AVATL KÖLTÉSZET

A nemesfémek olvasztói

Itt elmondatik:
miként csináltak valaminő dolgot
a nemesfémek olvasztói,
Szénből, viaszból megtervezték,
megalkották, megrajzolták a tárgyat,
a nemesfémből kiolvasztandót,
legyen bár sárga, legyen bár fehér,
dolgukhoz imigyen láttak ők…

Ha élőlény alakját csinálták,
ha valamely állat alakját,
mintázták annak hasonlóságára,
az eleven után,
hogy a fémtárgyból kitessék,
megformálni mit is akartak.

Talán egy vasztekát,
talán egy embert,
orrfüggőjét viseli,
orra kilyukasztva, arcán íj rajzolata,
teste obszidiánkésektől tetovált.
Így készítették el a szenet,
így munkálták meg a szenet.

Lett légyen bárminő dolog,
mit megformázni akarnak,
mint önnön valóságát és képét,
úgy készítik el.
Például teknősbékát csinálnak,
a szenet ekképpen készítik el:
a páncélja, mintha mozdulna éppen,
a fejét, a páncélból kibúvót,
ingatni látszik,
nyakát s lábait
nyújtogatni akarja.

Ha éppenséggel madár lesz,
mi a nemesfémből születik,
úgy formáztatik,
úgy munkáltatik meg a szén,
hogy felöltse tollait, szárnyát,
farkát, lábát a madárnak.

Avagy halformát csinálnak,
akkor úgy munkáltatik meg a szén,
hogy pikkelyeire, uszonyaira formázzon,
úgy készítik el,
villás farkuszonyát felcsapóban.
Ha languszta, avagy gyík lészen,
megformázzák karmos kezeit,
ekképpen munkáltatik meg a szén.

Vagy lett légyen bármi más dolog,
állatka forma, vagy arany nyakék,
apró gyöngyökkel, mint magokkal,
melyek mozognak a peremén,
gyönyörű, festett munka,
virágdíszes.

A finom tollak művésze

Amantekatl: a tollak művésze.
Teljes lény: ura egy arcnak,
ura egy szívnek.

A jó tollművész:
ügyes, ura önmagának,
az emberi szeretetnek formát ő ad.
Tollakkal dolgozik,
kiválogatja, rendezi őket,
sokféle színűre festi,
egyiket a másik mellé rakja.

A rossz tollművész:
nem figyeli meg a dolgok arcát,
mohó, másokra alig gondol.
Szemfödél fedte szívű, ostoba,
lelkében eltunyult,
otromba, hamvába holt,
semmit sem csinál jól.
Tessék-lássék munkát végez,
amihez csak hozzányúl, kárbavész.

                                    DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI

ALFONSO REYES

Anáhuac-i látomás

(részlet)

Utazó: arra a vidékre értél, ahol legáttetszőbb a levegő.

I.

A nagy felfedezések korában különös hírekkel és érdekfeszítő útleírásokkal féli könyvek jelennek meg. A történelem, mely az új világok felfedezésére kény­szerült, kilép klasszikus medréből, és a politika helyét etnográfiai értekezések és a kultúrák leírásai veszik át. A XVI. század történetírói az újonnan meglelt földeket úgy festik le, ahogyan azt Európa látta: kicsit felnagyítva mindent a meglepetés kedvéért, néha pedig túlozva. A fáradhatatlan Giovanni Battista Ramusio 1550-ben, VelencébenDelle Navigationi et Viaggi címen kiadja sajátos útinaplóját. A gazdagon és varázslatos képekkel illusztrált mű három fóliánsból áll, melyeket később szétválasztva nyomtattak újra. Hasznosságában nem kétel­kedhetünk: az 1600-as évek Nyugat-Indiájának krónikásai (de Solís bizonyosan) Cortés némely levelét olvashatták a könyvben, olasz fordításban.

A kor eleganciájához híven, a finom rajzolatú naiv nyomatok segítségével elénk tárul a tengerpartok meghódításának teljes története, aprócska hajók siklanak a tengert átszelő egyenes mentén, az óceán közepén egy tengeri szörny úgy kunkorodik, mint a vadász kürtje, a sarokban pedig mesés szélrózsa sugárzik. A szokványos felhő belsejéből pufók Aiolosz fúj kifelé, jelezvén a szelek irányát – Odüsszeusz utódainak örök aggodalmát. Láthatunk afrikai életképeket az elmaradhatatlan pálmafák alatt és a mindig füstölgő csúcsos szalmakunyhók mellett, láthatjuk más vidékek népeit és vadállatait, kicsiny tájképeket, egzotikus növényeket és az álmok szigeteit; Új-Franciaország partjain pedig vadászó és halászó, táncoló vagy éppen várost építő bennszülötteket. Stevenson képzelőereje a gyermeteg térképek láttán képes volt megálmodni aKincses sziget-et, és ilyen képzelet szőhette ezer és egy kedves apróságát Ramusio nyomataiba, hogy fel­vidítsa borús napjainkat.

Végül leírásra kerül Anáhuac növényzete is. Álljunk csak meg egy kicsit itt: a természet új művészetéről van szó.

Ceres Orsója (a kukorica) és a mennyei banán, az ismeretlen mézzel telt gyümölcsök húsa, de leginkább a jellegzetes növények: a mexikói kaktusz – a félénk sündisznó képe az agavé (melyről azt mondják, hogy nedveit a sziklából szívja fel), az ágavé, mely kinyílik, mint a föld virága, bokrétáját az ég felé nyújtva, a párhuzamos „orgonák”, összefűzve, akárcsak a síp nádjai, melyek ugyanakkor hasznosak is, mert jelzik a mezsgyék határát. A nopál korongjai – ez a kaktuszféle a kandeláberre hasonlít – szinte kényszeredetten egymásra borulva kötődnek össze a szemnek kedvesen: számunkra mindez jelképes flórá­nak tűnik, mintha mindezt azért találták volna ki, hogy címereket rajzoljunk. A nyomat éles kontúrjain gyümölcs és levél, szár és gyökér, olyanok, akárha abszt­rakt arcok lennének, szín nélkül, mi zavarná tisztaságukat.

Ezek a tüskékkel védett növények azt jelzik nekünk, hogy ez a természet nem olyan, mint délen vagy a tengerparton, tápláló nedvekben és párákban bővelkedő. Anáhuac földje éppen csak hogy termékenységbe öltözik a tavak közelségében. De az ember évszázadokon keresztül folytatni fogja vizeinek ki­szárítását, iparkodva, mint a hód. A telepesek pedig el fogják pusztítani az erdőket, melyek körbeveszik az ember településeit, és a völgy így visszanyeri saját rettenetes arcát. Az ellenséges nitrátos földből magasan kiemelkedve nyújt­ják az ég felé horgaikat a növényi karmok, dacolván a szárazsággal.

A völgy kiszárítása az 1449. évtől kezdődően egészen 1900-ig tartott. Három nép is dolgozott rajta és majdnem három civilizáció – mert akad némi közös vonás az alkirályi szervezet és a csodálatos politikai fikció között, ami 30 év-augustusi békét adott nekünk. Az anarchia zárójelei által elválasztott három monarchikus kormányzat szolgál itt példaként arra, hogyan nő és hogyan töké­letesedik az Állam műve, a természet ugyanazon fenyegetései és ugyanazon ásnivaló föld előtt. Netzahualcóyotl-tól II. Luís de Velascóig, az utóbbitól Porfirio Díaz-ig, úgy tűnik, hogy mindig érvényes volt a föld kiszárításának parancsa. Századunk úgy talált ránk, hogy mi dobtuk ki az utolsó lapát földet, és mi nyitottuk meg az utolsó árkot.

A tavak kiszárítása, akárcsak egy kis dráma, a maga hőseivel és díszleteivel. Ruiz de Álarcon némileg megérezte eztEl semajante a sí mismo (Az önmagához hasonló) című darabjában. A számtalan díszmenet láttán, melyek élén az Alkirály és az Érsek haladt, kinyílnak a zsilipek: a hatalmas vizek vágtatva törnek be. Ez a színhely. A bonyodalom pedig Alonso Arias intrikái és Adrián Boot, az önhitt hollandus ellenséges utasításai, egészen addig, míg a börtön rácsai be nem zárulnak Enrico Martin mögött, aki a víz szintjét biztos kézzel emeli meg.

Hasonlóan az általa okozott szerencsétlenségekhez, a bosszút álló víz közelről kémlelte a várost; megzavarta azon kegyetlen és bájos nép álmait, virágzó kö­veiket elsöpörve, kék szemmel fenyegette bátor tornyait.

Amikor a sivatag teremtői befejezik művüket, a társadalom félni kezd.

Az amerikai utazó arra ítéltetett, hogy az európaiak megkérdezzék tőle: van-e sok fa Amerikában. Meglepjük őket, ha Amerika Kasztíliájáról mesélünk nekik, amely magasabb, mint az övék, harmonikusabb, és bizonyosan kevésbé kietlen (leginkább azért, mert völgyek helyett hatalmas hegyek tördelik), ahol a levegő úgy ragyog, mint a tükör, és mindig ősznek örvendhetünk. A kasztíliai síkság aszketikus gondolatokat sugall: a mexikói völgy inkább könnyedebbeket és józanabbakat. Az egyik nyeresége tragikumából, a másiké pedig plasztikus kerekségéből adódik.

A mi természetünknek két ellentétes aspektusa van. Az egyik: Amerika megénekelt szűz őserdeje alig érdemli meg, hogy leírják. Az Ovilágban a csodálat kötelező témája, Chateaubriand szóbeli lelkesedését inspirálja. Nemző kohó, ahol úgy tűnik, hogy az energiákat bőséges nagylelkűséggel költik el, ahol lelkünk hajótörést szenved a részegítő kigőzölgéseken, ez az élet felmagasztalása és ugyanakkor az élet anarchiája: a zöld folyók a hegyek lejtőin; a meztelen és vak liánok, a banánligetek ponyvái; a fák csalóka árnyékai elaltatnak és elrabolják a gondolkodáshoz szükséges erőt; fülledt növényzet; hosszú és buja zsibbadtság, a rovarok zúgása közepette. A papagájok kiáltásai, a vízesések dörgései, a vad­állatok szemei,le dard empoisonné du sauvage! A tűznek és az álomnak ebben a pazar bőségében – függőágy- és legyező-költészet – bizonyára gazdagabbak ná­lunk más déli vidékek.

A mienk, az anáhuac-i jobb és hangsúlyosabb. Legalábbis annak, aki szereti, ha akarata a nap minden órájában éber, gondolatai pedig világosak. Termé­szetünk legsajátosabb víziója amesa Central vidékein található: ott a vad és heraldikus növényzet, a szinte szervezett táj, a túlzott tisztaság atmoszférája, amelyben maguk a színek is megfulladnak – így ellensúlyozva a rajz általános harmóniáját; a ragyogó éter, melyből a dolgok egyénileg kiemelkedve tűnnek ki; és végül, hogy a mindenkor szerény és érzékeny Fray Manuel de Navarrete szavaival szóljunk:

egy tündöklő fény van ott,
amelytől felragyog az egek arca

Ezt már egy nagy utazó is megfigyelte, ki nevével hitelesítette Új-Spanyolország büszkeségét; klasszikus és univerzális ember, olyan, amilyet a reneszánsz nevelt, és aki századában felélesztette azt a régi metódust,' hogy a bölcsességet utazva szerezzük meg, valamint azt a szokást is, hogy kizárólag csak saját életének emlékeiről és meditációiról ír.Politikai esszé-jében Humboldt feljegyezte a nap­sugarak rendkívüli visszatükröződését a központi fennsík hegyes vidékein, ahol megtisztul a levegő.

Azon a tájon, mely nem nélkülöz bizonyos arisztokratikus terméketlenséget, és amelyet a tekintet úgy fut be, hogy semmit sem ismer fel, de az értelem megfejt minden vonalat és megsimogat minden hullámot. A levegő ezen ragyo­gásában, ezen általános frissességében és szépségében hordozták körbe azok az ismeretlen emberek tágas és szemlélődő lelki pillantásukat. Elragadtatva álltak a sas és a kígyó kaktusza előtt – mely a mi vidékünk boldog foglalata –, és ekkor hallották meg a jósmadár hangját, mely biztos menedéket ígért nekik a vendégszerető tavakon. Később/abból a cölöpépítményből város csírázott ki, és bené­pesült a legendás lovagok betöréseivel, akik a Siete Cuevasból (Hét Barlang) érkeztek – ami a mi földünkön szétszóródott hét család bölcsője. Ezután a város birodalommá tágult, és valóságos küklopikus civilizációvá vált, akárcsak Babiloné vagy Egyiptomé, elerőtlenedve ugyan, egészen a fájdalmas Moctezuma boldog­talan napjaiig tartott. És akkor következett be az, hogy az irigylésre méltó ámulat órájában Cortés emberei („por, izzadság és vas”) a behavazott vulkánokon átjutva, megjelentek a zengés és a ragyogás világában – a hegyek tágas ölén.

Lábaik alatt kristályüveg délibábban terült el a festői város, minden a templomból nőtt ki, olymódon, hogy sugár irányú utcái a piramis éleinek meg­hosszabbításai voltak.

Valamilyen sötét, véres ritmusban jutott el hozzájuk, fülüket hasogatva, a síp panasza és a dob vad lüktetése, a visszhangtól megsokszorozva.

II.

Az Amadís-regény mesél ezekhez hasonlatos, csudálatos házakról…
Nem tudom, hogyan szóljak róluk.

Bemal Díaz dél Castillo

Két tavacska foglalja el majdnem az egész völgyet: az egyik sós, a másik édes. Vizeik az árapály ritmusával keverednek egymással, a környező hegységek és egy középről induló hegygerinc által formált szorosban. A sós tó felénél helyez­kedik el a metropolisz, mint hatalmas kővirág, a szárazfölddel négy kapu és három út köti össze, melyek két dzsida szélességűek. Mindegyik kapuban egy tisztviselő vet ki vámot az árukra. Szögletes tömegekben csoportosulnak az épületek; a kövek kidolgozottak és meanderekkel díszítettek. Az előkelők háza­inak kertjeit a földszinten és az emeleteken is láthatjuk, és tetőteraszuk is van, ahol még harminc lovas is megmérkőzhetne egymással. Az utcákat csatornák szelik át. A csatornák felett néhány híd ível át, tíz lovas súlyát is elbírni képes, megmunkált fagerendák. A hidak alatt siklanak a gyümölccsel teli pirogák. A nép a csatorna két partján jön és megy, innivaló édesvizet vásárolnak: egyik kézből a másikba vándorolnak a piros köcsögök. A nyilvános helyeken dolgozók és hivatali mesterek fel s alá járkálnak, arra várván, hogy valaki felbérelje őket napszámba. A társalgás gyakran megélénkül, de nem csap ordítozásba, ennek a népnek finom fülei vannak, és néha titokban beszélnek. Néhány édes csettintés hallatszik; folynak a hangok, és a mássalhangzók valósággal feloldódnak. Be­szédjük szépen hangzó dallam. Ezek az x-ek, ezek a tl-ek, ezek a ch-ek, melyek írásban annyira riasztónak tűnnek, az indián ajkai közül úgy folynak ki, mint a mézes víz.

A nép kicsípi magát, csillogóra, mert nagy uralkodó figyeli őket. Jönnek és mennek a piros, aranyozott, hímzett, fekete és fehér pamuttunikák, rátett tollkörökkel vagy festett figurákkal. A sötétbarna arcokon mosolygó félelemnélkü­liség, mindegyik csupa szívélyesség. A fülben vagy az orrban reszketnek a súlyos láncok, a gégéken nyolcsorosak, színes kövek, csengettyűk és aranyfüggők. A fekete és puha hajakon menetközben himbálóznak a tollak. Az izmos lábakon fémgyűrűk csillognak, banánlevélből készült lábszárvédőt hordanak bőrdíszítés­sel, sárga és fehér szarvasbőrből. Surrannak a hajlékony szandálok. Néhányan bőrcipőt hordanak, például nyusztbőrből, fehér talppal, aranyszállal varrottat. A kezekben tarka légycsapók lengedeznek, vagy kígyót formázó bot tekereg, gyöngyház fogakkal és szemekkel, kidolgozott bőrfogóval és tollgömbökkel. A bőrök, a kövek és fémek, a toll és a gyapot színei véget nem érő szivárványban keverednek össze – büszkélkedvén saját minőségükkel és finomságukkal –, töré­keny játékokká teszik az embereket.

Három helyen összpontosul az élet a városban: minden itt történik. Az egyik az istenek háza, a másik a piac, a harmadik az uralkodó palotája. Minden negyedben és városrészben templomok, piacok és kisebb paloták tűnnek fel. A városi hármas egység megsokszorozza magát, ugyanazt a bélyeget üti így az egész metropolisra.

A nagytemplom kőből való magamutogatás. A völgyet körülvevő bazalt- és porfír hegyekből hatalmas tömböket görgettek le. Kevés nép – írja Humboldt – mozgatott meg nagyobb tömegeket. A piramis alapját képező négyszög két sarka között nyíllövésnyi távolság van. A magasból a város egész panorámája elénk tárul. A templom negyven tornyot emel az ég felé, melyek kívülről díszesek, belül pedig szentképekkel, kis szobákkal, különféle figurákkal és szörnyekkel telefaragott faburkolattal ékeskednek. A hatalmas bálványok – erősíti meg Cortés – mindazoknak a magoknak és zöldségeknek keverékével készültek, amelyek az aztékok táplálékai. Oldalánál a kígyóbőr dob, amely két mérföldről is hallatja gyászos dobbanását; oldalánál kürtök, trombiták és egyéb zeneszerszámok. A templomban elférne akár egy ötszáz lakosú falu is. A templomot körülvevő falban néhány nyakon csípett kígyót formázó kő látható, melyek később talapzatul szolgálnak a katedrális oszlopai számára. A papok a falak között élnek, vagy a templom közelében; fekete ruhában járnak, hajuk hosszú és fésületlen, bizonyos ételeket kerülnek, minden böjtöt betartanak. A templom mellett néhány előkelő leánya él bezárva, mint az apácák, és napjaikat tollszövéssel töltik.

De a közszemlére tett koponyák és az áldozatok vészterhes nyomai hamar elrettentik a keresztény katonát, aki, mintegy kárpótlásul, örömmel beszéli ki magát a vásár leírásakor.

A piacon megtalálható – írja – „minden dolog, ami csak a földkerekségen fellelhető.” És később elmagyarázza, hogy még több dolog is, ami az élelmet, a csemegéket és az ezüstműveket illeti. Ezt a főteret árkádok veszik körül, és teljesen olyan, mint Salamancában. Naponta átmegy rajta – el akarja velünk hitetni – legalább hatvanezer ember. Minden fajtának vagy árunak megvan a saját utcája, anélkül, hogy valami kavarodás támadna ebből. Mindent darabra és mérték szerint árulnak, nem súly szerint. És nem tűrik meg a csalást sem: a zűrzavar közepette mindig jár-kel titokban néhány buzgó tisztviselő, aki összetöri a hamis mértékeket. Tíz vagy tizenkét bíró ült a baldachin alatt, ők döntenek a piaci civakodásokban, az utólagos fellebbezés lehetősége nélkül, méltányosan, a nép szeme előtt. A főtérre hozzák a rabszolgákat eladni, hosszú rudakhoz kötözve és a nyakuknál megbéklyózva.

Árulnak ott – írja Cortés – arany- és ezüstékszereket, ólom-, sárgaréz-, vörösréz- és ónékszereket; csontokat, csigákat és tollakat; csiszolt köveket és nyerseket; vályogtéglát és téglát, feldolgozott és feldolgozni való fát. Aranyat is árulnak, szemcséket vagy por alakban, tollból készült tokban őrizve, amelyek az általánosabban használt magokkal együtt pénzként szolgálnak. Van utca a vadá­szat számára is, ahol megtalálható minden madár, amelyeket csak összegyűjt a változatos mexikói éghajlat, úgymint foglyok és fürjek, tyúkok, vadkacsák, légy­csapók, csörgőrécék, gerlék, galambok és kismadarak dobozkákban; fülesbaglyok és papagájok, sólymok, sasok, vércsék, karvalyok. A ragadozó madaraknak árul­ják a pihéit is fejjel együtt, és külön is körmeiket és csőreiket. Vannak itt házi- és vadnyulak, szarvasok, dámszarvasok, rágcsáló agutik, vakondokok, pelék és kiskutyák, melyeket kasztrálva nevelnek fogyasztásra. A gyógynövényárusoknak is van utcájuk, ahol gyógyító füveket és gyökereket árulnak, ezek empirikus ismerete alapította meg az orvostudományt: az indiánok több mint ezerkétszáz fajtát ismertettek meg doktor Francisco Hernándezzel, II. Fülöp udvari orvosá­val, Új-Spanyolország Pliniusával. Ezenkívül a gyógyszerészek kenőcsöket, flastromokat és gyógyító szirupokat is ajánlanak. Vannak borbélyüzletek is, ahol mossák és borotválják a fejeket. Vannak olyan házak, ahol fizetségért lehet enni és inni. Sok a tűzifa, ocote-fenyőágak, szén-, meg agyagból készült parázstartók. Gyékények az ágyak számára, és más, finomabb gyékények a szobák és a termek borítására. Zöldség nagy mennyiségben, és főleg hagyma, fokhagyma, borágó, kerti zsázsa, vízitorma, sóska, kárdi és aranybojtorján. A capulí és a szilva azok á gyümölcsök, melyeket leginkább árulnak. Méhek méze és méhviasz; kukorica­szárból készült cukor, olyan sűrű és édes, mint a cukornádból készült; agavéból készült méz, amiből cukrot és bort is csinálnak. Cortés, leírván ezeket a mézeket V. Károly császárnak, elbűvölő egyszerűséggel azt mondja: „jobbak, mint a mézszirup!” A függönynek, ruháknak, köpenyeknek és kendőknek való pamut­szövetek pedig a granadai szövetárudákra emlékeztetik. Úgyszintén találhatóak itt takarók, saruk, kötelek, édesgyökerek és agavéból készült sütemények. Vannak növényi levelek, amelyek papírul szolgálnak. Vannak illattartók, ámbrafából nyert folyadékkal, tele dohánnyal. Festékek minden színben és árnyalatban. Zsályaolaj, amit egyesek a mustárhoz, mások pedig a bolhaútifűhöz hasonlítanak, mellyel a vízzel nem lemosható festést készítik: még őrzi az indián ezen festékek csillo­gásának titkát, csészéinek és faedényeinek egyetlen díszét. Vannak szarvasbőrök szőrrel és anélkül, szürkék és feketék, mesterségesen festettek, nutria-, borz- és vadmacskabőrök, kikészítve és cserzetlenül. Mindenféle alakú és minőségű kor­sók, köcsögök és egyéb edények, festettek, zománcosak és egyszerűen agyagból égetettek. Kukorica és kukoricakenyér, sokkal finomabb, mint az Ismert Szige­teken, vagy akár a Szárazföldön. Friss és sózott halak, nyersen és elkészítve. Tyúktojás és libatojás, és egyéb madarak tojásából készült lepények.

A tér zúgása és zaja olyan – írja Bernal Díaz –, mint amilyen Rómában vagy Konstantinápolyban lehetett. Mintha szédelegnének az érzékek, az egész olyan, mintha Brueghel álmodta volna meg, ahol is a tárgy allegóriáját a lelki áhítattal teszi teljessé. E festői zavarban a konkvisztádor jön-megv a vásár utcáin, és emlékei között különös és lüktető káosz képét őrzi meg: formák keverednek egymással, mint petárdák robbannak a színek, a füvek és fűszerek pikáns illata pedig felcsigázza az étvágyat. Járkál a konkvisztádor, a kosárból pedig valóságos paradicsomi bőségben csordulnak a gyümölcsök: színes gömbök, áttetsző bubo­rékok, fürtös lándzsák, pikkelyes tobozok és leveles torzsák. A kerek szardíniás tálakban mint az ezüst és a sáfrány fényei tükröződnek az uszonyok és farkak legyezőt formázó szegélyei, egy hordóból kibukkan a hal hatalmas, hosszú bajuszú, álmélkodó feje. A madarászok utcáiban szomjas csőrök, kék és meggyszín szárnyak, kitárva, mint ernyedt legyezők, szilárdan kapaszkodó gacsos lábak, akárha gyökerek volnának, kemény és kerek szemek, mint a halott madár szemei. Odébb a növények magjainak halmai emelkednek, feketék, vörösek, sárgák és fehérek, mind csillogók és olajosak. Megint odébb a vadak zűrzavara, a gerincek dombjai, és a kérges kezek virágai között itt-ott kiemelkedik egy szarv, egy pofa, vagy egy kilógó nyelv, a földön vörös csermely kígyózik, amelyet felnyalni összegyűlnek a kutyák. A vásár másik végén a szövetek és szőnyegek mesterséges kertjei, kőből vagy fémből készült játékok, különösek és hatalmasak, mert mindig csak az a nép érti meg a játékot, mely készíti azt és játszik is vele, a szemfény­vesztők, az ékszerészek, a tímárok és bőrkereskedők, a fazekasok, mind szigorúan céhek szerint csoportosulva, akárcsak az Alsloot-i körmenetekben. A sötét színű edények között szinte elvesznek az árusnő keblei. Karjai úgy siklanak az agyag­ban, mint természetes őselemükben: fület formáznak a kancsókra, és tovább kígyóznak a vöröses nyakakon. A korsók hasát vörös és arany szegély díszíti, melyek nyakláncra emlékeztetnek. A hasas köcsögök mintha ülnének, akárcsak az indián nő, behajlított térdekkel, párhuzamos lábfejekkel. A víz a kancsókba eresztve szinte dalol az illatos anyagban.

A tér legszebb darabjai azonban – jelenti ki Gómara – az arany- és a tollmunkák, ezekből bárminek elkészítik az utánzatát, bármilyen színben. Az indiánok annyira komolyan veszik e mesterséget, hogy ha tollból pillangót, fát, rózsát, virágot, füveket vagy köveket mintáznak, ezek úgy tűnnek, mintha élnének, vagy természetesek lennének. Es megtörténik velük, hogy egész nap nem esznek, ide-oda helyezgetvén a tollat, nézegetvén erről és arról az oldalról, napon, árnyékban és félhomályban, hogy lássák, színéről vagy fonákjáról mutat-e igazán jól, esetleg keresztben, szőrmentében, vagy a visszájáról. És nem teszik le a kezükből egészen addig, míg tökéletes nem lesz a mű. Kevés nemzetnek van türelme ehhez, leginkább annak nincs, ahol a harag uralkodik, akárcsak nálunk.

Így készítik a majmot is, melynek feje és lába mozog, kezeiben orsót tart, mintha fonna, vagy almát, mintha enne. Mindezt nagyra tartották a mi spanyoljaink is: az óvilági ezüstművesek nem érik el ezt a finomságot. Ugyanúgy zománcoznak, sma­ragdokat, türkizeket és más köveket illesztenek foglalatba és csiszolnak, gyöngyöket lyukasztanak…

Bár Bernal Díaz nem a művészetről formál véleményt, de értékítélete jól példázza azt a lelkesedést, ahogyan a konkvisztádorok az indián kézművesekről beszéltek. „Van három indián Mexikó városában – írja –, akik annyira ügyesek faragó- és festőmesterségükben, ahogyan azt Aquinói Marcos, Keresztes János és Crespillo mesélik, hogy ha a híres antik Apellész korában éltek volna, vagy Michelangelo és Berruguete korában, akik a mi időnkből valók, nevüket velük együtt említették volna”.

Az uralkodó minden dolognak, ami csak birodalmában felelhető az ég alatt, aranyból, ezüstből, kövekből vagy toliból készült utánzatával rendelkezik. Az uralkodó a régi krónikákban úgy áll előttünk, mint valamely mesés Mídász, kinek trónja úgy ragyogott, akár a nap. Ha van költészet Amerikában – mond-. hatta a költő –, akkor az az arany székű Moctezumában rejlik. Arany a királysága, arany a palotája, aranyból vannak a ruhái, arany a húsa. És talán ő magának nem kellett volna-e meglebbenteni ruháit, ilymódon meggyőzvén Cortést arról, hogy nem aranyból készültek? Birtokai kiterjedése az ismeretlenbe vész, hírnökei száguldva indulnak a négy világtáj felé, hogy érvényt szerezzenek parancsainak, így válaszolt Cortésnak egy törzsfőnök, mikor az megkérdezte tőle, hogy ő is Moctezuma hűbérese-e:

– De hát, ki nem az ő hűbérese?

Ezen távoli földek urai az év jó részét az udvarnál töltik, elsőszülötteiket pedig Moctezumához küldik szolgálni. Napról-napra hatszáz nemes járul a pa­lotába. Udvartartásuk és szolgáik két-három tágas udvart töltenek meg, és még az utcákon is nyüzsögnek a királyi helyek környékén. A népes kíséret egész nap a király körül lebzsel, de személyéhez nem járulhatnak. Mindnyájuknak egyszer­re adnak enni, az éléstár és az italok terme nyitva áll mindenki előtt, aki éppen éhes, vagy szomjas.

Három- vagy négyszáz legény jött a rengeteg élelemmel, mert akárhányszor csak ebédelt, vagy vacsorázott (az uralkodó), mindenféle étket hordtak fel neki, húst és halat, gyümölcsöket és füveket, amiket csak a földön találni lehetett. És mivel a föld hideg, minden tál és csésze alatt parázstartót is hoztak, parázzsal tele, hogy ki ne hűljenek az ételek.

A király bőrpárnán ült, egy terem közepén, mely szolgáival volt teli, és mialatt evett, enni adott öt vagy hat öregebb nemesnek, kik tőle távol helyez­kedtek el. A fogások elején és végén néhány szolgálólány kézmosó vizet hozott, és sem a kéztörlőt, sem a tányérokat, sem a csészéket, sem pedig a parázstartókat, melyeket már egyszer használtak, nem használták még egyszer. Úgy tűnik, hogy mialatt evett, bolondjaival és nyomorékjaival és ezeknek tréfáival mulatta magát, vagy sípokkal, fuvolákkal, csigákkal, csontokkal, dobokkal és más efféle hang­szerekkel előadott zenét hallgatott. Mellette illatos parázs izzott, a pillantásoktól fából készült paraván védte. Tréfacsinálóinak adta lakomája maradékát, és cso­koládéval telt köcsögökkel ajándékozta meg őket. „Néhányszor – emlékszik Ber­nal Díaz – finomművű aranyserlegeket hoztak, azon kakaóból készült itallal megtöltve, amely, mint mondták, erőt ad a nőkkel való érintkezésben”.

Elvitték az asztalt, az emberek elmentek, megjelent néhány előkelő, majd a bolondok és a táncosok. Az uralkodó dohányzott és pihent, ezután pedig gyékényt terítettek az udvarra, és megkezdődött a tánc, az üreges fák adta ütemre. Éles füttyszóra elhallgatnak a dobok, és feltűnnek a táncosok, díszes köpenyeikben, legyezőkkel, rózsaágakkal, toliból készült csuklyával, melyek sasok, ocelotok és kajmánok fejét utánozzák. A tánc váltakozik az énekkel, mindenki kézen fogja egymást, halk hangon, lágy mozdulatokkal kezdik. Lassacskán egyre élénkebbek lesznek a táncosok, és hogy ne romoljon el a hangulat, soraik között pohárnokok járkálnak, és szorgosan töltögetnek a kancsókba.

„Moctezuma minden nap négyfajta ruhát viselt, és amit egyszer felvett, soha többet nem öltötte magára még egyszer. Minden előkelő, aki csak belépett házába, mezítláb lépett be”, és mikor megjelentek előtte, tartásuk alázatos volt, fejüket lehajtották, és nem néztek arcába. „Némely előkelők – teszi hozzá Cortés – megdorgálták a spanyolokat, azt mondván, hogy amikor velem beszéltek, felmentve érezték magukat, az arcomba néztek, ami tiszteletlenségnek és egy kicsit szégyenletesnek tűnt.” Levették tehát saruikat az előkelők, díszes köpenye­iket szerényebbre cserélték, és hármas tiszteletadással közeledtek felé: „Úr – uram –, nagyúr.” „Amikor a nevezett Moctezuma kijött, ami kevésszer történt meg, mindenki, aki arra járt és az utcákon találkozott vele, elfordította arcát, és mindenki más a földre borult, míg ő el nem haladt” – jegyzi fel Cortés. Egyvalaki lictorként járt előtte, kezében három karcsú pálcával, melyek közül egyet ő vett kezébe, mikor leszállt hordszékéről. Képzeljük el őt, amint előre­megy, hogy Cortést fogadja, két előkelő karjára támaszkodva, gyalog, egy széles utca közepén. Udvartartása hosszú menetben, három sorban kíséri, á falakhoz támaszkodva.

Az uralkodó szenvedélyes vadász volt, solymászai hajtás közben bármilyen vadat el tudtak ejteni, vadászai pedig tömegesen üldözték az élő vadállatokat. Kedves időtöltése a solymászat, gémekre, héjákra, hollókra és szarkákra. Míg mások hurkokkal és csalétkekkel madarásznak, Moctezuma íjjal és füvócsővel lő. Fúvócsöveinek vége és célzója bakarasz hosszúságú és aranyból készült, virágok­kal és állatokkal ékes.

A városban és a városon kívül is vannak palotái és mulatóházai, és mind­egyikben más módon lehet eltölteni az időt. A kapuk az utcákra és a terekre nyílnak, látni engedik az udvarokat a kutakkal, kővel kirakva, akárcsak a sakk­táblák, márványból, jáspisból, porfírból és fekete kőből készült, vörössel erezett és áttetsző falak, cédrusból, fenyőből, pálmából, ciprusból készült tetők, mind­ahány gazdagon faragva. A szobák festettek és gyékénnyel borítottak, más szo­bákat pedig pamut drapériák, nyúlprém és tollak díszítenek. Az imateremben arany- és ezüstlemezeket láthatunk, drágakő berakásokkal. A babiloni kertekben – ahol tilos volt bármiféle hasznos gyümölcsöt termeszteni – lugasok és kilátó­helyek ékeskednek, ahol Moctezuma és asszonyai a felüdülést keresik; nagy kiterjedésű erdők, csodálatos levelű fákkal és virágokkal, nyúlketrecekkel, halas­tavakkal, szirtekkel és sziklákkal, ahol szarvasok és őzek bolyongnak, tíz medence sós és édesvízzel telve, a tengeri madarak és a gázlómadarak minden nemzetsége számára. A madarakat saját természetes táplálékukkal etetik, bizonyos fajtákat halakkal, másokat férgekkel és legyekkel, megint másokat kukoricával, néhány fajtát pedig finomabb magvakkal. A madaraknak háromszáz szolga viseli gondját, mások a beteg madarakkal törődnek. Bizonyos szolgák a medencéket tisztítják, mások halásznak, vannak, akik a madarakat etetik. Olyanok is vannak, akik a madarakat tetvetlenítik, mások a tojásokat őrzik, megint mások kidobják őket, ha megvadulnak, de néhányan a tollukat is fosztják. Más helyen találjuk a ragadozó madarakat, a vércsétől és a kabasólyomtól kezdve, egészen a királysasig megtalálható itt minden. Ponyvák alatt őrzik őket, ülőfákon gubbasztanak. Lát­hatunk itt ketrecbe zárt jaguárokat, ocelotokat, farkasokat, sakálokat, rókákat, kígyókat, macskákat, melyek pokoli zajt keltenek, és őrizetüket megintcsak há­romszáz ember látja el. És hogy semmi se hiányozzon a természet történetének eme pompás múzeumából, van néhány kunyhó, ahol albínó családok, óriások, törpék, púposok és egyéb torzak húzzák meg magukat.

Bizonyos házak magtárul és raktárként szolgáltak, bejáratuk felett nyulat ábrázoló címerpajzs ékeskedett; itt laktak a kincstárnokok, a számvivők és egyéb gazdasági emberek. Más épületekben fegyverház volt, ezeken íj látszott, két tegezzel, bennük dárdák, parittyák, lándzsák és buzogányok, hosszúkás és kerek pajzsok, sisakok, vértek és karvédők, bunkók, kovakő pengével, egy- és kétágú botok, kézzel faragott kerek kövek, és olyan pajzsok, melyek kinyitva a harcos egész testét védték.

A Névtelen Konkvisztádor be akarta járni Moctezuma összes palotáját: négy­szer adta fel, kifáradva.

KORENCSY ZSOLT FORDÍTÁSA

JEGYZETEK

Aiolosz – a szelek királya a görög mitológiában.

Alarcon, Juari Ruiz de – (1581—1639) mexikói származású spanyol drámaíró.

Anáhuac – a Mexikói Fennsík elnevezése, de magát Mexikót is jelenti.

Apellész – (i. e. 4. sz.) görög festő, Nagy Sándor udvari festője.

Berruguete, Alfonso – (1480-1561) spanyol festő és szobrász, Michelangelo tanítványa. Ceres – a földművelés istene a görög mitológiában.

Díaz dél Castillo, Bernal – (1492?-1580) spanyol konkvisztádor és történetíró, Cortés vezetésével részt vesz Mexikó meghódításában.

Díaz, Porfirio – (1830-1915) mexikói államférfi, tábornok. 1876-ban kerül hatalomra államcsínnyel, hatalmát a forradalom dönti meg, 1911-ben.

Humboldt, Alexander von – (1769-1859) német felfedező, utazó, természettudós. Keresztes János – (San Juan de la Cruz) (1542-1591) spanyol szerzetes, író, szónok és költő. 1674-ben szentté avatják.

Mídász – Frígia első királya a görög mitológiában.

Moctezuma, II – (1466?-1520) azték uralkodó, Cortés ellenfele Mexikó meghódításakor. Navarrete, Fray Manuel de – (1768-1809) mexikói szerzetes és költő.

Netzahualcóyotl – (1403-1470) csicsimék uralkodó, bölcselő, költő.

Plinius, Gaius Caecilius Secundus, az ifjabb – (61?—114) római író, fő műve 9 kötetes levélgyűjteménye.

Ramusio, Giovanni Battista – (1485-1557) itáliai humanista, földrajztudós, idézett művében olaszra fordította a nagy felfedezések leírásait.

Solís, Antonio de – (1610-1686) spanyol költő, drámaíró, történész.

Stevenson, Róbert Louis – (1850-1894) skót származású angol író és költő, a Kincses sziget szerzője.

Velasco, Luís de – (?-1564) Új-Spanyolország alkirálya.

CARLOS PELLICER

Ez vagyok

Olmékoktól és majáktól születtem,
meg hegylakó és tengerjáró néptől.
Ez okból
többet tudnak rólam a dolgok,
mint róluk én.
Anyai nagyanyám
bennszülött származék.
Atyai dédapám pedig perui volt.
Több bennem a víz, mint a föld,
és több a tűz, mint az ég.
Mexikó legősibb őse véremben hajózik.
És Quetzalcóatl hídján át
jutottam Jézus Krisztus isteni műhelyébe.
Krisztus az Isten; a többi
csupán érdekesség.
Jobban szeretem a vizet a földnél,
mert megkettőzi a mennyet.
Elemi részecském a szél,
s a tűz úgy lakozik bennem,
akár a Föld közepében.
Az éjszaka jóvoltából
megvonhatom a nappalok mérlegét.
Úgy nőttem föl, miként a fa növekszik
madarak szükséglete szerint.
A jaguár és a kígyó ismer engem.
Az egyik bőrére
a másik szójelét
rajzolom. A leguán és én: két gyermekkori barát.
Van bennem valami, amiről nem beszélek
addig a napig, amidőn megnémul szívem.
Az a nap
ama nap lesz.
Az ég és a föld
üdvös összjátéka.
A kellemetesen átmeneti
állapotra térve pediglen
kimondom, hogy mindenkinek
és mindeneknek élek.
A vadállati gyűlölet
a Költészet lába elé omlik,
és pihen egy picikét
láthatatlan kórusok hangjainál.
Jaj volna nekünk,
ha nem létezne Poézis!
Még hogyha a valóság, a nagyszerű és egyedülvaló,
csupáncsak Krisztusban létezik is.
A Szeretet
teremtette a szerelmet.
Minden dolgok koldusa vagyok,
akit csak a Szeretet gazdagít.
Virág és ének.
Bolivár
a csúcsa magashegyi túráimnak,
hogy széttekintsek a világban.
Szívemben
vígan rejtezik
Assisi Ferenc.
Cuauhtémoc,
irdatlan gyémántkeménység, könnyet nem ejtő,
mindannak láttán.
Szétzúzom és vele építem vissza magam.
Ami csak szeretet, szemembe gyűlik,
hogy felleggé tegyen a síkság felett.
Amikor árnyék fedi az eget,
magamra emlékezni mindig újjászületek.
Ő, az Éj, ő tanít
Világyetemetet vigyázni.

Itt vagyok, ím, álmokból kifosztva,
úton ismeretlen valóság felé.

Sorok Che Guevarára

A Forradalom vándorlángja volt,
Fáklyaláng most mindnyájunk kezében.
A váll volt, amely tartja a vihart.
Tétlen gyümölcsök csupasz fája most.

Sajtoljunk testünk párlatából
szilárd anyagot az illanó időnek,
hamar emlékké hogy ne oldódjék,
élő gyújtólángunknak megmaradjon.

Eleven halála hívás mindnyájunknak,
a láng a tűz előfutára,
boldog híre tartja bennünk a lelket,
nehogy belehaljunk álmainkba.

Az éjszaka eltörlése,
de nem a csillagoké.
Minden tüzes porcikánk
hallja hát, és lássa.
Lássa, és hallja,
hallja, és lássa.

Bolívia, az Bolivár, Bolivár a Nap.
Az Andok halomba gyűjti a magasság magányát,
s az őserdő gyűldéje ülésez éjjel-nappal.
Eszmék.
Cselekvések.
Alant a vadon életgyárai zúgnak,
a magasokban pedig halál készül a föld alatt.
Paraszt és bányász:
kezeitekbe adta vérét,
amit kívánt, s amit kíván,
amit örökké szeret,
ami, ha meg sem éred is,
mindig közeleg.

A népek hajnalán vagyunk,
akik egyetlen nép akarnak lenni.
Dél Keresztje ad fényjelet tárt karjaival.
Egyetlen vággyá akarunk mi lenni.
Keblünkre omlik alá
Bolívia fenséges Tetőjéről.
Elpusztít minket, ha nem iparkodunk
dolgozni ezekért, azokért, amazokért.
Szükséges, hogy mi minden nép legyünk.
Bolivár és San Martin
és CHE Guevara ad erre példát.

Lomas De Chapultepec, 1976

JOSÉ GOROSTIZA

Szünetjelek I.

Tenger! Tenger!
Zsigereimben érzem.
Már rá gondolni is
– napjaim sója –
erős ízt ad a gondolatomnak.

JAIME TORRES BODET

Útvesztő

Élve eltemetve
egy véget nem érő
tükörútvesztőben,
magam hallom, hívom,
fürkészem a síkos
hallgatás falában.

Ámde nem találom.

Fülelek, tapintok,
e nagy labirintus
minden visszhangjában
saját hangom szólal,
próbál visszajutni,
fülembe hatolni…

De én nem segítem.

Valaki a foglya
e hűvös és fényes
falakkal körített
tükörútvesztőnek…
Én csak őt utánzóm.
Elmegy, odébbállok.
Visszajő, megtérek.
Alszik, álom száll rám.
„Te vagy?” – kérdem tőlem…

Ám nem adok választ.

Egyazon hang űz most,
sebzi lelkem egyre
– vajon enyém volna? –,
ugyanazon emlék
egyazon visszhangja
e véget nem érő
tükörútvesztőben
élve eltemetve.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI

JUAN RULFO

Nem hallasz kutyaugatást?

– Te magasabban vagy, Ignacio, mondd, nem hallasz valamit, vagy nem látsz valamerre valami világosságot?

– Nem látszik semmi.

– Már közel járhatunk.

– Igen, de nem hallik semmi.

– Nézd meg jobban.

– Nem látszik semmi.

– Te szegény Ignacio.

A férfiak hosszú, fekete árnyéka le-föl mozgott, fölkúszott a kövekre, összezsugorodott, megnyúlt, ahogy a patakparton haladtak. Egyetlen tántorgó árnyék volt.

A hold fölemelkedőben volt a földből, mint valami kerek láng.

– Már biztos közeledünk ahhoz a faluhoz, Ignacio. Neked szabadon van a füled, figyelj csak, nem hallasz kutyaugatást? Emlékszel, azt mondták, hogy Tonaya ott van mindjárt a hegy mögött. De mikor elhagytuk már a hegyet. Emlékszel, Ignacio?

– Igen, de nem látok sehol semmit.

– Elfáradtam.

– Tegyél le.

Az öreg addig hátrált, míg neki nem ütközött a martnak, ott megtámasz­kodott, de nem tette le a terhet a hátáról. Remegett a lába, de nem akart leülni, mert akkor nem tudta volna újra fölemelni a fia testét, amit arra messze még órákkal azelőtt a hátára segítettek. Azóta cipelte így.

– Hogy érzed magad?

– Rosszul.

Keveset beszélt. Egyre kevesebbet. Időnként úgy tetszett, hogy alszik. Időn­ként úgy tetszett, hogy fázik. Reszketett. Tudta, mikor jött rá a fiára a reszketés, mert ő is belerázkódott: a fiú lába úgy vágódott az ágyékába, mint valami sarkantyú. A fiú keze meg, amit az apja nyaka köré kulcsolt, úgy rázta az apja fejét, mint egy csörgőt.

Összeszorította a fogát, hogy meg ne harapja a nyelvét; mikor abbamaradt a reszketés, megkérdezte a fiától:

– Nagyon fáj?

– Egy kicsit – felelte a fiú.

Először azt mondta: „Tegyél le itt… Hagyj itt… Menj egyedül. Majd utol­érlek holnap, vagy ha egy kicsit jobban leszek.” Vagy ötvenszer mondta neki. Most már ezt se mondta.

Ott volt a hold. Előttük. Nagy, vérvörös hold, fénnyel töltötte meg a sze­müket, és még jobban elnyújtotta, elsötétítette az árnyékukat a földön.

– Már nem látom, merre megyek – mondta.

De senki se felelt neki.

A másik ott fönt volt, a hold egészen megvilágította sápadt, vértelen arcát, amely tompa fényt tükrözött vissza. Ő meg ott lent.

– Hallod, Ignacio? Azt mondom, hogy nem látok jól.

De a másik hallgatott.

Botladozva folytatta az utat. Meggörnyedt, aztán újra kiegyenesedett, majd tovább botladozott.

– Ez nem út. Azt mondták, hogy a domb mögött ott van Tonaya. Már átértünk a dombon. De Tonaya nem is látszik, nesz se hallatszik, ami azt jelezné, hogy közel van. Miért nem akarod elmondani, hogy mit látsz, hisz te ott fönt vagy, Ignacio?

– Tegyél le, apám.

– Rosszul érzed magad?

– Rosszul.

– Elviszlek Tonayába, akárhogy is. Ott majd csak találok valakit, aki ápolni fog téged. Azt mondják, van ott egy doktor. Elviszlek hozzá. Órák óta cipellek; nem hagylak itt a földön, hogy akárki végezhessen veled.

Megtántorodott. Tétován lépett kettőt, hármat, de aztán újra nekiindult egyenesen.

– Elviszlek Tonayába.

– Tegyél le.

A hangja halk volt, alig suttogta:

– Le akarok feküdni egy kicsit.

– Aludj ott fönt. Jó erősen foglak én.

A hold egyre magasabban járt, szinte kék volt a tiszta égen. Az öreg verejtékben ázó arca fényben fürdött. Kezével takarta el a szemét, hogy ne nézzen előre, mert a fejét nem hajthatta le, úgy szorította a fia két keze.

– Amit csinálok, nem magáért teszem. Hanem a megboldogult anyjáért. Mert maga az ő fia volt. Ezért teszem. Ő megneheztelne, ha magát ott hagytam volna, ahol megleltem, a földön, és nem vettem volna föl, hogy orvoshoz vigyem, ahogy teszem. Ő ad nekem lelkierőt, nem maga. Már csak azért se, mert én csak gondot, bajt, szégyent köszönhetek magának.

A beszéd megizzasztotta. De az éjszakai szél fölszárította az izzadságát. És a megszáradt izzadságra újra izzadt.

– Ha megszakadok is, eljutok magával Tonayába, hogy ellássák a sebeit, amiket kapott. Pedig bizonyos vagyok, hogy amint fölépül, megint rossz útra tér. De azzal én már nem törődök. Csak jó messzire menjen, hogy ne is halljak magáról. Csak ennyit kérek… Mert maga már nem a fiam nekem. Megátkoztam magában a véremet. A vérének azt a részét, ami éntőlem való, megátkoztam. .Azt mondtam: „Hogy rothadna meg a belsejében az a vér, amit én adtam neki!” .Azóta mondom, mióta megtudtam, hogy maga útonálló, hogy rablásból, ember­ölésből él… Derék embereket öldös. Hogy messzebb ne menjünk, ott a komám, Tranquilino. Aki keresztelte magát. Aki nevet adott magának. Őt is az a balsze­rencse érte, hogy találkozott magával. Azóta mondom: „Ez nem lehet az én fiam.”

– Nézd meg, látsz-e már valamit. Vagy hallasz-e valamit. Te ott fönt meg­teheted, én süketnek érzem magam.

– Semmit se látok.

– Megvert a sors, Ignacio.

– Szomjas vagyok.

– Tarts ki! Már biztos közel járunk a faluhoz. Csak hát már öreg éjszaka van, biztos eloltották a faluban a lámpákat. De legalább kutyaugatást kellene hallanod. Fülelj csak.

– Adj vizet.

– Itt nincs víz. Csak kő van. Tarts ki. Még ha volna is, nem tennélek le, hogy ihass. Senki se segítene téged újra a hátamra, én meg nem bírnálak egyedül fölvenni.

– Nagyon szomjas vagyok, és nagyon álmos.

– Emlékszek arra az időre, amikor születtél. Akkor is ilyen voltál. Éhesen ébredtél föl, ettél, aztán megint elaludtál. Anyád vizet adott neked, mert minden tejét elszívtad. Telhetetlen voltál. És nagyon szilaj. Sose gondoltam, hogy ez a szilajság idővel a fejedbe száll… Pedig így lett. Anyád, nyugodjon békében, azt akarta, hogy erős légy. Azt hitte, hogyha megnősz, a támasza leszel. Nem volt senkije, csak te. A másik gyereke, akivel várandós volt, megölte. De te újra megölted volna, ha mostanáig életben marad.

Érezte, hogy az az ember, akit a vállán visz, már nem szorítja a térdével, és a lábát is lóbálni kezdi, ide-oda himbálja. Mintha odafönn rázkódna az a fej, mintha zokogna valaki.

Úgy érezte, hogy a hajára hatalmas cseppek, alighanem könnycseppek hullanak.

– Sírsz, Ignacio? Megríkatja az édesanyja emléke, igaz? Pedig soha semmit sem tett az édesanyjáért. Mindig gonoszsággal fizetett meg nekünk. Mintha szeretet helyett gonoszsággal töltöttük volna meg a testét. Aztán látja? Most megsebesítették. A barátaival mi történt? Mindet megölték. De őnekik senkijük se volt. Ok aztán elmondhatták: „Nincs senkink, akit sajnáljunk.” De maga, Ignacio?

Már ott volt a falu. A szeme előtt tetők csillogtak a holdfényben. Úgy érezte, hogy összelapítja a fia súlya, mikor a térde az utolsó erőfeszítésbe roggyant. Ahogy az első házakhoz ért, nekitámaszkodott a gyalogjáró korlátjának, és elen­gedte azt a testet, mely olyan ernyedt volt, mintha minden ízét szétszedték volna.

Nagy nehezen lefejtette a fia ujjait a nyakáról – mert a fiú erősen kapasz­kodott belé –, és ahogy megszabadult, hallotta, hogy mindenfelé kutyák ugatnak.

– Hát te nem hallottad, Ignacio? – mondta. – Még ezzel a reménységgel sem segítettél.

BELIA ANNA FORDÍTÁSA

EFRAÍN HUERTA

A hajnal emberei

És aztán itt, a legsötétebb folyó sötét ölén,
a vén város mélységes és ocsmány bugyrában,
a tetovált emberek: szemük mint a gyémánt,
szájuk gyűlölettől meg álmatlanságtól mocskos,
néhány rózsa- vagy liliomszál kezükben,
s izzadság-csóvájuk kétségbeejtő.

Ők azok, akiknek a szíve helyén
egy veszett kutya lapul,
vagy egy közönséges, fényes alma,
vagy egy nyálas-alkoholos üvegpalack,
vagy az éjjeli egy óra moraja,
vagy olyan a szívük, mint bármely másik.

A hajnal emberei ők.
Elvadult szakállú és áldásos,
kőkemény cinizmusú banditák,
ravasz gyilkosok
kegyetlenségük terhével vállukon;
égő fülcimpás, ringó
csípejű homokosok,
nemi erőszaktevők,
a megvetés mesterei,
az ereikben pálinkát hordozók,
meg akik ricsajoznak, vonítanak, akár
a jéghideg lábú farkasok.
A legelhagyatottabb,
a legbolondabb, a legvitézebb:
a legtisztább emberek.

Álmok és remények elesettjei ők,
szemüket fölvetik, bőrük szürke,
torkukban állandó a sírás.
De szólnak. Végül is az éj ugyanaz
mindig, örökké múlandó:
kellemes kínszenvedés, egyszerű vigasz,
a vígság sötét mosolya,
valami másfajta titkolózás,
az enyhén mérgezett életet ismerni
gyáva, lagymatag áram.
A nappalról beszélnek. A nappalról,
amely nem övék, amelyhez nem tartoznak,
amelyben méginkább rabok; a nappalról,
amelyben nincsen más út,
csak a kitartó csöndé
vagy a végső lázadásé.

De tudom, hogy félnek a hajnaltól ők.
Tudom, hogy szeretik az éjt s borzongató leckéit.
Tudok az éjjeli esőről, amelyben
hullára áznak.
Tudom, hogy csontjaikkal a szorongásna
emelnek derűs emlékoszlopot.
Ok meg én tudjuk mindeme dolgokat:
hogy az éjszakai nyöszörgés-sorozat,
miután összekuszálta a karokat és a holttesteket,
miután szenvedélyesen szolgált
a félelem anyjaként,
lármává oldódik,
átható zajongássá,
jeges és cirógató valamivé,
ezüst tüskéjű, hatalmas faterebéllyé,
rudak tartotta drótkerítéssé:
hajnallá. Hajnallá
egy kihívó mell hatékonyságával.

Akkor egy sima, meztelen fájdalom
jő a világra.
S az emberek a hajnal cserepei,
őrködő tigrisek,
madarak ezüstfonalak közt,
hangtörmelékek.
S a hajcsár hajnal mindenüvé beveszi magát:
a megkínzott, gyökerekbe,
a dühtől szétrobbanó palackokba,
a sötétlila fülekbe,
a gyilkosok nyirkos vigasztalanságába,
az alvó gyermekek szájába.

A hajnal emberei pedig újráznak
zajos kimenetellel,
és kacagnak, és meghalnak mint széttaposott gitárok,
tiszta fejjel
és páncélozott szívvel.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

OCTAVIO PAZ

A kék füzér

Izzadtan ébredtem. A nemrég locsolt, vörös téglás kövezet langyosan gőzölgött. Egy szürke szárnyú pillangó szédülten csapkodott a sárgás villanykörte körül. Kiugrottam a függőágyból, és mezítláb átmentem a szobán, óvatosan, nehogy rálépjek egy rejtekéből előbújt, hűsölő skorpióra. Az ablakhoz léptem, és mélyet szívtam a vidéki levegőből. Hallani lehetett a hatalmas, asszonyi éjszaka lélegzését. Visszamentem a szoba közepére, a korsóból az ón mosdótálba öntöttem a vizet, és belemártottam a törülközőt. A nedves ronggyal végigdörzsöltem a testemet és a lábamat, kissé megszárítkoztam, és miután meggyőződtem, hogy nem bújt a ruháim redőibe bogár, felöltöztem, és felvettem a cipőmet. Ugrálva mentem le a zöldre festett lépcsőn. A fogadó ajtajában ült a tulajdonos, egy kancsal, hallgatag ember. Egy kis nádszéken üldögélt, félig behunyt szemmel dohányzott. Rekedt hangon kérdezett:

– Merre, uram?

– Sétálni egyet. Nagyon meleg van.

– Hm, már minden bezárt. És itt nincs világítás. Jobban tenné, ha itt maradna.

Megvontam a vállam, „mindjárt itt vagyok”, dörmögtem, és bevetettem magam a sötétségbe. Eleinte semmit sem láttam. Tapogatózva mentem a köves utcán. Rágyújtottam. Egy sötét felhőből hirtelen előbukkant a hold, megvilágítva egy düledező, fehér falat. Megtorpantam, elvakulva az éles fehérségtől. Enyhe szél fújt. Beszívtam a tamarindus fák illatát. Remegett a virágokkal és bogarakkal teli éjszaka. A magas fű közt tábort ütöttek a tücskök. Felnéztem, az égen csillagok tanyáztak. Arra gondoltam, a világmindenség hatalmas jelrendszer, végtelen lények közti beszélgetés. Tetteim, a tücskök cirpelése, a csillag pislogása nem más, mint e párbeszéd csöndjei, szótagjai, mondattöredékei. Mi lehetett az a szó, melynek én egy szótagja voltam? Ki mondja ezt a szót, és kinek? A járdára dobtam a cigarettát. Fényes kört írt le, parányi szikrákat szórva, mint egy apró üstökös.

Hosszan, lassan mentem. Szabadnak éreztem magam, biztosnak az ajkak között, melyek abban a pillanatban annyi boldogsággal szólítottak. Az éjszaka szemek kertje lett. Egy utcát keresztezve éreztem, hogy valaki ellépett egy ka­putól. Hátrafordultam, de nem tudtam kivenni semmit. Meggyorsítottam a lépteimet. Néhány pillanat múlva tisztán hallottam egy bőrszandál halk kopo­gását a forró köveken. Nem akartam hátranézni, habár éreztem, az árnyék egyre közelebb ér hozzám. Futni próbáltam. Nem tudtam. Hirtelen megálltam. Mielőtt védekezni tudtam volna, egy kés hegyét éreztem a hátamon, és egy nyájas hangot hallottam:

– Ne mozduljon, uram, vagy magába mélyesztem.

Rá sem nézve kérdeztem:

– Mit akarsz?

– A szemét, uram – mondta lágyan, majdnem fájón.

– A szememet? Miért kéne neked a szemem? Nézd van egy kis pénzem. Nem sok, de azért valami. Neked adom mind, ha békén hagysz. Csak nem fogsz megölni?

– Ne féljen, uram. Nem ölöm meg. Csak kikaparom a szemét.

Újra megkérdeztem:

– De mégis, miért kell neked a szemem?

– A jegyesem szeszélye ez. Szeretne egy füzért kék szemekből. És errefelé keveseknek van ilyen.

– Az én szemem nem lesz jó neked. Nem kék, hanem sárga.

– Ej, uram, ne akarjon becsapni. Nagyon jól tudom, hogy ön kék szemű.

– Nem lehet egy embernek csak úgy kivájni a szemét. Mást adok helyébe.

– Ne kényeskedjen – mondta keményen. Forduljon meg.

Ránéztem. Kicsi és törékeny volt. Fél arcát pálmakalap takarta. Jobb kezében nádvágó kést tartott, melyen megcsillant a hold fénye.

– Világítsa meg az arcát.

Gyufát gyújtottam, és az arcomhoz tartottam a lángját. A hirtelen fénytől behunytam a szemem. O határozott mozdulattal szétfeszítette a szemhéjamat. Nem látott jól. Lábujjhegyre állt, és meredten nézett. A gyufa lángja már az ujjaimat perzselte. Eldobtam. Egy pillanatnyi csönd támadt.

– Na, meggyőződtél róla? Nem vagyok kék szemű.

– Ó, milyen ravasz maga – válaszolta. Gyerünk, gyújtson meg egy másikat.

Újra meggyújtottam egy gyufát, és a szememhez emeltem. Az ingujjamnál

húzva rám parancsolt:

– Térdeljen le.

Lerogytam. Egyik kezével a hajamba markolt, hátrafeszítve a fejemet. Rám hajolt, kíváncsian és feszülten, mialatt lassan a szemhéjamig eresztette a kést. Behunytam a szememet.

– Nyissa nagyra – parancsolta.

Kinyitottam a szemem. A lángocska már a szempillámat égette. Hirtelen elengedett.

– Tényleg nem kék szemű, uram. Ne haragudjon.

És eltűnt. A falra könyököltem, a fejemet a kezem közé temettem. Aztán összeszedtem magam. Botladozva futottam egy órán át, a kihalt faluban. Amikor a térre értem, megpillantottam a fogadóst, aki még mindig az ajtóban ült. Némán léptem be. Másnap elmenekültem abból a faluból.

Találkozás

Amikor hazaértem, pontosabban, amikor kinyitottam az ajtót, láttam magam, amint kilépek. Elképedtem, és úgy döntöttem, követem magam. Az ismeretlen – óvatosan írom le ezt a szót – lement a lépcsőn, kilépett az ajtón, és máris az utcán volt. Utol akartam érni, de ő is meggyorsította lépteit, oly módon, hogy a köztünk levő távolság változatlan maradt. Kis idő múlva megállt egy kiskocsma előtt, és belépett a vörösre festett ajtón. Pár pillanattal később már mellette voltam a bárpultnál. Valami italt rendeltem, és megszemléltem az üvegsorokat a polcon, a tükröt, a kopott szőnyeget, a sárga asztalokat és egy halkan beszélő párt. Hirtelen visszafordultam, és hosszan rámeredtem. O zavartan elpirult. „Nem, nem lehet. Egy kicsit elkésett. Én előbb voltam, mint maga. És a hason­lóság nem mentség, mivel nem csupán egyezésről van szó, hanem helyettesítésről. De jobb lenne, ha ön magyarázkodna…” – gondoltam, míg néztem, meggyőződve róla, hogy hallja a gondolataimat.

Halványan mosolygott. Úgy tűnt, nem érti. Beszédbe elegyedett a szom­szédjával. Lenyeltem a dühömet, megérintettem a vállát, és megszólítottam:

– Ne nézzen levegőnek. Ne játssza a hülyét.

– Elnézését kérem, uram, de azt hiszem, nem ismerem önt.

Ki akartam használni elbizonytalanodását és lerántani róla végre az álarcot:

– Legyen férfi, barátom. Felelnie kell a tetteiért. Majd megtanítom, hogy ne avatkozzon mások dolgába…

Hirtelen mozdulattal félbeszakított:

– Ön téved. Nem tudom, mit akar mondani.

– Tévedésről van szó. És egyáltalán, így nem lehet beszélni idegenekkel. Ismerem az urat, képes… – szólt közbe békítőén egy’ vendég.

Ő elégedetten mosolygott. Háton veregetett:

– Érdekes, mintha már láttam volna azelőtt. De meg nem tudnám mondani, hol.

A gyerekkoromról kérdezgetett, születési helyemről és életem egyéb részle­teiről. De nem, semmi sem juttatta eszébe, ki vagyok. Nevetnem kellett. Min­denkinek rokonszenvesnek tűnt. Ittunk néhány pohárral. Jóindulatúan nézett rám.

– Ön nem idevalósi, uram, ne is tagadja. De én védelmem alá veszem. Majd megmutatom önnek, mi Mexikóváros!

Nyugalma feldühített. Majdnem könnyezve megragadtam a kabáthajtóká­jánál, és rákiáltottam:

– Valóban nem ismersz? Nem tudod, ki vagyok?

Vadul eltolt:

– Ne etessen butaságokkal. Ne akarjon verekedést, és ne kötekedjen.

Bosszúsan néztek rám. Felálltam, és a többiek felé fordultam:

– Megmagyarázom önöknek a helyzetet. Az úr becsapja önöket, az úr egy csaló…

– És maga egy félkegyelmű – ordította.

Rávetettem magam. Szerencsétlenségemre megcsúsztam. Míg a pultra akar­tam támaszkodni, ökölcsapásokat mért az arcomra. Szó nélkül, vak dühvel vert.

– Hagyja már, részeg – avatkozott bele a csapos.

Szétválasztottak minket. Felemeltek, és az árokba hajítottak:

– Eszébe ne jusson visszajönni, vagy hívjuk a rendőrséget.

A ruhám elszakadt, a szám megdagadt, a nyelvem kiszáradt. Nagy nehezen köptem egyet. Mindenem fájt. Kis ideig nem mozdultam, füleltem. Egy kő, valami fegyver után kutattam. Semmit sem találtam. Bent nevettek és énekeltek. A pár kijött; az asszony szenvtelenül rám nézett és nevetni kezdett. Egyedül éreztem magam, kivetve az emberek világából. A düh után szégyent éreztem. Nem, a legjobb hazamenni és várni, majd máskor. Lassan elindultam. Egész úton ezen gondolkoztam, még ma sem jön álom a szememre: és ha nem ő volna, hanem én?…

BOGDÁN KRISZTINA FORDÍTÁSAI

JAIME GARCÍA TERRÉS

A boszorka

Boszorka, mondogatták,
mert magányos tüzet álmodott
testének minden egyes
porcikája. Ment,

mendegélt hallgatag,
amíg a parlagra nem ért.
S érezte hirtelen, hogy keze
éget, mint a nap. Virág-
lavina perzselte a síkot.

„Boszorka, boszorka”,
kiáltozták a kölykök.

A levegőég távol partján
magányos és forró
könnyeket ontott. Minden
este ugyanott.

Fénnyel telítve. Jámbor,
néma imáktól fuldokolva.

S a levegőég
távol partján, most is,
láng sziporkáz, ha tűnt
emléke kisarjad;

„boszorka” motyogják
gyermeki hangok.

RUBÉN BONIFAZ NUÑO

Senki sem megy ki…

Senki sem megy ki. Mikor
Mexikóban esik, szinte csak egyet
lehet tenni: bezárkózni
valami kisszerű hadiállapotba,
nyolcvan percesnek gondolni az órát,
merthogy a könnyek órája az.

Merthogy annak az ideje, amidőn
gyászos szivarvégről hamut hintve
magunkra, viaszos fényben virrasztunk
valamely hulla-emlékünk fölött;
annak az ideje, hogy gyakorlatozva
szoktatjuk magunkat reggeleink elvesztegetéséhez,
hogy aztán ne tudjunk mihez kezdeni este.

És arról sem feledkezhetünk meg,
hogy zajlik az élet, hogy a kutyák
embermód lepik el az utcákat,
és nagyszarvú vezérökrök
vezetnek végzetükbe annyi jó bikát.

Nem felednivaló hasonlóképp
a begyulladt zápfog, vagy az útközben
cipősarokba foglalt gyémánt,
vagy a csömör sem.

Igazat szólva, úgy rémlik.
De nem megfeledkezve, de emlékezve rá,
de esőstül és mindenestül, oly emberiek
a dolgok kívülről, oly határozottan,
hogy' szeretném, ha valamelyikük rám szólna,
csupán a kedvemért,
hogy felelhessek neki: itt vagyok,
vagy hogy: kiáltson, aki él,
pusztán azért, hadd lássam, válaszolnak-e.

Arra gondolok: ha te legalább felelnél.
Ha nyugodtan elbeszélgethetnék özvegyemmel.
Ha érne valamit, amit épp gondolok.

Esik Mexikóban, mintha csak
alkalmat akarna adni, hogy bőrig ázzék az ember,
s induljon fölfedezni, javíthatatlan részeg módján,
a testvériség legbensőségesebb s legalázatosabb
titkát; hogy testvérnek
nevezhessen, ha találkozik veled.
Mert testvérem vagy te. Szeretlek téged.

Talán csak nyelvezet kérdése volna;
egyetértésre jutni a hangok
egymásra következésének típusában,
meg a jelben, amelyre megindulhatnának.

És ismételgetni nekihevülten, úntig,
hogy nincs mit sírni ezen, nem illik.
És mert, igazat szólva, nem oly nagy dolog ez.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI

JAIME SABINES

Néhány sor idősebb Sabines haláláról

Első rész

I.

Engedj pihenni,
engedd ellazítanom a szív izmait
és álomba küldeni a lelket,
hogy szólhassak,
hogy emlékezhessek ezekre a napokra,
hosszabbakat az idő nem ismer.

Alig lábadozunk a szorongásból
és gyöngék vagyunk, halálra rémültek,
kétszer vagy háromszor is fölriadunk könnyű álmunkból,
hogy lássunk téged éjjel és halljuk, hogy lélegzel.
Föl kell ébrednünk, hogy éberebbek legyünk
e zajokkal és emberekkel nyüzsgő lidércnyomásban.

Te vagy a kidönthetetlen törzs, és mi vagyunk az ágak,
ez a fejszecsapás ezért hasít belénk.
Sohasem álltunk haláloddal szemközt
a halálra gondolva,
sosem láttunk benned mást, csak erőt és vígságot.
Nem is tudjuk, hogyan, de hirtelen hozzánk ér
egy visszatérő jelzés,

Isten ajkának megszökött, tüzes kardja,
és reánk hull, reánk hull, lassan-lassan reánk hull.
íme remegünk már a félelemtől,
megfojt a visszatartott sírás,
torkunkat a félelem elszorítja.
Járkálni kezdünk, és nem állunk meg,
sohasem állunk meg éjfél után,
ezen a csönd itatta szanatóriumi folyosón,
ahol éber angyalként virraszt egy ápolónő.
Várni, hogy meghalj, lassú halálunk volt,
a halál kémcsövéből csöpögött el a vérünk,
kicsit meghaltunk, darabokra hulltan.

Nem volt hosszabb óra, mint mikor nem aludtál,
sem nyomorúsággal és iszonyattal sűrűbb alagút,
mint amilyet nyögésed vájt magának,
szegény, megsebzett tested.


II.

A tengerből, a tengerből is,
a tenger vásznáról, mely beborít minket,
a tenger ütéséből és ajakából,
sötét hüvelyéből,
gyomrából,
zord és mély tisztaságából
jön a halál, Isten, az eső
veri a redőnyöket,
az éj, a szél.

A földből is,
a házak hegyes gyökeréből is,
a fák mezítlen, vérző lábából is,
panaszos pocsolyákból, a víz koporsóiból,
kidöntött törzsekből, melyeken most a villám alszik,
és a fűből, amely az égbolt ágainak árnya,
jön Isten, a százkezű béna,
a sokszemű vak,
a mézédes és a tehetetlen.
(Mindenütt távollevő, szerelemmel teli,
süket öreg, gyermekek nélkül,
szíve vérét gyomra kupájába önti.)

A csontokból is,
a vér legsűrűbb savójából is,
a leghívebb savból is,
a legigazabb, legmélyebb lélekből,
a leglelkesültebb étekből,
a májból és a könnyből
jön a halál nagy, feszes hulláma,
a remény hideg verítéke,
és jön Isten nevetve.

Könyvek menetelnek a máglyáig.
Fölmegy a függöny: látni már a tengert.

(Nem én találtam ki a tengert.)


III.

Hétszer száradt le kezem kukoricája,
mielőtt éhségem rátalált volna,
hétszer, ezerszer meghaltam,
és nevetek, mint az első napon.
Senki se mondja: az életről nem tud
többet, mint az ökrök, kevesebbet se, mint a fecskék.
Én mindig férfi voltam, a kutya hű barátja,
a feledékeny Isten fia,
a szél testvére.

Baszd meg a könnyeket! – mondtam
és sírni kezdtem,
ahogyan szülni kezdenek.
Mezítláb állok, szeretek taposni a vízen és a köveken,
az asszonyokon, az időn,
szeretek taposni a síromon növő fűvön
(ha ugyan lesz sírom egy napon).
Szeretem a sárga rózsabokrot,
melyet az éj meglátogat a kertben.
Szeretem kukoricacsuhé nagyapáim,
és szeretem levetett cipőim,
mikor úgy várnak rám, ahogy a reggel.
Baszd meg a halált! – mondtam,
álmom árnyéka,
perverz angyalok ege,
és átadtam magam a halálnak,
ahogyan átadja magát a folyónak a kő,
és a lövés a madarak röpte után ered.

IV.

Beszéljünk Rák Hercegről,
a Tüdő Uráról, a Prosztata Fiáról,
aki szórakozásból dárdákat hajít
a csillogó méhekbe, a hervadt hüvelyekbe,
a közönséges lágyékokba.

Apámnak gyönyörűszép rákos daganata van
a nyaka kezdeténél, a kulcscsontja fölött,
a Jóisten gümője,
a jó halál homokórája,
a „basszátok meg az anyátok!” – mondom én a világ összes napjának.
Rák Úr, Kibaszott Úr,
eszköz az édes, életet teremtő
lények sötét kezében.

Fairattáram négy fiókjában
szeretett neveket őrzök,
családi kísértetek ruháját,
engem kerülgető szavakat
és eljövendő bőreimet.

Vannak ott asszonyi arcok is,
szeretett, magányos szemek
és a coitus tiszta csókja.
És gyermekeim is a fiókokból bújnak elő.
Milyen szép a fa árnya,
mikor a földet éri,
mert ő az érkező fény!


V.

Este kilenctől naponként, hetenként
televíziót nézve, társalogva
várom apám halálának a percét,
így várakozom, három hónap óta.
A munka közben és részegeskedve,
egyedül az ágyamban és a gyerekszobában,
őbenne, aki félelmének foglya,
nemalvásában, tiltakozásában,
az oxigénpalackban és az új nap
őrlőfogai közt, a vak reményt keresve.

Nézem ilyenkor csonttá fogyott testét,
aki apám volt nemrég,
és tűket szúrok a gyönge erekbe,
neki életet adnék, a moccanatlan szájba
levegőt lehelnék…

(A hajamig szégyenkezem magamtól,
mikor ezekről a dolgokról írok.
Átkozott legyen, ki azt hiszi, hogy ez vers!)

Csak azt mondom, nem vagyok ápoló,
sem a halál tenyészbikája,
sem temetői szónok, sem kerítő,
sem az Isten kuktája, sem a fájdalmak papja.
Csak azt mondom, hogy fáj a levegő is…


VI.

Eltemettünk tegnap.
Tegnap eltemettünk.
Földet dobtunk rád tegnap.
Odalent maradtál a földben tegnap.
A föld vesz körül téged
tegnap óta.
Fönt és lent és mindenünnen
lábad és fejed körül
a föld ölel át téged tegnap óta.
A földbe tettünk téged,
földdel vettünk körül téged tegnap.
A földhöz tartozó vagy
tegnap óta.
Tegnap eltemettünk
téged, a földbe, tegnap.


VII.

Minden halottak
egyetlen édesanyja,
földanya, anyánk,
hűvös, mély hüvely,
égbolt-karoddal,
szellő-öleddel,
éji fészkeddel,
halálunk anyja,
fogadd be, védd meg,
vetkőztesd, őrizd,
vess neki véget.


VIII.

Nem halhatsz meg.
A föld alatt
nem halhatsz meg.
Víz és levegő nélkül
nem halhatsz meg.
Tej és cukor nélkül,
bab és hús nélkül,
liszt és füge nélkül
nem halhatsz meg.

Asszony és gyerek nélkül
nem halhatsz meg.
Az élet alatt
nem halhatsz meg.
Földkoporsódban
nem halhatsz meg.
Halotti ládádban
nem halhatsz meg.

A vértelen erekben
nem halhatsz meg.
Kifosztott mellkasodban
nem halhatsz meg.
Tüzét vesztett szájadban
nem halhatsz meg.
Senkit látó szemedben
nem halhatsz meg.
Könnyét vesztett húsodban
nem halhatsz meg.
Nem halhatsz meg.
Nem halhatsz meg.
Nem halhatsz meg.

Eltemettük ruhádat,
a cipődet, a rákot;
nem halhatsz meg.
Csöndedet eltemettük.
Tested lakatra zártuk.
Finom, ősz hajszálaid,
kínod kriptába zártuk.
Nem halhatsz meg.


IX.

Immár nem vagy sehol se,
de a szobád terád vár.
Mama, Juan és Jorge,
várjuk, hogy ránk kiáltsál.
Kaptunk ölelést, részvét-
nyilvánítást, táviratot, levelet
arról, hogy földdé váltál,
de a legkisebb unokád
a szobádban terád vár,
mindnyájan, szót se szólva,
várjuk, hogy ránk kiáltsál.


X.

Ez egy hosszú, rossz álom,
buta, rémítő film a vásznon,
fénytelen alagút ez,
köveit, vizét járom.
Milyen idő, kegyetlen,
óráit, éveit már nem találom,
nem lelek részvétet, se álmot,
jaj, nyitott szemem és lassú halálom!

XI.

Újjászülettél a halál ágyában,
béke teremtménye, mozdulatlanná dermedt,
fekete arcélű nap újszülöttje,
csönd bölcsőjében turbékoló gyermek,
üres ajkat, sötétet nyelsz a vermek
mélyén, nem lát szeme kihűlt szivednek.

Tüdő levegő nélkül, öregemnek
eltemetett ege; már nem ered meg,
csak föld alatti sírásom forrása,
amikor szemem keresi a melled.


XII.

Meghalni annyi csak, mint félreállni,
úgy elrejtőzni, hogy nem talál senki,
a part legének úszva nekivágni,
és titokban mindenütt jelen lenni.

Meghalni annyi, mint mezítlen várni,
hogy búvóhelyed lehessen a semmi,
hol az Úristen marka a kíváncsi
magzatot égi melegébe rejti.

Meghalni annyi csak, mint hasonfekve
elégni füstben, mészkőben és csontban,
és földdé válni földdel keveredve.

Kihunyni, ez a halál, lassan s gyorsan,
az öröklétet kortyolgatva egyre,
és lelked széjjel osztva, én halottam.


XIII.

Én apám, én uram és én testvérem,
lágy és erős, lelkemnek hű barátja,
ne merüljön vén tested, drága vénem,
ne merüljön vén tested a halálba.

Ne merüljön szép szíved, kérve kérem,
se homlokod, a tisztaság virága,
se karod, erős fa a hideg télben,
ne merüljön egyik se a halálba.

Szeretem ősz hajad, szigorú állad,
ajkad és szemed, őrizze az élet
domború melled, biztos ívű vállad.

Kitépem az ajtót, perelek érted.
Mintha magamat adnám a halálnak:
apám, én apám, ébredj!


XIV.

Nem törött el a pohár, melyből ittál,
sem csészéd, sem a kémcső, sem a tányér.
Ágyad sem gyűlt ki, hol meghaltál, itt vár,
macskát sem áldoztunk apámért.

Túlél minden. Örökkévaló immár
halálod, és a kín is, amit rám mért.
Az élet minket vad kötélen himbál,
mint téged taszigált a rák, te árnyék.

Eltemettünk, sirattunk, meghalattunk,
igen, halott vagy, kinyúvasztott, meddő,
arra gondolunk, amit meg nem adtunk,

és visszakérünk, légy bár még esendőbb.
Nemléted vett győzedelmet mirajtunk,
mert nem mi valánk poklodba menendők.


XV.

Harminc vagy negyven évig apa voltál,
minden időben életem barátja,
félelmem pártfogója, erős oltár,
tiszta szó és szív, mindenkor kitárva,

meghaltál, mikor hiányod hiánya,
apa, nagyapa, még jobban hiányzik,
gyermek és testvér, véremnek virága,
szemem kendője, párnám mindhalálig.

Meghaltál, kicsit engem is megöltél.
Mert nem vagy, és nem leszünk ettől fogva
ugyanúgy, ahogyan voltunk, közös vér.

Elvesztett téged a világ egészen,
és szegényebbé lett halálod óta,
csak az Isten elégedett egében.


XVI.

(November 27-e)

Lehet, hogy szemed kinyitod, és minket
látsz most?
Hallasz minket?
Kezed idenyújtod egy pillanatra?

Melletted vagyunk. A te ünneped ez,
születésnapod, öreg.
Asszonyod és fiaid, menyeid és unokáid,
mindenki idejött megölelni, öreg.
Mindenképpen hallanod kell minket!
Ne sírj, ahogyan mi sírunk mindegyre,
mert a halálod nem más, csak ürügy,
hogy mindenkiért sírjunk,
azokért, akik élnek.
Ledőlt fal választ el minket,
Istenünk teste, csakis az ő teste.

XVII.

Hozzászoktam, hogy nekem épp olyan légy,
mint embernek a karja, feje, lába.
Téged énvelem így látlak, nem másképp.
Kín ha gyötört, te voltál kínom fája.

Ha lehulltam, voltál szakadék, akként
tudtalak, ám ha éledtem utána,
lettél szellő, veríték, élő árnyék,
asztalon kenyér vagy kenyér hiánya.

Levágva tőled, vagyok félig élő,
fiad belőled lett férfi vagy árnyad,
rozoga lélek, ledőléstől félő,

fájdalmadra feszületem vet árnyat,
ajándékom bot, kő, páfrány, a végső,
fiaim s napjaim, s az örök bánat.

Második rész

I.

Míg a gyerekek nőnek, te a többi halottal
lassan-lassan nem vagy már.
Néztelek éjten éjjel, márványházadhoz mentem,
ez lett a te lakásod, amióta meghaltál.
Elveszted szemed, orrod, füleid is elveszted,
a torkod elnémult vár,
homlokod hasadt bőre koponyádba maródik,
ősz hajszálak búzája kipergett, mélybe hulltál.
Nedvességbe és gázba merült el mindenestül
nemléted, szétesésed, lelkedből semmi sincs már,
a húsod a ruhádhoz válik hasonlatossá,
csontabb láda, ládább csont, együtt pusztuló rímpár.
Nedves föld tömi szádat, bűzös a levegő is,
holt fény szitál a sírnál,
körülölel egészen a csönd, betölti tested,
a vizek leveléből buborék száll – te sírtál.
(Vasárnapi virágok két méterrel fölötted,
csókokat küldenének, de neked ajkad sincs már.)


II.

Míg a gyerekek nőnek, és az órák fecsegnek,
te föld alatti módon, lassan-lassan nem vagy már.
Eltemetett, magányos fény lettél, árnyékgyertya,
irtózat márványcsíkja, hol a nemlét kapirgál.

„Apám” – így szólni könnyű, rád találni
olyan nehéz, Isten lárvája immár,
a remény magja is fáj.

Sírni akarok néha, aztán mégse,
mert kísérteted itt jár,
mintha szakadék volnál, viharos szél,
hideglelésem réme, mi megint ráz,
lepedők alatt bújik,
féregként falja lelkem, hamis szavakat firkál.

Ha annyit mondanék csak: „apa, hagyma,
por, fáradtság, de semmi, semmi sincs már!”
Ha késként szúrhatnám beléd a kínom!
Ha nemléted meginnám!
Ha virrasztva az emlékezet éjén
– nyílt seb, vér bugyogása –
arcod megkaparintnám!

Tudom, hogy sem én, sem te,
bármilyen tallér, hitvány
rézborjú, angyalszárny sem
óvhat meg a haláltól, sem a tajték,
melyben meghal a tenger, a part sírján
homok és szelíd kő sem, semmi sincs már,
a fa sem, árnyékának öregapja,
fattyú napunk sem, melyet faág himbál,
érett, izzó gyümölcs sem, mind lehullott,
pikkely és gyöngy sem, bár a földbe sírt váj,
szépunokád, bácsikád, csuklásod sem,
őrültségem se hív már,
hogy kitépjelek téged a sötétlő időből,
mi ránk e földön itt vár.

(Ecetbuborék, üres időkagyló,
hullámnyi emlék megint szívemig fáj.)

Minden jön, minden múlik,
minden véget ér, nincs már.
De te? de én? mi sorsunk?
a szó, mely kincset kínál?
a szerelem erős fal
vagy fölégetett irtvány?
őrangyalod, a sötétszárnyú gyermek
szétzúzódott e sziklán?

Levágott fejű angyalt tettem koporsód mellé,
s fölibéd földcsomókat, könnyet és követ dobtam,
hogy vissza sose jöjjél, sose jöjj vissza immár.


III.

Tovább forog világunk, idő kereke pördül,
maszkot visel, kit hívnál.
Nap nap után a kín mivelünk újra ébred,
kísértetek, barátok népe silbakol, itt jár,
olykor úgy tűnik, mintha drótszál húzná ki vérem,
az ág virágot nyit már,
a szív is termést érlel, és dal fakad,
hamis bár.

Asszonyban és borokban pihenve, kiürülve,
mint a növény, növekszem, amelyre alkonypír száll,
láthatatlan lángokban
forgó, fölhevített szál.
Mialatt te, vitézlő vígságú, nemes lelkű,
ki szégyent nem ismertél, se gyakorta, se ritkán,
béke vitéze, bíró, Libanon cédrusfája,
Chiapas tölgyerdője, akit remeg a hitvány,
sötétlő és kivégzett gyökered messzi földjén,
rejtőzöl titkok titkán.


IV.

Egy év, kettő, vagy három,
neked mindegy.
Halál órája ketyeg? harangot himbál
néma harangozó, és hangja itt száll,
a föld alól hív anélkül, hogy hívna?
milyen mélységbe hullott kiáltás, végtelenje
fogaknak és toroknak, hogy megint fáj
borzongatóan, és úgy van, hogy nincs már?

Ezért élünk hát, csupán kölcsön kaptuk
karunk, lábunk, arcunkat, hogy a sírnál
visszatérítsük, a verembe lökjük,
egyetlen nedvünk sincs már?
szemünk az éjben kicsurog üregéből,
mikor az ágyban éjfekete kín vár,
az áttetsző nyugalom szélörvénye,
hányinger dobál a halálos hintán?

Ezért halunk meg?
erre való a lélek,
Isten ruhája, öröklét, reménység,
vize a halál záporának kit szán?
milyen halászat ez?
háló foglya a pók, üregéé a cickány?

Gyapotcserjék partján vagy mindörökké,
árnyak tengere apad, dagad immár.


V.

Anyám egyedül, vénségbe merülve,
fájdalom, résztvét nélkül,
halálod és életed sebesültje.

Ezt hagytad itt. Egekig törő vágyat,
buzgalma örök, munkája az árnyék.
Tűzifa mellett álló vén gyümölcsfa,
cikk-cakkos álmaiban újra lát még.
Ezt hagytad itt. Nem így akartad. Másképp.

Elszállt a szél. És itt maradt a házból
a nyitott kút, romokban a gyökérzet.
Hiába sírunk. Isten falát verve,
hajad és inged tépve sem hall téged
senki, soha már, senki se lát többé.
Senki, senki se tér meg. Eltűnt tőlünk
az élet aranypora mindörökké.

                                            SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

JUAN JOSÉ ARREOLA

A váltóőr

Az idegen kifulladva érkezett a kihalt állomásra. Hatalmas bőröndje – nem talált hordárt – halálosan kifárasztotta. Letörölte arcát egy kendővel, és kezével nap­ellenzőt formálva szemlélte a távolba vesző síneket. Rosszkedvűen, elgondolkodva nézett az órájára: most kéne indulnia a vonatnak.

Valaki, ki tudja honnan bukkant elő, lágyan a vállára ütött. Az utazó hátrafordult, olyan vasutasféle öregecskével találta szemben magát. Piros kézi­lámpa volt nála, de oly kicsi, hogy játéknak tűnt. Mosolyogva nézett az utazóra, aki aggódva kérdezte:

– Ne haragudjon, elment már a vonat?

– Nemrég érkezett az országba?

– Azonnal indulnom kell. Holnap T.-ben kell lennem.

– Látszik, hogy önnek fogalma sincs a dolgokról. Amit most tennie kell, az, hogy szállást keres a fogadóban - és egy különös, hamu színű épületre mutatott, mely inkább fegyháznak látszott.

– De én nem megszállni akarok, hanem elmenni a vonattal.

– Vegyen ki egy szobát azonnal, ha egyáltalán van. Ha mégis talál, kösse le egy hónapra, olcsóbban jön ki, és figyelmesebbek lesznek magával.

– Maga őrült? Holnap mindenképpen T.-ben kell lennem.

– Őszintén szólva, a szerencsére kellene bíznia magát. Na de idefigyeljen, mondok néhány dolgot.

– Kérem...

– Mint tudja, ez az ország híres a vasútjáról. Mind ez ideig nem sikerült kellőképpen megszervezni, de már igen sokat tettek a menetrend-kiadás és a jegyárusítás terén. A vasútvonalak behálózzák az egész országot, még a legkisebb és legfélreesőbb faluba is állítanak ki jegyet. Már csak az van hátra, hogy a vonatok betartsák a menetrend utasításait, és tényleg érintsék az állomásokat. Erre várnak az ország lakosai, addig is elfogadják a szolgáltatás szabálytalanságait, és hazaszeretetükből kifolyólag nem adnak hangot elégedetlenségüknek.

– De van egyáltalán vonat, mely megáll ebben a városban?

– Helytelen volna ezt állítani. Mint meggyőződhet róla, vannak sínek, habár kissé rossz állapotban. Néhány helységben egyszerűen csak két földre rajzolt krétacsík jelzi létüket. A jelenlegi feltételek következtében egy vonat sem köteles erre jönni, de semmi akadálya annak, hogy mégis megtegye. Életemben már sok vonatot láttam erre jönni, és ismertem néhány utast, akiknek sikerült fel- szállniuk. Ha türelmesen vár, talán engem ér a megtiszteltetés, hogy felsegítsem egy tágas, kényelmes vagonba.

– És elvisz T.-be az a vonat?

– Miért ragaszkodik annyira ahhoz a T.-hez? Örülnie kell, ha egyáltalán fel tud szállni. A vonaton élete – akarva, akaratlanul – valamilyen irányt vesz. És mit számít, ha nem T. az irány?

– De nekem érvényes jegyem van T.-be. Értelemszerűen ide kell hogy vigyenek, nem?

– Bárki igazat adna önnek. A fogadóban beszélhet olyanokkal, akik elővi­gyázatosságból hatalmas mennyiségű jegyet vettek. Általános szabály, hogy az előrelátó utasok az ország minden pontjába váltanak jegyet. Vannak, akik egész vagyont költöttek jegyekre.

– Azt hittem, T.-be elég egy jegy. Nézze…

– Az állami vasutak következő szakaszát egy olyan utas pénzéből építik, aki nemrég hatalmas tőkéjéből retúrjegyeket vett egy olyan útszakaszra, mely terje­delmes hidakat és alagutakat foglal magába, s melyet a vállalat mérnökei még meg sem terveztek.

– De a T.-be induló vonat már közlekedik?

– És nemcsak az. Valójában számtalan vonat van az országban, melyeket az utasok viszonylag sűrűn használhatnak, de mindig szem előtt kell tartaniuk, hogy nem egy megbízható és tévedhetetlen szolgáltatásról van szó. Vagyis vonatra szállva senki nem várja el, hogy a kívánt úticélhoz vigyék.

– Ez meg hogy lehet?

– Az állampolgárok tökéletes kiszolgálásának érdekében a vállalat kénytelen néhány kétségbeejtő rendelkezéshez folyamodni. Járhatatlan utakon közlekedtet szerelvényeket. Ezek a felderítő vonatok néha évek alatt teszik meg útjukat, és közben az utasok élete jelentős változásokon megy át. Nem ritka a haláleset, de a vállalat, mely mindenre felkészült, virrasztókápolna- és temetővagonokat kap­csol ezekhez a vonatokhoz. A jegyen jelölt állomásra érve a vezető – ez külön megtiszteltetés a számára – a vágányra helyezi az utas gondosan bebalzsamozott testét. Alkalmanként ezek a vonatok olyan útszakaszra érnek, ahol az egyik sín hiányzik. A vagonok egyik oldala sajnos remeg a talpfákra csapódó kövek üté­sétől. Az szintén a vállalat figyelmessége, hogy az első osztályt arra az oldalra teszik, ahol van sín. A másodosztályon utazók megadással tűrik az ütéseket. De vannak részek, ahol mindkét sín hiányzik, itt az utasok egyaránt szenvednek, amíg a vonat teljesen tönkre nem megy.

– Szent Isten!

– Nézze: F. falu egy ilyen balesetből született. A vonat járhatatlan területre tévedt. A kerekeket ledörzsölte a homok, csak a tengely maradt meg. Az utasok annyi időt töltöttek együtt, hogy a kötelező köznapi beszélgetésekből szoros barátságok születtek. Némelyikből csakhamar szerelem lett, és az eredmény az, hogy ma F. haladó szellemiségű, gyermeknyüzsgéstől hangos falu, ahol az apró­ságok a vonat rozsdás maradványai közt játszanak.

– Teremtő isten, én nem vágyom ilyen kalandokra!

– Csak nyugodjék meg, az is meglehet, hogy egyszer hős lesz magából. Ne higgye, hogy nem adódnak alkalmak arra, hogy az utasok bebizonyíthassák bátorságukat és áldozatkészségüket. Nemrégiben kétszáz névtelen utas írta meg vasútunk történetének egyik legdicsőségesebb lapját. Az történt ugyanis, hogy a próbaút alkalmával a vezető időben észrevette az útépítők súlyos mulasztását. Nem volt híd egy mély szakadék fölött. Nos hát, a vezető nem fordult vissza, hanem beszédet intézett az utasokhoz, kicsikarta belőlük a kellő erőfeszítést az út folytatásához. Erélyes utasítására az utasok szétszerelték a vonatot, és minden egyes darabját vállukon vitték át a szakadék túlsó partjára, melynek mélyében ráadásul sebes folyó hömpölygött. A tett oly kielégítőnek bizonyult, hogy a vállalat végleg elvetette a híd megépítésének tervét, ezt ellensúlyozandó, igen méltányos árengedményt léptetett életbe azon utasok számára, akik megbirkóz­nak ezzel a nem mindennapi kellemetlenséggel.

– De holnap mindenképpen T.-ben kell lennem!

– Helyes! Tetszik, hogy nem mond le szándékáról. Látszik, hogy kitart elvei mellett. Menjen egyelőre a fogadóba, és aztán szálljon fel az első erre járó vonatra. Legalábbis próbálja meg, vagy ezren fogják megakadályozni. Amikor végre érkezik egy vonat, a hosszú várakozástól feldühödött utasok tömege kitódul a fogadóból, és elárasztja az állomást. Hihetetlen udvariatlanságuk és óvatlanságuk nemegyszer balesetet okoz. Ahelyett, hogy egymás után szállnának fel, nyomakodnak, legalábbis lehetetlenné teszik a felszállást, öklüket rázva, az állo­más peronjain rekednek. A kimerült és dühöngő utasok megátkozzák viselke­désmódjukat, és még hosszú ideig sértegetik és püfölik egymást.

– És a rendőrség közbeavatkozik?

– Már megpróbáltak minden állomásra egy szakasz rendőrt vezényelni, de a vonatok érkezésének bizonytalansága értelmetlenné és rendkívül költségessé tette e szolgáltatást. Ezenkívül a testület tagjait azonnal megvesztegették a tehe­tősebb utasok: minden csomagjukat nekik adták, hogy kizárólag őket segítsék a felszállásban. Ekkor különleges iskolák felállítására került sor, ahol a majdani utasok viselkedéskultúrát tanulnak és megfelelő képzésben részesülnek. Itt elsa­játítják a mozgó, illetve nagy sebességgel közlekedő vonatra szállás helyes módját. Kapnak egy vértezetet is, mely megvédi őket a többi utas okozta bordatöréstől.

– De a vonaton a további veszélyektől már biztonságban érezhetjük magun­kat?

– Attól függ. Csak azt tanácsolom, jól figyelje meg az állomásokat. Az is előfordulhat, hogy azt hiszi, T.-be érkezett, és az egész csak illúzió. A túlzsúfolt vagonok szabályozására a vállalat kénytelen bizonyos eszközökhöz folyamodni. Vannak látszat-állomások: a sivatag közepén állnak, és valamely fontos város nevét viselik. De elég csak egy kissé résen lenni, hogy rájöjjünk a csalásra. Olyanok, mint a színpadi díszletek, lakosai fűrészporral kitömött figurák. Ezek magukon viselik az időjárás viszontagságait, de néha a valóság hű képét adják: arcukon végtelen fáradtság nyomai látszanak.

– Szerencsére T. nincs innen mesze.

– De jelenleg nem rendelkezünk közvetlen vonattal. Ennek ellenére nem kell elvetnünk a gondolatot, hogy még holnap T.-be ér, mint szeretné. A vasút­vonalak szervezettsége habár nem kielégítő, mégis alkalmanként lehetséges át­szállás nélkül utazni. Láthatja, vannak, akik észre sem vették, mi történik. Jegyet váltanak T.-be. Jön egy vonat, felszállnak, és másnap a vezető bemondja: „T.-be értünk”. Az utasok gondolkozás nélkül leszállnak, és tényleg T.-ben vannak.

– Tudok tenni valamit ennek érdekében?

– Persze, hogy tud. De nem tudni, mire lesz jó. Próbálja meg mindenkép­pen. Szálljon a vonatra azzal az eltökélt szándékkal, hogy T.-be fog érni. Ne beszéljen egy utassal sem. Kiábrándíthatják úti élményeikkel, sőt, fel is jelent­hetik.

– Mit mond?

– A dolgok jelenlegi állása miatt a vonatok tele vannak kémekkel. A kémek, többségükben önkéntesek, a vállalat építő szellemiségének megszilárdítására ál­dozzák életüket. Néha nem tudjuk, mit mondunk, csak beszélünk, beszélünk. De ők azonnal rájönnek a mondat értelmére, bármily egyszerű is az. A legár­tatlanabb megjegyzést vádló véleménnyé ferdíthetik. Ha ön netán elkövetne egy egészen jelentéktelen meggondolatlanságot, minden további nélkül letartóztat­nák, élete hátralevő részét egy börtönvagonban töltené, vagy leszállítanák egy fiktív állomáson, a sivatag közepén. Utazzon bizakodva, egyen minél többet, és addig ne tegye a lábát a peronra, míg T.-ben egy ismerős arcot nem lát.

– De én T.-ben senkit sem ismerek.

– Ez esetben még körültekintőbbnek kell lennie. Az úton, erről biztosít­hatom, számos kísértésnek lesz kitéve. Az ablakon kinézve könnyen a délibáb csapdájába eshet. Az ablakokra ötletes készülékek vannak szerelve, melyek min­denféle ábrándokat keltenek az utasok lelkében. Nem kell gyengének lennünk, hogy higgyünk bennük. A mozdonyból irányítva, bizonyos készülékek zajt és mozgást keltve, elhitetik, hogy a vonat megy. Ennek ellenére a vonat hosszú hetekig áll, miközben az utasok megragadó képeket látnak elsiklani az ablakon át.

– És ez mire jó?

– A vállalat mindezt azzal a becsületes szándékkal teszi, hogy csökkentse az utasok szorongását és az utazás-érzet okozta nyugtalanságot. A cél az, hogy egyszer bízzák magukat teljesen a szerencsére, egy mindenható vállalat kezében, és ne érdekelje őket, hogy hova mennek és honnan jönnek.

– És maga már sokat utazott vonaton?

– Nem, uram, én csak váltóőr vagyok. Igazat szólva, nyugdíjas váltóőr, csak néha-néha fordulok itt elő, hogy felelevenítsem a régi időket. De az utasok mesélnek nekem. Tudom, hogy a vonatok számos falut teremtettek már F.-en kívül, melynek eredetét elmondtam magának. Olykor egy vonat személyzete titokzatos parancsokat kap. Leszállítják az utasokat, általában azzal az ürüggyel, hogy csodálják meg egy bizonyos hely szépségeit. Barlangokról, vízesésekről, híres romokról beszélnek nekik: „Tizenöt percük van, hogy megcsodálják ezt és ezt a barlangot” – mondja kedvesen a vezető. S amint az utasok elég messze vannak, a vonat teljes gőzzel elmenekül.

– És az utasok?

– Néhány napig rémülten bolyonganak egyik helyről a másikra, majd végül összegyűlnek és települést alapítanak. Ezek a váratlan állomások megfelelő helyen vannak, távol minden civilizációtól, elegendő természeti forrással. Válogatott rakományt hagynak ott, fiatalokat, sok nőt. Nem lenne ínyére utolsó napjait egy ismeretlen, festői helyen tölteni, egy lányka társaságában?

A mosolygó öregecske kacsintott, jóságosán és ravaszul nézte az utazót. Ekkor távoli füttyszó hallatszott. A váltóőr felpattant, nevetséges és zavaros jeleket adott le a kézilámpával.

– Ez a vonat? – kérdezte az idegen.

Az öreg, mint aki eszét vesztette, futni kezdett a vágány mellett. Amikor már távol volt, visszafordult és kiáltott:

– Magának szerencséje van! Holnap arra a híres állomására ér. Mit mondott, hogy hívják?

– X! – válaszolta az utazó.

E pillanatban az öregecske eltűnt a tiszta reggelben. De a lámpa piros fénye tovább futott és szökellt a sínek közt, esztelenül, a vonat felé.

A távolból úgy közeledett a vonat, mint egy harsogó bevonulás.

BOGDÁN KRISZTINA FORDÍTÁSA

MARCO ANTONIO MONTES DE OCA

A bohóc búcsúja

Elnyűttem színes porból szőtt ruháim,
tenger fenekén már kedves öltözékem;
vakságra jutottam ásott tó szegélyén,
habja verésétől fáradt folyó partján.

Mindegyre hasztalan kutattam képemet
napraforgóknak sötét tükreibe nézve;
nagy kortyokkal lenyeltem eleven csillogásom,
elvesztettem holdat fényesítő kendőm,
eltűnt a rév, hol térdre hullt az alkony.

Elvesztegettem bensőséges birtoklásomat,
nincstelenségem fényűzését,
az ősi pillantást, mely úgy emelkedik föl,
ahogy fa törzse űzi-követi a lombját.

Hová lettek álmom vízipalotái,
hová az árbocokról tél letépte
hófehér, hatalmas leplek?

A föld magjából röppenő sasok,
a fűrészpor kedves mókái,
minden javaim, szívdobbanással és vígsággal alig mérhetők,
a káosz mely ráncában találtak temetőre?

Hölgyek és urak, kövek és madarak:
az éjét szépsége dönt végül nyomorba minket,
az élet szépsége
tesz bennünket lassacskán bolonddá.

Ó, urak, asszonyok, gyerkőcök, virágok,
szívem utoljára lép föl önök előtt itt:
elnyűttem színes porból szőtt ruháim,
tenger fenekén már kedves öltözékem.

GABRIEL ZAID

Kirké

Szemedben látom hazám, ajkadról lesem dolgom.
Kívánj, ó, bármit, csak azt ne, hogy hagyjalak el.
Partodon ha tört hajóm, fövenyedre ha fekve
boldog sertésed lehetek; semmi se számít.
Napsugarad ragyog rám, hajlék te vagy nekem.
Díjam a szerencséd, javad az én uradalmam.

THELMA NAVA

Jöjj

Jöjj
segíts beleborítani szívemet e könyvborítóba
lexikonba ahonnan bármikor kiolvashatlak
bánatűző ráolvasások kézikönyvébe
jöjj
segíts elfelednem téged
hogy soha többé ne kutassam
pillantásod pillanatról pillanatra
változó nyomát az arcomon
segíts hogy immár elfeledjem
üzekedő szép magányunkat
ha megsegítesz
ígérem hogy nem fürkészem többé már a képed
tükrök vagy egy csésze tea mélyén.

SERGIO MONDRAGÓN

A nap költészete

a bolond költészet napkarimás kalapot hord
a bolond költészetnek eső a köpönyege
és ránk bocsátja aranyos fonalait
és úgy virul mint minden kérdés egyetlen válasza

a bolond költészet lemászik az ég lajtorjáján
fölmászik a reggeli fák tetejébe
a születők szempillájában szunyókál
meg a déli verőfényben merítkezőkében
a szántóvetőkében és az imádkozókéban

a bolond költészetnek csapzott a haja
aluszik éjszakákon
jön és megy nappalonta
meg-megáll
virágillatot szippant s útra kel a fellegekkel

a bolond költészet a vállamban lakozik
a lábadban
pajzán emlőidet lakja
a bolond költészet a nap közepéből fakad
lecsurog derekadon
hajszáladból is megered
ujjhegyedből fölfakad
szemem lőrésein ki-kivillan

a költészet érettünk bolond
hogy megpillantsuk elég hozzá a bűvös négyszög fölvázolása
észak dél kelet nyugat
s látjuk esővel záporozni
szálló széjjel halljuk énekelni
est ölébe látjuk gömbölyödni

a költészet érettünk bolond és ajándékul a nyarat adja
nyarat mely lassan elhalad
évszak-nővérei oldalán

a bolond költészet

OSCAR OLÍVA

Sehol sem találom…

Sehol sem találom
A hivatalból hazajőve hűlt helyét leltem
megnéztem egy füzet alatt is
egy széket odébb toltam
s már-már vonalait kezdtem magamban fölvázolni
Megfogtam egy vizeskancsót s meglepett a finomsága
Elpilledvén nőre vágytam de nem mentem le az utcára
Újraolvastam régi leveleket s ettől elnyűtt kötelékeket
nyálammal ragasztani támadt kedvem
és hajammal kihullott ó-szerelmeket fölidézni
meg lakásokat és barátokat hajdani közelemből
De csak-csak éreztem nálam-létét hajszoltságomban
kéjes gyönyörűségét a gyomromban
(Talán a kertben palántát túrt ki s hangyákat keresett
zsibbadó és hatalmasan nyálzó kígyónyelvére valókat)

                                            CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI

EDMÉE PARDO MURRAY

A falióra

Kinyújtózom, szürke, édes illat árad az ágyneműből. Sietve, bár inkább gépies dolog ez, mint. sietség, az órára nézek, ami az éjjeliszekrényen van. Hány óra?

Kislány vagy még, kislány, aki még alig beszél. Tizenkét óra öt perc.Tizkeöt, ismétled, ha valaki megkérdezi, vagy te magad nézel az ebédlő faliórájára.Tizkeöt, az idő megállt számodra.

Hány óra van, nézek az aranyszínű óralapra. Reggel fél hét. Még van idő. Az édes illatba süppedek, és megpróbálok elaludni. Elmém már éber és suttogni kezd: nehogy késő legyen, csak húsz perc, csak húsz, egy pillanattal sem több. A hangot lassan feloldják az álom zörejei.

Az első születésnapi mulatságod, melyre emlékezel – öt vagy hat éves lehettél. Mamád siet, az előkészületek utolsó simításain kapkod. Te ugyanazzal a kérdéssel zaklatod szünet nélkül. Még mennyi idő van hátra, még mennyi idő van hátra. Ő az ebédlőbe visz, leültet a hatalmas számú, vastag mutatójú fali­órával szemben. Amikor a kismutató ideér, megérkeznek kis barátnőid. És még mennyi idő van addig? A nagymutatónak át kell haladnia ezeken a számokon. De mégis, mennyi idő még? Másfél óra. Annyi? Gyorsan elmegy, válaszolja, és kimegy a konyhába, hogy befejezze a tortádat. Ülsz a széken, a gyomrodba éles fájdalom áll: ma van a születésnapi zsúrod, és neked várnod kell. Ez az idő felér az örökkévalósággal. Sóvárogva vársz, hogy végre felragaszthasd a csacsi farkát, hogy megszerezd a cukorkát a pinata dobozból, és egy lisztestálból szájaddal kiválogasd a pénzdarabokat. Ekkor megtudod, hogy az idő: várakozás.

Újra kinyitom a szemem: a másodperc mutató ugrál: fűrész, mely lemetszi a perceket, és az arcomba vág. Úristen, már ennyi van. Mindjárt sírok. Felállók, kétségbeesetten kerengek a szobában.

A nagy, fehér színű és fekete számjegyű óralap mögött egy inga függ, minden mozdulata egy másodperc, másodpercenként tik-takkol egyet. Mielőtt a mutatók oda érnek, ahová mamád mondta, megérkezik Bettine néni. Őt is meghívták, és mindjárt kezdődik a zsúr. Mialatt vársz, a másodpercek szaporod­nak és hosszabbodnak. A zsúr semminek tűnt, egy múló pillanatnak, habár az ebédlő faliórája járt, a kis- és nagymutató egyre többször járt körbe-körbe. Olyanok a mutatók, mint-egy sánta lábai. Az idő sánta. Érzed, amikor vársz, nem érzed, ha mulatsz.

Nincs időm tornázni, se reggelizni. Éppen csak egy gyors mosakodás. Ki­lenckor aPolancon kell lennem, egy munka miatt. A közlekedés borzasztó ilyen­kor. És ha odaszólok, hogy kicsit kések? A reggel, mint egy lavina ömlik a lakásomra, ha tíz percen belül nem indulok, betemet.

Mamát faggatod, kapsz-e injekciót. Csak ha szükséges, válaszol. Az orvosi váró sötét és szomorú. Megint várni kell. A várakozás ólomsúlyként nehezedik a gyomrodra. Az orvos nem ad injekciót. Miközben a szívedet hallgatja, szereted nézni az arcát, a füleiből kimászó hernyókat. Te is hallani akarod. Belül zajt hallasz, majd némaság. Már megint a zaj. A szíved inga módjára mozog. Belül órát hordasz, felrémlik előtted az ebédlőé. Mama nevet. Az orvos azt mondja, a te órád nem az időt méri, hanem a növekedést. Hálószobád ajtajára ragasz­tószalag kerül. Testvéreiddel kihúzzátok magatokat, mama ceruzával megjelöli, milyen magasak vagytok. A legközelebbi mérésnél már feljebb van a jelzés. Megérted, amit az orvos mondott. Órád két centiméterrel többet mutat.

Tíz percet kések. Barátságosan fogadnak, bár elnézést kérek a késésért. Úgy néznek rám, mintha nem számítana az a néhány perc. Száraznak érzem a bőröm, a szemem, mintha sírtam volna. A mosdóba megyek, a tíz perc az arcomon felér egy éjszakai virrasztással. Most irány a gyűlés, fél tizenegykor kezdődik. Húsz perc múlva tíz óra. Az órától függ, hogy érzem magam, feszültnek, vagy nyugodtnak.

A falióra közepén két lyuk van, az óralapot törékeny üveglap fedi. Az óra megállt, mama felhúzza, imádod ezt a mozdulatot. Belülről kiveszi a kulcsot, az inga mögé rejti. A kulcsot egy lyukba teszi, megforgatja. Most nem tud veled beszélni, mert számol. Az egyik nyílás az ingáé, a másik a tik-takké. Karórájához igazítva állítja be. Fél egytől fél kettőig a legjobb, mert háromszor ugyanúgy üt: tak, tak, tak. Mi történik, ha a szív már nem tik-takkol? Az emberek meghalnak. És ki hal meg, ha az óra már nem tik-takkol? Nem tudom, feleli mama, eltűnődve zárja be az üveglapot, visszateszi a kulcsokat, és egy kis ütéssel beindítja az ingát.

A gyűlésre én érkezem elsőként. Inkább én várok, minthogy rám várjanak. Egyébként biztos elaludtam volna. Ha nem álmodom, ha nem emlékszem, hogy álmodtam, az alvás semmit sem ér, csak időpocsékolás. Egy kolléganő érkezik, üdvözlöm. Jól van, mondja, csak kifutott az időből, mert kávézás közben édes­apjára gondolt, milyen volt az élet, amikor még élt. Irigylem, amiért megen­gedheti magának, hogy ilyen percei legyenek. Miért, hogy őt nem árasztotta el a lavina?

Tizennegyedik születésnapod. A papa úton van. Ebédkor mama egy dobozt nyújt át. Mindenkitől, mondja, á papától is, habár nincs itt. Egy karóra, a szíja fémből van, ha nagy rád, kiveszünk egy-két láncszemet, és kész. Egy lánc a csuklódhoz erősíti az időt. Egy lánc az időhöz erősít téged, hatalmában vagy. Nem kell felhúzni, megy magától. Ha akarod, ha nem, veled, vagy nélküled, jár. Apád óragyűjteményére gondolsz, azt hitted, mindegyik rossz, mert amikor az iskolába vitt, csak a szünetig hagyott ott. Felöltözve, egyenruhában vártad, hogy felkeljen és elvigyen.

A gyűlés folyik. Néhány kérdés megoldódik, néhány függőben marad. Le­hetetlen mindent megbeszélni, késve kezdtünk, habár én pontosan érkeztem, elsőként. Majd befejezzük máskor, egy másik gyűlésen. De hiszen nem sürgős, fordul hozzám valaki. Azért kell gyorsan csinálni, hogy ki ne fussunk az időből. Akkor mi a különbség; ha nem sürgős, gyorsan kell csinálni, ha sürgős, akkor is. Nem tudom, felelem, és anyám arca jelenik meg előttem, amikor megkér­deztem, ki hal meg, ha az óra megáll, és ő ugyanazt felelte, nem tudom.

Elköltözöl. Az ebédlő faliórája nem kerül a kamionba, mama viszi kocsival, hogy ne történjen semmi baja. Az óra már nem az ebédlőben van, hanem a belső folyosón, ahová a hálószobák nyílnak. Az úton megáll az idő. A mama első dolga, hogy felhúzza az órát. A tiktak kísér, miközben elhelyezed a bútorokat és a ruhákat. Azon az éjszakán nem tudsz aludni. Tévét nézel. Egy pár lágyan közösül, amikor szétválnak, üt az óra. Ez jelzés. A képernyőn látott nőben megindul egy óra. Elképzeled, hogy te is így kezdődtél. Egy hamis óra, ha tényleg van örök élet.

Hazamegyek. Lakásom a lavina romjai alatt, gondolom. Az órára nézek, és nem látom, mennyi az idő. Kislányként balkezes szerettem volna lenni, hogy a másik csuklómon hordhassam az órám. Később a jobb kezemen kezdtem hor­dani, most is ott hordom. A lakás rendben van. Gyorsan ebédelek, habár nem sietek. Rágom az ételt, és alig érzem az ízét. Három óra van, megnyugtat, hogy még korán van. Nem tudom, mire van korán. De jóleső érzés.

Nagyanyád meghal, halálát előre tudták és kívánták. Nővéred értesít tele­fonon, pontosan megmondja, mikor történt. Vasárnap reggel, tizenegy óra tíz perckor. Az óra megállt. Mama, a nővéred és te a nagymama lakására mentek, összeszeditek az ingóságait. Egy dobozban .megtalálod nagy, fehér számjegyű fekete óráját, még jár. Nagyanyád szíve megállt, de az óra nem. E pillanatban rádöbbensz, hogy ő valahol él. Két hónap múlva szüleid viharos körülmények közt elválnak. Mama elmegy otthonról, elviszi a dolgait, majdnem mindet. A falióra marad. A papa nem tudja felhúzni. Ettől kezdve nem jár, biztos vagy benne, hogy valami meghalt. Már tudod a választ: ha a falióra megáll, meghal a család, a fal gazdája.

Kora délután van, és már kész a beszámoló holnapra, összeállítottam a nyolcvan névből álló listát, előrehaladtam a hóvégén beadandó munkákban, beáztattam a ruhát, beszéltem mamával, és megkérdeztem, miért hagyta az órát papánál, miért nem vitte magával.

Utolsó éves gimnazista vagy. Történelemórán háborús filmeket néztek. Újra és újra katonák a képeken. A katonák menetelnek, a kamera a csizmákat filmezi. Fekete csizmák, visszapattannak a kövezetről. Egy csizma fent, fent a magasban, egy meg lent. Mint egy fekete körző. A falióra széttárt mutatói. Gyerekkorod óráján bontakozik ki az ütközet. Amikor hazaérsz, mama éppen felhúzza, hallod, hogy üt. De számodra mintha az angyalok, a mennyország, a templom harangjai volnának, nem a pokolé. A te belső órádon veszi kezdetét a téboly, vérrel, halottakkal, sírással. A hálószoba ajtódon levő ragasztós csíkon menetelnek a katonák.

A mai nap jó volt, mert meg tudtam csinálni mindent, amit terveztem. Nem tornáztam, nem is reggeliztem, de ez nem is olyan fontos. Bárcsak egy jó napon halnék meg… Egy jó napon, mely nem olyan, mint a mai. Mikor ne kelljen sietnem, hogy mindent megcsináljak, érezzem az étel ízét, és emlékezzek régmúlt időkre, sírás nélkül ugorjak ki az ágyból, hálát adjak Istennek egy újabb reggelért. Egy jó napon, óra nélkül. Ha visszakapnám gyermekkorom óráját, a tik-takkolóst. Ez az egyetlen, mely most megnyugtat, az egyetlen idő, melynek múlása élvezet. És ott látom mellette mindig anyám alakját. Mindenek közül ez az az időszak, amelyért bánkódom. Vágyódom a fal után, melyen lógott, a ház után, melynek fala volt, a család után, mely e fal gazdájaként halt meg.

Szobádba zárkózol, hogy halljad az órádat, a háború tebenned kezdődik. De ez vad, hangtalan háború. A külső idő kerekedik felül. Utazásaid során felkeresed más városok óráit. Látod, amint apostolok és egyszerű emberek se­reglenek elő lapjaik mögül, amikor ütnek. Látod a „Big Ben”-t képeslapokon. Sétálsz az utcákon, és más népek óráit, az időnek emelt emlékműveiket nézed.

Elteszem a karórámat, leakasztom a konyhait, kiveszem az elemet a dolgo­zószobában levőből. Elteszem mindet. Nem tudom, hagyjam-e az ébresztőórát az éjjeliszekrényen. Akarva-akaratlanul, de bármikor szükségem lehet az időre. Bebújok az ágyba. Az éjszaka némaságában tisztán hallom a falióra ketyegését, melyet magamban hordozok.

BOGDÁN KRISZTINA FORDÍTÁSA

DANIEL LOPEZ ACUÑA

Utazás Oaxacába

Oda termett a város, ahol a tiszta lég a hegyekre települ.
Szél marta agyagban csigaházak, szél csipkézte csigák,
hullámtalanná csillapult tenger maradék fövenyén hajdan
      lakozók.
Némely kövek mint tűz és szél szabta formák: szárnyas kígyók
      röpülnek,
ez itt fogyó hold, az ott veselkedő bika szarva.
Makacsul terjedő kép: vérhalom az erdő, a szirt halált
      vonaglik.
Setét sírok földalatti során haladunk, csontokkal zsúfolt
      urnák mentén.
Kifürkészhetetlen maszk mered a szemöldökfa fölött.
      Ereszkedünk alá.
Rálelhelünk majd a nedvességben a test vízvalóságára.
Még mielőtt az aszályt az eső megzavarná,
te megjössz lakatlan városomba,
még mielőtt szemem a homályra tapadna, mint szívószáj
      szilárd ürege,
fölbukkansz az időből elcsent borús reggel
      laudánuma és pora közt.
Megéledsz abban a régióban, mely kisiklik terveim
      makacs ostromgyűrűjéből,
s én fa kérgébe akaszkodva – tömény nedvével mely bőröm
      rozsdáját marja le –
fémes fejszeél végzetes, ágnyeső csapásává leszek végül.
A szálló szobája, ahol megvagyunk, valami más, mint puszta
      négy fal és tükrök,
te meg én vagyunk az,
                                    konkrétan, testileg.
Elmélyedünk a húsban, araszolva, mígnem jól megértjük:
      az vagyunk mi magunk.
                                    Nem lakozom a testemben, hanem
      a testem vagyok,
és rátaláltam hasonlóságunk értelmére,
mert a testnek és a szónak a meztelenségében,
ebben a lázadásban magunkra ismerünk.

ROGELIO CARVAJAL

Én mindörökké

Ki holt vagy velődig, fordulj meg csontodon,
a föld alatt fehér s fatális
fényekkel világlón,
s vakítsd a reggelt el, teremts tavaszt.
Lángolj madárröptével s jajszavakkal
némán, jelenlevőn, moccanatlan
és élő-eleven bizonyossággal.
Lassúdad tested,
tétova húsod,
évszak élvezője, ajkad –
csönddé tettél ezekkel
engem az utolsó kenetig.

Egy narancsfaágról leszakadt a nap,
s midőn elmégy, fordul veled fejem, mint napraforgó,
aztán a halál jő, és szemeddel tekint rám.

HÉCTOR CARRETO

1976 ősze

                                                            Virgilio Torresnek

Ha majd fölhúzom fekete cipőmet
Nekivágok az óvárosnak
Még ha szűkebbek is már az utcák
Áporodottabb a leányzók nevetése
Megkísérlem visszanyerni minden fal elveszett szagát.
Tömeg tűnik föl ődöngve táncolós lakomákon
Szemüvegünk a műhelyablakokra mered
Furcsállkodva kérdezgetjük
Mi az ott benn?
A kirakatok mögött mintha nem telnék az idő
Halom cipő kukucskál vissza ránk közönnyel
Törékeny örökkévalóságából
És közben bőrszínt váltanak a házak
S a lányok mosolygása elapad
Midőn szoknyáikat is eltűnteti
– lassacskán –
Az éj
Amely már lépked le a lépcsőn.

                              CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI

MÓNICA MANSOUR

Akt (rézkarc)

(részletek)

Rohantam a repülőtérre, hátha még elérlek. Ugyanis kifelejtettél valamit a bőröndödből. Eltetted a ruháidat, a fogkefédet, a hangodat, az illatodat, a kenyérmorzsákat, igen, egész lényedet eltetted és elvitted. De valamit elfelejtettél. Rohantam a repülőtérre, hátha még elérlek, de már elmentél. Távolléteddel kellett visszajönnöm. A ruhásszekrény egyik fiókjába tettem, gondosan kétrét hajtva, nehogy meggyűrődjön, de néha előjön és körüllebeg. Hirtelen átmegy előttem, és belebotlom, mint az utcán egy kőbe. Vagy bal vállam mögül les rám, és olvassa a verset, melyet olvasok. Vagy ellopja az ételemet, vagy a szappant. Rohantam a repülőtérre, hátha még elérlek, mert tudom, hogy szükséged van rá, és hiányolni fogod. De mindegy, őrzöm neked, míg visszajössz, és akkor újra a tiéd lesz.

*

Nézz rám. Tudok nevetni, sírni, szeretni, kívánni. Ki tudom önteni félelmemet mosolyod vonalai közé, szempillád és szemöldököd közé, homlokodra hulló hajtincseid, orcáid, nyelved, fogaid közé. Nézz rám. És amikor már mindent tudsz a szerelemről és az elválásról, elmondom, hogy engem semmi sem véd meg a széltől. Nézz rám. Nincsenek forradásaim, sebeim soha nem gyógyulnak be. Ha a szélről beszélsz, csak lefoszlik a bőröm, és elhomályosul a szemem. Nézz rám. A bőröm elvékonyul, a csontjaim meglágyulnak, a vérem színét veszti. Mondd, hogy tévedek, hogy folyami kavics vagyok. Ne, uram, ne nézzen rám, a folyó is én vagyok, mely körülöleli bokáját.

Azzal kezdem, amit már annyiszor elmondtam: nagyon félek. Félek attól, hogy neked adjam minden véremet, és bőröm darabkáival beszennyezzem há­zadat, félek, hogy nem találok seprűt, hogy összeszedjem és elvigyem darabká­imat, félek, hogy nem szereted a beszennyezett házakat, és addig takarítasz, míg minden ragyog, félek a piszoktól és a tisztaságtól, és még inkább attól, hogy nem tudom nem beszennyezni, és a szennyet nem eltakarítani. Félek a félel­medtől. Félek, mert mindig itt vagy, félek, hogy elmész, és az ember csak az emlékeivel akar maradni, félek, hogy mást szeretek, aki már elment.

Mindezt el akartam neked mondani. De reggelenként nem tudjuk kimon­dani, amit akarunk, mert éppen csak ébredezünk, és még nem fogalmaztuk meg a nap szavait.

BOGDÁN KRISZTINA FORDÍTÁSA

ALBERTO BLANCO

Kétkedő Noé

Hangokat, éneklő hangokat hallok,
lágy nótákat özönvíz örvényéből,
ingó gerendák ropogó robajából.

Eső kopogja álmom, kérkedő víz,
bár hajót is hordoz tenger türelme.

Szép ez a dal, ám a sanda erőszak
– aranyak, dús fák sugalma – kisarjad,
s nő, mint kétség királyi koponyában.

Ember nyomorúsága: át nem látja,
mily tág határ a halálnak hatalma.

E sosem sejtett magányodban töprengsz,
vajon mi várhat maradékaidra,
szenvedsz, szeretnél választ kapni, bármit.

A sötétségből madárrikoltások,
ez, ím, a válasz, senki meg nem érti.

A világból mind elszánhattak volna,
de tartóztatja őket megfontolt hang,
mint pók prédáját gondosan szőtt háló.

Nyomatékosabb az éj érvelése
le- s fölhorgadó lelkifurdalásnál.

A képek közt föltűnik azoké, kik
hívsággal lakoztak omló porondon,
szirten, s hálót merítve dúsan éltek.

A remény vízre szállt, s ím bősz hullámok
kavarják hab nyugalmát, tenger mélyét.

A víg napfényt nem pótolhatja semmi,
kéklő mezők kakas-káprázatát sem,
bár szarvas ellik itt tükrös szalonban.

Nézd s lásd az állatok szorongó csöndjét,
némán fülel mind, így csökken magánya.

Mint távol barmok neszei zenélnek,
úgy szól e csönd, ha foltjuk égbe fordul
pásztoruktól, s öröklétben legelnek.

A szürke ég a ködből már kibomlik,
s a korszak-kezdő első fény lecsurran.

Apadó habon leng Noé bárkája,
ki juhai közt álomra hanyatlott,
s nem törődik többé világ-okokkal.

Jól tudja, túl a nyíló ég határán
sivár lét, feledés kezdődik újra.

CSALA KÁROLY FORDÍTÁSA

MIKES TAMÁS

Mert úgy szerette Isten a világot…

Bizonyos Francisco Robertóval szemben alkalmazott kínvallatásról készült jegyzőkönyv, akit másképp fráter Alonsónak neveznek, ki is Szent Ferenc minorita rendjének tagja.

A Szent Inkvizíció bíróságán, Vera Cruz de Nuestro Senorban, Mexikóban, az Úr 1609. esztendejében, augusztus tizenhetedikén reggel Francisco Robertót dón Juan Beltrán de Gonigo licenciátus és dón Pedro Allende inkvizítor urak elé állították, dón Monquiza licenciátus fővikárius jelenlétében, aki időnként a bírót helyettesíti.

Amikor a vádlott megjelent, közölték vele, tekintettel az ügyben kialakult egyetértésre, beismerő vallomást kell tennie, és lelkiismerete megkönnyítésére bűnbánatot kell tanúsítania.

A vádlott akkor azt mondta, beleegyezik, és kérte főtisztelendőségüket, mihamarabb fejezzék be ügyét.

Azt mondták neki, hogy a szentekre és a misére, valamint a szerzetesek feletti gúnyolódásra vonatkozó beismerő vallomása révén, amit a tanúk is meg­erősítettek, megvan az alap arra, hogy Luther eltévelyedésében osztozó luteránusnak tartsák, s hogy Isten és Szent Anyja iránti szeretetből tanácsolják, mondja meg és nyilvánítsa ki az igazságot mindenre vonatkozólag, amit szent katolikus hitünk ellen tett és mondott, s nevezze meg a személyeket, kik ezt neki sugal­mazták. De a rábeszéléssel sem tudtak többet kihúzni belőle, mint amit a gyó­násban mondott, amellett hozzáfűzte, habár sokat mondott, de nem úgy hiszi.

Azt felelték neki, hogy a fentebb megnevezett inkvizítor urak, a bíró és a tanácsadók megvizsgálták ügyét, és olyan benyomást szereztek, nem beszél igazat, aminek következtében arra a meggyőződésre jutottak, hogy kínvallatásnak kell alávetni. De figyelmeztették, Isten iránti szeretetüktől indíttatva javasolják neki, a kínvallatás megkezdése előtt mondja el az igazságot, mert lelkiismerete meg­könnyítésére erre szüksége van.

Azt felelte, már elmondta az igazságot.

„Ennélfogva – szólt dón Juan Beltrán de Gonigo licenciátus úr –, miután megvizsgáltuk a per okmányait és iratait, kénytelenek vagyunk a jelen levő Francisco Robertót elítélni. Elítéljük vízzel és kötéllel való kínvallatásra, a meg­állapított módszer szerint, hogy kínvallatást végezzenek rajta, amíg csak szüksé­gesnek tartjuk, és még egyéb eszközökkel is, ha konoksága meg nem törik. És állítjuk, abban az esetben, ha kínvallatás közben meghal vagy végtagja törik, úgy ez az ő hibájából történik, nem a miénkből. S hogy így ítéltem, ezt kihirdetjük és megparancsoljuk.”

Azután megparancsolta, vezessék a vádlottat a kínzókamrába, és odavezet­ték.

Azután, mikor már a kínzókamrában volt, az inkvizítor urak és a bíró megkérdezték, nem akarná-e megmondani az igazságot, mielőtt levetkőztetnék. Semmit se felelt, vetkőzni kezdett.

Amikor már levetkőzött, Francisco Robertót újfent kezdték rábeszélni, mon­daná el az igazságot. Azt felelte: „Nem tudom, mit kívánnak hallani kegyelmességeitek.”

Akkor leültették a padra, s a kezére kötelet tekertek, s még mielőtt csomóra kötötték volna, figyelmeztették, mondja el a igazságot.

Azt felelte, ártatlan, de megbocsátja vétküket, az irántuk való szeretetből.

Akkor megparancsolták, kössék csomóra, és csavarjanak egyet a kötélen. Megtörtént.

„Ó, Istenem!” – mondotta.

Akkor megparancsolták, csavarjanak még egyet a kötélen. Megtörtént, s ekkor azt mondták neki, mondja el az igazságot, Isten iránti szeretetből. Erre semmit se válaszolt.

Még egyet csavartak a kötélen. Semmit se mondott.

Még csavartak. Ekkor felnyögött.

Még egyet. Ő csak nyögött: „Ó, ó…”

Megparancsolták, még egyet csavarjanak a kötélen. Megtörtént. Ekkor így szólt: „Senores Inquisitores! Vádolok egy jezsuitát, ki velem volt ott!”

Megkérdezték, mivel vádolja a jezsuitát. Azt felelte, nem tudja.

Megparancsolták, hogy a kötelet, amellyel kezét összehúzták, kössék a padra.

Azután megparancsolták, kössék a padhoz mindegyik kezét egy kötéllel, kössenek kötelet a combjára, a térdére, a hónaljára, és egyet-egyet mindegyik kézfejére.

Azután mindegyik kötél alá botot toltak, a keze fejére, a lágyékára és a lába fejére is, és megkötözték a haját és a karját, és azt mondották neki, Isten iránti szeretetből vallaná be az igazat, mielőtt a kínvallatást újrakezdik.

így felelt: „Kész vagyok Istent szolgálni” – és elsírta magát.

Mert nem akarta megmondani az igazságot, megparancsolták, csavarják meg a jobb kezén levő kötelet. Megcsavarták. Sírt, de semmit se mondott. Megcsavarták a bal kezén lévőt is, s kérték, mondaná el az igazságot. Sírt, és azt kiáltotta: „Bocsásson meg a Szentséges Szűz Mária!”

Akkor megparancsolták, csavarják meg a bal lábánál lévő botot, s kérték, mondaná el az igazságot. Azt kiáltotta, a jezsuita meghalt.

Kérték, beszéljen arról a jezsuitáról, és hogy minek a megtételére és el­mondására kényszerítette őt, s miként halt meg. Azt felelte, semmire se kény­szerítette őt, és nem tudja, miképp halt meg.

Megparancsolták, csavarják meg a jobb lábán lévő kötelet, s kérték, mon­daná el az igazságot. Háromszor felkiáltott: „Jézus, Mária!”

Megparancsolták, csavarják meg a jobb lágyékánál lévő botot. Akkor felki­áltott: „Ó, Uram és a Szent Szűz!” Semmi többet nem lehetett belőle kicsikarni.

Megparancsolták, csavarják meg a bal lágyékánál levő botot. Nyögött, és a fogát csikorgatta.

Megparancsolták, hozzák elő a korsót és a vizet, és kérték, mondaná el az igazságot. Nem mondott semmit.

Megparancsolták, töltsenek bele egy pint vizet. Megtették. Kiokádta, epével és bűzös váladékkal elegyesen, majd elájult.

Akkor a doktor testvért és a segédjét szólították.

Amikor magához tért, fölkiáltott: „Mit akarnak hát kegyelmességeitek, hogy mondjak?”

Azt felelték, mondja el az igazságot.

Azt mondta, megtagadja apját és anyját.

Megkérdezték, miért tagadja meg. Akkor elmondott egy Miatyánkot, és kijelentette, semmi mást nem tud.

Megparancsolták, öntsenek bele egy kannával.

Gyenge hangon könyörgött, ne tegyék, s mindent bevall.

Azt mondotta: „Eresszenek el, és a karthauziak kolostorába megyek, hogy életem végéig imádkozzam kegyelmességeitekért!”

Azt is mondotta, Yucatánba megy, és az indiók szent kútjába öli magát, csak ne kelljen tovább szenvednie.

Akkor a bíró úr megparancsolta, oldják el a padról, és kössék gúzsba.

Leoldották, és a csigához vitték. Amikor a kötelet a könyökére kötötték, felszólították, valljon be mindent, amit eddig elhallgatott. Nem szólt, csak resz­ketett. Akkor bokáit is megkötözték, és megfeszítették.

Megparancsolták, vonják föl. Meghúzták a kötelet. Kétlábnyira vonták a földtől. Akkor a bíró megparancsolta, Isten és az ő Szent Anyja nevében, üd­vösségére vallja be az igazat. Azt is kijelentette, lelkét megmenteni állhatatosan óhajtják, ezért megátalkodott konokságát nem fogják tűrni.

Nyögött, és elájult. Leakasztották. Kisvártatva magához tért. Akkor megpa­rancsolták, mutassák meg neki a vasakat. Megmutatták. Remegni kezdett, és azt mondotta elvették az eszét, és szövetséget kötött az ördöggel.

Megkérdezték, miképp cselekedte ezt.

Azt felelte, elhagyja az ereje, és oldozzák föl.

A bíró úr úgy döntött, félbeszakítják a kínvallatást, mert az irgalom elérte célját. Megparancsolta, oldozzák föl. Eloldották tehát, leültették egy padra, neki inni és enni adtak. Az orvos testvér megkenette.

Akkor senor Monquiza megkérdezte tőle, erőre kapott-e. Azt felelte, igen, már tud beszélni.

Akkor megparancsolta, hozzák be a parazsat. Behozták. Francisco Roberto elsápadt, és kiverte a veríték.

Akkor senor Monquiza azt mondta, most csupán megmutatta ezeket az eszközöket, hogy magába szállva belássa, csupán lelkének alázata óvhatja meg az újabb próbától. Egyúttal megismételte, haláláért maga felel az Úr előtt, ha ismét makacskodik. Megparancsolta neki, öltözzön fel.

Francisco Roberto magára öltötte ruháit, leült a padra, és azt mondotta, soha többé nem lesz megátalkodott, mert ezt parancsolja neki az Anyaszentegyház iránti gyermeki tisztelete és Isten iránti szeretete egyaránt.

Don Alonso inkvizitor úr azt mondotta, helyesen szólott, és ő boldog lenne, ha ezt a szándékot az Úr, és nem a gonosz sugallata idézné elő. Azért megkérte, imádkozzanak együtt, és utána mondja el az igazságot, miképp eleve kérték.

2.

Francisco Roberto vallomása. Elmondotta volt 6 maga, saját szavaival és saját akaratából, a Szent Inkvizíció fent említett bírálnak színe előtt, Az Úr 1609. esztendejének augusztus hava tizenhetedikén, Vera Cruz de Nuestro Senorban.

Miként Señores tudják, tiszteletre méltó rendünk a pápa Őszentségétől és a katolikus Felségtől kapta rendelésül, hogy a hitvallók keresztjét az indiók földjén magasra emelve, elmenvén hirdesse az Igét, és a szent keresztségben egyesítsen mindeneket, akik a pogányságban tévelyegnek. így történt, hogy az elmúlt esztendő adventján rendünk mexikói priorja és a kegyelmes püspök úr engem az indiókhoz küldött. Településről településre járva, e föld eddig járatlan vadonába kerültem, pogányok közé, akiket megtérítettem az anyaszentegyház kebelére, és megkereszteltem a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében, a rám ruhá­zott hatalomnál fogva, hogy jó katolikusokká válva szolgálják az Anyaszentegyházat, és segítsenek a mi rendünknek. Működésem során három temp­lomot kezdtek építeni, és számos község járult Vera Cruz püspökének lábaihoz, hogy pásztort kérjen a nyájnak.

Aclatosnak hívják az utolsó települést, ahol eredményesen működtem. Itt csatlakozott hozzám Gonzalo testvér, Jézus katonája, ki rendje római generáli­sának pátensével jött ide. Jól felszerelt csapat kísérte, s mivel útunk egyfelé vezetett, a vadonnak azon részébe, amit a bennszülöttek Guatemalának neveznek, örültem társaságának.

Három napi járóföldre távolodtunk el Aclatostól, amikor a chiqua törzzsel találkoztunk. Éji szállásunkon törtek ránk, a kísérőinket egy híján lemészárolták. Minket mindenünktől megfosztva, még öltözékünktől is, egy szál ronggyal a derekunk körül hurcoltak magukkal a fogságba. Hajnalban az erdei csapáson valami növény nedvével homlokunkra, karunkra két csíkot festettek. A harmadik fogoly, aki bennszülött indio volt, azt mondta, csak azért nem gyilkoltak le a többiekkel azonnal, mert isteneiknek fognak föláldozni. Azt is mondotta, örül ennek, mert így legalább a maga egébe távozhat, és nem kell tovább gyötrődnie a keresztény mennyországban is, miként ezen a földön. Gonzalo testvér csak annyit jegyzett meg latinul, hozzám intézve a szót: úgy látszik, az Alkirály őfensége katonái még nem hatoltak idáig, azért viselkednek ilyen magabiztos és öntelt módon foglyulejtőink, s ezért tévelyeghetnek még mindig arcátlanul a bálványimádásban. Nem válaszolhattam neki, mert kísérőink gyorsabb menete­lésre kényszerítettek, ez pedig a nyakunkra erősített kalodaszerűség miatt elég nehéz volt, s a lábam alá kellett figyelnem.

Tanyájukon vagy szálláshelyükön föld alatti karámfélébe zártak. A földet levélhalmok borították, alomforma kupacokban. Rajtunk kívül néhány fiatal lány tartózkodott ott, teljesen ruhátlanok voltak, és mindenfajta kötelék nélkül a sarokban guggoltak.

Este lehetett, amikor italt hoztak be, kukoricalepényt és gyümölcsöket. Gonzalo azonban az italt kiöntötte, s engem is figyelmeztetett, cselekedjem hasonlóan, mert bódító méreg van benne, hogy esetleges ellenállásunkat elvegye. Hallgattam rá, mert nem kívántam az Úr színe elé hagymázosan járulni.

Vacsora után én elmélkedésbe merültem, de kisvártatva arra lettem figyel­mes, hogy a fogoly indio utján társam a vértanúságban, beszédbe elegyedik a lányokkal. Azok, nem lévén megkötözve, lábunkhoz gyűltek, és csakhamar áhítatos tekintettel és lélekkel itták Gonzalo szavait, aki tűzbe jött, és oly ékesszólással ecsetelte a rájuk váró kárhozatot meg a mi Urunk mennyországának édességét, hogy az indio könnyekre fakadt, nemkülönben a lányok is. Beszéde végeztével a lányok kiszabadítottak bennünket, és egyikük esdeklőn ölelte át Gonzalo lábát, vajha részesítené őket a keresztségben. Mindketten nekiláttunk, hogy az Úr eme egyszerű bárányait az akolba tereljük: én meggyóntattam és feloldoztam őket, mialatt a maradék italt Gonzalo megáldotta, hogy víz híján ezzel kenhesse meg homlokukat. A gyónás végeztével, mialatt ő befejezte a keresztelést, én egy ott talált olajos edényből egyszersmind az utolsó kenetet is feladtam nekik, hiszen lelkük tisztaságát és békéjét most már nekünk kellett megóvni a halál utáni gyötrelemtől.

A szertartás végeztével imába fogtam, hogy hálát adjak az Úrnak, aki megengedte, szolgálatunkkal ennyi lelket ragadjunk el a Pokoltól, s hogy velük léphetünk majd színe elé, nem pedig üres kézzel, ha holnap üt majd az óránk. Örvendeztem, és forrón kértem Őt, fogadja áldozatunkat engesztelésül gyilko­sainkért is, kik nem tudják, mit cselekszenek.

Ekkor lépett be az ifjú indio. Az egyik lánynak hozott valamit ajándékba, ki mátkája lehetett. Dárdáját az ajtó mellé támasztotta, s igyekezett a félhomály­ban kiismerni magát. Gonzalo, kinek szeme megszokta már a sötétséget, villám­gyors mozdulattal siklott oda a fegyverhez, megragadta, és kiszökött a karámból.

Kintről jajszó hallatszott, majd ugatás, lárma. Az ifjú indio megmerevedve fülelt a kinti zajra. Fegyveréért ugrott, s felfedezve hiányát, térdre vetette magát, majd elterült a földön, akár egy halott. A lányok köré gyűltek, s szapora szóval keltegették. A tolmácsunk pedig fejét fogva kuporodott a földre mellettem, és semmi faggatásra vagy unszolásra sem volt hajlandó válaszolni nékem.

Fertály óra múlva, fáklyás harcosok között visszatért Gonzalo. Ketten hozták a hóna alatt fogva, mivel testét összegúzsolták. Az egyik harcos sietve a karámot tartó oszlopok egyikéhez kötözött, nyakamnál fogva, majd a még mindig holtként heverő ifjúhoz lépett. Parancsszavára az feltérdelt, s néhány szót váltottak, majd a harcos egyetlen mozdulattal ledöfte. Kihúzta belőle dárdáját, a földbe törülte, és intett. A többi harcosok most a tolmácsot és a lányokat is a karám falához kötözték. Még egyszer végigmért bennünket, majd újabb intézésére ketten fel­emelték a halottat, és a csoport távozott.

Amikor magunkra maradtunk, Gonzalo mesélni kezdett. Sikerült az őrt megölnie, de a faluból kivezető ösvényen utolérték, hálót vetettek rá, és újra megkötözték. Mivel még mindig láthatóan fel volt indulva, igyekeztem lelke békéjét visszaadni, hiszen erejére szüksége lesz holnap, amikor majd értünk jönnek. Vigasztaló szavaim némileg megbékítették. Életéről kezdett mesélni. Elmondta, miképp vitézkedett Császári Urunk seregében, mielőtt jézus katonája lett. Mikor Mantovánál rájuk esett a pestis, akkor fogadta meg, szerzetes lesz, ha a fekete haláltól megmenekszik. így vette fel a rend fokozatait, és vált méltóvá a szent missziós munkára. Itt tüzes hangon kezdte ecsetelni azt a nagyszerű művet, amit a Jézus Társaság Isten nagyobb dicsőségére alkotni készül: beszélt társainak osztagairól, akik telepeket fognak építeni, és karddal és igével késztetik a sötétséget a meghátrálásra. O csak előőrse egy nagyobb csoportjuknak, mondta, amely egyheti járóföldre mögötte követik jeleit. Ezért törte magát, hogy megóvja őket a csapdától.

Mivel láttam, megint feldúlja az indulat, azt mondtam neki, Isten bizonyára legjobban tudja, miképp intézze a maga művét, és ezért legyen büszke, az ő szolgálatában hal meg. Azt is mondtam, mekkora kincs, amit kiragadott a Sátán kezéből, megmentve a lányokat a kárhozattól. Ekkor – nem hihettem mást – megszállta a gonosz. Vadul szitkozódni kezdett, majd kijelentette, csak cselből csinálta mindezt, hiszen az indiók voltaképp állatok, akik nem kárhozhatnak el, mert nincs lelkük. S ha mégis volna, értük nem halt meg Jézus a Keresztfán, hiszen a Biblia nem beszél erről a fajról, tehát eleve a Sátán teremtményei. Az ő tettének egyetlen értelme a menekülés lett volna, de hogy őt elfogták, ezzel a többi társai is halálos veszélyben vannak.

Megpróbáltam ellentmondani, de hasztalan. Azt hajtogatta, a kegyesség eszemet vette. Értsem meg, ha nehezemre esik is, hogy egyetlen katonája Jé­zusnak többet ér, mint ezek a koszos állatok együttvéve, akár keresztvíz érte őket, akár nem. Ez mindegy is, mert ha nem esnek társai csapdába, úgyis a lángnak és vasnak adják az egész csürhét. Azért kapták a kiváltságlevelet, hogy a korona jó és megbízható gyarmatokkal rendelkezzék, nem pedig, hogy ezekkel a vadakkal próbálják megtölteni az ültetvényeket, akiknek munkája egy nége­rének felét se éri, de lelkük fenekéig pogányok és lázadók maradnak, akárhogy szelídítsék is őket.

Mikor idáig ért, tépni kezdte kötelékeit, és azt üvöltözte, hogy Jézus Tár­sasága ki fog irtani minden indiót, és pokolra kergeti a kóclelkű barátokat, meg a vízfejű inkvizítorokat egyaránt, akik – a szavait( ismétlem, bocsássanak meg, kegyelmes uraim! – azt hiszik, ugyanolyan ostoba és nehézkes módon kell itt is kormányozni, mint odahaza teszik. E kitörés elvehette erejét, mert végre elhall­gatott.

Mivel szerencsére latinul beszélgettünk, a tolmács csupán az indulatos ha­ragot vehette ki a szavaiból. Miután végre elhallgatott, riadtan tudakolta, mivel vették el a tiszteletre méltó atya eszét a harcosok, azt feleltem, bizonyára vala­mivel megétethették, attól lett ilyen. Igyekeztem kegyes szavakká formálni előbbi szitkait, mintha a méregtől látomás szállta volna meg. Azt mondtam – azt hazudtam, irgalom gyarló lelkemnek! –, hogy a gonosz lélekkel viaskodott, és elűzte innét kemény átokkal. Az indio bólintott, s megjegyezte, a peyotl nedvét itathatták az atyával, attól vélt gonosz lelkeket látni, miként az indián papok, ha szent révületbe merülnek. Hozzátette, ez nem tart sokáig, s utána nagyon szomjas lesz az atya. Azt feleltem neki, el fogja viselni, mert hite erőt ad neki. Az indio ájtatos fohászt mormolt az atyáért, s utána lefordította szavaimat a lányoknak, akik kórusban sóhajtoztak. Az éjszaka hátralévő részében, mivel kö­telékeink nem hagytak minket elaludni, a Miatyánkra és az Üdvözlégyre taní­tottam újdonsült nyájamat, hogy legalább valamit adjak nekik útravalóul.

A karámban nagyon meleg volt már, mire értünk jöttek. Eloldottak minket a faltól, kibontották Gonzalo gúzsát, majd sorra összefűztek minket egy virággal átfont kötéllel. Egy harcos megfogta a kötél végét, és kivezette csoportunkat a napvilágra.

Az erős napfény elvakított, így először csak a zsivajt és a füstölőkből áradó erős illatot éreztem, a copal szagát. Hamarosan azonban visszanyertem látásomat. A falu főutcáján vezettek végig minket. Kétoldalt sokan álltak, dobogtak lábukkal, és kezükben virágot lengettek. A távolból rekedt kürtszó harsant: a Mária napi búcsúkból jól ismertem ezt a cseréptrombitát, aminek hangja betöltötte a kör­nyéket.

Harcosok jöttek kétoldalt mellettünk, akik a sor végén voltunk Gonzalóval. Láttam, szúrós tekintettel nézelődik, és egyre közelebb jön, ahogy a menet a halál felé vonult.

Váratlanul ellökött. A földre estem, és éreztem, a kötél vége arcomba csap. Mire fölálltam, hárman is vonaglottak a porban. Egy harcos, akit nyakán ért saját fegyverének éle, és két falubeli néző, akikkel a jezsuita akkor végzett, amikor a házak közé rohant.

Minden összekavarodott. Pokoli lárma és zűrzavar támadt, kunyhók lob­bantak lángra, távoli sikoltozás jelezte Gonzalo kíméletlenségét, harcosok üvöl­töttek, a trombita rikoltozott: az ünnep félbeszakadt.

Minket a harcosok futva vezettek vissza a karámba, időnként a dárdanyéllel ösztökélve. A bejáratnál lefogtak, és egyenként újra a falhoz meg a cölöpökhöz kötöztek. Egy harcos velünk maradt, s minden hangra fenyegetően fordult a szóló felé. Erre azonban nem volt szükség: odakinn a riadalom lassan elült. Vártam gyilkosainkat, és magamban átkoztam Gonzalót, aki megnyújtja ezeknek az ártatlanoknak a szenvedését. De semmi nem történt, csak az őr meredt ránk gyanakvóan.

Telt az idő, múltak az órák, odakinn beesteledett. Végre fáklyafény mellett belépett a tegnapi harcos, aki olyan szenvtelenül ölte meg az i§ú indiót. Vele két fekete ruhás, ősz hajú, pogány pap érkezett. Már ismertem a ruházatukat korábbról, amikor egy faluban az Alkirály őfensége elfogadott és megégettetett néhányat tavaly. Ezeken is éppolyan vad cifrázatok és mindenféle csöngők lógtak.

A harcos tolmácsunkhoz fordult, és az meghallgatta szavait, amelyek nagyon gondterheltnek tűntek.

– A főnökkel beszélt, atyám – mondta. – A tiszteletre méltó atyának sikerült elmenekülnie. A főnök szerint azonban úgyis el fog tévedni, és akkor elfogják harcosai, akiket keresésére küldött. Mivel azonban ők megígérték papjaikon keresztül a Harc Istenének, neki adják a testvért és mindnyájunkat, most nagyon nagy bajban vannak. Szavukat semmiképp nem szegik meg, de lehet, napokba telik, amíg visszahozhatják a szökevényt. Addig azonban nem tarthatnak ben­nünket itt a karámban megkötözve, mert az isteneknek nem kedves a hibás áldozat. Mivel te nem mutattál eddig szándékot a szökésre, és attól sem tartanak, hogy a lányok vagy én megszökhetünk, szeretnék, ha megígérnéd, békésen megvárod, amíg az áldozat ideje eljön, és se meg nem szöksz, se meg nem ölöd magadat. Amennyiben nem ígéred meg, akkor természetesen még ebben az órában végbemegy az áldozat, bár a papok szerint nem lesz egészen jó. A főnök szeretné, ha türelmes volnál, és nem ingerelnéd az isteneket.

Megkérdeztem, ha teljesítem óhaját, együtt maradhatok-e a többiekkel. A főnök visszakérdezett, miért akarok velük maradni. Akkor utasítottam a tolmá­csot, mondja el, ők immáron az Úr gyermekei, és kötelességem megóvni őket a bűntől, amíg csak velük lehetek. Tudtam, milyen együgyűek az indio keresz­tények, és féltem, tudatlanságból esnek olyan bűnbe vagy vétekbe, ami leront­hatja a kereszténységben nyert kegyelmet.

Mikor a pogány papok megtudták a tolmácstól, ami történt, vadul kiabálni kezdtek. Egymás szavába vágva acsarogtak rám, de a főnök egyetlen intésére elhallgattak. Az pedig egészen elém állt, és szúrós szemét rám függesztve meg­kérdezte, vajon valóban megtérítettem-e a lányokat. A tolmácsnak akartam se­gíteni, ezért mielőtt felelhetett volna, bólintottam. Ekkor a tolmács, talán az Úr sugallatára, elkezdte mondani a Miatyánkot. A lányok kórusban mondták utána. A két vajákoló pap szinte meggörnyedt a pogányságukra hulló szent szavak hallatán. Én pedig, amennyire kötelékeim engedték, kihúztam magam, és kín­zóim szemébe mondtam az imádság megszentelt igéit.

A főnök megvárta, míg befejezzük, majd kést vett elő, levágta a kötelékeimet, és kivezetett a karámból. Kinn alkonyodott. A falu most kihaltnak tűnt, lakói közül csak néhányan lézengtek az utcán, csak harcosokat lehetett látni minden­felé. Meghökkenve bámultak, amint elmentünk mellettük.

A főnök szállására vitt. Ez nagyobb és szebb volt, mint a többi épület, előtte két hosszú árbocféle állt, tele színes tollakkal, csúcsukon egy-egy fehér csontko­ponya. Bevezetve leültetett, és parancsára két nő ennem adott. Kisvártatva a tolmács is megérkezett, és lekuporodott lábunkhoz a földre. A falu papjai léptek be, mind az öten, ahogy megszámoltam, és a fal mellett elhelyezkedtek. A főnök parancsára azonban folytattam az evést, amíg jól nem laktam.

Kegyelmes Uraim, én, a szegény bűnös, nem szeretnék a hiúság vétkébe esni, de higgyék el, a Szent Lelket éreztem magam fölött ezen az estén. Mintha szénnel jelölte volna meg ajkam az Úr, s a ki nem hunyó parázs égetné szívem, oly nagyszerű volt hatalmas Hitünk, amint ajkaimról buzgott. Talán a kiállott és várható szenvedés okozta, talán az Úr szándéka, nem fogom megtudni soha­sem, de szavaim behatoltak a tolmács lelkébe, és olyan ékesszólást adtak néki is, ami megindította a szíveket. Mert egész éjjel szólván, s megjárva a pogányok lelkének kútját, mire eljött a reggel, serény kezek emeltek keresztet a pogányok

véres oltárköve fölé, s a falu minden lelke elém járult, hogy elvezessem őket a forráshoz, miképp a lányokkal tettem volt. És én megkereszteltem őket egyetlen nap alatt, miután minden, oktalanságból eredő bűnüket megbánták.

Mikor este a főnöktől kijelölt szálláshelyemre tértem, és lelkemben számba vettem a nap győzelmét, átvillant rajtam a fekete rémület és keserűség, mert eszembe jutott váratlanul Gonzalo, a méltatlan pásztor. És szívemet szörnyű félelem fogta el, szemem előtt a falu képe bontakozott ki, melynek nincsenek többé lakói, és nincsenek benne hajlékok sem, hahogy a harcosok nem érnék utol a szökevényt. És meggondolva a vad szavakat, melyeket a megpróbáltatás éjjelén mondott, még jobban elrémültem, hiszen tudtam, nincs irgalom nyájam­nak, hahogy eléri könyörtelen társai táborát.

Imámba menekültem, és világosságért esdekeltem, mert úgy éreztem, vak vagyok én, akinek pedig hatalom adatott a nyáj felett, és felelősség az Úr előtt.

Kegyelmes uraim, ha most megvizsgálom a szívemet, csupán az igazságért és az engedelmesség miatt teszem. Mert a magam számára is nagyon szörnyű felidézni azt az éjjelt. így jöhetett a Sátán annak idején a hit bajnokaihoz, de én gyengébbnek és gyarlóbbnak bizonyultam. Talán hiúságomért sújtott ezzel az Úr. ítéljétek meg magatok, amit mondandó vagyok, de kérlek, szándékom ne ítéljétek el!

Íme, itt voltam én és az újdonsült nyáj, melynek tagjait a hitetlenség szakadékának széléről az imént vittem az üdvösséghez vezető útra. Miképp óvhatom meg őket? Ha megmondanám a főnöknek az igazat, nem fog-e tüstént visszasüllyedni a pogányság éjébe? Hazudtam a megpróbáltatás éjszakáján, mivel úgy hittem, a mártírhalál egyesít majd tévelygőt és igazat, elmosván Gonzalo szavait, s a vértanúság eltöröl majd minden földi bajt. Hazudtam, hogy ne maradjon hazugságban a mi hitünk, s most hiúságom és gyöngeségem méri majd rám a büntetést. Hangtalan sírtam, milyen gyors Isten a megtorlásban. Sírtam, de nem nyugodhattam bele, hogy akarata lenne az indiókat a Gonzalo-félék kezére adni. Úgy éreztem, a magam bűne eltörpül az övé mellett. így szülte az egyik bűn a másikat, a hazugság után hiúságra sarkallt a Gonosz. Mert sugallatára elhatároztam, magam járok a dolog végére, megölöm ezt a megátal­kodottat, nyoma se maradjon, testét nyelje el a vadon, hogy az egyszerű lelkek ne a hitben és az' Egyházban csalatkozzanak, rossz szolgája miatt. És utána, így terveztem, pásztori hatalmamnál fogva elterelem e nyájat innét, valahol új telepet alapítok velük, ahol megvetem a boldog hit alapjait, és nyugodtan élhetnek, immár az Üdvösségért! Es ekkor már a terv szükséges része volt Gonzalo halála: lelkemben gyilkossá váltam, a hit nevében, ugyanúgy mocskolva be a szeretet vallását, miképp ő. És így, hazugságra építve az Úr dicsőségét, máris hasonlatossá váltam Gonzalóhoz, kontár módon nyúlva Isten rendeléseibe. így léptem a bűn ösvényére, lábbal tiporva az Angyali Szentnek, rendünk alapítójának véghetetlen bizalmát a Teremtés Urában, és olthatatlan szeretetét, amivel mindig győzedel­meskedett a gonosz fölött.

Én, Szent Ferenc méltatlan követője tehát az éj kellős közepén elhagytam a kunyhót, és egy harcos fegyverét ellopva vágtam neki a sötétségnek.

Kegyelmes Úraim! Távozásom senki se látta, s hamarosan az ösvényen voltam, melyen idehoztak bennünket. Úgy számítottam, Gonzalo csakis a ren­getegen át lappangva közelítheti meg a célját, ha nem akarja, hogy megint elfogják az indiók. így én a járt úton sokkal hamarabb elébe vághatok, s az utolsó táborhely közelében lesben állva, végezhetek vele.

A nap fölkelt, és úton talált. És a forróság egyre nagyobb lett, de én nem lankadtam, a megátalkodottság kitartóvá tett.

Gonzalo alábecsülte társait, azok egy hétnél jóval közelebb jártak hozzá. Már elérték a táborhelyet, tábortüzük füstje mutatta ezt. így én az út utolsó kanyarulatánál a bokrok közé surranva vettem szemügyre őket. Sátrakat vertek, a szekereket körbe állították, s az útra fegyveres őrt küldtek. Innét messziről is megfigyelhetők voltak sisakjaik, vértjeik, kardjuk és a puskák meg számszeríjak. Mindez a reverendák feketéje fölött, számomra vérlázító volt, hiszen láttam, Krisztus nevében ezek leölnék a csecsemőt is!

Már nagyon fáradt voltam. Éhség, szomjúság gyötört, lábam sajgott a ször­nyű meneteléstől. Egyetlen vágyam volt, megpillantani Gonzalót, megölni, mi­előtt szólhatna velük, s utána gyorsan bevégezni. Reméltem, minden teketória nélkül megölnek, látva, mit teszek. Hova is lehetnék? Mostanra a hagymázos tervekből már semmi sem maradt, csak a vágy: megmenteni az indiókat.

És megérkezett. Ruhái rongyokban lógtak, szeme lázasan tüzelt, amint a bokrok között a tábor felé osont. Jobbja görcsösen markolta a lándzsát, amivel idáig utat nyitott magának. Én is megmarkoltam a magam fegyverét. Az éjjeli induláskor egy jókora bunkószerűséget tudtam elvenni, feltűnés nélkül. Hogy végezzek vele, egész a közelembe kellett engednem. Egyetlen előnyöm az volt, hogy nem látott meg, mert figyelmét a füst kötötte le. Úgy terveztem, amikor elhalad a fa mellett, amely mögött elrejtőztem, hátulról sújtom le. Mivel nagyon kimerült voltam magam is, a súlyos bunkóval csak úgy lehettem eredményes, ha a fa is segítségemre lesz. Ezért megmarkoltam az ágat, hogy támaszt találjak.

Odaért elém. Megemeltem a bunkót… és uraim, lesújtott rám az Űr! Az ág letört, és én a lendülettől elbuktam, az aljnövényzetbe zuhanva. Tudtam, ha fölállok, végem: a reccsenésre a hang irányába fordult, és két kézre kapva fegyverét, hátrált a tábor felé. Ha eléri a kanyart, meglátja az őr, és mindennek vége! De erőm épp mostanra fogyott el, mert elvesztettem az eszméletemet.

Mikor magamhoz tértem, az erdő mélyén ültem, egy fának támasztva. Valahonnét füstszagot hozott felém a szél, benne a copal émelyítő illatával. Fölpillantottam: a tolmács állt fölöttem, a törzs harci színeivel kifestve, a harcosok öltözékében, kezében lándzsával. Látva, hogy kinyitottam a szemem, hozzám hajolt, és gyöngéden fölsegített.

Most, hogy jobban körülnéztem, láttam, egy tisztás szélén vagyunk. Háttér­ben, hatalmas fák karéjában, faragott fehér kövekből készült oltár állott, sokkal nagyobb, mint a falubéli kő. Az emelvény közepén fekvő szoboralak szolgált ágyul az ocsmány gyilkosságok áldozatainak, maga is áldozatot mintázott. Ölében most vértől mocskos, mezítelen alak hevert, testtartása és a mellén tátongó seb nem hagyott kétséget, kitépték a szívét. Nem volt olyan messze, hogy ne ismerjem föl, Gonzalo az. Az oltár csúcsán, a füstölő mellett egy tálon alvadt vértől feketülő dolog nem lehetett más, mint a szíve. Azonnal felfogtam: végrehajtották az áldozatot! És a körülötte szerteszét heverő, hasonlóan csupasz hullák mutatták, rajta kívül még sokan jutottak e sorsra!

A fák árnyékából ekkor kivált az öt pap. Önkéntelenül megindultam az oltár felé, ruhámat megnyitva, hogy lecsupaszodjam. A tolmács vállamra tette a kezét: – Maradj, atyám!

– Ti megtagadtátok a Mi Urunkat, ezért én nem vagyok többé a te atyád! – kiáltottam.

– Mi tisztelünk téged. A főnök parancsára ide hoztunk, amikor a harc elkezdődött, hogy bántódás ne érjen!

– Miféle harc? – kérdeztem rosszat sejtve.

– A törzs látta mindkettőtök útját. Gonzalo és társai az Istenek Kövén végezték, nagyszerű áldozatul a Harc Istenének. A főnök velem üzeni, béke veled. A te Istened valóban szeret téged, és bizonyára minket is. De mi csak olyan Istent imádhatunk, akinek egy szája van, és képes minket megvédeni. Ezért úgy rendelkezett, kísérjelek el az erdő széléig, hogy visszatérj a tiéidhez. És megparancsolta, ha közénk jönnél, ne legyen bántódásod soha. De ha mások jönnek, azok ugyanúgy járnak, mint ez az ember és társai.

3.

Señor Monquiza megkérdezte Francisco Robertótól: „Hiszed-é a mi hitünket?”

Francisco Roberto így felelt: „Hiszem és vallom, a Mi Urunk Jézus Krisztus és Istenünk, a Szentháromság Istene. A mi Urunk Jézus Krisztus az ő szent anyjától, Szűz Máriától született, ki fogantatott a Szent Lélektől, szeplőtelenül, miképp azt az Úr elrendelé.

Hiszem és vallom továbbá, hogy a mi hitünk egyedüli igaz támasza és hirdetője a római katolikus Anyaszentegyház. Hiszem, hogy a Pápa Úr Őszent­sége a Mi Urunk földi helytartója, a hit sziklája és csalhatatlan.

Tisztelem és engedelmesen követem ezért akaratát, kinyilatkoztatásait és tanításait, valamint mindazok akaratát és tanításait, akiket az Úr legkegyelme­sebben elöljáróimul kijelölt. Mindenekelőtt hiszem, vallom és kinyilvánítom, hogy a szeretve tisztelt Szent Inkvizíció és annak Atyái kizárólag a lelkem javára és az Isten iránti véghetetlen szeretetből és tiszteletből munkálkodnak, ezért, amit el kellett és majd el kell szenvednem üdvös elégtételként, a magam fejére hárul, mert bűnös voltam és vagyok, amíg csak fel nem oldoz bölcsességük és irgalmuk.”

Ekkor a Señores Inquisitores eltávoztak, meghagyván, adjanak rendes öl­tözéket a gyanúsítottra, és vezessék tiszta cellába. Tanácskozásuk rövid volt, ítéletük irgalmas.

Az ítélet:

„Mivel a Segoviából való Francisco Roberto, ki is fráter Alonso néven a Szent Ferenc-rend tagja, felavatott szerzetes, vizsgálatunk során tanúbizonyságot tett, és töredelmesen beismerte mindazon vétkeit, amelyeket az Üdvözítő s az Anyaszentegyház ellen elkövetett, valamint mindezen vétkeit megbánva, teljes bűnbánatot tanúsított, ezért valljuk, kijelentjük és kinyilvánítjuk az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nevében, hogy őt a hitehagyás vádja alól felmentjük.

Az Úr iránti tiszteletből és szeretetből s az iránta érzett irgalomtól vezettetve, hogy többé őt a Gonosz meg ne kísérthesse, elrendeljük és megparancsoljuk, hogy a szentségek felvétele után cellájában haladéktalanul megfojtassék.”

A fent leírtak mindenben hívek a valósághoz, s ezt pecsétemmel tanúsítom:

Don Alejandro de Monquiza fővikárius, a Bíróság feje.

Az elítélt felvette a szentségeket, és lelke megmenekült. Az ítéletet jelenlé­temben szabályosan hajtották végre. Ezt pecsétemmel és aláírásommal tanúsítom. Egyúttal engedélyezem a katolikus vallás előírásai szerinti eltemetését.

Juan Vargas, a Szent Hivatal titkára.

Az Úr 1609. esztendeje augusztus tizennyolcadik napján, Vera Cruz de Nuestro Senor városában, Mexikóban.

GYÖRE IMRE

Előjátékok

Mint a szórványos hírekből kitetszik,
jó néhány ezren indultak
ezen a versenyen,
fiúk, s lányok vegyest.
A rendőrök számáról
nincs megbízható adat,
de az kétségtelen,
hogy élesre töltött
fegyver volt kezükben.

Korántsem végső adatok szerint
az indulók közül harminchatan
máris káprázatos
rekordot értek el.
Úgymint:
a hason fekvés világrekordját,
felhúzott lábbal,
golyóval a tüdőben,
mások a mozdulatlanság
világcsúcsát döntötték meg,
azonos idővel,
meglékelt koponyával,
többen lélegzetüket
tartják vissza azóta is,
ezen az elő-olimpiászon,
ahol az első helyezettek
aranyérmék helyett
saját szívüket kapták
az úristentől,
jókora szalaggal a nyakukba,
hogy a többiek
megemlegessék azt a napot,
amelyiken
elindultak a térre,
hol a rendfenntartó erők
biztosították a nyugalmat,
hol nem végleges adatok szerint
eddig harminchatan
értek el új rekordokat,
s most örök világosság
fényeskedik nekik.

1968

1968. október 2-án – jóformán a mexikóvárosi olimpia megnyitásának előestéjén – a mexikói diákmozgalmak, élve az alkotmányos jog adta lehetőséggel, a munkásság támogatásával és részvé­telével, békés tüntetést szerveztek. A Tlatelolco téri tömeggyűlést a kormány vérbe fojtotta.