1985. JÚLIUS 6. SZOMBAT
Itt állok ötvenévesen
gyerekem kinőtt cipőjében,
sírig becsapva – s azt lesem,
mint foszlik szét rejtelmesen
kamasz-álmom: a Marxi Éden.
1986. DECEMBER 31. SZERDA
Véres közgazdász pogromokkal
rémisztenek álmaid! Okkal,
hogy orcád bánatban fürösszed;
míg cicomás országod régen
nyugati bankok farzsebében
szagolja a büdösset!
1991. DECEMBER 6. PÉNTEK
(Üzenet)
Óh, ti, kik a KISZ már puha (sőt: fonnyadt)
emlőin nőttetek fel, minapi
„rajongóim”, a francba, merre jártok?
A mucsai sakál-kapitalizmus
mely pástjain gyümölcsöztetitek
marxizmusunk valaha KISZ-szerűvé
magyarított lózungjait?…
HOGYAN?
Azt üzenitek, jobb, ha kussolok
s nem fingok bele lépten-nyomon rózsás
demokráciánk púderébe, mert
nem eltiltás lesz – mint rég – a jutalmam:
bézbólütős fiúk (fiaitok?)
vernek egykedvűn nyomorékká! Hűha!
Betojtam! Hiszen megtehetitek!
Elnökök vagytok, bankigazgatók,
spekulánsok, sunyi menedzserek.
(Az aranykezű lakatos fater
úri löncsökön bankárivadékká
avanzsál süket dumátokban, s lám, lám,
szabódó, szerény, fájós derekú
muterotok meg grófleányként kezdte
mártíromságát a múltban…)
URAK!
Óhajotok parancs számomra! (Így
szolid szándékom is valóra válhat.)
Balga álmom – ha befogom a szám –:
tán kapok helyet birodalmatokban.
Egy szerény állást. Húsz könyvvel mögöttem:
lehetnék kevély kézbesítő, néma
bizalmi altiszt, alázatos portás,
vén kifutófiú, mogorva fűtő,
s talán – óh, kímélj szédítő magasság! –
Istenem! Atyám!:
Biztonsági őr!
1992. FEBRUÁR 17. HÉTFŐ
Fura dolog a kisebbségi érzés.
– A harcias főfejsze addig-addig
magyarázza, hogy őt mucsainak
tartja a bűnös sajtó, míg a végén
TÉNYLEG MUCSAI lesz szegény feje.
1992. MÁRCIUS 15. VASÁRNAP
Óh, „SZABADSÁG” szó sikamlós
sikered akaszd meg!
Oly szapora lettél, mint a
suhancnál a „bazdmeg”!
Ha kell, ha nem, téged hadar
az újmódi „káder”;
„MAGYAR!” s „SZABAD!” bőgi: s lángész
lesz a pitiáner.
„KENYÉR” helyett váltig csak a
„SZABAD” szót habogja,
s szabad polgár szabadon jut
szabad koldusbotra!
1992. ÁPRILIS 4. SZOMBAT
Győzelmes ujjongás kergetőzik
szemükben a pokoli rettegéssel,
hogy feldörög a szózat:
„Uraim!
Pünkösd elmúlt! A királyi palástot,
koronát és minden más cugehört
beszolgáltatni szíveskedjenek
s készüljenek az elszámoltatásra!”
1992. MÁJUS 11. HÉTFŐ
Igen. Jól látod: „BIZTONSÁGI ŐR”.
(S kifutó, portás, szolga – ami köll
e buliban)
Hé! Elállt a szavad?
Csak jelenlétem adtam el, barátom.
Elvem, humorom, szellemem: SZABAD!
1993. SZEPTEMBER 9. CSÜTÖRTÖK
(Kiáltás)
Kiárúsított jövőnkért, davaj-
-gitár terelte s „málenkij robotban”
kifosott lelkű apámért, rohadt
„ZSÁKUTCÁTOKBAN” elkúrt-elszelelt
ifjúságomért, hitemért,
– URAK! –
az orvul leszúrt állampárti-dög
kótyavetyére tálalt teteméből
nekem is jár egy penészes karaj!
1993. OKTÓBER 10. VASÁRNAP
(124/1993./IX. 22. sz. kormányrendelet)
Hát ezek már a csúzlitól is félnek,
s szalonnázómat rettegik?!
Profán
főnökeik szét is kürtölték! Szégyen!
Ha zsaru lennék: égne a pofám!
1993. DECEMBER 10. SZOMBAT
Becsület? Hűség? Közjóért csatázni?
Ma röhögtető lelki adomány.
A Hős hetente cserél hitet, eszmét.
S csak egy a jelszó: „MENNYI A DOHÁNY?”
1994. MÁRCIUS 12. SZOMBAT
Uram! Pusztítsd el álszentjeidet!
Az örök-éber rohadékokat, kik
egy meztelen csöcs látványára menten
hisztériázni kezdenek s keresztény
óbégatással üldözőbe vesznek,
hóhért visítnak, feljelentenek!
– Aztán otthonuk rejtekében: ocsmány,
dagadtra hízott kutyájukkal tosznak,
s fajtalanságra kényszerítik – HALLOD?! –
saját, kiskorú csemetéiket!
1994. MÁRCIUS 11. PÉNTEK
Kiengedték ama göthös,
magyarkodó, mocskos szájú,
vén szellemet a palackból.
(Kiengedték?: Egy nagy frászt!
Ki-
piszkálták! Kiimádkozták!
Kecsegtetve-kábítva ki-
könyörögték-csalták!
S most, hogy
szétnézett a trottyos vénség
s látja, hogy itt mindent szabad:
tombolni kezd, handabanda
minden perce, átkoz, rémít!
Amerre jár: okádtató
penész-bűz, molyirtó-felhő
követi az agg húgyost, s kit
dögszaga megcsapott – sírva
szégyellt, hogy magyar ember!
– Száll a szellem, szennyez, fertőz!
Hatalomra törne máris!
Sápítozik a baloldal!
Hápog a sok liberális!
1994. ÁPRILIS 4. HÉTFŐ
(Kriminális)
Vígan vagyok,
nem búsulok:
ölik egymást
a burzsujok!
Lógok a meggyfaágon
pirosán és savanyún
és azon töröm a fejem
miként fogok földet érni
nem pedig azon
milyen jó is itt nekem
Voltam már szerelmes és
rettegtem a végétől.
Most szerelmes lehetek,
de nem tudom, akarok-e,
mert e lányt örökké
szeretni kívánom.
kint hagytam valakit a hómezőn
most sír és arcára fagy a könny
keserves dolog ha az ember nem tud sírni
lent hagytam valakit a játszótéren
most vágyakozik egy labda után
keserves dolog ha az ember tudjá hiába vágyakozik
ott hagytam valakit a torta mellett
most próbálja elfújni mind a tíz gyertyát
keserves dolog ha az embert eléri a közöny
fent hagytam valakit a felhők dunyhájában
aki a felnőtteket valamiért mindig csodálta
keserves dolog ha az ember a világban csalódik
Legszebb éveimben járok,
mondják, akik már túl vannak rajta.
Tehát ezek a legszebb éveim.
Jó lesz nem elfelejteni őket!
Valaki van a csönd mögött.
Fehér ruhába öltözött.
Némán ülök az ágyamon,
kezeit érzem vállamon.
Nem látom őt, de létezik,
illata nyomja lelkemet.
Minden órában vétkezik:
Megöl, megsirat, eltemet.
Két kutya ballag a téren,
csendben lépked az este.
Süllyed az éji magány,
két kutyaarc halovány.
Nemlétezik-ember
sosincs-almát harapott,
nemvolt-székre ült,
és eltűnt a semmibe.
Picit fáj, ha messze tűnsz,
de ha akarsz, elrepülsz.
Nem lesem majd arcodat,
elbújok hajam alatt.
Az ing fel-le mozog, a hátnak nekidől a szék,
a lábam alatt alszik az asztal,
a toll viszi a kezemet ide-oda, ide-oda, ide.
Minden lassú és nyugodt, nem látok semmit és csukva a szám,
az előbb sírtam, de már nem teszem.
Az anyukám beszél hozzám,
valamit mondott, írjam a leckét,
horror storyt kell írnom angolul,
ez fáj nekem és el is felejtem,
minden csukott és lassú és nyugodt.
Költészetünk jelentős vonulatát jelzik Pásztor Béla (1908-1943), Salamon Ernő (1912-1943) és a két világháború közötti publicisztika óriásának, Bálint Györgynek (1906-1943) versei. Pásztor Bélát például Weöres Sándor nevezte nemzedéke „legszövevényesebb képzeletű” költőjének. Az erdélyi Salamon Ernő munkásversei József Attila szegényember-verseivel együtt említendőek. A mártír költőkre nem kell sajnálkozó együttérzéssel emlékeznünk, művük nem töredék, „torzóik aránya kibomlik” az időben.
Amit eddig dideregtem,
legyen, hogy magamnak tettem,
de most váltsunk életet,
már eztán te dideregj!
Dideregj!
Új toronyló fellegekkor,
váljál kékre novemberkor!
Bár a napszámos öreg,
próbálj lenni öregebb!
Dideregj!
Ha fázott a napszámosné,
te állj most helyébe mosni!
Egyingében gyertyás kölyke.
Ünneped legyen a böjtje!
Dideregj!
Amíg mondom ez dalomat,
fújjon a szél, mint a vonat,
ha már ilyen uram vagy,
tiszta feketére fagyj!
Dideregj!
De igen ki vagy dagadva,
ráfújok a nagy hasadra,
fogom óraláncodat,
akár hámistrángomat!
Dideregj!
Beadlak utcakölyöknek,
leszek anyád, kikergetlek,
fuss utána, jól kodulj,
nem vagy te nagyságos úr!
Dideregj!
Beadlak öregasszonynak,
aki nem a tűznél szunnyad,
kendője az ószeren
adósságba elmegyen!
Dideregj!
Betérítlek egy barakkba,
kiültetlek az ablakba,
fogvacogtató táti!
Az lesz ám a muskátli!
Dideregj!
Súgták ezt a didergetőt
haláli vak napok,
didergető, didergető,
kékülj, ha hallgatod!
Dideregj!
1941
Huszonhárom éves vagyok,
Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint Kovács úr,
Már erősen kopaszodom;
Nem tudok autót vezetni, golfozni,
Bridgezni és charlestonozni,
Társadalmi hitvallásomat, hogy tudniillik:
Mindenkinek joga van ebédelni,
Általában elavultnak és nevetségesnek tartják,
És nincs szerencsém a nőknél;
Egyszer megkérdeztek, hogy a lila
Vagy a szürke nyakkendőviselet híve vagyok-e
És minthogy nem tudtam felelni:
Azóta többen igen ostobának tartanak,
Különösen amióta az is kiderült,
Hogy nincs kedvenc autómárkám;
Egyebekben teljesen úgy élek, mint Kovács úr,
Illendőségből tagja vagyok az egyik régóta fennálló
Hit-remény-szeretet kereskedelmi részvénytársaságnak,
De még eddig nem kaptam semmi osztalékot;
Tagja vagyok az Európai Kultúr-Egyesületnek is,
Amely többször napjában arról biztosít,
Hogy mennyivel boldogabb vagyok én,
Mint ősöm, a barlanglakó;
Van tisztességes polgári foglalkozásom,
Szívből örülök az óceánrepülők
Szerencsés partraérkezésének,
Kezet is csókolok rendszerint a hölgyeknek
És szabályos időközökben,
Hivatalból fennhangon tisztelem az összes tekintélyeket.
És nagyon kérek mindenkit, bocsássák meg nekem,
Hogy elmosódott, gomolygó hajnali félálmaimban
Gyötrődő, dühös és lemondó negyedórákon át
Ragyogó színekre gondolok,
Szabad nagy lélekzetre,
Életre, az én életemre, örömre,
Új szédítő városokra, díjmentes szerelemre
És sok más ilyenre;
Bocsássák ezt meg nekem, Kovács úr és mind a többiek,
Bocsássák meg ezeket az önkínzó negyedórákat:
Hiszen huszonhárom éves vagyok
És egyszer meg fogok halni.
Jő az éj és minden falra
Sötét plakátját ragasztja:
„lm, közhírré tétetik:
Uralkodom reggelig!”
És a házak félrecsapják
Fejükön a zsindelysapkát.
Szuvas lépcsőn jönnek fel
A pincék nagy teknőkkel.
A kapukból az anyókák
Behúzódnak. Döng a lóláb.
Nem űl kinn már senki, csak
A bólongó krumpliszag.
Elalszik a szatócs menten.
S szól: „Áraim felemeltem.”
Mint boltajtó csilingel –
Nagy hordót tölt heringgel.
Nem facér már a címfestő.
Kövér angyalokat fest ő
Magas templomfalakra,
Cingár létra alatta.
Az asztalos végignyúlva
Nyög, hogy fia őt gyalulja.
Görcsös deszka teste csak.
Az eszterga belekap.
A szövőnő szertefeslik,
„Száz vég vásznat szőttem estig.
Kérd meg kezem, nagykövet,
Hogy ne igyák lúgkövet!”
A szél üres lámpát lóbál.
Futva jő a házaló már,
De későn, a vak setét
Rég ellopta gyermekét.
Ágyra jár a hableány is
A ligetből. Mint az árvíz
Csapzik, zúg, locsog a csend:
„Gyöngybarlang vár odalent.”
És a sarkon lejtve mennek
A rossz lányok s énekelnek:
„Hajós, köss ki!” – dalolnak.
„Indiába mész holnap.”
A tűzköves sir: „Öngyújtóm
Vegyétek meg, vagy felgyújtom
Szirakuzát és Pestet.”
Hosszú kékes szikrát vet.
Zeng a gyérvilágú kocsma:
„Zsíros palikat falok ma.
Zsebest, zsugást szeretek
S vastagláncu kupecet.”
Bemennék, de nincsen pénzem.
Leskődöm az ajtórésen.
Hold jár benn, mint halavány,
Vézna virágáruslány.
Velem szemközt fut egy árnyék.
Gazdája nyög: „Árnyam, várj még!
Kőrakásba botlottam.
Kés reszket a hátamban.”
Nagymessziről rendőrsíp szól.
Patkány bú elő a sípból.
Elaludt a razzia
Egy fekete moziba.
Derkovits élete immár legendássá vált. Miért kellett nyomorban meghalnia? Valóban nem akadt egyetlen nyitott szemű és tárt szívű ember, aki megmenthette volna az életnek? Hallani itt- ott, hogy Derkovits a valóságban a saját túlzott, szinte beteges önérzetének áldozata lett, mivel lehetetlenné tette, hogy barátai, tisztelői segítsenek rajta. Képeitől nem akart megválni, csak olyan magas áron, amire nem akadhatott vásárló. Ha pénze volt, szétfolyt a keze között. Nem volt érzéke a realitás iránt, mondják.
Mi igaz ebben? Hogy Derkovitsot megértsük, tudnunk kell: szocialista hitét komolyan vette. Olyan komolyan, hogy feltette rá életét. Ha még tíz évig él, nem kétséges, hogy fegyverrel a kezében a partizánok közé áll. Nem akarta s nem is tudta volna kettéosztani önmagában az „embert” és a „művészt”. Ember voltához tartozott világnézete és művész volta, a kettő teljes, töretlen egységben. A marxizmus mélységes bizalmatlanságot ébresztett benne a polgárral szemben. Még akkor is, ha az segítőkész barátként jelent meg a színen. Gyanakvása nem a személynek szólt, hanem a polgárember polgár voltának, ami – Derkovits hite szerint – letörölhetetlenül rajta tapadt a tőkés rend minden képviselőjén. Ezért nem adta el szívesen képeit a polgári életformát élő embernek, csak végszükség esetén, s akkor is csak nagy áron. Örült, ha áraival elriasztott valakit a vásárlástól. Nem akarta, hogy művészetén nyerészkedjenek, vagy akárki pénzes ember túl olcsón jusson ahhoz a műhöz, amit a proletárok számára festett.
Egész élete s művészete tiltakozás volt a társadalmi rend ellen, amelyben élni kényszerült. Ezért nem is titkolta a szegénységét, hanem úgy viselte, mint a legszentebb pártjelvényt. Amíg a proletariátus sorsa az elnyomottság és a nyomor volt, úgy érezte, neki ott a helye az elnyomottak s nyomorgók között, de nemcsak rokonszenvével, hanem a teljes valóságban.
*
Hogy mekkora volt az áldozat, amit osztályáért hozott, azt csak magán az élete művén mérhetjük fel.
Tízévi tanulás után, 1928 körül, következett be művészetében a döntő fordulat. Amit azelőtt alkotott, jelentőségében meg sem közelíti az utolsó hat év alkotását. Ennek az utolsó hat évnek műve oly egyéni, oly jellegzetes sajátja Derkovitsnak, hogy a régebbi, idegen hatások feldolgozásán alapuló művészetével csak külsőségekben függ össze. Kernstok, Iványi-Grünwald és bizonyos mértékig Rippl-Rónai, a német expresszionisták és Marc Chagall mint források, elegendőek az első tíz év java képeinek megmagyarázására. De ha élete végén vissza is nyúlt a szecesszióhoz, és sokat is tanult a kínaiaktól, mégis oly jó útra lépett, amelyen nem volt elődje.
Ha nem fest mást, mint az Anyát (1934-ben), ez egyedül elég lenne, hogy a legnagyobbjaink közé sorozzuk. Benne az egész Derkovits: a hitvallás, a tüntetés s a festői nyelv. Egy proletárasszony feje tölti ki a képsíkot, kétszeres életnagyságban. A fejet félig eltakarja a gyermek alakja. S ebből a hatalmas, paraszti arcból gyengédség árad, duzzadón, mint egy édes gyümölcs. Az anya, íme, mondái hőssé növekedik, proletáristennővé, mint József Attila mosónő anyja. Hatszáz év óta nem festettek anyát ily óriásnak s egyben ily meghittnek.
S a kép színei? A legszebb rózsaszín, amit elképzelni lehet: innen az égő piroson, túl a halvány rózsáson. Kevés világosbarna és szürke s pár elenyésző sárga és ezüst folt érleli a virulását. Domborúságból csak annyit ad, hogy a forma nagyságát emelje, rajzból csak annyit, hogy kihámozza a jellemző elevenséget. […]
*
A mű teljességéhez persze hozzátartozót a tágy, a téma. Pár csendéletén kívül az utolsó korszak úgyszólván minden képe politikailag is programatikus. A tudatos gondolatjáték, a mozgalmi meghatározottság képei művészi hatását emeli, ahelyett hogy zavarná. S ez pusztán a művészi ösztön biztonságán múlik. (Jaj az utánzóknak!) Mert amikor a mély erkölcsi indulat ugyanoly mély művészi élménnyel azonos tőből szakad ki, akkor szívódik fel a tárgy, a téma (még a „novella” is) az ábrázolás osztatlan egységében.
A Nemzedékek festőjének hódolata Marx előtt azért oly teljes és zavartalan, mert hibátlanul festői. Mert a vörös fedelű könyv vöröse színkompozíció szempontjából éppoly nélkülözhetetlen a kép egészében, mint a könyv formája a rajz ritmusában. Marx arcképe csak épp annyira halvány és egy árnyalattal sem erőteljesebb, mint amit a kép csekély mélységhatása és a laza festésmodor igényel. A kép még a l’art pour Vart – az önmagáért való művészet – szemszögéből is hibátlan. Ezért nem tehertétele a tárgyi elem, hanem a hatást emelő tényező.
(Egy kép témája akkor válik a mű kárára, ha kirikolt belőle. Minél hang- súlyozottabb egy kép vallási, politikai vagy költői tárgya, annál nehezebb feladat elé állítja a művészt. Mert a festői tartalmában, festői értékeiben gyenge kép gyengesége még kirívóbbá lesz, ha a tárgy igényteljes. Nagy művész ecsete alatt a közhely is élménnyé, meglepő újdonsággá válhatik. Mert a köztudomású témának a művészi előadások különleges értéke új életet ad. Ezen múlik, éppen ezen a Derkovits-képek politikai hatásának titka.)
*
Derkovits életműve a maga egészében töredék maradt. Az utolsó évek képei mintegy előtanulmányok soha meg nem festett hatalmas freskók számára. A Szövőmunkások, a Hídépítők, a Hajókovács kiegészítés után kívánkoznak, és monumentális környezetet igényelnek. Derkovits öröksége éppoly nagy kincs, amily súlyos elkötelezettség az utódok számára. A zsenik vívmányait a következő nemzedék rendszerint felparcellázza. Derkovits azonban olyan kezdeményező, aki kongeniális folytatóra és betetőzőre vár.
1948
A legismertebb olasz költők közé tartozik, mondhatnám úgy is: ő már világ- irodalom. Rómában született 1924-ben. Partizánként küzdött a német megszállók ellen, majd a háború után újságírónak szegődött. A hatvanas évek elején tűnt fel Il tempo libero (A szabad idő) című szociológiai munkájával és Che c’é di nuovo? (Mi újság?) című verseskötetével. Azóta rengeteg költői műve, tanulmánya és publicisztikája látott napvilágot. A nyugat-európai baloldali írók egyik vezéralakja, irodalmunk legfőbb itáliai tolmácsolója; Ady, József Attila, Radnóti Miklós és a kortárs magyar költők verseit leginkább általa ismerte meg az olasz olvasóközönség. Kísérletező költő, ő találta fel a „video-poesiát”.
Három versét közöljük. Mivel József Attila születésének most, április 11-én ünnepeljük 90. évfordulóját, közreadjuk azt a híres szonettet is, amelyet Toti róla írt.
A város rám lehel s kinyújtja végtől
nehéz kő-testét dombok puffos ágyán,
pucér karját a folyón túlra tárván
mindent ölel határsértőn, mohón;
hátrálok füstnehéz lehelletétől,
ijesztő álmai ipar-sivárak,
plakátjai űznek s elémbe vágnak –
tőle futok s belé kell botlanom.
paripát nyerítésből
korbácsot suhogásból
szekeret kerekéről
ismerni meg
minta puskát a tusról
a pisztolyt ravaszáról
a halántékot frissen lőtt sebéről
ismerni meg
s a költőt a halálról
Részlet egy József Attilához kiáltó ciklusból
Megleltük, Attila, a régi pengét,
mit karmai közt őrzött meg halálod,
csak halk beszédek s hangos hallgatások
káprázzák, amit műved vetített szét,
de érezzük a szót, ahogy üzennéd:
a tollhegyen s a nyelvhegyen forog ma
és rimátkozni hív, halkan kioldva
ismerész emlékű agyatkozásod,
hogy késedelmes jövőnk meg ne ossza
a tollkés és a kés-toll igazát, mert
ott zsiralmas az észnyi űr nagy odva,
ahol tanyát a toll is antennán ver
s mit sem tudat. Te végleges, talán jobb
nem válaszolnod, míg időnk nem áll fel.
BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI
Lukács György születésének 110. évfordulójára közöljük mindeddig nem publikált felszólalását egy irodalmi vitán, amelyet 1940. október 28-án és 30-án rendeztek Moszkvában, az írószövetség német szekciójában. (A vita német nyelvű jegyzőkönyvét az Irodalmi és Művészeti Archívum őrzi.) Az ülés napirendjén Gábor Andornak Willi Bredel Dein unbekannter Bruder (Ismeretlen testvéred) című 1937-ben megjelent regényéről szóló egyidejű kritikája szerepelt, amelynek közlését a német emigráció lapjaiban a pártvezetés megakadályozta. (Gábor Andort Dimitrov közbelépése mentette meg ekkoriban a letartóztatástól.) A szöveg egyébként oroszul a Lityeraturnij Krityikben és magyarul az Új Hangban megjelent. A regény a Komintem VII. Kongresszusa után íródott s tárgya a náci Németországban illegalitásban tevékenykedő párttagok küzdelme volt. Gábor Andor Bredel regényét amiatt marasztalta el, hogy a szerző csak felületesen érvényesítette művében a népfront szellemiségét, és nem ítélte el művészileg hitelesen és mélyen a mozgalomban jelenvolt szektarianizmust. A vitaest rendkívül szenvedélyesen, személyeskedésektől sem mentesen zajlott, lényegében a zsdánovi kultúrpolitika által még mindig éltetett proletkultos-rappista szemléletet képviselő írók és a „realizmus diadala” elmélet jegyében a, dogmatikus szemléletet oldani kívánó írástudók között. Mint ismeretes, ez a széleskörű sajtóküzdelem 1940-ben a Lukács-Lifsic vonalat képviselő Lityeraturnij Krityik megszüntetésével ért véget. Az intézkedő instanciát nem tévesztette meg a Lukács felszólalásában is túlhangsúlyozott „pártos terminológia”. Az itt idézett vitaülés és Lukács alábbi felszólalása ebben a kontextusban helyezkedett el.
Illés László
Nem egyszer kifejeztem már kétségeimet afelől, hogy lehetséges-e nálunk egyáltalán a kritika; s most végighallgatván a felszólalásokat ezen a vitán, még szkeptikusabb vagyok, mint valaha. Ezért részemről elhatároztam, hogy a jövőben kizárólag irodalomtörténeti problémákkal fogok foglalkozni. Elhatározásomat egy apró példával illusztrálom: Balázs Béla elvtárs Gábor Andornak illojalitást vet a szemére, mivel ő Bredelnek egy régebbi művét tárgyalja anélkül, hogy annak későbbi teljesítményét is figyelembe venné. (Nota bene: Gábor a kritikát közvetlenül a regény megjelenése után írta.) Gondolom, nem kapok ugyanilyen szemrehányást, ha Goethét tárgyalva anélkül elemzem a Götz von Berlichingént, hogy figyelembe venném az Iphigeniát. Sok szó esett itt a légkörről. Az a benyomásom, nálunk nagyon sűrű mostanában a levegő; mindez a Deutsche Zentral-Zeitung legrosszabb időszakára emlékeztet. Ilyen reminiszcenciák Hugó Huppert esetében nem lepnek meg, de bevallom, Alfréd Kurellát hallgatva megrendültem. Az a módszer, ahogy Gábor kritikájának első sorait Kurella rágalmazó módon az ellenkezőjére forgatta ki, Richelieu bíboros harci módszereire emlékeztet engem, aki egyszer kijelentette: „Mutassatok nekem tetszés szerinti néhány sort egy tetszés szerinti írásműben, és én abban fogok olyasmit találni, amiért a szerző hóhérkézre kerül”. Márpedig amíg nálunk ilyen légkör uralkodik, amíg az „éberség” álarcában ily módon lehet büntetlenül kicsavarni a dolgok értelmét, addig nincs tere a kritikának. Wangenheim a konkrét körülményekre hivatkozik, amelyek e kritika káros voltát előidézték. Csakhogy mindig és mindenütt vannak „konkrét körülmények”, ezek miatt a nemtetsző kritikát minden esetben kártékonynak lehet minősíteni.
Kurella utalása Dobroljubovra olyasmi, mint amit Ausztriában „retour-hintó”-nak neveznek. Az irodalom és az ábrázolt élet szembeállítására való hivatkozás egyszerűen téves. Mert honnan is veszi Gábor kritikájában az idézeteket? Természetesen nevetséges lenne, ha a kritikus egy lírai regényben ábrázolt szubjektív lelkivilág esetében hirtelen Dimitrov vagy Pieck elvtárs beszédeiből idézne. Csakhogy Bredel maga is elismerte regénye „népfront- happy-end”-jének hamisságát. S ebben igaza van, de ezzel egyúttal aláhúzza a kritikus jogát arra, hogy az bírálja a regény befejezését – ahol is két kommunista beszélget a mozgalomnak a Komintern VII. világkongresszusa nyomán bekövetkező fellendüléséről –, s felvesse a kérdést: vajon a Bredel által felvázolt út belső költői szükségszerűséggel vezet-e el ehhez a végkifejlethez? A Gábor által idézett beszédek éppen hogy az ellenkezőjét bizonyítják: ha a német valóság olyan lett volna, amilyennek Bredel ábrázolja, a mozgalmi munkában elegendő lett volna némi javítás, kiigazítás, nem pedig az a fordulat, amelyről a Dimitrovtól és Pieck-től kölcsönzött citátumok szólnak. Ezek az idézetek az életre vonatkoznak, éppen azt mutatják meg: milyen távolság van a valóságos élet és annak helytelen ábrázolása között. Igaz, Bredel elvtárs csupán egyetlen gyárat ábrázol. De a költői alakítás törvényei szükségszerűen előidézik, hogy az olvasó ebben a gyárban a németországi üzemi élet lényegre redukált, koncentrált és tipikus képét fedezze fel.
Bredel most azt mondja, hogy a szektásság ábrázolása nem volt lehetséges, mert ebben az esetben fel kellett volna fednie a konspirativ szektásság végzetes következményeit. Ez az érvelés azt mutatja, hogy Bredel elvtárs még ma is túl szűkösen fogja fel a szektásságot. A káros következmények áthatották a politikai tevékenység egész területét, s nagyon is lehetséges lett volna ezt a hatást olyan pregnáns példákon megmutatni, amelyek a spicliveszélyt nem közvetlen következményeiben mutatták volna meg. Gábor Andor helyesen állapította meg, hogy a konspiráció technikai körülményei elfedik Bredel regényének politikai tartalmait. És egyáltalán nem igaz, hogy ennek így is kell lennie. Gondoljunk csak Gorkij Anyájára, ahol az illegalitás és a konspirációs technika csupán egy halkan és finoman érzékeltetett hátteret képeznek a legsúlyosabb emberi és politikai problémák széles körű és mély ábrázolásához. A konspirativ technika ilyen alakítását, a forma eluralkodását a tar- talmiságon a Bredel ábrázolta hamis arányokban nem egyszerűen az illegalitás témája, hanem Bredel saját szűkös kérdésfelvetése is fokozza. Ezért van az, hogy az Ismeretlen testvéredről szóló regény nem az elnyomottak és kizsákmányoltak láthatatlan barátjáról, segítőtársáról és vezetőjéről szól. Hogy a konspiráció formája mennyire eluralkodik a tartalmon, azt szemléletesen mutatja a Renate-Fürbringer epizód technikai jellegű romantikája. Ez a mozzanat az illegalitás szempontjából is teljesen értelmetlen, hiszen Renate veszélyt előidéző jelenléte a konferencián a tárgy szempontjából teljesen felesleges. Fürb- ringer az összekötővel mindent személyesen közölhetett volna.
Íróilag a regény harmadik része, a kommunista funkcionárius hősies helytállásának ábrázolása a legsikeresebb. Érdemes közelebbről megvizsgálni, miért sikerült jobban ez a rész. Egyszerűen azért, mivel Bredel elvtárs itt Arnold személyiségét minden írói beavatkozás nélkül, önállóan hagyja cselekedni. A hős elképzelése és annak megvalósítása nem a megszokott sablon szerint történik, hanem azt mutatja meg, hogy egy bizonyos kommunista egy meghatározott helyzetben miképpen teljesíti saját személyes módján pártkötelességét. A korábbi fejezetekben Arnold egyszerűen absztrakt funkcionáriusként viselkedett, még Renate ágyában is.
Ezért nincs igaza Adam Scharrernek, amikor úgy véli, hogy a funkcionárius alakját a családi, a privát élet szférájában kellett volna ábrázolni. Az csupán a későpolgári irodalmárok képzelme, hogy az ember hivatásbeli tevékenysége és élete túl elvont ahhoz, hogy valóban költői ábrázolás tárgya lehessen. Hogy ez csupán előítélet, azt a legvilágosabban Kutuzov példáján láthatjuk Tolsztoj Háború és békéjében. Kutuzov alakja felejthetetlenül egyéni, noha mit sem tudunk arról, van-e családja avagy nincs stb. Úgy kapjuk egy teljes és mélyen megragadott személyiség képét, amiképpen betölti hivatását.
Itt térek rá arra, amiben Gábor kritikájával egyáltalán nem értek egyet. Amikor megállapítja, hogy egy vezető funkcionárius az illegalitásban, technikailag izolált helyzete miatt nem válhat epikus cselekmény hordozójává, akkor a cselekményt nagyon is külsőleges módon fogja fel. Goncsarov Oblomovja sem cselekszik a szó külsőleges értelmében, és a regény mégis telve van érdekes, izgalmas cselekvéssel.
A kommunista funkcionárius mint pozitív hős alakja megformálásának nehézségei – amelyről a vitában ismételten szó esett – egészen máshol rejlenek. A valóságos ok íróink marxista-leninista kultúrájának hiányosságaiban rejlik. Egy funkcionárius valóságos eleven alakként csak akkor jelenhet meg előttünk, ha a cselekvés összes benső indítékait pontosan ismerjük. Ezek közt az első helyen áll a marxizmus-leninizmus. Tapasztalataink pedig azt mutatják, hogy minden ember nagyon is személyes módon sajátítja el a világnézetet, és ugyanolyan személyes módon alkalmazza azt. Próbáljuk csak ki: adjuk ugyanazokat a téziseket egy bizonyos számú elvtárs kezébe egy-egy előadás céljára. Tegyük fel, hogy valamennyien százszázalékosan és lelkesen egyetértenek ezekkel a tézisekkel, s az eredmény? – annyiféle beszédet kapunk, ahány előadót meghallgatunk. S ha közvetlen cselekvésről van szó – a mozgalmi-szervezeti kérdések is idetartoznak – ez esetben a különbségek még nagyobbak lesznek. Ahhoz azonban, hogy egy ember benső életének személyes részeként létező világnézetet ábrázolni tudja, ehhez az írónak a saját Marxát és Leninjét oly intim és bensőséges módon kell ismernie, mint ahogy például Goethe ismerte Spinozáját. Andersen Nexő, amikor a Hódító Pellét írta, még tele volt mindenféle szociáldemokrata előítélettel. Ez ugyan korlátozta a regény horizontját és perspektíváját, mégis milyen mesterien ábrázolja Nexő azt a szituációt, ahogy megfigyelhető egyes alakoknál a reformista-utópikus, másoknál az anarchista-lázadó elhajlás a valódi marxizmustól. Vagy hogy a mi irodalmunkból vegyünk egy példát: milyen hűen ábrázolja Fagyejev Levinszon alakjában a polgárháborúk hősi korszakát azáltal, hogy megjeleníti az akkoriban igen elterjedt szigorú és aszketikus heroizmust. Levinszon egyetlen pillanatig sem csupán funkcionárius, hanem egy bizonyos kor élő-eleven, egyszeri embere. És ezáltal nem szűnik meg a kommunista funkcionárius mint pozitív hős felmagasztosulása, ellenkezőleg, inkább megerősödik. Gábornak tehát igaza van, amikor kiemeli a bredeli funkcionárius absztrakt élet- telenségét, a figura sikerületlenségét, de ennek a bizonyítása hibás. Az a tény, hogy oly ritkán sikerül e típus ábrázolása – noha igazi megformálása irodalmunk egyik legfontosabb feladata lenne –, amiatt van, hogy íróink marxista kultúrája nagyon is alacsony. Végre el kellene távolítanunk azokat a korlátokat, amelyek irodalmi kultúránkat a marxizmus-leninizmus valódi, mély és igazi elsajátításától elválasztják.
Annak ellenére, hogy egy nem lényegtelen kérdésben kifogást emeltem Gábor Andor kritikája ellen, egészében mégis üdvözlöm, s mindenekelőtt azért, mert hozzásegített bennünket e döntően fontos kérdés megvitatásához, s mert legtöbb érvét helyesnek tartom. Arra a kérdésre, hogy célszerűek-e ilyen kritikák, határozott igennel válaszolok. De ha valaki azt kérdezi, lehetséges-e nálunk ilyen kritika, akkor – a jelen vita tapasztalataiból is kiindulva – szkeptikus vállrándítással válaszolok.
Dob utcai udvarunkban lakott Kovács úr, a vendéglátóipari szakszervezet funkconáriusa. Alacsony, szürke, meghatározhatatlan korú férfiú, hátán a „bocsánat, hogy élek” púpja. Minden áron azon volt, hogy belépjek a szak- szervezetbe, mondván, „az elvtársnak ott a helye”. Ajánlata, hogy legyek szak- szervezeti tag, úgy véltem, megkönnyíti majd elhelyezkedésemet, mert ekkor még nálam szó sem volt holmi munkásöntudatról, szolidaritásról és egyebekről. Neveltetésem – bár liberális és demokrata volt – nem fordított a munkásosztály felé. És ahol eddig dolgoztam, a szakmunkások, kubikosok, napszámosok között, csak a teljes politikai közönyt, hogy úgy mondjam, „osztály- öntudatlanságot” tapasztaltam. Most azonban Kovács úr halaványlila agitációjának engedve, leszurkoltam az év hátralévő részére esedékes szakszervezeti tagdíjat, s ezzel jogcímet szereztem a szervezett munkás rangjára. A Nap azonban ezután is keleten kelt fel és nyugaton nyugodott le, álláshoz pedig másnap se jutottam, harmadnapra se, mert néhány levesosztó helyen és a lánckereskedők puccos belvárosi presszóin, a Café de la Paix-n és egykét mondén kávéházon kívül 1945 őszén Pesten a szakma még mély álmát aludta walesi hercegről, dzsentri arany- ifjakról, vigadóbéli bálokról, tarokkozó kávéházi öregurakról, Városligetben söröző szakikról és perecet majszoló asszonyaikról álmodva.
*
A szerencse azonban mégis házhoz jött, amikor a parlament északi kapuja előtt megállt egy amerikai dzsip, és a sofőr mellől alacsony, köpcös tengerészgyalogos – fején fehér nyári matrózsapka, kék zubbonyán fázósan összehúzott viharkabát, ormótlan nagy költ a derekán – ellenszenves torokhangon odakiáltott nekem: „Hé, hunkey, merre van az amerikai misszió?” Ki se szállt a vezető mellől, mert félő volt, hogy az alaposan illuminált állapotú matróz, mint a béka terül el a mocskos aszfalton. Nekem nem tetszett a hunkey megszólítás sem, mert olyasféleképp hangzott, mint: „Hé paraszt, melyik út vezet itt Budára?” Ezért morcosán, foghegyről vetettem oda neki: „Amott van a ház, ni, a háta megett.” Ő pedig bódult révületében is meglepetten kapta fel a fejét ékes angol beszédem hallatán, aztán odafaroltak a misszió épülete elé.
A kapu fölött nemrég még sárga csillag virított, jelezvén, hogy zsidóház. Az eltűnt csillag helyén most tábla hirdette, hogy itt székel a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai missziója. – „Well boy – szólt a matróz, a staff sergeant, amikor kikászálódott a dzsipből, és whisky által is dúsított matrózléptekkel a kapu felé indult. – You fucking hunkey, várj rám, el ne menj, mert keresztüllőlek” – én meg dühösen ugyan, de kíváncsian vártam, mit akarhat még tőlem ez a bolond tengerész. Ezért leültem a lépcsőházban a kapu alatti padra, a fehérsisakos, fehér derékszíjas amerikai őr azonban némán, fehérkesztyűs mutatóujjának kis mozdulatával jelezte: kint a kapu előtt várjak sergeant Websterre, vagyis a tengerészre, aki (csodák csodája), hamarosan jött is, kezében nagy csomag Hershey csokoládé, amit zsebembe gyömöszölt, s vérbeborult szemmel sziszegte, hogy másnap reggel tízre legyek a damned misszió második emelet tízes szobában, ellenkező esetben szitává lő.
*
A Hershey csokoládé a Szeretetkórházba vándorolt anyámhoz, aki immár második hónapja feküdt a tízágyas kórteremben, ahol megpróbálták helyreállítani egészségét, és megszabadítani attól a lelki traumától, amelyet a lágerélet okozott, és amelyet sokkal nehezebb volt kikúrálni, mint a fizikai bajokat, mert évekkel később is előfordult még, hogy álmában sikoltozni kezdett, és verejtékben úszva ébredt. Évek múlva is attól félt, nem lesz ennivalója: régi, lejárt konzerveket találtam nála eldugva a fehérneműs szekrény mélyén, üveg penészes lekvárt az előszobaszekrényben a cipők között, még negyvenötben az erkélyre kirakott utazóládában – ki tudja, hol és mikor organizált? – megavasodott szalonnát, s ha nem is évekig, de hónapokig nem volt hajlandó más ruhában járni, mint az én egykori sínadrágomban meg körgalléromban, holott kapott már a Joint-tól tisztességes alsó- meg felsőruhákat. Ezeket azonban – kímélendő – a szekrényben tartogatta. Ám októberben ilyen gondjaink még nem voltak: ő szépen gyarapodott súlyban, aranybarna haja – itt-ott fehér szálakkal – már másfél ujjnyira nőtt, naponta látogattam és hallgattam monoton, suttogó elbeszélését mindig ugyanarról. Szeme a falakon túl kalandozott, szinte a teste sem volt jelen, nemcsak a lelke; valahol messzi járt, ott, ahová a szél olykor elhozta a tenger sós lehelletét, elnyomva pillanatokra a hullabűzt, ott, ahol egy falat kenyérért embert öltek, mások meg életüket áldozták fel más emberekért.
Szörnyű volt hallgatni ezeket a borzalmakat, de én azt akartam, hogy beszéljen, beszéljen, beszélje ki magából a pokol kínjait: akkor talán hamarabb megnyugszik, saját vérével oltsa be magát az alvilági kísértetek ellen. Engem nemigen faggatott, hogy velem mi történt. Jellemző módon legfeljebb arról, hogy van-e mit ennem. Apám felől sem érdeklődött, csak másfél hónappal később tört ki belőle elemi erővel a fájdalom, amikor először lépett be új otthonunkba, a Batthyány utcában.
*
Sergeant Webster valóban várt rám irodájában másnap tíz órakor. Nyoma sem látszott rajta előző napi mámorának, halavány mosollyal kért halavány elnézést tegnapi viselkedéséért. Aztán rátért a lényegre: a misszió altiszti rendfokozatú katonái a Szövetséges Ellenőrző Bizottság – a SZEB – szállodájában, az Astoriában berendeznek egy klubot, volna-e kedvem ott dolgozni, mert a bárt hamarosan meg akarják nyitni. Töviről hegyire kikérdezett, olyan alaposan, hogy az a kommunista párt főkáderesének is becsületére vált volna. A sergeant arra volt kíváncsi, nem vagyok-e rablóvezér, megfelelő-e az angol tudásom, kellő szakismeretekkel rendelkezem-e a pincérkedésben, s megnyugtatott, ha rájön, hogy becsaptam, szitává lő, mire megnyugodtam, de főleg annak örültem, hogy SZEB alkalmazottként fizetésemet amerikai dollárban kapom, heti 1, azaz egy dolárt, zöldhasú, ropogós papírpénzben. Ez 1945 októberében az egyre gyorsuló infláció miatt igazán kedvező ajánlat volt (egy munkás akkor Pesten 40 dollárcentet keresett inflációs pengőben), bár egy éhbérért dolgozó New York-i néger alkalmi munkás ennek három-négyszeresét tette rongyos zsebébe – naponta. Ám mi legyőzött hunkeyk voltunk, örüljünk ennek, s örültünk is, mert ezért, ha sokat nem is, de valamit lehetett vásárolni.
Csak novemberben kezdhettem el a munkát, de addig is élni kellett valamiből, s főleg lakni, mert lakótársam öccse hazajött, ott kellett hagynom a Dob utcát és Mónáth nénit, aki második anyaként gondoskodott rólam, fiaként bánt velem, én azonban mostohafiúnak bizonyultam: nem kerestem fel azután, hogy elköltöztem. Látogatásomat hónapról hónapra halogattam, egyik évről a másikra vittem át e tartozást, és ma már csak a sírját látogathatnám, csak a szélnek, a napnak, a madaraknak mondhatnám el, milyen nagyszerű ember volt ez a sovány kis proliasszony.
*
Sándor, apám veszprémi jó barátjának, Lacinak volt a sógora. Ez a halkszavú, udvarias, jómódú üzletember, aki – miután Laci eltűnt a negyvenkettes sűrű doni hóesésben félcipővel, nyári zakóval és kincstári egyenlapáttal felszerelve – magához vette Laci négyéves kisfiát, Petit, mert nagyon ragaszkodott ehhez a teljesen árván maradt kis élethez. Ugyanis Peti anyját, Jucót – aki 1944 október 15-e után biztos helyen, Budán a Batthyány utcában Sándor őskeresztény feleségénél kiváló hamis papírokkal dekkolt – a pékségnél könnyelműen sorban állva kenyérért egykori udvarlója, a piarista diákból nyilas újdondásszá vedlett fiatalember felismerte, s természetesen azonnal feljelentette. Jucót a Kapás utcai nyilasházba vitték, onnan meg a Duna partra… Az árván maradt fiúcska Sándor feleségének, Teréz néninek a gondjaira maradt. Decembertől már csak kettesben lakták a Batthyány utcai garzont. Sándor, aki a Szálasi puccsot követően hamis papírokkal valahol Kőbányán rejtőzött, Buda felszabadítása után már a Lázár utcai, épen maradt otthonukban várta Teréz nénit a kisfiúval. Ezért a Batthyány utcai lakás most átmenetileg üresen állt. Átmenetileg, mondom, mert Sándor, aki kereste, és kerestette apámat, valamilyen úton-módon megtudta, hogy anyám a Szeretetkórházban fekszik, s aznap, amikor én sergeant Websternél jártam, majd siettem a kórházba, hogy közöljem a jó hírt – lesz állásom – ágya mellett ott találtam Sándort. Fiam – fordult felém anyám sugárzó arccal – van már lakásunk!
*
A ház a negyvenes évek elején épült, abban az időben korszerűnek mondották. Kétszoba hallos és garzonlakások voltak négy emeletén, s viszonylag épségben vészelte át az ostromot, mert a Pestről szálló szovjet, meg a Várból kilőtt népet aknák a ház fölött röpdöstek ide-oda. A belövésektől északról a Csalogány utcai házak, nyugat felől pedig a rozzant Kapás utcai épületek védték, amelyek ugyancsak megszenvedték a harcokat, de a Hattyú utca, Toldy Ferenc utca meg a Linzi lépcső bérházai is siralmasan tekintettek kiégett, vak ablakszemeikkel az összehordott kőrakásokra, s közöttük csak cik-cakkban közlekedhettek a járókelők.
Sokan errefelé még most is pincékben laktak, mindenütt rozsdás kályhacsövekből szállt fel a csípős füst. Mi tehát tűrhető, kényelmes otthonhoz jutottunk Sándor jóvoltából. Valóban jó voltából az elsőemeleti garzon révén, ahol kályha nem volt ugyan, mert a boldog békeidőkben központi fűtés melegítette a lakást, a felhúzott redőnyt meg nem lehetett leengedni, s természetesen üveg sem volt az ablakon, mert körkörös védelem ide, körkörös védelem oda, egy légnyomás az ablaktáblákat kirepítette. Szerencsére a villany- és a vízvezetékben nem esett kár, csupán a szoba és a fürdőszoba közti falat törte át egy helyen valami eltévedt lövedék, úgyhogy a szobából közvetlen kilátás nyílt a lyukon át a vécére. De a fő dolog az volt, hogy a vécé működött, viszont a meglevő fogyatékosságokat sürgősen ki kellett küszöbölni, hogy még a hideg beállta előtt védve legyen a vízvezeték a fagytól, a szoba meg a hótól. Ezért legelőször a redőnyt csináltam meg, hogy az is óvjon a zord időtől. Üveg híján az ablakokat kívül- belül beragasztottam olajos papírossal, befoldoztam a lyukat a falon, kijavítottam egy helyen a felszakadt parkettát, az ócskásnál rengeteg pénzért vettem egy Flamme Bleu nevű petróleum-kályhát. Nemcsak főzni lehetett rajta, de kellemesen melegített is a jószág, csak üzemanyagot kellett szereznem.
Siettem a munkákkal, mert bizonytalan volt, hogy mikor bocsátják ki anyámat a kórházból. így is napokig dolgoztam még, amíg végre tisztán ragyogott a lakás, és hozzáfoghattam berendezéséhez, a bútorok összeszedéséhez: az egykori sárgacsillagos Bajnok utcai házból, a Keleti Károly utcából, ahol a „nagy költözés” előtt laktunk, valamint a drága jó Berkeséktől, akik itt a ház mesterei voltak és megőrizték mindazt, amit rájuk bíztunk. De hogy miképp tudtam ezt a költözést lebonyolítani, amikor Pest és Buda között csak a Mancinak becézett pontonhíd feszült, meg a szovjet katonák jóvoltából pallókkal úgy-ahogy járhatóvá tett egykori Ferenc József híd, s ezen az alkalmatosságokon – elképzelhető –, milyen óriási forgalom bonyolódott le a kettészakadt városrészek között –, szóval fogalmam sincs, nem emlékszem rá, hogy miképp tudtam a fellelhető holmikat, még a nagyapámról ránkmaradt Bösendorfer zongorát is (mely sajátos metamorfózis révén hamarosan télikabáttá lett), mind elcipelni a Batthyány utcába. A lényeg az volt, hogy a lakás kulcsra készen várta anyámat, akit azonban egy ideig még ott tartottak a kórházban.
*
Ebben az időben Budapesten mindenki távgyalogló lett. Közlekedés alig volt, az emberek sorállással a két pontonhídon meg a parlament előtti kikötőhídtól induló motorosokon keltek át egyik partról a másikra. Amikor az utolsó két rézpénz is kicincogott a zsebemből, én is útrakeltem a Batthyány utcából egy november eleji kora reggel, hogy Sipos Gyuri barátomhoz menjek a Víg utcába, ahol szüleinek kis háza és üzlete volt. Édesapja festékárukkal kereskedett, a bolt jól ment, az ostrom után sok újgazdagnak kellett rendbehozni a lakását: szükség volt kőművesre, festőre, mázolóra, üvegesre, villany- és vízvezeték-szerelőre, mentek tehát a festőmesterek a Víg utcába, nem a rosszlányokról híres házakba, hanem Sipos úrhoz festékért, pemzlikért, festőhengerekért. A József- meg a Ferencváros polgárai ugyanekkor nélkülözhető ruhadarabjaikat – amíg volt mit – lisztre, tojásra csereberélték, a megmaradt öltözékeket meg foldozták, kifordították, átalakították, az igényesebbek az udvari szabónál – no, persze nem a Cs. és Kir. Udvari Szabónál – hanem azoknál a Népszínház utcai vagy Tisza Kálmán téri romos bérkaszárnyák nyirkos, hitetlen udvari odúiban dolgozó szabóknál, akik a pincékből már felmerészkedtek.
Fia dermedt kézzel is, de dolgoztak, mint ahogy a cipészek is a szomszédban kalapálva, szegelve, foltozva a viharvert lábbeliket. Nem pénzért – azzal nem sokra mentek volna –, hanem egy bögre zsírért, falás szalonnáért, s más hasonló valutáért, amiből a megrendelőnek sem volt valami nagy feleslege. De nemcsak a pesti Csikágóban, a Lövölde téren vagy a Telekin folyt a seft ócska tepsikkel, cilinderekkel, madárkalitkákkal és német tábornoki zubbonyokkal, a masszív üzletek — aranyban, Napóleonban meg dollárban – a belvárosi presszók asztalainál köttettek, hogy a cement, a melasz, a tégla, a vegyiáru, a cukor vagontételben cseréljen gazdát, majd tetemes haszonnal – látatlanban – tovább vándoroljon a szomszéd presszóba, ahol Rácz Vali búgta sanzonjait. A pénznek nem volt értéke. Mindenki vett és eladott, amit tudott, még a kisiskolás korú kölykök is üzleteltek a romok között. A pesti nép meg ment, ment kora reggeltől estig, megállíthatatlanul onnan ide, meg vissza, de alkonyaikor mindenki sietett vackába, hogy az utcán ne érje a sötét, mert akkor búcsút mondhat utolsó darab göncének is, a kalaptól a gatyáig. A vetkőztetés volt ugyanis Pest-Budán a legsikeresebb vállalkozás.
Dél felé értem Sipos Gyuri barátomhoz, jókor, mert a mama épp a levest osztotta az apából, nagybácsiból, menyből és Gyuriból álló családnak. Kerítettek nekem is egy széket, tányért és kanalat, hogy le ne maradjak a valódi húsból és csontból főzött levesről, amelynek tetején zsírkarikák táncoltak, a mélyben sárga házi metélt lubickolt gyökér, répa és karalábé társaságában, nem is szólva a velőscsontról, a régi-régi, tán sosem volt békebeli vasárnapi ebédek főszereplőjéről, amit apám annyira szeretett, s pirítóskenyéren, egy kis sóval meghintve evett meg mennyei áhítattal.
*
November közepén felöltöttem apámnak azt a sötétkék öltönyét, amelyet még ifjú házasként hordott, hogy aztán évekkel később ki- meg befordítva meg átalakítva tovább hordja, mígnem negyvennégy nyarán Berkesékhez került más kiszolgált ruhadarabokkal együtt egy nagy ládában. E becses ruhadarabot előhalászván, ecetes kefével és vasalóval történő gyógykezelés után büszkén pompáztam az Astoriában. Jóllehet kissé lötyögött rajtam a ruha, de ez akkor nem volt föltűnő, sőt kifejezetten divatosnak hatott az ostrom, majd a romeltakarítás diétás viszonyai között. Még néhány fehér ingre és egy fekete csokornyakkendőre is sikerült szert tennem, ami aztán tényleg kompletté tette munkaruha-táramat a bárban, amelyet ünnepélyesen nyitott meg a történetesen még józan sergeant Webster, a PENGŐ CLUB titkára.
Nagyon büszke volt rá, hogy ő ötlötte ki ezt az elnevezést az éhség- és infláció sújtotta Pesten, ami láthatóan nem túlságosan érdekelte a Club tagjait, a missziónál szolgáló katonákat, akik jórészt végigharcolták Európát Normandiától az Elbáig, és budapesti beosztásuk valamiféle elismerésnek számított leszerelésük előtt. Ki is használták azt a néhány hónapot, amíg itt voltak, s amíg újabbakkal fel nem váltották őket. Csendes-óceáni harcosok is akadtak közöttük, akik azonban külön kasztot alkottak, de abban mindannyian megegyeztek, hogy imádnivalóak a pesti lányok. Szinte azonnal szert tettek egy girlfriend-re, mert hogy is képzelhető el klubélet lányok nélkül, akik között – fele-fele arányban – voltak megbízható prostituáltak és kevésbé megbízható belvárosi-lipótvárosi úrilányok, akik egy amerikai G/-vel megköthető reménybeli házasság érdekében mindent elkövettek, mondom: mindent, amit a próbált prostik se tettek volna meg. Ehhez kellett nekünk hármunknak, pincéreknek meg a barmannek nem kevés ellenérzéssel asszisztálni. Udvariasan hordtuk a rum-and-coke-ot, az orange-, grapefruit-, pineapple- meg lemon juice-t, a ginfizzt, a meleg szendvicseket, a tokaji aszút, a pezsgőt, s közben szólt Filu zenekara – katonai postával megkapták a zenészek a legújabb jazzkottákat éjfélig szólt a trombita, a szakszofon, Kovács úr ült a dob előtt, s kápráztatta el szólóival a részegség különböző fokán levő harcosokat meg partnernőiket.
Es másnap minden kezdődött élőiről.
*
Az Astorián belüli mikrovilág úgy viszonyult a pesti utcához, mint a nizzai Beaurivage vagy a Kärntnerstrassén a Sacher békebeli világa a P. Howard megrajzolta Colomb-Béchar életéhez: bent kényelem, szórakozás, luxus, kint romok, szegénység, gondok, éhezés.
Kilenc hónapja, hogy befejeződött az ostrom. Budapest polgárai embertelen erőfeszítéseket tettek, hogy eltakarítsák a romokat, megindítsák az életet. Lassan sarjadni kezdett a fű, a virág a bombatölcsérek helyén, s a Nagy Tanú, a Duna, szürkén hömpölygött a ködpaplan alatt, megértőn nyaldosva a város ékköveiként számontartott hidaknak a vízbe roskadt roncsait. Eső áztatta a Vérmezőt, a hatalmas, egykor teknőszerű mélyedést, ahol gyerekként de sokszor gyönyörködtem a recsegő trombitaszóban („Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére…”), az itt gyakorlatozó várbeli őrség katonáiban meg a homokkal felhintett gesztenyefasoron körbe-körbe lovagló tiszt urakon, s bámultam a terjedelmes, öreg Augusztát, József főherceg feleségét, amint fekete ménjén egyedül rója a köröket. Fent a sétányon pedig a budai úriházak kimenős cselédlányai rótták a köröket az eltávozáson levő vitéz hadfik oldalán vasárnap délutánonként.
Buda ostroma azonban amputálta a gesztenyefasort fent és ott lenn, a tek- nőben, ahová szüntelenül hordták a rommá lőtt Várból meg a környékről ezer- és ezer vagonszám a törmeléket, amíg a teknő teljesen feltöltődött. Ki tudja hány hulla – magyar, német, orosz harcos – teteme maradt a romok alatt? Ma már, fél évszázad múltán, amikor e virágokkal, díszbokrokkal és felnőttkorú fákkal ékes hatalmas parkban esténként szerelmespárok sétálnak, nappal meg gyerekek labdáznak a játszótereken, csak a környék még élő öregjei tudják, hogy a Déli pályaudvar- Moszkva tér-Attila utca-Mikó utca által határolt területen, a virágok alatt Buda történelmének legszörnyűbb tárgyi emlékei rejtőznek: lelőtt repülőgépek roncsai, lövegek, tankok, szekerek, autók, vasúti sínek, bútorok, törmelékek, lovak csontjai, acélsisakok, szögesdrót, töltényhüvelyek százezrei, a háború hulladéka, a jövő évezredek régészeinek majdani kincsei.
Ám akkor fenn a Vár sem mutatót vigasztalóbb képet. A negyed épületei közül egy se vészelte át épen az ostromot. Régi filmhíradókon úgyis sokszor látták már… leírni nem lehet. Szent István király lovasszobra is értetlenül tekintett a belövésektől tátongó Nagyboldogasszony templomra, a Szentháromság téren barikádszerűen felhalmozott bazalt kockakövekre. De ha leszáll a szent király a lováról és beballag a várpalota oroszlános udvarába, látta volna a kiégett, csontvázát mutogató egykor koronás kupolát, az udvaron szanaszét heverő ágyú-, géppuska- és páncéltörő maradványokat, meg a Horthy-lakosztály intim helyiségeit.
Jobb volt azonban, hogy ott maradt a lován, háttal a Dunának, s csak azokra a gyerekekre tekintett megértéssel, akik önfeledten rugdostak egy kilyukadt német acélsisakot.
*
Egy halott feküdt a Múzeum körút és a Kossuth Lajos utca sarkán. Akkor pillantottam meg, amikor zárás előtt, fél- tizenkettő felé kimentem a bárból, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem, hogy friss levegőt szippantsak az émelyítő cigarettafüst után az ordítóan csöndes, feketébe vesző utcán. A sarkon befordulva majdnem belebotlottam a hullába, a fiatal, harminc körüli asszonyba. Lábán nyűtt férfibakancs, rajta bokáig érő flanell szoknya, olyan, amilyent a pestkörnyéki öreg sváb-asszonyok viseltek, kekiszínű legénységi zubbony, hosszú, piros sál a nyaka körül és a fején, fekete hajában már ősz hajszálak. Sovány, beesett arcán a bőrt csaknem átszúrta a két pofacsont. Lejjebb hajolva láttam, hogy agyondolgozott, vékony ujjai között kenyérmaradék morzsálik. Lábánál bevásárló háló, benne három szem krumpli, amelyet ki tudja hol, ki tudja kitől szerzett vagy lopott. Egyéb holmi nem volt nála. Se táska, sem iratok, semmi. A hulla hallgatott, nem árulta el azt se, hogy mikor evett utoljára: három napja-e vagy egy hete?
Ez a fiatalasszony a béke kilencedik hónapjában éhenhalt Budapesten. Egyszerűen, halkan, észrevétlenül. Talán még meg akart kapaszkodni a fal ki- szögellésében, de már nem érte el, halkan csuklott le a szürke, piszkos aszfaltra. Éhenhalt, s ilyen bús-szomorú halottat, mint amilyen ez a katonazubbonyos fiatalasszony volt, sehol sem láttam a háború tépte országban.
A béke kilencedik hónapjában mélységesen megrendített a halott munkásasszony. Vajon kinek tartogatta a három szem krumplit? Kisgyerekének? Beteg öreganyjának? Hadifogságból megtért férjének? Nem tudhattam. De nem is ez volt fontos, hanem az, hogy ő itt éhenhalt! Nem eltévedt repesz hasított szívébe, nem óvóhelyen tépte szét a bomba, hanem ez a háború, az az elvont borzalom, s minden együtt: a vég nélküli légitámadások, az ostrom sanyargatásai, az üres élelmiszer raktárak, a sosemlátott infláció, a feketézők hadserege, az emberek fásult fáradtsága, a tegnap és a ma viaskodása, a kihűlt kohók, az ember vontatta ekék – mind-mind ez a háború, még akkor is, ha egyetlen lövés se csattan.
Eddig úgy hittem: a fennmaradásért kinek-kinek magának kell megvívnia a harcot. De most itt, az Astoria sarkán a Budapesten eldördült legutolsó ágyúlövés után kétszáznyolcvan nappal, az új élet kétszáznyolcvanadik napján, a béke kétszáznyolcvanadik napján, e hősi halott asszony fölött meditálva döbbentem rá: új csata kezdődik.
A Németország nyugati határszélén fekvő Saarbrückenben van néhány fiatal antifasiszta barátom. Mélyen átérezve egy magára maradt nyomorék vénember keserveit, két-három hetente felhívnak telefonon, gyakran írnak levelet, Magyarországon járva pedig meglátogatnak, segítenek, hogy fenntartsam magam valamiképpen a nyomorúságban, amelyet a rendszerváltásnak becézett tőkés restauráció rám szabott. Az új rendszer, amely már odáig süllyedt, hogy a klérus nyílt cenzúráját is eltűri a közszolgálati televízió műsora felett…
Múlt év tavaszán is meglátogattak. Hárman voltak, Bärbel Wiener, Martin Schröer és Marc Schindler. Megint sokat beszélgettünk, s ekkor felvetették, hogy írjam meg önéletrajzomat, ők majd odakint gondoskodnak a kiadásáról.
Rájuk bámultam. „De hiszen tudjátok, hogy gyakorlatilag vak vagyok, hogyan írhatnám meg?” „Egyszerű” – válaszolták, és előhalásztak a csomagjukból egy magnót mikrofonnal.
Kínomban elnevettem magam. Húsz évvel ezelőtt gégerák-műtéten estem át, többek közt a hangszalagjaimat is kiirtották, azóta a torkomon levő lyukon keresztül lélegzem, és a szájpadlásom meg az ínyem modulálta hangok révén beszélek. „Te csak beszélj nyugodtan, mi majd áttesszük” – hangzott a kedves és szelíd, de ellentmondást nem tűrő bíztatás.
Meg voltam róla győződve, hogy nem a helyzetemről való tudatlanságuk teszi ilyen optimistává őket, hanem a mélységes együttérzés, amellyel a tehetetlen tespedésbe hullott egykori bajtárson segíteni akartak.
Órák hosszat beszéltettek. A fáradtságtól már keresztbe állt a szemem, hang a szó legszorosabb értelmében alig jött ki a torkomon, de közel hat óra hosszat bíztattak, nyugtatgattak, töltötték belém a feketekávét.
Eljutottam mondandóm végére. Legalábbis én azt hittem. De tévedtem. 25-30 ezer köteles házikönyvtáram és az ennek megfelelő irat-, levél-, fénykép-, azaz papírtenger a két szemműtétem óta fojtogatóan nehezedett rám, semmiről nem tudtam, hol van, megkeresni reménytelen vállalkozásnak tűnt. De ösztönzésükre mégis előkerestem fényképeket, ötven-hatvan éves iratokat, amelyek deportálásom után rejtélyes-csodálatos módon megmaradtak. „A hitelesség kedvéért” – mondták barátságosan.
Hogy kis írásomnak ezt a részét befejezzem: így született meg több mint 240 oldalas könyvemnek, életem egyetlen könyvének a kézirata. És már 1993 nyarán kezembe vehettem az első kinyomott példányokat. Elvtársaim elhozták…
Ugyanennek az évnek az őszén Martin szokatlan időpontban hívott fel – legutóbbi telefonja óta alig telt el egy hét. Természetesen mindjárt köszöntő szavakat igyekeztem kinyögni lelkiismeretes munkájukért, a rengeteg fáradozásért, a nekem nyújtott rendszeres anyagi segítségüket jócskán megtetéző nyomdai és kiadói költségek vállalásáért. Félbeszakított: „Fontos dolgot kell megbeszélnem veled. Mint bizonyára tudod, Dachauban és Buchenwaldban, a két elsősorban politikai koncentrációs táborban 1945-től 1950-ig kisnáci- kat, SS-legényeket és Wehrmacht-katonákat tartottak internálva. Bizonyára arról is van tudomásod, hogy Dachauban, amely a nyugat-németországi amerikai zónába esett, már igen korán elkezdték az USA hatóságai és bértollnokai azt, amit most, az NDK bekebelezése után, Buchenwaldban akarnak folytatni. Itt is szeretnék összemosni az egykori koncentrációs tábort a későbbi internálótáborral, a nácik politikai foglyainak sorsát a szövetségesek által internált SS-ekével. Te mint politikai fogoly és külföldi deportált, Dachaut is, Buchenwaldot is megjártad. Arra kérünk, emeld fel a szavadat ez ellen a történelemhamisítás ellen. Ezért meghívunk, hogy vegyél részt a megemlékezésen, amelyet a buchenwaldi koncentrációs tábor önfelszabadításának ötvenedik évfordulójára, 1995 májusára tervezünk. És tekintettel arra, hogy az olvasás nehezedre esik, küldünk egy magnókazettát Emil Carlebachnak, a Nemzetközi Buchenwald/Dora Bizottság alelnökének idevágó interjújával. Ez majd segít a mondanivalód megfogalmazásában.”
Pár nap múlva meg is érkezett a kazetta Wuppertalból, Martinék ottani elvtársaitól, baráti hangú levél kíséretében. A kazetta egyik oldalára személyes üzenetüket vették fel, a másikra Carlebach rádióinterjúját.
Carlebachról egyébként, aki 12 esztendőt töltött a nácik börtöneiben és koncentrációs táboraiban, teljesen véletlenül tudtam meg egy német lapból, hogy most nyerte meg a hatodik (!) rágalmazási perét. Carlebach a Frankfurter Rundschau kiadóhivatalának vezetője, és politikai ellenfelei mindent elkövetnek, hogy rábizonyítsák: hét fogolytársát a lágerben eltette láb alól. Mint háborús bűnös ugyanis elveszítené a jogát a lapkiadó vezetésére. A róla írt rágalmazó könyv szerzőjét most arra ítélték, hogy fizessen neki 20 ezer márka kártérítést, és könyvének idevágó részét tegye olvashatatlanná.
A meghívásra sajnos azt kellett válaszolnom, hogy egyedül nem tudok nekivágni az útnak, mivel már a tányéromban a húst se látom összevágni…
Persze a kazettát azonnal meghallgattam.
A volt buchenwaldi antifasiszta rabok közössége gondoskodik a tábor karbantartásáról. Irtják a gyomokat, takarítják a tábor útjait és barakkjait, hogy zavaró momentumok ne tereljék el a látogatók figyelmét a lényegről.
Ezzel szemben… Ezzel szemben a németországi régi és újnácik 1989-ben elérkezettnek látták az időt az antifasizmus elleni fokozott akciókra. Megtámadták a tábort, több helyen felgyújtották, összemocskolták, a barakkok falait összefirkálták. Ezzel végül is csak azt folytatták, amit a hivatalos közegek, a hatóságok, a szennylapok már régen elkezdtek.
Visszatérve a kazetta tulajdonképpeni tartalmára: Buchenwald koncentrációs tábor-jellegének kioltására az első látványos lépés az volt, hogy eltávolították az emlékeztető táblákat, amelyek az embereken többnyire halálos kísérleteket végző „orvosok” neveit tűntették fel. Ugyanez lett a sorsuk a haszon- élvező cégek (például a sárgalázellenes gyógyszert embereken kikísérleteztető, de más vonatkozásokban is hírhedt IG Farben) nevét tartalmazó feliratoknak. A nácik kegyetlenkedéseit bemutató kiállítást a hatóságok 1994 szeptemberében bezárták. További lépésként azt tervezték, hogy egyetlen kiállítás keretében mutatják be a politikai foglyok koncentrációs táboráról, valamint a fasiszták és a Wehrmacht-katonák internálótáboráról szóló dokumentumokat. Erről a tervükről ugyan a nemzetközi tiltakozás hatására letettek, pótlásul azonban párhuzamos kiállításokat szerveznek a tábor területén a kétfajta „áldozatcsoportról”.
Különben is – hangoztatják német „nemzeti” politikusok és történészek – túl sok szó esik az ellenállásról. Főként annak a ténynek a bemutatását nehezményezték, hogy az ellenállók között általában (és Buchenwaldban kiváltképpen) sok volt a kommunista. Az 1944. július 20-i Hitler-ellenes merénylet szereplőire, a Wehrmacht tábornokaira, tábornagyaira és vezértábornagyaira akarták helyezni a hangsúlyt. Az ő szempontjukból teljes joggal, hiszen ezek a tisztek, egy valóban hazafias szűk csoporttól eltekintve, tulajdonképpen nem a fasizmus megdöntésére, hanem a Szovjetunió elleni háborúnak kedvezőbb feltételekkel, a nyugati szövetségesek támogatásával való folytatására szervezkedtek.
Különösen a buchenwaldi koncentrációs tábor önfelszabadítását igyekeztek letagadni, azt állítva, hogy az csupán az NDK propagandameséje.
Jómagam ennek az eseménynek az idején, egy étlen-szomjan megtett többnapos gyalogmenet után, félig öntudatlanul hevertem a barakkok között a láger egyik utcáján, számos társammal együtt. Időnként szortíroztak bennünket: „ez él, az halott”. Kit jobbra, kit balra vittek, aszerint, hogy… így nem láttam, nem hallottam, nem érzékeltem semmit, s megírom őszintén, magam is értetlenül olvastam a foglyok felkeléséről szóló írásokat. El sem tudtam képzelni, hogyan juthattak fegyverhez, hogy szembeszállhassanak, méghozzá sikeresen, az SS-szel. A kazettáról most végre megtudtam. A lágerben fegyver- gyártás is folyt, az ott dolgozó rabok alkatrészenként lopták ki a fegyvereket, s a barakkokban szerelték össze. Az átfogó titkos lágerszervezetet, a fegyver- csempészetet, az összeszerelést senki sem árulta be, minden „német szervezettséggel”, pontosan működött. Nem volt „tégla”, egyetlen spicli sem akadt. Ezt, egyrészt megalázó hazai tapasztalataim alapján, másrészt mint egy kihelyezett munkaláger sikertelen szabotázskísérletének végrehajtója, nem tudom eléggé becsülni.
A láger sorsáról ma rendelkező hatóságok le akarták bontani a tábor több mint 20 méter magas „harangtornyát” is. Az egykori rabok szilárd ellenállásának hatására utóbb már „csak” kilátó- toronnyá akarták átépíteni – de erről a tervükről is le kellett mondaniuk.
Néhány szót Emil Carlebachról. 1933-ban, Hitler hatalomra jutásának évében az SA letartóztatta, és négy hétig fogva tartotta. Négy hét az SA fogságában felért négy esztendei „kultúr- állambeli” fegyházzal. Szabadulása után a kis kommunista tanonc sokszorosító készülékén röpcédulákat gyártott – itt szerezte első tapasztalatait későbbi lapkiadói munkájához. 1934-ben ismét letartóztatták, és három évi elzárásra ítélték. Ezt magánzárkában töltötte le, a börtönből egyenest a dachaui koncentrációs táborba vitték, majd másfél év után Buchenwaldba.
A buchenwaldi tábort 1937-ben kezdték építeni, Heinrich Himmlernek, az SS és a német rendőrség „birodalmi vezérének” közlése szerint 8000 politikai fogoly számára. Az önfelszabadításig Buchenwaldban és több mint száz kihelyezett munkatáborában kereken 250 ezer ember fordult meg, közülük a törzslágerben hatvanezret gyilkoltak le. Carlebach részt vett a tábor fel- és kiépítésében: nem volt víz, csatornázás, csak sár és szenny. És SS- legények, akik büntetlenül gyilkolhattak. No meg segítőik, a háromszög alakú fogolyjelzésük zöld színéről „zöldeknek” nevezett köztörvényes bűnözők, akik annyit ehettek, amennyi csak beléjük fért.
A lágerek rabszolgáinak „hasznosítása” céljából a német nagyvállalatok óriásüzemeket létesítettek gyorstüzelő fegyverek és optikai hadfelszerelések gyártására. Ezeket az üzemeket banditákkal nem működtethették. A szakmunkások viszont mind-mind politikaiak voltak. így lassan-lassan sikerült kiszorítani a bűnözőket a rabok lágerfunkcióiból. Ma gyakran hangzik el a vád, hogy a baloldaliak, a kommunisták, szociáldemokraták és szakszervezetiek „kisajátították” ezeket a funkciókat. Nos, a lehetőség nyitva állt volna a keresztényszocialisták, a kereszténydemokraták és mindenféle egyéb demokraták előtt is. Csakhogy ők többnyire nem a lágerben voltak, hanem a Harmadik Birodalom vezető funkcióiban – mondja Carlebach.
Ilyen háttér előtt került sor a foglyok fegyveres felkelésére és önfelszabadítására 1945. április 11-én. Az egész ügy, az egész ellenállás roppant kínos a német uralkodó osztály, a német nagypolitika „nagy” öregjei számára. A fiatalok megkérdezhetik – és gyakran meg is kérdezik – őket: „Uram, ön hol volt az ellenállás idején?” Erre való az ilyesféle válasz: „Csak áldozatok vannak.”
Az illegális nemzetközi lágerbizottság 1943-ban alakult, tehát két évig működött, szervezte Buchenwaldban és több mint száz munkatáborában az ellenállást és a gyengék megsegítését. Én tanú vagyok rá! És könyvemben természetesen meg is írtam. Az én szememben az önfelszabadítás azoknak az antifasiszta foglyoknak az akciója volt, akik a szó szoros értelmében futószalagon mentették meg rabságom idején az életemet. Nélkülük 1945. április 12-ét, az önfelszabadítás napját nem értem volna meg.
„Anyjához tér így az a gyermek
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh, lélek! Ez a hazám!”
József Attila
„Tömérdek sok ember üldögél ott (ti. a mennyországban – M. I.) dicsőségesen, nem azért, mert jól érzik magukat, hanem csak azért, mert azt hiszik, hogy tartoznak annyival a társadalmi pozíciójuknak, hogy a mennyországban legyenek. Jóformán valamennyien angolok persze… az angolok mintha igazán nem is vennék észre, mi az, ami gyöt- relmesen rossz nekik. Az angol ember azt hiszi, hogy nagyon erkölcsös, amikor csupán kényelmetlenül érzi magát.” (Bemard Shaw: Ember és felsőbbrendű ember.) Ha el is tekintünk az angolok címére küldött sértegetéstől, a Kant-féle ún. rigorózus etika találóbb jellemzését aligha adhatnánk. Ami erkölcsös, az kényelmetlen. Ami kényelmetlen, kínos, az erkölcsös, hiszen ami „jó”, az mindig tiltott. Ha netán örömöm telne valamely erkölcsös tettemben, erkölcstelen vagyok stb. Öröm és erkölcsösség a rigorózus etikában nem férnek össze. A képmutatáshoz kötődik, a képmutatás melegágya.
Valljuk be, mindannyiunkban él valamiféle fenntartás az erkölccsel szemben, mert „követelményei”, az erkölcsi „szabálok” megtartása vagy eleve lemondást igényelnek állítólag, vagy később fizetünk rá erkölcsösségünkre, miközben a gazemberek – erkölcsi gátlások híján – vígan élik világukat. Segített-e valamit a marxista etika (miközben alaposan megbírálta a másfajta etikákat, így persze Kantét is) a képmutatás oszlatásában, az erkölccsel kapcsolatos előítéletek és illúziók felszámolásában, s az alapjául szolgáló ún. kommunista erkölcs lényegesen különbözött s különbözik-e más erkölcsöktől? Egyáltalán: valóban különböznie kell-e? Ami e különbözésből eddig sikerült, azt úgy jellemezhetnők, hogy a megkövetelt és gyakorolt kommunista erkölcs letagadhatatlanul azonos a valláserkölccsel – marxista szósszal leöntve. Egy közismert, a „szocialista” rádióban folyton szereplő egykori „moralistát” ezért jellemezhettek moralizálása alapján egy alapviccel: „Miben különbözik egymástól D. L. és Kohn bácsi? Abban, hogy Kohn bácsi becsületes és vegyes- kereskedő, D. L. pedig kegyes-vereskedő.” Ezt kaptuk, tetszett nem tetszett. De muszáj volt szeretni.
Állítólagosán egészen materialista társadalomszemléletünkbe nemcsak az érdekproblematika nem fért bele sehogy-sem, de az erkölcs kezelése is oly sutára sikeredett minden tényleges erkölcsi fölény és az ösztönösen itt-ott gyakorolt tényleges kommunista erkölcsiség elvi megalapozottsága ellenére, hogy eleve gyanakvás kísérte, hisz amiben eltért, az érthetetlen volt, amiben egyezett a már ismert (főleg vallási ihletésű) erkölccsel – s épp ezért elfogadható volt –, nem igényelt „marxista” (valójában csak annak látszó) indokolást. Mulasztásaink súlya annál nagyobb, mert a fasiszta-feudálkapitalista elnyomás alóli felszabadultság termelte eufórikus társadalmi pezsgésben – mint minden valóságos forradalomban – a nép tömegei hihetetlen erkölcsi magaslatokra jutottak, s lett osztályrészük az erkölcsben mindaz, amit jónak, nemesnek mondhatunk: a felelősségtudat, kiterjedve minden lényeges dologra, a szolidaritás legkülönbözőbb fajtái, a népek testvériesülésének eszméje és érzete, az önbecsülés, az áldozatkészség és sorolhatnánk. Az „ellopott forradalomnak” aposztrofált későbbi fejlemény az erkölcsi tompulásban fejezte ki leginkább embertelenségét. Nincs rá mentség, még jóhiszeműségünk sem. A balekség is bűn, sőt a súlyosabbik fajta, mert közreműködésünkkel tesz tönkre bennünket, nem lehetünk vétlen áldozatok. A törvény nem-ismerete nem mentesít a büntetés alól.
Ebben az ügyben nem boldogulunk, míg az erkölcs valami külsődleges, embercsinálta „szabálgyűjtemény” lesz, akár kőtáblába vésve, akár a kisdobosok 6, az úttörők 12 pontja formájában, bárminő „erkölcsi kódex” alakjában. Megjöhetne már az eszünk: eddig ezeket a szabályokat soha nem tartották meg az emberek, s akik mégis megtartották, ritka kivételektől eltekintve, kiszolgáltatták magukat azoknak, akik fütyülve az erkölcsre, a markukba röhögtek és élvezték erkölcsi gátlástalanságaik minden pillanatnyi előnyét. Mondjunk hát le az erkölcsről, mint idejét múlt „tévedésről”? Vagy inkább keressük végre ott, ahol valóságosan van és hat? Az utóbbi látszik kifizetődőnek.
Az emberiség ragaszkodik erkölcséhez. Mióta szert tett rá mint páratlan kincsét őrzi (olykor rejtegeti), nem tudja magát embernek nélküle. Még a szabályokbafoglalás, az arcátlan követelődzés, az erkölcsösség tapasztalható fiaskói sem tudtak annyit ártani az erkölcs ügyének, hogy értéke megkérdőjeleződjék. No, nem az „ÉTHOSZ”-nak nevezett, mindmáig tisztázatlan, ám divatbajött és agyonmagyarázott és ezért egyre homályosabb valamire gondolunk, hanem az erkölcsre. Az egyének és közösségek tényleges erkölcsi szükségleteire – amely sajátjuk természetes módon s nem külső követelmény az erkölcsi szükségletek által áthatott erkölcsi viszonyokra, melyek az embereket cselekvésre képesítik és cselekvésükben a kor szintjén emberi módon korlátozzák (a korlát, a határ – életbiztosító tényező, általa van elhatárolódás, általa az valami és valaki, ami és aki!); a minden gyakorlat mozzanataként létező tényleges erkölcsi gyakorlatra, a mindezek nyomán alakuló erkölcsi érzékre és erkölcsi tudatosságra stb. Mert ezek léteznek s élettényezők.
Bizony úgy tetszik, hogy ezt az erkölcsöt nem lehet tanítani. Tudatosítani lehet legfeljebb. Az élet természetes sodrásában nagyobb szerepe van az erkölcsi érzék ösztönös működésének és az ismétlődő szituációkban eme érzék segítségével történő tudatosulásnak, ami mindenkinek saját műve. A norma, a szabály, a kódex legfeljebb mankó lehet, s ideig-óráig akár hasznos is, de mint tudjuk, aki a mankóra hagyatkozik, sose tanul meg rendesen járni. Erkölcsileg is bizonyosan béna marad, akárhogy fújja könyv nélkül a tízparancsolatot vagy a másféle maximákat.
Az ember nem születik erkölcsösnek. Abban a folyamatban, melyben a megszületett csecsemő az objektumok s objektivációk (pólya, bölcső, anyuka hangja, ismétlődő szavai – „a mások számára… is létező tudat, a gondolat anyagi valósága” –, játékok, saját objektíve létező teste és e test „felfedezése” stb.) hatására szubjektivitását kibontja és szubjektummá formálódik; mindeközben szubjektumok – anya, testvér, barát, „mester”, közösség stb. – szubjektív hatása is alakítja szubjektív arculatát; amilyen mértékben szubjektum, ebben a mértékben erkölcsi szükségletei is megszületnek, megizmosodnak. Ezek a szükségletek: szükségletek más szubjektumukra. Kitüntetett egyedi szubjektumokra (azaz egyénekre), mint anya, apa, barát, szerető, bajtárs, tanító stb.; szükséglet egyszerűen más egyénekre (akik magyarul beszélnek és káromkodnak, ugyanott laknak, munkatársak stb.), akiknek nincs különösebb különlegességük számára, de a közvetlen, erőtérként ható szubjektív miliőt testesítik meg, mely nélkül lélegezni sem tud (a honvágy alapja pl. ennek tartós hiánya!); igény kitüntetett, magaválasztotta vagy kívülről rákapcsolódó közösségekre mint különös szubjektumokra; s végül – bármily absztrakt módon is történik és látszólag üres adottság – szüksége van az emberi miliőre, a szubjektivitás akármilyen jelenlétére („még ha ellenségem is, csak legyen, hogy szólhassak hozzá, szidhassam” stb.), hogy általa az emberi nem szubjektumának részese lehessen élményszerűen. E viszony teljesség a tudat szintjén, azaz az erkölcsi tudat lényege: az erkölcsi eszmény. Enélkül bármilyen jólsikerült norma csak nyűg, bilincs, abszolút külsődleges. Gondolkodó, művelt emberek számára elég gyorsan tudatosulnak a fentebb említett viszonysíkok (ti. a viszony más egyénekhez, közösségekhez, és az emberi nemhez), s elvekké kristályosodnak. A három síknak megfelelően kialakulnak e folyamatban az értékelvek, így a személyiség-értékelv, a közösségiség (kollektivizmus?), humanizmus. Ennyi elegendő és szükséges az erkölcsi tudat teljességéhez. A többi vagy árnyalja csak ezt (erkölcsi példák, hős-eszmények, normák stb.), vagy csak időleges jelentőségű (pl. a felnövekvő nemzedék számára, vagy közösségbeilleszkedés idején), vagy egyszerűen felesleges. (S a „munkaerkölcs” és „szocialista hazafiság” mint állítólagos elvek? Nos, legfeljebb normák lehettek volna, tartalmazva meghatározó lényegként a három elv mindegyikét.) De a tudat az erkölcsben is, azaz az erkölcsi tudat is csak származékos, másodlagos lehet a létezőhöz (itt: erkölcsi szükségletek, viszonyok, cselekvési gyakorlat) képest, s mint ilyen hat vissza, erősíti a létező erkölcsöt, de nem okozza. Mióta erkölcs van, mindig így volt, mindig így is lesz. Az ilyen „visszaható” (és nem kívülről oktrojált) erkölcsiség lehet csak hatékony. A dolog természete szerint. Mindenki mondhatja, ha önbecsülésre oka, alapja van: „Az én vezérem bensőmből vezérel!” Akit kívülről vezérelnek (emberek és viszonyok) és vezérelteinek – az erkölcsi nihil, semmisség, hisz erkölcsileg kívülről az ember nem vezérelhető.
Aki olyan szerencsétlen, hogy erkölcsi szükségletei nem alakultak ki, vagy csorbát szenvedtek bármi módon, az valóban szerencsétlen, boldogtalan ember, vegetatív jellegű fogyasztó állat, élvezethabzsoló vagy kínokat-kerülő gépezet mindössze. Vagyis az erkölcs igazi nyertese, mint az ember számára lehetséges boldogság jelöltje és kedvezményezettje: az egyén (bár végső soron a társadalom is „haszonélvezője”). A kor szintjén megvalósuló erkölcsisége ezért lehet számára öröm forrása, őt gazdagító tényezője, önbecsülése, vagyis önmagának igazi értékként történő érzékelése és tudása ezen alapszik. Bármi törje meg kívülről a közvetlen szubjektivitást – szubjektum közvetlen viszonyát más szubjektumhoz – az ember arculata torzul, vagy elvész. Pl. a szerelmet – osztályhelyzet („egy jómódú leányt szerettem, osztálya elragadta tőlem”), a barátságot rút anyagiak (függőség, szesz- testvérség), a gyermeki szeretetet kiszolgáltatottság (a gyermek „haszonállat” a szülő számára stb.), a közösségiséget – az egyént gúzsbakötő szellemi terror (akár a rabtartásig, zsarolásig menve), a humanizmust – történelmietlen, demagóg követelések (értelmetlen áldozathozatalra késztetve) stb. Mert pl. az utóbbinál tudni illik, hogy nincs humanizmus általában, hanem valamilyen konkrét tartalommal van, történelmileg meghatározottan. István királyunk idejében – keresztény-krisztusi orientáltság az idők szava szerint, s ebbe belefért az (akkori) emberi értékek védelme, megtartása, termelése, továbbhasznosítása érdekében a forró ólom az eszmére süket fülekbe, a levágott kéz a magántulajdont nem érzékelő és nem elfogadó akkori reakciósok esetében, a templomba-kényszerítés stb. A polgári humanizmus – amíg élt – új idők szava: szemünket az evilági dolgokra fordítsuk, istenítsük a most felszabaduló embert, nosza tehát reneszánsz érzékiség és élv- hajhászás, másfelől puritán önmegtagadás szélsőségei egyszerre, messziről erkölcsi gátlástalanságnak, ill. erkölcsi piedesztálnak tűnve, de mindenképpen meghaladva a középkori ember bárgyú erkölcsi sivárságát. Ma? Ma ez a polgári humanizmus egyáltalán nem „fenséges” romjaiban, Dahrendorf erkölcsi cinizmusának formájában létezik és hat, azaz inverz formában s belefér a munkásutálat: akartátok a 3 követelés közt (8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra művelődés) a pihenést? Itt van, élvezzétek a munkanélküliséget, elvégre nektek ez a paradicsom! Tévedés ne essék, ezt írásban is közzétette, s e mentalitással nem egyedülálló, mindössze őszintébb mint a többi, képmutató burzsuj. És mi mit kezdhetünk véle? Lehet közvetlenül szeretni az embert? Bizonyos helyzetekben, bizonyos korokban aligha, különben mért találta volna ki az emberiség az absztrakt embert, azaz istent, hogy a közvetlen tapasztalatok ellenére mégis csak szerethesse az embert legalább tisztes távolból. És ma? Hogyne lehetne ma már, közvetítő nélkül is, hisz kedves társam „…itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van”, az emberi értékek védelmében ma azonosak megtalálhatják egymást, s szükségletük egymásra a mai kor humanizmusának konkrét, semmi mással össze nem téveszthető tartalmát adja. A létező osztályok közt legtermészetesebb hordozója e lehetőségnek a munkásosztály, s lesz ezért a munkásosztállyal való szolidaritás természetes és meghatározó noha nem kizárólagos eleme a kor humanizmusának, és antihumánus minden munkásellenesség, bármivel leplezzék (mondjuk alamizsnaosztással). Humanizmus ügyében is igaz: „Minden Demoszthenésznél szebben beszél a tett.” Mivelhogy minden tettnek erkölcsi tartalma is van, mivelhogy ember, erkölcsi lény, „homo ethicus” követi el, akár egyenes, akár inverz erkölcsiséggel.
A „népnevelő” és a hittérítő! Micsoda torz agyváladék szüleménye, s borzalma mindegyik „sorsuk” nem véletlenül teljesedett be. Csak a nagyképűség, a dolgok lényegének abszolút nem-értése éltethette őket ideig-óráig. Az ilyenfajta mentalitás és magatartás legfejlettebb formája az aufklárizmus is már két évszázada csődöt mondott ugyan, de mintha mi sem történt volna, mi „szocialista módon” újraélesztettük, miközben hangoztattuk – igaz, nem valami harsányan hogy ez a mi eszméinkkel és gyakorlatunkkal nem fér össze. „Felvilágosítottunk” tehát, már ti. a népet, mert mi magunk, mint a néptől különböző „fejlett elvtársak” ugyebár, már birtokában voltunk az aznap reggel megismert abszolút igazságnak. Politikai és erkölcsi ügyekben. De legalább ma térjünk már észhez. Ostobaságunkat, erőszakosságunkat semmilyen jószándék nem menti többé s életveszélyes is. Ne nézzük az embereket gyermeknek. Rosszul mondom: fogyatékos értelműnek (mint manapság újból az agresszív „hittérítők”). Mert a felvilágosító – a gyermeket tökéleden felnőttnek, a felnőttet elfuserált, eltorzult gyermeknek tekintve – hallatlan önbizalommal fog hozzá a „korrekcióhoz” hiszen „ezeknek” aztán igazán fölötte áll. Ám a gyermek nem tökéletlen felnőtt, hanem tökéletes gyermek, emberpalánta, az emberség minden adományával, s szubjektum gyanánt ugyanúgy rendelkezik erkölcsi érzékkel (valamilyen fokon kiművelt ösztönnel), mint bármelyik normális emberi lény, munkál benne a szeretet képessége. Ha hagyjuk, azaz nem zavarjuk erőszakosságunkkal, menthetetlenül erkölcsös felnőtt lesz belőle a tényleges erkölcsi gyakorlat folyamatában, hiszen szükségszerűen törekszik a létező és bővülő körben folyton újratermelődő erkölcsi szükségleteinek kielégítésére. A felnőtt megvalósult gyermeknek valóban tekinthető, de jobb, ha egyszerűen annak vesszük, ami. Magunkkal kezdve, természetesen. Nem vagyunk „különös emberek”. Tudatosítsuk önmagunkban erkölcsi szükségleteinket, törekedjünk megérteni mibenlétüket s a kor színvonalán értékeljük. Pokolba a „felvilágosítással”. A kioktatásért hadd utálják az emberek a kormányt, kicsivel több utálat annak már úgysem árt. Szemétdombra az erkölcsprédikációval! Hadd legyenek emiatt megvetés tárgyai a hordószónokok és kóklerek, „egyházatyák és egyebek” – hogy Bemard Shaw szójátékát használjuk – az ő képükre ráférhet. Képezzük ki magas színvonalon erkölcsi érzékünket, tudván, hogy erkölcsbirtokosként mi vagyunk az igazi nyertesek, ez a boldogságképesítés elemi feltétele, merthogy emberi boldogság tisztaság nélkül nem lehetséges. Legfeljebb fogyasztási élvezet lehet osztályrésze, már ha beéri vele az erkölcsiségben szegény. Társakkal együtt a szellem csillogását használjuk fel mindannyiunk erkölcsi érzékének és tudásának csiszolására, hisz van mit csiszolni. S művelődjünk. Mert ha igaz is, hogy erkölcsiségünk – erkölcsi érzékünk és tudásunk gyakorlatba áttéve – eleve adott szubjektivitásunk arányában, a kor színvonalára csak valódi tudás, műveltség emelheti. Az erkölcs, mely nem a kor színvonalán áll, oktalan követelőzés és önsanyargatás lesz, jobb esetben egyszerűen nem hatékony, rosszabb esetben ön- és köz- veszélyes pusztító erő.
Amikor a világ kifordult önmagából, a bűnbeesés idején, vagyis amikor a magántulajdon megszületett s véle az elidegenedés lett osztályrésze az embernek, őseink, a szenvedők és kétségbeesettek a nyomorúságszülte leleménnyel „kitalálták” veszendő emberségük mentésére feltalálták többek közt az erkölcsöt, az objektivitás elviselhetetlen túlsúlyának ellensúlyozására a közvetlen, „tiszta” szubjektivitást, „megtermelték” más szubjektumra való szükségletüket, megtanultak tehát szeretni, igényük lett, hogy szeretve legyenek és szerethessenek. Ennek köszönhetjük jórészt, hogy emberi arculatunkat megőriztük.
Páratlan örökség. Sáfárkodjunk vele.
Az erkölcs által „bírhatunk” magunkkal. Csak ennek révén – a világgal. Az önuralom az egyik legnagyobb szubjektív érték. Az uralom bármilyen formájának elemi feltétele.
Az alábbi gondolatok voltaképpen lábjegyzetek ahhoz a velem készült interjúhoz, amely A hatalom mindig zavart címmel a Népszabadság 1994. december 31-i számában jelent meg, és amelynek egyik mondatát – szabadjára engedett fantáziával – úgy is lehetett értelmezni, hogy „a szélsőjobboldal” által terjesztett „aljas konstrukciókra” kacsint, melyek szerint a „demokratikus ellenzék”-et Aczél György hozta volna létre. Ez annál is kevésbé lehetett szándékom, mert e híresztelésről mindeddig tudomásom sem volt. Mondatommal azt a nem kevésbé aljas, bár nem a szélsőjobboldal, hanem a Mester Ákos által szerkesztett 168 óra 1989. október 10-i száma által nyomtatásban is közhírré tett „konstrukciót” akartam cáfolni, miszerint Aczél György főtanácsadói közé tartoztam volna.
Az ebből kerekedett glosszaváltás érdektelen; amin érdemes morfondírozni, az az 1956 utáni magyar ellenzéki mozgalmak valódi – manapság teljesen eltorzított, a nemzeti vagyonhoz hasonlóan „privatizált” – története, s az a viszony, amely e mozgalmak és a korszak vezető kultúrpolitikusa, Aczél György között fennállt. E história eseményei zárt ajtók mögött, a nyilvánosság teljes kirekesztésével zajlottak. A kávéházi pletykák vagy tudatosan manipulált legendák mögül az igazság csak úgy rajzolódhat ki, ha mindnyájan, akiknek így-úgy közünk volt e történethez, egymás mellé illesztjük emlékeink mozaikkockáit.
A történet – természetesen – 1956 novemberében kezdődik, amikor valamiként voltaképpen mindenki ellenzéke volt annak a maroknyi csoportnak, amelyik a Kádár-kormány körül tömörült. A fegyveres vereség és a letartóztatások első hulláma a sztrájkoknak, tüntetéseknek, a forradalmi bizottságok és munkástanácsok tevékenységének véget vetett, de nem tudta teljesen megbénítani az ellenállás olyan akcióit, amilyen a Gond és hitvallás proklamációja vagy az volt, amikor az írószövetség által összegyűjtött pénzadományokat szétosztottuk a harcokban elesett felkelők rászoruló családjai között.
1957 elejére azonban az egyre keményedé intézkedések, az írószövetség feloszlatása, majd az egyetemeken egy ideig még működő MEFESZ megszüntetése az „56-os ellenzék”-et a baráti összejövetelek és az írógéppel sokszorosított, kézről kézre adogatott (ma úgy mondanánk, „szamizdat”) írások terjesztésének szférájába szorította vissza. (így olvastam pl. Moldova Flandera-regényének első változatát, fiatal költők verseit, Tőkei Ferenc „ázsiai termelési mód”-tanulmányát, Lázár György, s később Kemény István, Liska Tibor dolgozatait, aminthogy nekem is volt barátok által terjesztett – még be is kötött – verseskötet-kéziratom.) Az én emlékeim szerint ez az ellenzék egyébként – zömében „nagyimrés” kommunista (s a 80-as évek tiszavirág életű „reformkommunista” elképzeléseinél sokkalta baloldalibb) elgondolásokat táplált magában. A tőkés rend visszaállításának – ahogy ma mondjuk: a „reprivatizációnak” – a hívei ebben az ellenzékben aligha voltak többen, mint az őrültek, a királypártiak vagy a nyilasok.
Homályos pontja e történetnek az ugyanekkor, 1957 elején, Hevesi Gyula vezetésével megalakuló Táncsics Mihály Kör tevékenysége, amelynek még hetilapja is volt Magyarország címmel. Hogy az itt gyülekező írók, művészek, értelmiségiek – Bölöni Györgytől Major Tamásig – voltaképpen hányan voltak, mekkora (felteszem: igen csekély) táboruk volt, mit akartak, s vitáikból miféle törekvések bontakozhattak volna ki, ezt tüzetesebb kutatásoknak kellene tisztázniuk. A város mindenesetre úgy tudta, hogy e kör Kádár János ultrabalos ellenzékét tömörítette, azzal a céllal, hogy rivalizáljon az MSZMP-vel. A hivatalos változat viszont úgy hangzott, hogy a kör „régi munkásmozgalmi harcosok által az MSZMP Intézőbizottságával egyetértésben létrehozott politikai egyesület” volt, de a konszolidáció eredményei „tevékenységét feleslegessé tették” s ezért működése és lapjának kiadása „1958. január 1-jén megszűnt”. (Valójában mindkettőt még 1957 második felében megszüntették.)
Az ekkori ellenzékkel szembeni adminisztratív intézkedések sajátosan szelektívek voltak. A „nagyimrés” kommunista ellenzék tagjait – tekintet nélkül társadalmi rangjukra – kivégeztették vagy bebörtönözték, enyhébb esetekben állásaikból eltávolítva a társadalmi élet perifériájára száműzték; egy részük kénytelen volt Nyugatra menekülni. Itt még olyan formátumú egyéniségekkel sem tettek kivételt, amilyen Déry Tibor vagy Háy Gyula volt.
A polgári liberális-neokatolikus „urbánus” ellenzék viszont – amelynek képviselőit (Weörestől az újholdasokig) sokkalta ezoterikusabb-apolitikusabb és kompromisszumokra készebb alapállás jellemezte –, sokkalta enyhébb elbánásban részesült. Veszélytelennek-érdektelennek mutatkozott a hatalom szemszögéből azért is, hiszen írói teljesítményeiket ekkor még az irodalmi köztudat sem tekintette igazán jelentőseknek: Weöres költői nagyságát akkoriban nem hirdették többen, mint ma Ladányi Mihályét.
Az Illyés Gyula és Németh László vezette „népies” irányzat pedig – talán az egyetlen Bibó István kivételével (aki egyébként, ha nem párttagságára, hanem elgondolásainak igazi arculatára tekintünk, aligha is sorolható ebbe az eszmekörbe) – messzemenő toleranciát élvezett. Ennek több oka is lehetett. 1956 szellemi vezérkara kizárólag meg- győződéses „nagyimrés” kommunistákból állt, a „népiesek” inkább tétlen szemlélői voltak az eseményeknek, s csak az átmeneti győzelem idején (és akkor is igen óvatos gesztusokkal) próbálták kihasználni a kedvező alkalmat, november 4-ike után pedig azonnal takaródét fújtak. A pártvezetés továbbá – folytatva Révai kultúrpolitikáját –, elsősorban a népi írókkal óhajtott szövetségre lépni. Velük foglalkozott a Kulturális Elméleti Munkaközösség első, 1958-as határozata, elsősorban az ő megnyerésükre indították meg a Kortárs című folyóiratot, amelynek hasábjain róluk vitatkoznak a vezető irodalomtudósok. Tekintélyüket a szellemi élet minden más színezetű áramlata elismeri: jórészt hozzájuk igazodva, rájuk hivatkozva sztrájkolt vagy szólalt meg, írt alá lojalitás-nyilatkozatot az írótársadalom nagyobb része, s a kormányzat akkor látta befejezettnek a konszolidációt, amikor 1960-ra sikerült velük békét kötni.
Ilyenformán viszont – mint a hatalommal folytatható párbeszéd egyetlen partnere – 1956 után a népi írók köre az ellenzéki erők fő centrumává is vált. Ha – hallomásból szerzett – információim nem- torzítottak, rendre ők csikarták ki az írótársadalom számára kedvező engedményeket, s elsősorban nekik köszönhetők az 1960-61-es amnesztiák is. Hogy ezt követően élete végéig Illyés a nyilvánosság előtti lojalitás fejében milyen – objektíve ellenzéki – érdekeket képviselt és vitt esetenként sikerre, erről csak mendemondákat hallottam, de mások bizonyára a tényeket is ismerik.
A népies irányzat sorsával ellentétes pályát futottak be az Imre Katalin szervezte, 1958-ban megjelent Tűz-tánc antológiában fellépő fiatal költők. Jelentkezésük lehetősége az 1956 utáni vákuum: az írótársadalom nagyobb része hallgat vagy elnémították, e fiatalok viszont megragadják a publikációs lehetőségeket. A pártnak szüksége volt költőkre, s ezért – időlegesen – nem törődött azzal, hogy egyúttal egy (az ekkor még stílrealizmusként is felfogott „szocialista realizmussal” élesen szembenálló) stílusforradalmat szabadít be az irodalmi életbe. Mindaddig bármilyen ideológiai-politikai ellentétek csaptak össze a költészet porondján, a realisztikus stíluskonvenciók egyenruháját viselték, a Tűz-tánc alaphangja viszont – 1948 óta elsőként – expresszionisztikus-avantgárd artikulációjú volt. Befolyásukat növeli, hogy Imre Katalin és Kis Tamás az Élet és Irodalom szerkesztői is, és irodalmi estjeik közönsége, vonzásuk a fiatal generációk körében nőttön nőtt.
A pártvezetésnek azonban hamarosan keserűen csalódnia kellett bennük. E csoportosulás vezéregyéniségei, noha igen hangsúlyozottan baloldalinak, kommunistának vallják magukat, s még az „56-osokhoz” sincs közük, annál merészebben és következetesebben bírálják a hatalmat. S az adott pillanatban ez az ellenzékiség életveszélyes, hiszen az önmagát Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevező hatalom létalapját kérdőjelezi meg, amikor a forradalmi eszmék és a munkás-paraszt tömegek nevében bírálja a szocialistának mondott közállapotokat. Az ellenakció nem is váratott magára. 1959-ben megindult a spontánnak-ártalmatlannak álcázott, jórészt a népies-realisztikus és az avantgardisztikus-tűztáncos formanyelv lehetőségeit feszegető „fiatal írók vitája”, amelyet azonban 1960 elején – a népiesekkel kötött paktum jegyében – igencsak öregesen-brutálisan hivatalos akkordok zártak, egyebek között Imre Katalin és Kis Tamás eltávolítása az Élet és Irodalomtól. A tűz-táncosok csoportját szétverik, aki nem hajlandó parírozni, eztán az ellenzékieknek kijáró sorssal nézhet szembe.
Egy további ellenzéki csoportosulás magvát alkotta ebben az időszakban a Lukács-tanítványok második generációja is. Mint ismeretes, Lukács ekkor – noha megmenekült a Romániába hurcolt Nagy Imre-csoport más tagjait sújtó végzettől – revizionista árulónak számít, s bár szabadlábon, de teljesen elszigeteltségben él. Tanítványait az egyetemről középiskolákba száműzték, könyveket nem publikálhattak (cikkeket is csak később és módjával). E kör centruma Heller Ágnes és Hermann István lakása s a közeli Luxor presszó volt; Hermannékhoz rendszeresen feljárt akkoriban Fehér Ferenc, Almási Miklós, Zoltai Dénes, és egy időben szinte megszálló hadakként tanyáztunk ott Passuth Krisztinával és barátainkkal, a történész Kende Lászlóval és Surányi Bálinttal, a filozófus Vajda Mihállyal, másokkal. A kapcsolatrendszer valójában – Lázár Györgytől Tőkei Ferencig, Sós Vilmostól Antal Gáborig, Körtvélyes Gézáig, Vitányi Ivánig vagy Bizám Lenkéig, a Luxor expresszó író- és képzőművész-törzsközönségéig terjedően – igen tág volt. Tevékenysége – minthogy tagjait a közéletből kizárták – teoretikus és politikai vitákban, kéziratok felolvasásában és csereberélésében merült ki, s a hatalommal fenntartott kapcsolatai abban álltak, hogy Hermann-nak időnként megüzenték: csökkentse vendégeinek létszámát.
Fontos, hogy kiemeljem e korszak különös vonását: a magyar értelmiség – ritka kivételektől eltekintve – egységesen néz szembe a hatalommal, mindenki mindenki mellett kiáll és mindenkin segít, ha tud. Amikor 1958-ban „petőfiköri zászlóbontással” vádolt verseimért mint „56-ost” kidobtak az állásomból, nem más, mint a „sztálinistaságáért” a Lexikonszerkesztőség élére száműzött Berei Andor vett maga mellé, s – bár megmorgott „polgári fertőzöttségemért” – a hatalom szemében „ultrabalos” Imre Katalin indított el a költői és kritikusi pályán.
A kulturális hatalom látható megtestesítője 1958-ra (az addig e szférában teljesen ismeretlen) Aczél György művelődési miniszterhelyettes, akit a város „a művelődési miniszter első felettese”- ként emleget. Mindenhatósága azonban (mint utólag megtudtam) látszat volt: kezdetben Kállai Gyula befolyása is számottevő, s Aczélnak még az 1960- as évek első felében is rendre meg kell küzdenie Szirmai István „vonalával”. Bizonyosra vehetjük továbbá, hogy a hatalom csúcsán állva is mindvégig igencsak kemény harcokat kellett vívnia a kulturális szféra védelmében az „agitproposokkal”, s még ádázabbakat a belügyisekkel. Tanúja voltam, hogy reá hivatkozva foganatosítottak olyan kultúraellenes intézkedéseket, amelyekhez semmi köze nem volt – sőt, dührohamot kapott, amikor értesült róluk –, és talán soha nem fogjuk megtudni, hogy saját intézkedései közül melyek voltak azok, amelyekkel önmaga értett egyet legkevésbé.
Ekkoriban – talán 1963-ban – kerültem vele először személyes kontaktusba, a Kossuth Klubban, ahová valamilyen véletlen folytán engem is meghívtak az akadémikusok, egyetemi tanárok főszerkesztők közé egy „értelmiségi találkozóra”. Előadását követően kérdéseket is fel lehetett tenni Aczélnak, s én az egybegyűltek nem kis megrökönyödésére közöltem vele, hogy a párt kultúrpolitikája alapjaiban hibás és következetlen, minthogy a konszolidáció során Erdélyi Józsefig, Sinka Istvánig terjedően mindenkivel szót tudtak érteni, csak a volt népbiztossal, Lukács Györggyel és tanítványaival nem, s a tűz-táncosokat is elnémították. Szemtelenségem odáig terjedt, hogy éles hangú válaszára még egy replikát is megengedtem magamnak, tényekkel cáfolva állítását, miszerint a tűz-táncosokat nem bántja senki, s a Lukács-tanítványoknak sincsenek letiltott könyvkézirataik.
A gyűlés résztvevőinek egyike kifelé menet megkérdezte tőlem, tudom-e, hogy holnapra kirúghatnak az állásomból (Fehér Ferenc pedig, hallván a történteket, úgy vélte, alighanem csak rontottam a Lukács-kör helyzetén). Aczél azonban nemhogy nem állt bosszút rajtam, hanem másnap a minisztériumban – a Lexikonszerkesztőség akkoriban még ott működött – széles mosollyal, vállamat megveregetve üdvözölt: „Na, mi van, koma, szárnyalunk, szárnyalunk?”
Biztosra veszem, hogy nem színész- kedett, hanem valóban tetszett neki a borzasságom; nem sokkal később, a Magyar Irodalmi Lexikon körüli feljelentgetések idején bőven lett volna módja a törlesztésre, de akkor is mellém, a senki mellé állt, s leintette a nagyhatalmú bajkeverőket. (Oka lehetett persze ennek az is, hogy Lukács melletti kiállásomat, bár szavakban elutasította, titkon maga is helyeselhette. A későbbi események alapján jogosnak látszik az a feltevés, hogy már ekkor Lukács rehabilitációján munkálkodott.)
Akik a kulturális élet vezető posztjain állva szolgamód követték instrukcióit, nem mentegethetik magukat azzal, hogy nem lehetett ellentmondani neki. 1984-ben valaki besúgta neki, hogy a Kritikában közölni akarom Radnóti Sándor vitacikkét Juhász Ferenc költészetéről, s igen morózusan figyelmeztetett, hogy ez szerinte helytelen lenne. Ellenvetéseimet sem volt hajlandó meghallgatni: „Maga a főszerkesztő – mondta – maga dönt”. A cikket közöltem, semmi bajom nem származott belőle.
Visszakanyarodva a 60-as évekhez, az évtized derekára a konszolidáció ki- teljesedett. Az „56-osok” kiszabadultak, visszatérhettek a szellemi életbe, Lukács és a Lukács-tanítványok szintúgy. A múltra a kulturális hatalom sűrű fátylat borított, felépült az „Aczél korszak” nemzeti pantheonja, melyben most már a börtönviselt Déry Tibor és a leárulózott Lukács György is ott állhatott Németh László és Illyés Gyula mellett, s ahová ennek megfelelően minden irányból közelíteni lehetett.
A korábbi ellenzéki csoportok így maguktól szétestek, átalakultak a rendszert békésen szidó baráti társaságokká. Nem azért, mert a hatalom „megvesztegette” őket, hanem azért, mert világossá vált: a fennálló helyzettel a hatalom éppúgy elégedetlen, mint ők, s a változtatások mikéntjének megtervezésébe hajlamos mindenkit bevonni, akinek ésszerű javaslatai vannak. E távlati remények egy része később illúziónak bizonyult ugyan, de akkoriban az a kézzel fogható, szemmel látható tény, hogy Kádár és Aczél – bár a nemzetközi erőtér és a pártapparátus visszahúzó erői törekvéseiket korlátozzák – napról napra igyekszik jobbítani a helyzeten: mi vagyunk a „legvidámabb barakk”.
Aczél közkedveltségéhez nagymértékben hozzájárult az egyénisége is. Kirítt a merevpofájú, gőgösen buta vezető káderek sorából, emberformájú ember volt, akihez hamarább be lehetett jutni, mint egy pitiáner minisztériumi előadóhoz. Mentes volt minden hiúságtól, s nemhogy megsértődött volna, ha a szerkesztők belejavítottak a szövegeibe – a Kritika élén magam tapasztaltam ezt –, hanem kifejezetten igényelte a minél szigorúbb kontrollt.
Ha a Népszabadságban közölt interjúm kontextusából negatív hangsúllyal csendült volna ki az, hogy Aczél – köztudomásúan – az ellenzékiekkel is leült a fehér asztal mellé, most hadd hangsúlyozzam: korszakfordító jelentőségű példát mutatott – egyebek között – azzal, hogy eljárt vacsorázni az „56-os ellenzék” börtönből szabadult vezéregyéniségéhez, Haraszti Sándorhoz (a felesége híresen kiváló sóletet főzött), aki pedig nemcsak makulátlan tisztességéről volt híres, hanem arról is, hogy igencsak szókimondó stílusban érintkezett a hatalom képviselőivel. (Kedvenc megszólítása az volt, hogy „te gazember”.)
Keletkezett viszont ugyanekkor egy új mozgalom, a Che Guevaráért lelkesedő fiatalok – jórészt gimnazisták és egyetemisták – körében, akik elégedetlenek a bürokratikus KlSZ-mozgalommal, s Kuba, Kína, a harmadik világ forradalmai iránt érdeklődnek; ezért abba a hírbe is kerülnek, hogy éppenséggel „maoisták”. Fő bűnük pedig eleinte csak az, hogy komolyan veszik a párt szóvirágait, miszerint a fasizmus és az imperializmus ellen harcolni kell, s tintásüvegeket dobálva, autókat rongálva tüntetnek az amerikai és a görög követség előtt – míg a rendőrség gumibottal a fejükbe nem veri, hogy ami szónoklatként erény, az tevőleges megvalósítás esetén politikai bűntett.
E fiatalok kapcsolatokat találtak a tűz-táncosokal és más baloldali érzelmű írókkal, értelmiségiekkel is; a komolyabb retorziók első hulláma – mint „felbújtókat” – ezeket érte. Imre Katalint 1965-ben kitették az Irodalomtudományi Intézetből, s 1966-ban Rozsnyai Ervinnel és Galabárdi Zoltánnal együtt a Központi Ellenőrző Bizottság elé hivatják, majd kizárják a pártból; ugyanekkor Ladányi Mihály, Tabák András is szilenciumot kapott.
Az ifjú „maoisták” azonban – akik közül Dalos György, Haraszti Miklós, Pór György és Révai Gábor neve forgott közszájon – nem okultak ebből, s erre már a belügy is rájuk rontott. Végül 1968-ban államellenes összeesküvésért Pór Györgyöt és Malgot Istvánt börtönbe zárták, Dalos Györgyöt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Haraszti Miklóst 1970-ben rendőri felügyelet alá helyezték és 1973-ban izgatásért szintén felfüggesztett börtönt kapott.
Fontosnak találom külön kiemelni, hogy ez az ügy volt az utolsó, amikor a magyar értelmiség – az 1956 utáni példát követve – még egységesen lépett fel a szellemi szabadság érdekében. Az ifjú „maoisták” rendőri zaklatása, lefogatása ellen az írószövetségtől Lukács Györgyig mindenki szót emelt, egyesek pénzt gyűjtöttek, mások munkát kerítettek nekik, s hogy viszonylag enyhe retorziókkal úszták meg az ügyet, ebben minden bizonnyal Aczél keze is benne volt.
1974-ben néhány hónapig az a látszat keletkezik, hogy Aczélt – szovjet nyomásra – a KB-titkári tényleges hatalomból Kádár „felbuktatta” a miniszterelnök-helyettesi díszbeosztásba; igen hamar kiderült azonban, hogy az általa kiépített rendszer továbbra is az ő elképzeléseit-utasításait követve működik. (Hogy miféle erőket kellett leküzdenie, abból sejtem, hogy amikor Balogh Edgár üzenetét hozva ekkortájt felkerestem a Parlamentben, ujjával hallgatásra intve kivitt szobájából a folyosóra és ott beszélte meg velem az ügyet – tehát tudta, hogy az irodáját lehallgatják, s nem volt módja a „poloskák” eltávolíttatására.) Pályája csúcsán áll, közszeretet övezi (ez idő tájt – távolról – magam is nagy tisztelettel nézek rá).
Számottevő ellenzék ebben az időszakban voltaképpen nincsen, csak egyes értelmiségiek, kisebb, elszigetelt csoportok eretnek elgondolásai vagy a pártállami szabályokat sértő lépései tűnnek fel és vonzanak átmeneti figyelmet. A „budapesti iskola” tagjainak filozófiai-gazdaságtani teóriái vagy Konrád György és Szelényi Iván társadalomelméleti koncepciói mögött nem áll jóformán senki, s e gondolatok voltaképpen nem igazán veszélyesek. A megtorlások is egyre lanyhábbak-unottabbak. Szinte általános és bevett rituálé, hogy akit elbocsátanak az állásából, egyben ajánlatot is kap – horribile dictu, legtöbbször a pártkiadótól –, hogy fordítói munkával keresse meg a kenyerét. Aki pedig végképp nem akar szót érteni a hatalommal, kaphat útlevelet, mehet a világba, ahová akar. Az 1980-as évtized elejétől már működhetnek a fából vaskarikaként legálisan illegális „szamizdat” folyóiratok is – bár kezdetben azzal a (be nem tartott) kikötéssel, hogy aki ezekben publikál, kizárandó a hivatalos nyilvánosságból.
E tágkeblűség kulturális életünk egyik – relatív – fénykorához vezet, de egyre növekedő árnyékokkal. Aczél zseniálisan taktikázó, jószándékú reform- politikus, de a kultúrához nem ért, az ideológiától, az elméleti gondolkodástól pedig kifejezetten idegenkedik. Úgy sejtem, engem is alighanem mint esztétát nem kedvelt (bár ezt nyíltan sosem éreztette velem, csak utólag tudtam meg, hogy a Kritika főszerkesztőjévé történt kinevezésemet ellenezte).
Önálló ítéletalkotásra, az értékek akár megközelítő felismerésére képtelen volt, kulturális politikájának lényege voltaképpen az, hogy az agitpropos és belügyér szempontokkal szemben a sznob közvélekedés értékrendjét érvényesítette. Az adott viszonyok között ez óriási előrelépés volt, de – a sznobizmus divathullámai igen változóak lévén –, mindebből következetlen, kiszámíthatatlan értékrendi káosz keletkezett. A párt- és állami apparátus hivatali rendszere előbb katonás fegyelemmel, majd nyíltan elvtelen cinizmussal vagy karjait tehetetlenül széttárva felügyelte e bolondokháza rendjét.
Aczél György konok és hősies küzdelemmel kiverekedte a kulturális szféra relatív integritását, de nem tudta megszervezni annak produktív működtetését, sőt arra sem volt alkalmas, hogy megfelelő munkatársakat toborozzon maga mellé. Káderválasztásai eleinte csak egyoldalúak, élete végén katasztrofálisak. Felszínesen tájékozott autodidakta lévén, azokra épít, akikről innen- onnan azt hallja, hogy tekintélyük vagy „táboruk” van, „szeretik őket az emberek”, vagyis a ténylegesen kiemelkedő egyéniségekre és a sarlatán klikkvezérekre, divatos karrierlovagokra egyaránt. Ha valaki elveszti hajdani népszerűségét, menten meneszti. Pándi Pállal, akivel – ezt biztos forrásból tudom – kezdetben a beszédeinek jórészét meg- szövegeztette, végül – fültanúja voltam – az üvöltöző gyűlölködésig menő konfliktusokba kerül, s hasonló fordulatok jellemzik kapcsolatait Király Istvánnal; főtanácsadója végül – így hallottam – Ancsel Éva.
Sznobságának súlyos korlátja volt az is, hogy látóhatára csak a befutottak körére terjedt ki, a fiatalokkal – de a középgenerációk képviselőinek többségével is – képtelen volt szót érteni. Tehetségek felismerésére-támogatására se érzéke, se gondja nem volt; hogy – példának okáért – Fónagy Iván vagy Hankiss Elemér e korszak legkiemelkedőbb irodalomtudósa lehetne, ezt éppúgy képtelenség lett volna elmagyarázni neki, mint a hűtőgépgyártás fontosságát egy jégkunyhóban élő eszkimónak.
A pártállami keretek között a kulturális garnitúracsere mechanizmusai (miként manapság is) többnyire szubjektív, a szakmai-képzettségi szempontokat legfeljebb formálisan tükröző, vagy azokat nyílt pökhendiséggel mellőző aktusok. így léptek a kiteljesedett „Aczél-korszakban” – tisztelet a kivételeknek – a hajdani politruk-hivatalnokok helyére fokozatosan a szellemi élet divatdiktátorai (vagy a divatdiktátorok szerepkörére átvedlő politrukok), olykor még kóklerei is. Az egyik kontra- szelekciót felváltja a másik, az egyközpontú kulturális diktatúra helyébe az egymással rivalizáló klikkdiktatúrák rendszere lép.
S e nagy szabadság mögött azért – a politikai rendszer változatlansága miatt ott rejlik a legirracionálisabb önkény lehetősége, s ritkán, de olykor intézkedésekben is realizálódó hatalma. Itt nemcsak a március 15-ei esztelen diákverésekre vagy a „demokratikus ellenzék” ártalmatlan filoszainak felvonulása elleni brutalitásra gondolok, hanem ezeknél sokkalta „kafkaibb” tünetekre. A legeklatánsabb példa: az ARTISJUS Irodalmi Díj bizottságának még 1988-ban is vissza kellett vonnia döntését, mellyel egy olyan ifjúsági regényt díjazott, melyben – a teljesen légbőlkapott, analfabétára vallóan ostoba vád szerint – „fasiszta versek” voltak. Tiltakozásomra a pártközpont illetékese felvilágosított, hogy ők is tisztában vannak e vád alaptalanságával, ám az utasítás olyan helyről jött, amellyel nem lehet vitatkozni: ha döntésünket nem módosítjuk, megszüntetik az ARTISJUS-díjat.
Számottevő politikai ellenzéket ezek az állapotok nem szülnek, de a baloldali értelmiség kiábrándultságához, de- moralizálódásához vezetnek, s oda, hogy a komolyabb teljesítményekre képes, de gyorsabb karrierre vágyó értelmiségiek egy jelentős része is ripsz- ropsz átképezi magát a nemzetközi divatáramlatok szakértőjévé-prófétájává. Aczél mindebből alighanem semmit sem ért, s ha valaki – mint Pándi – szóváteszi a visszásságokat, a szektás maradiság gyanújába kerül.
A később önmagát „demokratikus ellenzék”-ként meghatározó kört ekkor még „szamizdatosok”-ként vagy „az alá- írók”-ként ismeri az értelmiség, s tevékenységük a 80-as évek második feléig csak a pártapparátust és a rendőrséget hozza – időnként hisztérikus- lázba, nem a közvéleményt. A lengyel, csehszlovák ellenzéki eszmék közvetítői (amelyek nálunk, merőben más viszonyok között, talajtalanok), s 1956 emlékének őrzői (ami igen merész, de aktuálpolitikai szempontból már érdektelen). Nemcsak szervezetük, de kontúrozottabb kapcsolatrendszerük sincs, az akcióikban résztvevők összetétele – néhány vezéregyéniségen túl – rendkívül változékony; mai szemmel igencsak fura, hogy a Beszélőben egykor még Csurka is publikált. Az interjúm szövegében félreértett-félreértelmezett mondattal szembeszegezett kérdés, miszerint ki ebédelt Aczélnál a „demokratikus ellenzék” köréből, egyebek között azért is megválaszolhatatlan, mert néhány hiteles néven kívül az sem megválaszolható, ki tartozott a „demokratikus ellenzék”-hez. (Az önmagukat odasorolók száma 1990 után ugyanúgy nő, mint 1945 után az ellenállóké, partizánoké.)
Növekedtek az indulatok az értelmiségi közhangulatot ekkor még jóval nagyobb mértékben befolyásoló „népi” irányzaton belül is, de ezek a 80-as évek derekáig jobbára a népszaporulattal és a kultúra nemzeti jellegével kapcsolatos problémák (szúrós szemmel nézett, de hivatalosan engedélyezett) firtatásában csapódnak ki. Politikai botránynak számít, s retorziókkal jár később a csehszlovákiai és romániai magyarság sérelmeinek nyílt hangoztatása, de ezek az ügyek is csak együttérzést válthatnak ki, s nem mozgalmat.
1987-ben már köztudott, hogy az idős és beteg Kádár János visszavonulni készül, s ez új helyzetet teremt a politikai szférában is. Júniusban a Beszélő különszámaként megjelenik a „demokratikus ellenzék” reformjavaslata, a Társadalmi szerződés, amely a hazai liberalizmus – A rendszerváltás szótára által „nagy hatású”-nak minősített – alapdokumentumaként vált híressé. Valójában nem volt több, mint verbális síkon gorombán szókimondó („Kádárnak mennie kell”), de tartalmilag akár Grósz Károly elképzeléseitől sem idegen „reformkommunista” program: gyakorlati célkitűzése – hangsúlyozottan – csak az egypárturalom alkotmányosan korlátozott formájának létrehozása. A liberalizmus egyébként sem jellemezte különösebben a hajdani Beszélőt, hiszen – mint említettem – fő törekvése 1956 (alapvetően szocialista, s minden liberalizmustól teljesen idegen) eszmeiségének hirdetése volt. „Nagy hatása” sem lett e javaslatnak; szerzői – Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottília – inkább csak a maguk köreiben voltak ismertek, s felhívásuknak, hogy programjukat vitassák meg „az ellenzéki és nem ellenzéki, hivatalos és nem hivatalos, szakmai és laikus társulások”, tudtommal nemigen volt foganatja.
Ami valóban elhíresült, az a szeptember 27-i lakitelki találkozó volt, amelyen Pozsgay Imre, a Központi Bizottság tagja is részt vett, s ahol a Magyar Demokrata Fórum megalakult. Csakhogy ez sem akként, ahogyan ma határozza meg önmagát, a keresztény nemzeti konzervativizmus jegyében, hanem „valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásának” szándékával. S hogy ez akkor mit jelentett, Bíró Zoltán fejtette ki 1988. január 30-án, a Jurta Színházban: „a frontvonalak – tájékoztatott bennünket álláspontjáról a Beszélő 23. száma – nem a hatalom és a társadalom között húzódnak, hanem a hatalomban és a társadalomban egyaránt jelenlévő, reformpárti csoportok és a reform hatalmon belüli és kívüli ellenzői között”. Az ugyanitt kibocsátott nyilatkozat sem másról, mint „a szocialista rendszer demokratikus reformjá”-ról szól.
Úgy tűnik hát, nincsen igazi ellenzék még 1988-ban sem, amikor Kádár Jánossal és a többi „öreggel” együtt Aczél Györgyöt is menesztik az MSZMP éléről. Egy év múlva, 1989 márciusában viszont már van, hiszen egy nyíltan Ellenzéki Kerekasztalnak nevezett, 8 szervezetet egyesítő tömörülés lép színre, s kezdi meg az egyezkedést az MSZMP- vel. E tárgyalások lezárulása után három héttel, október 7-én az MSZMP – nyílttá téve, hogy a korábbi vezetés ellenzékéhez sorolja önmagát – feloszlott és MSZP-ként új pártként folytatta tevékenységét. Aztán jöttek a választások, s ahogyan korábban – Aczél Györgytől az összes ellenzékiekig – mindenki a szocializmust akarta megreformálni, azóta minden párt, akár hatalmon van, akár ellenzéki, egyaránt a kapitalizmust akarja felépíteni.
Érdekes életünk volt.
A szabadság kísértete járta be a Földet. De ugyan ki is tudja, mi a szabadság? Nincs még egy fogalom, amelyet annyiféleképp értelmeztek volna (félre), és amellyel annyiszor éltek volna vissza az emberiség eddigi történelme során, mint a szabadság fogalmával. Ma ez a zászlaja minden szabadosságnak, minden együttéléshez nélkülözhetetlen szabályozás elleni harcnak: lényegében nemcsak antietatista, hanem fölsejlik mögötte az anarchizmus (mint tudományos elmélet: lásd Bakunyin, Kropotkin stb.) fekete zászlaja, a ’68 májusi párizsi (talán csak polgárpukkasztásnak szánt) falfelirat: „Semmi hatalmat senkinek!”
Ha a szabadság e gátlástalan formájának mai, látszólag szelíd és „toleráns” hirdetői érvényre tudnák juttatni elveiket, alighanem bekövetkezne az a paradoxonnak hangzó álláspont, amelyben a szabadság megsemmisíti a szabadságot.
Ma szabadságon leginkább azt értik, amit a nyugati propaganda „emberi jogok” néven emleget. Amikor ezt annak idején Jimmy Carter amerikai elnök a világpolitika középpontjába állította, érthető volt, miről van szó: a szocialista országok viszonyainak megváltoztatásáról, vagyis a politikai ellenzék erre irányuló szabad szervezkedésének engedélyezéséről, no és „mellesleg” a tulajdon szabadságáról. Szilárd meggyőződésem, hogy ez az utolsóként említett volt az elsőrendű: a tulajdon, a magán- tulajdon szabadsága a legfőbb „emberi jog”!
Napjainkban – miután a fent idézett törekvés sikerrel járt – a szabadság fogalmával való operálásnak van egy másik, általánosabb iránya is, és ezért említettem kísértetjárást a címben – hozzátéve, hogy ez a kísértet olykor rémisztő. A jelszó ugyanis (az elvileg helyes). „minden, ami nem tilos, az szabad”. De: lehetőleg minél kevesebb dolog legyen tilos! Az állam, „a” hatalom ne avatkozzék bele az emberek életébe, csak biztosítsa azt (elsősorban persze a tulajdont – már akinek van). Ezt hívja a német társadalomtudományi szaknyelv Nachtwächterstaatnak, vagyis „Éjjeliőr-állam”-nak: az állam éppen csak vigyázzon, de még – az éjjeliőr módjára – azt se kiáltsa el időnként, hogy hány is az óra, vagyis a neve: hallgass, érthetőbben: „coki”. Mert – bár nem ismerték őt –, sokakban él Lord Acton angol történész szerintem vitatható eszméje, hogy „minden hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál”.
A szabadság csodálatos dolog, szép, jó dolog – a maga korlátaival. Mert „kísértettként olyan szférákat jár be, ahol feltűnése rémületet keltő! Lépten-nyomon találkozunk elképesztő „szabadság”-igényekkel politikusok és a társadalom tudatát formáló befolyásos értelmiségiek megnyilatkozásaiban.
Hadd ragadjak ki például egy nemrég nagy vitát kiváltott esetet. Elhangzott egy javaslat: ne korlátozza az állam az enyhébb (hasis, marihuána) kábítószerek élvezetét. Merthogy ez is az egyén szabadságának, emberi jogainak a sérelme. Ezen a „gumicsonton” elrágódtak politikusok, publicisták, írók, társadalomtudósok – mindenki, aki nem ért hozzá. Eközben az orvosok, addiktológusok (a függőségek, a szenvedélybetegségek gyógyításának szakemberei), a bűnüldözők és –megelőzők szava pusztába kiáltott szó maradt, mert a lényeg ebben a vitában már nem a kábítószerélvezet volt, hanem az a „modem” („posztmodern’’?!) értelemben vett szabadság – szabadosság amely mindent megelőz. Pedig egy addiktológus- pszichiáter nagyon találóan írta, hogy „aki függő, az nem lehet szabad, a szó semmilyen értelmében”. Igaz, akadt jogász, aki elismerte „az államnak van életvédelmi kötelezettsége is”, vagyis megvédheti a polgárok életét és egészségét még akkor is, ha ők maguk nem egyeznek bele ebbe – de azután ő is arra a meglepő következtetésre jutott, hogy „indokolatlan beavatkozás a magánéletbe” még az is, ha a büntetőjog (vagyis a bíróság) bárkit elvonókúrára kötelez. Hát persze: a mai értelemben vett szabadság azt követelné meg, hogy hagyják a notórius alkoholistát garázdálkodni, tönkretenni nem csupán a saját egészségét, hanem a környezete életét, esetleg testi épségüket, életüket is veszélyeztetni – majd akkor esetleg lehet egy kicsit korlátozni a szabadságát… De visszakanyarodva a kábítószerekre: ezzel kapcsolatban történt meg az a jellegzetes dolog, hogy egy neves író előkaparta és idézte egy másik történelmű országban, teljesen más társadalmi és gazdasági körülmények között, más műszaki és orvosi fejlettségi színvonalon több, mint egy évszázada élt bölcselő gondolatait. Mintha bármilyen idézet érv lehetne!
Ha az ember képzeletben „meghosszabbítja” ezeket a gondolatokat, abszurd dolgokhoz juthat el. Például ahhoz, hogy az újoncnak bevonuló katona (már a bevonulás is „szabadságtiprás”!) emberi jogait korlátozzák, amikor kopaszra nyírják (tudtommal máig is szokásos Magyarországon), hogy egyenruhát kell viselnie, és – mintha börtönre ítélték volna! – bezárják a laktanyába és legalábbis az első hetekben nem mehet haza. Micsoda jogtiprás! De a szabadság korlátozásának tekinthető az adófizetés csakúgy, mint… de hadd ne folytassam, mert a felsorolás a nevetségességbe torkollana, pedig itt szó sincs nevetséges dologról.
Macaulay, a nagy angol történész Miltonról szóló esszéjében idézi Ariosto XV-XVI. századi olasz költőóriásnak, az Orlando Furioso szerzőjének egyik meséjét egy tündérről, aki bizonyos időszakokban rút és mérges kígyó alakjában mutatkozott. Azok, akik őt ebben az időben megbántották, örökre ki voltak zárva az áldásokból, amelyeket tündérmivoltában osztogatott. Azok előtt azonban, akik utálatos külseje ellenére is megkönyörültek rajta és védelmükbe vették, később aztán a maga szépséges égi alakjában jelent meg, nyomon kísérte őket, teljesítette minden vágyukat, gazdagsággal töltötte meg házukat és szerencséssé tette őket a szerelemben, győztessé a háborúban. „Ilyen tündér a szabadság is – kommentálja Macaulay. – Néha csúf hüllő alakját ölti magára. Tekerődzik, sziszeg, mar. De jaj azoknak, kik undorodva megmerészlik, hogy reátapodjanak. És boldogok, akik miután rút és félelmes alakjában be merték fogadni, végül is szépségének és dicsőségének idejében jutalmat nyernek tőle.!”
Lehet, hogy az a kísértet, ez rémisztő mai „posztmodern” anarcho-szabadság is csak egyik kígyóalakja az igazi szabadságnak?
Ne kalandregényben reménykedjenek, ne keressenek ebben a könyvben hihetetlen viszontagságokat, hősies tetteket, bár hősünk éppúgy részt vett „rendes csatákban”, mint a nagyhírű lipcsei ütközetben – a könyv egésze ennél magasabb rendű kérdéssel foglalkozik: milyen katona volt Széchenyi István? Mit látott, tanult, tapasztalt a hadseregben ez a reformeszméi és nagy horderejű tettek elindítójaként híressé vált, rendkívüli életutat megjárt férfi, aki nem egészen 18 éves korától majdnem 35 éves koráig szolgált és harcolt? Vagy talán szóra sem érdemes az a 17 év, melyet a „legnagyobb magyar” katonáskodással töltött el? És mi is volt az a nevezetes futárküldetés? Bizonyítható-e a lovasszázados parancsőrtiszt elvitathatatlan érdeme az 1813. október 18-i általános csatában? Mit gondolt a katonatiszt Széchenyi a hadügyről? Mit tesz és mond – huszártiszti egyenruhában és magyarul – a pozsonyi rendi országgyűlésben? És miért lép ki önként a seregből?
A szerző – aki maga is hivatásos katona volt – tolakodás és propagandisztikus fogások nélkül, máig szóló tanulságokkal mutatja be e különös katonát Széchenyi Istvánt. A feldolgozott téma meggyőző, hatalmas munkát takar, amely jól segíti a Széchenyit kutatók munkáját. Különösen tanulságosak azok az iratok, amelyek szerzője maga Széchenyi, illetve igen érdekesek az eddig nagyrészt ismeretlen vagy figyelmen kívül hagyott szolgálati okmányok. Ez a könyv egyik nagy erénye.
Mindezek miatt a könyv inkább dokumentumigényű, bár dicséretesen jól siklik a szerző tolla, látszik, hogy élvezte a kutatást, az írást, szórakoztatta a rejtvényfejtés. Ács Tibor nem minősíti a dokumentumokat, stílusa világos, érthető, rá most is a pontos fogalmazás és nem a sejtelmeskedés a jellemző. Hiteles mélységű, nagy súlyosságú dokumentum, és ezzel egyensúlyban tartott szépirodalmi emlékezés-vonzalom – ez a könyv másik nagy erénye. A szerző tehát nemcsak pontosan, okosan, hitelesen, hanem élvezetesen is ír, e műve a legjobb népszerűsítés, valamint a Széchenyi-kutatástörténetet tekintve egyben korszerű, újat tartalmazó tanulmány is.
A kötet egésze kárpótol a helyenként talán túl nagyra méretezett értelmező erőfeszítésért, s az egyhangúnak tetsző adat- és idézetsokaságért, mert feledtetik velünk e nehézségeket az újabb és újabb személyes vallomások, a történelmi helyszínek, nevek, események.
(Zrínyi Kiadó)
A szándék, az igyekezet nagyon fontos mozgatóerő minden emberi cselekedet mögött. Némi túlzással azt is lehetne mondani: a szándék maga az ember. Ha nem is az egyén, de maga az emberiség. Némely majmoknál és más állatoknál ugyan felfedezték a cselekvés tervezésének bizonyos motívumait, de az emberi tevékenységhez képest ez semmi.
Komplikáltsága, összetettsége miatt talán nincs nehezebb tervezési hadművelete egyetlen művészeti műfajnak sem, mint a filmnek. A nyersanyagok olyan kavalkádját kell egy adott időpontban, egy adott helyre összeszervezni, a kamera és a színészek olyan bonyolult mozgásait kell kitalálni és végrehajtani, amelyhez hasonló csak a színházban található, de ott legalább a helyszínek adottak és azonosak.
Mégis az a keserű igazság, hogy a végeredmény szempontjából szinte semmi jelentősége nincs annak, hogy mennyi munkával, pénzzel, fáradtsággal jár a mű megteremtése. (Itt talán kétszeresen igaz a mondás: a pokolhoz vezető út is csupa jószándékkal van kikövezve.) A vödörszámra ömlő izzadtság is szülhet pocsék művet, és a könnyed, lezser, odavetett munka is eredményezhet műremekeket.
Ezért fut oly gyakran vakvágányra az, aki a művészeket szándékaik felől kérdezi. Zsugán István mégis kénytelen volt ezt tenni, hiszen az utóbbi harminc esztendőben a magyar filmművészet jeleseivel jószerivel mindig egy-egy mű megszületése előtt beszélgetett, vagy éppen a bemutatás előtti hetekben, napokban. Most a három évtized interjúit vaskos kötetbe gyűjtve tette közzé.
A szándékokra vonatkozó legelutasítóbb választ Zsugán Makk Károlytól kapta egy 1976-ban készült interjú során, amely a Filmvilágban jelent meg eredetileg. (A kötetben közölt legtöbb írás eredeti lelőhelye a Filmvilág, ahol a szerző majd három évtizeden át dolgozott.) Makk Károly éppen a Macskajátékot forgatta, amikor a beszélgetés készült.
„Nem szeretek evidens dolgokat körmönfont spekulációval megtámogatni. Különben is úgy érzem, az »elvieskedés« a »spekuláció« annyira eluralkodott a gondolkodásunkban, hogy még ha netalán módom és alkalmam is nyílna rá, akkor se vállalkoznék az »alkotói vízió« meg »ilyen-olyan« koncepció fejtegetésére. Az örökös magasztos »művészi hitvallásokat« nekem olvasni is fárasztó, nemhogy kitalálni.”
Természetesen a művészek is nagyon különbözőek. Makk-kal ellentétben például Fábri Zoltán sokat és szívesen beszélt az elveiről. O sem a stílusáról (Zsugánnak is visszautasította azt a róla kialakult feltételezést, hogy neki sajátos „fábri-stílusa” van), – hanem emberi, művészi hitvallásáról nyilatkozott. így például vissza-visszatérő témájáról, a kiszolgáltatott kisemberről, akinek a kegyetlen történelmi szorításban hőssé kell válni ahhoz, hogy ember maradhassson.
Van azután olyan nyilatkozó, aki meglehet, maga sem pontosan úgy gondolta, amit gondolt, ahogy azt az interjú pillanataiban megfogalmazta. Jancsó Miklós például 1966-ban a Szegénylegények bemutatása előtt néhány nappal így nyilatkozott későbbi világsikerré lett filmjéről.
„Néhányan azt mondták, hogy a filmben nem Rózsa Sándor betyárjainak történetéről, hanem a személyi kultusz lágereiről akartam beszélni. Ez súlyos félreértés. Ha a személyi kultuszról, vagy éppen a törvénysértésekről akarnék filmben beszélni, megpróbálnám azt a filmet megcsinálni, s a történet nem lenne elvonatkoztatva sem a tértől, sem az időtől. Meggyőződésem, hogy a filmallegória műfaja életképtelen.”
Gyanítom, hogy Jancsó egy kicsit a maga, vág)' még inkább a filmje védelmében mondta, amit mondott, hiszen a siker egyik forrása éppen az volt, hogy itthon és külföldön is allegóriának fogták fel. S maga is a Szegénylegények után szinte csak filmallegóriákat, vagy ahogy Hernádival ők nevezték: társadalmi modelleket formáztak egy- egy új munkájukban.
Ezzel szemben el kell hinni Máriássy Félixnek, amit egy 1967-es interjúban, a Kötelék forgatása közben mondott az ötvenes évek elején készült sematikus műveiről: „Mai szemmel tulajdonképpen rémséges filmek ezek, közülük a Teljes gőzzelt nem is akartam elvállalni, de meggyőztek, hogy elkészítése nemzeti érdek, s én el is hittem ezt… Azért kellett megcsinálni a Teljes gőzzel című filmet, mert elhittük, hogy ennek hatására megjavul majd a MÁV munkája, elhittük, hogy a film megnézése után jobban dolgoznak majd a vasutasok.”
Máriássy szavai nyomán válik igazán érthetővé a kötet címe: ez valóban szubjektív magyar filmtörténet. A kérdések is szubjektivek, a válaszok méginkább, mégis kikerekedik belőlük az elmúlt nem akármilyen három évtized történelme. (S talán nem is csak a filmé.) A megszólaltatott művészek ugyanis – személyes életútjuk, alkotói pályafutásuk bemutatása mellett – beszélnek hitekről és meggyőződésekről, csalódásokról és reményekről. Arról a bonyolult és összetett valóságról, amelyben a legjobbaknak is – Fábrinak, Jancsónak, Makknak például – jóné- hány forgatókönyve elvérzett a politikai szűklátókörűség, a durva ideológiai szigor dárdahegyű vaskerítésein. Másrészről viszont olyan művek születtek, amelyek immár szervesen beépültek a magyar kultúra korábban irodalomcentrikus világába. Ma már nem lehet a nemzeti kultúrát elképzelni a Körhinta kopogós végű táncpörgése, a Szegénylegények asztalsimaságú Alföldje, fehér kihallgatóháza és feketekendős parasztasszonyai és cikázó kakastollai, Bacsó Tanújának szállóigévé lett kiszólásai, a Szerelem ágyban fekvő öregasszonyának látványa, a Hideg napok befagyott folyópart kivégzési képsorai, a Budapesti tavasz Dunapartra rakott cipői nélkül. És a sor hosszan folytatható.
Sokféle ok miatt ilyen harminc éve nem lehet még egyszer a magyar mozgóképművészetnek, amelybe már a televízió is beletartozik természetesen. Ma már nyilvánvaló, hogy minden ellentmondásosága ellenére ez a három évtized volt a magyar filmművészet aranykora. Zsugán interjúkötete, ha néha szokatlan szögből is, tükröt tart ez elé a harminc év elé, s ebben a tükörben a valóság képe bontakozik ki. Függetlenül a riporter és a megszólaltatott művészek szándékaitól.
(Századvég-Osiris)
„Ma 1935. április 1. Április 1., az valami tréfanap a magyar népszokásban. Én a szedést korrigáltam: a nyomda fürge ördögével verekedtem: a betűhibákra egerésztem s a tréfacsináló naptól indíttatva, végiggondoltam ezen a három éven, ami eltelt, mióta ez a regény először megjelent a Pesti Naplóban.” A Joó Györggyel való utolsó beszélgetés elé írta Móricz Zsigmond e sorokat A boldog ember című művében, röviden utalva a mű kiadástörténetére. 1932-ben, húsvét előtt, szerkesztőségi szobájában felkereste Móriczot egyik közeli rokona, a magosligeti Papp Mihály, azzal a szándékkal, hogy elmondaná az életét, „tessék írni belőle egy sziep regényt.” így született meg a magyar kritikai realizmus e kiemelkedő alkotása, melynek jelentős inspiráló hatása volt a harmincas évek szociográfiai irodalmának fellendülésére is. Az író által lejegyzett és formába öntött „boldog élet” harminc folytatásban jelent meg, s az utolsó beszélgetés alkalmával, éppen hatvan évvel ezelőtt, Móricz már a könyvnek kiszedett első íveket mutatta meg a tiszaháti földtúró szegény embernek. Joó György, e nagy szeretettel ábrázolt regényhős, aki élete negyvennégy évéből a visszaemlékezés során fiatalkorának emlékezetes, örömteli eseményeit beszélte el elsősorban, szinte tragikomikus figurának hat az ő régi boldog életével, ahogyan a cselédsors nyomorúságos hétköznapjait visszapörgeti emlékezetében. Korabeli, elismerő kritikájában írja Tersánszky Józsi Jenő, hogy ez a regény „tulajdonképpen elrémítő vád… annak megmutatásával, hogy micsoda nyomorultul leszorított életigény is elég volt és elég volna az emberek boldogságához. És mégsem adatik meg a ma nyomorúságában.” A híres regény az Unikornis Kiadónál jelent meg a közelmúltban, A magyar próza klasszikusai sorozat 19. köteteként.
Két Móriczról szóló írást is találtam a Tevan Kiadó újdonságában, melyben Válogatott írások címmel Vajda Endre tanulmányait és könyvismertetéseit gyűjtötte össze, válogatta és szerkesztette többek értő és önzetlen segítségével a régi barát, Lakatos István. Á Baumgarten-díjjal kétszeresen kitüntetett Vajda Endre a magyar esszéirodalom egyik nagy reménysége volt, akik nevezetes egyetemi előadásai mellett kitűnő tanulmányokat írt, rengeteget és nagyon gyorsan fordított sokféle műfajban Shakespeare-től Thomas Mannig a világ- irodalom nagy alkotóitól. Kitűnő kritikákkal vezette be kortársai új műveit, s a kortárs világirodalom jelentős alkotásait a magyar irodalmi életbe. „Az olvasás zsenije” volt, aki írásait folyóiratokban szórta szét, sokszáz versét soha el nem vitte könyvkiadókhoz (füzetekbe másolva őrizték hívei), aki írásaival szinte semmit sem törődött, soha nem korrektúrázott. Azt beszélték róla, hogy huszonötszörös doktor volt, huszonöt kolleginájának mondta tollba bölcsész- doktori értekezését. Lakatos István így idézi fel szavait az irodalomhoz való viszonyáról: „Mit gondolsz, ki az ördögnek írták a világirodalmat, ha nem nekem? Ti költők azt bújjátok mindig, ami előrelendíti munkátokat, amire szükségtek van. Legyen végre egy igazi olvasó is, akit nem tart kordában alkotásai kényszere. Annyi gyönyörűséget szerzett nekem az irodalom, hogy nem akartam mögé képzelni a szenvedést, mely együtt jár létrehozásukkal. Nem írni – ez volt az ára.” Jómagam ámulva olvastam Móricz „Esőleső társaság” című novellájáról a „Miért szép?” antológia számára írt elemzését, megértve Lakatos István lelkesedését, amellyel e szuggesztív személyiség életművének megmentésére vállakozott a tanulmánykötet gondozásával.
Új költő-műfordítót avatott a Cégér Könyvkiadó Bari Károly személyben, akinek A pontos hely címmel jelent meg első műfordításkötete a kortárs külföld költészetből. A verseskönyv költői szépségű fülszövegéből megtudhatja az érdeklődő olvasó, hogy Bari Károly első műfordítása tizennégy évvel ezelőtt jelent meg a Nagyvilág hasábjain, s ez egy lengyel költő versének magyarítása volt. A költő tervezete szép kivitelű költői antológia az azóta eltelt tizennégy esztendő műfordításainak gyűjteménye, „résnyi nyitás egy fénnyel telt szoba ajtaján”, ahová az olvasót Bari Károly bepillantásra invitálja. A válogatás földrajzi értelemben igen tág körű, hiszen mind a négy világtáj költészetéből felvonultat szerzőket, a néhány ismerős mellett sok alig ismertet vagy eddig ismeretlent. Tajvani, indiai, iraki, dél-afrikai, kongói, algériai, chilei, marokkói költőkön kívül a nagy nyugat-európai irodalmak, a francia, német, angol, valamint a lengyel, orosz, svéd, belga, görög, s más, Bari Károly vonzódásait jelző irodalmak alkotói is jelen vannak a kötet lapjain. Szerencsére Bari folytatja azt a nemes hagyományt, hogy amit megtudott a bemutatott szerzők életéről és munkásságáról, azt pár soros összefoglalásokban megosztja az olvasóval is a kötet végén. A műfordító vallomásos soraival ajánlom a versszerető olvasók szíves figyelmébe ezt a kötetet: „Úgy fordítottam mindig, mintha a saját verseimet írtam volna, olyan gonddal, akár eredetiből, akár nyers verziók alapján dolgoztam. A legjobb tehetségem szerint alakítottam és formáltam lelkét és ékességeit minden örökbefogadott versnek, amely tőlem tanult meg magyarul beszélni.”
Újrateremtő művészi alázattal és párját ritkító műgonddal fordította le a klasszikus vietnami irodalom legnagyobb művét, Nguyén Du (1765-1820) Kju regénye avagy a meggyötört lélek sóhaja című verses regényét Simor András, mely a Z-sorozatban látott napvilágot. Valódi újjászületése ez a magyar olvasók számára a műnek, hiszen úgy sikerült a fordítónak egy másik nyelven megszólaltatnia, hogy az olvasó belefeledkező gyönyörűséggel olvassa egy távoli, egzotikus világ rég letűnt századában élt nő tragikus életét, szenvedélyes szerelmének történetét. Kju, az alacsony rangú mandarincsaládból származó leány önfeláldozó módon vállalja a prostituáltsorsot, a szerelmesével való szakítást is, hogy atyját megmentse az adósok börtönéből. A regény alapötletével – melyet egy XVI. századi Ming-kori kínai írónak tulajdonítanak – Nguyén Du egy kínai útja alkalmával ismerkedett meg a szokványos kínai prózaregényt a régi vietnami irodalom sajátos nemzeti műfajába, verses regénybe ültette át. „…a csaknem három és félezer sornyi hosszúságú műben egyidejűleg teremti meg a vietnami szerelmes regényt, és nyújt hihetetlenül realista körképet a kor Vietnamjának egész társadalmáról. A mély lélektani és szociológiai realizmus teszi, hogy a Kju úgyszólván születése óta szinte egyet jelent a vietnamiak számára az irodalommal” – írja a bevezetőjében Szegő László, aki a mű prózai alapfordítását készítette, s hatalmas jegyzetanyaggal egészítette ki, melynek egy része lapalji jegyzetként segíti az olvasót a mű teljesebb megértésében. Simor András a különleges, belső rímes versforma magyarítását is bravúrosan oldotta meg, s a kötetzáró írásban többek között így ír a mű fordításának nehézségeiről és szépségeiről: „A Kju regényének 3254 sorát fordítva talán tízezer sort is leírtam, amíg rátaláltam az itt közreadottakra. Nguyén Du utolsó két sorát idézve bízom abban, hogy »ezen együvé hányt szavak / némi örömet nyújtanak talán« – magyarul is.” „A kötetet, költői életműve egyedül hiteles hagyatéka gyanánt 1990-ben Székely János állította össze.” E sorok állnak a Semmi-soha című verseskötet élén, mely három évig várakozott a bukaresti Kriterion Könyvkiadóban, míg végre úgy alakultak a kiadás anyagi körülményei, hogy 1994-ben az olvasók kezébe kerülhetett az ötszáz oldalas kötet. Ám a költő maga már nem vehette kézbe, mert 1992 nyarán, hatvanhárom éves korában elhunyt. ”Ez a könyv válogatót verseimet tartalmazza: mindazt, amint 1948 óta írtam – és magaménak vallók ma is.” – írja versei elé. A romániai magyar költő, író, színműíró művei az utóbbi két évtizedben váltak ismertebbé a magyarországi olvasóközönség előtt, elsősorban regénye „A nyugati hadtest”, s színházakban és televízióban is bemutatót drámái nyomán. Verseiben nem a verset, hanem a gondolatot tartotta fontosnak, mert szerinte a meztelen gondolatnak ebben a században immár semmi esélye. A fájdalom, az egyéni és a közös magány, a vesztesek költője volt, aki költői életművét úgy válogatta teljes értékűvé, hogy szembe tudott nézni költői és emberi önmagával, s volt ereje e „költői korpuszból” nemcsak az ifjúkori ujjgyakorlatokat meg a gyengén sikerülteket kirostálni, hanem a megrendelésre írottakat is, amelyeket sohasem érzett magáénak. Megrendítő sorokat ír erről: »Publikáltam én végül olyan verseket is, amelyekkel sohasem értettem egyet. Volt például életemben egy gyötrelmes időszak, amikor egyetlen célom lehetett: kimenteni a börtönből édesapámat. Ennek érdekében (és ezt követőleg) bármit elkövettem, elismertem, megírtam… csakugyan visszakaptam apámat.” A magyar irodalom kimagasló szellemi teljesítményével találkozhat az értő olvasó Székely János verseiben, s az utókor szigorú végrendeletével is szembesülhet: „Én alulírott Székely János, / Sebzetten és halálra szántan, / Állítólagos szellemi / Képességeim birtokában /Úgy rendelkezem, hogy amíg / Utcák, terek és városok / Egyáltalán és bárhol a világon / Gazemberekről vannak elnevezve: / Énrólam utcát ne nevezzenek el./ … Míg világtörvény marad a hazugság / Embernek lesz ember fölött hatalma; / Míg leírják, hogy most már minden jól van / Miközben minden tönkremegy; / Míg érvényes a Hamlet monológja, / Amíg üvölt a falkaszellem, és / Hóhéraiknak áldoznak a népek; / Szóval amíg olyan a világ / Amilyennek ma ismerem: / Énrólam utcát ne nevezzenek el, / Énnekem szobrot ne állítsanak.”
(emmi)
