NÉPKÖLTÉSZET

Tam-lê falu népe elejti a tigrist

Kegyetlen a gondviselés,
bizony bajt hoz mindenütt a népre.
Nézz északra, délre,
mondjál tigris-imát.

Emitt a Truông-tanyát,
amott Eo Ach földjét
százszor meggyötörték
karmai tigrisnek.

A mi népeinknek
nem kell szégyenkezni –
csapdát tudtak vetni
a Hegyek Urának.

Akkor indulának
vitéz jó legények,
bambuszt hogy szedének,
ásnának kelepcét.

Mire vertek éjfélt,
friss fáklyák felgyúltak.
Víg dalra gyújtottak
lányok, ifjak rendre.

Népek tülekedve,
népek kavarogva
indultak dologra,
harcra csatabárddal.

Hajnal fölszálltával
a Nagyúr hörgött már,
válla görbedt, úgy ordított,
erdők lombot hullajtottak.

Sújtottak a kések,
lándzsák csontot értek.
Az ifjak nem féltek,
verejtékük ömlött.

Még a harc el nem dőlt,
küzdött még az Óriás,
fohászkodott földhöz, éghez,
égnek kegyelméhez.

Bezártuk a csapdát,
diadalt arattunk:
tigrisbőr alattunk,
nagyobb minden másnál.

Mindmegannyi háznál
magos láng gyűljék hát,
győzelmünk hirdesse.

SZEGŐ LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

Osztrigafogó dal

Ülök, dalt dudorászok,
hallják meg a halászok,
hallja halászó népem.

Osztriga él a mélyben,
osztrigát fogni járunk,
semmiben sincs hiányunk,
mindenki érti dolgát.

A sok pénz mire jó hát?
Ülök, s ez jár eszemben:
Itt van a piac szemben,
nincs messze senkinek sem.
Földjeink is kövérek.

Élete halászélet
az osztrigahalásznak.
Alábukva halásznak,
s öt dongot, máskor hármat
kapnak az osztrigákért.

Sosem üres a tányér,
van félrerakni pénzünk.
Mitől is kéne félnünk?
Lám-thaoba, hát, barátok,
induljunk, ó barátok!

Mikor a hold kialszik,
s a csillag is kialszik,
imádság, lárma hallszik:
férfi az asszonyt hívja,
az asszony férjét, fiát hívja.

Víz mélyén kitapintva
gia-osztrigára leltek.
Halászik felnőtt, gyermek.
Csónak viszi a zsákmányt.

Lányok és fiúk várják,
nagybácsik és kisöccsök
nézik, amint kiköttök.
Kérdeznek, tanakodnak.

Befutott már a csónak.
A kövek garmadáját
forró vízzel sikálják,
itt a vua- s gianh-kosár is.

Kész az osztriga máris,
fonott kosárba töltik,
forró vízzel leöntik,
vagy egy ganh víz is elkel.

Tűz körül minden ember.
Visszfény lobban a falra,
kosár ring jobbra-balra,
kagylók összeütődnek.

Eladjuk holnap őket.
Ideje megpihennünk,
ma bőven lesz mit ennünk,
ha tegnap nem is volt még.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

VALLOMÁS

A vietnami háború világszerte olyan szolidaritásra ösztönözte a költőket, írókat, amelyhez talán csak a spanyol polgárháború éveinek nemzetközi antifasiszta íróösszefogása hasonlítható. Nálunk is megjelent például az az antológia, mely száz észak-amerikai költő tiltakozását gyűjtötte egybe Hol van Vietnam? címmel. A kötet száz magyar műfordító közreműködésével készült. Hazai költészetünkben a legjelentősebb, a maga ne­mében egyedülálló Györe Imre Halálűző című verseskönyve, amely 1966-ban jelent meg. Györe úgy élte át a vietnami háborút, ahogyan harminc évvel korábban Radnóti Miklós Hispánia ügyét

S. A.

GYÖRE IMRE

Vietnami alkony

Az alkony színes füveit
a bivalyok lelegelik,
az eget szarvukra veszik,
szarvukon tartják reggelig.

Kékvállúak

Mikor a gyíkok farka letörik
s menedéket keresnek a fű közt,
mikor az öregek tágrameredten
néznek, fülelnek a csöndbe,
mikor úgy látszik, hogy senkisem
terjeszti kezét a földek fölé
s tüzet izzadnak a keserű felhők,
akkor szétválnak a bokrok csöndesen,
a kékvállúak kilépnek az útra.

Mikor rugók és olajos fékek
nem enyhítik a puska ütését,
mikor egy cső, és rosszul-faragott
fadarab: ez a puska,
akkor születnek a kékvállúak
s kulcs-csontjuk alatt
kigyullad jelük: a kékség.

Mikor úgy látszik, hogy senkisem
terjeszti kezét a földek fölé:
kinyílik tenyerük homorú pajzsa.
Mikor az öregek tágrameredten
néznek, fülelnek a csöndbe:
emberhangon elűzik a halált.
Mikor a gyíkok farka letörik
s menedéket keresnek a fű közt:
ujjúkkal elegyengetik útjuk.

A kékvállúak élnek és sokasodnak,
puska az apjuk, puska az anyjuk,
s kulcs-csontjuk alatt
kigyullad a kékség
annak jegyeként,
ami az emberben a legjobb.

Valaki kiált…

Valaki kiált az éjszakában,
mikor a csillagok
sercegve elégnek
s a fák tetejére
leszállnak a felhők.

Ki kiabál a halott erdőben,
a levél-nélküli fák közt,
mikor a fák kérge
lehámlik a törzsről
s fehér bordáival
nyikorog, liheg a gyertyán?

Ki kiabál a megszabdalt vízen,
az üveggel bevont víz tetején,
mikor a halak elbújnak az iszapba
s a nyúlánk hínár kiszárad a vízben?

Az ember fia az,
fia egy apának s egy anyának,
fia a fájón összezárt szemeknek,
fia a fulladozásnak,
fia a kinyitott tenyérnek,
fia a mélyre-szállóknak,
az ember fia az,
az ember fia kiált,
az ember fia kiáltja sebesre torkát
az éjszakában, a halott erdőben,
az üveggel bevont víz tetejében.

Szelíd hangokat…

Szelíd hangokat hordoz a szél,
vadméhek repülését,
csörgő méz zaját,
feszült levél zaját,
szétfoszlott nevetést.

Szelíd illatot hordoz a szél,
kesernyés gombákét,
elmaszatolt tejét,
megfoghatatlan édes
egyvelegét a létnek –
az égen elindul egy fekete pont
és zuhantában egyre nagyobb lesz.

Mit álmodnak?

Mit álmodnak a pásztorok,
a szelíd vén szakállasok,
mit álmodnak a pásztorok,
a karcsú kölyök-farkasok,
hegedt sebekkel csíkosak?

Bambusznak sarjat,
cukornádnak nedvet,
pocsolyát bivalynak,
tigrisnek vermet.

Feneketlen csészét
rizzsel felpúpozva,
akkora halat, hogy
húsa sose fogyna.

S azt mondják a pásztorok,
a szelíd vén szakállasok,
a karcsú kölyök-farkasok,
hogy szennyeden egük alatt
nem álmodnak, csak alszanak.

MÉRLEG

SZEGŐ LÁSZLÓ

A vietnami nyelv

A vietnami nyelv eredetével, rokonsá­gával kapcsolatosan hosszú időn át vi­ták folytak. Némely kutatók a – kétség­kívül meglevő – tipológiai rokonságra hivatkozva a tibeto-kínai, megint má­sok (az alapszókészlet figyelembevételé­vel) az ausztro-ázsiai nyelvek közé so­rolják a vietnamit. Nagyon valószínű­nek tetszik azonban, hogy azok járnak a legközelebb az igazsághoz, akik szo­ros származási kapcsolatot feltételeznek a tibeto-kínai és az ausztro-ázsiai nyelv­család között. Ha viszont nekik van iga­zuk, akkor leszögezhetjük, hogy a viet­nami és a kínai közötti rokonság pon­tosan olyan jellegű és mérvű, mint a germán nyelvek közé tartozó angol és a neolatinok közé sorolható francia kö­zött, amely nyelvcsaládok viszont mind­ketten a nagy indogermán nyelvi kö­zösség tagjai.

Ezen a rokonságon túlmenően is­mert, hogy a vietnami nyelv szókincsé­nek alakulása a történelmi időkben el­sősorban a kínai nyelvtől függött. A kí­nai nyelvnek a vietnamira gyakorolt hatását a következő tényezők határoz­ták meg: 1. Vietnam közvetlenül szom­szédos Kínával; 2. a kínai expanziós törekvések sikerének eredményekép­pen igen hosszú időn át valójában csu­pán egy része volt a hatalmas kínai birodalomnak; 3. a vietnami kultúra egésze (összefüggésben az előbbi két mozzanattal) a kínai művelődés lehető legerőteljesebb hatása alatt fejlődött. (Hangsúlyozandó, hogy e hatás Viet­nam esetében sokkal intenzívebb volt, mint a nyelvében ugyancsak erős kínai befolyást őrző japánok vagy filippinek esetében, aminek a már említett politi­kaiakon kívül magától értetődő föld­rajzi okai is vannak, s a nyelvrokonság tényétől ennek vizsgálatakor akár el is tekinthetünk.)

A vietnami nyelv fejlődésének min­den bizonnyal igen korai (tehát az írás­beliséget jóval megelőző) időszakában alakult ki azonban az a néhány – ling­visztikái szempontból döntő jelentősé­gű – sajátosság, amelyben a vietnami eltér a kínaitól. Ilyen például a jelzős szerkezet és a birtokviszony szórendje amelyben a kínai a magyaréval azonos, a vietnamiban azonban a jelző követi a jelzett szót, illetőleg a birtokos a birto­kot, a határozói szerkezetek konstruk­ciója (igei jellegű előtag – prepozíció – főnév szórend, szemben a kínai igei jellegű előtag – főnév – posztpozíció szórendű összetétellel), és magától ér­tetődően nem feledkezhetünk meg a két nyelv alapszókészletének már első pillantásra is szembeötlő különbségei­ről sem, például a tőszámnevek eseté­ben.

Ha azonban eltekintünk e néhány genetikai differenciától, a két nyelv kö­zötti olyan fokú hasonlatosságokat fe­dezhetünk föl (mondjuk a mono- vagy legalábbis biszillabikus jelleg, az izoláló grammatika, a zenei hangsúlyok vagy a mértékszó kategóriájának funkcioná­lis azonossága, óriási szókincsbeli átfe­dések még az alapszókincsen belül is stb.), hogy a szóban forgó két nyelv némi túlzással talán egyetlen nyelv két változatának is felfogható ugyanúgy, ahogyan egyes nyelvtudósok az angol­lal, illetve franciával teszik. Bizonyíték természetesen nincsen rá, de jóval több mint valószínű, hogy e hasonlóságok már igen régen, sokkal a vietnami írás­beliség megjelenése előtt kialakultak.

A kora középkorban (amiről a viet­nami történészek a Trần-dinasztia vé­géig, 1400-ig bezárólag szólnak) a Vi­etnam földjén megszületett első írói művek a beszélt nyelvként sohasem lé­tezett klasszikus kínai nyelven (vietna­miul Hán văn-ban) íródtak. Megjegyez­zük, hogy a klasszikus kínai nyelvnek, „Kelet-Azsia latinjának” e fontos szere­pe, jelentősége egészen századunkig, sőt úgyszólván 1945-ig csaknem válto­zatlan maradt Vietnamban, s ez termé­szetszerű következményként vonta ma­ga után a vietnami irodalmi és köz­nyelv feltöltődését a kínaiból közvetle­nül kölcsönzött nyelvi elemekkel.

A kínai írásjegyek fölhasználásával íródott vietnami művek nyelve az ún. sino-vietnami nyelv. Ennek szerkezete, fölépítése megegyezik a kínai művelő­dés hatása alatt fejlődött más kelet­ázsiai kultúrák (a japán, a koreai stb.) irodalmi nyelvével. Ez utóbbiakhoz vi­szonyítva annyi csupán a különbség, hogy Vietnam esetében az elsinizálódott nyelv (a vietnami) maga is igen közeli rokonságban van a reá nehezedő kínai nyelvi réteggel, egyszóval a sino-vietnami szerkezetek feloldásakor s „eredeti” vietnamiakkal történő helyet­tesítésükkor kisebb különbségek ta­pasztalhatók, mint például a japán nyelv esetében. Nem érdektelen talán, hogy a kínai nyelven írott vietnami iro­dalmi műveket maguk a vietnamiak nem kínai (tiếng Trung-quốc vagy tiếng Hán), hanem vietnami nyelvűnek, s csupán „kínai betűkkel írottaknak” (chữ Hán) tartják. A sino-vietnami nyelvű, kínai írásjegyekkel alkotott literatúra nyelvének vietnami neve chữ nho, ami szó szerinti fordításban „konfuciánus írásút” jelent.

Vannak természetesen – a már em­lítetteken kívül – egyéb kardinális je­lentőségű különbségek is a kínai és a vietnami nyelv között, s ezek akkor is föltűnőek, ha meggondoljuk, hogy a javarészt a buddhizmussal, és azzal is kínai nyelvi csatornákon át bevándo­rolt, legföljebb néhány tucatnyi ind, majd az újabb korokban francia, ké­sőbb orosz, angol, illetve japán eredetű jövevényszó kivételével a vietnami nyelv szókészletének igen jelentős há­nyadát a közvetlenül a kínaiból köl­csönzött szavak teszik ki. E differenciák közül is említsünk meg néhányat. A kínainak a Vietnammal határos része­ken beszélt nyelvjárásaira jellemző nyolc-kilenc zenei hangsúllyal szemben a vietnami reálisan öt zenei hangsúlyt ismer csak, s ezek közül – a kínaival ellentétben – egyik sem neutralizálódhatik, semmilyen esetben sem; a viet­nami nyelv legtöbb dialektusa ismeri a kínaiban nem létező, nyelvheggyel pör­getett [R] fonémát stb. – hogy a hang­tani különbségekkel kezdjük. A kínai nyelvből továbbá hiányzik az igeidők rendszere, s csupán az ige által kifeje­zett cselekvés folyamatos vagy befeje­zett jellegének érzékeltetésére vannak eszközei; a vietnamiban ezzel szemben az ige előtt álló dã, illetve sẽ szócska egyértelműen utal a múlt, illetve a jövő időre (noha ezeknek a partikuláknak a használata nem mindig kötelező). Fon­tos különbség még, hogy a vietnamiban – a kínaival ellentétben – produktív ka­tegóriaként van jelen a határozott né­velő szófaja.

Nyelvtörténeti szempontból a lega­lapvetőbb különbség a kínai és a viet­nami nyelv között az, hogy abban az értelemben, ahogyan a kínai esetében, kifejezetten klasszikus (vagyis ha nem is kizárólag, de elsősorban a klasszikus irodalmi alkotásokra jellemző, s a – mindenkori! – beszélt köznyelvi válto­zatoktól lényegesen eltérő vietnami nyelv nem ismeretes. A középkor első ismert vietnami nyelvű irodalmi műve­inek nyelvhasználata, nyelvi eszközei, szókincse és grammatikája nem tér el annyira a ma használatos vietnami köz­nyelvtől, mint akár mondjuk az úgy­szólván kortárs Mao Ce-tung verseinek nyelve a mai kínaitól. (Mao, mint isme­retes, klasszikus kínaiban írta költemé­nyeit.) A vietnamiak, ha klasszikus stí­lusban kívántak fogalmazni, minden­kor a klasszikus kínai nyelvet alkalmaz­ták.

Elmondandó még, hogy a vietnami nyelv egyes nyelvjárásai az ország 1975-ös egyesítése óta a mindinkább követen­dő nyelvi minta gyanánt szolgáló északi, a Közép-Vietnamban beszélt, s koráb­ban nemzeti köznyelvként funkcionáló közép-vietnami, s végül a Délen beszélt dialektus között nincsen akkora különb­ség, mint a kínai nyelv egyes, egymástól sokszor rendkívül jelentős mértékben eltérő nyelvjárásai között. A három fő vietnami dialektus különbsége elsősor­ban a nyelv hangtani szerkezetére, má­sodsorban lexikájára terjednek ki, a grammatikai szabályokra még annyira sem, mint amilyen fokú eltéréseket egyes magyar nyelvjárások között ta­pasztalhatunk. (Lásd: a magyar köz­nyelv grammatikájának differenciáit például némely csángó dialektusétól.)

A portugál misszionáriusok által lét­rehozott, majd Alexandre de Rhode francia szerzetes jóvoltából a 17. szá­zadban kodifikált latin betűs írásmód, a quốc ngữ (ami szó szerint „országos nyelvet”, „köznyelvet” jelent) a hangok ejtésének nyelvjárásonkénti különbsé­geit nem jelöli, s így a köznyelv nemzetileg egységes leírását teszi lehetővé. Szoros értelemben véve nem annyira nyelv-, mint inkább írástörténeti kérdés a quốc ngữ előtti vietnami írásmódok témája.

A középkorig Vietnamban minden írott alkotás kínai betűkkel született. Tudni illik azonban, hogy a kínai írás­ban alkalmazott mintegy nyolcvanezer graféma döntő többsége két alapvető elemből tevődik össze, amelyek egyike az illető morfémajel kiejtésére, míg a másik – ha még elnagyoltabban is – a jelentésére utal. A vietnamiak ebből ki­indulva alkottak egy olyan írásmódot (chữ-Nôm, vagyis „déli”, „délies” betű a neve), amely egyrészt alkalmas a vi­etnamiban előforduló valamennyi foné­ma viszonylag fonetikus leírására, más­részt nem tartalmaz többet nyolc-ki­lencezer betűnél, s így lehetővé teszi, hogy a betűvetés ismerete kilépjen a magas szintű hivatalnokvizsgával ren­delkező kevesek arisztokratikus körén. A középkor végére ez az írás lett a plebejus szellem hordozója vietnami földön.

Ide kívánkozik még egy adat: a latin betűs írás Vietnamban csak évszáza­dunkban vált kötelezővé.

BÖGÖS LÁSZLÓ

Vietnam huszadik századi irodalma

Nyugat-Európa néhány országához ké­pest napjaink vietnami irodalma – akárcsak a korábbi századoké – megle­hetősen ismeretlen hazánkban. S ez azért is szomorú, mert Vietnamban a legutóbbi évtizedekben érdemes erőfe­szítéseket tettek a magyar irodalom, különösen a modern magyar irodalom széleskörű megismertetésére.

A modern irodalom kezdetei Viet­namban egybeesnek a quốc ngữ, a viet­nami nyelv latin betűs fonetikus átírásá­nak elterjedésével századunk első évei­ben. Ezt megelőzően a vietnamiak a kínai írásrendszeren alapuló chữ Nôm írásrendszert használták. A quốc ngữ meghonosodásához jelentősen hozzájá­rultak a polgári demokratikus eszméket valló írástudók, akik 1907-ben ingye­nes tanfolyamokat szerveztek a latin be­tűs írás elterjesztésére. Az új írás meg­honosodásával a nyugati, mindenekelőtt a francia irodalom befolyására mintegy harminc év alatt a vietnami irodalomban gyökeret eresztett az eu­rópai irodalom valamennyi prózai mű­faja: az esszé, az elbeszélés, a regény, a dráma. A latin betűs újságok – különö­sen az 1917-ben alapított Nam Phong (Déli Szél) – jelentős érdemeket szerez­tek a vietnami irodalmi nyelv tökélete­sítésében és az új irodalom kibontakoz­tatásában.

A modern próza első alkotói közül délen Hồ Biểu Chánh (1884-1958), észa­kon pedig Hoâng Ngọc Phách (1896-1973) tűnt ki. Ez utóbbi egyetlen mun­kájával, az 1923-ban megjelent első modern vietnami regénnyel, a Tố Tãm-mal (Tiszta szív) írta be nevét a vietna­mi irodalom történetébe.

Az 1920-as években megújult a viet­nami színház és a drámairodalom. Nguyễn Đình Nghị a népi chèo színját­szásba lehelt új életet, megteremtve an­nak városi változatát. Az első világhá­ború éveiben délen egy új színházi mű­faj, a hàt chải lương született meg. A nyugati típusú kịch nói drámát Vũ Đình Long (1901-1960) honosítota meg egy 1921-ben írt és színre vitt darabjával.

Az 1930 előtti időszak új, forradalmi eleme Ho Si Minh (1890-1969) írásai­ban jelentkezik. Közülük az elsők, noha Párizsban látnak napvilágot, mély vissz­hangra találnak mind tartalmuk, mind stílusuk révén. Ho Si Minh egészen fia­talon Európába utazott, hogy ott keres­sen új utat a nemzeti mozgalom szá­mára, megismerkedik a francia mun­kásosztállyal, harcol a Francia Szocialis­ta Párt soraiban, és felfedezi magának a marxizmus-leninizmust. Cikkei jelen­nek meg a francia lapokban, minde­nekelőtt a Humanitéban, megalapítja a Pária (Le Paria) című lapot, a gyarmatellenesség és a gyarmati népek össze­fogásának szószólóját, vitairatokat állít össze franciául és vietnami nyelven, olyanokat, mint A bambuszsárkány (szatirikus darab) és az Egy hajótörés naplója. Tömör írásai, melyek nincsenek híján a humornak, a könnyed vagy maró gúnynak, hamarosan igen népszerűek­ké válnak.

Az európai irodalom hatására 1930-tól különböző irányzatok jelennek meg: a romantikus, a realista és a forradalmi irodalom. Az 1930-as évtized Vietnam politikai és irodalmi életében egyaránt igen termékeny volt. A yên-bai felkelés leverésével 1930-ban elbuktak a polgári függetlenségi mozgalmak, ám ugyanak­kor megalakult Indokína Kommunista Pártja, amely előkészítette és a II. vi­lágháború végén győzelemre vezette a nemzeti függetlenségi harcot. Ennek az évtizednek az irodalmára már a mar­xista nézetek is befolyást gyakoroltak.

A romantikus mozgalom hívei életrehívták a Tự lực văn đoàn (Saját erőnk­kel) csoportot. A Tự lực csoportot a Phong hoa (Erkölcsök) című folyóirat át­vételével szervezte meg 1932-ben Nhất Linh (1906-1963) és Khái Hung (1896-1957). Az évtized szépprózájában a vá­rosi kispolgári rétegek érzékenysége és individualizmusa tükröződik. Fő képvi­selői – Nhất Linh és Khái Hung – írá­saikban a feudális kötöttségek ellen lá­zadó individium romantikus életér­zésének adtak hangot.

A költészetben a Thơ mới (Új költé­szet) irányzata vált uralkodóvá, amely elvetette a tradicionális tartalmi és for­mai kliséket, meghonosította a szabad­verset, s a modern nyugati, főleg a francia líra művészi vívmányait. A pró­zaírókhoz hasonlóan a Thơ mới körének tagjai is a Phong hoa című folyóiratra támaszkodtak. Elismert vezetőjük volt Thế Lữ (1907-1989). Mấy vận thơ (Rí­mek, 1935, 1940.) című kötetei nagy közönségsikert arattak. Költészetének újdonsága főként a tiszta vietnami nyelv használatában s a francia verselés formáinak felhasználásában mutatko­zott meg. A csoportosulás tagjai szakít­va a hagyományos verseléssel forradal­mat hajtottak végre a költészetben. A Thơ mới köréhez tartozott Lưu Trọng Lư (1911-1991), Xuân Diệu (1917-1985), Chế Lan Viên (1920-1989), Huy Cận (1919-), Hán Mặc Tứ (1912-1940), Tế Hanh (1921-), és a humoros, szatirikus verseket író Tú Mỡ (1900-1976) is.

Az évtized második felére a roman­tikus hullám elült, hogy helyet adjon a kor valóságával, társadalmi és politikai problémáival foglalkozó realista irány­zatnak a szépprózában, amely az 1930-as évek közepén a fordításokból meg­ismert nyugati szerzőktől (D. Defoe, Maupassant, Balzac, Zola, R. Rolland, A. Barbusse) kapott bátorító impulzu­sokat, s a riportázs megszületésével bontakozott ki. A riportázsban tekin­télyt szerzett újságíró triász: Vũ Bang (1913-?), Tam Lang (1901-?) és Vũ Trọng Phụng (1912-1939) munkássága nyomán a realista vagy realisztikus re­gények és elbeszélések egész sora látott napvilágot. A realista regényírók legki­emelkedőbb képviselője Vũ Trọng Phụng volt. Legismertebb, Giông tố (Vihar) című regényében élesen bírálta a gyarmati és feudális rendszert. A rea­lizmus igazán tudatos irodalmi irány­zattá azután a vita után vált, amelyet Nguyễn Công Hoan (1903-1977) 1935-ben megjelent Kép Tư Bền (Tu Ben, a komédiás) című elbeszélése kapcsán Hải Triều (1908-1954) marxista kritikus kezdeményezett, bírálva a „művészet a művészetért” szemléletet. A vita az egész ország íróit lázba hozta, s ezt kö­vetően a „művészet az életért” felfogás vált uralkodóvá. Bước đưòng cùng (Zsák­utca, 1938) című regényét a gyarmati hatóság megjelenése után hat hónap­pal betiltotta. Egy másik realista író, Nguyên Hồng (1918-1982) Bỉ vỏ (A tol­vajnő, 1940) című regényével kezdte munkásságát, újabb témát hódítva meg a vietnami irodalomnak. A realista irányzat írói közül a legnagyobb sikert Ngô Tất Tô (1894-1954) aratta Tắt đèn (Amint a lámpa ellobban, 1939) című regényével. (Magyarul Ördögh Szil­veszter fordításában 1984-ben jelent meg), Nam Cao (1917-1951) Chí Phèo (1939) című regényében a nyomorba süllyedt, lázadó paraszt alakját formálta meg feledhetetlenül.

A szépprózában irányadó látás- és ábrázolásmód nem maradt hatás nélkül a költészetre sem. Az eredetileg a Tư Lực-csoporthoz tartozó Tư Mỡ költésze­te például élesen kritikus, szatirikus hangot ütött meg. Megfelelő atmoszfé­ra alakult ki az illegalitásból lassan szín­re lépő forradalmár költők művészete számára is. Soraikba tartozott a húszas években fellépő Ho Si Minh, aki az általános felkelés előkészítése során 1942-ben került Csang Kaj-sek börtöné­be, s ott írta meg – kínai nyelven – híres Börtönnaplójának klasszikus veretű s mégis forradalmi izzású verseit. (Ma­gyarul Weöres Sándor fordításában 1965-ben jelent meg.) Rajta kívül a for­radalmi mozgalom más vezetői – Sông Hống (1907-1988), Xuân Thúy (1912-1985) – is írtak alkalmilag forradalmi verseket, s ekkor jelentkezett Tố Hữu (1920-), akit 1954 után a hivatalos iro­dalomkritika a legjelentősebb költőként tart számon. Tény, hogy Tố Hữu for­radalmi lírája kihívást jelentett a ro­mantikus iskola hangjával és szemléletmódjával szemben. Felélesztette s új tartalommal töltötte meg a klasszikus hazai formákat, amelyeket a romanti­kus iskola képviselői kitessékeltek a modern irodalomból.

A II. világháború éveiben Vietnam japán megszállás alá került. A városi polgárság eszmei zavara tükröződött az irodalomban is. Az ópiumba, a szere­lembe való feledkezés témája dominál Vũ Hoàng Chơưng költészetében és Nguyễn Tuân (1910-1987) esszéiben. Mások igyekeztek szembeszállni a defetizmussal. A francia hatóságok támoga­tásával született meg a Tri Tân című folyóirat köré tömörült irodalmi cso­port, melynek tagjai a „zarándoklás a forrásokhoz” gondolat jegyében a régi irodalomról és a történelemről közöl­tek tanulmányokat. Amikor a háború vihara 1943-ban elérte Délkelet-Ázsiát is, a kommunista párt Tézisek a vietnami kultúráról címmel ismertette kulturális programját, amit Trường Chinh szer­kesztett. Ennek jegyében Nam Cao és Tố Hữu vezetésével a realista költők és írók új nemzedéke nevelődött ki.

A japán megszállók kiűzésével vég­ződő 1945-ös augusztusi forradalom után a Vietnami Demokratikus Köztár­saság 1946-tól a függetlenség védelmé­ben két hosszú és nehéz háborút vívott meg. Ennek első felvonása a francia gyarmatosítók csapatai felett 1954-ben aratott Điên Biên Phu-i győzelemmel ért véget, második felvonása pedig 1975-ben a déli országrész felszabadí­tását és az ország újraegyesítését ered­ményezte. E három évtizedes harc s a vele együttjáró társadalmi átalakulás nem maradhatott hatás nélkül a kultu­rális életre sem. Az ország kettéosztottsága két táborra szakította az irodalom művelőit is.

A háború első felvonásában (1946-1954) egyfelől az ellenállás bázisain ki­alakult az ellenállási irodalom, másfelől a francia megszállás alatti területeken a várakozók irodalma. Az ellenálláshoz csatlakozott alkotók – akiket erősen be­folyásolt Trường Chinh-nek A marxiz­mus és a vietnami kultúra című előadása, amely 1948-ban hangzott el egy műve­lődési konferencián – a szocialista rea­lizmus jegyében a háború és az akkor elkezdett mezőgazdasági reform témá­ját helyezték érdeklődésük előterébe. E népes csoport táborát gyarapították az először jelentkező nemzetiségi költők, mint a zao Bàn Tài Đoàn (1913—) és a thai Nông Quốc Chấn (1923-). A próza lassabban fejlődött. A harcok kezdetén főként Nam Cao és Trân Đâng (1921-1949) elbeszélései tűntek ki. A szocia­lista realizmus jegyében a felszabadító háborút támogatta Nguyễn Công Hoan, Ngô Tất Tố, Nguyễn Đinh Thi (1924-), Tô Hoài (1920-) és Hoài Thanh (1909-1982). Az irodalmat valamennyien „harci frontnak” tekintették.

Az 1954-es genfi egyezményeket kö­vetően, amikor is a 17. szélességi fok mentén az ideiglenes katonai demarká­ciós vonallal az országot kettéosztották, s délen francia és amerikai bábáskodás­sal megalakították a Vietnami Köztár­saságot, az irodalom 1975-ig két eltérő irányban haladt. Északon, a VDK-ban a kommunista párt irodalompolitikája határozta meg az írók munkásságát.

A VDK-ban az 1950-es évek végén számos torzulás jelentkezett a társa­dalmi valóság ábrázolásában, s még so­káig a forradalmi romantika maradt az uralkodó módszer. Másfelől voltak olyan irodalmi csoportosulások is, mint a Nhân văn (Emberi kultúra), amelyek a politika és az irodalom szétválasztá­sáért léptek fel. Már a lapjuk második számát követően nagy viták kezdődtek az írók és Művészek Szövetségében. A Nhân văn kört Phan khői (1897-1959), Trần Dần (1926-), Hoàng Cam (1922-), Lê Dat (1929-), Văn Cao (1923-) néhány hónapos vita után adminisztratív úton felszámolták, s tagjait hosszú időre hall­gatásra kárhoztatták. E rövid időszak­ról M. Durand francia iroda­lomtörténész kifejtette: „…1956-tól új irodalmi korszak kezdődött, amely egy­beesett az ország (Észak-Vietnam) gyor­sított szocializálásának erőfeszítésével… Irodalmi szempontból ez volt az a sza­kasz, amely világszerte a kínai »virágoz­zék száz virág« időszakaként ismert, és észak-vietnami megnyilatkozása a Nhân văn-ügy néven vált ismertté, s amelyet az északi kormány 1956-ban reakciós­nak nyilvánított.”

Az 1960-as évektől a déli rendszer és az amerikai beavatkozás ellen vívott há­ború adott új impulzust az iroda­lomnak. Az 1960-1975 közötti évek­ben, amikor az agitatív jellegű elbeszé­lések mellett a líra játszotta az uralkodó szerepet, a művek 90 százaléka a há­ború problémáit illusztrálta. A lírikusok új nemzedékének sorában friss hang­vételével Bằng Việt (1941-), Lâm Thị Mỹ Dạ (1949-), mint gyermekköltő Trần Dằng Khoa (1958-), Xuân Quỷnh (1942-), és Y Nhi (1944-) vált népszerűvé. A népes írói gárdából kitűnt Nguyễn Đinh Thi és Nguyễn Minh-Châu (1930-). A háborús körülmények nem kedvez­tek a nagyobb lélegzetű műveknek, de számos elbeszélés és kisregény született a falusi emberek életéről, köztük Vũ Tú Nam (1929-), Vũ Thị Thường (1930-) és mások munkái. Az ellenállás költői közül Tô Hữu emelkedik ki. Chế Lan Viên, Huy Cận és Xuân Diệu is jelen­tős művekkel gyarapították a népi há­ború líráját.

Dél-Vietnam népes alkotógárdájával rendelkező irodalmát 1954 és 1975 kö­zött a sokszínűség jellemezte. Ott való­ban virágzott a legkülönbözőbb irány­zatú és értékű „száz virág”, nemcsak a rendszert kiszolgáló, hanem a rend­szerrel szembenálló írók és költők is alkothattak. így Viên Phương (1928-), Vũ Hanh (1926-), és Sơn Nam (1926-) a nagyvárosokban – Saigonban, Hué-ban – dolgoztak, s léptek fel a nemzeti kultúra védelmében. Az 1954-es genfi egyezményeket követő első években néhányan: Bàng Ba Lan (1912-), Võ Phiên (1925-) a visszanyert békét, a szabad­ságot ünnepelték, és a személyiség tisz­teletben tartását hirdették.

Az alkotók körében egyfelől a liberá­lis, másfelől a nacionalista és antikommunista szellemiség érvényesült. A kommunistaellenesség légkörében dol­goztak az Északról áttelepült „régi gár­da” írói: Vũ Bang, Phung Tat Dac, Lê Văn Siêu, Nhât Linh, Thương Sy. Eleinte még a hagyományos „hanoi” stílusban, északi szókincset használva írtak, de lassan a déliek hatása alá kerültek mind a stílus, mind a témaválasztás tekinte­tében.

A költészetben a romantikus, a szim­bolista és a realista irányzat egyaránt jelen volt. Az idősebb nemzedék, mint Thương Phô, Vũ Hoang Chuờng mellett jelentkeztek a fiatalok is, köztük az eg­zisztencializmus képviselői. E világszemlélet iránti érdeklődés különösen megerősödött az 1960-as évek elején, amikor összeomlott a diémista rend­szer, s a dél-vietnami társadalomban el­uralkodott a válsághangulat. Az egzisz­tencializmus leglelkesebb hívei a Fran­ciaországból hazatért fiatalok voltak, akiket Sartre és Heidegger nézetei hatot­ták át. Ezek a fiatalok – Nguyễn Sa, Bùi Giang, Cung Trấn Tường és Quanh Thoai – részvételével külön irodalmi körbe tö­mörültek. Honfitársaik elfásultságát, nyomorát és vágyait Mai Thao, Thanh Tan Nguyên fájdalmas líraisággal fejezte ki. Vũ Hoang Chường költő buddhista miszticizmusba menekült.

Délen a Ngõ Đinh Diêmet eltávolító 1963-as államcsíny utáni időszak egyik jelensége volt a nők előretörése az iro­dalomban.

A női írók az új kifejezések iránti bátorságról tettek tanúságot, és nem ri­adtak vissza a „merész” leírásoktól. írá­saik központi témája a szerelem lett. Az egyik legjellegzetesebb egzisztencialista regényt Vong tay học író (A tanítványom karjaiban) címen Nguyễn Thị Hoang ír­ta, s műve egymást követően öt kiadást ért meg.

A saigoni kormányzat az antikommunista élű művek ösztönzésére még Diêm idején irodalmi díjakkal jutal­mazta az írókat, ami nem is maradt hatástalan. Võ Phiên elbeszéléseiben gyilkos szörnyetegnek tűntette fel a ge­rillákat. Az 1960-as évtizedtől egyre in­kább az erotika árasztotta el az irodalmi alkotásokat. Sokan, mint Văn Quang is Henry Miller regényeit tartották irány­adónak, s követőkre találtak Françoise Sagan munkái is.

A saigoni rendszerrel szemben állók a Nemzeti Felszabadítási Front zászlóbontását követően, 1961-ben életre hív­ták önálló írószövetségüket, s 1966-ban a legjobb alkotások elismerésére megalapították a Nguyễn Đình Chiểu (1822-1888) irodalmi díjat. Dél-Vietnam fel­szabadított övezeteiben egy új költő­nemzedék lépett színre. Giang Nam (1929-), Thanh Hái (1930-1980) Lê Anh Xuân (1940-1968), Thu Bổn (1935-), Vũ Ngan Chì (1946-) a legismertebbek, akiknek költészetét a fegyveres harc él­ményei ihlették. Közülük sokan életü­ket áldozták a harcokban. A prózairo­dalomból népszerűségnek örvendett Anh Đức-tól (1935-) a Hòn đầt (A föld), s Nguyễn Văn Bỗng-tól (1921-) a Rừng U Minh (Az U Minh-i erdő).

A második ellenállási háborúban ki­vívott győzelem, az ország újraegyesí­tése pontot tett az irodalom dualizmu­sára is. Saigon felszabadításakor Délről számos író távozott külföldre, így Fran­ciaországba. Csaknem egy évtizedig szinte töretlenül érvényesült a VKP iro­dalompolitikája. A gazdasági reform meghirdetésével azonban az irodalmi élet liberalizálását sem lehetett elkerül­ni. Ez a folyamat az 1970-es évek végén indult el az elméleti vitákkal. A Văn Nghệ című irodalmi hetilapban Hoàng Ngọc Hiên (1930-) neves iroda­lomkutató tanulmányában kifejtette, hogy az 1975 előtti irodalom döntően a politikát kiszolgáló propagandasze­repre volt kárhoztatva. Az 1945 utáni vietnami irodalom tudományosan meg­alapozott elemzése csak 1986 után, a VKP V. kongresszusát követően kez­dődhetett el. Az irodalomtudósok ele­mezni kezdték azokat az okokat, ame­lyek a sematizmus zsákutcájába vezet­ték az irodalmat. A Văn Nghệban Lê Ngọc Tra (1945-) 1988-ban rámutatott, hogy az elmúlt időszakban a vulgáris és dogmatikus esztétikai felfogás ural­kodott az irodalmi életben, s túlhang­súlyozták az irodalom visszatükröző szerepét. Az irodalmi hetilap főszer­kesztője, Nguyễn Ngọc (1932-) a párt akkori főtitkárával, Nguyễn Văn Linh-nyel lezajlott találkozón elutasította azt a gyakorlatot, hogy a politikusok mi­nősítsék az irodalmi alkotásokat.

Ebben a kedvező légkörben figyel­met érdemlő elbeszélések és regények jelentek meg, amelyek a háború okozta szenvedéseket és veszteségeket is ábrá­zolták. Az írók bátran bemutatták a hétköznapi élet torz jelenségeit. A déli országrész társadalmi problémáit feltá­ró Nhật Thuân (1942-) elbeszéléseire nemcsak a hazai, hanem a nyugati kri­tikusok is felfigyeltek. Nagy feltűnést keltett a Cao Dai szekta elnyomásáról írt, s 1985-ben közölt regénye. Az iro­dalom felfedezte azokat a különös át­alakulásokat, amelyeket a békés élet váltott ki az emberekből. Ezeket mutat­ja be például Nguyễn Huy Thiệp (1952) 1982-ben megjelent Thướng vê hưu (A nyugállományú tábornok) című elbe­szélése. Nyugaton őt tekintik a modern vietnami prózairodalom előfutárának. A sematizmusnak hátat fordító írók so­rába tartozik Ma Văn Khàng (1936-) is. Az 1980-as évtized második felében je­lentek meg Dương Thu Hương (1947-) írónő első bátor tartalmú és hangú re­gényei. Eddigi munkáiban – Bên kia bỏ-ao vong (Az illúzión túli part), Thiên dữơng mũ (Vak mennyország), Các vĩ nhân đinh lê (A vidék nagy emberei) a képmutatást és a hatalomvágyat leplez­te le. A legfiatalabb nemzedék képvise­lője, Phạm Thi Hoài (1962) írónő Thiên sư (A menny angyala) című regényével és Mê Lô (Útvesztő) című elbeszéléskö­tetével hívta fel magára a figyelmet. Mindkét kötete áttörést jelentett a mai vietnami irodalomban; a „betokosodott” vietnami irodalom és az írói nyelv megújítására törekszik. Az első regé­nyével 1990-ben berobbant Bao Ninh (1952-) még mindig fel-fellobbanó szenvedélyes vitákat keltett, s a máso­dik ellenállási háború gyötrelmeit fel­villantó Thân phân của tình yêu (Szerel­mi ütközet) című regényét Háborús bá­nat címmel több európai nyelven is ki­adták.

Az 1980-as években jelentkezett szer­zők a vietnami irodalom új korszaká­nak jelentős ígéretei. Egy más írói nemzedék született, olyan, amely hite­les írói érzékenységgel rendelkezik. Ér­demes odafigyelni rájuk.

KÉPZŐMŰVÉSZET

FRIGYIK LÁSZLÓ ATTILA

A vietnami népi festészet

A vietnami népi művészet egyik jelleg­zetes ága a fametszet. Ezek közül mu­tatunk be néhányat. A vietnamiak a tavasz fogadására készülve a Holdújév, a let alkalmából évről-évre feldíszítik lakásukat. S annak díszítésénél nem hi­ányozhat egy-két fametszet sem, ame­lyet köznyelven Đông Hố-i metszeteknek neveznek.

A művészettörténészek és az archeo­lógusok szerint a népi fametszés már a 11. században kialakulhatott, de a reá vonatkozó jelenleg ismert dokumentu­mok csak a 18. századig nyúlnak vissza. Stílusuk alapján a fametszetek a đình, a faluközösségi ház 16. és 17. századi faszobraira emlékeztetnek, s talán ugyanabban a században nyerték el mostani formájukat.

A fametszeteket jó ideig a rizsterme­lő parasztok készítették, s ez a mester­ség hagyományos mellékfoglalkozásuk volt a Holdújévet megelőző hónapok­ban. A mesterség titkát féltékenyen őrizte a család vagy a falu, s így a fa­metszés egy-egy faluhoz kötődött. Kö­zülük a leghíresebb Đông Hô falu volt, ahol sajátos fametsző iskola jött létre. Đông Hố a Vörös folyó deltájában, Ha­noitól 50 kilométerre északkeletre a Đuống folyó partján fekszik Hà Bắc tartományban. Idővel körülötte más falvakban és az ország távolabbi vidé­kein is meghonosodott a fametszés.

Később a Đông Hô-i iskola hatására Hanoiban is megjelent. A hanoi meste­rek kézművesek voltak, akik már nem foglalkoztak mezőgazdasági munkával. Hanoi néhány utcájában, így a hanoi iskolának nevet adó Hàng Trong utcá­ban rendezték be műhelyeiket. A nagy népszerűségnek örvendő Đông Hố-i metszetek döntően Tét-képek, és a lakás díszítését szolgálják. A Hàng Trong-i metszetek viszont kultikus, vág díszítő képek, és különösen kedveltek a városi emberek és a jómódú parasztok köré­ben.

Egykor Đông Hố-ban a Holdújévet megelőző 11. és 12. holdhónapban megrendezték a képek ünnepét. Min­denfelől csónakok érkeztek a faluba, s minden talpalatnyi helyet elfoglaltak az emberek, aztán a felhalmozott képeket más tájakra szállították. A Tết szorosan összefonódott a képekkel, és a képün­nep a vietnamiak életének szerves al­kotórészévé vált:

Tétkor hazamegyek, jóízű bánh chủng vár.
Vágyódom utánad, a képek is mind elkészültek már.

A Đông Hô-i képek egyfelől a helyi papírgyártásnak, másfelől a másolási technika fejlődésének köszönhetően terjedhettek el. A metszetek sokszoro­sításához a dó-fa kérgéből készített kü­lönleges „dó” papírt használták. Ezek révén válhatott lehetővé, hogy díszít­hesse minden ház falát. A sorozatban készített képeket el lehetett adni, el le­hetett szállítani, az egységes szimbó­lumrendszer tehát gyorsan és könnyen juthatott el minden családhoz. A képek szépsége természetességükben, tarkasá­gukban és bizonyos fokú naivitásukban rejlik.

A képek három fő szimbóluma: a bivaly, a tyúk és a disznó, hiszen ezek az ál­latok állnak a legközelebb a parasztemberhez. Ezek az állatok a pagodák faragványain csak szórványosan és fel­színesen jelennek meg.

A bivaly a Đông Hô-i képen tökéle­tes. A képekbe a művész a lelkét is beleadta. A legszebb bivalykép a Tánc az őszi szélben. A kép jobboldalán egy fiú mintha feküdne a bivalyon, kezében egy szalmakalap, és a kalap mint a sár­kány repül a szélben. A kép baloldalán egy másik gyerek. Fuvolázik. A bivaly a sárkány egyik megjelenítési módja, így a képet úgy is értelmezhetjük, hogy a bivalyon ülő parasztgyerek a mezők királya. Bivalyháton ülni annyit tesz, mint aranytrónuson ülni, élvezni a ló­tusz illatát. Fuvolázni pedig olyan do­log, ami nem cserélhető fel semmivel.

A Đông Hô-i képeket disznó-, csir­keképeknek is nevezik. Joggal, hiszen a csirkét és a disznót nagyon szépen ábrázolták. A két állat az âm-duong (a női és a férfi elem) a kínai jin és jang leggyakoribb kifejezői. E két állat a vi­etnami emberek házioltárán Holdújév idején becses ajándék. Sokféle disznót ábrázoló kép van. Közülük kettőt érde­mes kiemelni. Az egyiken egy magá­nyos disznót látunk. Alakja majdnem teljesen betölti a képet. A másik egy kocát ábrázol öt kis malacával. Mind­egyik állat teste foltos, és az anyadisznó testén jól kivehető, hogy a folt az âmdương-öt – a negatív és pozitív pólusok egységét – szimbolizáló kettéosztott kör. A koca szája és szeme pedig mintha bölcsen mosolyogna.

A csirkét ábrázoló képekből is kettő a leghíresebb: a Đại Cát (Nagy vidám­ság) és a Thừ Hùng (a thừ a lány, a hùng a fiú szépsége). A Đại Cát egy kakast ábrázol, amelynek taréja élénkpiros, tollazata a szivárvány hét színében pompázik. A kakas a férfiasság öt jegyét szimbolizálja: tollazata a vănt = művelt­séget, a sarkantyúja a vôt = a harcias­ságot, a szárnya a dũngot = bátorságot, a nhânt = nemeslelküséget, a tínt = a hűséget. A férfiasság két utóbbi jegyét a kakas két tevékenysége jelképezi, ne­vezetesen ahogyan összetartja a barom­fiudvart, és minden hajnalban ugyan­abban az időben kukorékol. A Thửr Hùng csoportkép, amelyen mind a tíz csirke egy-egy egyéniség.

Az állatábrázolások mellett birkózást, kakasviadalt megelevenítő képeket is festettek, de a legtöbb képet a fiúk és a lányok közös szórakozásainak szentel­ték. Az Angolnafogás című kép egy nép­szerű játékot mutat be. A játék a kö­vetkező: a földre cserépkorsókat he­lyeznek, amelyekbe angolnákat csúsz­tatnak bele. A korsók mögött párok ül­nek, akik egymással versenyeznek. Egyik kezükkel a síkos angolnákat pró­bálják kifogni, másik kezükkel pedig ölelgetik, tapogatják egymást. Más ero­tikus játékokon kívül Észak-Vietnamban elterjedt volt a hintajáték is. A bambuszrudak végén egy-egy lány és egy-egy fiú ül, és hintázás közben páros felelgetőst mondanak. Ezek a játékok is helyet kaptak a Đông Hô-i képeken.

A népi fametszetek kedvelt témája a kókuszdió-szedés. Ezt az eseményt több változatban is ábrázolják. Egyik ismert változata a Đông Hô-i Hung Dua (Kókuszelkapás) egy vietnami szerelmi le­gendához fűződik. A képen kókuszt szedő család látható. A félmeztelen férfi a pálmafán két kókuszdiót készül le­dobni a fa alatt álló, szoknyáját feleme­lő, hosszú hajú nőnek. A fa törzsénél van két pufók gyerek is. Ők fejezik ki a boldog pár intim gondolatát. A képen nôm írásjelekkel a következő két sor ol­vasható:

Kit dicsérjek hát a kókuszért?
Itt vagyok, kapj el kettőt, annyi nekünk elég!

Egy másik változaton a fa alatt két bájos, hajlékony termetű lány áll, s fel­emelt szoknyával várakoznak, hogy el­kapják a kókuszdiókat. A Hai Hung-i változaton több személy látható: a fán két meztelen fiú, jobb kezükben egy-egy kókusz fürtöt tartva. A földön két leány áll, és a harmadik kezét felemelve várja, hogy elkapja a gyümölcsöket. S mindezt egy testes férfi szemléli kíván­csian.

A fametszetek közül kedvelt a Szép lányok című sorozat is. A képek a kor igényei szerinti női szépséget fejezik ki. A lelki szépséget pedig a képeken lát­ható gitár, fuvola, kasztanyetta, legyező szimbolizálja. A képek azt az érzést kel­tik, mintha a lányok most érkeztek vol­na a falusi ünnepségről.

A Đông Hô-i képek nemcsak a régi szépségideáit dicsérik, hanem az élet tragikomikus oldalát is bemutatják.

Milyen az a paprika, amelyik nem éget, mint a tűz,
Milyen az a lány, akit féltékenység sose fűt?

Néhány tucat kép témája a félté­kenység. Nem megalapozatlanul, hi­szen a régi Vietnamban az uraknak annyi feleségük, ágyasuk lehetett, amennyire csak futotta. A klasszikus vietnami irodalom egyik legnagyobb költőnője, Hố Xuân Hương (18. sz. vége – 19. sz. eleje) gyakran ostorozta a férfiakat – kény- és kéjurakat – a korban szokat­lanul szabad erotikával megírt versei­ben. Az egyikben így csipkelődött:

– Uram, ötöt ígért, aztán
háromnál meg is állt,
tisztelt férfiú, ön csúnyán
megszegte szavát.
Uram, holddal bolondozzon
máskor, ha tűzbe jön
s fügefalevelet hozzon,
de hozza! Köszönöm.
– Kegyes hölgy, ez egyszer
hibásan kalkulált:
rosszból ötöt ád az ember,
jóból csak hármat ád.
Holddal bolondozok, majd ha
megint éget a hév,
és egy ágat hozok, rajta
annyi, de annyi fügét.

                  (Győri László fordítása)

A vietnami emberek hazaszeretetéről tanúskodnak a népi hősöket – Trấn Hung Đao, Lê Lơi, Trưng nővéreket – ábrázoló fametszetek. A nemzeti hősök egykori tetteit népi naivitással felidéző képek valóban felejthetetlenek.

DOKUMENTUM

HO SI MINH

Végrendelet

Vietnami Demokratikus Köztársaság
Függetlenség – Szabadság – Boldogság

Bár az amerikaiak elleni honvédő harcban egyre nagyobb nehézségek várnak ránk és még több áldozatot kell vállalnunk, mindenképpen győzelmet fogunk aratni.

Ez egészen bizonyos.

Amikor eljön az a nap, szándékomban áll végigjárni Délt is, Északot is, hogy üdvözöljem hős honfitársainkat, kádereinket és harcosainkat, hogy meglá­togassam az öregeket, szeretett fiataljainkat és gyermekeinket.

Aztán népünk nevében meglátogatom a szocialista tábor testvéri országait és a baráti országokat az egész világon, és köszönetét mondok nekik azért, hogy szívvel-lélekkel támogatták és segítették népünk honvédő harcát az amerikaiak ellen.

Tu-Fu, a Thang-korszakban élt híres kínai költő ezt írta: „Mindig kevesen voltak azok, akik megérték a 70 évet.”

Az idén, 79 évemmel, e „kevesek” közé tartozom; szellemileg még mindig friss vagyok, bár egészségem kissé meggyengült a korábbi évekhez képest. Ha az ember túl van a hetvenedik tavaszon, korosodásával egészsége hanyatlik. Ebben nincs semmi különös.

De ki a megmondhatója, meddig szolgálhatom még a forradalmat, a hazát és a népet? Hátrahagyom tehát ezt a néhány sort, előrelátva a napot, amikor elmegyek, hogy találkozzam Marx Károllyal, Leninnel és más tiszteletre méltó forradalmár elődeinkkel; ilyen módon honfitársaimat széles e hazában, elvtársa­imat a Pártban és barátainkat az egész világon nem éri majd meglepetés.

Először a Pártról szeretnék szólni

Hála szoros egységének, s annak, hogy szívvel-lélekkel szolgálta a munkásosz­tályt, a népet és a hazát, Pártunk megalapítása óta egyesíti, szervezi és győzelemről győzelemre vezeti népünket a kegyetlen harcban. Az egység Pártunk és népünk rendkívül becses hagyománya. Az elvtársaknak – a Központi Bizottságtól kezdve egészen a pártsejtekig – őrizniük kell az egységet a Pártban, mint a szemük fényét.

A Párton belül a széles körű demokrácia megvalósítása, a rendszeres és komoly kritika és önkritika gyakorlata a legjobb módszer a pártbeli összefogás és az egység megszilárdítására és fejlesztésére. Elvtársiasságra és kölcsönös szeretetre van szükség. A mi Pártunk hatalmon levő párt. Minden párttagot, minden pártkádert hasson át valóban a forradalmi erkölcs, az igazi munkaszeretet, a takarékosság, az egyenesség, a közügyek iránti lelkesedés és példás önzetlenség. Pártunknak meg kell őriznie teljes tisztaságát, méltónak kell maradnia vezető szerepéhez és igaz hűséggel kell szolgálnia népünket.

A Dolgozó Ifjúsági Szövetség tagsága, egész fiatalságunk

általában derekasan viselkedik, lelkesen vállal minden feladatot, nem hátrál meg a nehézségek láttán és harcol a haladásért. A Párt kötelessége gondoskodni az ifjúság forradalmi erkölcsre való neveléséről, hogy olyan emberekké formálja őket, akik folytatják a szocializmus építését, kommunistákká és egyben szakem­berekké válnak. A jövő forradalmi nemzedékének nevelése és képzése rendkívül fontos és szükséges feladat.

Dolgozó népünknek

a síkságokon és a hegyvidékeken sok emberöltőn át tengernyi szenvedésben volt része, gyötrődött a feudalizmus, a gyarmati rendszer elnyomásától és ki­zsákmányolásától, a sokéves háborúktól.

Mégis, népünk nagy hősiességről, bátorságról, lelkesedésről és szorgalomról tett tanúságot. Kezdettől fogva követte a pártot és mindig hűséges maradt hozzá. A pártnak megfelelő tervet kell kidolgoznia a gazdaság és a kultúra fejlesztésére, a nép életszínvonalának állandó emelésére.

Az amerikaiak elleni küzdelem még elhúzódhat

Honfitársainknak még bizonyára további súlyos áldozatokat kell hozniuk anyagiakban és emberéletben. Mindazonáltal elszántan kell harcolnunk az ame­rikai támadók ellen, a végső győzelemig.

Bármilyen nehézség és nélkülözés árán, de népünk győzni fog.

Az amerikai imperialistáknak ki kell takarodniuk országunkból. Hazánk egyesülni fog. Északi és déli honfitársaink egy családban, egy fedél alatt talál­koznak majd. Országunké lesz a dicsőség, hogy kis nemzet létére hősi harcban, két nagy imperialista hatalmat győzött le – a franciát és az amerikait –, és méltóképpen járult hozzá a nemzeti felszabadító mozgalom ügyéhez.

A világ kommunista mozgalmáról

Egész életemet a forradalom szolgálatának szenteltem, s amilyen büszke vagyok a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom megerősödésére, oly szomorúsággal tölt el a testvérpártok jelenlegi széthúzása.

Kívánom, hogy pártunk teljes erejével tevékenykedjék és hatékonyan járul­jon hozzá a testvérpártok közötti egység helyreállításához, a marxizmus-leninizmus és a proletár nemzetköziség alapján, a szív és az értelem szerint.

Szilárdan hiszem, hogy a testvérpártoknak és a testvéri országoknak ismét egyesülniük kell.

Személyes ügyeimről

Egész életemben teljes szívvel és erővel a hazát, a forradalmat és a népet szolgáltam.

Ha most eltávoznék ebből a világból, nem kellene semmit sem megbánnom, csak azt sajnálom, hogy nem szolgálhatok tovább s többet.

Ha meghalok, ne rendezzenek nagy temetést, ne pazarolják a nép idejét és pénzét.

Végezetül, végtelen szeretetemet hagyom népünkre, pártunkra, hadsere­günkre, testvéreimre és nővéreimre, íróságunkra és a gyermekekre.

Testvéri üdvözletemet küldöm elvtársaimnak, barátaimnak, a fiataloknak és a gyermekeknek az egész világon.

Végső kívánságom, hogy pártunk, népünk a harcban szorosan összeforrva építse a békés, egységes, független, demokratikus, gazdag és erős Vietnamot és méltón járuljon hozzá a világforradalom ügyéhez.

Hanoi, 1969. május 10.

ZALKA MIKLÓS

„Az egész nép harca…”

Beszélgetés Vỡ-Nguyễn Giap tábornokkal 1972-ben ^*

Megkaptam a levelét és A dzsungel vére című könyvét. Köszönöm! Uy elvtárs beszámolt az ön két vietnami utazásá­ról. A levélben föltett kérdéseire hama­rosan írásban válaszolok, ezért azt ja­vaslom, ne arról beszélgessünk. Csak örülni tudok annak, hogy könyvet akar írni a mi fegyveres harcunkról.

Közel egy és negyedszázada a mar­xizmus megalapítói beszéltek a népi háborúról. Szóltak a népi háború ere­jéről, és Engels kifejtette, hogy a tör­ténelemben előfordulnak esetek, ami­kor egy kis ország le tud győzni egy nagy országot. A népi háború Vietnam esetében olyan háború, amely a mun­kásosztály, a Vietnami Dolgozók Pártja – egy marxista-leninista párt – vezeté­sével folyik. A népi háború Vietnamban tehát éppen olyan eset, amelyről En­gels beszélt.

A vietnami nemzet meglehetősen ré­gen, néhány ezer esztendeje formáló­dott nemzetté, abban az időben, ami­kor a vietnami társadalom éppenséggel feudális társadalom volt. Ez igen fontos jellegzetesség, mert a nemzetek rend­szerint a kapitalizmus korszakában ala­kulnak ki. A vietnami nemzet létrejöt­tétől kezdve mindig harcban állt a füg­getlenségért, a szabadságért, az élethez való természetes jogáért. Harcolt a Hanok és a Szungok ellen, a mongolok, a Mingek és a Qingek ellen, a legújabb korban pedig a japán fasizmus és a francia imperialisták, napjainkban pe­dig az amerikai imperialisták ellen.

Tehát a népi háború meglehetősen régen – az időszámítás kezdetétől fogva megjelent a vietnami történelemben. Történelmünkben voltak népi háborúk, amelyeket a feudális osztály vezetett, mint például a Trung nővérek fölkelése – akik az egész népet mozgósították –, vagy mint a mongolok ellen viselt hon­védő háború. A mongolok háromszor foglalták el Thang Longot, a fővárost, és háromszor szenvedtek vereséget. Az egész nép fölkelt, hogy harcoljon elle­nük. Rendelkezésünkre állnak a népi háború tapasztalatai a 18. századbeli parasztfölkelésekből, amelyek azért tör­tek ki, hogy megdöntsék saját feudális uraik hatalmát, és legyőzzék a külföldi hódítókat. Ezek mind népi háborúk voltak, s a maguk idején roppant erő­vel bírtak. A vietnami társadalom feu­dális társadalom volt, és ellenségeink hasonlóan feudális országok voltak. Az agresszor óriási létszámú csapatokkal rendelkezhetett – az agresszorok nagy országok voltak, hatalmas gazdaság és katonai potenciállal –, de az anyagi és technikai bázisuk hasonló volt a miénk­hez. A mi fegyvereink néha még jobbak is voltak, mint az ő fegyvereik, és elő­deink meg tudták verni az ellenséget.

A franciák esetében más volt a hely­zet. Amikor a francia hódítók megje­lentek, Vietnamnak olyan ellenséggel kellett szembenéznie, amely gazdasági­lag hasonlíthatatlanul erősebb volt ná­la, sokkal fejlettebb anyagi és technikai bázissal rendelkezett, s katonáinak föl­szerelése jóval fölötte állt a vietnami katonák harceszközeinek. Attól a pilla­nattól kezdve, amikor a franciák elő­ször tették lábukat Vietnam földjére, a nép szembefordult velük, fölkelt és harcolt ellenük – a munkásosztály ve­zetése híján azonban nem tudott sikert elérni. Lázadás lázadást és fölkelés föl­kelést követett, de valamennyi kísérlet sikertelen maradt, mindegyiket lever­ték.

Az Indokínai Kommunista Párt – most Vietnami Dolgozók Pártja – lét­rejötte jelentette történelmünkben a fordulatot. Nemzetünk az imperia­lizmus korában csakis a munkásosztály marxista-leninista zászlaja alatt, a kom­munista párt vezetésével vált képessé rá, hogy legyőzze az ellenséget. A viet­nami népi háborúnak vannak általános jellemvonásai: a párt irányította mun­kásosztály vezetése alatt az ország pél­dátlan erőfeszítéseket tett, gigantikus erőt fejtett ki. Vannak azonban külön­leges jellemvonásai is, nevezetesen az, hogy egy elmaradott, gyarmati sorsú kis ország legyőzi a nagy agresszort, egy kis létszámú hadsereg megveri a nála létszámban sokkalta nagyobb had­sereget, s még ennél is fontosabb jel­lemvonás, hogy egy gyengébben fölsze­relt hadsereg legyőz egy nála sokkal modernebb fölszereléssel ellátott had­sereget.

Nagyon szerettem Ho Si Minht és különösen szerettem a humorát. Azt mondta egyszer: „A franciák rengeteg harckocsit és repülőgépet vesztettek, ezzel szemben mi az egész ellenállási háború folyamán, de még Điên Biên Phunál sem veszítettünk el egyetlenegy tankot vagy repülőgépet sem… Nem volt, tehát el sem veszíthettük…”

Nekünk nincs egymillió főnyi hadrafogott katonaságunk. Nincs annyi re­pülőgépünk, mint amennyi az Egyesült Államoknak van. Sőt, Dél-Vietnamban egyáltalán nem volt sohasem repülőgé­pünk, a dél-vietnami harctereken na­gyon kevés a harckocsi és csekély a haditengerészeti erő – de megvertük az egymillió-kétszázezer főnyi katonát számláló, modern fegyverekkel fölsze­relt hadsereget. A vietnami nép az el­lenséges hadsereg számbeli és fölszere­lési fölénye ellenére fényes győzelme­ket aratott.

Azt kérdezte tőlem, van-e különbség az augusztusi forradalomért vívott harc és a franciák ellen viselt ellenállási há­ború között. Beszéljünk róla röviden. Japán, Franciaország és az Egyesült Ál­lamok sokkal nagyobb gazdasági és ka­tonai potenciállal rendelkeznek, mint amilyennel mi. Csapataik fölszerelése sokkal jobb, mint a mi hadseregünké. Különösen az amerikaiak fölszerelése kiváló. A japán fasizmus ellen harcolva a vietnami nép a gerilla-hadviseléstől az általános fölkelés irányába haladt. Győzelmet aratott mind vidéken, mind a városokban, kezébe vette a hatalmat, megteremtette az első népi demokrati­kus hatalmat Délkelet-Ázsiában. Az ál­talános fölkelést a vietnami nép akkor hajtotta végre, amikor a szovjet hadse­reg a második világháború utolsó évé­ben szétzúzta a japán fasisztákat. Ez volt az első olyan fölkelés, amely siker­rel járt egy gyarmati országban.

Sokféle vélemény létezett arról: ho­gyan lehet győzelemre vinni a forra­dalmat egy gyarmati országban? Az 1945. augusztusi forradalmunk felelt a kérdésre.

A franciák ellen vívott ellenállási há­ború különbözött ettől. Franciaország a régi típusú kolonializmus agresszív háborúját viselte ellenünk. A vietnami nép egyesült a harcra. Ez a harc azon­ban nem általános fölkelés volt, hanem hosszan elhúzódó, népi, fegyveres küz­delem. Fölkeléssel is kombinálódott, de főként az elnyúló fegyveres küzdelem jellemezte. Az ellenállási háborút – nemzetközi vonatkozásban – olyan vi­szonyok között vívtuk, amikor nem volt világháború. Az első években teljesen körül voltunk kerítve. Csak néhány esz­tendő múltán, a Kínai Népköztársaság létrejöttével tudtunk közvetlen kapcso­latba kerülni egy szocialista országgal.

Ami az amerikai imperializmust illeti – az amerikai imperializmus az imperializmus legfelső foka. Politikája neokolonialista politika, és különböző stra­tégiát alkalmazott ellenünk. Először a klasszikus neokolonialista stratégiát – gazdasági és katonai értelemben egya­ránt. Ez a stratégia kudarcba fulladt. Ezután a különleges hadviselés straté­giáját alkalmazták. Ez szintén csődbe jutott, s akkor a helyi háború stratégi­ájához folyamodtak. A második világ­háborút követő időszak legnagyobb he­lyi háborújába, s azzal egyidőben a lé­gierejük Északot megtámadta. Ez a stratégia is megbukott. Eszkalálták a háborút, de kudarcot vallottak. 1968-ban meg kellett szüntetniük az Észak elleni bombázásokat. A bombázások megszakítása – egy bizonyos fajta Điên Biên Phu a levegőben. Hadd jegyez­zem meg, hogy ezt: „A bombázások megszakítása Điên Biên Phu a levegő­ben” – nem mi találtuk ki. Wheeler tábornok szavai ezek.

Az amerikai csapatok visszahúzódását a vietnamizáció stratégiájának kialakítá­sa kíséri, valamint a háború kiterjeszté­se egész Indokínára. Ez Nixon kalandor terve. Nixon azt mondta egyik beszédé­ben, hogy „merészeknek kell lennünk, és meglepetést kell okoznunk…”

Valóban meglepetést okozott – saját magának. Amikor hatvankilenc köze­pén Laoszban megtámadták a Társ sík­ságot, súlyos vereséget szenvedtek. Ez meglepetés volt. Amikor agressziót kö­vettek el Kambodzsa ellen, és az egész kambodzsai nép fölkelt s szembeszállt velük – az a másik meglepetés volt. Amikor a saigoni bábok hatalmas erő­ket vetettek be, hogy az amerikai légi­erővel együttműködésben intézzenek döntő támadást Laosz ellen, szintén sú­lyos vereség érte őket. Ez a legfrissebb meglepetés, de úgy is mondhatnám: Nixon számára a legnagyobb. Fordított meglepetés: elsöprő győzelmet remél­tek, és súlyos vereséget szenvedtek.

A népi háborúnak ebben a szakaszá­ban sajátos jellegzetességei vannak. Né­ha a fölkelés formáját használja, néha a háború alakját ölti, néha egyszerre jelentkezik mindkét alakban – a kato­nai harcot politikai harccal elegyíti, a vidékeken vívott harcot a városokban folyó küzdelemmel, a harctereken ví­vott ütközeteket a diplomáciai front csatáival.

Engels kifejtette: ahhoz, hogy egy kis hadsereg legyőzze a nagy hadsereget, a harc valamennyi formáját alkalmaz­nia kell. Mi most a harc valamennyi formáját alkalmazzuk azért, hogy moz­gásba hozzuk a nép teljes erejét. A népi háború győzelmeinek hatalmas erőfor­rása a három indokínai nép egysége, s az a tény, hogy korunk a kapitalizmus­ból a szocializmusba való átmenet kora. Ezért élvezünk olyan nagy nemzetközi támogatást a szocialista országok népei és az egész világ haladó emberisége ré­széről, beleértve az amerikai nép támo­gatását is.

Mint mondottam, a népi háború azért ér el győzelmeket, mert helyes vonalon haladunk. Ez a vonal a marxizmus-leninizmus alkalmazása a viet­nami forradalomra – az általános és a katonai vonalra vonatkozólag örökölte és továbbfejlesztette a vietnami nép leg­jobb, legértékesebb hagyományait. Amikor azt mondjuk, népi háború, ezt úgy értjük, hogy a harc nemcsak a had­sereg küzdelme, hanem az egész nép harca. Úgy értjük, hogy minden állam­polgárnak harcosnak kell lennie, vidé­ken minden falunak erőddé kell válnia, városban minden utcának barikáddá és vasbeton erőddé, s minden pártsejtnek a vezérkar szerepét kell betöltenie.

Körülbelül száz esztendővel ezelőtt Engels fejtett ki hasonló tételeket, ami­kor 1870-71-ben a franciáknak a né­metek ellen viselt háborújáról beszélt.

A katonai vonalra vonatkozóan meg kellett oldanunk azt a problémát, ho­gyan működjünk kis létszámmal a sok­szorosan nagyobb létszámú ellenséggel szemben. A módszer közismert – egy szám szembehelyezkedik egy másik számmal. Napóleon teóriája szerint a győzelemhez mindenekelőtt és elsősor­ban számbeli fölény szükséges. Az ókori kínai katonai stratégia, Szun-ce a kö­vetkező alapvető szabályokat fejtette ki, s tartotta szem előtt a hadviselésben: ha tízszer több katonám van, mint az ellenségnek, akkor be kell kerítenem az ellenség csapatait. Ha ötször több a katonáim száma, akkor meg kell tá­madnom az ellenséget. Ha csapataim létszáma csak kétszerese az ellenség lét­számának, akkor meg kell gondolni, tá­madjak-e vagy sem. Ha pedig csapata­im létszáma egyenlő az ellenség csapa­tainak létszámával, abban az esetben vissza kell vonulnom.

A vietnami hadtudomány nem folya­modhat ezekhez a katonai elméletek­hez, mi nem működhetünk a számbeli fölény teóriái alapján. Nekünk nincs, soha nem is volt olyan nagy létszámú hadseregünk, mint az Egyesült Álla­moknak. Ahhoz, hogy legyőzzük az el­lenséget, támadnunk kell. Szüntelenül offenzívában kell lennünk, és mindig kezünkben kell tartanunk a kezdemé­nyezést, s a harci módszereinknek min­dig alkotó-teremtő módszereknek kell lenniük. A forradalmi háború – akár­csak maga a forradalom – egész lefo­lyását tekintve, támadás. Előfordulhat, hogy bizonyos időpontokban, bizonyos helyeken védelembe kell vonulni – de csak azért, hogy ezzel megteremtsük a további támadás feltételeit.

A mi katonai tudományunk elsősor­ban és mindenek felett a népre támasz­kodik. Mozgásba kell hoznunk a nép forradalmi heroizmusát, vagyis azt az energiaforrást, amely kiapadhatatlan, továbbá a legmegfelelőbb módon kell fölhasználnunk a rendelkezésünkre ál­ló fegyvereket. Ha vannak rakétáink, rakétákkal harcolunk a támadó ellen­séges repülőgépek ellen – de régebben egyáltalán nem voltak rakétáink. Ha vannak repülőgépeink – repülőgépek­kel szállunk harcba ellenük. Ha nincse­nek repülőgépeink – nehéz légvédelmi ágyúkkal küzdünk. Ha nincsenek ne­héz légvédelmi ágyúink, könnyű légvé­delmi ágyúkkal lőjük őket. Ha könnyű légvédelmi ágyúink sincsenek, akkor géppuskákat és puskákat használunk ellenük. A géppuskák és puskák is le tudtak lőni ellenséges repülőgépeket. Ha azonban géppuskánk és puskánk sincs – akkor megtaláljuk azt a jól kép­zett, elszánt harcost, aki mindent haj­landó megtenni a forradalom érdeké­ben, s aki be tud hatolni az ellenség repülőterére, és meg tud semmisíteni néhány repülőgépet, ott a helyszínen. Ha van rá kapacitásunk, meg tudjuk semmisíteni az ellenség egy ezredét, de ha meg tudjuk teremteni a feltételeket, akkor nem ezredet, hanem dandárt vagy hadosztályt semmisítünk meg, vagy még nagyobb erőt, ahogy Dél-Vietnamban. Ha a feltételeket megte­remtjük hozzá, le tudjuk „mészárolni” az amerikai helikoptereket (ezt a kife­jezést sem mi használtuk, hanem az amerikaiak fogalmaztak így, hogy lemé­szároltuk a helikoptereiket), és görcsös némaságra tudjuk kárhoztatni az ellen­ség tüzérségi bázisait, föl tudjuk tartóz­tatni az ellenség osztagait, szét tudjuk zúzni páncélos lövészdandárjait.

Ennek eléréséhez azonban minden harci formát és módszert föl kell hasz­nálnunk, s a nép teljes energiáját, for­radalmi hősiességét aktivizálnunk kell. Már csak ezért sem volna helyes a ka­tonai vonalat az általános forradalmi irányvonaltól különválasztva vizsgálni.

Mielőtt elbúcsúznánk, szeretném föl­használni a beszélgetésünket arra, hogy kifejezzem köszönetünket a magyar népnek. Kérem, mondja el otthon, hogy a vietnami nép feltétlenül győzni fog. Mondja el, hogy Ho Si Minh ta­nításai szerint cselekszünk: harcolunk a végső győzelemig, fölszabadítjuk Délt, megvédjük Északot, és békés úton új­raegyesítjük a nemzetet.

Bizonyosak lehetnek benne: híven teljesítjük Ho Si Minh végakaratát.

1971. szeptember

^* Ezt az írást a szerző És felnő az elefánt… (Budapest, 1973) című könyvéből vettük át – némi rövidítéssel. [vissza]

FÓRUM

KUN ATTILA ^*

Az izmosodó tigris: Vietnam

Gazdasági együttműködésünk hátteréről

A világgazdaság huszadik századvégi – és jövőbeni – meghatározó fejlődési centruma az Azsia-Csendes-óceáni övezet. Az információk, az áruk és tőkék gyorsuló körforgása, a termelő-, fogyasztó, utazó, kereskedő embertömegek vé­leménye is tükrözi és igazolja: az új évszázad küszöbén Ázsia-Óceánia a világ­kereskedelem fő színtere, a világtermelés motorja. Japán és Kína, Indonézia és a „kis tigrisek” mellett az izmosodó Vietnam egyre öntudatosabb és elismertebb részese a régió produktumának.

A nemzeti hagyományait, sajátos ötvözésű kultúráját, tarka történelmét büszkén vállaló mai Vietnamot méltán hasonlíthatjuk a hamvaiból feltámadó Főnixmadárhoz: népe vérével védte, szorgalmával és verítékével építi-szépíti országát.

Vietnam öröksége, helyzete

A hazánknál három és félszer nagyobb (330 ezer négyzetkilométer) területű délkelet-ázsiai országot északon Kína, délnyugaton az indokínai „testvérek”, La­osz és Kambodzsa határolja. A keskeny, néhol csak 50 km-es szélességű országon végigvonuló keleti tengerparti sáv hossza 3000 km (ez a Budapest-Moszkva távolság másfélszerese).

Az országot az északi Vörös folyó és a termékeny déli Mekong deltavidékét leszámítva, hegyek borítják. Nagy kiterjedésű a gazdaságilag rendkívül ígéretes – kőolajat rejtő – viszonylag sekély vízzel borított délkínai tengeri padozata (shelf). A turisták számára vonzóan szép, és a változatos felszín alatt is kincseket rejt a vietnami föld: már korábban is jelentős volt a szén, ón, ezüst és bauxit bányászata.

Vietnam lakossága jelenleg 75 millió, s ez a világ mintegy 230 országa közül a 13.(!) legnépesebb helyezést jelenti. Igen magas a fiatalok és a vidéken lakók részaránya: a lakosság 80%-a a 40 évesnél fiatalabb, és csupán 20%-a városlakó. Ázsiai mércével mérve különlegesen nagy a felnőtt írástudók aránya (90%). Általános az iskolázottság, a vietnami társadalomban hagyományos a munka, a tudás, a feljebbvalók és a nagycsalád (öregek) tisztelete.

A több mint kétezer éves vietnami történelem során a gazdag kulturális örökségre rányomta bélyegét az 1000 éves kínai uralom, a konfuciánus gondol­kodás, valamint az erős hazafias érzés. Ez utóbbiak a vietnami társadalom fontos összetartó elemei. A francia katolikus hittérítőket követték a kereskedők, ültet­vényesek, a múlt század közepétől létesített kokinkínai francia gyarmatot az 1930-tól kibontakozó, Ho Si Minh vezette felszabadító mozgalom számolta fel az indokínai háborút lezáró 1954. évi Genfi Konferencián. A 17. szélességi fok mentén két részre osztott országban nem csitult a fegyverzaj, déli felének biz­tonsága ürügyén amerikai katonai tanácsadók jelentek meg, majd 1965-től több mint félmilliós USA-hadsereg pusztított, pusztult az 1973-as párizsi békeegyez­ményig.

Érdekes kitérőnek tartom az egykori nemzetközi négyoldalú tűzszünet-el­lenőrző bizottság magyar katonatisztjei egyikének mai gondolataiból idézni: „Húsz éve, hogy végétért a vietnami háború, amelynek az 1973. január 26-án aláírt tűzszüneti egyezményt követően mi is részesei, szereplői lehettünk.

Átalakul az ország, és átalakul a róla alkotott kép is. Johnson elnök egyik vezető tanácsadója, 1968-ig hadügyminisztere, Róbert McNamara nemrég meg­jelent könyvében tévedésnek, hibának értékelte az USA tragikus vietnami ka­landját, melynek három millió vietnami és 58 ezer amerikai esett áldozatául. Átértékelik az akkori politikai megfontolásokat is, amelyek a két világrendszer közötti harc fókuszpontjaként állították be Vietnamot, s abban a hitben éltek, hogy a »dominó-elmélet« receptje szerint Vietnam eleste maga után vonja majd a térség többi országa államszervezetének összeomlását is.

Két évtized alatt sokat változott a világ. Amióta az Egyesült Államok elnöke tavaly feloldotta a Vietnam ellen 1975-ben elrendelt embargót, megkezdődött a nagy világcégek versenyfutása a befektetési lehetőségekért. A sajtó hasábjain nap mint nap jelennek meg a tudósítások, melyek szerint Hanoiban és a volt Sai­gonban, Đa Nangban, Đa Latban, Nha Trangban, Vung Tauban vagy a Mekong-deltában erőművek, új ipari létesítmények, köztük autógyárak, szállodák és üdülőtelepek létrehozásáról tárgyalnak, vagy írnak alá szerződéseket. Nem kétséges, hogy egykori küldetésünk színtere a »XXI. század térségének« kikiáltott Délkelet-Ázsia egyik leggyorsabban fejlődő országa lesz az elkövetkező években, s ha bárki is arra jár közülünk a jövőben, egyre nehezebben ismerhet rá az emlékeinkben élő Vietnamra.” A rövid történelmi-gazdasági áttekintés már köz­vetlenül kapcsolódik a közelmúlthoz, jelenünkhöz; 1976-ban az egyesült ország felvette a Vietnami Szocialista Köztársaság elnevezést.

Vietnam – ma

Vietnam a 90-es években Délkelet-Ázsia fontos, jelentős fejlődés előtt álló kö­zéphatalmává vált. A győztes háborúk sorozata után a vietnami gazdaság jó néhány éven keresztül rendkívül súlyos időket élt át. Ennek főbb okozói a következők voltak: 1. a rendkívüli öröklött szegénység; 2. a háborús pusztítások, és a hadigazdálkodást csak lassan felváltó hatékonysági szemlélet; 3. a szervezet­lenség és szakértelemhiány; 4. az ország vezetésének bizonyos dogmatizmusa, melynek jegyében az ideológia rátelepedett a gazdaságra, és akadályozta a nép egészséges aktivitásának kibontakozását; 5. Vietnam nemzetközi politikai és ezzel összefüggő gazdasági elszigeteltsége.

A 80-as években már megkezdődött a párton és a kormányon belül a reformerők térhódítása. Az áttörés a Vietnami Kommunista Párt 1991. júniusi kongresszusán következett be, és azon a felismerésen alapult, hogy a kelet-eu­rópai rendszerek – mindenekelőtt a Szovjetunió és a KGST – összeomlása, a külpolitikai és külgazdasági környezet átalakulása kétségtelenné tették: a reform-politikának nincs alternatívája.

A magántulajdon védelme, a kiskereskedelem és a szolgáltatások, valamint a kis- és középüzemek privatizálása, a mezőgazdasági szövetkezetek átalakítása,

a földbérleti rendszer bevezetése, a piaci mechanizmusok elterjedése, a gazdasági jogszabályok reformja azt bizonyítják, hogy Vietnam a piacgazdaság kiépítése felé halad. A belső modernizációval egyidejűleg a VSZK olyan külpolitikai irány­váltást hajtott végre, mely nemzetközi, ezen belül külgazdasági kapcsolatainak is lényeges javulásához vezetett. Megszüntette kambodzsai katonai jelenlétét, rendezte, illetve javította kapcsolatait Kínával és az Egyesült Államokkal. Vietnam saját földrajzi térségébe történő egyre erőteljesebb politikai és gazdasági integ­rációját mutatja az ASEAN-országokkal fenntartott kapcsolataiban bekövetkezett minőségi javulás: a szervezetben 1992-ben megfigyelői státuszt kapott, s a tel­jeskörű csatlakozásra várhatóan 1995-ben kerül sor. Hanoi új gazdaságirányítási mechanizmusában, törvénykezésében és belső politikai struktúrájának reformjá­ban a délkelet-ázsiai országok – sőt: a magyar piacosítás – bizonyos tapasztalatait is pragmatikusan hasznosítja.

A 90-es évek elején bevezetett vietnami reformpolitika, a „Đôi Mới” révén 1992-től az ipari termelés, a mezőgazdaság, az export jelentősen fejlődött, a külkereskedelmi mérleg egyensúlyba került. A GDP növekedésének üteme 1992-1993-ban 8% volt és 1994-ben is sikerült 8,5%-os növekedést elérni. Az inflációt 4 év alatt 680%-ról 10% alá szorították le. Jelentősen csökkent a költségvetés deficitje, a munkanélküliségi ráta (6%). A makrogazdasági mutatók javulása az ország mindennapos életében is érzékelhető. Vietnamban már régóta nem halnak éhen, gazdasági helyzetének konszolidálásához nagymértékben hozzájárult az élelmiszer önellátás (főként a piaci kistermelés engedélyezésével). Jelentősen bővült az üzletek áruválasztéka, s kialakult egy európai értelemben is jómódúnak nevezhető vállalkozói réteg. Az utca képe is megváltozott: egyre színesebb és több az építkezés, a kerékpárról kismotorra szállnak át, egyre több mosolygó emberrel lehet találkozni.

A piacgazdaságot elviselő, majd serkentő központi törekvések egyelőre jól megférnek a korábbi időszakból fennmaradt egypártrendszerrel és politikai in­tézményekkel. A lakosság rokonszenvvel fogadja a nemzeti összefogást és a különböző érdekek összehangolását hirdető hivatalos politikát, mely a konfuciánius hagyományt és a hazafias érzést tekinti a társadalom összetartó erejének. A rendszer stabilitását segíti elő, hogy a vietnamiakra a közösségi életvitel és az ezzel összefüggő gondolkodásmód jellemző, Indokínában még nem vert gyökeret a személyiség szerepét hangsúlyozó európai-amerikai szemlélet.

Az elmúlt években elért kétségtelen eredmények nyomán a nemzetközi sajtó Vietnamot már a „kistigrisek” között emlegeti. Bár a fejlődés kétségtelen, még hosszú út vezet ahhoz, hogy az ország a harctéren szerzett győzelmek után „megnyerje a békét is”.

A VSZK gazdasági kapcsolatai

A nagy és egyre inkább fizetőképes belső piaccal és gazdag természeti adottsá­gokkal rendelkező, korábbi merev beidegződéseivel szakított, jelentős fejlődés előtt álló Vietnam komoly vonzerőt jelent a külföldi gazdasági partnerek számára. 1991-től a fejlett ipari, és a gyorsan fejlődő ázsiai országok gazdasági terjeszke­désének legújabb célországa lett. 1994 végéig körülbelül 11 Mrd USD összegű befektetésről tettek szándéknyilatkozatot külföldi üzleti körök. A legjelentősebb tőkebefektető országok Tajvan, Hongkong, Szingapúr, Japán, Dél-Korea és Fran­ciaország.

A VSZK gazdasági helyzete

Vietnamot öt évtizedes hadigazdálkodása utáni első néhány „békeévben” a relatív stabilitás és a sajátos piacgazdaságra történő fokozatos áttérés jellemezte, amihez pragmatikus külgazdaságpolitika társult.

A 75 millió lakosú ország a belső hatékonyság növelése és a külgazdasági nyitás érdekében eredményes reformlépéseket tett. A korábbi Kína-ellenesség feloldásával, az egyoldalú KGST-orientáltság után a délkelet-ázsiai térséghez és a nemzetközi pénzügyi szervezetekhez való fordulása segélyeket, hiteleket és növekvő ütemű regionális gazdasági együttműködést eredményezett. Belgazda­ságában a piacosítás megkezdése és a működő tőke import fogadásához szükséges elemi feltételek megteremtése érdekében tett sikeres „kis lépéseket”. Stabilizálták a dongot (1 USD = évek óta kb. 11 ezer dong), és érezhetően javult az életszínvonal, áruellátás is.

Vietnam gazdasági helyzetének konszolidálásához nagymértékben hozzájá­rult az élelmiszer-önellátás (elsősorban a 60 milliós vidék piacosításával), majd az 1993 őszén lezajlott ún. párizsi donorkonferencia, melynek nyomán sikerrel megkezdhette konvertibilis elszámolású adósságainak preferált rendezését. 1994 év februárjában feloldották az amerikai embargót, és kibontakozott a nemzetközi cégek, tőkék konkurenciája a vietnami piacért, befektetési lehetőségekért. Utób­biak ösztönzésére egy sor korszerű, a nemzetközi gyakorlathoz igazodó törvényt hoztak.

Vietnam az egy főre jutó GDP 230 USD/év (egyes szakértői korrekciókkal ennek a duplája) eredményével még mindig a világ egyik legszegényebb orszá­gának tekinthető. Azonban 70 milliós belső piaca, jelentős ásványkincsei és a lakosság munkakultúrája, fegyelmezettsége szinte predesztinálja az országot arra, hogy az ezredfordulóig megközelítse a „tigrisek” szintjét. A Vietnammal való gazdasági együttműködés stratégiai tervezésekor fontos figyelembe venni, hogy a 2000 km hosszú ország a mai napig két élesen elkülönülő részre tagolódik, északra és délre. A fejlődés motorja jelenleg a trópusi dél, Ho Si Minh város (Saigon) központtal. Az olaj kivételével a nyersanyag- és az energiatermelés nagy része északon található. Innen irányítják a centralizált tervgazdaságot is, egyre nagyobb teret engedve a vállalkozói, kiskereskedői piacnak.

Az élelmiszertermelés 26 millió tonnás szintjéből már kivitelre is jut: a korábban éhező, rizst importálni kénytelen Vietnam a világ harmadik legnagyobb rizsexportőrévé vált, sőt szerény mértékben egyes korábbi adósságainak a tör­lesztésére is jut belőle (ami a gazdasági háttér kialakulása mellett természetesen politikai gesztus következménye is). A vietnami mezőgazdaság korábban vezető szektor volt, de – fejlődése mellett is – ma már kevesebb mint egyharmadát adja a tíz év alatt megduplázódott GDP-nek: az ipari és szolgáltató szféra (30 illetve 35%) már vezet a jövedelemtermelés szerkezetében.

Az elmúlt évek magas (átlagban 8% fölötti) GDP-növekedés alapján 6-7% további éves fejlődést prognosztizálnak, melyet egyrészt az olajipari és infrastruk­turális fejlesztések, valamint a mezőgazdaság, a turizmus, a bányászat és a könnyűipar területeire áramló külföldi beruházások generálhatnak, másrészt a piaco­sodó vidék, továbbá a most még igen szerény belső fogyasztásának az emelkedése.

Több megyében az állattenyésztés, kukorica, édesburgonya, cassava, cukor­nád, földimogyoró, kaucsuk, kókusz, kávé, tea, feketebors, fahéj, gyü­mölcstermesztés és feldolgozás a meghatározó, míg szintén jelentős élelmezési, bevételi forrást és foglalkoztatási tényezőt jelent az erdőgazdálkodás és a halászat.

Vietnamban mintegy 9,7 millió hektár erdőterületet tartanak számon. Bár ez folyamatosan csökken a mezőgazdasági és ipari területek terjeszkedése miatt, a megmaradt erdőségek védelme, az erdőgazdálkodás az ország környezetvédel­me szempontjából is vitális kérdéssé válhat a közeljövőben.

A hosszú tengerpart és folyók sokasága kitűnő halászati potenciált nyújt az ország részére, mely jelenleg is mintegy 500 millió USD értékű exportot ered­ményez. Vietnam a térség egyik legnagyobb vízienergia potenciáljával rendelke­zik, mely a jelenlegi energiatermelés 17-szeresre történő növelését teszi lehetővé (megfelelő mennyiségű – külföldi – beruházási tőke mozgósítása esetén.)

A legjelentősebb iparágak az élelmiszer, textil, feldolgozó, vegyipar, továbbá a gépipar, míg a szolgáltatások túlnyomó részét a kis- és nagykereskedelem, fuvarozás, pénzügyi és államigazgatási szektorok képezik. A nehézipar nagyrésze: szénbányászat, acélipar, vegyipar, műtrágya-, cementgyártás, gépipar stb. (kivéve az olajipart) az ország északi részén található, míg a könnyűipari ágazatok az ország egész területén működnek azzal, hogy a legnagyobb koncentrációt délen érik el. Az ipari termelés növekedése átlagosan 13-15% évente.

A bányászati tevékenység egyre nagyobb jelentőséget kap Vietnam gazda­ságában. Az olajkitermelésben a legnagyobb világcégek segítségével tárják fel a part menti gazdag olajmezőket, egy részükön már megkezdődött a kitermelés. Ezt jelenleg exportálják (közel 6 Mt) de már tervezik az ország első kőolajfino­mítóját is. Vietnam majdnem az összes ásványi kinccsel rendelkezik az aranytól a bauxiton át a cirkonig. Az ország szénkészleteit 3-3,5 milliárd tonnára becsülik, a termelés viszont „alig” 5,5 millió tonna.

Mindezek mellett a foglalkoztatási struktúra a mai napig a fejlődő orszá­gokra jellemző megoszlást mutatja, tekintve, hogy a vietnami háztartások 73%-a a mezőgazdaságból él, míg a foglalkoztatottak aránya az iparban 11%. Az állami szektorban dolgozók aránya 1989 óta 13%-ról 9%-ra esett vissza (nagyrészt a katonaságon belüli hivatásos állomány csökkentése eredményeként), míg a GDP felét állami vállalatok produkálják. Ez is utal a vietnami gazdaság sajátosságára, ahol is statisztikailag „láthatatlan” (vagy „fekete”) a falusi-kiskereskedői lakossági tömegek munkavégzésének a zöme.

A mintegy 36,6 millió főt számláló munkaképes lakosság viszonylag fiatal, és évi mintegy 1 millió fővel gyarapodik.

A vietnami gazdaság folyamatosan nyit a külvilág felé. Az ország külkeres­kedelme elérte a GDP 65%-os szintjét, ami várhatóan csak a kezdet, tekintve a már meglévő lehetőségeket a kereskedelmi kapcsolatok bővítésére. Az elmúlt években mind az export, mind pedig az import jelentős növekedésen és struk­túraváltozáson ment át, és jelenleg összértékben meghaladja a 8,1 milliárd USD-t. 1994-ben a vietnami külkereskedelem tovább fejlődött – az import 19%-kai (4,5 milliárd USD), míg az export 21%-kal (3,6 milliárd USD). Ez végeredményben a külkereskedelmi mérleghiány változatlanul magas szintjének a továbbgörgeté­sére is utal.

A mezőgazdaság, erdőgazdaság, halászat mintegy 52%-át teszi ki az export­nak, míg az 1987 előtt nem is létező olajipar önmagában is a kivitel 28%-át képviseli úgy, hogy csak 1989 óta vált nettó exportőrré az ország. A rizsexport jelenleg a teljes export 12%-a. Emellet még jelentősnek mondhatjuk a textilipari, kézműipari, halászati termékek, kávé, tea, kaucsuk, antracit stb. exportját.

Az import áruösszetételére megfelelő vietnami statisztika hiányában nehéz pontos adatokat szolgáltatni, tény, hogy a legnagyobb volument ma is az olajszármazékok (benzin, gázolaj, műtrágya, műanyagok stb.), építési anyagok és a

külföldi beruházásokhoz szükséges gépek és berendezések jelentik. Vietnam külkereskedelmének irányultsága is jelentős változásokon ment keresztül. Míg 1990 előtt a fő partnerek az ex-KGST-országok voltak, és azon belül is a volt Szovjetunió, addig a mára évi 54%-os fejlődést mutató kereskedelembe Japán képviseli a legnagyobb piacot (34%), melyet követ Szingapúr, Hong-Kong, Fran­ciaország. (Mindemellett nem szabad elfelejteni, hogy az ex-Szovjetunió része­sedése a közvetítők révén továbbra is meghatározó, azonban az egyéb országok reexportja útján más reláció eredményeként jelenik meg Vietnam statisztikájá­ban.)

Az import-oldalon Szingapúr továbbra is monopolhelyzetet élvez a piac 28%-át birtokolva, ezt követi Japán, Korea, Franciaország, Tajvan.

Kétoldalú gazdasági-kereskedelmi kapcsolataink

Vietnammal gazdasági kapcsolataink közel négy évtizedes múltra tekintenek vissza. E kapcsolatok a 80-as évek végéig a kormányzati szinten kötött tervko­ordinációs és áruforgalmi megállapodások rendszerére épültek.

Az 1980-as évek második feléig országaink gazdasági kapcsolatainak meg­határozó tényezője a magyar részről (politikai motiváció alapján is) nyújtott segítség volt. 1974-90 között több mint 300 M tr. rubeles hitelnyújtás történt, részint fejlesztési célokra, részint az árucsere-forgalom tartós magyar aktívumá­nak finanszírozása céljából. (Mindkét esetben ez persze jórészt magyar gyárak áruinak szállításait is jelentette.) Ez a túlnyomórészt kifizetetlen vietnami tartozás képezi mostani kapcsolatrendszerünk egyik sarkpontját. Vietnam elismeri tarto­zásait és az arányaiban igen jelentős magyar segítséget, továbbá tettekkel igazolja törlesztési készségét is.

A Vietnami Szocialista Köztársasággal gazdasági-kereskedelmi kapcsolataink­ban – miként más volt KGST-partnereinkkel – 1991. január l-jétől tértünk át de facto a konvertibilis elszámolásra és a világpiaci feltételek alkalmazására. A magyar-vietnami külkereskedelemben is egyértelművé tettük, hogy a korábbi központi tervegyeztetés, transzferábilis rubelelszámolás helyett a kereskedő vál­lalatok, vállalkozók kötik – saját érdekeik alapján – az üzleti szerződéseket. Egyidejűleg 1991-től a VSZK részére magyar kormányhitel-nyújtásra nem került sor, s a gazdasági kapcsolatokban a kölcsönös előnyök érvényesítését, a legna­gyobb kedvezményes elbánást deklaráltuk és alkalmaztuk. A magyar üzletem­bereknek egyre nagyobb konkurenciával kell megküzdeniük az ígéretes vietnami piacon. Jelentős a vietnami cégek, üzletemberek érdeklődése a magyar piac iránt (elsősorban a korábban hazánkban tanult szakembereikre, olcsó árucikkeikre alapozva.)

A két ország közötti korábbi rubeles forgalom (mintegy évi 50 m tr. Rbl) az áttéréskor visszaesett, de az elmúlt években dinamikusan fejlődött a konver­tibilis kereskedelmi forgalom. Emellett folytatódott az 1992-ben megkezdődött – és bevált – áruszállításokkal megvalósuló rubeles adósságtörlesztés.

A tényleges forgalom – a közvetítői kereskedelem miatt – az 1994. évi stadsztikában szereplő mintegy 25 M USD értékű áruszállításoknál is magasabb volt. Kivitelünk zömében fogyasztási cikkekből, gyógyszerekből és speciális gé­pekből áll, behozatalunkban a könnyűipari, trópusi mezőgazdasági termékek, illetve nyersanyagok dominálnak.

Meg kell jegyezni, hogy miközben a vietnami termelést jól reprezentálja importunk, a magyar kiviteli struktúra meglehetősen egyoldalú, alapvetően azon termékekre korlátozódik, melyekkel Vietnamban is „foglalkoznak”. Exportunk nem öleli át az exportképes magyar termékek teljes spektrumát, hanem annak egy viszonylag spontán kiragadott részét, mely ráadásul a világpiacon nem is a legversenyképesebb.

Mindezekből egy következtetés vonható le, hogy további üzletépítő munká­val más magyar termékek exportja is megvalósítható lehet, illetve a jelenlegi struktúra magában rejd az export többszörösére történő emelésének lehetőségét.

A konvertibilis forgalom bázisát már ma is a szervezett konfekcióipari bérmunkáltatás, a növekvő gyógyszerexport és a VSZK-ban bejegyzett magyar vagy vietnami-magyar érdekeltségek szállításai alkotják. ígéretes tárgyalások folynak további kooperációk és vegyesvállalatok létrehozásáról, ezek közül legjelentőseb­bek az Ikarus kezdeményezései autóbuszok, szettek szállításáról és ottani össze­szerelő üzemek létesítéséről.

Fontos megjegyezni, hogy a vietnami-magyar kereskedelem zavartalanságá­nak biztosítása és további bővítése, az adósságtörlesztési ügyletek folyamatos bonyolítása lehetetlen lenne két (hanoi és saigoni) egyszemélyes kereskedelmi kirendeltségünk nélkül, minthogy a magyar vállalati képviseletek (néhány kivé­telével) a konvertibilis elszámolásra való áttérés után bezártak, és a nagy távolság és költségek miatt kevés vállalkozás engedheti meg magának a vietnami üzleti utakat.

A VSZK-val 1992 tavaszán írtuk alá a kapcsolataink alapjait de jure is rendező, a konvertibilis elszámolásokra való áttérést jelentő kereskedelmi-fizetés egyezményt, majd az 1994. augusztusi Luong miniszterelnök-helyettesi látogatás során a beruházásvédelmi és a kettős adózást kizáró okmányokat. Pál László korábbi magyar tagozati elnök meghívta GMTEB-partnerét, Đang Hưu minisz­tert Budapestre. Az új piaci körülményekhez igazodó, immár konzultatív kétol­dalú gazdasági vegyesbizottság több éves szünet után jól szolgálhatja a kapcso­latépítést.

Vietnami kintlevőségeik hazaáramoltatásának megkezdése

A VSZK a konverdbilis kereskedelemre való áttéréskor mintegy 306 M tr. Rbl-lel tartozott hazánknak, amelyből kb. 6 M tr. Rbl volt a kereskedelmi passzívumunk. A többi kormányhitel-tartozás, amelynek ereded törlesztési véghatárideje a 2000. év.

Vietnam – amely ma is nagyra értékeli a korábbi, jelentős magyar hitelnyújtásokat, és a gazdasági kapcsolatok bővítésében korrekt, konstruktív partner – az eddigi megállapodásokat teljesítette, így: 1992-ben 5 M, 1993 és 1994-ben 8-8 M tr. Rbl értékben szállított piacképes árukat, és ez év januárjában Hanoiban 1995-re is aláírtuk azt a jegyzőkönyvet, amely újabb 8 M tr. Rbl törlesztését irányozza elő. Emellett küszöbön áll, hogy (hitelezői közül elsőként) a VSZK adósságát sikerül vietnami tulajdonra (Rang Dongi Lámpagyár) konvertálnunk, ami tovább csökkentené tartozását, és utat nyitna a további ilyen konstrukciós üzletek felé.

A kép – a magyarországi törlesztésük megkezdése – hátteréül szolgál, hogy Vietnam jelenlegi USD-ben számolt adóssága mintegy 4 milliárd USD-t, azaz a GDP 26%-át teszi ki. Az adósságnak mintegy a felével a Párizsi Klub tagjainak tartozik. A hitelállomány rendezésére az ún. Párizsi Donorkonferencián került sor 1993-ban – ekkor került átütemezésre illetve refinanszírozásra 2 milliárd USD-t kitevő adósságállomány, elsősorban Japán és az EU tagországai által.

Az egykori KGST-régióban 1990 előtt mintegy 11 milliárd tr. Rbl adósságot halmozott fel Vietnam. Ennek nagy része, mintegy 10 milliárd az ex-Szovjetuniót érintő tartozás, míg a maradék a volt KGST-országok között oszlik meg. 1994 elejétől központi döntés született a nem konvertibilis hitelállomány rendezésének szükségességéről (ekkor már megkezdődött számunkra a – szerény – törlesztés).

Elképzelések a kapcsolatok továbbfejlesztésére

Sokszínűek, reálisak a lehetőségek, hiszen a politikai jószándék mellett az üzleti érdekek is ezt diktálják: a magyar-vietnami gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok az új, konvertibilis elszámolású piaci körülmények között is fejlődésnek indultak. A felsőszintű tárgyalásokon a Magyar Köztársaság vezetői hangot adtak annak, hogy szándékunk a forgalom további kölcsönös bővítése; támogatjuk az egyszerű kereskedelem fejlesztése mellett a tartós üzleti, termelési (bérmunka) és termel­tetési, majd vegyesvállalati kapcsolatok elmélyítését, hasznosítva egyebek között a Magyarországon tanult sok ezer vietnami szakember tudását.

A közös államközi-kormányközi munka eredményeképp cégeink és üzlet­embereink számára leraktuk a kétoldalú kapcsolatok korszerű jogi alapjait. Úgy gondolom, hogy a piacgazdaság körülményei között lehetősége, szerepe van a kormányzatnak és a kamaráknak, üzleti kluboknak – és a kereskedelmi kiren­deltségeknek – is a vállalatközi kapcsolatok fejlesztésében, serkentésében.

^* A szerző az Ipán és Kereskedelmi Minisztérium osztályvezetője, vietnami referens [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Mit tudunk Vietnamról?

Ami engem illet, jóformán semmit. Az újsághírekből emlékszik az ember a nagy csaták helyszíneinek neveire – Điên Biên Phu, Da Nang –, Nguyễn Du klasszikus verses művéből, s a Kju regé­nyéből és Graham Greene A csendes ame­rikaijából vannak olvasmányélményeim a dallal és virágillattal teli hajdankori pagodákról, meg a modern bombame­rényletekről. Hallottam, hogy a Vietna­mi Demokratikus Köztársaság elnöke, Ho apó biciklin járt a hivatalába és kínai verseket írt, aminthogy – verstanos lévén – ismerem a vietnami szótag-hanglejtéses, kúszórímes versformák egzotikus fortélyait is. Láttam továbbá tucatnyi amerikai filmet a vietnami há­borúról, s így pontos fogalmaim van­nak arról, hogyan képzelik el a dzsun­gelharcokat Hollywoodban.

De milyen lehetett valójában az az öldöklés, amely 1945-től 1975-ig, há­rom évtizeden át pusztította ezt az or­szágot?

Mi, európaiak a legnagyobb történel­mi kataklizmák egyikeként tartjuk szá­mon a 17. századi „harmincéves hábo­rút”. Pedig hát mi volt az a kezdetleges eszközökkel – kard kard ellen, elölről töltött, kanócos puskákkal – vívott cse­tepaté-sorozat a vietnami háborúhoz képest, amely a legmodernebb gyilko­lóeszközökkel folyt?

Csak az amerikaiak 7 millió 800 ezer tonnányi bombát dobtak le Vietnamra, több mint kétszeresét annak a bomba­súlynak, amelyet a szövetséges hatal­mak együttesen felhasználtak a Japán­tól Sztálingrádig terjedő területen a II. világháború során. Nemcsak a telepü­lések kétharmada vált romhalmazzá, hanem kipusztult még az erdőségnek is több mint a negyede; két és félmillió ember halt meg és közel három millió sebesült jajgatott.

Számok, statisztikai adatok. S a há­ború utáni időkről még a statisztikák­nál is – számunkra – megfoghatatlanabb szavak. Vietnamban bevezették a „szocialista piacgazdaságot”. Nemrégi­ben olvastam egy igen baloldali szerző tollából, hogy e fogalom a fából vaska­rika testvére. Lehet, hogy elméletileg ez így igaz. Másutt viszont azt olvastam, hogy e karika – legyen akár fából, akár vasból – gyakorlatilag mégis működik: az inflációt mindenesetre megszüntette s a gazdasági növekedést évi 8%-ra emelte; az egykor éhínséggel küszködő Vietnam rizskivitele a világranglista harmadik helyére szökött fel.

Vietnam területe több mint 85 ezer négyzetkilométerrel, lakosságának szá­ma 18 millióval nagyobb Nagy-Britanniáénál. Világhorizontunkon mégis kí­vül esik, elmosódott, esetlegesen felsze­dett képzeteink vannak róla. Csakhogy ez a világhorizont másutt igen külön­bözik a mienkétől. Apám jóvoltából – aki élete végén amerikai állampolgár volt – az 1970-es években elvetődtem egyszer Báli szigetére, s a tengerparton egy fiatalember (egyetemi hallgatónak mondta magát) igencsak gyanús ékkö­veket akart a nyakamba sózni. Mond­tam neki, hogy Magyarországról jövök, nincs egy fillérem se ilyesmire.

– Hol van Magyarország? – kérdezte csalódottan.

– A Szovjetunió nyugati határai mel­lett – válaszoltam némileg sértődött nemzeti öntudattal, s abban a hitben, hogy e nagyhatalom és a „nyugati” jel­leg említése majd emeli szemében or­szágunk ázsióját.

– Szovjetunió, Szovjetunió… – töp­rengett elgondolkodva, majd felderült az arca: – Ja, az a Szovjetunió ott van Csehszlovákia mellett!

Akkoriban ugyanis még nem szűntek meg a sajtóban az 1968-as csehszlová­kiai bevonulás utórezgései, s így a Báli szigeti világhorizonton – amelyet túl­nyomórészt Kína, Japán és Vietnam tölt ki – a Szovjetunió léte ehhez az asszociációs körhöz kapcsolódott.

Lehet, hogy a mi világképünk is ilyen anekdotába illő kuriózum mások szemében?

OLVASÓLÁMPA

TRAN DINH KIÉM

Hátizsákjukban Petőfi-kötet lapult

A magyar irodalom Vietnamban

A magyar irodalom kiemelkedő alkotá­sai a többi kelet-európai országéhoz ha­sonlóan csak néhány évtizede váltak el­érhetővé az irodalomkedvelők számára Vietnamban. Ennek az volt az oka, hogy csak a második világháború után, az ötvenes évek közepén létesített dip­lomáciai kapcsolatot a két ország, s bontakozott ki a kulturális együttmű­ködés. Ugyancsak a történelmi körül­ményekből eredően a magyar irodalmi alkotások nagy részét franciából fordí­tották le vietnami nyelvre. A francia gyarmati uralom idején Vietnam értel­misége ugyanis csak franciául tanulha­tott. A hatvanas években még franciá­ból több fordítás is megjelent a magyar irodalomból. Ahogy egyre szorosabbá vált a két ország kapcsolata, egyre több magyar költő, író műveivel ismerked­hettek meg a vietnami olvasók. A ma­gyar irodalom és költészet iránti érdek­lődést az is növelte, hogy a 60-as évek­ben Petőfi és József Attila több versét Vietnam két legnagyobb és leghíresebb költője, Xuân Diệu és Tế Hanh igen hűen ültette át a vietnami nyelvre.

Számos vietnami író és költő véli úgy, hogy meglepően sok az azonosság nemcsak a két nép történelmében, ha­nem irodalmában is. Gyakran előfor­dult, hogy a második ellenállási háború éveiben a frontra indult vietnami kato­nák hátizsákjában Petőfi-kötet lapult. A „szabadság, szerelem, e kettő kell ne­kem”, pontosan kifejezte azt, amit az egyszerű emberek éreztek a gyarmato­sítók elleni küzdelemben, s ami számos esetben még a halál pillanatában is erőt adott a katonáknak. A Petőfi-versek le­fordításával a tíz éve elhunyt Xuân Diệu átütő sikert aratott.

A vietnami műfordítók kedvet kap­tak más magyar prózai művek, népme­sék fordítására is. Ennek nyomán jelent meg vietnami nyelven Móricz Zsigmond Rokonok című regénye.

A magyar irodalom felvirágzása Vi­etnamban azt követően bontakozott ki igazán, amikor a Magyarországon vég­zett műfordítók eredetiből kezdtek for­dítani. A hatvanas évektől kezdve éven­te többszáz vietnami ösztöndíjas érke­zett Magyarországra, hogy szakmákat tanuljon. A vietnamiak közül sokan a magyar irodalomban a távoli haza üze­netére találtak rá.

Az Egyesült Államok haderejével harcoló vietnami lakosság pár nap alatt elkapkodta az Egri csillagok vietnami nyelvű fordítását. A Budapesti Műszaki Egyetemen végzett villamos mérnök, Lê Xuân Giang az ország ismert mű­fordítójává vált. Az Egri csillagok Észak-Vietnamban olyan nagy visszhangot keltett, hogy egymás után háromszor kiadták, és fordítója „Az év legjobb mű­fordítója” címet nyerte el. Lê Xuân Giang a Húsz óra, valamint a Rózsakiállítás fordításával még híresebbé vált. Szín­padi bemutatásra dolgozta át a Bánk Bán-t. Színházi kritikusaink szerint 1983-ban a Bánk Bán volt az év legjobb külföldi színdarabja.

A magyar művek fordításában Lê Xuân Giang mellett többen is részt vet­tek. A Hanoi Idegennyelvű Egyetem magyar tanszékén dolgozó Vũ Thanh Xuân az Orvos halálával hívta fel ma­gára a figyelmet. Nguyễn Võ Lệ Hà, a vietnami Nők lapja újságírónője, Hà Huy Anh néven néhány regény, több száz novella és rengeteg mese fordítá­sával vált ismertté. Nguyễn Võ Lệ Hà 1972 és 1977 között az Ybl Miklós épí­tőipari főiskolán tanult. Műfordítói munkásságát 1984-ben kezdte Berkesi András Húszévesek című regényével. Két évvel később az ő fordításában je­lent meg az Ida regénye. Az ő fordításá­ban lát napvilágot hamarosan Gárdo­nyi Géza egy másik regénye is, a Lát­hatatlan ember.

A magyar költészet magyar nyelvből történő fordítására is a 80-as évek ele­jéig kellett várni. Trương Đăng Dung esztéta versfordító munkája nagy vissz­hangot keltett a verskedvelők körében, ó készítette a vietnami irodalom „alap­műve”, a Kiêu-története egyik magyar nyersfordítását, amely Tandori Dezső át­ültetésében 1984-ben jelent meg. Trương Đăng Dung 1983-ban Budapesten védte meg disszertációját Az irodalom nemzeti jellegérték kérdése a magyar és a vietnami irodalom fejlődésében címmel. Dung eddig közel 100 költeményt for­dított le Ady, Juhász Gyula, Radnóti és Váci köteteiből. A magyar líra művészi tolmácsolásáért 1987-ben elnyerte az „Év Műfordítója” elnevezésű rangos el­ismerést. Az ő fordításában jelent meg 1988-ban Móricz Árvácskája, amely pár hónap alatt 30 ezer példányban fogyott el. Jelenleg egy magyar költői antológia összeállítására és Az ember tragédiája for­dítására készül.

Trương Đăng Dung véleménye sze­rint 1990 és 1992 között Vietnamban háttérbe szorult a magyar irodalom és költészet, de 1993-tól változás tapasz­talható.

„A nehezebb helyzetben – véli – még nagyobb szükségük van egymásra a vi­etnamiaknak és a magyaroknak. Annál is inkább, mert Vietnamon át a magyar irodalom bejuthat Délkelet-Ázsiába, Vi­etnam pedig örömmel használná kapu­ként Budapestet, Európa elismert kul­turális fellegvárát.”

A meggyötört lélek sóhaja

Nguyễn Du: Kju regénye

Már második alkalommal és új fordí­tásban vehetik kézbe a magyar olvasók Vietnam klasszikus költőjének Nguyễn Dunak verses elbeszélését, a Kju regényét.

A világszerte ismert Nguyễn Du (1765-1820) Bessenyei György és Cso­konai Mihály kortársa. A költő az egy­kori vietnami arisztokrácia köréből ke­rült ki. Családjának több tagja a Lé királyi dinasztia magas tisztséget viselő mandarinja volt. ó maga is mandarini versenyen jutott szerény tisztséghez a katonai hierarchiában. A vietnami tör­ténelem egyik legviharosabb korszaká­ban élt. A Lé királyi család a 18. század végén már csupán névlegesen gyako­rolta a hatalmat. Ténylegesen két főúri család, a Trinh és a Nguyễn család uralkodott az ország északi, illetve déli részében. A század utolsó húsz évében pedig a vietnami történelem legna­gyobb parasztfelkelése, a Tay Son moz­galom söpört végig az országon, és ve­tett véget a Lê-korszak hanyatlásakor kialakult hármas uralomnak.

A Lê dinasztiához hű költő részt vett a paraszti felkeléssel szembeforduló mozgalomban, de annak bukása után évekre visszahúzódott a közéletből. Visszavonult szülőfalujába, több évet töltött az egyszerű emberek között, s erős rokonszenv érlelődött meg benne irántuk. Noha Nguyễn Du a királyi ház, a királyi dinasztiában megtestesülő társadalmi rendszer híve, mégis verses regényében világosan feltárja annak visszásságait. A több mint háromezer verssoros regény nem tekinthető a hős­nő egyedi történetének. A Kiếu törté­nete a 18. század végi Vietnam életét felvillantó zseniális tabló.

A romantikus keretbe foglalt realista munkában Nguyễn Du megbélyegezte a képmutató és korrupt feudalizmust. A verses regényben egyetlen rokon­szenves mandarint sem mutat be. A végzet üldözte leány egyetlen segítőtár­sa a felkelővezérben, Tu Hai-ban talált. A lázadó dicsőítése a konfucista társa­dalomban a költő szellemi vakmerősé­géről tanúskodik. Tu Hai személyében a parasztfelkelés kimagasló vezetőit szimbolizálja. Ugyancsak vakmerőség volt két olyan fiatal szerelmét megéne­kelni, akik szabadon választották egy­mást, s nem a szülők szemelték ki őket egymásnak. S az is, hogy szülei távol­létében Kiếu maga látogatta meg sze­relmét. Ez a tette botrányos volt egy olyan társadalomban, amelyben a nő­nek a legteljesebb alárendeltségben kel­lett élnie.

A költő a verses regény leglíraibb részét a szerelmesek gyengédségének szentelte. A párválasztás szabadsága, amely a konfucista társadajomba annyira megvetett volt, Nguyễn Duban a költőjére talált. A borús 18. században a szerelem új volt, s Nguyễn Du a sze­relmet énekelte meg. íme egy részlet Kiéu és szíve választottja, Kim vonzal­mának ecseteléséből:

Őszibarack-forr ás buzog, szemük
egéből öröm napja süt,
tízezer jó napot szivük remél.
Mint fényes hold és fürge szél,
fiú a lánnyal úgy beszél s viszont.

A világirodalom kincsestárának e gyöngyszemét Nguyễn Du a vietnami irodalom sajátos nemzeti műfajában, a truyện (verses regény) műfajában al­kotta meg, s teremtette meg a vietnami szerelmes regényt. Figyelemre méltóan sikerült ötvöznie a nép nyelvét és a klasszikus irodalmi nyelvet. Kiếu törté­nete jelentős állomást jelent a vietnami nyelv fejlődésének történetében is.

Kiếu történetének idegen nyelvre ül­tetése hallatlanul nehéz vállalkozás. Ez a szinte megoldhatatlan feladat a viet­nami nyelv sajátosságából adódik. A vi­etnami nyelv egy szótagos szavai hat különböző hangsúllyal ejthetőek, s minden egyes szónak, hangsúlyától függően, hat különböző jelentése van. S a többszótagú nyelveken lehetetlen visszaadni mind az egy szótagokat, mind a szótagok zenei hangsúlyát. Ezért nagyon nehéz érzékeltetni a vi­etnami nyelv finom zeneiségét.

E nehézségek tudatában vállalkozott Nguyễn Du verses regényének magyar nyelvre ültetésére Szegő László prózai fordítása alapján Simor András. Éppen tíz évvel korábban, 1984-ben Trương Đăng Dung és Tandori Dezső fordításá­ban már megjelent a Kiếu történetének első magyar változata. Akinek kedve tartja, az összehasonlításra is vállalkoz­hat. (Z)

B. L.

KÖNYVAJÁNLAT

Akinek kedve támad a vietnami iroda­lommal részletesebben megismerkedni, több nyelven is megteheti, hiszen a soknemzetiségű országban háromezer éves múltra visszatekintő vietnami nyelv mellett említésre méltó a kínai nyelv jelenléte is, közvetítő nyelvként pedig még nagyobb a szerepe. Kevésbé egzo­tikus számunkra a vietnami irodalom legnagyobb európai közvetítő nyelve, az olykor eredetinek is számító francia, mely akárcsak a kínai, a gyarmatosítás emlékét idézi.

A vietnami irodalom befogadása a magyar irodalomba 1945 után teljese­dett ki, koncepciózus kiadáspolitika ke­retében. Nem mondhatjuk ugyan, hogy a magyar nyelvű fordítás-kiadás rendkívülien gazdag, de a vietnami iro­dalom egyes korszakait a legjelentősebb szerzőkkel és műveikkel reprezentálja. Igaz, aktuális politikai események vagy a mára már nyilvánvalóan történelmi jelentőségű felszabadító harcok idején megjelentek csekély irodalmi értékű könyvek is, de a rangos magyar fordítói gárda munkájának köszönhetően, mód nyílik e távoli, egzotikus világ irodal­mának fölfedezésére.

A vietnami népköltés és a műkölté­szet köréből magyarul megjelent köny­veket ajánlok olvasóink szíves figyelmé­be, elsősorban antológiákat, hiszen ezek általában egy-egy nagyobb kor­szak irodalmát ölelik fel, egy-egy iro­dalmi műfaj több jeles képviselőjének művészi tevékenységét mutatják be. A búvárkodást a népköltészetben kell kez­deni, ott nyomban igazgyöngyökre talál az olvasó. Akárcsak az európai kultúr­körbe tartozó irodalmak esetében, a vi­etnamiban is a nemzeti értékek első­rendű hordozója, a vietnami nép tör­ténelmének, életmódjának, lelki karak­terének művészi kifejezője a népkölté­szet, melynek motívum- és formakin­csét az egymás mellett vagy együtt élő népek kölcsönösen egymásra ható folk­lórja gazdagította. Vietnam irodalmá­ban különösen nagy jelentőségű a népköltészet, hiszen a különböző hatalmak alatt elszenvedett évezredes elnyomás ellenére is virágzott. Mivel az írásos iro­dalom egészen a 20. század elejéig el­sősorban verses formában látott napvi­lágot, és a nagyfokú analfabétizmus mi­att ez is főleg szájhagyomány útján ter­jedt, a népköltészet és a műköltészet egymással szoros kölcsönhatásban fejlő­dött. A népi irodalom, a népdalok, a szerelmi költemények, a közmondások, a mesék és a legendák műfajában egya­ránt gazdag tárháza a vietnami nép éle­tének.

A Mesél a Vörös folyó című könyv 1959-ben jelent meg, melyben Gyáros Erzsébet vietnami mondákat és legendá­kat gyűjtött egybe. Ezt követően, tíz év múlva, 1969-ben a vietnami népkölté­szet reprezentatív gyűjteményét adta közre az Európai Kiadó Sárkányjáték címmel, melynek verseit Szegő László válogatta, vietnami eredetiből magyar prózára fordította, s a kötet jegyzeteit és a vietnami népköltészetet részletesen bemutató utószót is ő írta. Ez az írás egyúttal kitűnő bevezetés is a vietnami irodalomba, hiszen a népköltészet kap­csán az ország történelméről, a vietna­mi kultúra egészéről is tájékozódha­tunk, s különösen fontos az az irodalmi vizsgálódás, mellyel a népdalok műfaji jellegzetességeit, motívumanyagát, a versek formai ismérveit, nyelvi és képi kifejezőeszközeit, változatos ritmuskép­leteit, nyelvi-prozódiai eszközeit elemzi. Azt a sajátos tényt is megtudhatjuk az írásból, hogy az európai lírai dalokkal ellentétben Vietnamban soha nem éneklik a népdalokat, csak recitálják némi ritmushangszer kíséretében. Ne­ves költők, műfordítók ültették át ma­gyar nyelvre a népdalokat: Csala Károly, Dobos Éva, Garai Gábor, Györe Imre, Haraszti Miklós, Pass Lajos, Petri György, Simor András, Szegő László, Székely Magda és Weöres Sándor.

A vietnami mesék és mondák gyűj­teményének, Az arany teknősbéka című kötetnek viszont csak egyetlen fordítója van, c, aki a fordításon kívül nemcsak a jegyzeteket és az utó­szót írta, hanem illusztrálta is a meséket a könyvben található közlés szerint. (Személyére vonatkozólag nem sikerült semmi adatot találnom a világirodalmi lexikonban, az is lehet, hogy álnév. En­nek apropóján szükséges felhívnom a figyelmüket arra, hogy a vietnami szer­zők neve a legváltozatosabb formákban fordul elő a különböző művekben, le­xikonokban, könyvtári katalógusokban, irodalomtörténeti munkákban, az ide­gen nyelvűekről nem is szólva.) A gyűj­teményben található naiv, optimista életszemléletet és derűs bölcsességet su­gárzó mesék a jó és a rossz közötti viszályról, a rizst arató, állatokat legel­tető, földet művelő emberek álmainak megvalósulásáról szólnak, s arról a küz­delemről, melyet az árvizek elsöprő erejével, az aszály pusztításával, a cá­pákkal és a krokodilokkal, s a külön­böző titokzatos természeti erőkkel foly­tatnak nap nap után. Az Új Magyar Könyvkiadó gondozásában 1956-ban megjelent kötet anyagát Vũ Ngọc Phan gyűjtötte.

1380-ban született Vietnam legna­gyobb klasszikus költője, a nemzeti nyelvű költészet megteremtője, Nguyễn Trãi. A hazájára törő kínai Ming hódí­tók elleni felkelésnek és harcnak nem­csak szellemi vezetője volt, hanem te­vékeny részese is: katonák képzésében és a csatákban egyaránt részt vett, mi­közben küzdelemre lelkesítette népét. Az ország függetlenségének kivívása után a vietnami trónra lépő Lê Lợi király belső tanácsosává, első miniszte­révé tette. Nguyễn Trãi ezután a nem­zeti irodalom és kultúra felemelésére és szolgálatára kötelezte el magát. Az „Ének a Ngô hadak megfékezéséről” című elbeszélő­költeményben a vietna­miak máig kedvelt olvasmányában, a harci eseményeket örökítette meg. Rö­vid néhány év alatt a nemzeti nyelven írt költeményeket gyűjtötte össze, mely az első nom írással fennmaradt verses­kötet. Udvari intrikák nyomán bebörtönzik, a közélettől is vissza kell vonul­nia. Csak a költészetnek él, míg újabb vád – királygyilkosságban való részvétel – alapján 1442-ben ki nem végzik. Az írás egy kardon című kötetben késői ver­seit olvashatjuk, mely a természetben élő ember békesség és harmónia iránti vágyát, s a sors kemény kezétől meg­gyötört ember bölcsességét sugározzák. Tandori Dezső, az Európa Kiadónál 1980-ban megjelent kötet egyik fordí­tója az utószóban így ír a versek fordí­tása közben: „…mintha bárhol felütve bármerre elkezdhetné az olvasást, aki ebbe a kötetbe belelapoz. Hamarosan eljut egy ponthoz, ahol valami a leg­személyesebben megérinti.”

Lám, most mindenütt háborúk vannak,
Rossz idő büntet asszonyt népet.
Fölöttünk, íme: kék egek égnek,
S föl nem foghatjuk, hogy értenénk meg
A hadak dolgát?…

Ezek az oly aktuálisnak tetsző sorok egy 1740 körüli vietnami elégia első sorai, melyet Dang Trần Còn írt a Viet­namban egészen a huszadik század ele­jéig hivatalosan használt kínai írásje­gyekkel. E verses műnek nem sokkal később Doan Thị Diêm költőnő elké­szítette a vietnami verzióját, amely né­piesebb, hazafiasabb s ezért sokkal nép­szerűbb lett, mint az eredeti mű. A messze távolban hadakozó férjet várja haza az emberibb élet, a béke, s termé­szetesen a férj, a társ után vágyakozó feleség ebben a költeményben, mely a vietnami klasszikus irodalom aranyko­rának egyik fő műve. Az Európa Kiadó 1958-ban adta közre egy tizenkilence­dik századi ismeretlen költő A számki­vetett panasza című kis remekművével együtt. Tőkei Ferenc utószava kíséri a szépen illusztrált kötetet; mindkét köl­temény Kiss Károly fordítása.

A modern vietnami líra első magyar nyelvű antológiája is 1956-ban jelent meg az Új Magyar Könyvkiadónál A víz meg a hal címmel. A gyűjtemény a japán megszállók kiűzése, az 1945. au­gusztusi forradalom után színre lépő költőnemzedéket mutatja be, a nép fia­iból, a frontharcosokból, a nép költőivé lett alkotók műveit, melyekben az ellenállási mozgalom, a háború, a me­zőgazdasági reform s a korszak más, akkor legfontosabb eseményei, problé­mái tükröződnek. A kötet címadó ver­sét Tố Hữu, az 1945 utáni nemzedék legnépszerűbb költője, a forradalmi idők reprezentánsa írta (Álmaink otthon maradtak című önálló kötete az Európa Kiadónál 1971-ben látott napvilágot), s szerepel a költők között Tú Mỡ is, aki a francia és amerikai hódítókat kifigu­rázó szatirikus verseivel tett szert nagy népszerűségre. Mára igazi irodalmi cse­megévé vált a kis antológia, akárcsak a hasonló magyar gyűjtemények az ötve­nes évekből. A megmosolyogtató, időn­ként nevetésre ingerlő, a „szocreál” je­gyében fogant sorok mögött azonban – ha jól olvasunk – egy kis nép gigászi küzdelme s tragikus emberi sorsok sejlenek fel.

A történelmi szituáció megértéséhez a legjobb irodalmi kalauz a Magvető Kiadó híres Vietnam almanachja 1966-ból. Feledhetetlenül megrázó képek so­ra idézi a hatvanas évek háborús ese­ményeit, az amerikai megszállók elleni harcot. Az antológia első részében a vietnami irodalom alkotásainak körké­pe kapott helyet a legrégibb idők népköltészetétől a hatvanas évek közepéig. A lírát és prózát egyaránt felvonultató antológia érdekessége, hogy nagy ter­jedelemben közöl Vietnammal kapcso­latos lírai és prózai műveket magyar és külföldi szerzők tollából. A harcoló vi­etnami nép irányú tisztelet és szolidari­tás irodalmi emlékműve ez a Makai György válogatta kötet.

A dél-vietnami költészet legfrissebb alkotásaiból, az 1960 és 1970 közötlt született versekből állított össze antoló­giát az Európa Kiadó Időmadár címmel, melyet tisztelgésnek szántak „a háború borzalmai közepeit is dúsan termő dél-vietnami költészet előtt”. A kötetben huszonkét kortárs költő a harcokat és hősöket megéneklő hazafias verse után három ismeretlen költő verse áll, tanúbizonyságául annak, hogy a népkölté­szet halhatatlan, örökké újjászületik a kötet „Tiszta forrás” című záróverséhez hasonló szépséges strófákban:

Ó, völgy lankáját üde, gyöngyös hullámmal
fürösztő kék forrás, ragyogó,
mit meg nem ért ez a táj, erdői és hegyei,
de azúrkristályod árama nappal és éjjel
zengeti kristályénekedet,
s elmúlt napok édes emlékeit őrzi.

(emmi)