FIATALOK


TABÁK MIKLÓS PÉTER

Figyelmem

Ez a vers most véget ér,
bár még el sem kezdődött.
Gyakran kapom így rajta magam,
amint épp lemaradok valamiről.

Átlátni

Az ember nem eltörik,
mint az ablaküveg,
hanem gyötrelmesen morzsolódik,
mint a radírgumi.

És ki így érzi ezt,
ablaküveg akar lenni.

Pillanatok

Néha csak elképzelem magam előtt,
amint tesz egy mozdulatot,
melyben nincs semmi egyedülálló:
éppen ezért különleges.

Néha elég csak egy hang vagy egy kép,
és beindul az agyamban egy folyamat,
hogy miért és hogyan, nem tudom:
de azért titkon sejtem.

Néha nincs okom komornak lenni,
máskor pedig nagyon is jól tudom,
mi emészt itt belül:
nem tudom, mikor örüljek.

Néha elkapok egy hangot egy pillanatban
és valami mély öröm tölt el,
viszont van, mikor két órát játszom
a gitáromon – hiába.

Néha legszívesebben elaludnék hosszan,
pedig okom nincs is rá igazán,
aztán másnap csak mosolygok magamon:
ha egyszer vége, akkor vége.

Néha persze nem gondolok semmire,
csak ülök a fűben és bámészkodom,
nem fogok föl szinte semmit:
már most keresnem kell a nyugalmat.

Hiányod: önmagam hiánya

A vakvágány mellett vadvirág nő
a rozsdás síneken már nem jár vonat
a vaspálya az erdőbe fut
és valahol a távolban összeér.

Néha nem értem mi történt
hová lett a forgalom s a bakterház
hová tűnt a cél az állomás
és hová lett az a sok utas.

Melankólia

Arcomban ég a nap
én mégis felhőket látok

fölakasztom magam
a lámpaoszlopra fölétek

hogy észre se vegyetek
csak a madarak szálljanak rám

kik elviszik a lelkemet
valami sötét mocsárba

ott süllyedjen el végleg
a melankólia súlya alatt

VISSZA

MEGMENTETT OLDALAK


Gábor Andor kiváló élcversei közül – amelyek kötetbe gyűjtve Tarka rímek címmel jelentek meg, tetemes részük azonban máig az egykori napisajtóban rejtezik – is kiemelkedik az alábbi költemény korfestő hangulatával, nyelvi leleményeivel. Első megjelenése óta (Pesti Nap­ló, 1912. IX. 8.) kötetben még nem szerepelt. Urbán László szí­vességéből közöljük.

GÁBOR ANDOR

Hangulat

Uccára menni nem merek…
Itthon vannak az emberek…
Gyufát ivott a kis Kató…
Itt iskolakönyv kapható…
Események.

Egy ló az uccán elesett…
A krumplitermés kevesebb…
Valaki meghalt valahol…
Második Vilmos szónokol
Események.

Albánia megint mozog…
Gróf Ezmegez nyilatkozott
Két főizé találkozott…
Az idő hősre változott
Események.

Letartóztattak egy papot…
Két tolvaj nem tom mit lopott...
A helyzet képe fokozott…
Egy úr az uccán pofozott…
Események.

Eltűnt egy ékszer-skatulya…
Nyíl a színházak kapuja…
Előadtak több darabot…
Egy veszett kutya harapott…
Események.

F. T. javára 3:5
Hogyishijják úr hazajött
Magassági világrekord…
Hadgyakorlat, hadi report…
Események.

Egyenleg. Mérleg. Áthozat.
Ó, átok és ó kárhozat!
Túl léten, poklon, undoron:
Meddig lesznek még műsoron
Események?

VISSZA

ABLAK


Világirodalmi rovatunkban folytatjuk Tandori Dezső sorozatát a bécsi kávéházakról, bemutatva egyúttal három kortárs osztrák költőt is. A rovat második részében két palesztin verset közlünk. Egy ismeretlen költőét és Mahmúd Dervisét, aki már két ízben is szerepelt folyóira­tunkban.

TANDORI DEZSŐ

Bécsi kávéházak II.

SUBTITLE

Kávéház és költészet

Említettem már a júliusi számban megjelent Bécsi kávéházak I. című írásomban kedvenc „alapművemet”, melyet oly szívesen le is fordítanék, „megválogatnék” – a Lokális legendák címűt. Mielőtt saját élményeimre, a Trattorica Corsaróra és evidenciatörténeteim bécsi szekciójára visszatérnék, hadd idézzek e kitűnő könyv­ből némi költészetet. Megtoldva egy kitűnő mai költő, jó barátom verseivel még – vele már csaknem riportot készítettünk a bécsi Rádiónak az én kávéházélményeimről… a budapestiekről… vannak-e?… de Bécsben nem jöttünk össze, csak könyve várt a kávéházi főpincérnél, ő maga, a költő, ha nem is kávémérgezés, de egyebek miatt távolmaradni kényszerült.

Hát, fordítsuk üdvre a hiányt. Kávéház és költészet, lássuk.

VISSZA

A BÉCSI KÁVÉHÁZAK KÖLTÉSZETÉBŐL


ELFRIEDE GERSTL

Csikkmadarak

nincsenek? Már hogy is ne volnának, ha úgy festenek. Mint
a galambok, csak járásuk pulykás, viszont annál kisebbek.
Annál kisebbek, minél apróbbak a csikkek. Dohánymorzsalékon
is elélnek, a kávénak csupán a színét veszik át, hogy a
kávéházakhoz idomuljanak.
      Háziállatok hát, kávéházi állatok. Kávéháztájiak.
      Tulajdonságok nélküli ember, tudjuk, van. Musil megírta.
Kétlem, volna tulajdonságok nélküli madár. Ezek a csikkma-
darak átmennek olykor tubákmadárba, szivarvégvarjúba, azt a
leborultját! Hamvaikból – a cigarettahamvakból – támadnak
fel, mint főnixek.
      Kávéházakban a Fő Nixek lábánál szívesen tanyáznak.
Ezek, az ücsörgők ott, elkezdenek hasonulni olykor. Majd’
elszállnak, a cigaretta füstje függeszti őket a légtérbe,
a következő elszívandó – és az újság, a szárny, a lapozandó –
rögzíti őket. Megannyi önellentmondás!
      Ifjú csikkmadarak nincsenek, hát kíméljenek!
      Halott csikkmadarak nincsenek.
      Csikkmadár-bébik? Ugyan…

      Szokásaik angolosak, de nem távoznak. Míg ki nem hajítják őket.
      Napszakuk! az este, az éj, a hajnal.
      A csikkmadarak nem ismernek véget.
      Számukra az élet: a véget nem érő végek sora.
      A csikkmadarak: kisebbség.
      Nagyobbára bárki lehet csikkmadár.
      A csikkmadarat – már ugyan! Ne nézd madárnak.

VISSZA

HEINZ UNGER

Kávéház-főpincér-mennyország

A kávéházi főpincérek mennye
szép kis gyűlde. Aki ide jönne,
elücsörögni vágyhat nem múló asztaloknál,
megcélozná a legjobb falifülkét.
Lúdtalpát fellegeken pihentetné,
lenne igazi tollas báljuk.
A Galaxis középpontjában
kapucnis cappuccinók.
Hosszú mokka… melange… a melankóliának,
és briós tündököl!
Csillagmák kéklik-feketéllik, abszolút apró,
és mikor a „Főúr, fizetek!” harsan,
vendégek ugranak a borravalóért,
kiérdemelték!
A kassza angyala, a kasszírnő,
kosarával a kucséber:
mind megannyi derék polgár,
körbeugrálják földi üdvük szolgáltatóit.



VISSZA

INGRAM HARTINGER

Whisky whiskyvel

Biztos nem ég el agy így én elég
Rég várok rá tűnne az ellenőrző-
Pont miért pont az miféle pontosság
yégszavazása központozása kinn a tábla-
íj vég ablak túlján havas alkony
Sötét a sötéttel fehér a fehérrel
Végkiárusítás korai-kései kiadás
Beszüremlenek a képek mint hab alá
A barna árnyalat felbuborékol
A tér körülvesz valami újdonat
Tágasság klaffogó hangfogó
Zajtalan mégis és körülbelül
Ellazulok valami fellazul megigazul
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Megigazgatnak érzem – az igazak
Közé kerítenek ott a helyem szent
Igaz minden lényegi ott vibrál vissza-
Térni készen a borús ég alján mely
Bánatos munkákra hív majd kukorékol)



Mi-se-gond nem-hely

Menhely csupa fény előírásos
Gond semmi lóg a levegő
Ami – az se mi – és ez se
Semmi véd a vers készülőben
Az egyedüli fény a lázadás
Ajtórése a ruhatárra látsz
Láng csábítása soha vissza
Csak tartson el mindentől messze el
Míg az ember a kávéját kiissza
A felfüggesztett akármi-időben!

TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSAI



VISSZA

PALESZTIN KÖLTŐK


NÉVTELEN

Ó éj *

Ó éj
vess véget a fogoly panaszának
Ne hidd hogy a félelem
könnyei ezek a könnyek
Ha sírok csakis a hazámért
és házamban hagyott gyermekeimért
Ki ad nekik kenyeret énutánam
hiszen énelőttem két testvéremet
ugyancsak
bitó várta…




* A verset 1936-ban a szerző fogoly társainak mondta el – közvetlenül halála előtt. Nemzedékek idézték, a szájhagyomány őrizte meg. [vissza]



VISSZA

MAHMÚD DERVIS

A visszatérőkre várva

SUBTITLE

Népem a homokba verte sátrait
Én az első esőkkel ébredek
Uysses fia vagyok Északról vártam hírhozót
hívott egy tengerész de nem mentem vele
Kikötöttem a hajókat a hegycsúcsra fölértem
Ó szikla hol apám imádkozott
menedékért a lázadónak
nem adlak semmilyen gyémántért
én nem megyek el
                                én nem megyek el
Népem hangja a szélbe hasít
megostromolja a városokat
Ó anyám megállunk a küszöbön
mi visszatérünk
Ez az idő nem olyan amilyennek ők elképzelik
a szél a hajós akarata szerint fúj
legyőzi az örvényt a bárka
mit főztél számunkra? mi visszatérünk
elrabolták olajkorsóinkat ó anyám és liszteszsákjainkat is
hozz takarmányfüvet
éhesek vagyunk
népem embereinek lépte döng mint sóhaj a sziklán
mikor az éj vaskeze ráhull
Én az első esőkkel ébredek
ott maradok a sziklán… a rendíthetetlen sziklán.

                           SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

VISSZA

HOMMAGE


Hatvan éve született – a fájdalmasan korán, 1973-ban elhunyt – Gerelyes Endre, a 60-as években feltűnt fiatal prózaírónemzedék egyik legmarkánsabb alakja. Emlékét egy róla szóló vallomással és egy mindmáig publikálatlan írásával idézzük meg.

FARKAS LÁSZLÓ

Az első menet az övé volt

Tiszteletadás Gerelyes Endrének

Nem lehetne hatvan éves Gerelyes Endre. Izgága kamasz, lázasan kérde­ző, hevesen vitatkozó, szenvedélyesen igazságkereső fiatal író ma is: ilyenként indult, így élte meg szép nyolc-tíz írói esztendejét, el-elakadó szavával utolsó éveit, s fiatal életművet hagyott hátra. Ifjúként fog majd feltámadni, ha ismét szüksége lesz rá az irodalomnak.

A hatvanas évek elején, amikor Gere­lyes pályája indult, éppen szükség volt az ő írói magatartására, hitére, cselekvő öntudatosságára. 1960-ban jelent meg első novellája a Kilenc perc. Ekkorra már tért vesztett a politika-szolgáló sematiz­mus, de a didaktikus, mozgósító, plakát­egyszerűségű agitátor-irodalmat az ol­vasók nemcsak az intim, finoman lélekelemző vagy az abszurd és mutatványos, formai leleményekkel elkápráztató írá­sokat keresve tagadták, hanem a hitele­sen hívő, átéléssel mozgósító, a történel­mi fordulat után berendezkedő, ítélkezve helyét kereső, magának törvényt formá­ló, új emberi magatartás ábrázolását is keresték. Nem mindig az iroda­lompolitika egyetértésével. Ez volt Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mihály, Baranyi Ferenc vagy Galambos Lajos népszerűségének a titka.

A Kilenc perc nem nagy novella. Van­nak sutaságai, kamaszos éretlenségei. De azért figyelhetett fel rá a szerkesztő és az olvasó, mert szépen szólaltatta meg Gerelyes írói tehetségének egy-két jellemző vonását (kitűnő íráskészségén túl): férfias érzelmességét, törvény kere­ső szomjúságát s dinamizmusát, a meg­zabolázott erő iránti vallásos tiszteletét.

Egy nyilatkozatában, 1972-ben, az Új Írásban így fogalmazta meg magát: „Ha oly szokatlan helyzetbe kerülnék, hogy önmagamról kellene kritikát írnom, a prózaíróknak ahhoz a típusához sorol­nám magam, akik talán alkatilag leg­közelebb állnak a lírikusokhoz, akik – elnézést a szerénytelen idézésért – ön­maguk »az ómega s az alfa«. Azt hi­szem, ez nem kvalifikáló tulajdonság – egyszerűen jellemző tény.”

Bizonyos, hogy egyik meghatározó vonása: a folytonos jelenlét az írások­ban. Nemcsak az, hogy szinte mindig azt írta meg, ami vele történt, vagy a közelében. Az első személyű elbeszélés­mód esett legjobban a kezére. A sze­replők sorsában, gesztusaiban, szavai­ban ő maga jelent meg a leggyakrab­ban, híveiében is, ellenfeleiében is, nemcsak Ábel, hanem Káin alakjában is. Az Isten veled, Lancelot! című kosztü­mös önvallomásában, ebben a különös regény-komédiában mindenütt kibe­szél, kivillan a maszk mögül. Élete vé­gén tervezett új regénye is „teljesen és bevallottan önéletrajzi jellegű” lett vol­na. Nagy formátumúra tervezett Zrí­nyi-ábrázolásában is az ó saját feladatait, verekedését, harcait készült meg­fogalmazni; Zrínyi Miklós is őmaga volt. Érett írókorában bizonyára ezzel is meg kellett volna küzdenie: a szemé­lyesség hogyan szolgálhatja az epikát, hogyan lehet összeötvözni a lírai jelen­létet a leírás, az ábrázolás, a történet­elmondás hagyományos formáival. Adott rá előleget, adott erre néhány szép példát az elkészült írásokban is.

„Valószínű – folytatta az idézett nyi­latkozatot –, hogy e típushoz (a lírai­hoz) tartozóknak – nekem mindenkép­pen – meg kell várniok, amíg maguk mögött hagynak egy-egy életszakaszt, megverekednek a szemközt jövő prob­lémákkal…” így utalt, a rá váró feladat megnevezése mellett, a másik fontos tu­lajdonságára: a „megverekedés” min­den írásában jelen levő karakterjegyé­re. Mámorosán szerette a küzdelmet. Megverekedni „a szemközt jövő prob­lémákkal”: az ostobasággal, kishitűség­gel, téveszmékkel; önmagunk gyenge­ségeivel, gyávaságunkkal, közönyünk­kel, a gonosszal. Maga a fizikai erő, a két zsák cementet elcipelő erő is jelen van írásaiban, de a lélek, a tisztesség, a becsület ereje a meghatározó. Házat építeni egyedül, a feleség áldozatos asszisztenciájával, ez is virtus; hátha még ennek az eposzát, köznapi hősköltemé­nyét is megírhatta volna; de a lelki erő, a humánum, az akarat ereje, a jó dön­téshez szükséges intellektuális erőfeszí­tés is tárgya volt írásainak. Kedves volt számára a lovagi középkor porondja, Lancelot történetében a bajvívással, a lovagi tornával, de fontos volt a társa­dalmi harc is, a küzdelem a szabadság­eszméért, szenvedélyesen vállalt eszmé­nyeiért. A testi erő kultusza, a viadal virtusa – a gondolatok csatája is, a lé­lek, az ösztönök harca, a történelmi mozgalmak ütközetei: mind-mind őt fogalmazták meg.

„Megverekednek a szemközt jövő problémákkal.” A lírikus prózaíró, a ve­rekedésre, küzdésre ítélt Gerelyes ugyanakkor a szemközt jövő problé­máknak is mestere, író-szakértője. Töp­rengő író, kedvtelve analizáló, intellek­tuális alkat. Esszé és epika együtt él írásaiban, riportban is elmélkedő, no­vellában is értelmező, értekező. Esszéi, publicisztikája egyenrangú a szépiro­dalmi alkotásokkal. A kor eleven vita­kérdése volt a műfajok elegyítése; ez Gerelyesnél nem divat volt, s nem prog­ram, hanem ösztön: hol a szívdobogása, hol a történetekben megmutatkozó élet, hol az erről való elmélkedés kerül elő­térbe az írásokban. Mindez nem adagol­va, recept szerint, tudatos szerkesztés eredményeként, inkább kedve szerint, szeszélyesen, rögtönözve. Amikor az in­dulatok viharaiban megáll meditálni, ünnepélyes pillanatokban elneveti ma­gát, amikor egyszerű munkásalakjai szá­jába a saját intellektuális érveit adja, amikor önirónikusan bepillantást enged írói műhelyébe – lírai, játékos kedélyét működted, mámoros-boldogan szerepet játszik, csillogtatja szótáncoltató kedvét.

Ígéretesen és aggasztóan sokoldalú, sokadottságú író volt, meg kellett volna küzdenie, hogy az után az egyetlen írói évtized után, amit az élettől kapott, újabb alkotó években harmóniába fog­ja, kibontsa ezeket az adottságait. A lí­rai alkatot, az ábrázoló tehetséget, a drámai feszültségekhez való érzékeny­ségét, a játékos kedélyt, a csillapíthatat­lanul munkálkodó intellektust. A tör­vénykereső és törvénytörő moralista, a felelős töprengő és a csúfolódó kamasz, a balekok érzelmes patrónusa, aki ma­ga is balek, a drákóian ítélkező próféta és a gyengeségeket tudomásul vevő hu­manista egy szívben, egy alkatban küz­döttek, vitatkoztak egymással.

Az első menet az övé volt. A máso­dikban, amikor a hetvenes években új horizontja nyílt az irodalomnak, meg­torpant, elbizonytalanodott. Bíztunk benne, hogy magához tér, hogy akara­ta, ereje, tervei átsegítik a válságon. Lehet találgatni, ma hol tartana, ha harminchét évesen, 1973-ban nem győ­zi le a halál.

VISSZA



VISSZA

GERELYES ENDRE

Csak sportszerűen

Két hősi vadásznapló

Csaknem szemérmetlenül őszinte sze­retnék lenni. Két olyan könyvélmé­nyem volt, amely az utóbbi időben fel­rázott, megdöbbentett és körmöm he­gyéig eltöltött a Brit Birodalom fiainak csodálatával. Pattersonról és Corbettról van szó. Egyikük – Patterson – az Ugan­dái vasút emberevő oroszlánjait lőtte le, másikuk – Corbett – a kumaoni, ter­mészetesen emberevő, tigriseket.

Röviden szeretném jellemezni írá­som szereplőit. Az emberevő oroszlá­nok és tigrisek közös jellemvonása, hogy bizonyos sérülés, sebesülés vagy az öregedés miatt rászoknak a könnyen vadászható emberre és az oroszlánok Afrikában, a tigrisek pedig Indiában zabálták az embereket. Hogy érzékel­tessem a két nagy vadász naplójának hangulatát is, el kell mondanom, hogy Afrikában a munkások annyira féltek a két emberevő oroszlántól, hogy lefe­küdtek a vonat elé, testükkel állították meg, aztán felszálltak és elmenekültek. Egy „tigrisugrással” Indiában teremve, félelmetesen azonos helyzetre bukka­nunk. Az indiai parasztok, otthagyva őseik szülőföldjét, apáik sírját, elmene­kültek, mert ott voltak a rettentő tigri­sek. És ekkor mi történt? Megmon­dom.

Patterson – csaknem hihetetlen áldo­zat – öt vagy hat éjjel nem aludt, és lelőtte mindkét emberevő oroszlánt. Nem szeretnék hatásvadász eszközök­kel élni, ezért meg kell mondanom, hogy ugyanez történt Indiában is. Cor­bett is lelőtte saját tigriseit.

A férfias bátorságot, a mások, a gyen­gébbek miatt kiálló magatartást talán mindennél többre becsülöm a világon. Lehet, hogy ez romantikus, lehet, hogy helytelen, de így van. Noha egy nya­valyás vaddisznó után sem mentem még, nagyon élénken el tudom képzel­ni, milyen szörnyű lehet egy emberevő oroszlán vagy tigris után nyomozni éj­jel, ahol egy puska az egyetlen mene­dék. Én Pattersont és Corbettet bátor embereknek tartom, olyanfajta módon bátor embereknek, akik megtették, amit megtettek, csak vajon azt tették-e, amit kellett?!

A vadászat, véleményem szerint, er­kölcstelen dolog. Azért erkölcstelen, mert nem igaz, hogy sportszerű: vagy a vad, vagy a vadász kiszolgáltatott. Ér­zem és megborzongatja a hátamat a tény férfiassága, tiszta bátorsága. Az, hogy az elefántfűben, Afrikában, vagy a cserjékben, Indiában, pusztán egy puskával megyek, és megkeresem a gyilkost. Más problémáim vannak.

Sok vadásztörténetet olvastam, „könyvtáramban” bizony tucatjával so­rakoznak azok a könyvek, amelyekből kiderül, hogy „így lőttük le az aligátort”, meg „akkor a vállapjára céloztam és a tűzbe rogyasztottam”. És így to­vább. Pattersont és Corbettet nem tar­tottam igazán bátor embereknek. Pon­tosabban: gyáva embereknek sem tart­hattam őket, hiszen azt senki sem fog­hatná rájuk, hanem korlátoltaknak, korlátozottaknak. Mindkettőjük ren­delkezett azzal a lélekjelenléttel, azzal az őszinteséggel, amelyre szükség volt, pedig elmesélték, hogy amikor szembenálltak az annyira várt pillanattal, a maneater oroszlánnal vagy tigrissel, mind­ketten féltek. Semmiféle buta vadászhazudozást nem tapasztaltam náluk, becsülettel és őszintén számoltak be. Bátor és őszinte emberek voltak, csak egy dolog hiányzott belőlük: az, hogy meglássák, hogy a világ nem sportemberek játékszere és a küzdelmek nem a fair play szabályai szerint dőlnek el.

Számomra az lett volna a megrázó, a rettenetes, a hatalmas és bosszúra szólító pillanat, ha olvasom, hogy Jonson atyát betegápoló útja közben vitték el az oroszlánok vagy hogy Lady Craff-tot kisfiával együtt – akit éppen szop­tatott – ölték meg a tigrisek. Egyetlen ilyet sem olvastam. Mindössze arról volt szó, hogy színesbőrű munkások Af­rikában és színesbőrű munkások Indiá­ban áldozatul estek a fenevadaknak.

És ekkor mi történt? Ekkor az tör­tént, hogy a jóságos, okos, hősies, bátor, legyőzhetetlen fehér vadász iszonyú küzdelmet vívott a dzsungelben Afriká­ban is, Indiában is, a természet erőivel, saját félelmeivel, rosszul szuperáló pus­kájával, és hát végül lelőtte azt a nya­valyás ragadozót. Naná! Természetes. Utána a bennszülöttek fáklyákkal köze­ledtek, körültáncolták és diadalmenet­ben vitték be a táborba. Nyilvánvaló, hogy a hős lábát többen megcsókolták, a felvilágosultabbak letisztogatták cipő­jét.

Tudniillik itt a baj. Egy oroszlánt meg egy tigrist lelőni annak, aki ért a fegyverhez, aki idegileg nem megtáma­dott ember, bizony nem olyan nagy do­log. De menjünk azon a csapáson, ame­lyet Corbett ír elő nekünk. Ő éjjel egy puskával és betegen üldözte az ember­evő tigrist. Eszemben sincs kétségbevonni, amit elmondott, és őszintén tisz­telem a bátorságát, csak egyet nem ér­tek meg: minek?

Mert ezen dől el a kérdés. Corbett arról ír, hogy olyan tigrist lőtt le, ame­lyik majd négyszáz indiait ölt meg. Ej­nye, arról nem ír, hogy hány angol urat, ladyt, babyt ölt meg ez a tigris. Egyet sem. Ez a tigris csak Indiában élő parasztokat, folyókhoz járó asszo­nyokat és a falutól elmászkáló kisgyer­mekeket ölt meg. Soha egyetlen gárda­tisztet nem kapott el, aki éppen whiskyt ivott az angol klubban. Soha. Mindig indiaiakat. Corbett leírja, hogyan haj­tatta meg a dombot. A fővadásznál volt egy puska, a többiek kiabáltak, mivel féltek. Ráhajtották a tigrist. De ő ott ült, ott ült egy modern ismétlőfegyverrel a kezében, s olyan erejű golyó volt fegyverében, amely sziklát vág szét! Így könnyű…

Én ezt a fair playt nevetségesnek tar­tom, mert ha valahol emberevő orosz­lán vagy tigris bukkant fel – ma már talán nincs ilyen – disznóság volt, hogy annak a népnek, annak a falunak nem adták meg a védekezés lehetőségét. Meg kellett várni a megváltó angol urat, aki aztán általában le is lőtte, megnyugtatta a tömeget, és elment, hogy tiszteletét tegye az alkirálynál. Ez a sport szerintem szánalmas és erkölcs­telen volt. A fehér ember nagyszabású voltát hangsúlyozta, s közben magára hagyott védtelen falvakat, koktélt ürí­tett a fegyver birtokában, és a fair play nevében indult vadászatra akkor, ami­kor a tigrisek már a négyszázadik em­bert szaggatták szét úgy, hogy nem le­hetett összerakni.

Ezt a vadászbecsületet annyira sem tartom, mint a légyfogópapírt. Mert vagy én vadászok és az állatok félnek tőle, vagy énrám vadásznak, illetve a feleségemre, az anyámra, a gyerme­kemre, akkor meg hol a fair play? Le­het, hogy semmi érzékem a kialakult vadásznormákhoz, de hát kérem, én például örömmel lőném szét egy em­berevő tigris pofáját – géppisztollyal.

1966

VISSZA

VOX HUMANA


BARANYI FERENC

Akár a sivatagba is

Professzor Süpek Ottó, az iroda­lomtudományok doktora a tanárom volt. Bölcsészhallgató koromban, az öt­venes-hatvanas évek fordulóján az idő­közben diákszállóvá degradált Eötvös-kollégium újra lehetőséget kapott arra, hogy az egyetemen szerzett ismereteket tovább árnyalja, gazdagítsa és kiszélesít­se a maga speciális eszközeivel. Az intéz­mény, amely hajdan elsősorban úrigye­rekek elit kollégiuma volt, egyszerre a népből jött, hátrányos helyzetű tehetsé­geknek lett legfőbb segítője abban, hogy felzárkózzanak. Hogy mielőbb feledhes­sék a gyerekszobák hiányát, eltűntethes­sék műveltségük hézagait. Néhányan azok közül a tanárok közül, akiket nap­pal az egyetemen hallgattunk, este eljöt­tek a kollégiumba, hogy tovább pallé­rozzanak bennünket. Nem fizetségért, nem köszönetért, csupán lelkiismere­tüktől – és emlékeiktől! – sarkallva. Sü­pek Ottó is közéjük tartozott, akkor még fiatal adjunktusként. Néhányunkat ő vezetett be – mintegy idősebb testvér gyanánt, kézenfogva szinte – a francia nyelv és irodalom csodálatos birodalmá­ba. Ám nem csupán ismereteket kap­tunk tőle, hanem emberséget is. Önzet­lenül adta, hisz volt neki belőle bőven. Tisztességből, emberségből eleget kapott szülőfalujában, Marcaltőn útravalóul, ju­tott belőle nekünk is. Az ő érdeme is, hogy nem lett hitvány ember belőlünk.

Mint műfordító, főleg olasz és fran­cia verseket tolmácsolok. Ha munkám során bármi nehézség felmerült, sza­ladtam Süpek tanár úrhoz. Még most is, vén fejjel, a közelmúltban. Volt, hogy „vakmerőn s hívatlanul” a nyara­lójában törtem rá Velencefürdőn, mert valamelyik középkori jokulátornak nem pontosan értettem egyik-másik so­rát. Ő mindig zokszó nélkül hagyta ab­ba, amit éppen mívelt, lett légyen az horgászás vagy jegyzetírás. Abbahagyta és velem foglalkozott. Türelemmel és végtelen szeretettel. Megtisztelt azzal is, hogy lektorálta francia érdekeltségű ki­adványaimat. Olyan izgalommal vár­tam mindig a véleményét, mint diák­koromban a kollokviumi kalkulust. El­ismerése nagyobb honorárium volt ne­kem, mint a kiadók sordíja.

Kitüntetett a barátságával is. Ezt a barátságot sohasem kellett demonstrál­ni. Mi tudtuk, hogy megvan – és az idő mitsem csorbít rajta. Volt, hogy évekig nem láttam Ottót, de mindig tudtam, hogy – Garai Gábor szép vers­sorával szólva – vele elmennék, egy kö­zös kulaccsal, akár a sivatagba is.

Most, az elmúlt egy-két esztendőben sűrűbben találkoztunk. Különféle közös munkákat terveztünk még márciusban is. Aztán átszökött a túlvilágra a tavaszi szelekkel. Megcsonkít a hiánya. Keve­sebb leszek inspiráló barátsága, szerető szigora, magával ragadó igényessége nélkül.

Hadd adjak közre két rövid francia verset. Az elsőt Victor Hugó írta. Süpek tanár úr kérte, hogy fordítsam le, mert idézni akarta egy tanulmányában. Ez volt az első francia versfordításom, 1959-ben „követtem el” mint említet­tem, Süpek Ottó „megrendelésére”. A másik egy Ronsard-szonett, a közelmúlt­ban fordítottam, miután Ottóval megvi­tattuk egy Ferenc körúti presszóban.

Nemcsak a saját, de a tanítványok munkáiban is tovább él tehát.

VISSZA

VICTOR HUGO (1802-1885)

Cette vilié

Hosszú fütty
fonja át
füstezüst
homlokát,
karcsú, rőt
háztetők
s csengettyűk
Párizsát.



VISSZA

PIERRE DE RONSARD (1524-1585)

Májusi rózsa

Lásd májusban, amint ágán virít a rózsa:
pompája zsendülő, bimbója most fakad,
színeire az ég féltékenyen lecsap,
ha hajnal könnye hull s a tájat frissre mossa.

Bokrában kellem és szerelem bujdokol ma,
fát, kertet balzsamos illattal átitat,
hol az eső veri, hol hevével a nap,
s meghal, csüggedt fején szirom szárad sziromra.

Ily hamvas, zsendülő virág voltál te épp,
ég s föld hódolt neked csodás szépségedért,
de párkád úgy ítélt: te is legyél a földé.

A sírod könnyem és gyászom díszíti már
– emez tejescsupor, amaz virágkosár –
s így tested holtan is rózsa lesz mindörökké.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI



VISSZA

VISSZHANG


SIMOR ANDRÁS

Soós Zoltán verséről

Szeretettel köszöntjük a hatvanéves Soós Zoltánt


Az Ezredvég áprilisi számában Bökvers-naplómhól címmel ciklus jelent meg Soós Zoltántól. A ciklus első darabja a következő:

1985. július 6. szombat

Itt állok ötvenévesen
gyermekem kinőtt cipőjében,
sírig becsapva – s azt lesem,
mint foszlik szét rejtelmesen
kamasz-álmom: a Marxi Edén.


Ezzel a verssel először a Tűz-tánc, harminc év múltán (1958-1988) című gyűjteményben találkoztam. A ciklus akkor a Köztes strófák a bicskakönyvből címet viselte, és az idézett vers volt a Fénkű 37. Minderre azért is emlékszem, mert Imre Katalin 1988-ban sokszor idézte Soós Zoltánnak ezt a versét, a lehető legnagyobb elragadtatással.

Soós Zoltán nem szerepelt az eredeti Tűz-táncban. Nem tudom, hogy miért maradt ki akkor közülünk, életrajzából annyit tudok csak, hogy 1958-ban von­zotta Budapestre az irodalmi élet, és hogy a fővárosban eleinte raktárosként dolgozott. Úgy gondolom, ott lett volna a helye a Tűz-táncban, valójában ahhoz a nemzedékhez tartozik ő, amely egy modern szocializmuskép felvázolásával felelt 1956 kihívására. De a véletlen úgy hozta, hogy a Tiszta szigorúság köl­tői közt szerepelt először jelentős gyűj­teményben. Márpedig az az 1963-ban megjelent antológia nem a Tűz-tánc folytatása volt. A hatvanas évek elején a tűz-tánc nemzedék szétszóródásra ítéltetett az Aczél-féle kulturális politika által, és önálló gyűjteményben harminc évig nem jelenhetett meg.

Soós Zoltánnak, akárcsak az 1958-as tűz-táncosoknak, sem jutott könnyű élet addig a pillanatig, amikor ötvené­vesen, gyermeke kinőtt cipőjében állva megfogalmazta ezt a különös szüle­tésnapi ajándékot: „mint foszlik szét rej­telmesen / kamasz-álmom: a Marxi Edén.” Nem szerették az ilyen verseket 1985-ben. Az ellenzékiségnek az a formája, amely Marxra vagy Leninre apellálva támadta az akkori viszonyokat, minden oldalról elutasíttatott, magányra ítélte­tett. A magányos farkasok közé tarto­zott Soós Zoltán is.

Újraolvasva az 1985-ben írt verset, bizonyos vagyok abban, hogy Imre Ka­talinnak igaza volt, amikor elragadta­tással idézte ezt az epigrammát. Hogy azóta már azt is tudjuk, hogy a Marxi Éden nem is olyan rejtelmesen foszlott szét, mit se számít, sőt 1985-ben ez a szó is igaz volt, hiteles kordokumen­tum. Hiszen a kamasz-álom Marx Édenéről van szó a versben, az 1935-ben Hajdúnánáson született Soós Zoltán ka­masz-álmáról, aki 1949-ben ösztöndí­jasként került gimnáziumba, de anyagi gondok miatt tanulmányait abba kellett hagynia, vasesztergályos lett, és a hat­vanas években már a Gorombakovácsok verseit írta. Az öt soros vers tömör igaz­sága mögött ott van a végigszenvedett élet, ez hitelesíti ritmusát, rímeit.

Ha egy későbbi kor gyűjteményt állít majd össze a szocialista irányultságot felszámoló korszak olyan verseiből, amelyeknek szerzői Marxra gondolva voltak ellenzékiek, akár mottóként is szerepeltetheti majd Soós Zoltán versét. 1984-ben írja Ladányi Mihály:

Nem a Takarékpénztár
adósa Ön, hanem
Rohespierre-é
és Marx Károlyé.


            (Helyreigazítás)

Ugyancsak ő fogalmazza meg prózá­ban is ennek az ellenzékiségnek a lé­nyegét: „A szocialista társadalmi »vég­kifejlet« érdekel, düheim forrása, »el­lenzékiségem« tartalma az ellen irá­nyul, ami a társadalomban élő ember szocialista irányban történő személyiségfejlődését gátolja.”

Ladányi Mihály három évvel a burzsoá restauráció kísérlete előtt halt meg. Soós Zoltán a „mucsai sakál-kapitalizmus” idején lett hatvan éves. Az élethez valót biztonsági őrként kellett megkeresnie. Erről szól az 1992. május 11. hétfő című darab a bökversnaplóból:

Igen. Jól látod: „BIZTONSÁGI ŐR”.
(S kifutó, portás, szolga – ami
köll e buliban)
Hé! Elállt a szavad?
Csak
jelenlétem adtam el, barátom.
Elvem, humorom,
szellemem: SZABAD!



VISSZA

SZÍNHÁZ


PÓR ANNA

A romantika boldogságkeresése és mai női rendezők

Eszenyi Enikő és Novák Eszter rendezéseiről

A hajdan férfihivatásnak tartott rende­zői pályára rendre betörnek – olykor még heves vitát is kiváltó előadásokkal – hazánkban a nők. A határozott arc­élű személyiségek sorából most kettőt emelnék ki. A nagysikerű színészi pá­lya mellett néhány éve rendezőként berobbant Eszenyi Enikő Kleist rendezé­sét a Vígszínházi Sátorban, és a főisko­lai vizsgamunkájával most induló fiatal Novák Eszter Csongor és Tünde előadását az Új Színház megnyitóján. Két merő­ben eltérő életút, két egymással összevethetetlen színmű. Különös áttétellel mégis összecseng a két előadásban a 19. század romantikától megérintett boldogság-keresés költészete. A megismerhetetlen világban a kozmikus bor­zongásra ébredő férfi számára az álomban látott nő tiszta érzése, min­dent feláldozó feltétlen odaadása az egyetlen biztos rév.

Kleist művének egyik kulcsmondata Vihar Frederik, Sugár grófjának vallo­mása: „A leány, aki őt szeretni tudná, nem létezik, és szerelem nélkül halál az élet. Az élet sírgödör, ez a bölcsője, ezután fog megszületni.”

Szilveszter éjjelén lázálmában egy kerub megmutatta neki a lányt…

Vörösmarty ismert indítása a Csongor-monológ:

„Minden országot bejártam,
Minden messze tartományt,
S aki álmaimban él,
a dicsőt, az égi szépet
Semmi földön nem találtam.”


Az álomkép kereséséről szól a két színmű. Talán még külön sajátos összecsengés, hogy tudomásunk szerint mind a két alkotásnál a némileg hason­ló életrajzi motívum, a szerelmi csaló­dás – más-más sors folytán – a be nem teljesedett, meghiúsult szerelem is be­lejátszott a darab megírásába.

Míg Vörösmartynál – tudjuk – a tár­sadalmi rangkülönbség volt az áthág­hatatlan akadály, addig Kleist tragikus végbe torkolló zaklatott természete rombolta szét szerelmi kapcsolatait. Csak a magát minden feltétel nélkül alárendelő leány, a „kijelölt” álomalak lehetett számára a megváltás.

Kleist művében a heilbronni fegyverkovács tizenöt éves leányának, Katicá­nak, álmában egy kerub megmutatja Vihar Frederiket, Sugár grófját. Ami­kor azután apja műhelyében a valóság­ban is meglátja villámsújtottan földre dobja magát előtte, távozásakor pedig az ablakból utána veti magát, csontjait töri. Felgyógyulva utána indul és ár­nyékként követi. Hiába alázza meg a gróf, utasítja el akár durván, Katica ellenállhatatlan vonzásnak engedve hű kutyaként követi tűzön, vízen át. Meg­szállottan hisz látomásában. Sugár gróf­ja dühödten harcol Katica iránti szerel­me ellen, mert neki az álomkép császá­ri sarjat ígért, és ezt követeli a családi rang is. Ezen a tévúton kis híján az ördögien gonosz főúri menyasszony hálójába kerül. Végül a külső valóság meghátrál az álom igazsága mögött, és egymáséi lehetnek. (A darabban kissé tragikomikus trükk oldja fel a konflik­tust. Kiderül, hogy Katica a császár „természetes” leánya.)

Vörösmartynál is jelen van a lét cél­talanságát jelentő sír és a megváltó sze­relem szembeállítása a hármas út ván­doraival való találkozását követően, ahol a tudós

„Mint a halál jár élő lábakon
És puszta sírt hord hő kebel helyett.
Óh, szerelem, gyújts utamra csillagot,
S te légy vezérem lundérhon felé.”


A megváltás, a szerelemért mindent feláldozó nő álomképe. Tündérhonból „földre bújdosó” Tünde büntetésből „Órákat” él „századok helyett”.

Csongor is választhat a tévút:

„Kór eszednek almival,
Futni fogsz és célt nem érni”


vagy a belső sugallat álomképe, a Tün­de kínálta megváltó „üdlak” között.

A két darabnak markánsan megfo­galmazott színpadi előadása láttán ér­dekes kalandnak tűnt nyomon követ­nünk, hogy vajon mit is tudnak kezde­ni ennek „az Őrök Női” vonzza a férfit goethei motívumnak sajátos megfogal­mazásával a korszerű színháznak elkö­telezett női rendezők? Fel tudják-e vál­lalni a múlt század transzcendens láto­másainak a különös pátoszát?

Eszenyi Enikő már korábban Büchner Leonce és Léna című darabjában ta­lálkozott a boldogságkeresés témájával. Az egymásnak szánt, ám ismeretlenül egymás elől menekülő szeretők törté­netében. Ezúttal, úgy tűnik A heilbronni Katicában nem Kleist sajátos felfokozott érzelmeket hordozó költészete ragadta meg, hanem a nagyszerű színházi lehe­tőség, a látvány világa. A középkorban, a romantikában való megmártózás von­zotta a különös, nagy történelmi lovag­drámához. (Teljes címe: A heilbronni Katica avagy a tűzpróba. Nagy történelmi lovagdráma három részben.) Megvallottan egy németországi utazás során látott középkori lovagvárak titokzatos hangu­lata ragadta meg a képzeletét. Meg is valósította az elszabadult teatralitás, korszerű szcenika minden hatáseszkö­zével, a maga különös irreális világát. Noha a darab bensőségesebb megköze­lítését is el tudnánk képzelni, a sátor lehetőségeit remek ösztönnel kiaknázó, élvezetes színházat láttunk.

A leánykát „ördögi praktikákkal megbabonázó” Vihar Frederik grófot vádlottként megidéző titkos törvény­szék, nyirkos leheletű sötét barlangban, a tetőzetről köteleken leereszkedő kámzsás bírák vallatják. A sátor boltozatára, falaira középkori pokolbeli szörnyek ábrázolásait vetítik. Vadregényes szik­lák, szakadékok, áradó folyó, éjjeli zi­vatar, égő várkastély, robajjal lezuhanó híd; a középkor és vad romantika min­den eszköze a helyén van. Hibátlan a színpadi gépezet. Ugyanakkor ennek a középkori világnak mai szemmel látta­tott olykor komikus, groteszk eltávolí­tása játszik egymással az előadásban. A középkor egzotikus furcsaságainak oly­kor már-már zavaróan parodisztikus megközelítése keveredik a sodró fantá­ziájú remek képekkel.

Ebben a koncepcióban a főszereplő, Katica személye sem lehet már a múlt századi német színi előadást megörökí­tő olajfestményen látható, átszellemült arcú, „Szép Ilonka”, szemérmes polgár­lányka, illedelmes hajfonatokkal, kezé­ben kis kalappal. Ezzel szemben Kerekes Éva Katicája kurta hajú, habókos kis szöszi, „trampli” férfibakanccsal futkározó aprócska gyermeklány. A rende­zési koncepció szellemében a maga ne­mében, remek alakítás. Igaz, hogy ilyenformán kissé nehezen érthető Vi­har-sugár Frederik fellobbanó szerelme a „fürtös hajú, bájos” szűz iránt.

Kerekes Éva tágra nyílt szeméből ol­vasható, hogy Katicának fogalma sincs arról, mi történik vele. Ösztönös belső erő vezérli még akkor is, amikor az égő várkastélyból csodával határos módon (mi tudjuk, hogy a fényes kerub védel­me alatt) sértetlenül kerül elő. Ebben az ironikusan ábrázolt „lovagvilág”-ban a hatalmas páncélokat vonszoló lova­gok komikusán lassított párviadalát lát­juk. A nőrabló lovag az erdei vadon­ban, éjjeli zivatar idején tornatermi fa­lovon krakélereskedik. Az ifjú Frederik gróf titokzatos szilveszteri lázálmát el­mesélő Brigittát Tábori Nóra komikus kis gnómnak maszkírozza, remek ka­rakterfiguraként adja elő.

Eszenyi Enikőnél tehát a szabad fan­tázia irrealitása és a groteszk összjátéka „távolítja el” a darabot.

Talán érdemes a látványvilágot, a szcenikát illetően a 19. század német nyelvterületén uralkodó romantika színházának hatáskeltő eszköztárát, díszletet, világítást, színházi gépezetet mesterien kezelő E. T. A. Hoffmannak 1812-es díszlettervére vetnünk egy pil­lantást, és kiderül, hogy ennek a nagy­szerű színházi világnak szellemes mai modern megidézésével van dolgunk. Ugyanakkor Eszenyi előadásmódjának problémáját illetően szívünk szerint kö­zelebb állna hozzánk korunk híres ren­dezőjének, Walter Felsensteinnek a felfo­gása, aki szerint az érzelmektől idegen­kedő mai néző kedvéért sem szabad „eltávolítani” a darabot. Kleist különös, túlhajtott érzelmi konfliktusait csak „szó szerint” szabad előadni, ha nem akarjuk meghamisítani a költő érzelmi világát. Bár lehet, hogy a Sátor eseté­ben nehezebben ért volna el sikert ez a hiteles megközelítés. (A Vígszínház­ban való felújítását nem láttam.)

A mai rendező mentségére szolgál­jon, hogy Kleist műveinek az előadása a maga korában is sok problémát oko­zott. Ő maga elégedetlen volt az elő­adásokkal. Egyik tanulmányában a ma­rionettek mozgását a színészek fölé he­lyezi, mert a bábuk nem modorosak. Színházának sajátossága éppen abban rejlik, hogy hőseit a megismerhetetlen világban titokzatos látnoki megérzések vezérlik. Nem tudják szavakban, tirá­dákban elmondani, ami bennük zajlik, mert jobbára nem is tudják, hogy mit miért tesznek. Szerinte a mozgás leg­inkább akkor hiteles, ha teljesen ösztö­nös, öntudatlan. Lehet hogy a szerző talán végül is kedvét lelte volna Kere­kes Éva habókos kis csitrijében?

Eszenyi Enikő tehát a már eredetileg is a messze középkor világába távolított történetet a „távoli középkor” egzotiku­mát felfokozó romantikával és groteszk karakírozással hangsúlyozva, még „középkoribbá” távolította a darabot. Kitű­nő színházat produkálva libbent át a kleisti költészet mélyebb, transzcendens világot érintő, nyugtalanítóbb rétegein.

Éppen ellentétesen játszik az idő esz­közével a most induló fiatal Novák Esz­ter, aki a Csongor és Tündét, „A pogány Kunok idejéből” való tündérregét mai lepusztult világunkba helyezi. Novák Eszter, aki korábban Federico García Lorca Don Cristóbal és Dona Rosita vá­sári komédiájának felszabadult humorú megrendezésével hívta fel magára a fi­gyelmet az Odry Színpadon, most fáj­dalmasan kiábrándult Vörösmarty ér­telmezéssel lepett meg.

Becket színházának szellemében, Spiró György Csirkefejének környezeté­ben, egy pesti roncstelep-grundon szembesít bennünket Csongor úrfi tra­gikusan reménytelen vágyaival. A Godotra várva kiszáradt fája alatt, odahor­dott lomok között, nagyvárosi bérhá­zak tövében játszódik a két tinédzser, Csongor és Tünde „üdlakot” kereső története. Lomtalanításból ott maradt fürdőkádban tanyáznak a hajléktalan guberálókká lett ördögfiak. Jobb oldalt kidobott ócska kerti fotel. Elől alszik Csongor, hátul vakarcsba összefogott, szőke hajú, vékony suhanc. Ide eresz­kedik le hintán a magasból a légiesen átlátszó szép kis kamaszlányka, Tünde. Ezt a terepet uralja végül titokzatosan gúnyoros, lecsúszott idős hölgyként Mirigy; a retiküllel, ernyővel, cigaret­tával; később kerítőnőként megjelenő –, az egész darabot vezető – csodálatos Csomós Mari. Ő lesz fekete ruhában a titokzatos Éj asszonya is. Ő énekli az indító slágert: „Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány?” Végül tőle hall­juk felejthetetlen szépséggel – a mag­netofonról elhangzó – kozmikus ma­gaslatba emelt Éj-monológot. Az ő mű­vészi személyisége a színházi élmény ebben az egyénien végiggondolt kon­cepcióban, őszinte átéléssel és színházi rátermettséggel, ám megannyi megol­datlansággal megvalósított előadásban.

Rendező és dramaturg megvallott célja, hogy a színpadon ritkán sikeres, múzeális tiszteletben tartott „kötelező olvasmány”-ból bennünket megszólító, korszerű előadást hozzon létre. Gondo­san elvégzett dramaturgiai munkával, egyes jelenetek átcsoportosításával, hosszú monológok párbeszéddé bontá­sával és más szakmai beavatkozással igyekeztek színszerűbbé tenni a művet, így például a rendezők mindenkori gondját, az allegorikus alakokat, a Fe­jedelem, a Kalmár és a Tudós hosszú retorikus tirádáit párbeszéddé bontot­ták. A hétköznapokba hozott három alak az induló fiatalember mai alterna­tíváit kínálva, egymás szavába vágva adja elő terveit. Majd végül lecsúszott egzisztenciákként vegyülnek a hajlékta­lanok masszájába. Ledér tragikusan le­csúszott fiatal anya. Egyedül Balga és Ilma maradnak változatlan formában. A darab során elhangzanak Zerkovitz slágerek és Puccini ária is, miközben eksztatikusabb pillanatban bejön egy szvingtánc őrület is. A mai reális világ és a mesei elemek nyilvánvaló ütközé­sének dramaturgiai megoldása, hogy mivel Csongor mindig alszik Tünde megjelenésénél, a cselekmény irreális része Csongor álmaként jelent meg.

Csomós Mari sokszínű remeklésének csúcspontjához, a már említett Éj mo­nológhoz, a rendezés egyik érdekesen megkomponált képe kapcsolódik. A fe­kete ruhában a színpad szélén mozdu­latlanul ülő művésznő hallgatja a saját hangján megszólaló Éj monológot, mi­közben a színpad homályában hagyott hátterében ingyen ebéd osztás folyik a sorban álló nyomorgók részére. A be­fejező képben Csomós Mari vezeti Csongorhoz Tündét, és ő mondja el a szépséges, titokzatos sorokat. „Az éj ri­deg és szomorú… Jöjj, kedves, örülni az éjbe velem…” Az egész darab során a vulgáris környezetben mindvégig el­veszetten, passzívan kóborló fiatal pár most fáradtan összeborul. Ennyi a be­teljesedés… Az elsötétedő színpad hát­terében, a bérházak ablakaiban kígyói­nak a kékes televízió – fények. Egy .pil­lanatra felsejlik egyfajta bensőséges köl­tői hangulat; de nem! A rendező nem kegyelmez: harsányan felbődül a slá­ger: „Ez a tangó egy vallomás…”

Újfajta színházat áhítozó fiatal értel­miségi közönség számára bizton érté­kelhető a merész kaland, a tehetséggel, a szakmai műgonddal végzett kísérle­tező műhelymunka. Ám a cél, hogy a klasszikus művet közelebb hozza a mai közönséghez, számomra ezúttal, a kö­rülmények folytán, lesújtó eredményt hozott. A volt gyermekszínházból ide szokott középiskolások reakciója elkese­rítő volt. Lehet, hogy most csakugyan nem aludtak el a „kötelező olvasmány”-nál, vele éltek a darabbal, de abban számomra nem volt köszönet! Vihog­tak, bekiabáltak a ledér jelenetnél; uj­jongtak és tapsoltak… de nem ám Vö­rösmarty költészetének szólt a siker, ha­nem mindenkor a beiktatott slágerek­nek, swing zenének szólt a dübörgés…

A mű ilyenfajta korszerűsítésének korábban is voltak már előzményei. Tu­domásom szerint Harag György Kolozs­várott is grundra, vagy játszótérre he­lyezte a cselekményt. Magam viszont láttam egy szimpla gyakorló ruhában, sima linóleumszőnyeg körül elhelyezett fapadok között előadott Csongor és Tün­dét. Ruszt József Független Színpadának hőskorában, a Golgota utcában. Végte­len egyszerűséggel, körbenjárással ér­zékeltették a darab kozmikus periodizálását – körbeforgását éjféltől – éjfélig. A csupasz teremben olyan intenzitással szárnyalt a mű költészete, hogy amikor kijöttem a sötét, ködös külvárosi utcába még minden muzsikált körülöttem; mint a koncertről kijövet, mikor „csupa csalogány” a város… Zengtek bennem a gyönyörű záró sorok: „Ébren maga van csak az egy szerelem.” Ehelyett most itt az Új Színházból dideregve menekültem a banális sláger elől, és még a szépséges Operához érve is hasz­talan próbáltam levakarni magamról a ragacsos zenét. Értem én, hogy helyén­való, ha a rátermett fiatal rendező ilyen merész kezdeményezéssel indul. Mi több, még jobb is ha – mint ahogyan ezúttal meg is történt – a kritika elis­merő és kiátkozó indulatainak kereszt­tüzébe kerül, semmint a „hagyományo­san kitaposott” út észrevétlenségében történik a bemutatkozás. Amint becsü­lendő az is, hogy az Új Színház veze­tése, a választott névnek szellemében induló fiatal rendezők részvételével te­remt kísérletező műhelyt. Novák Eszter most lehetőséget kapott, hogy megmu­tassa, nemcsak Lorca vásári színházá­hoz van kiváló érzéke, hanem klasszi­kus szövegek korszerű átdolgozásáról is van személyes mondanivalója.

Miközben tehát szívből kívánok si­kert az induló fiatal embernek és az egész színházi vállalkozásnak, óhatatla­nul töprengenem kell a mű színpadi sorsán. Lehet, hogy maga Vörösmarty talán jónéven is venné, hogy darabját „a dezillúziós romantika hajtását” az ez­redvég fiatal, harmincéves rendezője annyira magáénak érezte, hogy miköz­ben szkeptikusan megkérdőjelezte a vá­ratlan boldog befejezést, még saját kora sivár tónusú ruháiba is öltöztette. Tud­juk, Vörösmarty csakugyan szeretett volna szélesebb néprétegekhez szólni. „Tündérvölgy ponyvaversekben 1825” áll az Árgirus-témával érintkező mese­szerű költemény kéziratán. Mi több, miközben féltő gonddal követte nyo­mon a kezdetleges magyar színjátszást és később rendre írt is számára szín­műveket, a Csongorral, az első és leg­szebb darabjával, mégsem volt szeren­cséje. A Nemzeti Színház drámabíráló-bizottsága 1844. február 4-én egyhangúlag(!) visszautasította a darabot, ame­lyet szerzője név nélkül nyújtott be. Életében nem is adták elő. Nem ért még fel hozzá az akkori hazai közön­ség. Az Argirus-téma Balog István ván­dor direktornak Az aranyhajú Tündér Ilona című primitív, ám jól játszható kis darabjával aratott akkoriban még hu­zamosabb sikert.

És mi van most? Akkor még nem, és most már nem érti a hazai közönség? Segíteni kell neki, hogy köze legyen hozzá? Kinek is szóljon hát valójában az ilyen korszerűsítő átdolgozás? Magunkfajta átlagos „ezredvég” néző talán sorvezető nélkül is felfogja, hogy miről is szólnak az ilyenfajta verssorok:

„Elérhetetlen vágy az emberé,
Elérhetetlen, tündér, csalfa cél!
S miért az olthatatlan szomj, miért
Rejtékeny álom, csalfa jóslatok,
S remény vezérrel eltűrt, hosszas út,
Ha, ahol kezdtem, vége ott legyen,
Bizonytalanság csalfa közepén?”


Mi több: megvallom, biztosan nem szerettem volna, ha gyermekemnek, unokáimnak az ilyen „átdolgozás” len­ne az első élményszerű találkozása a művel, vagy netán tanárként ez után kellett volna ismertetnem a költeményt. Úgy vélem a darab ellenáll az ilyenfaj­ta – akár beleérző szakszerűséggel vég­zett – beavatkozásoknak is.

De nem is boncolgatom tovább az idő múlásával világszerte amúgy is egyre-másra váltakozó rendezői alkotó­módszerek műhelytitkait. Végül is, egy szó mint száz, megkaptam a magam válaszát. A két női rendező közül egyik sem tudta-kívánta erőteljes „eltávolítá­sok” (talán egyfajta védőöltözet?) nél­kül felvállalni a mai színpadon „az Örök Női vonzás” érzelmi pátoszát.

VISSZA

TÁNCMŰVÉSZET


MAÁCZ LÁSZLÓ

Kis hazai táncpanoráma 2.

A néptánc és az alternatív törekvések

Balett és néptánc között nemcsak annyi különbség adódik, amennyit a stíluskü­lönbségek alapján már az első pillanat­ban felismerhetünk. A két ágazat szer­vezeti struktúrájában és funkcionálásá­ban is erős különállást tapasztalhatunk. Balettben például – a már felsoroltakon kívül – alig beszélhetünk előadómű­vész-együttesekről; az ágazat létformája elsősorban a különböző (önkormányza­ti vagy munkaközösségi) iskolákhoz kö­tődik, s ezek az iskolák többnyire csak a tanévet záró vizsgaelőadáson mutat­koznak meg a nagyközönség előtt. Néptáncban majdnem fordítva áll a helyzet: a táncosok – leszámítva termé­szetesen a táncházmozgalom résztvevő­it – együttesekbe tömörülnek, s még a szerényebb adottságú amatőr együtte­seknél is a fellépésekre való felkészülés adja a közös foglalkozások legfőbb hajtórejét. Eközben, a dolog természeténél fogva, maguk a jelesebb csoportok vál­nak iskolává, ahol a táncosok nemcsak a mozdulati feladatokat sajátítják el, hanem gyakran egy-egy koreográfiái vagy előadói irányzat mellett is elköte­lezik magukat. Kérdés persze, hogy mi­re is szól ez az elkötelezettség, s milyen eredményével találkozhat a közönség napjainkban?

A válaszhoz elkerülhetetlenül vissza kell pillantanunk a hazai tánctörténet­re. Mert hiszen amikor a magyar nép­tánckoreográfia első nagyjai, Rábai Miklós és Molnár István kidolgozták a különböző szvitformákat, bemutatták a hatalmas előadásszériát megért Ecseri lakodalmast és Magyar képeskönyvet, nem szűntek meg hangoztatni már az ötve­nes években, hogy mást is, többet is akarnak. így születtek meg Rábai kü­lönböző táncdrámái, s Molnárnak azok a szimfonikus táncművei, melyeket Liszt, Bartók és Kodály zenedarabjaira komponált. Voltaképpen ugyanazt akarták a néptáncból kiindulva, mint ami Bartók programjából és életművé­ből kirajzolódott: váltig becsülve az ere­detit, eljutni az egyetemesig mind mondanivalóban, mind a hozzátapadó s a folklórból kinövesztett formavilág­ban.

Századunk hazai, sőt európai ellent­mondásaihoz tartozik, hogy miközben az említett művek kivívták a magyar és nemzetközi szakmai körök elismerését, a sajtó és a művelődéspolitika közönyö­sen ment el a friss eredmények mellett. Úgy tűnik, igen gyorsan meggyökere­sedett az a kényelmes közvárakozás, amely a néptánchoz csupán a pillanat­nyi szórakoztatás igényét kapcsolta. En­nek ellenére a 60-70-es években az ún. második koreográfus nemzedék tagjai (Györgyfalvay Katalin, Kricskovics Antal, Novák Ferenc, Simon Antal, Szigeti Károly és Timár Sándor) újból nekirugaszkod­tak, hogy áttörjék a közönyt, hogy friss gondolatokkal, szerkezeti és formai megoldásokkal többet és mélyebbet nyújtsanak a szokványos néptánc-interpretációnál. És ismét születtek ma­radandó értékű művek, de ismét elma­radt a teljes érvényű kibontakozás. Hogy pedig így lett, s a bartóki példa csak sután-csonkán valósulhatott meg, abban nemcsak az említett hazai közhelyes várakozás játszott szerepet, ne­tán a felhőtlen derűt igénylő nemzet­közi néptáncfesztiválok esztétikai visszahatása. Őszintén szólva ez is, az is hatott, de mellettük egy újonnan ki­bontakozó irányzat is, amelynek gazda­gító hatását a hetvenes években nehéz volna elvitatni, s melynek visszatartó ereje napjainkra egyre inkább megmu­tatkozik.

Nincs másról szó, mint arról, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján új lendületet vett a táncfolklorisztikai ku­tatás, s hogy e feltáró munka eredmé­nyei a színpadon is megmutatkoztak. Ismeretes, hogy ez az „újfolklorista” irányzat nagyjából a táncház-mozga­lommal párhuzamosan alakult, s moz­gáskincse elsősorban a most már ala­posabban megismert erdélyi néptán­cok világából táplálkozott. És szó se ró­la, formagazdagság dolgában csak­ugyan a kalotaszegi és mezőségi nép­táncok adják a táncfolklór csúcsát az egész Kárpát-medencében. Elsajátítá­sukkal tehát valóban gazdagodtak az együttesek, s a hetvenes években a re­pertoárjukat megújíthatták. Mindamel­lett az újfolklorizmushoz kapcsolt, s gyakran igen erőszakosan hangoztatott ideológiák hátráltató hatással is jártak. Az „autentikusság” kultusza, a „táncos anyanyelv” mitizálása, s ezzel párhu­zamban a bárminemű koreográfiái kezdeményezések szabályos átok alá helyezése nagyon sok együttes megje­lenését a merő reprodukálás irányába szorította. A gazdagodásnak induló fo­lyamat így egy-másfél évtized alatt csöndesen a saját ellentétébe fordult: hitelesség ürügyén már a nyolcvanas évek közepére elképesztően homogeni­zálódott az együttesek repertoárja. Ugyanolyan zsánerű szatmári, dél-al­földi, mezőségi stb. táncfűzéreket lát­hatott a néző az ország szinte bármely részén, s elég természetes, hogy a stí­lusbeli hűséghez csatlakozó gondolati, szerkesztési stb. invencióhiány ambiva­lens ítéletre késztette a szemlélőt, s er­re készteti ma is.

A folyamatból természetesen a hiva­tásos együttesek sem maradtak ki. Ezt tekintve, úgy látszik, hogy a két „pol­gári” társulat – az Állami Népi Együttes és a kisebb létszámú Budapest Táncegyüt­tes – képviseli maradéktalanul az autentikus-reproduktiv irányzatot, s ezt ak­kor is ki kell mondanunk, ha tudjuk, hogy a műsorrendek számos darabja a maga szvit műfajában hatásos, sőt „exportábilis” fogalmazásban él a színpa­don. Különös jelenség eközben, hogy napjainkra a fegyveres testületek társu­latai – a BM Duna Művészegyüttes és a Honvéd Együttes – mutatnak több kez­deményezőkészséget, holott ezeknek a csoportoknak évtizedeken át a hivatali dresszúra járszalagján kellett működni­ük. Eredeti táncokat is bőven tartanak műsorukon, de a szvitek mellett a balladás hangvétel, a koreográfiái humor és groteszk ugyancsak megjelenik, né­hány nagyobb ívű táncdrámával együtt. Nyilván nem is véletlen műve, hogy a honvédek csoportja újabban Honvéd Táncszínház néven hirdeti magát.

Hosszan meditálhatnánk a táncszín­ház mibenlétén. A fogalom mintegy másfél évtizede honosodott meg Ma­gyarországon, de úgy tűnik, sem itt­hon, sem külföldön nem sikerült meg­vívni a pontos definíció feladatával. Nagyjából mégis a stilárisan nyitott, egyik táncstílus mellett sem szorosan elkötelezett színpadi produkciót jelzi, gyakran a táncon kívüli összetevők (próza, szcenikai és happening-elemek stb.) erőteljes bevonásával. Belátható, ha itt stílust keresünk, hogy a néző többnyire az eklektikával randevúzik, de negatív voltában talán fontosabb en­nél, hogy többeknél (külföldön is!) a „táncszínház” csak ürügy a mozdulati nyelv elhanyagolására, s a kompenzáló hatáselemek alkalmazására. Ötödik tár­sulatunknál, az egykori Népszínház Táncegyüttest megöröklő Közép-Európa Táncszínháznál ezek a kompenzáló ele­mek, szerencsére, nem feltűnőek; az együttes arculatát elsősorban a sokol­dalú befogadó- és előadókészség szabja meg (néptánc, dzsessz, pantomimmai átszőtt modern tánc stb.), s teszi sajátos megjelenésűvé a hazai társulatok vá­lasztékában.

A táncszínháztól alig egy lépésre je­lennek meg a különböző alternatív tánc­törekvések. Róluk szólva tudnivaló, hogy aránylag szűkös előzmények nyomán születtek meg az elmúlt évtizedben. Mert hiszen a nagy vonulatot jelentő előzményre, a mozdulatművészetre még az ötvenes évek elején húzta le a redőnyt igen drasztikusan a Révai Jó­zsef nevével jelzett kultúrpolitika. Az egészen más alapokon történő, auto­nóm újjászerveződés viszont egy-másfél évtizede indult a budapesti Műszaki Egyetem Szkéné színpadán. Mozgás-színházak nemzetközi találkozóját hir­dették és tartották meg őszönként, az érdeklődő ifjúság igen nagy részvételé­vel. A vállalkozás titulusát máig szeren­csésnek és fontosnak, szerénynek és pontosnak tekinthetjük. Hiszen nem kívánja valamelyik táncirányzat expo­nensének kijátszani magát, hanem a táncon kívüli emberi mozgást érvénye­síti egy-egy produkció adott konstruk­ciójában. Ez a vállalás részben felfedező utakra készteti a résztvevőket az emberi mozgás világában, részben a térben­idében szerkesztést is új módon közelíti meg, s írja elő.

A külföldi példák nyomán napjaink­ra már jónéhány hazai alternatív együt­test regisztrálhatunk. Ezek mind mikrotársulások (az ötös létszám már nagy együttesnek számít), s gyakran átolvad­nak egymásba, újratársulnak. Kialakul­tak bemutatkozásuk törzshelyei is: a Szkéné mellett a lágymányosi Mu-színház és a Petőfi csarnok társítja a lát­ványt a publikummal, különösen az egyetemi ifjúsággal.

Van-e valami közös vonása a mintegy 15-20 társulásnak? Alig hivatkozha­tunk ilyesmire, hiszen a kifejezési indí­tékok a tételes filozófiai gondolatoktól az ún. életérzéseken és nyílt bohócko­dásokon át a tudatalatti bolyongásokig húzódnak. A kifejező mozgásvilág pe­dig a földön kúszástól és fetrengéstől, a provokatív színpadi üldögéléstől az ugrándozásig, sőt virtuóz ugrás-soroza­tokig terjed. Eközben az egyes produk­ciókban sziporkázóan abszurd és gro­teszk ötletek villannak meg, vagy ép­pen hajmeresztőén primitív mozzana­tok, járás-kelések keserítik el a nézőt. Itt igazán nincs egységes gondolatvilág, a kiforrott mozdulati stílus pedig ép­pen várat magára. Talán egy közös ve­szélyről szólhatunk, amely majdnem minden együttes tájékán ott ólálkodik: a szociológusoktól pártfogolt önkifeje­zéshez és önmegvalósításhoz ritkán kapcsolódik az önkontroll, s ezért a produkciók gyakran strukturálatlanok maradnak, és a látvány – talán az ere­deti indíték ellenére is – ezoterikus ha­tású lesz, csupán a beavatottak szűk rétegének osztályrésze marad.

A kísérletek tömegéből gondolat- és mozgásvilágával napjainkra néhány együttes már megérdemelten vonta magára a közfigyelmet. Közülük Bozsik Yvette társulásait és az Artus Ugrószínház (vezetők: Goda Gábor és Mándy Ildikó) produkcióit érdemes máris megjegyez­nünk.

VISSZA

MŰHELY


BALLÓ ISTVÁN

A keresztény ökoszocializmusról és az etikai szocializmusról mint jövőképről

Az utóbbi időben gyakran olvashatunk a pártok és más társadalmi szervezetek jövőképéről. Érdemes megismertetni az Ezredvég olvasóit Hegyi Gyula két cikkével, melyek a Népszabadságban je­lentek meg. A Krisztus Köztársasága cí­mű 1994. december 24-én, Az etikai szo­cializmus című pedig 1995. február 13-án látott napvilágot a lap hasábjain. Amaz a „keresztény ökoszocializmus el­képzelését vázolja fel, emez az MSZP jövőképébe enged bepillantást.

*

Hegyi Gyula karácsonyi cikkéről szólva, a mondandót egy kis kitérővel kell kez­deni. Erre az írásra ugyanis bizonyos egyházi körök feltűnő idegességgel re­agáltak. Részint a számukra meghök­kentőnek tetsző tartalom miatt, részint még inkább azért, mert nehezménye­zik, hogy ez a kritikus írás egyházi kér­désekről, – katolikus szerző tollából, – világi lapban jelent meg. Az Új Ember több cikkében is a szerzők kimondják, hogy keresztényeket érintő kérdések­ben, katolikus szerzőtől vélemény nyil­vánítása csak egyházi lapokban elfogad­ható. Hegyi Gyula ezt válaszcikkében visszautasítja. (Új Ember, 1995. március 12.) A visszautasítás tényével és az ér­veléssel is egyetérthetünk. Elfogadha­tatlan, hogy vallásos ember, egyházat érintő kérdésekben, világi lapban ne mondhatná el a véleményét.

Hegyi Gyula karácsonyi cikke egyhá­zi ember és katolikus értelmiségi szá­mára meghökkentő kérdéseket tesz fel. Olyan vádak érik, hogy a cikk egyházi érdekeket sért, némelyek szerint egyház­ellenes és csak az ateista propagandának szállít érvanyagot. A vádaskodás láttán, érdemes néhány kérdést felidézni:

1. Kibontható-e Jézus tanításaiból közvetlenül a keresztény társadalomelméleti rendszer?

2. Van-e egyetemes érvényű katolikus társadalomelmélet?

3. Korunkban, az anyagi önzés és a nemzeti gyűlölködés uralmának meg­haladására elég-e a szeretet és megbocsátás szép szavakkal hangoztatott igénye?

Ezekben a kérdésekben az egyik egy­házi alap problémáról van szó, az egy­ház és a világ viszonyáról. A realitások mérlegelésénél számba kell venni, hogy az elmúlt években a világ sokat válto­zott és gyorsuló ütemben változik to­vábbra is. Változik az egyház helye és szerepe is a társadalomban. Miközben a Vatikán a mai világhelyzetet úgy ítéli meg, hogy jelenleg az egyháznak esélye van társadalmi szerepének növelésére, s a katolikus társadalomelmélet alkal­mazását szorgalmazza, felelősen gon­dolkodó teológusok és közírók úgy lát­ják, hogy az egyház társada­lomfelfogása nem eléggé nyitott a világ felé és nincs igazán elfogadható jövő­képe reális társadalmi változásokhoz. A II. Vatikáni Zsinaton harminc éve elfo­gadott nyitás a világ felé, jórészt még program, miközben a világban újabb és újabb változások történnek. Ami harminc éve elfogadható volt, és megvaló­sulása előremutató lett volna, ma már jórészt túlhaladott. Nem vetjük el a sulykot, ha azt állítjuk, hogy az egyház még követni is alig-alig tudja a törté­néseket.

Ezzel a helyzettel számolva latolgatja a szerző az egyház érvényben levő tár­sadalmi tanításaira épülő programok esélyeit, előtérbe állítva a lehetőségek realitását. A polgári fejlődés évszázadai megmutatták, hogy a „világi hatalomtól és mindenfajta államtól független, va­lóban alternatív szellemi-erkölcsi hata­lom lehetősége megbukott, azóta a hí­vőknek és papjaiknak engedelmes ál­lampolgároknak kell lenniük”.

A felismerés régi, de az egyházak ne­hezen törődnek bele. A 19. század vé­gén az egyház kiegyezett a polgársággal és bizonyos hatalmi pozíciókat megtart­va támogatója lett a tőkés rendnek, persze a társadalomfölöttisége és Isten­től kapott küldetése hangoztatásával. Ennek megfelelően, az akkoriban kiala­kult katolikus társadalmi tanítási rend­szer a fennálló viszonyokhoz alkalmaz­kodott. Elfogadható Hegyi állítása, hogy ez a katolikus társadalomelmélet a társadalomfölöttiség kiemelt hangoz­tatásával is „követő, alkalmazkodó” jel­legű volt, ilyen vagy olyan világi törek­vésekhez csatlakozott, „elegyítve a libe­rális és konzervatív nézeteket és a ka­tolikus tanításokat”.

Kimutatható tehát, hogy a kialakult társadalomelméleti rendszer nem közvet­lenül Jézus tanításaiból bontakozott ki, még ha fel is használtak egyet-mást az Evangéliumokból. Ugyanígy helytálló, hogy a kialakult társadalmi tanítási rendszer reálisan megítélve, korántsem egyetemes érvényű. Egy ideig fönnma­radhattak ezek az illúziók, de fokoza­tosan kiderült, hogy az Európa-centrikus társadalomelmélet nem vihető át eredményesen más térségekre. E felis­merés a 20. század második felében már kétségtelenné vált, s erre XXIII. János és VI. Pál pápa is felhívta a fi­gyelmet – csak hát elsiklottak fölötte. Hegyi Gyula érzékletes példával teszi szemléletessé a problémát. A nyugat-európai kereszténydemokrata pártok politikai vonala „olyannyira a nyugat-európai jóléti állam polgáraira szabott, hogy lényegében követhetetlennek bi­zonyult a világ többi része számára”. Egészében nézve tehát az elmúlt évti­zedekben megfogalmazott katolikus társadalmi tanítások „csak a világi ha­talmak és a laikus társadalmi rend­szerek közötti eligazításra vállalkoztak”. II. János Pál ugyan fölveti egy igazsá­gos társadalmi és nemzetközi rendszer gondolatát, ám ennek a realitása is kér­déses. Ráadásul „nagy kérdés, hogy az anyagi önzés és a nemzeti gyűlölködés világrendje valaha is átalakítható-e ki­zárólag szép tanítások által”?

Számos tanújele van annak, hogy a most érvényben levő tanítások nem nö­velik az egyház esélyeit jelentősebb tár­sadalmi szerep betöltésére, a szélsősé­ges fundamentalista megnyilvánulások pedig egyenesen rosszabbítják az egy­ház helyzetét. Hegyi Gyula ilyen fun­damentalista zászlólengetésnek tartja a „keresztény Magyarország” megterem­tésének ábrándképét, azt a nézetet, hogy „csak a keresztény Magyarország­nak van jövője”. Ahogyan ironikusan megjegyzi: „a keresztény Magyarországnak nincs több esélye, mint mond­juk egy albán világbirodalomnak”. Másrészt veszélyes is, mivel a keresz­tények elszigetelődésének irányába hat. Mindebből következik, hogy nincs visszaút a múltba és az állam és az egy­ház újbóli összefonódása merő ábránd.

Mi hát a járható út a mostani hely­zetben? Melyek a reális esélyek az egy­ház társadalmi szerepének növelésére? A szerző kettőt említ. 1. Belátva, hogy az evangéliumi tanításokhoz semmi lé­nyegeset nem tudnak hozzátenni ma, az egyház folytasson vallási szolgáltató és hitet erősítő tevékenységet, szervezze az emberek közötti karitativ szeretet­szolgálatát, és várja a Teremtő újbóli beavatkozását a világ sorsába. Úgy véli, ezt nem szabad lebecsülni, mert hasz­nos és jó, de azért kevés, többre is lehet törekedni. 2. Merész és bátor kezdemé­nyezéssel felajánlani az emberiségnek egy értelmesebb társadalmi rend lehe­tőségét. Véleménye szerint elérhető, hogy az emberek egyszerre éljenek egy­mással felebaráti szeretetben, harmóni­ában a természettel és bizalomteli hit­ben a Teremtővel. Ezzel az emberiség „kiiktatva az egyéni önzést és a nem­zetállami kereteket, a szabad közösséget választja és az ember szellemi, érzelmi és hitbeli kiteljesedését fölébe helyezi az anyagi javak termelésének. Ez utób­bi nem az aszkézist, hanem a dolgok helyes sorrendjének a helyreállítását je­lentené”. Ezt az elképzelést nevezi He­gyi Gyula „keresztény ökoszocializmus”-nak. Ebben látja a kapitalizmus igazságtalanságaival való leszámolás és a rendszer meghaladásának lehetősége­it. Hozzáteszi azonban, hogy „ennek az útnak csakis akkor van értelme, ha kel­lően radikális és szakítani mer az egyén és az állam kettős kultuszával és a ha­szonelvű gazdálkodás eszményével”.

A fentieknél jóval ritkább az „etikai szocializmus”-sal mint jövőképpel fog­lalkozó írások száma. Hegyi úgy látja, hogy a pártok jövőkép-formálásához kedvező feltételeket nyújtanak az utóbbi évek tapasztalatai. Megbukott a baljós jobboldali restaurációs kísérlet, az 1994-es választások látványosan lezárták a történelmi manipulációk és ideológiai megfontolások túlhajtásait. Markánssá vált a hat parlamenti párt arculata, a konzervatív keresztény-nemzeti, a libe­rális és a szociáldemokrata irányultság.

A parlamenti pártok értékrendje és jövőképe kialakításához Hegyi Gyula az 1945-ös újrakezdés demokratikus alap­eszméit tartaná kívánatosnak, együtt a mintának is tekinthető háború utáni nyugati fejleményekkel. Az elmúlt öt év tapasztalataira hivatkozva úgy véli, hogy a demokratikus fejlődés két kér­désében széles társadalmi konszenzus jött létre. Ez a magántulajdon prioritá­sa és a NATO-tagság. Megalapozott re­ménynek tartja, hogy még a Horn kor­mány működése idején, a magántulaj­don aránya 70-80 százalékos lesz ha­zánkban, és a NATO is befogadja Ma­gyarországot. S ha ez megvalósul, ak­kor nagy társadalmi konszenzussal és hosszú történelmi időre eldőlhetnek az alapvető történelmi kérdések. „Még a gazdasági integráció fájdalmasan nehéz útját is elviselhetőbbé teszi a tudat, hogy nincs visszaút az államszocializ­mus olcsó kenyeréhez és a nacionaliz­mus veszélyes cirkuszához.”

Hegyi széles társadalmi konszenzus­ról beszél a magángazdaság prioritása és a NATO-tagság elfogadása kapcsán, amelyet csak egy szélsőséges kisebbség ellenez. Erősen kétlem, hogy a bérből és fizetésből élő tömegek egyetértenének a kizsákmányolás visszatérésével, a tartós munkanélküliséggel, a növekvő létbi­zonytalansággal, vagy épp a rengeteg pénzbe kerülő NATO-tagsággal. Ebből a „nagy konszenzusból” kimaradtak pártok, civil szervezetek, a MSZOSZ és tagszervezetei stb. Egyetérthetünk He­gyivel, hogy tényleg fájdalmas lesz a gazdasági integráció a nyugattal. De tájékoztatja-e valaki az integráció szorgal­mazói közül az egyszerű állampolgáro­kat a velejáró súlyos terhekről? Téved a szerző, ha azt gondolja, hogy a saját munkájukból élők számára nincs vissza­út az olcsó kenyérhez. Mellesleg nem éppen finom fordulat egy kalap alá ven­ni az államszocializmus olcsó kenyerét és a nacionalista cirkuszt. Az olcsó ke­nyér a saját munkájukból élők létbizton­ságának szimbóluma volt. A rend­szerváltás után megszűnt a bérből és fizetésből élők létbiztonsága, jórészt a „nacionalista cirkusz” szereplőinek jó­voltából, akiknek jelenléte további ve­szélyforrás lehet.

A szerző az MSZP nagy problémájá­nak tartja, hogy az elmúlt években „tisz­ta pragmatista pártként jelent meg, sőt a választások óta ez a folyamat felgyorsult” és a „szocialisták szinte kizárólag a napi koalíciós taktika függvényében szólaltak meg a nyilvánosság előtt”. Ezt két dologra vezeti vissza: az ellentmon­dásos múltra és az MDF-kurzus ideoló­giai túlsúlyából adódó nyomásra. Fi­gyelmeztet a veszélyre is, amennyiben ez a pragmatista vonal negatívan befo­lyásolhatja a párt mozgásterét, csök­kentheti a támogatók számát. A kritika jogos és a visszavezetés is helyes. Egy fontos tényező azonban kimaradt az okok közül. A párt megalakulása után az MSZP támogatóinak zöme bérből és fizetésből élő kisember, munkás. Támo­gató magatartásukban lényeges szerepe volt és van a párt baloldaliságáról kiala­kult és tudatosan táplált illúziónak, mi­szerint az MSZP a kisemberek érdekeit védi, képviseli. Ezért nem tekinthető véletlennek, hogy a párt vezetői csak ritkán és a körülmények kényszerítő ha­tására szólnak a lényegről, a kapitaliz­must visszaállító célokról.

Akármennyire érthetővé teszi is né­hány dolog az MSZP pragmatista poli­tikáját, sokáig nem halogatható – a szerző fogalmazásával – „egy átfogó baloldali jövőkép” kialakítása. Hegyi szerint ebben a legfontosabb a magántulajdon prioritása, a NATO-tagság, va­lamint a Szocialista Internacionálé, s a nyugat-európai szocialista és szociálde­mokrata pártok jövőképe.

Igaz, hogy ezek a koordináták nem a tőkés rend meghaladására irányuló jövőképet sugallják. A szerző azt is jól érzi, hogy a követendőnek feldicsért nyugati valóság azért nem olyan na­gyon szép. Kénytelen elismerni, hogy Nyugaton „az elmúlt években a nagy­vonalú állami újraelosztást biztosító ál­landó gazdasági növekedés modellje mind több sebet kapott”. Megmutatja, hogy a nyugati szociáldemokráciának van egy feloldhatatlannak tűnő dilem­mája: „Szociáldemokrata szemmel a ka­pitalizmus egyrészt eredendően igaz­ságtalan rendszer, másrészt a gazdasági javak termelésének leghatékonyabb modellje”. Igaz, a súlyosbodó problé­mák kemény kihívást jelentenek szá­mukra. Hegyi Gyula azonban „megma­gyarázza”, hogy akármilyen súlyosak a problémák, ezekre a szociáldemokraták „mégsem válaszolhatnak felelőtlen tár­sadalmi kísérletekkel, a gazdasági raci­onalitás nagyvonalú kiiktatásával”. Va­gyis bármilyen kemény is a kihívás az igazságtalan társadalomban, erre nem lehet válaszolni a kapitalizmus megha­ladására irányuló értékrenddel, jövő­képpel, és ezért harcolni sem lehet.

Ezek után milyen tényleges lehető­ség maradhat egy magát baloldalinak nevező párt számára? A szerző szerint nálunk is, külföldön is marad a brit szocialisták új modellje, az „etikai szo­cializmus” és a vele való próbálkozás. Személyes érzése szerint a szocializmus távlatos megközelítéséhez ez az út látszik a legrokonszenvesebbnek. Hegyi óvja az MSZP-t a „felelőtlen kísérletektől”, s egyben arra figyelmeztet: a kapitaliz­mus igazságtalanságai ellen fellépni ma a meghaladás reményével a „rend­szer sokszoros túlbiztosítása miatt nem lehetséges”. Érdemi fellépésre tehát csak egyetlen lehetőség marad, az er­kölcsi változás. Erre pedig csak azok képesek „akiket nem annyira a napi ínség, mint inkább az erkölcsi felhábo­rodás vezérel”. Egyébként is a kapita­lizmus igazságtalanságait és a világban jelen levő katasztrófa veszélyét „csak az egész rendszer etikai reformja előzheti meg… A magyar társadalomnak is nem a szegénység, hanem a biztonság egyre fokozódó hiánya a legnagyobb nyomorúsága, igazi biztonságot pedig csak etikus rendszerek adhatnak”. S ha valakinek kételyei támadnának az el­képzelés komolyságát illetően, hangsú­lyozza, hogy az etikai szocializmus ilye­tén felvetése nem üres moralizálás.

A szerző jóhiszeműségét nem vonva kétségbe, érdemes eltűnődni e jövő­kép-elképzelésen. Nem vitatható, hogy a társadalomért viselt felelősség igényli a jó jövőképet az MSZP-től. Abban azonban már kételkedni lehet, hogy a felvázolt „etikai szocializmus” a kapita­lizmuson túlmutató jövőkép lenne, ahogy azt Hegyi ígéri. Arról nem is szólva, hogy még az újdonság varázsá­val sem hat, hiszen ilyen szocializmus-eszménykép már hosszú ideje létezik többféle formában, de egyik sem tudott hatékony mozgósító erővé válni.

Befejezésül ide kívánkozik még né­hány megjegyzés. Hegyi Gyula már többször tanújelét adta annak, hogy ko­molyan foglalkoztatja az önzés és a gyű­lölködés problémája a társadalomban. Égető gondnak tartja a bajoktól való megszabadulás útjának keresését. Jól látja, hogy a keresztény társada­lomfelfogás mai modellje alkalmatlan a tőkés világrend meghaladására és az egyházi erőfeszítéseket még a tényleges helyzetéből adódó nehézségek is korlá­tozottá teszik. Ugyanígy nem igazán előremutató szerinte az MSZP pragma­tista politikája sem.

Rokonszenves a vívódása a mit és a hogyan kérdéseiben. Kétségtelen, hogy a mai társadalmi helyzet megítélésében biztonságosan mozog, sok mindent jól lát napjaink társadalmi ellentmondásai­ból. Elég bátor ahhoz, hogy elhatáro­lódjon a jobboldali keresztény értelmi­ségiek és az egyházi integristák szélsősé­geitől, s felvállaljon bizonyos radikáli­sabb reformista törekvést az ökoszocia­lizmus felvetésével. Az etikai szocializ­mussal kapcsolatban is megtalálható a keresztény szellemiség hatása, de mint­ha ez visszafogottabbá tenné a problé­mák konzekvens végiggondolásában.

Mire vonatkozik a radikális leszámo­lás, a szakítás? A vázolt cél a kapitaliz­mus meghaladása vagy átalakítása? A radikális meghaladás óhajként szere­pel, csakhogy annak alapkövetelménye a tőkés magántulajdon és piacgazdaság felszámolása. A tőkés gazdálkodás nem azért vezet igazságtalanságokhoz, mert a tőkések erkölcsileg rossz emberek. Itt az alapprobléma a haszonelvűség tőkés módja. Tehát a kapitalizmus meghala­dására minden remény nélkülözi a rea­litást, és illúzió marad mindaddig, amíg fennmarad a tőkés magántulajdon és a ráépülő piacgazdaság. Igaz, hogy a meghaladás programja súlyos kockáza­tokkal is jár. De ha ilyen alapon fele­lőtlen kísérletnek tartjuk a radikálisabb fellépést a tőke ellen, akkor nincs ér­telme a meghaladás emlegetésének. Hegyi maga fogalmazza meg, hogy szép tanítások mondogatásával az ön­zést, a gyűlölködést és igazságtalansá­gokat megszüntetni nem lehet. A cse­lekvés radikalitásának ilyen összefüg­gésben kellene érvényesülnie, de sem­miképpen nem a gazdasági racionalitás meglevő elemeinek kiiktatásában. Val­láserkölcsi alapállásból kiindulva kike­rül a látószögből az érdekek ütközése és a harc az érdekekért, pedig az önzés, a gyűlölködés és az igazságtalanságok végső alapjai itt találhatók. Már II. Já­nos Pál pápa is elfogadhatónak tartja a bérből és fizetésből élők harcát érde­keikért, beleértve a sztrájkot is.

Keresztény indíttatású az „etikai szo­cializmusra” vonatkozó fejtegetés is. Igaz viszont, hogy az MSZP-nek előbb-utóbb világossá kell tennie, milyen baloldaliságot vállal. Az 1994-es választási győzelem és a párt eddigi kormányzati munkája, kiegészülve némely vezetői elejtett megjegyzéseivel, már sejtetik az MSZP jövőképét. Úgy tetszik, ha nyíl­tan megfogalmazzák, ez még az „etikai szocializmus” elképzelésétől is elmarad, s várhatólag súlyos csalódást okoz a pártot támogatók nagy többségének. Semmi jele annak, hogy az MSZP jö­vőképe a kapitalizmuson túlmutató bal­oldali jövőkép lenne.

A közvélemény megszokta, hogy egy szociáldemokrata párt önmagát balol­dalinak nevezi, az viszont már félre­vezető, ha antikapitalista irányultsággal téveszti meg támogatóit. Őszintébb és tisztességesebb az, ha a fennen hangoz­tatott baloldaliság legalább a szociális érzékenységben és az azt szolgáló ma­gatartásban jut kifejezésre.

VISSZA

KÖZÖS DOLGAINK


RICHARD PRAŽÁK *

Kossuth Lajos és a csehek

Idén, március 15-én részt vettem a Mú­zeum-kertben rendezett „történelmi megemlékezésen”. Az ünnepi megem­lékezés mottója Kossuth Lajos szavait idézte: „Csak a demokrácia azonos a szabadsággal.” Amikor ott álltam a Nemzeti Múzeum épületén levő nagy­méretű felirat alatt, úgy éreztem, hogy valóban, Kossuth egyik legjelentősebb gondolatát fejezi ki, amely szellemi örökségének is tekinthető, úgy, ahogy ezt a csehek is értelmezték. Kossuth Lajos számunkra nemcsak a császári Bécs ellen vívott magyar harc hőse, de személyében a nyugati demokráciák hí­vét is láttuk, és bíztunk abban, hogy egyszer majd mi is elindulunk ezen az úton.

Az 1848-1849-es magyar forradal­mat nem értékelték nálunk egyértel­műen, hiszen a megoldatlan nemzeti­ségi kérdés szembeállította egymással az ausztriai szlávokat, németeket és ma­gyarokat. Az 1848. március 15-i pesti forradalom nálunk eleinte nem talált különösebb visszhangra, mivel a cseh politika képviselői 1848 tavaszán fő­képp a frankfurti birodalmi gyűlésen való cseh részvétel megtagadásának kérdésével voltak elfoglalva. Ezzel összefüggött a cseh nemzeti mozgalom vezető képviselőinek hangosan dekla­rált hűsége az osztrák monarchiához. Frantisek Palacky, a nagy, liberális de­mokrata történész és politikus, 1848. április 11-i Frankfurtba küldött híres levelében a következőket írta: „Ausztria fenntartása, oszthatatlansága és megszi­lárdítása most és a jövőben nemcsak az én nemzetem, de egész Európa részére is fontos dolog”. Egyidejűleg ezzel a kijelentéssel felteszi a kérdést is: „Ho­gyan tarthatja meg Magyarország sza­badságát és erejét a jövőben, ha semmit sem akar tudni a népek egyenlőségéről saját határain belül?” Es hozzáteszi: „Szó sem lehet a Duna mentén élő szlá­vok, románok és lengyelek egy olyan állammal való önkéntes, de még inkább kikényszerített összekapcsolásáról, ahol az a szabály, hogy elsősorban magyar­nak kell lenni, s csak azután ember­nek”.

Ebből következett, hogy a cseh libe­rálisok elutasították a magyar forrada­lom támogatását, mert úgy látták, hogy az nem nyújt garanciát Magyarország nem magyar nemzeteinek szabad fejlő­déséhez. De ugyanígy nemet mondtak a frankfurti össznémet egyesítő törek­vésekre is, ezért nem vettek részt a gyű­lésen, amely kezdetben nyitott volt a nem német nemzetek előtt is. A cseh liberálisok eközben nem az egész prob­léma szorosan vett etnikai értelmezésé­ből indultak ki, hanem az összes részt­vevők politikai és nyelvi egyenlőségé­nek elgondolásából. Az 1848 áprilisi Szláv Kongresszus programjavaslata is együttműködést ajánlott az ausztriai németeknek és magyaroknak azzal a feltétellel, hogy létrehozzák az egyes nemzetek politikai és nyelvi egyenlősé­gét s hogy Ausztria szláv országait nem vonják be a „frankfurti” Németország­ba. A prágai Szláv Kongresszus Ausztria szövetségi állammá való átalakítását javasolja, miközben az ausztriai szlávok is – az ausztroszlavizmus koncepciójá­nak szellemében – egy szövetségi álla­mot alakítanának. A magyar forradalmi kormány képviselői delegációt küldtek Frankfurtba, a prágai Szláv Kongresszusra viszont már nem. Batthyány La­jos ideiglenes magyar kormánya nem volt hajlandó teljesíteni azokat a köve­teléseket, melyeket a Szláv Kongresszus a monarchia és Magyarország egyes nemzeteinek politikai és nyelvi egyen­lőségét illetően fogalmazott meg. Kos­suth Pesti Hírlapba mint a kormány szó­csöve 1848. május 5-én azt hangoztatta Magyarország nem magyar nemzetei felé, hogy az állam egységének feltétele az azonos politikai nemzet és az egy állami nyelv. A magyar reformmozga­lom képviselőinek többsége – élükön Kossuth-tal – úgy vélte, hogy a polgári szabadságjogok kiharcolását össze lehet kapcsolni a magyar hegemóniára irá­nyuló igényekkel Magyarországon, és ebben az értelemben magyarázta a ma­gyar politikai nemzetre vonatkozó el­képzeléseit is. Ez Magyarország vala­mennyi polgárát volt hivatva egyesíteni azonos polgári jogok alapján, nemzeti­ségre való tekintet nélkül, a magyarok, mint Magyarország politikailag és gaz­daságilag legfejlettebb nemzete, vezeté­sével.

Bizonyos, hogy elsősorban a megol­datlan nemzetiségi kérdés volt az oka, hogy a cseh liberális mozgalom már a forradalom 1848 márciusától szeptem­beréig tartó első szakaszában is negatí­van viszonyult a magyarországi esemé­nyekhez, s ez abban az időben erőtel­jesen befolyásolta az egész cseh nyilvá­nosságot is. A fordulópontot a bécsi ok­tóberi felkelés jelentette. Ennek erősza­kos leverése után jelentek meg nálunk a magyar forradalom és Kossuth sze­mélye iránt megnyilvánuló első szim­pátiamegnyilvánulások – és nemcsak a cseh radikális demokraták körében, ha­nem a cseh közvéleményben is.

A népi álláspont még a lojális Moravské noviny című újságban is feltűnt. 1848. december 18-án egy olvasói le­vélben, egyebek mellett, ez jelent meg: „Kossuth ellen uszítotok, és megfeled­keztek arról, hogy ő a tökéletes szabad­ság atyja, s egész Ausztriát ő vezette ki Metternich Egyiptomából.” Ugyaneb­ben az időszakban egy másik levelező Windischgrátzet és Jelačićot „a nép gyilkosaidnak nevezte.

1849 elejétől többé-kevésbé nyílt ma­gyarbarátság érezhető a cseh radikális demokrata, de részben még a liberális sajtóban is. Kihasználva a cenzúra át­szervezéséből adódó felületes ellenőr­zést, a radikális demokrata Noviny Lípy Slovanské című újság közölte a híres orosz forradalmárnak, Bakunyinnak a felhívását, amelyben felszólítja az auszt­riai szlávokat a magyarokkal való együttműködésre, hiszen – úgymond – csak így lehet megnyerni a zsarnokok elleni európai küzdelmet. Hasonló szel­lemben írt a cseh Emanuel Arnold is az Obcanské noviny-ben. Arnold forradalmi nézetei abban a programban mutatkoz­tak meg legvilágosabban, amely az oszt­rák monarchia megszüntetését és egy köztársasági alapokon álló, független cseh állam létrehozását követelte, fő­ként a magyar forradalom segítségével.

A radikális demokratáknak Bécstől való félelmét igazolta a birodalmi gyű­lés feloszlatása és az oktrojált alkot­mány bevezetése 1849. március 4-én. Ennek az alkotmánynak hatására addig nem látott erejű Bécs-ellenes szemben­állás bontakozott ki. A prágai rendőr­komisszár 1849. március 16-án egy bi­zalmas jelentésben így festette le a prá­gai helyzetet: „A diákok és az újságá­rusok igazi republikánusok. Nyíltan hirdetik, hogy éljen Kossuth, vesszen a kormány…”

A magyarok iránti rokonszenvnek ta­lán legszebb cseh nyelvű példája Karéi Sabinának Szomorú elmélkedések című, április 13-án a Noviny Lípy Slovanskében megjelent cikke: „Bár csak egy kevés volna bennünk abból az úgynevezett magyar szilajságból, vagyis más szóval áldozatkészségből és buzgóságból! Úgy­sem tud a cseh mást, csak engedelme­sen hallgatni és megint csak hallgatni, ez legnagyobb erényünk, amiért agyondícsérnek, és miért oly rosszul jutal­maznak bennünket… Csak az éleszt bennünk némi reményt, hogy nemze­tünk látta a még nemrég általunk meg­vetett nép áldozatkészségét, és emberfeletti erőfeszítéseit, ismét megtelik büszkeséggel és igyekezettel, mellyel egykor jeleskedett, és a legelésző nyáj­ból ismét a szabadságért lelkesedő és áldozatkész nemzet lesz.”

A magyarok iránti rokonszenv az oktrojált alkotmány kihirdetése után még a liberális polgárság bizonyos kö­reiben is visszhangra talált. Egyebek között megnyilvánult ez a liberálisok irányította Sedlské noviny cikkeiben. A szerkesztő (a cseh nemzeti himnusz szö­vegírója), Josef Kajetán Tyl már az első számokban egy részletes, folytatásos Kossuth-életrajzot közölt, s a napi hí­rekben is beszámolt magyarbarát meg­nyilvánulásokról.

A nép körében pedig az a hír terjedt, hogy Kossuth Morvaország felszabadí­tására készül. A Brünner Zeitung 1849. május 13-i száma szerint a morva föld legtermékenyebb vidékén, Hanában a nép II. József fiának hiszi Kossuthot (a magyar hagyománnyal ellentétben Cseh- és Morvaországban szerették II. Józsefet, mert a parasztság felszabadí­tóját látták benne), vagy pedig a legen­dás Ječmínek (Árpácska) király leszár­mazottjának véli (Ječmínek a népha­gyományban azonosult a nagymorva Svatopluk fejedelemmel).

A Kossuth iránti rokonszenv még a Bach-korszakban is élénken élt a mor­vák között. A rendőri jelentésekből azt is tudjuk, hogy 1851-ben Luhačovicé-ben, a híres kelet-morvaországi fürdő­helyen „a magyar forradalom korifeu­sainak” arcképével díszített ékszereket és medálokat viseltek a nők. Napjaink­ig az úgynevezett Morvaországi Szlová­kiában (Morvaország keleti részében) igen népszerű egy dal, amelynek kez­dete a következő: „Jó volt Magyarorszá­gon, amikor Budán Kossuth lakott.

Kossuth munkássága az ötvenes évek óta közismert volt a cseh forradalmi emigráció soraiban is. Londonban sze­mélyes kapcsolatba került Kossuth-tal a cseh radikális demokrata Josef Václav Frič, az 1848 júniusi prágai felkelés hő­se. Frič Londonban írót 1859. június 11-i levelében Kossuthot még Olaszor­szágba való költözése előtt intette, hogy ne feledkezzen meg a cseh érdekekről sem, amit Kossuth tudomásul is vett, és 1871-ben is bizonyított. Kossuth lon­doni tartózkodása idejéből utalhatunk arra az 1855. április 24-én írott levelé­re, amelyet a híres angol fametszőhöz és illusztrátorhoz, Lintonhoz intézett, és amelyben Lintont annak prágai útja előtt részletesen tájékoztatja a Prágára vonatkozó korabeli osztrák-német tu­ristairodalomról. Már az emigráció kez­detén, 1849 augusztusában a bolgárországi Vidinben két csehet is találunk Kossuth közelében. Ludvík Špačeket, aki Kossuth személyes orvosa volt, és Emerich Cechet, Kossuth cseh tolmá­csát. Kossuth nyilván személyesen is­mert több cseh tisztet és közlegényt is, akik a magyarok oldalán részt vettek a szabadságharcban, főképp a tüzérség kötelékében. Itt említhetném például a kalandos életű Josef Vevera utászhad­nagyot, akit a temesvári csatában Bem tábornok vezérkari őrnaggyá nevezett ki, vagy gróf Zikmund Berchtoldot, a morvaországi Buchlov vár urát, akit a szabadságharc után éppúgy halálra ítél­tek, mint Veverát, később azonban mérsékelték büntetését (ahogy Vevera is kegyelmet kapott): életfogytiglani há­ziőrizetét a várában kellett letöltenie. Megmaradt nagy magyar könyvtára meggyőzően bizonyítja a magyar tudo­mány és kultúra iránti érdeklődését. A cseh származású magyar szabadságharcosokhoz tartozott Bedrich Ignác

Nedbal alezredes is, aki Klapka hadse­regében szolgált a szabadságharc ide­jén, és 1849 szeptemberében Komárom védelmében tüntette ki magát. Fenn­maradt Nedbal Kossuth-hoz írt 1863. augusztus 17-i levele, amelyben támo­gatást kért tőle az akkori nehéz életkö­rülményei közepette.

Cseh- és Morvaországban szintén nagy érdeklődéssel figyelték Kossuth fellépését az osztrák-magyar kiegyezés­sel szemben. Kossuth 1867 májusában Deák Ferenchez intézett „Cassandra le­vélé”-! bőven elemezték a cseh lapok. Josef Václav Frič Blaník című folyóira­tának 1868 decemberi számában közöl­te le. Frič itt hangsúlyozta Kossuth gondolatát, hogy „Csehországnak épp oly kétségbevonhatatlan joga van nem­zeti önállásra, mint nekünk”, azaz ma­gyaroknak. Frič személyesen már ko­rábban megismerkedett Kossuth-tal, annak londoni tartózkodása idején, de európai utazása alatt ismeretséget kö­tött sok más munkatársával is. Türr István tábornoktól próbált anyagi tá­mogatást kapni egy Berlinben kiadan­dó cseh emigráns folyóirathoz, és 1864 elején gyakran találkozott Klapkával, Szarvadyval, Irányival és megbeszélte velük egy közös cseh-magyar felkelés osztrákellenes tervét. Ennek a tervnek megvalósítását az olasz kormánytól, remélte.

A porosz-osztrák háború idején, 1866 júniusában érkezett Frič Klapká­val a kelet-csehországi harcmezőre és vele együtt látogatta meg a poroszok főhadiszállását a Königgrátz melletti Hořicében. Ott azt ígérte, hogy maga fordítja le cseh nyelvre a porosz pa­rancsnokság csehekhez intézett levelét. Később, 1872-73-ban Frič Magyaror­szágon tartózkodott, amikor közelebb­ről megismerkedett gróf Baldacsy An­tallal, a magyar föderalisták vezérével. Akkor találkozott Jókai Mórral, Szilágyi Virgillel és a Horthy család rokonával, Schwarz Gyulával is. Szilágyi Virgillel az olaszországi Livornóban már 1868 nyarán megismerkedett, ahogyan azt Kossuth Lajoshoz címzett 1868. július 19-i levelében maga Szilágyi említi meg.

Frič pesti ismerőseihez tartozott František Sláma, cseh származású pesti joghallgató, aki 1871-ben cseh nyelvre fordította Kossuth Lajos Helfy Ignác – hoz intézett levelét a cseh-osztrák ki­egyezés meghiúsulásáról és kiadta a Minerva nevű pesti szlovák nyomdában Kossuth a cseh kérdésről és Ausztria politi­kájáról a szlávokkal szemben címmel. Kos­suth levelei Helfyhez magyarul is meg­jelentek (Kossuth a cseh válságról három levélben) és eredetileg a Magyar Újság-ban, Helfy Ignác lapjában találhatók.

Az osztrák-cseh kiegyezés megvalósí­tását Ferenc József császár 1871. szep­tember 12-i leiratában helyezte kilátás­ba. Ez rendkívül nagy felháborodást keltett Andrássy és Beust híveinek kö­rében s a nagy birodalmi tanács októ­beri ülésén ellenezték a leiratot, mire a császár egy új október 30-i leiratában az eredeti határozatot lemondta és szeptemberi, az osztrák-cseh kiegyezést ígérő leiratát visszavonta.

Erre a lépésre reagált közvetlenül Kossuth Helfy Ignáchoz írott levelei­ben. Az első, 1871. november 5-i Tori­nóban írt levelében az osztrák-cseh ki­egyezés megsemmisítéséért a felelős­séget Beust osztrák kancellárra és And­rássy Gyula magyar miniszterelnökre hárította, sőt még az osztrák centralis­tákra is. Kossuth azt állította, hogy nincs szó nemzetiségi ellentétről, annál inkább „az államjogi problémáról, a Cseh Korona országrészeinek önkor­mányzati jogáról”. Kossuth hangsúlyoz­ta, hogy az osztrák-cseh kiegyezés visszavonása a cseheket a pánszláviz­mus karjaiba sodorta, ami nem Ma­gyarország érdeke. Magyarországnak szüksége van az önkormányzati joggal ellátott szláv nemzetekre, amelyeknél a nemzetiségi kérdés nem lesz konfrontációs jellegű a magyarokkal szemben. A második Helfynek írott – november 7-i – levelében Kossuth hangsúlyozta, hogy az osztrák-magyar kiegyezés el­lenfeleket hozott a németeknek és a magyaroknak a Habsburg Monarchián belül, és gyengítette itt a pozíciójukat. Kossuth harmadik, november 8-án kelt levele államjogi szempontból összeha­sonlítja a Cseh Királyságot és a Morva Őrgrófságot Magyarországgal, és utal arra, hogy a cseh országrészek is, épp­úgy, mint Magyarország, hivatkozhat­nak a kétoldalú egyezményekre Auszt­riával. Harmadik levelében Kossuth fő­leg az osztrák centralisták politikáját tá­madta. Azt írja: „Az a nép szabad akar lenni. S centralisatio a szabadság átka. Az a becsületes, művelt osztrák nép igen jól tudta, hogy csak úgy számíthat saját jogainak tiszteletben tartására, ha mások jogait tiszteletben tartja.” És még hozzáfűzi: „Ha Ausztriát csak a többi nemzetek feletti uralkodás árán lehet megtartani, hogy el ne menjen németnek, hát nem lehet megtartani… Ha e birodalomnak még jövendője le­het, csak a personális unió, még pedig minden állami személyiségre, jogosult nemzetekre kiterjesztett personál-unió alapján lehet. Mert csak ez alapon le­hetséges a nemzetek jogszerű aspiráció­it az uralkodó közösségével harmóniá­ba hozni.”

Andrássy és Beust Poroszországhoz közeledő politikájában Kossuth joggal látta az Osztrák-Magyar Birodalom nem német ajkú polgárainak veszélyez­tetését, beleértve a magyarokat is, akik­nek az osztrák-magyar kiegyezés ideig­lenesen privilegizált szerepet biztosított, de hosszú távon éppúgy veszélyeztette őket, mint a Monarchia szláv nemzeteit.

A cseh kérdésre vonatkozó kossuthi álláspont a cseh közvéleményben na­gyon pozitív fogadtatásra lelt. A kora­beli cseh visszhangok közül Josef Kalousek, a prágai egyetem docensének Kossuth Lajoshoz címzett 1871. no­vember 15-i franciául-íródott levelét említhetjük. Ebben a levélben Kalousek azt írja, hogy Kossuth a dualista ma­gyar kormány ellenében meg merte mondani, hogy az osztrák-cseh kiegye­zés nem ellentétes a magyarok érdeke­ivel. Kalousek egyetértett Kossuth ál­lamjogi fejtegetéseivel, amelyek teljes összhangban voltak Kalousek Cseh álla­mi jog című, éppen akkor, 1871-ben Prágában kiadott könyvében kifejtett nézetekkel.

Kossuth cseh kérdésben tanúsított magatartása nagyon jó publicisztikai visszhangra talált a cseh társada­lomban, és nemcsak 1871-ben, de évekkel később is. Cseh írók és tudó­sok, Adolf Srb, Jakub Arbes, Josef J. Touzimsky és mások írtak róla. Kos­suth fellépését a Habsburg-Monarchia ellen főleg közvetlenül az egykori kor­mányzó halála után értékelték nagyra Csehországban. Ennek időszerűségét az adta, hogy éppen a múlt század ki­lencvenes éveiben nőtt meg a cseh emancipációs függetlenségi mozgalom ereje, ami már az Osztrák-Magyar Monarchia jövendőbeli felbomlására utalt. Erre az időszakra esik Az ember tragédiája nagysikerű prágai bemutató­ja (1892), amely szintén osztrákellenes megnyilvánulássá változott. A cseh publikum az előadás után a prágai Nemzeti Színházban tüntetőleg eléne­kelte a Marseillaise-t.

Befejezésül hangsúlyoznom kell, hogy a cseh társadalomban az egyes történeti korok és történeti szituációk alakulása szerint változott Kossuth munkásságának értékelése. Történelmi jelentőségét minden kor és minden po­litikai mozgalom saját elképzeléseinek és szükségleteinek jegyében ítélte meg. Míg kezdetben a cseh liberálisok erősen bírálták Kossuth nemzetiségi politikáját a forradalom idején, addig a már emig­rációban élő Kossuth közeledését a nyugati demokráciákhoz elismeréssel üdvözölték. A cseh radikális demokra­ták és a baloldali munkásmozgalom képviselői számára Kossuth forradalmisága és Habsburg-ellenessége min­dig is példaképül szolgált.

A Csehszlovák Köztársaság megala­kulása 1918-ban bizonyos fordulatot hozott Kossuth csehországi megítéléséiben. A cseh és szlovák érdekek közelí­tése az új közös államban inkább nega­tívan befolyásolta a Kossuth-képet. Az akkori első cseh nyelvű Magyarország története, Josef Macůrek munkája, Kos­suthot elsősorban mint a nem magyar anyanyelvű nemzetiségek elszánt ellen­ségét említi, és alig tesz említést Kos­suth 1871-es kiállásáról a csehek olda­lán.

Önkritikusan be kell vallanom, hogy a legújabb cseh nyelvű Magyarország történetében **, amelyet 1993-ban adtunk ki a brnói Masaryk Egyetemen, még mindig nem a megfelelő módon dol­goztuk fel Kossuth tiltakozását a cseh-osztrák kiegyezés meghiúsítása ellen. Ez a hiányérzet késztetett arra, hogy a múlt évben, Kossuth Lajos halálának századik évfordulóján, megírjam az első cseh nyelvű Kossuth-monográfiát. A fi­gyelmet nem pusztán Kossuth cseh vo­natkozásaira fordítottam, hanem egész munkásságának részletesebb leírását is megkíséreltem a cseh olvasó kezébe ad­ni. Igyekeztem elkerülni a háború utá­ni cseh marxista történetírás hibáját, amely Kossuth tevékenységét egyszerű­sítő és vulgarizáló módon próbálta be­állítani. Felfogásom szerint Kossuthban nemcsak a társadalmilag determinált személyiséget láthatjuk, hanem a libe­rális demokrata eszmeiségű államférfit, akinek a szabadságfelfogása nem kor­látozódik az osztályellentétek kérdésé­re. Kossuthnak ez a felfogása mélyen gyökerezett a keresztény világnézeté­ben és a magyar nemzeti érdekeket a nyugati demokráciák politikai kultúrá­jával egyesíteni kívánó törekvésekben.

Írásunkat ott fejezhetjük be, ahol el­kezdtük, Kossuth egyik alapgondolatá­nak jegyében: „Csak a demokrácia azo­nos a szabadsággal.”




* A szerző a brünni (Brno) Masaryk Egyetem professzora, a Cseh Köztársaság magyarországi nagykövete. [vissza]

** E könyvről lapunk 1994. márciusi Kossuth-emlékszámában részletes ismertetést közöltünk [vissza]



VISSZA

KOSZORÚ


Száz éve, 1895. augusztus 5-én hunyt el Friedrich Engels. Emlékét aligha idézhetnénk meg méltóbban annak a beszédének a közlésénél, amelyet nagy barátja, Kari Marx temetésén mondott el 1883-ban, a londoni highgate-i temetőben.

FRIEDRICH ENGELS

Gyászbeszéd Marx sírjánál

Március 14-én, délután háromnegyed háromkor, korunk legnagyobb gondol­kodója megszűnt gondolkodni. Alig két percre maradt magára, s amikor belép­tünk, láttuk, hogy karosszékében nyu­godtan elszenderült – de örökre.

Fel sem mérhető, mit vesztett ebben a férfiban az európai és amerikai har­cos proletariátus, mit vesztett benne a történelem tudománya. Nagyon is ha­mar érezhetővé lesz az űr, amelyet en­nek az óriásnak a halála hátrahagyott.

Darwin a szerves természet fejlődési törvényét fedezte fel – Marx az emberi történelem fejlődési törvényét: azt az eddig ideológiai burjántól ellepett egy­szerű tényt, hogy az embereknek előbb enniük, inniuk, lakniuk és ruházkodniuk kell, mielőtt politikával, tudománnyal, művészettel, vallással stb. foglal­kozhatnak; hogy tehát a közvetlen anyagi létfenntartási eszközök termelé­se s ezzel egy nép vagy korszak min­denkori gazdasági fejlődési foka az az alap, amelyből az illető emberek állami berendezései, jogi nézetei, művészete, sőt vallási képzetei kifejlődtek, s így eb­ből az alapból kell ezeket magyarázni is – nem pedig, ahogy eddig történt, megfordítva.

Ám ez nem minden. Marx felfedezte a mai tőkés termelési mód s az általa létrehívott polgári társadalom sajátos mozgástörvényeit is. Az értéktöbblet felfedezése itt egyszerre világosságot te­remtett, míg minden előbbi vizsgálat, a polgári közgazdászoké csakúgy, mint a szocialista kritikusoké, a sötétben tévelygett.

Két ilyen felfedezés elég volna egy életre. Szerencsés már az is, akinek megadatott, hogy csak egy ilyen felfe­dezést tegyen. De Marx minden terü­leten, ahol kutatott – s nagyon sok ilyen terület volt és egyiket sem érintette pusztán felületesen –, minden terüle­ten, még a matematikában is, önálló felfedezéseket tett.

Ilyen volt Marx, a tudomány embe­re. De ez még a fele sem volt az egész embernek. A tudományban Marx tör­ténelmet mozgató, forradalmi erőt lá­tott. Bármilyen nagy öröme telt is va­lamely elméleti tudomány új felfedezé­seiben, amelynek gyakorlati alkalmaz­hatóságát talán még nem is lehetett elő­re látni – még nagyobb örömet érzett, ha olyan felfedezésről volt szó, amely azonnal forradalmasítóan hatott az iparra, a történelmi fejlődésre egyálta­lában. így az elektromosság terén tett felfedezéseket […] is élénk figyelemmel kísérte.

Mert Marx mindenekelőtt forradal­már volt. Igazi élethivatása az volt, hogy valamilyen módon közreműköd­jék a tőkés társadalom és az e társada­lom által létrehozott állami berendezé­sek megdöntésén, hogy közreműködjék a modern proletariátus felszabadításán, amelyet elsőként ő ébresztett helyzeté­nek és szükségleteinek tudatára, felszabadulása feltételeinek tudatára. A harc volt az eleme. S harcolt olyan szenve­déllyel, olyan kitartással, olyan sikerrel, mint kevesen. Az első Rheinische Zeitung 1842-ben, a párizsi Vorwärts! 1844-ben, a Deutsche Brüsseler Zeitung 1847-ben, a Neue Rheinische Zeitung 1848-1849-ben, a New York Tribune 185 2-1861-ben – ezenkívül harcos brosúrák tömege, munka a párizsi, brüsszeli és londoni szervezetekben, míg végül az egészet megkoronázta a nagy Nemzetközi Munkásszövetség. Valóban, ez megint olyan eredmény volt, amelyre megal­kotója büszke lehetett, még ha semmi egyebet nem tett is volna.

S ezért volt Marx kora leggyűlöltebb és legtöbbet rágalmazott embere. Kor­mányok (önkényuralmiak meg köztár­saságiak is) kiutasították, burzsoák (konzervatívok meg szélső demokraták is) versenyeztek abban, hogy megrágal­mazzák. Mindezt könnyedén félretolta, nem is hederített rá, s csak végső kény­szer esetén felelt. És halálakor a szibé­riai bányáktól egész Európán és Ame­rikán át Kaliforniáig a forradalmár munkatársak milliói tisztelik, szeretik, gyászolják, s bátran mondhatom: lehe­tett még sok ellenfele, de aligha volt személyes ellensége.

Neve és műve élni fog századokon át!

VISSZA

FÓRUM


STRIKER BARBARA

„Hier spricht der Sender des Schutzbundes” *

Egy illegális rádióadó históriája

Bécsben vagyunk, 1934 őszén, és Duczynska Ilonának, alias Novotny An­nának, az illegalitásba szorult Schutz­bund főpropagandistájának az a missziója, hogy bebizonyítsa, bár 1934 februárjában a Schutzbund tragikus ve­reséget szenvedett, ** nem tűnt el a föld színéről, tagjai összeszedték magu­kat és újra aktívak. Milyen módon le­het ezt bebizonyítani?

Itt van persze a Schutzbund kiadvá­nya, a Sprecher (Beszélő), de ez nem elég, a lap nem sok emberhez jut el… Ilona-Annának támad egy víziója: olyan propaganda eszközt kell találni, amely egy időben sok emberhez eljut, ami korszerű, s mi más is lehetne ez, mint a rádió!

De hogyan lehet ezt a látomást meg­valósítani? Olyan középhullámú adót kell konstruálni, amely a bécsi rádióadó hullámhosszán sugároz. A készülék ter­mészetesen nem lehet nagyméretű, és konspirációs okokból úgy kell kialakí­tani, hogy néhány mozdulattal egysze­rű rádióvevő váljék belőle. Vajon ki tudná ezt az elképzelést valóra váltani?

Szerencsére Ilona-Annának van egy unokaöccse, aki a bécsi Műszaki Egye­tem műszaki-fizikai tanszékének hallga­tója, s ráadásul tizenegy éves kora óta rádióamatőr, és nem utolsósorban von­zódik a szocialista eszmékhez.

Ilona-Anna tehát felkeresi unokaöccsét, és feladja neki a leckét. Az unokaöccs, Ottó-György, Strikerné Dr. Polányi Laura 21 éves fia, akinek a Mű­szaki Egyetem közelében van egy albér­leti szobája, s emellett – ó, mily ritka­ság! – egyetemista feleségével (aki tör­ténetesen e visszaemlékezés szerzője) közösen egy pici főbérleti lakása is, a belvárosban. Az albérleti szoba lesz a műhely, ott mindig egyedül dolgozik Otto-Georg, háziasszonyának azt a ma­gyarázatot adva, hogy a szobájában szerteszét heverő csövek, drótok és más alkatrészek a diplomamunkájához szükségeltetnek. Ilona-Anna viszont mindig a belvárosi lakásba jön, hogy a munka előrehaladása felől érdeklődjék – hiszen a rokonát bármikor megláto­gathatja az ember.

A lakásunk egyúttal a szakmai kon­zultációk színhelye is. A szakmai tanács­adók között van egy fiatal osztrák fizi­kusnő, aki sok-sok év múltán az egyik berlini egyetem krisztallográfus pro­fesszora lesz, egy magyar villa­mosmérnök hallgató, akiből Budapesten válik majd egyetemi tanár, egy fia­tal osztrák rádiótechnikus, akiből egy nagy svéd rádiógyár kutatómérnöke lesz húsz évvel később stb. stb.

A munka nem volt könnyű, sok-sok éjszakai fejtörés és fizikai munka kellett hozzá, no meg éjszakánkénti tetőmá­szás, hogy az antenna a helyére kerül­jön. De egyszerre csak megtörtént a csoda. Az adó működni kezdett. Még­hozzá Bécs város rádióadójának hul­lámhosszán! Igen ám, de egyelőre csak tetőantennával, holott konspirációs okokból, és a mozgékonyság lehetővé tétele miatt (hiszen az adásokat minden alkalommal más-más helyszínről kell majd biztosítani) az adónak antenna nélkül kell működnie.

Egy sor további kísérlet eredménye­képpen végül ez is sikerült. Így 1935 februárjában, a Schutzbund-felkelés el­ső éves évfordulójára az adó működő­képes lett. Külső szemlélő számára pontosan olyan volt, mint egy szokásos rádiókészülék, az adócső behelyezése és bizonyos átállítás után azonban alkal­mas volt arra, hogy a bécsi rádió hul­lámhosszán sugározzon.

Abban az időben déli 12 órakor a bécsi rádió öt perc szünetet tartott, még­pedig úgy, hogy ez alatt az idő alatt csak egy metronóm ketyegése volt hall­ható. Ezt az időt kellett kihasználni a Schutzbundrádió adására.

Mint ismeretes, Bécs külvárosában a húszas évektől kezdve a szociáldemok­rata vezetés jóvoltából hatalmas mun­kásnegyedek épültek – például a Kari Marx-Hof, ahol 1934 februárjában a legvéresebb harcok dúltak –, s e negye­dek lakóinak döntő többsége hű ma­radt a szocialista eszmékhez. így nem látszott nehéznek az adásokhoz szüksé­ges lakások biztosítása. Ez termé­szetesen már a Schutzbund felső veze­tésének a feladata volt. Annak érdeké­ben, hogy a város különböző pontjain lehessen venni az adást – no meg, konspirációs okokból is – minden adás­ra más-más munkásnegyedben került sor. Az adás szövegeit mindig Ilona-Anna írta, a rádiókészüléket egy-egy fia­talember hozta, a rádióadócsövet pedig jómagam vittem egy ezer grammos ste­ril vatta feliratú dobozban, gondosan bebugyolálva, egyetemi jegyzeteim kö­zé rejtve. Mindig a bemondó – egy bécsi munkásfiú – érkezett utoljára, s ő távozott legelőször, rögtön az adás után. Ekkor kivettem az adócsövet a készülékből, majd miután kihűlt, visszahelyeztem vatta-ágyába, és a tan­könyvekkel teli aktatáskával kezemben én is elhagytam a lakást. Utolsóként a rádiókészüléket vitte el a csoport egyik férfi tagja.

Ha az emlékezetem nem csal, mind­össze öt adást sugároztunk, de azokat meglepő eredménnyel. Egyrészt a két­ségbeesésbe kergettük a belügyi szerve­ket, melyeknek nem sikerült a rádió nyomára bukkanniuk, másrészt jelent­kezésünk visszaadta a reményt a hall­gatóknak, és cselekvésre ösztönözte őket. Azok számára pedig, akik aktívan résztvettek a munkában valóban lelke­sítő élményt jelentett a jó propaganda érdekében kifejtett értékes és érdekes műszaki megoldással párosult csapat­munka.

A Schutzbund föld alatti rádióadójá­nak rövid történetét szeretném azzal a dedikációval zárni, melyet Ilona-Anna írt be a Bécs – 1934 – Schutzbund című könyvének magyar nyelvű kiadásába számunkra:

„Emlékezve régiekről –
emlékezve a Ravag metronómjának halk kattogására,
a kísérő erős hangra: Hallo, hallo, hier spricht der
Sender des Schutzbundes, a Sender min­denkori csodálatos
transzfigurációjáról, a dolgavégezetlen szomorkás rendőrségről és sok más együtt megéltekröl
adom át nektek szeretetemmel
ezt a késői feljegyzést




* Elhangzott az V. Nemzetközi Polányi Károly Konferencián Bécsben.[vissza]

** A Republikanischer Schutzbund az osztrák szociáldemokraták 1923-ban megalakult önvédelmi szervezete volt. Bár 1933-ban a Dolfuss-kormany betiltotta, a kitűnően szervezett, fehyelmezett, fegyveres munkásalakulat illegálisan továbbműködött, s oroszlánrésze volt a 1934. februári antifaschista bécsi munkásfelkelésben, melynek során mintegy 1200 tagja esett el. [vissza]

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


SZERDAHELYI ISTVÁN

Ki hát a rendszerváltás eszmei győztese?

Esztendők óta tart szellemi közéletünk­ben egy rendkívül széles körű vita, anélkül hogy valamikor is eljutott volna a nézetek nyílt ütközéséhez: szétszórt cikkek, alkalmi beszédek, olykor más gondolatmenetekbe beleszőtt oldalvá­gások formájában zajlik, de annál na­gyobb hévvel és megállás nélkül. Tétje nem csekély: ki mondhatja magáénak azt a történelmi érdemet, hogy meg­döntötte a Kádár-rendszert? Ki a rend­szerváltás igazi eszmei győztese?

A különböző hajdani ellenzéki cso­portosulások közül a veteránok itt az 56-osok. Mártírok árnyalakjai álltak megritkult soraik között, s a rend­szerváltásban az ő eszméik rehabilitáci­ója töltötte be a faltörő kos szerepét. Versenyképességüket erősen csökkenti viszont egyrészt az, hogy a börtönökből való kiszabadulásuk után ellenzékként nem működtek (sőt, szellemi elitjük jó­részt beépült a rendszerbe). Másrészt pedig 1956 eredendő eszmeiségének, az „igazi szocializmusnak” – lett légyen volna ez akármi – nyilvánvalóan semmi köze a rendszerváltás utáni helyzethez (ami még kapitalizmusnak sem „igazi”). Ráadásul e csoportosulás mai vezér­alakjai – mint „naiv” szocialisztikus el­képzeléseket – már maguk is megta­gadják saját hajdani eszméiket; helyze­tük enyhén szólva zavaros.

Ugyanez áll a hajdani reformkom­munisták különféle csoportjaira. Tény, hogy – meghatározott nézőpontból nézve – nekik köszönhető minden: ők bomlasztották fel az állampárt félelme­tes hatalmi struktúráját, az ő gesztusuk volt, hogy a rendszerváltáskor egysze­rűen átadták a hatalmat a többieknek. Másfelől viszont a Kádár-rendszer ve­zetői közé tartoztak: érdemük tehát csupán önmaguk hatalmának megdön­tése, s miként lehetne egy öngyilkos az öngyilkosság örököse?

Nem egyértelmű a népi csoportosu­lás helyzete sem. Klasszikusaik – akik­nek „köpönyege alól előbújtak” – a Ká­dár-rendszer privilegizáltjai voltak (egy részük ráadásul a Rákosi-rendszeréi is), és jóllehet a hivatalos nyilvánosság ke­retei között valóban igen látványosan renitens ellenzéki akciókat engedhettek meg maguknak, hivatalos ellenzéknek lenni nem igazán előkelő dolog. Ráadá­sul ez az ellenzékiség igen szűk kérdés­körre korlátozódott: a magyar kisebb­ségek, a születésszabályozás, a népi ha­gyományok problematikájára s más ef­félékre. S attól, bizony sose dőlt volna meg a Kádár-rendszer, ha összevész a románokkal, szlovákokkal, s visszaállítja a Ratkó-törvényt és a Révai-korszak né­pies-realisztikus stílusdiktatúráját.

Maradna hát az önmagát demokra­tikus ellenzéknek nevező csoportosulás, magyarán – (hiszen ez az önelnevezés azt sugalmazza, hogy a többi ellenzéki csoportosulás nem volt demokratikus) – a szamizdatosok köre. Ő szavakban-stílusban valóban intranzigens ellenzé­kiek voltak, elsőként vágták a hatalom arcába jelszóként 1987 júniusában, hogy „Kádárnak mennie kell!” Csak­hogy programjuk – a híres „Társadalmi Szerződés” – e stilisztikai radikalizmu­son túl, tartalmilag nem volt több, mint az 1956-os elgondolások tompított vál­faja: adottnak vette az egypárt-uralom kereteit, az MSZMP „közhatalmi előjo­gait”, s csak ennek bizonyos alkotmá­nyos-jogi korlátozását óhajtotta, továb­bá az üzemek munkástanácsi önigazga­tását. Nem is szentelt hát tevékenysé­güknek a hatalom (és a társadalom) akkora figyelmet se, mint az 1968-1973-as cheguevarista mozgalomnak; ők voltak a paprika a „gulyáskommu­nizmus” levében. A hajdani és mai esz­mék között tehát itt is éles ellentmon­dás feszül: amiért egykor küzdöttek, annak nyilvánvalóan semmi köze nin­csen se a mai mivoltukhoz, se a rend­szerváltás utáni helyzethez.

Rejtély lenne hát, hogy ki döntötte meg a Kádár-rendszert, s ki a rend­szerváltás igazi eszmei győztese? De­hogy az. Mindenki tudja – tán még a vitatkozók is –, hogy az előbbi történel­mi érdem Gorbacsové és Bush elnöké, az eszmei győzelem pálmáját pedig a Nemzetközi Valutaalap mondhatja ma­gáénak: ennek eszméit vette át – bá­mulatos átalakulási képességgel, egyik napról a másikra – 1990-ben minden hajdani ellenzéki meg reformkommu­nista mozgalom. Az eltérések ezen belül lényegtelenek, retorikai és – főként – klikkérdekeket kifejező árnyalatok csu­pán, arra szolgálnak, hogy létezhessék mégis valamiféle többpártrendszer, le­gyenek szereplői a választási és parla­menti színjátékoknak.

E nagy vita pedig alighanem szép csendesen elsorvad majd magától. Aho­gyan ugyanis ez a rendszerváltás utáni helyzet fest, egyre kevésbé lesz kifize­tődő, ha valaki azzal áll a nemzet elé: lássátok, mindezt nekem köszönhetitek!



VISSZA

OLVASÓLÁMPA


TABÁK ANDRÁS

Soha nem feledhető tények

Holocaust Emlékkönyv

A különös nevű Teljes Evangéliumi Di­ák és Ifjúsági Szövetség, a TEDISZ je­lentette meg – Králl Csaba szerkeszté­sében, Göncz Árpád előszavával, Beer Iván bevezetőjével – ezt a tartalmában, méreteiben és kiállításában egyaránt impozáns albumot. Az ötvenöt szerző több mint hatvan írását tartalmazó em­lékkönyv annak az előadássorozatnak az egybegyűjtése, amelyet egykori vidé­ki zsidóságunk deportálásának ötvene­dik évfordulóján, még 1994-ben ren­dezett meg országszerte a szövetség, írók, történészek, szociológusok, politi­kusok, teológusok vagy csak „egyszerű” emlékezők vallanak arról a néhány hó­napról, amely 600 000 magyarországi zsidó pusztulását hozta, s amelynél nagyobb szégyene ennek az 1100 éves or­szágnak soha nem volt és már nem is lehet. A megrázó múltidézésen, az írá­sos és fényképes dokumentumokon s a tárgyra vonatkozó száraz adatokon kí­vül (ez utóbbiakat a fakszimile közigaz­gatási jelentések jellegzetes, bürokrati­kus bikkfanyelvezete már-már elvisel­hetetlenül kínzó olvasmánnyá teszi), a gyűjtemény talán legértékesebb, de fel­tétlenül legtanulságosabb és leginkább mához szóló része a történeti visszate­kintés. Mert az emlékkönyv szigorú kö­vetkezetességgel, alaposan, sokrétűen és köntörfalazás nélkül elénk tárja azt az utat is, amely korántsem véletlenül, hanem igencsak törvényszerű végzetes­séggel vezetett el végül a Megtörténhetetlenhez.

Nem új felfedezésekről van szó. Csu­pán annak újbóli fölismeréséről, hogy van valami, amiről újra és újra beszélni kell. A gyökerekről. Arról, hogy miért és hogyan alakult ki a századvégén a magyarországi politikai antiszemitiz­mus, amely egyébként a közhiedelem­mel ellentétben, nem is annyira az Istóczy-Verhovay-féle antiszemita párt­hoz fűződött elsősorban, hanem (ahogy például Ady éles szemmel észrevette) sokkal inkább a gróf Zichy Nándor ve­zette Katholikus Néppárt alpárian bru­tális és az alsópapság révén az egész országot átszövő társadalmi uszításá­hoz. S arról, hogy a világháború és a forradalmak után hatalomra került ellenforradalommal az antiszemitizmus az ország hivatalos ideológiájává vált. Hogy egy huszonöt esztendeig fönnálló rendszer – az irredentizmus és az antikommunizmus mellett – Európában először tette meg a zsidóellenességet vezérlő elvéül, és ebben vezető politi­kusai egyaránt osztoztak: Horthy csak­úgy, mint Bethlen, s Teleki vagy Kállay nemkülönben, mint Gömbös. Belegon­dolni is iszonyú: micsoda gátlástalan és szívós lélekmérgezés kellett ahhoz, hogy a magyar társadalom szinte zok­szó nélkül fogadjon el három zsidótör­vényt, előbb tízezrek, később százezrek elhurcolását, gettóba zárását, gázkam­rába küldését! S hogy ez ellen nem­hogy számottevő tiltakozás, ellenállás vagy szabotázs ne történjék, hanem (már az ország megszállása után) a ha­zai hivatalok és fegyveres erőszakszer­vezetek a lehető legundorítóbb buzga­lommal szolgálják ki az Endlösung vég­rehajtását, „túlteljesítő” szorgosságukkal néha már magukat Eichmannékat is meglepve!

Kínos, szomorú, ám soha nem feled­hető tények ezek. És éppen azért kell újra és újra szólni róluk, azért kell újra és újra fölidézni őket, hogy soha ne is váljanak elfeledhetőkké.

A négy éves Antall-féle MDF-kurzusnak mindenesetre volt egy furcsa érde­me. Azzal ugyanis, hogy eleinte még csak óvatosan, mintegy szőrmentén, de hamarosan már egyre arcátlanabb mó­don rehabilitálni óhajtotta az egész Horthy-korszakot, beleértve a hitleristák oldalán vállalt magyar háborús sze­replést is (s mindezzel persze életre keltve, aktivizálva és szalonképessé sminkelve a honi szélsőjobboldalt), már untnak tetsző, olykor „könyökünkön kijövő” régi és egyszerű igazságok ki­mondására kényszerítette értelmisé­günk legtisztességesebbjeit. Nevezete­sen annak a kimondására és megerősí­tésére, hogy az ellenforradalmi kurzus igenis ellenforradalmi kurzus volt, hogy a fasizmus igenis fasizmus, a zsidóüldö­zés pedig igenis zsidóüldözés, mint ahogy a gyilkosok gyilkosok voltak, a háborús bűnösök meg háborús bűnö­sök – mégha némelyiküket százszor re­habilitálja is ez vagy az a bíróság. Va­gyis a levitézlett MDF-kurzus minden arroganciájával, szerecsenmosdatásával és történelemhamisításával egy semmi máshoz nem hasonlítható, gyalázatos korszak elítélésének újrafogalmazására, és még a korábbinál is élesebb megbé­lyegzésére késztetett.

Ez pedig mindennél fontosabb. Mind jelenünkre, mind holnapunkra vonatkozólag. Még mindig túl sok itt a hamis szó, a ferde gondolat, a sanda szándék. Túl sok a gyűlölködés és az uszítás. A holocaust, a Megtörténhetetlen megtörtént, de egészen bizonyos, hogy soha nem történt volna meg, ha nem kövezik ki annyi hazugsággal, gonosz­sággal és gyűlölettel a hozzá vezető utat, mint amennyivel megtették.

Azért viszont kár, hogy e valóban ki­váló és sokhangú gyűjteményből hiány­zik egy hang. Hogy e vonzó sokszólamúságból kimaradt a mai magyar bal­oldal hangja. Azoknak az íróknak, mű­vészeknek, gondolkodóknak a hangja, akik például az Ezredvég, az Eszmélet vagy a Tekintet körül csoportosulnak. (TEDISZ kiadás)

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

Camus nem volt egzisztencialista

Roger Grenier: Albert Camus

A magyarul nemrég megjelent monog­ráfia szerzője Roger Grenier, a Gallimard Kiadó neves főszerkesztője, aki szemé­lyes barátságban állt Albert Camus-vel. Műve, miként alcíme is meghatározza „intellektuális életrajz”; az író magán­életét jórészt horizontján kívül rekeszti, a biográfiai adatok között igen takaré­kosan válogat, csak a pályaív legfonto­sabb, tartópillér jellegű tényeit jelzi. Annál részletesebb figyelmet tud szen­telni a műelemzéseknek (fejezetbeosz­tása is Camus alkotásainak kronológiá­ját tükrözi), ahol a stílus sajátosságok átfogó jellemzése és a tartalmi vonások tüzetes vizsgálata mellett az eszmei for­rások felmutatására és a korabeli vissz­hang részletes szemléjére is kitér.

Módszerének legértékesebb vonása az, hogy függetleníti magát a szakiro­dalomban megcsontosodott értékelési sablonoktól, általánosan elfogadott köz­helyektől. Nem ezeket igyekszik újabb szövegrészietek kiválogatásával igazolni (ahogyan a szokványos elemzések oly gyakran teszik), hanem a művek tényleges gondolati vázát rekonstruálja. Ilyen módon pedig gyakran olyan meg­állapításokhoz jut, amelyek szögesen el­lentétesek a világszerte elterjedt Camus-kép vonásaival.

Az irodalomtörténeti kézikönyvekig, lexikoncikkekig terjedően mindenfelé ismételt tétel például, hogy – Sartre mellett – Camus a francia egzisztencia­lizmus egyik vezéralakja. Grenier vi­szont kimutatja, hogy erről szó sincs: „Egy egzisztencialista filozófus számára – írja – a lét az első, és csak azután jön, hogy milyen belül ez a lét. Az ember már azelőtt létezik, hogy meghatározta volna önmagát. Nem képzelhető el egy papírvágó kés, mielőtt papír és vágásra alkalmas papírlapok lettek volna. De az ember olyan, amilyenné formálja ma­gát. Tehát felelős és szabad. Minden egyéni tett az egész emberiséget köte­lezi. Az egzisztencializmus számára az ember nem a maga végcélja, mivel csak úgy létezhet, ha kilép a maga korlátai közül, ezt hívják transzcendenciának. Míg Camus számára az ember a maga végcélja.”

E felismeréshez egyébként a szakiro­dalom más képviselői is eljuthattak vol­na, ha a zsurnálkritikai közhelyek nem takarják el előlük az e kérdésben nyil­ván hitelesebb forrásokat, Camus és Sartre nyilatkozatait. Maga Camus ugyanis azt írta, hogy „azért, mert az ember abszurdnak tartja a világot, még nem jelenti, hogy az egzisztencialista filozófia híve. Ezen az alapon a metró utasainak nyolcvan százaléka is egzisz­tencialista, ha hinni lehet az ott folyó beszélgetéseknek”. Ezzel egybehangzó­an állította Sartre is, hogy „az egész egy súlyos félreértésen alapszik. Camus nem egzisztencialista”.

A hasonlóan érdekes elemzések sorá­ból azt emelném ki még, ahol Grenier azt a problémát világítja meg, miért lépett be Camus 1935 végén a Kom­munista Pártba, noha ekkor már fenn­tartásai voltak a marxizmussal szem­ben. A szerző – igen tanulságos – vég­következtetése: „De a Párt volt annak a kevés helynek az egyike, ahol még cselekedni lehetett.”

Külön említendő végezetül a fordító, Örvös Lajos munkája. A nálunk szokványos-bevett megoldás az, hogy a köny­vekben szereplő olyan idézeteket, ame­lyeknek forrásai magyarul már megje­lentek, a korábbi fordításokból veszik át. Örvös Lajos viszont – a filológiai szövegkritika feladatát is vállalva – új­rafordította e szövegeket (s még a mű­címeket is) azokban az esetekben, ami­kor értelmezései eltértek elődeiétől (Bethlen Gábor Könyvkiadó)

– ii –

VISSZA

CSŰRÖS MIKLÓS

Versekben rögzített élet

Vörösmarty Mihály válogatott versei

Az Editorg Klasszikusok sorozatát Sükösd Mihály szerkeszti, ezt a kötetet Poszler György válogatta, ő írta az utószót is. Ebben arról ad számot, hogy válogatása személyes „vízió” a költő „versekben rögzített életéről”, és rokonszenves szubjektivitással szól Először az utóéleté­ről, a második kisfejezetben „az életről”. Minthogy a vízió érzékeltetéséhez mindössze hatodfél oldal áll rendelke­zésére, Poszler bölcsen a költőre bízza, hogy értelmezze önmagát, idézeteket, vallomásokat sorolva különválasztja a Vörösmartyról a köztudatban kialakult szoborszerű képmást meg az élő em­bert, a klasszikust meg a romantikust, a személyes életében szenvedő férfit meg a „szellemharcok tiszta sugaránál” megtisztuló gondolkodót és politikust. Romantikus és modern összetettségé­ben, ellentmondásosságában állítja elénk a költőt, aki előtt „a végső igék birodalmában Hölderlin járt, utána Ady”.

A válogatásról elmondhatjuk: a nagy lírai versek és az Arany előtti magyar műballada csúcsteljesítményei közül jó­formán semmi sem hiányzik. A kieme­lések révén viszonylag kevéssé emlege­tett versekre is fölfigyelhetünk, köztük Az elveszett országra 1843-ból, vagy a Szózatnál későbbi, a Gondolatok a könyvtárban! viszont megelőző Hymnusra.

„Mindenható egységnek istene, / ki összetartod a világokat! / Engedd, hogy bármi sorsnak ellene, / Vezessen egy nemes s nagy gondolat, / Hogy nem­zetünknek mindünk nyomára / Ra­gyogjon emberméltóság sugára.”

A rövidebb költői epikai alkotások válogatásában szerencsés a Tündérvölgy, A délsziget, A Rom teljes szövegének köz­lése, és megértjük, hogy a Zalán futá­sára csak a híres bevezetés hexamete­rei, a Cserhalomra pedig a tőle elkülö­nülő Utóhang emlékeztet. Kihagyott művekről alig érdemes szólni. Önérté­kén kívül Aranyra és Keményre tett hatása miatt is hiányolhatnánk pl. A két szomszédvárt, de nem a szerkesztő fele­lőssége, hogy nem fért be a szép, hasz­nos kötetbe. (Editorg)

VISSZA

KÖNYVAJÁNLAT


„Aminek még történnie kellett, csend­ben és gyorsan történt meg és már a következő nap kilencedik órájában az alábbi feljegyzést rótta be Eccelius a tschechini egyház könyvébe: »Ma, ok­tóber 3-án, kora hajnalban, feltűnés nélkül elhantoltuk Ábel Hradscheck ke­reskedőt és vendéglőtulajdonost a hely­beli temetőben. Csak Woytasch bíró, Geelhaar zsandár és Kunicke gazda volt jelen a csendes temetési aktuson. A ha­lottat minden jel szerint utolérte Isten büntető keze, miután sikerült neki okos mesterkedéssel elterelnie magáról a ko­rábban ellene már feltámadt gyanút. De végül ármánykodásának hálójába gabalyodott, és ásóval a kezében a sírját ásta meg ugyanabban a pillanatban, amelyben azt remélhette, hogy végleg eltűnteti bűntette nyomát.«”

A német realizmus nagy klasszikusá­nak, Theodor Fontanénak először jelent meg magyar nyelven A körtefa alatt cí­mű bűnügyi kisregénye Győrffy Miklós fordításában, meglepő újdonságként a magyarul eddig ismert életműhöz. Az 1819-ben született Fontane eredetileg gyógyszerésznek készült, majd 1850-től kezdve újságírással foglalkozott. Több évtizedes műfaji próbálkozások után csak élete utolsó éveiben bontakozott ki egészen művészi pályája: első szép­prózai műve, a „Vihar előtt” 1878-ban jelent meg. A német polgári miliőben játszódó regényei, az „Effi Briest”, „A tóparti kastély”, a „Jenny Treibel”, a „Porosz esküvő”, a „Hajó Koppenhága felől” nálunk is jól ismert, jobbára több kiadást megért művek. Az Odera menti falucskában történt bűnesetet, a sokáig fölfedetlen gyilkosságot elbeszélő lélek­tani drámát közös kötetben adta ki az Európa Kiadó a L'Adultera című, Gergely Erzsébet által fordított kisregénnyel, mely a korabeli berlini társaság polgári világában játszódik. A szép Melanie van dér Straaten a férjétől ajándékba ka­pott Tiepolo kép, a L’Adultera, a há­zasságtörő asszony hatására kezd új éle­tet, s a Fontane-hősnőkhöz hasonlóan vállalja döntése következményeit.

A Kegyetlen primadonna, Tersánszky Jó­zsi Jenő címadó elbeszélésének hősnője korántsem olyan nemes lélek, mint a szép Melanie. A nagypulykási színtár­sulat kopasz igazgatójának „színdús és erélyes” felesége kiszemelte magának a kellékesfiút, s nem engedte a nyilvános­ság előtt szerepelni, nehogy valaki el­csábítsa tőle. Az Osiris-Századvég Kiadó Osiris könyvtár című sorozatában Do­mokos Mátyás válogatásában és szerkesz­tésében jelent meg a Nyugat-nemzedék legendás alakjának, Tersánszky Józsi Jenőnek ez az elbeszéléskötete, mely­ben szinte valamennyi történet a nők körül forog. Akár humorosak, akár tra­gikomikusak a történetek, az „eszmei mondanivaló” valamennyire ráillik: ,,… azokban a kis üzelmekben, amiket Éva tanult el a kígyótól a paradicsomban, az unokáit nem pszichiáterek és újságí­rók és kocsmárosok, de maga a kígyó sem ismeri eléggé.”

A Csíkszeredán élő írónő, Kozma Má­ria Az ember bolond természete című regé­nyének harmadik kiadása Szekszárdon jelent meg, a Babits Kiadó gondozásá­ban. A különös hangulatú mű egy 17. századi kézirat megmentésének utó­pisztikus története. A kézirat szerzőjé­nek, a regénybeli Joannes Páternek alakját a híres erdélyi ferencrendi szer­zetesről, a polihisztor Kájoni Jánosról mintázta az írónő. Kájonit, a csíksomlyói iskola újjáépítőjét, orgonaművészt, dallamgyűjtőt, botanikust, nyomdász­ként is nagyra tartja a művelődéstörténet és az utókor. Énekeskönyve, kézírásos dalgyűjteménye Kájoni-kódex néven ismert, nagy hatású, iroda­lomtörténeti jelentőségű mű. Tudo­mányos és művészeti munkássága, pél­daadó felekezeti türelmessége, huma­nista világszemlélete Erdély jelképes személyiségévé emelte. A humánum, a humánus tudat és gondolat megőrzésé­nek, az emberi értékek megóvásának lehetősége adódik egy emberellenes társadalomban a Joannes-kéziratok kapcsán, egyetlen igaz könyv átmenté­sének történelmi esélye. A regény mel­lett több elbeszélést is olvashatunk a kötetben, melyeknek – mint Kozma Mária többi írásának – az erdélyi ma­gyar történelem a témaköre.

A magyar történelem korai századai­ba, az Arpád-korba kalauzol a Szent István Társulat Családi Regénytárának nyitókötete: Harsányi Lajos Fejjel nagyobb mindenkinél című életrajzi regénye Szent László királyról. Az 1955-ben el­hunyt szerző győri kanonok volt, a 20. századi katolikus költészet egyik legihletettebb magyar alkotója. Több verses­kötetet és történelmi regényt írt, s ver­seiben bátran kiállt a háború ember­pusztító barbárságai ellen. E regényé­ben a kemény kezű uralkodó, László életét írta meg, aki István halála után veszélybe került kereszténység védel­mében véget vet a külső és belső po­gány támadásoknak, meghonosítja a lo­vagi eszméket, a keresztény normákat, s nemcsak a szentek közé vonul be, hanem hadvezérként a legendákba is.

A hunok fejedelme, Attila, Etzel, fi­vére, Buda pedig Blödelin néven sze­repel a germán mondában, a Niebelung-énekben. Germán, kelta regék és mondák gyűjteményét adta közre a Mó­ra Kiadó Dömötör Tekla nagyszerű fel­dolgozásában. A könyv előszavát is ő írta, melyben először a germán mitoló­gia ősi forrásait, az Eddákat ismerteti, majd a könyvben olvasható hősmondá­kat, mondaköröket. A régi északi mon­dák, történetek után a Niebelung mon­dakör következik, majd a középkori történeti mondák és a népmondák, köztük Faust doktor kalandjai, a Loreley tündére, a macska király. A kelta regék és mondák Írország tündérlakó­ival kezdődnek, majd walesi törté­neteket olvashatunk. Arthur király és a kerekasztal lovagjai zárják a sort, Trisz­tán és Izolda világszerte ismert törté­nete az utolsó ebben a fiataloknak és idősebbeknek egyaránt ajánlható, igé­nyes kiállítású kötetben.

(emmi)

VISSZA