a többi szegény bűnösre is.
A pap helyeslőén bólogatott, a fiatalember azonban tagadta, hogy ő bűnös volna. O csupán szerencsétlen.
A főtisztelendő erre már nem bólintott, hanem arra emlékeztette, hogy mindenki bűnben születik, ésatöbbi, ésatöbbi.
Az öregúr védelmébe vette az ifjút, és megmagyarázta, hogy az elmúlt negyven év alatt ezt nem tanították az iskolában. – Ezt eddig csak úgy mondták, hogy „vannak még hibák, elvtársak”.
A főtisztelendő megbotránkozott, de az öreget nem lehetett elhallgattatni.
– A püspök úr Őméltósága bölcs szava természetesen parancs – kezdte. – De hadd jegyezzem meg, hogy jó volna előbb meghallgatnod, plébános uram, a Toreda Marcsu történetét. A történet érdekes megvilágításba helyezné a tézist, talán még tanulságot is le lehetne vonni belőle, a lelkek igaz épülésére.
– Ilyen furcsa nevet még sohasem hallottam. – Ez az ifjú volt. – Milyen különös név! Ki az a Toreda Marcsu?
– A Toreda név hajdan fogalom volt – magyarázta az öreg.
– Rémlik valami – mormogott a pap. – Csakhogy így hirtelen… Olyan japánosan hangzik…
– Nem; nem japán. Nagy csemegekereskedése volt a Körúton.
– Aha, most már megvan! De államosították a szegényt. Elvették az üzletét?
Talán ki is telepítették? – A pap szánakozva pislogott. – Minő szomorú sors! Talán csakugyan illik a szentbeszédbe?
– Várj csak! Várjál még, főtisztelendő uram. Nem erről szól a történet. Toredát nem államosították, mert sikerült az utolsó percben eladnia az üzletét valakinek, aki még nem tudott a közelgő államosításról. Az öreg Toreda aranyba fektette a pénzt, és kiszökött az országból.
– A pénzzel együtt?
– Nem az egészet vitte, mert egy részéből szép lakást vásárolt az unokáinak. Egyet a Marcsunak, egy másikat a Tintának.
– Micsoda nevek!
– Miért, hát ha egyszer így hívták őket. A Marcsu az Marianna volt, a Tinta meg Margit. De az is lehet, hogy fordítva. Hát szóval, az öreg Toreda, később gazdag emberként halt meg Mexikóban, ahol a megmaradt aranyakból üzletet nyitott. Itthon meg maradt lakása a Marcsunak, a Tintának, az özvegy menye meg az ő lakásában élt. Pénzt azonban nem tudott küldeni onnan Mexikóból, de ez nem is volt olyan nagy baj. Mert az unokája, a Toreda Marcsu, az olyan jó üzletasszony lett, mint az öreg Toreda volt fénykorában. Az ilyenre mondják, hogy jeget ad el az eszkimóknak!
A pap idegesen fészkelődött. – Kérlek, kedves barátom, térj már a tárgyra! Mi lesz a Toreda Marcsu történetével?
– Toreda Marcsu volt a legjobb ember a világon Ilyen jóságos, önzetlen, önfeláldozó teremtést még nem alkotott az Úr. Mindenkivel jót tett. Hálát nem várt érte, a köszönetét elhárította. És a legjobb, a legeslegjobb az anyjához és a húgához volt. Velük cselekedte a legtöbb jót. A Tinta is jó volt, az anyjuk is jó volt, de a Marcsuhoz képest… Hát, ilyen jó volt a Marcsu, csakhogy nagyon kövér volt szegényke!
– A szegény… – visszhangozták a hallgatók.
– Hát igen, kövér volt a Marcsu, de az arca nagyon szép volt. És még valami. A férfiak bolondultak érte. Rajongtak a Toreda lányokért, mindkettőért, mert a Tinta is kövér volt. A férfiak ízlését nem lehet kiismerni.
– A nőkét sem!
– Hát nem! A férfiak őrjöngtek, a Toreda lányok meg csak válogattak, hogy ezt ezért nem, azt meg azért nem…
– És végül pártában maradtak?
– Dehogy maradtak! Először a Tinta találta meg a párját, pedig a Marcsu volt a szebbik. Mégis a Tinta ment férjhez előbb. Jóképű legény lett a férje, hasonlított arra az amerikai színészre, nem jut eszembe a neve…
– Nem fontos – mondta a pap.
– Megvan! A Robert Redford. Megkérte a Tintát, a lány igent mondott. Nagyon boldog volt a Marcsu, azt mondta, neki legfőbb célja, hogy paradicsomot varázsoljon a húga lakásából. Elfelejtettem elmondani, hogy a lakások berendezésére az öreg Toredának már nem maradt ideje. A Marcsu mostantól kezdve azon dolgozott, hogy a Tintának mindene meglegyen. Meg is lett, a Marcsu úgy kistafírozta a húgát egy fél év alatt, hogy csuda! Berendezte a lakását perzsaszőnyeggel, selyem heverővei, kristálycsillárral. Meglett az esküvő, a Marcsu sírt örömében…
– De a szegény Marcsu nem kapott férjet.
– Már hogyne kapott volna! Mondom: bolondultak utána a férfiak. Igaz ugyan, hogy a Marcsu férjhez is csupán jóságból ment.
– Jóságból?
– Volt neki egy udvarlója, a Duci. De csak a neve volt Duci, szikár, izmos legény volt. Élt-halt a Marcsuért, de az csak a vállát vonogatta, hogy ő még vár az igazira. Ezzel is flörtölt, azzal is, de Duci csak kitartott mellette.
– Szép, keresztényi vonás – szólt ábrándosán a plébános úr. – Eddig minden azt látszik igazolni, hogy a püspök úr Öméltóságának igaza van, a jókat megjutalmazza az…
– Főtisztelendő uram! Hiszen még csak az elején tartok… Na, szóval veszkődött a Duci a Marcsuért, nem evett, nem ivott, nem aludt, majd belehalt az epekedésbe. Egyszer aztán elment a lányhoz, megígérte neki ismét, hogy a tenyerén fogja hordani, térdre esett előtte, de a Marcsu csak rázta a fejét. Erre a Duci odarohant az ablakhoz, feltépte, ki akart ugrani rajta. Ekkor a Marcsu, az az áldott lélek utána kapott, megragadta a karját, és felkiáltott: „Hozzád megyek, Duci!” Nem tudta elviselni, hogy érte, hogy miatta meghaljon valaki, így ment férjhez a Marcsu. Megvolt az esküvő…
– És mindenki sírt a boldogságtól!
– Így igaz! Nagyszerűen sikerült a házasság. A Duci a tenyerén hordozta az asszonyt, minden kívánságát teljesítette. Dolgozni sem engedte a feleségét. Azt még nem is mondtam, hogy nagyon jómódú ember volt a Duci, sokszor járt külföldre, hozta haza a pénzt, ajándékokat, szép ruhákat, drága bundákat. Szép lány volt a Marcsu, de még szebb asszony lett belőle, csak egy kicsit még tovább hízott a nagy jómódban és tétlenségben.
– Ez csak azt igazolja, hogy a jóságáért elnyerte méltó jutalmát. – A pap kissé már türelmetlen volt.
– Mindjárt, mindjárt! A Marcsu dolgos ember volt egész életében. Nem szeretett otthon ülni. Gyermekkel nem áldotta meg házasságukat az ég, üresen teltek a napjai. Addig könyörgött a férjének, amíg a férje beleegyezett, hogy munkát vállaljon.
– Mivel foglalkozott?
– Kávét főzött egy kis maszek eszpresszóban. Jó kávét főzött, szendvicseket is készített. Gyűlt a sok borravaló. És akkor jött a tragédia.
– Jaj!
– Úgy bizony! Említettem, hogy a Marcsu után bolondultak a férfiak lánykorában, most is bolondultak, pedig még kövérebb volt, mint lánykorában, vagy talán éppen azért. Hát az történt, hogy egy szép napon beállított egy fiatalember az eszpresszóba, ahol az asszony árulta a finom kávét és a finom szendvicseket. Ez a fiatalember nagyon jóképű volt, olyan volt mint a…
– Robert Redford.
– Nem. Ez a Roger Moore-ra hasonlított.
– És a Marcsu férje kire hasonlított? – kérdezte a hosszú hajú ifjú.
– Az nem hasonlított senkire, csak jó férj volt és gazdag, és bőkezű. Hát ez nem elég? Hol is tartottam?… Igen! Ez a szép fiatalember rögtön beleszeretett a kövér Marcsuba, minden nap ott itta a kávét, ette a szendvicseket. Ott volt reggel, délben, este, mert a közelben dolgozott. Ostromolta szerelmével a szép asszonyt, de az ellenállt.
– Nagyon helyes! Jól tette – így a főtisztelendő plébános.
– Egy szép napon aztán mi történt? A Marcsu is beleszeretett a fiatalemberbe. Eddig nem tudta, mi a szerelem, mert inkább a férfiak rajongtak érte, ő meg csak tűrte a rajongásukat. A Ducihoz is csak azért ment hozzá, mert olyan jó szíve volt, és sajnálta őt. De ez a jóságos szív most tüzet fogott és lángra gyúlt. Marcsu életében először szerelmes lett. Nem állott már ellen a fiatalember ostromának. Lefeküdt vele.
– Ez bűn volt – szólt elkomorodva a főtisztelendő atya. – A házasság szentség.
– De a szerelem jogán! – kiáltotta az ifjú hívő.
– Ne háborodj fel, főtisztelendő uram! – Ez az öreg volt. – Ne háborodjál fel, mert még felháborítóbb dolgok is történnek majd. Majd akkor méltóztassál… Hát, lángolt a szerelem, folyt a viszony, míg csak egy napon a fiatalember kijelentette, nőül akarja venni a Marcsut.
– Jóvá akarta tenni bűnét. Nagyon helyes! – A főtisztelendő hangja már enyhébben csengett.
– Marcsu azonban nem akarta otthagyni a férjét. Tudta, mennyire oda van érte, mennyire imádja, féltette, hogy nem éli túl a válást. De az ifjú szerelmes addig kérlelte, könyörgött, rimánkodott, amíg az asszony bele nem egyezett: közli vele a szörnyű hírt. A férje hivatalába ment be – az a földszinten volt, így nem fenyegetett az a veszély, hogy a Duci kiugrik az ablakon –, de csak férje csúnyácska, vénecske titkárnőjét találta bent. Duci a minisztériumban tárgyalt. Marcsu hazament, és remegve várta az esti találkozót. Este hazajött a Duci, és aggódva kérdezte, miért kereste bent a hivatalban. Marcsu ekkor az ablak elé állott – nehogy a férfi kiugorjon rajta –, és az idegességtől fuldokolva elmondta, mit akart vele közölni.
– Jaj! – kiáltotta egyszerre a pap meg az ifjú.
– Duci elsápadt. Felkelt a székről és megindult. Marcsu egész testével az ablakhoz tapadt, de Duci szerencsére nem arra ment. Fel-alá járt a szobában, az állát vakargatta, és Marcsu félelme kissé alábbhagyott. A férj végül megállt. Krétafehér arccal, halkan szólalt meg. Hangja reszketett, majd egyre biztosabbá vált, amint arra kérte – mit kérte? követelte! –, hogy az asszony takarodjék ki a lakásából. Tudniillik Marcsu régi lakásáért egy nagyobb és szebb lakást vásároltak, amely már Duci nevén állott (a Toreda név nem csengett jól abban az időben). Marcsu vakon bízott férje szerelmében és becsületében. Most pedig a szegény, jóságos asszony csak remegett az ablak előtt. Meg sem tudott mozdulni. És mivel nem tudott megmozdulni, Duci besietett a szomszéd szobába, összekapta Marcsu kabátját, kalapját, kézi táskáját, és kilökte szegénykét az éjszakába. A fagyos, sötét éjszakába.
– A férjet is meg kell érteni! – szólt a pap. – Szegény, szerelmes, megcsalt ember!
– A szegény, szerelmes, megcsalt ember másnap beadta a válópert. Marcsu nem kapott semmit, a lakás Duci nevén volt, a bútorokat Duci vette, az autó is az övé maradt. Marcsu, szegény, nem sokat tehetett, hiszen ő csalta meg a férjét.
– Sajnos, ez igaz is…
– Szegény, megcsalt férj a válás után azonnal elvette a csúnyácska, vénecske titkárnőt, akivel – mint később kiderült – már évek óta bűnös viszonyt folytatott. De Marcsun ez már nem segített.
– És mi történt vele?
– Először a húgánál, Tintánál húzta meg magát, de ott nem volt maradása. Pár nap múlva az anyjához ment vissza, de az anyja haragudott rá, hogy otthagyta a Ducit. Onnan is el kellett mennie. Ez a hála, ugye? Ilyenek az emberek.
– Szomorú sors! Szomorú vég!
– Nem, nem! Még méltóztassál várni, atyám! Ebben a tragikus időben érkezett haza Marcsu imádója, aki éppen akkor külföldön járt. Első útja Marcsuhoz vezetett az eszpresszóba. Karjába zárta, és letörölte könnyeit. Változatlanul imádja – súgta neki, és felkérte, azonnal költözzön hozzá.
– Na, ugye, hogy igaza van a püspök úrnak! – kiáltott megkönnyebbülten a főtisztelendő úr. – A jóság elnyerte méltó jutalmát! Összeházasodtak, és boldogan élnek azóta is. A hívek örülni fognak.
– Nem tudom, összeházasodtak-e már akkor, vagy csak később… – gondolkozott el az öregember. – Azaz, most jut eszembe, csak később, jóval később vette el a fiú a Marcsút. Boldogan éltek együtt, mint élettársak…
– Hát miért baj az? – kérdezte a hosszú fürtű ifjú. – Boldogok voltak és kész!
– A fiú boldogságát egy kissé zavarta, amikor kiderült, hogy a vagyont elvitte a Duci. De Marcsu nem törődött a szegénységgel. Mondtam már, milyen kiváló üzletasszony volt. Szorgalmasan dolgozott a presszóban, barátkozott a vendégekkel, üzletelt velük, egy kis valuta, egy kis arany, zsebszámológépek, szépen gyűlt a pénz. Újra jómódba került a Marcsu.
– Már megbocsáss, öreg barátom – bosszankodott a plébános –, mit kezdjek ezzel a históriával? Csak a püspök úr tézisét támasztja alá! Pedig te azt mondtad…
– Már itt a vége. Egy perc az egész. Ekkor történt, hogy a Marcsu megbetegedett. Ápolásra szorult! De a Tinta nem ért rá, az anyja arra hivatkozott, hogy ő már öreg. Az ifjú pedig szintén nem ért rá. De legalább elvette. A halálos ágyához hívta el az anyakönyvvezetőt.
– Ez derék dolog volt!
– Nem egészen, mert amint a szegény asszony örökre lehunyta a szemét, az ifjú, immár törvényes férj – mondtam-e, hogy tizenöt évvel volt fiatalabb Marcsúnál? –, hát szóval a férj összeszedett mindent, amit a szegény megboldogult munkájával újra megkeresett. Ékszer, szőnyeg, új autó ésatöbbi, s elköltözött a szeretőjéhez. Az is volt neki! A Marcsut eltemették, és mint életében, holtában sem ápolja senki, a sírja csupa gaz.
A főtisztelendő plébános úr elgondolkozott, a hosszú hajú ifjú tétován kavargatta a kávéját.
– Talán mégis hasznát tudom venni ennek a gyászos történetnek – szólalt meg végül a pap. – Ki fogom domborítani, mennyire nem ér semmit az evilági élet. Elmondom, hogy a szegény mártírasszony a mennyben leli meg a boldogságát. Ott zsolozsmázik az angyalok között. Az Úr lábánál ülve élvezi a túlvilági élet boldogságát. Ott várja a jutalom szenvedéseiért, amelyet a gonosz emberek okoztak.
– Remek! Kitűnő! – lelkendezett az ifjú.
A mesemondó öregember azonban savanyú képet vágott.
– Bocsássatok meg nékem, szegény feledékeny öregembernek, de még nem mondtam el mindent. Tulajdonképpen azzal akartam elkezdeni, de hát a memóriám… A szegény Toreda Marcsu kommunista volt. Meggyőződésből.
– Az öreg Toreda unokája?! A vén kapitalistáé?
– Előfordul ilyesmi – hümmögött az öreg. – Nagyon örültek a Toreda lányok a nagypapa vagyonának, de elvben igencsak megvetették a kizsákmányolókat. Sok volt az ilyesmi akkoriban! Ja, és ami még ennél is komolyabb, a Marcsu ateista volt. És ezen nemcsak azt értem, hogy az egyház szertartásait ellenezte. De nem ám! Ő az Úr létezését is tagadta. Ügy bizony! Hogyan jut el az ilyen ember a mennyekbe? Beengedik oda?
Reménykedve nézett a papra, de a pap nem felelt. Süteménymorzsákat rakosgatott a tányérja mellett. Tétován vonogatta a vállát.
– Én csupán az Úr egyszerű szolgája vagyok. Nem vagyok püspök, nem vagyok bíboros, sohasem lesz belőlem pápa. De – bár nem akarok tiszteletlen lenni – erre a kérdésre ők sem tudnának könnyen választ találni. Édesatyám annak idején azt tanácsolta, végezzek jogot, legyek bíró. Én nem akartam bíró lenni, hanem teológiát tanultam. Milyen jól tettem! Nem irigylem azt sem, aki majd az Utolsó ítélet napján ül a bírói székben. Úgy vélem, a mennyben még nehezebb ítélkezni, mint itt a földön. Nem én fogok dönteni a szegény, istentagadó Toreda Marcsu felett. A többi bűnös felett sem. így hát nem tehetek mást, minthogy a püspök úr bölcs tézise szerint fogok prédikálni vasárnap. Kifejtem hosszan és szélesen, hogy a jóság elnyeri méltó jutalmát, és a rossz cselekedet elnyeri méltó büntetését. Legalábbis remélem, hogy így történik. Persze, ezt nem fogom említeni szentbeszédemben. Igaza van a püspök úrnak, hogy a hívők hitét kell megerősíteni. Hadd bízzanak az isteni igazságban és főleg az isteni irgalomban. Én magam is igyekszem ezt tenni. Bízni kell és hinni!
– Miként Madách mondotta…
– Ezt nem Madách mondja, hanem én! – szólt igen határozottan a pap. – És remélem, hogy a szentbeszéd hatni fog a hívők lelkiismeretére.
– Ámen! – bólintott a hosszú hajú ifjú, s az öregember bólogatott, és keresztet vetett magára.
Fölhúztak s leejtettek a csigán.
Mintha tördeltek volna vasmozsárban.
Le-föl, le-föl. Hatszor egymásután.
A vallatást, mint annyi mást, kiálltam.
Rohadtam szalmán, férges
börtönökben –
de jobb hallgatni. Elvadult hazámban,
hol vonszolódom bújva, száműzötten,
kígyó az úr, és dísznövény a gyom,
jövőm mint dögmadár köröz fölöttem.
Ki könnyít e hon sorsán – sorsomon?
A bajt viselni ti segítsetek,
Dantém, Petrarcám, Ovidiusom!
Tudok egy jó madarászó helyet,
ott olvasok. Vagy az erdőt rovom,
a favágókkal elbeszélgetek,
aztán a kocsma! Nyájas otthonom,
hol egy kupa savanyú lőre mellett
a betérőket kifaggathatom,
megtudván, hogy a tehénke
megellett,
érik a zab, kivel nőszött a pap,
s a hatalmasok mit ki nem eszeltek,
újabb adót, vagy más gazságokat.
Jön a mészáros, két mészégető,
a molnár egy falat sültet bekap,
és kezdődhet a gondfeledtető
kockajáték, hol egy peták okán
hajbakapunk, hogy reszket a tető.
így ballag el békén a délután,
mécs gyúl a földön, és még több
az égen,
szétszéled lassan kis kompániám.
Az én órám ez. Készülök serényen,
lemosom otthon arcomról a szennyet,
magamra öltöm legszebb öltözékem:
a képzelet – derék ló – már siettet,
hogy nyergében a régmúltat
bejárjam,
Rómát leginkább, hol hősök születtek,
kitudni, hogyan szereztek hibátlan
tetteikkel dicsőséget hónuknak,
s az én hazám miért fetreng
a sárban.
Beszélgetek velük, fogom a tollat,
följegyzem szavukat, sort sor után,
okulás lesz tán majdani koroknak.
Tenéked szánom, ó, Itáliám!
Néked adnám lelkem jobbik felét,
hogy szabad légy, mint voltál
hajdanán,
nem idegenek portáján cseléd.
Vigyázzatok, hajtincsgyűjtők garázdálkodnak mindenütt. Szegezzétek be az odúk ajtaját, ahova elmenekültetek önmagatok elől – balga hittel Istent keresitek a megfáradt, agyongyötört testben, a szellem már használhatatlan, tébolyult, bamba, gondolat-mócsing, lyukas kapca, a lelkedet is hiába keresed, a tudatod alatt lapul, mint hajban a tetű, ez utóbbi korpa közt kotorászva próbálja túlélni a pusztuló testet, a lélek meg unatkozva figyeli az egyre gyagyásabb szellemet. Hogy mi végre? A tetű szempontjai közismertek, nem részletezem, a lélek pedig – na, most fogózzatok meg! – lepaktált a hajtincsgyűjtőkkel, akik a wu-du varázslók megbízásából hegyeket építettek a titokban lenyisszantott, „tanúságtevőnek” nevezett tincsekből, aztán a „doktor” csak előhúz egy-egy tincset a hegyből, kedvtelésből, vagy mert ez a dolga, találomra, vagy rád gondolva, felépít magában, s láthatatlan varázskését szívedben forgatja. Te meg összehullsz, mint egy kiselejtezett álom, megrothadt alma, földbe taposott ima. Beszegzett odúk? Röhögni kell. Már mindenkinek ott lóg a hajtincse a hegyen, ne rimánkodj, a bűbájoskodás örök célpontja vagy, s lelked, a lapuló tetű, társszerzőnek szegődött, bűntársnak, besúgónak, s akkor már tudod: tulajdonképpen önmagad áldozata vagy. Esetleg az Istené? De most mondok valami fontosat, ha eddig úgy érezted, hogy semmit sem mondtam. Lelked megunta a lapulást odabent, de ne szépítsem a szót: undorodik tőled – noha hüvelyedet templomnak becézik odafent, amely az isteni magot befogadta egy időre (hát, kérem szépen, mindenkinek megvan a maga vesszőparipája) –, szóval ez az izé, az Elet, vagy mi, úgy döntött, hogy visszatér a lelkek óceánjába, földi tudással az agyában (a léleknek agya van? Jézus, segíts!), hogy újabb hüvelyt keressen magának. De ne siessük el a sztorit. Miért szállt éppen beléd, s miért nem keresett egy másik embriót, akiből pontosan olyan undorító múlandóság lett volna, mint belőled? Ha szolgálattételre téged jelölt ki számára az Úr, akkor stimmel, szolgálni kell a hatalmakat mindig és mindenütt, a lélek is csak egy kuvasz, akkor vakkant, ha a gazda beint. De ha szabad akaratából, senkitől sem kényszerítve választotta ki magának a testet s az időt, akkor – harag ne essék, szólván – igencsak gügye volt, mondhatnám azt is, hogy marha, várhatott volna még kétezer évig, hogy delfin legyen – kedves, játékos és bohóckodó –, merthogy más lehetőség nem kínálkozott volna, az eljövendő évezredekben ugyanis minőségi változáson mennek át a földlakók, robotokon kívül senki sem lesz már idelent, ezeknek meg csavar- és huzalerdőből lesz a lelkűk, talán kötelezővé teszik számukra is az esti imát, hogy a röhögéstől nap mint nap kibuggyanjon belőlük a komputer-belük. Na, jó. De mi lesz, ha visszatér a mókuci az égbe? Most jön a legfontosabb, figyeljetek. Isten gyökértelenségét hirdetik idelent – ezt nem pejorative kell érteni, merthogy egyszerre mindenhol van, nem maradhat lecövekelve egy helyen –, azazhogy sehol sincs, vagy mégis van, de nem figyel oda, teszem hozzá pejorative, hogy végleg kitaszítsatok ideiglenesen bennetek lapuló lelketek bogyóból (Jézus, bögye is van?), noha én nem gyalázkodtam egyszer sem, ahogy a semmit sem gyaláztam soha, pedig annak kiterjedése és súlya van, ettől torzul az agy, és a ránehezedő súly lehúzza a földi gyalázatba – szóval ha az Úr mégiscsak gyökeret eresztett odafent, vagy legalábbis a főhadiszállást ott rendezte be, akkor leengedhetne egy hajszálvékony gyökérszálacskát, amelyen a mókucim érkezése előtt felkúszhatnék az égbe, hogy a Nagy Fülbe súgjam az első és utolsó imát, benne elrejtve első és utolsó kívánság-ajánlatomat: Kegyelmes Úr, elárulom neked a wu-du varázsló titkát, noha te mindent tudsz, de ezt az egyet nem tudod, mert ez se nem földi, se nem földöntúli módszer, egy ismeretlen dimenzióból ered, amelybe nem avattad be önmagadat sem, s ráadásul elcsenek számodra egy hajtincset Földanya hajkoronájából, hogy ne részletekben, hanem egyszerre tudd kivégezni a Földet, minden idők legnagyobb tévedését, amikor úgy véled, hogy már eleget szolgált kuli-bolygóként a naprendszerben, ennek fejében egy egészen apró dolgot kérek tőled, egy semmiséget, szinte restellem kimondani: változtass meg egy szabályt, amivel a fennhéjázó, nyomoronc matematika, ez a rusnya állat, sakkban tartja a világot: hogyha a pluszt megszorozzuk a mínusszal, legyen ezután plusz az eredmény, s ne a mínusz ágáljon az egyenlőségjel után. Legyen, mondta az Úr, s én örömmámorban csúszok alá, ezután az élet szorozva halál nem lesz koporsó és göröngyök zuhanása a fényesre gyalult deszkalapon, hanem élet lesz az eredmény, örökkön örökké lélegezhetem a kipállott embertest-szagot és a dögevő-ürüék delejes illatát, tovább süllyedhetek a drága mocsokba, zabálhatom a jóízű moslékot, s késsel a hátamban táncolhatok esküdt ellenségemmel a karomban, hiszem az Istent, bizony mondom, visszakaptam a reményt, hogy a világnagy ganédombból megkapom én is a magamét, a megtagadott törvényekből rám eső részt, az érzéketlen ölelést, a dagályból ránk szakadó fertőt s az apálykor visszamaradt szennytömeget, ez a boldogság, Uram, derékig vérben gázolva kiélvezni a posványból kiáramló hullaszagot. Csakhogy. Csakhogy mi van? Hát csak annyi, hogy az Úr másképp értelmezte a szorzót s a szorzandót, negatívnak véli az életet s pozitívnak a halált, az időtlenséget, az öröklétet, a szabadságot és a teljességet, ahol megtervezik az elkövetkezendő életet; így hát tőlem is búcsút vett a lélek, báj, hüvely, mondta, és az Úr tenyerébe szökkent. Parányom, szólt a Fentvaló, az elkövetkezendő földi lét tartalmasabb lesz az előzőnél, az egyetértés, a fennköltség, a szeretet lengi be a szolgádként melléd rendelt szellemet, a beszédet kiiktattam (levegőt szennyező, áporodott szellem-böffintés), de egy igen fejlett kulináris kultúra ápolását bízom reád, ez többet ér, mint egy költemény s egy molekulányi próza együttvéve, ez a saját magomból kisarjadt filozófia, hasonlatos az éteri hallelujához, dallamban fürdő ima, amely vakkantásokba és hörgésekbe rejtőzve szerénykedik, merthogy kannibál leszel, szívem. Mindennapi vasárnapi menü ebédre: húgyban főtt testvérszív szemgolyó feltéttel, vagy párolt sógorvese égi módra, azazhogy az özvegy fátyoltánccal kíséri a vacsorának kiszemelt, három tagú csecsemőkórust, de készíthető anyósbecsinált is, noha egy kicsit fanyar íze van, mert az átkok is belefőnek az aprólékba, aztán… Túl nagynak érzem a megtiszteltetést, Uram, szólt a parányi lélek, semmi baj, mondta az Úr, lehetsz testvér, sógor és anyós egyszemélyben. De ha ezt sem akarod, wu-du varázsló leszel, nos, ez lesz a legjobb talán, aztán Földanya hajkoronájából elcsensz egy tincset, hogy… hát, hogy védőkarommal egyszerre tudjam megáldani az egész földet. Indulás!
Hölgyeim és Uraim, cókmókot összeszedni (baromi ösztön: sírba vinni a lábbelit s a gyöngyöt), vész van. Még néhány röpke pillanat, s a hajtincs odafent lesz. Visszaszámolás következik: öt, négy, három, kettő, egy. Isten álmából ébred: hej, de furcsát álmodtam, parányaim. Képzeljétek, teremtettem egy bolygót, mit Földnek neveztek odalent, rajta berembek nyüzsögtek… vagy meberek, nem, nem, emberek, ez az, nahát, hogy ennyi zagyvaságot képes összeálmodni egy Isten…
Csizmák, kalapok, pelerínek,
Nóták, félnótás iratok,
Eszmék s bugyuta-suta rímek…
Hozzák-viszik a divatot.
Ez demagóg, amaz eretnek,
Hóhérom volt, kit siratok.
Elismernek, de gáncsot vetnek,
Hozzák-viszik a divatot.
Van kápolnám, hol térdepeljek,
Csárdák, amikben ihatok,
Szentek s bolondok jönnek-mennek,
Hozzák-viszik a divatot.
Köpcös-peckes hajdani bajnok,
Álomcsapat, mely kikapott,
Pösze szónok, dadogó dalnok
Hozzák-viszik a divatot.
Szólnék valamit, de megbánnám,
Mert még bolondnak hivatok…
Felszáll az átok, dől a bálvány.
Hozzák-viszik a divatot.
Ismerősöm utrechti
sétára hívott,
a Kari Marxdreef-en
csodálkozva kérdeztem tőle:
Mit jelent a dreef szó?
Főút – mondta,
majd ő kérdezett:
Ki is volt az a Marx?
Dreef – feleltem.
A Terézvárosból
a Gellértbe sietek
valután vett forintért
jegyet váltok az uszodába
magamba rejtve
a Belváros sápadt arcait –
hét éve immár
folyton költöző madár
nézem ugyanúgy őket
nyelvüket lassan feledem
szívüket ismerem csak
s itt a Gellért fái alatt
hiába fogja agyam
az angol német holland szavakat
idegen vagyok itt is
furcsa vagyok ott is.
… akkor pedig elindult
az égbolt és alánk terítette sok
szabad forgástengelyen kóválygó
hamvát,
elfordult arcom belesüppedt
felhő-öledbe és a mélybe zuhanó
szárnyvég mentén
mosoly született.
Menyasszonyfák sodorták szárnyai
szirmait, fehéren forgók,
habzó virágzás a frissen nyesett
fűben, égi egyenlítő metszetei:
ezer rezdület,
a másodperc győztesei
forognak, forognak, szárnyvég,
ujja érinti óceán bőrét,
ölemben rak fészket a felhő,
pihen a fény.
Elfordul az ég,
szétszóródnak az arcok.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Ezt a királyfit titokzatos bánat emésztette. Éjjelente oly gyötrő álmok kínozták, hogy reggelre kelve csak árnyéka volt önmagának. Kétségbeesett a király és a királyné, látván a királyfi kedvének fogyatkozását, erejének hanyatlását. Hiába hívtak csodadoktorokat, kuruzslókat, a királyfi bajára nem találtak gyógyírt. Hiába mutattak be neki szebbnél szebb királykisasszonyokat, a királyfi csak fáradtan mosolyogva így szólt:
– Az éjjel nem gyötört régi ismerősöm, a bánat, és szívemre szállott a fehér szárnyú remény. íme, halljátok, milyen csodálatos álmot láttam! Messzi vidéken, gyönyörű szép tájon él a változó szemű tündér, aki a változó szirmú virágban lakik. Amikor kék az ég, kék a virág szirma, akárcsak a tündérke szeme. S amikor a fűszálakon könnycseppként csillog a harmat, a tündér szeme smaragdzöld, akár a fényben fürdő rétek. S ha szürke fellegek űzik a napot, szürke szemébe szomorúság költözik, és szelíd arca maga is hervadó szirom, ahogy a virág kelyhébe rejti. Érzem: csak akkor lelem meg szívemnek nyugovását, lelkemnek gyógyulását, ha a változó szirmú virágot meglelem.
Eképp szólott a királyfi, s attól kezdve vándorolt szakadatlan, hegyeken, völgyeken, virágos réteken keresztül, de a változó szirmú virágot sehol sem találta.
Így teltek a napok, hónapok és évek, míg egy nyári alkonyon betévedt egy sűrű erdőbe, s elcsigázva leheveredett egy fa alá. Különös kábulat kerítette hatalmába. Olyan fűszeres, nehéz illatot érzett, hogy elbágyadtak tagjai. Feje ismeretlen mámortól zsongott, és aléltan hunyta le szép, szomorú szemét. S amikor kinyitotta újra, akkor látta meg a színes, buja illatot árasztó virágot. Ott pompázott a réten, maga volt a szenvedély, ahogy hívogatóan kitárta szirmait. A királyfi boldogan szaladt a virághoz, hogy leszakítsa, ám ahogy nyúlt érte, a virág megvonaglott és menten kígyóvá változott, s aztán már siklott is tova a sűrű fűben.
A királyfi keserűséggel és csalódottsággal a szívében reggelre kelve újra útnak indult. Vándorolt tovább, vándorolt szakadatlan, hegyeken, völgyeken, virágos réteken keresztül. Mígnem egy nyári délben, forró nap hevében hirtelen a szeméhez kapott, azt hívén, hogy káprázat vakítja el, mert olyan hímes, olyan színes volt az a virág, mint a pillangó szárnya. A királyfi óvatosan közeledett hozzá, s tétován mozdult a keze… De jaj, mi történt! Nem virág volt az, hanem pillangó valóban, s tovarebbent a kéklő messzeségbe, s a királyfi nem érhette el, hiába nyújtotta ki vágyón érte a karjait. Vándorolt hát tovább, vándorolt szakadatlan, hegyeken, völgyeken, virágos réteken keresztül. Űzte a fájdalmas vágyakozás, könnyek homályosították el szép, sötét szemét, és gondok felhőzték nemes homlokát. Szívét sokszor marcangolta a kétségbeesés, vagy elbágyasztotta a csüggedés. E sötét percekben azonban mindig megtalálta őt a fényes, fehérszárnyú remény, és vezette az úton, vezette tovább.
Egyszer, egy verőfényes őszi reggelen, mikor a fák nyárbúcsúztatóra díszruhába öltöztek már, elérkezett végre az álmából ismert szépséges vidékre. Ragyogó tisztáson, friss forrásvíz mellett éldegélt csendesen a változó szirmú virág, amely olyan áttetsző volt a fényben, hogy a királyfi ámultan nézte csak, hozzáérni nem mert, és változó szirmait megcsodálta reggel, megcsodálta este. Történt egy napon, amikor oly kék volt az ég, mint a virág szirma, kipattant a virágból a tündérlányka. A szeme égszínkék volt, akár a ruhája. Alakja kecses, és halvány pír futotta át fehér arcát, mikor kis tündérkezével bájosan intett, s megszólalt lágy, dallamos hangján. Beszélgettek derűsen, önfeledten, ahogyan mellettük csobogott a friss forrásvíz, és botjára támaszkodva megállt és gyönyörködött bennük a vénséges-vén Idő.
Aztán a tündér aludni tért virágágyába, a királyfi pedig hazafelé indult, békével a szívében, hiszen tudta, ha máskor is eljön e gyönyörű szép tájra, a változó szemű tündért akkor is megtalálja. A palotában örömmel látták, hogy a királyfi életkedve lassanként visszatér, de nem tudhatták, hogy azért, mert a szívében nyílott már a változó szirmú virág.
Amikor legközelebb találkoztak, a fűszálakon könnycseppként csillogott a harmat, és a tündér szeme smaragdzöld volt, mint a fényben fürdő rétek. A királyfi úgy érezte, hogy az ő ereiben is a nap heve tombol. Szinte szédült az izzástól, s megbabonázva a zöldarany szempár sugarától, megcsókolta akkor a tündér bíborszínű száját.
Meg is ijedt, s szaladt is el azonnyomban, s hazafelé tartva így sóhajtozott: Változó szemű tündérem, ha csókomat, ölelésemet nem adhatom neked, adhatok mást, barátságot, törődést, szeretetet, és szépséged csak távoli tájként csodálom, így lesz, tündérkém, ha másként nem kívánod…
Máskor, egy fáradt őszi délutánon, amikor szürke fellegek űzték a napot, és a tündér szemében szomorúság fészkelt, a királyfi szeretett volna mosolyt csalni a fáradt kis arcra, mely olyan volt akkor, mint a hervadó szirom. Ezért aztán a királyfi elmondta neki, hogy mennyire örül, hogy megismerhette, hogy általa költözött szívébe a nyugalom és a béke, s kedvesebb az élet, s könnyebb minden teher… De benne szakadt a szó, amikor a tündér szomorú arcára nézett.
– Nem is örülsz? – kérdezte csalódottan.
– Hogyne örülnék – próbált mosolyogni a tündér –, de én inkább fölzaklatnálak, hiszen te már elraboltad az én nyugalmam. Különben is, tengernyi a gondom. Ez nem Tündérország. Nem olyan jó itt nekem, ahogy te képzeled. Bánat, vihar, s ezernyi rémség tépdesi szirmaim. Régi szeretőim megtörték a lelkem. Csoda, hogy a szemem nem feketén villan… Tán mert nincs már erőm, nincsen a haragra…
A tündér elhallgatott. A királyfi a karjába kapta, s így szólt hozzá: – Hunyd le szép szemedet, mindig arra vágytam, hogy megcsókolhassam.
A tündér lehunyta fáradt, szürke szemeit. A királyfi megcsókolta mindkettőt, aztán az arcát és a homlokát is.
– Maradj nekem nyugalmam, maradj nekem békém, hadd gondoljak még rád szelíd szeretettel – kérlelte a tündért.
– Hiszen tudom: neked hajszás az életed – mondta a tündér fáradt mosollyal –, de mondd csak: miért hozzám vonzódol? A palotában annyi érdekes embert ismerhetsz meg…
– Azok felületes ismeretségek – vágott szavába a királyfi.
– Mégis, mi vonz bennem? – erősködött a tündér.
– A lényed, a lelked, s mindaz a szépség, mi benned rejlik, és a változó színű szemed.
Egy ölelésben reszkettek akkor már mindketten, mikor trombitaszó harsant, hírnök érkezett, és a királyfinak haza kellett sietnie, temérdek dolog várta a saját országában.
A királyfi hazavágtatott táltos paripáján, vágtatott hegyeken, völgyeken, erdőkön, réteken. A táj minden színéről kedvesének szeme színe sajdult a szívébe. Amikor megpihent egy tó partján, és a lombokat visszatükrözte az aranyszínű napsugár, e zöldarany ragyogás is őt idézte. A szürke égbolt s a nehéz fellegek a fáradt tündérke tekintetét juttatták eszébe. A kéklő égbolt az emlékezés kékjében pedig az első találkozást.
Késő éjszaka volt, mikor a királyfi megérkezett végre a palotába. Le is feküdt nyomban aranyos ágyába. Selyemtakaróval jól betakarózott. Hiába volt fáradt, az álom kerülte, s egyre forgolódott. Testében-lelkében nőtt a nyugtalanság. Suttogott erőtlen, elnehezült szívvel. Ezt akartad, kincsem, szép szemű tündérem, teljesült a vágyad. Éget a hiányod. Zavaros hullámok repítenek engem. Önmagamba fordult zárt kagyló vagyok csak, verejtékcseppjeim igazgyöngyé válnak. Ékesítsed velük égszínkék ruhádat. Nem ölelhetlek meg, csak a képzeletben. Ha egyszer jössz hozzám, eljössz te valóban, elrepülünk együtt könnyű szellő szárnyán, elrepülünk messze, kék hullámok hátán. Elviszlek én oda, ahova vágysz, lelkem, hiszen te tündér vagy, és a helyed ott van szép Tündérországban. Odaviszlek akkor…
Nagy nehezen lecsillapodott végre, de gonosz álmok lepték el a lelkét. Látta azt a régi, kígyóvá változott virágot, s a szenvedély buja illata fojtón lengte be a szobát. A királyfi azt gondolta magában: változó szemű szép kedvesem, te, ne kínozzál meg engem! S aztán látta a pillangóvá változott virágot, s gondolta magában: változó szemű szép kedvesem te, ne hagyjál el engem!
Az álmok azonban egyre gonoszabbá váltak. Fájó szíve köré pókhálókat fontak, s átjárták a lelkét. Szürke-ezüst szállal megkötözték testét, és reggel is rajta maradtak. Hiába akart felkelni a királyfi, nem tudta lerázni magáról az álmokat. Ott feküdt hát gúzsban, talpig pókhálóban. Jött az udvarmester, s jött be a szobába az apja s az anyja, sírva költögették. O csak akkor éledt, mikor kitárták az ablakot. S akkor kért mindenkit, hogy hagynák magára. Mert az ablakon át színes virágszirmok szálltak a szobába, a királyfi szomorú szemére, meggyötört arcára.
A szirmok csak forogtak, egyre kavarogtak, mígnem egyszercsak leányalakot öltöttek hirtelen.
– Változó szemű tündérem, eljöttél hát hozzám! – kiáltott boldogan a királyfi. – Eljöttél, virágom! Gyere a szívemre, elrepülünk messze, kék hullámok hátán, könnyű szellő szárnyán. Elrepülünk együtt a te otthonodba, hiszen te tündér vagy, és a helyed ott van szép Tündérországban. Elviszlek én oda, ahová vágysz, lelkem, oda, hol örök a szépség, és nem halványul el sosem a színes szirmú virág, ahol nem halványul el sosem a szerelem.
Czinke Ferencnek
Aki nem ismer irgalmat:
fémből van a szeme annak,
tekintete – mint a penge –
mindig vérbe merítkezne.
És aki irgalmat hirdet:
tűzzel veri szemeinket,
hogy a fémet onnan oldja
kovácsoknak kőcsuporba.
Izzó harcoktól reméltem
visszavívni emberségem:
talán tisztító csatákban
elvérzik, amit kiálltam,
vagy én vérzek el, s eke-fém
marad szemem hutahelyén.
(Legszebb esélye a harcnak,
hogy az ember belehalhat.)
Életünk sosem kíméltük,
amit kaptunk, azt kimértük –
és hitünkre heten tértek,
árán hét tengernyi vérnek.
Miért, hogy a diadalnak
szomorúsága olyan nagy,
mint éjszakák ércessége
s messzeségek bércessége?
Miért, hogy az ámbra-tónak
s gyöngyszemillatú haboknak
legmélyén is ott kisérthet
a mocsárszagú enyészet?
Miért örvénylik a lelkünk,
ha az árral kell eveznünk?
Oly egyszerű ez: ha elvesztelek –
belepusztulok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegágy –
én utánad halok, nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz – s ha meghalsz, meghalok.
Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
Megírták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom és kedvesem,
testnek a kenyér, parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában – oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz – hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz immár.
Nos, ez a szerelem.
Ment a lány a gyalogúton,
holdezüst kúszott alája,
melyben minden pillanatban
lágyan megmerült a lába,
megcsobbant a fény előtte,
megcsobbant a fény utána,
fodrozott a földre ömlött
holdvilág nagy óceánja.
Térdigérő színezüstben
könnyedén gázolt a lányka,
nem figyelt a rásunyító
három szörnyű éjmadárra,
mely kinyúló cserfaágon
lengő lépteit vigyázta,
mérlegelve, hogy tetőzik
lent a fénynek áradása.
Nem látszott már ki a lánynak
csak parázsló pillantása –
s rácsapott a három holló,
rút csőrét szemébe vájta.
Holdsugárnak, szemsugárnak
elmaradt hát földi násza,
azóta sem egyesültek,
éj magaslik a világra.
Én mégis várom, hogy a vízözönben
– míg bárkám alján reszketek alant –
lecsendesül az örvénylés köröttem
s az olajággal megjön a galamb.
1.
1945 telén
barna fürtű, szikár legényke
állt a külváros szegletén,
kopott ruháját szél cibálta,
s álmok suhantak kék szemén, –
majd lármás tömeg áradt köréje,
s torlódó évei fölött,
télből tavaszba, nyárba, őszbe
sodorta és emelte őt, –
aztán lassan köréje nőtt,
a füstbe-szőtt,
arcát elrejtő szürke köd…
2.
Fehér fürtű, fáradt öregember
áll a külváros szegletén,
és messze, messze, önmagába nézve
hosszan el-elborong:
emlékei felkavart telében,
egy eltévedt, kócos kis legénykét
keres a vén bolond…
1989
mozdulsz: moccan az álmod,
ma derék éjszaka van.
kérsz egy karéj teliholdat?
csillagfüstben érlelem magam
áll akár a fák feketében ősszel
nincs előtte cél nem is indul útnak
már az ősi nagy havazásra készül
vagy csak a csendre.
kormos arca mint az enyém beolvad
hátterébe jég veri majd a házat
tűz emészti mely menedéke volna
sőt a hazája
védeném amíg velem is leszámol
úri pallosát sikolyos magasba
vágja már a tél aki látja iszkol
vagy vele vész el
A csoport tagja
A csoport tagja vagyok. A csoport tagja vagyok. De miféle csoport ez, kérdezhetném. Állítólag nekem tudnom kéne, hiszen a tagja vagyok, de ha valaki most szembejönne és megkérdezné, én nem tudnék válaszolni. Kerülöm hát az embereket. Különben is nehezen ismerkedem, ezért is léptem be a többiek közé. Gondolom, a közös célok majd összehoznak velük. Ha ugyan vannak.
Rágyújtott.
De jó ez a meleg láng ebben a sötét estében! Végre ismét láthatom a távolságokat, és nem érzem úgy magam, mint egy álomban, ahol a fények becsapják az embert. Visszarakjam az elégett gyufát, vagy inkább eldobjam? Visszarakom. „Erre egyszer még nagyon rá fogsz fázni!” – hallom rögtön egy cseh film mondatát. Ha meggyulladna a gyufásdoboz, meggyulladnának a gyufák is. Vice versa, gondolom. Hát, ilyen az én helyzetem a csoportban.
Milyen nagy ez a körút, már vagy negyed órája megyek, és még nem értem el a hidat. A körút jelkép, mondta valaki nemrég. Hogy minek a jelképe, azt nem tudom, de nem is lényeges. Ezen a környéken minden jelkép, ami régi, és ennél fogva jelent valamit. Lehet, hogy ha kicsit korosabb volnék, már én is jelentenék valakinek valamit, és így én is jelképpé válhatnék. A csoportnak az egyik tagja vagyok, de nem hinném, hogy jelentek a csoport számára valamit. Késő van már, inkább nézem a kirakatokat.
Az egyikben épp egy kutya szunyókál, de ha az ember megkocogtatja az üveget, úgy kezd el ugatni, akár egy véreb, mikor szagot fog. Boltőrző Bélának hívják, ismerem régóta. Béla most tízéves lehet, és igazi boltőrzőnek van nevelve. Nappal alszik, éjszaka pedig csak ül vagy fekszik, esetleg félszemmel szunyókál a „hivatalában”, és várja a reggelt, amikor érte jönnek. Szívesen lennék én is boltőrző, akiért mindig jön valaki reggelente, de hát én embernek születtem, nappali munkásnak, aki elvben éjszaka alszik.
Végre itt van ez az átkozott híd. Ahogy szoktam, belepöckölöm a vízbe a leégett csikket, aztán elbeszélgetek a lelkiismeretemmel egy kicsit. Meggyőz, de már késő, úgyhogy tovább megyek. Jobbra egy másik híd és a sziget, balra az öreg Lánchíd új fényei zuhannak a láthatatlan folyóba. Az ember, mikor átmegy egy hídon, lenéz a folyóra. Még ilyenkor is, amikor csak sötétséget látni. Egyszerre érzem magam valakinek és senkinek, ha eltűnnék, keresnének, de így, hogy itt vagyok, senkinek sem tűnök fel. Mint akit már eltemettek évtizedekkel ezelőtt. Ilyenkor este csak érezni lehet a Dunát, tudni lehet, de látni nem. Nem tudom, megvédhető-e a sötétség a fények ellen. A sötétség nem valami butaságot jelent, hanem állapotot, a nyugalmat, melyet állítólag annyira keresünk, és a megálló időt, amely a halál után következik. Ott ad menedéket, amíg meg nem születünk.
A csoport céljai ismeretlenek. Valaki vagy valakik kitűzik, de nem adják meg az instrukciókat. így hát ők felelősséggel sohasem tartoznak, hiszen amit mi teszünk, az nem biztos, hogy megegyezik az ő elképzeléseikkel. Viszont valamit tennünk kell, ez alapszabály. Állandóan változtatni kell. A világ az ember által változik, vagyis marad örökre ugyanolyan: változó. Bár lehet, hogy túlértékelem magunkat, és nélkülünk is ugyanúgy fújódna fel a képzeletbeli, világegyetemet jelképező luftballon. Ahhoz, hogy megtudjuk, valóban sötétség van-e benne, ki kéne durrantanunk. Attól pedig senki sem lenne okosabb.
Az életnél nincs bizonytalanabb, olyan szembetűnő. A részletei, mint vízcseppek a folyó száraz medrében, felszívódnak, és örökre otthagyják nyomukat a földben.
A hírvivő
A hírvivő élete vagy állandó rohanásból, vagy egyhelyben álló várakozásból áll. Egyetlen igazi barátja a lova. Gyakran előfordul, hogy többnapos utat kell bejárnia, ilyenkor a lovával beszélget, de úgy is nagyon magányosnak érzi magát. Hosszúra nyúló monológjai miatt az emberek kissé bolondnak tartják, pedig szerinte mindenkinek jót tenne, ha olykor elbeszélgetne egy lóval. Amikor nincs más dolga, ellenőrzi a patkókat, lecsutakolja az állatot, majd végül letisztítja és kifényesíti a nyerget, hogy méltó legyen az úthoz.
Így tett aznap is, mikor a kastélyba hívatták, és közölték vele, miszerint fontos megbízatást kap. A komornyik beengedte egy sötét, nagy terembe, ahol a birtok gazdája már várta. Sokáig nem szólt senki sem, csak néztek egymásra, mint két olyan ember, akiket belülről úgy él föl valami, hogy arról mindketten pontosan tudnak. Az összehúzott, poros bársonyfüggönyök miatt látni szinte semmit sem lehetett. Az öregúr italt töltött magának, majd, hogy bizalmát valami mód kifejezze, megkínálta a hírnököt is. Aztán pipára gyújtott, és beszívta az illatos dohány füstjét. Sárga fogai mögül elődugta a nyelvét, és párszor körbenyalta a likőröspohár karimáját.
A szertartás a likőr felhajtásával zárult. Kirázta a hideg egy pillanatra, majd így' szólt: – Bizonyára tudja, miért hívtam.
– Hogyne, uram – válaszolta a hírvivő magabiztosan. – A lovam már készen áll. – Szeme egyre jobban megszokta a félhomályt, de még mindig csak a dolgok körvonalait látta. Elkísérte szemével az öreget, amint a foteljébe roskadt, és kezdtek kirajzolódni a kandallón heverő tárgyak is. Egy gyertyatartó csonka gyertyával a szájában, egy lovasszobor és egy különös, sötét gömb. Többször járt itt régebben, de erre a gömbre nem emlékezett.
Egyre hosszabbra nyúlt a csönd, de ez egyikőjüknek sem tűnt föl. Az öreg továbbra is pöfékelt, és töltögette magának a likőrt, ő pedig leült egy másik fotelba, és egy régi emléken töprengett. Gyerekkorában gyakran zárták be büntetésből sötét szobákba, ahol félelmében sírva fakadt és dörömbölni kezdett.
Miért nem dörömböl ez a vénember az óriási ajtókon? Joga most csak neki van ehhez. Talán ha egyedül maradna, ki sem tudna menni, olyan magasan vannak a kilincsek.
– Maga igazán tudhatja, milyenek az emberek, hiszen sok mindenkivel találkozik. Ha rossz hírt visz, gyűlölik, ha jót, szeretik. De állandóan várják. Ilyenek az emberek. A rossz híreket el kéne hagynia útközben, hogy a koldusok összeszedhessék és eladhassák jó pénzért.
– Ugyan, ki venne szívesen rossz hírt, mikor a jóból is oly kevés van?
– Vannak, akik szívesen küldenének nekem vagy magának elszomorító, esetleg dühítő leveleket. Az emberek ugyanúgy szeretik a rosszat, mint a jót, csak az számít, melyiknek ki a gazdája. – Ahogy ezt mondta, kifújta a füstöt a szájából, és hirtelen láthatóvá vált vörösen izzó torka.
– Annyi mindent nyelünk le, amit legszívesebben kiböfögnénk, de nem tehetjük. Már látni a szarkalábakat a maga szemének sarkában is, a dolgok beépülnek a természetünkbe, és kiülnek az arcunkra.
A hírnök nem szólt egy szót sem. Újra azt a félelmet érezte, amit gyerekkorában. Ki volt szolgáltatva egy iszákos vénembernek. Mióta élhet valaki ilyen sötétségben, ha látja a születő szarkalábait? Egyszeriben félni kezdett, és azon nyomban gyűlölni is kezdte ezt az embert, aki akarva akaratlan túl mélyre hatolt az emlékeiben és egész lényében.
– Kiszolgáltatottnak érzem magam.
– Megértem. A sötétség teszi. A maga világában én is így érezném magam. Az emberek a múltat gyermekesnek és éppen ezért megismételhetetlennek tartják, de amikor aztán ők is nagyapjuk sötét szobájában találják magukat, belátják, mennyire másképp van ez. Amíg fiatalok vagyunk, a valóságot nem érezzük olyan közel, mint amikor megöregszünk, ezért rohannak gyermekkorunkban a napok, és ezért is felejtjük el őket. Számomra egyetlen nap olyan hosszú, mint magának egy hónap, vagy mint az unokámnak egy egész évszak. így eshet meg az, hogy nyolcvanadik születésnapján az ember száz gyertyát lát a tortáján. Én tudom, mi a maga baja, és maga is tudja, mi az enyém, de semmi pénzért nem árulnánk el egymásnak. Ez a gondolkodó ember természetes szelekciója. A harcot itt belül vívjuk meg – és vékony ujjával csontos fejére mutatott. – Gondolom, észrevette már azt a gömböt ott, a kandallón – folytatta. – Ezúttal azt kell magával vinnie. Benne van a hír. Lehetőleg azonnal induljon, szeretném, ha mielőbb célhoz érne.
A gömböt a hírvivő kezébe nyomta, akinek a hideg nyomán veríték jelent meg a bőrén.
Kint eközben beesteledett, és a lehűlt levegőben látni lehetett, miként oszlik szét a ló meleg lehelete.
Három napon át utazott, és eközben a fémgömb egyre melegebbé vált. Csak a második nap során aludt pár órát egy fogadóban, de még aznap délután tovább indult, hogy az öregúr kérését teljesítve, mielőbb célba érjen. Az estét vándorcigányokkal töltötte, velük jól el tudott beszélgetni mindenféléről, és boldog volt, hogy valaki végre válaszra méltatja a gondolatait. Reggel aztán útjuk ketté vált, és ismét egymagában lovagolt, mikor valami furcsa érzést áradt szét benne.
A Nap egyre melegebb és nagyobb lett, míg a Föld összezsugorodott alatta. A zsebében levő fémgömb szinte kiégette a bőrét, de nem tudott hozzányúlni. Most a világosság miatt nem látott semmit. Egész feje sajgott az erős fénytől.
Aztán egy pillanat alatt megszűnt ez az érzés, újra ott volt alatta a ló, újra látta a fák élő, zöld lombját, újra hallotta a madarak és a bogarak keltette közös, harmonikus zsibongást, újra érezte a vér keringését ereiben, minden visszazökkent a maga természetes rendjébe – csak a gömb nem volt már ott a zsebében.
Eltűnt, mint ilyenkor mindig. Soha nem tudta meg, jó hírt vitt-e, vagy rosszat.
Emlékezet és álom összeér úgy
miként a szemhunyás: rombol és épít,
a torzsarágók törlik meg idézik
hogy torkolatba tűnik el a mélyút.
Emel élő törzs rügyes oldalába
mérget, amit csökött tüdő gomolygat,
szú-nemzedék herseg északi holdat
s homokkal küzd az évgyürűnyi sárga.
Találkozik a hang csigolya-hídján
a síp a kéz nem jut vak járatokba:
ujjongópontot érint a tanítvány,
s billeg a felső képtől átragyogva
boly és karám, e szájnyűtte fuvóka
terel a testet kőből szabadítván.
Imhol a férfikor alkonyatán
Pályámon meg minden dolgaimban
Egyként megcsalódván, nekem is már
Az jut ki csupán, mi oly sokunknak
Szolgagondok. Állásféltés, garas-
Űzés, adósságok, iszony-álmok
Felhős homlok. Napi fönntartása
Egy már alig-alig kellő létnek
S koldulás, kuncsorgás, kalapozás
Avégett: ha már író az ember
Meg is jelenhessék tán néhanap
Szolgagondok napra nap. Szolgává
Holott soha nem tettem magamat
Ott egy új hegy!
Apám ugratott így,
mutatóját
szabadság-szobor
felé tartva
– ízületes
szaggatott mozdulat –,
repülő húz el,
ugyanaz a kép,
csak a bosszúság valódi,
kondenzcsík ujjul,
távolról
késve
túlvilágról
érkezik hangja.
Jó késeink, a tiszta deszkák,
a petrezselyem fölcsapó
zöldvérillata, álmoska tejszín,
paprika sisteri kis
dühe, s – bevallom – némi hús:
meghitt konyhai négykezesek
őrzik, teremtik, gyakorolják
az emberi formát.
Eltévedtem.
Először meglepődött. Azután meghökkent. Végül elhatározta, hogy az első parkolóban megáll, előkeresi a térképet. Milyen térképet? Hiszen induláskor kidobta a kesztyűtartóból, sok más kacattal. Minek neki venetói térkép? Jobbra Trieszt felé, balra Velence felé. De ez a hirtelen lezuhanó őszi este, a tejfehérré sűrűsödő köd, a zölden folydogáló lagúnák, az estébe beleszürkülő betonutak, az útjelzőtáblákon egyre ismeretlenebb nevek: Revedoli, Redipuglia, Passarella…
Hol járhat? Gradisca d’Isonzo… Az úttól jobbra hatalmas, ferdén felfelé emelkedő betonfal. Emlékmű? Nem is emlékmű. Hatalmas temető bejárata. Katonai temető. Már messze jár, úgy érzi, meg kellett volna állni. Vagy vissza kellene fordulni, de úgysem találna vissza a százfelől kanyargó utakon. Semmit se kell megnézni, Udinéba kell elérni, és minél gyorsabban haza, Pestre.
Ötvenéves vagyok – gondolta Tárnái Adám. Elment az élet, bele kell törődni. A velencei filmfesztiválon is úgy járt, saját költségén, csak hogy ott legyen, hogy valaki kérjen tőle egy nyomorult interjút, hogy lefényképezzék a nagymenők mellett, hogy jegyezzék még a szakmában. Balogh, az idegenben karriert csinált, régi haver oda is ült az asztalához. Van most egy új bulim, kutyafilm, ezt veszik, hívni foglak. És ezzel már kész. Nem beszéltek a régi álmokról, világmegváltásról. A fenébe is, most itt kering a lagúnák között! Megint ez a Gradisca, de most más irányból, élénk kis város. Meg fog állni, valakitől megkérdezi.
Különös, mintha ezen az úton már járt volna. Járt ezek között a kukoricatáblák, felfuttatott szőlők, alacsony bokrok között a sással szegélyezett vízpart, kis hidak között. Talán álmában. Talán nem is álmában, hanem Hemingway novelláiban. Most már kísérteties volt, hogy megint Gradisca felé mutatott a tábla, és megint ott futott el az emelkedő betonfal alatt. Különös, sárgás fény világította meg a falat. Reflektor? Vagy lobogó gyertyák?
Hát persze, hogy látta. Kisgyerek korában. Egy nagyméretű levelezőlapon, nagyapja kincsei között. Ő borzongva hallgatta a történetet. Nagyapa zászlós volt a Monarchia dicsőséges hadseregében, a komáromi kilences gyalogezredben. Iker testvérével szólította őt a király, lehet, hogy személyesen jött érte a király? Azután furcsa nevek és szavak: Isonzo, Piave, Tagliamento, Doberdo, pergőtűz, ágyúgolyó, szikláról lepattanó éles kövek, közelharc, szurony az olasz fiú kezében, szurony a magyar fiú kezében, véres víz az Isonzóban, a királyért, a hazáért. A messzi Doberdón a hazáért? Nagyapa öreg arcán könnyek folytak. Megsebesültek mind a ketten. Ő is, Miklós is. Egy parasztasszony húzta őket a házába: Maria Monterossi. Megmosdatta, lefektette, ápolta őket. Miklóssal végzett a tüdőlövés. Őt vállsebével, lázban gondozták hetekig. Mert a háborút a királyok akarják. A nép elengedi a fiait idegenbe meghalni, és ápolja az idegen anyák vérző gyermekeit.
Ő talán nem is élt még, amikor nagyapja fölkerekedett, hogy elmenjen messze Taljánországba, megkeresni a fivére sírját, és elvigye ajándékát: egy fiatal almacsemetét. Hogy annak levelei suttogjanak neki a messzi szülőföldről. Félnapig járta a gradiscai temetőt, olvasta a neveket, Nagy János honvéd, Kovács Pál tizedes… Miklósét nem találta. De meglelte a falut, a házat, az ősz öreg Maria asszonyt, és együtt ültették el a kert végében az almafácskát. Megölelték egymást, megígérték, hogy írni fognak. De soha többé nem jött hír, bizonyára régen elkorhadt az a fa… Ne búsulj, nagyapa! Megnövök, elmegyek, megnézem, hozok neked almát arról a fáról.
Most már hátborzongató volt az út. A ködben már nem látszottak az útjelzőtáblák sem. Meg kell állni az első háznál, ahol fény szűrődik ki. Meg kell állni. Betérni.
Az udvaron barátságos öregasszony. Mindjárt jön a gazda, ő útbaigazítja. Tessék addig megpihenni. Hogy is hívják ezt a falut? Az asszony mondja, de Tarnainak ismeretlen a név. Nincs itt a környéken egy Monterossi család? Ahol a nagymamát Marianak hívták?
Több Monterossi család is van erre. Ők maguk is, negyven évvel ezelőtt Monterossiéktól vették a házat. Amikor felköltöztünk Kalábriából, San Giovanniból.
És azok a Monterossiék most hol vannak?
Ki tudná, uram? Talán másutt vettek földet, talán a városba költöztek, mert sok gyerekük volt.
És egy almafa… nincs véletlenül a kert sarkában?
Hülye vagyok – gondolta Tárnái. Köd, temető, almafa… Jöjjön már a gazda, mutassa meg az utat Udine felé.
Almafa? Bizony, volt egy almafa, de elöregedett. Sajnáltam, de ki kellett vágni. A helyében most egy szép fügefa van. Tudja itt, északon, nehezen él meg a füge. De a férjem kalabriai… akart egy fügefát. Batyuban hozta el a csemetécskét, védte, ápolgatta, minden télen szalmával borította. Megerősödött, termést is hoz. Szereti a fügét?
Igen, szeretem.
Az asszony kenyeret, vörösbort, falusi szalámit tett az asztalra.
Amíg a gazda megjön… én meg hozok fügét.
Fonott kosárkával jött vissza. A kosárban friss, puha, zöld fügék.
Arról a fáról? – kérdezte Tárnái.
Arról. Vigye magával az útra.
Mire későn megjött a gazda, kicsit felszállt a köd. Beült a kocsiba, de fájt a feje a bortól, és nehéz lett a szíve. Fáradt volt. Megint hívni fognak egy kutyafilmhez, talán akad még valami más is. Reklámfilm. Oktatófilm. Madáretető az erdőben. Barkácsoljunk, gyerekek. Álmokról, megváltásról, végtelenről?… Most már valami soha vissza nem fog térni. Valamit végérvényesen elmulasztott. Például, miért nem ment ki a kertbe? Miért nem nézte meg azt a fügefát? De hiszen köd volt. Akkor is, legalább a törzsét megtapogatta volna. Eszébe jutott a kis kosár és benne a pár szem ajándék füge. Kivett egyet, beleharapott. A szája megtelt édes, puha ízzel. A nagyapa öreg kezének puha simogatásával. Valami váratlan ízzel, különös, váratlan varázslattal.
A fügének alma íze volt.
„Inde ubi venere ad fauces grave,
olentis Avemi, / tollunt se
celeres liquidumque per aëra
lapsae / sedibus optatis gemina
super arbore sidunt, / discolor
unde auri per ramos aura refulsi”
(Aeneis [VI.] 201. skk.)
Aki mindig eltűnik,
Ott bent, az erdő
Torkolattüze, ahogy
Ránőnek változó indák,
Ahogy mélyül: folyékony
Színmenet, átöltözés a
Barlangig, amit csípős szag
Választ el, sáncnak elképzelt
Tűzpatak a torkolat előtt,
Ráérős kaptató, sáncláb volt
Addigi erdőtüze, a sárga, rőt,
Vörös levélszínek (üzenete),
Sibyllapókfonál, kaleidoszkóp,
Amit lábával forgatott, egy
Távcsőben vakon, végül, a
Sánctetőn utolsó visszfényöltönye
Lobbant el, egy-egy, már csupasz,
Kihunyt fa közt, hogy végre bent,
Szemben a hamuszín jósnővel zsákutca
Gyomrába érjen – vakesés –, jelenébe,
Kitapogatva zárfalát elállja
Kérdését: „mi lesz?”, a fojtó
Kénbűzben, az éles sziklák közt
A barlang jósmadártalan, végre,
Szemben, csak csönd esik.
Leteríteni, megvetni egy ágyat,
Egy „ebédlőpamlagot”, hisz, tudjuk,
A rómaiak fekve lakmároztak, elheverve,
Bekapcsolva így az evést oda, ahova
Tartozik, a nemzés, a halál és az alvás
Rendszerébe, a vízszintesbe, megteríteni
Az asztalt, oly gazdagon, amennyire csak
Lehetséges (írja valahol Livius), mintha csak
Lakoma készülne, pedig az asztalnál, a
Leterített „ágyon”, azaz vánkoson az
Istenek ülnek, mert így tanácsolták a
Sibylla-könyvek haragjuk, a járvány és
Szerencsétlenség ellen, nyitva a kapuk,
Vendég a barát, az idegen, az ellenségre
Nyájas szó vár, per és vita hallgat, a
Foglyokról bilincsüket veszik, az istenek
Pedig ott ülnek párnáikon, szentélyeikben
Egyedül saját szobraik előtt, és a köztereken
Az ünnepre odaállított kupolás pavilonokban
Együtt, ahol kirakva a hat vánkos, és rajtuk
Ők, tizenketten, párosával, Iuppiter és Iuno,
Neptunus és Minerva, Mars és Venus, Apollo és
Diana, Vulcanus és Vesta, Mercurius és Ceres,
Képzeljük őket el, vagy állítsuk oda szobraikat
Díszes ruhákban, esetleg csak mellszobraikat,
Fejükön verbénaág vagy szalagokkal átfont
Lombkoszorú, de lehet, hogy nincs is fejük más,
Csak ez az ék, a vesszőnyalábokból font kas, a
Virágokkal és különös levelekkel tarkázott
Lombkorona, mintha csak fák lennének, akik
Rábólintanak a vendégségre, az asztalokra,
Amiken előttük hever a lakoma, vagy elfordítják
Fejüket, zúgni kezdenek a kasok, mintha
Darazsaktól, és a lombkoronák sötétebbre válnak,
Ilyenkor megrendül a föld és a templomi egerek
Megkóstolják az olajbogyókat – mindezt csak
Azért mondom el, hogy tudd, a Sibylla-könyvek
Rendelték el, azért vittem le azt a kerevetet,
Pedig egész jó volt még, a lom(b)talanításra a
Többi kacat közé, amik, mint trónfosztott
Bálványok lepik el ilyenkor a kövezetei a
Puhább, vatelines szemét hordalékágyán, és
Bevarrtam titokban a hasába, a rugók közé
Régi levelezésünket, mármint itthoni üzeneteinket,
És persze más személyeseket is, fölajánlottam
Őket az isteneknek e leterített levélágyban,
Hátha ráheverednek, és akkor megérzik írásunkat,
E letépett, törékeny lom(b)okat, ez az én
Ajándékom nekik: vánkosnak az ágy és lakomának
Az írás, a szemétkupacok egyhangú menzáján
Néhány ínyencfalat, amire, remélem, rábólintanak.
Valami pergamenszerű
Az aljnövényzetben,
Jelene fákon volt,
Földdel befenve
Sárgul foltokban –
Halódás most, ha fájni tudna,
Levélbetegség, Aszklépiosznak
Mindegyikből másolnék,
Orvoslásra leküldeném az
Alvilágba könyvvé fűzve,
Hadd felejtse el: de erdőm
Ez, kedves berek, itt múlik el
Az egyetlen Történelem, magát
Halasztva el, engem tovább –
Harasztjukban zörögve, lábvértben,
A fák most szótlanok, onnan hullottak
Le, vagy mindig itt voltak?
E sok fekvő tenyér, gazdátlan
Sorsvonal, már érzéketlen végtagok,
Kézen fognak, megjósolják jövőm –
Itt várom be a támadót, aki, ha győz,
E fátlan erdő új Királyaként továbbhalaszt.
Ahonnan úgy tűnik, léhák e
Levelek, ott nem jár írisz
Kannával, nem hord üzenetet,
Vizet a felhőkbe, hogy könnyű
Fátylában leszállhasson a hír,
Lángcsóva, kéve engedelmesen
Közénk, egy hártyavékony híd,
Színes sávokkal üzenőfüzet
Feszül az ég és föld közé, amit
Egy lepkeszárny, verébtest elbír,
Azt hozza-viszi, ami marad, keszonlevél,
Aknákba, bányakürtőkbe szakad, nehéz
Víz, súlyos tőszavak, szótlan kútfő,
Tudjuk, ahol a bányavíz tóvá dagad,
Ahonnan nincsen elfolyás, gránitteknőbe,
Zsompba, ahonnan felszakad ez-az, a
Legrosszabb, egy másik lét eléghetetlen
Hulladéka, és forog velünk tovább,
Emészthetetlenül, ércízű kissé, mint a
Vér, mikor majd ízleled, mindig, írisz
Ilyet nem közvetít, kannájában csak
Felszíni vizek, köztük levelein, ez is,
Ahonnan minden léhaság, az nem beszéd,
Inkább anyag, amit az Isten felmutat, nem
Bízza küldöncökre, szivárványra, nem
Folyékony: kő vagy érc, mindegy, majd
Ízleled, mindig, te is, én is, külön.
1.
Messze, a város falain kívül, a Via Appia katakombáinak tőszomszédságában áll a San Sebastino bazilika. Neves szent lehetett ez a Sebastino, ha az 5. században valamelyik apostol számára épült hatalmas templom nevét az övével cserélték fel. A nép, úgy látszik, jobban kedvelte a pestis és egyéb járványok védőszentjét, mint az apostolokat, s ezért a 3. század végén mártíromságot szenvedő neve ragadt rá. Egyebekben a nagy katakombákat is róla nevezték el. Sebestyén a császári testőrség, a pretoriánusok gárdatisztje, majd parancsnoka lett. Egyetlen bűn terhelte lelkiismeretét: hitt Jézusban, az új vallás megalapítójában. De hát akkortájt divat volt mások részéről is kacérkodni az új hittel, amelynek követői közé általában rabszolgák álltak. Ellenben aki kockáztatni merte életét, akiben fel-felizzott a bátorság szikrája, és a fenevadak elé mert állni, netán kínzókamrába vonulni, az színből vagy hitből vállalta a kereszt vallását. Mert szinte magyarázat sincs arra, hogyan kerültek a falakra, oszlopokra ilyen sűrűséggel a mázolmányok, az új szekta halakból, keresztekből, galambokból, hajókból álló szimbólumai. Nem valószínű, hogy ezekkel a keresztények tüntettek volna. Néma lázadás volt ez a hatalommal szemben, Róma népe tiltakozott így a fennálló rend ellen. A hatalom ennek ellenére vallotta, kiirtható a szekta, csak következetesen kell eljárni velük, így azután észrevétlenül szaporodott a mártírok serege, alig akadt család, amely ne büszkélkedhetett volna azzal, hogy hozzátartozója belekóstolt a szenvedésbe. A mártírok maradványait a katakombák mélyén temették el. Rejtekhelyen.
Mert a keresztények ebben is leleményesek voltak. Valóságos művészei lettek a rejtegetésnek. Gyülekező helyeiken, távol a várostól rejtették el halottaikat. Földbe, sziklába vájt sírokba, szorosan egymás mellé, egymás fölé. Újabb meg újabb vájatokat nyitva a szaporodó halottak számára. Igaz, egyik-másiknak alig egy kosárnyi helyre volt szüksége, a fölösleget felfalták a kiéhezett fenevadak. Itt azután nem tettek különbséget férfi és nő, előkelő és rabszolga között. Teljes testvériség uralkodott e sötét birodalomban. Mégcsak nevét, de származását sem jelölték a megboldogultnak. Krisztus gyermekeivé váltak, egy új birodalom polgáraivá, amint átlépték velük a rejtett, titkos kaput, a katakomba bejáratát. Máig is kérdés, hogyan sikerült a hatalom éberségét kijátszaniuk. Tény azonban, hogy a harmadik század végéig mit sem sejtettek róluk, holott akkor már több mint hetvenezer halottjuk álma fölött virrasztottak. Ellenben az élők monoton imája ismétlődött: „Uram, méltass arra, hogy mártírod lehessek.” Valóságos versengés indult meg közöttük, hogy vértanúi legyenek az ügynek.
A Via Appia katakombáiban mai napig tízezrek és tízezrek csontjait őrzik a néma vájatok. Valószínűleg Szent Sebestyén csontjait is. Bár halála, s annak körülményei tisztázatlanok. Amit tudunk róla, az annyi, hogy a testőrség parancsnokaként szabad bejárata volt az udvarba. Gyanú nem férhetett jelleméhez, tetteit nem bírálhatta felül egyetlen alattasa sem. Kizárólag urának, Diocletianus császárnak tartozott felelősséggel.
Amikor azonban Itália északi részéből, Milánóból Rómába érkezett, hogy gárdatiszti állását elfoglalja, a birodalomban már széltében-hosszában elterjedt az új vallás. Hiába, a kegyetlen üldözésnek, fenyegetésnek és tilalmaknak, a társadalom szövetét át meg átszőtte a Jézushit. íme, a császár előszobájában is keresztény ember őrizte a pontifex maximus álmát, és ki tudja, hány keresztény főtisztviselő végezte munkáját a birodalom adminisztrációjában. Tény az, hogy akire az isten-császár élete volt bízva, a pretoriánusok kapitánya keresztény volt. Vesztét nyilvánvalóan féltékenység, intrika és besúgás idézte elő, az, hogy a törtetők szemében szálka lehetett rangja. Valószínűsíthető tehát, hogy árulás áldozata lett, s büntetése, hogy tulajdon legénysége hajtsa végre az ítéletet rajta. A legjobban célzó íjászoknak kellett végezniük vele. Mezítelenül egy oszlophoz kötözték, s addig nyilazták, amíg egy szikrányi élet pislákolt benne. Talán éppen a Via Appia mentén, a katakombák tőszomszédságában, a bazilika helyén.
Ám a legenda azonnal szárnyrakapott. Krisztus nem hagyta cserben hűséges katonáját, a nyílvesszők nem tudták kioltani életét, s amikor a kivégző osztag hahotázva elhagyta a kopár fennsíkot, egy jámbor özvegyasszonyt, bizonyos Irénét terelt arra a gondviselés, az látva, hogy Sebastino él, eloldotta kötelékeit, sebeibe bort és olajat töltött, hazavitte, és életre ápolta. Így volt-e, nem tudjuk. Mert a mese szálait tovább szövögette a nép, s abban állapodott meg, hogy úgy verték agyon, s egy Lucina nevű asszony temette el. Talán éppen a katakombákba, a többi testvér mellé. Ám a rege szárnyra kelt, Krisztus választottjain még a halál sem fog, s ez még inkább sarkallta a keresztényeket mártíromságra. Beigazolódott, hogy a mártírok hősiessége és vére növeli az új közösség táborát.
De kik lehettek azok, akik arra vetemedtek, hogy tisztjüket, parancsnokukat lenyilazzák? A kérdést akkortájt aligha vetette fel valaki. Keresztények különösen nem. Többségük egy-egy ilyen drámai eset kapcsán szomorúan hallgatott. Már csak azért sem firtathatták, mivel így óhatatlanul megfogant volna bennük a bosszú gondolata. Vallásuk pedig szigorúan tiltotta a bosszút. így eszükbe se jutott megtorolni a pretoriánusok parancsnokának halálát. Úgy vették tudomásul a történteket, mint Isten akaratát, aki méltatta jámbor gyermekét, hogy ilyen halállal jutalmazza. Nyoma sem maradt a gyilkosoknak.
Ám sok-sok évszázaddal később egy reneszánsz festőnek eszébe jutott a kérdés. Tényleg, kik lehettek hóhérai a kegyes életű katonatisztnek? Elégtételt lehet-e venni tizenhárom évszázad után a gonoszságon? Világos, hogy nem. Ebben a festőben sem motoszkált más, mint megnevezni a bűnösöket, s nevesíteni bűnüket. Álljanak elénk, ismerjük meg őket! Mégsem lapulhatnak az idők végéig! Tizenhárom évszázad pergett le az idő homokóráján, amikor a sors idevezette a San Sebastino tövébe, a kopár vidékre, a Via Appia mentére.
2.
Gyalog jött ki az örök városból, fáradtan telepedett egy kváderkőre, izzadságát törölgette nagy, színes kendőjével. A pineák, ciprusok ágai között kabócák hersegtek, különös neszükkel törve meg a végtelen csendet. Zarándokok csapatai tértek a templomba, eleget tenni a szokásnak, hogy bármely tájáról érkezel a világnak, a hét ókeresztény bazilikában egy-egy imát el kell mondani. Addig nem hagyható el az örök város, amíg a lateráni, a Szent Péter, a Sao Paolo fuori le Mura, a San Lorenzo fuori le Mura, a Santa Maria Maggiore, a S. Croce in Gerusalemme küszöbét át nem lépi. A San Sebastino rendszerint az utolsó szokott lenni. Messze esett a várostól.
Hősünk azonban sem zarándok, sem hitben különösen elmélyült nem volt. Ünnepelt festőművész, kedvence Velencének. Római útjára is hosszú halogatás után került sor. Keserűen állapította meg, hogy addig-addig halogatta útját, míg Raffaello, a fény játékának utolérhetetlen mestere meghalt. Pedig az urbinóitól még tanulni is akart. Rómába tehát a szakma vonzotta, meg annak híre, hogy ezekben az évtizedekben minden csodává változott, nagy mesterek fáradnak azon, hogy visszavarázsolják az antik Róma fényét. Kutatnak, keresnek, ásnak, javítanak, hogy a Tevere két partjára egy újjászületett várost telepítsenek. Az állványok még állnak, de a jó szem észrevette az állványerdők mögött az új palotákat, templomokat, középületeket. Hasonló kép fogadta az épületeken belül is. Festékes vödrök, ecsetek, maszatos piktorok, félig kész freskók. Az egész város az újjáépítés lázában égett. Egyedül Michelangelo szakított némi időt számára. Most is azért ült a San Sebastinóval átellenben, mert a városban nincs kivel beszélnie.
Hősünk neve Tiziano, s római látogatásának ideje: 1545-46. Ekkor a művész hatvannyolc éves volt, festményeinek száma végtelen, hírneve a csillagokat körmöké. Alig akadt a században festő, aki ilyen termékeny lett volna. Alkotásait egytől-egyig siker koronázta. Velence, ahová tartozónak vallotta magát, rajongásig szerette. Sorban álltak a gazdag kalmárok, a dózsék, hogy festessék magukat, hitvesüket, szeretőiket, családjukat. Tiziano pedig fáradhatatlanul festette őket, palotáikat, templomaikat. Színeiért, gömbölyded, húsos alakjaiért, pazar panorámáiért, reneszánsz környezeteiért versengett mindaz, aki fizetni tudott. De azok is, akik látogatóba jöttek Szent Márk városába, vagy hírét vették a nagy művésznek. Kezdetben, amíg az ismeretlenség burkát áttörte, a legapróbb részletekig dolgozta ki festményeit. Később már csak színekkel lepte meg az embereket. A lángoló vöröst úgy tudta vászonra, táblára vetni, mint senki más. Mondják, hogy az ifjú zseni egy polgárról portrét festett. ”Tökéletes volt a portré, mint modellje. Hajszálait pompásan meg lehetett különböztetni egymástól, meg is számlálhatta volna az ember, akárcsak annak az ezüsttel átszőtt kelméből készült kabátnak a szálait. Pedig akkor Tiziano csak tizennyolc éves volt.
Valami miatt azonban most itt időzött a San Sebastino bazilikája előtt. Talán ihletett gyűjtött. Mert a távolba révedező tekintet mintha a mártír drámáját fürkészte volna. Kereste a nyilasok arcéleit, mozdulataikat, amint szívtelenül az íj húrjaiba helyezik vesszőiket, hogy azután elpattantva a húrt, az áldozat szívébe röppentsék a vasvesszőt. Kifejeződött-e az öröm a martalócok arcán, amikor a test valamelyik részében remegve megállt a vessző? Hogyan torzult el képük, s foghíjas szájuk milyen szélesre húzódott a találat pillanatában? Merthogy a test már úgy festhetett, mint a tüskés disznó, ágaskodtak belőle a vasvesszők. Tiziano már egy alkalommal megfestette Szent Sebestyént. Vásári, a testi-lelki jóbarát látta is a táblaképet a bolognai minorita templom kolostorában. Művészi fogással itt sem élt, úgy láttatta Sebestyént, mint ahogyan életben lehetett, de körülvették őt Miasszonyunk karján a Kisdeddel egyéb szentek. Természetes tartással állt ezen a képen Sebastino, mintha élne. Tiziano már akkor szerelmes lett a témába. Akadt valaki, aki egy eszméért feláldozta fiatal életét. Ennek már jó harminc esztendeje. Azóta megtudta, hogy Szent Sebestyén témájával egyaránt viaskodott Perugino, Veronese, Sodorna, Holbein, Domenichino és a többiek, legalább húsz kiváló festő. Ezeket mind egytől-egyig próbára tette a mártír témája.
Ám itt, ahol a kabócák fülsértő hersegése hallatszott, itt a mező szélén, a bazilika tövében, mintha más lett volna a szent. A genius loci forrni kezdett vérében, s kissé szégyellte a korábban festett Szent Sebestyén képét. A szenvedés más. A szenvedés elhagyatottságból áll. És abból, hogy Sebestyén borzalmasan magányos volt. Csak a halál ölelte át hideg karjaival. Ám vele szemben vihogó és fogcsikorgató, gyűlölettől habzó arcok látszanak. Igaz, kötelességüket végzik. De hogyan? Szenvedéllyel ölnek, mert az ember, ha vérszagot érez, olyanná válik, akár a fenevad. Hát ezt a pillanatot kellene megragadnia, és a martalócokat tetemre hívni!
A nap még le sem bukott, amikor lelkében érlelődött az új Sebestyén-téma. De tud-e valami újat, meglepőt festeni S. Sebastinóról? Vagy csupán alakját változtatja, amint azt tették Perugino, Veronese, Sodorna és a többiek? Gondolata vissza-visszatért azokra, akik az ítéletet végrehajtották. Minémű lélek lakozhatott bennük? Mi jutalmat kaptak a véres munkáért? Hiszen a pretoriánusok csak akkor kerültek bevetésre, ha lázadás, államcsíny tört ki. Egyebekben csendes, unalmas volt a hivatásuk. Díszei voltak az udvarnak. Páváskodtak csillogó vértjeikben, sisakjaikban, fegyvereikben. El is híztak a sok semmittevésben. Végre azonban megmutathatták oroszlánkörmeiket kereszténnyé vedlett kapitányukon. Tiziano lelkében kavarogtak a gondolatok.
Amikor Velencébe hazaért, már várta őt V. Károly császár meghívása. A császár, aki nagy mecénása volt a festőknek, beleszeretett a velenceibe. Már korábban az Angyali üdvözletért, amelyet ajándékba küldött a császárnak, 2000 scudót utalt át. A Fuggerek vég nélkül kölcsönöztek a birodalom urának, az pedig nem maradt szűkmarkú, különösen az olasz festők iránt. Volt a császárnak ebben a gesztusában valami a bűnbánatból. Mert az olaszok aligha tudták elfelejteni az 1527-es hadjáratát, s azt, ahogyan Landsknechtjei megerőszakolták Róma asszonyait, majd pedig kifosztották az örök várost. Nagylelkűsége mögött tehát meghúzódott bűntudata. Tizianót pedig, a festők fejedelmét s a fejedelmek festőjét nemcsak évjáradékkal látta el, de szüntelen megrendeléseivel is magához láncolta. Majdhogynem udvari festőjeként próbálta alkalmazni. S ha Tiziano nem vezet dózsékat felülmúló háztartást, s nem szerelmese a lagúnák városának, talán valamelyik Alpokon túli, rideg német városban ver tanyát. Mert a mester igazán szerette a pénzt.
Róma után nem sokkal azután Augsburgba utazott. Egy másik világba, távol Szent Sebestyén világától, azoktól az emberektől, akik tudtak és szerettek élni. Ám hozzátehetjük, nem érezte magát jól a birodalom „fővárosában”. Egyebekben a császár szüntelenül úton volt. Hol a birodalom ügyei, hol a háborúk, hadjáratok szólították el a világ urát. Azt az ígéretet azonban kivette a mestertől, hogy rövidesen hosszabb időt fog környezetében, Augsburgban tölteni. 1550-ben sor is került erre a látogatásra.
Hetvenhárom éves volt ekkor már Tiziano, hírét a világ szárnyra vette, s termékenysége legalább olyan értékű volt, mint fiatal korában. Csupán egyetlen dologban változott, művészetében. Míg fiatal korában finom, aprólékos művészetével hódította meg rajongóit, ahogyan korosodott, inkább csak a színeivel kápráztatta el nézőit. Az öreg Tiziano talán a töméntelen rendelés, talán ötleteinek gazdagsága miatt vált nagyvonalúvá. Képein a színek még mindig félelmetesen ragyogtak, de az alakok, tájak elnagyolva, sűrű foltokban kerültek vászonra és fára.
Tiziano Augsburgból is hazavágyott. Hiába a lovaggá ütés parádés ünnepsége, a hódolat iránta, a város hideg és barátságtalan maradt számára. A könnyed élethez szokott mestert a vidám Velence, a színek és pazar paloták tánca a víz fodrain, az eseménydús környezetet visszavárta. Alig egy esztendőt töltött a császári udvarban. Korára hivatkozva hagyta el a császári várost. Amikor megpillantotta a lagúnákat, s megcsapta orrát illata, újra fiatalnak érezte magát. Vászon, tábla és ecset ismét engedelmes eszközökké váltak a meleg, ragyogó színekhez. Ámbár a mester ettől kezdve elgondolkodóbb lett. Keze alól most is, mint eddig, vallásos, mitológiai és arcképek kerültek ki, ellenben a gondolkodó szellem áttört az alkotások mozdulatlanságán. Töprengett és gondolkodott, a szellem viharait kísérelte meg rögzíteni képein. Római élményét sem felejtette el. Esetenként olykor kihívón, a hangos felelősségre hívással állt eléje szent Sebestyén és követelte újrafestését. Gazdagítva a római élménnyel. Halogatás a tett halála. Márpedig Tiziano úgy halogatta az új szent Sebestyén képének megfestését, mint egykor római útját. Azzal nyugtatta magát, hogy érleli a témát, s majd holnap, majd holnap hozzáfog, s akkor egy szusszanásra megfesti. Most már nem a főalak, az oszlophoz kötözött szent izgatta, amint azt megfestette a Pesaro család kápolnája számára, hanem a gyilkosok. Dehát Szent Sebastinot mégsem lehet háttal a nézőnek megfesteni! Akkor hogyan legyen, hogy Sebastino, de a gyilkosok is egymással szemközt álljanak? Mégpedig nem oldalnézetben.
Persze, a hosszú idő alatt a világ nagy mértékben megváltozott. Nyugtalanabb lett. Északon, ahol vendégségben járt a császárnál, a szentek képeit kihányták a templomokból. Ám mintha Luther megszelídítette volna követőit, itt-ott megtűrték őket, kiváltképpen Sebestyént, akit hite miatt öltek meg a pogány vitézek. E sötét hangulatban mintha visszanyerte volna hitét. Mégiscsak van értelme művészetének. Színei, amelyek megsötétedtek, árulkodtak vívódásairól. Mindenesetre a születendő kép halogatásában ez is közrejátszott.
Teltek-múltak az évek. Időnként bele-belekapott a képbe. A lealapozott vászon kifeszítve ott állt műhelyében. Az oszlop, a szent kontúrjai már régtől fogva szembe néztek vele. Ám valami oknál fogva nem vitte rá a lélek, hogy befejezze. A korszak sötét hangulatát is rá kellene vinni a vászonra. De hogyan? Nem elég pusztán a színekben jelezni a válságot. Augsburg után két évtizeddel szánta rá magát, hogy tüzetesebben foglalkozzék munkájával. Dehát akkor már jóval több volt kilencven évesnél. Erőtlenné vált, szemei is gyengébbek lettek. A nagy terv, hogy valami grandiózus művel lepi meg a világot, lassan elhamvadt.
A koncepció szerint a kivégző osztag tagjai háttal állnak a nézőnek. Szemközt pedig a mártír, aki angyali mosollyal viseli el a nyílvesszők halálos csapásait, amint befúródnak mellkasába, vállába, gyomrába. De miként lehetne ugyancsak szemből látni az eldurvult, kéjből ölő katonák arcát? Tiziano ezen több mint két évtizeden keresztül töprengett. És most, amikor betöltötte kilencvenharmadik életévét, hirtelen úgy kiáltott fel, mint Archimédész: „heuréka”, megtaláltam! Igen, ez már csak kivitelezés dolga. Könnycseppeket fog a haldokló szemébe festeni, s azok tükrében festi meg az eltorzult arcokat, a horror furor szenvedélyét. Csakhogy ebben a pillanatban végtelenül gyengének érezte magát e bravúr végrehajtásához. Talán, ha fiatalabb lenne, talán, ha évtizedekkel ezelőtt fog hozzá! De most sem az ecset, sem a keze, de legfőképpen a szeme nem engedelmeskedett a gondolatnak. Majd holnap, odázta el munkáját. S aztán jöhetnek a kritikusok, és megállapíthatják, hogy ő, Tiziano nem vesztette el érzékét az aprólékos dolgok kiműveléséhez. Tud ő nemcsak freskókat, hatalmas és mozgalmas jeleneteket fára, vászonra vinni, de ért a miniatúrákhoz is. Halogatta, halogatta a gondolat megoldását. Ami eddig elkészült a nagy drámából, csak sötét foltokból állt. De vajon a sötétségből kihámozható-e kék szikrázó gyémántcsepp, azaz a szent könnyei? Milyen lehet a kép alaptónusa? Milyen mozgást varázsolhat a néző elé? Hogyan lehetne észrevétetni, hogy a könnycseppek miatt született meg ismételten a San Sebastino?
Ám az agg mester egyre fáradtabb lett. A gondolat fel-felizzott benne, majd karosszékébe rogyott és aludt. Álmában látta a közönséget, amely megdermedten nézi alkotását, és hangosan ad kifejezést érzelmeinek: „Tiziano a legnagyobbak legnagyobbja, megoldotta, amit még művész soha”. De a kép befejezetlenül maradt. Életereje kilencvenhárom esztendős korában megtört, és hiába a szellem világossága, a könnyekre már nem tellett erejéből. Szent Sebestyén könnyeinek miniatúrája csak gondolatban maradt meg, s a gondolatot sírjába vitte.
