PAJKOS PEGAZUS

SZEPES ERIKA

Játsszunk verset!

Évek óta van egy kedvenc csoportom az egyetemen, szakszóval: szakszeminári­umom. A mai magyar költők alkalmazta versformákról és azok funkcióiról be­szélgetünk, óránként más-más diák ad elő kedvenc költőjéről: ő dicséri, a többiek szidják – szóval, vidáman élünk. Ám van egy nagy baj: hiába nyúzzuk a verset, verjük a ritmust (hogy én is versbe’ beszéljek), a versformák felismerése még mindig nehezen megy. A sokadik módszertani kísérlet után találtam ki, hogy versírósdit fogunk játszani. (Nem az én találmányom: Négyesy László századeleji híres stílusgyakorlatain nevelődtek a Nyugat költői.) Foglalkozásonként más-más idő­mértékes forma képletét rögzítettük, és ott helyben rögtönöztünk rá sorokat, olykor strófákat, majd a következő órára házi feladatként is hoztak az illető formában írt verseket. Van, aki komolyan veszi a játékot, és megpróbál komoly verset írni, beleírja azt a tartalmi holdudvart is, amit a forma általában hordoz. Van, aki komolyan indítja a verset, de még félig-kamasz lénye nem bírja ki, hogy ne egy csúfondáros fricskával zárja le. És van, aki eleve stílusparódiát ír, ismerve a forma hordozta tartalmat, és egyben azonnal ki is gúnyolja azt. Vannak könnyedén, gyorsan, bravúrosan rögtönző hallgatók, akik a ritmus felhangzása után azonnal „köpik” az első példákat. És vannak szerényebb, szelídebb, félénkebb alkatú diákok, akiknek nem is megy olyan könnyen, meg szégyenlősebbek is annál, sem hogy kitegyék magukat az első rögtönzés esetlegességeit kísérő nevetésnek, és nem kapcsolódnak bele az órai improvizációba, csak otthon küz­denek meg egy-egy feladattal. A teljesítmény értékelésénél ugyanolyan fontosak ezek az otthon kikínlódott versek, mint a bravúros rögtönzések. Az alábbi cso­korban nem is rangsorolom a munkákat, nem is minősítem: rábízom az olvasóra, kinek mi tetszik. Amit kommentárként fűzök egy-egy „műhöz”, az az alkotói típus meghatározása, a személyiség megrajzolása a versek köré.

Ül az egyik sarokban egy filigrán, kedves mosolyú, halk szavú kislány. A legfiatalabbak közé tartozik: elsős. Nem nagyon ment neki a rögtönzés, az órákon soha nem csillogott. Amikor azonban a szapphói strófáról beszéltünk, és arról, hogy szorosan összekapcsolódik vele a szerelmi téma, az órán ugyan lapult, de a következő alkalomra meglepett egy házi feladat-verssel. Nem hibátlan benne a ritmus, de valami megkapó őszinteség melegíti át a bicegő sorokat is. Érezhe­tően közelről érintette a téma. És írt egy szép szerelmes verset, amúgy Szapphó módján:

Vágyakozás

Mondd, miért oly tiszta a lég, a város,
És mitől ily víg ma a sok fiú, lány,
Míg magam oly bús, szomorú vagyok, mert
       vágyakozom rád?!

Nem tudom, hogy mennyire mélyen él az
Ég, a lombok, fák remegő szívében
Nyári napoknak sugaras varázsa
       ősszel, az éjben,

Azt tudom csak, bennem örökkön éled,
Egyre felrémlik keserű, kifáradt
Mozdulásod, hogy cigaretta gyűlik,
       és nevet arcod.

Lényem árván él, panaszos, lemondó.
Hogy emésztő, lángölü szenvedélyt gyújt,
Nem hiszem már. Nékem elég, ha szólsz, és
       így simogatsz csak.

A másik csöndes, visszahúzódó, de megszólalásaiban mindig igen okos, munkáiban nagyon megbízható lányt szintén a szapphói strófa ihlette meg először; ő viszont antik környezetbe helyezte apró kis zsánerképét, amelyben a mitikus tudás mögött finom humor is megvillan:

Kecskelábú istenükért rajongó
Asszonyoktól hangos a nyári erdő.
Hinni tudják: Pán fut a sűrű fák közt
       s nem csak a szellő.

Ezt a második leányzót az ambroziánus is igen izgatta, és két ilyen ritmusú versében lényének két aspektusát fedezhetjük fel: az első részletben a meghiúsult kísérlet feletti öniróniát írja meg, s az irónia annál is összetettebb, mivelhogy ellentmond a versbéli tartalomnak: mégiscsak adott a forma ötletet.

Ha már előttem toll s papír,
Találni kéne rímeket,
S ha megtaláltam, mit leír-
hatok, keresnék címeket.

De nem vagyok jó verselő,
S a forma nem súg ötletet…

A másik ambroziánusa egy kibontott ötlet, nemcsak önironikus fintor, és ez a megvalósult vers romantikus énjének nosztalgikus vágyait önti a kedvelt for­mába, no meg a vers végi csattanóban a romantikus borzongást is:

A táncteremben fény ragyog,
S a bécsi valcer hömpölyög,
A párok egymást kergetik,
S kerengve róják tánckörük.

A hangulat már: mint a húr –
Továbbfokozni nem lehet,
S a könnyüléptü lányokon
Mosolyba hűl a félelem.

Volt a fiúk közt is csöndes, visszahúzódó, akitől órán hiába vártam volna akárcsak egy sort is. Egy alkalommal viszont beállított az addig átvett formák mindegyikéből alkotott mintaverseivel, amelyek szellemesek, jókedvűek, keverik a komoly hangvételt a stílusparódiával, de kivétel nélkül érdekes és jó darabok. Első verse egy hexameterekben írott groteszk.

Állati

                                        „Jelenünk a jövő idegenvezetője csupán. ”

Két teve sétál, kételkedve az alkonyi ködben:
– Azt hiszem, eltévedtünk. Nem látszik sivatagnak e táj.
– Télies ország – kényszeredett mosoly arcán.
Porszemek afrika-tánca vigyázta az útjukat eddig,
ám most óvatos és bölcs léptük megzavarodhat,
mert a lidércláng hívogatóan házat eléjük
rajzol. Távoli ablaka fénylő, ajtaja tárva –
Már estére fagyott volt két, jászait kereső szív.

Ezután néhány haiku következik. Ezt a formát szemlátomást minden diák megkedvelte. Az eredeti japán haiku egyaránt versforma és műfaj, olyan termé­szeti kép, amely röpke három sorba sűrítve rajzolja meg finom ecsetvonásokkal azt a japán tájat, amely mindig szimbolikus jelentésű, habár e szimbolika szá­munkra nem igen követhető, de azt tudhatjuk, hogy a természet mindig vala­milyen emberi viselkedés, jellem vagy életsors kifejezője benne. A magyar diák haikuinak zsánerképe jellegzetesen magyar: ételek szaglanak-bűzlenek benne, mintha életünket az emészthetetlen táplálékok jellemeznék leginkább:

Képviselőfánk:
tizenegyedikére
került asztalra.

Herseg a zsírtól.
Gyümölcsízzel sem lesz jobb.
Gyomrom kifordul.

Az aszklépiadészi strófa a görög és a római költészetben a magasztos témák megszólaltatásának formája volt, így került át a magyar költészetbe is, ahol a „fennendörgő” Berzsenyi kedvelte, s a magyar költészetben ez a forma mindig őt idézi. Tanítványom látszólag leszállítja az aszklépiadészit a fellegekből a hét­köznapokba, és magasztos óda helyett egy átlagos nap krónikáját írja e ritmusban. Az ódái hang az utolsó szakaszban mintha visszakúszna, de bizony csak ironikus színezettel:

Lefekvés idején készül e pár soros
terv. Ágyam befogad, mégis a két karom
papírcetli után fel-felemelkedik
írni, mit hoz a holnapom.

Hétfő – fő feladat: hajnali kapkodás
közben új napirend megszületését el
nem odázni tovább, ez mi segít nekem
majd a távoli tájakon.

Hat öt. Fontos a gyors megjelenés. Remek.
Sikerült-lihegek, s izzada orcám is,
viszont zord kalauzfütty odafenn talál.
Mindjárt indul a HÉV, de jó.

Fél nyolc. Már Budapest füstje köszönti a
vándort. Bölcs utazó messze kerüld hazánk
szívét reggeli órán, s a tüdőd nem kér
maszkot, friss levegőt lehet.

Utolsó formakísérlete az alkaioszi strófában történt: ez szójátékot, intellektu­ális témák paródiáját rejti magába.

A háztetőn e(gy) szó, neonív-irat.
Tudod miért mehetsz oda bármikor.
Ez egyszerű a Terminálnál.
Egyre vigyázz, ha determinálnál:

Ajtókeret, padok, repedés, fotel.
Vagy szék csupán? Nem ez dominál, hiszen
Szabály a földön újra készül,
Nincs aki győzne tudósi elmén:
                              a lexikonon.

A következő formasorozat szerzője egyik legkedvesebb tanítványom. Össze­tett egyéniség, aki matematika szakos létére iratkozott be magyar szakra, mond­ván „hogy ne legyek tökhülye az irodalomban sem”. Gyors reakciók, villanó ötletek, jókedvű szereplésvágy és csöndes félszegség egyaránt jellemzik. Ha biztos magában, fellépése határozott, másokat háttérbe szorító, ha nem érzi teljesítmé­nyét a saját maga által felállított mércéhez mérten megfelelőnek, önkínzóvá, töprengővé, gyötrődővé válik, és nincs az a hatalom, amely a nem tökéletesnek minősített művet megkaparinthatná. Amikor a hexameterrel megkezdtük órai rögtönzéseinket ő volt az, aki átszellemülten, a helyéről felpattanva a következő sort kiáltotta ujjongva:

Szállanak újra a sínen a villamosok, ni, a sárgák!

Talán e boldog, örömteli felkiáltás is hozzásegített ahhoz, hogy a többiek is oldottan, önfeledten kezdtek próbálkozni. Következő verse egy disztichon egy szép természeti képről:

Nap süt, játszik a szélben a fák sűrű lombkoronája.
       Várjuk a húsod már, isteni záporeső.

Szapphói strófája szakít mindenféle szapphikus konvencióval: semmi szere­lem, semmi áhitat, csak tengeri herkentyűk és egy jó lakoma ígérete:

Asztalodnál vár csupa víziállat:
rák, polip, szardínia és homár is,
látva sok jó ételed, azt kivánom:
       teljen a gyomrod!

Ám nem hiába összetett egyéniség ez a matematikus-költő: megírja a leg­szabályosabb szapphói témát is.

Nyári éj. Földi fény, nincs remény.

Nem száll a szememre álom. hótestedet úgy kívánom; Érzem, ma hiába várom,

       jöjjön az álom.

Ah, de nem: kedvesem, meglesem

látom, hogy a múlt feléled: jössz már, s futok én elébed, szép testedet. így az élet

       általad éled.

Az ambroziánus strófa két kerek kis történet megkomponálására ihlette, az első egy kissé misztikus, kissé gúnyoros, kissé álomszerű és végül csattanósan felébredős:

a macska kúszik nesztelen
repül egy angyal testtelen
feltámad minden rest elem
az ég sötétjét leskelem

az éj sötét, a csillagok
ezernyi pontja fenn ragyog
a nyári hőbe megfagyok
s a téli hóba olvadok

a macska karma megkövül
s egy kisrigócska ráröpül
de most az angyal elrepül
s e földi álom összedűl

A másik ambroziánus expresszionista játék a fénnyel, a fényben létező élőlé­nyekkel – s a vers végén a borzoló expresszionista képek után egy újabb feléb­redés:

Te, vérfagyasztó lámpafény,
ha felsikoltsz a hajnalon,
akár a lomha tengeren,
ha elvakít egy hósirály.

Vagy ott a míves rózsatő:
a tüske, látod, áthasít…
S az izzó nyárba hirtelen
reád talál a jégeső.

A lámpafény már nem vakít,
s hiszed: nyugodtan alhatol,
de ím: e hosszú éj után
a fölkelő nap megjelen.

Alkaioszi strófáiban elgondolkodóvá, elmélkedóvé válik; a lét végső kérdéseit akarja megoldani, de racionális indulásából misztikusba vált a vers végén:

Órákig ültem álmatag alkonyon,
Merengve hosszan léten, a végesen;
S belém hasított zengve, fájón,
Mért nem a végtelen érdekel hát.

Baktattam éjjel görbe sikátoron,
Magamba néztem – összeszűkült valóm.
Elmélkedésemből riasztván
Emberi lény köde szállt elébem.

Humora különös módon – nyilván a kontrapunkt kedvéért – éppen a görög dráma mértékében, a jambikus trimeterben teljesedik ki: egy hétköznapi bevásárlási jelenetet ír meg párbeszédes formában, némileg archaizálva, finomkodva, szinte rokokós bájjal, majd a jelenet végét elhangolja a durvaság, a drasztikum felé:

– Miért közéig kegyed felém, mit nyújthatok?
Ha tán segíthetnék magának, mondja, mit?
Örömmel észlelőm a kedves, lágy mosolyt,
mely ajkain honol miolta ön betért.
– Köszöngetém a választékos bókjait.
Én is figyeltem angyalarcán a derűt,
de ah! Miért is jöttem önhöz? Tudj’ az ég!
Megvan! Ha adna tízdekányi párizsit… ?
– Természetesnek érzem én ez óhaját,
sejtém, hogy önnek ily igénye lesz felém.
Imé a felvágott, a finom párizsi!
– Örömtül állni nem sokáig bírok én.
A könny szemembe – érzem én – most öszvegyűl;
elájulok. Na! Nyaljanak fel vége már!
– Nem értem, itt e jó vevőnk most mért sikít.
Mi kis szivét aggasztja, bárcsak sejteném.
– E pillanatban, azt hiszem, nincs semmi ok,
hogy tettrekészség nélkül (így) beszéljen itt!
– Nem értem én, hogy tőlem ön most mit kíván…
– Te, marha! Állni kár! Eridj és hozz vizet!
– Ön durva vélem, s átkozádva szólamol…
– Neked pedig megárthatott a jómodor!

A jambikus tnmeternek van egy sajátságos változata, a végén rontott ritmusú sánta jambus, a choliambus. Ebben a groteszk tartalmak kifejezésére alkalmas formában írt meg a mindenre érzékeny matematikus-költő egy ártalmatlan el­mélkedést a vasúti katasztrófák eredetéről, majd a legépelt változat alá a próféták „bárcsak ne teljesült volna” attitűdjével odaírta: „Hetekkel Szajol előtt”.

Kanyarg a vágány hegyvidéken, pusztákon,
a szem se látja, merre megy tovább útja.
Hogy laikusé nem látja, az még nem nagy baj,
kormányosoknak garmadája sem látja.
– Ezért van az, hogy sok szerelvény siklik ki.

A kétféle ritmusú anakreóni sorból népdalszerű életkép született: szinte a népdalküszöbök hangulatelőző funkciójával él saját lelkiállapotának megidézésére:

Hova fú az őszi szellő?
Talán a tél elébe?
A szivembe’ őrzi bánat
e keserves őszi tájat,
s belém hasít az éle.

A méltóságos aszklépiadészi strófát egy ellentétpár szembeállítására használja: az életét mentő ifjú és az élettől szabadulni akaró vén párbeszédében a felsejlő tragikum mögül a gúny is kikandikál:

Ifjan: Iszkolj, fuss, menekülj, mentsed az életed!
         Gyorsan, még mielőtt elkap a szörnyű gyík!
         Száz meg száz alakú, élete végtelen,
         vágyód? nem? te is elveszel!

Vénen: Mért nem támada meg engem e kannibál?
            Éltem – érezem én – mostoha véget ér…
            Hívott régi tavasz! – Mára a tél maradt.
            Vágynám én, de hiába már.

Valamelyik órán költőpalántáim egyike belefoglalta a „földalatti” szót vala­melyik versformába. Kedvenc matematikusom ötletet kapván a kismetró teljes pályáját beleverselte szapphói strófákba:

Mexikóból indul a földalatti,
rácsap ó-Széchenyi következőként,
Hősidéző tér, …zötyögünk…, s utána
      Bajza, az utca.

Épp Köröndünk hódol a jó Kodálynak,
jön Vörösmartynk, de csupán az utca,
Oktogon, majd szép Operánk a sorban,
      s Bajcsy-Zsilinszky.

Franz Deáknak tiszteleg ím e kegyhely,
hosszú órákig te is elbolyonghatsz,
jön Vörösmartynk, neve most azonban
      térrel egészül.

Természetesen nem maradhatott ki a haiku sem e költői példatárból. Még­hozzá tematikus variációk születtek a tél motívumára, s a tematikus változatok ritmusvariációkban szólalnak meg; a költő ugyanis időmértékkel színezte a haiku szótagszámláló sorait, de mindegyiket másfélével:

Látod, havazik.
Kifehéredett minden.
Hideg van nagyon.

Hóra hull a hó.
Fehérben áll a város.
Elborít a fagy.

Nézd, havazik már.
Földön az úr a fehér.
Fázik az ember.

Következő költőjelöltem alighanem egyike a legesélyesebbeknek arra, hogy valóban költő legyen. Zárkózott személyiség, keveset szól, azt is csak felszólításra, de akkor nagyon okosat és egyedit. Precíz, pontos, szorgalmas, sosem hiányzik és sosem szundít az órákon. Dolgozatai példamutatóan felkészültek. Mégis arról, hogy mi rejtőzik a lelke mélyén, csak akkor kezdett sejtelmem lenni, amikor váratlanul, nem is házi feladat céljából, megajándékozott az alábbi csokorral. A hallgatag fiú rendkívüli humorérzékkel, csalhatatlan ritmusban, legjobb humo­ristáink tollára illő szóviccekkel, parodizáló hajlammal és igazi problémafelismerő készséggel írta meg a maga ritmusjátékait. Ezek két témakör köré csoportosul­nak: az egyik híres magyar versek kiforgatása formahű megoldásban, a másik egy reklámhadjárat ellen indított ellenhadjárat a TV-ben unos-untalan ismétel­getett testápolószerek (samponok, izzadsággátlók) kicsúfolása, megspékelve egy szárnyasbetét-variációval. Az első témakör két költő elhíresült műveit veszi célba, Kisfaludy Mohácsit, illetve Berzsenyi Magyarokhoz címzett egyik ódáját (a Rom­lásnak indult hajdan erős magyar kezdetűt).

Kisfaludy TB-kártyája

Bő létől kiborult ágytál jár póri betegnek.
Nem lesi hogylétét sem az orvos, csendben okád csak.

A magyarok válasza

Morzsába pirkult marhavelő s pacal,
telt tál pogácsák. Még! Ne kíméld hasunk!
Nem bánom alj sorsunk. Felejtsd el
      ostoraid nyomorult! – Zabálok.

A testápolók ellen indított reklámparódiák darabjai egy témára több vari­ációt adnak: a Tedeum című szapphikus, a többi choriambusokra (– u u – ritmusú egységekre) épül. Két haikuja közül az egyik még piperereklám, a másik egy gúnyoros fricska a költői teljesítmény felé – és egyben az olvasó felé. Lássuk sorban a paródiákat:

Tedeum

Jutka korpáit Te Had and shoulders
Béla testszagát Te Denim veszesd ki
Hát Te jó Panatta segíts nekem, mert
izzada orcám!

Egy hete már Jutka haját nem lepi zsír. Korpa se jár szálai közt. Titka csak ez: Néha fürödj. Izzada orcám. Csípi a só iszonyún. Kéne az arckrém.

Testszaga volt, jó csaja nem. Testszaga nincs, jó csaj igen. Kit szeretünk? Őt vagy a szprét? Ha IQ-d nagyobb mint e vers szerzőjének, lesz jobb haikud.

Szárnyat adunk lányainak, Erre letét ím e betét.

A Hallgatag Költő talán legszellemesebb paródiája egy drámai jambusokban írott RÁMA, egy párbeszédes jelenet a Közért pénztáránál. A RÁMA cím nyil­vánvalóan a dráma műfaj nevének elvonásából keletkezett, ezt egyesítette szójá­tékkal a veszekedős tartalom a drámai szópárbajok kései utóda, amelybe még egy elferdített József Attila-idézetet is belecsempészett (Intelme gyorsan, nyersen ért…)

RÁMA egy felvonásban

VEVŐ:		Óh drága pénztáros kisasszony Ön talán szövetkezik velem, s elérem célomat. E RÁMA margarint – mit itt tegnap gyanút- lanul kiválasztottam én az Istenek fényes karának hú, örök balekjaként – megfontolatlanul csak otthon étkezés előtt (miként gyógyszert szokás) vizsgáltam át. Elborzadék az állagától, s dátumot keresve sem leiék a megjelölt helyen. Saját, szerény becsléseim szerint – a té- vedés jogát fenntartva persze – én e RA- MA margarint múlt évre keltezném, ezért Visszacserélem!
PÉNZTÁROS:		Kérelme gyorsan, nyersen ért Vevő, de nem rúgom fel én az égiek törvényeit, mert távozás után mi reklamációt Nem fogadunk el!

Utolsónak hagytam – már majdnem azt írtam: kedvencemet, de eddig mindegyiket ezzel az epithetonnal láttam el, mint hajdani magyar tanárom, aki mindig azt a költőt vagy írót kedvelte leginkább, akivel éppen foglalkoztunk, de hát úgy tűnik, valóban egyformán szeretem ezt a lelkes és tehetséges társaságot – szóval, utolsónak hagytam utolsó kedvencemet, az angol-portugál-magyar sza­kos, fanyar humorú, elegáns megjelenésű, vékony fiatalembert, aki igen gyakran nyaka köré sálat tekerve vagy éppen garbó pulóverben jelent meg, mintha a századforduló valamely művésztanyájáról vagy intellektuális fészkéből csöppent volna közénk. Az órákon a legvirtuózabb rögtönző, futnak kezében a papírra vetett jobbnál jobb sorok, s mint egy nehezen kicsikart vallomásából megtud­hattuk: régóta versel, ilyesféle stílusgyakorlatokban is már megpróbálta erejét. Szapphói strófája rendhagyó tartalmú és hangvételű, egyenesen vezet affelé a groteszk felé, ami többi írásának is esztétikai minősége lesz:

Mondta Feldmayer, hogy a műsor ocsmány,
semmi pénzért nem szerepelne benne,
mégha kétszer annyi dohányt is adna
        érte a főnök.

Ambroziánus strófáiban az egyik órán felmerült, és egy megfogalmazásban már megismert földalatti témát bontja ki, szándékosan túl jó, tehát a poétikai szabályok szerint már rossznak minősíthető rímekben:

A föld alatti városon
a földalatti átosont
(mint őszi szél a fák között),
s az ütközőnek ütközött.

Köszönti vígan a tavaszt,
s arat nyaranta a paraszt.
Szüretre hívja őt az ősz,
telente bor mellett időz.

Tetű, poloska, svábbogár
kart karba öltve álldogál.
Patkány, vakondok, bőregér
borocska mellett üldögél.

Egy másik ambroziánusokbán fogalmazott költeménye talán groteszk ballada lehetne egy „nagy Holc”-nak nevezett antihősről:

A nagy Holc éjnek idején
megáll a pálya közepén.
Lábát terpeszbe szétteszi,
kezeit csípőre teszi.

És jönnek végtelen hadak,
és torlaszolnak főutat,
és ásnak roppant gödröket,
és fennek hosszú kardokat.

Bőszen kiáltja: „Jöjjetek,
fivérim, ide gyűljetek!
Eljött a várva várt szüret:
a sárga hold már szép kerek!”

Miért e lázas buzgalom?
Mire készülnek? Nem tudom,
Te, ki e verset olvasod,
reméld, hogy ártatlan dolog.

Az Oscar Wilde külsejű elegáns úr szemlátomást vonzódik a szeszes témák­hoz – legalábbis kötészetében. Egy antikizáló hangvételű, de archaikus magyar orthográfiát alkalmazó hexameteres bordalában a bor dicsőítését egy ellentétes előjelű csattanóval zárja:

Bort a kupámba, fiú! Nincs bor? Nosza, szedjed a lábad,
Hozz egy uj hordót, csapot üss bele; folyjon az ős nedv,
Érczkancsóba elébb, érczkancsóból fakupába,
Majd a kupából szomjas torkunk nyűtt zsilipén át
Áradjon szét rút tetemünk minden zsigerébe!
Vérré váljon a bor! legyen éltünk folytonos édes
álom, részegség, boldog, kit az alkohol öl meg.

Megénekli az italos témát alkaioszi strófákban is:

Minden vasárnap fél tizenegy után
korsó sörével Széplaki üldögél
        kültelki korcsmák asztalánál,
                és iszogat cigarettafüstben.

Ajtó nyikordul, Széplaki gazda jön.
Úgy döng a lépcső, mint szilaj ágyúszó.
        Hordót csapol s magát leissza
                pincei fojtogató homályban.

Vegyes hosszúságú daktilikus sorodban szép, esti álomi tájat idéz. Már majd­nem elandalodunk, azt gondolván: „Lám, lám, mégiscsak van lelke ennek a fiúnak” – amikor élesen csattan rajtunk a vers utolsó sorának ostora:

Vak még fönt a sötét ég,
S lent már híg a sötétség.
Ködre dereng föl a táj:
a falu és a lapály.

Ám, mint fekete ostor,
szél csap, zúg a magasból.
Túl a komor hegyeken
villan az ég keleten.

Kelvén égi koromból
éj-macskája dorombol.
Teljes a Hold nyugaton –
Mit tegyek én? Ugatom.

Mint angol szakos, talán közelebb áll a limerickekhez, mint társai. Bár úgy hiszem, fanyar alkata inkább vezérli a műfaj felé, mint választott irodalmának a nyelve, hiszen nem komor blank verse-t írt. Annyiban módosítja a limerick műfajt, hogy elhagyja a benne kötelező rímhívó helységnevet; ezt az első példában egy személynévvel helyettesíti, a másik kettőben már az sincsen.

Szülész és nőgyógyász Ferenczy
Szivét és szikéjét megedzi,
combodat szétvetve
benyúl a méhedbe,
S onnét a magzatot kimetszi.

                     *

Így szólt egy életunt keselyű:
„Nékem a madárlét keserű.
Megöl e borzasztó,
halálba-sorvasztó,
Kínzóan fájdalmas vesekű.”

                     *

Kínok közt fetreng egy hörcsög,
rángatják testét a görcsök.
Veszettül tombol,
őrjöngve rombol
benne egy nagy falka ördög.

A legnagyobb meglepetést egy olyan paródiával szerezte, amely nem is szerepelt rendhagyó tananyagunkban: írt egy ál-mozgalmi indulót, a műfaj kli­séinek, építkezésének, frazeológiájának tökéletes ismeretében, ami azért is meg­lepő, mert a Művész mindössze húszéves lehet, s gyermekkorában se nagyon, de kamasz- és ifjúkorában már egyáltalában nem dívott a harci induló vagy a csasztuska műfaja. További kommentár helyett álljon itt a teljes induló, csupán a refrént rövidítem második, illetve harmadik előfordulásakor:

Erőnk az egység

Az M. P. L. Z. (Népi mozgalom Zabumbu Felszabadítására) hivatalos indulója

l.
Előre bátran, hős Zabumbu népe
Építse földünk szellem és erő.
Egy lélek, egy szív, egy a cél s a szándék
Független ország, boldogabb jövő.

(Refrén)

                        Erőnk az egység
                        A győztes Mozgalom
                        A Mozgalom, mely fáklyaként vezet
                        Mert e hősi nép
                        Maga a mozgalom
                        S a Mozgalom e hősi néppel egy!

2.
A durva zsarnok vérszopó uralma
Immár a régmúlt emléke lett.
Hős forradalmunk fénye messze lángol
S föllelkesíti mind a népeket.

(Refr.) Erőnk az egység…

3. Emeld az égig, hős Zabumbu népe
Négyszínű zászlónk, s zengd az indulót.
Folytasd a harcot új, szabad hazában:
Vérébe vesszen, minden áruló!

(Refr.) Erőnk az egység…

Mindnyájan tudjuk, hogy ezek játékok, mégha bár itt-ott felvillan a valódi művészi érték is. Azt hiszem, maga a versírás – függetlenül az eredménytől – önmagában szórakozás, kikapcsolódás a sok teszttel, feladatlappal, adathalmaz bemagolásával terhelt diákoknak. Egy biztos: aki írt valaha valamilyen mértékben egy-két verset, annak a ritmus többé nem megy ki a füléből, az idegeiből. S ha nem is lesz mindnyájukból költő, a verseket talán másoknál jobban fogják szeretni és érteni.

(A verstani példatár szerzői a megszólalás sorrendjében: Seres Andrea, Kis Gabriella, Klein László, Mártonfi Attila, Bacsó Péter és Havasi Attila.)

ZENEMŰVÉSZET

ITTZÉS MIHÁLY

Bartók

Talán egy szó: e név is elegendő cím­nek, amikor halálának ötvenedik évfor­dulóján a zeneszerzőről elmélkedünk. Igen, a zeneszerzőről, mert elsősorban ez az a terület életművében, mely nevét az emberi kultúra létének végső hatá­ráig fenntartja. Mert bár a főterület elválaszthatatlan a többitől, a népzenekutatástól, a zongoraművészi, a peda­gógiai tevékenységtől, de még a (poli­tikai színezetű) erkölcsi helytállástól vagy a személyes világnézettől, érze­lemvilágtól és természetszeretettől is, mégiscsak a zeneművekben összegző­dött legteljesebben és jutott kifejezésre minden emberi és művészi élmény, sze­mélyes és közéleti tapasztalat, jelenkori és történelmi távlatú benyomás, egyéni és átvett gondolat.

Istenem, már fél évszázada, fél évvel hatvannegyedik születésnapja után, el­ment (mint maga mondta szomorú bú­csúszóként: „teli bőrönddel) – mégis ma is mennyi értetlenség veszi körül művészi örökségét, mily sokszor és so­kan nem értik ma sem „üzenetét”. Vi­gasztalhatnánk magunkat talán azzal, hogy az egész világon a legismertebb magyar név, legalábbis azok körében, akiknek legalább egy ici-pici közük van a zenéhez. (Ebben az esetben helyesebb volna talán nagy betűvel írni: ZENE, jelezve, miféle rendű-rangú hangmű­vészetre gondolunk.)

Minden nagy művészet a maga ko­rából fakad, de a múltból is táplálkozik s tartogat a jövőnek is mondanivalót, túl az akusztikus élvezeten. Bartók ze­nealkotása is ilyen. Korából fakad, s ha külső megjelenésében, zenei eszköztá­rában még ma is sokan túl soknak tart­ják a disszonanciát, akkor azoknak Ko­dály szavaival felelhetünk: ne feledjék, hogy a kor volt disszonáns, amelyben Bartók élt és alkotott. (Persze zenei ér­telemben nincs abszolút disszonancia, vagyis feszültségteremtő „széthangzás”. A konszonancia és disszonancia kifeje­zés koronként, stílusonként változó je­lenségeket takar, történelmi kategória.)

Ha a múlthoz való viszonyát vizsgál­juk, két támpontunk lehet: Bartók saját vallomásértékű megállapítása és József Attila gondolata; de ez már a kortársak és az utókor zeneértéséhez kapcsoló­dik. Idézzük a költő tanulmányát előbb: „Egyes zenészek Bachból próbál­ják megérteni Bartókot. Ez lehetetlen­ség. Bach olyan, mint a szokás. […] Tehát Bartókból érthető meg Bach és nem fordítva.” – A zeneszerző maga a mindenáron újítóktól hemzsegő korban vallotta, hogy minden művé­szetnek joga, sőt kötelessége, hogy va­lamilyen hagyományban gyökerezzék. S ide kívánkoznak a sokat idézett mon­datok is, melyet a sokféle népzenei ha­tás zenéjében való szerepével kapcso­latban írt le: „…nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az […] bármiféle forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”

Bartók zenéje is a nagy művészet tiszta forrásai közé tartozik, s benne az egyéni és közösségi hatalmas erővel, felváltva és egyszerre jelen van. Eldalolója saját fájdalomnak s örömnek, de nemcsak ezt tudta, nem kellett a „szent fát” félretennie: zenéje történelmi és társadalmi mélységeket megjáró meg­fogalmazása kora problémáinak. Erő­teljes, lüktető, kegyetlen és játékos rit­musokba, mitikus rítusokat és e századi barbárságokat felidéző hangzásvilágba, fájdalmasan szűkölő és csakazértis szív­szakadásig daloló melódiákba, ironikus fintorokba és kirobbanó duhaj táncok­ba, káoszt és rendet egyaránt kifejező kristályos formákba, civilizáció és ter­mészet ellentétét, illetve ember és ter­mészet óhajtott harmóniáját megfogal­mazó költői gondolatokba foglalta átér­telmezett európai műzenei értékekhez és sokféle nép parasztzenéjéhez egya­ránt kapcsolódó egyéni stílusú művei­ben kora zenei enciklopédiáját.

Világának zenei és tartalmi tágassá­ga, sokszínűsége és mélysége a legna­gyobbak között, ahogy mondani szok­ták, a nagy B-k, Bach és Beethoven oldalán jelölik ki helyét a zene törté­netében. Műveinek nemcsak hangzása megdöbbentően modern még szinte ma, keletkezésük után hatvan-nyolcvan évvel is, de mondandójuk is érvényes. Át kell hatolni a hangzás burkán, s fel­tárul előttünk egy gazdag, értünk kesergő-perelő és minket ösztökélő-buzdító zenevilág. Az emberségbe, a nem­zet fennmaradásába, a népek testvérré válásának eljövetelébe vetett hit sugá­rozza át minden szomorúságát és teszi ragyogóvá bizakodástól fénylő hangjait. „Bartók valójában drámai alkat, mint minden nagy alkotó, akiben a logikai készség a hősiesség iránti hajlammal párosul.” – írja Lendvai Ernő Bartók formakoncepcióját elemezve. Bartók, alkotói mivoltának magányába zárva drámai korának hőse volt, mert „ki­mondta a rettenetet, hogy azzal föl is oldja”, ahogy Illyés Gyula írja róla.

De hát nem írni és olvasni kell er­ről… Hallgassuk – és műveljük! – a zenét! Hallgassuk a Két arcképet, a Ro­mán táncokat, a Magyar népdalokat, a Fa­lun ciklus szlovák népdalfeldolgozásait, a színpadi műveket: A kékszakállú herceg vára című operát és a táncjátékokat (A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin), a Táncszvitet, a Szonátákat, a Can­tata profanát, a vonósnégyeseket, a zon­goraversenyeket és a Hegedűversenyt, a húros és ütőhangszerekre írt Zenét, a gyermekkarokat, a Mikrokozmoszt, a Concertot és a többit… Előbb-utóbb megszólít minket valamelyik! Ennél többet nem tehetünk Bartókért – s ma­gunkért. Hagyjuk, hadd segítsen meg­őrizni emberségünket…

Végezetül, summájaként az eddigi­eknek, idézzük Kodály Zoltán negyven esztendeje – Bartók halálának tizedik évfordulóján – mondott szavait: „Bar­tók neve – függetlenül évfordulóktól – nagy gondolatok szimbóluma. Az első ilyen gondolat az abszolút igazság ke­resése a művészetben, tudományban egyaránt, s ennek egyik előfeltétele: a minden emberi gyengeségen felül­emelkedő erkölcsi komolyság. A másik gondolat az elfogulatlanság különböző fajok, népek sajátságai iránt, aminek következménye a kölcsönös megértés, majd a népek közötti barátság. Jelenti továbbá Bartók neve a népből való megújulás elvét és követelményét mű­vészetben és politikában. Jelenti végül a zene áldásának kiterjedését a legszé­lesebb néprétegekig.”

Bár éreznék, tudnák így minél töb­ben, valóban magukénak ismerve Bar­tók életének s életművének ezt a sok­oldalú példáját és üzenetét.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Egy szelettel a varázsgömbhöz

„Akárhány morfinista, hasisevő vagy ópiumot szívó már kigyógyult végzetes szenvedélyéből, miért ne gyógyulhatna ki Bartók is a zenei rútnak imádásából?” – tette fel a kérdést 1910-ben a Pesti Hírlap cikkírója. Akkor, amikor Bartók már rég kigyógyult. No, nem a „zenei rútnak” imádásából, mert ebben a betegségben sohasem szenvedett, ha­nem a felszínes magyarkodásból, azért, hogy magyarul lehessen európai.

A századforduló táján hazánkban kiteljesedett a kiegyezés szülte válság. A Habsburg-ellenesség divatba jött még az úgynevezett középosztály békés, konfliktusoktól viszolygó köreiben is. A fiatal Bartókot – aki ebből a középosz­tályból jött – szintúgy magával ragadta a lelkesedés. Magyaros ruhákban járt, a családi házból száműzte a német tár­salgást és elrendelte, hogy Elza húga a jövőben Böskének neveztessék… Zené­je is inkább magyaros volt akkoriban, és korántsem a gyökerekig magyar. Az 1902-ben komponált Pósa-dalok és a Kossuth szimfónia – amelyet 1904. január 13-án mutattak be – tanúskodnak er­ről. Ez utóbbit a sajtó zajos lelkesedés­sel fogadta. És lám, alig telik el öt-hat esztendő, a zajos lelkesedés fanyalgásba, ironizálásba csap át. Pedig semmi­féle törés nem következett be a huszon­éves komponista munkásságában. Egy­szerűen csak magára talált. A fecsegő felszíntől lefelé rugaszkodva eljutott a gyöngykagylókat rejtő mélyig: az egy­szerű nép ősi kultúrájához.

Szolgált náluk egy székely paraszt­lány, aki mosogatás közben énekelge­tett. Bartók úgy indult el a dalok nyo­mán, mint akit szirének éneke babonázott meg, és eljutott minden művészet legtisztább forrásáig: a folklórig. Nép­dalgyűjtő vándorútjai alkotóművészetét is teljesen új alapokra helyezték. A II. szvitben, amelyet 1907-ben fejezett be, már ötfokú dallammal találkozunk. Et­től kezdve számítjuk az igazán bartóki muzsikát, mégha ez az időszak a táma­dások kezdetét is jelentette egyben.

Bartók úgy volt egyetemes, hogy a magyarság legmélyebbre ágazó gyöke­reiből táplálkozott. Életműve a mai al­kotók számára is példa: csak úgy lehe­tünk érdekesek a világ számára, ha a világkultúra egészének varázsgömbjé­hez azzal a szeretettel járulunk hozzá, amelyet csak mi tudunk elkészíteni, ez­zel a sorssal a hátunk mögött, ezzel az örökséggel a tudatunkban és az idege­inkben, valamint azokkal a vonásokkal, amelyeket hosszú századok véstek nem­zetünk arcára.

TABÁK ANDRÁS

Néktek adom

Sejtelmem sincs róla, hogyan került szó­ba közöttük Bartók, de ha már szóba ke­rült, természetesen összezördültek rajta. „.Aki elhagyott bennünket – mondta nagybátyám –, nem is tartozott közénk soha.” Apám, aki hirtelen haragú, indu­latos ember volt, bizonyos kérdésekben meg végképp nem ismert bocsánatot, valósággal elfehéredett dühében. Mind­azonáltal türtőztette magát, s csak annyit felelt, ha ez azt akarná jelenteni, hogy ugyanolyan rossz magyar volt, mint amilyen rossz olasz volt Toscanini és rossz német Thomas Mann, akkor mindenesetre igen jó társaságba kevere­dett. „Csakhogy e logika alapján – vette aztán egy fordulattal személyesre a dol­got –, te, nemzetes és vitézlő lófő székely uram, aki negyvennégy októberében vk. alezredes létedre nem voltál hajlandó fölesküdni Szálasi Ferenc nemzetvezető­re, és ezzel hátat fordítottál az egész disznóságnak – nos, e logika szerint te egye­nesen hazaárulónak vagy nevezhető…”

Kilencéves voltam akkor, és már hoz­zászoktam az ilyen és hasonló összetű­zéseikhez. Módfelett kedvelték egy­mást, de nem létezhetett a világon olyasmi, amin össze ne kaptak volna – bár anyám egyszer fanyarul megjegyez­te, hogy csupán három ilyen téma van: a múlt, a jelen és a jövő. Vitáik végső soron mindig politikai természetűek voltak, s az volt Bartókot illetően is, hiszen a zenéhez egyikük sem konyított valami sokat. A „zene” akkortájt én vol­tam a családban, akiről előbb a bűbájos O. Ella néni (őt imádtam), majd a zordon-morc H. Lajos úr (őt gyűlöltem) jelentette ki, hogy istenáldotta tehetség, s bár én magam a legelső perctől tud­tam, hogy soha életükben nem téved­tek még ennél nagyobbat tanítványaik­ra vonatkozóan, anyámnak egyéb se kellett (lelki szemeivel bizonyára már látott is frakkban, csokornyakkendőben egy zsúfolt koncertterem pódiumán a feketén csillogó, hatalmas Bösendorfer előtt ülve), úgy döntött, pianista lesz belőlem, akár tetszik, akár nem, sőt: még ha belegebedek is.

Gyötörtetéseim históriája nem tarto­zik ide, de annyi bizonyos, nem sok híja volt, hogy valóban bele ne gebedjek abba, amiről mindig is tudtam: hasztalan iparkodás, fölösleges időpocsékolás, mert igaz ugyan, hogy a sors átkozott kifürkészhetetlenségéből ab­szolút hallással vagyok megverve (rész­ben ez téveszthette meg tanáraimat), de zongorista mégsem lesz belőlem soha, már csak azért sem, mert utáltam zon­gorázni.

És itt jelent meg az én zongoraórák­tól, napi több órás gyakorlásoktól meg­keserített gyermekéletemben Bartók. Nevezetesen a Mikrokosmos. (Még ma is látom magam előtt a piros fedelű kot­tát: Boosey & Hawkes, London.) A Mik­rokosmos tudniillik egyszerűen elbűvölt. Én, aki dühömben néha könnyeket on­tottam, amikor hallottam, hogy a ház­beli srácok ricsajozva, víg trappolással focizni indulnak a Ligetbe, vagy kovbojfilmet nézni a Vesta moziba (50 fil­lérbe került az 1-3. sor, a gyerekfer­tály), vagy netán a Szigetre mentek ki, strandolni a Palára, én meg anyám fe­lügyelete alatt nyaggathattam a billen­tyűket, vagy bandukolhattam a Liszt Ferenc térre H. Lajoshoz (szinte hallom a bokáimra láncolt béklyók súlyos csörrenését), amiért egyébként többszáz anyuka-apuka irigyelt a városban, lévén H. Lajos első zongorapedagógusa az országnak; egyszóval én, aki úgy érez­tem, nálam nyomorultabb és meggyötörtebb gyerek nincs ezen a világon, s aki nemcsak napról napra jobban gyű­löltem megpróbáltatásaimat, de tőlem telhetőén derekasan szabotáltam is az otthoni penzumokat – egyszercsak azon értem magam, hogy hosszú-hosszú órá­kon át döbbent ámulattal és lelkesedés­sel, olykor szinte lélegzet-visszafojtva is­merkedtem a Mikrokosmos kis darabjai­val, melyeknek mindegyike valami nem várt meglepetést, újdonságot, különös izgalmat és muzsikában még soha nem ismert örömet okoz, legalább akkora gyönyörűséget, mint amikor az Úttörő Stadionban az iskolai bajnoki döntőn villámsebes jobbszélsőnk, a kis Kohn pompás beadását kapásból és ballal(!) – a süket ballábammal(!) – bevágom Bártfai Robi (a későbbi MTK-portás) hálójába, s azzal a lesajnált VI/A l:0-ra legyőzi a nagypofájú VIII/A-t, és az Izabella utcai általános iskola büszke bajnoka lesz; igen, gyönyörűségem csak ehhez volt fogható, úgy elvará­zsolt, megejtett, lenyűgözött s az ottho­ni pianínóhoz szögezett a Mikrokosmos – aminek az okát azért lelkem mélyén még nagyon sokáig nem értettem…

Arra már nem emlékszem, hogy ab­ban a bizonyos vitában a nagybátyám hogyan replikázott apámnak, s egyálta­lán replikázott-e, de azt máig nem fe­lejtem el, ahogy évtizedekkel később kettesben hallgattuk egyszer a III. Zon­goraversenyt, egy becses, kiváló lemezfel­vételen, és a mű végén hirtelen azt mondta: „Néktek adom!”

Másodpercekbe telt, amíg kapcsol­tam. A Doktor Faustust olvasta akkoriban (rengeteget beszélgettünk a könyvről), és Adrian Leverkühnre gondolt, ama nevezetes, híres-hírhedt, eszeveszett kifakadására, a „Visszavonom”-ra, a jó, a nemes, az emberi visszavételére.

„Néktek adom…” – ismételte meg el­gondolkodva, és rám pillantott, hogy elértettem-e.

Öregember volt már. Meg aztán sze­rettem is. Eszem ágában se volt meg­kérdezni: emlékszik-e még arra a régi vitára apámmal? És hogy még mindig azt tartja-e, aki elhagyott bennünket, nem is tartozott közénk soha?

Hallgattam és elfogódottan rábólin­tottam néma kérdésére.

Hálás voltam neki, hogy önkéntele­nül fakadt megjegyzésével rátapintott arra, amire tudtommal, még más senki. A bartóki zene lényegére: „Néktek adom…”

MÉRLEG

BENJÁMIN LÁSZLÓ

Nem adhatsz többet

Bátran légy tenmagad, akárhogy ráncigálnak,
vezérnek lássanak bár, vagy muzsikus cigánynak,
fölemel tisztelettel a világ, vagy legyűr,
a páholyban, a porban az vagy, ami belül.
Bátran légy tenmagad, míg valahol tanyát lel
a hústól és velőtől megszabadult halálfej,
s a jajszót, a parancsot, a színt, a dallamot
többé nem közvetítik a síró huzalok.
Elég szégyenre-kínra, hogy magadat kihordod,
mi történjék veled? – az már nem a te dolgod.
Ha itt az ideje, a sűrűből kibukkan
a végső látomás, a dörzsölt politikus-kan,
Allah kinyújtott karja, a császár jó híve,
nem véti el soha, kit kell ledöfnie.
Megemlegesse minden, hogy hajdan Lilla volt –
kecsét és kellemét és báját buzgón dalold,
meg is sirat talán a szép Vajda Juliska
hites ágyába bújván – s mehetsz a francba, Miska.
Félszeg, gyötrött alak, javító szenvedély
magát-pusztító lángja, szigor, komor kedély –
„Nem volt közénk való!” – az optimista nemzet
leköpi tisztelettel Kölcsey Szent Ferencet.
Adnak érdemkeresztet, adnak szép hivatalt,
s aztán már senki gondja, ha „jobb részed kihalt”.
Egy gesztust a világnak, ördög vigye a lelket.
És tűrd, s hogy rádszegezzék dermesztő önfegyelmed.
Kérő gyermek-mosoly, osztódó képzetek
sövénye tartaná fel a masszív végzetet?
Megraktad a szerelvényt szétszabdalt életeddel,
s Pista-e, vagy Attila? – világ árvája ment el.
Leteszel ám te is balsorsot és szerencsét,
fölösleges bátyúd lesz erő, szándék, tehetség,
s ha végképp szétzilált is közöny, kétség, ököl,
megold és összefoglal a türelmes gödör.
Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek,
ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet.
Ha sorba áll mögötted, ha szétszed a csapat,
bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy tenmagad.
Végezzék el magukban: elvetnek? Elfogadnak?
Amit majd a halálnak – többet nekik sem adhatsz.

                                                                             1963

ALFÖLDY JENŐ

Benjámin László „Nem adhatsz többet” című verséről

Költő a közönségnek nem adhat többet önmagánál, az életénél – körülbelül erre a toposzra vagy locus communisra azaz közhelyigazságra egyszerűsíthetjük a költe­ményt, ha egy mondatban akarjuk összefoglalni alapgondolatát. Ebből a tapasz­talatok sokaságával igazolt gondolatból vonja le Benjámin a következtetést, mely a Hamletben elhangzó szavakkal így mondható ki: „(…) Mindenek fölött / Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, / Következik, hogy ál máshoz se léssz.” Ibsent is idézhetjük Peer Gyntjéből. „Légy önmagad” – a dráma szerint ez embervoltunk legfőbb parancsa.

Egy költői mű – ritka kivételektől eltekintve – nem is akar többet, mint lélekbe vágóan kimondani valamit, amit nagyjából mindenki tud vagy tudhat. Babits írja naplójában (Keresztül-kasul az életemen, 1938. november): „A legbölcsebb eszmékből rossz vers lehet. Mély érzésekből gyermeteg zöngemény fakadhat. Viszont ezerszer megírt közhelyek ismétlése adhat remekművet.” Ám hogy az untig ismert igazság életre kapjon, s szellemi kenyérként mindennapi eledelünk­ké legyen, mint eleinknek a Miatyánk, annak érdekében a költő minden tudását, egész élettapasztalatát és a nyelvben megtestesülő művészetét latba kell vetnie. Benjámin Nem adhatsz többet című költeményében a verselés, a ritmus, a rímelés, az alliterációk sokasága, a szófűzés dallama a gondolatnak és érzelemnek meg­felelő méltóságot, veretességet és leszűrt bölcsességet ad. Az emlékezetben tárolt információk készletéből a legjobban megfelelő képzettársításokat hívja elő az alkotó. A mű asszociációs bázisa hatalmas tartományokat hoz mozgásba a tudat­ban: a költői pálya megélt eseményeit és léthelyzeteit, valamint a magyar költők különböző féle, ám erkölcsileg közös irányba tartó sorsmodelljeit. A vers hang­neme erős indulati elemeket is tartalmaz: a régiekkel való bánásmód érezhető felháborodást, helyenként dühös szarkazmust kelt a beszélőben. A felháborodást fokozzák azok az analógiák, amelyeket az elődök és a saját esetei közt talál a költő. A versben elhangzó kérdések és felkiáltások drámai hatást keltenek a műben.

Mint Benjámin számos költeménye, ez is különleges példáját mutatja a szerkezeti szimmetriának. A 40 soros műből az első 10 és az utolsó 10 – összesen tehát 20 sor – általában terjeszti ki önmagára a „légy hű magadhoz” gondolatot, a köztük levő 20 sor pedig a költőelődök példájára hivatkozik. Háromszor hangzik fel a Shakespeare-idézet, árnyalatnyi változtatással, a bátran szó biztatá­sával megtoldva: az első, a negyedik és a vers végétől visszafelé számolva a harmadik sorban. A „Bátran légy tenmagad” mondat a harmadik esetben egy megengedő bővítménnyel gyarapodik: „bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy tenmagad.” Ez a harmadik változat árulja el, hogy a költőnek ifjúkora óta, folyamatosan szembe kellett néznie a félelemmel. Hogy ez mekkora súllyal van jelen életsorsában, arról versek egész sora tanúskodik. Közülük a Nem adhatsz többet után keletkezett, nagy ívű elégiát, a Buga Jakab énekeit idézem: „A vad kudarc, az idegen vér, / a rettegés kioktatott, / hogy emberek közt nincs nagyobb / szégyen és bűn a félelemnél.”

A vers keletkezése idején – hatvanas évek első felében – Magyarországon rendkívül erősen hat az amerikai író, Ernest Hemingway. Életművében közép­ponti jelentősége van a félelemnek. A nietzschei eredetre visszavezethető, de egyénien értelmezett „élj veszélyesen” jelszó, s a vele összefüggő félelem-, illetve bátorság-problematika uralkodó motívum Hemingway műveiben. Önmagáról mintázott hősei rendre keresik a veszélyt, melyet békeidőben afrikai nagyvadakra vadászva vagy a kubai partokon halászva talál meg. Amikor pedig a szabadságért lángol fel valahol a háború, mint a harmincas évek Spanyolországában vagy a nácizmustól fenyegetett Európában, akkor ez kínál ismét alkalmat a bátorság bizonyítására. És eléggé egyértelmű, hogy a bátorság e meglehetősen veszélyes próbáit nem a vakmerés, hanem a félelem legyőzésének vágya irányítja. Ahhoz, hogy hősei cselekedni tudjanak, először önmagukat kell legyőzniük: a félelem, a rettegés ellenére kell helytállniuk.

A versben a félelem legyőzéséről van szó, ami egyértelmű a költői hivatás vállalásával. Ez pedig nem „szerep”, hanem sors: olyan, amilyennek a világ előírta, s amilyenné ő maga formálta. Az önmegszólító vers – mely tegező módjával egyúttal az utódokra hagyományozott tapasztalat átadását is jelzi – zaklatott életet és forgandó sorsot állít elénk: „akárhogy ráncigáinak”; „vezérnek lássanak bár, vagy muzsikus cigánynak”; „fölemel tisztelettel a világ vagy legyűr”. S milyen szép alliterációval fejezi ki a hullámzó életút fenti és lenti helyzetét „a páholyban, a porban” ellentétpárja.

Valóban, a költő kamaszkorában elkezdte harcát a kenyérért és szabadságért, pályakezdő költőként a küzdelmet az elismerésért, aztán a háborús munkaszol­gálatot és a katonaszökevény rettegését, a gyors fölemelkedést s a kétes értékű kiválasztottságot az ötvenes évek elején, majd a hatalommal folytatott közelharcot és kockázatot ismét a szabadságért, a méltó költői, emberi létért.

Bárhogy alakult a harmincas évek óta vívott politikai csatározása, bárhogy fölemelték és bárhogy elvetették – az idő előrehaladtával az általános emberi sorssal is szembe kellett néznie: a múlandósággal. „Vezér” és „muzsikus cigány” életútja végén egyaránt ott leselkedik „a hústól és velőtől megszabadult halálfej”, azaz a halál, mely a középkori haláltáncok hagyománya szerint királyt és koldust, erényest és bűnöst egyformán lekaszál. (Benjámin egyik szép verse, az 1956 utáni depresszióját kifejező Elmegyek meghalni erre a motívumra épül.) A halál után közömbös lesz a hírnév, a közönségsiker, más szóval a „dicsőség”, mely a pálya elején a költő szótárában még megkülönböztetett helyen szerepel (Vázlatok a dicsőségről, 1941). A jajszó, a parancs, a szín és a dallam – melyeket többé nem közvetítenek a „síró huzalok” – utal a költői szó hírére és hatására.

Szégyellnivaló és kínos élményekkel terhes a pálya, melyet befutott – szá­mára ezt jelentette mindaz, ami a költői pályán másoknak esetleg önmegvalósítás volt: „Elég szégyenre-kínra, hogy magadat kihordod”. Hogy a sors miként bánik el vele, s a közönség, a nemzet miként fogadja el vagy ítéli feledésre, az már nem az ő dolga. E gondolat igazolására szolgál a magyar poézis alakjainak futó áttekintése.

Zrínyivel kezdi a sort, halálának „gyanús” körülményeivel. A költő-hadvezér a végzetes vadászaton a legenda szerint egy osztrák udvari ember álcázott me­rényletének áldozata lett. Benjámin ezt olyan szavakkal írja le, melyek allegorikus értelme félreérthetetlenül a saját korára vonatkozik. „A dörzsölt politikus-kan”, aki egyaránt lehet „Allah kinyújtott karja” és „a császár jó hive”, célzás az ellene zúduló irodalompolitikusokra és bértollnokokra. A legendát itt tovább gyűrűzted. A merénylet lehetősége kiterjed Zrínyi török ellenségeire, hogy teljes legyen a párhuzam Benjámin tapasztalataival. Ott is két oldalról érték támadások, sokszor egyidejűleg: a politikai jobb- és baloldalról. Sok más versében is szó esik erről – legszemléletesebben talán az Ismeretlen költő versében: „Rábírni az üdvözülésre / suhog kétfelől is az erkölcs”.

Csokonai, Kölcsey, Arany és József Attila sorsa villan fel a következőkben. Vitéz Mihályt a Lilla-szerelem kárvallottjaként kitaszítottságában vallja elődjének Benjámin. „Kölcsey Szent Ferenc” koporsóját a fölheccelt szatmári nép meghajigálta a temetésen, Wesselény jóvátételnek szánta e szavait védőügyvédje, Kölcsey fölötti emlékbeszédében: „Nem volt közénk való!” Az „optimista nemzet” nem tűrhette el a javító szenvedélytől hajtott, bajlátó reformkori költőt. Ez annyiban utal Benjámin személyes történetére, hogy az ötvenes évek közepén – és később is – számos bírálat érte állítólagos „pesszimizmusáért”, ami akkoriban lesöprő ítéletnek számított: a politikai hatalom bizakodó hangot és derűlátást követelt híveitől. Nem lehetett könnyű Benjáminnak tudomásul vennie, hogy az 1948 és 1952 között írt, „optimista” versei sokkal nagyobb elismerést hoztak neki, mint az 1953 utáni „pesszimista” költészete.

Arany János is egy bizonyos párhuzam révén kerül a költeménybe. Aranyt érdemrenddel tüntették ki a kiegyezéses időkben, „szép hivatalt” is adtak neki. Benjámin is kapott díjakat és kapott hivatalt, és neki is úgy kellett élnie, mint aki úgy érzi: „belőlem a jobb rész kihalt”. A Letészem a lantot írója egyébként is fontos helyet tölt be a költő tudatában. A szabadságharc rossz közérzetű túlélő­jéhez hasonlítja magát Arany Jánoshoz című versében. Szembeállítja Petőfivel, aki egyenest az „üdvösség ölébe” halt szabadsághősként. „Téged a halál ittfelejtett, dicsőségedben elesetten, / rossz életedbe számüzötten, árván a zajló Budapesten” – írja Aranyról. Önmagáról pedig így beszél: „A halál engem ittfelejtett, tanulok sírni férfikorban. / Ittmaradtam én elveszettnek, magányos esti kódorgónak, / Elhagyottnak, elüldözöttnek, töprengő semmire-se-jónak.” A Nem adhatsz többet Arany-képében nem annyira az önmagának terhére való, „túlélő” öregséget, mint inkább az Arany János-i önfegyelmet mutatja „dermesztő”-nek: nem írhatja ki magából keserveit, mindazt, aminek kimondása tilalom alá esik.

József Attila zárja a költőelődök sorát. (Róla több verset is írt Benjámin; közülük a Sorsom benned lássam a legkiemelkedőbb.) A párhuzam itt a kétségbe­esetten végiggondolt lehetőségekben rejlik. Egyik a tudathasadás, mely Benjámin szocialista világnézete és a „létező szocializmus” között tátongó ellentét felől fenyegeti, másik az öngyilkosság, melynek gondolatát elszólásszerű formában ugyancsak több versében megtalálhatjuk.

Ezek a párhuzamok egy régi, de napjainkban is gyakori költői gyakorlat megítéléséhez segítenek minket. A költők mindig szerették magukat elődeikhez hasonlítani. A hazai költészetben is meglehetősen gyakori attitűd ez – nem kisebb költővel, mint Adyval az élen. A jó költőknél az összevetés nemhogy csorbítaná, ellenkezőleg, kiemeli a költői én önállóságát: a hasonlítás fényében még jobban felragyog és kirajzolódik a saját arcéi. A Nem adhatsz többet jelentős költői sze­mélyiséget világít meg az elődök sorába helyezve: Benjámint csakugyan szemé­lyében támadták a kultúrpolitika vezetői, számkivetett volt az ötvenes évek má­sodik felében, megbélyegezték pesszimizmusáért, s kerülgette őt is a tudathasadás és az öngyilkosság réme, akárcsak példaképeit.

A költemény a harmadik szerkezed egységben visszatér a kezdő sorok bölcseletű medrébe, s a végső megoldást, menedéket vagy rezignáltan tudomásul vett végzetet, a „türelmes gödör” képzetét idézi fel. Az ellentétes viselkedésfor­mák elutasítása erős aforisztíkus hatást kelt ezekben a sorokban: „Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek, / ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet.” Prózában kifejezve az „én megtettem a magamét, a többi nem az én dolgom” egyszerűsége különös pátosszal zeng a nibelungizált alexandrinokban: „Végezzék el magukban: elvetnek? elfogadnak? / Amit majd a halálnak – többet nekik sem adhatsz.”

Ez a méltóságos zengésű versforma – a nibelungizált alexandrin –, melyben a sormetszet lassító hatására minden komolyabbá, megfontoltabbá és elégikusabbra változik, mint egy anapesztusokon iramló dalban vagy rapszódiában, gyakori formája az elégiaköltészetnek. A párosrímű alexandrin mellesleg Benjá­min azon mesterét is felidézi, akinek kedves versformája volt a nibelungizált alexandrin: az Erőltetett menet, a Nem tudhatom, a Sem emlék, sem varázslat és a Razgednicák (1) íróját, Radnótit. A vers nem a szavaival, hanem a dallamával sugallja Radnóti jelenlétét; példaképe ő Benjáminnak klasszikus fegyelmű vers­formáival. S azon a jogon is sugallhatja Benjámin e kedvencét, hogy a „mun­kásköltő” 1944-es életszakaszában is benne volt az áldozati sorsnak az a lehető­sége, mely Radnótit utolérte.

Benjámin más verseiben is láthatjuk az összehasonlítás-kényszer működését. A Nem adhatsz többet elégiánál néhány évvel korábbi az Írom ráadásnak. Ebben is a „siker” és „bukás” szeszélyes váltakozására emlékezik könyvtári tisztviselőként. Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Arany és Petőfi „társaságában forog” a hatalmas könyvtártermekben, s az ország „legmagasabb polcát” őrzi: a könyvespolcot. Szomorkás derűvel nyugtázza, hogy közéleti bukásai nyomán méltó helyre került, ha ez nem mondható is valami nagy karriernek. „A halállal nincs gondom előre; / nem hívom már, nem is félek tőle. / Gazdálkodván a fogyó napokkal, / élek már nagy belső nyugalommal.” – írja. Az epikureista bölcseletet sugárzó mű ütemhangsúlyos tízesei gondtalanabbul csengenek, mint a Nem adhatsz többet lefékezett jambusai. A halál komorabban jelzi fenyegetését a Nem adhatsz többet soraiban. A halálképzet végigvonul szinte az egész versen. A „halálfej” ijesztően kényszerű megjelenítése után az erőszakos halál, a kitaszítottság, a megcsúfolt emlékezet, a „kihalt” jobb rész, a „masszív végzet”, az öngyilkosság, a „világ árvája” sors képei sorakoznak. A „megold és összefoglal a türelmes gödör” mondat valamelyes megnyugvást éreztet, de ez is inkább a méltatlanságot jelzi, mintsem az Írom ráadásnak már-már hetyke nemtörődömségét a halállal szemben. A záró sor sem kisebbíti a halál súlyát – ellenkezőleg, inkább megnöveli azzal, hogy a költő egyetlen életével adózik az utókornak.

A Nem adhatsz többet számvetés, amelyben a költő eljutott egy magaslatra. Innét visszatekintve az életben szerzett sérelmek és eredmények, kudarcok és győzelmek részletei már csak abból a szempontból fontosak, hogy a szerző a költészetre a teljes életét tette föl – nem többet és nem kevesebbet.

FÓRUM

Szabad tér-rovatunkban adjuk közre Thiery Árpád e posztumusz írá­sát, amelyet özvegye adott át nekem. A gépelt kéziratra gemkapcsozva nyomtatott betűkkel írt cédulát pillantottam meg: „TABÁK ANDRÁS­NAK, EZREDVÉG szerk.”.
Thiery még 1993 tavaszán, egyik találkozásunk alkalmával (novellát kaptam tőle a Móri borozóban) beszélte el a Kortárs főszerkesztői székéből való távozása, nyugdíjazása történetét. „Miért nem írod meg?” – kérdeztem. Vonakodott, nem tartotta publikusnak. „De magad számára csak följegyezheted” – mondtam, látva kedvetlenségét. Haláláig nem tudtam meg, hogy végül is megírta, s hogy úgy döntött, fölajánlja lapunknak. Örömmel közöljük. Írásából 1989-90 irodalmi viszonyainak penetránsan jellegzetes képe bontakozik ki.

T. A.

THIERY ÁRPÁD

Két üveg orosz pezsgő

Emlékiratféle

Lábjegyzet.
1994. december

Két hónapig tartó tépelődés előzte meg ezt a kis bevezetést. Eredetileg nem is állt szándékomban. Eszembe se jutott volna, ha októberben nem érkezik ama meghívó: „Beszélgetés a Kortárs folyói­rat 80-as éveiről”. Az Ernst Múzeum­ban. Résztvevők: Ács Margit, Fodor András, Kis Pintér Imre, Mányoki End­re, Orbán Ottó, Szakolczay Lajos. Egy évvel ezelőtt – magamnak, de nem saját használatra – megírtam a Kortárs egyet­len esztendejét. 1990 emlékezetes évem volt, az utolsó a Kortársnál A tizennyol­cadik. Év végén, finoman fogalmazva: nyugdíjaztattam magamat. A dolgo­zatot három évvel később fogalmaztam, hogy rendbe tegyem magamban, ami megtörtént.

Eszembe se volt, hogy közöltessem. A meghívó azonban megérintett.

A Kortársnak, a 80-as években három főszerkesztője volt: Kovács Sándor Iván, Száraz György és jómagam. Elő­zőleg 1973 nyarától mint helyettes főszerkesztő dolgoztam a folyóiratnál. Száraz György évek óta a temetőben. Kovács Sándor Ivánt nem kérték föl, hogy beszéljen a 80-as évekről, pedig úgy gondolom, lett volna mit monda­nia. Engem se kértek föl természetesen. Bár én is fölemlíthettem volna ezt-azt. A meghívott résztvevők? Ács Margit megbecsült szerzője volt a Kortársnak. Fodor Andrásnak és Orbán Ottónak megbízható ismeretei lehetnek a nyolc­vanas évtizedről, mivel az időben a fo­lyóirat főmunkatársai voltak. Kis Pintér Imre, a jelenlegi főszerkesztő, sajnos, érintőlegesen se tartott kapcsolatot a szerkesztőséggel. 1989-ben magam kér­tem föl, hogy kéziratok szerzésével se­gítsen a már-már ellehetetlenülő pró­zarovatunknak, javítva és szélesítve az írói kört. Szerződéssel dolgozott a Kortársnál. Példásan megjelent. Nem em­lékszem, hogy Mányoki Endre valaha is a szerkesztőségben forgolódott volna, legfeljebb a barátait látogatta meg, mi­vel egy napig se dolgozott a folyóirat­nál. Tudomásom szerint, Szakolczay Lajos a 80-as években, pontosabban a második felében tanulságos körülmé­nyek között került vissza a Kortárshoz. A szerkesztésben nem vett részt. Nem ez volt a dolga.

Az Ernst Múzeumban rendezett összejövetelen nem vettem részt, a je­lentőségét nem ítélhetem meg. Talán szóra sem érdemes a dolog, mégis úgy gondolom, bizonyos értelemben, ha nem is időszerűvé, talán alkalmassá lépteti elő a 90-es évről írt emlék­iratfélémet.

Legyen kéznél, ez is vélemény. Ada­lékul szolgálhat egyetlen év története is. Tényeket rögzít, a valóságtól nem rugaszkodik el. Egy s másban eligazít­hat. A folyóirat ma már nyilvánvalóan nem az, ami volt, s nem is lehet többé az, ami volt.

1993. December,
1994. február

Hosszú tél volt. Mondhatnám, három évig tartott. Három évig nem nyúltam azokhoz a papírokhoz, amelyek a sze­mélyes sajátjaim és 1990 utolsó előtti napján hoztam haza a Kortárs szerkesz­tőségéből. Hajdani laptervek, följegyzések, levelek, értekezleti emlékeztetők. Három év óta zsineggel átkötve a szek­rényben. Hiányzott a kedvem, hogy át­bújjak a tű fokán. Ha olykor a kezem ügyébe akadt, eszembe se jutott, hogy beletúrjak. Az elmúlt három év alatt megírtam a Freytág-trilógia befejező kötetét és megírtam a Benyovszky-regényemet. Valamiféle elégtételt is érezhetnék, ha Benyovszky Móric életéből kiléptetem a velejéig számító és kicsi­nyes Ternay kormányzót, a fölfelé bár­kit kiszolgáló Maillart intendánst, hoz­zájuk csapva a nagyhangú és gátlásta­lan La Tour hadnagyot. De hát ők egy tizennyolcadik századi történet létezett mellékszereplői.

Mivégre három zárkózott és termé­kenynek nevezhető év után? Naplóm sose volt, pedig megfordult a fejemben, hogy nincs emberibb és etikusabb, mint kizárólag önmagunknak írni. Nem pénzért. Nem hiúságból. Nem magya­rázkodva, eseüeg mások felkérésére. A dilemma csupán az: tud-e az ember úgy írni, mint a szerelmes ifjú, aki ön­zetlenül és titkosan vedd papírra a gon­dolatait, és meg se fordul a fejében, hogy rajta kívül bárki más is elolvas­hatja. Tapasztalt fővel, ilyen-olyan meggyötrések után ez már aligha sikerül. A gyanakvás is jogos, hogy egyetlen sor se menekülhet meg a családi- és túlélők túrkálásától. Titokban csak az marad­hat, amit az ember elhallgat. A valódi és a tiszta az volna, ha a gondolatíró minden este minden sorát a tűzbe vet­né. Frissiben, mérlegelés, visszafogott­ság nélkül írni – aztán nyomban meg­semmisíteni.

1990. A változás elkerülhetetlen volt. Az is, ami azzal együttjárt. Zavar, nyug­talanság. Bizonyos tülekedés. Bizo­nyítási vágy. Sok minden elhangzott és megjelent. Haragból, féltékenységből, törtetésből. Az érzelmek nehezen kezel­hetők. Dübörögtek a szónoklatok, ka­száltak volna a szájtépők, a lángpallost és köpönyeget forgatók. A filozófus in­telme egyelőre a semmibe szállt: „Nagy konfliktusok előtt állunk. Túlságosan naiv és rózsás szemlélete a világnak, hogy a kommunizmus megbukott, s a problémák elmúltak, szó sincs erről…”

Közben beköszöntött a nyár. Zsíros Kálmánné, szerkesztőségi titkár a szo­kásos reggeli munkamegbeszélés végén megjegyezte: „Tudja, hogy nem szere­tik magát a munkatársai?…”

Meglepődtem. Nem értettem igazán. Három évvel korábban (tudtomon kí­vül) épp a szerkesztőség munkatársai álltak mellém, hogy a vonakodó akkori minisztériumi államtitkár, Knopp András személy szerint engem és ne mást nevezzen ki főszerkesztőnek a Kortárs élére, Száraz György halála után. Mint utóbb kiderült, a munkatársaim kiállá­sa sokat nyomott a végső döntésben. „Nem kell engem szeretni” – válaszol­tam végül. Nyugodt voltam, komoly baj nem lehet. Miért lenne? A titkárnő megjegyzése nem foglalkoztatott. Szá­raz György halála után azt tartottam a legfontosabbnak, hogy megőrizzem a Kortárs legjobb hagyományait, legjobb szerzőit, javítsam a lapszámok színvo­nalát s a megbolydult időben teret ad­jak a nyílt, de higgadt és tárgyilagos szellemnek. Ez meg is történt. A folyó­irat példányszáma stabilizálódott. Ban­koknál, intézményeknél, könyvkiadók­nál kilincseltem, és kilincseltek a mun­katársaim – anyagi támogatásért. Enélkül aligha fizethettünk volna akkor más folyóiratokkal összevetve tisztességes­nek mondható szerzői honoráriumot, a munkatársaknak több bért, jutalmat, ti­zenharmadik havi bért stb. Aligha ala­píthattuk volna a Kortárs-díjat.

Eltelt néhány hét. Talán csak kettő. Bekopogott hozzám a szerkesztőségi szobába Farkasházi (Tárnok) Zoltán ol­vasószerkesztő. Távollétemben ő he­lyettesített, mivel a főszerkesztő-helyet­tesi beosztást megszüntettem, a bér­megtakarítást a munkatársak fizetésé­nek a javítására fordítottam. Farkasházi szótlanul, feszengve ült.

(Szorosan nem tartozik a törté­nethez, bár talán el se hanyagolható, hogy őt a hetvenes évek elején Kovács Sándor Iván akkori főszerkesztő vette először a folyóirathoz, más fiatalabb te­hetségekkel együtt, mint Szepesi Attila, Jankovics József és mások, roppant sze­rény fizetéssel, lényegében irodalmi „segédmunkásnak”. Farkasházi később olvasószerkesztő lett, majd szépírói ter­veit melengetve kérte: szívesebben vé­gezné a munkáját szerződéses viszony­ban, így több szabad ideje marad az írásra. Kovács Sándor Iván megalázóan csekély összeget ajánlott fel. Farkasházi jogosan érezte magát megbántottnak. Főszerkesztő-helyettes voltam, tagja a vállalati igazgatói tanácsnak, a vállalati párt-végrehajtó bizottságnak. Bejelent­keztem a vezérigazgatóhoz. A közis­merten nagyvonalú Siklósi Norbert azonnal döntött: a főszerkesztő által ajánlott havi kétezerötszáz forintot föl­emelte négyezerre. Siettem a jó hírrel, Kovács Sándor Iván azonban megma­kacsolta magát. Farkasházi otthagyta a szerkesztőséget. Egyébként a Lapkiadó Vállalaton belül helyezkedett el. Évek múltak el. Azokban a hetekben, amikor a Mozgó Világ munkatársainak neveze­tes szétszóratása zajlott, Száraz György és én hivatalosak voltunk a dunatáji gondolatot ápolgató nemzetközi folyó­irat, a Pannónia vacsorájára a Margit-kertbe. A kellemes hangulatban Siklósi Norbert közénk telepedett: „Kell nek­tek valaki a Mozgó Világtól?” – kérdezte. „Farkasházi” – válaszoltam azonnal. Száraz tanácstalanul nézett rám. Meg­nyugtattam, hogy szakszerű, megbízha­tó munkaerő. – „Akkor Farkasházi hol­naptól a tiétek” – döntött Siklósi. Mivel olvasószerkesztőnk már volt, egyelőre tördelőszerkesztőnek alkalmaztuk. A táblázat szerint ehhez hiányzott ugyan a lehetőség, a Lapkiadónál azonban sok minden megtörténhetett. Néhány hónap múlva .fölterjesztettük Farkashá­zit olvasószerkesztőnek, a kinevezési hozzájárulása azonban egyre késett. Ki­derült, hogy korábban aláírt egy tilta­kozást, amelyet a Tájékoztatási Hivatal ellenzékinek minősített. Végül Száraz György s talán az én közbejárásomra is, megkapta a kinevezését, sőt résztvehetett a katonai cenzortanfolyamon is, ahonnan tartalékos főhadnagyként tért vissza.)

Ült a szobámban, s úgy látszott kép­telen megszólalni. Csak találgathattam: mi történt? Nem sokkal előbb kapott fizetésemelést, jutalmat is, a többiekhez mérve a legmagasabbat. Legújabban – a hozzájárulásommal – hetenként csak egyszer járt be a szerkesztőségbe, az értekezlet napján, mivel belevágott A köpönyeg újrafordításába, majd azt fél­behagyva kisregény írásával foglalta el magát. Művére, reménybeli közlés alapján előleget is kért. Húszezer fo­rintot kiutaltam, amit feltehetően már föl is vett a vállalat pénztárában. Na­gyobb összeget várt volna? „Mondd már!” – bátorítottam. Erőt vett a zava­rán és megkérdezte: „Igaz-e, hogy öt­venhat után te írtad a Veszprém me­gyei Fehér Könyvet?… – Gyorsan hozzá­tette: – Ha nem akarsz, nem vála­szolsz…”

Természetesen válaszoltam. Ötven­hatban Budapesten éltem, csak ötvenhét májusában vettek föl a veszprémi újsághoz kultúrrovat-vezetőnek, nem írtam Fehér Könyvet, de ha arra gondol, hogy a Kossuth Kiadónál megjelent ri­portkönyvben szerepelt a devecseri ese­ményekről készült írásom, amit előbb a veszprémi Középdunántúli Napló foly­tatásokban közölt, akkor igennel vála­szolok. Úgy tűnt, hatalmas kő esett le a szívéről. Fölbátorodott. Elmondta, hogy a pápai Fidesz újságban fordult elő a nevem e riportkönyvvel kapcso­latban, és nyomban javasolta: célszerű volna, ha mielőbb nyugdíjba mennék, mert ők nem tudnak engem megvéde­ni… Most én jöttem zavarba. Kitől kell engem megvédeni? S miért? Hallgat­tam Farkasházit. A devecseri ügy előke­rült, nem fogom megúszni, a politikai bizalom megrendült bennem, s múltam nem vet jó fényt a folyóiratra, miattam ellehetetlenül a lap… Fölrémlett egy lendületes új párt diszkrét közeledése. Óvatos ajtónyitogatások. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Lélekben nem ellenemre való ajánlatok, nyilván a hajdani parasztpárti napilap egykori ifjú munkatársának szólt, nemkülön­ben annak a népi írók megfogalmazta plebejusi felfogásnak, amelyet mindig a magaménak vallottam. Nem kérked­ve, de nem is titkolva. De már elment a kedvem a pártoskodástól. Mert annak is elege volt a múltból, aki nem han­goskodott, csak mélyen szégyenkezett magában.

Devecserhez elég távolról vezetett az út. Magyaráztam volna el, hogy 1949-ben, a Nemzeti Parasztpárt napilapjá­nál, a Szabad Szónál kezdtem az újságí­rást, majd rövid filmdramaturgi munka után 1952-től hivatásos katona voltam. 1953-tól a tanfolyam elvégzése után egy honvédségi önálló híradó zászlóalj fegyverzeti vezetője. 1954-ben fölvettek a pártba tagjelöltnek, két év múlva, öt­venhat nyarának a végén a minisztéri­umba helyeztek. Az októberi napokat részben ott, részben a barátnőm nővé­rének a lakásában töltöttem. A kor­mány november közepe táján kiadott felhívása megnyugtatott, és még abban a hónapban beléptem az új pártba. 1957 január közepén – a saját kérésem­re, de közös megegyezéssel – kiléptem a hadseregből. Hónapokig munka nél­kül tengődtem. Egy-két történelmi tár­gyú, idegenforgalmi jellegű cikket sike­rült elhelyeznem, miközben állásért ki­lincseltem. Az akkoriban alakult Tájé­koztatási Hivatalban is szerencsét pró­báltam, ahol alighanem a párttagsági igazolványom volt az igazi ajánlólevél: májusra sikerült elhelyezkednem a veszprémi napilapnál, ahol a régiekből mindössze négy újságíró maradt. Mondtam volna el, hogy ötvenhétben, mi vidékiek a napi riport vagy publi­cisztika megírása után az ebédlőben kártyázgattunk, iszogattunk, elhitetve magunkkal, hogy megtettük, ami az igazság és a tisztesség alapján elvárható tőlünk. Ott ért egyik nap a megyei pártbizottság üzenete: írói tollra érde­mes drámai események történtek Devecserben. A kevés vidéki helyek egyike volt, ahol ötvenhat októberében vér folyt. Az ítéleteket már meghozták, a legmagasabb büntetés hat év volt. Párt­dokumentumnak minősített iratokat kaptam, az anyaggyűjtés azonban a helybeli szem- és fültanúkra támaszko­dott, személyes vallomásokon alapult. Az eseményeket az idős községi párttitkár ellentmondásos alakjában igyekez­tem megragadni. Ő maga nem volt ár­tatlan, feszítette az ősbolsevikokra jel­lemző, az ostobaságig kihívó izgágaság. Veszélyérzete, bűntudata nem volt. Gőgje annál inkább. Kihívta maga ellen a sorsot: egyedül akart szembeszállni a pártház előtt tolongó izgatott tömeggel. Az épületben rajta kívül két sorkatona. A telefonon ígért külső segítség nem érkezett meg. A tömeg benyomta a ka­put, menekülésre lehetőség nem volt. A párttitkár pisztolyt rántott. Rákiáltot­tak: „Tudjuk, hogy maga nem csibész! Okosabb, ha ideadja a fegyvert! Kerül­jük el a vérontást! Adja ide, amíg szé­pen van!… Kő is repült. Az öreg ré­mülten hadonászott a fegyverével, köz­ben valaki elgáncsolta, s erre kilőtte az egész tárat. Két embert megsebesített. Kicsavarták a kezéből a pisztolyt, és üt­ni kezdték. A tömeg lábai alatt vergő­dött, merő véresen. Azt hitték: meg­halt. Később kórházba vitték. Közelebb volt a halálhoz, mint az élethez, de megmentették. Akárhogyan is: egy em­bert csaknem agyonvertek. Ezen nem lehetett mit szépíteni. Ezt írtam meg.

A megyei könyvtárban kimásoltattam ama régi devecseri írást. Ilyen hosszú idő után minden másképp tárult föl, s mérlegelve: nem a történet, hanem maga az írás volt súlyosabb. Az esemé­nyek leírásában nem hibáztam. A poli­tikai tárgyilagosság hiányzott. A politi­kai ráébredés története, a felvilágoso­dás folyamata nem ebbe a dolgozatba tartozik.

„Majd eldöntőm, hogy mi legyen” – válaszoltam Farkasházinak, aki elmenő­ben valami olyasmit dünnyögött, hogy ne halogassam a dolgot. Nem halogat­tam, noha a vállalat, akkor már Pallas és a Kortárs ügyeit intéző kft (Arany János) vezetői igyekeztek lebeszélni. Sejtették a mögöttes szándékokat. Az elhatározásom azonban végleges volt: az év végén nyugdíjba megyek. Egyéb­ként is, legfeljebb 1991. decemberig maradtam volna, ameddig az eredeti kinevezési mandátumom szólt. Nyu­godt lelkiismerettel távozhattam. Ab­ban az időben, amikor az irodalmi fo­lyóiratok bizonytalanságban fuldokol­tak, megjelenésük vagy megszűnésük nem a szerkesztőségek szakmai hozzá­értésén és ambícióján múlt, a Kortárs gazdálkodása elfogadható volt, és a ki­lencvenes év őszén is biztosnak látszott. Több mint egy évtizedes helyettes-fő­szerkesztői munkám után az a három esztendő, amíg egyedül és felelősen szerkesztettem a lapot, gondolom, szak­mailag is bizonyítvány. Megtekinthető és értékelhető.

Később minden kirajzolódott előt­tem. A szerkesztőség valamely munka­társának a tudomására jutott, hogy a pápai Fidesz-újság megszellőztette a devecseri írásomat. Feltételezem, hogy megfelelő körítéssel. A munkatárs alig­hanem meghökkent és zavarba jött: mi most a teendő? Mire kötelez a változás szelleme? Mit tegyen az író? S mit a munkatárs? Természetesen nem tehette meg, hogy hallgat. Abban az időben minden felértékelődött. A hallgatás is. Elmondta a szerkesztőségben. Nekem elfelejtette elmondani. Valahogy kima­radtam. Később, miután a tudomásom­ra jutott, talán szeptemberben, megér egy értekezleti megjegyzést, hogy szí­vesebben vettem volna, ha nem a há­tam mögött, hanem nyilvánosan, akár a legváratlanabb pillanatban…

Varga Lajos Márton nem beszélt mellé. Mindenről tudott, gondolom, egész idő alatt ott lehetett a háttérben. Később ő is bekopogott. Komor han­gulatban, fontoskodva. Kísértetiesen emlékeztetve egy évvel előbbi kopogta­tására, mikor közölte velem, hogy kilé­pett az MSZMP-ből. Megnyugtattam, hogy a döntése nem tartozik rám, ad­dig se tartozott rám, hogy párttag-e, vagy sem, végezze a munkáját. A mun­ka, persze… Január óta rádiós elfog­laltságára hivatkozva, úgy emlékszem, hogy osztályvezető-helyettesnek nevez­ték ki, gyakorlatilag nem járt be a szerkesztőségbe, az értekezleteken nem vett részt. Elnéztem, a nyugdíjazásom előtt már nem akartam változtatni, noha a kritikai rovat minősége megérezte. Ez­úttal is sejtelmesen érkezett, 1990 kora őszén, féltve őrzött, föltehetően értékes titkok birtokosaként. Tekintetében nyugtalan szomorúság. Régóta hírlett, hogy szorgalmas előszobázó. Annak idején Száraz György kérdőn nézett rám, amikor szóba került a neve: „Föl­vegyük? Te ismered…” Közelről nem ismertem, együtt soha nem dolgoz­tunk, legfeljebb néhányszor egy asztal­nál kártyáztunk a Népszava szerkesztő­ségében. Végül is javasoltam. Rossz ember nem lehet. Száraz szerződéssel fölvette. Mosolyogva tette a döntésé­hez: a megbízható híreket ezután se tőle fogja beszerezni, de ha valamit el akar terjeszteni, feltétlenül közölni fog­ja vele. Hát, így. Ő is bekopogott. Szo­kás szerint itallal kínáltam. Szemrebbe­nés nélkül beismerte: „Feláldoztunk té­ged, hogy magunkat mentsük…” Be­csületére legyen mondva, nem kertelt. Kár, hogy csak jóval később, talán egy év múlva tudtam meg, hogy e fura val­lomást megelőzően Szigligeten, alkotó­házi asztaltársaságban azt mondta: „Thiery az utolsó sztálinista főszerkesz­tő, előtte csak a piros párttagsági könyv számít…” Mit válaszolhattam volna, ha ott ülök az asztaltársaságban? De hi­szen, akkor el se hangzik ez a mondat.

Szakolczay Lajos se maradt ki. Auto­didakta esendőség, annak sajátságos, olykor faragatlan harsányságával. Elhi­vatottságában mániákus, ítéleteiben csekély a gátlás. Az elesettség álruhája mindig kéznél volt. Téves kiállásaim egyike. El-eltűnődtem: ha a minőség is addig terjedne, mint a hangerő… Ko­rábban már dolgozott a Kortárs szer­kesztőségében. Kovács Sándor Iván vette oda, s mondott föl neki rövid úton a hetvenes évek közepe táján. Az előzmény egy előttem nem egészen tisztázódott vita. Évek múltán Farkas­házi igyekezett visszakönyörögni a Kor­társhoz. Az én közbenjárásomat kérte. Szerettem volna valamiféle elégtételt szolgáltatni a hajdani, talán elkapko­dott felmondás miatt. Annál is inkább, mivel soros munkahelyéről is, a Buda­pest szerkesztőségéből kifelé állt a rúdja. Száraz György nagyon nem akarta. Nem kedvelte nagyhangú kötözködéseit, a modorát. Végül rám hagyta: „Ha annyira akarod…” 1990 nyarán először a túlzott magabiztossága, sőt bizonyos impertinenciája tűnt föl. Aztán elérke­zett az utolsó szerkesztőségi értekezlet. Az már az övé volt. „Akit a pártállam nevezett ki – közölte velem nagy han­gon a verdiktet –, annak kötelessége felállni a helyéről…” Nem volt miről beszélni tovább. Az értekezlet azon-nyomban véget is ért.

Farkasházi látogatása után elég gyor­san, napok alatt döntöttem. Maradhat­tam volna, tisztességes vitára készen. Harmincéves írói-újságírói-szerkesztői pályám nem szorult különösebb ma­gyarázatra vagy bizonyításra, mégis a nyugdíj mellett döntöttem. Elegem lett. Belefáradtam. Nem láttam értelmét. Képtelen lettem volna tovább. A gon­dolat idegen volt, hogy együtt dolgoz­zak néhány munkatársammal. Megte­hettem volna, hogy sebtében átszervez­ve a szerkesztőséget megszabadulok azoktól, akikre nincs szükségem, és akik magunk között szólva, nem is na­gyon törték össze magukat a munká­ban. Módomban állt. A Pallas és a kft vezetői teljes munkajogi hátteret bizto­sítottak ehhez, de meg se fordult a fe­jemben. Az olcsó bosszú nem az én műfajom, s ugyan mit bosszultam volna meg? Az emberi gyarlóságot. Belefá­radtam a sziszifuszi munkába, amit a lap anyagi biztonságáért három éven át nap mint nap elvégeztem, illetve né­hány munkatársammal összefogva kö­zösen végeztünk.

A nyugodt megmaradást szolgálta volna az 1989 tavaszán az Arany János­ról elnevezett kft megalakulása, csak­hogy már abban a percben, amikor Glatz Ferenc miniszter és Németh Je­nő, a Pallas vezérigazgatója a főszer­kesztők jelenlétében aláírták az alapító oklevelet, nyilvánvaló volt: ez csak arra jó, hogy újabb két évvel elhalasszák a kulturális lapok sorsáról való érdemi döntést. A kft tizenhét veszteséges kul­turális lap kiadására vállalkozott. A mi­nisztériumi alapítvány részéről kecseg­tetett pénz (Osvát Alapítvány) a költ­ségnek legfeljebb a felét-kétharmadát fedezte. A szerkesztőségnek ezen kívül milliókat kellett előteremtenie. Ügyes­séggel, kapcsolatok révén, szégyen­érzetet leküzdve. Nyomdaszámlára, fi­zetésre, írói honoráriumra, telefonkölt­ségre, újságok előfizetésére, minden egyébre. A Kortárs 1989-ben összesen hat és fél millió forintot kapott az Osvát Alapítványtól. A szerényen kialakított költségvetésünk évi összege elérte a tíz­milliót. 1990-ben már letagadhatatlan volt, hogy semmi se mentheti meg a Pallast. A hatalmas vállalat szétesőben- megszűnőben, többszáz milliós adós­ságban fuldokolt. Az Arany János Kft ideje lejáróban, mivel csak halmozta a veszteséget. A törvény szerint két év türelmi idő után megszüntetés várt rá. Meg is szűnt. Mindazonáltal a Kortárs anyagi helyzete 1990-ben még bizton­ságosnak látszott.

A későbbi anyagi ellehetetlenülés, a megszűnés azonban, úgy láttam, egy módon volna elkerülhető, csakis az írószövetség mentheti meg a folyóiratot. A társadalmi átalakulás izgalmában nem sokat törődtek a kulturális értékek jövőjével. Az új vezetés úgy vélte, hogy az alapítványok minden anyagi gondot meg fognak oldani. Ez már akkor is kétségesnek tűnt. Az írószövetség ne­héz anyagi körülmények között műkö­dött ugyan, az írói vezetésben viszont évtizedek óta erős volt a jogos folyói­rat-nosztalgia. Az írószövetségben a Kortársat mindig a sajátjuknak tartot­ták. Táplálta a nosztalgiát, hogy a lap impresszumából évtizedek óta nem hi­ányzott, hogy a szövetség lapja, noha mindenki tudta: ez nem egyéb jóté­kony díszítésnél. A folyóirat az államé volt. A minisztérium a Lapkiadó Vál­lalattal tartatta el, vezetőit a pártköz­pont javaslatára vagy egyetértésével ne­vezte ki. Az írószövetségnek legfeljebb véleményezési joga volt. Időnként összerándult a hatalom szemöldöke, ha gondja támadt a szövetséggel vagy tag­jainak egy csoportjával. Mire föl szere­pel a szövetség neve az impresszum­ban, hiszen semmi köze a laphoz? Tes­sék törölni onnan! Az efféle felszólítá­sokat sikerült érvekkel, halogatással el­hárítani. Nyilvánvalónak látszott, hogy csak az írószövetség veheti védőszár­nyai alá a lapot, s ezt meg is kell tennie. Ehhez a változáshoz azonban nekem már nem volt kedvem. Az se látszott valószínűnek, hogy a szövetség választ­mánya személy szerint engem kíván to­vább is főszerkesztőnek. Csoportosulás­hoz, írói szekértáborhoz soha, egyikhez se tartoztam, bár zavartalan és tisztes­séges átjárásom volt a csoportosulások között. Ahogy pártatlan főszerkesztő­höz illik. Sehol se voltam bennfentes. Visszaadott kéziratból is volt elég. A szerkesztőségben fölkavarodott politi­kai érzelmek se növelték volna a vá­lasztmány előtt a népszerűségemet, s hát végül is, a „pártállam” nevezett ki főszerkesztőnek.

Az utolsó szerkesztőségi értekezletet talán novemberben tartottam, miután Zalán Tibor hazaérkezett Amerikából. Amit mindenképp el akartam kerülni, az következett be. Magyarázkodni kezdtem. Jobb sorsra érdemes igyeke­zet volt, pedig úgy tűnt, haszontalan önvédő beszédet tartok, becsületes iga­zamat bizonygatva, mint aki egyetlen fölösleges és gyermeteg kérdés kimon­dására készül. Ismerős arcok. Tompák, fagyosak. S mintha azok is ott ültek volna, akik már elmentek: Bába Iván, Tornai József. Mások. Devecsernek már nem volt igazán jelentősége. Ha nem Devecser, akkor más. Az emberek ugyanis nem abban különböznek igazán egymástól, hogy feketék vagy fehé­rek, nagy az orruk vagy görbe, hogy milyen vallásúak, milyen iskolába jár­tak, hanem abban, hogy nem egyfor­mán gondolkodnak. És talán ez a leg­elviselhetetlenebb. Az efféle különbség fellobbanthatja a legádázabb gyűlöletet is. Pedig hát – a gondolat érték. Még ha nem tetszik is nekünk.

A történet ennyit ér. Felejtésre méltó írói tanulság, melyet az ember később szemrebbenés nélkül törölhet a jegyze­teiből. Személyes ügy. Érintőlegesen politikai természetű is, de hát előbb vagy utóbb mindenképp új főszerkesz­tőt kellett volna állítani-választani a Kortárs élére. A többi alapvetően embe­ri motívum.

Épp ezért vélem valahogy jelképes­nek azt a bizonyos két üveg szovjet pezsgőt, amit a címben említek. Novel­latörténetnek is elmenne. Még az em­lékezetes nyári beszélgetés előtt fogad­tunk Farkasházival. A fogadás tárgyára már nem emlékszem, a tét viszont egy üveg szovjet pezsgő volt. Én nyertem. Farkasházi az idő tájt kapott nagyobb összegű szerkesztőségi jutalmat, bőkezű buzgalmában az elvesztett pezsgőt meg­toldotta még egy üveggel. Nyár volt, meleg volt, félig üres szerkesztőség. Ja­vasoltam, tegyük el a pezsgőket jele­sebb alkalomra, amikor mind együtt leszünk. Mondtam a titkárnőnek, zárja el az üvegeket: az egyik az enyém, a másik a szerkesztőségé, majd szólok, hogy mikor hűtse be. Elnyelte őket a szekrény. Ünneplésre kevéssé alkalmas időszak következett. A pezsgők megér­ték az év végét. Meg is feledkeztem róluk.

Elkövetkezett december harmincadika. Gyakorlatilag az utolsó munkana­pom a szerkesztőségben. A többieknek fizetés, jutalmak osztása. Miután meg­történt, csomagoltam a szobámban. Személyes leveleket, a terveimet, följegyzéseimet, apró tárgyaimat. Valami­ért kiléptem a zajos titkárságra. Talán egy üres borítékért. Varga Lajos Már­tonba botlottam, aki a zsákmány fölött érzett kópés örömében rám mosoly­gott: a hóna alatt az egyik üveg pezsgő, a másiknak a nyakát a markában szo­rongatta. Igyekezett volna kifelé, át az ivószobák valamelyikébe. Meghökkené­semben szólni sem tudtam. A titkárnő, kérdő tekintetemre, felvonta a vállát: ő nem tehet semmiről. De hát ki tudha­tott a két üveg pezsgőről? A pezsgő azért… – gondoltam méltatlankodva.

Varga zavarba jött. Aligha számított arra, hogy épp abban a pillanatban nyi­tok rá. Gyorsan, találékonyan, verhe­tetlen kérdéssel vágta ki magát: „Nem jössz koccintani?…” Könnyed mozdu­lattal mintegy oda is kínálta az italt. Ostoba helyzet volt. A lehetséges vála­szok közül nekem abban a pillanatban csak egy jutott eszembe. „Nem” – vá­laszoltam röviden s elutasítóan. Mi mást mondhattam volna?

A magam részéről ennyit egy majda­ni lehetséges vitához: hogyan kezdőd­tek a 90-es évek?

KOSZORÚ

Százhúsz éve született és negyven esztendeje hunyt el a magyar köztársasági eszme egyik legjelentősebb képviselője, az első magyar népköztársaság elnöke, Károlyi Mihály. E kettős évfordulón Krúdy Gyula írásával emlékezünk rá.

KRÚDY GYULA

Károlyi

A nemzeti politikusok rokonszenves és mindig érdekes koszorújából, magyar ellenzéki szívünkből nőtt, és dacból, függetlenségből, virtusból való figura. Mérföldjelző a Rákócziak óta százado­kon át vonuló magyar politikában. Nemzeti remény, egyelőre csak nagy messziségben szálló magyar madár, tapogatózó elgondolásunk, szép holnapokra eltett óhajtásunk. Időben érlő gabonánk legközelebb kalendáriumunk, biztosan elkövetkező nemzeti éle­tünk. Csillag a Kárpát felett, amint a bujdo­só Rákóczit ne­vezték. Munkára várakozó ekevas, amely felszántja kiszikkadt földjeinket. A legközelebbi jövendő munkája. ígé­ret, amelyet mindnyájan bírunk. Az ír­nok már hegyzi a lúdtollat, hogy elkö­vetkezendő esztendőit feljegyezze. Kö­zelgő vonat, amelynek zúgását már halljuk a tájon. Holnap. Vagy a jövő negyedóra.

Egyelőre a legszimpatikusabb pozíci­ót foglalja el, amelyet magyar ember betöltheti az ellenzék vezére.

A Széchenyi korabeli mágnások módjára töltötte ifjúságát, külföldön és zajban, amíg itthon szükség lett rá. Lá­tott embereket és messzi tájakat, idegen kultúrákat és nagyvilági tolongásokat, amíg ráeszmélt, hogy Párád a legszebb hely a föld kerekségén. A régi magyar regény mérföldlépő csizmájában su­hantak el az ifjú évek. Volt szakálla, mint Orléans-nak, klubja, mint egy lordnak, sétaparipája, mint egy francia márkinak, és Párizsban palotája, mint egy orosz hercegnek. Örömben, búban, céltalanságban, komornyiktól és klub­élettől, színházi estétől és nagyvilági szórakozástól megszabott programban repült el néhány év, az ifjúkor naplója, mint Anyegin Eugén történetében is olvashatjuk. Amikor Pestre jött, vissza­tért hazájába, szinte elkáprázva nézett körül: milyen gyönyörű országot ha­gyott itt! Tájakat, ahol a legjobb fajta emberek laknak, és elégedetlenek sor­sukkal, folyókat, amelyekben legtisztáb­ban csillog a napsugár, hegyeket, ame­lyek őrzik a földet, mint komor juhá­szok, és áhítatos, vajúdó minden szépre és nemesre született Magyarországot.

Egy várost, amely ifjabb és reményteljesebb Párizsnál: királyságot, amely szenvedésekben és bánatokban kényte­len volt a bús jelenek elől mindig a múltba visszamenekülni, mint a mesemondás: gyönge bárányok módjára bi­zonytalankodó új ideálokat, amelyek remegtek a hazai levegőtől, a nádi to­portyántól, lehorgasztott fejű embere­ket, akiknek minden tehetségük meg­volt hozzá, hogy mindig felemelt fejjel az égbe nézzenek. Hervasztó bút és lánctördelő erőt. Teljes megérettséget a legnagyobb szenvedésre, a még ólom­lábakon közelgő megváltásnak hitt há­borúra. Égbe kiáltó testi és lelki nyo­mort. Fogcsikorgató káromkodást. És minden jóra való készséget.

Szebb ország ez, mint India.

A regényhős módjára induló ifjú is itt maradt, és a Párizs főurából csak­nem kérges kezű demokrata lett, ami­kor a végtelen szenvedéseket, szívtépő állapotokat feleszmélte.

Az istencsapásként átvonuló tatárjá­rás belefojtotta a szót az emberi torkok­ba. A harcos kedvek, öreguras legény­kedések és ifjonti szeleburdiságok el­nyúltak a sorompónál, mint kivégzett beteg ebek. Napról napra közelebb jön a magába szállás napja. Könnyen lehet­séges, hogy a férfierejében levő Károlyi Mihálynak a kezébe helyezi a végzet az Ariadne-fonalat, amely kivezeti a nem­zetet az útvesztőből.

Égett emberek vagyunk. Semmink sincs, csak reménységünk.

1918

MÚLTUNK

KARDOS ISTVÁN

A műszaki haladás embere volt

Hevesi Gyuláról

A történelem során sokan látták az ipa­ri forradalmak messzeható társadalmi következményeit, de kevesebben voltak azok, akik a termelés műszaki, struktu­rális átalakításában vélték felfedezni a társadalom gyökeres politikai megvál­toztatásának előfeltételét. E kevesek kö­zé tartozott Hevesi Gyula.

1904-ben a Lovag utcai gimnázium tizennégy esztendős tanulójának kezé­be került Flammarion, a nagy francia csillagász a Népszerű csillagászat című műve, amely olthatatlan vágyat keltett benne a természet megismerése, a ter­mészettudományok iránt. Hevesi Gyula a Budapesti Műszaki Egyetemen szer­zett vegyészmérnöki diplomát és kapott tanársegédi állást a kiváló Tangl Károly mellett, azonban már egyetemista ko­rában beleütközött a tudományos tevé­kenység társadalmi korlátaiba.

Életének fordulópontja az 1914-es esztendő lett, ekkor sikerült bejutnia az Egyesült Izzóba, a magyar műszaki kutatás fellegvárába. Itt gáztöltésű lám­pák tökéletesítésével foglalkozott. A lámpák minősége a töltő gáz tisztasá­gától függött, melyet kézzel állítottak elő. Hevesi Gyula ezt a problémát megoldotta, a töltés folyamatát egy ál­tala konstruált berendezéssel csaknem teljesen automatizálta. Nemcsak egy-egy specifikus technikai probléma ér­dekelte, hanem egész termelési rend­szereket vizsgált, és a találmányi leírá­sok ezreit tanulmányozta át. Ekkor ol­vasta el Marx „Bérmunka és tőke” cí­mű könyvét, amely nyilvánvalóvá tette számára, hogy a mérnök és a munkás lényegileg egy oldalon áll: szemben a tőkésosztállyal.

Vezető személyisége lett az AMOSZ-nak, az Alkalmazott Mérnökök Orszá­gos Szövetségének, mely nemzetközileg is a legelső műszaki értelmiségi szakszervezet volt. Az októberi forradalom válaszút elé állította az értelmiséget. A meghirdetett eszmék a legjobbakat a forradalmi átalakulás támogatóivá tet­ték. Hevesi Gyula a Szociális Termelés Népbiztosságának helyettes vezetője lett. A teljes államosítás, azaz a szocia­lizálás híve volt. Hozzákezdtek az ipar­ágak átszervezéséhez. Egységesítették az országos villamos energiahálózatot, központosították a budapesti malmo­kat, a villamosközlekedést. Munkáscsa­ládokat telepítettek be a gazdag csalá­dok villáiba. Lakásépítésbe kezdtek. Hevesi Gyula büszkén emlékezett ötven év múlva is arra, hogy 133 nap alatt 500 lakást adtak át. Az egykor katonai kórház céljait szolgáló Mária Valéria te­lepet a kor minimális komfortjával munkáslakásokká alakították át.

Létrehozták a Népgazdasági Taná­csot, a későbbi Országos Műszaki Fej­lesztési Tanács ősét. Biztosították a fel­találók, újítók szerzői, erkölcsi és anya­gi jogait. Feloldották a vállalatok tudo­mányos titkainak titkosságát, létrehoz­ták az első – ugyan igen kezdetleges – tudományos információs rendszert. El­készítették a Duna-Tisza csatorna első tervét.

A Tanácsköztársaság bukása után emigrációba kényszerült. Bécs, majd Olaszország adott neki menedéket, 1921-ben pedig a Szovjetunió. Ott óri­ási volt a mérnökhiány, rögtön el is halmozták feladatokkal. Elsőül az auto­matizált izzólámpagyártást vezette be. Később a laboratóriumi üvegkészülé­kek gyártásában végzett úttörőmunkát. A nagyüzemi munka a munkafolyama­tok szervezésének problémájára irányí­totta figyelmét, ám ekkor sorsában vég­zetes fordulat következett be. Iparszer­vező tehetségét felismerték és ezért át­helyezték a Szovjetunió Népgazdasági Tanácsába, ahol a Buharin irányította főosztály helyettes vezetője lett. Akarata ellenére a politika malomkövei közé ke­rült.

Az iparosítás ütemének, módjának problémája a Szovjetunióban a két el­térő felfogású tábor közötti gyilkos vita egyik tárgya volt. Torckij azt javasolta, hogy növeljék tovább a parasztság ter­heit, az ipari beruházások költségeinek mintegy egyhetedével. Hevesi Gyula ekkor azt indítványozta, hogy az egyes dolgozók munkaidejének növelése nél­kül be kellene vezetni a folyamatos munkarendet, mely szerint több sza­badnapja lenne a dolgozónak, de az üzem folyamatosan hét napon keresz­tül dolgozhatna. Ez a nehéziparban amúgyis gyakorlat. Javaslata visszauta­sításra talált, de 1929-ben az ipar két­harmad részében mégis bevezetésre ke­rült. Hevesi Gyula e nagy szervezőmunka helyettes kormánybiztosaként tevékenykedett. A Buharinnal jó vi­szonyban levő Hevesi Gyula azonban szintén a tisztogatás áldozata lett.

1948-ban szabadult és visszatérhetett hazájába ahol azonnal ismét tudo­mányszervező tevékenységbe kezdett, első megbízatásaként megszervezte a Találmányi Hivatalt. A Magyar Tudo­mányos Akadémia keretében létrehozta a műszaki osztályt. Kísérletet tett a fo­lyamatos munkarend magyarországi bevezetésére, amit például a papíripar­ban sikeresen alkalmaztak. Akadémiai alelnöksége alatt alakult meg a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ), az 1910-es évek AMOSZ-ának utódja. Az Országos Tervhivatal keretében működő doku­mentációs és tájékoztatási osztályból fej­lődött ki az Országos Műszaki Könyv­tár és Dokumentációs Központ, a mai OMIKK elődje.

A tudomány és a műszaki haladás embere volt. Világszemléletében huma­nista és szocialista, aki feladatának el­sősorban az egyetemes haladás szolgá­latát tekintette. Sokat szenvedett, de céljaitól sohasem tántorodott vissza. Sé­relmeiről, amelyeket vétlenül szenve­dett el, soha sem beszélt, azok csupán jellemét nemesítették. Talán egyetlen esetről szólhat e sorok írója, akinek 1969-ben egy kis cédulát mutatott, me­lyen azt közölte vele a Moszkva környé­ki kerületi bíróság, hogy felmenti a Szovjetunió elleni hazaárulás vádja alól. „Képzeli, hányan lehettek a sor elején?” – kérdezte tőlem.

1970. február 25-én szíve felmondta a szolgálatot.

Özvegye, akivel példamutató harmó­niában élt, a férjnek adományozott Akadémiai Aranyéremből alapítványt hozott létre, mely tehetséges műszaki szakmát tanuló fiatalokat támogat.

HEVESI GYULÁNÉ

Mi rejlik egy lexikonmondat mögött?

Részletek a „Moszkoviták” című emlékiratból

Amikor a Tanácsköztársaság megbu­kott, Kunék elmenekültek, s Lukácsot, Korvin Ottót és Hevesi Gyulát hagyták itthon, hogy szervezzék újjá az illegális pártot. Érdekes, hogy őt nem szokták emlegetni, csak Lukácsot és Korvint. Pedig Hevesi is itt maradt, s a Rózsa­dombon viceházmesterként helyezke­dett el álnéven. De reménytelen felada­tot vállalt, az utcára se mehetett ki, minden percben lebukhatott. Komját Aladár segített rajta, aki jó barátja volt, együtt csinálták az Internacionálé című lapot 1918-19-ben. Komját bátyját, Korach Mórt is ismerte az egyetemről, aki tudta, hogy Gyula nagyon tehetséges, és Korach Mór küldött neki hamis út­levelet Olaszországból. Schauer névre szólt.

Így jutott ki Bécsen és Berlinen át Olaszországba, Bolognába. Ott egy Biancoli nevű gróf estélyt rendezett a tisz­teletére és bemutatta mint volt népbiz­tost, aki az izzólámpagyártás terén nagy dolgot alkotott. A gróf lámpagyárat akart szervezni Bolognában, s Gyulára akarta bízni az igazgatását. Horthyék azonban azt követelték, hogy a volt népbiztosokat, akárhol tartózkodnak, fogják el és adják ki nekik. Gyulát is elfogták, de sikerült átmenekülnie San Marinóba, ott nem háborgatták. Onnan nem Amerikába ment, hanem a Szov­jetunióba. És így kapott börtönbünte­tést a Nobel-díj helyett.

1929-ben ment a Szovjetunióba, ahol megbízták, szervezze meg az izzólám­pagyártást, majd a hőmérőgyártást. Már ez is óriási dolog volt. Aztán látta, hogy az iparban milyen fontos lenne a gépek kihasználása szempontjából a fo­lyamatos termelés, és kidolgozta egy új munkarend koncepcióját. Úgy, hogy megmaradjon az ötnapos munkahét, de az emberek váltsák egymást, az üzem sose álljon le.

Ettől eleinte idegenkedtek, később megvalósították. Ez a folyamatos mun­karend több munkás alkalmazására ad lehetőséget. Igen ám, de mivel Sztálin Sztálin volt, azt mondta, ha jó a folya­matos munkarend, akkor legyen az egész országban mindenütt az. A hiva­talokban is, mindenütt. Elképesztő marhaság: az ember elment egy hiva­talba ma, s ott talált egy embert, de holnap már egy másikat, holnapután harmadikat. Káosz keletkezett. Két év múlva fel kellett hagyni vele. Hevesi ezt a munkarendet az üzemekre dol­gozta ki, bizonyos üzemekre, a nagyi­parra, ahol a folyamatos termelés le­hetséges és hasznos. Világszerte be is vezették.

Látta azt is, milyen nagy a szakem­berhiány a Szovjetunióban, s nincs le­hetőség arra, hogy a munkások tanul­janak. Nem azért, mintha nem juthat­tak volna be az egyetemekre, hanem egyszerűen azért, mert ha valaki a gyárból hazajutott, már nem ment el az iskolába tanulni. Sorba kellett állni a boltok előtt, elment az idő, s aztán sötétben már életveszélyes volt az utcán járni, és mindenütt sötét volt. Ezért ja­vasolta, hogy csináljanak üzemi egyete­meket, az üzemekben szervezzék meg a továbbképzést. Ez óriási könnyebbség volt, mert ott az ember megfürödhetett, étkezhetett is esetleg valamit, és utána helyben átment egy másik terem­be tanulni. Nem nyújtott olyan színvo­nalat, mint az egyetem, de átmeneti képzésre nagyon megfelelt. S erre óri­ási szükség volt, mert nem voltak szak­embereik. Ha kaptak külföldről vala­milyen gépet, elrontották. Nem értet­tek hozzá. Rosztovban is sírva fakadtak a munkások, hogy tönkretették az új berendezéseket. Fontos volt, hogy leg­alább egy alsó technikusi szintig eljus­sanak, mert hozzá se tudtak nyúlni va­lamihez, annyira analfabéták voltak. Hát ezen akart változtatni Gyula.

Aztán elindított egy tömeges újító­mozgalmat, hogy kicsiben is újítsanak, nem minden csak a nagy találmányo­kon múlik. S rájött arra is, milyen fon­tos, hogy a világ technikai újításai, ta­lálmányai eljussanak a Szovjetunióba. Szükség lenne hát egy műszaki-termé­szettudományi információs rendszerre. Mondták neki, jó, csinálja meg. Mint ahogy mindent, amit javasolt, rábízták, csinálja meg ő. Meg is csinálta. Zseni­álisan tudott szervezni. A világ első in­formatikai központja volt, ma úgy hív­ják az oroszoknál, hogy VINITI.

Rengeteg hasznos dolgot csinált a Szov­jetunióban. Dolgozott, nem politizált. Műszaki ember volt, tudós. Mesélte ne­kem később, hogy akkoriban többször elkísérte Buharint, amikor gyárlátoga­tásokra utazott. Buharin sose engedte meg, hogy a gyárak vezetőit előre ér­tesítsék az érkezésükről. S történt egy­szer, hogy a gyárban, ahová mentek, az igazgató meghívta őket ebédelni. Li­basültet szolgáltak fel nekik egy külön­teremben.

– Hol vannak a munkások? – kér­dezte Buharin.

– Csak nem velük akar enni? – kér­dezett vissza az igazgató.

– De igen – mondta Buharin. S aztán hozzátette: – Nem váltom le magát ezért, pedig megérdemelné. Ilyet nem szabad csinálni. Vezessen oda, ahol a munkások étkeznek, a libát pedig ossza szét közöttük.

Kun Béla az emigrációban is min­denképpen ki akarta erőszakolni, hogy Gyula az ő frakciójához csatlakozzék, Landlerrel szemben. Nem volt hajlan­dó. Két ok miatt sem. Először is nem értett egyet a frakciózással, azzal, hogy a mozgalom két, egymás ellen áskálódó klikkre szakadjon. Másrészt úgy érezte, hogy neki, az emigráns mérnöknek az a feladata, hogy ott dolgozzék az oro­szok között. És nem az, hogy a frakci­óban ágáljon. Normális, tisztességes ember nem tartotta célszerűnek, hogy frakciózás legyen. így aztán Hevesi mindig nagyon magányos embernek érezte magát. A politikusok dühösek voltak, amikor nem érték el vele a cél­jukat, és magára hagyták. Sztálinék pedig úgy hálálták meg a munkáját, hogy elhurcoltatták.

Az úgy ment, hogy előbb elvették a párttagsági könyvét azért, mert külföl­di. Nemcsak tőle, ez általában így volt. Aztán azt mondták: ho-hó! Egy kizárt párttag igazgató? Ez gyanús. Le kell váltani az igazgatóságról. S végül az jött, hogy ennek az embernek elvették a pártkönyvét, az igazgatóságból levál­tották, kicsoda ez? Egy gyanús külföldi, le kell tartóztatni. Ez volt a mechaniz­mus. Nemcsak vele tették, de vele is így csinálták.

Az érdekes az, hogy őt talán nem is fogták volna le, de a következő történt. Meglátogatta a zeneszerző Szabó Fe­renc Lippai Ibolyával, aki hírhedt spicli volt, mindenki irtózott tőle. Beszélget­tek, beszélgettek, s már akkor voltak lefogások és Gyula azt mondta, nem hiszi, ha Lenin élne, ez megtörténhet­nék. A többiek a lábát rúgták, hogy ne beszéljen, de ő csak mondta a magáét, még dühös is volt, hogy mit rugdossák. Hát ezért tartóztatták le Gyulát. Onnan derült ki, hogy amikor lefogták, az egyik vallatója azt mondta: – Maga bele se került volna a szórásba, ha nem mondta volna, hogy Lenin idejében nem történhettek ilyesmik.

Egy kenyérszállító autónak álcázott rabkocsiban vitték a félelmetes moszk­vai börtönbe, a Ljubjankába, ami ott áll szembe egy metróállomással, ahol mindig óriási tömegek jönnek-mennek. Az újonnan letartóztatottakat egy te­remben várakoztatták, s az őr tegezte őket, mint a bűnözőket. Gyula – jellem­ző rá, akkor is oldalba vagdosták, hogy hallgasson, de nem állta meg – azt mondta nekik:

– Maga engem ne tegezzen, kikérem magamnak. Különben is, én csak őri­zetes vagyok, nem elítélt.

Az őr azt válaszolta:

– Mi vagy te? – s odavitte az ablak­hoz. – Látod azt a sok embert? Azok vannak őrizetben, de te, aki itt vagy, már itt vagy. Te már maradsz!

Nem lehetett volna klasszikusabban kifejezni annak a rendszernek a lénye­gét.

Gyulát a kihallgatáskor fizikailag nem bántalmazták. Odatettek elé egy vallomást, azt kellett volna aláírnia. So­kan el sem olvasták ezeket az előre megírt vallomásokat, azt mondták: „ké­rem szépen”, és mindent aláírtak. Gyu­la se vette kezébe a papírt, de azt mondta:

– Én ártatlan vagyok, semmihez sem­mi közöm, és nem írok alá semmit.

Nyolc évet kapott. Sziktivkarba ke­rült, Komiba, ahol mínusz 60 fokos hi­degek vannak. Néha még nagyobbak is; olyankor már a raboknak sem kellett kimenniük dolgozni. Hogy kibírta, en­nek két oka lehetett. Az egyik az, hogy rendkívül kisétkű volt. A másik, hogy annyira el tudott zárkózni a környeze­tétől, a saját gondolataiba merült. S ott látszott az északi fény, mindenki cso­dálta, hogy Gyula olyan élvezettel nézi, mintha nem is lágerben lenne. Nekem is mesélte, milyen bámulatos látvány volt – mire én mindig azt mondtam neki: „Csak nagyon magas volt a belé­pődíj”.

Az is előnyös lehetett számára, hogy sosem a saját baján tépelődött, mindig másokat sajnált. S javára szólt, hogy értett mindenféléhez. Nem volt például enyv, s akkor ő ment és mondta, hogy a fenyőfából lehet enyvet nyerni. Több ilyen dolga volt, és ezért megbocsátot­tak neki – bár nem volt mit, de meg­bocsátották, hogy él.

Erdőirtáson dolgoztak, neki a kivá­gott fákat kellett szekérrel elszállítani. A szekérhez egy lovat adtak, de Gyu­lának sejtelme sem volt, hogyan kell befogni. Hiába próbálkozott, nem ment.

– Az anyád úristenit – mondta az őr –, azt mondod, mérnök vagy, de egy lovat se tudsz befogni!

Befogta neki. Olvadás volt, iszonyú nagy sár, a ló nem akart elindulni a megrakott szekérrel. Gyula simogatni kezdte: – Pacika, indulj!

Könyörgött neki, már meg is csókol­ta, mindent csinált vele, de a ló csak nem húzta el a szekeret.

Mikor végül mégis elindult, Gyula a kantárját fogva ballagott mellette nagy boldogan, de jön az őr és üvölt: – Joptvajumaty, mit csináltál?!

Gyula hátranézett, hát a nagy huza­kodásban legurult a sok fa, azért vágott neki a ló az útnak, mert már könnyű volt a szekér.

Sok baja is támadt persze abból, hogy annyira elmerült önmagában. A táborban köztörvényes bűnözők is vol­tak. Gyula „nevelője” éppenséggel egy rablógyilkos lett. Reggelente a sorbaál­láskor osztották ki az egész napra szóló húsz deka fekete kenyeret. Ez maga az élet volt, aki ettől elesett, elpusztult. Az egyik bűnöző látta, hogy Gyula milyen szórakozottan áll, kikapta kezéből a ke­nyeret és elfutott. Gyula szaladt utána, az őr is lejött a toronyból, de a tolvaj közben eldobta Gyula kenyerét, s azt kiabálta, hogy Gyula akarja elvenni az ő adagját, mire az őr ököllel belevágott Gyula szemébe.

Ott kapta az első szívinfarktust is. Kórházba vitték, aztán vissza a táborba. Mikor végül szabadult, még akkor is naiv volt. Kaptak valami pénzt, de Gyula nem tudott gondoskodni arról, hogy élelmet vegyen. Egy magyar em­berrel együtt vágtak neki az útnak, az szerzett ennivalót, de nem adott belőle. Volt lelke leülni, falatozni, s Gyula csak nézte.

Az Életrajzi Lexikonban az áll, hogy a harmincas évek végén voltak ugyan sé­relmei, de utána az újító mozgalom egyik vezetője lett a Szovjetunióban, egészen 1948-ig. Hát ez nem igaz. 1938-tól 1946-ig börtönben, munkatá­borban volt, aztán 1947 nyaráig Alekszandrovban, Moszkvából kitiltva, aho­gyan elmeséltem.

Lejegyezte és sajtó alá rendezte Szerdahelyi István

KÉPZŐMŰVÉSZET

DÁNIEL MÁRIA

Munkanélküliség gyermek-szemmel

Egy megrendítő vándorkiállításról

Egyedül a nagycsoportos óvodás Farnady Juditnak állították ki három rajzát Székesfehérvárott, ahonnan a Munkanélküliség gyermekszemmel című rajzpá­lyázat hódító útjára kelt ez év elején. Kecskeméten az ünnepi hangulatot árasztó egykori zsinagógában kerültek a rajzok paravánokra, kiegészítve a he­lyi iskolások legjobb munkáival, majd Budapesten, a Villányi úti Konferenci­a-központ adott helyet a Munkanélkü­liek és Álláskeresők Egyesületeinek Or­szágos Szövetsége által kiállításra aján­lott munkáknak.

Az első három rajz összevonódott, triptichont alkotva került tehát a nézők elé. Az elsőn is, a harmadikon is a „Se­gítsenek” kiáltás a meghatározó. A kö­zépsőn pedig a figurális rajzokra szinte ráhegyezve: „A büdös utcában a szegé­nyek a földön alszanak” szöveg. A raj­zok felfogása megfelel a nagycsoportos kritériumoknak. Tehetségben túl is lép azokon. Összhatásában pedig megrázó erejű.

Mintegy száz iskolás munkája közül hetvenkettő volt látható a Villányi úton. Nézők kezdettől fogva voltak, a Konferencia-központban ugyanis egy­mást érték a rendezvények. Legelőször a Haladó Erők Fórumának jelenlevői szemlélhettek meg mintegy húsz mun­kát – csokornyi rajzot – a kiállításra szánt anyagból. Ezek közül való Manó Nikoletta 11 éves kecskeméti kislány ér­zékletes grafikája az „éjszakáról”, amelynek leple alatt újságpapírral ta­karózva, padon alszik a munkanélküli magányosan, kivetetten, de ott hátul, ahol ház áll és kerítés – csillag van az égen, ötágú, s mellette – baráti társa­ságban – sarlós Holdszelet.

A 12 éves Debreczeni Borbála szintén a kecskeméti Petőfi Általános Iskola ta­nulója. A „Gyerekkoldust” próbálta megragadni. Három eleven figurával. Egy csupa-zsinóros kabátba bújtatott „nem adok” hölgy, egy tenyerét segély­ért fordító mezítlábas fiú, s egy kuká­ban matató leányka a főszereplő.

A 12 éves Rácz Judit a „Szégyen”-t választotta munkája címéül. Jómódúék a padon, s arrébb is ketten, de szám­kivetve a kuka körül. Egyszerre konk­rét s elvonatkoztatott. A 12 éves Barra Magdolna rajzának címe: „Kiközösítve”. Négy gyereket kommandíroz a felnőtt – nörsz? –, s szinte hallani véli az ember a szájából elősziszegő s odaírt szavakat: „Ne foglalkozzatok vele.” A „vele” egy ágrólszakadt gyerek, hátratett kezekkel. Szőllösi Karina (13 éves) a „Nyomor”-t próbálja megragadni. A kuka-lét s az autó „vontájú” lakókocsis életszínvonal között feszülőt. Czintos Orsolya a park­ban álmodtatja alvó szegényét gazdag­ságról, pénzről, élhető életről. A 12 éves Leidál András az „Utcazenész”-ről ad hírt a nagy házak tövében, a mun­kaközvetítő zárt ajtaját „megkopogtat­va” feketébe mártott ecsetjével.

E rajzok szerzői mind a kecskeméti gyerekek. A Petőfi Általános Iskolában tanulnak. Bruncsák András a rajztanáruk. S ezt azzal a jóérzéssel írom le, hogy a kiemelkedő munkák neki is kö­szönhetőek.

Nem feladatom műkritikát írni. Nem feladatom rajzi perspektívát, kidolgozá­si színvonalat, festék – szín – keverést latolgatni. A téma Székesfehérvárott s Kecskeméten is adott volt. Hiszen a kezdeményezők megyéjében és a má­sikban is nőttön nő a munkanélküliség, amely nemcsak a kamrát üríti ki vésze­sen, hanem hat és rombol a lelkekben is. Miután a téma megadott volt, bajos belelátni, hogy a száznyi rajz szerzője közül ugyan mennyinek családjába mart már bele ez a szörnyeteg. Az nem vitás, hogy legtöbben a kukatúrkálást tudták megragadni. Hatnak az olvas­mányok is. Ez mind természetes. A gye­rekek – mi egykoriak, s a mostani tíz körüliek, vagy azon felüliek is úgy van­nak benne a világban, hogy nemcsak élik a családjukra mért létet, de érzik is, látják is ami körülöttük történik. Látják a televízióból, látják az iskolába menet, látják az osztályban. S látják a fölvett göncökön. Látják, hogy sokan azok közül, akik azelőtt csak szülői kényszerből kanalazgattak a befizetett ételből, ma már az ebédlő környékére se jutnak el.

A székesfehérvári és a kecskeméti ki­állítás legjobb munkáinak szerzőit ju­talmazták. A Villányi úti Konferencia-központbélin nem osztottak díjakat. Néhányról – nyilván a legjobb, s nyom­datechnikai szempontból is leginkább kivitelezhetők közül – képeslapot is sze­retne megjelentetni a rendezőség tá­mogatók segítségével. Az így befolyó összegből a munkanélküliek gyermeke­inek jövő évi nyaraltatását szándékoz­nak támogatni.

SZEPES ERIKA

Bemutatjuk Rákóczy Annát

A rendhagyó bemutatással ismét sokar­cú személyiségre irányítjuk az Ezredvég olvasóinak figyelmét: a Bartók Béla Ze­neművészeti Szakiskola fuvola-tansza­kának második évét befejező vékony, fekete, tizenhárom éves lány időnként megmutatja rajzait társainak, barátai­nak. Amikor tudomást szereztem róla, kértem, küldjön közülük nekem is.

Finom tusrajzok érkeztek, amelyek mind régi korok öltözeteit viselő höl­gyeket és urakat ábrázolnak. A „régi kor” úgy a reneszánsz táján kezdődik, és innentől különböző stílusok eleve­nednek meg a kicsiny, olykor fecni mé­retű papírokon. Megkérdeztem Annát: vajon jelmezterveknek készültek-e raj­zai vagy más egyéb célt szolgálnak? A jelmezterv-meghatározást kategoriku­san elutasította, szerinte nem kapcso­lódnak a rajzok semmilyen színházi elő­adáshoz. Az irodalom más berkeiben rejlik gyökerük: gyermekkori olvasmányélményeiben. Rengeteget olvasott, és vagy nem elégítették ki a könyvek­ben szereplő illusztrációk, mert egészen más elképzelése volt a szereplőkről, vagy illusztráció hiányában maga te­remtette meg az élmény szülte látomá­sok megtestesítéseit.

Meghatározó emléke Jókai: az ő re­gényei inspirálták a legelső és a legtöbb, magánhasználatra készített illusztrációt. De ott voltak az emlékek mélyén a gyer­mekkor szépséges meseélményei, nép­mesék és irodalmi mesék egyaránt, és ezeket is nagy kedvvel rajzolgatta. Ezért vannak figurális rajzai mellett ornamentális díszek is; virágminták, organi­kus képződmények arányosan elrende­zett, szép ívekben hajló vonalai.

A kosztümös rajzoktól a félig-meddig nonfiguratív ornamentikáig vezető utat maga Anna is fejlődésvonalnak látja: a szépen, cizelláltan megmunkált figurák után önkéntelenül adódott az elhajlás a meghatározott alak nélküli, de szintén megmunkált, művészi arányokat kereső nonfiguratív felé. Ezek az organikusan indázó, határozott kontúrú formák so­kat merítenek a szecesszió világából is.

Nem tudja még, hogyan tovább. De azt tudja: minél többet akar rajzolni, és festeni is, sok-sok színnel, s hogy ez lesz-e életének fő hivatása vagy a fuvolázás, azt majd az elkövetkező évek dön­tik el.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Közhelyek a legalitásról és a moralitásról

A filozófiai gondolkodás régi problémá­ja, hogy a jog és az erkölcs szabályai nem azonosak: a jogrendszerek tör­vényei által szabályozott legalitás és a társadalmi erkölcsnormákban megtes­tesülő moralitás között mindig több-ke­vesebb eltérés, hézag tapasztalható.

A szigorúbb-pontosabb általában az erkölcs: a törvényekkel-rendeletekkel szabályozott magatartásformák körén messze túl, olyan kérdésekre is kiter­jed, amelyeket paragrafusokkal lehetet­len rögzíteni. Ilyen például az, hogy a pedagógusmorállal nem egyeztethető össze, hogy a tanár „pikkeljen” egyes nebulókra és jobb jegyeket adjon a kedvenceinek; vagy az, hogy a szülők morális kötelessége tehetséggel megál­dott gyermekeik továbbtaníttatása ak­kor is, ha a tanköteles életkort már betöltötték; nem lehet rendeletekkel előírni a szerelmi vagy baráti kapcsola­tok ezernyi morális kötelmét sem, de nevelkedésünk során e szabályok úgy belénkivódnak, mint anyanyelvünk használatának normái.

Előfordulhat azonban az is, hogy a moralitás enyhébb a legalitásnál, hiszen a társadalmi köztudat által el nem fo­gadott rendelkezések (pl. az esztelen vámszabályok és kiuzsorázó adótörvé­nyek) megszegőit nem tekinti vétkesek­nek a közfelfogás. Adott esetekben pe­dig a legalitás és moralitás éppenséggel ellentétes parancsokat is szembe sze­gezhet velünk. Az embertelen, népellenes-nemzetidegen hatalom üldözöttéit morális kötelességünk bújtatni-segíteni még akkor is, ha ezzel törvényt sze­günk, s magunk is üldözöttekké válha­tunk.

A moralitás felmentést nyújthat az illegalitás ódiumával szemben, ahogyan az 50-es években nemigen jutott volna eszünkbe, hogy ferde szemmel nézzünk arra a parasztra, aki titokban levágta a disznaját, hogy enni adhasson éhes gyerekeinek. A legalitás viszont nem menti az immoralitást: aki 1944-ben feljelentette a vesztett háború poklából katonaszökevényként menekülő leven­tegyerekeket, gazembernek számított, jóllehet – a fennálló legalitás viszonyai között – rendeletekben előírt állampol­gári kötelességét teljesítette.

A legalitás és moralitás kisebb elté­réseit általában békés úton szokta kor­rigálni a mindennapi gyakorlat; szöges ellentéteik azonban látványos társadal­mi konfliktusokhoz vezethetnek.

Mindez olyan közhely, amelyet an­nak idején, amikor én koptattam az egyetem padjait, egy elsőéves bölcsészhallgatónak is illett tudnia. Ám abban az országos amnéziában, ami napjaink­ra jellemző, a jelek szerint ezek az is­meretek is feledésbe merültek. Nem egy vezető politikusunk értetlenül fo­gadja, miért kelt országos felháboro­dást, ha egy állami tulajdonú bank el­nöke állami pénzből – tehát a kiszipo­lyozott adófizetők pénzéből – sok mil­liós végkielégítést vág zsebre, amikor a bankelnöki székből átül egy miniszteri székbe: ez az ügylet ugyanis jelenleg legális. (Csakúgy, mint a leventegyere­kek feljelentése 1944-ben.)

Parlamenti honatyáink többsége megsértődik, ha az alkotmánybíróság megsemmisíti azt a törvényt, amely tár­sadalombiztosítási járulékkal sújtja olyanok keresetét, akik e járulékból az­tán egy fillért se látnak, s e honatyák írni tudó része hosszú cikkekben magyarázgatja, hogy a szóban forgó tör­vény tulajdonképpen csak formai hibá­ban szenvedett, de lényegét tekintve le­gális volt. (Csakúgy, mint a leventegye­rekek feljelentése 1944-ben.)

Alkotmányos rendünk egyik legfőbb őre derűs nyugalommal tekint a tévériporterre, amikor az megkérdezi tőle, mit szól ahhoz, hogy a közvélemény szerint újgazdagjaink többsége sötét üzelmekkel harácsolja össze a vagyonát, s azt feleli, ezt az amerikai köztudat is megértő bölcsmondásokkal tolerálja: amit ugyanis Amerikában tolerálnak, az jelenleg nálunk is legális színezetet nyer. (Csakúgy, mint a leventegyerekek feljelentése 1944-ben.)

Új uraink úgy érzik, érvelésük feddhetetlenül logikus, hiszen jogállamban élünk, s egy jogállamban mindenki mindent megtehet, amit a törvények meg nem tiltanak. Ők megtehetik, hogy immoráis eszközökkel harácsolja­nak, immorális törvényeket hozzanak és immorális eszméket hirdessenek, mi pedig azt tehetjük meg, hogy a mora­litásukat megkérdőjelezgessük ma­gunkban. Mellettük áll a pillanatnyi le­galitás ereje – a szabadon választott parlament, a bürokratikus intézmé­nyek, a rendőrség és a katonaság –, mellettünk pedig semmi egyéb, csupán az emberi fejlődés évezredei alatt ki­kristályosodott morál szellemi hatalma.

Miként azok mellett, akik 1944-ben nem jelentették fel – sőt; bújtatták – a katonaszökevény leventegyerekeket.

PETŐ GÁBOR PÁL

Egy „hírszerzői jelentés”

A felderítésben, más néven hírszerzés­ben (gorombább szóval élve: kémkedés­ben) régóta elfogadott és bevált az úgy­nevezett mozaik-módszer. Ennek az a lényege, hogy rengeteg apró, látszólag jelentéktelen és egymással össze sem függő információt gyűjtenek össze, amelyek azután a figyelmes és szakértő szem, az elemező agy előtt összefüggő képpé alakulnak, mint a mozaik azok­ból az apró kockákból (vagy más alakú darabkákból), amelyekből megkompo­nálják.

Mielőtt ebben a cikkben ezt a módszert alkalmazva felhívnám a figyelmet egy bal­jóslatú jelenségre, két dolgot is le kell szögeznem. Az egyik az, hogy a felderítés a maga tényeit nem (csak) éjszaka, ál­kulccsal, álarcban besurranó kémek út­ján szerzi meg, amint a legtöbb film mutatja, sőt a legkevesebb tényre tesz­nek így szert. Van viszont úgynevezett nyílt hírszerzés is, amely például újság­cikkekből, politikai beszédekből, tudo­mányos munkákból, hivatalos és nem titkos statisztikai jelentésekből gyűjti az információkat. (Annak érzékeltetésére, hogy kizárólag nyílt hírszerzési eszkö­zökkel milyen sokra lehet jutni, olvasó­ink figyelmébe ajánlom Alain Guérin francia szerző magyarul is megjelent A CIA emberei című könyvét.) A másik fon­tos és kevésbé ismert dolog pedig az, hogy a hírszerzés egyáltalában nemcsak valóságos vagy potenciális ellenség, el­lenfél „ellen” folyik, hanem szövetsége­sek és barátok is célpontjai ennek a tevékenységnek. Hiszen az államok ve­zetésének tudniuk, ismerniük kell ezek helyzetét, érdekeit, szándékait is.

A magam laikus módján folytattam egy kis „hírszerzői” munkát, de persze csak nyíltat. Ennek során – nem rend­szeresen, hanem szinte találomra – összegyűjtöttem néhány ilyen „mozaik­kockát”. Kérem, olvassák el őket figyel­mesen, azután ítéljék meg, vajon he­lyes-e az a következtetésem, hogy egy bizonyos erő offenzívára készül, sőt: egyes „osztagai” talán már támadásban is vannak.

1. Előadás hangzik el a Magyar Rá­dióban II. József császár egyházpoliti­kájáról. A hallgató megdöbbenve figyeli az előadó fejtegetéseit, aki a „kalapos király” többezer (!) az egyházzal, a val­lással kapcsolatos rendelkezését elemzi, de még csak a látszatára sem törekszik annak az objektivitásnak, tárgyilagos­ságnak, elfogulatlanságnak, ami állító­lag a történetkutatás alapelve. Kizáró­lag a római katolikus egyház szempont­jából értékel minden intézkedést, és el­marasztalja az uralkodót, aki – a „fel­világosult abszolutizmus” elveinek megfelelően – az egyháza(ka)t az állam, az összbirodalom (a Habsburg-birodalom) érdekei szerint kezeli, annak ren­deli alá – és nem megfordítva. A „rej­tély” titka a műsorújságból megfejthe­tő. Az előadó – amint fényképen is lát­ható – római katolikus pap, teológus, a szerkesztő pedig a vallási műsorok szerkesztőségének vezetője, aki erköl­csileg alaposan leszerepelt a Csúcs-féle 1994. márciusi hírhedt tömeges elbo­csátások idején.

2. Egyetlen országgyűlési képvise­lő (!) tesz egy nyilatkozatot, amelyben annak a véleményének ad hangot (mondhatnánk mások esetében: „írói munkásságának részeként”), hogy az állami és az önkormányzati iskolákon kívül nemcsak az egyházi iskoláknak kell fejkvóta szerint támogatást kapniok, hanem az egyéb magán- és alapít­ványi iskoláknak is, s a megbukott kor­mány erre vonatkozólag kötött szerző­dései felülvizsgálatra szorulnak. Már másnap nyilatkozik a római katolikus egyháznak a nevelési ügyekért felelős magasrangú személyisége, és termé­szetesen élesen tiltakozik: már-már val­lásüldözést sejt és sejtet – egyetlen vé­lemény miatt. Hamarosan megszólal és tiltakozik a Magyarországi Református Egyház zsinatának (!) elnöksége (!!) is, amely egyszersmind kioktatja a kor­mányt, hogy egy jogállamban elfogad­hatatlan egy megállapodás utólagos törvénymódosítással való egyoldalú fel­mondása vagy módosítása. (Csak aztán véletlenül meg ne hallja ezt Julius Binder úr, a Bős-Nagymaros ügyében ille­tékes szlovák vezető szakember!)

3. A magyarországi evangélikus egy­ház elnöksége tiltakozik amiatt, hogy Szentágothai János akadémikus teme­téséről beszámolva a TV-Híradó tudó­sításának középpontjában(!) nem az evangélikus egyházi szertartás állt. A TV-Híradó főszerkesztője csak óvato­san, felemás módon védi meg munka­társait, holott Szentágothai János nem egyházi férfiú volt (amely esetben – ta­lán – elfogadható volna az egyházi ál­láspont), hanem természettudós: agy­kutató, egyetemi tanár, a Magyar Tu­dományos Akadémia volt elnöke (és a Vatikáni Tudományos Akadémia tagja).

4. Dabas-Sári. Ezt talán elég is volna így, címszószerűen említeni, annál in­kább, mert lehet, hogy mire a nyomdai átfutási (futás?) idő miatt ezek a sorok nyomtatásban megjelennek, történik végre valami. Ugyanis még 1993-ban egy ravasz trükkel törvényessé tették azt, hogy Sári község egyetlen általános iskoláját – soha nem volt egyházi tulaj­donban – a polgármester a hívő (!) szü­lők tömegének tiltakozása ellenére át­játszotta a római katolikus egyház ke­zére, amelynek helyi képviselője az ecclesia militans, sőt: az Inkvizíció korának személyiségeire emlékeztető módon és hangnemben lép fel. (A trükk az volt, hogy Sárit Dabashoz csatolták, s így Dabas-Sárinak már volt egy önkormány­zati iskolája. A másikat tehát – mert a még Eötvös József alkotta közoktatási törvény szellemében fogant rendelke­zések értelmében minden helységben kell legalább egy állami iskolának len­nie – már át lehetett adni az egyház­nak. Véletlenül éppen a római katoli­kus egyháznak, amely 1945-ig állam­egyház volt, különleges súllyal és pozí­ciókkal, pl. felsőházi tagsággal a püs­pökök és érsekek számára, nagybirto­kokkal, államilag behajtott egyházi adókkal…)

5. Az egyik vidéki tanárképző intéz­mény könyvtárában az igazgató utasí­tására eltávolították a szabadpolcról a Magyar Narancs című hetilapot. Az igaz­gató azzal mentegetődzik, hogy „erős katolikus szemléletű csoportok működ­nek az intézetben, amelyeket sért a Ma­gyar Narancs”. Tehát: egy bizonyos vi­lágnézetű csoport (pressure group, ahogy az amerikaiak nevezik) eléri, hogy az állam, annak hatalmi szervezete, illetve személye gátolni, hátráltatni igyekszik más szemlélet terjesztését.

Ezt a pár mozaikkockát szinte talá­lomra emeltem ki a közelmúltból. Ha azonban összerakom a kockákat és elemzem, akkor azt látom, hogy Ma­gyarországon klerikális offenzíva készül. Sőt, itt-ott már meg is indult.

Nem szeretném, ha félreértenének, bár eleve tudom, úgyis lesznek, akik félreértenek. Nyíltabban kimondva: fél­remagyarázzák azt, amit ezzel mondani akarok. (Mellesleg: a „hírszerző” csak elemzi a helyzetet, a döntés – kivéve bizonyos sajátos hírszerző szervezete­ket, amelyek egyszersmind „operatí­vak” is – már mások kezében van.)

A veszély nem a hit, a vallás, hanem az egyházak világi hatalomra törekvése. Az, hogy állami eszközökkel ki akarják terjeszteni befolyásukat, és rá akarják kényszeríteni másokra a maguk néze­teit – megakadályozva a más világnéze­tek szabad terjesztését. Ami szerény személyemet illeti: én rendíthetetlen híve vagyok a lelkiismereti és vallás-szabadságnak. De csak így együtt a ket­tőnek, mert ez két egymást kiegészítő szabadságjog: egyfelől mindenki szaba­don gyakorolhassa, hirdethesse, tanít­hassa a maga vallásos, másfelől a nem­vallásos (agnosztikus, sőt ateista) világ-szemléletét. Már csak azért is híve va­gyok a vallásszabadságnak, mert csak ez garantál(hat)ja a lelkiismereti sza­badságot. Más azonban a vallásszabad­ság és más az, hogy ha az egyházak, amelyek hatalmi szervezetek (is) – és aligha véletlen, hogy egyre több hívő van, aki nem tartozik egyetlen egyház­hoz sem, hanem amint mondani szok­ták, „a maguk módján” hisz – állami eszközök felhasználásával rá akarják kényszeríteni a saját partikuláris (rész)érdekeiket és nézeteiket a magyar társadalomra.

Az erre való törekvést nevezzük klerikalizmusnak. És ha „hírszerzői” tevé­kenységemből adódó következtetésem nem megalapozatlan, ez van offenzivában. Márpedig ez ellenkezik az alkot­mánnyal (bár az eddigi sajnos elmu­lasztotta kimondani, hogy a Magyar Köztársaság világi, laikus állam – csak az állam és az egyház szétválasztását szögezi le), de ellenkezik a modern vi­lággal is. Gondoljuk csak meg, hogyan nézi a művelt, felvilágosult világ – még a hívő is! – az iszlám országokat, ahol a vakbuzgó fundamentalizmus állam’ hatalommal nyomja el a gondolkodást, a népet, és például Iránban a nőket.

Vajon azt akarjuk, hogy Magyaror­szágra is így tekintsen a művelt világ?

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Különféle klasszikusok

Nyolc könyvről

Charles d’Orléans: Dalok, rondák, balladák (Nemzeti Tankönyvkiadó)
Lodovico Ariosto: Az eszeveszett Orlando (Nemzeti Tankönyvkiadó)
Kárpáti Kamii: A Napördög Firenzében (Cserépfalvi és Stádium)
Takács Tibor: Aranypávák az asszonyok (Zrínyi Kiadó)
Voltaire válogatott versei (Mikszáth Kiadó)
Alphonse de Lamartine: Búcsú a tengertől (Nemzeti Tankönyvkiadó)
José Marti: Aranykor (Z)
Nicolás Guillén: A szív, amellyel élek (Z-f űzetek)

A közepes tehetségű, akkor nagyon di­vatos, tulajdonképpen tisztességes író­nak, Zilahy Lajosnak mintegy hetven éve olvastam egy cikkecskéjét, amely­ben valamilyen úri társaság beszélgeté­se kapcsán írta le, hogy egy hölgy szel­lemeskedve s őszintén így szólt hozzá a témához: „Mi a klasszikus? Talán ami unalmas…”

Zilahy persze nem érte be ezzel, de mikor újabban megjelent klasszikus al­kotások bemutatására vállalkozunk, né­ha bizony olvasmányunk unalmasságáról is számot kell adnunk – épp (mint alább kiderül) az olvasmányosság rene­szánsz remeklése, Ariosto eposza kap­csán. Azt azonban előre kell bocsáta­nunk, hogy a mai kormányzat kultúra­gyilkoló tendenciáival (egyelőre) szembeszállva talán soha ennyi klasszikus könyv nem jelent meg, s ha e kiadvá­nyok drágák is, régi mulasztásokat pó­tolnak – fontos műveket juttatnak el azokhoz, akik tanulni vagy szabadon művelődni akarnak.

Itt van rögtön a Nemzeti Tankönyvkiadó Felfedezett klasszikusok soro­zata, mely először ad közre önálló kö­tetekben olyan óriásokat, akik jó anto­lógiák révén már többé-kevésbé ismer­tek voltak, de rég követelik saját ké­püknek egy-egy önálló kötetben való közszemlére tételét. A költő szép színes képe csakugyan látható a címlapon, de az igazi színgazdagsággal az (egy kivé­tellel) vékony kötetek tartalma szolgál, mégpedig Baranyi Ferenc jóvoltából, aki válogatta az alkotók legkülönb írásait, bevezeti, értelmezi, jegyzeteli őket, s az eddig szétszórt fordítások legjavának egybegyűjtése mellé odateszi saját, a teljesség kívánta új fordításait, amelyek legalábbis egyenrangúak a régebbiek­kel. Ami nyilván nem azt jelenti, hogy Baranyi nagyobb költő, mint Babits vagy Szabó Lőrinc, hanem azt, hogy a költői nyelv is fejlődik, gazdagodik, többre képes, mint akár pár évtizeddel ezelőtt. Kálnoky vagy Rónay sem volt rossz költő s fordító, de amit ők tudtak s több-kevesebb nehézséggel megoldot­tak, az Baranyi számára már kifejezés­beli evidencia. A fő probléma mind­azonáltal az, ami megoldhatatlan: min­den hajdani mű mai nyelven szólal meg, ezen még az egykori míves archaizálás is alig segít, tehát hiába az okos bevezető és jegyzet – a klasszikus mű maiként tűnik fel. Ami megkönnyíti az olvasói élvezetet, de elveszti a történeti távlatot, a fejlődést, az egyes költők új meg új szemléletének eredetiségét… így aztán Charles d’Orléans éppúgy mai költővé lesz, mint Voltaire. Ez persze nem baj, de mikor egy-egy új eszmével vagy képpel, hasonlattal találkozhat­nánk, éppen az újdonság hódító vará­zsa tűnik el, hiszen közhellyé, sőt slá­gerszöveggé lett, ami annak idején megszenvedett és kiküzdött költői meg­látás, látomás volt…

Erre példa Charles d’Orléans, a nagyúr, az utolsó trubadúr, akinek saját udvarában más költők, köztük a lázadó s újító Villon is megjelentek, de aki főúri létére finom lélek volt: összegező s érzelmeinek új szellemű megszólaltatója. Hatalmas gazdagsága mellett éle­téhez hozzátartozott a százéves háború szörnyű háttere s ezen belül saját po­koljárása, hiszen negyedszázadon át volt angol hadifogságban, míg végül családja óriási váltságdíjjal szabaddá nem tette. Erről nem ír, csak céloz rá, mikor kárörvendő ellenfelekről szól, s arról, hogy mindennél fontosabb a bé­ke. Hanem épp ez a háttér érteti meg korát megelőző, szinte múlt századvégi „dekadenciáját”, melankóliáját, „spleen­jét”. De ezen az életérzésen túl eleddig páratlanul képes fölfedezni a természet szépségét és az újszerű dal műfajában a költői kifejezés eddig nem tapasztalt tökélyére is képes. Baranyi válogatása (Dalok, rondák balladák) közzéteszi a her­ceg által rendezett blois-i költői verseny pályaműveit, köztük az általa pártfo­golt, de tőle mindenben különböző vá­rosi „vagány”-költő, Francois Villon re­mekét. S mint a többi kötetben: egy-egy vers több fordítása is olvasható – ami mintegy plasztikusan állítja elénk az eredetit, de a magyar költőket is.

Charles d’Orléans halála (1465) után kilenc évvel született Itália nagy költő­je, a korántsem ily előkelő, de szintén udvari költő: Lodovico Ariosto, aki nem nagyúri fölénnyel, mélabúval, hanem frissen feltörő tehetséggel szolgálja (ki) urait, az Estéket, elsősorban azt az Ippolitót, akiből egri érsek lesz. Udvarol az uraknak, s a mesés múltban, Nagy Károly idején játszódó óriás reneszánsz eposz jóslatok formájában elmondja a kortárs nagyságok „jövőbeni” fölemel­kedését s hajdani hősök utódaivá teszi meg őket. Sokszor szinte szemérmetle­nül dicsőíti mindnyájukat, még olyano­kat is, mint Lucretia Borgia… Még jó, hogy a mi Mátyás királyunk is megkap­ja a maga méltó dícséretét: senki sem írt ily költői sorokat róla. De ha a klasszikusok „unalmasságáról” szó es­het, épp ez a hatalmas mű, Az eszeveszett Orlando (Orlando furioso) az, melynél szükséges a nekikészülés, a szereplők­nek talán külön kis listákba foglalása, s az adagolás – időnként félretéve, kis részletekben, mondjuk, énekenként ol­vasható s (akkor) élvezhető. A kortár­sak nagyon élvezték: a nemrég feltalált könyvnyomtatás jóvoltából százszámra jelentek meg kiadásai. Mert Ariosto a mese bűvésze: sokszor szinte alantas „krimi” trükkökkel él – a legizgalma­sabb eseménynél, hősei válságos hely­zetében szakítja meg az elbeszélést (mi­ért is nehéz megtartani a fönt említett fejezetenkénti olvasást). Minden ének egy-egy általánosító bölcs szentenciával indul, aztán belelendül a hihetetlen ka­landok előadásába. Charles d’Orléans harcolt és megszenvedte a háborút – nyilván ezért nem írt róla. Ariosto sose harcolt, legföljebb látott egy-két csatát, de velünk is láttatja, verista részletezés­sel, anatómiai pontossággal (kit hogyan vágnak le, szabdalnak szét, persze mó­rokat). De ezek a harcok, noha két vi­lág (és világnézet) ütközései – az arab és a keresztény világé – mégsem komo­lyak, hanem öncélúak: a lovagi élet ki­színezett, stilizált, óriásira növelt nosz­talgikus s ironikus ábrázolatai. A lovag: valóságos Übermensch – emelkedett lé­lek, jó keresztény (vagy mohamedán), éltető eleme, mozgatója a hősiesség és becsvágy, de legalább annyira a becsü­let, az adott szó szentsége, a hűség mindhalálig: hűség a hithez, a királyhoz, a mátkához s a lovagi erényekhez. Ezek a mitikus méretűvé stilizált figu­rák nem ismernek lehetetlent, ezreket győznek le egymaguk, bebarangolják az egész akkor ismert világot, hol lo­von, hol szárnyas paripán – s ez utób­bival a mese már az abszurditásba for­dul: nem elég az emberfelettű erő, sze­repe van a varázslatnak is. Ami eleve a hősök rendelkezésére áll: személyi­ségként megnevezett lovuk, kardjuk, páncélzatuk. Mindez pedig páratlanul színesen, gazdagon változatosan jelenik meg, olyan nyelven, amely Dante nyo­mán is újszerűén mozgalmas és kifino­mult volt, s amely gördülékeny nyolc­szorosaival, ABABABCC rímképletével iskolát teremtett.

Ezt most meggyőzően közvetíti egy monori tanárember, Simon Gyula, aki évtizedeken át dolgozott a magyarul eddig nem olvasható alapművön, meg­szüntetve ezzel a hazai irodalmi mű­veltség legnagyobb hiányosságát, könyvkiadásunk legnagyobb adósságát. Az utóbbi évek kiemelkedő műfordítási teljesítménye ez.

Már csak azért is, mert ez a lovagi hősköltemények 11. századtól (Roland ének) folyamatos sorát megemelő, lezá­ró s egyben a reneszánszot is summázó és a barokk felé nyitó remekmű, mint minden korszakos nagy alkotás, messze túlmutat tárgyán, eszményein, közvet­len (szórakoztató) célján: múltbeli ide­ák és ideálok ad absurdum vitele, belső analízise s ironizálása, a feudális rend és alávetettség (pl. a kisember, az egyes harcos, s különösen a paraszt teljes semmibevétele), lovagi becsület, helyt­állás, hősiesség kalandosság, önmegva­lósítás, nőtisztelet, sőt (legyőzhetetlen harcos hősnői révén) a női egyenjogú­ság felmutatása s az örök játékosság diadala. Hasonló összefoglaló, elemző s ironizáló mű kellene korunkról is. Vagy talán van is ilyen? Ariosto művét – ha meghökken is értő olvasóm – Musilnak a századeleje világáról írt hatalmas mű­véhez, a Tulajdonságok nélküli emberhez hasonlíthatnám leginkább. Éppoly nagy és éppúgy csak apródonként ol­vasható, de vonzó enciklopédikus mo­numentum.

Ez a nyilván meglepő párhuzam a messzi múlt és korunk között arra fi­gyelmeztet, hogy noha történetileg kell néznünk e múltat és művészetét, mégis a mához, a mi mánkhoz való szükségszerű viszonyulás a fontos. Ezért me­rem most ide iktatni az olasz rene­szánsz egy mai költői értelmezésére, Kárpáti Kamil A Napördög Firenzében cí­mű kötetére való rövidke utalást. A kö­tetet külleme, benne harmincnégy szí­nes reprodukciója miatt már kézbeven­ni is öröm, bár nem öröm az, hogy manapság egy verskötet szép kiállítása ritkaságszámba megy. Nyilván a tartal­ma a fontos. Az olasz művészetre ma­gyar szemmel való rácsodálkozás, mely a költői szubjektivitáson túl egyszerre bemutat, értelmez, számunkra mintegy lefordít, s mindegyre hidat ver a múlt megintcsak „klasszikus” művészete, sőt életérzése s a ma (olasz és magyar) vi­lága között, sőt az itáliai reneszánsztól egészen napjainkig hatol egy-egy Del­vaux, Ernst, Magritte festményig, meg „szürrealista” magyar cselekvésig, melynek során egy elmebeteg hazánk­fia – nagyobb dicsőségünkre – meg­csonkította Michelangelo Piétaját. Ez utóbbi persze Kárpátinál is csak egy félmondatot ér – de a múltbeli klasszikus szellem és mai őrültség ütközé­sének jelzése.

És hogy klasszikusokról és rene­szánszról szólva egy másik „ismeretter­jesztő” műre is utaljak, nem hallgatha­tok a magyar reneszánsz legnagyobb költőjének életművéről, a Balassiéról sem, amit Takács Tibor életrajzi regénye (Aranypávák az asszonyok) közvetít a mai olvasóhoz. Balassi személyiségének két vonását emeli ki: szerelmes voltát és korának művészetét hazánkba átplán­táló, de művelten közvetítő tevékenysé­gében is eredeti költői nagyságát. Szin­te antológiaszerűen közli a legjava Balassi verseket, megpróbálva azokat ke­letkezésükben, a költő s a kortárs höl­gyek szemével láttatni. Takács szereti, s mint klasszikus alkotót tiszteli Balas­sit, dokumentumként közöl korabeli írásokat, okmányokat, de azért a költő egyéniségének („reneszánsz”) bonyo­lultságát is érzékelteti: hűségét legna­gyobb szerelme, Losonczi Anna iránt, és ismétlődő heves hűtlenségeit, s nem­csak az asszonyok, hanem istene, vallá­sa ellen; dúvad és hősi honvédő harcos voltát, a már Ariostónál abszurdként ábrázolt, túlhaladott lovagi eszménynek a török kor abszurditása diktálta újjáébredését, melynek viszont ellenpontja Balassi megejtő gavalléri volta. Igen, ilyen olvasmányosan „népszerűsítő” művekre is szükség van, és lesz ezután is.

De térjünk vissza az eredeti alkotá­sokhoz, magukhoz a klasszikusokhoz, éspedig túl immár reneszánszon és ba­rokkon a felvilágosodás minden koráb­binál ironikusabb, friss szelleméhez. Voltaire legjava műveit már ismerni vél­tük, verseit azonban megintcsak Baranyi Ferenc fedezi fel most számunkra, ugyanúgy tálalva: válogatva, jegyzetel­ve és saját remek új fordításaival is ki­egészítve, mint a Charles d’Orléans-kötetkét. Ezek a gúnyoros létükre is ra­cionális szellemű versek Voltaire néze­teinek legolvasmányosabb közvetítői. Mert hiába páratlan pamflet a Candide, mégiscsak egy gondolat, a Leibnizcel való megütközés egyszerűsítése, míg a versekben Voltaire gondolkodásának egész méltósága, mélysége – és nagyon emberi frivolsága jelenik meg, egészen a Charles d’Orléans verseinek csak fi­nom utalásaiban érzékelhető százéves háború legnagyobb hősének (hősnőjé­nek), az Orléans-i Szűznek pornográf bemutatásáig – amely a vallásos kul­tusszal megnövelt hősi-nemzeti ideál­nak szinte már árulásszámba menő ki­figurázása, ugyanakkor a független sza­bad szellem merész vállalkozása. Mit szólnánk, ha a mi Szent Margitunkat egy szamárral közösülve ábrázolná va­laki? Voltaire kétszáz éve megtette az ő szentjükkel.

A diadalmas, forradalmi francia ra­cionalizmus után szükségszerűen me­gint más következett, bizonyos tekintet­ben visszahatás: a személyes, érzelmes s a természeti költészete. Ezt a legma­gasabb fokon Alphonse de Lamartine te­remtette meg – az a költő-tudós-államférfi, akinek a forradalomról szóló mű­ve már Petőfinek bibliája volt, s aki mint költő a francia romantika legna­gyobb poétája. Mégis szintén először jelenik meg nálunk önálló verskötettel, ugyancsak Baranyi s a Felfedezett klasszikusok sorozat jóvoltából (Búcsú a tengertől). Mennyi szín, mennyi íz, mennyi érzelem, micsoda termé­szetközelség, ahol is a természet nem­csak önmagát képviseli, hanem az em­beri léleknek tükre is! A költő lelkesültsége nem zárja ki a természetleírás pontosságát, sőt a kettő hitelesíti egy­mást; a részletező ábrázolás nem zárja ki a szinte befoghatatlan távlatot! És a természetközelség, érzelmesség és sze­mélyesség nem zárja ki a nagy eszmé­ket – például A béke Marseillaise-e a megvalósulást száz évvel megelőzve hir­deti meg a francia-német megbékélést. Vajon mikor írnak a mi költőink ilyen verset a magyar-román viszonyról?

Lamartine a forradalom egykori kró­nikása egy ellenforradalmi korban hi­ába politizálva végülis a rezignáció köl­tészetének klasszikusává lett. A francia felvilágosodás és forradalmiság mégis megmozgatta az egész világot. Latin-Amerikában Simon Bolivár forradalma egy egész kontinenset próbált függet­lenné, szabaddá tenni s – polgári érte­lemben – demokratikussá. Kuba ma­radt meg kivételnek – ott továbbra is a spanyolok voltak az urak s a költők ha ellenük lázadtak, Petőfiként váltak mártírrá, mint José Marti, aki latin-ame­rikai származása ellenére voltaire-i szel­lemben igyekezett felvilágosítani, szá­műzetés majd hazatérés után pedig mindhalálig harcolni is. Jól tudta, hogy nemcsak lángoló verseket, publiciszti­kát s elméleti-eszmei összefoglalásokat kell írni, hanem a felvilágosítást a gye­rekeknél kell kezdeni. Ezért hazájától tá­vol is gyermekújságot írt, egymaga, melyben mindig humánus szellemű, életre előkészítő mesék mellett korsze­rű ismeretterjesztő cikkei is megjelen­tek: egy világtörténeti bevezető, majd az amerikai ősnépek története – hábo­rúk s uralkodók története helyett a mindennapi élet (mondhatni: művelő­déstörténeti) bemutatásával, ami nem­csak megragadja a kisgyerek fantáziá­ját, hanem hiteles képet is ad számára. Hiteleset abban a tekintetben is, hogy latin-amerikai nézőpontból igazítja helyre az európai történetszemlélet sablonjait. Ezek az írások nemcsak a több mint száz évvel ezelőtti kubai kis­gyerekek számára mondtak újat, ha­nem épp szemléletük révén itt és most számunkra is tanulságosak, ugyanak­kor egy immár klasszikus író jóvoltából élvezetesek. Jó, hogy az Ezredvég köréhez tartozó fordító (Dobos Éva) épp Marti hősi halálának századik évfordulójára Aranykor címmel közreadta a forradal­már költő legjava meséinek és gyer­mektörténeteinek válogatását.

Ugyanez az Ezredvéghez közelálló kör jelentette meg a Z-füzetek sorozatában egy életében klasszikussá vált, de saj­nos, már szintén múltbeli másik kubai költő, Nicolás Guillén szerelmes versei­nek még maga válogatta kis gyűjtemé­nyét (A szív, amellyel élek) mégpedig két­nyelvű kiadásban. íme: a Charles d’Or­léans és Ariosto szellemisége így lesz egy színesbőrű költő kiemelkedő husza­dik századi művészetében valóban vi­lágirodalommá: ami világfájdalom, majd vidáman vad lovagi világkép volt, most a fiatal népek spanyol nyelvű, csu­pa optimizmust sugárzó, őszinte eroti­kától fűtött költészetében alakul korsze­rűen klasszikussá. Ki mert azelőtt így szólni szerelméhez: „Az öled többet tud, mint a fejed”? És mégis ezekben a hol himnikus, hol már-már frivol, is­mét másszor felszabadultan játékos ver­sekben ugyanaz a rajongó nőtisztelet szólal meg, új ezredvégi hangon, mint Ariosto legyőzhetetlen harcos hölgyei­nek (szintén játékos) ábrázolásában. A téma örök, az emberség is, s hogy egy walesi-angol kortársat, Dylan Thomast idézzünk: „És nem vesz rajtuk erőt a halál”. Az ember él, szeret s győz – talán a társadalomban, a politikában is. Ahogy Guillén is remélte s megélte.

MOLNÁR GÉZA

Maradandó látlelet

Módos Péter: Holtidő

Módos Péterről nem lehet azt monda­ni, hogy köteteivel elárasztja az olvasóközönséget. írói életútját hosszú hall­gatások, leküzdött válságok csendje kí­séri a kíméletlenül vonuló évek során. Igaz, közben szüntelenül jelen van az irodalmi tevékenység rejtettebb szférá­iban, forgatókönyveket ír, szerkeszt és kultúrmissziókat teljesít delegációk ha­zai és külföldi tárgyalásain. S mindezen közben – mint most megjelent váloga­tott novelláskötete is tanúsítja – belső világában munkál az író, figyeli s elrak­tározza a múlt emlékeit és a jelen tör­ténéseit, hogy az íráskényszer megfele­lő pillanatában novellaként hozza nap­világra ezeket.

Módos Péter jól tudja, hogy az élet­sorsok, melyek 1945 történelmi vízvá­lasztója után alakultak, valamint az életérzések igen különbözőek, s mi le­hetetlenül, levethetetlenül hordozzuk magunkkal apáink-anyáink, testvére­ink, barátaink és ellenségeink életét. A belénk olvadt múlt a jelen kohójában alakul valóságos életélménnyé, a meg­írandó mű forrásvidékévé. A kiválasz­tott történéseket Módos úgy emeli a valóság fölé, hogy annak hiteles és pon­tos mását adja, de gazdagítva is azt a maga sajátos rálátásával, megérzéseivel, a nagy áradásban megbújó finom rész­letek megvilágításával, tehát a maga művészi erejével átrajzolva, újjáteremt­ve tárja elénk.

Kevés szavú írónál mindez külön is elismerésre méltó teljesítmény, mivel mellőzi a dúsan burjánzó cselekményt, jellemek és környezet harsány színezé­sű ábrázolását. Az élet, mellyel szembe találja magát, melyet magában hordoz, s melyet írásaiban kivetít, nem mindig sugározza a derűt meg a jókedvet. No­velláit egy igazságra vágyó lélek szel­lemisége hatja át. Az élet látlelete, me­lyet elénk ad, nem kerüli meg a lehan­goló, kedvetlenítő jelenségeket sem. Hisz itt vannak körülöttünk – néha ép­pen bennünk, magunkban mutatkozva – a rossz sorsok, rossz hajlamok. Be­tegségek csapdái, a közöny útvesztői. Az öröm és a derű, az igaz emberség néha éppen a durvaság, az önzés álarca mögül lép elénk.

írói élményvilágában sajátosan fon­tos helyet foglal el a foci. Őmaga így ír erről: „… És a foci? Ott pattogott körülöttem mindig a labda, mint az egyik novella sérült futballistája mel­lett… Soha nem lehetek eléggé hálás ennek a játékosnak.”

Az Egy kis bige című novellában ta­lálkozunk a megsérült, agyonrugdalt, mégis a fociért élő-haló játékos vigasz­talan, szürke napjaival. Az I. osztályú csapat tagja, aki hátgerinc bajával mor­zsolja a lassan felejtődés, az apadó re­mény időszakát, míg találkozik a lánnyal, aki egyszerű és természetes gesztussal segíti hozzá a gyógyuláshoz, a focihoz, a nagy mérkőzésekhez; a lánnyal, aki szinte észrevétlen jelenik meg életében s tűnik el nyomtalanul, miután már nincs rá szükség. Az ember a sok fontosnak vélt eseményben nem tudja észrevenni a valóban szépet, a maradandó értéket…

A focihoz fűződő mákonyos, olthatatlan szerelmet írja meg a tanár úr búcsújátékában. Öregfiúk meccse a kültelki futballpályán… Bravúros lélekrajz, melyet átvilágít a gyengéd, finom humor. (Búcsújáték, avagy sérüléseink az emberélet útjának felén.)

Apa-fiú feloldhatatlan konfliktusáról, a közös külföldi nyaralás harmónia-teremtő reményéről szól a Gyerek, felnőtt, halott című novellában. Mindent keresz­tülhúz egy jóbarát, egy furcsa kolléga váratlan halála. A korábbi kötet címadó írása tíz év távlatából ma újraolvasva változatlanul érvényes, elsődlegesen az alakok remek karakterizációja folytán.

Minden írás számbavétele nélkül még egyet említenék meg, a Süss fel Nap című novellát, ezt az acélkeményre kalapált felidézését az ötvenes éveknek. Torokszorító remekmű.

Módos Péter úgy írja novelláit, a vá­gyak, az érzések, a gondolatok, a tör­ténések harmóniáit, hogy tendenciózusság nélkül, mintegy mögöttes tarta­lomként sugárzik belőlük egy sajátos, egyéni életérzés. A hűség, a ragaszko­dás az igazsághoz, melynek semmiféle torzítására nem hajlandó.

Maradandó látleletet hagy maga után. (Cserépfalvi)

SÍPOS GÉZA

A nemzethez visszatalált katonák

Kis András: A Magyar Honvédség újjászervezése (1945)

Kis Andrásnak a magyar hadsereg 1944 decemberétől 1945 tavaszáig tartó újjászervezéséről írott könyve nem ki­sebb célt tűz ki, mint hogy megismer­tesse és megértesse: a magyar királyi honvédség katonái, tisztjei és táborno­kai történelmi feladatra vállalkoztak, amikor 1944 végén szembefordultak a hitlerista megszállókkal és csatlakoztak a Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz.

Tettüket az ország érdeke vezérelte. Az új magyar állam fegyveres erejének megteremtése antifasiszta, hazafias és demokratikus feladat volt; az újjászüle­tett hadsereg szabadságharca a haza függetlenségének visszaszerzésére szer­veződött.

A szerző a társadalomnak honvédsé­gével kapcsolatos kollektív emlékezeté­nek csődjét igyekszik felszámolni azok­nak a tényeknek a latbavetésével, ame­lyekkel bebizonyítja: az akkori kor­mány, a kormányzó és a hadsereg leg­felsőbb vezetése a felelős azért, hogy az 1944. szeptember 8-ai minisztertanácsi ülésen nem született meg a kedvező döntés a háborúból való kilépésről; hogy az akkori lehetőséggel Magyaror­szág vezetői – gazdag történelmi múl­tunk és tapasztalatunk ellenére – a kör­nyező országok politikai-katonai elitje­ihez viszonyítva, a leggyengébben vizs­gáztak a háborús lecke alapvető kérdé­seiből. Olvasmányosan, mégis tudo­mányos igényességgel mutatja be Ma­gyarország hadszíntérré válásának, ki­fosztásának történetét. Látjuk a vissza­vonuló, menekülő, bújkáló, szökött vagy hazafelé tartó katonaemberek szellemjárását; érezzük a két nagyhata­lom (Németország-Szovjetunió) ellen­tétes érdekei között vergődő kis ország kínjait, s megértjük, hogy igaznak vélt ügyét két kormány, két kormányfő pró­bálta meg képviselni és két hadsereggel azt alátámasztani. „Kompország katonái”-nak erről az időszakról nyújtott le­írása roppant tanulságos.

A szerző nagy felkészültséggel elemzi s bizonyítja, hogy a nemzetgyűlés és a kormány létrejötte a magyar nemzet akaratának megtestesülése volt, tiszta és nemes alkotás. Soha el nem vitatható bizonyosság, hogy a magyar honvédség létrehozása az új, demokratikus ma­gyar állam kezdeményezésére, a legszé­lesebb fasizmusellenes koalícióra építet­ten történt. Miközben tisztázza az alap­kérdést is, tudniillik, hogy kik voltak akkor az igaz katonák, a hazafiak? így felel: a nemzethez visszatalált tisztek és katonák határozták meg az új magyar haderő arculatát. Az önkéntesek jelent­kezése pedig „népszavazás” volt az Ide­iglenes Nemzeti Kormány mellett.

Kis András kronológiai rendben em­lékezik a honvédelmi minisztérium és a szerveződő csapatok munkájára, sike­rekre és kudarcokra, a parancsnokokra és a névtelen hősökre. Nyomon követ­hetjük, hogy miért nem történik meg gyorsabban a csapatok felszerelése és frontra küldése. Megtudjuk, hogy 1945. március 24-ig a két új hadosztály fegyverzetének még mindig hiányzik a 60%-a, a páncéltörő ágyúknak nincs irányzékuk és lőszerük, nincs elegendő gépjármű, üzemanyag és sebkötöző csomag sem. Mindezek ellenére 1945. május első napjaira két magyar hadosz­tály kijutott a frontra. Nekik a csaknem 50 ezer főnyi önkéntes hadsereg első csapatainak azonban már nem adatott meg, Hogy részt vegyenek a német fa­sizmus teljes szétzúzásában.

Amikor a 6. hadosztály kiért a front­ra, az európai háború véget ért. Az elszalasztott lehetőségek, a szándékain­kat meghaladó és visszafogó kedvezőt­len körülmények miatt a világ már nem tudott a győztesek oldalán elfogadni bennünket. Mégis az Ideiglenes Nem­zetgyűlés és Kormány erőfeszítései, az új hadsereg megjelenése és első harccselekményei nemcsak nemzetünk­nek adták vissza az önbecsülés semmi­vel sem pótolható erejét, de a világnak is megmutatták, hogy létrejött egy új, a háború előttitől gyökeresen különbö­ző magyar állam, amelynek immár he­lye van a fasizmust legyőző, demokra­tikus országok között. (Zrínyi Kiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

„Ha én egyszer eljutok ki Magyaror­szágra, én onnat többet vissza nem jö­vök.” Lőrinc Györgyné Hodorog Luca, moldvai csángómagyar asszony 1990 augusztusában, hetvenéves korában nagybetegen „csánt levelet”, útlevelet készíttetett magának, s régi barátaival és fiatalokkal együtt elutazott Jászbe­rénybe, a csángó fesztiválra. Magyaror­szágot még megláthatta, de énekelni már nem tudott, elragadta a halál. Kí­vánsága szerint magyar földben nyug­szik, a jászberényi köztemetőben. Falu­jában, Klézsén (Cleja) 1990 őszén azt beszélték, hogy hajnalban, napfelkelte előtt Jézus Krisztus megjelenik Luca néni egykori portáján, s csendesen le­sétál a Szeretre. Megáll annak partján, s megmossa arcát a folyó vízében. Szeret vize martján címmel Pozsony Ferenc moldvai csángómagyar népköltészeti antológiát adott közre, melynek anya­gát a klézsei Hodorog Lucától gyűjtöt­te. 1978-ban ismerte meg őt Kallós Zol­tán révén, aki már az ötvenes években felfedezte Hodorog Luca kivételes fol­klórtudását. A rendkívüli sorsú klézsei asszony, aki minden közösségi meg­mozduláson, minden jeles családi ese­ményen részt vett, az anyanyelvű szer­tartások lelke volt, de a látó, a varázsló, a rontó és a jós szerepkörét is betöltöt­te; tudatában volt annak, hogy falukö­zösségének folklórja óriási értéket kép­visel, s igyekezett megtanulni az összes még megmenthető szövegeket, mozdu­latokat, énekeket, dallamokat, átment­ve a néprajzi kutatók és a népművészet rajongói számára. Rendszeresen eljárt Erdélybe, a nagy táncháztalálkozókra, melyekről a felvételek a román tévé képernyőjén is megjelentek. Ettől kezd­ve állandóan zaklatták a moldvai ható­ságok; házkutatásokkal, vallatásokkal próbálták leszerelni öntudatos szerepvállalását, a magyar nyelvű oktatás ügyében végzett lelkes ténykedését is. Pozsony Ferenc olyan, a közelmúltban napvilágot látott gyűjtemények mintá­jára készítette el ezt a monográfiát, me­lyek egy-egy közösség kiemelkedő egyéniségének folklórtudását vizsgál­ják, meséiket vagy énekeiket tartalmaz­zák. E gyűjteményben balladák, lírai dalok, karácsonyi kántálóénekek, kö­szöntőversek, virrasztó egyházi népé­nekek, csujogatások, találós kérdések, mesék, ráolvasások, népi imádságok, látomásszövegek, hiedelemtörténetek, összesen 250 folklórszöveg olvasható, s mindez csak egy része Hodorog Luca hatalmas folklór-repertoárjának. A kö­tetben közölt dallamokat Tőrök Csórja Viola jegyezte le, és a zenei anyag ér­tékelését is ő végezte el. A bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátott, fotókkal illusztrált könyv Kolozsváron jelent meg a Kriza János Társaság Könyvtára 2. köteteként.

A könyv jegyzeteiben több helyen utalást találunk arra, hogy számos nép­dal és népballada változatát Bartók Béla is lejegyezte egy Trunk nevű faluból származó adatközlőtől. Bartók gyűjtő­útjairól is többször esik szó a Bónis Fe­renc szerkesztette interjúkötetben, amely második, bővített, fényképekkel gazdagon illusztrált kiadásban jelent meg a Püski Kiadónál. Az első, 1981-es kiadás 36 interjút tartalmazott, melyek 1978-80 között készültek a rádió Így láttuk Bartókot című sorozata alapján. A mostani új kiadás a Bartók-életmű el­hivatott kutatója, Bónis Ferenc által az­óta felkutatott művészek, barátok, tu­dósok, családtagok, orvosok, kiadók emlékezéseivel egészült ki, tovább ár­nyalva Bartók portréját. Rajeczky Ben­jámin, Rásonyi László és Szabolcsi Ben­ce emlékezése mellett olvasható a kö­tetben a családtagok, Bartókné Pásztori Ditta, Ziegler Károlyné, Bartók Péter, ifj. Bartók Béla, Voit Pál és felesége, valamint kezelőorvosai, Kelemen György, Alexander S. Honig, Henry Lax és a Zeneműkiadó Hans W. Heinsheimer személyes emlékezése arról, milyen is volt Bartók Béla, milyennek látták az önkéntes száműzöttet, az ide­genben elhunyt magyart, akinek földi maradványait néhány évvel ezelőtt ten­gerjáró hajó szállította haza az Újvilág­ból.

„Aki elmegy, az nem :s tartozott soha közénk.” Kányádi Sándor e megállapí­tása sok-sok Erdélyből áttelepült vagy áttelepülni szándékozó magyarnak okozott lelket emésztő, hosszú gyötrő­dést, akárcsak Kenéz Ferencnek, a Zrínyi Kiadónál most megjelent A szabadulóművész című könyv szerzőjének. Kenéz Ferenc 1944-ben született Nagyszalon­tán. 1968-tól 1983-ig a bukaresti Mun­kásélet kolozsvári szerkesztője majd az Utunk című folyóirat szerkesztője volt 1987-ig. Első verseskötete, a Fekete hanglemezek 1968-ban jelent meg. Ez­után sorra születtek verseskötetei, majd az 1970-es évek második felében két szociografikus riportkötettel jelentke­zett. Két műfordításkötete is megjelent a jugoszláviai román költők verseiből, s költői munkásságát többek között a Román írószövetség költészeti díjával ismerték el. A most megjelent, érdeke­sen szerkesztett kötet a még Kolozsvá­ron írt versekkel indul, melyek mint a cikluszáró vers alagútba befutó vonata, a nagy elhatározás előtt álló ember bi­zonytalanságát, az ismeretlentől való félelmét tükrözik önmagát biztató re­ménykedéssel. Kenéz Ferenc 1987 és 1989 között állás nélkül volt, ekkor írta A nagy E betű, Áttelepedési napló című művét. Életének azt a megrázó szaka­szát örökítette meg, amikor a Magyarországra, Budapestre való áttelepülését intézte a különféle hatóságokkal hada­kozva, sokszor megszégyenülten bele­nyugodva az értelmeden packázásokba. Sokan szánták rá magukat akkoriban hasonló lépésre, az író sokakat fel is említ, vagy idézi velük való beszélgeté­seit. Minden kommentár fölösleges ah­hoz a történethez például, ahogyan egyik kolozsvári ismerőse visszautasítot­ta a pesü állás- és lakásajánlatot: „Az ismerősünk hallgatott, hallgatott, majd megkérdezte a pesti jótevőt: »Te, tu­dod, ott azt a kisutcát Kolozsváron, a Munkás mozi mellett?…« »Nem, de hát a pesti lakás…« »Na és tudod, ott a kanyarban van az a kicsi ház?…« »Nem, de hát a pesti lakás…« »És tudod, ott azt a kis magyar kasszásnénit a mozi­nál, aki mindig úgy magyarosan írta ki a pénztárablakra: Nu szűnt bilete!« »Nem, de hát a pesti lakás…« »És tu­dod-e, hogy ott annál a mozinál, az egyik ajtónál úgy volt felírva a kijárat, hogy Iesire, a másikon meg úgy, hogy Esire…« A pesti havernak ekkor már elege volt: »De hát mi köze mindennek a pesti lakáshoz?!« »Hát az, haver – mondta a kolozsvári –, hogy ezek miatt az emlékek miatt nem érdekel az a pes­ti lakás!« A közlésre szánt napló híven tükrözi az addigi alkotói életterét el­vesztő és elhagyni készülő művész lel­kivilágát, a gyermekei jövőjéért aggódó apa gyötrődését, a szülőföld és az anya­ország közötti választás keserves kényszerét. „Mi a bűn abban, hogy egy ma­gyar író Magyarországon akar élni?” – kérdezi. S közben furcsállja, hogy soha nem álmodik Magyarországról, ahon­nan a jövőjét baráti szívvel egyengetőktől a reményt tápláló híreket kapja. 1989. február 2-án született a napló utolsó bejegyzése: „Tegnap értesítettek: huszonnegyedikén mehetünk vámolás­ra. Szinte egyhuzamban alszunk hu­szonnégy órán át…” A kötet befejező részében „Igen, a trófeák ott vannak” címmel a budapesti versei olvashatóak fordított sorrendben, válogatva, a huszonharmadiktól az elsőig, kiteljesítve a szabadulóművész történetét. Am ezek sem az otthon megtalálásának örömé­ről, a befogadottak megnyugvásáról, a lélek egyensúlyáról szólnak.

A Kenéz Ferenc könyvében N. Ga­zsiként emlegetett budapesti költőba­rát, az illegálisan eljuttatott írások egyik fogadója, Nagy Gáspár is újabb verseskötettel örvendeztette meg olva­sóit, mely a Széphalom Könyvműhely­ből került ki Zónaidő címmel. A költő műfaji megjelölésként közép-európai naplónak nevezi a kötetet, s valóban közép-európai az összeállítás, hiszen sa­ját versei mellett lengyel, litván, cseh, szlovák, román, szlovén, szerb költők műveinek fordításai, vitára késztető ki­sebb esszéi is olvashatók benne. A kö­tetet az Egyetemi-Főiskolai Lapok ha­sábjain megjelent interjú zárja, mely­nek legfőbb mondanivalója az írói fe­lelősség körül forog. A holnapért érzett felelősségtudat, a költészet, a művészet erejébe vetett hit sugárzik a kötet min­den írásából, hiszen „a versek frontideje eljön / a világ érdekei fölött / lengnek a világ énekei”.

(emmi)