NGUYỄN ĐÌNH THI

Üdvözlet az Ezredvégnek

Szerencsémnek tartom, hogy e helyütt én fejezhetem ki hálámat az Ezredvégnek a Vietnamot és irodalmát bemutató nemzeti szám kiadásáért.

A megrázkódtatásoktól és véres konfliktusoktól terhes ezred végének évei­ben az Önök gesztusát úgy fogadtam, mint a látóhatár másik oldaláról érkezett üzenetet, amely megerősíti hitemet, hogy a különböző földrészek embereinek tudatában mindig létezik a népek közötti kölcsönös megértésre és barátságra irányuló törekvés.

A hazánk földjén tomboló tűzvihar éveiben Magyarország népe segítette és támogatta népünket. Ezt nem felejtjük el. Erezzük, hogy magyar barátaink különösen közel állnak küzdelmünkhöz, mert a történelem megtanította népe­inket arra, hogy „semmi sem értékesebb, mint a függetlenség és a szabadság.”

A háború hosszú évei után hazánknak még le kellett küzdenie a megfojtá­sunkra irányuló csaknem húsz esztendős körülzártságot és embargót. Nagyon súlyos nehézségekkel néztünk szembe, s némely pillanatokban úgy tűnt, hogy hazánk a szakadék szélére kerül. De képesek voltunk kitartani és fennmaradni, bekötözni sebeinket, megtalálni a haza megújításának és építésének útját, igazi nemzeti egységbe foglalni a gazdag regionális és etnikai sajátosságokat. Ez a szoros egység tette lehetővé, hogy hazánk gyorsan talpra állt, és jelentős ered­ményeket ért el. A külföldi megfigyelők máris arról beszélnek, hogy a közeli években egy új gazdasági „tigris” jelenik meg Ázsiában. De erőfeszítéseink nem­csak erre irányulnak. Úgy gondoljuk, hogy olyan társadalmat kell fölépítenünk, amelyben az ember méltóságban, szabadságban, igazságosságban élhet, s a te­remtő munkában és az emberi kapcsolatokban megtalálhatja a múlt áldozataihoz méltó élet értelmét.

Engedjék meg, hogy szívélyes üdvözletemet küldjem az Ezredvég olvasóinak, soraimat azzal a gondolattal zárva, hogy az országaink közötti barátság mind­annyiunkat új örömökkel és reménységgel tölti el.

Nguyễn Đình Thi

NGUYỄN ĐÌNH THI

Nevenincs virág

Sziklán csöppnyi ág
kis virág
szélben hegyekkel mosolygó

Nevenincs virág
titok-ág
távoli
szirmait kibontó

Nevenincs virág
távoli
titok-ág

Kékség

Forró délutánban,
árnyéktalan úton
égett föld színével
ég a magas égbolt.

Egyedül, csónakkal,
kísértet csatornán,
evező se csobban
a csönd végtelenjén.

Vérző föld, mit mondasz?
Izzó nap, izzó éj.
Szívem dobbanása
mérföldeket átfog.
Lennék én vízcsepped,
lennék cseppnyi lángod.

Egyedül, csónakkal,
fáradtan a nád közt,
már-már félálomban.

Aztán fölriadva,
mi villan rám – kékség,
a csónakom mellett
kicsi, hosszú csőrű,
csillogó, kék szárnyú,
most a víz felett száll,
most ráül a nádra,
követem csónakkal,
csónak előtt – kékség,

elrepül, elém száll,
csónakom vezetve,
a szelet hasítva.

Így utazunk ketten
a csönd végtelenjén,
én és ő, a kékség.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

KHƯƠNG HƯU DUNG

Petőfihez

Több mint száz év is elmúlt,
      s nem lelték sírhelyed.
Egyszerű rá a válasz,
      hisz nem haltál te meg.
Mikor feljön az újhold,
      itt vagy, itt jársz megint:
dallamok erdejében
      énekled verseid.

BALÁSSY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

НО SI MINH

Két mese

A teknősbéka

Köp! köp! Köp!

– Ki van ott? – kiáltott Ông Xa, Lalo falu elöljárója, s már ment is, hogy kinyissa kertecskéje kapuját. – Jónapot, testvér! – mondja a várakozó embernek.

– Milyen jó szerencsének köszönhető, hogy látogatásával megtisztelte szerény házikómat?

– Annyi boldogságot kívánok Önnek, mint amennyi csillag van az égen – válaszolta az idegen. Egy papírt hozok Önnek a jegyzőtől.

Ông Xa átfutotta a hivatalos rendelkezést, aztán megvakarta a fülét. Nagyon bosszús arcot vágott.

– Mi az? – kérdezte aggódó felesége.

Válaszként Ông Xa intett élete párjának, hogy kövesse. Amikor egyedül maradtak, azt mondta neki: – Kedves feleségem, rosszul áll a dolog. A jegyző a hivatalába kéret. Tudod, hogy ó egy kifinomult francia, aki szereti a finom dolgokat, és ha valaki üres kézzel megy hozzá, az bizony fenéken billentve jön ki tőle. Mindent, amit néki adhatnánk, tyúkokat, nyulakat, kacsákat és pulykákat, már eladtuk, hogy kifizessük az adót. Valóban nincs már semmink, amit néki ajándékozhatnánk?

Erre Ông Xa felesége gondolkodóba esett. Tudta, hogy a félelmetes személy, aki előtt a kedves férjének meg kell jelennie – a pacifikálás idején – hetvenöt nemes tonkini fejét vágatta le. Amikor jegyző lett, valamennyi annamitát – férfit és nőt – megbotoztatott, aki a kapuja előtt elhaladva nem emelte meg a kalapját. Kegyetlenségével terrorizálja a lakosságot. Hogy baromfiudvarát benépesítse, az alattvalóitól kér kölcsön tyúkokat anélkül, hogy valaha is visszaadná őket, miután már tojtak és neki csibéi lettek. Egyszóval, tudta, hogy ez a fehér mandarin könyörtelen, és reszketett, előre látva, hogyan fogadja majd a férjét, ha semmit sem visz neki, hogy helytartói talpát megkenje.

– Van egy ötletem – mondta, néhány percnyi csend után –, egy jó ötlet! Miután a teknősbékát szépen elrendezte a jegyző ágyasától kölcsönbe vett ezüst tálcán és a jegyző irodájának ajtaja előtt az egészet egy gyékényre tette, Ông Xa illő tisztelettel a védelmező nemzet képviselője elé járult.

– Nagy mandarin, – mondta a gyékény felé fordulva – méltóztassék elfo­gadni ezt a kicsiny aján… aján…

Nem fejezhette be az ajándék szót, mert észrevette, hogy a tálcán hűlt helye lett a teknősnek. Az állat nem volt összekötve, és kihasználva szegény Ông Xa távollétét, elmászott.

De a jegyző – nagyon szívélyesen – így kiáltott fel: – Milyen csinos tálca! Elküldöm a főkormányzónak! Éppen ma van a Madame ünnepe, elégedett lesz! – „És gondolni fog az előléptetésemre” – tette hozzá magában a jegyző.

1925

Az érdemeikről vitatkozó állatok

Elsőnek a csillogó bajuszú és szemöldökű, ragyogó taréjú és pikkelyű sárkány szólal meg: – Én vagyok a legelső őse ennek az annamita fajnak, amely annyi kiváló hőssel büszkélkedhet.

A rák: – Megnyerő vagy, barátom. Csakhogy az én fajtám kedvesebb az annamitáknak. Nézd a testem. Az ég akaratából ívelt alakú, mialatt a te leszármazottaid gerince görnyedezik az adók és a robotok súlyától.

A birka: – Beszédetek elszomorít. Az annamiták valójában a mezei és a házi nyulakkal vannak rokonságban. Mint tudjátok, engem évente egyszer nyírnak meg, míg ezeket a szegény fickókat minden évszakban megnyúzzák a franciák.

A tehén: – És ez még nem minden. Az annamiták, bátran kijelentem, nyomorultabbak, mint a szarvasmarhák. Üde színük van, a bendőnk tele fűvel, és a bordáink formája mint az arékapálma; büszkék lehetünk arra, hogy nagyobb szabadságnak örvendünk, mint ők.

Csúfondárosan mosolyogva, azt mondja a tengeri rák:

– Őszintén szólva, kiválóbbak vagyunk, mint ezek az annamiták, akik a franciák bármilyen szeszélyének engedelmeskednek. Szegény rabszolgák, beletö­rődve mindenbe, morgás nélkül kiszolgálják őket.

A kígyó: – Gúnyolódtok, nővéreim. Nézzük, kinek az érzelme igazán nemes? Az enyém, vagy ezeké a Buddha szájú és hitvány szívű franciáké, akiket az annamiták befogadtak az országukba?

Az elefánt: – Az annamiták örökösen vezeklik tévedéseiket és hibáikat, pedig ártatlanul követték el azokat. Elefántot vezettek a házukba, hogy eltapostassák vele őseik sírját, és átengedték a franciáknak hazájuk irányításának a jogát.

Az angolna: – Szomorú vagyok, ha az annamitákra gondolok. Mint a legyek a mézzel, hagyják elszédíteni magukat a pénzzel. Nem számít nekik, e szegény rabszolgáknak, hogy megalázkodnak és elvesztik becsületüket, csak azért, hogy haszontalan nemesi címeket szerezzenek.

A patkány: – Nézzétek az enyéimet, mindegyikük vigyáz a bőrére. Az annamiták viszont nem gondolnak többé hazájukra. Elvakítva javaiktól és gaz­daságuktól, közömbösen nézik fajuk kiirtását és hazájuk pusztulását.

A kakas: – A hátsó udvar hercege vagyok. Jó egyetértésben élek alattvaló­immal és sohasem marakodunk az ízletes eledelen, ahogy az annamiták mara­kodnak a pénzért.

A hal: – Én és a víz együtt vagyunk boldogok, és eljön a nap, amikor sárkánnyá változom, fölemelkedem a tündérek palotájába. Az annamiták viszont térdepelve és összetett kézzel, egész életükben rabszolgaságban élnek, anélkül, hogy lázadni mernének.

A zöldbéka: – Mindent mérlegelve, barátaim, ha igazán szánjuk az annamitákat, segítsünk nekik. Mi egyszerű békák, könyörgésünkkel meghathatjuk az eget. S ha az ég oktalanul süket marad az imára és hagyja kihalni fajukat? Ha egyesítik szívüket és erejüket, ha belülről s kívülről szövetkeznek, a franciák elbátortalanodnak, meghunyászkodnak, és elismerik jogukat a szabadsághoz.

Ó, annamiták, mindig emlékezzetek arra, hogy egységben van az erő.

1925

BÖGÖS LÁSZLÓ FORDÍTÁSAI

TÚ MỠ

Üzenet Bao Đạinak

A Csing-dinasztia bukásakor
még a trónba kapaszkodott Pu Ji,
az ellenségtől földet kunyerált,
hogy bőrét mentse, még az eget is
eladta volna, aztán jött az ár,
és Pu Ji attól kezdve csak futott.
Bao Dai őfelségének üzenem:
Ne tegye azt, amit egykor Pu Ji.

HÀN MẶC TỬ

Szokatlan szerelem

Ez a történet egy gyönyörű helyen játszódik. A színdarab csak akkor teljes, ha jelen van Thuorng Thuong kisasszony és Hân Mặc Tủ költő.

PATAKCSOBOGÁS
    A felhő fuvallatra szomjuhoz.
    Örökké Tündérországot lesem.
    Vizem tiszta, medrem csodálatos.
    Tündérországba nem jön senki sem?
    Hadd kínáljam szomjatoltó vizem!
    Milyen szépen szól a fuvolaszó!
    Az élvezettől már-már részegen
    várja vizemet a messzi folyó.
MADÁRDAL
    Hallszik távolról szép fuvolaszó,
    halkan és tisztán szól, szerelmesen.
    A tavasz, a napsugár ragyogó.
    A bánatot elűzi énekem.
FUVOLASZÓ
    Arany követ felszálló aranyat,
    hallgassátok az arany énekét,
    keletre száll, hol felpirkad a nap,
    nyugatra száll, hol bíborlik az ég.
    Nevem Phượng Cẫu Hoàng, én vagyok a dal,
    az égboltra a szerelmet vetem.
    Találjon párra minden fiatal,
    legyen örök az örök szerelem.
    Párja nélkül magányos a leány.
    Folyónál zeng a szerelem dala.
    Szomorúan énekel a magány,
    szerelem nélkül nincsen hajnala.
IFJÚ
    Lepkeszárnyon virágot lelek itt.
    E szép világba vezetett utam.
    Fű és virág illata részegít,
    fuvolaszót hallok minduntalan.
    Hajdani álom boldogságot ád,
    látom rég nem látott szeretteim.
    Virág nyitja hirtelen bimbaját,
    zene lepkéje ül levelein.
PATAKCSOBOGÁS
    Milyen példátlan, szép csoda esett?
    A szent földön halandó lábnyoma.
    Fenyő dalával mondok éneket,
    messzi egekig szálljon a csoda.
    Jöjjön a költő, a tálentumos,
    ki aranykertben gyöngyszőnyegre dűl,
    merje vizemet, mikor szomjuhoz,
    hűsítse őt, ki párjáért hévül.
MADÁRDAL
    Nemes ifjú, hallgasd meg énekem,
    virágzó fáról neked dalolok.
    Kerek napkorong ragyog fényesen,
    röpít a szél bódító illatot.
    Verseid hírét elhozta ide,
    Tündérország drága vidékire.
IFJÚ
    Fönt jár a nap, és lent hévül szivem,
    versem a felhőkig is felszökik.
    Illat árjával szálló szerelem
    még halhatatlant is megrészegít.
    Bizsergeti ez érzés testemet,
    mintha kóstoltam volna bájitalt.
    Vagy mégsem? A lélek mitől remeg,
    csodára vár, mi megérinti majd?
    Fák közé rejtem a fuvolaszót.
    Szerelemre ne gyulladjon az ég.
    Egy szikla mögé mostan elbújok,
    a csodát várom, mi előmbe lép.
LEÁNY
    Felhőkkel úszik fönt az ég.
    Séta közben érkeztem épp ide.
    Szólj, fuvola! Dalod szine
    a földlakónak kedvire ragyog.
    Égre száll a nap hamarost,
    találkozást zengjen dalod, madár!
    Tündérországban aki jár,
    a párjára mikor talál szegény?
    A szerelemre várok én,
    magányos, fáradt földi lény vagyok,
    ki eleddig szomorkodott.
PATAKCSOBOGÁS
    Hallgasd hát, amit csobogok, vizem
    gyöngyhabja a gyöngyszerelem.
    Fölkínálom e reggelen, vegyed,
    kívánom szüzességedet,
    szoknyád és inged földre vesd hamar,
    vers-vizemben vár bájital!
LEÁNY
    A csodavers! Sugárral száll tova,
    ingem és szoknyám mögé beosont.
    Nevetés harsog – a szívem hova
    vágyik, hogy ilyen szaporán dobog?



IFJÚ (előjön a bokor mögül)
    Fuvolaszóra száll fuvolaszó.
    Látok egy leányt. Minő csoda ez?
    A sors rendezte, a gyönyört adó.
    Mosolya örökkévaló, nemes.
LEÁNY (megijed és magában gondolja)
    Honnan érkezett? Kit keres?
    Külcsín bensőt is jellemez, tudom.
    Ki állt előmbe az úton?
    Furcsán beszél – mért hallgatom szavát?
    Ó ifjú, szívedbe ki lát?
    Miért hallgatok én reád – ki vagy?
IFJÚ
    Tündérhonba hozott utad?
    Itt lestem ki titkaidat netán?
    A sors rendezte így, te lány,
    hogy ehelyütt találj reám.
LEÁNY
    Trẫn Thuong Thucmg vagyok, az anyám
    ott él a móló oldalán.
    A költőt keresem itt,
    gyémánt könyvben aki szól.
    Utam Tündérhonba vitt,
    hol a szerelem dalol.
IFJÚ
    Trẫn Thương Thương a te neved,
    Hàn Mặc Tử az én nevem.
    Utam hozzád vezetett,
    nem választ el senki sem.
    Te, a távoli virág,
    én, a felhő az egen,
    itt találtam én reád,
    szónál többet mond a szem.
MADÁRDAL
    Ó, szerelmes idegen,
    szép halandó idelenn, a lány
    piros ajka csókra vár.
    Ó, tavaszi napsugár, hova
    száll a szerelem szava?
    Hamvas bőrt süt, tétova a láng.
LEÁNY
    Álomlovag, akit megláttalak,
    a versed búcsúszínben tündököl?
    Éjjel-nappal zokogó könnypatak,
    avagy napfény kél véle égre föl
    szerelem színét röpítve oda?
    Hàn Mặc Tử költőt, őt szeretem én,
    az ő szíve szívemnek otthona.
IFJÚ
    Thương Thương, kedves! Az ég csodát teremt,
    olyan ez, mint a fölszálló arany.
    Két virágból ekképp születik egy,
    két madárnak egy boldog szava van.
    Én kedvesem, letérdelek eléd,
    lelkembe hadd ivódjék a tavasz,
    mint a tömjént illatozza az ég
    a versemet – szent áldozatom az!
LEÁNY
    Magamat én, íme, neked adom,
    boldogságomat neked adom én.
    Tenélküled nincs más tulajdonom,
    leljünk gyönyört e szép vidék ölén.
    Vágyam ne teljesülne, ó, egek!
    Hullócsillagok volnánk odafenn?
    Minden tegnapi érzést feledek,
    mert semmi sincs, ha nincsen szerelem.
IFJÚ
    Versemhez erőt csak tőled nyerek.
    A szerelem a szélben könyörög.
    Csak az szeret, ki őrülten szeret,
    a szívben csak a szerelem örök.
    A lelkem fájdalommal telt kehely,
    Thương Thương, vegyed el tőlem, idd ki hát!
    A madár szomorúan énekel.
    Szíve elhervad, vérzik a virág.
LEÁNY
    Szívem lovagja! Ne bánkódj tovább!
    Örökké él az örök szerelem.
    Versed tavaszra ébredő virág,
    a rétet ékesíti idelenn.
IFJÚ
    Az élet búcsúzással van tele,
    a búcsúzás két ömlő könnypatak.
    Az én szívem a kínnak lakhelye,
    mióta téged megálmodtalak.
    Almot álmodok holdas éjszakán,
    szerelem illatfátyla szívemen.
    Neked adom kincsem a nyoszolyán.
    Mikor itt vagy, szavamat nem lelem.
LEÁNY
    Elkápráztatnak engem szavaid,
    szép szavaidtól, ím, elkábulok.
    Hírneved a királyi udvarig,
    gyöngy-emberek füléig eljutott?
    Imádják a művészek verseid?
    Beszéded mindenkit megrészegít?
IFJÚ
    Néhány pillanat ez a szerelem.
    Vers-lelkem a felhőkkel tovaszáll.
    Ó, ha mindig itt lennél énvelem,
    lehetnék égre szálló napsugár!
    Én kedvesem! A gyönyör elmerül,
    akár a gyöngy az iramló vizen.
    Csillaggal, holddal fekszem egyedül,
    halálomkor nem sirat senki sem!
LEÁNY
    Szerelmedben lelkem otthonra lel,
    versed és lelked egyetlen hazám.
    Még a búcsú sem választhatja el
    őket, akik szeretnek igazán.
IFJÚ
    Isten veled! Én vissza nem jövök.
    Illattá leszek, eltakar a köd.

Az ifjú eltűnik

PATAKCSOBOGÁS
    Lábad ne lógasd gyöngy patakba most,
    ó, kedvesem, a móló oldalán!
    Várd meg az éjt, a titkokat hozót,
    mikor felkél a hold, a halovány.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

Bánat

Kedves, elmentél
Már nem fúj a szél
Barack – illatlan
Szívem könny-katlan

Kedves, elmentél
Holdfény jár és kél
Egy szál kis vadlúd
Vajon hová jut

Kedves, elmentél
Hangszer hallgat s fél
Hangja falvakban
Szól a harmatban

Kedves, elmentél
Gyűrű is átér
Vagyok éjjel már
Karcsú holdsugár

SZEGŐ LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

LƯU TRỌNG LƯ

Még áradnak az illatok

Látogatóba jött ma éjjel
hozzám az erdő zöld színével,
szilvavirág hullt rám a csendben –
a régi úton veled mentem…
A lepényfáról hull a harmat,
a Huong-folyó szele is hallgat,
meg-megrezzen a bambusz árnya,
aludni száll a szél a nádra.
Lassan beszéltél, én siettem.
Olyan szép volt az út a kertben!
Mentünk az ösvényen is túlra,
még visszanéztünk újra s újra,
kenyérfák illatát a kertek
küldték az esteli szeleknek.
Különös illat, elszállt, hol van?
Látom a léptünket a porban,
hallom a szívünk: furcsán dobban…
Az álom eltűnt, téged várlak,
nem látom a folyót, a fákat,
de az illat azóta árad!
Tíz éve gyötrik ezt a földet,
kenyérfáink sorra kidőlnek,
de az illat náluk erősebb,
az illat szivemben, szivedben.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

HUY CẬN

Tavaszi este

Tavasz ha jő:
öröm suhog
s virágeső.

A nap ragyog –
áll az idő…

Két sornyi fát
színez remény,
kisfecske-ágy
ring könnyedén –
zöld a világ.

Elmúlt a tél,
az út gyepén
tavaszi éj
siet elém –
sajdul a szél.

Isten keze
hint halk zenét
a földre le…

Egy lány szivét
szóm tölti be…

Az égre rezg,
ha ifjú szív
dalolni kezd!

Fákat simít
s becéz az est.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA

Véget ér a szántás

A folyón lila alkony gőzölög.
A mező szürke ködökkel teli.
Vállamat érik szinte a rögök –
az éj a barázdákat férceli.

A por elült, a napnak vége lett.
Virágos rétnek látom az eget.
Ökröm vezetem a bokrok között,
fáradt árnyékunk lassan lépeget.

Kisfiam a házból elém szalad.
Kutyánk ugat, egyre nyugtalanabb.
Az éj a földhöz köti az eget.
Sötét van, messze még a pirkadat.

Őszi erdő

Titkos bánatú végtelen,
felhők függönye fénytelen suhan.

Őszi erdőbe vitt utam,
ösvényen szarvas, hangtalan, nemes.

Az ég csermelyt szürkére fest.
Madár száll, falevél neszez, lehull.

Fáj az ősz mondhatatlanul,
a lélek kínja új meg új teher.

Az ember ébredni se mer,
magánytól fél, míg szíve ver, bizony.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

VŨ HOÀNG CHƯƠNG

Dalt hallgatva

Đàn lant húrján szól a dal,
ének csendül, szomorú.
„Sötét éjben búcsúzunk…”
Álmomban Tâm Dương suhan
nyolc világnyi messziről.
Sárga lótusz ring tavon,
füst öleli kedvesem.
Körtevirág szirma hull.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

Feledés

Tisztáztuk: nincsen szánalom
s előélet miatt sirám,
éj-tincsedet megragadom,
jöjj ide, béklyózzon a szám!

Éjjel, sötét emeleten
tavasz havát hozná kezed,
s a lélek – még épségesen –
tűnt ősz bújába visszamegy.

Jól tudom: érzés, szenvedély
törik-fakul előbb-utóbb,
de tízezer sírból kikél
a szerelem, indája fog.

Én sem vagyok különb neked,
vágy s könny kiapad csendesen,
de óvd a maradék tüzet
szemedben s szádon, kedvesem!

Megsimítom éj-tincsedet:
jöjj közelebb és add a szád,
védtél üszkös tetők felett –
add most feledés mámorát!

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA

XUÂN DIỆU

Este

Az égbolt ma olyan magas!
Ismeretlen bánat nyomaszt, a rőt
leveleken megül a csönd.
Vágyam ha felidézi őt, virág
borítja be az éjszakát.
Vérvörös kerten megyek át, milyen
emlék száll az emlék-vizen,
csónak partot ér hirtelen – üres.
Szál szakad, lélek ijedez,
a szerelemnek vége lesz, a szél
örök fájdalomról beszél,
a szív remeg, és félve fél az ész.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

A hold

Ragyog a hold a kertben,
nincs árny az úton egy sem.
Kedvesemmel bolyongok
szótalan szédületben…

Aranyban járok térdig,
holdfény visszhangja rémít,
lombokba bújt virág a
sugarakról lekésik.

Zöld szálak sokasodnak,
faágak táncot ropnak,
szél sír és az azúrkék
éj egyre izgatottabb.

Járunk az ifjúságban,
örök szerelmes lángban
– tündöklő, messzi, nagy hold! –
párosán is magányban.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA

CHẾ LAN VIÊN

Én

Gyújthat csillagot kútfenék,
a hideg, a démonsötét?
Bennem kinek a lelke ég?
Gátat kitől tör át az ész,
hogy könnyen jöjjön nevetés?

Tudom, miért éltem sokat,
test vágya éhen nem marad,
vad táncot jár a vér – s a szem
színekben dúskál szüntelen!
Szivemen bánat sajdul át,
kutatom kudarcom okát,
koponyámból az ész kicsap –
de bennem is lemegy a nap.
Vagyok nekem? Választ ki ad?

BARANYI FERENC FORDÍTÁSA

Csokor

A
Gyümölcstől roskadoznak a ház mellett az ágak.
Nem minket vár a dús fürt, nélküled jön az este.
Megtérsz, mire lilára festi az ősz a fákat,
fürtöt tépek az ágról, szomjunkat oltja nedve.

B
Együtt vagyunk mi már, akár a fold s a tenger;
mint tengermély az éjt, befogad a szerelmed.
Utána csillagok hallgatag fénye rejt el,
látlak és messze vagy, naponta egyre messzebb.

C
Nem alszom éjjel. Mindig csak téged várlak.
Kigyúl egy csillag, tőle kérdezem: hol vagy?
Szemed lehunyod: szívemben szélcsend támad.
Hullócsillagok az égen fölragyognak.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

TỐ HỮU

Zöld ing

Befested ingem,
a fehért zöldre,
háború-színre,
reménykedőre.

Megyek puskával
esőben, fényben,
az úton által
zöldszínű Délen.

Hullnak a bombák
nappal és éjjel,
megvéd az ország
zöld melegével.

Szerelmünk zöldje
szakadtán, épen,
őriz örökre
szív közelében.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

NGUYỄN CÔNG HOAN

A tiszteletre méltó megyefőnök papucsa

Nem kétséges, hogy amennyiben a megye tiszteletre méltó főnöke a jelenlétével tüntette ki ezt a lakomával párosított évfordulót, csakis a család iránti kegyes jóindulatában cselekedte. Ha bárki másról lett volna szó, nemcsak hogy kereken elutasítja a meghívást, hanem éktelen haragra is gerjed az elviselhetetlen tola­kodás miatt. A vendéghívogatót bizonyára válogatott szidalmak között kergeti el! És mégis, micsoda rettenetes dolog történt! Az éjszaka leszálltával eltűnt a papucsa!

Igaz, sok ember jött ott össze. De hát nem természetes jelenség-e ez minden olyan házban, ahol ünnepet ülnek? Aztán pedig a megyefőnök tiszteletére fenn­tartott hely a nagy szobában volt igen-igen messzire a többi vendégtől. Miféle csirkefogó férkőzhetett hát oda?

Jobban mondva, rangjához méltóan egymaga foglalta el a középső heverő­padot, mely egyben válaszfalul is szolgált. Figyelmetlenségből sem húzhatta fel tehát a papucsát senki. így a szerencsétlenség csak a házigazda hibájából eshetett meg, mert a felszolgálás alatt nem tartotta eléggé rajta a szemét a cselédségen.

De meg kell adni azt is, akárki volt a tolvaj, bátor ember lehetett! Az még csak hagyján, hogy cseppet sem tisztelte az enyém-tied törvényét, de hogy szemet mert vetni a mindenható és dúsgazdag megyefőnök úr javaira! Mintha csak egy szunnyadó tigris bajuszát rángatta volna meg valaki!

Még szerencse, hogy a házigazda idejekorán felfedezte a papucs eltűnését! Mert ha a megyefőnök úr maga veszi észre a dolgot, akár már távozóban, akár csak az illemhelyre siettében a lakoma alatt, mit is mondhattak volna neki? És az is nagy szerencse, hogy nem vett észre semmit! Ha megtudja, hogy kedvenc papucsának szárny nélkül is szárnya kelt, az igazán rettenetes lett volna! Hisz ő soha, a legkisebb tolvajlást sem tűrte el, és semmit nem utált annyira, mint amikor az egyik ember becstelenül jár el a másikával szemben. Még akkor sem engedett a szigorból, ha a saját cselédségéből kaptak lopáson valakit a vásár forgatagában: ilyenkor mindig elkoboztatta a lopott holmit, és megbotoztatta a tolvajt. Hát, ilyen ember volt a megyefőnök úr.

Igen, nagy szerencse volt tehát, hogy a házigazda véletlenül észrevette tiszteletreméltó vendége papucsának eltűnését, amikor a vacsora végeztével hoz­zálépett és egy to-tomjátszmát ¹ javasolt neki. A megyefőnök úr megengedte, hogy leüljön, és arra méltatta, hogy egyről s másról elbeszélgessen vele. S miután a házigazda a tisztelet jegyében lekuporodott a heverőpad mellé, beszélgetés közben elővette a vízipipáját. Éppen tüzet gyújtott, amikor hirtelen ráébredt, hogy a papucs eltűnt a heverőpad mellől. Halálos rémületében még a pipáját sem tudta végigszívni. Szorongás marcangolta a torkát, fullasztó köhögésroham fojtogatta. Micsoda kellemetlenség! Mukkanni sem mert, hanem csendben, ész­revétlenül keresni kezdte minden sarokban. De jaj, a papucsnak nyoma veszett!

A házigazda ekkor engedélyt kért a megyefőnök úrtól, hogy négy embert hívhasson be a kártyajátszmához. Azután feldúltan megkereste azt a szolgát, aki a magas személyiséget házába kísérte. – Elraktad-e valamerre a megyefőnök úr papucsát?

– Nem én! Miféle nevetséges kérdés ez?

– Ó, egek! Akkor elveszett, odavan! Mondd csak, milyen volt a papucs?

– Ó, vadonatúj! Giadinhből ² való, krepptalpú, három piaszterbe került!

A házigazda kétségbeesetten verte fel szolgáit. Mindenki lámpást ragadott, és kirohant az éjbe, hogy megkeresse a papucsot. Felkutatták a sövényeket, a konyhát, a kertet, az istállót, a csűröket, minden zegét-zugát a háznak, ahová csak elrejthető volt valami, vagy ahová a kutyák bejártak.

De hasztalanul fáradoztak! Nem tudtak nyomára jutni a papucsnak, és a házigazda egyre jobban elvesztette a fejét. A kiváló vendég szolgája pedig időn­ként fenyegetően megkérdezte: – Nem lenne-e itt az ideje, hogy szóljak a gazdámnak?

Megmondani a megyefőnök úrnak? Hogy még az őseid sírját is átkok özönével árassza el? Még mit nem! Erre gondolni sem szabad! S miután minden eddigi kutatás eredménytelen maradt, a ház urának egy piaszter jutalmat kellett Ígérnie a fönséges papucs megtalálójának.

Ezalatt pedig a díszszobában a megyefőnök úr vidáman beszélgetett kártya­partnereivel, számlálgatta az ütéseket, csak kedvező kilátások esetén lépett be a partiba, látszólag tudomást sem véve a házat fölverő jövés-menésről. Ha tudta volna, hogy a papucsának szárnya kelt, a kártyákat minden bizonnyal földhöz vágja, és általános botozást rendel el a bűnös kiderítésére. Mert hisz a megyében ki ne ismerné hatalmaskodó természetét, tigrisvadságát, vasöklét, tüzet okádó száját és végtelen undorát minden tisztességtelenségtől?

A házigazda és felesége a hiábavaló keresés után, temetéshez illő ábrázattal, de annál élénkebb taglejtésekkel fontolgatta, hogyan is lehetne a csorbát kikü­szöbölni? Szívszaggató sóhajtozás közben keserűen rágódtak rajta, miért is nem figyelték meg jobban a jövő-menőket?…

Hajnali két óra felé, az előkelő személyiség egészsége fölötti aggodalmukban, félbeszakították a kártyapartit, és arra kérték a megyefőnök urat, hogy térjen nyugovóra. A házigazda fáklyát gyújtott, hogy világítson neki az úton.

A megyefőnök úr utolsónak maradt, lassú megfontolással hóna alá vette a turbánját, és lábbelije felöltéséhez meggyújtott egy kis száraz bambuszágat. A földön egy pár vadonatúj, Giadinhből származó díszpapucsot látott, kreppből volt a talpa, s mintha csak ebben a pillanatban vették volna ki a szomszéd papucsos kirakatából. Szeme sarkából a házigazdára sandított. S látván, hogy az nyugtalanul tekintget feléje, újra lehajolt, és így szólt: – De mintha ez nem is…

A rémült házigazda igyekezett megnyugtatni.

– Alázatos tisztelettel, ez valóban az öné!…

És mert szokása volt mások szavában megbízni, a megyefőnök úr nem is ellenkezett többé. Nyújtózott egyet, elnyomott valami ásításfélét, és azután, lábán az új papuccsal, eltávozott.

Kint pedig, mikor egyedül maradt a szolgájával, a megyefőnöknek barát­ságossá enyhült a hangja: – Ez derék munka volt! Megdicsérlek érte!

– Ó! A megyefőnök úr hadicsele volt a pompás!

– És az ócskát hová dugtad el?

– Ne tessék nyugtalankodni miatta! A mocsárba hajítottam, ahogy paran­csolni méltóztatott!

BALÁSSY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

¹ Tb-tom: kártyajáték, öt játékos szükséges hozzá. [vissza]

² Giadinh: kiváló papucsairól híres tartomány. [vissza]

ANH THƠ

Nyári délidő

Nincs felhő a kék egen,
szél virágszirmot repít.
Gránátalma odafenn,
sárga lepkeraj kering.

Halljuk szólni a kakast.
Vénasszony dalt dalra fűz.
Tetvészkedő lánycsapat.
Heves fény legyeket űz.

Múlik a nap hamarost,
szitakötők raja száll.
Mintha lovas jönne most,
mélabús zene a nyár.

PHẠM TẤN HẪU

Ősz

Indulsz, mint ki árnyékát keresi,
távoli utad bánattal teli.
Nem látok mást, csak hallgatag fasort,
nem hallok mást, csak szakadt húrokat.
Dalom búcsúzik, árnyékod vagyok.

Sorsom viharát hozod szárnyadon.
Pohárnyi sorsom törött fájdalom.
Elmentél tőlem, napok, hónapok
árnyékát őrzöm, árnyékod vagyok.

HỒ HỒNG SÂM

Hiányzol

Messzi kedvesem,
tüdőm bokra vagy.
Rejtőzz bárhová,
megpillantalak.

Se nappal, se éj,
a négy évszak egy.
Az ég és a föld
tehozzád vezet.

Mert te vagy a mély,
a végtelen út,
mert te vagy a tűz,
mi szívembe fut.

Vízcsepp az idő,
köztünk megtapadt.
Szerelmünkre süt
a hold és a nap.

Szellő kedvesem,
lélegzem, vagyok,
út mentén a fű
várja harmatod.

Mert minden te vagy,
mi él és mozog.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

BAO NINH

Az Üvöltő Lelkek Dzsungele

Részlet A háborús bánat című regényből

Az ismeretlenségből robbant be a vietnami irodalomba és a világirodalomba az 1952-ben született s a második ellenállási háborút végigküzdő Bao Ninh első regényével, a Háborús bánattal.
Az 1990-ben megjelent regény főhőse – a szerzőt is megszemélyesítő Kiên – visszaemlékező vallomásokban eleveníti fel a Vietnam déli részén vívott második ellenállási háború hadszíntereinek küzdelmeit. A vietnami néphadsereg katonája, Kiên vallomásainak láncolata há­rom rétegű. Egyik rétege Kiên szerelmeinek felvillantása, erre utal a regény eredeti címe: Thân phân cùa tinh yêu (Szerelmi ütközet). Kiênnek több leánnyal is szövődött viszonya, de igazán diákköri szerelméhez, Phuơng-hoz kötődik. Ám legbiztosabb támaszának egy hegyi falucska megözvegyült fiatalasszonya, Lan ígérkezik. Kiên mi­előtt először indult ütközetbe, ismerte meg az akkor még tizenéves Lant, s a háború után pár évvel már özvegyasszonyként látta újra. A második találkozáskor együtt töltött éjszaka után Lan ezzel engedte útjára Kiênt: „Ha vándorlásaid végére érsz, s nem tudsz sehová sem menni, nem tudsz visszatérni senkihez sem, emlékezz arra, hogy itt velem vár egy hely. Egy ház, egy asszony, egy barát. A Đoi Moi tanya volt az a hely, ahonnét elindultál a háborúba. Ez lehet az a hely, ahová visszatérsz, ha te is akarod.”
Kiên vallomásaiban legtöbbször a háborúra emlékezik. Első megrázó vallomása is a háború egyik véres ütközetének színhelyén, a Központi Fennsíkon, az Üvöltő Lelkek Dzsungelében tör fel belőle. S Kiên emlékeiben a háború és a szerelem összefonódik: „Egy katona szívében a háborús bánat furcsa módon a szerelmi bánathoz hasonlít.” Vallo­másainak az írói munkáról szóló része is a háborúhoz kapcsolódik. Főhőse nevében mondja el saját írói hitvallását; „Kiên minden feje­zetben személyes módon ír a háborúról, mivel azt gondolja, hogy az nagyon is az ő háborúja volt. S így gyötrelmes az írás. Kiên újra harcolja mindegyik ütközetet, újra éli azokat az időket, amikor az élete keserves, magányos, valószínűtlen, akadályokkal és rettentő té­vedésekkel teli volt. Ellenállhatatlan munkakedv él benne, szembefor­dul minden ortodox magatartással, ki akarja fejezni a háború való­ságát és szakítani próbál a konvencionális ábrázolásokkal.”
A regényben Bao Ninh tükrözi azt is, hogy a vietnami emberek gondolatvilágára ma is hat az ősi hitvilág. A regény elején, az Üvöltő Lelkek Dzsungelét leíró részben az egykori véres ütközet színhelyén éjszakánként az elesett és temetetlen katonák szelleme népesíti be. A vietnamiak hite szerint az eltemetetlen emberek lelke nem tud meg­nyugodni, s keservesen bolyong a világban. A nagy klasszikus költő, Nguyén Du is írt kiengesztelésként Felhívást a bolyongó lelkekhez.
A Vietnami írószövetség kiadójának gondozásában megjelent regény megnyerte a vietnami olvasók és kritikusok tetszését, s az írószövetség zsűrije az 1991-es prózai irodalmi díjat Bao Ninh regényének ítélte oda. A regényre felfigyeltek a nyugat-európai irodalmi körök is. Első angol nyelvű kiadása 1993-ban jelent meg Nagy-Britanniában, 1994 nyaráig már hat kiadást ért meg. A lndependent című angol napilap a legjobb külföldi regény díját 1994-ben Bao Ninh-nek adományozta. A háborús bánatot már több európai országban, Franciaországban, a skandináv országokban, Németországban, Olaszországban, Lengyelországban is kiadták.
Bao Ninh munkája már megjelenésekor vitákat váltott ki Vietnamban, nyugat-európai sikere újabb szenvedélyes támadásra késztette az iro­dalmi élet konzervatív képviselőit.
A Háborús bánat nem makulátlan hősöket, hanem hús-vér katonákat ábrázol. Az Independent kritikusa, Geoff Dyer a következőképpen méltatta a művet: „Bao Ninh regénye, a Háborús bánat felülmúlja a vietnami háborúról megjelent valamennyi amerikai regényt, s a század legjelentősebb háborús regénye, Erich Maria Remarque mun­kája, a Nyugaton a helyzet változatlan mellé állítható. S hogy kellően értékelhessük, hangsúlyozni kell, hogy valójában más, mint Remarque munkája, több mint egy háborús regény. Bao Ninh könyve az írói munkáról, az elveszett ifjúságról szól, s egyben gyönyörű, gyötrelmes szerelmi történet.”
A háború borzalmait bemutató regényével Bao Ninh nem vonja két­ségbe, hogy az amerikaiakkal szembeni háborút meg kellett vívni. A regény francia nyelvű kiadása alkalmából a Quinzaine Littéraire című irodalmi lap munkatársai interjút készítettek vele Hanoiban. S a háború szükségességét firtató kérdésükre kifejtette: „Ironikusan azt mondanám, hogy ezt a kérdést egy másik nemzedék képviselőinek kellene feltenni. Ezt a kérdést mi nem tehettük fel magunknak, a háború létezett, az amerikaiak elleni háború megvívása kötelességünk volt. Ók hódítók voltak. Az amerikaiak Vietnamban, ez ugyanolyan dolog, mint a német fasiszták Franciaországban. Egyes amerikaiak és egyes nyugatiak másként látják a dolgot. Szerintük nem volt semmi különösebb Észak és Dél helyzete között, mert Délen ott voltak az amerikaiak, Északon a kínaiak és a szovjetek. De a valóság teljesen más. Északon nem voltak kínai és szovjet csapatok, Délen viszont az amerikaiak vetették a halált.”
A magyar nyelven még kiadásra váró Háborús bánatról nyugodt lelkiismerettel elmondható, hogy nagy regény.

A fordító

A hadműveletekben eltűntek tetemeit felkutató egység a Ya Crong Poco folyó partján, a Központi Fennsíkon levő B3-as csatatér északi szárnyán várakozott az 1976-os száraz évszakra.

A hegyek és a hegyeket borító dzsungelek vízzel áztatottak és lehangolóak. Vizesek a fák. Az egész dzsungel. A víz egész nap és egész éjjel párolog. A dzsungel rothadó pázsitja fölött zöldes páratenger.

Már elvánszorgott szeptember és október, aztán elmúlt november is, de az időjárás még megjósolhatatlan, és éjszaka megállíthatatlanul esik. Napsütéses nappalok után esős éjszakák jönnek.

Még december elején is, hetekkel a normális esős évszak végeztével, az idén a dzsungel még mindig olyan sáros, mint a pokol. A békével az elfelejtett, megrongálódott vagy járhatatlanná vált nyomok eltűntek, apránként, napról-napra, a bozót és a vad füvek ölelésében.

Ilyen feltételek között kegyetlenül nehéz dolog utazni. A Sa Thay folyótól keletre fekvő Krokodil tótól eljutni a Poco folyó nyugati partjára, a Megpróbál­tatás Hegyének útkereszteződéséig, áthatolva a 67-es körzeten. A hatalmas orosz teherautó egy álló napig vánszorgott, mintegy 50 kilométert téve meg. És még­sem jutott el a célig.

Nem egészen esthajnal után a háborús eltűnteket felkutató csapat ZIL teherautója elérte az Üvöltő Lelkek Dzsungelét, ahol letáboroztak egy széles patak mellett, amelyet korhadó ágak zártak el.

A sofőr a kabinban maradt, s azonnal elaludt. Kiên fáradtan felmászott a teherautó hátsó részébe, hogy egyedül aludjon el a kifeszített függőágyban, magasan a kocsi farában. Éjfélkor újból esni kezdett, most a csendesen hulló, szitáló eső ideje jött el.

A teherautót befedő ócska vízhatlan ponyva szakadozott volt, tele lyukakkal, nem akadályozta meg, hogy az eső csöpögjön, csöpögjön, csöpögjön a Kiên függőágya alatt sorba rakott katonák földi maradványait betakaró plasztik lepe­dőre.

A nyirkos levegő megsűrűsödött, tartósan átnedvesedett, hideg ujjak csúsz­káltak a függőágy körül, amelyben Kiên fekszik dideregve, félig ébren, félig szenderegve, mintha valami folyó mentén sodródva lebegne, szomorúan, végetnemérően, néha meg mintha csendesen teherautót vezetne, robot módjára, holdkórosan egy elhagyott dzsungel csapásán át. A folyó sóhajtozik, kétségbeesett panasz keveredik a távoli dzsungel bágyadt hangjaival, mintha egy másik világ visszhangja volna. A hátborzongató hangok mintha valahonnét a távoli múltból jönnének, s megérkeznek lágyan, akár ha pehelysúlyú lények hullanának a régi-régi füvekre.

Kiên jól ismeri ezt a területet. Itt járt az 1969-es száraz évszak végén, amikor 27. zászlóalját körülzárták, és valójában teljesen megsemmisítették. A Valószínűtlen Zászlóaljból tíz ember maradt életben a heves, borzalmas, barbár ütközet után.

Száraz évszak volt, amikor a nap durván égetett, a szél hevesen fújt, és az ellenség napalmot szórva permetezte a dzsungelt, s tűztenger borította be őket, úgy terjedt akár a pokol tüze. A töredék századok csapatait megpróbálták újra átcsoportosítani, csupán azért, hogy önvédelemből feltöltődjenek, miközben őr­jöngtek, s nem tudtak tájékozódni, és végül magukat vetették a golyók hálójába, meghaltak a lángoló pokolban. Fölöttük, a fák magasságában helikopterek kö­röztek, s egyenként lőtték agyon őket, a vérüket kispriccelve, a hátukról spric­celve ki, mintha a vörös iszap volna.

Az erdei tisztás gyémánt alakú gyepét magasan borították be a helikopterek puskáitól lekaszáltak testei. Összezúzott testek, széttépett testek, elporladt testek.

Ezen a tisztáson nem nő újra dzsungel. Sem fű, sem fák.

„Jobb meghalni, mint elhagyni testvéreinket! Jobb meghalni!” – kiáltozta őrültként a zászlóalj parancsnoka, pisztolyát Kiên homloka előtt lóbálva, s a fülébe lőve a saját agy velejét loccsantotta ki. A látványra Kiên torkaszakadtából, ám mégis hangtalanul üvöltött, mialatt az amerikaiak géppisztollyal támadtak, a golyók röpültek, mint a körülötte zümmögő halálos méhek. Akkor Kiên eleresztette a géppuskáját, az oldalához kapva és eldőlve, lassan hengeredett egy sekély patak partjához, meleg vérrel öntözve maga után a lejtőt.

A következő nap varjak és sasok sötétítették be az eget. Az amerikaiak visszavonulása után beköszöntött az esős évszak, elárasztva a dzsungelt, mocsárrá változtatva a csatateret, amelynek vízfelülete rozsdás színűvé vált a vértől. Felpuffadt emberi testek, a leégett dzsungel állatainak tetemei úsztak, a tüzérség által levágott ágakkal és törzsekkel keveredve, s mindez bűzlő mocsárként sod­ródott. Amikor az áradás visszahúzódott, minden beleszáradt a nap hevétől a vastag iszapba, s bűzlött a sült hústól. És Kiên lenn a parton, patak mentén vonszolta magát, szája és sebes teste vérzett. A vér hideg és ragadós volt, mint egy hulla vére. Kígyók és százlábúak másztak át fölötte, a halál kezét érezte magán. E csata után többé senki sem emlegette a 27. zászlóaljat, noha számos kísértet és ördög-szellem született ebben a halálos vereségben. Ezek a szellemek még szabadok voltak, a dzsungel minden sarkában s bokrában vándoroltak, összegyűltek a patak mentén, megtagadták, hogy a Másik Világba távozzanak.

Azóta nevezik az Üvöltő Lelkek Dzsungelének. Csupán egy elsuttogott név elegendő volt arra, hogy megborzadjon az ember. Ezek talán az összegyűlt üvöltő lelkek különös fesztiváljának napjai, amint az Elveszett Zászlóalj tagjai felsora­koznak a gyémánt alakú kis tisztáson ellenőrizve soraikat és létszámukat. Mélyen a dzsungelben hallani lehetett a zokogó suttogást, s mindent továbbvitt a szél. Talán valóban az elesett katonák vándor lelkeinek hangjai voltak.

Kiên azt mondta, hogy aki éjszaka halad át ezen a területen, emberi lényekhez hasonlító madárrikoltozást hall. Ezek sohasem repülnek el, ezek csak ivöltenek az ágak körül. És sehol máshol, csak a Központi Fennsíkon találhatók ilyen borzalmas színű bambusz hajtások, amelyek mintha vérző húsdarabok csíkjaival lennének megfertőzve. Egyesek azt mondják, hogy világító szentjános Dogarakat láttak felszállni maguk előtt, amelyek olyan nagyok, mint egy acélsisak, mások azt mondják, hogy nagyobbak, mint a sisak.

Itt sötétedéskor, a fák és a növények rettenetes összhangban sóhajtoznak. Amikor elkezdődik a kísérteties zene, megtébolyítja a talajt, és az egész erdő olyannak tűnik, mintha az embernek semmi sem lenne a talpa alatt. Nem félénkeknek való ez a hely. Az itt élő megőrülhet, vagy halálra rémülhet. Ezért az 1974-es esős évszakban, amikor az ezredet visszaküldték erre a vidékre, Kiên és felderítőosztaga oltárt emelt, s titokban imádkozott előtte, megtisztelve és visszahíva a 27. zászlóaljnak az Üvöltő Lelkek Dzsungelében még mindig kóborló lelkeit.

Attól a naptól éjjel és nappal ragyogó tömjén pálcikák parázslónak az oltáron.

Civil lelkek is lézengtek az erdőben. Nem messze onnét, ahol a ZIL teher­autó állt meg ezen az esős éjszakán, valaha egy apró ösvény vezetett a Lepra Faluhoz. Régen, amikor a 3. ezred odaérkezett, a falu kihalt volt. A járványtól és a szüntelen éhínségtől elpusztult minden teremtett lélek.

Még most is látható, hogy a csupasz, megvetemedett, feltépett talaj hogyan halmozódik fel, bűzt bocsátva ki, s az felülmúl minden képzeletet. Az ezred petróleumot locsolt szét, és felgyújtotta a falut, hogy fertőtlenítse, de a katonák még a tűz után is borzongtak, s néhányan újra közel akartak menni a felégetett faluhoz, hogy megborzongjanak a kísértetektől és a leprától.

Az egyik nap az első osztagbeli „Gőgös” Thinh bátran bement a faluba, és látta, hogy ott egy nagy orangután hevert a hamuban. Három társát hívta, hogy segítsenek bevonszolni az osztag kunyhójába. De, ó Egek, amikor megölték és megnyúzták, az állat olyan volt, mint egy fekélyes bőrű kövér nő, a szemei félig fehérek, félig szürkék, és még forogtak. Az egész osztag megrémült, és üvöltözve menekült ki, hátrahagyva minden felszerelését. Az ezred mai katonái közül senki sem hiszi el a történetet, pedig igaz volt. Kiên és bajtársai eltemették az orangutánt, és egy kis kőfejfát állítottak a sírra.

De senki sem kerülhette el bosszúját, mindenütt jelenlévő szellemét. A „Gőgös” Thinht is megölték. Az egész ezredet megsemmisítették. Egyedül Kiên maradt életben.

Ez az esős évszak idején történt, mielőtt a Déli Szárnyra vonultak volna, hogy megtámadják Buôn Me Thuotot. Kiên ezrede csaknem két hónapot ezen a helyen állomásozott. A tájkép körülbelül ugyanilyen volt, és az utat, amelyen áthaladtak, nem nőtte be a fű.

A felderítő szakasz kunyhóit ekkor annak a pataknak a partján építették fel, ahol most is táboroznak, de távolabb, ott ahol a patak a hegy lábát érintve szétválik, aztán úgy halad tovább, mint két patak. Talán a régi patakágon mostanáig megmaradtak a régi fűkunyhók. Zsupfedeles tetők, egymás mellett, közel a vízzel táplált kákákhoz.

A területet akkor a frontvonal katonáinak szálláshelyéül használták, azoknak, akiket hátra hívtak politikai kiképzésre. Politika szüntelenül. Politika reggel, politika délután, este újra politika. „Mi győzünk, az ellenség megsemmisül. Az ellenség biztosan veszíteni fog. Észak jó termést, rekordtermést ért el. A nép felkel és örömmel fogad bennünket. Csak azok nem, akik tájékozatlanok. A világ három táborra oszlik.” Még több politika. A felderítőket eddig szolidan kezelték, nem gyakoroltak rájuk nyomást, mint másokra, hogy kihasználják az oktatási időszakot.

Bőségesen volt idejük a pihenésre és a szórakozásra, mielőtt visszatérnének a harctérre. Vadásztak, csapdát állítottak, halásztak és kártyáztak.

Kiên egész életében sohasem volt olyan szenvedélyes kártyás, mint amilyen itt lett. Mindig játszottak. Besötétedéskor, az étkezés után azonnal elkezdődött a játék. Az izzadságszagú melegben, elhessegetve a szúnyogokat, a kártyázok lelkesen gyűltek össze a kártyalapokra összpontosítva. A kártyapénz rendszerint a vad dohánylevelekből sodort, büdös „Honfitárs” cigaretta volt. Vagy, ha a tét nagyobb volt, lehetett tubák, vagy egy darab tűzkő, vagy a rosa canina növény gyökere, amelyet úgy szívtak, mint a marihuánát. Vagy konzerv, élelem, vagy fényképek: különböző nők fényképei, külföldi vagy vietnami, csúnya vagy szép, vagy bárkinek a szívszerelme. Akármilyen fényképnek valuta értéke volt. Amikor a kártyapénz elfogyott, kormot használtak és bajuszt festettek egymásnak. Né­melyek játszottak, mások lármásan virrasztónak, néha egész éjszaka. Ez a bol­dogság és a nyugalom időszakának tetszett. Kényelmes, gondtalan idő.

Azok igazán boldog napok voltak, mert az esős évszak nagyrészében nem kellett harcolniuk. Az egész tizenharmadik szakasz biztonságban volt. Még „Gő­gös” Thinh is egy boldog hónapot töltött itt, mielőtt megölték. Can még nem dezertált. Vinh pajtása, „Nagy” Thinh, Cu, Oanh és Tac, az Elefánt, még mind életben voltak. Mostanra csak a szakadt, piszkos, az egyik halott ujjlenyomatát őrző pakli kártya maradt meg.

Kilenc, Tíz, Alsó.

„Gőgös”, Nagy Thinh és Can,

Királynő, Király, Ász!

Cu, Oanh és Tac!

Néha álmában még mindig feltűnnek ezek a kártyák. A neveket kiáltja és magányosan játszik. „Piros, káró, zöld…” Kiforgatták ezredük menetindulóját és humoros kártyajátékos indulót faragtak belőle:

„A pakliban jókerek akarunk lenni,

Éppen támadásba lendülünk,

Az osztás mókás, sürgős a fogadás,

Élvezd a játékot, elkerül az álom.”

De a kártyajátékosok egyenként elvesztek végzetes táblájukon. A kártyákat akkor használták utoljára, amikor a szakasz éppen négy katonát adott le: Cut, Thanht, Vant és Kiênt.

Kora hajnal volt, félórával azelőtt, hogy a zárótűz megnyitotta volna a Saigon elleni hadműveletet. Egy benőtt mező másik oldalán volt a Cu Chi védelmi vonala. A Saigont védelmező erők akkor viszonozták tüzérséggel és géppuskákkal a tüzet és volt is néhány szerencsés találatuk. A lövészárkokban és a fedezékekben a gyalogság az alvás utolsó pillanatait élvezte. De Kiên felderítői részére, akik mint elővéd vezették a támadást, a roham túl gyors volt. A kártyák megbabo­názták őket, főként az a mód, ahogyan lecsapják a kártyákat, amint az „Előre” kártyajátékot játsszák.

„Álljunk le egy kicsit – javasolta Kiên. – Ha abbahagyjuk a játékot, akkor megkegyelmez a mindenható Ég, élve térünk vissza, és befejezzük ezt a partit.” „Ravasz vagy – vigyorgott Thanh. – De az Ég nem ostoba. Ót nem csaphatod be. Ha csak félig játszod le a partit, az Öregem ott fenn mind a négyünket a másvilágra küld, és megkínoz.”

Tu azt mondta: „Miért bajlódna azzal, hogy mind a négyünket odaküldjön? Küldjön engem a kártyákkal. Ezt fogja tenni. Pókerezni fogok, vagy szerencsét mondok a kártyákból az Ördögnek, cserébe a hamvvedremnél égő olajért. Jó mulatság lesz.”

A harmat egykettőre felszállt. Jelzőrakéták röppentek az égre. A gyalogság felébredt, és nekiindult. A páncélozott járművek megindultak a frontvonalhoz, nyomokat hasítva a talajba. Motorjaik bőgését visszhangozta a reggeli szellő.

„Most már állj! – Kiên lecsapta a kártyákat, s ingerülten hozzá fűzte: – Éppen most akartam elcsípni a szerencsét, de ti mindnyájan erőltettétek, hogy végig játsszuk a partit.”

„Hé, ott, Thin! – Van boldogan csapkodta a térdét. – Eddig nem tudtam, hogy mennyire élvezem a zsugázást. Megtanulok még jobban játszani. Ha meg­halnék, emlékezzetek, vessetek egy pakli kártyát a síromra.”

„Csak egy paklink van, és Van azt is magának akarja. Önző fickó!” – kiáltott hátra Thanh, feltápászkodva. Egy óra sem telt el, s Van elevenen égett meg a T 54-es harckocsiba, a teste hamuvá vált. Sem sír, se hant nincs néki, amelyre a kártyákat oda lehetne dobni.

Thanh a Bong-híd közelében halt meg, ő is a tankjában égett meg. Nagy, fehéren izzó acélkoporsóban.

Csupán Tu küzdött végig Kiênnel a saigoni Tán Són Nhát-i repülőtér 5-ös kifutójáig. Akkor Tűt is megölték. Április 30-a volt, reggel, éppen három órával a tizenegy éve tartó háború befejezése előtt.

Késő éjszaka, április 29-éről 30-ára virradóan találkoztak utoljára a repü­lőtéren. Tu kivette a kártyapaklit a hátizsákjából, s Kiênnek adta. „Ütközetbe megyek. Fogd. Ha életben maradsz, játssz az élettel. Kettes, hármas, négyes, valamennyi megőrzi szakaszunk szellemét. Tartós szerencsét hozunk neked.”

Kiên az emlékeibe süllyed.

Kinek a szelleme szólongat kit, amint gyengéden és csendesen hintázik függőágyában az elhúnyt katonák sora fölött?

Valahonnét a dzsungel mélyéből üvöltés visszhangzik végig az Üvöltő Lelkek Dzsungelének széléig. Elhagyatott, vándorló nesz. Kinek a szelleme, kit hív ezen az éjszakán?

Ahhoz szól, aki most tért vissza a még ugyanolyan külsejű hegyekbe. Az erdő ugyanolyan. A patak és a folyó is ugyanolyan. Egy év nem sok idő. Nem, csak a háború más. Akkor háború volt, most béke van. Két különböző kor, két világ, az életnek ugyanannak a lapjára írva. Ez a különbség.

BŐGŐS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

THÁI NGOC SAN

Tizenkét év múlva

Tizenkét év múlva visszatérek,
Várj a kőpadnál, kedvesem,
a szomorúfűz lecsüngő ágai alatt.
Itt söpört végig a vihar,
életem vihara,
lábamról ledöntött, jobbra-balra dőlök
hajad kócos szomorúfűz sátra alatt.
A tó vizében ott rezeg
a levelek, a füvek sóhaja
egy régi, félénk éjszakából.

A sarkon várj,
a vén gyapotfa mellett,
ahol először megcsókoltalak.
.Az esőben csókoltalak,
s hab lett belőled,
eső habja.

Várj akárhol másutt.
Tizenkét év múlva visszatérek.
Visszatérek, ha a madár
dalával hívja már az őszt.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

YỂN LAN

Emlék

Csivitelők erdején
lágy semmibe hulltam én,
gyöngysoros szeleken át
követtem felhők nyomát.

Emlék fut az arany ősz
levélpikkely-szőnyegén.

Hol az ifjú, akivel
holdfényben merengtem itt?
Faluvégen éj oszolt –
s nászi ágyunk lett a híd.

TẢN ĐÀ

Búcsú

Éden útján levelek –
rigó, patak ég veled!

       Félévnyi menny
       kéj közepett.
Nem köt minket semmi már.
       Kő és moha –
       sodor az ár,
magas égre daru száll!
Föld az égtől messze jár,
       ajtó,
       arc és
       régi út –
ezeréves holdsugár.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

NGUYỄN HUY THIÊP

A tu huyên virágzása

Egy hónappal a holdújévi ünnepek után a legfenségesebb az erdőben. Minden növény zsenge levélkéket hajt. A nyirkos erdő hihetetlen zöldje dús párába burkolózik. A természet szigorúan tartózkodó, ugyanakkor érzéki is. Ez részben a tavasznak köszönhető.

Ilyenkor igazán csodálatos az erdőt járni. Az ember korhadó leveleken tapos, beszívja a kristálytisztává szűrt levegőt, és a fákról a csupasz vállára pergő vízcseppek néha megtorpanásra kényszerítik. A nap mint nap ugyanúgy megis­métlődő bosszantó-csintalan játék mestere a sötét ágak között ugrándozó kis mókus.

Diểu apó éppen ilyen évszakban ment vadászni.

A vadászat ötlete akkor született, amikor külföldön tanuló fiától egy kétcsövű puskát kapott ajándékba. A fegyver bámulatos volt. Pihekönnyű, akár egy játék­szer, amilyet még álmában sem látott. Ha hatvanéves korában tavasszal, egy új puskával a kezében vadászik az ember az erdőben, akkor igazán el lehet mon­dani, hogy érdemes élni.

Diểu apó felszerelkezett: meleg ruhákat vett fel, fejébe prémsapkát nyomott, és magasszárú bakancsot húzott a lábára. Körültekintésére vallott, hogy még egy adag tapadós rizses ételt, xôit is vitt magával. A kiszáradt patak medre mentén ballagott egyre csak fölfelé, amerre a forrást sejtette. Amíg beigazolódott sejtése, egy mérföldet kellett megtennie, s az már a mészkőbarlangok birodalma volt.

Diểu apó egy kitaposott, kanyargós ösvényre tért, és megállás nélkül mendegélt. A kitaposott ösvényt szegélyező iákon számtalan xanhmadár gubbasztott, de nem lőtt rájuk. Egy ilyen puskával lőni xanhra merő pazarlás lett volna. Az öreg halálosan únta már ezt a madarat. Meg lehet ugyan enni, de van valami átható szaga. Különben is, minek lőne madarat? A háza tele van galambokkal.

Az útelágazáshoz érve az apó összerezzent, mert zörgést hallott a mogyo­róbokrok felől. Egy tarka csík villant fel a szeme előtt. Visszafojtotta a lélegzetét: leszegett fejjel egy fajdpár futott elő. Diểu apó felemelte a vadászpuskát. „Úgyis elhibázom!” – gondolta, és sokáig ült mozdulatlanul ugyanabban a helyzetben. Arra várt, hogy az erdő újra elcsendesedjen. A fajdok azt fogják hinni, hogy nincs ott senki, és ez kedvükre való lesz. És kedvére való lesz neki is.

A hegylánc az égig ért, hatalmasnak tetszett. Diểu apó jól szemügyre vette, hogy felbecsülhesse saját erejét. Elkaphatna egy majmocskát, esetleg egy antilo­pot, az igazán elegendő lenne. Az antilop nehéz eset, s ezt ő is tudta. Ezt az állatfajt lelőni csak a véletlen műve lehet. Nem hitte, hogy ilyen kegyes lenne hozzá a sors.

Mérlegelve az érveket és ellenérveket, úgy határozott, hogy a mészkőhegy lábánál haladva betér a homállyal borított erdőbe, és majomra fog vadászni. Biztos, hogy jobban sikerül, s még az erejét is kímélheti. A Hoa Quả és a Thủy Liêm Động hegy völgyében járt. A sötét erdőben egy sor majomhorda élt. Egy majmocska lelövése úgyszólván semmiség lesz.

Diểu apó megállt egy dombon, ahol egy kúszónövény indái kapaszkodtak. Fogalma sem volt, mi ez a növény. Fakó levele a lánhótot idézte, sárga virágai pedig olyanok voltak, mint megannyi földre hullott fülbevaló. Leült és némán figyelt. Meg kell tudnia, hogy vannak-e itt majmok. Ez az állat csaknem olyan értelmes, mint az ember, s amikor ennivalót keres, mindig figyel az őrszem. És az őrszem nagyon éber. Ha nem látod, még ne hidd azt, hogy sikeres lesz a vadászat, azt ne gondold, hogy lelőheted a horda ászát. Bár a horda adu-ásza is csak egy majom. De ez itt a te majmod, és pont az a majom, amelyik neked kell, nem egy másik. Ezért várakoznod kell, közben meg kell találnod a módját, hogyan ejthetnéd el.

Diểu apó némán üldögélt, könnyen lehet, hogy már félóra is eltelt. A tavaszi eső finoman szőtt fátyla suhant át az erdőn. Meleg lett. Nagyon rég volt, amikor ilyen nyugodtan üldögélhetett, és nem gondolt semmire, nem volt szomorú, de vidám sem, nem aggasztotta semmi, és nem is fontolgatott. A békés erdő nyu­galma őt is átjárta.

Aztán hirtelen a sötét erdőből egy nagytestű állat mozgása hallatszott. Az öreg tudta, hogy egy állatcsoport vezére érkezik. Hát ez a majom is rettenetes lesz! Királyi méltósággal jelenik meg majd a színen, és milyen kegyetlenül magabiztosan! Diểu apó elmosolyodott, és figyelt tovább.

A surrogó hang után valóban megérkezett a horda vezére. Olyan gyorsan mozgott, mintha egy perce sem lenne arra, hogy megpihenjen. Diểu apót lenyűgözte a gyorsasága és a ruganyossága. Egy szempillantás alatt eltűnt. Vá­ratlanul fájdalom szorította össze a szívét: mennyire más az uralkodók sorsa! A vidámság, ami akkor lángolt fel benne, amikor elindult otthonról, félig már elhamvadt.

Amikor a vezérmajom eltűnt, egy majomcsoport tagjai bukkantak fel a legkülönbözőbb irányokból, lehettek vagy húszán is. Egy a magasban ugrándo­zott, egy másik egy ágon ringatózott, és volt, amelyik leugrott a földre. Diểu apó észrevett három majmot, akik szorosan egymásba kapaszkodtak: egy hímet, egy nőstényt és a csemetéjüket.

A hím bizonyára el akarja vonni majd Diểu apó figyelmét. Micsoda undorító fickó! A züllött kurvapecér! A goromba fráter! A mocskos törvénykező! Az aljas zsarnok!

Az öreget elöntötte a forróság. Levette a sapkáját, és a pufajkájával együtt a sűrűbe tette. Még az ételt is a földre dobta, aztán szép lassan alacsonyabb helyre ereszkedett. Gondos megfigyelés után észrevette, hogy az őrszem nőstény. Ez tiszta haszon, mert a nőstény mindig habozik. Itt van, tessék! Éppen őrségben van, erre elmegy tetvészkedni! Hát mit lehet erre mondani? A nősténynek mindig a saját teste a legfontosabb. Egyszerű és szép ez, de ugyanakkor fájdalmas is…

Diểu apó felmérte a helyzetet, azután ellenszélbe helyezkedett. Húsz mé­terre kell megközelítenie a majomcsoportot, akkor lőhet is. Fürgén és igazán ügyesen kúszott. Előre kiválasztotta áldozatát, hogy biztosan sikerüljön. Termé­szetesen azt a majmot, és csakis azt, egyes-egyedül neki szánták. Viszont tisztá­ban volt azzal is, hogy a lába rossz egy kicsit, így a legkisebb ostoba következet­lenség miatt füstbe mehet az egész, de nyilvánvaló, hogy ilyesmi elő sem for­dulhat.

Így gondolkodott, s közben óvatosan közeledett a majomcsoporthoz. Tudta, hogy a természet tele van meglepetésekkel. Az óvatosság sohasem fölösleges.

Diểu apó a puskát egy faágnak támasztotta. A majomtrió nem tudhatta, hogy közeledik a katasztrófa. Az apamajom az ágakon ugrált, gyümölcsöket szakított, és ledobta a családjának. Mielőtt azonban ledobta volna, megkóstolta, és a legfinomabbakat kiválogatta magának. Ez igazán aljasság! Diểu apó meg­húzta a ravaszt. Az éles fegyverdörrenés egy percre megdermesztette a majmokat.

A hím eleresztette az ágat, lebukfencezett a fáról, és súlyos puffanással a földre zuhant.

A majomcsapat zavarodottságát látva Diểu apó megremegett. Kegyetlenséget követett el. Reszkető keze és lába azt az érzést keltette benne, mintha éppen valamilyen nehéz munkát fejezett volna be. A majmok egy villanás alatt eltűntek az erdőben. Az anyamajom és kicsinye követte a csapatot. Egyszercsak az anya­majom hirtelen visszatért. A lövedék a hím vállába fúródott. Megpróbált feltápászkodni, de újra visszaesett a földre. A nőstény előre óvakodott, egészen megközelítette a hímet, közben aggodalmasan vizslatott. A csend megdöbbentő volt. A hím hívó hangot hallatott. A hívás tele volt szomorúsággal és fájdalommal. A nőstény megállt, és rémült tekintettel várakozott.

– Fuss – suttogta Diéu apó. De a nőstény mintha fel akarta volna áldozni az életét, odament, és felnyalábolta a hímet.

Diểu apó felbőszültén emelte fel a vadászpuskát. A nőstény önfeláldozó tette az öreget gyűlölettel töltötte el. Képmutató! Úgy bizonygatod a nemeslelkűségedet, mint egy jótékonykodó burzsuj dáma! Erkölcstelen komédia ez, engem nem lehet becsapni!

Amikor Diểu apó meg akarta húzni a ravaszt, a nősténymajom feléje fordult. Szeme tele volt rémülettel. Ledobta a hímet a földre, és elfutott. Az öreg megkönnyebbülten fellélegzett, aztán kuncogni kezdett, és felemelkedett a bú­vóhelyéről.

– Hibáztál!

Azután szitkokat szórt, mert amikor előrelépett, a nőstény azonnal vissza­fordult. „Ha tudja, hogy ember vagyok, akkor mindennek vége!” A nőstény lopva figyelte őt, és sebesen visszatért a párjához. Szorosan magához ölelte, és mindketten elkezdtek mászni a földön. Ez a majom most úgy felpaprikázza magát, mint egy hülye vén szatyor. Feláldozza magát, és a természettől kap egy pirospontot a nemeslelkűségéért. Te már megmutattad a pofádat, gyilkos vagy! Az meg, ha belepusztul is, vigyorogni fog! És neked is fájni fog, és két évvel korábban halsz meg, ha most lelövöd. Mindez csak azért van, mert túl hamar jöttél elő a rejtekhelyedről.

„Elég, Diểu, elég… – gondolta szomorúan. – A reumás lábaddal hogy tudnál olyan gyorsan futni, mint a ragaszkodó, hűséges majom…”

Mintha csak bosszantani akarták volna, a két majom egymást vezetve futott, a nőstény néha meglendítette csámpás lábát, és mintha dühösen és faragatlanul vigyorgott volna. Diéu dühödten hajította utánuk a puskáját. Azt remélte, hogy az állat félelmében majd otthagyja a párját. Egy szikla mögül hirtelen előbukkant a kismajom. Megmarkolta a puska szíját, és vonszolni kezdte a földön. A három majom futva-mászva menekült. Diểu apó egy pillanatig megkövültén bámult, majd nevetésre fakadt. Hát elég röhejes helyzetbe kerültél!

Felkapott egy követ, és a majmok felé dobta, aztán üvöltve rohant utánuk. Azok teljes pánikba estek, ketten a hegy felé futottak, a kismajom pedig a völgynek vette útját. „Ha nincs puskám, akkor elvesztem!” – gondolta az öreg, és a kismajom után vetette magát. A távolság annyira csökkent, hogy egy ugrással visszaszerezhette volna a fegyverét, ha nem botlik meg egy kiálló kőben.

Kiszámíthatatlan következménnyel járt, hogy Diểu apó a majomgyereket a szakadék széléig üldözte. A majom szorosan markolta a puska szíját, és habozás nélkül legurult a szakadék oldalán. Tapasztalat híján nem tudott más megoldást választani.

Diểu apó elsápadt, ömlött róla a verejték. Megállt a szakadék szélén, és lenézett. A mélyből a kismajom siralmas nyöszörgése hallatszott. Még soha éle­tében nem hallott ehhez fogható sírást. Riadtan lépett hátra. A szakadék aljáról köd szállt fel, és a gomolygása elképesztette, mert a halál üzent belőle. A köd bevette magát a sűrűbe, és gyorsan összemosta a tájat. Az öreg hirtelen sarkon fordult, és visszafelé rohant. Már régen lehetett, talán gyerekkorában, amikor így futott. Mintha csak szellemek üldözték volna. Mikor a hegy lábához ért, teljesen kimerült. Elnyúlt a földön, és a szakadék felé fordította a fejét, melyet akkor már teljesen elborított a köd. Hirtelen ráeszmélt, hogy ez a völgy legrémisztőbb területe, amelynek a vadászok a Halál Ürege nevet adták. Ebben a mély üregben, szinte szabályos ismétlődéssel, minden évben volt valaki, akit csapdába ejtett a gomolygó köd, és itt kellett meghalnia.

„Csak nem szellem?” – kérdezte magától Diểu apó. Az elhunytak lelke gyakran fehér majomba költözik, és ez itt egy fehér majom. Megszerezte annyira különleges puskádat, mégpedig olyan egyszerűen, hogy magad is csodálkoztál rajta.

„Álmodom? – nézett körül Diểu apó. – Mindez csak álom?” Felállt, és meghökkenve meredt a hegyoldalra: a hegység felé, a Halál Üregével ellentétes oldalon az ég tiszta volt, egy ködfoszlány sem lebegett arra, a táj minden vonala élesen kirajzolódott.

Nyöszörgést hallott. Felnézett, és meglátta a nagy kőtömbön kiterült hím­majmot. A nőstény nem mutatkozott a közelben. Repesett az örömtől, és azon spekulált, hogyan juthatna fel hozzá. A szikla meredek volt és csúszós. Nagy fáradságába fog kerülni, hogy oda feljusson, ha egyáltalán sikerül. „Mindenkép­pen el foglak kapni!” Belekapaszkodott a repedésekbe, és fokról-fokra egyre feljebb jutott.

Megtett már körülbelül tíz métert, amikor melege lett. Miután kiválasztotta az alkalmas helyet, lerúgta a cipőjét, levetette a ruháit, és az egészet halomba rakta egy fa alatt. Csak egy gatya maradt rajta, és borzasztóan megkönnyebbült. Fürgén mászni kezdett, és nem kételkedett többé az erejében. Nem is gondolta volna, hogy ilyen gyors és ruganyos lesz.

A sebesült majom egy tükörsima és meglehetősen ingatag szikla tetején feküdt. A követ arasznyi repedés választotta el a hegyoldaltól. Diểu apó újra reszketni kezdett. Úgy érezte, hogy a szikladarab legurulhat, s ez megrémítette. A különös természet újra próbára akarta tenni a bátorságát.

Megtámasztotta két könyökét, hogy felhúzódzkodhasson. A majom tényleg szép volt, a szőre finom és aranyló. Hason feküdt, és két kezével a sziklába mart, mintha valami szilárd pontot keresett volna, hogy megkapaszkodhasson és fel­kelhessen. Piros vére foltot hagyott a bundáján.

Az öreg megérintette, és érezte, hogy tűzforró a teste. „Tán még tíz kiló is meglehet…” Kezét a melle alá tette. A majom felemelkedett, és végigmérte. Felszakadt belőle valami fenyegető morgás, mintha maga a Halál gerjedt volna haragra amiért megzavarták munkájában. Visszarántotta a kezét. A majom resz­ketett, vad szemét könyörögve függesztette az öregre. Diểu apó hirtelen meg­sajnálta. A lövedék szétroncsolta a vállát, négy centiméternyi csont csupaszon állt ki belőle. Mikor a csontok egymáshoz értek, megvonaglott fájdalmában.

„Nem lehet itthagyni!” Diểu apó szedett egy marék táofüvet, és szétmor­zsolta, majd betömte a szájába. Miután gondosan összerágta, a majom sebére helyezte. Ez a fű majd elállítja a vérzést. A majom feltápászkodott, és ferde szemmel nézett rá, ő pedig igyekezett elkerülni a tekintetét.

Egy kis idő múlva a majom egyenesen Diểu apó karjaiba zuhant. Valamiféle makogás hagyta el a száját, olyan, mintha egy kisgyerek hangja lett volna. Az öreg tudta, hogy könyörög, és segítséget vár. Ezt nehezen tudta elviselni.

„Jobb lenne nekem, ha itthagynálak – nézte Diểu apó a majom okos fejét és összeráncolt homlokát. – Megöregedtem… Az öregek könnyen elérzékenyülnek. Most meg mi a fenével kötözzelek be, te majom?”

Egyre csak gondolkodott, és nem volt más választása, le kellett vetnie a gatyáját. Azzal kötözte be a sebet. A vérzés elállt, már a majom sem nyöszörgött.

Úgy meztelenül cipelte a majmot a hegy lába felé. Hirtelen hatalmas robajjal megindult a föld felettük, mintha valami titokzatos erő lökte volna meg. „Megindult a hegy!”

Diểu apó megtorpant, és amilyen szorosan csak lehetett egy szikla mögé húzódott. Az útnak, amelyen röviddel azelőtt felmászott, nyoma sem maradt. Nem látta már a fát sem, ahol a ruháit és a cipőjét hagyta. Ezen az úton már nem ereszkedhetett le többé, túl kockázatos lett volna. Meg kellett kerülnie a hegyet. Az út hosszú volt, de legalább biztonságos.

Diểu apó két órán át tapogatózott, míg végre leért a hegy lábához. Soha nem merült még ki ennyire. A teste tele volt karcolásokkal. Ha a majom él, akkor él, ha elpusztult, hát elpusztult. Mindazonáltal nem lett volna szíve a földön húzni, a karján cipelni tovább pedig már nem volt ereje.

Odaért ahhoz a fához, ahol reggel rejtőzködött, és megállt, hogy megkeresse a sapkáját, a kabátját meg az adag xôit. Csak egy csapat termeszt talált, amint éppen várat építettek, és az ő holmija is építőanyaggá vált. Reménytelenül felsóhajtott, és újra felemelte a majmot.

„Csak nem így, pucéran kell hazamennem, szégyenszemre?” Mérges lett: „Az emberek ki fognak nevetni!” Csak lépkedett tovább, és a gondolatai kergették egymást. Már többször körbejárt, míg ráismert az útra.

„Akkor meg mi van!” – Hirtelen elnevette magát. – Kérdezz csak meg valakit, lőtt-e már ilyen majmot. Tizenöt kiló is megvan… Aranyszínű, mintha csak festve volna… Ha leterítesz egy ilyen állatot, és nem marad egy darabka mellényed se, még akkor is megérte.”

Valami zajt hallott hátulról. Összerezzenve fordult meg, és felismerte a nősténymajmot, aki azonnal bevette magát a bozótba. „Még kiderül, hogy azóta követett, amióta fenn voltál a hegyen, te meg nem is tudtál róla.” Különösnek találta. Megtett egy újabb útszakaszt, és ismét hátranézett, a majom egészen közelről követte. Micsoda gazság! Diéu letette a majmot a földre, és felkapott egy követ, hogy elűzze a nőstényt. Az alig hallhatóan vinnyogott, és egy pillanatra nyoma veszett. Alig haladt pár lépést, megint visszafordította a fejét, a majom továbbra is a sarkukban volt.

Így hármasban szelték át az erdőt. A nőstény állhatatossága Diểu apót egészen kihozta a sodrából. „Minden lépésedet követi, és mindenképpen meg akarja szerezni, ami neki jár!”

Most már a hím is felfedezte saját fajtájának hívójeleit, folyton mocorgott, és végtelenül megnehezítette az öreg dolgát. Diểu apó teljesen kimerült, nem bírta tovább a majmot tartani, az meg már véresre karmolta az öreg mellkasát. Ezt már nem tudta elviselni, és haragosan a földre dobta zsákmányát.

A majom hosszában feküdt a lejtőn a nedves füvön, Diểu pedig szomorúan ült mellette. Nem messze onnan a nőstény figyelte őket egy fa alól.

Diểu apó a szíve mélyéig le volt sújtva. Nézte a két majmot, és keserűséget érzett. Úgy látszik, a felelősség minden élőlénytől nagy áldozatokat követel.

– Jól van, elég! Szabadon engedlek!

Üldögélt még egy darabig, aztán hirtelen felállt, és kiköpött a lába elé. Tétovázott egy percig, majd gyorsan elindult. A nőstény csak erre a pillanatra várt, kiugrott a rejtekhelyéről, s odarohant a párjához.

Diểu apó egy másik utat választott, mert nem akart emberekkel találkozni. Ez az út tele volt tüskés bokrokkal, amelyek akadályozták az előrehaladásban, de megszámlálhatatlan tử huyễn nyílt ott. Az öreg mozdulatlanná dermedt. Ez a virág harmincévenként egyszer nyílik, s aki meglátja, nagy szerencsében lesz része! A szirmai fehérek, maga a virág akkora, mint egy gombostűfej, az íze pedig sós, úgy is hívják: „az erdei só”. Amikor az erdei só megjelenik, akkor biztos, hogy béke lesz, és gazdag termés.

Elhagyta a völgyet, és rátért a művelt földekre. A tavaszi eső sűrűn, de gyengéden pergette apró cseppjeit. Az öreg csak úgy meztelenül, magányosan folytatta az útját, és egy kis idő múlva elnyelte árnyékát az esőfüggöny.

Nemsokára beköszönt a nyár, és egyre melegebb lesz.

FRIGYIK LÁSZLÓ ATTILA FORDÍTÁSA

PHÙNG QUÁN

A szerelem és a tenger

Tengernél míg sose jártam,
az égnél kékebbnek hittem.

Nem égtem szerelmi lázban,
azt hittem hát, szebb láz nincsen.

Tengernél jártam azóta.
A tenger hatalmas hullám.

Lettem a szerelem foglya.
Mennyi keserűség hullt rám!

Hullámmal tenger a tenger.
Kín nyilaz a szerelemmel.

LÂM THỊ MỸ DẠ

Újhold csöndje

Szeretlek,
de néha
nem is szeretlek már.
Nem hívlak,
nem is fájsz.
A vágy elül,
az álom sem idéz fel.
Ám néha
minden egyszerre tör ki,
akár a vulkán.
Mint hullócsillag
hirtelen felragyog,
azután lassan elcsitul
újholddal és zöld levélcsönddel.

NGUYỄN KHẮC THẠCH

Szél, éjszaka, eső

Éjszaka van, esik.
Keresnélek – de hol?
Az utcán szél lohol,
és engem vágy hevít.

A város csöndbe bútt.
Minden üres, gonosz.
Teutánad nyomoz
a visszafele út.

Éjszaka van, esik.
Sír, búcsúszó, eső.
Szívedben télidő.
Kutatlak hajnalig.

A város csöndbe bútt,
nyomod nem őrzi jel,
az eső törli el.
Nincs visszafele út.

XUÂN HOÀNG

Ha elbágyaszt…

Ha elbágyaszt a verőfény,
s folyam mentén ér a meleg,
keress meg a kikötőnél,
én, a fikusz, árnyat vetek.

Ha fájdalomtól kiverten
elűznél tenger bánatot,
csöndes parton keress engem,
én, a tenger, vigaszt adok.

Ha vércsöppje hull szivednek,
sebzett, belemart a golyó,
csöndes délután keress meg,
leszek patak, elringató.

Ha kell, tó leszek hegy ormán,
nézem a felhőt, az eget.
Fáradt hattyú, repülj hozzám,
vizem tükrét nyújtom neked.

Menekülés

Meghal az első szerelem!
Dermesztő hó vagy, ó, idő!
Málló tégla a földeken,
virágporát vesztett fenyő!

Nem tudom, fájva fáj szivem.
Emléket nem őriz tovább,
mint a termesz a réteken,
eltünteti régi nyomát.

Minden meghal, semmibe vész.
(Énnekem sem marad nyomom.)
Mire emlékezik az ész?
Szerelem, gyönyörű vadon!

Mi őrzi majd életemet?
Maroknyi zöld fű, zord moha.
Hajnal színezi az eget,
csak gyerekhang ér fel oda.

Emlékeimet temetem,
véget ért a vidám idő.
Meghalt az első szerelem,
nap elől szálló fecske ő.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

DƯƠNG THU HƯƠNG

A manikűrös

Sang unokaöcsém a nagybátyám egyetlen fia. A francia ellenállási időszak alatt nagybátyám partizán volt és elesett, amikor Sang még csak egy éves volt. A mai napig őrzöm unokaöcsémmel kapcsolatos gyermekkori emlékeimet. Születésétől nyolc éves koráig, míg a mamája ismét férjhez nem ment, együtt nőttünk fel.

A Voi Voi rét egyenletesen lejt, mint a csónak oldala. Mi ketten lustán hajtottuk a bivalyt. Sang elöl, én hátul, mindketten a bivaly hátán hasaltunk, lógatva lábunkat, hadd hintázzon a kövér bivaly ügetésének ütemére. Melegen sütött a nap, a déli szellő kellemesen simogatott. A száraz mézfű fűszeres illata elkeveredett a bivalybőr ismerős szagával. De jó! Behunytam a szemem. Sang hirtelen leugrott.

– Nővérkém!

Falun az egykorú gyerekek, beleértve a rokonokat is, a „hé, te!” megszólítást használtak egymás között, kivéve Sangot, aki mindig nővérkémnek szólított. A mamám mindig meg is dicsérte ezért. Szép ívű szemöldöke a halántékáig hú­zódott a csillogó szempár fölött, melyek egyaránt különös fényben játszanak, ha vidám, ha haragszik.

Megragadta az istrángot. – Hé, nővérkém! Gyere le!

Leugrottam. A lábamnál ott hevert egy kis szénakazal. Nem tudni, mikor hordta össze Sang. A fehér, kiszáradt fűcsomók illatoztak. Sang tűzkövet vett ki a zsebéből, tüzet csiholt, és meggyújtotta a füvet. Mindig volt a zsebében tűzkő és kés. Elfutottam a „Kutya túrta” barlanghoz. Ez egy kis barlang volt, a Voi Voi rét végében fedeztük fel. Kézzel elsöpörgettem a földrétegeket, lassan kilát­szottak a pirosló héjú, hosszúkás édesburgonyák. Mintegy tizet szedtem ki, azután óvatosan visszakapartam a földet. Csak mi ketten ismertük ezt a „Kutya túrta” barlangi rejtekhelyét. Minden édesburgonya szezonban vagy tízvödörnyit rejtet­tünk el, hogy aztán lassan megsütögessük.

Csodálatos az égett fű illata. A fű gyökerének parazsa megtartja a meleget. A meleg hamuba temettük a burgonyákat, és hanyatt fekve vártuk, hogy meg­puhuljanak. A naplemente fényében a tápióka táblák csillogó sárga fényben fürödtek a lankás domboldalon. Kissé lentebb a rizsföldek sötétzöld selyemmé váltak, mint a vizimadár szárnyán a bársonyos puha zöld tollak. Keletről hűsítő fuvallat fújdogált.

Sang rám nézett: – Nővérkém!

– Hm!

– Mit fogsz csinálni, ha felnősz?

– Nem tudom, de biztos, hogy nem fogok férjhez menni. Chuc úr megkérte a kezem a fiának, a nyakigláb Tynek.

– Igen?

Unokaöcsém elgondolkodott.

– És te mit fogsz csinálni? – kérdeztem.

– Hogy én?

Bólintottam.

– Én, én…

Sárkányszemhez hasonló fekete szeme tágra nyílt. Fektéből talpra ugrott, zsebéből előrántotta a kést, és félelmetesen rángatta a lábát. – Figyelj csak!

Furcsa mozdulatokba kezdett. Hol jobbra, hol balra fordult, két lábával úgy ugrált, mint a kakas a viadal közben. Kezében az életlen késsel össze-vissza vagdalta a levegőt, két villámgyors, vékony lábával úgy ugrált le-fel, hogy sza­naszét szállt a forró hamu.

Meghatottan néztem Sangra. Hamarosan elöntötte a verejték, leült mellém, és csillogó szemmel nézett rám. – Mit szólsz? Ugye, félelmetes?

– Igen! Kitől tanultad?

– Côn bácsitól! Azt mondta, hogy sokat kell gyakorolnom, hogy mire meg­növök, meg tudjam ölni azt a „nyugatit”, aki lelőtte az apámat.

Némán néztem unokaöcsém csillogó szeme felett húzódó hosszú szemöl­dökét, hamutól és izzadságtól pöttyös, rózsaszín arcát, és a szívem megtelt büszkeséggel és szeretettel. Ez a kép olyan mélyen beleivódott, hogy azóta is gyermekkorom legszebb emléke.

Egy évvel később újból férjhez ment Sang mamája. A nagynéném egy keresztény kereskedőhöz ment feleségül. A menyegző után néhány hónappal várandós lett, és éppen akkor jött el a béke. A nagynéném és férje összeszedték minden pénzüket és vagyonukat, Délre költöztek, és magukkal vitték Sangot is. Azóta nem láttam.

Húsz év telt el a teljes felszabadulásig, s hazánkban sokminden megváltozott. Az emberi lelkek is. Az idő új érzéseket és felejtést hoz, mint ahogy a folyó épít és bont. De a sok szomorúsággal és örömmel teli napok hosszú láncolata sem feledteti el soha Sang emlékét azon a délutánon a Voi Voi réten.

’75 júliusában Saigonba utaztam, akkor éppen két hónapja szabadították fel. Miután elvégeztem a munkámat, Sang keresésére indultam. Szerencsére az egyik rokonom megsúgta:

– Van egy kis üzlete Cho Rayban. Jól megy neki, szerencsés jegyben szü­letett.

Kimentem Cho Rayba. Véget nem érő pultok, üzletek, vegyeskereskedések, bőrdíszmű és alumínium üzletek, szabóságok között haladtam el. Akkor jöttem csak rá, hogy milyen buta is vagyok! Meg kellett volna kérdeznem az ismerő­sömet, hogy Sangnak milyen üzlete van.

Fáradtan járkáltam le-fel a gyümölcsárusok között. Friss, érett gyümölcsök illatoztak csábítóan. A pókhálóvékony csipkével szegélyezett gallérú blúzokba öltözött elárusító lányok még csábítóbban invitálták a vevőket. A gyümölcsárusok sorának végén, a szárított élelmiszeres sor kereszteződésénél a szemem hirtelen ráakadt egy durva anyagból készült, kék színű függönyre, piros felirattal: SANG. Megálltam. Néhány hajcsavarós fejű nő tekintett ki az üzletből. Biztosan azt hiszik, hogy én is vendég vagyok. Kissé hátrább mentem, hogy jobban szemügyre vegyem a gyöngyházpiros szöveget.

Bentről egy férfi alakja látszott, aki fehérhabos lavór fölé hajolt.

Megfájdult a szívem, a lélegzetemet visszafojtva feléhúztam a függönyt, és beléptem az üzletbe. A férfi, halántékig húzódó fekete szemöldökkel, megfordult. Sang volt az.

A férfi szája a vendéginvitáláshoz szokott, ügyeletes mosolyra fakadt. – Jó napo…

Bizonyára azt szerette volna mondani, hogy jó napot, kedves asszonyom vagy kisasszonyom! Rövid habozás után megkérdezte: – Bejött hozzánk, katona asszony?

Kiejtése sokat változott, de még mindig felismerhető volt az egykori Mát Minh falu tájszólása. Meghatódtam, mégis megpróbáltam megőrizni a nyugalom látszatát, mintha csak egy járókelő lennék, aki véletlenül tévedt be ide. A ven­dégek kíváncsian fürkészték arcomat. Hát igen, egy magamfajta nő mit is ke­reshet egy ilyen üzletben, ahol kiritkítják a szemöldököt és belakkozzák a körmöt. Helyet foglaltam, és Sang átnyújtott nekem egy kékvirágos csészét.

– Sang! Nem ismersz meg?

A férfi megdöbbent, tétovázott. Néhány perces gondolkodás után felkiáltott, odaszaladt, megragadta a karomat, és szaporán kérdezte: – Csak nem Bé nő­vérkém vagy?

Bólintottam. Sang, akiről akkor már biztosan tudtam, hogy Sang, magasra felemelte két karját, majd hirtelen leengedte: – Te jó ég! Gyermekkorodban piszkafa voltál, most meg milyen jól nézel ki!

– Te viszont alig változtál.

Ezt csak úgy mondtam, mert valójában sokat változott. Korábban vézna, napbarnított, fürge fiú volt, most pedig egy sápadt férfit látok kis bajusszal, szeme körül halvány ráncokkal. Szótlanul nézett rám, a szempilla alatt a fekete szempár tükrében felelevenedtek a gyermekkori emlékek, melyek talán az ő számára már oly távolinak és haloványaknak tűnhettek.

A vendégek kezdtek nyugtalanul csörömpölni a fejükön lévő csattokkal.

– Nyugodtan dolgozz csak! – mondtam Sangnak. – Itt megvárlak.

– Igen!

Engedelmeskedett, kissé zavartnak látszott, aztán eszébe jutott, hogy várnak rá a vendégek, és sietve folytatta a munkáját.

Jobban szemügyre vettem az üzletnek titulált szobácskát. Az egész nem volt több, mint hat négyzetméteres, vékony furnér lemezekből összetákolt kis szoba és a bejáratnál lógó, reklámnak is szolgáló vékony nejlonfüggöny. A falat szép frizurát viselő nők képe díszítette, mellettük egy reklámgrafika, mely két ke­resztbe tett szép női kezet ábrázolt, gyöngyházszínű lakkal kifestett, hosszú körmökkel. A sarokban állt egy szekrény, tele parókákkal, körömlakkokkal, kü­lönféle méretű hajcsattokkal és számos kis üveggel. A szoba közepén két forgó­szék, két hajszárító búra és egy hajmosásra szolgáló vizes edény helyezkedett el. A földön mindenhol műanyag lavór, szappandoboz és kefe hevert.

Így nézett ki Sang világa! Hol jobbra, hol balra fordult, tett-vett, soha nem ütközött bele semmibe se ebben a szűk kis szobácskábán.

Az is Sang világa volt, amikor kisgyermekként azért gyakorolta az önvédelmi sportokat, mert arról ábrándozott, hogy egyszer megbosszulja apja halálát. A fal melletti széken ülve elgondolkoztam. A mellettem ülő hölgyek lábukat egy áll­ványra rakva színes magazinokat lapozgattak, hogy a várakozás közben jobban teljék az idő. A mennyezeten egy halkan zümmögő ventillátor könnyű fuvallattal szolgált. A levegő áporodott volt az ammónia szagától, a szappantól és a haj­lakktól. Két fiatal nő lépett be, és pedikűrt rendeltek. Sang vizet hozott, hogy a lábukat beáztassák, majd más vendéghez fordult. Egy idősebb, szép arcú asszonyság, kacsóján köves karpereccel már régóta áztatta a lábát. Sang letérdelt és gyengéden lekefélte a lábkörmöket. A megpuhult régi lakk könnyedén levált, és kilátszott az idős asszonyság lábkörmének piszkos szaru színe. Sang egyenként a térdére tette az asszony lábát, majd körömcsíptetővel megigazította a körmöket. Gondosan végezte ezt a műveletet, ügyelve minden egyes levált szaru darabra. A vágás íve tökéletes volt. Sang keze alatt az asszony körme lassan tíz szép barackmaggá változott. Vágás után reszelővel fényesre csiszolta a körmöket. A kis reszelő könnyedén járt oda-vissza. Sang keze zöldesfehér volt, ujjai pedig hosszúak és gyöngédek. Egyik kezével az asszony sarkát fogta, a másikkal tolta a reszelőt, időnként kinyújtotta a kisujját, és leseperte a fehér porréteget a bőrről.

A vendég elégedettnek látszott, szeme álmodozóvá vált, amikor a fiatal férfi finom ujjai simogatták a bőrét. A reszelés után végül Sang vízzel leöblítette a vendég lábát, aztán a térdére fektette mind a két lábat, és egy nagy törölközővel felitatta a vizet. Majd kivett a szekrényből egy üveg körömlakot. Megint letérdelt, az asszony mindkét lábát ismét a térdére fektette, s óvatosan ecsetelte a körmöket. A körmök lassan bíborvörös színt kaptak csillogó gyöngyház pöttyökkel. Az asszony elégedetten tekintett a lábára. Sang még mindig az utolsó lábkörmöt festette, gondosan. Egyetlen egyszer sem nézett fel, csak hajlékony keze dolgozott megállás nélkül. Néztem a gyengéd kezeket, melyek az idős asszony lábkörmein játszadoztak, karján pihe szőrrel, a kisujján zöldköves gyűrűvel. Úgy éreztem, hogy ezek az ujjak prostituálták, megalázták a férfit. És ez éppen az a kéz, annak az általam szeretett gyermeknek a keze, aki annak idején kést ragadva küzdő­sportot űzött a Voi Voi réten.

Aznap hazavitt engem Sang. A régi katonai lakótelepen lakott. Valójában nem is lakás volt, inkább barlang. Három, emeletes tömb, amely régebben az amerikai hadsereg tiszthelyetteseinek és családtagjainak volt fenntartva. A három tömb hátat fordított egymásnak. A földszinti közös tárolóhelyiségnek nem volt ablaka. Sang és a felesége megkérték a gondnokot, engedje meg, hogy egy kis bádogtetőt emelhessen a három fal közé lakás gyanánt. Elöl olajos papírral borított kartont használtak. Végül is lakásnak egészen védett helyen van. A bádogtetőt cementtel gondosan a három falhoz ragasztották, így az eső nem csöpögött be. A homlokzati fronton levő bádoglemezek ügyesen illeszkedtek egymáshoz, az olajos papírra narancssárga virágokat rajzoltak, furcsa, fekete, szögletes levelekkel.

Ajtót nyitott, és beinvitált. Belül meleg volt és sötét. Felkapcsolta a lámpát, és bekapcsolta a ventillátort. A fejem fölött a hosszúszárnyú, vajszínű ventillátor lassan pörögni kezdett. Figyeltem a szobában levő meleg levegő mozgását és valami esőre emlékeztető suhogást a bádogtetőn. Kint sütött a nap. Megkérdez­tem Sangot:

– Mi az, eső?

Sang mosolygott. – Az emeletről öntik ki a vizet. Ezért kellett vastag fes­tékréteget felvinni a tetőre. A víz zuhogása időnként felerősödött. A bádogtetőről piszkos víz ömlött a Sang lakása előtti lefolyóba. Most értettem meg, miért volt a levegőnek olyan idegesítően émelyítő szaga. A lefolyónál lévő romlott ételma­radékok bűzlöttek.

Elgondolkoztam; unokaöcsém lakása mindenki nyitott csatornája alatt he­lyezkedik el. Sang persze nem láthatott a gondolataimba, lelkesen szaladt pohár­ért, jeget vett ki a sarokban levő szekrényből.

– Igyál! Később megjön a feleségem és vacsorát készít.

Néztem a poháron levő pornóalakot, kókuszdió nagyságú, hatalmas keblek­kel.

– Mivel foglalkozik a feleséged?

– A Ben Thanh piacon kereskedik.

Éppen akkor hallottam, hogy megállt az ajtó előtt egy motoros riksás, később egy női hang pénzt számolt. Sang a fejével intett: – Megjött!

Nem volt időm semmit sem kérdezni, amikor egy nő küszködve behozott a lakásba egy gyümölcsökkel teli műanyag tartályt. A küszöböt átlépve észrevett, ledobta a tartályt, csípőre tett kézzel megállt és félelmetes szemmel nézett rám. A kiritkított vékony szemöldök alól szikrákat szórt a szeme. Ellenségesen nézett rám, mint aki a következő percben felsikít, felugrik és darabokra tép. Sang az italokat keverve megfordult, ekkor találkozott a szeme az asszony szemével.

– Mit bámulsz, te disznó! Ő a nővérem, aki Északról jött, hogy megláto­gasson. Miért nem mész már vacsorát készíteni.

Az asszony nyitott szájjal megtorpant, észrevette az egyenruhámat, hozzám­szaladt, és megenyhült hangon szólalt meg:

– Most jöttél?

– Nem – válaszoltam. Már fél hónapja itt vagyok, de sok volt a munkám.

Csak ma értem rá eljönni.

Sang feleségének jobb kedve kerekedett, ujjával a férjére mutatott. – Hé, segíts cipekedni!

Ketten behozták a műanyag tartályt. Az asszony kivett egy hússal és zöld­séggel teli nylon szatyrot. A férj felélesztette a tüzet a kőszénrakáson a vacsora készítéséhez.

Néztem, ahogy a fejüket össze-összekoccintva tisztították a zöldséget és vagdosták a húst. Soha életemben nem láttam még ilyen ellentétes párt. Sang felesége, a poháron levő nőalakhoz hasonlóan, túlméretezett keblekkel rendel­kezett. Keblei a blúza alatt mint óriási kókuszdiók duzzadoztak és himbálóztak minden lépésére. Sötét a bőre, de narancssárga ruhát viselt, így még bántóbb a külseje. A férj, épp ellenkezőleg, vékony, mint egy diák, fiatal és gyenge a túlzottan kifestett színész szemére emlékeztető fekete szemével.

Mióta megtudta, hogy Sang nővére vagyok, egészen kedves hozzám. Annak ellenére, hogy déli származású, ételt szedett a tányéromra, itallal kínált, én elhárítottam, de mindketten olyan hévvel kínáltak, hogy a végén engednem kellett, és ittam egy kupicával. Ok ketten pedig a vizes poharat teletöltve itták a szeszt egész vacsora alatt.

Vacsora közben Sangné férje bűneinek felsorolásába fogott.

– Láthatja, hogy minden jóval ellátom, a legfinomabb ételekkel, a legele­gánsabb ruhákkal. De ha nem figyelek oda, mindjárt fogja a pénzt, és három kurvával megy diszkózni vagy moziba. Van úgy, hogy nem megy dolgozni, fél napokig nem nyit ki.

– Amikor meghalt a mamája – folytatja az asszony –, kisegítő volt anyám kifőzdéjében, a Ben Thanh piacon. Szerettem őt, ezért a mamán pénzzé tette az egész vagyonát, megvette neki a szerszámokat, és szakmára tanította. Tudnia kell, hogy a Ray piacon levő kis üzlethelyiség földterületének ára is háromszázezer volt, nem is szólva az ajándékokról.

Sang halkan, de ingerülten szólt a feleségére: – Fogd már be a szád!

Az asszony belemelegedett.

– Csak a föld ára 300 ezer volt, meg a mesterek költsége, akik az üzletet építették, meg a vízvezetéket, plusz a tanárok díja…

– Nem megmondtam, hogy tartsd a szád! Miért nem fogod már be? Itt a nővérkém, te pedig…

Az asszony a szesztől és a méregtől fűtve felpattant.

– Az anyám vagyona és egyben az én hozományom az utolsó fillérig elfo­gyott. Halálakor nem voltunk képesek egy tisztességes temetést tartani a számá­ra…

Minél többet beszélt, annál izgatottabb lett Sang felesége. A férje üvöltött: – Fogd már be!

Erre az asszony felugrott és ellenségesen rikácsolt.

– Mindennek a tetejébe, a feleségét meghazudtolva pénzt adott a lányok­nak…

A szeme fehéren csillogott. A narancsszínű rúzs lekopott a szájáról, kilát­szottak barna ajkai. Ugrásra készen állt, mintha az előtte álló, nem létező ellenség megfojtására készülne. Eszembe jutott a zöldköves, karpereces asszony az üzlet­ből, kinek fehér, puha lábát Sang a térdére fektette, simogatta munka közben. Ha Sang felesége látta volna azt, amit én, szétzúzta volna az egész berendezést, lehet, hogy pont ezért dolgoztak külön. A férj a Ray piacon, a feleség pedig Ben Thanh-nál.

Sang nem vett tudomást semmiről, tovább ivott, egyszer sem nézett felesége duzzadt, piros arcára. Később nyugodt mozdulattal letette a pálcikát.

– Nem megmondtam, hogy fogd be a szád, te disznó! Nem kell most erről beszélni!

De az asszony a szesztől fűtve és átengedve magát az ismeretlen ellenféllel való küzdelemnek, felvisított: – Ha találkoznék vele, savval maratnám ki a szemét, felbérelnék három orgyilkost, azok elintéznék… Fülbevalója a fejének ütemére himbálózott, a lehelete bűzös volt.

Bang!

Sang az italos üveget az asztalhoz vágta, és szikrázó, fenyegető tekintettel nézett a feleségére. Az asszony, mint aki álomból ébredt, megfogta a kezem: – Jaj! Ne haragudj! Mérges voltam.

A tenyere akkora, mint egy lapát, forró volt. Én pedig nyugodtan szede­gettem az ételt, csendesen elfogyasztottam, mintha mi sem történt volna. Az asszony nagyon hálás volt ezért. Tágra nyílt szemmel nézett rám, a zavaros szempárban szeretet csillant.

– Egyél még! Kedves és szeretetre méltó vagy. Az északi asszonyok nagyon szépek, hasonlítanak az én Sangomra.

A szemével végigsimogatta az arcomat. Úgy éreztem, hogy szemében má­moros fények gyúlnak, hiszen Sang és én sokban hasonlítunk egymásra, mert mindketten apánkra és nagyanyánkra emlékeztetünk. Sang felesége továbbra is engem nézegetett. Mondhatom, szánalmas figura volt.

Vacsora után Sang felesége lerogyott az ágyra, elaludt, és úgy horkolt, mint egy férfi. Sang nem feküdt le, teát készített, azt iszogattuk. Kissé szomorúnak tűnt. Rövid tűnődés után a faluról, a hozzátartozókról, a barátokról kezdett kérdezősködni. Lassanként elmeséltem neki mindent, amit el lehet mesélni egy olyan embernek, aki húsz éve nem járt a falunkban. Egy darabig még beszél­gettünk, de aztán csendben ültünk, és ki-ki a saját gondolataiba merült. A bádogtetőre megint zubogott a szennyvíz, a konzervdoboz, a banánhéj és az ételmaradék. A zuhanó víztömeg alatt az egész lakás mintha belemerült volna egy láthatatlan szakadékba.

Sang felesége folyamatosan horkolt, a horkolása még szomorúbbá tette a lakás hangulatát. Kihúztam az asztal fiókját, reménykedve, hogy találok benne valami újságot vagy magazint. A fiókban nem újságok voltak, hanem pornóképek. Meztelen európai nők, különféle pózokban, pornó filmekből vett jelenetek…

Az asztal másik oldalán Sang a gitárját kezdte hangolni, bedugta a csatla­kozót, elővette a kottát, és énekelni kezdett:

Szerelmem, szomorú a délután, hiányzol
Nagyon hiányzol, kint esik az eső
Szomorú az élet a hűtlen szerelem miatt
Az eső a lelkemben esik…

A gitár pengő hangja a kávézók hangulatát csempészte a szobába. Sang hangja sírósan remegett, arcszíne megváltozott, sejtelmessé vált, mint a zene.

Szemügyre vettem: az arca, az orra, az ajkai, a két szemöldöke közti távol­ság… Az előttem levő férfi és az emlékezetemben élő másik között mily nagy a különbség. Akkor értettem meg először, hogy az emberek karakterét nem csak mértani vonások alkotják, ahogy a rajztanárok az iskolában tanítják, hanem más dolgok is hatnak rá, olyan dolgok, melyek az élete mögött rejtőznek, melyeket a bőr beborít.

A dal után Sang némán játszadozott a húrokon, szeme unottan végigfutott a kövér asszonyon, aki mellette feküdt, maga elé bámult, ahol piciny porszemek ugráltak vidáman a délutáni napfényben. Újból zuhogott a víz az emeletről, mintha eső esne. A fekete szempilla mögött a szempár olyan volt, mint állott pocsolya, nem volt benne érzelem, nem volt benne fény, nem tükrözte egy mesebeli világ fényét. Olyan csendes volt, mint egy fényes porcelán golyó, amelyre rá van írva a sejtelmes élet sötét leveleinek árnyéka és összekuszált gyökere.

Az a fiatal férfi, akinek korábban élő lelke volt, most ilyen. Érdekből nősült. A vágya miatt simogat más asszonyokat. Ha teheti, más nőkkel szórakozik, vágyait felszító dalokat énekel, pornófilmeket, képeket néz. Mikor vágyait felcsigázta, visszatér gyűlölt feleségéhez, és őt ölelgeti, közben más arcokról, fiatalabb, szebb arcokról álmodozik.

Időnként, úgy havonta kétszer, meglátogattam. A rokoni szál visszahúzott hozzá, annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, a régi kis Sang már nem létezik. Húsz esztendő után a nekem teljesen idegen, manikűrös Sang létezik csupán.

Sangnak nem volt más rokona. Meghalt az anyja és a nevelőapja, a féltest­vére is elesett az amerikabarát hadseregben. Az is elképzelhető, hogy ezek az emberek nem jelentettek neki semmit. Elmesélte, hogy a nevelőapja nagyon kegyetlen ember volt. Csak két dolog érdekelte: a templom és a meggazdagodás. Nem válogatott az eszközökben, ha pénzről volt szó, csalt, hazudott, ravaszkodott. így halála után egyetlen fiára is csak egy vastag köteg elértéktelenedett pénzt hagyott. A fiú tizennégy éves korától cselédnek szegődött, majd sok mindent kipróbált a megélhetésért. A végén pincér lett egy kifőzdés asszonynál, aki vagyont és lánya személyében feleséget adott neki, ma is ez a nő a felesége.

Hosszú, szomorú élettörténete elnyúlt, mint egy ér az esős napok után. Előttem ült, nézegette a piros színű körmöket. A szeme szomorúságot és elége­detlenséget tükrözött. Megértettem, hogy a bizonytalan évek után a piacon levő kis üzlet biztos menedéket, különleges szerencsét, az élet ajándékát jelentheti neki.

Egy másik napon megint a Ray piacra mentem, az üzletbe. Kevesebb vendég volt, mint először. Néhány fiatal nő hajmosást kért, aztán elmentek. így egy negyedórát beszélgethettünk. Akkor belépett az üzletbe egy nő. Úgy harminc év körüli lehetett, karcsú, barna bőrű, vékony ajkát rózsaszínű rúzs borította. Egyenesen besétált az üzletbe, egy forgószékhez ment anélkül, hogy akárcsak köszönt volna. Leült a székre és odavágta: egy pedikűrt! A rendelés után hát­radőlt a bőrszéken, lehunyta a szemét, és úgy összeszorította ajkát, hogy a szája egyetlen rózsaszínű csíkká vált.

Megdöbbentett a viselkedése, a többi nő legalábbis egy diplomáciai mosolyt dobott volna a manikűrösnek, és mielőtt leült volna, levette volna a cipőjét.

Sang odavitt egy lavór vizet, levette a nő cipőjét, és betette a lábát a vízbe. Azután a mellén összekulcsolt kezekkel ült és várt. Eltelt tíz perc, de senki sem szólt egy szót sem. A nő még mindig csukott szemmel ült, hátrahajtotta hosszú, hullámos hajjal borított fejét. Az üzletben csak a ventillátor suhogása és az utcáról beszűrődő zaj hallatszott. Sang ekkor megnézte a körmöket, látta, hogy a régi festék már levált, kefével gondosan megtisztította őket. A köröm gyorsan tisztult. Sang levágta, lereszelte a körmöket, megigazította az új lakkhoz. Miközben a reszelőt járatta, beszélgetésbe kezdett:

– Ugye, milyen meleg van?

Olyan lágy és könyörgő volt a hangja, hogy szinte sajnálatra méltónak tetszett. De a vendég hidegen válaszolt:

– Siessen már! Nincs időm fecsegni!

Az asszony összehúzta szemöldökét. A keskeny szempárban büszke fények csillogtak.

Sang arca, sőt a nyaka is elvörösödött. Ettől kezdve már nem szólt semmit, csak a munkájára koncentrált. Figyeltem Sang hátizmát a karcsúsított ing alatt, szabályosan mozgott a kéz mozgásának ütemére, és sajgott a szívem.

A köröm elkészült, a vendég felállt, elővett egy papírpénzt a táskájából, ledobta az asztalra, és szó nélkül elment.

Felvettem. Ötszáz dong volt. Mindent megértettem. Nem akármilyen vendég volt, hanem az a fajta, aki jókora borravalót dob a boynak az étteremben, kávéházban és a fodrásznál. Ebben az üzletben a pedikűr 300 dongba kerül. A maradék kétszáz dong megmagyarázza az iménti viselkedést. Odaadtam a pénzt Sangnak. Betette a fiókba, de kerülte a tekintetemet.

Egyik délután, amikor nem voltak vendégek, elcsaltam sétálni. Lassan róttuk az utakat, a végén az állatkertben kötöttünk ki. Ott megláttunk egy cirkuszos vándortársulatot. Ez a társulat már a régi rendszerben is működött, és most, a felszabadulás után is megkapta a működési engedélyt. Egy vézna asszony kitárt karokkal hátával egy deszkafalnak dőlt, miközben alacsony, tömzsi férje sebesen hajigálta a késeit az asszony köré. A kések kirajzolták az asszony körvonalát, testétől alig fél centire fúródtak a fába. A látványra szaporábban vert a szívem, mert egyáltalán nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, az emberélettel való játszadozáshoz. Néhány öreg férfi vidáman felrikkantott, két kisgyerek szaltót vetett a tüzes karikán át. Egy másik pár repülő motorszámot mutatott be. A két motor látványosan pörgött a spirál alakú pályán, az ember szinte szédült tőle.

A szünetben egy liliputi két majommal bohócszámba kezdett. Az asszony mindössze 90 centiméter lehetett, a vállán és a farán levő háj iszonyatosan kidudorodott. Túlméretezett fej ült rövid nyakán. Olyan torz volt a látvány, mint a pagodákban a lótuszoltárt tartó ördögöké. A liliputi nőnek borzalmasan állt a túl erős smink. Két hóna alatt szorította a két majmot, időnként megsimogatta a fejüket, csiklandozta és csókolgatta, drágáimnak, szeretőimnek szólította őket. A két hím majom vicsorgott egymásra, és hangosan verekedtek, mintha egy szerelmi háromszögben két férfi viaskodott volna. A tömeg hangos tapssal jutalmazta a produkciót, időnként trágár szavakat kiabáltak be. Az asszony közönsé­gesen vigyorgott…

Nem bírtam tovább, otthagytam az egészet. Sang követett:

– Nem tetszett?

– Nem!

– Hát igen, a liliputi túl közönséges volt.

– Szégyellem magam.

– Ennek a társulatnak ez a legjobb száma, e miatt dől a pénz. Északon nincs ilyesmi?

– Nincs! Ez kegyetlen dolog, mert felléptetnek egy torz embert, aki a vele fellépő állatokkal egyenrangú. Ezzel akarják megnevettetni a közönséget?

Sang szótlanul követett. Mikor már messze kerültünk a zajos tömegtől, és betértünk egy eukaliptusz fákkal szegélyezett utcára, folytattam: – Északon az emberek nem hajlandóak emberi mivoltukat lealacsonyító munkára, még akkor sem, ha ezzel sok pénzt keresnének.

– Az emberi mivoltot lealacsonyító…? Az meg micsoda?

Sang értetlenül, elgondolkozva nézett rám.

– Azt hiszem, nagyon jól tudod, mi az, legfeljebb nem tudod kimondani. Például Északon vannak emberek, akik nagyon nehéz, sőt piszkos munkával foglalkoznak, mint például az utcaseprők, trágyagyűjtők, WC-tisztítók… de tel­jesen normális módon űzik munkájukat, nem úgy, ahogy te viselkedtél, amikor annak a gyöngyház hímzésű blúzt viselő asszonynak reszelted a lábkörmét…

Ennek hallatán elborult Sang tekintete, fejét lehajtotta. Én sem szóltam többet, tekintetemet lekötötte a távoli horizont, a délutáni Saigon, ahol a jár­művek gyorsan suhantak a vízzel telt utakon…

Szeptember elején, a viharos esők után kellemesen lehűlt a levegő. Éjszaka a tiszta és sötét égen szabályos gömbbé gyúrt csillagok ragyogtak fényesen. A saigoni lányok kihasználva a ritkán kínálkozó alkalmat, felveszik kötött pulóve­rüket. Az esős évszakban Sang kis üzletének alig akadt vendége.

Vannak olyan szakmák, amelyek csak bizonyos társadalomban létezhetnek, ugyanúgy, ahogy vannak növények, amelyek csak egyféle talajon képesek meg­maradni. Sang üzletébe egyre inkább csak olyanok tértek be, akik hajmosást, dauert kértek, ezekhez a munkákhoz nemigen értett Sang. Az ő igazi tudománya, amiről híres volt, a manikűr és a pedikűr. Ügyes keze bámulatba ejtette az asszonyokat.

A kiadásokat már csak a felesége fedezte.

Akárhányszor találkoztam vele, mindig hivalkodóan hímzett blúzban, nad­rágban és duzzogó arccal jelent meg. Sang közben karosszékében ülve gitározott:

Szerelmem! Szomorú a délután, hiányzol…

A felesége étkezés után ledobta magát az ágyra, és üvöltött: – Hé! Csend legyen már! Mit sírsz ott állandóan?

…hiányzol és kint esik az eső…

– Idegesítesz! Miért nem hagysz aludni?

– Te még a pokolban is horkolsz… hűtlen szerelmem, unott az élet, esik az… – Sang makacsul folytatta a zenélést, felesége pedig úgy üvöltött, mint egy nőstényoroszlán.

A bádogtetőre öntött víz kopogása felerősítette a szomorú lakás zajait.

Felvettem a kapcsolatot a lakókörzet Új Gazdasági Övezeteket Szervező Bizottságával, és azt kértem, hogy Sang az elsők között mehessen oda. Erről tájékoztattam Sangékat is, számítva tiltakozásukra. Fél hónappal később egy ismerősöm elmondta, hogy Sang neve szerepel az Új Gazdasági Övezeteket Szervező Bizottság jegyzékén.

Elhatároztam, hogy felkeresem Sangot. Éppen esteledett, mégis zárt ajtót találtam, egyetlen fénysugár sem szűrődött ki. Az udvaron változatlanul ott álltak a falak az est halovány és penészes árnyékában. A zárt ajtó előtt állva tanakodtam, éppen indulni készültem, amikor belülről tisztán megütötte a fülemet Sang hangja. Az ajtó mögött állhatott, csak egy vékony furnér lemez választott el minket.

– Eladtad a gitáromat?

Semmi válasz. Sang hangja remegve, félelmetesen feljajdult:

– Eladtad a szerszámaimat is, mert attól félsz, hogy téged megelőzve zsebre teszem a pénzt! Ez rendben van, mert az anyád vagyonából vettük. De a gitárt, annyi évi munka után tudtam csak megvenni.

A női hang panaszosan válaszolt: – A te pénzed csak magadra meg a kurváidra volt elég, egy fillér sem maradt, ugyan miből vetted a gitárt?

– Így is jó!

Beletörődve felnevetett. Belerúghatott egy bútorba, talán egy székbe.

Kis szünet után a női hang: – Maradj itthon, majd veszek neked egy másik gitárt.

Sang csúnyán káromkodott, esküdözött. Azt mondta, hogy állat lenne, ha egy percig is tovább élne vele. A női hang kissé békésebb hangot ütött meg: Inkább nyitok neked egy kávézót. Már utánajártam, és lehet, hogy Le asszony üzletét megvehetjük. Kávézó minden rendszerben kell. A köztársaságiaknak is kellett, és a kommunisták is csak isznak kávét.

Sang nem válaszolt, a női hang egyre határozottabb lett: – Láthatod, hogy azok a csajok, akik rúzst árulnak, milyen jól jártak. A kommunista lányok és asszonyok is tudják használni a rúzst…

Még mindig semmi válasz. Kihallatszott, hogy indulni készül, mintha kere­sett volna valamit. Kis idő múlva megkérdezte: – Hol van a krémszínű öltönyöm?

– Eltettem valahová.

Sang felkiáltott: – Te jó ég! Hogy tehetted el, nekem csak rongyokat hagytál…

Elmúlt egy pillanat, valaki lihegve szedte a levegőt, mint egy sebzett állat, aztán Sang felüvöltött: – Add ide a holmimat, mert fürödni akarok.

– Nem!

Tárgyak zuhanása, csörömpölése követte a hangos káromkodást. Amikor a női hang leölt disznó módjára felvisított, eszeveszetten futásnak eredtem a sötét, szűk udvaron.

Másnap Sang felkeresett és elmondta, hogy két nap múlva útnak indul. Két csésze kávét hoztam, és hellyel kínáltam. Sokáig csendben ültünk. Sang kezét összekulcsolva az ölében tartotta. Milyen elegánsan tartotta most is a kezét! Hosszú ujjai természetesek és csinosak voltak. Észrevettem, hogy levette a kisujjáról a köves gyűrűt, és rövidre vágta a körmeit. A forró kávé fehér gőzpárát árasztott.

– Igyál!

– Köszönöm.

– Beleegyezett, hogy elmenj?

Szomorúan nevetett. – Úgysem tudtunk együtt élni!

Néztem borostás képét.

– Sok holmid van?

Szomorú mosolyra húzta a száját, majd remegő ajkakkal kinyögte: – Csak két rongyos ruhám.

Halk és megalázott hangon mondta ezt. Megsajnáltam, mint egy síró gye­reket. Ha az ember síró gyereket lát, ölébe veszi és megvigasztalja egy fikuszlevélből készült bivallyal vagy főtt édesburgonyával. De Sang már megnőtt, túlsá­gosan is megnőtt, és amit veszített, az nem egy fikuszlevélből készült bivaly volt.

– Cigaretta?

– Igen! Kérek egy dobozzal.

A protokoll készletből adtam neki fél tucatot. – Vidd el magaddal!

– Köszönöm…

– Mennyi pénz kell?

– Hát…

Összesen kétezer dong volt nálam, azt mind odaadtam. Szerettem volna még beszélgetni vele, megvigasztalni egy kicsit, lelket önteni belé… Nem tudom miért, nagyot sóhajtottam: – Nagyon nehéz lesz… Nem lenne jobb, ha az asszony mellett maradnál?

– Nem!

Határozottan válaszolt. És fekete szemében megláttam az ellenállás csillogó tüzét, mely csak az ember szemében látható…

– Nem tartalak fel tovább, szervusz.

Erősen megszorította a kezemet, és felállt. A napsütötte ajtónyílásban ma­gasabbnak hatott alakja, mint máskor. Most, amikor nem hajlongott a Ray piaci kis üzletben, feltűnt, hogy milyen délceg alakja van, hosszú háttal, izmos váltakkal és szabályos, erős lábakkal.

Még egyszer meghajolt, elköszönt tőlem, már csak a léptei hallatszottak a folyosó felől.

Kinyitottam az ablakot. A kintről beáramló szellő vitorlaként dagasztotta a függönyöket.

NGUYỄN HÒA BÌNH FORDÍTÁSA