1. Véres nyakú nap (quasi Apollinaire)
Nézd a vég felől:
valaki,
valami:
kidől, bedől.
Nézd addig:
hintik
ön-szembe a port
az állítólag
„megannyibb”
annyik.
Mit várj a Naptól
akár nyugovást?
Ha
annyira kell neki?
Röppennek nyilai.
A barbár Sagittarius
szelídül, ha ő az egész év.
Fény, fény – kifejezetlen.
Ennyi. Kifejezetten.
Az útfélen: tetemek. Tetemesen.
Átvágott-torkosan, lefejezetten.
II. Ami engem illet
Ami engem illet, a bábos
rángat, ihlet.
Rég nem az a kérdés, hogy „teltebb”-e,
a báb (Főmedve),
mi végre
száll át – s minek –
értelme
egy verébre,
s emlékük kriptád tölti meg,
edz a lakás,
edzel a Strudlhof-lépcsőn,
ahol a Szép mintha futna,
a falba vésve
a vers,
most épp e
– nem nyers
mozdulattal álljt intő rendőr
áll elédbe, a lépcsőn
– bármily hőn
átéreznéd, te fordítottad regényét –
most épp, épp nem lehet
fölmenni, valami
tüntető menet
áll a fenti
– katari? USA? Francia? –
követségnél,
tüntetnek
a Zöld Béke mellett
vörös transzparensekkel,
másunnét kerülsz,
ott átengednek,
nézed őket, derülsz,
rokonszenvednek tárgyai.
Egy lány a „forradalmasítani”,
alias „revolutionalisieren”, vagy mi
szót negyedszerre tudja csak kimondani,
ő maga is nevet,
ám a végén,
szobádból hallod már a szót,
rádiódból az Allegro barbarót,
szépen harsognak együtt és lendület-
tel és rendület-
enül.
Aztán a zaj gás elül.
Már nincs kedved lemenni.
Most volna mi elől.
Mi után. De már nincs kedved nevetni.
Tényleg, mi is, ami „után”?
Nem látod a nap alkonyán.
III. A konform korróziója
(Vagy ami bűzlik, ami berohad)
Bartók nem.
A hard rock sem.
Hallgatod Allegród
váratlan ajándéka után
magaddal hozott
heavy metál kazettáidat.
E londoni beszerzeményeket.
Ők vannak most: foci, sakk és lovak
helyett. Ki-ki mindenkor valamire lát
és valamire vak.
Csak az egész: mire?
Ennyire barbár íve megvan minden eszmélkedésednek:
hogy nem hiszed hitelesnek,
csak egy esély
a Szép futása ellenében,
nem érdem – s nem is ellenérdem.
Hallgatod
a heavy metalt, a death rockot.
Ezek a zenék, ha a Suicidal Tendencies
(tizenkét év óta azonos felállásban), ha a
Corrosion of Conformity, ha a Morbid Angel, ha a Slayer
– nem balkáni, kaliforniai
együttes ha a nagy egyszerűség okán Type O Negative
(az ő trikójukat vetted meg és hordod, csak jel van rajta,
személytelenségi szabályzatod betartatva betartja),
ha még tömörebben Death vagy Suffocation a név,
no lám, ezek a zenék:
ezek a zenék följegyzetelődnek
„Bartók-vers”, ehhez biztosíték s előleg,
ha Srebrenica, Mururoa, Bécs
muzsikája, jó, történetesen Bartók,
nem lenne: te készültél.
„Én az életet”, írtad
föl még Bartók címszónak
alatta, „kénytelen vagyok így képzelni, ez történt, hát
ez van, a például sem példább,
ez beállt,
ezért: mert
ez állt ki
nekem, valami rám ismert,
valamire ráismerek.
Előre gondolni nem is merek,
mi áll ki, meddig állok el,
kel a nap, ha neki ennyire kell,
de ettől a túlfmomult – a sok súrlódástól, csiszolódástól,
föl-le kapaszkodástól –, túlidomult akármi-napjától
ne várj sokat. Várd, legföljebb, a napokat.
Aztán kihagyogat, más összeáll”,
ld. József Attila, és decrescendo.
S hagyjuk, hogy „valaki itt áll, ez és ez történt
vele, bár soha nem történik semmi, ez épp
az ő értelme, miközben minden hülyeség”. Zárd el a híreket, jó?
IV. Önpusztítás? Mindig azonnal? (quasi halál-rock)
Most félresöpörhető
a Tour de Francé sporthíradó
a Pireneusok biciklis halottjával,
mellette ugyanolyan vértócsával,
mint Freddy Orange a Tarantino-filmben,
és kivételesen hagyjuk a Zepával, Tuzlával –
nem, nem, semmi túlzással –
megtűzdelt pillanatnyi történelmet.
Maradjunk tárgyunk mellett,
igen, mert áthatni nem bírjuk,
s meg sem hatódunk,
vele-idézhetődünk
mindazonáltal,
e pár nótával
fejezzük be dolgunk átmenetileg;
új-barbár, nagyon realista dalszövegek.
Mennyire ismertesek?
Hadd ismersszenek,
kicsit.
Bár nehéz visszaadni épp az egyszerűségében,
sallangtalanságában frappáns
futamok szögletes, durva fordulatait.
A Suffocation énekli A szomorúság
kezdete című nótát. Ha ez még az.
„Eljött a szomorúság kezdete,
Nem építhetsz, csak rombolhatsz már
mindennel, ami e Földön maradt.
Az állandósult rombolás még így is
végtelen mohósággal fokozódik.
Sosem vagy maradéktalanul boldog:
ha nem látsz másokat még jobban
szenvedni, mint te szenvedsz.
S nincs választás, olyan világban élsz, hol
Vívni kell a tetszik-nem-tetszik harcot.
Gyengébbek, erősebbek, rendelés szerint
végezzük magunk módján ugyanúgy;
Hadakozunk egymással, ezt faji gyűlölködés
segíti, a gyűlölet sosem csökken,
Evekre évek jönnek új járványok,
háborúk s biztos pusztulás esztendői…”
És így tovább. A Suicidal Tendencies
egyenesen „kudarcos öngyilkosnak”
nevez minden élőt. Az önpusztítás: már
némely dolgok egyetlen alternatívája.
Nem folytatom.
V. Egy pillanatnyi végpont: megint Szép Ernő
Persze, Ernő úr szövegeivel – még
az első nagy háború idejéből –
is elintézhetnénk a kérdést,
mely örökké nyitva áll, sosem
intézhető el. Ne hidd, ne hidd, amit
valónak mondanak. Az életet szétszórja itt
az élet. Szégyen élni, de szégyen.
Ekhós szekerek menekülteket
hoznak – Erdélyből, nyilván Boszniából, „volt” „van”
másutt Szomália, Kuba, Vietnam –,
vétek bevallani, hogy jólesett
valami is, bűnül róhatjuk fel magunk magunknak,
hogy pillanatig is örülni mertünk.
Nézed, ahogy az ólmot mossák,
és az évszám 1955, a név Adorno,
téma a költészet. Persze, Pilinszky, persze,
Ernő úr, de ők is így-úgy
hagyogatták abba, valami nem túl nagy
ihletés vagy biztatás így hatott. Emlékeim,
mondja az újságpapírról a megszállott-szent
hírlapíró, Sz. E., már egy határon túlra viszem inkább,
ahol az Ismeretlen Jóbarát vár, s így se,
úgy se fog majd egy szót se érteni. A kifinomultság,
a sok találmány – „a testet ölni, lelket menteni”, megy ez, ó, ez
így megy, ez úgy, úgy megy nekünk… Kráter szív, te, karnyújtás túlján,
dobbanj, nem leszünk elbizakodottak, már-már hiábavalóan-igyekvők – – –
Visszajött három méltatlan halálból,
hogy meghalhasson végre emberül, szent
szerelemmé magasztosítva rémült
magakelletését egy utcalánynak.
Vetették mély verembe: össze nem tört,
a vágy emelte vissza szép tusába,
hátába kést ütöttek, ám a vére
már tűzzé változott – nem folyhatott el,
felkötötték lábánál fogva, ettől
fejébe ment a lélek, érzelemmel
árasztva el a józan ész helyét is.
Mert józan ész híján tudunk csak annyi
gyönyört kiküzdeni saját magunknak,
amennyivel a szégyenült halált is
a létezés meghitt körébe vonjuk,
ezzel hangolva át idegsimító
himnusszá Bartók zaklatott zenéjét.
Messzeségedből
folyvást jössz felénk
hófehérben, hogy végre ideérj.
Mentél akkor,
hogy magyar maradj,
(„dögország” közeléből,
hol sunyi mosolyok
mögött talán
egy náci mosolyog) –
s hazádat vidd, magad,
hogy visszahozzad majd,
ha nem lesz szégyen
itt élni, kinn s benn:
szabadon és egészen.
Te voltál Kékszakállú
és voltál Mandarin,
kit vágya újra éleszt,
s nem fogja kés, se kín,
és voltál mi,
voltál mi, eljövendők,
akik körül az ég
kék burka összezárult
s ujjad nyomán hasadt
szét újra, és kitágult.
Voltál mi,
voltál mi, eljövendők,
ősünk, ki hordtad
magadban a jövendőt,
voltál fiúnk,
és voltál unokáink,
voltál sikolyunk,
szívünkön dobverések,
voltál szárnyunk,
szárnyunk, mit lemetéltek.
Jössz, messziről.
Rég kellesz: hát megérkezz!
Nap fixírozza a vizet,
sejtelmesen hullám nélkül
kel életre a szellem,
hal őrzi merülő lábnyomát.
Fejem fölött – mondhatnád:
szörnyű, holott gyönyörű,
elfogy az út, hőlégballon
a táj szívembere, körötte
fecskeraj, levegőt nyikorgató
palakalapács. Ez az,
nem hiszel szemednek,
minden mozdulat árulás.
Mélység nő: (megfellebbezi
felhő a folyót, ha az égről
van szó, nincs alábbvaló a víznél)
vízből kitűnik, mily szerencsésen
él föl engem. Halászháló-
börtönrács. Fenyőszálkás búvárcsúcs.
Beépül oxigénpalack-tégla,
köd köp, csönd éget, sietteti
a nyelvet, vízből – mielőtt
kihalom magam – halszinkron
tátogás. – Bartókiáda!
Bartókiáda, formába öntött
szappan, frissen hantolt sír,
habzik, vértelen, egybehuppan,
annyira még nem reménytelen,
hogy illatát – illat-metafora
Isten tenyeréből kicsúszván –
ne pazarolja. Tüske záró-
jeléből megszökik a rózsa.
Se szivet, se hitet – országot cseréltem
Hogy ne merítkezzem soha meg a szennyben
Szeplős hazám szeplőtlen él zenémben
Látogatás
Megkívánta a sárgadinnyét.
Pár hónapja ébresztették föl több évtizedes hibernált álmából, annak idején megígérték neki, hogy nem végzik ki, csak altatják, része lehet egy nagyszerű tudományos kísérletnek.
Csodálkozott, hogy megtartották az ígéretet. Ellátták mindennel, orvosok, ápolónők vették körül. Kiszolgálták, de most maga szeretett volna lemenni Szuhumi piacára sárgadinnyéért. Engedték, sőt hozzátették, hogy teljesen szabad, azt csinálhat, amit akar, csak a kísérletről nem beszélhet.
Tétován járkált a piacon, végül megtalálta, amit keresett. Az árus egy fehér zacskóba tette a gerezdes gömbölyűséget; az öregember csak otthon vette észre, hogy a zacskóra betűket nyomtattak. Rájuk nézett, szívdobogást kapott. Magyar szöveget látott. Megrohanták az emlékek. A háború, a bujkálás, az illegális munka, a felszabadulás, a politikai harcok, a belső viták, a változás, a hatalom. És a per.
Elhatározta, hogy elutazik. Pénzt kért, kapott. Másnap már vonaton ült. Napokig tartott. Kijev, Ungvár, Záhony. Átszállt, a kalauz magyarul kérte a jegyét, az árusok magyarul kiabáltak.
Kész tervei voltak, amikor Budapesten, a végállomáson kiszállt a vagonból. Nézte a nyüzsgést, a siető, kiáltozó embereket, arcukat, ruhájukat, a férfiak kopottas, szürkéskék nadrágjait. Megütődött, látva néhány nő meztelen vállát, térdig sem érő szűk szoknyáját, a falhoz kuporodó toprongyos koldusokat. Csóválta a fejét, de nem sokat tétovázott, sietett céljai után.
Emlékezett egy házra a VIII. kerületben. Megtalálta, becsöngetett. Fiatal nő nyitott ajtót, kicsit bizalmatlanul méregette, de aztán odaadta neki egykori albérleti szobáját. Megkérdezte, hol étkezhet, kapott egy közeli címet, lement, ebédelt, tetszett neki a választék, ízlett az étel, a pohár bor.
Hazafelé egész rakás újságot vásárolt. Bámulta az üzletek kirakatait, jónak találta a választékot, a nemzetközi összefogásra gondolt, hiszen ez az árubőség csak annak és a sikeres hazai terveknek köszönhető. Megállt egy utcai könyvárus asztalánál. Nem törődött a kirakott színes borítójú kötetekkel, történelmi munkát kért az utolsó ötven évről. Az eredményekre, a sikerekre volt kíváncsi, az útra, amelyet az ország eddig megtett. Kapott egy nagyméretű, képekkel teli könyvet, elég drágán, de – gondolta – az infláció már akkor, régen megkezdődött.
Olvasni akart, de amikor hazaért rettenetesen fáradtnak érezte magát, levetkőzött, lefeküdt, nem is mosakodott. Aludt, mint akit fejbevertek.
Kopogásra ébredt. A szobába besütött a nap, a fiatalasszony kávét, lágytojást, vajat hozott neki, megkérdezte, bekapcsolja-e a tévét. – Köszönöm, nem – mondta –, tudom kezelni, megtanultam még odakint.
Reggeli után nekilátott az újságoknak. Olvasta a cikkek címét, átlapozta a reklámok ellenszenves oldalait, aztán csalódottan és kissé ijedten rakta egymásra az egészet. Nem talált beszámolót a munkaversenyekről, a központi bizottság üléséről, az ideológiai munkáról. Sehol nem látta leírva a „szocializmus” szót, pedig talált ismerős neveket is az újságírók között.
– Hát, mi van itt? – nézett maga elé. – Hova jutott ez a világ?
Felütötte a vaskos történelmi kötetet, lapozta egyre lázasabban, bámulta képeit, egyiken magát is felfedezte. Nem akart hinni a szemének, azt gondolta, hogy becsapás, csapda az egész, amelyet neki állítottak. Hiszen, ha a pert el lehetett játszani, akkor ennek sincs akadálya. Még a Patyomkin-falvak esete is eszébe jutott.
Remegett, amikor a televíziót bekapcsolta. Egy férfi beszélt a Parlamentben. Mondta, mondta idegen, ellenszenves szövegét. Aztán a neve nyomtatott betűkkel megjelent a képernyőn. A látogató ekkor elájult, mint egyik kihallgatásán.
Éjszaka átsétált a Margit hídhoz. A korlátra könyökölt, nézte a vizet. – Hülye voltam – mormolta –, istenem, de hülye voltam! Hiszen már akkor becsaptak, már akkor, amikor először mondták… már akkor… már akkor… egész életemben… és én is… én is…
Két nappal később fogták ki a Dunából.
– Valahonnan olyan ismerős – mondta az idős vizsgálóorvos és sokáig bámulta az arcot –, ismerős, ismerős, de honnan?
Meleg volt
Sohasem értettem igazán ezt a bibliai történetet. Honnan jöttek, miért jöttek az angyalok? Mit akartak tőlük a város ordítozó lakosai? Hogyan pusztították el végül a várost?
Danikén, Sitchin, Charroux és más ufókban hívő kutatók szerint az angyalok valójában idegen űrhajósok voltak, büntetni akartak, végül atombombát dobtak a városra, előbb azonban vendéglátójuk családját menekülni segítették.
Nézzük csak, mi történt.
Előveszem a Tórát. Hetedik kiadás 1935-ből, kétnyelvű, iskolai használatra fordította Dr. Bernstein Béla. Mózes I. könyvének 18. és 19. fejezete írja le ezt a félelmetes históriát.
Meleg volt, Abrahám a sátra előtt üldögélt, amikor megjelent előtte három férfi. Szokás szerint megvendégelte őket, aztán beszélgetni kezdtek. Egyik vendég, az Örökkévaló, megjósolta, hogy Abrahám idős feleségének, Sárának, egy év múlva gyermeke születik.
Ezután elárulta, miért is jött. Eljutottak hozzá a két közeli városból a panaszok és jajkiáltások, ezért alászállt megtudni az igazat és megbüntetni a bűnösöket. A megjósolt szülés és a büntetés valamiért összefüggtek egymással.
Az Örökkévaló ezután elküldte két angyalát Szodomába.
– Vajon elpusztítod az igazat a gonosszal? – kérdezte Ábrahám és alkudozni kezdett. Az Örökkévaló egyre engedett, végül megígérte, hogy tíz igaz ember kedvéért nem pusztítja el a várost.
A történet eddig érthető. A bűn büntetést érdemel. De miért kellene elpusztulniuk az ártatlanoknak?
Innen az események felgyorsulnak. A két angyal megérkezik a város kapujához. Meleg van, Lót a házába fogadja, kovásztalan lepénnyel megvendégeli őket. Lefeküdni készülnek, amikor a város lakossága, „ifjútól az öregig, az egész nép, minden végről” körülveszi a házat. Ordítoznak és azt követelik Lőttől, hogy adja ki nekik a két férfit.
– Vezesd ki őket hozzánk, hadd ismerjük meg őket!
Lót nem adja ki vendégeit. Inkább felajánlja két lányát, akik még nem ismertek férfit, de a helybeliek ezt nem fogadják el. Fenyegetőznek, üvöltöznek, egyre támadóbbak, a két angyalnak kell közbelépnie. Berántják Lótot a házba, bezárják a kaput, vaksággal verik meg az ostromlókat.
Reggel segítenek Lótéknak a hegyek felé menekülni, az Örökkévaló pedig kénkövet és tüzet hullat Szodomára és Gomorrhára, felforgatja a városokat, a környéket, a lakókat, a növényeket. „Fölszállt a füst a földből, mint a kemence füstje.”
Izgalmas, tanulságos történet.
De mi volt a bűn, mi volt az összeütközések oka? Keresgélem a magyarázatot. Mit akartak az angyalokkal a városiak? Megismerni őket. Ez bűn? És miért akarta helyettük két ártatlan lányát odaadni Lót? Itt rejtőzik a történet valódi értelme. Keressük meg.
A kulcsszó az „ismerés”, „megismerés”. Károli fordításában „esmérni” akarták a férfiakat ezek a városi férfiak. Nyilvánvaló, hogy ez eufemizmus, vagyis egy durva vagy illetlen kifejezés helyett szépítő, körülíró, enyhébb kifejezést használtak a szerzők és fordítók. Valószínű, hogy azt a szót kerülték el, amelyet manapság az akciófilmekben a szereplők, a villamosokon és buszokon a tanulékony fiatalok nevetve, gátlástalanul olykor kötőszóként használnak.
Nézzük, hogy is volt Adámmal és Évával? „Az ember pedig megismerte Évát, az ő feleségét – mondja a Tóra –, ez fogant és szülte Káint.” A „megismerés” tehát férfi és nő egyesülését jelenti. Ezt a református Biblia már így fejezi ki: „Adám a feleségével, Évával hált…”
A rejtély tehát megoldódott. Szodoma férfiai hálni akartak az idegen férfiakkal, s inkább velük, mint Lót szűzlányaival. Aztán a város elpusztult. Elégett. Tűz volt. Meleg volt.
Semmi közöm mások magánéletéhez. De ne is akarják, hogy közöm legyen hozzá. Ne hirdessék sajtóban, rádióban, televízióban, tartsák meg maguknak a titkaikat.
Ne döngessék ordítozva Lót házának kapuját.
Ötven évvel ezelőtt
ütötte le nagybátyám
Gyuri barátját
mert falni akart
mikor megérkeztek
az amerikaiak
és szétosztották az élelmet
miből a kiéhezett nyomorultak
halálra zabálták magukat
és úgy fordultak föl
puffadt hassal
mint a madarak
így indult el haza
Mauthausenből Pestre
becsöngetett anyámékhoz
és nem ismerték meg
húszéves volt rühes
és harmincnégy kiló
ennyit tudok az egészről
ezt is csak anyámtól
mert ő erről soha nem beszélt.
Majd egy éve halt meg
szívrohamban a fürdőszobában
magával rántva a gyógyszeresfiókot –
ezért nem jár kitüntetés –
eltemettük polgárian
ahogy illett
nem értem miért ment el
hiszen jól ismerte
bennem a dolgokat
fáj és haragszom
s azóta jobban félek mindentől.
Milyen érzés is az,
feküdni a légben és várni, míg
piroslik a kék.
Várni, míg hó hull a Napból,
és míg láthatóvá válik a csönd,
kézzelfoghatóvá a zene.
Milyen érzés is az,
fuldoklás nélkül elmerülni,
Fűlassan bomlani, szárnyra kelni.
Jól – ismert úton tévelyegni,
írástudadanul karmester lenni.
Milyen érzés is az,
tűrni, míg ellep a homoktenger,
mosolyogva nyelni a sárga port.
Hangok nélkül feljajdulni,
és várni, hogy sótlanná váljanak
a hullámzó tengerek.
Milyen érzés is az,
látni, hogy a folyók elapadnak,
a könnyek visszafelé folynak,
a fák megrövidülnek,
az öregek többé nem vénülnek.
„Isten veled” mondta Erika, és elindult az előszoba felé. Lassan ment, mintha marasztalást várna, és még volna értelme a marasztalásnak, pedig mindenki érezte, hogy nincs erő, amely visszatarthatná.
Vámosy lerogyott egy székre, a kezébe temette az arcát.
„Nóra, Nóra!” Félig suttogta, félig nyöszörögte a szavakat, döbbenet, sértődöttség, fájdalom és félelem keveredett a hangjában. Azután fölemelkedett és körülnézett, olyan csodálkozó tekintettel, mintha csak most venné észre, hogy egyedül maradt, és most hinné el, hogy ez megtörténhetett vele. „Üres” mondta tompa, színtelen hangon, „nincs többé”. A csendet a becsapódó kapu döndülése törte meg, majd néhány másodpercre visszaállt a csend, olyan súlyosan, töményen, mintha nem a hangok hiánya, hanem valami érzékelhető anyag volna a levegőben.
Felcsattant a taps, sőt nem is csattant, hanem dördült, robbant. Általában gyéren kezdődik, és fokozatosan erősödik meg, a nézők alkalmazkodnak a leghangosabban tapsolók üteméhez. Most azonban a tenyerek már az első pillanatban egyszerre csapódtak össze. Évtizedek óta a színházban dolgozó öreg epizodisták és műszakiak sem emlékeztek hasonlóra.
Másodszor, harmadszor is kimentek megköszönni a tapsot, mely elhalkult egy kicsit, amikor eltűntek a színfalak mögött, azután követelőén, már-már erőszakosan újra megerősödött. A közönség nem mozdult. Erika nem tudta, hányszor hívták őket vissza, valami furcsa bódulat vett rajta erőt, amit főiskolás korában érzett utoljára a színpadon, és amiről maga sem hitte, hogy még átélheti. Összenéztek Vámosyval, az arcukon valami hitetlenkedő mosoly volt, amit a közönség persze észrevett, és még hangosabb lett a taps. Erika arra gondolt, hogyha Vámosy nem mosolyogna, talán reszketni kezdene az ajka. Az ő ajka nem reszketett, de a szeme, maga sem értette, hogyan történt, hirtelen teleszaladt könnyel.
Azután persze vége lett ennek is, kigyulladtak a lámpák a nézőtéren.
Néhányan megállították a zsúfolt folyosón, gratuláltak neki. Egy nő kérdezett valamit, de nem értette a kérdést, „Majd később!” mondta válasz helyett.
A parányi öltözőben magára zárta az ajtót, és percekig mozdulatlanul ült a tükör előtt, anélkül hogy belenézett volna. Azután hirtelen fölriadt, gyorsan, kapkodva lemosta a sminket. Szeretett volna már a klubban lenni. Gondolatok és szavak feszítették, tudta, hogy most valami másképpen lesz ott is, az előadás utáni bágyadt érzelmi és gondolati leeresztés helyett más módon, de folytatódik, ami a színházban történt. Lehetetlen, hogy Vámosy ma este is ugyanúgy behúzódjék a sarokba, mint máskor, és csendben leigya magát, Fazekas disznó vicceket meséljen, Bérczy Beáta pedig századszor is elmondja, hogy amikor Pesten játszott, hogyan környékezte meg a Politikai Bizottság egyik tagja, de ő hogy rúgta ki „a pasast”.
Erika biztos volt benne, hogy a többiek ugyanúgy tele vannak a siker emlékével, és ők is alig várják, hogy megosszák egymással. Mikor kilépett az öltözőből, a keskeny folyosó már üres volt, valamelyik ajtó mögül zene hallatszott.
Erika lement a lépcsőn, intett a portásnak, aki éppen kávét főzött, és ugyanolyan álmosan bólintott neki, mint máskor.
Szegény – gondolta Erika –, nem látta az előadást. Azután elmosolyodott, hogy mik jutnak eszébe, de azért tudta, hogy ha az álmos szemű éjszakai portás ott ült volna a nézőtéren, most nem ilyen unott, megszokott mozdulattal bólintana neki köszönésképpen.
Hűvös volt az utcán, havat ígérő szél fodrozta a pocsolyák vizét. Erika megállt a színészbejárónál, mert egy autó közeledett. A kerekei alól messzire fröccsent a latyak, de a széles járdán át nem ért el a bejáratig. Erika fölnézett az égre. Az előadás közben esett az eső, szerette volna látni, eloszlottak-e a felhők, de az erős, fehér neonfények elvakították, fölöttük akkor is üres feketeségnek látszott volna az ég, ha a felhők nem takarják el a csillagokat.
A közeli parkból két összekapaszkodott részeg botorkált elő, ordítottak, nem lehetett tudni, énekelni akarnak-e, vagy csak érthetetlen szótöredékeket üvöltenek. Amikor elhaladtak a sarkon álló telefonfülke mellett, az egyik elengedte dülöngélő társát, és bevágta a fülke ajtaját, majd belerúgott az oldalába, azután hangos röhögéssel tovaimbolyogtak.
Erika beljebb húzódott a bejárat fölötti kis eresz árnyékába. Amikor a részegek elhaladtak, összébb húzta magán a vállára vetett kabátot, és átszaladt az úton.
A klub a színészbejáróval szemben egy hosszú, málló vakolatú földszintes épületben volt, amelynek másik felében a díszletműhely és a raktár kapott helyet. Néhány hónapja a régi, magasan levő szűk ablakokat nagy kirakatüvegekre cserélték, azóta az utcáról be lehetett látni a helyiségbe. Mielőtt belépett volna, benézett rajta Erika is, és csalódottan látta, hogy Fazekas egy nagy társaság közepén ül, alighanem vicceket mesél, a feje fölött sűrű füst gomolyog. Vámosy egyedül gubbaszt egy félreeső asztalnál, előtte az elmaradhatatlan üveg vörösbor. A terem vége homályba veszett, Erika csak annyit látott, hogy sokan vannak ott, de hogy kik, azt kívülről nem lehetett megállapítani.
Amikor belépett, mellbevágta a párás meleg és a sűrű füst. A kabátját felakasztotta az ajtó mellett álló fogasra, és bizonytalanul körbenézett, hogy melyik asztalhoz ülhetne.
Az egyik távoli asztalnál hirtelen fölpattant egy alacsony, kövér férfi, és vadul integetni kezdett. Erika észrevette, de átsiklott rajta a tekintete. Látásból ismerte, néhány hete majdnem minden estéjét itt töltötte, gyakran mások is jöttek vele, ittak, fizettek boldognak-boldogtalannak, segédszínészekből, díszletmunkásokból mindig nagy társaság lebzselt körülöttük.
Valaki egyszer szóvá is tette Borosnak, a klub bérlőjének, hogy beenged mindenféle alakokat, pedig ez zártkörű klub lenne, de Boros megvonta a vállát.
„Ez a Dékány meg a haverjai több pénzt itthagynak egy este, mint a színészek egy hét alatt. Tudod te, hogy hányan tartják nekem a markukat? Sokan, öregem, nagyon sokan! Fizetem a színháznak a bérleti díjat, fizetek a Köjál- vagy milyen ellenőrnek, a tűzoltónak, a polgármesteri hivatal meg az adóhivatal ellenőrének, mert ha nem fizetek, rögtön találnak egy rakás hibát, és büntetnek, hogy belegebedek! Ez a Dékány nagy bunkó, de fölveti a pénz, most nyitotta meg a negyedik boltját a városban, ugyan miért ne jöhetne ide, ha jólesik neki, és meghívják az itteni barátai?”
„Drága művésznő!” kiáltotta Dékány már messziről, és szélesen elmosolyodott. „Engedje meg, hogy az asztalunkhoz hívjam!”
Na nem! – gondolta Erika, és egyszerre rosszkedve támadt. Szeretett volna beszélgetni a ma esti előadásról, de nem ezzel az emberrel, aki talán sohasem ül be a nézőtérre, a pénze mellé valami presztízsfélét remél attól, hogy a színészklubban tölti az estéit, pletykákat hall és terjeszt. A bennfentesek közé akar tartozni, az elithez, és azt reméli, hogy itt találja meg…
Erika elhúzta a száját, ez a társaság mint az „elit”! Vámosy a vörösborával, Fazekas a vicceivel, Bérczy Beáta… ő most nincs itt, pedig ilyenkor már rendszerint elfoglalja a helyét a terem közepén álló asztalnál. Nem volt itt Sólymos sem, aki Ránk doktort játszotta, pedig vele talán lehetne egy-két értelmes szót váltani. Itt volt viszont a karmester, két zeneiskolai tanárral ült egy asztalnál. Elmerülten beszélgettek, a fejük szinte összeért az asztal fölött.
Elmegyek – gondolta Erika. – Ennél egyedül is jobb otthon.
Egy apró garzonlakásban lakott a színészházban.
Abban a pillanatban ért oda Dékány. Apró malacszemei alázatosan hunyorogtak.
„Drága művésznő!” kiáltotta újra, ugyanolyan hangosan, mint amikor a terem végéből szólt Erikához. „Szeretnénk ünnepelni…”
Sör- és dohányszagú volt a lehellete.
„Köszönöm” mondta Erika, és elfordult, levette a kabátját a fogasról. „Csak egy pillanatra… kerestem valakit, de látom, hogy nincs…”
Dékány kikapta a kezéből a kabátot, Erika azt hitte, föl akarja segíteni rá, de a férfi hirtelen visszaakasztotta a fogasra.
„Szó sem lehet róla, hogy most elmenjen!” A részegek erőszakosságával megfogta a karját, és húzta volna maga után.
„Kérem!” mondta Erika ingerülten. „Hagyjon!”
„Dehogy hagyom, drága művésznő! Ne sértsen meg!”
Erika kirántotta a karját a kezéből, visszalépett a fogashoz, a kabátját a karjára dobta. Segélykérőén körülnézett, de senki sem figyelt rájuk. Az ajtóhoz ment volna, ám a férfi elállta az útját.
„Ne sértsen meg…!”
„Nem akarom megsérteni” felelte Erika „de fáradt vagyok, elmegyek.” Dékány megcsóválta a fejét. Még mosolygott, de a szemében fölvillant valami hideg, fenyegető fény.
„Nem, nem! Szó sem lehet róla, drága, amíg egy felest meg nem ittunk az egészségére. Naaa! Csak egy felest drága… a Gabi bácsi egészségére, meg a…” „Azt mondtam, hogy el akarok menni!” mondta lassan, tagoltan Erika. „Engedjen ki!” Megpróbálta félretolni a férfit, de nem sikerült.
„Szégyell meginni velem egy konyakot?” Dékány szeme összeszűkült. „Mit képzel, mi vagyok én, leprás vagy écces? Az én pénzem is van olyan jó, mint a másé!
„Nem akarok vitatkozni…” kezdte Erika, de a másik közbevágott:
„Nem is ajánlom!”
Erika hirtelen elsírta magát. Már nem emlékezett rá, hogy mit akart mondani a többieknek az előadásról, csak egyet akart, hazamenni, bevenni egy altatót, belezuhanni az ágyba, és aludni…
Dékány meghökkent, amikor sírni látta Erikát, de a zavara csak egy pillanatig tartott.
„Majd egy feles…” mondta „majd az segít. Na, ne sírjon már!” Erika arcához nyúlt, talán a könnyét akarta letörölni.
„Ne érjen hozzám!” Erika elkapta a fejét. „Takarodjék az utamból, maga…”
„Takarodjak?!” sziszegte a másik hirtelen elvörösödő arccal. „Azt mondtad, hogy takarodjak?” Közelebb jött, Erika hátrált egy lépést. Várta, hogy valaki végre közbelép, de senki sem figyelt oda. Dékány egy köteg ötezrest rántott elő a zakója zsebéből, és meglobogtatta Erika arca előtt. „Nekem mondod, hogy takarodjak? Megveszlek kilóra, te rohadt kis kurva! Te se vagy más, mint a többi, ne játszd meg magad!”
Erika el akart siklani mellette, de a férfi egy villámgyors mozdulattal zsebre gyűrte a pénzt, utánanyúlt, és visszafordította. Azután tömpeujjú, vastag keze meglendült. A lámpák fénye ezer darabra tört, és belehullott valami feneketlen sötétségbe.
Most lettem hetvenéves,
a hajam egy része kihullott,
ami megmaradt, az is lisztfehér
(húszévesen persze dús és barna volt).
A lábam is egyre görbébb
és összementem öt-hat centit,
így remélem, hogy elférek
majd egy szűk, sötét koporsóban.
Mire is tudnék gondolni most,
ha nem a fiatalságomra,
mikor is rettegtem az öregségemtől.
Miről is tudnék írni most,
ha nem a hetvenedik évemről,
melytől már most is rettegek?
Egy vasból készült taligába
vasat rak egy ember.
Körbenéz, hátha kell valakinek,
aztán bedobja a többi közé.
A körúton halad a külső sávban,
és megadják neki az elsőbbséget
– ki morogva, ki előzékenyen.
A ruháján átugrál a szél,
meg-megáll a csatornák felett,
ahonnan fölszáll az orrfacsaró meleg.
Aztán továbbmegy, mert
meg kell élni a roncsokból,
amiket félredobott a körúti élet.
Fizetni kell, na nem a lakbért,
hanem a mindennapi ételt.
Kezed simogatja a macskát,
a macska simogatja kezed.
Álmodban ellopták az álmod.
(Truman Capotet olvastál.)
A kezed simogatja a macskát,
a macska simogatja a kezed.
Ki tudja, neked miért olyan fontos,
ahogy így a sapkádon alszik.
Kavicshegyek piramisainak tövében álltak. Az újdonsült Tulaj túlkiabálta a kavicsrosták zaját.
– Maga nekem nem kell! Ki van rúgva!
Kalányos Adám ijedten nézte a halszemű, vérmes arcú embert, akinek széles egyenes bajusza alatt, keskeny cápaszáj rejtőzött.
– Soha nem volt ellenem panasz – hebegte. – Ne tessék elküldeni. A feleségemet elbocsátották a csokoládégyárból, asztmás kislányom van, idős anyám is nálunk él. Négyen tengődünk egy keresetből. Mindent megteszünk magának, meghúzzuk magunkat a kis vityillóban. Nálam jobban senki sem őrizte ezt a telepet… Elismerték buzgóságomat, igazgatói jutalmat kaptam, s egyszer a Balatonra is elküldték családostul üdülni…
– Mondtam már, maga nekem nem kell! A házát is megvettem a teleppel. Eltüntetem ezt a tetűfészket. Szedje a cókmókját és pucoljon a pereputtyával együtt. Ne akarja, hogy erőszakhoz folyamodjak!
– Mi baja velem, uram? – Kalányos Adámnak elkeseredettségében vizes lett a tenyere, az elnehezült légzéstől horpadt melléből sípoló hangok törtek elő. – Mit vétettem?
– Nem bízom a fajtájában! – köpte oda dölyfösen a Tulaj, s nagy léptekkel elindult Mercedeséhez.
Kábultan vánszorgott vissza Kalányos Adám a vityillóhoz. A hozzálapuló csapott-tetős fáskamrát két éve építette, miután összegyűjtögette a szükséges téglákat, deszkákat, hullámpalát. Kívül-belül mindent hófehérre meszelt. Az egyszobás, kopott bútorzatú lakás mindig ragyogott a tisztaságtól.
Felesége, Luca a rántást kevergette, anyja a konyha sarkában hálóhelyén a dikón kötögetett. Amikor elmondta a Tulaj döntését, először feleségén tört ki a hisztériás roham, majd átragadt anyjára. Fülsüketítő szitkozódásba, keserves jajgatásba kezdtek, egymást túlkiabálva a legrémesebb átkokat szórták a Tulajra. Elszabadultak indulataik, nem figyeltek csitító szavára. Majd őt is szidni kezdték tutyi-mutyi tehetetlensége miatt.
Megfájdult a feje. Magukra hagyta őket.
A buszállomáshoz vezető dűlőúton találkozott Ritával. Irkákkal, könyvekkel tömött piros hátizsákját, nehezen cipelte a vézna kislány. Nagy, barna szemében ragaszkodás és szeretet volt, ahogy ránézett.
– Hová mégy, apa?
Nem tudott válaszolni. Megsimogatta hullámos, kékesen csillogó, szép, fekete haját, s tovább indult.
Ahelyett, hogy vigasztalnának, segítenének, tanácsot adnának, hisztiznek, dohogott magában az asszonyokra gondolva, s kezdte érteni apját, aki néha lekevert egy nyaklevest anyjának, ha nagyon szájait… Felesége akkor is dühöngött, amikor megözvegyült anyját felhozta Szabolcsból. Rita a konyha dikóról beköltözött a szobába. Felébredt, amikor az asszonyt gyömöszölni kezdte, tágrameredt szemmel bámult rájuk, a telihold kék sugárzásában. Azóta Luca félve csinálja, az ágy nem nyikordulhat, a sóhajok, a lihegések, az apró örömteli kis nyöszörgések, suttogások elmaradnak, nincs önfeledt beleélés, eluralkodott rajtuk az óvatosság meg a csend. Luca kielégületlen és ideges. Lehet, hogy Rita csak színleli az alvást, suttogja gyanakvón, ha hozzányúl a testéhez.
Sokáig várt a buszra, majd kétszer is átszállt, míg a Dzsumbuj negyedhez nem ért. Rátalált az aládúcolt, lakhatatlanná vált, lebontásra ítélt házra, ahol nagybátyja lakott. A kapualj dohos, penészes bűzt lehelt. Az udvarban, a törmelék s szeméthalmok között, fürge férgek surrantak.
Az udvarra néző földszinti lakás előterében, a leszerelt villany- és gázóra nyomai látszottak.
Kalányos Péter a szoba félhomályában, a pokróccal takart sodronyos ágy szélén ülve, horpadt alumínium lavórban lábat mosott. Együttérzéssel hallgatta unokaöccse délelőtti keserves találkozását a Tulajjal. Sokáig dörzsölgette lábujjait a lenvászon törülközővel. Mióta az építőiparból nyugdíjazták, széles arca alatt löttyedt, kis tokát növesztett. Elmondta, két szabolcsi rokon fiú lakik náluk, a felesége pereputtyából. Padlóra fektetett matracokon alszanak a sarokban. Miután régi munkahelyüknek az állami gazdaságnak földjeit széttrancsírozták, s parlagfű terem rajtuk, elmenekültek szülőhelyükről. A munkaközvetítővel hiába kísérleteznek. Pedig mindenféle munkára válalkoznának. Néha akad üresedés. Elloholnak a címre. Végigmérik őket. Nem kellenek. Újabban már a Moszkva téri emberpiacon is válogatnak. Holott a kiválasztottak éhbérért dolgoznak vért verejtékezve. Most a nagytétényi bolgárkertész paprikáját árulják. Sára ángyi, vastag, viszeres lábaival a Móricz Zsigmond körtérre cipelt nagy vesszőkosárral, a fiatalabb fiú a Kelenföldi pályaudvar aluljárójában, az idősebbik a Boráros téren kínálgatja a járókelőknek a paprikát. A kertész alig lök nekik néhány forintot. Ez is valami! A semmiből nem lehet megélni.
Mikor nagybátyjától hazatért, anyja és felesége már megcsendesedett. Közölték, holnap körmenetre indulnak, s ajánlatos neki is elmenni, mert már egyedül csak Jézus segíthet.
Húsvét köszöntött rájuk. Némán álltak a kavicsrosták, a dömperek, a tehergépkocsik. A kavicspiramisok csúcsát glóriával fonták körül a reggeli nap sugarai.
Bezárták a telep kapuját s elindultak. Elől ment Rita a nagyanyjával, utánuk Ádám és Luca baktatott. A por belepte cipőiket, mire a dűlőutat elhagyták. Sokáig vártak a buszra.
Az utolsó percekben érkeztek. A körmenet élén megindultak az énekes asszonyok. Megemelték a feszületeket, zászlókat lengetett a tavaszi szél. A kígyózó körmenet végén tarkaruhás roma asszonyok ballagtak átszellemült arccal. Közéjük vegyültek. Anyja a rózsafüzért morzsolgatta, felesége félhangon fohászkodott, Rita bámulta az éneklő sokaságot. Alleluja! Alleluja! Zengett az örvendezők, ujjongó éneke, s Ádámra is ráragadt anyja bizakodása a Megváltóban, aki segít minden bajbajutotton.
Késő délután ballagtak hazafelé, fáradtan és éhesen a dülőúton. A szél sűrű felhőket kergetett az égen, hidegre fordult az idő.
A telep kapuja előtti gazban találták szegényes cókmókjukat, a roggyant szekrényt, a kopott asztalt edényekkel zsúfolva, a sámlikat, a felemás székeket, a heverőt, a kiságyat, a tükröt a nagy, sárga műanyaglavórba téve.
A vityillót a buldózer a kerítés mellé tolta. Füstös kéménytéglák keveredtek a töredezett vályoggal, a repedt hullámpalával, gerendamaradványokkal. A vakolattöredékeken fehéren virított a mész.
Kinyílt a kerítés baloldalára állított lakókocsi ajtaja, kopaszra nyírt, testes, bőrdzsekis fiatalember lépett ki rajta, nyomában egy dühös dobermannal. A kutya acsarkodva rontott a kapuhoz, amelyen fényes, nagy lakat fogta össze a láncot. A telep új őre közömbösen nézte a kétségbeesett családot néhány másodpercig, majd visszament a lakókocsiba, s kint hagyta a kerítésnek ugráló, bősz állatot.
Megeredt az eső. Özvegy Kalányosné ráncos arcán összemosódott az eső a könnycseppekkel. Térdre roskadt, összekulcsolt kezét égfelé emelte, belenézett a felhőkbe, reszkető hangon könyörgött.
– Jézusom! Tudom, könnyezel nyomorúságunkon, de ez nem elég, tégy csodát velünk!
Egyre sűrűbb és nagyobb cseppekben esett. A kutya behúzódott a lakókocsi alá, amelyből rockzene áradt az egyre sötétülő délutánba.
1992. JÚNIUS 10., SZERDA
(Süketelés)
Kerül egy-két régi süket
haver, mert más pályán üget.
– Tettük példa, tettük tünet.
Kormánypárti a lelkület:
ez emeli a becsüket!
Gőg dagasztja kebelüket,
…Félnek, még meglesem ükét:
hogy forgatják köpenyüket.
1994. ÁRILIS 27., SZERDA
Ott, a moszkvai „Fehér Ház” alatt
mielőtt még az Ödémás Piás
feketére nem ágyúztatta) – szóval,
OTT, mikor a placcon, tisztaszesztől
ködösült szemű sztari veteránok
karéjában egy vastagon kikent,
színesre vakolt ugrabugra mámi
a fulladozó kézimikrofonba
harsány bolsevik harci dalt rikácsolt
s rakoncátlan protézisét feszes
hüvelykujjal böködte helyre – szóval:
OTT, a moszkvai „Fehér Ház” alatt
tört össze bennem végleg az egész…
„Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.”
J. A.
Hova megyek az úton?
Magam messze mért húzom?
Hátam mögött játszanak,
szivárványból sár szalad.
Ahol nem nő fű, oda
s szíveken vaskaloda
köpenyemben gyerekkor
talpam alatt kerek por.
Felcsillanok az égre,
rajtam a nap nyakéke,
barátaim eladom,
magamat is föladom.
S ha nem ragyog az öröm,
szeretőm is megölöm,
s fejemet már lehajtom
hajából szőtt sírhalmon.
a vízgyűrükön
darabokra tört mosolyod
hullámok habzsolták árnyékod
segélykiáltás úszott feléd
hamuszín arccal
apró tócsákká olvadt a fény
s a mindenható mintha véredből
tépte volna a szivárványt
Tizenöt év után, egy későtavaszi, csábítóan könnyű délelőttön határoztam el hirtelen. Lesben álló következmények, önmagam ellen felhorgadó bármiféle szemrehányás halvány árnya nélkül rutinosan baktathattam volna tovább, ám én megperdültem, befordultam… Könnyű kedvvel átláboltam a feketére mázolt, hórihorgas és kevés díszítésű kovácsoltvas kertkapu szikár íve által vetett árnyékrajzolaton.
Nem tudom, az eltelt rengeteg idő alatt hangyányi alakom hányszor nyargalt el az épület szakadékmeredek falainak tövében; hát igen, sokszor és rendszeresen, s bár útba ritkán esett, szívesen vállaltam kisebb kitérőket – pusztán csak azért, hogy a szürke, komor ház közelségével újra meg újra próbára tegyem érzelmeimet. Néhány métert kellett magam mögé utasítanom az előkertben, s a főkapun át már be is toppantam a hűs falak közé. Legjobb emlékezetem szerint ebben, a múlt század utolsó éveiben – egy katonatiszt végrendeleti hagyatékából – emelt intézményben alakították mindazt, ami egész, azzá, amivé előírás és hagyomány szerint szükséges, vagyis darabokká. Szilánkokká, törmelékké és tört cserepekké; éles szélű dadogó darabkákká, amelyek oly szépen szikráznak-lüktetnek a fényben, a messziről érkező, fáradt fénybe emelve, akár a taknyosra pofozott kisgyerekek csípős szagú, agyonfeszegetett kilincsű vécék mélyén felnőttkorról szőtt ártatlanul revansista álmai.
Nos, néhány méter is – tíz? tizenkettő? potom az egész – elegendőnek bizonyult, hogy bóbiskoló kétségeim élénküljenek. Mi lesz, ha a portánál megállítanak? Ha megkérdezik (mert manapság már mindenhol kérdeznek), kit keresek, mit akarok, miben sántikálok feszélyezett mozgásommal, idegen arcommal, hivatkozva kire és mire? Hangyajárataimon számtalanszor elbabráltam a fodrozódó, parázs gondolattal; egyszerűen besétálok az odahagyott épületbe, végigjárom a neonfényes folyosókat, néhány pillantást vetek a híg szappanosvízzel is könnyen mosható falakra, bekukucskálok egy-két tanterembe – persze, csak ha az ajtajuk egyébként is tárva – aztán kijövök, elmegyek. És ugyanannyiszor vetettem el, mosolyogtam meg gyerekes vágyakozásomat; előre, előre, van nekem egyéb, táskányi gondom, temérdek megoldandó felnőtt feladat… Dologra! Ezúttal azonban, ami összefüggésben lehetett az időjárással is – hiszen a nap oly szelíden cirógatott –, egészen határozottan úgy véltem, hogy régi kedves ötletem reális, sőt, megvalósítható, minden előkészület nélkül. Ha pedig feltartóztatnak? Ha feltartóztatnak, hát akkor majd mondok valamit, valami kézenfekvőt.
Ahogy ez már lenni szokott, az előzetes morfondírozás teljesen feleslegesnek bizonyult. A portánál nem találtam senkit, így aztán lassú léptekkel a lépcsősort céloztam meg. Úgy okoskodtam, hogy legelőbb is a második emeletre óvakodok fel, megnézem az osztálytablómat, amelyet, emlékezetem szerint, a demonstrációs fizika terem bejárata előtt, egy viszonylag árnyékos, kihasználatlan és védett beugróban kell keresnem. Lefelé jövet, a távozás kötelezően vontatott, ám egyértelmű mozdulataival mód nyílik majd kényelmesen körbepillantanom.
A kopott élű, horpadt műkő lépcsőfokok bántóan tipegősnek mutatkoztak a talpam alatt. Szűknek, hajlongónak éreztem az oldalfalakat is; a szórt, műtőtermi világításnál fenyegetően divatjamúlt, fazonírozott arcok hosszú sora térítette félre figyelmemet – még valahonnan az egyensapkás, koedukáció előtti békeidőkből. Legalább a háború előtti tanéveket eltávolíthatnák a főfalakról – villant eszembe –, végül is mire jó a múlandóság seregszemléjével sokkolni a fiatalságot? Megszaporázva lépteimet azon kevéske szerencsémre koncentráltam, hogy teljesen kihalt lépcsőházban és folyosón haladhatok; nem kétséges, tanítási idő alatt érkeztem.
A várt helyen ott függött a tabló. Kicsit árnyékolva, eldugva; szoktatni kellett a szemet, hogy tájékozódjon és azonosítson. Kétszer, háromszor, aztán negyedszer és ötödször is végigsiklottam az arcokon, amíg egyáltalán felfogtam a dolgot.
– A fényképem… Nincs, nem találom… Leszedték? Leszedték a képet?
Hatodszor, hetedszer… Észre sem vettem, hogy szemmeltartanak. Egy barna-köpenyes, idősebb férfi állt mellettem; érdeklődéssel pislogott. – Hm? Tessék? Kép? Volt itt egy kép, ami most hiányzik?
Magyaráztam, néhány szóval és összevissza, valamit; hangomból kiérződött a fojtott felháborodás. Talán ez győzte meg az öreget: a helyzet intézkedést igényel.
– Tessék jönni. Csak utánam.
Az utolsó megjegyzés szükségét indokolhatta, hogy időközben felberregett a csengő, egy rendkívül éles, ijesztő hangú szerkezet, s a pasztellzöld ajtók itt is, ott is felcsapódtak; a folyosót pillanatokon belül lármázó, tuszkolódó gyerektömeg rekesztette el. Valahogy azért nyomában maradtam az otthonosan lavírozó öregnek, eleinte nyújtogattam a nyakam – kopaszodó fejtető, barna piszkos köpeny –, nehogy szem elől tévesszem, ám lefelé haladtunkban, a lépcsőfordulónál könnyedén befogtam.
Első emelet. Vezetőm lecövekelt egy magas, fehérre mázolt ajtó előtt; darabos, tétovázó mozdulatok… mindjárt kopogtatni fog. Am csuklóját nem is lendítette, mikor váratlanul, robbanásszerűen kivágódott az ajtó.
Az igazgató! Vonásai ugyanazzal a felsőbbrendű szigorral, puhulástól mentes öntudattal és érvénnyel rendeződtek el arcán, ugyanazzal a hírhedett, sosem mozduló éles ráncrengeteggel dermesztettek a szemei körül, ahogy utoljára, időszámítás előttről láttam. Szfinx! Ott, a zavar lázálmában ez talán fel sem tűnt, de ha a saját esetemre gondolok, életemnek már nagyobbik hányada telt el távozásom óta; egy másik, évszámra mérve hosszabb (ám kétségtelen, szürkébb) életet is leéltem közben, a mozsáron kívül, a mozsáron túl. Az igazgatón nem fogott az idő – hiába beszélik, hogy vasfoga fellebbezhetetlen; hogy malomkövei lassan, de mázsás bizonyossággal őrölnek; hiába éneklik nedves, vendéglátóipari ajkakkal, hogy soha, soha meg nem áll stb. Az igazgató lestoppolta az enyhén lengedező ajtót; fehér köpenyének zsebei már el is nyelték apró kezeit. Egyet lépett, és elhajolva mellettem körbeforgatta fejét.
– Józsi, hol mászkált eddig? Csinálják már hátul a betört ablakokat? Nézzen utána az üvegeseknek, nézzen utána…
– Kérem, igazgató bá… izé, igazgató úr, khm, szeretnék érdeklő…
– Kicsoda maga? Mit keres itt?
– Nem tetszik megismerni? A ’68/69-es tanévben végeztem… akkoriban volt az… az a tűzeset, amit a hatodik bések…
– Tűz? Mit nem mond! – az igazgató az öreg felé fintorgott. – Mit nem mond!
– …a hatodik bések okoztak… akkoriban végeztem… az osztálytablóm a második emele-…
– Maga nem volt sohasem a tanulónk! Én minden egyes tanulóra, személy szerint emlékszem! Kitűnő az arcmemóriám, tévedhetetlen! – Felrikoltott a zajszerkezet. – Novai, mit ácsorog itt? Órára csengettek!
– De kérem, igazgató úr! A Lompi… akarom mondani a Lovassy tanár úr osztályába jártam, és… és hetedikben biológiából a tanulmányi versenyen…
Az igazgatónak, aki mindeddig nemtörődöm, vagy (azt hiszem, ez pontosabb meghatározás) türelmetlen gesztusokkal félrenézett, szórakozottan jobbra-balra futtatta tekintetét, váratlanul megacélosodott az arcéle, és pillantását egyenes, fürkész kegyetlenséggel nekem szegezte. – Mit keres itt? Ez egy iskola. Ide zsenge gyermekek járnak! Maga felnőtt ember! Hogy merészelt idejönni? Talán tanköteles?
– A földszinten kódorgott, a tornaöltözőknél…
– Kérem, ne használjanak velem ilyen hangnemet. Ne kiabáljanak… Tiltakozom. Igen, tiltakozom amiatt…
– …az öltözőknél, ottan csíptem nyakon… – A pedellus láthatólag élvezte, hogy közbeszólhat, jóllehet elöljárója, ahogy kivettem, oda sem hederített hazug kotyogására.
– Kidobni!
– …tiltakozom… amiatt, hogy… letépték, igen, letépéssel eltávolították a…
A fényképemet! Hogyan merészelhették? Nem holmi vásott csínyről van ám itt szó, nem, ennek eshetősége abszolúte kizárható; tudatos akcióval leszedték a képet, letakarták a névaláírás vékony címkéjét, s még a ragasztó nyomát is… vagy… tudom is én, új tablót csináltattak… igen… talán… igen…
Szédelegve botorkáltam lefelé a törpékre méretezett grádicsokon.
Valaki meglökött, vonalzó csapódott a hátamon; cipőfűzőm bomlottan vonszolódott. Hirtelen émelyítő ételszag ölelt körül… vegyesleves… mákostészta…
– Erre tessék, kérem. Azt javasolnám, hogy a konyhán át távozzon. A gazdasági bejárat nyitva, nyugodtan kimehet; nem lesz semmi probléma…
– Hová…? Erre, kifelé?
– Innen már csak egyenesen. Tessék… És köszönjük az intézményünk iránti érdeklődését! Viszontlátásra!
Kinn álltam az utcán, a nap élesen szemembe csípett. A túlsó járdáról egy nagytestű, esetlen kutya indult az úttestre, fékek csikordultak. A kutya átért, a sofőrök szitkozódtak.
Hány keserves napnak, évnek kell még elfutnia, elperzselődnie ahhoz, csupán ahhoz, hogy újra el tudjak sétálni könnyű léptekkel és elcsitult szívvel a szürke, kovácsoltvas kertkapus ház előtt?
1.
Még az imént is,
ahogy az őszt figyeltem,
mily könnyen hajlik a télbe,
lehúzott magához az avar kesernyés szaga.
Féltem.
2.
A folyónál, igen,
s éppen ott, ahol az ég a vízzel összeér,
csak lebegett, csak reszketett egy apró pille,
nem tudva, hová is tartozik.
3.
Láttad-e már a folyót,
amikor tört előre mocskosán és bután?
Láttad-e már a meleg tetemet, az őzét,
szemében a nap utolsó sugarával?
4.
Ne kérdezd, meddig állnék a fák közt,
nem tudom.
Talán megvárnám, míg térdemig ér az avar,
leszáll rám is a köd –
s betemet.
A csillagok közt eged legyen tiszta,
Borús vagy kék, derűs vagy mostoha,
De az életbe ne jöjj többé vissza,
Erikám édes, soha de soha.
Bámuld a lassú, hófehér felhőket,
A Napokat, mik lánggal lengenek,
De ha a csúf Föld elsüvít előtted,
Erikám édes, húnyd le a szemed.
Ha letámad bennünket a halál,
feltámadnak a böjti szelek,
feltámadnak legszebb gondolataink,
melyeket bebalzsamoztunk koponyánkba,
és kívülről, felülről, alulról
nézzük az enyészeten túli világot.
Nézzük és keressük magunkat
a tavaszi barkák kibomló bársonyában,
a göndörödő bárányfellegekben,
a fűborostás földkupacban,
a húsvéti zsendülés harangszavában.
Feltámadnak legszebb érzéseink,
melyeket titokban hibernáltunk,
korhadt szívünk ágán
kisarjad a hit,
és fészket rak a szerelem.
Ha feltámadunk,
(mert semmi sem örök, még a halál sem)
szétszórt sejtjeinket összerakjuk,
DNS kódjainkat felújítjuk,
régi lelkünket új testbe zárjuk,
és életmegvető bátorsággal
beleszületünk a világba.
Keskeny perselynyílás a horizonton:
abba csúszik be esteledéskor
egy pénzdarab.
Így ejt majd téged is feneketlen
perselyébe egy eszelős fösvény,
még koppanni se fogsz.
Olyan az ember sokszor, mint egy életbe rángatott bábu. Fáradt az álomtól és fáradt az ébredéstől. Fáradt a sok arctól és fáradt a tükörképétől, s nem érti senki, s ő sem ért másokat. Olyan az ember sokszor, mint egy színültig teli hordó, amelybe egyre csak töltik a vizet, míg szétreped a hordó, és elfolyik a víz. így hagyja el az embert az életerő, és nem tud másokra lelni, s mások sem őrá. És egy re csak jár körbe-körbe az életbe rángatott bábu, pedig szeretne egy nagy lélegzettel nekiiramodni, s szaladni a fényben szabadon, szabadon! De nem jut ki a körből, mert ó falak állják az útját. Olyan az ember sokszor, mint egy elátkozott szobrász, aki soha nem fejezi be műveit. Az egyik szobron dolgozik egy keveset, aztán a másikhoz lép, s végül csak babrál a kőtörmelékben, s elszökik előle az idő. Mert olyan az ember sokszor, mint egy négyszögletű kerék. Erejét feszítve egyet-egyet fordul, fájón üti a föld, sarkain sebek…
Elalvás előtt ezek a különös gondolatok jártak eszemben. Lehunyva szemem két gyönyörű gyermeket láttam. Kézenfogva sétáltak egy virágos, tavaszi réten.
– Kik vagytok? – kérdeztem őket.
– Én az Alom vagyok – felelte az egyik.
– Én pedig a Mese – mondta a másik.
– Mese, te kicsiny gyermek! Én azt gondoltam, hogy te öreg vagy, mint az évszázadok!
– Nem, én mindig újra szülétek, mert a remény tart meg engem kisgyereknek.
– Mily bölcs vagy mégis!
– Én pedig minden éjjel feltámadok az emberek lelkében – mondta az Álom.
– De hiszen én láttam már csúnya, rémisztő álmot is! Mért vagy hát olyan szép?
– Álmodban feloldódsz, s új hittel telik meg a szíved.
S szólt a Mese: – Én is lehetek rémületes, kegyetlen, szörnyekkel teli. A lélek mélyéből mégis előragyog a szépség. Lásd be, mi csak gyermekek lehetünk a remény, az újrakezdés miatt.
– Úgy hasonlítotok egymásra! – csodálkoztam.
– Igen, mert testvérek vagyunk. Megfigyelhetted, hogy sok mese az álomban kezdődik, s olyan mintha ébren volnál.
– Ezek szerint én most a mesében élek? – kérdeztem.
– Vagy az álomban. Ahogy akarod. Megvalósul minden amire elalvás előtt gondoltál. Álombéli tájat mutatunk neked. Elmeséljük az Életbe Rángatott Bábu történetét – mondta az Álom vagy a Mese, hogy melyik, nem tudom, hiszen olyan egyformák voltak, s aztán eltűntek hirtelen az éj sötétjében.
Egyszer volt, hol nem volt egy Életbe Rángatott Bábu, aki úgy érezte, fáradt az álomtól és fáradt az ébredéstől. Fáradt a sok arctól és fáradt a tükörképétől. Egy reggel úgy gondolta, hogy muszáj útra kelnie, s el is indult világgá, de nem valami város utcáin lépdelt, mert hitte: ahhoz, hogy megtudja, miként éljen, először egy álombéli tájat kell végigjárnia.
Hát, ahogy vándorol ezen a tájon, látja ám, hogy egy ember nagy szorgosan egyre csak tölti a vizet egy kicsiny, csenevész hordóba.
– Nem látsz a szemedtől, te ember? – kiáltott oda neki a Bábu.
– Hát nem látod, hogy elfolyik a víz, s tönkremegy a hordó?
– Jobb lenne, ha nem szólnál bele a munkámba! – mordult a Bábura az ember.
– Én jobban tudom, hogy mennyit bír ez a hordó.
Szegény, megviselt hordó mintha csak hallotta volna, szétrepedt azon nyomban, és elfolyt a friss, tiszta víz.
– Fogalmam sincs, mért ment tökre ez a gyenge hordó! – törölte meg verejtékes homlokát az ember.
A Bábu rosszallóan megcsóválta a fejét, s ment, mendegélt az útján tovább. Egyszercsak egy takaros házikóhoz ért. A kapuban megállott csendesen, illedelmesen, mert látta, hogy a ház gazdája az udvarban egyre csak fut körbe-körbe, mintha sosem akarná abbahagyni.
Egy idő múlva azonban megunta a várakozást a Bábu, s elkiáltotta magát: – Miért futod a köröket, te ember?
– Nem köröket futok én, hanem fontos munkám végzem – szólt amaz lihegve, és egyre szőkébb köröket futott, míg végül forgott önmaga körül egyhelyben, egyre gyorsabban, amíg össze nem rogyott. De hamarosan fölkelt megint, s újra kezdte gyötrelmes futását a saját portája körül.
– Pihenned kellene, s aztán majd más utakat felfedezned – mondta a Bábu, de a rohanó ember meg sem hallotta a jótanácsot.
A Bábu elgondolkodva tovább vándorolt, mígnem egy nagy-nagv falhoz érkezett. Hogyan tovább, merre? Ahogy így tanakodott magában, panaszos sírás ütötte meg a fülét. Körülnézett hát, és egy aprócska öregasszonyt látott a fal tövében kuporogni.
– Miért sírsz, te szegény lélek? – kérdezte részvéttel a Bábu.
– Hogyne sírnék – felelte az asszony, aki közelről nézve nem is volt oly öreg. – Évek óta ülök már a fal tövében. Erre a madár se jár, senki nem segít rajtam.
– Talán tenned kellene valamit azért, hogy jobbra forduljon a sorsod – mondta csendesen a Bábu.
– Ó, hiszen olyan gyenge vagyok, s erőtlen!
– Gyere velem, kerüljük meg a falat! A világ nem ebből a nagy falból áll!
– Én már nem tudom, fáradt vagyok – mondta tompán az öregasszony.
A Bábu pedig nagyot sóhajtva folytatta az útját tovább.
Estére kelve egy sűrű, sötét, rengeteg erdőbe tévedt az Életbe Rángatott Bábu. Elhatározta, hogy ott éjszakázik az egyik fa alatt, de hirtelen különös, kékes fényt pillantott meg a távolban. Hamarosan egy barlang bejáratához ért Óvatosan beljebb merészkedett. Léptei neszébe belevegyük valami furcsa zaj, mintha erőteljes kalapálás hallatszott volna a barlang mélyéről. Egyszerre nekiütközött valaminek. Megnézte a kékes fényben. Hát egy szobor volt, de csak félig kifaragva! Körülnézett. Sok-sok szobrot, szinte egy szoborerdőt látott, de egyik sem volt készen. Kisvártatva megpillantotta a szobrászt, ahogy kétségbeesett elszántsággal dolgozott. Ezt az embert most nem szabad zavarni – gondolta a Bábu, és megbújt egy mélyedésben. A szobrász egy idő múlva fáradtan leroskadt a kőtörmelékre, kezébe temetve arcát. A Bábu ekkor előjött a mélyedésből, ahol eddig megbújt.
– Ki vagy te? – kérdezte csodálkozva a szobrász.
– Én az Életbe Rángatott Bábu vagyok, de ez most nem érdekes. Beszélj inkább te magadról. Mért nem fejezed be a szobraidat?
– Láthatod: oly sok a szobor. Az egyikhez hozzákezdek, s már vádolva vár a másik. Sosem jutok a végére, sosem láthatják mások a szobraimat már! – sóhajtott a szobrász, de mégis kezébe vette újra a kalapácsot meg a vésőt. A Bábu szívéből megsajnálta a szobrászt, de mégsem fejezhette be helyette a félbe maradt műveket.
Amint megvirradt, újból útra kelt az Életbe Rángatott Bábu, és a rengeteg erdőből kiérve egy végeláthatatlan pusztaságba jutott. Napokig vándorolt a sivár tájon. Egy nap azonban valami igen különös dolgot pillantott meg. A pusztában egy nagy kerék forgott az ég alatt. De nemcsak forgott, hanem beszélt is.
– Nézz meg engem jól, te vándor! – mondta vasélű hangon. – Engem egy őrült mester alkotott, de elfogyott a türelme. Keserves így a kerék-lét.
A Bábu közelebb érve vette csak észre, hogy négyszögletű a szegény kerék. Erejét feszítve egyet-egyet fordul, fájón üti a föld, sarkain sebek…
A négyszögletű kerék vasélű jajgatására riadtam fel az egyre nyomasztóbb álomból. Nem a kerék sikoltott, én kiáltottam. Micsoda mese volt ez! Hol maradt a csoda? Álom, csak megmutattad a rosszat, de nem adtál tanácsot! Mese, hol van a bölcsességed?
Nagyon zaklatott lettem a különös álombéli kalandoktól, de mire kivilágosodott az ég, megnyugodtam valamelyest. Felkeltem és kitártam az ablakot. Szép, napos idő volt. Madarak röpködtek a tavaszi ruhákba öltözött fákon. Kábultan álltam az ablaknál, és akkor megláttam, hogy a két gyermek, az Álom és a Mese is ott röpköd a fák zöld lombjai között fényességesen.
Odakiáltottam nekik: – Nem mondtátok meg, mi legyen a történet vége!
– Már oly sok szomorú mesét írtál! Forduljon most minden jóra, hiszen ez az én igazi természetem – mondta a Mese.
– De hogyan?
– Úgy, hogy az Életbe Rángatott Bábu meggyötört tagjait a hit friss árama keltse igazi életre.
– És a többiek, akikkel a Bábu találkozott?
– Megszabadulnak menten a gonosz varázslat alól, ha elhiszik, hogy másként is lehet. Ha a hordó nem hagyja, hogy kínozzák, csak annyi benne a víz, amennyit elbír. A köröket rovó ember nem kényszeríti állandóan magát, és akkor a körök megnyílnak, szép utakká futnak. A síró öregasszony lelkében átszakad a fal. Az elátkozott szobrász megnyugszik végre, és szép sorjában kifaragja a szobrait. A négyszögletű kerék elhiszi, hogy ő igazi kerék, s eltűnnek akkor fájdalmas sarkai.
– Ilyen egyszerű? – kérdeztem álmélkodva. – Maradjatok velem az életben is!
– Mi mindig veled maradunk. A lelkedben élünk, s az életed legnehezebb óráiban is gondolj ránk!
Így beszéltek hozzám a testvérek, az Álom és a Mese, a két gyermek, akik öröktől fogva, örökké élnek, és kacagva repülnek a századokon át, a fák zöld lombjai között a reggeli fényben.
A galambot Licinek hívják. Biztosan abból a szóból, hogy gerLICE. Ezt persze csak úgy gondolom. Erről nem beszéltünk.
Lici ott sétál a Múzeum kerti pázsiton. Lehozták a gazdái. Egy öregasszony meg egy öregember.
A nyári délután kemenceként ontja a meleget. A Múzeum kert árnyas kis oázis a város közepén. A körút felőli részen kergetőznek, labdáznak a gyerekek. Itt oldalt minden csendes, úgy tűnik, áll az idő. De a fák csúcsáról lassan mégis az alsóbb ágakra csúszik a nap.
A két öreg cihelődik. Felállnak, kocognak a kis rácsos kapu felé. Vissza se néznek a gyepre. Két, három lépcső… már az utcán vannak. De ott megállnak, tűnődnek-tanakodnak.
Egyszercsak látom, jön vissza a férfi a galambért.
– Itt felejtették? – szólítom meg.
– Nem. Itt akartuk hagyni a többi között.
Megyünk, mendegélünk együtt, a két öreg Licivel, meg én. Beszélgetünk.
– Nem bírják szegényt a főbérlők – panaszolja az öregasszony. – Mindig veszekednek, hogy búgat, meg piszkok Hát azért hoztuk le. Gondoltuk, hadd maradjon itt, meglesz a többi közt, nem bántják.
– És bántották?
– Még nem, de esetleg később bántották volna. Aztán meg éjjel lehűl a levegő. Vihar is jöhet. Lici elszokott az ilyentől. Inkább csak veszekedjenek a főbérlők tovább. Mindig is veszekedtek. Amíg Lici nem volt – a Tódor miatt.
– Tódor? Az kicsoda?
– Jaj, de édes kisnyúl volt! Különösen kiskorában. Később, igaz, ellustult egy kicsit, de igen megszoktuk, és ő is minket. Hogy tudta mozgatni a hosszú fülét! Sokat nevettünk rajta. És milyen okos volt! Mindent értett.
– Akkor is veszekedtek, meg azelőtt is – morog az öregember.
– Azelőtt miért?
– Azelőtt egy egér miatt. Pedig az aztán igazán nem sokat zavart. De hát elég volt nekik, hogy szerettük, máris útjukban állt. Vigyázni kellett, meg ne lássák a konyhában!
– Egér? Biztosan valami szép kis fehérszőrű, ugye?
Az öregasszony álmosan néz rám, ingatja a fejét.
– Nem – mondja –, Muci szürke volt.
– Szóval, megjöttél – nyugtázta Angéla, hátra sem fordulva.
– Meg – biccentett a kislány, és az odakészített sámlira telepedett.
Azután sokáig nem beszéltek semmit.
Odakint nyár volt, mézesen csurgó napsütés. Kövér, sárga hasú körték lapultak vigyorogva a fűben, mintha éppen most bújtak volna elő a testmeleg földből. Mámoros bogarak döngicséltek butaságokat.
Idebenn, a festékszagú műteremben mintha mindig ugyanolyan évszak lett volna. Egy ötödik, persze, és talán a legeslegjobb.
– A Háromkirályokat fested? – kérdezte váratlanul a kislány.
– Ejha! Már a vázlatból kitalálod, mire készülök – mosolygott Angéla.
– Úhüm – bólogatott a kislány. – Látom én, hogy a Háromkirályokat. A Gáspárt, Menyhért, Boldizsárt.
– Menyhértet – javította ki Angéla.
– Úgy is akartam mondani. A Gáspártot, Menyhértet, Boldizsártot.
– Jaj, csacsikám – sóhajtott Angéla. Kimosta az ecsetet és hígítós ronggyal letörölgette az ujjait. – Kávézunk egyet, jó?
– Hadd csináljam! – ugrott a kislány. Bárányfelhő színű csészéket meg csészealjakat vett elő, szalvétát hajtogatott, gyerekkávét és felnőttkávét adagolt.
– Most látom csak, milyen szép piros a körmöd – ámuldozott Angéla. – Gyakran fested?
A kislány büszkén nézett végig ordenárévörösre mázolt körmű, malacpiszkos kezén-lábán.
– Az enyém mindig ilyen – válaszolta hanyagul.
– No, akkor hány cukorral? – kérdezte Angéla, szigorúan titokban kuncogva.
– Egyelőre elég lesz öt.
– Egy kis tejet?
– Köszönöm, de nem bírja az epém a kapu…
– Cinért.
– Ühüm. Azt. A kapucínert – szürcsölt a kislány, majd közönyös hangon hozzátette: – Rajzoltam neked. Ott van.
A sámli mellett, a földön képpel lefelé fordított papírlap fehérlett.
– Hűha. Csak nem a Háromkirálynők? – nevetett Angéla.
A rajz három pocsék satrafát ábrázolt. Orruk ferdére sikeredett vonal, hajuk kusza firka, fülük maszat. Törzsük, mint egy-egy árboc, kezük-lábuk kalimpa. Mindhármuk fején girbe-gurba korona.
– Na milyen? – kérdezte a kislány, miközben újabb kockacukrokat zsúfolt a kávéjába.
– Gyönyörű rajz – mondta elkomolyodva Angéla. – Gyönyörű.
– Jaj, csacsikám – dünnyögte a kislány.
1.
Ha semmi sem lesz szívemből a számon:
hallgatok én, miként a zord kövek…!
De addig is: ki kéri tőlem számon,
hogyan s miképpen ásom „gödrömet”…?
Azzal, ki álcázva kínoz, s szétlövet
várost, falut, hogy hétszájjal zabáljon:
költő soha nem köthet üzletet! –
Ügyeskedőknek bárhogyan is fájjon:
tollamból ez a végső üzenet…
Aranycsörgésnél tudok szebb zenét!
sírgödrömet a dallamára vájom;
így a mélység az ég felé vezet
és a Magasságossal szembenéz
a gúnyolt Szikra szétfolyt pupillámon.
2.
Énistenem! hogy mennyi, mennyi álom
játszik valót ezen a vak világon;
és mennyi való – lélektől idegen-
ként foszlik el rossz emberi idegen…!
Ezért van az, hogy olykor szinte látom
életen túli Kristály-Én-Világom
fényét vakítani örök-helyemen,
hol éden-illat – költészet, szerelem…
S látom azt is: mennyi megbolydult elem
szikrázó tánca tör át száz halálon
Létet keringvén Körön túl, féktelen.
Így több önmagánál a világ velem.
– Ezt gondolom… Ám valódi győzelem
az lesz, ha bűnét magamból kihálom…
1993
Az est csöndje úgy borult Zakeus ben Coár családjára, mint valami fekete sátor. Csupán a csillagok vigyázták, hogy a két leánykára és a három fiúra, meg Zakeusra rá ne szakadjon. A sűrűsödő sötétséget villogó szemek döfködték, keskeny ösvényt vágva a figyelem útjának.
A gyermekszemek Zakeust fürkészték, aki esténként következetesen így kezdte meséjét: – Ha az a kölyök nem ordibál, mint egy eszelős, akkor eszembe se jut kifutni az utcára. Ha pedig nem futok ki az utcára, egész életem másként alakul. Ámde úgy üvöltött az, mintha nyúzták volna. Szívet tépően, kétségbeesetten. Én meg futottam, hátha segítségre szorul… Hol is hagytam abba?
– Ott, hogy Kesalonban láttad meg a napvilágot. Atyád kereskedő volt, és jómódú. Öszvérei, tevéi, szamarai voltak, és Jahve áldása lebegett házatok fölött. A város legmódosabb családjába születtél. Kesalon fontos kereskedőút mentén fekszik, nyolc-kilenc stádiumra Jeruzsálemtől. Abba az irányba, amerre a nap leszáll. Utána csak Emmaus Jamnia, meg a filiszteusok országa. De Kesalontól napkeletre van szent városunk, Jeruzsálem, és Jerikó s túl a Jordánon Rabbath Ammon, vagy ahogyan ma nevezik: Philadelphia. Gazdag városok egész sora. Erről beszéltél legutóbb – emlékezett a sűrű sötétben Sabethai, akinek esze vágott, akár a borotva. O volt Zakeus második fiúgyermeke, úgy tizenhét év körüli.
– Igen – erősítette meg Darkón, ő már legénysorba fordult, bajusza, szakálla feketén göndörödött szép metszésű arcán. Tagbaszakadt, vasgyúró fiatalember volt, s alacsony, mint atyja, Zakeus. – Igen, atyádról mondottad, hogy a hosszú útvonalat végig uralta. Hozta-vitte az árukat, bort, olajat, gabonát, szöveteket, fűszerszámokat, illatszereket. Tevéi, öszvérei behunyt szemmel ismerték a járást. Atyád pedig éjt nappá téve szünetlenül úton volt. Hol Rabbath Ammonban, hol Jerikóban, hol Jeruzsálemben vagy Jamniában tűnt fel. Ahol megjelent, a piac azonnal megtelt fehércselédekkel, férfiakkal. A legjobb áruk cseréltek gazdát.
Darkón szusszantott. Fivérei, Sabathai, Esli meg Gómer és Hannáh, a leánykák nem tudták volna ilyen tömören összefoglalni az elmúlt éjszakák hosszú elbeszélését a család történetéről.
– Kesalonban igazán jól ment a sorunk – vette át a szót Zakeus. – Jahvénák legyen hála: se ellenségünk, se irigyünk nem akadt közelben-távolban! Minden vég vászon, tömlő bor, korsó olaj, zsák gabona azonnal gazdára talált. Az üzlet terebélyesedett, atyám nem győzött újabb hajcsárokat fogadni. Árujával terítette be az egész piacot, illatszereivel, kelméivel pedig a bazárt. Már a városkapukban kiáltoztak a gyerekek: „Ihol jön Coár karavánja, uccu a piacra!” Erre megmozdult az egész város. Nagy sürgés-forgás támadt a piacon. Az asszonyok kelmékre, a hajadonok illatszerekre vadásztak, a férfiak borra, olajra alkudtak, a szegények gabonáért álltak sorba.
– Coár meg egyre gazdagodott. Házából óriási raktár lett, teherhordói számára istállókat, hajcsárainak pedig pihenőhelyet kellett építeni. A szomszédok házai, telkei is lassan birtokunkba kerültek. Duzzadt, növekedett a Coár-vagyon.
– Engem mint elsőszülött gyermekét Jeruzsálembe küldött iskolába. Itt tanultam meg a betűvetést, a tóra magyarázatát, a számítás és a mértékek tudómányát. De itt emlegették iskolatársaim szünetlenül és gúnyolódva atyám nevét. Mert Coár annyit jelent, hogy „kicsinység”. Atyám valóban kicsiny ember volt. Tőle örököltem termetemet. Én is kicsiny növésű vagyok. Iskolás korom óta hordom a nevem: Zakeus ben Coár, Zakeus, a kicsi fia.
Zakeus, amikor férfivá serdült, atyja biztos megélhetést keresett számára. Mint gazdag kereskedő, és mindenfelé ismerős, úgy vélekedett, hogy tulajdon foglalkozását ötvözi egy hasonló hivatallal. Sok vívódás és tusakodás után úgy döntött, hogy vásárol fia számára egy jól fizető vámhivatalt. így lett a gyerekből vámhivatalnok.
– Ábrahám fiai szemében a vámszedő foglalkozás a legmegvetettebb, legalantosabb hivatás volt – magyarázta gyermekeinek Zakeus. – Amióta a rómaiak megszálltak bennünket, különösen. Hiszen a megszálló hatalom számára szedik a vámot. Ez felettébb kínos dolog. Az én lelkiismeretem és hazafias érzelmem is tiltakozik ellene. Igaz ugyan, hogy amikor királyaink számára szedték a vámot, ugyanúgy utálták a vámszedőket. Fizetni senki se szeret. Az emberek lopnak, csalnak, hazudnak, csak hogy ne kelljen az államnak adót fizetni. Mert az emberek belső világa így tiltakozik az állam léte ellen, amelyet feleslegesnek tart. Mindig ilyen volt a világ, ilyen is marad. Ti azonban a városkapukba, kikötőkbe, útkereszteződésekbe, révekhez ültetett vámszedőket becsüljétek meg. Ők is Ábrahám fiai. Nekik is van szívük.
– Ne szítsátok a dühöt ellenük – emelte fel hangját Zakeus –, ne örvendezzetek annak, ha orvul teszik el láb alól a szerencsétleneket, ne ünnepeljétek nemzeti hősként azt, akinek kezéhez vámszedő vére tapad. Nem a hatalom ellen cselekszenek ezek, hanem Jahve törvénye ellen.
Zakeus még a sötétben is lehajtotta fejét. Hangját halkabbra fogta, szomorúság töltötte el. Mélységesen szégyellte kiközösítettségét, megvetettségét. Jóllehet atyja választotta számára a hivatást, s a héberek hite szerint a gyermeknek engedelmeskedni kell az atyának, mert ő az első Isten után a parancsolatok szerint. Ám a parancsolat mit sem sejtett abból, mennyi megaláztatás, keserűség halmozódott fel az évtizedek során Zakeus szívében. Ezt nem pótolta a jólét, sem az előkelő hivatal. Pedig Zakeus nem volt közönséges vámszedő, egy egész körzet hivatalát vezette, fővámszedői rangban. Mindezt talán Darkón és Sabethai értették, de a kisebbek, Esli, Gómer és Hannáh aligha.
– Az úgy volt – vett mély lélegzetet a fővámszedő –, hogy Coár útja során megismerkedett a jerikói fővámszedővel, bizonyos Rodokussal, aki megelégelvén munkáját, pihenni vágyott. Atyámnak némi ajándék fejében írást adott erről. A hivatalt a procuratortól kellett megvásárolni. Ezek után atyámnak Antiochiába kellett utaznia Quirinius helytartóhoz, hogy számomra biztosítsa a hivatalt. Évi egy tálentum ezüstben alkudtak meg. Quirinius ugyan többre tartotta, de Coár a helytartóság asszonyait megajándékozta bíborkelmékkel és illatszerekkel, s ígéretet tett, hogy a későbbiek során is csúsztat egyet-mást, amivel a procurator meg lesz elégedve. Megköttetett az üzlet. Publius Sulpicius Quirinius okmányt is kiállított nevemre. Megnézhetitek, ott van a ládafiában!
A gyermekek felszisszentek a töméntelen pénz hallatán. Ennyit egy rakáson még nem láttak, jóllehet atyjuk pénzeskamrája soha nem volt üres. Darkón egy alkalommal belesett, ám nem volt biztos abban, hogy a néhány aranytálon, serlegen, gyertyatartón kívül volt-e tálentumnyi ezüst sekel a sarokban.
– De hát ez rengeteg pénz! – kiáltott Esli, a legkisebb fiúgyermek, akinek fogalma sem volt a sokról és kevésről, ót Zakeus rendszerint Benjáminnak szólította, emlékezve a pátriárkákra.
– Rengeteg! Bár atyám pontosan tudta, mit ér a jerikói fővámhivatal. Egész Perea s Judea nagy része, sereg város, meg a Jabbok réve, a kelet-nyugati főútvonal vámbevétele a jerikói hivatalon csörgött keresztül. „Fiam – mondotta –, ez a hivatal az örökséged! Becsüld meg! Jahve – áldassék a neve! – kegyes volt hozzánk, úgy vedd, mintha a Seregek Ura nyújtaná. Ne törődj az emberek beszédével, szíved legyen tiszta. A többi nem számít!” Azután házat vásárolt Jerikóban, szépet, takarosai, rangomhoz illőt. És megvette számomra Hannáhot, anyátokat, s minden szülői hozományt tevékre, öszvérekre pakolva, elhagytam Kesalont, meg az atyai házat. Naplemente előtt toppantunk az „Illatok, pálmák” városába, ahogyan másként Jerikót hívják.
Esli nagyot ásított, az éjszaka mellükre nehezedett, a figyelem apadt, s Zakeus ben Coár aludni küldte gyermekeit…
Másnap csillaghasadáskor ismét együtt ült a család. Zakeus esti imádságra hajtotta a fejét, s a gyermekekkel együtt mondta: „Sömá, Izrael, halljad, Izráel!”
S amikor elcsendesedtek, felemelte szavát: – Hol is hagytam abba?
– Ott, hogy Jerikóba költöztünk.
– No, nem mindnyájan! Te – bökött Darkónra –, már velünk jöttél. Hannáh szíve alatt rúgdalóztál. S láttátok volna röpködni anyátokat, amint átlépte házunk küszöbét. Szép a mi otthonunk. Ha a tetőre hágtok, Gilgál házai mosolyognak rátok a völgyből. S ha felkél a nap, sugarai a Jordán vizében mártják meg magukat először. Húsz éve élünk itt a főtéren, a hegy lejtőjén.
Dombra épült az új Jerikó is. Lenn, a völgyben kígyóként tekereg a Jordán. A folyó és a város között Gilgál, a kicsiny falu piheg. Jerikó minden hódító útjában állt. Ősi falait már a honfoglaláskor lerombolta Jozsué vezér. Babilónia, Asszíria, de a perzsák útját is keresztezte. Lerombolták. Ám a város élni akart. Újra meg újra feltámadt, akár a főnixmadár. Volt a próféták otthona, Sedekiás király lakóhelye. Kies fekvése, sok forrása, dús pálma- és balzsamligetei, csudálatos növényzete vonzotta az előkelőeket. A város azonban „vándorolni kezdett”. Zakeus idejére már stádiumnyi távolságot csúszott délre, a lejtőn lefelé. Nagy Heródes fél évszázada téli szállásul palotát építtetett magának, Jerikóba meg színházat és hippodromot a népnek. Heródes itt is halt meg. Szörnyű kínok közepette. Heródes király halála után nagy politikai és közigazgatási változások szakadtak az országra. Négy negyedes fejedelem vált árnyékává az újonnan felállított procuratorságnak. A jerikói fővámhivatal központja Antiochiából is átkerült Caesareába, ahol a gőgös Pilátus rezidált. Zakeusnak ide kellett fizetnie a bérleti díjakat. Kezdetben a változás nem okozott gondot. Háza gazdagságán nem változtatott a változás.
A fővámszedő mélyen a szakállába túrt és Darkón felé fordította arcát a sötétben.
– Ha az a kölyök nem ordítozik, eszembe se jut kirohanni az utcára. De üvöltött. Mint akit nyúznak. Egyre csak azt hajtogatta: „Názáreti Jézus, könyörülj rajtam!” Jól ismertem atyját, de őt magát is. Naponta láttam a zsinagóga előtt. Vak volt az istenadta, és koldus. Egyszóval, kiáltozására kirohantam a házból, hátha bántja valaki a szerencsétlent. S hát, Uram fia, olyan csődület volt az utcán, amilyet még sohase láttam. Ott nyüzsgött a város apraja, nagyja és rengeteg idegen. Én, hogy lássam, mi is történik, felkapaszkodtam a fügefára. Különös kép tárult elém. Égy emberhez tuszkolták a vak kölyköt. Őt vette körül a sokaság. Ez lehetett a názáreti rabbi.
Esli huncutul közbevágott: – Betért hozzánk. Egy sereg emberrel a sarkában.
– Betért. S engem azóta szorongat a nyugtalanság. Mert amióta itt járt, zavart a lelkem. Már kinn a fán észrevett, itt benn pedig ölébe vett téged. A kis Benjámint. S te olyan jámbor lettél, mint a ma született bárány. Nem szólt egy szót sem, csak bólogatott, s én azonnal fogadalmat tettem, hogy vagyonomat szétosztom a szegények között. Poros saruját, lábát kémleltem, árva szegénységén hatódtam meg, s úgy véltem, az lehet igazán boldog, akinek semmije sincs, úgy mint ennek az ágrólszakadt názáretinek. Se botja, se tarisznyája, se szamara, se cselédje, se vagyona, se hivatala. Csupán sugárzó tekintete, földöntúli békessége.
Sabethai jól emlékezett rá. Fáradtnak látszott. Kimerültén ült a lócán, mint akit odacövekeltek. Megkérdezte Sabethait: „Hányan vagytok testvérek?” „Félitek-e az Istent?” Az öreg Hannáh valami harapnivalóért lótott-futott. De a rabbi csak egy korty vizet kért. Sabethai a sötétség leple alatt töprengett azon, minémű ember lehetett különös vendégük.
S miközben lelkébe töredezett a sötétség, megszólalt Zakeus: – Amióta itt járt, minden feje tetejére állt. És mintha Jahve átka kúszott volna nyomában otthonunkba.
Darkón, a legényember értette atyja szavait. A többiek halkan pusmogtak. Zakeus szavai felverték lelkűk csöndjét.
– Először adósaim tagadták meg kötelességüket. Azután barátaim hagytak cserben. Tekintélyemet veszítve, alig mertem utcára lépni. Elfordultak és összesúgtak mögöttem az ismerősök. Egy láthatatlan hurkot éreztem a nyakam körül. Szinte tapinthatóan. Felkerestem Timeust, a vak kölyök atyját, hogy fia iránt érdeklődjek, kutyáját uszította rám. Fél évvel a rabbi látogatása után ellenőriztek a rómaiak. Olyan jegyzőkönyvet vettek fel, hogy abból kiderült, sokáig nem leszek már fővámszedő. Egyre gyűlt Pilátus felé az adósságom. Rabbath Ammon, Jeruzsálem, a Jabbók fizetésképtelen lett. Vagy engem csaptak be, tudván a körülöttem kerengő hírekről. Caesarea fegyelmivel fenyegetett. Nem sokkal később felbontották a szerződést is. Földönfutóvá lettem, mint Jób pátriárka.
– Ekkor állított be Coár, áldott nagyatyátok. Megöregedve, fáradtam. „Mit tettél Zakeus – rivallt rám –, elment a jó dolgod? Egész Kesalon arról beszél, hogy befogadsz minden jött-mentet hajlékodba. Nem tudod, hivatalod mire kötelez? Nem elég, hogy Abrahám fiai utálnak, ujjat kellett húznod a rómaiakkal is?” Csak mondta a magáét. Le sem ült. Hol szakállát tépdeste, hol köntösét szaggatta iszonyatos dühében. „Hírbe hoztad magadat! Egy lázadót rejtegettél hivatalodban. Barátkoztál olyannal, aki a bűnösök listáján szerepelt. Ó, Adonáj, te balga ember! Hogy nem vetted észre, hogy az a názáreti ember bűnös lator, és csak takarózni akart veled? Tudod, mi lett a sorsa? Az, amit megérdemelt! Bitóra juttatták eszméi és összeférhetetlen természete. Gonosz volt a csontja velejéig! S az írás azt mondja: átkozott, aki fán függ.”
A kesaloni kereskedő, az agg Coár mindenről tudott. Zakeus is sejtette, hogy a názáreti rabbi miatt támadt körülötte a nagy vihar. A pusmogás, a szóbeszéd, a sok mende-monda, meg az összeomlása hivatalának. Ám senki sem akadt, akivel azokban a napokban megoszthatta volna ügyes-bajos dolgait. Coár pedig messze volt, aztán meg szégyellte volna atyja elé tárni gyerekes könnyelműségeit. Esztendő óta csapást csapás után kellett elviselnie, míg csak végképp össze nem csaptak feje fölött a hullámok.
Coár végül is kimondta azt, amit ő és családja sejtett. „Tudod, te fiam, mi a hatalom? Magad is szolgálatába szegődtél. Fővámszedő lettél. .Akkor pedig nincs hintázgatás: ide is billenni, meg oda is! Ez büntetlenül nem mehet. Te Rómához tartoztál és punktum! Ezért gyűlölt téged népünk. De kenyéradó gazdád bizalmát csak addig élvezheted, amíg ellenségeivel össze nem szűröd a levet. Érted? Aligha! Mert az a rabbi Róma ellensége volt, s te lepaktáltál vele. Ezt a főpap, Kajafás világosan megmondta, mielőtt kivégzésére került a sor. S ha tudni akarod, sorsod pontosan akkor és ott dőlt el, ahol annak a bizonyos Jézusnak a sorsa: a főpap és Pilátus irodáiban. Azt a názáreti embert régtől fogva figyelték. Azokat is, akik vele kapcsolatban álltak. így kerültél te is a listára. Különösen azóta, amióta nálad járt. Nem hallottál arról, hogy országszerte összeszedik azokat, akik együtt voltak vele. Tanítványait, híveit üldözik, s ha horogra akadnak, menthetetlenül száműzik őket. Jól vigyázz, hogy osztozni ne kényszerülj sorsukban!”
Coár úgy jött, mint a vihar, váratlanul, és úgy is távozott.
Szavai mély sebet ütöttek Zakeus szívén. Nem elég, hogy környezete megtagadta, hogy szegény lett, mint a templom egere, de tulajdon atyja sem értette meg. Azaz minden szavából áradt a szemrehányás, a ridegség.
Maga elé képzelte Pilátust, a helytartót, akinek hivatali kötelékébe tartozott. Tudott zsidógyűlöletéről, s kegyetlenkedéseiről. Hogy a hébereket, ha tehetné, megfojtaná egy kanál vízben. S a szinedriumot, a papok körül legyeskedő, képmutató társaságot. Amely azon fáradozik, hogy besúgóin keresztül a tisztességes és becsületes emberek között félelmet gerjesszen, s aztán adott pillanatban lecsapjon. Mint ama szerencsétlen názáretire is. S mindazokat, akik egy sötét politika szolgálatában állnak. Hová jutott az ország? Ki fog itt valaha rendet teremteni? A kesaloni kereskedő szavai leleplezték az ország közállapotát. Zakeusnak, a fővámszedőnek bukását és tragédiáját. A jeruzsálemi taktika elképesztő! Színleg hódolni a birodalomnak, miközben le kell buktatni azokat, akik kilógnak a politika soraiból. Mint például a Názáretit, vagy éppenséggel Zakeust.
– No, valahogy így történt – sóhajtott fel Zakeus, miközben megsűrűsödött a levegő körülöttük. A kis Hannáh pityeregni kezdett, Darkón és Sabbethai az ablak felé fordult, amely előtt elkanyarodott a hold. A sötétben egy árny suhant el az ablak alatt. Netán egy besúgó. – Egyszóval, amióta itt járt az a rabbi, mintha átok ülne hajlékunkon. Minden visszájára fordult. Bukott család lettünk Jerikóban. El kellene hagynunk. De hová mehetnénk? Mi a szándékod velünk Adonáj, – kiáltotta remegő hangon, s Darkón, Sabbethai Esli, Gómer és Hannáh úgy érezték, hogy könnycseppek permeteznek a szobában.
Egyszercsak Zakeus ben Coár megtörte a csendet és érces hangon így szólt: – Én mégis bízom abban az emberben! Bármi történjék velem. Meglehet, hogy lázadó és ámító volt, mégsem fogom soha feledni szavát és tekintetét. Meglehet, hogy megaláztatásomnak nem lesz vége, de én mégis hiszek neki. S ha értem jönnének, tömlöcbe vetnének, száműznének is, én mindig emlékezni fogok rá. Szelídségére, szegénységére. Nem tudom miért, de így van, és így lesz. Jóbot sem tudták letéríteni hitének útjáról.
Jerikó csendesen nyújtózott az éjszaka sátra alatt. A hold sugarai szemérmetlenül megmártóztak a Jordán vizében, a pálmák levelei izgatottan susogtak a szellő érintésétől, a ház előtti eperfügefa bölcsen bólogatott. A világ rendjén semmi változás nem ment végbe.
Csupán Zakeus ben Coárt idézték néhány nap múlva törvényszék elé.