GÖRBE TÜKÖR


SOÓS ZOLTÁN

Bökversnaplómból

Részletek

1985. JÚLIUS 6. SZOMBAT

Itt állok ötvenévesen
gyerekem kinőtt cipőjében,
sírig becsapva – s azt lesem,
mint foszlik szét rejtelmesen
kamasz-álmom: a Marxi Éden.

1986. DECEMBER 31. SZERDA

Véres közgazdász pogromokkal
rémisztenek álmaid! Okkal,
hogy orcád bánatban fürösszed;
míg cicomás országod régen
nyugati bankok farzsebében
szagolja a büdösset!

1991. DECEMBER 6. PÉNTEK
(Üzenet)

Óh, ti, kik a KISZ már puha (sőt: fonnyadt)
emlőin nőttetek fel, minapi
„rajongóim”, a francba, merre jártok?
A mucsai sakál-kapitalizmus
mely pástjain gyümölcsöztetitek
marxizmusunk valaha KISZ-szerűvé
magyarított lózungjait?…
                                        HOGYAN?
Azt üzenitek, jobb, ha kussolok
s nem fingok bele lépten-nyomon rózsás
demokráciánk púderébe, mert
nem eltiltás lesz – mint rég – a jutalmam:
bézbólütős fiúk (fiaitok?)
vernek egykedvűn nyomorékká! Hűha!
Betojtam! Hiszen megtehetitek!
Elnökök vagytok, bankigazgatók,
spekulánsok, sunyi menedzserek.
(Az aranykezű lakatos fater
úri löncsökön bankárivadékká
avanzsál süket dumátokban, s lám, lám,
szabódó, szerény, fájós derekú
muterotok meg grófleányként kezdte
mártíromságát a múltban…)
                                             URAK!
Óhajotok parancs számomra! (Így
szolid szándékom is valóra válhat.)
Balga álmom – ha befogom a szám –:
tán kapok helyet birodalmatokban.
Egy szerény állást. Húsz könyvvel mögöttem:
lehetnék kevély kézbesítő, néma
bizalmi altiszt, alázatos portás,
vén kifutófiú, mogorva fűtő,
s talán – óh, kímélj szédítő magasság! –
Istenem! Atyám!:
                           Biztonsági őr!

1992. FEBRUÁR 17. HÉTFŐ

Fura dolog a kisebbségi érzés.
– A harcias főfejsze addig-addig
magyarázza, hogy őt mucsainak
tartja a bűnös sajtó, míg a végén
TÉNYLEG MUCSAI lesz szegény feje.

1992. MÁRCIUS 15. VASÁRNAP

Óh, „SZABADSÁG” szó sikamlós
sikered akaszd meg!
Oly szapora lettél, mint a
suhancnál a „bazdmeg”!
Ha kell, ha nem, téged hadar
az újmódi „káder”;
„MAGYAR!” s „SZABAD!” bőgi: s lángész
lesz a pitiáner.
„KENYÉR” helyett váltig csak a
„SZABAD” szót habogja,
s szabad polgár szabadon jut
szabad koldusbotra!

1992. ÁPRILIS 4. SZOMBAT

Győzelmes ujjongás kergetőzik
szemükben a pokoli rettegéssel,
hogy feldörög a szózat:
                                    „Uraim!
Pünkösd elmúlt! A királyi palástot,
koronát és minden más cugehört
beszolgáltatni szíveskedjenek
s készüljenek az elszámoltatásra!”

1992. MÁJUS 11. HÉTFŐ

Igen. Jól látod: „BIZTONSÁGI ŐR”.
(S kifutó, portás, szolga – ami köll
e buliban)
                  Hé! Elállt a szavad?
Csak jelenlétem adtam el, barátom.
Elvem, humorom, szellemem: SZABAD!

1993. SZEPTEMBER 9. CSÜTÖRTÖK
(Kiáltás)

Kiárúsított jövőnkért, davaj-
-gitár
terelte s „málenkij robotban”
kifosott lelkű apámért, rohadt
„ZSÁKUTCÁTOKBAN” elkúrt-elszelelt
ifjúságomért, hitemért,
                                    – URAK! –
az orvul leszúrt állampárti-dög
kótyavetyére tálalt teteméből
nekem is jár egy penészes karaj!

1993. OKTÓBER 10. VASÁRNAP
(124/1993./IX. 22. sz. kormányrendelet)

Hát ezek már a csúzlitól is félnek,
s szalonnázómat rettegik?!
                                        Profán
főnökeik szét is kürtölték! Szégyen!
Ha zsaru lennék: égne a pofám!

1993. DECEMBER 10. SZOMBAT

Becsület? Hűség? Közjóért csatázni?
Ma röhögtető lelki adomány.
A Hős hetente cserél hitet, eszmét.
S csak egy a jelszó: „MENNYI A DOHÁNY?”

1994. MÁRCIUS 12. SZOMBAT

Uram! Pusztítsd el álszentjeidet!
Az örök-éber rohadékokat, kik
egy meztelen csöcs látványára menten
hisztériázni kezdenek s keresztény
óbégatással üldözőbe vesznek,
hóhért visítnak, feljelentenek!
– Aztán otthonuk rejtekében: ocsmány,
dagadtra hízott kutyájukkal tosznak,
s fajtalanságra kényszerítik – HALLOD?! –
saját, kiskorú csemetéiket!

1994. MÁRCIUS 11. PÉNTEK

Kiengedték ama göthös,
magyarkodó, mocskos szájú,
vén szellemet a palackból.
(Kiengedték?: Egy nagy frászt!
                                             Ki-
piszkálták! Kiimádkozták!
Kecsegtetve-kábítva ki-
könyörögték-csalták!
                                S most, hogy
szétnézett a trottyos vénség
s látja, hogy itt mindent szabad:
tombolni kezd, handabanda
minden perce, átkoz, rémít!
Amerre jár: okádtató
penész-bűz, molyirtó-felhő
követi az agg húgyost, s kit
dögszaga megcsapott – sírva
szégyellt, hogy magyar ember!
– Száll a szellem, szennyez, fertőz!
Hatalomra törne máris!
Sápítozik a baloldal!
Hápog a sok liberális!

1994. ÁPRILIS 4. HÉTFŐ
(Kriminális)

Vígan vagyok,
nem búsulok:
ölik egymást
a burzsujok!

VISSZA

FIATALOK


TABÁK MIKLÓS PÉTER

Jelen

Lógok a meggyfaágon
pirosán és savanyún
és azon töröm a fejem
miként fogok földet érni
nem pedig azon
milyen jó is itt nekem

A rossz döntés

Voltam már szerelmes és
rettegtem a végétől.
Most szerelmes lehetek,
de nem tudom, akarok-e,
mert e lányt örökké
szeretni kívánom.

kesergés

kint hagytam valakit a hómezőn
most sír és arcára fagy a könny
keserves dolog ha az ember nem tud sírni

lent hagytam valakit a játszótéren
most vágyakozik egy labda után
keserves dolog ha az ember tudjá hiába vágyakozik

ott hagytam valakit a torta mellett
most próbálja elfújni mind a tíz gyertyát
keserves dolog ha az embert eléri a közöny

fent hagytam valakit a felhők dunyhájában
aki a felnőtteket valamiért mindig csodálta
keserves dolog ha az ember a világban csalódik

Legszebb éveim

Legszebb éveimben járok,
mondják, akik már túl vannak rajta.
Tehát ezek a legszebb éveim.
Jó lesz nem elfelejteni őket!



VISSZA

BECHER ZITA

Valaki van…

Valaki van a csönd mögött.
Fehér ruhába öltözött.
Némán ülök az ágyamon,
kezeit érzem vállamon.

Nem látom őt, de létezik,
illata nyomja lelkemet.
Minden órában vétkezik:
Megöl, megsirat, eltemet.

Két kutya

Két kutya ballag a téren,
csendben lépked az este.
Süllyed az éji magány,
két kutyaarc halovány.

VISSZA

SIMOR ÁGNES

Egyszerű

Nemlétezik-ember
sosincs-almát harapott,
nemvolt-székre ült,
és eltűnt a semmibe.

Picit fáj

Picit fáj, ha messze tűnsz,
de ha akarsz, elrepülsz.
Nem lesem majd arcodat,
elbújok hajam alatt.

Elalvás előtt

Az ing fel-le mozog, a hátnak nekidől a szék,
a lábam alatt alszik az asztal,
a toll viszi a kezemet ide-oda, ide-oda, ide.
Minden lassú és nyugodt, nem látok semmit és csukva a szám,
az előbb sírtam, de már nem teszem.
Az anyukám beszél hozzám,
valamit mondott, írjam a leckét,
horror storyt kell írnom angolul,
ez fáj nekem és el is felejtem,
minden csukott és lassú és nyugodt.

VISSZA

KOSZORÚ


Három mártír költő

Költészetünk jelentős vonulatát jelzik Pásztor Béla (1908-1943), Salamon Ernő (1912-1943) és a két világháború közötti publicisztika óriásának, Bálint Györgynek (1906-1943) versei. Pásztor Bélát pél­dául Weöres Sándor nevezte nemzedéke „legszövevényesebb képzeletű” költőjének. Az erdélyi Salamon Ernő munkásversei József Attila szegényember-verseivel együtt említendőek. A mártír költőkre nem kell sajnálkozó együttérzéssel emlékeznünk, művük nem töredék, „torzóik aránya kibomlik” az időben.

SALAMON ERNŐ

Didergető

Amit eddig dideregtem,
legyen, hogy magamnak tettem,
de most váltsunk életet,
már eztán te dideregj!
Dideregj!

Új toronyló fellegekkor,
váljál kékre novemberkor!
Bár a napszámos öreg,
próbálj lenni öregebb!
Dideregj!

Ha fázott a napszámosné,
te állj most helyébe mosni!
Egyingében gyertyás kölyke.
Ünneped legyen a böjtje!
Dideregj!

Amíg mondom ez dalomat,
fújjon a szél, mint a vonat,
ha már ilyen uram vagy,
tiszta feketére fagyj!
Dideregj!

De igen ki vagy dagadva,
ráfújok a nagy hasadra,
fogom óraláncodat,
akár hámistrángomat!
Dideregj!

Beadlak utcakölyöknek,
leszek anyád, kikergetlek,
fuss utána, jól kodulj,
nem vagy te nagyságos úr!
Dideregj!

Beadlak öregasszonynak,
aki nem a tűznél szunnyad,
kendője az ószeren
adósságba elmegyen!
Dideregj!

Betérítlek egy barakkba,
kiültetlek az ablakba,
fogvacogtató táti!
Az lesz ám a muskátli!
Dideregj!

Súgták ezt a didergetőt
haláli vak napok,
didergető, didergető,
kékülj, ha hallgatod!
Dideregj!

            1941

VISSZA

BÁLINT GYÖRGY

A költő

Huszonhárom éves vagyok,
Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint Kovács úr,
Már erősen kopaszodom;
Nem tudok autót vezetni, golfozni,
Bridgezni és charlestonozni,
Társadalmi hitvallásomat, hogy tudniillik:
Mindenkinek joga van ebédelni,
Általában elavultnak és nevetségesnek tartják,
És nincs szerencsém a nőknél;
Egyszer megkérdeztek, hogy a lila
Vagy a szürke nyakkendőviselet híve vagyok-e
És minthogy nem tudtam felelni:
Azóta többen igen ostobának tartanak,
Különösen amióta az is kiderült,
Hogy nincs kedvenc autómárkám;
Egyebekben teljesen úgy élek, mint Kovács úr,
Illendőségből tagja vagyok az egyik régóta fennálló
Hit-remény-szeretet kereskedelmi részvénytársaságnak,
De még eddig nem kaptam semmi osztalékot;
Tagja vagyok az Európai Kultúr-Egyesületnek is,
Amely többször napjában arról biztosít,
Hogy mennyivel boldogabb vagyok én,
Mint ősöm, a barlanglakó;
Van tisztességes polgári foglalkozásom,
Szívből örülök az óceánrepülők
Szerencsés partraérkezésének,
Kezet is csókolok rendszerint a hölgyeknek
És szabályos időközökben,
Hivatalból fennhangon tisztelem az összes tekintélyeket.
És nagyon kérek mindenkit, bocsássák meg nekem,
Hogy elmosódott, gomolygó hajnali félálmaimban
Gyötrődő, dühös és lemondó negyedórákon át
Ragyogó színekre gondolok,
Szabad nagy lélekzetre,
Életre, az én életemre, örömre,
Új szédítő városokra, díjmentes szerelemre
És sok más ilyenre;
Bocsássák ezt meg nekem, Kovács úr és mind a többiek,
Bocsássák meg ezeket az önkínzó negyedórákat:
Hiszen huszonhárom éves vagyok
És egyszer meg fogok halni.

VISSZA

PÁSZTOR BÉLA

Jobbágy uccai éj

Jő az éj és minden falra
Sötét plakátját ragasztja:
„lm, közhírré tétetik:
Uralkodom reggelig!”

És a házak félrecsapják
Fejükön a zsindelysapkát.
Szuvas lépcsőn jönnek fel
A pincék nagy teknőkkel.

A kapukból az anyókák
Behúzódnak. Döng a lóláb.
Nem űl kinn már senki, csak
A bólongó krumpliszag.

Elalszik a szatócs menten.
S szól: „Áraim felemeltem.”
Mint boltajtó csilingel –
Nagy hordót tölt heringgel.

Nem facér már a címfestő.
Kövér angyalokat fest ő
Magas templomfalakra,
Cingár létra alatta.

Az asztalos végignyúlva
Nyög, hogy fia őt gyalulja.
Görcsös deszka teste csak.
Az eszterga belekap.

A szövőnő szertefeslik,
„Száz vég vásznat szőttem estig.
Kérd meg kezem, nagykövet,
Hogy ne igyák lúgkövet!”

A szél üres lámpát lóbál.
Futva jő a házaló már,
De későn, a vak setét
Rég ellopta gyermekét.

Ágyra jár a hableány is
A ligetből. Mint az árvíz
Csapzik, zúg, locsog a csend:
„Gyöngybarlang vár odalent.”

És a sarkon lejtve mennek
A rossz lányok s énekelnek:
„Hajós, köss ki!” – dalolnak.
„Indiába mész holnap.”

A tűzköves sir: „Öngyújtóm
Vegyétek meg, vagy felgyújtom
Szirakuzát és Pestet.”
Hosszú kékes szikrát vet.

Zeng a gyérvilágú kocsma:
„Zsíros palikat falok ma.
Zsebest, zsugást szeretek
S vastagláncu kupecet.”

Bemennék, de nincsen pénzem.
Leskődöm az ajtórésen.
Hold jár benn, mint halavány,
Vézna virágáruslány.

Velem szemközt fut egy árnyék.
Gazdája nyög: „Árnyam, várj még!
Kőrakásba botlottam.
Kés reszket a hátamban.”

Nagymessziről rendőrsíp szól.
Patkány bú elő a sípból.
Elaludt a razzia
Egy fekete moziba.

VISSZA



VISSZA

KÉPZŐMŰVÉSZET


RABINOVSZKY MÁRIUSZ

Derkovits

Derkovits élete immár legendássá vált. Miért kellett nyomorban meghalnia? Valóban nem akadt egyetlen nyitott szemű és tárt szívű ember, aki meg­menthette volna az életnek? Hallani itt- ott, hogy Derkovits a valóságban a saját túlzott, szinte beteges önérzetének ál­dozata lett, mivel lehetetlenné tette, hogy barátai, tisztelői segítsenek rajta. Képeitől nem akart megválni, csak olyan magas áron, amire nem akadha­tott vásárló. Ha pénze volt, szétfolyt a keze között. Nem volt érzéke a realitás iránt, mondják.

Mi igaz ebben? Hogy Derkovitsot megértsük, tudnunk kell: szocialista hi­tét komolyan vette. Olyan komolyan, hogy feltette rá életét. Ha még tíz évig él, nem kétséges, hogy fegyverrel a ke­zében a partizánok közé áll. Nem akarta s nem is tudta volna kettéosztani önma­gában az „embert” és a „művészt”. Em­ber voltához tartozott világnézete és művész volta, a kettő teljes, töretlen egységben. A marxizmus mélységes bi­zalmatlanságot ébresztett benne a pol­gárral szemben. Még akkor is, ha az segítőkész barátként jelent meg a szí­nen. Gyanakvása nem a személynek szólt, hanem a polgárember polgár vol­tának, ami – Derkovits hite szerint – letörölhetetlenül rajta tapadt a tőkés rend minden képviselőjén. Ezért nem adta el szívesen képeit a polgári életfor­mát élő embernek, csak végszükség ese­tén, s akkor is csak nagy áron. Örült, ha áraival elriasztott valakit a vásárlástól. Nem akarta, hogy művészetén nyerész­kedjenek, vagy akárki pénzes ember túl olcsón jusson ahhoz a műhöz, amit a proletárok számára festett.

Egész élete s művészete tiltakozás volt a társadalmi rend ellen, amelyben élni kényszerült. Ezért nem is titkolta a szegénységét, hanem úgy viselte, mint a legszentebb pártjelvényt. Amíg a proletariátus sorsa az elnyomottság és a nyomor volt, úgy érezte, neki ott a helye az elnyomottak s nyomorgók között, de nemcsak rokonszenvével, ha­nem a teljes valóságban.

*

Hogy mekkora volt az áldozat, amit osztályáért hozott, azt csak magán az élete művén mérhetjük fel.

Tízévi tanulás után, 1928 körül, kö­vetkezett be művészetében a döntő for­dulat. Amit azelőtt alkotott, jelentősé­gében meg sem közelíti az utolsó hat év alkotását. Ennek az utolsó hat évnek műve oly egyéni, oly jellegzetes sajátja Derkovitsnak, hogy a régebbi, idegen hatások feldolgozásán alapuló művé­szetével csak külsőségekben függ össze. Kernstok, Iványi-Grünwald és bizonyos mértékig Rippl-Rónai, a német ex­presszionisták és Marc Chagall mint források, elegendőek az első tíz év java képeinek megmagyarázására. De ha élete végén vissza is nyúlt a szecesszió­hoz, és sokat is tanult a kínaiaktól, mégis oly jó útra lépett, amelyen nem volt elődje.

Ha nem fest mást, mint az Anyát (1934-ben), ez egyedül elég lenne, hogy a legnagyobbjaink közé sorozzuk. Benne az egész Derkovits: a hitvallás, a tüntetés s a festői nyelv. Egy prole­tárasszony feje tölti ki a képsíkot, két­szeres életnagyságban. A fejet félig eltakarja a gyermek alakja. S ebből a hatalmas, paraszti arcból gyengédség árad, duzzadón, mint egy édes gyü­mölcs. Az anya, íme, mondái hőssé nö­vekedik, proletáristennővé, mint József Attila mosónő anyja. Hatszáz év óta nem festettek anyát ily óriásnak s egy­ben ily meghittnek.

S a kép színei? A legszebb rózsaszín, amit elképzelni lehet: innen az égő pi­roson, túl a halvány rózsáson. Kevés világosbarna és szürke s pár elenyésző sárga és ezüst folt érleli a virulását. Domborúságból csak annyit ad, hogy a forma nagyságát emelje, rajzból csak annyit, hogy kihámozza a jellemző ele­venséget. […]

*

A mű teljességéhez persze hozzátartozót a tágy, a téma. Pár csendéletén kí­vül az utolsó korszak úgyszólván min­den képe politikailag is programatikus. A tudatos gondolatjáték, a mozgalmi meghatározottság képei művészi hatá­sát emeli, ahelyett hogy zavarná. S ez pusztán a művészi ösztön biztonságán múlik. (Jaj az utánzóknak!) Mert ami­kor a mély erkölcsi indulat ugyanoly mély művészi élménnyel azonos tőből szakad ki, akkor szívódik fel a tárgy, a téma (még a „novella” is) az ábrázolás osztatlan egységében.

A Nemzedékek festőjének hódolata Marx előtt azért oly teljes és zavartalan, mert hibátlanul festői. Mert a vörös fe­delű könyv vöröse színkompozíció szempontjából éppoly nélkülözhetetlen a kép egészében, mint a könyv formája a rajz ritmusában. Marx arcképe csak épp annyira halvány és egy árnyalattal sem erőteljesebb, mint amit a kép cse­kély mélységhatása és a laza festésmo­dor igényel. A kép még a l’art pour Vart – az önmagáért való művészet – szem­szögéből is hibátlan. Ezért nem teher­tétele a tárgyi elem, hanem a hatást emelő tényező.

(Egy kép témája akkor válik a mű kárára, ha kirikolt belőle. Minél hang- súlyozottabb egy kép vallási, politikai vagy költői tárgya, annál nehezebb fel­adat elé állítja a művészt. Mert a festői tartalmában, festői értékeiben gyenge kép gyengesége még kirívóbbá lesz, ha a tárgy igényteljes. Nagy művész ecsete alatt a közhely is élménnyé, meglepő újdonsággá válhatik. Mert a köztudo­mású témának a művészi előadások kü­lönleges értéke új életet ad. Ezen mú­lik, éppen ezen a Derkovits-képek po­litikai hatásának titka.)

*

Derkovits életműve a maga egészében töredék maradt. Az utolsó évek képei mintegy előtanulmányok soha meg nem festett hatalmas freskók számára. A Szövőmunkások, a Hídépítők, a Hajóko­vács kiegészítés után kívánkoznak, és monumentális környezetet igényelnek. Derkovits öröksége éppoly nagy kincs, amily súlyos elkötelezettség az utódok számára. A zsenik vívmányait a követ­kező nemzedék rendszerint felparcel­lázza. Derkovits azonban olyan kezde­ményező, aki kongeniális folytatóra és betetőzőre vár.

1948

VISSZA

ABLAK


BARANYI FERENC

Gianni Toti

A legismertebb olasz költők közé tarto­zik, mondhatnám úgy is: ő már világ- irodalom. Rómában született 1924-ben. Partizánként küzdött a német megszállók ellen, majd a háború után újságírónak szegődött. A hatvanas évek elején tűnt fel Il tempo libero (A szabad idő) című szociológiai munkájával és Che c’é di nuovo? (Mi újság?) című ver­seskötetével. Azóta rengeteg költői mű­ve, tanulmánya és publicisztikája látott napvilágot. A nyugat-európai baloldali írók egyik vezéralakja, irodalmunk leg­főbb itáliai tolmácsolója; Ady, József Attila, Radnóti Miklós és a kortárs ma­gyar költők verseit leginkább általa is­merte meg az olasz olvasóközönség. Kísérletező költő, ő találta fel a „video-poesiát”.

Három versét közöljük. Mivel József Attila születésének most, április 11-én ünnepeljük 90. évfordulóját, közread­juk azt a híres szonettet is, amelyet Toti róla írt.

VISSZA

GIANNI TOTI

A város

A város rám lehel s kinyújtja végtől
nehéz kő-testét dombok puffos ágyán,
pucér karját a folyón túlra tárván
mindent ölel határsértőn, mohón;

hátrálok füstnehéz lehelletétől,
ijesztő álmai ipar-sivárak,
plakátjai űznek s elémbe vágnak –
tőle futok s belé kell botlanom.

Érzelmélkedés

paripát nyerítésből
korbácsot suhogásból
szekeret kerekéről
ismerni meg
minta puskát a tusról
a pisztolyt ravaszáról
a halántékot frissen lőtt sebéről
ismerni meg

s a költőt a halálról

Mondják – mondjuk

                    Részlet egy József Attilához kiáltó ciklusból

Megleltük, Attila, a régi pengét,
mit karmai közt őrzött meg halálod,
csak halk beszédek s hangos hallgatások
káprázzák, amit műved vetített szét,

de érezzük a szót, ahogy üzennéd:
a tollhegyen s a nyelvhegyen forog ma
és rimátkozni hív, halkan kioldva
ismerész emlékű agyatkozásod,

hogy késedelmes jövőnk meg ne ossza
a tollkés és a kés-toll igazát, mert
ott zsiralmas az észnyi űr nagy odva,

ahol tanyát a toll is antennán ver
s mit sem tudat. Te végleges, talán jobb
nem válaszolnod, míg időnk nem áll fel.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

VISSZA



VISSZA

MEGMENTETT OLDALAK


LUKÁCS GYÖRGY

Szükséges-e, lehetséges-e az irodalmi kritika?

Egy moszkvai felszólalás 1940-ben

Lukács György születésének 110. évfordulójára közöljük mindeddig nem publikált felszólalását egy irodalmi vitán, amelyet 1940. október 28-án és 30-án rendeztek Moszkvában, az írószövetség német szek­ciójában. (A vita német nyelvű jegyzőkönyvét az Irodalmi és Művészeti Archívum őrzi.) Az ülés napirendjén Gábor Andornak Willi Bredel Dein unbekannter Bruder (Ismeretlen testvéred) című 1937-ben megjelent regényéről szóló egyidejű kritikája szerepelt, amelynek köz­lését a német emigráció lapjaiban a pártvezetés megakadályozta. (Gá­bor Andort Dimitrov közbelépése mentette meg ekkoriban a letartóz­tatástól.) A szöveg egyébként oroszul a Lityeraturnij Krityikben és magyarul az Új Hangban megjelent. A regény a Komintem VII. Kongresszusa után íródott s tárgya a náci Németországban illegali­tásban tevékenykedő párttagok küzdelme volt. Gábor Andor Bredel regényét amiatt marasztalta el, hogy a szerző csak felületesen érvé­nyesítette művében a népfront szellemiségét, és nem ítélte el művészileg hitelesen és mélyen a mozgalomban jelenvolt szektarianizmust. A vi­taest rendkívül szenvedélyesen, személyeskedésektől sem mentesen zaj­lott, lényegében a zsdánovi kultúrpolitika által még mindig éltetett proletkultos-rappista szemléletet képviselő írók és a „realizmus diadala” elmélet jegyében a, dogmatikus szemléletet oldani kívánó írástudók között. Mint ismeretes, ez a széleskörű sajtóküzdelem 1940-ben a Lukács-Lifsic vonalat képviselő Lityeraturnij Krityik megszünteté­sével ért véget. Az intézkedő instanciát nem tévesztette meg a Lukács felszólalásában is túlhangsúlyozott „pártos terminológia”. Az itt idézett vitaülés és Lukács alábbi felszólalása ebben a kontextusban helyezkedett el.

Illés László

Nem egyszer kifejeztem már kétségei­met afelől, hogy lehetséges-e nálunk egyáltalán a kritika; s most végighall­gatván a felszólalásokat ezen a vitán, még szkeptikusabb vagyok, mint vala­ha. Ezért részemről elhatároztam, hogy a jövőben kizárólag irodalomtörténeti problémákkal fogok foglalkozni. Elha­tározásomat egy apró példával illuszt­rálom: Balázs Béla elvtárs Gábor An­dornak illojalitást vet a szemére, mivel ő Bredelnek egy régebbi művét tárgyal­ja anélkül, hogy annak későbbi teljesít­ményét is figyelembe venné. (Nota bene: Gábor a kritikát közvetlenül a regény megjelenése után írta.) Gondolom, nem kapok ugyanilyen szemrehányást, ha Goethét tárgyalva anélkül elemzem a Götz von Berlichingént, hogy figyelem­be venném az Iphigeniát. Sok szó esett itt a légkörről. Az a benyomásom, ná­lunk nagyon sűrű mostanában a leve­gő; mindez a Deutsche Zentral-Zeitung legrosszabb időszakára emlékeztet. Ilyen reminiszcenciák Hugó Huppert esetében nem lepnek meg, de beval­lom, Alfréd Kurellát hallgatva megren­dültem. Az a módszer, ahogy Gábor kritikájának első sorait Kurella rágal­mazó módon az ellenkezőjére forgatta ki, Richelieu bíboros harci módszereire emlékeztet engem, aki egyszer kijelen­tette: „Mutassatok nekem tetszés sze­rinti néhány sort egy tetszés szerinti írásműben, és én abban fogok olyasmit találni, amiért a szerző hóhérkézre ke­rül”. Márpedig amíg nálunk ilyen lég­kör uralkodik, amíg az „éberség” álar­cában ily módon lehet büntetlenül ki­csavarni a dolgok értelmét, addig nincs tere a kritikának. Wangenheim a konk­rét körülményekre hivatkozik, amelyek e kritika káros voltát előidézték. Csak­hogy mindig és mindenütt vannak „konkrét körülmények”, ezek miatt a nemtetsző kritikát minden esetben kár­tékonynak lehet minősíteni.

Kurella utalása Dobroljubovra olyas­mi, mint amit Ausztriában „retour-hintó”-nak neveznek. Az irodalom és az ábrázolt élet szembeállítására való hi­vatkozás egyszerűen téves. Mert hon­nan is veszi Gábor kritikájában az idé­zeteket? Természetesen nevetséges len­ne, ha a kritikus egy lírai regényben ábrázolt szubjektív lelkivilág esetében hirtelen Dimitrov vagy Pieck elvtárs be­szédeiből idézne. Csakhogy Bredel ma­ga is elismerte regénye „népfront- happy-end”-jének hamisságát. S ebben igaza van, de ezzel egyúttal aláhúzza a kritikus jogát arra, hogy az bírálja a regény befejezését – ahol is két kom­munista beszélget a mozgalomnak a Komintern VII. világkongresszusa nyo­mán bekövetkező fellendüléséről –, s felvesse a kérdést: vajon a Bredel által felvázolt út belső költői szükségszerű­séggel vezet-e el ehhez a végkifejlet­hez? A Gábor által idézett beszédek ép­pen hogy az ellenkezőjét bizonyítják: ha a német valóság olyan lett volna, amilyennek Bredel ábrázolja, a mozgal­mi munkában elegendő lett volna némi javítás, kiigazítás, nem pedig az a for­dulat, amelyről a Dimitrovtól és Pieck-től kölcsönzött citátumok szólnak. Ezek az idézetek az életre vonatkoznak, ép­pen azt mutatják meg: milyen távolság van a valóságos élet és annak helytelen ábrázolása között. Igaz, Bredel elvtárs csupán egyetlen gyárat ábrázol. De a költői alakítás törvényei szükségszerű­en előidézik, hogy az olvasó ebben a gyárban a németországi üzemi élet lé­nyegre redukált, koncentrált és tipikus képét fedezze fel.

Bredel most azt mondja, hogy a szektásság ábrázolása nem volt lehetsé­ges, mert ebben az esetben fel kellett volna fednie a konspirativ szektásság végzetes következményeit. Ez az érvelés azt mutatja, hogy Bredel elvtárs még ma is túl szűkösen fogja fel a szektásságot. A káros következmények áthatot­ták a politikai tevékenység egész terü­letét, s nagyon is lehetséges lett volna ezt a hatást olyan pregnáns példákon megmutatni, amelyek a spicliveszélyt nem közvetlen következményeiben mu­tatták volna meg. Gábor Andor helye­sen állapította meg, hogy a konspiráció technikai körülményei elfedik Bredel regényének politikai tartalmait. És egyáltalán nem igaz, hogy ennek így is kell lennie. Gondoljunk csak Gorkij Anyájára, ahol az illegalitás és a konspirációs technika csupán egy halkan és finoman érzékeltetett hátteret képez­nek a legsúlyosabb emberi és politikai problémák széles körű és mély ábrázo­lásához. A konspirativ technika ilyen alakítását, a forma eluralkodását a tar- talmiságon a Bredel ábrázolta hamis arányokban nem egyszerűen az illega­litás témája, hanem Bredel saját szűkös kérdésfelvetése is fokozza. Ezért van az, hogy az Ismeretlen testvéredről szóló re­gény nem az elnyomottak és kizsákmá­nyoltak láthatatlan barátjáról, segítőtársáról és vezetőjéről szól. Hogy a kons­piráció formája mennyire eluralkodik a tartalmon, azt szemléletesen mutatja a Renate-Fürbringer epizód technikai jellegű romantikája. Ez a mozzanat az illegalitás szempontjából is teljesen ér­telmetlen, hiszen Renate veszélyt elői­déző jelenléte a konferencián a tárgy szempontjából teljesen felesleges. Fürb- ringer az összekötővel mindent szemé­lyesen közölhetett volna.

Íróilag a regény harmadik része, a kommunista funkcionárius hősies helytállásának ábrázolása a legsikere­sebb. Érdemes közelebbről megvizsgál­ni, miért sikerült jobban ez a rész. Egy­szerűen azért, mivel Bredel elvtárs itt Arnold személyiségét minden írói be­avatkozás nélkül, önállóan hagyja cse­lekedni. A hős elképzelése és annak megvalósítása nem a megszokott sablon szerint történik, hanem azt mutatja meg, hogy egy bizonyos kommunista egy meghatározott helyzetben mikép­pen teljesíti saját személyes módján pártkötelességét. A korábbi fejezetek­ben Arnold egyszerűen absztrakt funk­cionáriusként viselkedett, még Renate ágyában is.

Ezért nincs igaza Adam Scharrernek, amikor úgy véli, hogy a funkcionárius alakját a családi, a privát élet szférájá­ban kellett volna ábrázolni. Az csupán a későpolgári irodalmárok képzelme, hogy az ember hivatásbeli tevékenysége és élete túl elvont ahhoz, hogy valóban költői ábrázolás tárgya lehessen. Hogy ez csupán előítélet, azt a legvilágosab­ban Kutuzov példáján láthatjuk Tolsz­toj Háború és békéjében. Kutuzov alakja felejthetetlenül egyéni, noha mit sem tudunk arról, van-e családja avagy nincs stb. Úgy kapjuk egy teljes és mé­lyen megragadott személyiség képét, amiképpen betölti hivatását.

Itt térek rá arra, amiben Gábor kri­tikájával egyáltalán nem értek egyet. Amikor megállapítja, hogy egy vezető funkcionárius az illegalitásban, techni­kailag izolált helyzete miatt nem válhat epikus cselekmény hordozójává, akkor a cselekményt nagyon is külsőleges mó­don fogja fel. Goncsarov Oblomovja sem cselekszik a szó külsőleges értel­mében, és a regény mégis telve van érdekes, izgalmas cselekvéssel.

A kommunista funkcionárius mint pozitív hős alakja megformálásának ne­hézségei – amelyről a vitában ismétel­ten szó esett – egészen máshol rejlenek. A valóságos ok íróink marxista-leninista kultúrájának hiányosságaiban rejlik. Egy funkcionárius valóságos eleven alakként csak akkor jelenhet meg előt­tünk, ha a cselekvés összes benső indí­tékait pontosan ismerjük. Ezek közt az első helyen áll a marxizmus-leninizmus. Tapasztalataink pedig azt mutat­ják, hogy minden ember nagyon is sze­mélyes módon sajátítja el a világnéze­tet, és ugyanolyan személyes módon al­kalmazza azt. Próbáljuk csak ki: adjuk ugyanazokat a téziseket egy bizonyos számú elvtárs kezébe egy-egy előadás céljára. Tegyük fel, hogy valamennyien százszázalékosan és lelkesen egyetér­tenek ezekkel a tézisekkel, s az ered­mény? – annyiféle beszédet kapunk, ahány előadót meghallgatunk. S ha közvetlen cselekvésről van szó – a moz­galmi-szervezeti kérdések is idetartoz­nak – ez esetben a különbségek még nagyobbak lesznek. Ahhoz azonban, hogy egy ember benső életének szemé­lyes részeként létező világnézetet ábrá­zolni tudja, ehhez az írónak a saját Marxát és Leninjét oly intim és benső­séges módon kell ismernie, mint ahogy például Goethe ismerte Spinozáját. An­dersen Nexő, amikor a Hódító Pellét ír­ta, még tele volt mindenféle szociálde­mokrata előítélettel. Ez ugyan korlátoz­ta a regény horizontját és perspektívá­ját, mégis milyen mesterien ábrázolja Nexő azt a szituációt, ahogy megfigyel­hető egyes alakoknál a reformista-utó­pikus, másoknál az anarchista-lázadó elhajlás a valódi marxizmustól. Vagy hogy a mi irodalmunkból vegyünk egy példát: milyen hűen ábrázolja Fagyejev Levinszon alakjában a polgárháborúk hősi korszakát azáltal, hogy megjeleníti az akkoriban igen elterjedt szigorú és aszketikus heroizmust. Levinszon egyetlen pillanatig sem csupán funkci­onárius, hanem egy bizonyos kor élő-eleven, egyszeri embere. És ezáltal nem szűnik meg a kommunista funkcioná­rius mint pozitív hős felmagasztosulása, ellenkezőleg, inkább megerősödik. Gá­bornak tehát igaza van, amikor kiemeli a bredeli funkcionárius absztrakt élet- telenségét, a figura sikerületlenségét, de ennek a bizonyítása hibás. Az a tény, hogy oly ritkán sikerül e típus ábrázo­lása – noha igazi megformálása irodal­munk egyik legfontosabb feladata len­ne –, amiatt van, hogy íróink marxista kultúrája nagyon is alacsony. Végre el kellene távolítanunk azokat a korláto­kat, amelyek irodalmi kultúránkat a marxizmus-leninizmus valódi, mély és igazi elsajátításától elválasztják.

Annak ellenére, hogy egy nem lé­nyegtelen kérdésben kifogást emeltem Gábor Andor kritikája ellen, egészében mégis üdvözlöm, s mindenekelőtt azért, mert hozzásegített bennünket e döntően fontos kérdés megvitatásához, s mert legtöbb érvét helyesnek tartom. Arra a kérdésre, hogy célszerűek-e ilyen kritikák, határozott igennel vála­szolok. De ha valaki azt kérdezi, lehet­séges-e nálunk ilyen kritika, akkor – a jelen vita tapasztalataiból is kiindulva – szkeptikus vállrándítással válaszolok.



VISSZA

MÚLTUNK


LÉNÁRD GYÖRGY

Pengő Club

Dob utcai udvarunkban lakott Kovács úr, a vendéglátóipari szakszervezet funkconáriusa. Alacsony, szürke, meg­határozhatatlan korú férfiú, hátán a „bocsánat, hogy élek” púpja. Minden áron azon volt, hogy belépjek a szak- szervezetbe, mondván, „az elvtársnak ott a helye”. Ajánlata, hogy legyek szak- szervezeti tag, úgy véltem, megkönnyíti majd elhelyezkedésemet, mert ekkor még nálam szó sem volt holmi mun­kásöntudatról, szolidaritásról és egye­bekről. Neveltetésem – bár liberális és demokrata volt – nem fordított a mun­kásosztály felé. És ahol eddig dolgoz­tam, a szakmunkások, kubikosok, nap­számosok között, csak a teljes politikai közönyt, hogy úgy mondjam, „osztály- öntudatlanságot” tapasztaltam. Most azonban Kovács úr halaványlila agitációjának engedve, leszurkoltam az év hátralévő részére esedékes szakszervezeti tagdíjat, s ezzel jogcímet szereztem a szervezett munkás rangjára. A Nap azonban ezután is keleten kelt fel és nyugaton nyugodott le, álláshoz pedig másnap se jutottam, harmadnapra se, mert néhány levesosztó helyen és a lánckereskedők puccos belvárosi presszóin, a Café de la Paix-n és egy­két mondén kávéházon kívül 1945 őszén Pesten a szakma még mély álmát aludta walesi hercegről, dzsentri arany- ifjakról, vigadóbéli bálokról, tarokkozó kávéházi öregurakról, Városligetben söröző szakikról és perecet majszoló asszonyaikról álmodva.

*

A szerencse azonban mégis házhoz jött, amikor a parlament északi kapuja előtt megállt egy amerikai dzsip, és a sofőr mellől alacsony, köpcös tengerészgyalo­gos – fején fehér nyári matrózsapka, kék zubbonyán fázósan összehúzott vi­harkabát, ormótlan nagy költ a dere­kán – ellenszenves torokhangon odaki­áltott nekem: „Hé, hunkey, merre van az amerikai misszió?” Ki se szállt a ve­zető mellől, mert félő volt, hogy az ala­posan illuminált állapotú matróz, mint a béka terül el a mocskos aszfalton. Nekem nem tetszett a hunkey megszó­lítás sem, mert olyasféleképp hangzott, mint: „Hé paraszt, melyik út vezet itt Budára?” Ezért morcosán, foghegyről vetettem oda neki: „Amott van a ház, ni, a háta megett.” Ő pedig bódult ré­vületében is meglepetten kapta fel a fejét ékes angol beszédem hallatán, az­tán odafaroltak a misszió épülete elé.

A kapu fölött nemrég még sárga csil­lag virított, jelezvén, hogy zsidóház. Az eltűnt csillag helyén most tábla hirdet­te, hogy itt székel a Szövetséges Ellen­őrző Bizottság amerikai missziója. – „Well boy – szólt a matróz, a staff sergeant, amikor kikászálódott a dzsipből, és whisky által is dúsított matrózléptekkel a kapu felé indult. – You fucking hunkey, várj rám, el ne menj, mert keresztül­lőlek” – én meg dühösen ugyan, de kíváncsian vártam, mit akarhat még tő­lem ez a bolond tengerész. Ezért leül­tem a lépcsőházban a kapu alatti pad­ra, a fehérsisakos, fehér derékszíjas amerikai őr azonban némán, fehérkesz­tyűs mutatóujjának kis mozdulatával jelezte: kint a kapu előtt várjak sergeant Websterre, vagyis a tengerészre, aki (csodák csodája), hamarosan jött is, ke­zében nagy csomag Hershey csokoládé, amit zsebembe gyömöszölt, s vérbeborult szemmel sziszegte, hogy másnap reggel tízre legyek a damned misszió második emelet tízes szobában, ellen­kező esetben szitává lő.

*

A Hershey csokoládé a Szeretetkórházba vándorolt anyámhoz, aki immár második hónapja feküdt a tíz­ágyas kórteremben, ahol megpróbálták helyreállítani egészségét, és megszaba­dítani attól a lelki traumától, amelyet a lágerélet okozott, és amelyet sokkal nehezebb volt kikúrálni, mint a fizikai bajokat, mert évekkel később is előfor­dult még, hogy álmában sikoltozni kez­dett, és verejtékben úszva ébredt. Évek múlva is attól félt, nem lesz ennivalója: régi, lejárt konzerveket találtam nála eldugva a fehérneműs szekrény mé­lyén, üveg penészes lekvárt az előszo­baszekrényben a cipők között, még negyvenötben az erkélyre kirakott uta­zóládában – ki tudja, hol és mikor or­ganizált? – megavasodott szalonnát, s ha nem is évekig, de hónapokig nem volt hajlandó más ruhában járni, mint az én egykori sínadrágomban meg kör­galléromban, holott kapott már a Joint-tól tisztességes alsó- meg felsőruhákat. Ezeket azonban – kímélendő – a szek­rényben tartogatta. Ám októberben ilyen gondjaink még nem voltak: ő szé­pen gyarapodott súlyban, aranybarna haja – itt-ott fehér szálakkal – már más­fél ujjnyira nőtt, naponta látogattam és hallgattam monoton, suttogó elbeszélé­sét mindig ugyanarról. Szeme a fala­kon túl kalandozott, szinte a teste sem volt jelen, nemcsak a lelke; valahol messzi járt, ott, ahová a szél olykor el­hozta a tenger sós lehelletét, elnyomva pillanatokra a hullabűzt, ott, ahol egy falat kenyérért embert öltek, mások meg életüket áldozták fel más embe­rekért.

Szörnyű volt hallgatni ezeket a bor­zalmakat, de én azt akartam, hogy be­széljen, beszéljen, beszélje ki magából a pokol kínjait: akkor talán hamarabb megnyugszik, saját vérével oltsa be ma­gát az alvilági kísértetek ellen. Engem nemigen faggatott, hogy velem mi tör­tént. Jellemző módon legfeljebb arról, hogy van-e mit ennem. Apám felől sem érdeklődött, csak másfél hónappal ké­sőbb tört ki belőle elemi erővel a fáj­dalom, amikor először lépett be új ott­honunkba, a Batthyány utcában.

*

Sergeant Webster valóban várt rám iro­dájában másnap tíz órakor. Nyoma sem látszott rajta előző napi mámorának, halavány mosollyal kért halavány elné­zést tegnapi viselkedéséért. Aztán rátért a lényegre: a misszió altiszti rendfoko­zatú katonái a Szövetséges Ellenőrző Bizottság – a SZEB – szállodájában, az Astoriában berendeznek egy klubot, volna-e kedvem ott dolgozni, mert a bárt hamarosan meg akarják nyitni. Töviről hegyire kikérdezett, olyan ala­posan, hogy az a kommunista párt főkáderesének is becsületére vált volna. A sergeant arra volt kíváncsi, nem va­gyok-e rablóvezér, megfelelő-e az angol tudásom, kellő szakismeretekkel ren­delkezem-e a pincérkedésben, s meg­nyugtatott, ha rájön, hogy becsaptam, szitává lő, mire megnyugodtam, de fő­leg annak örültem, hogy SZEB alkal­mazottként fizetésemet amerikai dollár­ban kapom, heti 1, azaz egy dolárt, zöldhasú, ropogós papírpénzben. Ez 1945 októberében az egyre gyorsuló infláció miatt igazán kedvező ajánlat volt (egy munkás akkor Pesten 40 dol­lárcentet keresett inflációs pengőben), bár egy éhbérért dolgozó New York-i néger alkalmi munkás ennek három-négyszeresét tette rongyos zsebébe – naponta. Ám mi legyőzött hunkeyk vol­tunk, örüljünk ennek, s örültünk is, mert ezért, ha sokat nem is, de valamit lehetett vásárolni.

Csak novemberben kezdhettem el a munkát, de addig is élni kellett vala­miből, s főleg lakni, mert lakótársam öccse hazajött, ott kellett hagynom a Dob utcát és Mónáth nénit, aki máso­dik anyaként gondoskodott rólam, fiaként bánt velem, én azonban mostoha­fiúnak bizonyultam: nem kerestem fel azután, hogy elköltöztem. Látogatáso­mat hónapról hónapra halogattam, egyik évről a másikra vittem át e tar­tozást, és ma már csak a sírját látogat­hatnám, csak a szélnek, a napnak, a madaraknak mondhatnám el, milyen nagyszerű ember volt ez a sovány kis proliasszony.

*

Sándor, apám veszprémi jó barátjának, Lacinak volt a sógora. Ez a halkszavú, udvarias, jómódú üzletember, aki – miután Laci eltűnt a negyvenkettes sű­rű doni hóesésben félcipővel, nyári za­kóval és kincstári egyenlapáttal felsze­relve – magához vette Laci négyéves kisfiát, Petit, mert nagyon ragaszko­dott ehhez a teljesen árván maradt kis élethez. Ugyanis Peti anyját, Jucót – aki 1944 október 15-e után biztos he­lyen, Budán a Batthyány utcában Sán­dor őskeresztény feleségénél kiváló ha­mis papírokkal dekkolt – a pékségnél könnyelműen sorban állva kenyérért egykori udvarlója, a piarista diákból nyilas újdondásszá vedlett fiatalember felismerte, s természetesen azonnal fel­jelentette. Jucót a Kapás utcai nyilas­házba vitték, onnan meg a Duna part­ra… Az árván maradt fiúcska Sándor feleségének, Teréz néninek a gondjai­ra maradt. Decembertől már csak ket­tesben lakták a Batthyány utcai gar­zont. Sándor, aki a Szálasi puccsot kö­vetően hamis papírokkal valahol Kőbá­nyán rejtőzött, Buda felszabadítása után már a Lázár utcai, épen maradt otthonukban várta Teréz nénit a kisfi­úval. Ezért a Batthyány utcai lakás most átmenetileg üresen állt. Átmene­tileg, mondom, mert Sándor, aki ke­reste, és kerestette apámat, valamilyen úton-módon megtudta, hogy anyám a Szeretetkórházban fekszik, s aznap, amikor én sergeant Websternél jártam, majd siettem a kórházba, hogy közöl­jem a jó hírt – lesz állásom – ágya mellett ott találtam Sándort. Fiam – fordult felém anyám sugárzó arccal – van már lakásunk!

*

A ház a negyvenes évek elején épült, abban az időben korszerűnek mondot­ták. Kétszoba hallos és garzonlakások voltak négy emeletén, s viszonylag ép­ségben vészelte át az ostromot, mert a Pestről szálló szovjet, meg a Várból ki­lőtt népet aknák a ház fölött röpdöstek ide-oda. A belövésektől északról a Csa­logány utcai házak, nyugat felől pedig a rozzant Kapás utcai épületek védték, amelyek ugyancsak megszenvedték a harcokat, de a Hattyú utca, Toldy Fe­renc utca meg a Linzi lépcső bérházai is siralmasan tekintettek kiégett, vak ablakszemeikkel az összehordott kőra­kásokra, s közöttük csak cik-cakkban közlekedhettek a járókelők.

Sokan errefelé még most is pincék­ben laktak, mindenütt rozsdás kályha­csövekből szállt fel a csípős füst. Mi tehát tűrhető, kényelmes otthonhoz ju­tottunk Sándor jóvoltából. Valóban jó voltából az elsőemeleti garzon révén, ahol kályha nem volt ugyan, mert a boldog békeidőkben központi fűtés me­legítette a lakást, a felhúzott redőnyt meg nem lehetett leengedni, s termé­szetesen üveg sem volt az ablakon, mert körkörös védelem ide, körkörös védelem oda, egy légnyomás az ablak­táblákat kirepítette. Szerencsére a vil­lany- és a vízvezetékben nem esett kár, csupán a szoba és a fürdőszoba közti falat törte át egy helyen valami eltévedt lövedék, úgyhogy a szobából közvetlen kilátás nyílt a lyukon át a vécére. De a fő dolog az volt, hogy a vécé működött, viszont a meglevő fogyatékosságokat sürgősen ki kellett küszöbölni, hogy még a hideg beállta előtt védve legyen a vízvezeték a fagytól, a szoba meg a hótól. Ezért legelőször a redőnyt csi­náltam meg, hogy az is óvjon a zord időtől. Üveg híján az ablakokat kívül- belül beragasztottam olajos papírossal, befoldoztam a lyukat a falon, kijavítot­tam egy helyen a felszakadt parkettát, az ócskásnál rengeteg pénzért vettem egy Flamme Bleu nevű petróleum-kály­hát. Nemcsak főzni lehetett rajta, de kellemesen melegített is a jószág, csak üzemanyagot kellett szereznem.

Siettem a munkákkal, mert bizony­talan volt, hogy mikor bocsátják ki anyámat a kórházból. így is napokig dolgoztam még, amíg végre tisztán ra­gyogott a lakás, és hozzáfoghattam be­rendezéséhez, a bútorok összeszedéséhez: az egykori sárgacsillagos Bajnok utcai házból, a Keleti Károly utcából, ahol a „nagy költözés” előtt laktunk, valamint a drága jó Berkeséktől, akik itt a ház mesterei voltak és megőrizték mindazt, amit rájuk bíztunk. De hogy miképp tudtam ezt a költözést lebonyo­lítani, amikor Pest és Buda között csak a Mancinak becézett pontonhíd feszült, meg a szovjet katonák jóvoltából pal­lókkal úgy-ahogy járhatóvá tett egykori Ferenc József híd, s ezen az alkalma­tosságokon – elképzelhető –, milyen óriási forgalom bonyolódott le a ketté­szakadt városrészek között –, szóval fo­galmam sincs, nem emlékszem rá, hogy miképp tudtam a fellelhető holmikat, még a nagyapámról ránkmaradt Bösendorfer zongorát is (mely sajátos me­tamorfózis révén hamarosan télikabáttá lett), mind elcipelni a Batthyány utcá­ba. A lényeg az volt, hogy a lakás kulcs­ra készen várta anyámat, akit azonban egy ideig még ott tartottak a kórház­ban.

*

Ebben az időben Budapesten mindenki távgyalogló lett. Közlekedés alig volt, az emberek sorállással a két pontonhídon meg a parlament előtti kikötőhídtól induló motorosokon keltek át egyik partról a másikra. Amikor az utolsó két rézpénz is kicincogott a zsebemből, én is útrakeltem a Batthyány utcából egy november eleji kora reggel, hogy Sipos Gyuri barátomhoz menjek a Víg utcába, ahol szüleinek kis háza és üz­lete volt. Édesapja festékárukkal keres­kedett, a bolt jól ment, az ostrom után sok újgazdagnak kellett rendbehozni a lakását: szükség volt kőművesre, festő­re, mázolóra, üvegesre, villany- és víz­vezeték-szerelőre, mentek tehát a festő­mesterek a Víg utcába, nem a rosszlá­nyokról híres házakba, hanem Sipos úrhoz festékért, pemzlikért, festőhen­gerekért. A József- meg a Ferencváros polgárai ugyanekkor nélkülözhető ru­hadarabjaikat – amíg volt mit – lisztre, tojásra csereberélték, a megmaradt öl­tözékeket meg foldozták, kifordították, átalakították, az igényesebbek az udvari szabónál – no, persze nem a Cs. és Kir. Udvari Szabónál – hanem azoknál a Népszínház utcai vagy Tisza Kálmán téri romos bérkaszárnyák nyirkos, hi­tetlen udvari odúiban dolgozó szabók­nál, akik a pincékből már felmerész­kedtek.

Fia dermedt kézzel is, de dolgoztak, mint ahogy a cipészek is a szomszédban kalapálva, szegelve, foltozva a viharvert lábbeliket. Nem pénzért – azzal nem sokra mentek volna –, hanem egy bög­re zsírért, falás szalonnáért, s más ha­sonló valutáért, amiből a megrendelő­nek sem volt valami nagy feleslege. De nemcsak a pesti Csikágóban, a Lövölde téren vagy a Telekin folyt a seft ócska tepsikkel, cilinderekkel, madárkalitkák­kal és német tábornoki zubbonyokkal, a masszív üzletek — aranyban, Napóle­onban meg dollárban – a belvárosi presszók asztalainál köttettek, hogy a cement, a melasz, a tégla, a vegyiáru, a cukor vagontételben cseréljen gazdát, majd tetemes haszonnal – látatlanban – tovább vándoroljon a szomszéd presszóba, ahol Rácz Vali búgta sanzon­jait. A pénznek nem volt értéke. Min­denki vett és eladott, amit tudott, még a kisiskolás korú kölykök is üzleteltek a romok között. A pesti nép meg ment, ment kora reggeltől estig, megállítha­tatlanul onnan ide, meg vissza, de al­konyaikor mindenki sietett vackába, hogy az utcán ne érje a sötét, mert akkor búcsút mondhat utolsó darab göncének is, a kalaptól a gatyáig. A vetkőztetés volt ugyanis Pest-Budán a legsikeresebb vállalkozás.

Dél felé értem Sipos Gyuri barátom­hoz, jókor, mert a mama épp a levest osztotta az apából, nagybácsiból, meny­ből és Gyuriból álló családnak. Kerítet­tek nekem is egy széket, tányért és ka­nalat, hogy le ne maradjak a valódi húsból és csontból főzött levesről, amelynek tetején zsírkarikák táncoltak, a mélyben sárga házi metélt lubickolt gyökér, répa és karalábé társaságában, nem is szólva a velőscsontról, a régi-ré­gi, tán sosem volt békebeli vasárnapi ebédek főszereplőjéről, amit apám annyira szeretett, s pirítóskenyéren, egy kis sóval meghintve evett meg mennyei áhítattal.

*

November közepén felöltöttem apám­nak azt a sötétkék öltönyét, amelyet még ifjú házasként hordott, hogy aztán évekkel később ki- meg befordítva meg átalakítva tovább hordja, mígnem negyvennégy nyarán Berkesékhez ke­rült más kiszolgált ruhadarabokkal együtt egy nagy ládában. E becses ru­hadarabot előhalászván, ecetes kefével és vasalóval történő gyógykezelés után büszkén pompáztam az Astoriában. Jól­lehet kissé lötyögött rajtam a ruha, de ez akkor nem volt föltűnő, sőt kifeje­zetten divatosnak hatott az ostrom, majd a romeltakarítás diétás viszonyai között. Még néhány fehér ingre és egy fekete csokornyakkendőre is sikerült szert tennem, ami aztán tényleg komp­letté tette munkaruha-táramat a bár­ban, amelyet ünnepélyesen nyitott meg a történetesen még józan sergeant Webster, a PENGŐ CLUB titkára.

Nagyon büszke volt rá, hogy ő ötlötte ki ezt az elnevezést az éhség- és infláció sújtotta Pesten, ami láthatóan nem túl­ságosan érdekelte a Club tagjait, a missziónál szolgáló katonákat, akik jó­részt végigharcolták Európát Normandiától az Elbáig, és budapesti beosztá­suk valamiféle elismerésnek számított leszerelésük előtt. Ki is használták azt a néhány hónapot, amíg itt voltak, s amíg újabbakkal fel nem váltották őket. Csen­des-óceáni harcosok is akadtak közöt­tük, akik azonban külön kasztot alkot­tak, de abban mindannyian megegyez­tek, hogy imádnivalóak a pesti lányok. Szinte azonnal szert tettek egy girlfriend-re, mert hogy is képzelhető el klubélet lányok nélkül, akik között – fele-fele arányban – voltak megbízható prostitu­áltak és kevésbé megbízható belvárosi-lipótvárosi úrilányok, akik egy amerikai G/-vel megköthető reménybeli házasság érdekében mindent elkövettek, mon­dom: mindent, amit a próbált prostik se tettek volna meg. Ehhez kellett nekünk hármunknak, pincéreknek meg a barmannek nem kevés ellenérzéssel asszisz­tálni. Udvariasan hordtuk a rum-and-coke-ot, az orange-, grapefruit-, pineapple- meg lemon juice-t, a ginfizzt, a meleg szendvicseket, a tokaji aszút, a pezsgőt, s közben szólt Filu zenekara – katonai postával megkapták a zenészek a legú­jabb jazzkottákat éjfélig szólt a trom­bita, a szakszofon, Kovács úr ült a dob előtt, s kápráztatta el szólóival a részeg­ség különböző fokán levő harcosokat meg partnernőiket.

Es másnap minden kezdődött élőiről.

*

Az Astorián belüli mikrovilág úgy vi­szonyult a pesti utcához, mint a nizzai Beaurivage vagy a Kärntnerstrassén a Sacher békebeli világa a P. Howard megrajzolta Colomb-Béchar életéhez: bent kényelem, szórakozás, luxus, kint romok, szegénység, gondok, éhezés.

Kilenc hónapja, hogy befejeződött az ostrom. Budapest polgárai embertelen erőfeszítéseket tettek, hogy eltakarítsák a romokat, megindítsák az életet. Las­san sarjadni kezdett a fű, a virág a bombatölcsérek helyén, s a Nagy Tanú, a Duna, szürkén hömpölygött a köd­paplan alatt, megértőn nyaldosva a vá­ros ékköveiként számontartott hidaknak a vízbe roskadt roncsait. Eső áztat­ta a Vérmezőt, a hatalmas, egykor teknőszerű mélyedést, ahol gyerekként de sokszor gyönyörködtem a recsegő trombitaszóban („Aki nem lép egyszer­re, nem kap rétest estére…”), az itt gyakorlatozó várbeli őrség katonáiban meg a homokkal felhintett gesztenye­fasoron körbe-körbe lovagló tiszt ura­kon, s bámultam a terjedelmes, öreg Augusztát, József főherceg feleségét, amint fekete ménjén egyedül rója a kö­röket. Fent a sétányon pedig a budai úriházak kimenős cselédlányai rótták a köröket az eltávozáson levő vitéz hadfik oldalán vasárnap délutánonként.

Buda ostroma azonban amputálta a gesztenyefasort fent és ott lenn, a tek- nőben, ahová szüntelenül hordták a rommá lőtt Várból meg a környékről ezer- és ezer vagonszám a törmeléket, amíg a teknő teljesen feltöltődött. Ki tudja hány hulla – magyar, német, orosz harcos – teteme maradt a romok alatt? Ma már, fél évszázad múltán, amikor e virágokkal, díszbokrokkal és felnőttkorú fákkal ékes hatalmas park­ban esténként szerelmespárok sétálnak, nappal meg gyerekek labdáznak a ját­szótereken, csak a környék még élő öregjei tudják, hogy a Déli pályaudvar- Moszkva tér-Attila utca-Mikó utca által határolt területen, a virágok alatt Buda történelmének legszörnyűbb tárgyi em­lékei rejtőznek: lelőtt repülőgépek ron­csai, lövegek, tankok, szekerek, autók, vasúti sínek, bútorok, törmelékek, lo­vak csontjai, acélsisakok, szögesdrót, töltényhüvelyek százezrei, a háború hulladéka, a jövő évezredek régésze­inek majdani kincsei.

Ám akkor fenn a Vár sem mutatót vigasztalóbb képet. A negyed épületei közül egy se vészelte át épen az ostro­mot. Régi filmhíradókon úgyis sokszor látták már… leírni nem lehet. Szent István király lovasszobra is értetlenül tekintett a belövésektől tátongó Nagy­boldogasszony templomra, a Szenthá­romság téren barikádszerűen felhalmo­zott bazalt kockakövekre. De ha leszáll a szent király a lováról és beballag a várpalota oroszlános udvarába, látta volna a kiégett, csontvázát mutogató egykor koronás kupolát, az udvaron szanaszét heverő ágyú-, géppuska- és páncéltörő maradványokat, meg a Horthy-lakosztály intim helyiségeit.

Jobb volt azonban, hogy ott maradt a lován, háttal a Dunának, s csak azok­ra a gyerekekre tekintett megértéssel, akik önfeledten rugdostak egy kilyu­kadt német acélsisakot.

*

Egy halott feküdt a Múzeum körút és a Kossuth Lajos utca sarkán. Akkor pil­lantottam meg, amikor zárás előtt, fél- tizenkettő felé kimentem a bárból, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem, hogy friss levegőt szippantsak az éme­lyítő cigarettafüst után az ordítóan csöndes, feketébe vesző utcán. A sarkon befordulva majdnem belebotlottam a hullába, a fiatal, harminc körüli asszonyba. Lábán nyűtt férfibakancs, raj­ta bokáig érő flanell szoknya, olyan, amilyent a pestkörnyéki öreg sváb-asszonyok viseltek, kekiszínű legénységi zubbony, hosszú, piros sál a nyaka kö­rül és a fején, fekete hajában már ősz hajszálak. Sovány, beesett arcán a bőrt csaknem átszúrta a két pofacsont. Lej­jebb hajolva láttam, hogy agyondolgo­zott, vékony ujjai között kenyérmara­dék morzsálik. Lábánál bevásárló háló, benne három szem krumpli, amelyet ki tudja hol, ki tudja kitől szerzett vagy lopott. Egyéb holmi nem volt nála. Se táska, sem iratok, semmi. A hulla hall­gatott, nem árulta el azt se, hogy mikor evett utoljára: három napja-e vagy egy hete?

Ez a fiatalasszony a béke kilencedik hónapjában éhenhalt Budapesten. Egy­szerűen, halkan, észrevétlenül. Talán még meg akart kapaszkodni a fal ki- szögellésében, de már nem érte el, hal­kan csuklott le a szürke, piszkos asz­faltra. Éhenhalt, s ilyen bús-szomorú halottat, mint amilyen ez a katonazubbonyos fiatalasszony volt, sehol sem lát­tam a háború tépte országban.

A béke kilencedik hónapjában mély­ségesen megrendített a halott munkás­asszony. Vajon kinek tartogatta a há­rom szem krumplit? Kisgyerekének? Beteg öreganyjának? Hadifogságból megtért férjének? Nem tudhattam. De nem is ez volt fontos, hanem az, hogy ő itt éhenhalt! Nem eltévedt repesz ha­sított szívébe, nem óvóhelyen tépte szét a bomba, hanem ez a háború, az az elvont borzalom, s minden együtt: a vég nélküli légitámadások, az ostrom sanyargatásai, az üres élelmiszer raktá­rak, a sosemlátott infláció, a feketézők hadserege, az emberek fásult fáradtsá­ga, a tegnap és a ma viaskodása, a kihűlt kohók, az ember vontatta ekék – mind-mind ez a háború, még akkor is, ha egyetlen lövés se csattan.

Eddig úgy hittem: a fennmaradásért kinek-kinek magának kell megvívnia a harcot. De most itt, az Astoria sarkán a Budapesten eldördült legutolsó ágyú­lövés után kétszáznyolcvan nappal, az új élet kétszáznyolcvanadik napján, a béke kétszáznyolcvanadik napján, e hő­si halott asszony fölött meditálva döb­bentem rá: új csata kezdődik.



VISSZA

VALLOMÁS


TIHANYI JÓZSEF

Buchenwald önfelszabadításáról

Egy évforduló és egy meghívás margójára

A Németország nyugati határszélén fekvő Saarbrückenben van néhány fia­tal antifasiszta barátom. Mélyen átérez­ve egy magára maradt nyomorék vén­ember keserveit, két-három hetente fel­hívnak telefonon, gyakran írnak leve­let, Magyarországon járva pedig meg­látogatnak, segítenek, hogy fenntart­sam magam valamiképpen a nyomorú­ságban, amelyet a rendszerváltásnak becézett tőkés restauráció rám szabott. Az új rendszer, amely már odáig süllyedt, hogy a klérus nyílt cenzúráját is eltűri a közszolgálati televízió műsora felett…

Múlt év tavaszán is meglátogattak. Hárman voltak, Bärbel Wiener, Martin Schröer és Marc Schindler. Megint sokat beszélgettünk, s ekkor felvetették, hogy írjam meg önéletrajzomat, ők majd odakint gondoskodnak a kiadásáról.

Rájuk bámultam. „De hiszen tudjá­tok, hogy gyakorlatilag vak vagyok, ho­gyan írhatnám meg?” „Egyszerű” – vá­laszolták, és előhalásztak a csomagjuk­ból egy magnót mikrofonnal.

Kínomban elnevettem magam. Húsz évvel ezelőtt gégerák-műtéten estem át, többek közt a hangszalagjaimat is kiir­tották, azóta a torkomon levő lyukon keresztül lélegzem, és a szájpadlásom meg az ínyem modulálta hangok révén beszélek. „Te csak beszélj nyugodtan, mi majd áttesszük” – hangzott a kedves és szelíd, de ellentmondást nem tűrő bíztatás.

Meg voltam róla győződve, hogy nem a helyzetemről való tudatlanságuk teszi ilyen optimistává őket, hanem a mélységes együttérzés, amellyel a tehe­tetlen tespedésbe hullott egykori baj­társon segíteni akartak.

Órák hosszat beszéltettek. A fáradt­ságtól már keresztbe állt a szemem, hang a szó legszorosabb értelmében alig jött ki a torkomon, de közel hat óra hosszat bíztattak, nyugtatgattak, töltötték belém a feketekávét.

Eljutottam mondandóm végére. Legalábbis én azt hittem. De tévedtem. 25-30 ezer köteles házikönyvtáram és az ennek megfelelő irat-, levél-, fény­kép-, azaz papírtenger a két szemmű­tétem óta fojtogatóan nehezedett rám, semmiről nem tudtam, hol van, meg­keresni reménytelen vállalkozásnak tűnt. De ösztönzésükre mégis előkeres­tem fényképeket, ötven-hatvan éves iratokat, amelyek deportálásom után rejtélyes-csodálatos módon megmarad­tak. „A hitelesség kedvéért” – mondták barátságosan.

Hogy kis írásomnak ezt a részét be­fejezzem: így született meg több mint 240 oldalas könyvemnek, életem egyet­len könyvének a kézirata. És már 1993 nyarán kezembe vehettem az első ki­nyomott példányokat. Elvtársaim el­hozták…

Ugyanennek az évnek az őszén Mar­tin szokatlan időpontban hívott fel – legutóbbi telefonja óta alig telt el egy hét. Természetesen mindjárt köszöntő szavakat igyekeztem kinyögni lelkiis­meretes munkájukért, a rengeteg fára­dozásért, a nekem nyújtott rendszeres anyagi segítségüket jócskán megtetéző nyomdai és kiadói költségek vállalásáért. Félbeszakított: „Fontos dolgot kell megbeszélnem veled. Mint bizonyára tudod, Dachauban és Buchenwaldban, a két elsősorban politikai koncentráci­ós táborban 1945-től 1950-ig kisnáci- kat, SS-legényeket és Wehrmacht-katonákat tartottak internálva. Bizonyára arról is van tudomásod, hogy Dachau­ban, amely a nyugat-németországi amerikai zónába esett, már igen korán elkezdték az USA hatóságai és bértollnokai azt, amit most, az NDK bekebe­lezése után, Buchenwaldban akarnak folytatni. Itt is szeretnék összemosni az egykori koncentrációs tábort a későbbi internálótáborral, a nácik politikai fog­lyainak sorsát a szövetségesek által in­ternált SS-ekével. Te mint politikai fo­goly és külföldi deportált, Dachaut is, Buchenwaldot is megjártad. Arra ké­rünk, emeld fel a szavadat ez ellen a történelemhamisítás ellen. Ezért meg­hívunk, hogy vegyél részt a megemlé­kezésen, amelyet a buchenwaldi kon­centrációs tábor önfelszabadításának ötvenedik évfordulójára, 1995 májusá­ra tervezünk. És tekintettel arra, hogy az olvasás nehezedre esik, küldünk egy magnókazettát Emil Carlebachnak, a Nemzetközi Buchenwald/Dora Bizott­ság alelnökének idevágó interjújával. Ez majd segít a mondanivalód megfo­galmazásában.”

Pár nap múlva meg is érkezett a ka­zetta Wuppertalból, Martinék ottani elvtársaitól, baráti hangú levél kísére­tében. A kazetta egyik oldalára szemé­lyes üzenetüket vették fel, a másikra Carlebach rádióinterjúját.

Carlebachról egyébként, aki 12 esz­tendőt töltött a nácik börtöneiben és koncentrációs táboraiban, teljesen vé­letlenül tudtam meg egy német lapból, hogy most nyerte meg a hatodik (!) rágalmazási perét. Carlebach a Frank­furter Rundschau kiadóhivatalának veze­tője, és politikai ellenfelei mindent el­követnek, hogy rábizonyítsák: hét fo­golytársát a lágerben eltette láb alól. Mint háborús bűnös ugyanis elveszíte­né a jogát a lapkiadó vezetésére. A róla írt rágalmazó könyv szerzőjét most arra ítélték, hogy fizessen neki 20 ezer már­ka kártérítést, és könyvének idevágó részét tegye olvashatatlanná.

A meghívásra sajnos azt kellett vála­szolnom, hogy egyedül nem tudok ne­kivágni az útnak, mivel már a tányé­romban a húst se látom összevágni…

Persze a kazettát azonnal meghall­gattam.

A volt buchenwaldi antifasiszta rabok közössége gondoskodik a tábor karban­tartásáról. Irtják a gyomokat, takarítják a tábor útjait és barakkjait, hogy zavaró momentumok ne tereljék el a látogatók figyelmét a lényegről.

Ezzel szemben… Ezzel szemben a németországi régi és újnácik 1989-ben elérkezettnek látták az időt az antifasizmus elleni fokozott akciókra. Megtá­madták a tábort, több helyen felgyúj­tották, összemocskolták, a barakkok fa­lait összefirkálták. Ezzel végül is csak azt folytatták, amit a hivatalos közegek, a hatóságok, a szennylapok már régen elkezdtek.

Visszatérve a kazetta tulajdonképpe­ni tartalmára: Buchenwald koncentrá­ciós tábor-jellegének kioltására az első látványos lépés az volt, hogy eltávolí­tották az emlékeztető táblákat, amelyek az embereken többnyire halálos kísér­leteket végző „orvosok” neveit tűntet­ték fel. Ugyanez lett a sorsuk a haszon- élvező cégek (például a sárgalázellenes gyógyszert embereken kikísérleteztető, de más vonatkozásokban is hírhedt IG Farben) nevét tartalmazó feliratoknak. A nácik kegyetlenkedéseit bemutató ki­állítást a hatóságok 1994 szeptemberé­ben bezárták. További lépésként azt tervezték, hogy egyetlen kiállítás kere­tében mutatják be a politikai foglyok koncentrációs táboráról, valamint a fa­siszták és a Wehrmacht-katonák inter­nálótáboráról szóló dokumentumokat. Erről a tervükről ugyan a nemzetközi tiltakozás hatására letettek, pótlásul azonban párhuzamos kiállításokat szerveznek a tábor területén a kétfajta „áldozatcsoportról”.

Különben is – hangoztatják német „nemzeti” politikusok és történészek – túl sok szó esik az ellenállásról. Főként annak a ténynek a bemutatását nehez­ményezték, hogy az ellenállók között általában (és Buchenwaldban kivált­képpen) sok volt a kommunista. Az 1944. július 20-i Hitler-ellenes merény­let szereplőire, a Wehrmacht táborno­kaira, tábornagyaira és vezértáborna­gyaira akarták helyezni a hangsúlyt. Az ő szempontjukból teljes joggal, hiszen ezek a tisztek, egy valóban hazafias szűk csoporttól eltekintve, tulajdonkép­pen nem a fasizmus megdöntésére, ha­nem a Szovjetunió elleni háborúnak kedvezőbb feltételekkel, a nyugati szö­vetségesek támogatásával való folytatá­sára szervezkedtek.

Különösen a buchenwaldi koncent­rációs tábor önfelszabadítását igyekez­tek letagadni, azt állítva, hogy az csu­pán az NDK propagandameséje.

Jómagam ennek az eseménynek az idején, egy étlen-szomjan megtett több­napos gyalogmenet után, félig öntudat­lanul hevertem a barakkok között a lá­ger egyik utcáján, számos társammal együtt. Időnként szortíroztak bennün­ket: „ez él, az halott”. Kit jobbra, kit balra vittek, aszerint, hogy… így nem láttam, nem hallottam, nem érzékeltem semmit, s megírom őszintén, magam is értetlenül olvastam a foglyok felkelésé­ről szóló írásokat. El sem tudtam kép­zelni, hogyan juthattak fegyverhez, hogy szembeszállhassanak, méghozzá sikeresen, az SS-szel. A kazettáról most végre megtudtam. A lágerben fegyver- gyártás is folyt, az ott dolgozó rabok alkatrészenként lopták ki a fegyvereket, s a barakkokban szerelték össze. Az át­fogó titkos lágerszervezetet, a fegyver- csempészetet, az összeszerelést senki sem árulta be, minden „német szerve­zettséggel”, pontosan működött. Nem volt „tégla”, egyetlen spicli sem akadt. Ezt, egyrészt megalázó hazai tapasz­talataim alapján, másrészt mint egy ki­helyezett munkaláger sikertelen szabo­tázskísérletének végrehajtója, nem tu­dom eléggé becsülni.

A láger sorsáról ma rendelkező ha­tóságok le akarták bontani a tábor több mint 20 méter magas „harangtornyát” is. Az egykori rabok szilárd ellenállásá­nak hatására utóbb már „csak” kilátó- toronnyá akarták átépíteni – de erről a tervükről is le kellett mondaniuk.

Néhány szót Emil Carlebachról. 1933-ban, Hitler hatalomra jutásának évében az SA letartóztatta, és négy hé­tig fogva tartotta. Négy hét az SA fog­ságában felért négy esztendei „kultúr- állambeli” fegyházzal. Szabadulása után a kis kommunista tanonc sokszorosító készülékén röpcédulákat gyártott – itt szerezte első tapasztalatait későbbi lap­kiadói munkájához. 1934-ben ismét le­tartóztatták, és három évi elzárásra ítél­ték. Ezt magánzárkában töltötte le, a börtönből egyenest a dachaui koncent­rációs táborba vitték, majd másfél év után Buchenwaldba.

A buchenwaldi tábort 1937-ben kezdték építeni, Heinrich Himmlernek, az SS és a német rendőrség „bi­rodalmi vezérének” közlése szerint 8000 politikai fogoly számára. Az ön­felszabadításig Buchenwaldban és több mint száz kihelyezett munkatáborában kereken 250 ezer ember fordult meg, közülük a törzslágerben hatvanezret gyilkoltak le. Carlebach részt vett a tá­bor fel- és kiépítésében: nem volt víz, csatornázás, csak sár és szenny. És SS- legények, akik büntetlenül gyilkolhat­tak. No meg segítőik, a háromszög ala­kú fogolyjelzésük zöld színéről „zöldek­nek” nevezett köztörvényes bűnözők, akik annyit ehettek, amennyi csak be­léjük fért.

A lágerek rabszolgáinak „hasznosítá­sa” céljából a német nagyvállalatok óri­ásüzemeket létesítettek gyorstüzelő fegyverek és optikai hadfelszerelések gyártására. Ezeket az üzemeket bandi­tákkal nem működtethették. A szakmunkások viszont mind-mind politika­iak voltak. így lassan-lassan sikerült ki­szorítani a bűnözőket a rabok láger­funkcióiból. Ma gyakran hangzik el a vád, hogy a baloldaliak, a kommunis­ták, szociáldemokraták és szakszerveze­tiek „kisajátították” ezeket a funkciókat. Nos, a lehetőség nyitva állt volna a ke­resztényszocialisták, a keresztényde­mokraták és mindenféle egyéb demok­raták előtt is. Csakhogy ők többnyire nem a lágerben voltak, hanem a Har­madik Birodalom vezető funkcióiban – mondja Carlebach.

Ilyen háttér előtt került sor a foglyok fegyveres felkelésére és önfelszabadítá­sára 1945. április 11-én. Az egész ügy, az egész ellenállás roppant kínos a né­met uralkodó osztály, a német nagypo­litika „nagy” öregjei számára. A fiatalok megkérdezhetik – és gyakran meg is kérdezik – őket: „Uram, ön hol volt az ellenállás idején?” Erre való az ilyesféle válasz: „Csak áldozatok vannak.”

Az illegális nemzetközi lágerbizottság 1943-ban alakult, tehát két évig műkö­dött, szervezte Buchenwaldban és több mint száz munkatáborában az ellenál­lást és a gyengék megsegítését. Én tanú vagyok rá! És könyvemben termé­szetesen meg is írtam. Az én szemem­ben az önfelszabadítás azoknak az an­tifasiszta foglyoknak az akciója volt, akik a szó szoros értelmében futószala­gon mentették meg rabságom idején az életemet. Nélkülük 1945. április 12-ét, az önfelszabadítás napját nem értem volna meg.



VISSZA

DIALECTICA HUMANA


MAKÓ ISTVÁN

Az erkölcsi többlet

avagy: A társadalmi haszon

„Anyjához tér így az a gyermek
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh, lélek! Ez a hazám!”


                                József Attila

„Tömérdek sok ember üldögél ott (ti. a mennyországban – M. I.) dicsősége­sen, nem azért, mert jól érzik magukat, hanem csak azért, mert azt hiszik, hogy tartoznak annyival a társadalmi pozíci­ójuknak, hogy a mennyországban le­gyenek. Jóformán valamennyien ango­lok persze… az angolok mintha igazán nem is vennék észre, mi az, ami gyöt- relmesen rossz nekik. Az angol ember azt hiszi, hogy nagyon erkölcsös, ami­kor csupán kényelmetlenül érzi ma­gát.” (Bemard Shaw: Ember és felsőbb­rendű ember.) Ha el is tekintünk az an­golok címére küldött sértegetéstől, a Kant-féle ún. rigorózus etika találóbb jellemzését aligha adhatnánk. Ami er­kölcsös, az kényelmetlen. Ami kényel­metlen, kínos, az erkölcsös, hiszen ami „jó”, az mindig tiltott. Ha netán örö­möm telne valamely erkölcsös tettem­ben, erkölcstelen vagyok stb. Öröm és erkölcsösség a rigorózus etikában nem férnek össze. A képmutatáshoz kötődik, a képmutatás melegágya.

Valljuk be, mindannyiunkban él va­lamiféle fenntartás az erkölccsel szem­ben, mert „követelményei”, az erkölcsi „szabálok” megtartása vagy eleve le­mondást igényelnek állítólag, vagy ké­sőbb fizetünk rá erkölcsösségünkre, mi­közben a gazemberek – erkölcsi gátlá­sok híján – vígan élik világukat. Segí­tett-e valamit a marxista etika (miköz­ben alaposan megbírálta a másfajta eti­kákat, így persze Kantét is) a képmu­tatás oszlatásában, az erkölccsel kapcso­latos előítéletek és illúziók felszámolá­sában, s az alapjául szolgáló ún. kom­munista erkölcs lényegesen különbö­zött s különbözik-e más erkölcsöktől? Egyáltalán: valóban különböznie kell-e? Ami e különbözésből eddig sikerült, azt úgy jellemezhetnők, hogy a megköve­telt és gyakorolt kommunista erkölcs letagadhatatlanul azonos a valláser­kölccsel – marxista szósszal leöntve. Egy közismert, a „szocialista” rádióban folyton szereplő egykori „moralistát” ezért jellemezhettek moralizálása alap­ján egy alapviccel: „Miben különbözik egymástól D. L. és Kohn bácsi? Abban, hogy Kohn bácsi becsületes és vegyes- kereskedő, D. L. pedig kegyes-vereskedő.” Ezt kaptuk, tetszett nem tetszett. De muszáj volt szeretni.

Állítólagosán egészen materialista tár­sadalomszemléletünkbe nemcsak az ér­dekproblematika nem fért bele sehogy-sem, de az erkölcs kezelése is oly sutára sikeredett minden tényleges erkölcsi fölény és az ösztönösen itt-ott gyakorolt tényleges kommunista erkölcsiség elvi megalapozottsága ellenére, hogy eleve gyanakvás kísérte, hisz amiben eltért, az érthetetlen volt, amiben egyezett a már ismert (főleg vallási ihletésű) er­kölccsel – s épp ezért elfogadható volt –, nem igényelt „marxista” (való­jában csak annak látszó) indokolást. Mulasztásaink súlya annál nagyobb, mert a fasiszta-feudálkapitalista elnyo­más alóli felszabadultság termelte eu­fórikus társadalmi pezsgésben – mint minden valóságos forradalomban – a nép tömegei hihetetlen erkölcsi magas­latokra jutottak, s lett osztályrészük az erkölcsben mindaz, amit jónak, nemes­nek mondhatunk: a felelősségtudat, ki­terjedve minden lényeges dologra, a szolidaritás legkülönbözőbb fajtái, a né­pek testvériesülésének eszméje és érze­te, az önbecsülés, az áldozatkészség és sorolhatnánk. Az „ellopott forrada­lomnak” aposztrofált későbbi fejlemény az erkölcsi tompulásban fejezte ki leg­inkább embertelenségét. Nincs rá mentség, még jóhiszeműségünk sem. A balekség is bűn, sőt a súlyosabbik fajta, mert közreműködésünkkel tesz tönkre bennünket, nem lehetünk vétlen áldo­zatok. A törvény nem-ismerete nem mentesít a büntetés alól.

Ebben az ügyben nem boldogulunk, míg az erkölcs valami külsődleges, em­bercsinálta „szabálgyűjtemény” lesz, akár kőtáblába vésve, akár a kisdobo­sok 6, az úttörők 12 pontja formájá­ban, bárminő „erkölcsi kódex” alakjá­ban. Megjöhetne már az eszünk: eddig ezeket a szabályokat soha nem tartot­ták meg az emberek, s akik mégis megtartották, ritka kivételektől elte­kintve, kiszolgáltatták magukat azok­nak, akik fütyülve az erkölcsre, a mar­kukba röhögtek és élvezték erkölcsi gátlástalanságaik minden pillanatnyi előnyét. Mondjunk hát le az erkölcs­ről, mint idejét múlt „tévedésről”? Vagy inkább keressük végre ott, ahol valóságosan van és hat? Az utóbbi lát­szik kifizetődőnek.

Az emberiség ragaszkodik erkölcsé­hez. Mióta szert tett rá mint páratlan kincsét őrzi (olykor rejtegeti), nem tud­ja magát embernek nélküle. Még a szabályokbafoglalás, az arcátlan követelődzés, az erkölcsösség tapasztalható fias­kói sem tudtak annyit ártani az erkölcs ügyének, hogy értéke megkérdőjele­ződjék. No, nem az „ÉTHOSZ”-nak ne­vezett, mindmáig tisztázatlan, ám divatbajött és agyonmagyarázott és ezért egyre homályosabb valamire gondo­lunk, hanem az erkölcsre. Az egyének és közösségek tényleges erkölcsi szük­ségleteire – amely sajátjuk természetes módon s nem külső követelmény az erkölcsi szükségletek által áthatott er­kölcsi viszonyokra, melyek az embereket cselekvésre képesítik és cselekvésükben a kor szintjén emberi módon korlátoz­zák (a korlát, a határ – életbiztosító tényező, általa van elhatárolódás, általa az valami és valaki, ami és aki!); a min­den gyakorlat mozzanataként létező tényleges erkölcsi gyakorlatra, a mind­ezek nyomán alakuló erkölcsi érzékre és erkölcsi tudatosságra stb. Mert ezek lé­teznek s élettényezők.

Bizony úgy tetszik, hogy ezt az erköl­csöt nem lehet tanítani. Tudatosítani le­het legfeljebb. Az élet természetes sod­rásában nagyobb szerepe van az erköl­csi érzék ösztönös működésének és az ismétlődő szituációkban eme érzék se­gítségével történő tudatosulásnak, ami mindenkinek saját műve. A norma, a szabály, a kódex legfeljebb mankó le­het, s ideig-óráig akár hasznos is, de mint tudjuk, aki a mankóra hagyatko­zik, sose tanul meg rendesen járni. Er­kölcsileg is bizonyosan béna marad, akárhogy fújja könyv nélkül a tízparan­csolatot vagy a másféle maximákat.

Az ember nem születik erkölcsösnek. Abban a folyamatban, melyben a meg­született csecsemő az objektumok s objektivációk (pólya, bölcső, anyuka hangja, ismétlődő szavai – „a mások számára… is létező tudat, a gondolat anyagi valósága” –, játékok, saját objektíve létező teste és e test „felfedezése” stb.) hatására szubjektivitását kibontja és szubjektummá formálódik; mind­eközben szubjektumok – anya, testvér, barát, „mester”, közösség stb. – szub­jektív hatása is alakítja szubjektív arcu­latát; amilyen mértékben szubjektum, ebben a mértékben erkölcsi szükségle­tei is megszületnek, megizmosodnak. Ezek a szükségletek: szükségletek más szubjektumukra. Kitüntetett egyedi szubjektumokra (azaz egyénekre), mint anya, apa, barát, szerető, bajtárs, tanító stb.; szükséglet egyszerűen más egyénekre (akik magyarul beszélnek és káromkod­nak, ugyanott laknak, munkatársak stb.), akiknek nincs különösebb külön­legességük számára, de a közvetlen, erőtérként ható szubjektív miliőt testesí­tik meg, mely nélkül lélegezni sem tud (a honvágy alapja pl. ennek tartós hiá­nya!); igény kitüntetett, magaválasztot­ta vagy kívülről rákapcsolódó közössé­gekre mint különös szubjektumokra; s végül – bármily absztrakt módon is tör­ténik és látszólag üres adottság – szük­sége van az emberi miliőre, a szubjek­tivitás akármilyen jelenlétére („még ha ellenségem is, csak legyen, hogy szól­hassak hozzá, szidhassam” stb.), hogy általa az emberi nem szubjektumának részese lehessen élményszerűen. E vi­szony teljesség a tudat szintjén, azaz az erkölcsi tudat lényege: az erkölcsi eszmény. Enélkül bármilyen jólsikerült norma csak nyűg, bilincs, abszolút külsődle­ges. Gondolkodó, művelt emberek szá­mára elég gyorsan tudatosulnak a fen­tebb említett viszonysíkok (ti. a viszony más egyénekhez, közösségekhez, és az emberi nemhez), s elvekké kristá­lyosodnak. A három síknak megfelelő­en kialakulnak e folyamatban az érté­kelvek, így a személyiség-értékelv, a kö­zösségiség (kollektivizmus?), humaniz­mus. Ennyi elegendő és szükséges az erkölcsi tudat teljességéhez. A többi vagy árnyalja csak ezt (erkölcsi példák, hős-eszmények, normák stb.), vagy csak időleges jelentőségű (pl. a felnövekvő nemzedék számára, vagy közösségbeil­leszkedés idején), vagy egyszerűen fe­lesleges. (S a „munkaerkölcs” és „szo­cialista hazafiság” mint állítólagos el­vek? Nos, legfeljebb normák lehettek volna, tartalmazva meghatározó lé­nyegként a három elv mindegyikét.) De a tudat az erkölcsben is, azaz az erkölcsi tudat is csak származékos, másodlagos lehet a létezőhöz (itt: erkölcsi szükség­letek, viszonyok, cselekvési gyakorlat) képest, s mint ilyen hat vissza, erősíti a létező erkölcsöt, de nem okozza. Mióta erkölcs van, mindig így volt, mindig így is lesz. Az ilyen „visszaható” (és nem kívülről oktrojált) erkölcsiség lehet csak hatékony. A dolog természete szerint. Mindenki mondhatja, ha önbecsülésre oka, alapja van: „Az én vezérem ben­sőmből vezérel!” Akit kívülről vezérel­nek (emberek és viszonyok) és vezérel­teinek – az erkölcsi nihil, semmisség, hisz erkölcsileg kívülről az ember nem vezérelhető.

Aki olyan szerencsétlen, hogy erköl­csi szükségletei nem alakultak ki, vagy csorbát szenvedtek bármi módon, az valóban szerencsétlen, boldogtalan em­ber, vegetatív jellegű fogyasztó állat, él­vezethabzsoló vagy kínokat-kerülő gé­pezet mindössze. Vagyis az erkölcs igazi nyertese, mint az ember számára lehet­séges boldogság jelöltje és kedvezmé­nyezettje: az egyén (bár végső soron a társadalom is „haszonélvezője”). A kor szintjén megvalósuló erkölcsisége ezért lehet számára öröm forrása, őt gazda­gító tényezője, önbecsülése, vagyis önma­gának igazi értékként történő érzékelé­se és tudása ezen alapszik. Bármi törje meg kívülről a közvetlen szubjektivitást – szubjektum közvetlen viszonyát más szubjektumhoz – az ember arculata tor­zul, vagy elvész. Pl. a szerelmet – osz­tályhelyzet („egy jómódú leányt szeret­tem, osztálya elragadta tőlem”), a ba­rátságot rút anyagiak (függőség, szesz- testvérség), a gyermeki szeretetet kiszol­gáltatottság (a gyermek „haszonállat” a szülő számára stb.), a közösségiséget – az egyént gúzsbakötő szellemi terror (akár a rabtartásig, zsarolásig menve), a hu­manizmust – történelmietlen, demagóg követelések (értelmetlen áldozathoza­talra késztetve) stb. Mert pl. az utóbbi­nál tudni illik, hogy nincs humanizmus általában, hanem valamilyen konkrét tartalommal van, történelmileg megha­tározottan. István királyunk idejében – keresztény-krisztusi orientáltság az idők szava szerint, s ebbe belefért az (akkori) emberi értékek védelme, meg­tartása, termelése, továbbhasznosítása érdekében a forró ólom az eszmére sü­ket fülekbe, a levágott kéz a magántu­lajdont nem érzékelő és nem elfogadó akkori reakciósok esetében, a templomba-kényszerítés stb. A polgári humaniz­mus – amíg élt – új idők szava: sze­münket az evilági dolgokra fordítsuk, istenítsük a most felszabaduló embert, nosza tehát reneszánsz érzékiség és élv- hajhászás, másfelől puritán önmegtaga­dás szélsőségei egyszerre, messziről er­kölcsi gátlástalanságnak, ill. erkölcsi piedesztálnak tűnve, de mindenképpen meghaladva a középkori ember bárgyú erkölcsi sivárságát. Ma? Ma ez a polgári humanizmus egyáltalán nem „fensé­ges” romjaiban, Dahrendorf erkölcsi ci­nizmusának formájában létezik és hat, azaz inverz formában s belefér a mun­kásutálat: akartátok a 3 követelés közt (8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra művelődés) a pihenést? Itt van, élvez­zétek a munkanélküliséget, elvégre nektek ez a paradicsom! Tévedés ne essék, ezt írásban is közzétette, s e men­talitással nem egyedülálló, mindössze őszintébb mint a többi, képmutató burzsuj. És mi mit kezdhetünk véle? Lehet közvetlenül szeretni az embert? Bizonyos helyzetekben, bizonyos ko­rokban aligha, különben mért találta volna ki az emberiség az absztrakt em­bert, azaz istent, hogy a közvetlen ta­pasztalatok ellenére mégis csak szeret­hesse az embert legalább tisztes távol­ból. És ma? Hogyne lehetne ma már, közvetítő nélkül is, hisz kedves társam „…itt vagy velünk együtt s együtt va­gyunk veled mindannyian, kinek em­berhez méltó gondja van”, az emberi értékek védelmében ma azonosak meg­találhatják egymást, s szükségletük egy­másra a mai kor humanizmusának konkrét, semmi mással össze nem té­veszthető tartalmát adja. A létező osztá­lyok közt legtermészetesebb hordozója e lehetőségnek a munkásosztály, s lesz ezért a munkásosztállyal való szolidari­tás természetes és meghatározó noha nem kizárólagos eleme a kor humaniz­musának, és antihumánus minden munkásellenesség, bármivel leplezzék (mondjuk alamizsnaosztással). Huma­nizmus ügyében is igaz: „Minden Demoszthenésznél szebben beszél a tett.” Mivelhogy minden tettnek erkölcsi tar­talma is van, mivelhogy ember, erkölcsi lény, „homo ethicus” követi el, akár egyenes, akár inverz erkölcsiséggel.

A „népnevelő” és a hittérítő! Micsoda torz agyváladék szüleménye, s borzalma mindegyik „sorsuk” nem véletlenül tel­jesedett be. Csak a nagyképűség, a dol­gok lényegének abszolút nem-értése él­tethette őket ideig-óráig. Az ilyenfajta mentalitás és magatartás legfejlettebb formája az aufklárizmus is már két év­százada csődöt mondott ugyan, de mintha mi sem történt volna, mi „szo­cialista módon” újraélesztettük, miköz­ben hangoztattuk – igaz, nem valami harsányan hogy ez a mi eszméinkkel és gyakorlatunkkal nem fér össze. „Fel­világosítottunk” tehát, már ti. a népet, mert mi magunk, mint a néptől külön­böző „fejlett elvtársak” ugyebár, már birtokában voltunk az aznap reggel megismert abszolút igazságnak. Politi­kai és erkölcsi ügyekben. De legalább ma térjünk már észhez. Ostobaságun­kat, erőszakosságunkat semmilyen jó­szándék nem menti többé s életveszé­lyes is. Ne nézzük az embereket gyer­meknek. Rosszul mondom: fogyatékos értelműnek (mint manapság újból az agresszív „hittérítők”). Mert a felvilágo­sító – a gyermeket tökéleden felnőttnek, a felnőttet elfuserált, eltorzult gyermek­nek tekintve – hallatlan önbizalommal fog hozzá a „korrekcióhoz” hiszen „ezeknek” aztán igazán fölötte áll. Ám a gyermek nem tökéletlen felnőtt, hanem tökéletes gyermek, emberpalánta, az emberség minden adományával, s szub­jektum gyanánt ugyanúgy rendelkezik erkölcsi érzékkel (valamilyen fokon ki­művelt ösztönnel), mint bármelyik nor­mális emberi lény, munkál benne a sze­retet képessége. Ha hagyjuk, azaz nem zavarjuk erőszakosságunkkal, menthe­tetlenül erkölcsös felnőtt lesz belőle a tényleges erkölcsi gyakorlat folyamatá­ban, hiszen szükségszerűen törekszik a létező és bővülő körben folyton újrater­melődő erkölcsi szükségleteinek kielégí­tésére. A felnőtt megvalósult gyermeknek valóban tekinthető, de jobb, ha egysze­rűen annak vesszük, ami. Magunkkal kezdve, természetesen. Nem vagyunk „különös emberek”. Tudatosítsuk ön­magunkban erkölcsi szükségleteinket, törekedjünk megérteni mibenlétüket s a kor színvonalán értékeljük. Pokolba a „felvilágosítással”. A kioktatásért hadd utálják az emberek a kormányt, kicsivel több utálat annak már úgysem árt. Sze­métdombra az erkölcsprédikációval! Hadd legyenek emiatt megvetés tárgyai a hordószónokok és kóklerek, „egyház­atyák és egyebek” – hogy Bemard Shaw szójátékát használjuk – az ő képükre ráférhet. Képezzük ki magas színvona­lon erkölcsi érzékünket, tudván, hogy erkölcsbirtokosként mi vagyunk az igazi nyertesek, ez a boldogságképesítés ele­mi feltétele, merthogy emberi boldogság tisztaság nélkül nem lehetséges. Legfel­jebb fogyasztási élvezet lehet osztályrésze, már ha beéri vele az erkölcsiségben sze­gény. Társakkal együtt a szellem csillo­gását használjuk fel mindannyiunk er­kölcsi érzékének és tudásának csiszolá­sára, hisz van mit csiszolni. S művelőd­jünk. Mert ha igaz is, hogy erkölcsiségünk – erkölcsi érzékünk és tudásunk gyakorlatba áttéve – eleve adott szubjek­tivitásunk arányában, a kor színvonalára csak valódi tudás, műveltség emelheti. Az erkölcs, mely nem a kor színvonalán áll, oktalan követelőzés és önsanyarga­tás lesz, jobb esetben egyszerűen nem hatékony, rosszabb esetben ön- és köz- veszélyes pusztító erő.

Amikor a világ kifordult önmagából, a bűnbeesés idején, vagyis amikor a magántulajdon megszületett s véle az elidegenedés lett osztályrésze az ember­nek, őseink, a szenvedők és kétségbee­settek a nyomorúságszülte leleménnyel „kitalálták” veszendő emberségük men­tésére feltalálták többek közt az erköl­csöt, az objektivitás elviselhetetlen túl­súlyának ellensúlyozására a közvetlen, „tiszta” szubjektivitást, „megtermelték” más szubjektumra való szükségletüket, megtanultak tehát szeretni, igényük lett, hogy szeretve legyenek és szeret­hessenek. Ennek köszönhetjük jórészt, hogy emberi arculatunkat megőriztük.

Páratlan örökség. Sáfárkodjunk vele.

Az erkölcs által „bírhatunk” magunk­kal. Csak ennek révén – a világgal. Az önuralom az egyik legnagyobb szubjek­tív érték. Az uralom bármilyen formá­jának elemi feltétele.

VISSZA

FÓRUM


SZERDAHELYI ISTVÁN

Aczél György és az ellenzékek

Az alábbi gondolatok voltaképpen láb­jegyzetek ahhoz a velem készült inter­júhoz, amely A hatalom mindig zavart címmel a Népszabadság 1994. december 31-i számában jelent meg, és amelynek egyik mondatát – szabadjára engedett fantáziával – úgy is lehetett értelmezni, hogy „a szélsőjobboldal” által terjesztett „aljas konstrukciókra” kacsint, melyek szerint a „demokratikus ellenzék”-et Aczél György hozta volna létre. Ez an­nál is kevésbé lehetett szándékom, mert e híresztelésről mindeddig tudomásom sem volt. Mondatommal azt a nem ke­vésbé aljas, bár nem a szélsőjobboldal, hanem a Mester Ákos által szerkesztett 168 óra 1989. október 10-i száma által nyomtatásban is közhírré tett „konst­rukciót” akartam cáfolni, miszerint Ac­zél György főtanácsadói közé tartoztam volna.

Az ebből kerekedett glosszaváltás ér­dektelen; amin érdemes morfondíroz­ni, az az 1956 utáni magyar ellenzéki mozgalmak valódi – manapság teljesen eltorzított, a nemzeti vagyonhoz hason­lóan „privatizált” – története, s az a viszony, amely e mozgalmak és a kor­szak vezető kultúrpolitikusa, Aczél György között fennállt. E história ese­ményei zárt ajtók mögött, a nyilvános­ság teljes kirekesztésével zajlottak. A kávéházi pletykák vagy tudatosan ma­nipulált legendák mögül az igazság csak úgy rajzolódhat ki, ha mindnyá­jan, akiknek így-úgy közünk volt e tör­ténethez, egymás mellé illesztjük emlé­keink mozaikkockáit.

A történet – természetesen – 1956 novemberében kezdődik, amikor vala­miként voltaképpen mindenki ellenzé­ke volt annak a maroknyi csoportnak, amelyik a Kádár-kormány körül tömö­rült. A fegyveres vereség és a letartóz­tatások első hulláma a sztrájkoknak, tüntetéseknek, a forradalmi bizottságok és munkástanácsok tevékenységének véget vetett, de nem tudta teljesen megbénítani az ellenállás olyan akcióit, amilyen a Gond és hitvallás proklamációja vagy az volt, amikor az írószövetség által összegyűjtött pénzadományokat szétosztottuk a harcokban elesett felke­lők rászoruló családjai között.

1957 elejére azonban az egyre ke­ményedé intézkedések, az írószövetség feloszlatása, majd az egyetemeken egy ideig még működő MEFESZ megszün­tetése az „56-os ellenzék”-et a baráti összejövetelek és az írógéppel sokszo­rosított, kézről kézre adogatott (ma úgy mondanánk, „szamizdat”) írások terjesztésének szférájába szorította vissza. (így olvastam pl. Moldova Flandera-regényének első változatát, fiatal költők verseit, Tőkei Ferenc „ázsiai ter­melési mód”-tanulmányát, Lázár György, s később Kemény István, Liska Tibor dolgozatait, aminthogy nekem is volt barátok által terjesztett – még be is kötött – verseskötet-kéziratom.) Az én emlékeim szerint ez az ellenzék egyébként – zömében „nagyimrés” kommunista (s a 80-as évek tiszavirág életű „reformkommunista” elképzelé­seinél sokkalta baloldalibb) elgondolá­sokat táplált magában. A tőkés rend visszaállításának – ahogy ma mondjuk: a „reprivatizációnak” – a hívei ebben az ellenzékben aligha voltak többen, mint az őrültek, a királypártiak vagy a nyilasok.

Homályos pontja e történetnek az ugyanekkor, 1957 elején, Hevesi Gyula vezetésével megalakuló Táncsics Mi­hály Kör tevékenysége, amelynek még hetilapja is volt Magyarország címmel. Hogy az itt gyülekező írók, művészek, értelmiségiek – Bölöni Györgytől Major Tamásig – voltaképpen hányan voltak, mekkora (felteszem: igen csekély) tábo­ruk volt, mit akartak, s vitáikból miféle törekvések bontakozhattak volna ki, ezt tüzetesebb kutatásoknak kellene tisztáz­niuk. A város mindenesetre úgy tudta, hogy e kör Kádár János ultrabalos el­lenzékét tömörítette, azzal a céllal, hogy rivalizáljon az MSZMP-vel. A hi­vatalos változat viszont úgy hangzott, hogy a kör „régi munkásmozgalmi har­cosok által az MSZMP Intézőbizottsá­gával egyetértésben létrehozott politi­kai egyesület” volt, de a konszolidáció eredményei „tevékenységét feleslegessé tették” s ezért működése és lapjának kiadása „1958. január 1-jén megszűnt”. (Valójában mindkettőt még 1957 má­sodik felében megszüntették.)

Az ekkori ellenzékkel szembeni ad­minisztratív intézkedések sajátosan sze­lektívek voltak. A „nagyimrés” kommu­nista ellenzék tagjait – tekintet nélkül társadalmi rangjukra – kivégeztették vagy bebörtönözték, enyhébb esetek­ben állásaikból eltávolítva a társadalmi élet perifériájára száműzték; egy részük kénytelen volt Nyugatra menekülni. Itt még olyan formátumú egyéniségekkel sem tettek kivételt, amilyen Déry Tibor vagy Háy Gyula volt.

A polgári liberális-neokatolikus „ur­bánus” ellenzék viszont – amelynek képviselőit (Weörestől az újholdasokig) sokkalta ezoterikusabb-apolitikusabb és kompromisszumokra készebb alapállás jellemezte –, sokkalta enyhébb elbánás­ban részesült. Veszélytelennek-érdektelennek mutatkozott a hatalom szemszö­géből azért is, hiszen írói teljesítménye­iket ekkor még az irodalmi köztudat sem tekintette igazán jelentőseknek: Weöres költői nagyságát akkoriban nem hirdették többen, mint ma Ladá­nyi Mihályét.

Az Illyés Gyula és Németh László vezette „népies” irányzat pedig – talán az egyetlen Bibó István kivételével (aki egyébként, ha nem párttagságára, ha­nem elgondolásainak igazi arculatára tekintünk, aligha is sorolható ebbe az eszmekörbe) – messzemenő toleranciát élvezett. Ennek több oka is lehetett. 1956 szellemi vezérkara kizárólag meg- győződéses „nagyimrés” kommunisták­ból állt, a „népiesek” inkább tétlen szemlélői voltak az eseményeknek, s csak az átmeneti győzelem idején (és akkor is igen óvatos gesztusokkal) pró­bálták kihasználni a kedvező alkalmat, november 4-ike után pedig azonnal ta­karódét fújtak. A pártvezetés továbbá – folytatva Révai kultúrpolitikáját –, el­sősorban a népi írókkal óhajtott szövet­ségre lépni. Velük foglalkozott a Kul­turális Elméleti Munkaközösség első, 1958-as határozata, elsősorban az ő megnyerésükre indították meg a Kor­társ című folyóiratot, amelynek hasáb­jain róluk vitatkoznak a vezető iroda­lomtudósok. Tekintélyüket a szellemi élet minden más színezetű áramlata el­ismeri: jórészt hozzájuk igazodva, rájuk hivatkozva sztrájkolt vagy szólalt meg, írt alá lojalitás-nyilatkozatot az írótár­sadalom nagyobb része, s a kormányzat akkor látta befejezettnek a konszolidá­ciót, amikor 1960-ra sikerült velük bé­két kötni.

Ilyenformán viszont – mint a hata­lommal folytatható párbeszéd egyetlen partnere – 1956 után a népi írók köre az ellenzéki erők fő centrumává is vált. Ha – hallomásból szerzett – informá­cióim nem- torzítottak, rendre ők csi­karták ki az írótársadalom számára kedvező engedményeket, s elsősorban nekik köszönhetők az 1960-61-es am­nesztiák is. Hogy ezt követően élete vé­géig Illyés a nyilvánosság előtti lojalitás fejében milyen – objektíve ellenzéki – érdekeket képviselt és vitt esetenként sikerre, erről csak mendemondákat hallottam, de mások bizonyára a ténye­ket is ismerik.

A népies irányzat sorsával ellentétes pályát futottak be az Imre Katalin szer­vezte, 1958-ban megjelent Tűz-tánc an­tológiában fellépő fiatal költők. Jelent­kezésük lehetősége az 1956 utáni vá­kuum: az írótársadalom nagyobb része hallgat vagy elnémították, e fiatalok vi­szont megragadják a publikációs lehe­tőségeket. A pártnak szüksége volt köl­tőkre, s ezért – időlegesen – nem tö­rődött azzal, hogy egyúttal egy (az ek­kor még stílrealizmusként is felfogott „szocialista realizmussal” élesen szem­benálló) stílusforradalmat szabadít be az irodalmi életbe. Mindaddig bármilyen ideológiai-politikai ellentétek csaptak össze a költészet porondján, a realisz­tikus stíluskonvenciók egyenruháját vi­selték, a Tűz-tánc alaphangja viszont – 1948 óta elsőként – expresszionisztikus-avantgárd artikulációjú volt. Befo­lyásukat növeli, hogy Imre Katalin és Kis Tamás az Élet és Irodalom szerkesztői is, és irodalmi estjeik közönsége, von­zásuk a fiatal generációk körében nőttön nőtt.

A pártvezetésnek azonban hamaro­san keserűen csalódnia kellett bennük. E csoportosulás vezéregyéniségei, noha igen hangsúlyozottan baloldalinak, kommunistának vallják magukat, s még az „56-osokhoz” sincs közük, annál me­részebben és következetesebben bírál­ják a hatalmat. S az adott pillanatban ez az ellenzékiség életveszélyes, hiszen az önmagát Forradalmi Munkás-Pa­raszt Kormánynak nevező hatalom lét­alapját kérdőjelezi meg, amikor a for­radalmi eszmék és a munkás-paraszt tömegek nevében bírálja a szocialistá­nak mondott közállapotokat. Az ellen­akció nem is váratott magára. 1959-ben megindult a spontánnak-ártalmatlannak álcázott, jórészt a népies-realiszti­kus és az avantgardisztikus-tűztáncos formanyelv lehetőségeit feszegető „fia­tal írók vitája”, amelyet azonban 1960 elején – a népiesekkel kötött paktum jegyében – igencsak öregesen-brutálisan hivatalos akkordok zártak, egyebek között Imre Katalin és Kis Tamás eltá­volítása az Élet és Irodalomtól. A tűz-táncosok csoportját szétverik, aki nem haj­landó parírozni, eztán az ellenzékiek­nek kijáró sorssal nézhet szembe.

Egy további ellenzéki csoportosulás magvát alkotta ebben az időszakban a Lukács-tanítványok második generáci­ója is. Mint ismeretes, Lukács ekkor – noha megmenekült a Romániába hur­colt Nagy Imre-csoport más tagjait súj­tó végzettől – revizionista árulónak szá­mít, s bár szabadlábon, de teljesen el­szigeteltségben él. Tanítványait az egye­temről középiskolákba száműzték, könyveket nem publikálhattak (cikke­ket is csak később és módjával). E kör centruma Heller Ágnes és Hermann István lakása s a közeli Luxor presszó volt; Hermannékhoz rendszeresen fel­járt akkoriban Fehér Ferenc, Almási Miklós, Zoltai Dénes, és egy időben szinte megszálló hadakként tanyáztunk ott Passuth Krisztinával és barátaink­kal, a történész Kende Lászlóval és Surányi Bálinttal, a filozófus Vajda Mi­hállyal, másokkal. A kapcsolatrendszer valójában – Lázár Györgytől Tőkei Ferencig, Sós Vilmostól Antal Gáborig, Körtvélyes Gézáig, Vitányi Ivánig vagy Bizám Lenkéig, a Luxor expresszó író- és képző­művész-törzs­közönségéig terje­dően – igen tág volt. Tevékenysége – minthogy tagjait a közéletből kizárták – teoretikus és politikai vitákban, kéz­iratok felolvasásában és csereberélésé­ben merült ki, s a hatalommal fenntar­tott kapcsolatai abban álltak, hogy Hermann-nak időnként megüzenték: csök­kentse vendégeinek létszámát.

Fontos, hogy kiemeljem e korszak különös vonását: a magyar értelmiség – ritka kivételektől eltekintve – egysé­gesen néz szembe a hatalommal, min­denki mindenki mellett kiáll és min­denkin segít, ha tud. Amikor 1958-ban „petőfiköri zászlóbontással” vádolt ver­seimért mint „56-ost” kidobtak az állásomból, nem más, mint a „sztálinistaságáért” a Lexikonszerkesztőség élére száműzött Berei Andor vett maga mel­lé, s – bár megmorgott „polgári fertőzöttségemért” – a hatalom szemében „ultrabalos” Imre Katalin indított el a költői és kritikusi pályán.

A kulturális hatalom látható megtes­tesítője 1958-ra (az addig e szférában teljesen ismeretlen) Aczél György mű­velődési miniszterhelyettes, akit a város „a művelődési miniszter első felettese”- ként emleget. Mindenhatósága azon­ban (mint utólag megtudtam) látszat volt: kezdetben Kállai Gyula befolyása is számottevő, s Aczélnak még az 1960- as évek első felében is rendre meg kell küzdenie Szirmai István „vonalával”. Bizonyosra vehetjük továbbá, hogy a hatalom csúcsán állva is mindvégig igencsak kemény harcokat kellett vív­nia a kulturális szféra védelmében az „agitproposokkal”, s még ádázabbakat a belügyisekkel. Tanúja voltam, hogy reá hivatkozva foganatosítottak olyan kultúraellenes intézkedéseket, amelyek­hez semmi köze nem volt – sőt, düh­rohamot kapott, amikor értesült róluk –, és talán soha nem fogjuk megtudni, hogy saját intézkedései közül melyek voltak azok, amelyekkel önmaga értett egyet legkevésbé.

Ekkoriban – talán 1963-ban – kerül­tem vele először személyes kontaktus­ba, a Kossuth Klubban, ahová valami­lyen véletlen folytán engem is meghív­tak az akadémikusok, egyetemi tanárok főszerkesztők közé egy „értelmiségi ta­lálkozóra”. Előadását követően kérdé­seket is fel lehetett tenni Aczélnak, s én az egybegyűltek nem kis megrökö­nyödésére közöltem vele, hogy a párt kultúrpolitikája alapjaiban hibás és kö­vetkezetlen, minthogy a konszolidáció során Erdélyi Józsefig, Sinka Istvánig terjedően mindenkivel szót tudtak ér­teni, csak a volt népbiztossal, Lukács Györggyel és tanítványaival nem, s a tűz-táncosokat is elnémították. Szemte­lenségem odáig terjedt, hogy éles han­gú válaszára még egy replikát is meg­engedtem magamnak, tényekkel cáfol­va állítását, miszerint a tűz-táncosokat nem bántja senki, s a Lukács-tanítvá­nyoknak sincsenek letiltott könyvkéz­irataik.

A gyűlés résztvevőinek egyike kifelé menet megkérdezte tőlem, tudom-e, hogy holnapra kirúghatnak az állásom­ból (Fehér Ferenc pedig, hallván a tör­ténteket, úgy vélte, alighanem csak rontottam a Lukács-kör helyzetén). Aczél azonban nemhogy nem állt bosszút rajtam, hanem másnap a mi­nisztériumban – a Lexikonszerkesztő­ség akkoriban még ott működött – szé­les mosollyal, vállamat megveregetve üdvözölt: „Na, mi van, koma, szárnya­lunk, szárnyalunk?”

Biztosra veszem, hogy nem színész- kedett, hanem valóban tetszett neki a borzasságom; nem sokkal később, a Magyar Irodalmi Lexikon körüli feljelent­getések idején bőven lett volna módja a törlesztésre, de akkor is mellém, a senki mellé állt, s leintette a nagyhatal­mú bajkeverőket. (Oka lehetett persze ennek az is, hogy Lukács melletti kiál­lásomat, bár szavakban elutasította, tit­kon maga is helyeselhette. A későbbi események alapján jogosnak látszik az a feltevés, hogy már ekkor Lukács re­habilitációján munkálkodott.)

Akik a kulturális élet vezető posztjain állva szolgamód követték instrukcióit, nem mentegethetik magukat azzal, hogy nem lehetett ellentmondani neki. 1984-ben valaki besúgta neki, hogy a Kritikában közölni akarom Radnóti Sándor vitacikkét Juhász Ferenc költé­szetéről, s igen morózusan figyelmezte­tett, hogy ez szerinte helytelen lenne. Ellenvetéseimet sem volt hajlandó meg­hallgatni: „Maga a főszerkesztő – mondta – maga dönt”. A cikket közöl­tem, semmi bajom nem származott be­lőle.

Visszakanyarodva a 60-as évekhez, az évtized derekára a konszolidáció ki- teljesedett. Az „56-osok” kiszabadultak, visszatérhettek a szellemi életbe, Lu­kács és a Lukács-tanítványok szintúgy. A múltra a kulturális hatalom sűrű fátylat borított, felépült az „Aczél kor­szak” nemzeti pantheonja, melyben most már a börtönviselt Déry Tibor és a leárulózott Lukács György is ott áll­hatott Németh László és Illyés Gyula mellett, s ahová ennek megfelelően minden irányból közelíteni lehetett.

A korábbi ellenzéki csoportok így maguktól szétestek, átalakultak a rend­szert békésen szidó baráti társaságokká. Nem azért, mert a hatalom „megvesz­tegette” őket, hanem azért, mert vilá­gossá vált: a fennálló helyzettel a hata­lom éppúgy elégedetlen, mint ők, s a változtatások mikéntjének megtervezé­sébe hajlamos mindenkit bevonni, aki­nek ésszerű javaslatai vannak. E távlati remények egy része később illúziónak bizonyult ugyan, de akkoriban az a kézzel fogható, szemmel látható tény, hogy Kádár és Aczél – bár a nemzetközi erőtér és a pártapparátus visszahúzó erői törekvéseiket korlátozzák – napról napra igyekszik jobbítani a helyzeten: mi vagyunk a „legvidámabb barakk”.

Aczél közkedveltségéhez nagymér­tékben hozzájárult az egyénisége is. Ki­rítt a merevpofájú, gőgösen buta vezető káderek sorából, emberformájú ember volt, akihez hamarább be lehetett jutni, mint egy pitiáner minisztériumi előa­dóhoz. Mentes volt minden hiúságtól, s nemhogy megsértődött volna, ha a szerkesztők belejavítottak a szövegeibe – a Kritika élén magam tapasztaltam ezt –, hanem kifejezetten igényelte a minél szigorúbb kontrollt.

Ha a Népszabadságban közölt inter­júm kontextusából negatív hangsúllyal csendült volna ki az, hogy Aczél – köz­tudomásúan – az ellenzékiekkel is leült a fehér asztal mellé, most hadd hang­súlyozzam: korszakfordító jelentőségű példát mutatott – egyebek között – az­zal, hogy eljárt vacsorázni az „56-os el­lenzék” börtönből szabadult vezéregyé­niségéhez, Haraszti Sándorhoz (a fe­lesége híresen kiváló sóletet főzött), aki pedig nemcsak makulátlan tisztességé­ről volt híres, hanem arról is, hogy igencsak szókimondó stílusban érintke­zett a hatalom képviselőivel. (Kedvenc megszólítása az volt, hogy „te gaz­ember”.)

Keletkezett viszont ugyanekkor egy új mozgalom, a Che Guevaráért lelke­sedő fiatalok – jórészt gimnazisták és egyetemisták – körében, akik elégedet­lenek a bürokratikus KlSZ-mozgalommal, s Kuba, Kína, a harmadik világ forradalmai iránt érdeklődnek; ezért abba a hírbe is kerülnek, hogy éppen­séggel „maoisták”. Fő bűnük pedig ele­inte csak az, hogy komolyan veszik a párt szóvirágait, miszerint a fasizmus és az imperializmus ellen harcolni kell, s tintásüvegeket dobálva, autókat ron­gálva tüntetnek az amerikai és a görög követség előtt – míg a rendőrség gu­mibottal a fejükbe nem veri, hogy ami szónoklatként erény, az tevőleges meg­valósítás esetén politikai bűntett.

E fiatalok kapcsolatokat találtak a tűz-táncosokal és más baloldali érzelmű írókkal, értelmiségiekkel is; a komo­lyabb retorziók első hulláma – mint „felbújtókat” – ezeket érte. Imre Kata­lint 1965-ben kitették az Iroda­lomtudományi Intézetből, s 1966-ban Rozsnyai Ervinnel és Galabárdi Zoltán­nal együtt a Központi Ellenőrző Bizott­ság elé hivatják, majd kizárják a párt­ból; ugyanekkor Ladányi Mihály, Tabák András is szilenciumot kapott.

Az ifjú „maoisták” azonban – akik közül Dalos György, Haraszti Miklós, Pór György és Révai Gábor neve for­gott közszájon – nem okultak ebből, s erre már a belügy is rájuk rontott. Vé­gül 1968-ban államellenes összeeskü­vésért Pór Györgyöt és Malgot Istvánt börtönbe zárták, Dalos Györgyöt fel­függesztett börtönbüntetésre ítélték. Haraszti Miklóst 1970-ben rendőri fel­ügyelet alá helyezték és 1973-ban izga­tásért szintén felfüggesztett börtönt ka­pott.

Fontosnak találom külön kiemelni, hogy ez az ügy volt az utolsó, amikor a magyar értelmiség – az 1956 utáni példát követve – még egységesen lépett fel a szellemi szabadság érdekében. Az ifjú „maoisták” rendőri zaklatása, lefogatása ellen az írószövetségtől Lukács Györgyig mindenki szót emelt, egyesek pénzt gyűjtöttek, mások munkát kerí­tettek nekik, s hogy viszonylag enyhe retorziókkal úszták meg az ügyet, eb­ben minden bizonnyal Aczél keze is benne volt.

1974-ben néhány hónapig az a lát­szat keletkezik, hogy Aczélt – szovjet nyomásra – a KB-titkári tényleges ha­talomból Kádár „felbuktatta” a minisz­terelnök-helyettesi díszbeosztásba; igen hamar kiderült azonban, hogy az általa kiépített rendszer továbbra is az ő elképzeléseit-utasításait követve műkö­dik. (Hogy miféle erőket kellett leküzdenie, abból sejtem, hogy amikor Ba­logh Edgár üzenetét hozva ekkortájt felkerestem a Parlamentben, ujjával hallgatásra intve kivitt szobájából a fo­lyosóra és ott beszélte meg velem az ügyet – tehát tudta, hogy az irodáját lehallgatják, s nem volt módja a „po­loskák” eltávolíttatására.) Pályája csú­csán áll, közszeretet övezi (ez idő tájt – távolról – magam is nagy tisztelettel nézek rá).

Számottevő ellenzék ebben az idő­szakban voltaképpen nincsen, csak egyes értelmiségiek, kisebb, elszigetelt csoportok eretnek elgondolásai vagy a pártállami szabályokat sértő lépései tűnnek fel és vonzanak átmeneti figyel­met. A „budapesti iskola” tagjainak filozófiai-gazdaságtani teóriái vagy Konrád György és Szelényi Iván társada­lomelméleti koncepciói mögött nem áll jóformán senki, s e gondolatok volta­képpen nem igazán veszélyesek. A megtorlások is egyre lanyhábbak-unottabbak. Szinte általános és bevett ritu­álé, hogy akit elbocsátanak az állásából, egyben ajánlatot is kap – horribile dictu, legtöbbször a pártkiadótól –, hogy for­dítói munkával keresse meg a kenyerét. Aki pedig végképp nem akar szót ér­teni a hatalommal, kaphat útlevelet, mehet a világba, ahová akar. Az 1980-as évtized elejétől már működhetnek a fá­ból vaskarikaként legálisan illegális „szamizdat” folyóiratok is – bár kezdet­ben azzal a (be nem tartott) kikötéssel, hogy aki ezekben publikál, kizárandó a hivatalos nyilvánosságból.

E tágkeblűség kulturális életünk egyik – relatív – fénykorához vezet, de egyre növekedő árnyékokkal. Aczél zse­niálisan taktikázó, jószándékú reform- politikus, de a kultúrához nem ért, az ideológiától, az elméleti gondolkodás­tól pedig kifejezetten idegenkedik. Úgy sejtem, engem is alighanem mint esz­tétát nem kedvelt (bár ezt nyíltan so­sem éreztette velem, csak utólag tud­tam meg, hogy a Kritika főszerkesztő­jévé történt kinevezésemet ellenezte).

Önálló ítéletalkotásra, az értékek akár megközelítő felismerésére képte­len volt, kulturális politikájának lénye­ge voltaképpen az, hogy az agitpropos és belügyér szempontokkal szemben a sznob közvélekedés értékrendjét érvé­nyesítette. Az adott viszonyok között ez óriási előrelépés volt, de – a sznobiz­mus divathullámai igen változóak lévén –, mindebből következetlen, kiszámít­hatatlan értékrendi káosz keletkezett. A párt- és állami apparátus hivatali rend­szere előbb katonás fegyelemmel, majd nyíltan elvtelen cinizmussal vagy karjait tehetetlenül széttárva felügyelte e bo­londokháza rendjét.

Aczél György konok és hősies küzde­lemmel kiverekedte a kulturális szféra relatív integritását, de nem tudta meg­szervezni annak produktív működteté­sét, sőt arra sem volt alkalmas, hogy megfelelő munkatársakat toborozzon maga mellé. Káderválasztásai eleinte csak egyoldalúak, élete végén kataszt­rofálisak. Felszínesen tájékozott autodi­dakta lévén, azokra épít, akikről innen- onnan azt hallja, hogy tekintélyük vagy „táboruk” van, „szeretik őket az emberek”, vagyis a ténylegesen kiemelkedő egyéniségekre és a sarlatán klikkvezé­rekre, divatos karrierlovagokra egya­ránt. Ha valaki elveszti hajdani népsze­rűségét, menten meneszti. Pándi Pállal, akivel – ezt biztos forrásból tudom – kezdetben a beszédeinek jórészét meg- szövegeztette, végül – fültanúja voltam – az üvöltöző gyűlölködésig menő konf­liktusokba kerül, s hasonló fordulatok jellemzik kapcsolatait Király Istvánnal; főtanácsadója végül – így hallottam – Ancsel Éva.

Sznobságának súlyos korlátja volt az is, hogy látóhatára csak a befutottak körére terjedt ki, a fiatalokkal – de a középgenerációk képviselőinek többsé­gével is – képtelen volt szót érteni. Te­hetségek felismerésére-támogatására se érzéke, se gondja nem volt; hogy – példának okáért – Fónagy Iván vagy Hankiss Elemér e korszak legkiemelke­dőbb irodalomtudósa lehetne, ezt épp­úgy képtelenség lett volna elmagyarázni neki, mint a hűtőgépgyártás fontosságát egy jégkunyhóban élő eszkimónak.

A pártállami keretek között a kultu­rális garnitúracsere mechanizmusai (miként manapság is) többnyire szub­jektív, a szakmai-képzettségi szempon­tokat legfeljebb formálisan tükröző, vagy azokat nyílt pökhendiséggel mel­lőző aktusok. így léptek a kiteljesedett „Aczél-korszakban” – tisztelet a kivéte­leknek – a hajdani politruk-hivatalnokok helyére fokozatosan a szellemi élet divatdiktátorai (vagy a divatdiktátorok szerepkörére átvedlő politrukok), oly­kor még kóklerei is. Az egyik kontra- szelekciót felváltja a másik, az egyközpontú kulturális diktatúra helyébe az egymással rivalizáló klikkdiktatúrák rendszere lép.

S e nagy szabadság mögött azért – a politikai rendszer változatlansága miatt ott rejlik a legirracionálisabb önkény lehetősége, s ritkán, de olykor intézke­désekben is realizálódó hatalma. Itt nemcsak a március 15-ei esztelen diák­verésekre vagy a „demokratikus ellen­zék” ártalmatlan filoszainak felvonulása elleni brutalitásra gondolok, hanem ezeknél sokkalta „kafkaibb” tünetekre. A legeklatánsabb példa: az ARTISJUS Irodalmi Díj bizottságának még 1988-ban is vissza kellett vonnia döntését, mellyel egy olyan ifjúsági regényt díja­zott, melyben – a teljesen légbőlkapott, analfabétára vallóan ostoba vád szerint – „fasiszta versek” voltak. Tiltakozásom­ra a pártközpont illetékese felvilágosí­tott, hogy ők is tisztában vannak e vád alaptalanságával, ám az utasítás olyan helyről jött, amellyel nem lehet vitat­kozni: ha döntésünket nem módosítjuk, megszüntetik az ARTISJUS-díjat.

Számottevő politikai ellenzéket ezek az állapotok nem szülnek, de a balol­dali értelmiség kiábrándultságához, de- moralizálódásához vezetnek, s oda, hogy a komolyabb teljesítményekre ké­pes, de gyorsabb karrierre vágyó értel­miségiek egy jelentős része is ripsz- ropsz átképezi magát a nemzetközi di­vatáramlatok szakértőjévé-prófétájává. Aczél mindebből alighanem semmit sem ért, s ha valaki – mint Pándi – szóváteszi a visszásságokat, a szektás maradiság gyanújába kerül.

A később önmagát „demokratikus ellenzék”-ként meghatározó kört ekkor még „szamizdatosok”-ként vagy „az alá- írók”-ként ismeri az értelmiség, s tevé­kenységük a 80-as évek második feléig csak a pártapparátust és a rendőrséget hozza – időnként hisztérikus- lázba, nem a közvéleményt. A lengyel, cseh­szlovák ellenzéki eszmék közvetítői (amelyek nálunk, merőben más viszo­nyok között, talajtalanok), s 1956 em­lékének őrzői (ami igen merész, de aktuálpolitikai szempontból már érdekte­len). Nemcsak szervezetük, de kontúrozottabb kapcsolatrendszerük sincs, az akcióikban résztvevők összetétele – né­hány vezéregyéniségen túl – rendkívül változékony; mai szemmel igencsak fu­ra, hogy a Beszélőben egykor még Csurka is publikált. Az interjúm szövegében félreértett-félreértelmezett mondattal szembeszegezett kérdés, miszerint ki ebédelt Aczélnál a „demokratikus ellen­zék” köréből, egyebek között azért is megválaszolhatatlan, mert néhány hite­les néven kívül az sem megválaszolha­tó, ki tartozott a „demokratikus ellenzék”-hez. (Az önmagukat odasorolók száma 1990 után ugyanúgy nő, mint 1945 után az ellenállóké, partizánoké.)

Növekedtek az indulatok az értelmi­ségi közhangulatot ekkor még jóval na­gyobb mértékben befolyásoló „népi” irányzaton belül is, de ezek a 80-as évek derekáig jobbára a népszaporulat­tal és a kultúra nemzeti jellegével kap­csolatos problémák (szúrós szemmel nézett, de hivatalosan engedélyezett) firtatásában csapódnak ki. Politikai bot­ránynak számít, s retorziókkal jár ké­sőbb a csehszlovákiai és romániai ma­gyarság sérelmeinek nyílt hangoztatása, de ezek az ügyek is csak együttérzést válthatnak ki, s nem mozgalmat.

1987-ben már köztudott, hogy az idős és beteg Kádár János visszavonul­ni készül, s ez új helyzetet teremt a politikai szférában is. Júniusban a Be­szélő különszámaként megjelenik a „de­mokratikus ellenzék” reformjavaslata, a Társadalmi szerződés, amely a hazai libe­ralizmus – A rendszerváltás szótára által „nagy hatású”-nak minősített – alapdo­kumentumaként vált híressé. Valójában nem volt több, mint verbális síkon go­rombán szókimondó („Kádárnak men­nie kell”), de tartalmilag akár Grósz Károly elképzeléseitől sem idegen „re­formkommunista” program: gyakorlati célkitűzése – hangsúlyozottan – csak az egypárturalom alkotmányosan korláto­zott formájának létrehozása. A libera­lizmus egyébként sem jellemezte külö­nösebben a hajdani Beszélőt, hiszen – mint említettem – fő törekvése 1956 (alapvetően szocialista, s minden libe­ralizmustól teljesen idegen) eszmeisé­gének hirdetése volt. „Nagy hatása” sem lett e javaslatnak; szerzői – Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottília – inkább csak a maguk köreiben voltak ismertek, s felhívásuknak, hogy prog­ramjukat vitassák meg „az ellenzéki és nem ellenzéki, hivatalos és nem hiva­talos, szakmai és laikus társulások”, tudtommal nemigen volt foganatja.

Ami valóban elhíresült, az a szeptem­ber 27-i lakitelki találkozó volt, ame­lyen Pozsgay Imre, a Központi Bizott­ság tagja is részt vett, s ahol a Magyar Demokrata Fórum megalakult. Csak­hogy ez sem akként, ahogyan ma ha­tározza meg önmagát, a keresztény nemzeti konzervativizmus jegyében, hanem „valamennyi progresszív társa­dalmi erő összefogásának” szándékával. S hogy ez akkor mit jelentett, Bíró Zol­tán fejtette ki 1988. január 30-án, a Jurta Színházban: „a frontvonalak – tá­jékoztatott bennünket álláspontjáról a Beszélő 23. száma – nem a hatalom és a társadalom között húzódnak, hanem a hatalomban és a társadalomban egya­ránt jelenlévő, reformpárti csoportok és a reform hatalmon belüli és kívüli ellenzői között”. Az ugyanitt kibocsátott nyilatkozat sem másról, mint „a szocia­lista rendszer demokratikus reformjá”-ról szól.

Úgy tűnik hát, nincsen igazi ellenzék még 1988-ban sem, amikor Kádár Já­nossal és a többi „öreggel” együtt Aczél Györgyöt is menesztik az MSZMP élé­ről. Egy év múlva, 1989 márciusában viszont már van, hiszen egy nyíltan El­lenzéki Kerekasztalnak nevezett, 8 szer­vezetet egyesítő tömörülés lép színre, s kezdi meg az egyezkedést az MSZMP- vel. E tárgyalások lezárulása után há­rom héttel, október 7-én az MSZMP – nyílttá téve, hogy a korábbi vezetés el­lenzékéhez sorolja önmagát – feloszlott és MSZP-ként új pártként folytatta te­vékenységét. Aztán jöttek a választások, s ahogyan korábban – Aczél Györgytől az összes ellenzékiekig – mindenki a szocializmust akarta megreformálni, az­óta minden párt, akár hatalmon van, akár ellenzéki, egyaránt a kapitalizmust akarja felépíteni.

Érdekes életünk volt.

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


PETŐ GÁBOR PÁL

A szabadság kísértetjárása

A szabadság kísértete járta be a Földet. De ugyan ki is tudja, mi a szabadság? Nincs még egy fogalom, amelyet annyiféleképp értelmeztek volna (fél­re), és amellyel annyiszor éltek volna vissza az emberiség eddigi történelme során, mint a szabadság fogalmával. Ma ez a zászlaja minden szabadosságnak, minden együttéléshez nélkülözhetetlen szabályozás elleni harcnak: lényegében nemcsak antietatista, hanem fölsejlik mögötte az anarchizmus (mint tudo­mányos elmélet: lásd Bakunyin, Kro­potkin stb.) fekete zászlaja, a ’68 májusi párizsi (talán csak polgárpukkasztásnak szánt) falfelirat: „Semmi hatalmat sen­kinek!”

Ha a szabadság e gátlástalan formá­jának mai, látszólag szelíd és „toleráns” hirdetői érvényre tudnák juttatni elve­iket, alighanem bekövetkezne az a pa­radoxonnak hangzó álláspont, amely­ben a szabadság megsemmisíti a szabad­ságot.

Ma szabadságon leginkább azt értik, amit a nyugati propaganda „emberi jo­gok” néven emleget. Amikor ezt annak idején Jimmy Carter amerikai elnök a világpolitika középpontjába állította, érthető volt, miről van szó: a szocialista országok viszonyainak megváltoztatásá­ról, vagyis a politikai ellenzék erre irá­nyuló szabad szervezkedésének enge­délyezéséről, no és „mellesleg” a tulaj­don szabadságáról. Szilárd meggyőző­désem, hogy ez az utolsóként említett volt az elsőrendű: a tulajdon, a magán- tulajdon szabadsága a legfőbb „emberi jog”!

Napjainkban – miután a fent idézett törekvés sikerrel járt – a szabadság fo­galmával való operálásnak van egy má­sik, általánosabb iránya is, és ezért em­lítettem kísértetjárást a címben – hoz­zátéve, hogy ez a kísértet olykor ré­misztő. A jelszó ugyanis (az elvileg he­lyes). „minden, ami nem tilos, az sza­bad”. De: lehetőleg minél kevesebb do­log legyen tilos! Az állam, „a” hatalom ne avatkozzék bele az emberek életébe, csak biztosítsa azt (elsősorban persze a tulajdont – már akinek van). Ezt hívja a német társadalomtudományi szak­nyelv Nachtwächterstaatnak, vagyis „Éjjeliőr-állam”-nak: az állam éppen csak vigyázzon, de még – az éjjeliőr módjára – azt se kiáltsa el időnként, hogy hány is az óra, vagyis a neve: hallgass, ért­hetőbben: „coki”. Mert – bár nem is­merték őt –, sokakban él Lord Acton angol történész szerintem vitatható esz­méje, hogy „minden hatalom korrum­pál, az abszolút hatalom abszolút kor­rumpál”.

A szabadság csodálatos dolog, szép, jó dolog – a maga korlátaival. Mert „kísér­tettként olyan szférákat jár be, ahol feltűnése rémületet keltő! Lépten-nyomon találkozunk elképesztő „szabadság”-igényekkel politikusok és a társa­dalom tudatát formáló befolyásos értel­miségiek megnyilatkozásaiban.

Hadd ragadjak ki például egy nem­rég nagy vitát kiváltott esetet. Elhang­zott egy javaslat: ne korlátozza az állam az enyhébb (hasis, marihuána) kábító­szerek élvezetét. Merthogy ez is az egyén szabadságának, emberi jogainak a sérelme. Ezen a „gumicsonton” elrá­gódtak politikusok, publicisták, írók, társadalomtudósok – mindenki, aki nem ért hozzá. Eközben az orvosok, addiktológusok (a függőségek, a szen­vedélybetegségek gyógyításának szak­emberei), a bűnüldözők és –megelőzők szava pusztába kiáltott szó maradt, mert a lényeg ebben a vitában már nem a kábítószerélvezet volt, hanem az a „modem” („posztmodern’’?!) értelemben vett szabadság – szabadosság amely min­dent megelőz. Pedig egy addiktológus- pszichiáter nagyon találóan írta, hogy „aki függő, az nem lehet szabad, a szó semmilyen értelmében”. Igaz, akadt jo­gász, aki elismerte „az államnak van életvédelmi kötelezettsége is”, vagyis megvédheti a polgárok életét és egész­ségét még akkor is, ha ők maguk nem egyeznek bele ebbe – de azután ő is arra a meglepő következtetésre jutott, hogy „indokolatlan beavatkozás a ma­gánéletbe” még az is, ha a büntetőjog (vagyis a bíróság) bárkit elvonókúrára kötelez. Hát persze: a mai értelemben vett szabadság azt követelné meg, hogy hagyják a notórius alkoholistát garáz­dálkodni, tönkretenni nem csupán a saját egészségét, hanem a környezete életét, esetleg testi épségüket, életüket is veszélyeztetni – majd akkor esetleg lehet egy kicsit korlátozni a szabad­ságát… De visszakanyarodva a kábító­szerekre: ezzel kapcsolatban történt meg az a jellegzetes dolog, hogy egy ne­ves író előkaparta és idézte egy másik történelmű országban, teljesen más tár­sadalmi és gazdasági körülmények kö­zött, más műszaki és orvosi fejlettségi színvonalon több, mint egy évszázada élt bölcselő gondolatait. Mintha bármi­lyen idézet érv lehetne!

Ha az ember képzeletben „meg­hosszabbítja” ezeket a gondolatokat, abszurd dolgokhoz juthat el. Például ahhoz, hogy az újoncnak bevonuló ka­tona (már a bevonulás is „szabadságtiprás”!) emberi jogait korlátozzák, amikor kopaszra nyírják (tudtommal máig is szokásos Magyarországon), hogy egyenruhát kell viselnie, és – mintha börtönre ítélték volna! – bezár­ják a laktanyába és legalábbis az első hetekben nem mehet haza. Micsoda jogtiprás! De a szabadság korlátozásá­nak tekinthető az adófizetés csakúgy, mint… de hadd ne folytassam, mert a felsorolás a nevetségességbe torkollana, pe­dig itt szó sincs nevetséges dologról.

Macaulay, a nagy angol történész Miltonról szóló esszéjében idézi Ariosto XV-XVI. századi olasz költőóriásnak, az Orlando Furioso szerzőjének egyik me­séjét egy tündérről, aki bizonyos idő­szakokban rút és mérges kígyó alakjá­ban mutatkozott. Azok, akik őt ebben az időben megbántották, örökre ki vol­tak zárva az áldásokból, amelyeket tündérmivoltában osztogatott. Azok előtt azonban, akik utálatos külseje ellenére is megkönyörültek rajta és védelmükbe vették, később aztán a maga szépséges égi alakjában jelent meg, nyomon kí­sérte őket, teljesítette minden vágyu­kat, gazdagsággal töltötte meg házukat és szerencséssé tette őket a szerelem­ben, győztessé a háborúban. „Ilyen tündér a szabadság is – kommentálja Macaulay. – Néha csúf hüllő alakját ölti magára. Tekerődzik, sziszeg, mar. De jaj azoknak, kik undorodva megmerészlik, hogy reátapodjanak. És boldo­gok, akik miután rút és félelmes alak­jában be merték fogadni, végül is szép­ségének és dicsőségének idejében jutal­mat nyernek tőle.!”

Lehet, hogy az a kísértet, ez rémisztő mai „posztmodern” anarcho-szabadság is csak egyik kígyóalakja az igazi sza­badságnak?

VISSZA

OLVASÓLÁMPA


SÍPOS GÉZA

A különös katona

Ács Tibor: Széchenyi katonaévei

Ne kalandregényben reménykedjenek, ne keressenek ebben a könyvben hihe­tetlen viszontagságokat, hősies tetteket, bár hősünk éppúgy részt vett „rendes csatákban”, mint a nagyhírű lipcsei üt­közetben – a könyv egésze ennél ma­gasabb rendű kérdéssel foglalkozik: mi­lyen katona volt Széchenyi István? Mit látott, tanult, tapasztalt a hadseregben ez a reformeszméi és nagy horderejű tettek elindítójaként híressé vált, rend­kívüli életutat megjárt férfi, aki nem egészen 18 éves korától majdnem 35 éves koráig szolgált és harcolt? Vagy talán szóra sem érdemes az a 17 év, melyet a „legnagyobb magyar” katonás­kodással töltött el? És mi is volt az a nevezetes futárküldetés? Bizonyítható-e a lovasszázados parancsőrtiszt elvitat­hatatlan érdeme az 1813. október 18-i általános csatában? Mit gondolt a kato­natiszt Széchenyi a hadügyről? Mit tesz és mond – huszártiszti egyenruhában és magyarul – a pozsonyi rendi országgyűlésben? És miért lép ki önként a seregből?

A szerző – aki maga is hivatásos ka­tona volt – tolakodás és propagandisztikus fogások nélkül, máig szóló tanul­ságokkal mutatja be e különös katonát Széchenyi Istvánt. A feldolgozott téma meggyőző, hatalmas munkát takar, amely jól segíti a Széchenyit kutatók munkáját. Különösen tanulságosak azok az iratok, amelyek szerzője maga Széchenyi, illetve igen érdekesek az ed­dig nagyrészt ismeretlen vagy figyel­men kívül hagyott szolgálati okmányok. Ez a könyv egyik nagy erénye.

Mindezek miatt a könyv inkább do­kumentumigényű, bár dicséretesen jól siklik a szerző tolla, látszik, hogy élvez­te a kutatást, az írást, szórakoztatta a rejtvényfejtés. Ács Tibor nem minősíti a dokumentumokat, stílusa világos, ért­hető, rá most is a pontos fogalmazás és nem a sejtelmeskedés a jellemző. Hite­les mélységű, nagy súlyosságú doku­mentum, és ezzel egyensúlyban tartott szépirodalmi emlékezés-vonzalom – ez a könyv másik nagy erénye. A szerző tehát nemcsak pontosan, okosan, hite­lesen, hanem élvezetesen is ír, e műve a legjobb népszerűsítés, valamint a Széchenyi-kutatástörténetet tekintve egy­ben korszerű, újat tartalmazó tanul­mány is.

A kötet egésze kárpótol a helyenként talán túl nagyra méretezett értelmező erőfeszítésért, s az egyhangúnak tetsző adat- és idézetsokaságért, mert feledte­tik velünk e nehézségeket az újabb és újabb személyes vallomások, a történel­mi helyszínek, nevek, események.

(Zrínyi Kiadó)

VISSZA

BERNÁTH LÁSZLÓ

Szándék és valóság

Zsugán István: Szubjektív magyar filmtörténet, 1964-1994

A szándék, az igyekezet nagyon fontos mozgatóerő minden emberi cselekedet mögött. Némi túlzással azt is lehetne mondani: a szándék maga az ember. Ha nem is az egyén, de maga az emberiség. Némely majmoknál és más állatoknál ugyan felfedezték a cselekvés tervezésé­nek bizonyos motívumait, de az emberi tevékenységhez képest ez semmi.

Komplikáltsága, összetettsége miatt talán nincs nehezebb tervezési hadmű­velete egyetlen művészeti műfajnak sem, mint a filmnek. A nyersanyagok olyan kavalkádját kell egy adott idő­pontban, egy adott helyre összeszervez­ni, a kamera és a színészek olyan bo­nyolult mozgásait kell kitalálni és vég­rehajtani, amelyhez hasonló csak a színházban található, de ott legalább a helyszínek adottak és azonosak.

Mégis az a keserű igazság, hogy a végeredmény szempontjából szinte semmi jelentősége nincs annak, hogy mennyi munkával, pénzzel, fáradtság­gal jár a mű megteremtése. (Itt talán kétszeresen igaz a mondás: a pokolhoz vezető út is csupa jószándékkal van ki­kövezve.) A vödörszámra ömlő izzadt­ság is szülhet pocsék művet, és a könnyed, lezser, odavetett munka is ered­ményezhet műremekeket.

Ezért fut oly gyakran vakvágányra az, aki a művészeket szándékaik felől kérdezi. Zsugán István mégis kénytelen volt ezt tenni, hiszen az utóbbi harminc esztendőben a magyar filmművészet je­leseivel jószerivel mindig egy-egy mű megszületése előtt beszélgetett, vagy éppen a bemutatás előtti hetekben, na­pokban. Most a három évtized interjúit vaskos kötetbe gyűjtve tette közzé.

A szándékokra vonatkozó legelutasí­tóbb választ Zsugán Makk Károlytól kapta egy 1976-ban készült interjú so­rán, amely a Filmvilágban jelent meg eredetileg. (A kötetben közölt legtöbb írás eredeti lelőhelye a Filmvilág, ahol a szerző majd három évtizeden át dol­gozott.) Makk Károly éppen a Macskajátékot forgatta, amikor a beszélgetés készült.

„Nem szeretek evidens dolgokat kör­mönfont spekulációval megtámogatni. Különben is úgy érzem, az »elvieskedés« a »spekuláció« annyira eluralko­dott a gondolkodásunkban, hogy még ha netalán módom és alkalmam is nyíl­na rá, akkor se vállalkoznék az »alkotói vízió« meg »ilyen-olyan« koncepció fej­tegetésére. Az örökös magasztos »mű­vészi hitvallásokat« nekem olvasni is fá­rasztó, nemhogy kitalálni.”

Természetesen a művészek is nagyon különbözőek. Makk-kal ellentétben pél­dául Fábri Zoltán sokat és szívesen be­szélt az elveiről. O sem a stílusáról (Zsugánnak is visszautasította azt a róla kialakult feltételezést, hogy neki sajátos „fábri-stílusa” van), – hanem emberi, művészi hitvallásáról nyilatkozott. így például vissza-visszatérő témájáról, a kiszolgáltatott kisemberről, akinek a kegyetlen történelmi szorításban hőssé kell válni ahhoz, hogy ember maradhassson.

Van azután olyan nyilatkozó, aki meglehet, maga sem pontosan úgy gondolta, amit gondolt, ahogy azt az interjú pillanataiban megfogalmazta. Jancsó Miklós például 1966-ban a Sze­génylegények bemutatása előtt néhány nappal így nyilatkozott későbbi világsi­kerré lett filmjéről.

„Néhányan azt mondták, hogy a filmben nem Rózsa Sándor betyárjai­nak történetéről, hanem a személyi kultusz lágereiről akartam beszélni. Ez súlyos félreértés. Ha a személyi kultusz­ról, vagy éppen a törvénysértésekről akarnék filmben beszélni, megpróbál­nám azt a filmet megcsinálni, s a tör­ténet nem lenne elvonatkoztatva sem a tértől, sem az időtől. Meggyőződésem, hogy a filmallegória műfaja életképte­len.”

Gyanítom, hogy Jancsó egy kicsit a maga, vág)' még inkább a filmje védel­mében mondta, amit mondott, hiszen a siker egyik forrása éppen az volt, hogy itthon és külföldön is allegóriá­nak fogták fel. S maga is a Szegénylegé­nyek után szinte csak filmallegóriákat, vagy ahogy Hernádival ők nevezték: társadalmi modelleket formáztak egy- egy új munkájukban.

Ezzel szemben el kell hinni Máriássy Félixnek, amit egy 1967-es interjúban, a Kötelék forgatása közben mondott az ötvenes évek elején készült sematikus műveiről: „Mai szemmel tulajdonkép­pen rémséges filmek ezek, közülük a Teljes gőzzelt nem is akartam elvállalni, de meggyőztek, hogy elkészítése nem­zeti érdek, s én el is hittem ezt… Azért kellett megcsinálni a Teljes gőzzel című filmet, mert elhittük, hogy ennek ha­tására megjavul majd a MÁV munkája, elhittük, hogy a film megnézése után jobban dolgoznak majd a vasutasok.”

Máriássy szavai nyomán válik igazán érthetővé a kötet címe: ez valóban szubjektív magyar filmtörténet. A kér­dések is szubjektivek, a válaszok méginkább, mégis kikerekedik belőlük az elmúlt nem akármilyen három évtized történelme. (S talán nem is csak a filmé.) A megszólaltatott művészek ugyanis – személyes életútjuk, alkotói pályafutásuk bemutatása mellett – be­szélnek hitekről és meggyőződésekről, csalódásokról és reményekről. Arról a bonyolult és összetett valóságról, amelyben a legjobbaknak is – Fábrinak, Jancsónak, Makknak például – jóné- hány forgatókönyve elvérzett a politikai szűklátókörűség, a durva ideológiai szi­gor dárdahegyű vaskerítésein. Másrész­ről viszont olyan művek születtek, ame­lyek immár szervesen beépültek a ma­gyar kultúra korábban irodalom­centrikus világába. Ma már nem lehet a nemzeti kultúrát elképzelni a Körhinta kopogós végű táncpörgése, a Szegényle­gények asztalsimaságú Alföldje, fehér ki­hallgatóháza és feketekendős paraszt­asszonyai és cikázó kakastollai, Bacsó Tanújának szállóigévé lett kiszólásai, a Szerelem ágyban fekvő öregasszonyának látványa, a Hideg napok befagyott folyó­part kivégzési képsorai, a Budapesti ta­vasz Dunapartra rakott cipői nélkül. És a sor hosszan folytatható.

Sokféle ok miatt ilyen harminc éve nem lehet még egyszer a magyar moz­góképművészetnek, amelybe már a te­levízió is beletartozik természetesen. Ma már nyilvánvaló, hogy minden el­lentmondásosága ellenére ez a három évtized volt a magyar filmművészet aranykora. Zsugán interjúkötete, ha néha szokatlan szögből is, tükröt tart ez elé a harminc év elé, s ebben a tükörben a valóság képe bontakozik ki. Függetlenül a riporter és a megszólal­tatott művészek szándékaitól.

(Századvég-Osiris)

VISSZA

KÖNYVAJÁNLAT


„Ma 1935. április 1. Április 1., az vala­mi tréfanap a magyar népszokásban. Én a szedést korrigáltam: a nyomda fürge ördögével verekedtem: a betűhi­bákra egerésztem s a tréfacsináló nap­tól indíttatva, végiggondoltam ezen a három éven, ami eltelt, mióta ez a re­gény először megjelent a Pesti Napló­ban.” A Joó Györggyel való utolsó be­szélgetés elé írta Móricz Zsigmond e so­rokat A boldog ember című művében, röviden utalva a mű kiadástörténetére. 1932-ben, húsvét előtt, szerkesztőségi szobájában felkereste Móriczot egyik közeli rokona, a magosligeti Papp Mi­hály, azzal a szándékkal, hogy elmon­daná az életét, „tessék írni belőle egy sziep regényt.” így született meg a ma­gyar kritikai realizmus e kiemelkedő alkotása, melynek jelentős inspiráló ha­tása volt a harmincas évek szociográfiai irodalmának fellendülésére is. Az író által lejegyzett és formába öntött „bol­dog élet” harminc folytatásban jelent meg, s az utolsó beszélgetés alkalmával, éppen hatvan évvel ezelőtt, Móricz már a könyvnek kiszedett első íveket mutat­ta meg a tiszaháti földtúró szegény em­bernek. Joó György, e nagy szeretettel ábrázolt regényhős, aki élete negyven­négy évéből a visszaemlékezés során fiatalkorának emlékezetes, örömteli eseményeit beszélte el elsősorban, szin­te tragikomikus figurának hat az ő régi boldog életével, ahogyan a cselédsors nyomorúságos hétköznapjait visszapör­geti emlékezetében. Korabeli, elismerő kritikájában írja Tersánszky Józsi Jenő, hogy ez a regény „tulajdonképpen el­rémítő vád… annak megmutatásával, hogy micsoda nyomorultul leszorított életigény is elég volt és elég volna az emberek boldogságához. És mégsem adatik meg a ma nyomorúságában.” A híres regény az Unikornis Kiadónál je­lent meg a közelmúltban, A magyar próza klasszikusai sorozat 19. köte­teként.

Két Móriczról szóló írást is találtam a Tevan Kiadó újdonságában, melyben Válogatott írások címmel Vajda Endre ta­nulmányait és könyvismertetéseit gyűj­tötte össze, válogatta és szerkesztette többek értő és önzetlen segítségével a régi barát, Lakatos István. Á Baumgarten-díjjal kétszeresen kitüntetett Vajda Endre a magyar esszéirodalom egyik nagy reménysége volt, akik nevezetes egyetemi előadásai mellett kitűnő ta­nulmányokat írt, rengeteget és nagyon gyorsan fordított sokféle műfajban Shakespeare-től Thomas Mannig a világ- irodalom nagy alkotóitól. Kitűnő kriti­kákkal vezette be kortársai új műveit, s a kortárs világirodalom jelentős alkotá­sait a magyar irodalmi életbe. „Az ol­vasás zsenije” volt, aki írásait folyóira­tokban szórta szét, sokszáz versét soha el nem vitte könyvkiadókhoz (füzetek­be másolva őrizték hívei), aki írásaival szinte semmit sem törődött, soha nem korrektúrázott. Azt beszélték róla, hogy huszonötszörös doktor volt, huszonöt kolleginájának mondta tollba bölcsész- doktori értekezését. Lakatos István így idézi fel szavait az irodalomhoz való viszonyáról: „Mit gondolsz, ki az ör­dögnek írták a világirodalmat, ha nem nekem? Ti költők azt bújjátok mindig, ami előrelendíti munkátokat, amire szükségtek van. Legyen végre egy igazi olvasó is, akit nem tart kordában alko­tásai kényszere. Annyi gyönyörűséget szerzett nekem az irodalom, hogy nem akartam mögé képzelni a szenvedést, mely együtt jár létrehozásukkal. Nem írni – ez volt az ára.” Jómagam ámulva olvastam Móricz „Esőleső társaság” cí­mű novellájáról a „Miért szép?” anto­lógia számára írt elemzését, megértve Lakatos István lelkesedését, amellyel e szuggesztív személyiség életművének megmentésére vállakozott a tanul­mánykötet gondozásával.

Új költő-műfordítót avatott a Cégér Könyvkiadó Bari Károly személyben, akinek A pontos hely címmel jelent meg első műfordításkötete a kortárs külföld költészetből. A verseskönyv költői szép­ségű fülszövegéből megtudhatja az ér­deklődő olvasó, hogy Bari Károly első műfordítása tizennégy évvel ezelőtt je­lent meg a Nagyvilág hasábjain, s ez egy lengyel költő versének magyarítása volt. A költő tervezete szép kivitelű köl­tői antológia az azóta eltelt tizennégy esztendő műfordításainak gyűjtemé­nye, „résnyi nyitás egy fénnyel telt szo­ba ajtaján”, ahová az olvasót Bari Ká­roly bepillantásra invitálja. A válogatás földrajzi értelemben igen tág körű, hi­szen mind a négy világtáj költészetéből felvonultat szerzőket, a néhány ismerős mellett sok alig ismertet vagy eddig is­meretlent. Tajvani, indiai, iraki, dél-af­rikai, kongói, algériai, chilei, marokkói költőkön kívül a nagy nyugat-európai irodalmak, a francia, német, angol, va­lamint a lengyel, orosz, svéd, belga, gö­rög, s más, Bari Károly vonzódásait jel­ző irodalmak alkotói is jelen vannak a kötet lapjain. Szerencsére Bari folytatja azt a nemes hagyományt, hogy amit megtudott a bemutatott szerzők életé­ről és munkásságáról, azt pár soros összefoglalásokban megosztja az olvasó­val is a kötet végén. A műfordító vallomásos soraival ajánlom a versszerető olvasók szíves figyelmébe ezt a kötetet: „Úgy fordítottam mindig, mintha a sa­ját verseimet írtam volna, olyan gond­dal, akár eredetiből, akár nyers verziók alapján dolgoztam. A legjobb tehetsé­gem szerint alakítottam és formáltam lelkét és ékességeit minden örökbefo­gadott versnek, amely tőlem tanult meg magyarul beszélni.”

Újrateremtő művészi alázattal és párját ritkító műgonddal fordította le a klasszikus vietnami irodalom legnagyobb művét, Nguyén Du (1765-1820) Kju regénye avagy a meggyötört lélek sóhaja című verses regényét Simor András, mely a Z-sorozatban látott napvilágot. Valódi újjászületése ez a magyar olva­sók számára a műnek, hiszen úgy sike­rült a fordítónak egy másik nyelven megszólaltatnia, hogy az olvasó belefe­ledkező gyönyörűséggel olvassa egy tá­voli, egzotikus világ rég letűnt századá­ban élt nő tragikus életét, szenvedélyes szerelmének történetét. Kju, az ala­csony rangú mandarincsaládból szár­mazó leány önfeláldozó módon vállalja a prostituáltsorsot, a szerelmesével való szakítást is, hogy atyját megmentse az adósok börtönéből. A regény alapötle­tével – melyet egy XVI. századi Ming-kori kínai írónak tulajdonítanak – Nguyén Du egy kínai útja alkalmával ismerkedett meg a szokványos kínai prózaregényt a régi vietnami irodalom sajátos nemzeti műfajába, verses re­génybe ültette át. „…a csaknem három és félezer sornyi hosszúságú műben egyidejűleg teremti meg a vietnami szerelmes regényt, és nyújt hihetetle­nül realista körképet a kor Vietnamjá­nak egész társadalmáról. A mély lélek­tani és szociológiai realizmus teszi, hogy a Kju úgyszólván születése óta szinte egyet jelent a vietnamiak számá­ra az irodalommal” – írja a bevezető­jében Szegő László, aki a mű prózai alapfordítását készítette, s hatalmas jegyzetanyaggal egészítette ki, melynek egy része lapalji jegyzetként segíti az olvasót a mű teljesebb megértésében. Simor András a különleges, belső rímes versforma magyarítását is bravúrosan oldotta meg, s a kötetzáró írásban töb­bek között így ír a mű fordításának nehézségeiről és szépségeiről: „A Kju regényének 3254 sorát fordítva talán tízezer sort is leírtam, amíg rátaláltam az itt közreadottakra. Nguyén Du utol­só két sorát idézve bízom abban, hogy »ezen együvé hányt szavak / némi örö­met nyújtanak talán« – magyarul is.” „A kötetet, költői életműve egyedül hiteles hagyatéka gyanánt 1990-ben Székely János állította össze.” E sorok állnak a Semmi-soha című verseskötet élén, mely három évig várakozott a bu­karesti Kriterion Könyvkiadóban, míg végre úgy alakultak a kiadás anyagi kö­rülményei, hogy 1994-ben az olvasók kezébe kerülhetett az ötszáz oldalas kö­tet. Ám a költő maga már nem vehette kézbe, mert 1992 nyarán, hatvanhárom éves korában elhunyt. ”Ez a könyv vá­logatót verseimet tartalmazza: mindazt, amint 1948 óta írtam – és magaménak vallók ma is.” – írja versei elé. A romá­niai magyar költő, író, színműíró mű­vei az utóbbi két évtizedben váltak is­mertebbé a magyarországi olvasókö­zönség előtt, elsősorban regénye „A nyugati hadtest”, s színházakban és te­levízióban is bemutatót drámái nyo­mán. Verseiben nem a verset, hanem a gondolatot tartotta fontosnak, mert szerinte a meztelen gondolatnak ebben a században immár semmi esélye. A fájdalom, az egyéni és a közös magány, a vesztesek költője volt, aki költői élet­művét úgy válogatta teljes értékűvé, hogy szembe tudott nézni költői és em­beri önmagával, s volt ereje e „költői korpuszból” nemcsak az ifjúkori ujjgya­korlatokat meg a gyengén sikerülteket kirostálni, hanem a megrendelésre írottakat is, amelyeket sohasem érzett magáénak. Megrendítő sorokat ír er­ről: »Publikáltam én végül olyan verse­ket is, amelyekkel sohasem értettem egyet. Volt például életemben egy gyötrelmes időszak, amikor egyetlen célom lehetett: kimenteni a börtönből édesa­pámat. Ennek érdekében (és ezt követőleg) bármit elkövettem, elismertem, megírtam… csakugyan visszakaptam apámat.” A magyar irodalom kimagasló szellemi teljesítményével találkozhat az értő olvasó Székely János verseiben, s az utókor szigorú végrendeletével is szembesülhet: „Én alulírott Székely Já­nos, / Sebzetten és halálra szántan, / Állítólagos szellemi / Képességeim bir­tokában /Úgy rendelkezem, hogy amíg / Utcák, terek és városok / Egyáltalán és bárhol a világon / Gazemberekről vannak elnevezve: / Énrólam utcát ne nevezzenek el./ … Míg világtörvény marad a hazugság / Embernek lesz em­ber fölött hatalma; / Míg leírják, hogy most már minden jól van / Miközben minden tönkremegy; / Míg érvényes a Hamlet monológja, / Amíg üvölt a falkaszellem, és / Hóhéraiknak áldoznak a népek; / Szóval amíg olyan a világ / Amilyennek ma ismerem: / Énrólam utcát ne nevezzenek el, / Énnekem szobrot ne állítsanak.”

(emmi)



VISSZA