VALLOMÁS

KORPÁS LÁSZLÓ

A fontanari óvoda Havannában

Szerencsés sorsom úgy hozta, hogy há­roméves szünet után, 1995 szeptembe­rében ismét eljutottam Kubába. Bár szakmai utam fő célja az immár öt éve megszakadt geológiai együttműködés felújítása volt, mégis arról írok, hogyan kerültem a fontanari óvodába.

Ennek megértéséhez némi háttér-in­formáció is szükséges. 1992-ben alakult a Magyar-Kubai Baráti Társaság, amelynek alapító tagja vagyok. A Tár­saság alapítólevelében megfogalmazott célunk: a két nép közötti barátság és kapcsolatok ápolása. Hogyan lehet ezt a barátságot és a kapcsolatokat ápolni? Nemcsak az életünket átszövő kubai emlékek felidézésével, hanem egymás kultúrája, történelme, társadalma, gaz­dasága, múltja és jelene iránti folyama­tos érdeklődéssel. Ezt szolgálja tevé­kenységünk, amelybe beletartozik Nicolas Guillén szerelmes verseinek, vágy José Martí Aranykorának kiadása, gaz­daságtörténeti konferenciák tartása, az afrokubai vallási kultúrák, vagy éppen a kubai nyersanyag-potenciál elemzése. Ide tartozik a Kubában dolgozott ma­gyar szakértők és családjaik rendszeres budakeszi majálisa, és a kubai ételek ízét felidéző közös vacsorák a városli­geti Latin Tanyán, vagy éppen a szent­endrei La Paella étteremben. Régi vá­gyunk, hogy ezt a kapcsolatot élőbbé tegyük. Ennek akadálya prózaian egy­szerű: kis létszámú, szerény társaság vagyunk, s korlátozott anyagi lehetősé­geink eddig csak ennyit engedtek meg. Ezt a korlátot most sikerült első ízben átlépnünk, amikor úgy döntöttünk, hogy a szakmai látogatásom kínálta le­hetőséget Társaságunk kubai gyerekek­nek szánt szerény ajándéka átadására is felhasználjuk. Ez volt az első lépés a fontanari óvodába vezető úton.

A következőkben töredékes napló formájában idézem fel az út egyes ál­lomásait.

1995. IX. 4. Hétfő.

Délután háromkor, zuhogó esőben szállt le repülőgépünk a havannai Jósé Marti repülőtéren. A kijáratnál kelle­mes meglepetés, Kubában eddig még soha nem látott módon, egyszerre há­rom gépkocsival vártak. Egyik a ma­gyar nagykövetségről, a másik a régi munkahelyemről, a Földtani és Őslény­tani Intézetből, a harmadik a Kubai Népek Barátsága Intézetből (ICAP). Némi tétovázás után, a magyar nagykövetség terepjáróját választva mentem a követségen biztosított szállásomra. A repülőtéri személyes beszélgetés alap­ján Holmedo Pérez Rubio, az ICAP európai szakértője szeptember 6-án délelőtt tíz órakor fogad.

1995. IX. 5. Kedd.

Reggel kilenc órakor találkoztam Né­meth József nagykövettel. Tájékoz­tattam szakmai utam céljairól, valamint az iskolaszer vásárlási és ajándékozási szándékunkról. Ő ehhez felajánlotta a nagykövetség segítségét.

1995. IX. 6. Szerda.

Reggel tíz órakor látogatás az ICAP székházában. Találkozás Holmedo Pé­rez Rubio és Gábriel Benitez európai szakértőkkel. Kölcsönös eszmecsere Kuba és Magyarország jelenlegi hely­zetéről, a bennünket összekötő szálak­ról, az ICAP-ról és a Társaságunkról. Elismeréssel nyugtázták szimbolikus ajándékozási szándékunkat, továbbá azt az igényünket, hogy a jövőben, sze­rény lehetőségeinkhez mérten és köz­vetlen kapcsolat keretében, rend­szeresen szeretnénk támogatni egy ál­taluk javasolt iskolát. Megállapodásunk szerint az ajándékozás dátuma szep­tember 12-e, és ők a legrövidebb időn belül megadják a javasolt iskola nevét, címét, valamint az igényelt iskolaszerek jegyzékét.

1995. IX. 7. Csütörtök.

Délután egy óra. Telefonüzenet várt a követségen, amely szerint Holmedo elvtárs a következő információkat kér­te: mekkora az ajándékozásra szánt összeg, s Németh József nagykövet részt kíván-e venni az ajándék átadá­sán. A válaszüzenet: az összeg 150 USA dollár, és a nagykövet természetesen jelen lesz. Két órakor, Garai Máriával, a követség számvevőjével és Pedróval, a kubai gépkocsivezetővel megkezdtük a vásárlást. Első utunk az egyetemi is­kolaszer boltba vezetett, ahol a kedves eladónő, szándékunkat megismerve, örömmel segített az iskolaszerek (grafit és színes ceruzák, festékek, ecsetek, gyurmák, zsírkréták, tollak) kiválasztá­sában. Mivel füzeteket nem tudott ad­ni, ajánlotta a CIMEX által nemrégen privatizált Tienda Panamericana Maísi nevű áruházat, a közeli Zanján. Itt ki­választottuk mind a 12 füzetet, ami a boltban és raktárában akadt, majd fi­zetés után számlát kértünk a fiatal el­adótól. Számlát? Minek, mi nem szok­tunk számlát adni. Újabb menet és ma­gyarázkodás. Kérem, Magyarországon van egy társaság, amelyik a kubai gye­rekek számára szeretne ajándékokat vásárolni. Lehet, de számlát nem tudok adni. Mindenesetre megkérdezem a fő­nököm. Eltűnt, majd néhány perc múl­va visszatért. Kérem, jöjjenek velem, és felvezetett bennünket az első emeleti irodába. Itt két hölgy fogadott minket. Áruházunk a blokkon kívül semmilyen számlát nem ad ki, mondta – nem min­den gyanakvás nélkül – az áruház ve­zetőnője. Ismételt magyarázkodás a szándékunkról, majd: Jó, ne nevezzük számlának, legyen egy papír, vagy in­kább egy levél. Jó, levél lehet, de kinek címezzük. A Társaságnak, s az én ne­vemre. Az ön nevére, hogyan? Hiszen ön személyesen vásárolt. Nem baj, így is jó. Summa summarum, harminc perc alatt elkészült a levél, amelyben leszögezik, hogy az áruházban vásárol­tunk 12 füzetet, 11,40 USA dollárért. Ez bizony kelletlen, rosszízű találkozás volt, de meglett a „számla”. A búcsú­záskor újabb, apró meglepetés. „Vi­szontlátásra”, mondja magyarul az áru­ház vezetőnője. Ugyanis korábban hat évig dolgoztam Kuba budapesti keres­kedelmi kirendeltségén, fűzte hozzá, de már spanyolul. Nyeltem, de sikerült kipréselnem magamból-az elismerő sza­vakat: a kubai gyermekek nevében is köszönöm kedvességét. A követségen rendeztük a csomagokat, majd Mária kiegészítette azokat további irodasze­rekkel (géppapírral, jegyzettömbökkel, füzetekkel, golyóstollakkal).

1995. IX. 8. Péntek.

Reggel kilenc órakor Holmedo elvtárs újabb telefonja. Megvan a kijelölt óvo­da Fontanarban. Óvoda, kérdeztem kissé meglepődve, iskoláról volt szó, s mi már vásároltunk nekik. Nem baj, jó lesz az óvodásoknak is, hiszen ők ki­sebb csoport. Jön-e a nagykövet?

1995. IX. 12. Kedd.

Reggel nyolc órakor Máriával elkészí­tettük a csomagokat, kiegészítve azokat a kisgyerekeknek szánt csokoládékkal. Carlos, a követség másik kubai gépkocsivezetője elhelyezte a két kartondo­bozt a kocsi csomagtartójában. Kilenc órakor megjött Holmedo elvtárs, akit Németh József nagykövet fogadott. A kávé melletti rövid beszélgetés során Holmedo elvtárs átadta az ICAP köszö­nőlevelét, majd elindultunk Fontanarba. Fontanar régi kertvárosi polgárne­gyed, Havanna déli peremén, a repü­lőtérre vezető út, a Rancho Boyeros nyugati oldalán. Nevét az ott igen gya­kori természetes forrásoktól kapta, s ma is ott találhatók a város vízellátásá­nak jelentős részét biztosító felszín alat­ti víztározók és vízművek. Lekanyarod­tunk a főútról, majd egy kilométeres zötykölődés után egy kis parkban áll­tunk meg. Ebben a parkban van az óvoda, már messziről látható kis épü­letekkel és azokhoz tartozó nagy kert­tel, gyermekzsivajjal. Itt vannak, meg­jöttek, hallottuk már távolról. Elindul­tunk, mögöttünk Carlos jött a csoma­gokkal. Az óvoda kapujában kedves ar­cú, középkorú asszony, az óvoda veze­tőnője fogadott bennünket. Mögötte már felsorakoztak a gyerekek, virággal a kezükben, az óvónők és a dadusok. Velük volt, milicista egyenruhában, a kerületi tanács képviselőnője is. Kedves pillanat, indul a program, és a gyere­kek pergő ritmusú, zenére rímelő tánc­cal köszöntenek minket. Mozgásukon látszik, kivétel nélkül született tánco­sok. Lenyűgöz a tánc látványa, folya­matosan fényképezem őket, különösen a számomra legkedvesebbet. Ösztönö­sen érzem, ő az első kubai unokám. A tánc után bemegyünk a kis épületekbe. Feszengünk, toporgunk, nem találjuk a helyünket. Végül megkezdődik a ce­remónia hivatalos része. Holmedo elv­társ bemutat bennünket, elmondja jö­vetelünk célját és szándékát. Ezután Németh József nagykövet mond ruti­nos köszöntőt. Magam zavarban va­gyok, és szinte felszólításra adom át az ajándékokat. Esetlenül motyogok arról, hogy a felnőttek is játszanak, és hogy ennek az óvodának, ugyan messze in­nen, de sok barátja van, s szeretnénk a jövőben a gyerekek fogadott magyar szülei, nagyszülei lenni. Ezzel szeren­csére túl vagyok a nehezén, s figyelem a csomagbontást. A kedves arcú asszony, könnyekkel a szemében mondja: nagy szükségünk van ezekre az iskola­szerekre, körülbelül egyévi szükségle­tünket fedezi a két doboz tartalma. Az­tán átnyújt nekem egy albumot, ami a gyerekek rajzait tartalmazza. Kedves fintorként kapunk még két gyors kari­katúrát Németh Józsefről és rólam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen na­gyok a füleim.

Később már kisebb csoportokban, toronja és kávé fogyasztása közben folyik a beszélgetés. Kihasználom az alkalmat, és kisurranok a gyerekek közé, átadom nekik a csokoládét, meg amit még a zsebemben találok. Nem tudom levenni a szemem a legkedvesebb kubai uno­kámról. Utánam szólnak, keresnek, vissza kell mennem a másik világba, a felnőttek közé, akikkel a nagyok játékát játsszuk tovább. Még néhány írott mon­dat az óvoda emlékkönyvébe, majd a búcsú pillanatai következnek. Elköszö­nünk az óvodánktól, mondhatom így, hiszen mostantól már a miénk is, és visszatérünk a városba. Útközben keve­set beszélgetünk, Németh Józseffel in­kább a folytatás lehetőségeit latolgat­juk. Reméljük, hogy mostantól kezdve folyamatosan tudjuk majd támogatni az óvodánkat, s a követség segítségével továbbítjuk az újabb adományokat. Ti­zenegykor érkeztünk vissza a követség­re, ahonnan Holmedo elvtárs átkísért az ICAP-ba, ahol Ricardo Rodríguez, európai igazgató szándékozott fogadni. Az igazgató helyett üzenet várt, a talál­kozó elmarad, váratlan tárgyalásra kel­lett mennie.

Másnap visszatértem Európába.

ABLAK

TANDORI DEZSŐ

Bécsi kávéházak IV.

Irodalmi élet

A bécsi irodalmi élet „jellegzete” a kávéház. Persze, némiképp túl is becsülték ezt – s jelentőségét. Sebaj, ha megengedjük azt is, hogy némely otthoni magán-összejövetel legalább ennyire ős-helye volt az újnak, a tájékozódásnak. Felolva­sások, irodalmi vacsorák és a többi. De a kávéházban a személytelenebb, elemi kellékek voltak mindenkor adva: újság, folyóirat, lexikon… társaság… és kávé. Fura a mai fülnek, ahogy Kari Kraus már azt panaszolja: Bécs világvárossá züllik – „degradálódik fel” –, s ez a valódi közélet végpusztulását hozza, értsd: a fentebb elmondottak eluralgását. A boldog kávéházi mennyországból magánkörnyezetbe szorul az irodalom.

Kicsit fájó szívvel írom-másolom-kommentálom ezt a „hevenye” ismertetést. Föl sem merem tenni a kérdést, hol tartunk mi. Magam becsületére mondva: kávéháztól távol bár, egy-egy úgynevezett estemet, mondjuk a Kamrában, a magam személyes-szubjektív képére próbáltam formálni, úgy eközben, hogy a társaság, a társaság nagyon is számítson. Messze vagyunk azoktól az időktől, amikor Stefan George és társasága „bevonult” a… mit is képzelek erről? pincehelyiségbe, mondjuk… szentélybe, s megközelíthetetlen „magasból”, kinyilatkoz­tatásszerűen „performálták” dolgukat, adták, amit a közönségnek mindközönsé­gesen vennie kell, ha tetszik, ha nem. A művészet méltóságosabb, megtöretlen, üdv-ellen el nem üzletesített világa, kora! Ne vágyódjunk vissza, de emlékezzünk. A pillanatnyi lehetetlenség, a vágy és az emlék szintézise már termékeny szellemi környezetet idéz, talán ígér. Ellentételeinket ennek érdekében „messze kell fe­lednünk”, a szellem így-úgy járdaló felhatalmazottjainak…

A BÉCSI KÁVÉHÁZAK IRODALMÁBÓL

EDMUND WENGRAF

(Kávéház és irodalom)

Részlet

Bécsben, egykor Európa kulturális fővárosában, sosem volt olyasmi, mint „sza­lon”, netán „szellemi teadélután”… Hová menjen akkor a kegyes? Erre találták fel a kávéházat. „Életigények kielégítése”, vágyak tevékeny porondja, találkozóhely, felelős-felelőtlen eszmecserék színpada és zuga, biliárd és tarokk játszóhe­lye… nem utolsó sorban az idő agyonütésének remek pályája. Mert ne feledjük, fura ellentmondás, a bécsi polgár mindenkor időmilliomos volt. S ez lett annyi baj forrása. Becses polgártársaink kezdték azt hinni, hogy amiből sok van, az „a minden”, igen, az lenne az, következésképp abból soha semmi sem elég, és fösvénnyé váltak, zsugorivá, telhetetlenné, annak klasszikus – bécsi klasszikus? – rendje és módja szerint. Mulatságos, ám talán tanulságos, hogy épp ez a derék bécsi átlagember az, aki, ha megkérded, olvasta-e már a legaktuálisabb könyvet, volt-e ezen és ezen a koncerten, ellátogatott-e a kedélyeket lázas izgalomban tartó kiállításra, azt feleli, nem, sajnos „az idő, a drága, nyomorult idő”, az hiányzik, az kevés, bizony, valahogy úgy, hogy a 24 órás napnak legalább 32-ből kellene állnia, hogy emberünk méltóképpen latolgathassa, mire is „szán” egy órácskát. Ellenben a kávéház nem igényel ily gondolkodást, szabadsága épp a döntési kényszer teljes felfüggesztése – ha kávéházba mégy, biztos, hogy valami­képp jól lesz, bárhogy is lesz. A választék felmenti a választékoskodót.

EGON SCHIELE

MINDEN KEDVES VOLT NEKEM –

haragvó emberekre néztem volna kedvesen,
elégedjék szembe szem;
irigyeknek ajándékot adni vágytam, mondván:
értéktelen, az vagyok.

…hallottam, puha szél-kelések
puffognak át lég-vonalakon.
És a lány,
panaszos hangú olvasó,
s a gyermekek,
tárt szemek,
visszabecézték tekintetem,
jó pilleszárnyszemmel néztek rám, lepkepupillák.
Fehér, sápatag leányok megmutatták
fekete lábuk, piros harisnyakötőik,
fekete ujjakkal beszéltek.
Én azonban messzi világokban jártam,
gondolatban, ujjbegyvirágban –
magam ott vagyok-e valóban,
alig tudtam.

A RÉGI HÁZAKAT

úgy átmelengeti a szenna-szag,
mindenütt napperzselte rolók barnáiknak,
fehérhez-piroshoz játszik sorra-sort a verkli;
a vak zenész nagy fekete év-kabátja ódon
zöld, mint penész, ahogy szakadt a szakadtból kinéz.
Hívlak, hadd mutassam meg néked, mind tiéd, mienk,
nagy gyerekszemek nevetnek, mi mit jelent,
fennhangon kibeszélnek.
Fönn a kertben a zöld: teljes karének,
emberközel virágok, nyit szólamra szólam.
Kint egy szín-tarka színrét, alakok
festéke olvadva-élesen, mit tudnak rólam?
Bozontos barna parasztok a barna úton,
sárga leányok a napraforgóhullámvasúton.
Hallod-e, látod? –
Lombfában bensőség madár, színtompaság,
alig moccan – tomp –, nem is énekel
– szemében ezernyi zöld mód tükröződik.

PETER WATERHOUSE

A másik szó

Mondtad: Burkunk a hordtáv. Mások maguk
útján mentek. Nem voltam ott. Találgattuk kedves
szavainkat: torony, cipő, filmtekercs (nem tornyosul, nem cipel, nem teker).
Hogy a dolgokat távolukkal élvezd. Helyük neve ott. (Is: ott van; odaát.)
Örömünk azért magyarázatos? Hálókkal (hálók nélkül)
lassú halakat fogunk ki, mi-oka kagylók sokát. Megint
elhallgatjuk a választ, rikiki csónakokat festünk
fehérre. Hogy a halharapás érvényesüljön. Fölfele
úszunk (ki). Fenn: ott a Főbb Úr (a Legfelsőbb Főúr).
Kit is a lázadás legvadabb formái mulattatnak. Így
ő csaknem magunk-szabású. Lehetne ember akár. Ördögi
terv teszi naggyá. Mi: a kicsinyek, a megrövidítettek.
Akinek tüdeje pattan, sikerül neki a szokatlan (a szokás
hatalma ellenében,az ellen-Éden). Nyelvről ki lép
le: mi, én s te. Valamennyien. Mennyien valánk:
itt állunk. Elvétettek. Aki tanácstalan,
hisz ácsolatúnkban? Tegyük fel: lepillantunk
tükrökbe, kagylókat látunk. Nyílnak,
tágra. Világos két fél: szánk van. Hangos
szó szól: kagyló, szószólónk. Értjük tükrük, benne
mégis más szavakkal szólunk.

Vasárnapi dicsdal

Urunk, vétkeztünk, mint kívántad.
Mint kívántuk szétrombolni szelídségünk, sose lenne földkerekségünk.
Nem éheztünk, nem szomjaztunk igazságosságra.
Téged dicsérve elfeledtük szívélyességünk,
átvilágítottuk a szívünk
elégedetlenségkeltő masinákkal.
Voltunk, ahogy kívántad, derűsek, boldogok, vígaszosak.
Fénylettünk, s mint sót dicsértük legrosszabb művünk.
Mint te kérted, mondtuk bőven: te bolond.
Ünnepeltük a megboldogultat, hajánál fogva húzott ötlet
lett számunkra a föld, az ég,
sértettük és üldöztük sok java hívünk.
Arra föl, hogy gyermekeid volnánk, Urunk.
Hát a vámosok mint vámolnak?
Tökélyektől távol jártunk.
S álmunkban angyal jelent meg, szólt ekképpen: ne féljetek.
Ami bennetek megszületett, egy-szellem-tő.
Könnyű lett terhünk, Uram.
Föld! – kiáltánk; közel voltál, jelzésed jött.
Hízelgőknek harsonája rejtekező.
Láttuk, madárhad felett ott az égmező.
Nem tettünk-e nevedben annyit, nem lett-e a
lépések előtere érődén űr? Bárminek; mert ma
van ama Hetedik Nap.

                                                TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSAI

MEGMENTETT OLDALAK

A spanyol avantgarde-ra, az ultraizmusra és a modem latin-amerikai lírára egyaránt hatott a chilei Vicente Huidobro költészete, aki Pá­rizsban Pierre Reverdyvel együtt egy új költői irányzat, a kreacionizmus esztétikáját dolgozta ki. Verseit Végh György (1919-1982) műfordítói hagyatékából – Takács Márta szíves hozzájárulásával – közöljük.

VICENTE HUIDOBRO

Fiúcska

Ez a ház
       fent ül az Időben
A felhők fölött
       miket szél hajszol időtlen
Egy rég halott madár száll
És az Őszre hullatja tollait
       minden tolla egy-egy virágszál

A fiúcskának nincsen szárnya   Vitorlás biceg a vízen
                                                     A vitorlák árnya alatt
De kibámul az éjszakába            A vizet szétszabdalják a halak

Anyja nevét is elfeledte azt hiszem
Az ajtó ide-oda csapódik éppen
       mint lobogó a szélben
A csillagok kilyuggatják a tetőket észrevétlen
       Alszik már nagyapó
Hosszú szakálla közül
       pihézik előkerengve a hó.

Egy család tagjairól

Szem szem ellen
Tér ellen tér
Hány óra van Uram?
Sajnos nem válaszolhatok
A Hold unokaöccse vagyok.

Orr orr ellen
Hold ellen Hold
Hányadika van ma kisasszony?
Sajnos nem válaszolhatok
Az északi szél lánya vagyok

Fej fej ellen
Szél ellen szél
Minő város ez Uram itt?
Sajnos nem válaszolhatok
A tenger apja vagyok

Száj ellen száj
Víz ellen víz
Asszonyom hova visz ez az út?
Sajnos nem válaszolhatok
Az idő unokahuga vagyok

Fül ellen fül
Év ellen év
Hány nap az élet Uram?
Sajnos nem válaszolhatok
Az ég nagybátyja vagyok

Hang ellen hang
Föld ellen föld
Láb ellen láb
Ég ellen ég
Hegedű-vér buzog a néma családban
Csak jobblábával sétálgat az utcán
A természetet tőrrel döfködi össze-vissza
Egy szemgolyóra állva gurul el – s szertefoszlik az űrben

Világmindenség

A lombsátor alatt ma
Jéggé fagyott a dal patakja
                                                Ím így vagyunk

És elmozdult helyéről a világ
Hamis csillagok ragyognak az égen

        A tengereken gitárok húrja ráng

Az árnyékok elosonnak a szélben
        A szivárvány íve alatt
        pörög egy repülő
                                        Kendőt lebegtet a levegő
Házakat kapukat nem ismer az Idő
Rézsútos tavak                 Kifordított földek
A Világűr telében              fölött dühöng a szél

S holnap mindez a Semmibe alél.

Riadó

                        Még nincs közel a hajnal

A kertben
patakként susognak az árnyak

Nem gépkocsi jön ekkora zajjal

Párizs fölött az ég ívein
Otto von Zeppelin

Búgnak a szirénák
Fekete hullámok tornyosodva szállnak
Trombita szól messze kiáltva
De még nem a Győzelem trombitája

                        Száz repülőgép
                kerüli meg többször a holdat
                PIPÁDAT JOBB HA ELOLTOD

A lövedékek kinyílnak mint a rózsák
Kilyukasztják a napokat a bombák

Az ég az ágak között a legszebb
                        Szétlőtt dalok rezegnek

A széles utcákon a gránát hangja robban
MONDD HOGYAN OLTSAM EL A CSILLAGOT A TÓBAN?

                                                VÉGH GYÖRGY FORDÍTÁSAI

KÉPZŐMŰVÉSZET

EGRI MÁRIA

A szolnoki vázlatkönyv ^*

Ha valakit hirtelen ragad el a halál, az ittmaradottak emlékezetében sokszoro­sára erősödnek a róla őrzött utolsó em­lékek. Egy-egy szó mélyebb értelmet, különös jelentőséget kap; minden moz­dulatnak, mosolynak, pillantásnak na­gyobb súlya van. Másképp ejtjük ki ne­vét, másképp érintjük tárgyait, nézzük barátait, volt környezetét, hiszen élete kapcsolatairól tanúskodnak; ezentúl minden a megismételhetetlen dolgok közé tartozik. Távlatot ad a halál, kü­lönösen akkor, ha aki elment, előre tudta tragikus pusztulását; ha művész volt, és művészetének utolsó gyü­mölcseit a halál biztos tudata érlelte. Ezek a művek felmagasodnak, igazolást nyernek a megsejtett halálban.

Ámos Imre festőművészt 1944 őszén többszázadmagával indították útnak, hogy hol marhavagonban, hol erőlte­tett menetben a németországi koncent­rációs táborok egyikébe vigyék. Végső állomásként a vele elhurcolt művészkollégák egy türingiai falu, Ohrdruf Nord Lágerét említik, ahol a lét végső határán, de a puszta lét bizonyossága­ként kis papírdarabokra még jeleket rajzolt. A táborban terjedt a flekktífusz; az egyik művészbarátot félig öntudat­lanul mentették át ismeretlen kezek egy másik táborba. Itt érte meg a fel­szabadítást. Egy német kisváros angol nyelvű plakátján olvasta később, hogy Ohrdrufban a járvány miatt az SS-ek géppuskái végeztek a tábor minden la­kójával.

Ámos Imre sorsáról ez az utolsó, köz­vetett értesülésünk.

Végső elhurcolása előtti hónapjait a szolnoki munkaszolgálatos táborban töltötte a festő. 1944 szeptemberének végén Pestre szállították századát, ahol a Lehel úti kaszárnyában még egyszer beszélhetett feleségével. Itt adta át neki azt a kockás fedelű, spirálos, sima lapú vázlatfüzetet, amely utolsó műveként maradt az utókorra, s amelyet a szakirodalom Szolnoki vázlatkönyv néven tart számon. A Szolnokon vásárolt füzet első lapjának bejegyzése: „Ámos I. 1944. VIII. 18. Szolnok 101/323 kmsz. szd. c. Budapest (VII. Dohány u. 57.)” A füzet minden valószínűség szerint eredetileg 60 lapos volt. Jelenlegi állapotában 45 teljes és egy fél, kék tintával rajzolt lapot tartalmaz. A füzethez tartozott még négy rajz, de a Nemzeti Galéria 1958-as Ámos-emlékkiállítása után ki­emelve, a Budapesti Történeti Múzeum birtokába került. A többi rajz sorsa is­meretlen, bár elképzelhető az is, hogy Ámos eleve kevesebb lappal kezdett a vázlatkönyvbe rajzolni, vagy ő maga semmisített meg néhány lapot.

A vázlatkönyv, amely ma a szolnoki Damjanich János Múzeum birtokában van, Ámos utolsó művészi korszakának sajátos kompozíciós módszerét, művé­szetének lényeges összetevőit, egyedül­álló szimbólumrendszerét tükrözi. Ezekre az ideges vonalú tollrajzokra a pusztulás tudata, s a kínok közt is te­remtő kétségbeesés nyomta rá bélyegét. Öt ízben hívja segítségül Krisztus szen­vedő alakját, s még a kereszten, véré­ben, torzult arccal égre üvöltő Istenem­ber sem elég saját szenvedései kifejezéséhez: egyik lapján kezét-lábát meg­csonkolja a felfeszített alaknak. Lapjain – szinte önmagával is győzködve – egy­mást váltja a remény s a legteljesebb kétség. Az első rajzokon sorsának szörnyalakjai, az égő házak, csonka tes­tek, halottak mellett még helyet kapnak a vágyott szépség, béke, alkotó munka képei. Később már elfogy a hit, az ön­ámítás, s nem marad más, csak a ha­lálra ítélt lélek vergődése. Ámos lapjai túllépnek az egyén panaszain, kisebb-nagyobb sérelmein, s egy korszak pusz­tulásba sodort millióinak lélekállapotát tükrözik.

Ezért számottevő Ámos vázlatkönyve, nemcsak a magyar, de az egyetemes művészet történetében is. Ez a mű fel­kiáltójel: a „soha többé!” egyedülálló képsora.

^* Részlet a szerző 1973-ban megjelent „Ámos Imre szolnoki vázlatkönyve” című könyvéből. [vissza]

MÉRLEG

ÁCS TIBOR

„Katona vagyok én…”

Újabb adalékok Petőfi katonáskodásáról

„Katona vagyok én, kiszolgált katona,
Csak káplár sem voltam, mindig közkatona.
A katonasághoz ifjúságot vittem,
Ott maradt az, haza öregséggel jöttem.”

Petőfi Sándor élete immár másfél év­százada nemzeti ügy. Ezért nem szabad mellékes epizódnak tekintenünk rövid, de rendkívüli életében másfél éves köz­katonáskodását. Az ifjú Petrovics Sán­dor közlegény – Gemeine Alexander Pet­rovich – szolgálatát az 1829 óta ezred­tulajdonosa, Aloys Gollner von Goldenfels báró altábornagy nevét viselő 48. magyar sorgyalogezredben, számos iro­dalomtörténész feldolgozta. Közkato­náskodása megrajzolói Petőfi írásain és a kortársi visszaemlékezéseken kívül felhasználták Bayer Ferenc „Petőfi ka­tonáskodása. Nyílt levél Dr. Meltzl Hu­gó úrhoz” (Koszorú. II. k. 1879. 272-276. o.) közleményét, mely a 48. gya­logezred parancsnokságának másolata alapján közreadta a költőre vonatkozó 1839. szeptember 15-ei, 1841. január 12-ei és március 9-ei parancscikkelye­ket és katonai törzslapját, valamint a cs. kir. hadügyminisztérium számviteli osztálya másolata alapján készült felül­vizsgálati jegyzékét.

Az életrajzírók figyelmét valószínűleg nem kerülte el a Petőfi Irodalmi Mú­zeum kézirattárában található négy ka­tonai dokumentum. A gyarapodási lel­tár szerint ezek az iratok e század ele­jén kerültek a Petőfi Társaság törzs­anyagába. Petőfi katonai törzslapja Ferenczi Zoltán gyűjtéséből a „cs. kir. Hadtestparancsnokság ajándékaiként. A költőre vonatkozó 1839. szeptember 15-ei, 1841. január 21-ei és 24-ei napiparancsrészek pedig ismeretlen adomá­nyozótól. A biográfusok merítettek Baróti Lajos „Petőfi katonáskodásáról. Újabb adatok.” (Irodalomtörténet, 1912. 7-8. füzet. 380-384. o.) című közleményéből, amelyben a 48. gyalog­ezred 1839., 1840. és 1841. évi pa­rancskönyveinek Alexander Petrovics-csal foglalkozó cikkelyei jelentek meg. A két közleményben és a négy katonai dokumentum egyikén sem találunk le­véltári hivatkozási jelzetet.

Az eddig elmondottakból kitetszik, hogy a Petőfi katonáskodását feldolgo­zó irodalomtörténészek nem elsődleges forrásokból merítettek. Noha abszurd­nak tűnik, okkal foghatja el az embert kétely a közleményekben közreadott adatokkal és a négy irattal kapcsolat­ban. Ez a kétely bírt arra, hogy kuta­tásokat folytassak hazai és külföldi le­véltárakban, annak feltárására, hátha őriznek olyan iratokat, amelyek kétség­telenül bizonyítják a két közleményben megjelent források és a négy dokumen­tum hitelességét.

Nem tagadom, először a véletlennek, egy korabeli katonai szakíró, Virág Jó­zsef őrmester után való kutatásnak kö­szönhettem, hogy 1981 májusában a bécsi Kriegsarchivban kézbe vettem a báró Gollner 48. magyar sorgyalogez­red 1830-1841 közötti állománynyil­vántartó könyvének névmutatóját. A mutató P betűjénél Alexander Petro­vich nevét két helyen is olvashattam, adatai először az ezredtörzskönyv 33. füzete 168. lapjára voltak bevezetve, majd az állományváltozások miatti új számozás következtében a 3. füzet 63. lapjára kerültek. A feltárt törzslap pe­dig a rovatok sorrendjében, magyar fordításban, a következőket tartal­mazta:

„Törzskönyv. Füzet: 3. Lap: 63. Petro­vics Sándor. Származás. Helység: Kiskő­rös. Tartomány vagy megye: Pest. Or­szág: Magyarország. Születési év: 1821. Sorozási jegyzék szerint helyes. Vallás: evan­gélikus. Állapota: nőtlen. Foglalkozása: diák. Növendék: 1839. szeptember 6-án a báró Gollner 48. sorgyal. ezredbe közlegény­ként 21 forint kézipénzért önként 6 évre Sopronba sorozták. Későbbiek. Rendfoko­zat: közlegény. Változás: Évben. Leírás: A kézipénzt 1839. szeptemberében 21 forint­ban felvette. Elbocsátva felülvizsgálat útján. 1841. február 28-án teljes rokkantként saját kívánságára gyenge testalkata, hajlam a tü­dőbajra és a szíverek tágulása miatt. (A főhadparancsnokság, Zágráb, 1841. január 31-i R. 610. és 586. sz. rendeletével.) A rendelet itt nem található meg.”

Ezt az általam feltárt törzslapot ha­zatértem után összevetettem a Bayer által közreadott másolattal és a Petőfi Múzeumban őrzött törzslappal, s kide­rült, hogy számos eltérés mutatkozik. A helyesírási és szórendi különbségek lényegtelenek. De két fontos új adatot ismerhetünk meg. Az első, hogy a szü­letési év rovatba beírt 1821 mellett, még ez az igen jelentős rövid mondat található: „Sorolási jegyzék szerint helyes.” Közismert, hogy Petőfi 1823-ban szüle­tett, de két évvel öregítette magát, hogy felvegyék katonának, és a soproni had­fogadó írnoka ezt vezette rá a sorozási jegyzékre, amely sajnos, már rég meg­semmisült.

További új adatot a Leírás résznél a költő leszerelését rögzítő fel­jegyzésben találunk. A Petőfi Múzeumbeli la­pon csak ez olvasható: „Elbocsátva. 1841. feb­ruár 28-án mint teljes rokkant leszerelt. Zágráb, 1841. január 31-i R. 610.” A Bayer-féle má­solaton pedig ez szere­pel: „Elbocsátva. 1841. február 28-án a magas főhadparancsnokság,' Zágráb, 1841. január 31-i R. 610. és 586. számú rendeletével teljes rokkantként, saját kíván­ságára leszerelt.”

További kutatásaim eredményeképp 1989 végén a budapesti Hadtörténeti Levéltár­ban megtaláltam azo­kat a hiteles iratokat, amelyek igazolják, hogy a Bayer Ferenc és Baróti Lajos által közreadott 1839., 1840. és 1841. évi ezred-napiparancsok Alexander Petrovics közlegényre vonatko­zó cikkelyei megfelel­nek a valóságnak. A Hadtörténeti Levéltár őrzi a budapesti cs. és kir. 4. hadtest­parancsnokság katonai osztálya 1897. évi, két kötetből álló névmutató köny­vét. Ha felnyitjuk első kötetét a B be­tűnél, a „Baroti Ludwig Dr. professor 1-5/2 1, 2, 3.”, a második kötetben pe­dig a P betűnél „Petőfi Alexander Dich­ter 1-5/2 1, 2, 3.” bejegyzéseket olvas­hatjuk. A számok az előadói ívet és a csatolt iratokat jelzik.

Az itt magyar fordításban közlésre kerülő, német nyelvű aktákból kiderül, hogy Baróti Lajos 1897. november 2-án azzal a kérelemmel fordult a 4. had­testparancsnoksághoz, rendelje el „a 48. gyalogezred 1839-1841. évi ezredparancsait, továbbá a nevezett ezred keretpa­rancsnokság parancsait szintén 1839-1841-ből, megküldjék a nagy tekintélyű hadtestparancsnokságnak, s nekem pedig megengedni szíveskedjék, hogy a nevezett iratokat a nagy tekintélyű hadtestparancs­nokság valamelyik hivatali helységében át­nézhessem. Azt reméltem, hogy ezekben ada­tokat találok, amelyek valamiben vonatkoz­nak Petőfi Sándor híres magyar költőre, akinek életrajzán én már évek óta dolgozom, és aki, mint ismeretes, az 1839. esztendőtől 1841. február végéig a nevezett ezredben közlegényként szolgált. A keret- vagy zász­lóalj-parancsnokság, amelynél Petőfit 1839. szeptember 6-án önként besorozták, akkor Sopronban állomásozott.”

Az illetékes parancsnokok feltűnő gyorsasággal teljesítették a kérést. A 4. hadtestnél november 4-én vették nyil­vántartásba, és már 7-én megküldték a kérelmet a pozsonyi 5. hadtestparancs­nokságnak – melynek alárendeltségébe a cs. és kir. 48. gyalogezred tartozott –, a következő szövegű átirat kíséretében: „a 48. gyalogezred számára azzal a tarta­lommal, hogy abban az esetben, ha az ezredparancsokat az említett évekből még nem selejtítették ki, vagy adatokat tartalmaznak, amelyek Petőfi Sándor költőre vonatkoznak. Nemleges esetben is kérem, hogy a beadványt ide, jelentéssel visszaküldjék.”

Az 5. hadtestparancsnokság 8-án kapta meg az ügydarabot, és 11-én – a 14. hadosztály- és a 27. dandárpa­rancsnokságon keresztül – a Pozsony­ban állomásozó 48. gyalogezred pa­rancsnokságának ezt a lakonikus utasí­tást adta: „A parancsokat küldjék át a 4. hadtestparancsnokságra, esetlegesen jelent­sék, hogy semmit sem találtak.”

Ezt az ezred 1897. november 16-án kapta meg, és Csanády Artúr ezredes parancsnok még aznap megküldte a Nagykanizsán állomásozó és az ezredarchívumot őrző pótzászlóalj keretpa­rancsnokságának, azzal: „Ha a kért iratok nincsenek meg, akkor ezt azonnal, az irat visszaküldésével jelentsék”. November 22-én Nagykanizsáról Pussehmann őrnagy és Fritsch hadnagy aláírásával az ezred­parancsnoknak felterjesztették a jelen­tést: „Az ezredparancsnokság 1839., 1840. és 1841. évi parancskönyvei előtaláltattak és a mai nap folyamán postán a cs. és kir. ezredparancsnokságnak átküldetnek. Más parancsok az irattárban nincsenek.”

Ez a jelentés november 26-án érke­zett az ezredhez Pozsonyba. De mivel Csanády ezredes keveselli az előtalált iratokat, másnap a következő új utasí­tást küldte a nagykanizsai pótzászlóalj keretparancsnokságának: „Vissza! Ismé­telten a legfontosabb kutatást végezzék, va­jon valamilyen Petőfi Sándor költőre vonat­kozó egyéb parancs vagy parancsok, külö­nösképpen a kerületi hadkiegészítő parancs­nokságtól az 1839-1841. évekből, nincsenek-e még az ezredirattárban. E kutatás eredményét az illetékes parancsok mellékle­tével az ezredparancsnokságnak kell jelen­teni.” Az utasítás november 30-án érke­zett meg Nagykanizsára, de sajnos, a keretparancsnokság újabb jelentését már nem csatolták az iratokhoz. Vi­szont ismeretes az ezredparancsnok 1897. december 12-i, 2147. számon a 4. hadtestparancsnoksághoz küldött je­lentése, melyben ez olvasható: „Hivat­kozással az önök által a cs. és kir. 5. had­testparancsnoksághoz intézett folyó évi no­vember 7-i M. A. 10 121. sz. jegyzékre, a budapesti illetőségű dr. Baróti Lajos tanár által kért ezredparancsnokság 1839-1841. évi napiparancsait azzal terjesztem elő, hogy más irat vagy parancs, amely Petőfi Sándor költőre vonatkozna, az ezred irattárában nincsen.”

A hadtestparancsnokság 1897. de­cember 17-én küldte el Baróti Lajos­nak az értesítést, mely szerint: „Ez évi november 2-i megkeresésére hivatkozva ér­tesítem, hogy a 48. gyalogezred ön által kért ezredparancsai megérkeztek és a hadtestpa­rancsnokság irodaigazgatóságán minden nap délelőtt 9 órától délután 2 óráig ta­nulmányozhatók.” Baróti közleményéből tudjuk, hogy ezt 1897. december 18., 19., 21. és 23. napján tette meg. A hadtestparancsnokság december 27-én visszaküldte a dokumentumokat Po­zsonyba a 48. gyalogezrednek, a követ­kező szövegű átirattal: „Az ezredparancs­nokság folyó év december 12-i 2146. segti. szám alatt megküldött 1839-1841. évi na­piparancsait dr. Baróti Lajos professzor ál­tal kellő áttekintés után csatoltan vissza­küldjük. Mellékletek: az 1839-es, 1840-es és 1841-es ezred napiparancsok három év­folyama.”

Baróti Lajos a napiparancsokból a következő Petőfire vonatkozó részeket jegyezte ki és adta közre német nyel­ven, amelyeket itt magyar fordításban közlünk:

„Bregenz, 1839. szeptember 15.-1. cik­kely: Állományváltozások. Növedékbe kell venni az újoncokat:… 1504. Petro­vics Sándort 1839. szeptember 6-ával az 1. lövészszázadnál…

Bregenz, 1839. december 5. – Hb. 2. cikkely: Az 1839. szeptember havában újonnan növedékbe vett személyek a következő törzskönyvi füzetbe és lap­számon lettek bevezetve, mint… Petro­vics Sándor közlegény az 1. löv. század­ból a törzskönyv 33. füzete 168. lap­ján…

Bregenz, 1840. április 4. – Sgt. 1. cik­kely: A tartalékosztály előző hónap 24-i Sgt. 310. sz. jelentése szerint Karner alhadnagy úrral az alábbi közemberek mentek Grazba, akiket, mint menetben levőket a századok vegyék nyilvántar­tásba:… Petrovics Sándor újonc az 1. század…

Bregenz, 1840. április 9. – Sgt. 3. cik­kely: A kézipénz hátralék Petrovics Sán­dor újonc javára 3 ft. 50 kr. …

Menetállomás Klagenfurt Karintiában, június 3. – Sgt. 6. cikkely: Az 1. löv. századdal tudatjuk, hogy Petrovics Sándor közlegényt Karner alhadnagy úr szállítmányából, mint beteget, előző hónap 24-én a grazi helyőrségkórházba adták, ennek megfelelően kell nyilván­tartani…

Zágráb, 1840. november 10. – Hb. 2. cikkely: Csóka alkáplár bevonult újoncai és más emberei közül az 1. lövész szá­zadbeli Franz Frauenberger közlegény magával hozta az 1. lövész századbeli Petrovics Sándor újonc… fegyverét és felszerelését, mindezeket az illetékes századok vegyék át…

Zágráb, 1840. december 28. – Sgt. 1. cikkely: A tekintetes dandár által már arbitrált Petrovics Sándor közlegény az 1. … századtól holnap délelőtt 10 óra­kor az ezredkórház épületében a kór­házparancsnokság a magas felül­vizsgáló bizottság elé állítja. A mellékelt aktákat egyidejűleg a bizottságnak be­mutatja.,.

Zágráb, 1841. január 21. – Sgt. 5. cikkely: Petrovics Sándor… közlegény… az 1. századból… bezárólag a hó 20-ig megkapott ellátmánnyal, mint lábado­zók elbocsátattak az ezredkórházból…

Zágráb, 1841. január 24. – 9. cikkely: Az előző hónapban megarbitrált közka­tonákat, mint Petrovics Sándort az 1-ső… századból holnap a többi rokkant­tal a magas felülvizsgáló bizottság elé állítják. A kórházban levőket a kórház­parancsnokság a főhadparancsnokság épületébe vezesse át…

Zágráb, 1841. március 9. – 4. cikkely: A magas főhadparancsnokság, Zágráb, 1841. január 31-i R. 610. és 586. sz. rendeletére az alábbi katonai félrok­kantakat vagy a félrokkantsághoz közel álló személyeket kívánságuk szerint el­bocsátólevéllel leszereltek, úgymint:… Petrovics Sándor közleg. az 1. löv. szd.-ból 1841. febr. 28-án…”

Itt kell elmondanom, hogy Baróti Lajos 1897 decemberében kiemelte az ezred napiparancs-könyvekből a ma a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárá­ban található 3 fóliót; az 1839. szep­tember 15-i, az 1841. január 21-i és 24-i, a költőre vonatkozó cikkelyeket. Ezeknek hitelességéhez nem fér semmi kétség. A három napiparancs-oldalt összevetve más korabeli napiparancskönyvek lapjaival és Peter Edler von Moulholand ezredes, parancsnok alá­írásaival, egyértelműen megállapítható azok valódisága. Ma már nincsenek meg a 48. magyar sorgyalogezred 1839., 1840. és 1841. évi parancsköny­vei, és hogy mi lett a sorsuk, kiderít­hetetlen. Kutatásaim, sajnos, azt is be­bizonyították, hogy az ezekből az esz­tendőkből származó ezredellenőrző-jegyzékeket és a grazi helyőrségi kór­ház okmányait is régen megsemmisítet­ték. Bár nem tartom kizártnak, hogy egy hosszadalmas kutatás a bécsi Kriegsarchivban található grazi főhadpa­rancsnokság R (gazdasági) és S (ellátá­si) departamentumok 1840. évi név- és tárgymutatóiban, illetve irataiban, talán új adalék feltárására vezethetne Petőfi grazi tartózkodásával és betegségével kapcsolatban.

Megoldandó kutatási feladatnak te­kintettem, hogy a Bayer-féle felül­vizsgálati jegyzékmásolatot az eredeti felülvizsgálati jegyzék és leszerelési ren­delet feltárásával hitelesítsem. Csak a remény élt bennem 1990 októberéig, hogy Zágrábban a Horvát Levéltár (Ar­chív Hrvatske) talán őriz Petőfiről hiteles és eredeti katonai iratokat. 1990 októ­berében – a Magyar Tudományos Aka­démia jóvoltából – vált lehetővé, hogy egyhetes zágrábi kutatás során, a Hor­vát Levéltárban, az egyesített bánsági, károlyvárosi és varasdi főhadparancs­nokság 1840-1841. évi fondjaiban, a gazdasági osztály iratai között megtalál­jam Petőfi eredeti felülvizsgálati jegy­zékét és leszerelési rendeletét az 1841. R. 30/26. – R. 586. számú jelzet alatt. Ezek valószínű meglétére „zágrábi le­véltárban még megtalálható”, a Kortárs, 1982. 3. számában megjelent „Katoná­nak száműzött balvégzetem… Új ada­tok Petőfi katonáskodásáról” című írá­somban (455. o.) utaltam. A felül­vizsgálati jegyzékben a rovatok sor­rendjében, magyar fordításban, a kö­vetkezők olvashatók:

„Br. Gollner 48. sz. sorgyalog ezred. Felülvizsgálati jegyzék az alábbi, a ma­gas felülvizsgálat elé állított közlegény­ségről. Század: 1-ső lövész. A törzs­könyvben, füzet: 33. Lap: 168. Rend­fokozat: Közlegény. Család- és utónév: Petrovics Sándor. Születés, Hely: Kiss-Körös. Megye: Pest. Ország: Magyarország. Hány éves: 19. Vallás: evangélikus. Fog­lalkozása: diák. Családi állapota: nőtlen. Gyermeke: nincs. Szolgálati év: 1839. szeptember 6-án önként 6 évre besorozva. Lekötelezés a szolgálatra: 6 esztendőre. Mennyi van hátra a vállalt szolgálatból: 4 9/12 év. Sérülés. A század tisztjei által megadott rokkantság: Gyenge testalkat. Orvosi látlelet: Gyenge testalkat, hajlam a tüdőbajra és a szíverek további tágulására. A sérülés mikor jelentkezett. A besorozás előtt: … A szolgálatban saját hibá­jából: … Vagy hibáján kívül: /. Mikor és hol keletkezett, felhasználtak-e min­den szükséges eszközt az egészsége helyreállítására: Ez év májusában és jú­niusában Grazban ideglázban esett keresztül és ennek következtében a leírt betegség ismé­telten kiújult, és 3 hónapon keresztül min­den szükséges gyógymóddal eredménytelenül kezeltük. Minősítése és szolgálata: jók. A felülvizsgáló bizottság lelete és határo­zata: Közeledik a teljes rokkantsághoz, s kérésének megfelelően a szolgálatból el kell bocsátani. Fő: 1 (Ez után következnek még a jegyzékben szereplő 27 éves Má­zait Gáspár, a 32 éves Lörincz József és a 22 éves Szekrényi István adatai.) Zágráb, 1840. december 23-án, Edler von Moulholand ezredes. Vizsgálva! és a fent nevezett közlegénységnél a leírt testi fogyatékosságok valóban fennállnak, ezért további cs. kir. tábori szolgálatra alkalmat­lannak találtuk, amit hivatalosan igazo­lunk. Dátum mint fentebb, Dr. Römer ezredoruos. Előttünk. Simunich vezérőr­nagy, Supplicatz hadb. seg. Felülvizsgálva és a nevezett legénységnél a meglevő testi fogyatékosságokat itt is, mint fentebb, meg­állapítjuk és igazoltnak találjuk. Zágráb, 1841. január 25-én. Delpini hadbizt., Wöber altbgy., Dr Schlosser vezető törzsorvos.”

A felülvizsgálati jegyzékből is látható, hogy Petrovics Sándor közlegényt első fokon ezrede találta alkalmatlannak 1840. december 23-án. Ezt írta alá az ezredparancsnok. Még aznap ugyanar­ra az eredményre jutott a másodfokú vizsgálat, melynek megállapításait dr. Conrad Römer ezredorvos vezette rá a jegyzékre, és alá is írta, majd kézjegyé­vel hitelesítette Balthasar Simunich ve­zérőrnagy, dandárparancsnok és Johann Supplicatz főhadparancsnoksági hadbiztosségéd. Ezt hagyta jóvá 4841. január 25-én a felülvizsgáló bizottság, s írta alá Franz Delpini főhadnagyparancsnoksági hadbiztos, Anton von Wöber altábornagy, hadosztályparancsnok és dr. Andreas Schlosser, a főhadpa­rancsnokság vezető törzsorvosa.

A főhadparancsnokság elnökségének 5. ülése, mely gróf Laval Nugent tá­borszernagy vezetésével folyt le, a még közlegény – köztük Petőfi – leszerelése mellett döntött. A zágrábi főhadpa­rancsnokság 1841. január 31-i R. 586. számú rendelete így hangzik: „Csatoltan két példányban megküldöm az ezrednek a felülvizsgálati jegyzéket az előállított 4 em­berről, hogy a felülvizsgáló bizottság hatá­rozatának megfelelően intézkedjenek az e hó 16-i 2872/25. számú jelentés elintézése­ként.” Az ezredhez került iratok eltűn­tek, ám szerencsére, a rendelet fogal­mazványa és a mellé csatolt eredeti fe­lülvizsgálati-jegyzék, mint lezárt ügy, az 1841. R. 30/26. – R. 586. számon a főhadparancsnokság irattárába került, és így megőrződött. A Petőfi-kutatás szempontjából érdektelen a főhad­parancsnok­ságnak ugyancsak az 5. ülésén hozott 1841. január 31-i R. 610. számú rendelete az ezred 106 másik katonája felülvizsgálatának ügyében, mert ezek között nem szerepel Petőfi s 3 társa. Ezt a rendeletszámot tévedésből vezet­ték rá Petőfi törzslapjaira, erről bárki meggyőződhet, aki átnézi az 1841. R. 30/29. – R. 610. számú levéltári jelzet alatt található felülvizsgálati jegyzéket és a rendelet fogalmazványát. Sajnála­tos, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum­ban őrzött törzslapon egyedül csak ez a téves rendeletszám van feljegyezve. Ma már cáfolhatatlan tény, hogy Petőfi, a 48. magyar sorgyalogezred 1. zászlóalja 1. századának közkatonája, a zág­rábi főhadparancsnokság 1841. január 31-i 586. számú rendeletével szerelt le.

A Horvát Levéltárban feltárt irato­kon kívül több mint valószínűnek tar­tom, hogy a zágrábi főhadparancsnok­ság gazdasági osztályának 1840-1841. évi mutatóiban és irataiban való időigé­nyes újabb kutatásokkal még további ismeretlen iratokat is fel lehetne tárni Petőfi katonáskodásáról.

Petőfi közkatonai iratainak lelőhelyei és jelzetei

Archiv Hrvatske, Zagreb. Vereinigtes Banal-Warasdiner-Carlstädter General-Commando. Nr. 485. Register des Departeman R. 1841 Bd. 1.; Uo. Invaliden Angelegenheiten. Super-arbitrirung und Klassifikation Befinden. 1841. R. 30/26. – R. 586., R. 30/29. – R. 610.

Hadtörténeti Levéltár, Budapest. K. u. K. 4. Corps-Commando. 1897. M. A. Register Bd. 1. 2180., Bd. 2. 2181.; Uo. 1897. M. A. 1-5/2 1., 2., 3.

Kriegsarchiv, Wien. Die Personalakten. A. Musterlisten und Standestabellen. Conduiten listen Infanterie Regiment Nr. 48. 1823-1849. Fase. 134/1.; Uo. B. Grundbuch-Evidenz. Grundbuchs. 48. Inf. Regt. 1841-1850. III. CI. Heft. 1-3., Heft. 3. Seite 63.

Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattár. Petőfi Sándor katonai törzslapja 1839-41. P. 73. sz.; Uo. Petőfi Sándor katonaságára vonatkozó dokumentumok, 1839-1841. P. 74/1-3.

MŰHELY

ROZSNYAI ERVIN

Kettős válság ^*

II. (befejező) rész

3.

A második világháború után az USA monopolhelyzetet élvezett a tőkés világ­ban, vetélytársai meggyengültek vagy kidőltek. Ez az előny közel három évti­zeden át megkímélte az észak-amerikai gazdaságot az átfogó műszaki megúju­lás kényszerétől, a tőkék tömeges elér­téktelenedésével kapcsolatos nagyobb válságoktól. Az USA azonban maga mozdította elő egyeduralmi pozíciójá­nak megszűnését azzal, hogy felhalmo­zódott árukészleteinek értékesítése vé­gett, de kommunista- és szovjetellenes politikai megfontolásokból is, a háború befejezése után kölcsönöket, hiteleket és segélyeket juttatott versenytársainak. A megtámogatottak gyorsan pótolták el­pusztult termelő berendezéseiket, s a két egykori ellenség, Németország és Japán kezdett felzárkózni az USA-hoz, termelékenységük növekedési üteme hamarosan maga mögött hagyta az amerikait. Az USA kényelmes monopol­helyzetét élesedő konkurenciaharccal váltotta fel az egyenlőtlen fejlődés.

Ez a harc ma a tudományos és tech­nikai forradalom (TTF) talaján zajlik. A TTF hihetetlenül felgyorsítja a mű­szaki haladást, a működő berendezések és eljárások elavulását, a versenyképes­ségért folytatott heves küzdelem pedig megnehezíti a monopóliumoknak, hogy a szokásos módon, a megújulás halo­gatásával óvják tőkéjüket az elértékte­lenedéstől, az erkölcsi kopástól. A cik­lus ismét formát változtat: minél gyor­sabban koptatja a tőkék értékét a TTF-fel összefonódó versenyharc, annál rövidebb az extenzív növekedési szakasz, a lendületük­ben is megfogyatkozó élénkülések időtarta­ma; annál gyakoribbak és vészjóslóbbak ez­zel szemben a visszaesések, ami a költségve­tési, fizetési és kereskedelmi mérlegek, a meg­takarítási és beruházási ráták és más fontos mutatók romlásában jelenik meg. A „növe­kedés vagy egyensúly” alternatíva en­nek a mély szerkezeti roncsolódásnak, a társadalmasuló termelőerők és a tőkés kon­kurenciaharc új fejlődési szakaszba lépő el­lentmondásának tünete.

A versenyképesebb technikák és ter­mékek lázas kutatása, kifejlesztése és bevezetése a TTF korában nagyságren­dekkel emeli a modern termelés tőkeszükségletét. (Pl. a többszáz utast szál­lító óriásgépek következő nemzedékét a világ egyetlen repülőgépgyártó cége sem tudja önállóan kifejleszteni és megépíteni; egyedül a fejlesztési kiadá­sokat 25 milliárd dollárra becsülik.) A gazdaságosság a gyártás és a piacok rendszeres bővítését követeli, a piac pe­dig ma már minden korszerű termék esetében a világpiacot jelenti. „Aki csu­pán nemzeti keretekben forgalmaz új készítményeket, nem keresi meg a ku­tatás és fejlesztés költségeit” – írja egy német lap a gyógyszeriparról, amely­nek pusztán egy új termék piaci beve­zetésére milliárdokat kell költenie. ⁴ (A számozott jegyzeteket lásd a cikk végén.) És ez még csak a kezdet: ahhoz, hogy egy cég meg is vesse a lábát a világpiacon, el kell érnie a forgalomból való része­sedés bizonyos minimumát. A telekom­munikációs konszernek minimális ré­szesedése pl. 15 százalék; azaz kb. 6-7 konszern számára van hely a nap alatt. Kíméletlen harc folyik tehát a piaco­kért, állandósítva a termelékenységi hajszát, amely viszont fokozza a harcot a piacokért. Ebben az öngerjesztő ámokfutásban a monopóliumok számít­hatnak államuk és nemzetek fölötti szerveik támogatására. A támogatás mértékét jól mutatja a Siemens új drez­dai chip-gyára: 2,7 milliárd márkára rúgó beruházási költségeiből a Szász Szövetségi Tartomány több mint 1 milliárdot fedez, azonkívül nevetséges áron ad át 26 hektár földterületet; az infrastruktúra költségeit Drezda város állja; további 450 milliót az EU (Euró­pai Unió) folyósít, iparpolitikai prog­ramja keretében; végül, a beruházás a csúcstechnikai fejlesztéseket megillető adókedvezményekben részesül. így az új gyárat a Siemens gyakorlatilag in­gyen kapja az adófizetőktől.

A versenyképességi hajszában a tőke növeli a munkaintenzitást, és olyan munkaerő-megtakarító technikákat ve­zet be, amelyek a TTF vívmányaiként már a teljes automatizálás előhírnökei. E folyamat előrehaladásával lanyhul a munkaerő-kereslet, a fejlett országok munkanélküliségi rátája évtizedről év­tizedre nő (az OECD-országok átlaga a 60-as években 3,1 százalék volt, a 80-asban 7,3, a 90-esben már kétszámje­gyű). Szakértők szerint a foglalkoztatási lehetőségek tartós megjavításához je­lenleg a fejlett országokban a GDP 2,5-3 százalék feletti rendszeres növekedé­se szükséges (korábban ez az érték ala­csonyabb volt), de valószínűleg a 3 szá­zalék sem lesz fenntartható a pénzügyi egyensúlyhiányok miatt, amelyek a ba­jok tüneti kezelését is megnehezítik. Régebben a gazdasági élénkülés együtt járt a foglalkoztatottság emelkedésével, a termelékenység általános növekedése a szociális haladással. Ma, erős szakszervezetek híján, nincs ilyen összefüg­gés. Ma már a tőke a régiek mellett sok új harci eszközt is bevet a munkás­ság ellen: a leghatásosabbak közé tar­tozik a nemzetközi munkapiacok libe­ralizálása, hogy a szabad munkaerő-áramlás a béreket egyöntetűen a leg­alacsonyabb nemzetközi szinthez köze­lítse. A bérmegtakarító gyártási és szer­vezési technikák következményeként a vásárlóerő távlatilag egyre inkább leszakad a bővülő termelési kapacitásoktól, és az ol­csóbb hazai, de kiváltképpen az importált munkaerő tömeges alkalmazása súlyos poli­tikai problémákat érlel.

A munkapiac liberalizálása az átfogó neoliberális politika része. A neoliberaliz­mus a piac szabadsága nevében igyek­szik felszámolni a munkavállalóknak a tulajdonosokkal kötött kollektív meg­állapodásait, hogy a létbizonytalanság állandó nyomást fejtsen ki a bérekre; a szociális jogokat rendre átformálja fi­zetett – és egyre nagyobb rétegek szá­mára megfizethetetlen – piaci szolgál­tatásokká; privatizálást hirdet, és álta­lában leépíti (pontosabban, átszervezi) az állam gazdasági szerepét, hogy a versenyképteleneket könyörtelenül ki­selejtezzék a szabadjára engedett piaci mechanizmusok; a néhai „jóléti álla­mot” olyan állammá gyúrja át, amely az újraelosztással nem a tömegek vásárlóerejét kívánja javítani, hanem – mint a Siemens esetével szemléltettük – a csúcstechnikai konszernek és a ve­zető finánctőkés csoportok világpiaci terjeszkedésének feltételeit. Ez a sajátos újraelosztás, a továbbra sem lankadó fegy­verkezéssel együtt megmagyarázza, hogy az „államtalanítások” ellenére miért nőnek a legfejlettebb országok állami-közületi kiadá­sai.

A termelőerők globalizálódása nem­zetközi monopolista egyesüléseket és regionális integrációkat (EU, NAFTA stb.) hív életre, amelyek háttérbe szo­rítják az állami szuverenitást és a nem­zeti elkülönültséget, nemzetek fölötti gazdasági és politikai csúcsszervekre ruházzák fokozatosan az állam funkció­it és szabályozó szerepét. A tőkés fejlő­dés (a „sima” monopolkapitalizmus és állammonopolista kapitalizmus után az imperializmus harmadik szakasza), új szakasza ez: transznacionális monopolka­pitalizmus, ahol a szükséges tőketöme­gek mozgósítása végett liberalizálják a nemzetközi tőkepiacot (felszabadítják a pénzforgalmat az országok között), az áruforgalom elől szabad­kereskedelmi megállapodásokkal tolják félre a nem­zeti akadályokat, az országhatárok rész­leges eltörlésével hatalmas, azelőtt is­meretlen lehetőségeket nyitnak a ter­melési költségek csökkentésére, a mű­szaki haladás meggyorsítására, a dina­mikus piacbővítésre. (Egy 1992-es ENSZ-jelentés szerint a transznacioná­lis konszernek külföldi leánytársaságai 5,5 billió dollárt forgalmaztak; a nem­zetközi kereskedelem összvolumene ugyanakkor 4 billiót tett ki.)

A liberalizálás tehát egyaránt kiterjed a munka-, a tőke- és az árupiacokra, az egész gazdasági életre. Nem múlékony ciklikus jelenség ez, hanem a korábbi keynesiánus törekvéseket szükségszerűen felvál­tó tartós irányzat: a transznacionális mono­polkapitalizmus adekvát ideológiája és poli­tikája, a versenyképességi hajsza szükségle­teinek kifejeződése, olyan időkben, amikor a TTF által kifejlesztett termelőerők globális méretei miatt a belső piacokról a világpiacra helyeződik át a konkurenciaharc súlypontja, a tőke útját pedig nem keresztezi többé sem a Szovjetunió, sem egy erős nemzetközi mun­kásmozgalom. A klasszikus liberalizmus antifeudális irányzat volt, a történelmi haladás előmozdítója; a kormányszin­ten Reagan és Thatcher vezetésével el­indított neoliberalizmus általános táma­dás a dolgozó osztályok ellen, kemény dik­tatúra, amely a fejlett országokban a világ­piaci terjeszkedést szolgálja, a függő orszá­gokban a fejlettek érdekeit. Ez az ön- és közveszélyes, de a mai kapitalizmus szempontjából teljesen logikus politika groteszk módon éppen akkor emeli sza­bállyá a piaci folyamatok szabályozatlansá­gát, amikor a termelőerők társadalmasulása sürgetőbben követeli a Szabályozást, mint va­laha, és az ösztönösség anarchiája globális robbanással fenyeget.

A világpiaci verseny hatására az in­tegrációs egyezmények által fáradságo­san lecsillapított ellentmondások maga­sabb szinten és veszélyesebb formában kiújulnak, egyrészt a három irányadó hatalmi központ – az USA, Németor­szág és Japán –, illetve a körülöttük szerveződő régiók között, másrészt az integrációkon belül. A tőkés integráci­ók ugyan átmenetileg tompíthatják a résztvevő nemzetek konkurenciáját, de kiküszöbölni nem tudják, mert minden megállapodás a pillanatnyi erőviszo­nyokra épül, amelyeket a gyengébbek rovására használ ki az erősebb fél, idő­vel pedig megváltoztat az egyenlőtlen fejlődés. A szabad­kereskedelmi megál­lapodásokat lépten-nyomon megsérti a burkolt protekcionizmus; az egyes nemzetek burzsoáziái maguknak igye­keznek kisajátítani az integráció elő­nyeit, és ráterhelni hátrányait a ver­senytársakra. Acsarkodnak egymásra a nemzeti proletariátusok is, mert a jobb szociális helyzetet élvezők féltik saját életszínvonalukat az elmaradottabb or­szágok proletariátusának konkurenciá­jától. Az integrációk egység helyett megosztottságot visznek a dolgozó tö­megekbe, akadályozva önvédelmi har­cuk nemzetközi összehangolását – mi­közben nemzeti szintű önvédelmüket nehezíti a modern tőkés munkaszerve­zés, a szakmai lefokozódás, az iparkite­lepítés, az olcsó import-munkaerő, a krónikus munkanélküliség, az alatto­mosan manipulációs ideológia és tö­megkultúra, az egykor többé-kevésbé világosan körülhatárolható proletár­osztály heterogenitása, rétegekre töre­dezettsége, soraiban az alkalmazottak növekvő aránya. A szovjet ellensúlytól megszabadult tőke egyre arcátlanabb támadásokra vetemedik a bérek és a szakszervezetek ellen, csakhogy a kábult tömegekre mért csapásaival saját fogyasztópiacait sújtja, közvetve pedig elmélyíti a nemzetek és integrációk el­lentéteit is.

4.

A transznacionális monopolkapitaliz­mus korának ismert jellegzetessége a szolgáltató szektor előretörése. A fejlett tőkés országok GDP-jének előállításá­ban az ipar részesedése 1960-tól 1990-ig 36 százalékról 26-ra esett vissza (tel­jes mértékben a feldolgozóipar terhé­re), a szolgáltatásoké ellenben 53 szá­zalékról 65-re emelkedett; az USA-ban jelenleg a szolgáltatások foglalkoztatják a bérből és fizetésből élők több mint 70 százalékát, az ipar alig több mint 20 százalékukat. Ez a fejlődési irány összefügg az áru- és pénzforgalom, a hi­telrendszer, a kereskedelmi és szervíz­hálózatok, a szállítás és hírközlés, az egészségügyi, kulturális és szociális szféra, az állami-közületi tevékenység minden korábbit meghaladó méretei­vel, a városiasodással, a nők tömeges munkavállalásával (a háztartási mun­kák tekintélyes része árucikké vált), de azzal is, hogy az iparhoz mérten a szol­gáltatásoknak többnyire szerényebb a tőkeigényük, és magasabb a profitrátá­juk (mert nagyobb az élőmunka aránya a felhasznált termelőeszközökhöz, az értéktöbblet aránya a lekötött tőkéhez viszonyítva). A számadatok alapján in­dokoltnak tűnhet „posztindusztriális” korszakról, az ipar jelentőségének zsu­gorodásáról beszélni. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy az ipar, ha az értékek (az árak) síkján veszített is súlyából, egyáltalán nem vesztette el meghatározó funkcióját a gazdasági fej­lődésben, a termelékenység növelésé­ben. A tudományos eredményeket jó­részt iparilag előállított anyagi eszkö­zök, a műszaki haladást új beruházási javak testesítik meg; a feldolgozóipar, amely a TTF vívmányait a gazdálko­dáshoz közvetíti, töretlenül betölti „hú­zó” szerepét, s a világ vezető államai továbbra is az iparilag legfejlettebb or­szágok. ⁵ A szolgáltató szektor, amely jó­részt éppen a magas ipari termelékeny­ségnek köszönheti kiszélesedését, maga is iparosodik, bár ez a folyamat még a kezdetén tart.

A szektor ágazatai nagyjából három szinten helyezkednek el. A felső szintű­ek magas szaktudást követelnek (orvos-professzor), a középszintűek közepeset (banktisztviselő), az alsók gyakran semmilyet (ablakmosó, éttermi leszedő). Az ipari módszerek alkalmazása egyelőre főként a középső szinten látszik meg­oldhatónak és kifizetődőnek. Az alsó szint nincs még különösebben ráutalva, mert tömegesen foglalkoztathatja a leg­olcsóbb és legszervezetlenebb munka­erőt. Ha a szektor ma a munkanélkü­liség levezetésének legtágabb csatornája (amit a magas foglalkoztatási arány mu­tat), akkor ezt a minőségét leginkább az alsó szint biztosítja. Tehát jórészt en­nek a szintnek a számlájára írható, hogy a munkásosztály szerkezetileg átala­kul, rosszul fizetett, szervezetlen, legkevésbé ellenálló rétegei felduzzadnak, részesedése a társadalmi termékből a tőke javára csökken. De az élőmunka súlyát illetően a jövő fontos változásokat hozhat. A gépesítés, az iparhoz való azonosulás a legtöbb szolgáltató ágazatban törvényszerű fo­lyamatnak ígérkezik, és a szektor ter­melékenységét erősíteni, profitrátáit, munkaerő-felszívó képességét, anticiklikus funkcióját gyengíteni fogja.

A profitráták és a piacok ingatagsá­ga miatt „fölös” tőkék képződnek, amelyeknek nehéz kedvező befektetési lehetőségeket találni. Ilyen gondokból keletkezett az adósságváltás. Közvetlen oka a 70-es évek két olajárrobbanása volt, amely egyszerre tükrözte a mű­szaki korszakváltás szükségességét, az olajtermelő „fejlődők” függetlenségi törekvéseit, de valószínűleg az USA-olajmonopóliumok árfelhajtó manőve­reit is. Az olajtermelők csillagászati be­vételei visszaáramlottak a nyugati bankokba, ezek pedig felkínálták a pénzt alacsony kamattal a tőkehiányban szenvedő, felzárkózni kívánó országok­nak, mert a gazdasági visszaesés miatt másképp nem tudták gyümölcsöztetni. A kamatláb akkor alacsonyabb volt még az inflációs rátánál, így a hitelfel­vétel nyereséges akciónak látszott. Ám a 80-as évek elején a hitelező országok kamatláb-emelése, az általa kiváltott árfolyam-változásokkal együtt, annyira megemelte a tartozások összegét, hogy az adósok már csak újabb hitelek fel­vételével tudtak eleget tenni tőketör­lesztési, sőt kamatfizetési kötelezettsé­geiknek is.

Először a „fejlődő” és a szocialista irányzatú országok adósodtak el (mint­egy 15 0-en), később – a költségvetési deficitek, passzív fizetési mérlegek, elégtelen megtakarítások miatt – a leg­fejlettebbek is, élükön az USA-val, ahol a kamatláb-emelés nyomán betóduló külföldi tőke rávetette magát az államkötvényekre. A 150 ország adóssága 1995-ben elérte az 1400 milliárd dol­lárt (1982-ben még „csak” 839 milliárd volt), az USA-é egyedül ennek legalább a fele. Ám a kétfajta adósság – ég és föld. Az USA a becsábított külföldi tő­kével fenn tudta tartani lakosságának kiugróan magas átlagos életszínvonalát (amely persze nagy különbségeket ta­kar); a gyenge adósok ellenben, akik annál jobban eladósodnak, minél töb­bet fizetnek vissza, 1983 után már évi többtucat milliárd dolláros nettó (a be­áramló tőkeértéket felülmúló) forráski­áramlással, azaz szűkös anyagi eszköze­ik növekvő hányadának kényszerű át­engedésével, a fejletteket segítették hozzá a részleges gazdasági konszolidá­cióhoz, a műszaki korszakváltás költsé­geinek fedezéséhez. Szándékuk visszá­jára fordult az eredményben: az áhított felzárkózás helyett még mélyebb nyo­morúságba süllyedtek, és végképp le­szakadtak a világkapitalizmus centru­maitól.

Ez a folyamat korántsem egyértel­műen előnyös a centrumok számára. Az összeomlással küszködő adósok nem a legalkalmasabb felvevőpiacai annak az árutömegnek, amelyet az ő kifosztá­suk árán létesült új kapacitások állíta­nak elő. Az adósok válsága a hitelezőket fenyegeti, mint a nyomornegyedek jár­ványai a luxusvillák lakóit. Mi legyen a hitelezők stratégiája? Ha talpraállítják az adóst, új konkurenst támasztanak; ha pusztulni hagyják, csődbe kergetik saját bankjaikat, és veszni hagyják az ingyenes erőforrásokat (éhhalálra kár­hoztatják a fejőstehenet). Helyesebb életben tartani az adóst, de csak annyira, hogy tejelni tudjon. Ezt az irány­vonalat követik a nemzetközi pénzügyi szervek (Valutaalap, Világbank) az adó­sok számára előírt szanálási program­jaikban.

Vegyük sorra a leglényegesebb prog­rampontokat.

1. Export-ösztönzés. Fő eszköze a nemzeti valuta leértékelése: olcsóbbak lesznek ezáltal az exportcikkek, az im­port megdrágul; az adós könnyebben szerezhet külföldi valutát, hogy fizetni tudjon, a hitelező pedig nemcsak a pénzéhez jut hozzá, hanem adósa áruit is olcsóbban vásárolhatja meg, és drá­gábban adhatja el sajátjait az adósnak. A cserearányok rendszeresen romlanak az adós kárára, annál is inkább, mert az erőltetett export, a végeérhetetlen adósságtörlesztés rögzíti az elavult ter­melési szerkezetet, elszívja a tőkét a korszerűsítés elől, nem engedi ki az adóst a hitelező markából.

2. Deficit-csökkentő költségvetési meg­szorítások, nagyrészt a humán inf­rastruktúra (oktatás, szociális szféra) és az állami támogatások terhére. A támo­gatások leépítése, pl. az élelmiszer-áraké, megkönnyíti a külföldi térhódí­tást az adós piacán.

3. Pénzügyi megszorítások az inflá­ció ellen. Kamatlábemelés – amely két­ségkívül fékezi a pénzromlást, de ger­jeszti is, mert korlátozza a hazai beruházásokat; drágítja az egyébként is ma­gas termelési költségeket. Előnye (a hi­telező számára), hogy az adós nem fog egyhamar konkurensként fellépni a vi­lágpiacon.

4. A külkereskedelem liberalizálása. Szögesen ellentétes ugyan a deficit­csökkentési előírásokkal, és megnyitja a zsilipeket a versenyképesebb külföldi áruk előtt – éppen akkor, amikor a pénzleértékelés az import visszafogását követelné, különben minden egyen­súlyjavító hatása kárba megy. A követ­kezmény: általános áremelkedés a drá­guló import miatt, cserearányromlás, a reálbérek és az összkereslet esése.

5. Privatizálás, hogy a költségvetés bevételhez jusson, és mentesüljön az állami vállalatokkal kapcsolatos kiadá­soktól. Miközben a dolgozó tömegekre új meg új terhek szakadnak, a külföldi és a hazai tőke felvásárolja ezeket a vállalatokat, többnyire értékükön alul. A gazdaság gyakorlatilag a külföldi tő­ke és kiszolgálója, a hazai komprádor­burzsoázia kezére kerül; a hitelező or­szágok potom áron kaparintják meg adósaik vagyonát és piacait, s mint Bra­zília példája tanúsítja, nem tűrnek el az adós országban olyan kormányt, amely va­lamennyire is megkísérli érvényesíteni a nemzeti érdekeket. A Valutaalap és a Vi­lágbank programjainak képmutatását ellentmondásaik árulják el leginkább: pl. a valutaleértékelést és az exportbő­vítést egyszerre javasolják az országok tucatjainak, holott a világpiac ilyen ter­jedelmű pótlólagos árumennyiség fel­vételére nem képes, és a jótanácsot megfogadó országok végső fokon nem exportbevételeiket bővítik, hanem saját áruik világpiaci árát verik le.

Egy világbanki szakértő írása (Sebastian Edwards: Structural Adjustment Policies in Highly Indebted Countries) kereken kimondja, mi volt az ún. ki­igazítási programok valódi szerepe: „si­keresen hárították el a világ pénzügyi rendszerének sokak által csaknem biz­tosra vett összeomlását”, habár „igen nagy költséggel, a foglalkoztatás, a jö­vedelmek és az életszínvonal hanyatlása árán”. Vajon nincs-e része ennek a si­kernek abban, hogy a latin-amerikai csecsemőhalandóság 40 ezrelék körül, az afrikai 90 ezrelék fölött állandósul? Vagy a mai balkáni tűzfészek kialaku­lása nem arra vezethető-e vissza, hogy az egykori Jugoszláviában, ahol a Va­lutaalapnak a szokásosnál is nagyobb volt a befolyása, az adósságválság köte­lezően előírt kezelése nyomán cikliku­san kiújultak az egyensúlyproblémák, egyre kevesebb forrás jutott az elmara­dott területek felzárkóztatására, így az államszövetségen belül kiéleződtek a centrum-periféria ellentétek? Ma már seregnyi tapasztalat bizonyítja, hogy a Valutaalap és a Világbank receptjei (diktátumai) csak elmérgesítik a válsá­got, amely az egész világgazdaságot ka­tasztrófába döntheti.

Megoldható-e egyáltalán az adósságprobléma? Nyugati közgazdászok (Armstrong és szerzőtársai) három le­hetőséget sorolnak fel tanulmányuk­ban: a bankok elengedik a kölcsönöket, vagyis a részvényesek fizetnek; a kor­mányok kárpótolják a bankokat, vagyis a nyugati adófizetők fizetnek; az adó­sok tovább törlesztik devizabevételeikkel a tartozásokat, vagyis a „fejlődők” nép­tömegei fizetnek. „Minden terv az adósság megoldására csak ezzel a há­rom lehetőséggel tud zsonglőrködni” – vonják le következtetésüket a szerzők. Elképzelhető persze az adósságmegta­gadás is, erre azonban – ha nem de­magóg kalandorságról van szó – csak erős tömegbázissal rendelkező, elszánt, forradalmi elkötelezettségű kormányok vállalkozhatnának. Ilyen kormányok híján háborítatlanul működnek a kapi­talizmus gazdasági törvényei; ha tehát egy humánus tündér minden adóssá­got egyik percről a másikra eltörölne, a válság hamarosan kiújulna, mert tör­vényszerű a viszonylagos tőkefölöslegek képződése egyfelől, az elmaradók nö­vekvő tőkeéhsége másfelől. (A két olaj-árrobbanás és az észak-amerikai kamat­lábemelés csupán alkalmi oka volt a jelenlegi adósságválságnak.)

A kölcsönügyleteken kívül a gazdag országok sok más manőverrel is szipolyozzák a gyengébbeket (egyenlőtlen csere stb.). Az OECD-tagok az 1980-as évek közepétől évi 50 milliárd dollárt szivattyúztak ki az elmaradott térsé­gekből; a fejlettek és az elmaradók közötti távolság növekedése általános tendencia (csak itt-ott töri meg egy-egy újonnan iparosodó ország). Latin-Amerika, Af­rika és Nyugat-Ázsia térségében a 80-as évek elejétől, néhol már a 70-es év­tized közepétől folyamatosan csökken az egy főre jutó jövedelem, a beruhá­zásoknak a GDP-hez viszonyított ará­nya és maga a GDP; a gyengébb orszá­gok még az EK-ban is (Európai Közös­ség – az EU elődje) csak a jó konjunktúrájú években növekedtek az élenjá­róknál gyorsabban, az átlagos években elmaradtak tőlük. Végeredményben a tőke – pontosabban a többi tőkén is uralkodó „csúcstőke” – maga rombolja saját piacait, hogy előteremtse a szükséges anyagi forrásokat a versenyharc által meg­követelt permanens műszaki forradalomhoz, mellyel viszont maga gyorsítja fel saját el­értéktelenedését, nyújtja meg a rövidülő élénkülések után a hanyatlás és pangás idő­szakait. A ciklus deformálódása nem tartóztatható fel; a termelő vállalatok profitrátáit krónikus egyensúlyzavarok veszélyeztetik, és a befektetések a ma­gasabb nyereséget ígérő spekulációba te­relődnek.

A tőkepiacok liberalizálását a 80-as évek elején a TTF szükségletein kívül a tőkefölöslegek felhalmozódásával összefüggő spekulációs igények is mo­tiválták. A tőzsdei árfolyamkülönbsége­ket és egyéb spekulációs lehetőségeket kihasználó rövidlejáratú pénzmozgások annyira megszaporodtak azóta, hogy ma már napi 6-7000 milliárd dollárt tesznek ki, ami a világpiac éves áruex­portjának közel kétszerese. Az állami költségvetési hiányok finanszírozásában nagy szerepet játszó államkötvények 16 000 milliárd dollár névértéket kép­viselnek – a világon előállított GDP há­romnegyedét. A pénzpiaci befektetések a termelő és szolgáltató vállalatok szá­mára is vonzóak, mert rendszerint gyü­mölcsözőbbek az alaptevékenységnél, és hozamaikkal a műszaki megújulás kényszerét is mérséklik. Egységnyi tőke a 90-es évek elején a termelésben 5-10, pénzpiaci befektetésként 10-20 százalé­kot hozott; más becslések szerint a ter­melőtőke profitja kb. egyharmada a li­beralizált pénzpiacokon áramló rövid­lejáratú befektetések hozadékának. Ezért szállnak be a spekulációs játékba az ipari óriások, üzleti forgalmukat akár többszázszorosan is felülmúló összegekkel, és a „forró pénzek” árada­ta, amelyhez képest az áruforgalom el­törpül, árufedezet nélkül, ellenőrizhe­tetlenül, minden jegybanki szabályozás alól kicsúszva cikázik ide-oda, különbö­ző kontinensek értékpapír-piacai és árutőzsdéi között. Ez a szédületes sze­rencsejáték hatalmas tőkéket von el a termeléstől, alámosva a gazdaság alap­jait, és mindinkább a véletlenre bízza, hogy az égre törő pénzügyi Bábel-tornya mikor dől össze.

5.

A TTF ma már önmagára alkalmazza saját vívmányait: automatizálja az auto­matizált berendezések gyártását, mik­roelektronikára alapozza az elektroni­kai ipart. A termelékenységi hajsza pél­dátlan méreteket ölt; kikezdi a profit­rátákat, a tőkék elértéktelenedésének siettetésével szaporítja a krónikus vál­ságelemeket, elmélyíti az ellentmondást a terjeszkedés növekvő szükséglete és csökkenő lehetőségei között. Visszafor­díthatatlan folyamat ez, amelyen a tőke éppoly kevéssé változtathat, mint saját természetén.

Sokat enyhít persze a tőke problé­máin az integrációk előrehaladása, a szovjet összeomlás, a kontinensnyi orosz és kínai vadászterületek ígéretes kirajzolódása a horizonton. Sírrablók még sehol sem akadtak annyi kincsre, mint a szovjet utódállamokban. De a készen talált rabolnivaló nem tart örök­ké. Zavartalan újratermeléséhez Orosz­országban előbb ki kellene füstölni a komprádor-burzsoázia, a maffiaura­lom, az anarchia járványgócait; s ha ezt a nagytakarítást netán a gyarmatosítás­sal többé-kevésbé szembeszegülő nem­zeti burzsoázia végezné el, akkor nem kétséges, hogy az orosz nagyhatalom rövidesen maga is részt követelne az osztozkodásnál. Kína kifoszthatósága sem problémamentes. Óriási potenciá­lis piacainak felvevőképességét ma még korlátozza a gazdasági gyengeség; ha viszont az ország korszerű gazdasággal rendelkező nagyhatalommá erősödik, nyilván nem akar majd célpontja lenni mások terjeszkedésének. Akármint lesz is, egy biztos: a zsákmányként feloszt­ható területek előbb-utóbb elfogynak, és az erőviszonyok megváltozásával, amelyet a TTF éppúgy felgyorsít, mint a termékek és gyártási eljárások elavu­lását, a tőke expanziós szükséglete el­kerülhetetlenül napirendre tűzi az új­rafelosztást; ennek pedig az erőszak az egyetlen lehetséges eszköze. Ilyen esz­köz volt alig néhány évtizede a második világháború, amely kisebb-nagyobb he­lyi agressziókkal már a 30-as évek ele­jén megkezdődött. Vajon nem kell-e at­tól tartani, hogy a nagyhatalmi érde­kektől szított makacs helyi háborúk ma is egy félelmesebb erőpróbának, ezúttal a nukleáris világháborúnak az előhír­nökei? ⁶

Foglalkoztatási válság, adósságválság, éhínségek, nemzetiségi gyűlölködés, er­kölcsi és kulturális züllés, esztelen fegy­veres konfliktusok, fasiszta pestis – a tőke nem tud már úrrá lenni az általa elszabadított szellemeken. Az emberiség számára létkérdéssé vált a kapitalizmus meghaladása. A hivatalos propaganda szerint ugyan csak a kapitalizmus élet­képes, köztulajdonra és tervgazdaságra épülő ellenlábasa nem. De az igazság az, hogy az egykori szocialista irányzatú rendszerek, bár jórészt el voltak zárva a világpiactól, dinamikus fejlődésükkel közelíteni kezdtek az élvonalhoz, ipari termelésük a 70-es évek végéig gyor­sabban emelkedett, mint a vezető tőkés országoké és a „fejlődőké”, miközben a fejlettek és a „fejlődők” közt nőtt a ter­melékenységi különbség. Hogy ezeknél a megdöntött rendszereknél életképe­sebbek-e a helyükben létrehozott új képződmények, azt az idő igen hamar megmutatta. ⁷ (Szorosan az életképes­ség kérdéséhez tartozik, hogy az utolsó szovjet népszavazáson a lakosság nagy többsége az egységes Szovjetunió fenn­tartása mellett szavazott.)

Nem itt a helye annak, hogy elemez­zük, miért semmisült meg mégis a Szovjetunió és szövetségi rendszere, milyen objektív és szubjektív okokból juthatott hatalomra az összeomlást be­lülről vezénylő Gorbacsov-csapat, törté­netesen éppen akkor, amikor Nyuga­ton a fellendülés elakadt, és a tőke mentőöv után kapkodott. Most csupán néhány – a helyzet kuszasága miatt meglehetősen elnagyolt – zárómegjegy­zésre szorítkozunk, abból kiindulva, hogy a dolgok jelenlegi alakulását együtt határozza meg az összeomlás egyfelől, a kapitalizmus stratégiai győ­zelme és helyrehozhatatlan talajveszté­se másfelől; hogy tehát a szocialista új­rakezdés az emberi lét fennmaradásá­nak előfeltétele.

Nemzeti keretekben az újrakezdés ma sokkal nehezebb, mint maga a kez­det volt 1917-ben: a nemzetközi bur­zsoázia egységesen szállna szembe vele, hacsak a centrumországok nem bonyo­lódnak katonai konfliktusba egymással, ami viszont felidézné minden probléma végérvényes nukleáris lezárásának, ve­szélyét. Minőségi változásra aligha van kilátás, amíg az érte harcolók nemzet­közi szinten össze nem fognak. Az összefogáshoz azonban a baloldalnak előbb fel kell ocsúdnia. Mai állapotában nemigen tud vonzó és reális program­mal kiállni: elméleti és cselekvési biz­tonságát kikezdte a „létező szocializ­mus” dicstelen vége, amelyet „a” szo­cializmus bukásává hamisít a rosszhi­szemű propaganda. A tömegeket napi gondjaik foglalkoztatják; a szocialista jövő, amelyben leginkább érdekeltek, nemcsak a kitartó agymosás hatására vált számukra érdektelenné, hanem azért is, mert távoli és megfoghatatlan, éppen az ő politikai fásultságuk miatt. A baloldal, noha távlati céljait semmi­képpen sem adhatja fel, széles tömeg­bázist ma szocialista jelszavakkal nem szerezhet. Másrészt olyan illúziókat sem szabad elhintenie, mintha a tömegek gondjai a jelenkori alapokon orvosol­hatók volnának; mintha lehetséges len­ne a kapitalizmust „megjavítani”, meg­tartva „jó oldalait”, és lecsípve a rosszakat. A „jó” kapitalizmus képtelensé­gével függ össze a szociáldemokrácia jelenlegi, valószínűleg végleges csődje (amelyet egy-egy szociáldemokrata párt választási győzelme nem másít meg). Milyen programja lehet ugyanis a szo­ciáldemokráciának? A „jóléti állam” helyreállításában ma már csak naiv utó­pisták bízhatnak, akik nem számolnak sem a GDP növekedési ütemének tar­tósan csökkenő tendenciájával, sem pe­dig azzal, hogy a bérkövetelések és a szociális programok esetleges teljesülé­se rontaná az exportképességet, a vi­lágpiaci helytállás esélyeit. A szociális és bérkövetelések ellen a tőke ma ered­ményesebben folyamodhat a munkanélküliséggel való fenyegetőzéshez, mint bármikor, és a belső piacra kon­centráló keynesi típusú gazdaságpo­litikát szociáldemokrata változatával együtt kiselejtezi a termelőerők jelen­kori forradalma, illetve a szükségszerű világpiaci orientáció. Ha viszont – egyéb alternatíva híján – neoliberális szellemű modernizációt hirdet a szoci­áldemokrácia, akkor hagyományos ar­culatát megtagadva, nyíltan a dolgozók ellen fordul, polgári liberális párttá ala­kul át, és egykori tömegbázisa kicsúszik alóla. A neoliberális politika felemelkedése és a szociáldemokrácia bomlása ugyanannak a visszafordíthatatlan folyamatnak két olda­la: mind a kettő azt jeleníti meg a maga módján, hogy a világpiaci versenyképesség és a szociális biztonság nem egyeztethető össze egymással, de tágabb értelemben azt is, hogy a globálissá vált társadalmi prob­lémákra tőkés keretekben nincs megoldás. Marxista irányzatú pártok tehát nem csele­kedhetnek ostobább és végzetesebb módon, mint akkor, ha a rájuk nehezedő nyomás hatására, „korszerűsödés” ürügyén, az idejét múlt, csődbe jutott szociáldemokráciához igyekeznek hasonulni.

Milyen programmal állhat elő a bal­oldal egyáltalán?

A szélsőjobb egyszerűbben talál moz­gósító erejű válaszokat. Ahogy M. Kühne, a német újfasiszták AIDS-betegségben elhalt vezére mondta: „Olyan problémákat kell keresni, amelyek min­denkit foglalkoztatnak, és csak mi tu­dunk rájuk megoldást.” Nő a munkanélküliség? Ki az idegenekkel! Nincse­nek eszményeik a fiataloknak? Bíztas­suk fel őket, hogy üssék a színesbőrűt, gyújtsák fel a bevándorlók szállásait, gyalázzák meg a zsidótemetőket, így majd ráébrednek saját erejükre. A fa­sizmus a fiatalokat az erőszak látszatkö­zösségeibe szervezi, beléjük oltja a nemzeti önérzetnek vélt nacionalista veszettséget, alkalmakat teremt, ahol megéreztethetik nyers férfiasságuk ha­talmát az elpuhult, kémiai és szellemi drogokban pácolt társadalom polgára­ival. Felsőbbrendűségük hitében, lelke­sen sorakoznak majd a zászlók alá, ha a nagyhatalmak elrendelik.

A kapitalizmus válsága, amely egy erős baloldali mag jelenléte esetén a forradalom erjesztője lehetne, a balol­dal globális válságával párosulva a fa­sizmusnak ad keselyűszárnyakat. A ket­tős válságból kétfelé vezethet az út. Megtörténhet, hogy a fasizmus veszélye vagy valósága közös cselekvésre készteti a társadalom egészségesebb erőit, és a gyakorlati harc előmozdítja majd az eszmei tisztázódást, a haladás ma még megzavarodott osztagaiban. Ez a jobbik eshetőség: egy antifasiszta népfront prog­ramja a baloldali szerveződés alapja le­het. De megtörténhet az is, hogy a szétzilált baloldal nem tud talpraállni, nem tudja megmozdítani az elemi létfenn­tartás gondjaitól és az antikommunizmus mérgétől megbénított tömegeket. Ez az út a semmibe vezet.

^* A tanulmány első része 1995. decemberi számunkban jelent meg. [vissza]

JEGYZETEK

⁴ Süddeutsche Zeitung, 1995. március 2. [vissza]

⁵ A „hét nagy” (G-7: az USA, Japán, Németország, Franciaország, Olaszor­szág, Nagy-Britannia, Kanada) a világ erőforrásainak zömét birtokolja, és GDP-jének 55 százalékát állítja elő, noha la­kossága csupán a világ összlakosságának 12 százaléka. A „triásznak” nevezett há­rom nagy régió (Észak-Amerika, Nyugat-Európa és a Csendes-óceáni medence) a világ lakosságának 26 százalékával a vi­lág GDP-jének kétharmadát állítja elő, és a világkereskedelem 70 százalékát bo­nyolítja le. A külföldi közvetlen beruhá­zások többsége ide irányul, nem az elma­radott országokba, mélyítve a szakadékot a fejlettek és a „fejlődők” között. [vissza]

⁶ Németország, Európa legerősebb állama, amelynek jóléte az exporton múlik, nem lehet meg terjeszkedés nélkül. Módszerei e tekintetben részint újak, részint hagyo­mányosak. A „Drang nach Osten” (ke­letre nyomulás) hagyományos politikáját folytatja a jugoszláv utódállamok hábo­rújáért felelős balkáni orientáció; a német védnökség alatt álló Horvátország kulcs a Balkánhoz, a Balkántól pedig egy ug­rás a közel-keleti olajkincs. Az újabb módszerekről az alábbiakban számolunk be, Fred Schmid német szakértő két cikke nyomán. („Kem-Macht und die Neuordnung Europas” – Az atomhatalom és az európai újjárendezés; „1995: Krieg wieder ein Mittel deutscher Politik” – 1995: a háború ismét a német politika eszköze. Lásd „isw-report”, 23. sz., 1995. május.
Az ukrán gabonát Németország ma terü­leti hódítás nélkül, magától Ukrajnától kapja meg, amely önként szállítja döm­pingáron, hogy némi devizához jusson. Ehbérért dolgozó külföldi munkások be­szerzéséhez sem kell idegen területeket el­foglalni: a német hátsóudvarrá változta­tott Kelet-Európa piacait, iparát és be­fektetési területeit olcsóbban és hatéko­nyabban göngyölíti fel a DM (német márka). Volgográd körül német szakem­berek kutatnak át egy 22 000 km2 nagy­ságú területet, ahol óriási olajkincset sej­tenek; mivel az Északi-tenger brit és nor­vég olajmezői néhány éven belül kimerül­nek, Németország hamarosan az EU fő olajellátójává, „olajkakasává” lehet. Ha­talmas német beruházások áramlanak az orosz földgáziparba is (Oroszországot „a földgáz Szaúd-Arábiájának” nevezik). Orosz-német együttműködéssel épül a rö­videsen nukleáris hatalommá előlépő Irán atomerőműve, és Németország maga sincs messze a bomba előállításától: Mün­chen környékén kezdi meg működését a világ egyetlen olyan kutatóreaktora, amely – az USA tiltakozásai ellenére – atomfegyver előállítására is alkalmas uránnal üzemel. A terjeszkedő Németor­szág eltökélten szorgalmazza a NATO ki­bővítését kelet felé: a leendő új tagorszá­gokat saját előőrseivé szervezi, általuk pe­dig kényelmes közelségbe kerül az orosz és a kínai atomközpontokhoz. Az expan­ziót jogi oldalról támogatja a Szövetségi Alkotmánybíróság 1994. július 12-i dön­tése, amely biztosítja az alkotmányos ke­reteket a Bundeswehr korlátlan bevetésé­hez, a világ bármely pontján. Abszolút törvényesen járt el tehát a Kohl-kormány 1994 decemberében, amikor az SPD (Né­met Szociáldemokrata Párt) parlamenti egyetértésével jóváhagyta Tomado bombá­zógépek bevetését szerb légvédelmi állások ellen. Végül még annyit, hogy az ún. gyorsreagálású hadtest, amelynek létesíté­sét a NATO 1991. novemberi római csúcsértekezletén határozták el, zömmel a Bundeswehr alakulataiból áll. (Ebben a hadtestben „durva típusokra van szükség, kívánatos a bőrnyakú mentalitás” – álla­pította meg Fleckenstein professzor társa­dalomtudós, a Spiegel 1995. január 31-i számában megjelent interjújában, az amerikai tengerészgyalogságra, mint esz­ményre hivatkozva.) [vissza]

⁷ A volt Szovjetunió területén az ipari ka­pacitások több mint fele megsemmisült, vagy nem működik. Magyarországon az adózatlan vagyonarányos nyereség (pro­fitráta) 1989-ben 2314 állami vállalat átlagában 7,9 százalék volt; 1994 már­ciusában 700 olyan vállalat közül, amely legalább 51 százalékban magántulajdon­ba ment át, a profitráta 3,8 százalékra esett, azoknál pedig, amelyek állami több­ségi tulajdonban maradtak, 0,8 százalék­ra. Ezek az adatok részlegesek ugyan, de összhangban vannak a restaurált kapita­lizmusra vonatkozó saját mindennapos tapasztalatainkkal (munkanélküliség, inf­láció, a mezőgazdaság és az egészségügy szétverése, tömegnyomor, terjedő tüdővész, a magyar ipar kiárusítása stb.). [vissza]

BALLÓ ISTVÁN

Megbélyegzés és vádaskodás

A „szekták” kihívása és a keresztény reagálás

A keresztény egyházaknál a szektakér­dés mostanában egyre nagyobb figyel­met kap. Aggasztóvá válik számukra, hogy a szekularizmus és az ateizmus térhódítása mellett növekszik a keresz­tény és nem-keresztény jellegű, régebbi és újabb vallási közösségek száma. Mindennek természetes velejárója, hogy szaporodnak a viták a témával kapcsolatban és – ami igazán sajnálatos – a szélsőségesen durva, elvakult táma­dások is a „szekták” ellen.

Nem elhanyagolható, hogy minderre a harmadik évezred küszöbén kerül sor, a lelkiismereti és vallásszabadság elfogadásának fellengzős hangoztatása mellett. Érdemes betekinteni a vitákba, valamint a katolikus és a protestáns egyháziak által szándékosan is zűrzava­rossá tett kérdéscsoport néhány össze­függésébe.

A mai viták néhány jellemzője

A szektakérdés nem új jelenség társa­dalmunkban. A szó használatával és a benne foglalt jelenséggel, már régóta találkozunk a keresztény világban. Szinte egyidős ez a kereszténység kiala­kulásával, és mindig azokkal a vallási csoportokkal szemben használták, ame­lyek kiszakadtak az egyházból, vagy más alapállású kereszténységet akartak. A szekta szó használata mindegyikük­kel szemben a megvetés, a gyűlölködő kitaszítás alkalmazásával párosult.

A mai problémáknál ugyancsak ta­pasztalható, hogy a katolikus és a pro­testáns alapállás nem sokban különbö­zik a korábbitól. Eltérés elsősorban az üldözés mérséklődésében van, bár ez is jórészt külső tényezők hatására törté­nik. Új állásfoglalások persze születnek, de sem a II. Vatikáni Zsinat, sem az Új Egyetemes Katekizmus nézetei nem felelnek meg korunk követelményei­nek, és még több a probléma ezek al­kalmazásában.

Különösen szembetűnő a megbé­lyegzés és a vádaskodás Magyarorszá­gon a kis vallási közösségekkel szem­ben. Ez egyrészt a keresztény egyházak válasza az őket nyugtalanító kisfelekezetek merészségére. Élnek, virulnak és keményen bírálják a katolikusokat és protestánsokat. Micsoda pimaszság – mondják egyesek hogy ezek a társa­dalomra káros szekták merik kritizálni az Istentől elrendelt igaz és tökéletes egyházat. S ebben a felháborodásban nem az az új, hogy ezek ilyesmire ve­temednek, hanem az, hogy ma már nem lehet velük szemben a régi módon fellépni. De az egyházi válasz kritika a társadalom ellen is, amely teret ad a „szekta törekvéseknek”. A nagy keresz­tény egyházak vezetői hivatalosan ke­resik ugyan a „szekták” mérsékeltebb megítélésének lehetőségét, elhangza­nak felülről tanácsok is a vádaskodások visszaszorítására, ezeknek azonban alig van foganatjuk. Nemcsak azért, mert a helyi ellenállás erőteljes, hanem azért is, mert a felsőbbségek állásfoglalásai és tanácsai sem mentesek az ellentmondá­soktól. Magyarországon ma egyáltalán nem jellemző a keresztény vallási türe­lem a kis vallási közösségek iránt.

Nézzünk meg egy-két példát illuszt­rálásul. 1993 augusztusában a Keresz­tény Értelmiségi Szövetség vitát szerve­zett a szekták kártékonysága elleni fellépés szükségességéről. A vitáról de­cemberben összefoglaló jelent meg a szervezet Jel című folyóiratában, s ez nem nyújt igazán tárgyilagos tájékoz­tatást az ott történtekről. A hozzászólá­sok többségénél még a vitaindító elő­adások mértéktartása sem talált kellő visszhangra. A hangadók a szektáknak a keresztény, magyar értékek elleni kártékony, romboló szerepét hangsú­lyozták, hogy ezzel is indokolttá tegyék a hatósági beavatkozásra tett követelé­seket. A katolikus szereplők mögött nem maradtak le a protestáns résztve­vők sem az egymásra licitálásban. Né­meth Géza református lelkész hangsú­lyozta, hogy a keresztény egyházak az evangélium hirdetése során minden pogány bálványimádással konfrontá­lódnak. Követelte, hogy az állam is ke­ményen lépjen fel a szekták ellen, von­ja meg az anyagi támogatást azoktól, amelyeknek nincs megfelelő adófizető tagságuk. Szerinte nincs szükség a szek­ták elleni „pozitív diszkriminációra”. Helyesnek tartaná, ha az állam általá­ban megtagadná a támogatást a „kétes kultuszoktól”. Ha pedig egy szektának valamely tagja bűncselekményt követett el, a szektától 25 évre meg kell tagadni a működési engedélyt, s csak ha továb­bi 25 évig tiszták maradnak, akkor kap­hassanak működési lehetőséget, (lásd: Jel, 1993. dec., 180. old.)

Igazán sajnálatos, hogy a nagyszámú katolikus résztvevők köréből senki nem szólt az abszurd túlzások ellen. Donáth László evangélikus lelkész volt az egye­düli, aki határozottan ellenezte az ilyen durva általánosításokat. „Minden em­bert támogatok – mondta –, aki azért küzd, hogy a saját meggyőződését és vallását képviselhesse”. (Uo. 182. old.)

Egy másik említést érdemlő példa Fila Béla katolikus teológus „Párbeszéd vagy hitvita” című írása, a Vigília 1995. áprilisi számában található. Ebben a szerző nekiront a Hit Gyülekezete nevű vallási közösség lelkészi vezetőjének, Németh Sándornak, a Mária-kultusz túlzásairól írt cikke miatt. Témánk szempontjából nézve nem az az érde­kes, hogy van-e túlzás a Mária-kultuszban vagy nincs, és nem kívánjuk a Hit Gyülekezete nevű vallási közösséget sem minősíteni. Érdekes ellenben Fila Béla kirohanása, indulatos vádaskodása Németh Sándorral szemben. „Egészen különös – írja –, hogy a XX. század végén, a kemény és kegyetlen valláshá­borúk korszakai után, a párbeszéd ko­rában, valaki furkósbottal lehengerlő, a másikat megsemmisíteni akaró indulat­tal támad, és ki akarja irtani a katolikus hit egyik valóságos és a lényeghez tar­tozó mozzanatát”. (Lásd: 255. old.)

Igaza lenne Fila Bélának? Aligha. Elég elolvasni a Vigília ugyanazon szá­mában Békés Gellért katolikus teológus kulturált hangvételű beszélgetését Né­meth Sándorral, hogy a „megsemmisí­teni, kiirtani akarás” vádak hamisságá­ról meggyőződjünk. Ám Fila Bélánál sem a személyes indulat az érdekes. Sokkal többről van szó, ebben a kiro­hanásban a hatalmi egyház-szemlélet gőgje érződik, amely hosszú ideig ural­kodó volt. Nemcsak és. nem elsősorban arról van szó, hogy ezek a szabadjára engedett indulatok sehogysem felelnek meg a szelíd, türelmes és szerető Szűz­anyáról kialakított katolikus imázsnak. Az igazi probléma az, hogy erre akkor kerül sor, amikor már régen túl va­gyunk az „ecclesia militans” uralmán, s ha valakinek nem tetszik a Mária-kul­tusz mai formája, akkor erről a véle­ményét szabadon és nyilvánosan is ki­fejtheti. Lehet, hogy a katolikus hívők számára elfogadhatók a Szűz Mária he­lyéről és szerepéről az egyházban, a Fila Béla teológus által is képviselt né­zetek, de másoknak lehet ettől eltérő véleményük is.

A két példa a kirívóbbakhoz tartozik, de a „szelídebbek” sem esnek tőlük messze, legföljebb a hangjuk mérsékel­tebb. Az viszont látható minden ide vo­natkozó megnyilvánuláson, hogy a nagy keresztény egyházakban magasabb hőfokra emelték a szektaellenesség tüzét, tényszerűen megszaporodott a vádas­kodás a „szekták” agresszivitása és dest­ruktív magatartása miatt. S ebben a hadjáratban szerepet vállalnak a ke­resztény irányultságú pártok és más ci­vil szervezetek is. Parlamenti képvise­lőik egy része, egyházi sugalmazásokra is elfogadja, hogy a vallási irányzatok számának növekedése veszélyezteti a társadalom érdekeit. A „szekták” bur­jánzása miatt, már 1993-ban felmerült az 1990. évi IV. törvény 9. paragrafu­sának megváltoztatása. Azzal érvelve, hogy mindaz, ami szektásít, a társadal­mat gyengíti, és az 1990-es törvény ki­fejezetten elősegíti a magyar társada­lom szektásodását. Ismereteim szerint a téma még nem került le a napirend­ről, a javaslat él az új vallási közösségek állami bejegyzése feltételeinek szigorí­tásáról. Eszerint legalább 100 éves múlt és tízezer tag legyen szükséges legális működésükhöz. Ez még csak javaslat, de a „szektásodás burjánzásának állami fékezése” jegyében, 1994-ben négy „destruktív szektának” nevezett vallási közösségtől megvonták az állami támo­gatást.

A kis vallási közösségek számának növekedése és ennek okai

A kiszakadások végig kísérik a keresz­tény egyházak történetét. Egy ideig si­került megsemmisíteni vagy félreszorí­tani a kis vallási közösségeket. Két je­lentős szakadás azonban tartósnak bi­zonyult. A keleti és nyugati egyházak szakadása, és a protestánsok kiválása, napjainkig megosztja a keresztény­séget. A XIX. századtól felgyorsultak a további kiszakadások, és máig tartanak. Eleinte ez a protestáns egyházakat súj­totta inkább, ma már a katolikus egy­házat is érzékenyen érinti. Új jelenség még, hogy a keresztény egyházakon be­lül is erősödőben van egy mélyebb ér­zelmi töltésű vallásosság igénye, ami az ún. karizmatikus mozgalmakban ölt szervezeti formát, bázisközösség és más névvel. A régi és az új szakadások té­nyét a katolikus egyház új katekizmusa is elismeri, és azokat Krisztus Teste egységének megbontóiként tartja szá­mon, a kiszakadást magát az emberi bűnök következményének nevezi. „Ahol bűn van jelen, ott jelen van a sokféleség, a szakadás, ahol az erény van jelen, ott megvan az egység is.” (A katolikus Egyház Katekizmusa, Szent Ist­ván Társulat, 1993., 175-176. old.)

A keresztény egyházakból kiszakadó vallási közösségek száma a nyugati vi­lágban ma már többszázra tehető. Kü­lönösen az USA-ban nagy a számuk, Európában a folyamat lassúbb. Újab­ban figyelemre méltó a Keletről szár­mazó és részben nyugatiasodott vallási közösségek létrejötte és terjedése Ame­rikában és Európában. A földrészek kö­zötti érintkezés bővülése, a kultúrák kölcsönhatásának tágabb lehetősége megnövelte az érdeklődést a keleti val­lások iránt, s egyik-másik irányzat szin­te divatáramlatként működik.

Indokolt megemlíteni, hogy szület­nek és aggasztóan szaporodnak vitat­hatóan vallásos és álvallásos irányzatok is, amelyek az emberi hiszékenység vámszedői, és társadalmilag károsak. Valójában az ilyen csoportokkal kapcso­latban jogosult a destruktív szekta el­nevezés, és az egyházi fellépés mellett, törvénysértések esetében a hatósági in­tézkedés. Itt kell megemlíteni, hogy Magyarországon állami bejegyzéssel ilyen destruktív szekta nem működik, bár előfordulnak próbálkozások. Az vi­szont tény, hogy a katolikus és a pro­testáns egyháziak destruktív szektának neveznek és támadnak olyan vallási kö­zösségeket, amelyekkel kapcsolatban ez nem elfogadható.

Persze érthető, ha a katolikus és a protestáns egyházakat nyugtalanítja a vallási irányzatok számának növekedé­se. Magyarországon a kereszténység az uralkodó vallási irányzat. A vallási sok­féleség alakulásának a nagy keresztény egyházak az „elszenvedői”, a tőlük eltávolodók egy része a kis felekezeteknél jelenik meg. Ez a folyamat végső fokon hozzájárul súlyuk és szerepük csökke­néséhez. Csakhogy ennek a valóságos egyházi gondnak a megoldása nem le­het betiltás, korlátozás. A vallási sokfé­leség is része a plurális társadalomnak, versenyhelyzet alakult ki, ez korrekt vi­szonyokat feltételez, nem viseli el a ver­senytársak korlátozására irányuló tö­rekvést.

Hazánkban jelenleg hatvan körüli az állami elismeréssel működő összes fele­kezetek és vallási közösségek száma, és további növekedés sem kizárt. Hozzá kell tenni, hogy ez nem magyarországi sajátosság, hanem világjelenség. Ténye­zője és oka a jelenségnek, hogy a ka­tolikus és a protestáns egyházakban visszaszorult a mélyebb vallási érzelmek ápolása, a már említett karizmatikus vallásosság. Ez összefügg az egyházak­nak a világi életben vállalt nagyobb sze­repével. A mélyebb vallási érzelmek ápolása annál nagyobb szerepet kap a tőlük kiszakadó irányzatoknál, a régeb­bi és újabb vallási közösségeknél. Az ebből származó veszélyekre a II. Vati­káni Zsinat figyelmeztette a katolikus egyházat. Felértékelte és hangsúlyosan igényelte az egyházi tevékenységben a karizmatikus ihletettség nagyobb inten­zitását. Ugyanakkor óvta az egyházat a túlzásoktól és az intézményesség, a hi­erarchia szerepének visszaszorításától, a világi életre gyakorolt hatás csökke­nésétől. Ebből kiderül, hogy az egyház ma kétirányú kockázat veszélyével küzd. Ha a világi életben törekszik na­gyobb szerepre, fennáll a veszély, hogy tevékenysége pusztán evilági szolgálattá válik, ugyanakkor csökkenhet a hitéleti tekintélye. Ha pedig a mélyebb vallási jámborság kerül előtérbe, akkor az egy­ház idegenné válik az emberek között. A zsinat szerint az egyház számára mindkettő veszélyes. Vannak egyházi­ak, akik most a karizmatikus vallásos­ság visszaszorulását tekintik a nagyobb veszélynek, és e téren szorgalmazzák a nagyobb erőfeszítéseket, annál is in­kább, mert a kis vallási közösségek tér­nyerésének fékezésében ennek nagy szerepe lehet.

Megkerülhetetlenül jelentkezik emellett a kiszakadt vallási közösségek­hez való viszonyban a mérsékelt maga­tartás igénye. A keresztény egyházak­nak igencsak nagy szüksége lenne valami hasznosabb útmutatásra ehhez. Ezt volt hivatva szolgálni egy 1985-ben elkészült vatikáni tanulmány, az új val­lási mozgalmak, „szekták” jelenlétéről, tevékenységéről és az egyház viszonyá­ról irányukban. Magyarul a nyilvános­ság számára csak 1995 áprilisában je­lent meg a Vigíliában. Ebben a tanul­mányban a „szekta” és a „kultusz” he­lyett, amely lenézést és megvetést fejez ki, semlegesebb megnevezést ajánla­nak, pl. új vallási mozgalmak’ új vallási csoportok használatát. Nem tartják in­dokoltnak általános jellemzőként hasz­nálni az erőszakos térítés vádját. Kor­rekt az a megállapításuk, hogy csekély azoknak a száma, akik „nem tiszta szán­dékkal lépnek a szektákba”. A kis val­lási közösségek sok olyan módszerét is­mertetik, amelyek szerintem tanulságo­sak lehetnek a katolikusok számára is. Vagyis látszatra tárgyilagosnak tűnik a tanulmány, több megértést tanúsít a kisfelekezetek iránt. Ez a megértés azonban nem érvényesül következete­sen, és nem jelenik meg olyan felada­tokban, amelyek végrehajtása segítené oldani a jelenlegi feszültségeket. Vázla­tosan összefoglalva, saját tanácsaik elle­nére használják a szekta elnevezést, az­zal vádaskodnak, hogy a szekták ki­használják az elégedetlenkedő emberek jó szándékát, hamis nézetekkel látszatmegoldásokat ajánlanak a hozzájuk csatlakozóknak. Végül pedig a katoli­kus egyháznak a harcot ajánlják elle­nük, mert a „békés magatartás elhibázott lenne”. A tanulmány szerint a szek­ták magatartása a személyiség lerombo­lását, a család szétzilálását jelenti, káros a társadalomra. Ezért óvni kell tőlük a híveket, mindenek előtt a fiatalokat. Nem tartják elégségesnek, hogy az egy­ház elítéli a szektákat és küzd ellenük, követelik az állam szigorú beavatkozá­sát is.

A kis vallási közösségek gyors szapo­rodásának egy-két okát, mint látjuk a keresztény egyházak is elfogadják. Egyes szerzők ezen túlmenően a „szek­taképződés” okának tartják a volt szo­cialista országokban folytatott ateista nevelést és ennek hatását is, mert az „lélekpusztító”, „kiöli a szeretetet” az emberekből. Szerintük ezért vált foko­zottá a sóvárgás Isten után, s ezért for­dulnak sokan a szektákhoz. Csakhogy – eltekintve a hamisításoktól – az homályban marad, hogy vajon az Isten utáni sóvárgás miért arra ösztönzi a hívőt, hogy például az adventistáknál, vagy a pünkösdistáknál keresse Istent, és nem a saját katolikus egyházában? Az ilyen állítás mögött nagyon szegé­nyes a valóságismeret, ám annál több az elfogult gyűlölködés.

A keresztény egyházakból kiszakadó vallási közösségek száma növekedésé­nek alapvető oka szorosan kapcsolódik a társadalom világméretű és az élet minden lényeges területén jelentkező válságához. Ennek a válságnak a tüne­tei és következményei közismertek, részletezésüktől eltekinthetünk. Azt vi­szont szükséges megemlíteni, hogy ezek olyan súlyos létbizonytalanságot mutatnak, amelyek messze túlmutatnak az emberek egyéni problémáin. A kilátástalanság, a bizonytalanság, a benső­séges emberi kapcsolatok hiánya álta­lánosabb problémává vált, és sok em­bernél jó táptalaj az istenkereséshez, a vigaszváráshoz, a mélyebb érzelmekkel összekötődő vallásossághoz. Ebben a nagy keresztény egyházak világiasabb tevékenysége sok hívőnek nem nyújt vonzó alapot. A mélyebben vallásos hí­vők vigaszkeresése így út a kis vallásos közösségekhez, hátha az új, egyben a jobb is.

Az ezredfordulóhoz közeledve, nem elhanyagolható ok a történelmileg ha­gyományosan visszatérő világvége vá­rás, amely a milleniumi fordulók idején az átlagnál jobban felerősödik. Apoka­liptikus víziók születnek újjá, amelyeket a nagy haszon reményében még a szó­rakoztató ipar is táplál, katasztrófa fil­mekkel, videókkal, rémregényekkel stb. Ha mindez együtt jelenik meg a való­ságosan létező súlyos problémákkal, ak­kor ezek egymást felerősítve fokozzák a kilátástalanság érzését, s sokaknak csak egyedüli remény marad: Isten.

A szektakérdésről, demokratikus, laicista megközelítésben

Az úgynevezett „szektakérdés” reális megközelítésének alapja és kiinduló­pontja a lelkiismereti és vallásszabadság elve és követelményeinek megvalósítá­sa. Érdemes szólni arról, hogy az elv és a gyakorlat nem vallási, hanem pro­fán eredetű. Megvalósulásában az ál­lam és az egyházak szétválasztása, a sze­kularizáció és a laicizált gondolkodás térnyerése a lényeges. Nem elhanya­golható, hogy megvalósulásával szem­ben a keresztény egyházak kemény el­lenállást tanúsítottak. S ha az ellenállás újabban enyhült is, a humanizmusuk­ról és a tökéletes igazság képviseletéről hangoztatott nézeteik alapján nem ju­tottak odáig, hogy önszántukból gyako­rolják, netán példamutatók legyenek érvényesítésében. Ma is az a helyzet, hogy a keresztény egyházak szavakban sokat beszélnek a lelkiismereti és val­lásszabadságról, de gyakorlásában még sok az ellentmondás. Ebben egyik kirí­vó terület a „szektakérdés”. A zsinati dokumentum a vallásszabadságról tar­talmaz ugyan egy általános érvényűnek tűnő passzust a vallási közösségekről és jogaikról, hogy saját szabályaik szerint igazgassák magukat, és hitüket szóban és írásban akadálytalanul hirdethessék. De a fentebb ismertetett .vatikáni tanul­mányból is kitűnik, hogy ennek korlá­tozását gyakorolják. Visszatetsző az is, hogy a vallásszabadságról szóló és más dokumentumok visszatérőleg megfo­galmazzák: „az egyedüli igaz vallás a katolikus egyházban található”. Egyes cikkekben az olvasható, hogy az egyház fogalmát magukra nézve még a keresz­tény kisközösségek sem használhatják. E téren annyi engedményt tesznek, hogy akik elfogadják „az Egyházak Ökumenikus Tanácsának 1950-ben ki­alakított követelményeit, azok használ­hatják az egyház megnevezést, akik nem, azok kívülállóként szektának mi­nősülnek. (Lásd: Benkő Antal: „Egyhá­zak”, „szekták” és új vallások. Távlatok, 1994/5. sz.)

1994-ben az egyház fogalmának ilyen kisajátítása nemcsak a valóságtól jelent elszakadást, hanem keresz­tényietlen is. Ugyanez mondható Ben­kő Antal szekta-meghatározásáról is: „A szekta olyan – elsősorban keresztény – vallási közösség, amelyik kivált egy má­sikból, és vallási szempontból zárt, a külvilágtól elkülönülő, sőt gyakran ag­resszív magatartást tanúsít.” (Lásd: uo. 493. old.) Ez az elképesztően önkényes besorolás a nagy keresztény egyházak­tól való elkülönülést azonosítja a világ­tól való elzárkózással. Az sem zavarja a szerzőt, hogy a meghatározása szerint szektának minősített keresztény vallási kisközösségek Magyarországon állami elismeréssel működnek, tehát nem a világtól elzárkózó szekták. Sőt, túlzás nélkül állítható, hogy a közösségi együttélés gyakorlásában magasabb színvonalon állnak katolikus és protes­táns hittestvéreik egy részénél. Azért megbélyegezni őket, mert egyes hitelvi kérdésekben és a vallási kultusz gya­korlásában vannak a katolikus és a pro­testáns egyházaktól eltérő nézeteik és kultusz-elemeik, nem felel meg a lelkiismereti és vallásszabadság követelmé­nyeinek.

A megbélyegző vádaskodás, a korlá­tozásukra törekvés erősíti a már régóta meglevő és nem alapok nélküli üldözöttség érzést. Több bizalmat kellene mutatni irányukba, befogadóbbaknak lenni. Sajnos ilyesmivel alig-alig talál­kozhatunk.

Sokkal inkább tapasztalható a kis val­lási közösségek vádaskodó támadása, hivatalos egyházi dokumentumok ijesztgetnek a szektaveszéllyel. Egyházi írásokban olvashatjuk, hogy a szekták léte és tevékenysége káros a társada­lomra, veszélyezteti a nemzeti egységet, bomlasztja a családot, hogy a szekták manipulálják a fiatalokat. Súlyosbítja a dolgot az, hogy a vádakat többnyire papok és teológusok terjesztik, akikre a hívők felnéznek, hiszen ők Isten szol­gái, akik csak igazat mondhatnak. De ha a vádak hátterét jobban megvizsgál­juk, hamar kiderül, hogy saját gondjai­kat, benne a hívők számának fogyását tün­tetik fel úgy, mintha nem egyházi, hanem az egész társadalmat veszélyeztető súlyos gondokról lenne szó, amelyek megoldásá­ra állami beavatkozás kellene. Ha a ka­tolikus és a protestáns egyházak nem tudják megállítani a kiszakadásokat, legalább az állam tegye meg a szíves­séget, és korlátozza a kis vallási közös­ségek elfogadását, a már működők te­vékenységét.

Keserű szájízzel kell megállapítani, hogy a „szektakérdés” kezelése, sem a katolikus és a protestáns egyházaknál, sem a keresztény irányultságú pártok­nál és szervezeteknél nem felel meg a társadalom demokratikus fejlődése követel­ményeinek. A vádaskodások pedig egye­nesen sértik a lelkiismereti és vallásszabadság alkotmányba foglalt és tör­vényben rögzített elveit. Társadalmilag is károsak, mert hozzájárulnak a hívők körében az előítéleteken alapuló bizalmatlanság fennmaradásához, eseten­ként a gyűlölködéshez.

Indokolt az. igény, hogy komolyab­ban kellene venni a lelkiismereti és val­lásszabadság követelményeit és többet tenni érvényesülésükért. Tömören összefoglalva és a „szektakérdés” meg­oldására konkrektizálva: a legfontosabb minden vallási közösség hitelvi törek­véseinek egyenjogúságon alapuló, előjo­gok és korlátozás nélküli megvalósulá­sa. Történelmünkből ismeretes, hogy hazánkban a keresztény egyházak hosszú ideig előjogokat élveztek, mi­közben néhány kisfelekezet korlátozot­tan működhetett, mások államilag is til­tottak voltak.

A felekezeti egyenjogúsághoz is tartozik, hogy az állampolgárok szabadon, önkéntesen választhassanak a vallási irányzatok között. Ebbe az állam ne avatkozzon bele, sem támogató, se kor­látozó módon. Viszont ne tűrje passzív közömbösséggel ennek megsértését, bárki legyen is az elkövető.

Mindezek érdekében társadalmi igény a tolerancia érvényesítése és a fellépés az intolerancia minden meg­nyilvánulásával szemben. Elvárható, hogy a demokráciának ez az általános követelménye jobban érvényesüljön a vallási irányzatok egymásközti viszo­nyában is. Világos, hogy a kizárólagos­ságra törekvés a hitelvi kérdésekben, nehezíti a vallási sokféleség elfogadását. Bármi változáshoz a saját elfogultság, az álobjektivitás mögé bujtatott szub­jektivizmus, és a megkérgesedett elő­ítéletek leküzdése szükséges. A vallási közösségek egymással szembeni intole­ráns megnyilvánulásaihoz a nagy ke­resztény egyházak több lehetőséggel rendelkeznek, és néha még állami tá­mogatást is kapnak hozzá. Kézenfekvő, hogy a katolikus és a protestáns egy­házaknak kellene gyakorlatilag kezde­ményezőbbeknek lenni a toleráns ma­gatartásban a többi vallási közösség irá­nyában. Alapvető, hogy senkinek a világ­nézete, hite ne legyen korlátozható – sem a megválasztásban, sem a gyakorlásban –, még kevésbé megbélyegezhető és ül­dözhető. Ennek érvényesítése sok kisfelekezeti tagban oldaná az üldözöttség érzését, az igazságtalan, hátrányos megkülönböztetés miatti elkeseredett­séget.

Ennek az alapállásnak az elfogadása nem kívánja a kritikától való tartózko­dást a világnézeti és vallási kérdések­ben. Természetes, ha mindenki kiáll a saját nézete mellett, és vitatkozik má­sokkal. Lényeges azonban a tartózko­dás a sértegető megbélyegezéstől és a vádaskodásoktól, a személyeskedéstől. Nem lehetséges viszont semmiféle tole­rancia a fajgyűlölettel, a nemzeti gyű­lölködéssel, a vallási kizárólagosság má­sokat sértő megnyilvánulásaival szem­ben. A tolerancia össztársadalmi meg­valósulása egyaránt érdeke az egyének­nek és közösségeknek.

FÓRUM

H. VARRÓ RÓZSA

Társadalmi paradoxonok a politika hátterében

Életminőségünk romlásának, jelentős rétegek lesüllyedésének, a társadalmi feszültségek gyorsuló halmozódásának okait némelyek a mögöttünk lévő negy­ven plusz négy évben, mások a külső segítség hiányában, s természetesen a legfőbb okban: a kormány tehetetlen­ségében és belső hatalmi ellentéteiben, hozzá nem értésében, szociális érzéket­lenségében, rossz gazdaságpolitikájá­ban és módszereinek, eszközeinek al­kalmatlanságában vélik fölfedezni.

A magyarázatból hiányzik azonban a lényeg, az épülő társadalmi rendszer jellegének akárcsak említése is, vala­mint az ebből fakadó paradoxonok, társadalmi ellentmondások elemzése. A negatív folyamatok és jelenségek hátte­re nem ad ugyan magyarázatot a konk­rét problémákra, de elhanyagolásuk a konkrét okok hamis értelmezéséhez ve­zet.

Nem árt tehát szembenézni minden­napi politikai életünk néhány alapvető paradoxonával.

Első paradoxon

Az 1994-es választások eredményekép­pen egy szocialista párt került hatalom­ra, s így ráhárult az a végtelenül ellent­mondásos feladat, hogy levezényeljen egy olyan társadalmi átalakulást, amely egyelőre csak vadkapitalista viszonyok­hoz vezet. Egy már létező kapitalizmus­ban nincs semmi ellentmondás egy szo­ciáldemokrata párt kormánypozíciójá­ban. Nincs, mert e pártok számára a szocialista jelleg egyenlő a beláthatatlan jövőcéllá zsugorodott absztrakt szocia­lizmussal, napi értelemben pedig a tár­sadalom szociális javaiért, a demokrácia kiterjesztéséért, a dolgozók napi érde­keiért való küzdelemmel.

Minőségileg más a Magyar Szocialis­ta Párt helyzete, amely egy – itt most nem elemezhető s így nem is minősít­hető – szocialista kísérlet örökségén akar kapitalizmust létrehozni. Holott az a társadalom éppen azért nem volt igazi közösségi társadalom, mert fejlet­lenek voltak hozzá a társadalmi viszo­nyok. Bukásának is ez volt a végső és alapvető oka. Ugyanez a fejletlenség (technikai elmaradottság, tőkeszegény­ség, infrastrukturális elégtelenség, kul­turális egyenetlenség, munkakultúra­beli problémák stb.) vajon miért volna elegendő a fejlett, jóléti kapitalizmus megalapozására?

Ebből következően az eredeti tőke­felhalmozást aligha lehet nagy társadal­mi igazságtalanságok és a szociális ér­zékenység súlyos sérelme nélkül meg­valósítani.

E kettős sajátosságból fakad, hogy ezen átalakulás kormányzati feladatait a szocialista párt csakis éppen szocialis­ta-szociáldemokrata mivoltának gya­korlati megtagadásával végezheti el. Mindez szükségképpen és folyamato­san a párt- és szavazóbázisa szétziláló­dásához, egyben a társadalmi hitel és bizalom apadásához vezet. S ekkor még nem kalkuláltuk bele az áldatlan, nép­szerűtlen s önpusztító körülményekbe a kormány által elkövetett hibák hatá­sait, valamint az ellenzéki pártok e helyzetet felismerő és kihasználó folya­matos akadálygördítésének következ­ményeit.

Második paradoxon

Nem kevésbé ellentmondásos, noha át­menetileg mindenképpen megkönnyíti a népszerűbbé válást, az ellenzék hely­zete. Mert míg a szocialista párt, mint semmiképpen nem tőről metszett burzsoá párt vállalja a „kapitalizmus-építés” szinte minden ódiumát, addig polgári pártjaink többsége, mint a kapitalizmus fenntartás nélküli híve, boldogan „bele­kényszerült” a szociális jogokért és esélyegyenlőségért, létbiztonságért, in­gyenes oktatásért, kultúra támogatásért való küzdelem hamis szerepébe, kegyet­lenül támadva a korábban általuk is szükségesnek tartott restriktiv intézke­déseket. Horribile dictu, felvállalják a szo­cializmus szinte minden, most végső „árverés” alatt lévő értékének védelmét. E követelések vagy értékek elvontan és önmagukban persze nem azonosak a szocializmussal, de a nép számára törté­nelmi megvalósulásuk idején formáik­ban, módszereikben és átfogó jellegük­ben, valamint kiterjedtségük mértéké­ben a szocializmust jelképezték, mivel, hiányaikkal együtt, akkor és csak akkor valósultak meg a magyar nép számára. Világos hát, hogy a szocializmus értékei­nek mai „lelkes” polgári „védelmezői”, most elszakítják ezeket a szocializmus­tól. Úgy tüntetve fel őket, mint termé­szetes, rendszerhez nem kötött javakat, amelyek (nagyrészt az általuk szétzilált) minden feltételtől és alaptól függetlenül valamennyi állampolgárnak alanyi jo­gon járnának, és amely szolgáltatásokat a szocialisták – nem tudni miért – gálád módon elveszik a magyarságtól.

Harmadik paradoxon

A pártok politikai magatartásával, a kü­lönböző politikai áramlatokkal kölcsön­hatásban nem kevésbé önellentmondá­sos az állampolgárok, a tömegek ma­gatartása.

Jobb, vagy kevésbé jobb tapasz­talataikat egyaránt feledve, 1990-ben milliók hitték el, hogy a szocializmus minden időben és mindenki számára nem volt más, mint népnyúzó, totalitá­rius diktatúra, szellemi tatárjárás, ahol csak szegénység, nyomor, kiszolgálta­tottság, igazságtalanság uralkodott. Ez­zel együtt elhitték, hogy a „szociális pi­acgazdaságnak” nevezett kapitalizmus jól működő társadalmat, termelési ha­tékonyságot, társadalmi igazságosságot, mindenki számára demokráciát, esélyegyenlőséget, majd gazdagságot hoz.

Sokan voltak azok is, akik e primitív, sarkított agymosásnak ellenálltak ugyan, de elhitték, hogy a szocializmus előnyeit ki lehet egészíteni (a mi fejlett­ségünk, történelmi múltunk mellett, és a mi térségünkben) a fejlett kapitaliz­mus kétségkívül nagy eredményeivel és számos előnyével.

E tömegeknek azt kellett tapasz­talniuk, hogy reményeikkel szemben nem előrehaladás, hanem visszaesés, a meglévő eredmények szétzilálása, szá­mos szellemi, erkölcsi érték felbomlasztása, szétzüllesztése, a meglévő jogo­sultságok és előnyök folyamatos vissza­vonása következik be. Ráadásul nem pótolja azokat a jobb struktúra és mű­ködés arányos kiépítése.

Mindez előbb-utóbb rá kell hogy vi­lágítson arra, hogy valami alapvetően nincs rendben.

A „valami alapvetően nincs rend­ben”, mint társadalmi életérzés belső­leg összetett és egyelőre zavaros. Egy­szerre van benne jelen a megelőző 40 év elmarasztalása és a négy éves keresz­tény-konzervatív kurzus okolása, mi­közben erősbödőben van az a nézet: minden baj a szocialistáknak köszönhe­tő. Elfelejtvén, hogy szabadon és lelke­sen maguk választották a kapitalizmust, elvonatkoztatva annak konkrét, lehet­séges történelmi megvalósulási formá­jától. A régi „turisztikai kapitalizmus”-

mítoszt most az az illúzió váltotta föl, hogy itt egy ideális tőkés piacgazdaság­nak kell lennie. Mindez ellentmondá­sossá teszi a tömegek reagálását a mai nehézségekre. Ez az ellentmondásosság a következőkben összegezhető:

1. A hanyatlás, a visszavonások elleni tiltakozás magva az a vélekedés, illetve jogos nézet, hogy a hanyatlás oka a rossz kormányzati munka. Kézenfekvő a következtetés is: ha tiltakozunk, eset­leg leváltjuk a kormányt, akkor feltét­lenül jobb lesz.

2. Ha viszont a tiltakozások és köve­telések sok-sok részletét összeadjuk, ak­kor világos, hogy az igények, elvárások e tömege (foglalkoztatásban, szociálpo­litikában, kultúra-támogatásban, egész­ségügyben, oktatás­ügyben, társadalmi igazságosságban, esély­egyenlőségben) egészében nem kevesebb és nem más, mint a szocializmusban tapasztalt pozi­tívumok visszakövetelése, elválasztva azokat eredeti társadalmi alapjuktól.

Így a feledés homályában marad egy rendszer és annak vívmányainak egy­sége. Igaz, ha a nyílt politika szintjén nem is, de a társadalmi stabilitásban, a tömegek fegyelmezett magatartásában megjelenik rejtetten az az öntudatlan „felismerés”, hogy a fő baj mégsem csak a kormánnyal van (bár az sem kevés), nem is az éppen érvényesülő politikai vonallal (bár sok ponton az is téves), hanem a kezdetekkel. Nevezete­sen a reformoktól a kapitalizmus res­taurálásáig eszkalálódó változtatás irá­nyával, amit viszont az akkori feltételek mellett nemigen lehetett elkerülni.

Öntudatlanul ez az érzés fejeződött ki a „nem tudják, de teszik” marxi mondás értelmében – a szocialisták el­söprő győzelmében, amikor is a több­ség, a korábbi eredmények megőrzését várva szavazott a szocialista és liberális pártokra.

A kormánypártok, meglehet sok részletben „becsapták” a választókat, de egy dologban biztosan nem: polgári de­mokráciát és piacgazdaságot ígértek, ami tetszik, nem tetszik, maga a kapi­talizmus, előnyeivel és hátrányaival együtt. Ami becsapásnak látszik, az többnyire épp ennek az alapígéretnek a realizálása, nem pedig annak megta­gadása. Az a realitás, hogy ITT ÉS MOST ILYEN A KAPITALIZMUS.

A nagy kérdés az, hogy mi bontakoz­hat ki mindebből? Kevés jó! Mert van egy szocialista-liberális kormányzatunk, amely épp a baloldali-szocialista és libe­rális eszméket járatja le, folyamatosan szembekerülve választóival. Van egy nagy tömeg, amely anyagilag lecsúszik, erkölcsileg demoralizálódik, politikailag kiábrándul. S közben tévútra kerül, mert sok-sok abszolút jogos részkövete­lése sokaságában, tudva vagy nem tud­va, akarva vagy akaratlanul, de szocia­lista jegyeket vár el a tőkés társadalmi átalakulástól. E tévút pedig könnyen tragikus fordulatot vehet, mert egy fel­tételeit tekintve megalapozatlan, tartal­mában részleges és ködös szocializmus­vággyal lehet a legjobban visszaélni.

Éppen az ellenzék jobbszárnya viheti végbe ezt a visszaélést azzal, hogy álnok érdekből, ravasz politikai megfontolás­ból s mérhetetlen hatalomvágyból tőkét kovácsol a népi követelésekből, hogy majd ha sor kerül rá, egyre-másra megtagadja azt. Nagy valószínűséggel feltehető, hogy a valódi társadalmi ta­golódásból adódó különböző érdekeket átfesti majd nemzeti-faji-világnézeti el­lentétté, a rejtett és részleges szocializ­mus-vágyat pedig másként nevezve, de valamiféle „nemzeti szocializmussá” alakítja. A valóságban hiányozni fognak belőle a szocializmus vívmányai, de még a szociális igazságosság is. Ugyan­így nélkülözni fogja a nagy keservvel eddig kiépített demokráciát.

A mai nehézségeket és hibákat meg­lovagoló és gerjesztő jobboldali politi­kai erő más és jobb gazdasági megol­dást maga sem tud majd produkálni. Ezért hatalma fenntartásához egyedüli eszköze a nyílt, egyszemélyes diktatúra lesz.

Természetesen hamis állítás lenne szükségképpeninek bemutatni az ese­mények menetének ezt az irányát. Van más út is. De ehhez sok mindenben tiszta vizet kellene önteni a pohárba.

A szocialista pártnak meg kellene végre egyértelműen mondania, hogy nem vállalkozott a szocializmus átmen­tésére. Amire vállalkozott, az hosszú időn belül csak igen lassan hoz ered­ményt a bérből-fizetésből élők többsége számára. Arra vállalkozott, hogy a ka­pitalizmust a lehetőségekhez képest igyekszik fájdalommentesebbé, elvisel­hetőbbé, eredményesebbé és igazságo­sabbá tenni. Ezt a törekvést sajnos alig látjuk megvalósulni, s ez is kéz alá dol­gozik a jobboldalnak. Ezért a tőkés fej­lődés pozitív korrekcióját meg kell kö­vetelni a szocialista párttól, s a pártnak is önmagától. így nem szerezhetnék meg a szociális érzékenység hálás tere­pét teljes egészében azon erők, ame­lyeknek döntő szerepük volt a mai helyzet kialakulásában. E „terep” meg­tartásához viszont több szakértelem, a tömegek érdekeihez való demokratiku­sabb viszony, a baloldali erők felé való nyitás, s nem utolsó sorban, felmutat­ható eredmények szükségeltetnek. Vé­gül pedig érzék ahhoz, hogy ne min­den társadalmi réteggel konfrontálód­janak egyszerre és egyidejűleg. De a baloldal bizonyos osztagainak is fel kel­lene hagyni azzal az illúziókeltéssel, hogy újfajta szocialista alternatíva van a tarsolyában, a hozzá való program­mal, szakértelemmel, kedvező nemzet­közi és hazai feltételekkel. Igaz, a fenn­álló viszonyok radikális és mély bírála­tára leginkább nekik van erkölcsi alap­juk, mert kezdettől elhatárolódtak a problémamegoldás kapitalista útjától, kitartva egy jobb és másféle szocializ­mus mellett. Részükről pontosan ezért következetlen és inadekvát a harsány kormánybírálat. Ezzel csatlakoznak ah­hoz a hamis, valójában burzsoá kritiká­hoz, hogy a rendszer jó, csupán a kor­mány rossz. Szakítaniuk kellene a jobb­oldali veszély majdnem teljes elhallga­tásával, sőt, néha a velük egybeeső re­torikával.

Végül, igaz ugyan az, hogy a népet nem lehet leváltani, de meg kellene végre mondani azt is, hogy a nép ne várjon a kapitalizmustól szocializmust, mert nem lehet valamit egészében el­vetni, és részleteiben annak lényegét és legnagyobb hányadát visszahozni.

Ugyanakkor igazi nemzeti érdek fű­ződik ahhoz, hogy a választók határo­zott érdekérvényesítő nyomásgyakorlá­sa egyszerre szolgálja a koalíciós kor­mány „észheztérítését” és a stabilitást.

Jó lenne tehát úgy dolgoznia és vi­selkednie a szocialista-liberális kor­mánynak, hogy a tömegek ne váljanak a jobboldali félrevezetés áldozatává, és a progresszív polgári ellenzéki erők ne kerüljenek egy platformra a szélsőjobboldallal.

A szocializmus mai rejtett fölértéke­lődése a jelen elviselhetetlenségének ki­fejeződése. Ne hagyjuk rossz irányba fordulni. Ha a paradox vonásokat egyelőre nem is, de az ellentmondáso­kat meg lehet oldani.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Politikai piacgazdálkodást!

Apám 1956-ban Amerikába emigrált, s a kellő idő letelte után az Egyesült Álla­mok polgára lett. Apró nyugdíja – me­lyet ott éjjeliőrként, gyári takarítóként s mellékállású könyvtárosként szerzett – és az ezt kiegészítő szociális juttatás még arra is futotta, hogy az 1960-as években meghívjon magához s körbeutazza ve­lem e kontinensnyi országot.

Így vetődtünk el egy Juarez nevű városba, amelyet kettévág a mexikói ál­lamhatár, s egy városnéző busszal át lehet menni néhány órára, hogy az em­ber beleszagoljon az ottani levegőbe. Megtettük ezt mi is, de ebből óriási botrány keletkezett, mert az USA-ból ki lehet menni anélkül, hogy vámost és határőrt látnánk, de visszajutni annál bajosabb. Egy bolsevista állam polgára lévén, nemcsak a bevándorlási hivatal, hanem az FBI illetékesei is bekapcso­lódtak az ügy kivizsgálásába. Az én vé­dekezésem az volt, hogy a városnéző busz vezetőjétől megkérdeztem, magyar létemre átmehetek-e vele Mexikóba, s ő megnyugtatott, hogy semmi gond. Az FBI-t képviselő elegáns úr viszont azt az álláspontot képviselte, hogy egyszeri be­lépésre jogosító vízumom van, menjek vissza Mexikóba, s szerezzek ott új vízu­mot. Hogy a buszvezető mit mondott, nem számít, hiszen ha ő szökne át Ma­gyarországról a Szovjetunióba, ő se hi­vatkozhatna arra, hogy ehhez egy sofőr­től kapott engedélyt. Replikám, misze­rint próbálja csak meg, hogy így átbuszozzon a szovjet-magyar határon, nem győzte meg. Annál inkább az apám sztentori hangon üvöltött érve:

– Én amerikai állampolgár vagyok, és te az én adómból élsz. Ha a fiamat nem engeded vissza, innen, a te tele­fonodról hívom fel a szenátoromat Washingtonban, és kirúgatlak az állá­sodból.

Azonnal kaptam új vízumot.

Egyre többször jut eszembe ez az epizód, amikor a mi minisztereink, képviselőink és egyéb önjelölt – bár a parlamentáris demokrácia minden elő­írásának megfelelően, szabadon megvá­lasztott – zseb­világ­megváltóink pökhendieskedéseit hallgatom a rádióban, te­levízióban. Akik igencsak szép fizetése­ket szavaztak meg önmaguknak a mi pénzünkből, meg villogóval is ellátott autókat, sofőröket is kapnak, mintha valamely jóléti állam sikeres főadmi­nisztrátorai lennének. E javadalmazá­sért pedig – immáron, fél évtizede – az intimbetétek és samponok reklámszövegeinek mintájára legyártott ígéreteknél többet nem nyújtottak.

A hajdani, önmagát szocialistának nevező rendszerben a hatalom birtoko­sai a címeiket és fizetéseiket nem tő­lünk, hanem az isteni gondviseléshez hasonlóan, megfoghatatlan és megfel­lebbezhetetlen valamitől, „a néphata­lomtól” kapták. Az a rendszer megbu­kott azonban, s vele a szakszervezeti üdültetéstől a szinte ingyenes közüzemi étkeztetésen át a létbiztonságig és az értékálló forintig minden, amit a „nép­hatalom” nyújtott azért, hogy ne firtas­suk, kicsoda és micsoda.

Ebben az új, önmagát kapitalistának nevező rendszerben senkit nem érde­kel, ki hol üdül, eszik, nincs létbizton­ság, és a pénzünk napról napra keve­sebbet ér. Tudható viszont, hogy a po­litikusokat mi választjuk, és ők konkrétan a mi adónkból élnek. S nem kell hozzá túlzottan nagy logikai képesség, hogy felismerjük: ha napról napra emelik az adónkat, a saját fizetéseiket és flancos reprezentációjukat, utazgatási kereteiket nem csökkentik, akkor itt olyan fura rendszer van, ahol a gazda egyre szegényedik, alkalmazottja vi­szont mind tollasabb. Az alkalmazottak parancsolják meg gazdáiknak, hogy mennyi – adónak hazudott – munka­bért kötelesek fizetni nekik, a farok csó­válja a kutyát. Hol van nálunk az az adófizetői öntudat, amely apámat arra bátorította, hogy úgy torkolja le az FBI tisztviselőjét, ahogyan egy rothadt gyü­mölcsöt árusító kofának dobja vissza az ember a portékáját?

Szívből utálom az informatika korá­ban már bűzlően ásatag, primitív hüllő­ösztönök által vezérelt, piacgazdálko­dásnak becézett maffiavilágot, de ha már ebben kell élnünk, legyen követ­kezetes. Ne csak a kulturális életben – meg az erkölcsben – érvényesüljön, ha­nem a politikában is. Ha a lírai költé­szet, a zenekari versenymű vagy a ma­tematikai tétel egyszerű árucikk, akkor a politikai koncepció sem más, és álljon helyt ugyanúgy a piacon, mint egy új­nak hazudott fogpaszta.

A választási kampány végtére is sem­miben nem különbözik egy reklámhad­járattól: ha tehát a megválasztott poli­tikusok nem váltják be ígéreteiket, be kell őket perelni reklámcsalás címén. Adóink nem egyebek, mint előlegek az általuk eladott politika kifogástalan ál­lapotban történő leszállítására; garanci­át csak az biztosíthat számunkra, ha a politikus urak ingó és ingatlan vagyonaikkal felelnek e hitelekért, szabályos betábláztatási eljárással. S ha hazudtak – mint ahogyan eddig mindig hazud­tak –, akkor szerződésszegők, fuser­munkát végző kontárok, s kötelesek az utolsó fillérig minden adónkat visszafi­zetni, kamatos kamattal, és ki kell őket zárni a politikuskamarából. S minthogy – történelmi tapasztalataink egyértel­műen erre vallanak – minden tisztes­séges embernél sokkalta gyanúsabb és a közegészséget veszélyeztetőbb foglal­kozást űznek, árucikkeiket – vagyis va­lamennyi intézkedésüket – negyed­évenként szigorúan át kell vizsgáltatni, mind a KERMI-vel, mind a KÖJÁL-lal. S ha nem felelnek meg a bevett szab­ványoknak, azonnal ki kell tiltani őket a közélet piaci forgalmából.

Fogadni mernék rá, hogy ilyen vi­szonyok között pillanatok alatt igen ke­vesen tolonganának e pályán. Ami rendkívül üdvös lenne honunk számá­ra. Minél kevesebben vannak, annál jobb.

PETŐ GÁBOR PÁL

„Jogi” cenzúra

„Aki emberhúst eszik, annak a neve kannibál! Hát az, aki az emberi szelle­met eszi meg, aki reggelire fiatal elme­szülötteket falatoz fel, délre gondolat­óriásokat darabol szét, s estére kiaszott lélekvért iszik, annak mi a neve?

Cenzor.”

A fenti sorok régies stílusából – még ha valakinek elkerülte is a figyelmét az idézőjel – sejthető, hogy nem én fogal­maztam őket. Jókai Mór Szabadság a hó alatt vagy A zöld könyv című regényéből idéztem. A regény Oroszországban ját­szódik a XIX. század elején, de amit mond, azóta is érvényes, már persze „korszerűsített” formában.

Cenzúrának – sűrítve több, precíz definíciót adó mű (Magyar értelmező kéziszótár, Idegen szavak és kifejezések kézi­szótára) leírását – azt nevezzük, ha va­lamely nyilvános terjesztésre szánt mű (újság, könyv, film, rádióműsor stb.) tartalmát előzetesen – bár olykor utólag – politikai, vallási, erkölcsi vagy más szempontok szerint ellenőrzik, és ettől teszik függővé a terjesztést, kiadást, su­gárzást. Az utólagos cenzúra, amely be­tiltással, elkobzással járhat, még veszé­lyesebb (ti. anyagilag) – tetejébe ilyen­kor nem ritka a szerző, vagy a kiadó, vagy mindkettő büntető felelősségre vonása, sőt tudunk példákat, hogy a „nemkívántos” művet engedélyező cen­zort is elbocsátották, vagy még súlyo­sabb megtorlás érte, „szájtátisága” mi­att.

A cenzúra, vagyis a kifejezés, a gon­dolat terjesztésének hatalmi eszközök­kel való korlátozása, gyűlöletes minden tisztességes gondolkodó (főleg pedig író) ember számára, habár olykor – egyeseket olvasva, vagy (pl. parlamenti szónoklataikat) hallgatva – megkísérti az embert a gondolat, hogy de jó, de hasznos volna megcenzúrázni, befogni a száját, még mielőtt szavai egy új Auschwitzba induló vonat formájában testet öltenek. De ez ma elvetendő esz­me, tehát nem is „ragozom” tovább.

Ezer arca van a cenzúrának. Volt és van egyházi cenzúra – tessék megnézni (itt és most csak) a római katolikus ki­adványokat: belső oldalukon ékes latinsággal ott áll, hogy „Nihil ohstat. Imprimatur” és a cenzor neve. Van – mármint ahol – állami cenzúra, pártcenzúra, van szerkesztői cenzúra, amit olykor szer­kesztői munkának álcáznak, és van – s ez talán a legszörnyűbb – belső, öncen­zúra. De van olyan cenzúrafajta is, amit kevesen ismernek nálunk, és talán el sem hiszik: ez a törvényre, a jogra tá­maszkodik, és a sokat hirdetett emberi, vagy inkább személyiségi jogok védelme jegyében történik. Szabad ország­ban, például egy oly^n országban, ahol egy bizonyos park egyik sarkában – amint a saját fülemmel hallottam – sza­bad a hivatalban levő miniszterelnököt gyilkosnak nevezni.

Igen, Nagy-Britanniáról van szó! Az egyik példa pedig, amit ismerek, egé­szen elképesztő. Egyszer, várakozva be­leolvastam egy repülőtéri könyvárusnál egy világhírű angol történésznek, A. J. P. Taylornak az önéletrajzába (A Personal History. Hamish Hamilton, London, 1983), azután itthon kikölcsönöztem a Szabó Ervin Könyvtárból, és megálla­pítottam, hogy igenis, őt cenzúrázták meg. Pedig – az azóta elhunyt – Taylor nem volt akárki: az oxfordi Magdalén College professzora, tagja a brit tudo­mányos akadémiának, amellett közis­mert volt, mint televíziós személyiség és mint publicista: sok újságba, még bulvárlapokba is írt.

Önéletrajzának – huszonhetedik könyvének – előszavában Taylor el­mondja, hogy mivel az önmagáról szóló könyvben is az ember sok mindenki másról is ír, kiadója elolvastatta a kéz­iratot jogtanácsosával. A jogász 76 (het­venhat!) olyan helyet talált, amelyet ki kellett hagyni, mert „rágalmazásért” beperelhették volna: „Azt piondani va­lakiről, hogy lelkiismereti katonai szol­gálat-megtagadó – rágalmazó, azt mon­dani, hogy valaki kommunista volt, vagy most is az –, rágalmazó, azt mon­dani, hogy elítélő kritikát írtam valaki­nek egy történelmi művéről –, rágal­mazás, még ha a mű valóban rászolgált is a kritikára. (…) Ha az illető személy még él, csak egy menekvés van: ki kell hagyni az egész bekezdést.” így aztán sok ellenségéről, de barátjáról sem ír­hatott… De ez még mind semmi, ah­hoz képest, ami az előszó következő lapján olvasható: „Másodszor 1951 má­jusában házasodtam meg. A második feleségem nem akarja, hogy megnevez­zem, vagy utaljak rá ebben a könyvben, így hát ki kellett hagynom minden be­kezdést, amely rá vonatkozott, még ha ez furcsa lyukakhoz vezetett is.” így tudniillik az a helyzet állt elő, hogy az ebből a házasságból származó két gyermekről írt az önéletrajzíró – ám nekik a könyv szerint nincs anyjuk, nem tud­ni, honnan kerültek apjuk életébe!

Íme: Mrs. Taylor No. 2. „személyi­ségi joga” lehetetlenné tette, hogy meg­tudjuk egy nemzetközi hírnevű, nagy tudós életének egy nem jelentéktelen szakaszát – pedig, mint az előszóban megírta, második nejéről el akarta mondani, milyen hibák terhelik válásu­kért őt, a férjet… Mi ez, ha nem a cenzúra „kifinomult” formája?

De egy, még ennél is cifrább esetre is bukkantam olvasmányaim során. Ér­dekes (véletlen?), hogy ez is Nagy-Britanniában történt, s ebben is egy nagy, idős tudós és a felesége szerepel, csak kissé más „felállásban”.

Bertrand Russellről (1872-1970) van szó, Russell harmadik Earljéről, aki sokoldalú zseni volt – pl. a matematikai logikában kortörténeti jelentőségűt al­kotott –, s aki csaknem egy évszázados élete folyamán ötven könyv, sokszáz cikk, beszéd szerzője, amellett végig ak­tív közéleti-politikai szereplő volt. En­nek során nézeteit (is) számtalan ízben megváltoztatta: volt – saját szavával élve – „liberális imperialista”, volt pacifista, utóbb háborús uszító: nyilvánosan arra szólította fel a Nyugatot, hogy intézzen „preventív” nukleáris háborút a kom­munizmus, vagyis a Szovjetunió ellen. Később viszont a „szovjet fedőszerv”-nek bélyegzett Béke Világtanácsban is működött. (Egyébként ennek van egy mulatságos magyar vonatkozása. Abban az időben, amikor Lord Russell való­ban háborús úszító volt, egy ragyogó tehetségű magyar újságíró, az úgyne­vezett „békepublicisztika” művelőjeként azt írta róla: „Nem nevezzük kul­túrának a Nobel-díjas Bertrand Russell tevékenységét sem. Ez az öregúr azt ajánlja a világnak, hogy »essenek túl« a harmadik világháborún. Mr. Russell nemcsak 80 éves, de agglegény is. Mit számít ez neki?” – Russell akkor, 1952-ben a negyedik feleségénél tartott, és előző házasságaiból két fia és egy le­ánya volt, a legidősebb már a harmin­cas éveiben járt, tehát talán már nagy­apává is tette az ,,agglegény”-t.)

Háromkötetes, roppant érdekes ön­életrajzában – amelynek sajnos csak az első kötetét fordították le magyarra –, Russell páratlan őszinteséggel írt ön­magáról és sokakról, s ennek során rengeteg általa, illetve hozzá írt levelet is közölt. Ámde e téren kettős mércével mért, amiről második feleségének, Dó­rának magyarul is megjelent, A tamariszkuszfa című önéletrajzából szerezhe­tünk tudomást. Dora a gyarmatügyi hi­vatal tisztviselőjének, Sir Frederick Black-nek volt a lánya: Cambridge-ben végzett, irodalmár, filozófus, újságíró, aktív közéleti, politizáló nő volt. Bár kettejük között nagy volt a korkülönb­ség („Bertrand Russell a születésem évében szerzett Cambridge-ben diplo­mát” – írta), 12 évig éltek együtt, egy időben saját elveik szerinti, bentlakásos magániskolát tartottak fenn, írtak könyvet is együtt, két gyermekük szü­letett. Azután elváltak, mert Russell (túl a hatvanon) beleszeretett kutató-titkárnőjébe (magyarán Egy évszázad élettörté­nete 1814-1914 című könyve társ­szerzőjébe), és elvette, gyermekük is született. (Később negyedszer is meg­nősült: úgy látszik, ezek a nagy angol tudósok – lásd Taylort is – szívósak, a rengeteg munka ellenére hosszú életű­ek, és szeretnek házasodni, bár Russell önéletrajzában házasságai mellett nem egy’ nagy szerelméről, viszonyáról is be­számol.) Nos, amikor Dora Russell 1975-ben megírta önéletrajzát, nagy nehézségekbe ütközött – Russell posz­tumusz „jogi” cenzúrája miatt: „(…) igen értékes életrajzi forrás a korabeli személyes levelezés – írta előszavában. – Néhány, a családomnak és barátaim­nak írott levelem fennmaradt, és nagy hasznomra szolgált. Russellhez fűződő kapcsolatom terén más a helyzet. Bert­rand Russell kiadatlan feljegyzéseit, az általa, illetve a hozzá írott levelek nagy részét tilos felhasználni. (…) most Russell grófné (vagyis „hivatalos” özvegye: negyedik felesége. – A szerk.) és Anton Felton a kurátorai irodalmi hagyatéká­nak, az övék Russell összes levelének és írásának szerzői joga, tehát jog sze­rint ők rendelkeznek vele. (…) Russell megtiltotta, hogy hozzá írott leveleimet halálom után öt évnél korábban publi­kálják.” Vagyis Dóra Russellnek nincs joga a saját maga által írott leveleket könyvében idézni!

Ismét az a paradox helyzet áll tehát előttünk, amikor a szabadság megsemmi­síti a szabadságot (1. A szabadság kísértetjárása c. cikkemet, Ezredvég, 1995. áp­rilis): a néhai Lord Russell „emberi (sze­mélyiségi) joga” oda vezet, hogy egy más, élő személy ugyanilyen jogait kor­látozza, méghozzá – valljuk meg – ne­vetséges módon. Mert hogy valaki a saját leveleit ne nyomtathassa ki, egy halott tilalma miatt…

Íme: a magáncélú, magánjogú cen­zúra, a jogi (vagy talán „jogos”?!) cen­zúra – a sajtószabadság klasszikus ha­zájában!

OLVASÓLÁMPA

KORENCSY ZSOLT

Az újra megszabadított Jeruzsálem

Tusnády László Tasso-fordításáról

Mitől is szabadult meg újfent Jeruzsá­lem? Nem mástól, mint az évszázados porrétegtől, ami az utolsó, száz éve megjelent magyar kiadást borította, és nem csak képletesen. Egyetemi éveim nosztalgiája tér vissza, mikor felötlik előttem az Egyetemi Könyvtár olvasó­termének kiszolgált Tasso-kötete, mely magától nyílt már ki azon oldalaknál, melyek az évtizedek óta nem változott kötelező énekeket tartalmazták.

Tasso kilépett tehát a feledésből, de nálunk nem vonult még be az iroda­lomba. Az új kötet egyengeti útját, és így próbál közel férkőzni a magyar ol­vasóhoz, aki Torquato Tasso nevét nem hallhatta sűrűn emlegetni az elmúlt év­században. A középiskolai tankönyvek erőtlen utalásai Tassóra Zrínyi kapcsán, bizony nem andalították el a Szigeti ve­szedelemre amúgy is ferde szemmel néző tanulóifjúságot. Az értő irodalmárok azonban mindig is tudták, hogy miről van szó. Nem „egy” eposz, nem pusz­tán egy kicsit hosszúra sikeredett, pá­tosszal körített történet, hanem önma­gában iskolateremtő alkotás, Tasso zi­lált korszakának, önnön lelkének és so­kunk álmainak hű tükörképe. Egyszó­val klasszikus mű.

Az eposz szerkezete, cirádái és nyelvi fordulatai, az események és szereplők egyaránt a barokkba hajló templomot idézik fel. A templomot, mely a refor­mációtól megtépázott egyház visszaszerzendő dicsőségét hivatott hirdetni, kézzelfogható közelségbe hozza az ad­dig csak a mennyezet közelében lebegő szenteket. Eksztázisuk kicsit emberibb lesz, és lendületesen kötik össze az egy­ház történetének ama hőskorát a rene­szánsz végének valóságával. De a szen­tek és a hősök mégsem közülünk valók. Az ő helyük templomokban és az eposzban van, és ha néha úgy is véljük, hogy találkoztunk velük, ez csak még inkább kiemeli őket mindennapi léte­zésünk valóságából.

Nem szeretném felsorolni a magyarországi Tasso-fordítások és vonatkozá­sok történetét, ezt részletesen taglalja a kötet előszava. Azt azonban nem felejt­hetjük el, hogy műfordításról van szó, ami igen sok kérdést vet fel, különösen egy több mint négyszáz éve íródott mű esetében. Magától értetődő, hogy az eposz más érzéseket kelt szülőhazájá­ban, és másokat Európa ezen szegleté­ben. A nagy kérdés tehát az, hogyan ültessük át ezt a maga módján veretes nyelvezetet a 20. században. A kérdés jogosságát igazolja az a tény is, hogy a szöveghű kiadások mellett Olaszország­ban megjelentek az eposz „vulgarizált” változatai is, amelyek nem a mű meg­csonkítását, hanem közérthetővé tételét hivatottak elősegíteni. Az ilyen kísérle­tek értékén és hasznosságán minden­esetre lehetne vitatkozni, annyi azon­ban bizonyos, hogy a szerzőt, ha kicsit torzítva is, de közelebb hozza az olva­sóhoz.

A fordítás esetében is hasonló a hely­zet. Az erőltetett archaizálás önkéntelenül komikus képzetet kelt, a kortárs irodalmi nyelv pedig, akárcsak az anya­nyelvi „vulgarizálások”, némiképp csor­bítja a korhűséget. El kell tehát dönte­ni, hogy tartalmilag óhajtunk-e foglal­kozni a művel, vagy annak nyelv által keltett hangulati elemeit is át akarjuk érezni és éreztetni. Hiszen a műfordí­tás egyben újraköltést is jelent. A for­dító sikeresen váltogatta az archaikus és az idegennek tetsző modern nyelvhasználat megoldásait. Szókincse és szintaktikája alapvetően kortárs, a verses forma kívánalmai szerint ugyanakkor bizonyos előkelőén patinás felhangot is kap a fordítás. Bár nem vetettem össze énekről énekre a fordítást az eredeti szövegkiadással, az általam végzett összehasonlítások alapján is elismerés illeti a fordítót a rímek és rímképletek pontos alkalmazásáért és a szöveghűsé­gért.

A megszabadított Jeruzsálem fordítása és kiadása igen jelentős állomása az olasz klasszikusok (újra)felfedezésének-értékelésének, remélhetőleg inspiratív jelleggel is hat majd az irodalmár kö­zönségre, a laikusokat pedig bevezethe­ti egy, számukra eddig szinte teljesen ismeretlen világba, az itáliai reneszánsz barokkba való átmenetének korszaká­ba. (Eötvös József Könyvkiadó)

KORENCSY ZSOLT

Utórezgések

Ramon Llull: A szeretet filozófiájának fája

Valaha, egy évtizeddel ezelőtt, még ter­mészetes lett volna, hogy magyarul is megjelenjék a világirodalom egyik ki­magasló alakjának, a katalán irodalmi nyelv megteremtőjének, Ramon Llullnak két főműve, A szerelmes és a Szeretett könyve s A szeretet filozófiájának fája. Szerzője a 13-14. század fordulóján élt nemesúr, az araboktól visszafoglalt mallorcai királyság trónörökösének ne­velője, majd udvarmester volt, s truba­dúrénekeket is szerzett. Harminc éves fejjel szakított az e világi hívságokkal, kolostorba vonult, megtanult arabul és latinul, hogy – kilenc esztendei szor­goskodással – elsajátítsa mindazokat a tudományos ismereteket, amelyek a kor e két vezető kultúrnyelvén megkö­zelíthetők. Ilyen alapozással dolgozta ki eretnekszagúan misztikus és költői szí­nekkel átszőtt filozófiai rendszerét, amely Cusanuson és Giordano Brúnón át Leibnizig befolyásolta az európai gondolkodás fejlődését. Amellett, hogy energiái nagy részét a muzulmánok – retorikai érvekkel történő – megtéríté­sének szentelte, az európai kultúrtörté­net legtermékenyebb szerzőinek egyi­keként katalán, –.arab és provanszál nyelven 243 művet írt, s ezek egy részét latinra is lefordította (halála után pedig számos újabb alkotást hamisítottak ne­ve alatt).

Nemrég egy kötetben kiadott két művét Déri Balázs fordította magyarra, s a szöveghez a legigényesebb tudo­mányos szempontoknak is eleget tevő jegyzetapparátus és utószó csatlakozik. Hajdan, mint említettem, magától ér­tetődő lett volna, hogy nemzeti kultú­ránk egy klasszikus szerző széles körű megismerését lehetővé tevő kiad­vánnyal gyarapodik, aminthogy az is, hogy a kulturális sajtó ennek megfelelő visszhanggal reagáljon az eseményre. Akkoriban – s nem árt, ha tudatosítjuk magunkban: a magyar kultúra egyik ritka fénykorában – rangos, nagy pél­dányszámban megjelentetett, és a ma­gyar kulturális kormányzat által finanszírozott sorozatok biztosították, hogy szellemi látóhatárunk napról napra tá­guljon.

Ezeknek az időknek azonban immá­ron végük. A könyvszakma szórakozta­tóipari kalandorok és kereskedelmi maffiák markába került, a mecenatúra ügyeiben illetékes alapítványi kuratóri­umok tevékenysége – finoman fogal­mazva – nem mindig tükrözi a reális értékrendet. Llull alkotásainak magyar nyelvű kiadása így kivételes esemény, az egykor oly diadalmasan előretörő tö­rekvések utórezgése: a Z-könyvek soro­zata vállalta és az Institúció de les Lletres Catalanes támogatása tette le­hetővé. (Z)

– ii –

KÖNYVAJÁNLAT

„Minden ember király…”, pedig mind­egyik más, más a bőre színe, más a hite, az anyanyelve, mások a szokásai, máshol van a hazája, de meglehet, hon­talan földönfutó; lehet gazdag vagy sze­gény, gyermek vagy aggastyán, beteg, nyomorék, szabadon él, vagy megalázó szolgasors jutott osztályrészéül. E sok­féle másság ellen megannyi támadás lángol fel nap nap után, s mennyi neve van! Előítélet, kiközösítés, bűnbakkere­sés, türelmetlenség, megbélyegzés, an­tiszemitizmus, népirtás. „…És létezik olyan előítélet is, ami nem-cselekvésben mutatkozik meg. Abban, hogy sorsukra hagyják a származásuk miatt kiközösí­tettéket, mert a kiközösítéssel egyetér­tenek. Nem nyújtanak segítséget akkor sem, ha esetleg megtehetnék, mivel az üldözöttek olyan népcsoporthoz tartoz­nak, amely megbélyegzést visel. Ez nem gyávaság, ez előítéletes közöny” – írja Bari Károly. A kiszolgáltatottság ellen, az együttérzés felkeltéséért, a világ minden táján, minden korban felemel­ték szavukat a művészek, írók, gondol­kodók is, mint első királyunk, Szent István, aki fiához szóló intelmeiben fel­ismerte a vendégszeretet fontosságát, azt az igazságot, hogy az idegenek és jövevények tudásukkal, ismereteikkel gazdagítják az országot, hiszen „…az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”. A Nemzeti Tankönyvkiadó „Minden ember király…” című antológi­áját a toleranciáról szóló művek közül válogatta Budai Éva, hazai és külföldi, modern és klasszikus szerzőket felvo­nultatva, Vajda Zsuzsa bevezető tanul­mányával. A szemelvénygyűjtemény sokszínűségét jelzi, hogy olvashatjuk többek között Aiszoposz meséjét, Kányádi Sándor, Ivó Andric elbeszéléseit, Csalog Zsolt szociográfiáját, Laing gyermekekkel folytatott beszélgetéseit, interjút Sütő Andrással, kubai népme­sét, és főleg versek sokaságát. Köztük József Attiláét, Kosztolányiét, Villontól, Balla Zsófiától, Lenautói, Dobos Évától, Baranyi Ferenc felemelő Porversét, s a címadót, Lincoln Fitzelltől, Kosztolányi Dezső fordításában:

„Valaki” – hallom – „senki” – hallom – csak egy ember.
No ne mondd, tényleg sok van az ilyen fajtából.
De nézd meg közelebbről. Mindegyik remekmű.
Szemében a szenvedés és a szeretet utáni vágy.
Lelkében tapasztalat és ezer emlék, akár a tiédben,
fején pedig a koponya, mint egy királyi korona.
Minden ember király.

A távoli rokon, a bikaerős, szálfasudár Elek papa, akinek fél lábát ellőtték az első háborúban; nagymama, aki mindenhez kenyeret evett; a zöld me­legítés, gonosz házmester; a púpos, öreg cipész; a düftingatyás, szem­üveges, lenyalt fejű Juhász, akinek dip­lomatatáskája van; a csapatzászlót tíz centis sötétkék rakott szoknyában vivő Dézsényi Cili; a szőke hajú tornatanár­nő, a feledhetetlen Zsuzsa, aki miatt az összes fiú vad testedzésbe fogott; a ma­dárrá változott Deák Vali, a házmesterné háromgyerekes lánya, akit a férje otthagyott; a szőke, nagykeblű éjszakás nővér; a vakbélgyulladással hitegetett, rákos tanár úr; a Trabantot mosó, fehér trikóba, piros melegítőbe, barna zokni­ba öltözött férj, meg a másik ugyan­olyan és a felesége; a halál elől meg­menekült Károly bácsi, aki elfogójában a házimunkára kiadott egykori hadifo­golyra ismert; a kocsma lecsúszott arisztokratái; Hajnal kisasszony, aki tisztán járult az Úr színe elé; Bikácsi bácsi, akitől orgonát lehetett lopni; anya, a megértő, a cinkos, a simogató kezű, s közöttük Krúdy és Szindbád szelleme. Valamennyien a Tündértemető lapjain elevenedtek meg Bayer Zsolt kö­rül, aki önéletrajzi elbeszélések sorában örökítette meg gyermek- és ifjú évei feledhetetlen történeteit és szereplőit. A fiatal író hallatlan kedvességgel és szeretettel, némi melankóliával, fanyar humorral, kacagtató öniróniával, „pes­tiesen” szabadszájú, könnyed stílusban idézi meg a múlt kísérteteit, ismerőseit, barátait, rokonait, szerelmeit. Pompás kis életkép valamennyi írás, „tündérséggel” átszőtt, sokszor mesévé emelt hétköznapi sztori, egy nagyon tehetsé­ges és szellemes, irodalomrajongó fia­talember műve. Az Osiris Kiadó újdon­ságát kitüntető figyelmükbe ajánlom.

Igényes modern próza a székelyföldi származású Szávai Géza regénye, a Séta gramofonzenére, mely tíz évvel ezelőtt je­lent meg először, a Kriterion Könyvki­adónál, a cenzúra miatt akkor még csonkán. Szávai Gézát a regény megje­lenése után a korabeli kritika egy része az erdélyi magyar nagyepika megújító­jaként ünnepelte, mások kifogásolták a regény formabontó szerkezetét, az ér­tekező szövegrészek beiktatását a törté­netbe. A regény egy székelyföldi család másfél évszázados krónikája. Főhőse, Pennás Jancsi, a fiatal matematikatanár, olyan enciklopédikus művet akar írni, „mellyel túljár a rendszer eszén”, s ha megcsonkítva jelenhet meg a mű, ak­kor is benne marad a lényeg. A főhős módszeresen gyűjti regénye számára a nyersanyagot, szócikkekbe foglalja a maga által értelmezett világot, s feljegy­zéseinek rendszerezése közben nagyap­jával, a családtörténet élő forrásával társalog. így elevenedik meg egy szé­kely falu, s benne a kiterjedt rokonságú család története, több idősíkban, a Ceaușescu-diktatúra idején. Szávai a túlélés elszántságával, töretlen derűvel és optimizmussal írja – íratja főhősével – a regénybeli művet. „Azt hiszem, az X-lábú költőnek odaadom majd a re­gényemet. Pár sor kíséretében: olvasd el te is. Aztán, ha akarjátok, közöljétek. Ha valami nem tetszik benne, hagyjá­tok ki. Ami aránytalanul sok, húzzátok meg. (Persze mindezt jelezzétek!) Én ugyanis olyan regényt akartam írni, mely önmaga marad akkor is, ha kihú­zunk belőle, akkor is, ha hozzáírunk. Magam is kihagytam sok mindent: eze­ket a részeket hiányjellel – (…) – jelöl­tem. Megeshet, hogy még beillesztek szócikkeket… Mindez regényem lénye­gén, a képleten nem változtat. Éppen képletszerűségét húzza alá: mozog, vál­tozik, cserélődik – él.” A Pont Kiadónál jelent meg az új kiadású, a teljes szö­veget tartalmazó regény.

„Platón szerint az ember legmaga­sabb rendű képessége a csodálkozás. Ez a forrása filozófiának, költészetnek, mindenféle tudományos kutatásnak. Ezekben a versekben én is az isten és a szerelmeim iránti csodálkozásomat, sőt »csodálkozásaimat« akartam kimondani. Hangot adni annak a megrendültségnek, hogy rajtuk kívül az örök meg nem maradásnak nincs más ellen­pontja. De most, hogy készen vagyok a könyvemmel, csak most látom, mi­lyen messze maradtam a Csodáktól, is­ten és a szerelmeim külső-belső bál­ványképének fölvillantásából.” így in­dítja útjára rövid kis előszóban legú­jabb verseskötetét Tornai József, mely­nek A sikoltozó rózsa címet adta. Nincs nehezebb dolog, mint egy könyvismer­tetésben akárcsak megkísérelni is egy költemény szépségéről, e szépség mi­benlétéről írni. Különösen akkor ne­héz, ha szinte puritánnak mondható stiláris eszközökkel olyan gondolati és érzelmi teljességű költemények szület­nek, mint amilyeneket e kötetben is ' olvashatunk a szerelemről, e klasszikus témáról idő és örökkévalóság, lét és ér­telem, vágy és szenvedély függvényé­ben és vonzásában. A Széphalom Könyvműhely adta ki a verset szerető olvasók örömére e különösen szép ver­seskötetet, melyben az indián könyörgő dalán kívül az elsőt találtain a legszebb­nek: „Létem szobáit, lépcsőit bejárva, / azt gondolom, legjobb, ha ki se lépek innen. / Itt a magam nyelvét beszélem; nem / értenek félre az ajtók-ablakok. / Itt az vagyok, akivé lettem: / ismeretlen árny, kinek melléből ének-zöld / fű hajt ki a romok között, ha majd az / üvöltő villámló halál istene J összedönti a falakat és a tető gerendáin / lángoló farkasok üvöltenek.”

Tíz évvel ezelőtt jelent meg Vadál­latok bolondja címmel az a könyv is, melyet most Borbás Mária és Kiss Zsuzsa új fordításában, Életem értelme címmel bocsátott útjára az Európa Kiadó. írója a világszerte ismert és kedvelt, közel­múltban elhunyt angol etológus, Gerald Durrell. Valódi önéletrajz ez a könyv, melyben pályakezdésének élményeit és kalandjait osztja meg az olvasóval, a tanulságokat levonva, humorral és ön­iróniával fűszerezve. Természetesen megismerjük híressé vált állatkertjét, kívül-belül, állatostul, emberestül. Mu­latságos kalandjait tárgyszerű ismerte­tésekkel váltogatja, a könyv zárszavá­ban pedig az állatkertek történetébe, az állatfajok védelmének legfontosabb tör­vényeibe is beavatja az olvasót. Végül a Jersey Állatvédő Alapítvány felhívás­sal is buzdít az állatok megmentésére. Coleridge-től idézett mottója a könyvajánlatnak is méltó befejezése lehet:

Jó imát mond, ki jól szeret
embert, madárt, vadat.

(emmi)