Ez a vers most véget ér,
bár még el sem kezdődött.
Gyakran kapom így rajta magam,
amint épp lemaradok valamiről.
Az ember nem eltörik,
mint az ablaküveg,
hanem gyötrelmesen morzsolódik,
mint a radírgumi.
És ki így érzi ezt,
ablaküveg akar lenni.
Néha csak elképzelem magam előtt,
amint tesz egy mozdulatot,
melyben nincs semmi egyedülálló:
éppen ezért különleges.
Néha elég csak egy hang vagy egy kép,
és beindul az agyamban egy folyamat,
hogy miért és hogyan, nem tudom:
de azért titkon sejtem.
Néha nincs okom komornak lenni,
máskor pedig nagyon is jól tudom,
mi emészt itt belül:
nem tudom, mikor örüljek.
Néha elkapok egy hangot egy pillanatban
és valami mély öröm tölt el,
viszont van, mikor két órát játszom
a gitáromon – hiába.
Néha legszívesebben elaludnék hosszan,
pedig okom nincs is rá igazán,
aztán másnap csak mosolygok magamon:
ha egyszer vége, akkor vége.
Néha persze nem gondolok semmire,
csak ülök a fűben és bámészkodom,
nem fogok föl szinte semmit:
már most keresnem kell a nyugalmat.
A vakvágány mellett vadvirág nő
a rozsdás síneken már nem jár vonat
a vaspálya az erdőbe fut
és valahol a távolban összeér.
Néha nem értem mi történt
hová lett a forgalom s a bakterház
hová tűnt a cél az állomás
és hová lett az a sok utas.
Arcomban ég a nap
én mégis felhőket látok
fölakasztom magam
a lámpaoszlopra fölétek
hogy észre se vegyetek
csak a madarak szálljanak rám
kik elviszik a lelkemet
valami sötét mocsárba
ott süllyedjen el végleg
a melankólia súlya alatt
Gábor Andor kiváló élcversei közül – amelyek kötetbe gyűjtve Tarka rímek címmel jelentek meg, tetemes részük azonban máig az egykori napisajtóban rejtezik – is kiemelkedik az alábbi költemény korfestő hangulatával, nyelvi leleményeivel. Első megjelenése óta (Pesti Napló, 1912. IX. 8.) kötetben még nem szerepelt. Urbán László szívességéből közöljük.
Uccára menni nem merek…
Itthon vannak az emberek…
Gyufát ivott a kis Kató…
Itt iskolakönyv kapható…
Események.
Egy ló az uccán elesett…
A krumplitermés kevesebb…
Valaki meghalt valahol…
Második Vilmos szónokol
Események.
Albánia megint mozog…
Gróf Ezmegez nyilatkozott
Két főizé találkozott…
Az idő hősre változott
Események.
Letartóztattak egy papot…
Két tolvaj nem tom mit lopott...
A helyzet képe fokozott…
Egy úr az uccán pofozott…
Események.
Eltűnt egy ékszer-skatulya…
Nyíl a színházak kapuja…
Előadtak több darabot…
Egy veszett kutya harapott…
Események.
F. T. javára 3:5
Hogyishijják úr hazajött
Magassági világrekord…
Hadgyakorlat, hadi report…
Események.
Egyenleg. Mérleg. Áthozat.
Ó, átok és ó kárhozat!
Túl léten, poklon, undoron:
Meddig lesznek még műsoron
Események?
Világirodalmi rovatunkban folytatjuk Tandori Dezső sorozatát a bécsi kávéházakról, bemutatva egyúttal három kortárs osztrák költőt is. A rovat második részében két palesztin verset közlünk. Egy ismeretlen költőét és Mahmúd Dervisét, aki már két ízben is szerepelt folyóiratunkban.
Kávéház és költészet
Említettem már a júliusi számban megjelent Bécsi kávéházak I. című írásomban kedvenc „alapművemet”, melyet oly szívesen le is fordítanék, „megválogatnék” – a Lokális legendák címűt. Mielőtt saját élményeimre, a Trattorica Corsaróra és evidenciatörténeteim bécsi szekciójára visszatérnék, hadd idézzek e kitűnő könyvből némi költészetet. Megtoldva egy kitűnő mai költő, jó barátom verseivel még – vele már csaknem riportot készítettünk a bécsi Rádiónak az én kávéházélményeimről… a budapestiekről… vannak-e?… de Bécsben nem jöttünk össze, csak könyve várt a kávéházi főpincérnél, ő maga, a költő, ha nem is kávémérgezés, de egyebek miatt távolmaradni kényszerült.
Hát, fordítsuk üdvre a hiányt. Kávéház és költészet, lássuk.
nincsenek? Már hogy is ne volnának, ha úgy festenek. Mint
a galambok, csak járásuk pulykás, viszont annál kisebbek.
Annál kisebbek, minél apróbbak a csikkek. Dohánymorzsalékon
is elélnek, a kávénak csupán a színét veszik át, hogy a
kávéházakhoz idomuljanak.
Háziállatok hát, kávéházi állatok. Kávéháztájiak.
Tulajdonságok nélküli ember, tudjuk, van. Musil megírta.
Kétlem, volna tulajdonságok nélküli madár. Ezek a csikkma-
darak átmennek olykor tubákmadárba, szivarvégvarjúba, azt a
leborultját! Hamvaikból – a cigarettahamvakból – támadnak
fel, mint főnixek.
Kávéházakban a Fő Nixek lábánál szívesen tanyáznak.
Ezek, az ücsörgők ott, elkezdenek hasonulni olykor. Majd’
elszállnak, a cigaretta füstje függeszti őket a légtérbe,
a következő elszívandó – és az újság, a szárny, a lapozandó –
rögzíti őket. Megannyi önellentmondás!
Ifjú csikkmadarak nincsenek, hát kíméljenek!
Halott csikkmadarak nincsenek.
Csikkmadár-bébik? Ugyan…
Szokásaik angolosak, de nem távoznak. Míg ki nem hajítják őket.
Napszakuk! az este, az éj, a hajnal.
A csikkmadarak nem ismernek véget.
Számukra az élet: a véget nem érő végek sora.
A csikkmadarak: kisebbség.
Nagyobbára bárki lehet csikkmadár.
A csikkmadarat – már ugyan! Ne nézd madárnak.
A kávéházi főpincérek mennye
szép kis gyűlde. Aki ide jönne,
elücsörögni vágyhat nem múló asztaloknál,
megcélozná a legjobb falifülkét.
Lúdtalpát fellegeken pihentetné,
lenne igazi tollas báljuk.
A Galaxis középpontjában
kapucnis cappuccinók.
Hosszú mokka… melange… a melankóliának,
és briós tündököl!
Csillagmák kéklik-feketéllik, abszolút apró,
és mikor a „Főúr, fizetek!” harsan,
vendégek ugranak a borravalóért,
kiérdemelték!
A kassza angyala, a kasszírnő,
kosarával a kucséber:
mind megannyi derék polgár,
körbeugrálják földi üdvük szolgáltatóit.
Biztos nem ég el agy így én elég
Rég várok rá tűnne az ellenőrző-
Pont miért pont az miféle pontosság
yégszavazása központozása kinn a tábla-
íj vég ablak túlján havas alkony
Sötét a sötéttel fehér a fehérrel
Végkiárusítás korai-kései kiadás
Beszüremlenek a képek mint hab alá
A barna árnyalat felbuborékol
A tér körülvesz valami újdonat
Tágasság klaffogó hangfogó
Zajtalan mégis és körülbelül
Ellazulok valami fellazul megigazul
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Megigazgatnak érzem – az igazak
Közé kerítenek ott a helyem szent
Igaz minden lényegi ott vibrál vissza-
Térni készen a borús ég alján mely
Bánatos munkákra hív majd kukorékol)
Menhely csupa fény előírásos
Gond semmi lóg a levegő
Ami – az se mi – és ez se
Semmi véd a vers készülőben
Az egyedüli fény a lázadás
Ajtórése a ruhatárra látsz
Láng csábítása soha vissza
Csak tartson el mindentől messze el
Míg az ember a kávéját kiissza
A felfüggesztett akármi-időben!
TANDORI DEZSŐ FORDÍTÁSAI
Ó éj
vess véget a fogoly panaszának
Ne hidd hogy a félelem
könnyei ezek a könnyek
Ha sírok csakis a hazámért
és házamban hagyott gyermekeimért
Ki ad nekik kenyeret énutánam
hiszen énelőttem két testvéremet
ugyancsak
bitó várta…
* A verset 1936-ban a szerző fogoly társainak mondta el – közvetlenül halála előtt. Nemzedékek idézték, a szájhagyomány őrizte meg. [vissza]
Népem a homokba verte sátrait
Én az első esőkkel ébredek
Uysses fia vagyok Északról vártam hírhozót
hívott egy tengerész de nem mentem vele
Kikötöttem a hajókat a hegycsúcsra fölértem
Ó szikla hol apám imádkozott
menedékért a lázadónak
nem adlak semmilyen gyémántért
én nem megyek el
én nem megyek el
Népem hangja a szélbe hasít
megostromolja a városokat
Ó anyám megállunk a küszöbön
mi visszatérünk
Ez az idő nem olyan amilyennek ők elképzelik
a szél a hajós akarata szerint fúj
legyőzi az örvényt a bárka
mit főztél számunkra? mi visszatérünk
elrabolták olajkorsóinkat ó anyám és liszteszsákjainkat is
hozz takarmányfüvet
éhesek vagyunk
népem embereinek lépte döng mint sóhaj a sziklán
mikor az éj vaskeze ráhull
Én az első esőkkel ébredek
ott maradok a sziklán… a rendíthetetlen sziklán.
SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI
Hatvan éve született – a fájdalmasan korán, 1973-ban elhunyt – Gerelyes Endre, a 60-as években feltűnt fiatal prózaírónemzedék egyik legmarkánsabb alakja. Emlékét egy róla szóló vallomással és egy mindmáig publikálatlan írásával idézzük meg.
Nem lehetne hatvan éves Gerelyes Endre. Izgága kamasz, lázasan kérdező, hevesen vitatkozó, szenvedélyesen igazságkereső fiatal író ma is: ilyenként indult, így élte meg szép nyolc-tíz írói esztendejét, el-elakadó szavával utolsó éveit, s fiatal életművet hagyott hátra. Ifjúként fog majd feltámadni, ha ismét szüksége lesz rá az irodalomnak.
A hatvanas évek elején, amikor Gerelyes pályája indult, éppen szükség volt az ő írói magatartására, hitére, cselekvő öntudatosságára. 1960-ban jelent meg első novellája a Kilenc perc. Ekkorra már tért vesztett a politika-szolgáló sematizmus, de a didaktikus, mozgósító, plakátegyszerűségű agitátor-irodalmat az olvasók nemcsak az intim, finoman lélekelemző vagy az abszurd és mutatványos, formai leleményekkel elkápráztató írásokat keresve tagadták, hanem a hitelesen hívő, átéléssel mozgósító, a történelmi fordulat után berendezkedő, ítélkezve helyét kereső, magának törvényt formáló, új emberi magatartás ábrázolását is keresték. Nem mindig az irodalompolitika egyetértésével. Ez volt Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mihály, Baranyi Ferenc vagy Galambos Lajos népszerűségének a titka.
A Kilenc perc nem nagy novella. Vannak sutaságai, kamaszos éretlenségei. De azért figyelhetett fel rá a szerkesztő és az olvasó, mert szépen szólaltatta meg Gerelyes írói tehetségének egy-két jellemző vonását (kitűnő íráskészségén túl): férfias érzelmességét, törvény kereső szomjúságát s dinamizmusát, a megzabolázott erő iránti vallásos tiszteletét.
Egy nyilatkozatában, 1972-ben, az Új Írásban így fogalmazta meg magát: „Ha oly szokatlan helyzetbe kerülnék, hogy önmagamról kellene kritikát írnom, a prózaíróknak ahhoz a típusához sorolnám magam, akik talán alkatilag legközelebb állnak a lírikusokhoz, akik – elnézést a szerénytelen idézésért – önmaguk »az ómega s az alfa«. Azt hiszem, ez nem kvalifikáló tulajdonság – egyszerűen jellemző tény.”
Bizonyos, hogy egyik meghatározó vonása: a folytonos jelenlét az írásokban. Nemcsak az, hogy szinte mindig azt írta meg, ami vele történt, vagy a közelében. Az első személyű elbeszélésmód esett legjobban a kezére. A szereplők sorsában, gesztusaiban, szavaiban ő maga jelent meg a leggyakrabban, híveiében is, ellenfeleiében is, nemcsak Ábel, hanem Káin alakjában is. Az Isten veled, Lancelot! című kosztümös önvallomásában, ebben a különös regény-komédiában mindenütt kibeszél, kivillan a maszk mögül. Élete végén tervezett új regénye is „teljesen és bevallottan önéletrajzi jellegű” lett volna. Nagy formátumúra tervezett Zrínyi-ábrázolásában is az ó saját feladatait, verekedését, harcait készült megfogalmazni; Zrínyi Miklós is őmaga volt. Érett írókorában bizonyára ezzel is meg kellett volna küzdenie: a személyesség hogyan szolgálhatja az epikát, hogyan lehet összeötvözni a lírai jelenlétet a leírás, az ábrázolás, a történetelmondás hagyományos formáival. Adott rá előleget, adott erre néhány szép példát az elkészült írásokban is.
„Valószínű – folytatta az idézett nyilatkozatot –, hogy e típushoz (a líraihoz) tartozóknak – nekem mindenképpen – meg kell várniok, amíg maguk mögött hagynak egy-egy életszakaszt, megverekednek a szemközt jövő problémákkal…” így utalt, a rá váró feladat megnevezése mellett, a másik fontos tulajdonságára: a „megverekedés” minden írásában jelen levő karakterjegyére. Mámorosán szerette a küzdelmet. Megverekedni „a szemközt jövő problémákkal”: az ostobasággal, kishitűséggel, téveszmékkel; önmagunk gyengeségeivel, gyávaságunkkal, közönyünkkel, a gonosszal. Maga a fizikai erő, a két zsák cementet elcipelő erő is jelen van írásaiban, de a lélek, a tisztesség, a becsület ereje a meghatározó. Házat építeni egyedül, a feleség áldozatos asszisztenciájával, ez is virtus; hátha még ennek az eposzát, köznapi hőskölteményét is megírhatta volna; de a lelki erő, a humánum, az akarat ereje, a jó döntéshez szükséges intellektuális erőfeszítés is tárgya volt írásainak. Kedves volt számára a lovagi középkor porondja, Lancelot történetében a bajvívással, a lovagi tornával, de fontos volt a társadalmi harc is, a küzdelem a szabadságeszméért, szenvedélyesen vállalt eszményeiért. A testi erő kultusza, a viadal virtusa – a gondolatok csatája is, a lélek, az ösztönök harca, a történelmi mozgalmak ütközetei: mind-mind őt fogalmazták meg.
„Megverekednek a szemközt jövő problémákkal.” A lírikus prózaíró, a verekedésre, küzdésre ítélt Gerelyes ugyanakkor a szemközt jövő problémáknak is mestere, író-szakértője. Töprengő író, kedvtelve analizáló, intellektuális alkat. Esszé és epika együtt él írásaiban, riportban is elmélkedő, novellában is értelmező, értekező. Esszéi, publicisztikája egyenrangú a szépirodalmi alkotásokkal. A kor eleven vitakérdése volt a műfajok elegyítése; ez Gerelyesnél nem divat volt, s nem program, hanem ösztön: hol a szívdobogása, hol a történetekben megmutatkozó élet, hol az erről való elmélkedés kerül előtérbe az írásokban. Mindez nem adagolva, recept szerint, tudatos szerkesztés eredményeként, inkább kedve szerint, szeszélyesen, rögtönözve. Amikor az indulatok viharaiban megáll meditálni, ünnepélyes pillanatokban elneveti magát, amikor egyszerű munkásalakjai szájába a saját intellektuális érveit adja, amikor önirónikusan bepillantást enged írói műhelyébe – lírai, játékos kedélyét működted, mámoros-boldogan szerepet játszik, csillogtatja szótáncoltató kedvét.
Ígéretesen és aggasztóan sokoldalú, sokadottságú író volt, meg kellett volna küzdenie, hogy az után az egyetlen írói évtized után, amit az élettől kapott, újabb alkotó években harmóniába fogja, kibontsa ezeket az adottságait. A lírai alkatot, az ábrázoló tehetséget, a drámai feszültségekhez való érzékenységét, a játékos kedélyt, a csillapíthatatlanul munkálkodó intellektust. A törvénykereső és törvénytörő moralista, a felelős töprengő és a csúfolódó kamasz, a balekok érzelmes patrónusa, aki maga is balek, a drákóian ítélkező próféta és a gyengeségeket tudomásul vevő humanista egy szívben, egy alkatban küzdöttek, vitatkoztak egymással.
Az első menet az övé volt. A másodikban, amikor a hetvenes években új horizontja nyílt az irodalomnak, megtorpant, elbizonytalanodott. Bíztunk benne, hogy magához tér, hogy akarata, ereje, tervei átsegítik a válságon. Lehet találgatni, ma hol tartana, ha harminchét évesen, 1973-ban nem győzi le a halál.
Csaknem szemérmetlenül őszinte szeretnék lenni. Két olyan könyvélményem volt, amely az utóbbi időben felrázott, megdöbbentett és körmöm hegyéig eltöltött a Brit Birodalom fiainak csodálatával. Pattersonról és Corbettról van szó. Egyikük – Patterson – az Ugandái vasút emberevő oroszlánjait lőtte le, másikuk – Corbett – a kumaoni, természetesen emberevő, tigriseket.
Röviden szeretném jellemezni írásom szereplőit. Az emberevő oroszlánok és tigrisek közös jellemvonása, hogy bizonyos sérülés, sebesülés vagy az öregedés miatt rászoknak a könnyen vadászható emberre és az oroszlánok Afrikában, a tigrisek pedig Indiában zabálták az embereket. Hogy érzékeltessem a két nagy vadász naplójának hangulatát is, el kell mondanom, hogy Afrikában a munkások annyira féltek a két emberevő oroszlántól, hogy lefeküdtek a vonat elé, testükkel állították meg, aztán felszálltak és elmenekültek. Egy „tigrisugrással” Indiában teremve, félelmetesen azonos helyzetre bukkanunk. Az indiai parasztok, otthagyva őseik szülőföldjét, apáik sírját, elmenekültek, mert ott voltak a rettentő tigrisek. És ekkor mi történt? Megmondom.
Patterson – csaknem hihetetlen áldozat – öt vagy hat éjjel nem aludt, és lelőtte mindkét emberevő oroszlánt. Nem szeretnék hatásvadász eszközökkel élni, ezért meg kell mondanom, hogy ugyanez történt Indiában is. Corbett is lelőtte saját tigriseit.
A férfias bátorságot, a mások, a gyengébbek miatt kiálló magatartást talán mindennél többre becsülöm a világon. Lehet, hogy ez romantikus, lehet, hogy helytelen, de így van. Noha egy nyavalyás vaddisznó után sem mentem még, nagyon élénken el tudom képzelni, milyen szörnyű lehet egy emberevő oroszlán vagy tigris után nyomozni éjjel, ahol egy puska az egyetlen menedék. Én Pattersont és Corbettet bátor embereknek tartom, olyanfajta módon bátor embereknek, akik megtették, amit megtettek, csak vajon azt tették-e, amit kellett?!
A vadászat, véleményem szerint, erkölcstelen dolog. Azért erkölcstelen, mert nem igaz, hogy sportszerű: vagy a vad, vagy a vadász kiszolgáltatott. Érzem és megborzongatja a hátamat a tény férfiassága, tiszta bátorsága. Az, hogy az elefántfűben, Afrikában, vagy a cserjékben, Indiában, pusztán egy puskával megyek, és megkeresem a gyilkost. Más problémáim vannak.
Sok vadásztörténetet olvastam, „könyvtáramban” bizony tucatjával sorakoznak azok a könyvek, amelyekből kiderül, hogy „így lőttük le az aligátort”, meg „akkor a vállapjára céloztam és a tűzbe rogyasztottam”. És így tovább. Pattersont és Corbettet nem tartottam igazán bátor embereknek. Pontosabban: gyáva embereknek sem tarthattam őket, hiszen azt senki sem foghatná rájuk, hanem korlátoltaknak, korlátozottaknak. Mindkettőjük rendelkezett azzal a lélekjelenléttel, azzal az őszinteséggel, amelyre szükség volt, pedig elmesélték, hogy amikor szembenálltak az annyira várt pillanattal, a maneater oroszlánnal vagy tigrissel, mindketten féltek. Semmiféle buta vadászhazudozást nem tapasztaltam náluk, becsülettel és őszintén számoltak be. Bátor és őszinte emberek voltak, csak egy dolog hiányzott belőlük: az, hogy meglássák, hogy a világ nem sportemberek játékszere és a küzdelmek nem a fair play szabályai szerint dőlnek el.
Számomra az lett volna a megrázó, a rettenetes, a hatalmas és bosszúra szólító pillanat, ha olvasom, hogy Jonson atyát betegápoló útja közben vitték el az oroszlánok vagy hogy Lady Craff-tot kisfiával együtt – akit éppen szoptatott – ölték meg a tigrisek. Egyetlen ilyet sem olvastam. Mindössze arról volt szó, hogy színesbőrű munkások Afrikában és színesbőrű munkások Indiában áldozatul estek a fenevadaknak.
És ekkor mi történt? Ekkor az történt, hogy a jóságos, okos, hősies, bátor, legyőzhetetlen fehér vadász iszonyú küzdelmet vívott a dzsungelben Afrikában is, Indiában is, a természet erőivel, saját félelmeivel, rosszul szuperáló puskájával, és hát végül lelőtte azt a nyavalyás ragadozót. Naná! Természetes. Utána a bennszülöttek fáklyákkal közeledtek, körültáncolták és diadalmenetben vitték be a táborba. Nyilvánvaló, hogy a hős lábát többen megcsókolták, a felvilágosultabbak letisztogatták cipőjét.
Tudniillik itt a baj. Egy oroszlánt meg egy tigrist lelőni annak, aki ért a fegyverhez, aki idegileg nem megtámadott ember, bizony nem olyan nagy dolog. De menjünk azon a csapáson, amelyet Corbett ír elő nekünk. Ő éjjel egy puskával és betegen üldözte az emberevő tigrist. Eszemben sincs kétségbevonni, amit elmondott, és őszintén tisztelem a bátorságát, csak egyet nem értek meg: minek?
Mert ezen dől el a kérdés. Corbett arról ír, hogy olyan tigrist lőtt le, amelyik majd négyszáz indiait ölt meg. Ejnye, arról nem ír, hogy hány angol urat, ladyt, babyt ölt meg ez a tigris. Egyet sem. Ez a tigris csak Indiában élő parasztokat, folyókhoz járó asszonyokat és a falutól elmászkáló kisgyermekeket ölt meg. Soha egyetlen gárdatisztet nem kapott el, aki éppen whiskyt ivott az angol klubban. Soha. Mindig indiaiakat. Corbett leírja, hogyan hajtatta meg a dombot. A fővadásznál volt egy puska, a többiek kiabáltak, mivel féltek. Ráhajtották a tigrist. De ő ott ült, ott ült egy modern ismétlőfegyverrel a kezében, s olyan erejű golyó volt fegyverében, amely sziklát vág szét! Így könnyű…
Én ezt a fair playt nevetségesnek tartom, mert ha valahol emberevő oroszlán vagy tigris bukkant fel – ma már talán nincs ilyen – disznóság volt, hogy annak a népnek, annak a falunak nem adták meg a védekezés lehetőségét. Meg kellett várni a megváltó angol urat, aki aztán általában le is lőtte, megnyugtatta a tömeget, és elment, hogy tiszteletét tegye az alkirálynál. Ez a sport szerintem szánalmas és erkölcstelen volt. A fehér ember nagyszabású voltát hangsúlyozta, s közben magára hagyott védtelen falvakat, koktélt ürített a fegyver birtokában, és a fair play nevében indult vadászatra akkor, amikor a tigrisek már a négyszázadik embert szaggatták szét úgy, hogy nem lehetett összerakni.
Ezt a vadászbecsületet annyira sem tartom, mint a légyfogópapírt. Mert vagy én vadászok és az állatok félnek tőle, vagy énrám vadásznak, illetve a feleségemre, az anyámra, a gyermekemre, akkor meg hol a fair play? Lehet, hogy semmi érzékem a kialakult vadásznormákhoz, de hát kérem, én például örömmel lőném szét egy emberevő tigris pofáját – géppisztollyal.
1966
Professzor Süpek Ottó, az irodalomtudományok doktora a tanárom volt. Bölcsészhallgató koromban, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján az időközben diákszállóvá degradált Eötvös-kollégium újra lehetőséget kapott arra, hogy az egyetemen szerzett ismereteket tovább árnyalja, gazdagítsa és kiszélesítse a maga speciális eszközeivel. Az intézmény, amely hajdan elsősorban úrigyerekek elit kollégiuma volt, egyszerre a népből jött, hátrányos helyzetű tehetségeknek lett legfőbb segítője abban, hogy felzárkózzanak. Hogy mielőbb feledhessék a gyerekszobák hiányát, eltűntethessék műveltségük hézagait. Néhányan azok közül a tanárok közül, akiket nappal az egyetemen hallgattunk, este eljöttek a kollégiumba, hogy tovább pallérozzanak bennünket. Nem fizetségért, nem köszönetért, csupán lelkiismeretüktől – és emlékeiktől! – sarkallva. Süpek Ottó is közéjük tartozott, akkor még fiatal adjunktusként. Néhányunkat ő vezetett be – mintegy idősebb testvér gyanánt, kézenfogva szinte – a francia nyelv és irodalom csodálatos birodalmába. Ám nem csupán ismereteket kaptunk tőle, hanem emberséget is. Önzetlenül adta, hisz volt neki belőle bőven. Tisztességből, emberségből eleget kapott szülőfalujában, Marcaltőn útravalóul, jutott belőle nekünk is. Az ő érdeme is, hogy nem lett hitvány ember belőlünk.
Mint műfordító, főleg olasz és francia verseket tolmácsolok. Ha munkám során bármi nehézség felmerült, szaladtam Süpek tanár úrhoz. Még most is, vén fejjel, a közelmúltban. Volt, hogy „vakmerőn s hívatlanul” a nyaralójában törtem rá Velencefürdőn, mert valamelyik középkori jokulátornak nem pontosan értettem egyik-másik sorát. Ő mindig zokszó nélkül hagyta abba, amit éppen mívelt, lett légyen az horgászás vagy jegyzetírás. Abbahagyta és velem foglalkozott. Türelemmel és végtelen szeretettel. Megtisztelt azzal is, hogy lektorálta francia érdekeltségű kiadványaimat. Olyan izgalommal vártam mindig a véleményét, mint diákkoromban a kollokviumi kalkulust. Elismerése nagyobb honorárium volt nekem, mint a kiadók sordíja.
Kitüntetett a barátságával is. Ezt a barátságot sohasem kellett demonstrálni. Mi tudtuk, hogy megvan – és az idő mitsem csorbít rajta. Volt, hogy évekig nem láttam Ottót, de mindig tudtam, hogy – Garai Gábor szép verssorával szólva – vele elmennék, egy közös kulaccsal, akár a sivatagba is.
Most, az elmúlt egy-két esztendőben sűrűbben találkoztunk. Különféle közös munkákat terveztünk még márciusban is. Aztán átszökött a túlvilágra a tavaszi szelekkel. Megcsonkít a hiánya. Kevesebb leszek inspiráló barátsága, szerető szigora, magával ragadó igényessége nélkül.
Hadd adjak közre két rövid francia verset. Az elsőt Victor Hugó írta. Süpek tanár úr kérte, hogy fordítsam le, mert idézni akarta egy tanulmányában. Ez volt az első francia versfordításom, 1959-ben „követtem el” mint említettem, Süpek Ottó „megrendelésére”. A másik egy Ronsard-szonett, a közelmúltban fordítottam, miután Ottóval megvitattuk egy Ferenc körúti presszóban.
Nemcsak a saját, de a tanítványok munkáiban is tovább él tehát.
Hosszú fütty
fonja át
füstezüst
homlokát,
karcsú, rőt
háztetők
s csengettyűk
Párizsát.
Lásd májusban, amint ágán virít a rózsa:
pompája zsendülő, bimbója most fakad,
színeire az ég féltékenyen lecsap,
ha hajnal könnye hull s a tájat frissre mossa.
Bokrában kellem és szerelem bujdokol ma,
fát, kertet balzsamos illattal átitat,
hol az eső veri, hol hevével a nap,
s meghal, csüggedt fején szirom szárad sziromra.
Ily hamvas, zsendülő virág voltál te épp,
ég s föld hódolt neked csodás szépségedért,
de párkád úgy ítélt: te is legyél a földé.
A sírod könnyem és gyászom díszíti már
– emez tejescsupor, amaz virágkosár –
s így tested holtan is rózsa lesz mindörökké.
BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI
Szeretettel köszöntjük a hatvanéves Soós Zoltánt
Az Ezredvég áprilisi számában Bökvers-naplómhól címmel ciklus jelent meg Soós Zoltántól. A ciklus első darabja a következő:
1985. július 6. szombat
Itt állok ötvenévesen
gyermekem kinőtt cipőjében,
sírig becsapva – s azt lesem,
mint foszlik szét rejtelmesen
kamasz-álmom: a Marxi Edén.
Ezzel a verssel először a Tűz-tánc, harminc év múltán (1958-1988) című gyűjteményben találkoztam. A ciklus akkor a Köztes strófák a bicskakönyvből címet viselte, és az idézett vers volt a Fénkű 37. Minderre azért is emlékszem, mert Imre Katalin 1988-ban sokszor idézte Soós Zoltánnak ezt a versét, a lehető legnagyobb elragadtatással.
Soós Zoltán nem szerepelt az eredeti Tűz-táncban. Nem tudom, hogy miért maradt ki akkor közülünk, életrajzából annyit tudok csak, hogy 1958-ban vonzotta Budapestre az irodalmi élet, és hogy a fővárosban eleinte raktárosként dolgozott. Úgy gondolom, ott lett volna a helye a Tűz-táncban, valójában ahhoz a nemzedékhez tartozik ő, amely egy modern szocializmuskép felvázolásával felelt 1956 kihívására. De a véletlen úgy hozta, hogy a Tiszta szigorúság költői közt szerepelt először jelentős gyűjteményben. Márpedig az az 1963-ban megjelent antológia nem a Tűz-tánc folytatása volt. A hatvanas évek elején a tűz-tánc nemzedék szétszóródásra ítéltetett az Aczél-féle kulturális politika által, és önálló gyűjteményben harminc évig nem jelenhetett meg.
Soós Zoltánnak, akárcsak az 1958-as tűz-táncosoknak, sem jutott könnyű élet addig a pillanatig, amikor ötvenévesen, gyermeke kinőtt cipőjében állva megfogalmazta ezt a különös születésnapi ajándékot: „mint foszlik szét rejtelmesen / kamasz-álmom: a Marxi Edén.” Nem szerették az ilyen verseket 1985-ben. Az ellenzékiségnek az a formája, amely Marxra vagy Leninre apellálva támadta az akkori viszonyokat, minden oldalról elutasíttatott, magányra ítéltetett. A magányos farkasok közé tartozott Soós Zoltán is.
Újraolvasva az 1985-ben írt verset, bizonyos vagyok abban, hogy Imre Katalinnak igaza volt, amikor elragadtatással idézte ezt az epigrammát. Hogy azóta már azt is tudjuk, hogy a Marxi Éden nem is olyan rejtelmesen foszlott szét, mit se számít, sőt 1985-ben ez a szó is igaz volt, hiteles kordokumentum. Hiszen a kamasz-álom Marx Édenéről van szó a versben, az 1935-ben Hajdúnánáson született Soós Zoltán kamasz-álmáról, aki 1949-ben ösztöndíjasként került gimnáziumba, de anyagi gondok miatt tanulmányait abba kellett hagynia, vasesztergályos lett, és a hatvanas években már a Gorombakovácsok verseit írta. Az öt soros vers tömör igazsága mögött ott van a végigszenvedett élet, ez hitelesíti ritmusát, rímeit.
Ha egy későbbi kor gyűjteményt állít majd össze a szocialista irányultságot felszámoló korszak olyan verseiből, amelyeknek szerzői Marxra gondolva voltak ellenzékiek, akár mottóként is szerepeltetheti majd Soós Zoltán versét. 1984-ben írja Ladányi Mihály:
Nem a Takarékpénztár
adósa Ön, hanem
Rohespierre-é
és Marx Károlyé.
(Helyreigazítás)
Ugyancsak ő fogalmazza meg prózában is ennek az ellenzékiségnek a lényegét: „A szocialista társadalmi »végkifejlet« érdekel, düheim forrása, »ellenzékiségem« tartalma az ellen irányul, ami a társadalomban élő ember szocialista irányban történő személyiségfejlődését gátolja.”
Ladányi Mihály három évvel a burzsoá restauráció kísérlete előtt halt meg. Soós Zoltán a „mucsai sakál-kapitalizmus” idején lett hatvan éves. Az élethez valót biztonsági őrként kellett megkeresnie. Erről szól az 1992. május 11. hétfő című darab a bökversnaplóból:
Igen. Jól látod: „BIZTONSÁGI ŐR”.
(S kifutó, portás, szolga – ami
köll e buliban)
Hé! Elállt a szavad?
Csak jelenlétem adtam el, barátom.
Elvem, humorom, szellemem: SZABAD!
A hajdan férfihivatásnak tartott rendezői pályára rendre betörnek – olykor még heves vitát is kiváltó előadásokkal – hazánkban a nők. A határozott arcélű személyiségek sorából most kettőt emelnék ki. A nagysikerű színészi pálya mellett néhány éve rendezőként berobbant Eszenyi Enikő Kleist rendezését a Vígszínházi Sátorban, és a főiskolai vizsgamunkájával most induló fiatal Novák Eszter Csongor és Tünde előadását az Új Színház megnyitóján. Két merőben eltérő életút, két egymással összevethetetlen színmű. Különös áttétellel mégis összecseng a két előadásban a 19. század romantikától megérintett boldogság-keresés költészete. A megismerhetetlen világban a kozmikus borzongásra ébredő férfi számára az álomban látott nő tiszta érzése, mindent feláldozó feltétlen odaadása az egyetlen biztos rév.
Kleist művének egyik kulcsmondata Vihar Frederik, Sugár grófjának vallomása: „A leány, aki őt szeretni tudná, nem létezik, és szerelem nélkül halál az élet. Az élet sírgödör, ez a bölcsője, ezután fog megszületni.”
Szilveszter éjjelén lázálmában egy kerub megmutatta neki a lányt…
Vörösmarty ismert indítása a Csongor-monológ:
„Minden országot bejártam,
Minden messze tartományt,
S aki álmaimban él,
a dicsőt, az égi szépet
Semmi földön nem találtam.”
Az álomkép kereséséről szól a két színmű. Talán még külön sajátos összecsengés, hogy tudomásunk szerint mind a két alkotásnál a némileg hasonló életrajzi motívum, a szerelmi csalódás – más-más sors folytán – a be nem teljesedett, meghiúsult szerelem is belejátszott a darab megírásába.
Míg Vörösmartynál – tudjuk – a társadalmi rangkülönbség volt az áthághatatlan akadály, addig Kleist tragikus végbe torkolló zaklatott természete rombolta szét szerelmi kapcsolatait. Csak a magát minden feltétel nélkül alárendelő leány, a „kijelölt” álomalak lehetett számára a megváltás.
Kleist művében a heilbronni fegyverkovács tizenöt éves leányának, Katicának, álmában egy kerub megmutatja Vihar Frederiket, Sugár grófját. Amikor azután apja műhelyében a valóságban is meglátja villámsújtottan földre dobja magát előtte, távozásakor pedig az ablakból utána veti magát, csontjait töri. Felgyógyulva utána indul és árnyékként követi. Hiába alázza meg a gróf, utasítja el akár durván, Katica ellenállhatatlan vonzásnak engedve hű kutyaként követi tűzön, vízen át. Megszállottan hisz látomásában. Sugár grófja dühödten harcol Katica iránti szerelme ellen, mert neki az álomkép császári sarjat ígért, és ezt követeli a családi rang is. Ezen a tévúton kis híján az ördögien gonosz főúri menyasszony hálójába kerül. Végül a külső valóság meghátrál az álom igazsága mögött, és egymáséi lehetnek. (A darabban kissé tragikomikus trükk oldja fel a konfliktust. Kiderül, hogy Katica a császár „természetes” leánya.)
Vörösmartynál is jelen van a lét céltalanságát jelentő sír és a megváltó szerelem szembeállítása a hármas út vándoraival való találkozását követően, ahol a tudós
„Mint a halál jár élő lábakon
És puszta sírt hord hő kebel helyett.
Óh, szerelem, gyújts utamra csillagot,
S te légy vezérem lundérhon felé.”
A megváltás, a szerelemért mindent feláldozó nő álomképe. Tündérhonból „földre bújdosó” Tünde büntetésből „Órákat” él „századok helyett”.
Csongor is választhat a tévút:
„Kór eszednek almival,
Futni fogsz és célt nem érni”
vagy a belső sugallat álomképe, a Tünde kínálta megváltó „üdlak” között.
A két darabnak markánsan megfogalmazott színpadi előadása láttán érdekes kalandnak tűnt nyomon követnünk, hogy vajon mit is tudnak kezdeni ennek „az Őrök Női” vonzza a férfit goethei motívumnak sajátos megfogalmazásával a korszerű színháznak elkötelezett női rendezők? Fel tudják-e vállalni a múlt század transzcendens látomásainak a különös pátoszát?
Eszenyi Enikő már korábban Büchner Leonce és Léna című darabjában találkozott a boldogságkeresés témájával. Az egymásnak szánt, ám ismeretlenül egymás elől menekülő szeretők történetében. Ezúttal, úgy tűnik A heilbronni Katicában nem Kleist sajátos felfokozott érzelmeket hordozó költészete ragadta meg, hanem a nagyszerű színházi lehetőség, a látvány világa. A középkorban, a romantikában való megmártózás vonzotta a különös, nagy történelmi lovagdrámához. (Teljes címe: A heilbronni Katica avagy a tűzpróba. Nagy történelmi lovagdráma három részben.) Megvallottan egy németországi utazás során látott középkori lovagvárak titokzatos hangulata ragadta meg a képzeletét. Meg is valósította az elszabadult teatralitás, korszerű szcenika minden hatáseszközével, a maga különös irreális világát. Noha a darab bensőségesebb megközelítését is el tudnánk képzelni, a sátor lehetőségeit remek ösztönnel kiaknázó, élvezetes színházat láttunk.
A leánykát „ördögi praktikákkal megbabonázó” Vihar Frederik grófot vádlottként megidéző titkos törvényszék, nyirkos leheletű sötét barlangban, a tetőzetről köteleken leereszkedő kámzsás bírák vallatják. A sátor boltozatára, falaira középkori pokolbeli szörnyek ábrázolásait vetítik. Vadregényes sziklák, szakadékok, áradó folyó, éjjeli zivatar, égő várkastély, robajjal lezuhanó híd; a középkor és vad romantika minden eszköze a helyén van. Hibátlan a színpadi gépezet. Ugyanakkor ennek a középkori világnak mai szemmel láttatott olykor komikus, groteszk eltávolítása játszik egymással az előadásban. A középkor egzotikus furcsaságainak olykor már-már zavaróan parodisztikus megközelítése keveredik a sodró fantáziájú remek képekkel.
Ebben a koncepcióban a főszereplő, Katica személye sem lehet már a múlt századi német színi előadást megörökítő olajfestményen látható, átszellemült arcú, „Szép Ilonka”, szemérmes polgárlányka, illedelmes hajfonatokkal, kezében kis kalappal. Ezzel szemben Kerekes Éva Katicája kurta hajú, habókos kis szöszi, „trampli” férfibakanccsal futkározó aprócska gyermeklány. A rendezési koncepció szellemében a maga nemében, remek alakítás. Igaz, hogy ilyenformán kissé nehezen érthető Vihar-sugár Frederik fellobbanó szerelme a „fürtös hajú, bájos” szűz iránt.
Kerekes Éva tágra nyílt szeméből olvasható, hogy Katicának fogalma sincs arról, mi történik vele. Ösztönös belső erő vezérli még akkor is, amikor az égő várkastélyból csodával határos módon (mi tudjuk, hogy a fényes kerub védelme alatt) sértetlenül kerül elő. Ebben az ironikusan ábrázolt „lovagvilág”-ban a hatalmas páncélokat vonszoló lovagok komikusán lassított párviadalát látjuk. A nőrabló lovag az erdei vadonban, éjjeli zivatar idején tornatermi falovon krakélereskedik. Az ifjú Frederik gróf titokzatos szilveszteri lázálmát elmesélő Brigittát Tábori Nóra komikus kis gnómnak maszkírozza, remek karakterfiguraként adja elő.
Eszenyi Enikőnél tehát a szabad fantázia irrealitása és a groteszk összjátéka „távolítja el” a darabot.
Talán érdemes a látványvilágot, a szcenikát illetően a 19. század német nyelvterületén uralkodó romantika színházának hatáskeltő eszköztárát, díszletet, világítást, színházi gépezetet mesterien kezelő E. T. A. Hoffmannak 1812-es díszlettervére vetnünk egy pillantást, és kiderül, hogy ennek a nagyszerű színházi világnak szellemes mai modern megidézésével van dolgunk. Ugyanakkor Eszenyi előadásmódjának problémáját illetően szívünk szerint közelebb állna hozzánk korunk híres rendezőjének, Walter Felsensteinnek a felfogása, aki szerint az érzelmektől idegenkedő mai néző kedvéért sem szabad „eltávolítani” a darabot. Kleist különös, túlhajtott érzelmi konfliktusait csak „szó szerint” szabad előadni, ha nem akarjuk meghamisítani a költő érzelmi világát. Bár lehet, hogy a Sátor esetében nehezebben ért volna el sikert ez a hiteles megközelítés. (A Vígszínházban való felújítását nem láttam.)
A mai rendező mentségére szolgáljon, hogy Kleist műveinek az előadása a maga korában is sok problémát okozott. Ő maga elégedetlen volt az előadásokkal. Egyik tanulmányában a marionettek mozgását a színészek fölé helyezi, mert a bábuk nem modorosak. Színházának sajátossága éppen abban rejlik, hogy hőseit a megismerhetetlen világban titokzatos látnoki megérzések vezérlik. Nem tudják szavakban, tirádákban elmondani, ami bennük zajlik, mert jobbára nem is tudják, hogy mit miért tesznek. Szerinte a mozgás leginkább akkor hiteles, ha teljesen ösztönös, öntudatlan. Lehet hogy a szerző talán végül is kedvét lelte volna Kerekes Éva habókos kis csitrijében?
Eszenyi Enikő tehát a már eredetileg is a messze középkor világába távolított történetet a „távoli középkor” egzotikumát felfokozó romantikával és groteszk karakírozással hangsúlyozva, még „középkoribbá” távolította a darabot. Kitűnő színházat produkálva libbent át a kleisti költészet mélyebb, transzcendens világot érintő, nyugtalanítóbb rétegein.
Éppen ellentétesen játszik az idő eszközével a most induló fiatal Novák Eszter, aki a Csongor és Tündét, „A pogány Kunok idejéből” való tündérregét mai lepusztult világunkba helyezi. Novák Eszter, aki korábban Federico García Lorca Don Cristóbal és Dona Rosita vásári komédiájának felszabadult humorú megrendezésével hívta fel magára a figyelmet az Odry Színpadon, most fájdalmasan kiábrándult Vörösmarty értelmezéssel lepett meg.
Becket színházának szellemében, Spiró György Csirkefejének környezetében, egy pesti roncstelep-grundon szembesít bennünket Csongor úrfi tragikusan reménytelen vágyaival. A Godotra várva kiszáradt fája alatt, odahordott lomok között, nagyvárosi bérházak tövében játszódik a két tinédzser, Csongor és Tünde „üdlakot” kereső története. Lomtalanításból ott maradt fürdőkádban tanyáznak a hajléktalan guberálókká lett ördögfiak. Jobb oldalt kidobott ócska kerti fotel. Elől alszik Csongor, hátul vakarcsba összefogott, szőke hajú, vékony suhanc. Ide ereszkedik le hintán a magasból a légiesen átlátszó szép kis kamaszlányka, Tünde. Ezt a terepet uralja végül titokzatosan gúnyoros, lecsúszott idős hölgyként Mirigy; a retiküllel, ernyővel, cigarettával; később kerítőnőként megjelenő –, az egész darabot vezető – csodálatos Csomós Mari. Ő lesz fekete ruhában a titokzatos Éj asszonya is. Ő énekli az indító slágert: „Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány?” Végül tőle halljuk felejthetetlen szépséggel – a magnetofonról elhangzó – kozmikus magaslatba emelt Éj-monológot. Az ő művészi személyisége a színházi élmény ebben az egyénien végiggondolt koncepcióban, őszinte átéléssel és színházi rátermettséggel, ám megannyi megoldatlansággal megvalósított előadásban.
Rendező és dramaturg megvallott célja, hogy a színpadon ritkán sikeres, múzeális tiszteletben tartott „kötelező olvasmány”-ból bennünket megszólító, korszerű előadást hozzon létre. Gondosan elvégzett dramaturgiai munkával, egyes jelenetek átcsoportosításával, hosszú monológok párbeszéddé bontásával és más szakmai beavatkozással igyekeztek színszerűbbé tenni a művet, így például a rendezők mindenkori gondját, az allegorikus alakokat, a Fejedelem, a Kalmár és a Tudós hosszú retorikus tirádáit párbeszéddé bontották. A hétköznapokba hozott három alak az induló fiatalember mai alternatíváit kínálva, egymás szavába vágva adja elő terveit. Majd végül lecsúszott egzisztenciákként vegyülnek a hajléktalanok masszájába. Ledér tragikusan lecsúszott fiatal anya. Egyedül Balga és Ilma maradnak változatlan formában. A darab során elhangzanak Zerkovitz slágerek és Puccini ária is, miközben eksztatikusabb pillanatban bejön egy szvingtánc őrület is. A mai reális világ és a mesei elemek nyilvánvaló ütközésének dramaturgiai megoldása, hogy mivel Csongor mindig alszik Tünde megjelenésénél, a cselekmény irreális része Csongor álmaként jelent meg.
Csomós Mari sokszínű remeklésének csúcspontjához, a már említett Éj monológhoz, a rendezés egyik érdekesen megkomponált képe kapcsolódik. A fekete ruhában a színpad szélén mozdulatlanul ülő művésznő hallgatja a saját hangján megszólaló Éj monológot, miközben a színpad homályában hagyott hátterében ingyen ebéd osztás folyik a sorban álló nyomorgók részére. A befejező képben Csomós Mari vezeti Csongorhoz Tündét, és ő mondja el a szépséges, titokzatos sorokat. „Az éj rideg és szomorú… Jöjj, kedves, örülni az éjbe velem…” Az egész darab során a vulgáris környezetben mindvégig elveszetten, passzívan kóborló fiatal pár most fáradtan összeborul. Ennyi a beteljesedés… Az elsötétedő színpad hátterében, a bérházak ablakaiban kígyóinak a kékes televízió – fények. Egy .pillanatra felsejlik egyfajta bensőséges költői hangulat; de nem! A rendező nem kegyelmez: harsányan felbődül a sláger: „Ez a tangó egy vallomás…”
Újfajta színházat áhítozó fiatal értelmiségi közönség számára bizton értékelhető a merész kaland, a tehetséggel, a szakmai műgonddal végzett kísérletező műhelymunka. Ám a cél, hogy a klasszikus művet közelebb hozza a mai közönséghez, számomra ezúttal, a körülmények folytán, lesújtó eredményt hozott. A volt gyermekszínházból ide szokott középiskolások reakciója elkeserítő volt. Lehet, hogy most csakugyan nem aludtak el a „kötelező olvasmány”-nál, vele éltek a darabbal, de abban számomra nem volt köszönet! Vihogtak, bekiabáltak a ledér jelenetnél; ujjongtak és tapsoltak… de nem ám Vörösmarty költészetének szólt a siker, hanem mindenkor a beiktatott slágereknek, swing zenének szólt a dübörgés…
A mű ilyenfajta korszerűsítésének korábban is voltak már előzményei. Tudomásom szerint Harag György Kolozsvárott is grundra, vagy játszótérre helyezte a cselekményt. Magam viszont láttam egy szimpla gyakorló ruhában, sima linóleumszőnyeg körül elhelyezett fapadok között előadott Csongor és Tündét. Ruszt József Független Színpadának hőskorában, a Golgota utcában. Végtelen egyszerűséggel, körbenjárással érzékeltették a darab kozmikus periodizálását – körbeforgását éjféltől – éjfélig. A csupasz teremben olyan intenzitással szárnyalt a mű költészete, hogy amikor kijöttem a sötét, ködös külvárosi utcába még minden muzsikált körülöttem; mint a koncertről kijövet, mikor „csupa csalogány” a város… Zengtek bennem a gyönyörű záró sorok: „Ébren maga van csak az egy szerelem.” Ehelyett most itt az Új Színházból dideregve menekültem a banális sláger elől, és még a szépséges Operához érve is hasztalan próbáltam levakarni magamról a ragacsos zenét. Értem én, hogy helyénvaló, ha a rátermett fiatal rendező ilyen merész kezdeményezéssel indul. Mi több, még jobb is ha – mint ahogyan ezúttal meg is történt – a kritika elismerő és kiátkozó indulatainak kereszttüzébe kerül, semmint a „hagyományosan kitaposott” út észrevétlenségében történik a bemutatkozás. Amint becsülendő az is, hogy az Új Színház vezetése, a választott névnek szellemében induló fiatal rendezők részvételével teremt kísérletező műhelyt. Novák Eszter most lehetőséget kapott, hogy megmutassa, nemcsak Lorca vásári színházához van kiváló érzéke, hanem klasszikus szövegek korszerű átdolgozásáról is van személyes mondanivalója.
Miközben tehát szívből kívánok sikert az induló fiatal embernek és az egész színházi vállalkozásnak, óhatatlanul töprengenem kell a mű színpadi sorsán. Lehet, hogy maga Vörösmarty talán jónéven is venné, hogy darabját „a dezillúziós romantika hajtását” az ezredvég fiatal, harmincéves rendezője annyira magáénak érezte, hogy miközben szkeptikusan megkérdőjelezte a váratlan boldog befejezést, még saját kora sivár tónusú ruháiba is öltöztette. Tudjuk, Vörösmarty csakugyan szeretett volna szélesebb néprétegekhez szólni. „Tündérvölgy ponyvaversekben 1825” áll az Árgirus-témával érintkező meseszerű költemény kéziratán. Mi több, miközben féltő gonddal követte nyomon a kezdetleges magyar színjátszást és később rendre írt is számára színműveket, a Csongorral, az első és legszebb darabjával, mégsem volt szerencséje. A Nemzeti Színház drámabíráló-bizottsága 1844. február 4-én egyhangúlag(!) visszautasította a darabot, amelyet szerzője név nélkül nyújtott be. Életében nem is adták elő. Nem ért még fel hozzá az akkori hazai közönség. Az Argirus-téma Balog István vándor direktornak Az aranyhajú Tündér Ilona című primitív, ám jól játszható kis darabjával aratott akkoriban még huzamosabb sikert.
És mi van most? Akkor még nem, és most már nem érti a hazai közönség? Segíteni kell neki, hogy köze legyen hozzá? Kinek is szóljon hát valójában az ilyen korszerűsítő átdolgozás? Magunkfajta átlagos „ezredvég” néző talán sorvezető nélkül is felfogja, hogy miről is szólnak az ilyenfajta verssorok:
„Elérhetetlen vágy az emberé,
Elérhetetlen, tündér, csalfa cél!
S miért az olthatatlan szomj, miért
Rejtékeny álom, csalfa jóslatok,
S remény vezérrel eltűrt, hosszas út,
Ha, ahol kezdtem, vége ott legyen,
Bizonytalanság csalfa közepén?”
Mi több: megvallom, biztosan nem szerettem volna, ha gyermekemnek, unokáimnak az ilyen „átdolgozás” lenne az első élményszerű találkozása a művel, vagy netán tanárként ez után kellett volna ismertetnem a költeményt. Úgy vélem a darab ellenáll az ilyenfajta – akár beleérző szakszerűséggel végzett – beavatkozásoknak is.
De nem is boncolgatom tovább az idő múlásával világszerte amúgy is egyre-másra váltakozó rendezői alkotómódszerek műhelytitkait. Végül is, egy szó mint száz, megkaptam a magam válaszát. A két női rendező közül egyik sem tudta-kívánta erőteljes „eltávolítások” (talán egyfajta védőöltözet?) nélkül felvállalni a mai színpadon „az Örök Női vonzás” érzelmi pátoszát.
Balett és néptánc között nemcsak annyi különbség adódik, amennyit a stíluskülönbségek alapján már az első pillanatban felismerhetünk. A két ágazat szervezeti struktúrájában és funkcionálásában is erős különállást tapasztalhatunk. Balettben például – a már felsoroltakon kívül – alig beszélhetünk előadóművész-együttesekről; az ágazat létformája elsősorban a különböző (önkormányzati vagy munkaközösségi) iskolákhoz kötődik, s ezek az iskolák többnyire csak a tanévet záró vizsgaelőadáson mutatkoznak meg a nagyközönség előtt. Néptáncban majdnem fordítva áll a helyzet: a táncosok – leszámítva természetesen a táncházmozgalom résztvevőit – együttesekbe tömörülnek, s még a szerényebb adottságú amatőr együtteseknél is a fellépésekre való felkészülés adja a közös foglalkozások legfőbb hajtórejét. Eközben, a dolog természeténél fogva, maguk a jelesebb csoportok válnak iskolává, ahol a táncosok nemcsak a mozdulati feladatokat sajátítják el, hanem gyakran egy-egy koreográfiái vagy előadói irányzat mellett is elkötelezik magukat. Kérdés persze, hogy mire is szól ez az elkötelezettség, s milyen eredményével találkozhat a közönség napjainkban?
A válaszhoz elkerülhetetlenül vissza kell pillantanunk a hazai tánctörténetre. Mert hiszen amikor a magyar néptánckoreográfia első nagyjai, Rábai Miklós és Molnár István kidolgozták a különböző szvitformákat, bemutatták a hatalmas előadásszériát megért Ecseri lakodalmast és Magyar képeskönyvet, nem szűntek meg hangoztatni már az ötvenes években, hogy mást is, többet is akarnak. így születtek meg Rábai különböző táncdrámái, s Molnárnak azok a szimfonikus táncművei, melyeket Liszt, Bartók és Kodály zenedarabjaira komponált. Voltaképpen ugyanazt akarták a néptáncból kiindulva, mint ami Bartók programjából és életművéből kirajzolódott: váltig becsülve az eredetit, eljutni az egyetemesig mind mondanivalóban, mind a hozzátapadó s a folklórból kinövesztett formavilágban.
Századunk hazai, sőt európai ellentmondásaihoz tartozik, hogy miközben az említett művek kivívták a magyar és nemzetközi szakmai körök elismerését, a sajtó és a művelődéspolitika közönyösen ment el a friss eredmények mellett. Úgy tűnik, igen gyorsan meggyökeresedett az a kényelmes közvárakozás, amely a néptánchoz csupán a pillanatnyi szórakoztatás igényét kapcsolta. Ennek ellenére a 60-70-es években az ún. második koreográfus nemzedék tagjai (Györgyfalvay Katalin, Kricskovics Antal, Novák Ferenc, Simon Antal, Szigeti Károly és Timár Sándor) újból nekirugaszkodtak, hogy áttörjék a közönyt, hogy friss gondolatokkal, szerkezeti és formai megoldásokkal többet és mélyebbet nyújtsanak a szokványos néptánc-interpretációnál. És ismét születtek maradandó értékű művek, de ismét elmaradt a teljes érvényű kibontakozás. Hogy pedig így lett, s a bartóki példa csak sután-csonkán valósulhatott meg, abban nemcsak az említett hazai közhelyes várakozás játszott szerepet, netán a felhőtlen derűt igénylő nemzetközi néptáncfesztiválok esztétikai visszahatása. Őszintén szólva ez is, az is hatott, de mellettük egy újonnan kibontakozó irányzat is, amelynek gazdagító hatását a hetvenes években nehéz volna elvitatni, s melynek visszatartó ereje napjainkra egyre inkább megmutatkozik.
Nincs másról szó, mint arról, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján új lendületet vett a táncfolklorisztikai kutatás, s hogy e feltáró munka eredményei a színpadon is megmutatkoztak. Ismeretes, hogy ez az „újfolklorista” irányzat nagyjából a táncház-mozgalommal párhuzamosan alakult, s mozgáskincse elsősorban a most már alaposabban megismert erdélyi néptáncok világából táplálkozott. És szó se róla, formagazdagság dolgában csakugyan a kalotaszegi és mezőségi néptáncok adják a táncfolklór csúcsát az egész Kárpát-medencében. Elsajátításukkal tehát valóban gazdagodtak az együttesek, s a hetvenes években a repertoárjukat megújíthatták. Mindamellett az újfolklorizmushoz kapcsolt, s gyakran igen erőszakosan hangoztatott ideológiák hátráltató hatással is jártak. Az „autentikusság” kultusza, a „táncos anyanyelv” mitizálása, s ezzel párhuzamban a bárminemű koreográfiái kezdeményezések szabályos átok alá helyezése nagyon sok együttes megjelenését a merő reprodukálás irányába szorította. A gazdagodásnak induló folyamat így egy-másfél évtized alatt csöndesen a saját ellentétébe fordult: hitelesség ürügyén már a nyolcvanas évek közepére elképesztően homogenizálódott az együttesek repertoárja. Ugyanolyan zsánerű szatmári, dél-alföldi, mezőségi stb. táncfűzéreket láthatott a néző az ország szinte bármely részén, s elég természetes, hogy a stílusbeli hűséghez csatlakozó gondolati, szerkesztési stb. invencióhiány ambivalens ítéletre késztette a szemlélőt, s erre készteti ma is.
A folyamatból természetesen a hivatásos együttesek sem maradtak ki. Ezt tekintve, úgy látszik, hogy a két „polgári” társulat – az Állami Népi Együttes és a kisebb létszámú Budapest Táncegyüttes – képviseli maradéktalanul az autentikus-reproduktiv irányzatot, s ezt akkor is ki kell mondanunk, ha tudjuk, hogy a műsorrendek számos darabja a maga szvit műfajában hatásos, sőt „exportábilis” fogalmazásban él a színpadon. Különös jelenség eközben, hogy napjainkra a fegyveres testületek társulatai – a BM Duna Művészegyüttes és a Honvéd Együttes – mutatnak több kezdeményezőkészséget, holott ezeknek a csoportoknak évtizedeken át a hivatali dresszúra járszalagján kellett működniük. Eredeti táncokat is bőven tartanak műsorukon, de a szvitek mellett a balladás hangvétel, a koreográfiái humor és groteszk ugyancsak megjelenik, néhány nagyobb ívű táncdrámával együtt. Nyilván nem is véletlen műve, hogy a honvédek csoportja újabban Honvéd Táncszínház néven hirdeti magát.
Hosszan meditálhatnánk a táncszínház mibenlétén. A fogalom mintegy másfél évtizede honosodott meg Magyarországon, de úgy tűnik, sem itthon, sem külföldön nem sikerült megvívni a pontos definíció feladatával. Nagyjából mégis a stilárisan nyitott, egyik táncstílus mellett sem szorosan elkötelezett színpadi produkciót jelzi, gyakran a táncon kívüli összetevők (próza, szcenikai és happening-elemek stb.) erőteljes bevonásával. Belátható, ha itt stílust keresünk, hogy a néző többnyire az eklektikával randevúzik, de negatív voltában talán fontosabb ennél, hogy többeknél (külföldön is!) a „táncszínház” csak ürügy a mozdulati nyelv elhanyagolására, s a kompenzáló hatáselemek alkalmazására. Ötödik társulatunknál, az egykori Népszínház Táncegyüttest megöröklő Közép-Európa Táncszínháznál ezek a kompenzáló elemek, szerencsére, nem feltűnőek; az együttes arculatát elsősorban a sokoldalú befogadó- és előadókészség szabja meg (néptánc, dzsessz, pantomimmai átszőtt modern tánc stb.), s teszi sajátos megjelenésűvé a hazai társulatok választékában.
A táncszínháztól alig egy lépésre jelennek meg a különböző alternatív tánctörekvések. Róluk szólva tudnivaló, hogy aránylag szűkös előzmények nyomán születtek meg az elmúlt évtizedben. Mert hiszen a nagy vonulatot jelentő előzményre, a mozdulatművészetre még az ötvenes évek elején húzta le a redőnyt igen drasztikusan a Révai József nevével jelzett kultúrpolitika. Az egészen más alapokon történő, autonóm újjászerveződés viszont egy-másfél évtizede indult a budapesti Műszaki Egyetem Szkéné színpadán. Mozgás-színházak nemzetközi találkozóját hirdették és tartották meg őszönként, az érdeklődő ifjúság igen nagy részvételével. A vállalkozás titulusát máig szerencsésnek és fontosnak, szerénynek és pontosnak tekinthetjük. Hiszen nem kívánja valamelyik táncirányzat exponensének kijátszani magát, hanem a táncon kívüli emberi mozgást érvényesíti egy-egy produkció adott konstrukciójában. Ez a vállalás részben felfedező utakra készteti a résztvevőket az emberi mozgás világában, részben a térbenidében szerkesztést is új módon közelíti meg, s írja elő.
A külföldi példák nyomán napjainkra már jónéhány hazai alternatív együttest regisztrálhatunk. Ezek mind mikrotársulások (az ötös létszám már nagy együttesnek számít), s gyakran átolvadnak egymásba, újratársulnak. Kialakultak bemutatkozásuk törzshelyei is: a Szkéné mellett a lágymányosi Mu-színház és a Petőfi csarnok társítja a látványt a publikummal, különösen az egyetemi ifjúsággal.
Van-e valami közös vonása a mintegy 15-20 társulásnak? Alig hivatkozhatunk ilyesmire, hiszen a kifejezési indítékok a tételes filozófiai gondolatoktól az ún. életérzéseken és nyílt bohóckodásokon át a tudatalatti bolyongásokig húzódnak. A kifejező mozgásvilág pedig a földön kúszástól és fetrengéstől, a provokatív színpadi üldögéléstől az ugrándozásig, sőt virtuóz ugrás-sorozatokig terjed. Eközben az egyes produkciókban sziporkázóan abszurd és groteszk ötletek villannak meg, vagy éppen hajmeresztőén primitív mozzanatok, járás-kelések keserítik el a nézőt. Itt igazán nincs egységes gondolatvilág, a kiforrott mozdulati stílus pedig éppen várat magára. Talán egy közös veszélyről szólhatunk, amely majdnem minden együttes tájékán ott ólálkodik: a szociológusoktól pártfogolt önkifejezéshez és önmegvalósításhoz ritkán kapcsolódik az önkontroll, s ezért a produkciók gyakran strukturálatlanok maradnak, és a látvány – talán az eredeti indíték ellenére is – ezoterikus hatású lesz, csupán a beavatottak szűk rétegének osztályrésze marad.
A kísérletek tömegéből gondolat- és mozgásvilágával napjainkra néhány együttes már megérdemelten vonta magára a közfigyelmet. Közülük Bozsik Yvette társulásait és az Artus Ugrószínház (vezetők: Goda Gábor és Mándy Ildikó) produkcióit érdemes máris megjegyeznünk.
Az utóbbi időben gyakran olvashatunk a pártok és más társadalmi szervezetek jövőképéről. Érdemes megismertetni az Ezredvég olvasóit Hegyi Gyula két cikkével, melyek a Népszabadságban jelentek meg. A Krisztus Köztársasága című 1994. december 24-én, Az etikai szocializmus című pedig 1995. február 13-án látott napvilágot a lap hasábjain. Amaz a „keresztény ökoszocializmus elképzelését vázolja fel, emez az MSZP jövőképébe enged bepillantást.
*
Hegyi Gyula karácsonyi cikkéről szólva, a mondandót egy kis kitérővel kell kezdeni. Erre az írásra ugyanis bizonyos egyházi körök feltűnő idegességgel reagáltak. Részint a számukra meghökkentőnek tetsző tartalom miatt, részint még inkább azért, mert nehezményezik, hogy ez a kritikus írás egyházi kérdésekről, – katolikus szerző tollából, – világi lapban jelent meg. Az Új Ember több cikkében is a szerzők kimondják, hogy keresztényeket érintő kérdésekben, katolikus szerzőtől vélemény nyilvánítása csak egyházi lapokban elfogadható. Hegyi Gyula ezt válaszcikkében visszautasítja. (Új Ember, 1995. március 12.) A visszautasítás tényével és az érveléssel is egyetérthetünk. Elfogadhatatlan, hogy vallásos ember, egyházat érintő kérdésekben, világi lapban ne mondhatná el a véleményét.
Hegyi Gyula karácsonyi cikke egyházi ember és katolikus értelmiségi számára meghökkentő kérdéseket tesz fel. Olyan vádak érik, hogy a cikk egyházi érdekeket sért, némelyek szerint egyházellenes és csak az ateista propagandának szállít érvanyagot. A vádaskodás láttán, érdemes néhány kérdést felidézni:
1. Kibontható-e Jézus tanításaiból közvetlenül a keresztény társadalomelméleti rendszer?
2. Van-e egyetemes érvényű katolikus társadalomelmélet?
3. Korunkban, az anyagi önzés és a nemzeti gyűlölködés uralmának meghaladására elég-e a szeretet és megbocsátás szép szavakkal hangoztatott igénye?
Ezekben a kérdésekben az egyik egyházi alap problémáról van szó, az egyház és a világ viszonyáról. A realitások mérlegelésénél számba kell venni, hogy az elmúlt években a világ sokat változott és gyorsuló ütemben változik továbbra is. Változik az egyház helye és szerepe is a társadalomban. Miközben a Vatikán a mai világhelyzetet úgy ítéli meg, hogy jelenleg az egyháznak esélye van társadalmi szerepének növelésére, s a katolikus társadalomelmélet alkalmazását szorgalmazza, felelősen gondolkodó teológusok és közírók úgy látják, hogy az egyház társadalomfelfogása nem eléggé nyitott a világ felé és nincs igazán elfogadható jövőképe reális társadalmi változásokhoz. A II. Vatikáni Zsinaton harminc éve elfogadott nyitás a világ felé, jórészt még program, miközben a világban újabb és újabb változások történnek. Ami harminc éve elfogadható volt, és megvalósulása előremutató lett volna, ma már jórészt túlhaladott. Nem vetjük el a sulykot, ha azt állítjuk, hogy az egyház még követni is alig-alig tudja a történéseket.
Ezzel a helyzettel számolva latolgatja a szerző az egyház érvényben levő társadalmi tanításaira épülő programok esélyeit, előtérbe állítva a lehetőségek realitását. A polgári fejlődés évszázadai megmutatták, hogy a „világi hatalomtól és mindenfajta államtól független, valóban alternatív szellemi-erkölcsi hatalom lehetősége megbukott, azóta a hívőknek és papjaiknak engedelmes állampolgároknak kell lenniük”.
A felismerés régi, de az egyházak nehezen törődnek bele. A 19. század végén az egyház kiegyezett a polgársággal és bizonyos hatalmi pozíciókat megtartva támogatója lett a tőkés rendnek, persze a társadalomfölöttisége és Istentől kapott küldetése hangoztatásával. Ennek megfelelően, az akkoriban kialakult katolikus társadalmi tanítási rendszer a fennálló viszonyokhoz alkalmazkodott. Elfogadható Hegyi állítása, hogy ez a katolikus társadalomelmélet a társadalomfölöttiség kiemelt hangoztatásával is „követő, alkalmazkodó” jellegű volt, ilyen vagy olyan világi törekvésekhez csatlakozott, „elegyítve a liberális és konzervatív nézeteket és a katolikus tanításokat”.
Kimutatható tehát, hogy a kialakult társadalomelméleti rendszer nem közvetlenül Jézus tanításaiból bontakozott ki, még ha fel is használtak egyet-mást az Evangéliumokból. Ugyanígy helytálló, hogy a kialakult társadalmi tanítási rendszer reálisan megítélve, korántsem egyetemes érvényű. Egy ideig fönnmaradhattak ezek az illúziók, de fokozatosan kiderült, hogy az Európa-centrikus társadalomelmélet nem vihető át eredményesen más térségekre. E felismerés a 20. század második felében már kétségtelenné vált, s erre XXIII. János és VI. Pál pápa is felhívta a figyelmet – csak hát elsiklottak fölötte. Hegyi Gyula érzékletes példával teszi szemléletessé a problémát. A nyugat-európai kereszténydemokrata pártok politikai vonala „olyannyira a nyugat-európai jóléti állam polgáraira szabott, hogy lényegében követhetetlennek bizonyult a világ többi része számára”. Egészében nézve tehát az elmúlt évtizedekben megfogalmazott katolikus társadalmi tanítások „csak a világi hatalmak és a laikus társadalmi rendszerek közötti eligazításra vállalkoztak”. II. János Pál ugyan fölveti egy igazságos társadalmi és nemzetközi rendszer gondolatát, ám ennek a realitása is kérdéses. Ráadásul „nagy kérdés, hogy az anyagi önzés és a nemzeti gyűlölködés világrendje valaha is átalakítható-e kizárólag szép tanítások által”?
Számos tanújele van annak, hogy a most érvényben levő tanítások nem növelik az egyház esélyeit jelentősebb társadalmi szerep betöltésére, a szélsőséges fundamentalista megnyilvánulások pedig egyenesen rosszabbítják az egyház helyzetét. Hegyi Gyula ilyen fundamentalista zászlólengetésnek tartja a „keresztény Magyarország” megteremtésének ábrándképét, azt a nézetet, hogy „csak a keresztény Magyarországnak van jövője”. Ahogyan ironikusan megjegyzi: „a keresztény Magyarországnak nincs több esélye, mint mondjuk egy albán világbirodalomnak”. Másrészt veszélyes is, mivel a keresztények elszigetelődésének irányába hat. Mindebből következik, hogy nincs visszaút a múltba és az állam és az egyház újbóli összefonódása merő ábránd.
Mi hát a járható út a mostani helyzetben? Melyek a reális esélyek az egyház társadalmi szerepének növelésére? A szerző kettőt említ. 1. Belátva, hogy az evangéliumi tanításokhoz semmi lényegeset nem tudnak hozzátenni ma, az egyház folytasson vallási szolgáltató és hitet erősítő tevékenységet, szervezze az emberek közötti karitativ szeretetszolgálatát, és várja a Teremtő újbóli beavatkozását a világ sorsába. Úgy véli, ezt nem szabad lebecsülni, mert hasznos és jó, de azért kevés, többre is lehet törekedni. 2. Merész és bátor kezdeményezéssel felajánlani az emberiségnek egy értelmesebb társadalmi rend lehetőségét. Véleménye szerint elérhető, hogy az emberek egyszerre éljenek egymással felebaráti szeretetben, harmóniában a természettel és bizalomteli hitben a Teremtővel. Ezzel az emberiség „kiiktatva az egyéni önzést és a nemzetállami kereteket, a szabad közösséget választja és az ember szellemi, érzelmi és hitbeli kiteljesedését fölébe helyezi az anyagi javak termelésének. Ez utóbbi nem az aszkézist, hanem a dolgok helyes sorrendjének a helyreállítását jelentené”. Ezt az elképzelést nevezi Hegyi Gyula „keresztény ökoszocializmus”-nak. Ebben látja a kapitalizmus igazságtalanságaival való leszámolás és a rendszer meghaladásának lehetőségeit. Hozzáteszi azonban, hogy „ennek az útnak csakis akkor van értelme, ha kellően radikális és szakítani mer az egyén és az állam kettős kultuszával és a haszonelvű gazdálkodás eszményével”.
A fentieknél jóval ritkább az „etikai szocializmus”-sal mint jövőképpel foglalkozó írások száma. Hegyi úgy látja, hogy a pártok jövőkép-formálásához kedvező feltételeket nyújtanak az utóbbi évek tapasztalatai. Megbukott a baljós jobboldali restaurációs kísérlet, az 1994-es választások látványosan lezárták a történelmi manipulációk és ideológiai megfontolások túlhajtásait. Markánssá vált a hat parlamenti párt arculata, a konzervatív keresztény-nemzeti, a liberális és a szociáldemokrata irányultság.
A parlamenti pártok értékrendje és jövőképe kialakításához Hegyi Gyula az 1945-ös újrakezdés demokratikus alapeszméit tartaná kívánatosnak, együtt a mintának is tekinthető háború utáni nyugati fejleményekkel. Az elmúlt öt év tapasztalataira hivatkozva úgy véli, hogy a demokratikus fejlődés két kérdésében széles társadalmi konszenzus jött létre. Ez a magántulajdon prioritása és a NATO-tagság. Megalapozott reménynek tartja, hogy még a Horn kormány működése idején, a magántulajdon aránya 70-80 százalékos lesz hazánkban, és a NATO is befogadja Magyarországot. S ha ez megvalósul, akkor nagy társadalmi konszenzussal és hosszú történelmi időre eldőlhetnek az alapvető történelmi kérdések. „Még a gazdasági integráció fájdalmasan nehéz útját is elviselhetőbbé teszi a tudat, hogy nincs visszaút az államszocializmus olcsó kenyeréhez és a nacionalizmus veszélyes cirkuszához.”
Hegyi széles társadalmi konszenzusról beszél a magángazdaság prioritása és a NATO-tagság elfogadása kapcsán, amelyet csak egy szélsőséges kisebbség ellenez. Erősen kétlem, hogy a bérből és fizetésből élő tömegek egyetértenének a kizsákmányolás visszatérésével, a tartós munkanélküliséggel, a növekvő létbizonytalansággal, vagy épp a rengeteg pénzbe kerülő NATO-tagsággal. Ebből a „nagy konszenzusból” kimaradtak pártok, civil szervezetek, a MSZOSZ és tagszervezetei stb. Egyetérthetünk Hegyivel, hogy tényleg fájdalmas lesz a gazdasági integráció a nyugattal. De tájékoztatja-e valaki az integráció szorgalmazói közül az egyszerű állampolgárokat a velejáró súlyos terhekről? Téved a szerző, ha azt gondolja, hogy a saját munkájukból élők számára nincs visszaút az olcsó kenyérhez. Mellesleg nem éppen finom fordulat egy kalap alá venni az államszocializmus olcsó kenyerét és a nacionalista cirkuszt. Az olcsó kenyér a saját munkájukból élők létbiztonságának szimbóluma volt. A rendszerváltás után megszűnt a bérből és fizetésből élők létbiztonsága, jórészt a „nacionalista cirkusz” szereplőinek jóvoltából, akiknek jelenléte további veszélyforrás lehet.
A szerző az MSZP nagy problémájának tartja, hogy az elmúlt években „tiszta pragmatista pártként jelent meg, sőt a választások óta ez a folyamat felgyorsult” és a „szocialisták szinte kizárólag a napi koalíciós taktika függvényében szólaltak meg a nyilvánosság előtt”. Ezt két dologra vezeti vissza: az ellentmondásos múltra és az MDF-kurzus ideológiai túlsúlyából adódó nyomásra. Figyelmeztet a veszélyre is, amennyiben ez a pragmatista vonal negatívan befolyásolhatja a párt mozgásterét, csökkentheti a támogatók számát. A kritika jogos és a visszavezetés is helyes. Egy fontos tényező azonban kimaradt az okok közül. A párt megalakulása után az MSZP támogatóinak zöme bérből és fizetésből élő kisember, munkás. Támogató magatartásukban lényeges szerepe volt és van a párt baloldaliságáról kialakult és tudatosan táplált illúziónak, miszerint az MSZP a kisemberek érdekeit védi, képviseli. Ezért nem tekinthető véletlennek, hogy a párt vezetői csak ritkán és a körülmények kényszerítő hatására szólnak a lényegről, a kapitalizmust visszaállító célokról.
Akármennyire érthetővé teszi is néhány dolog az MSZP pragmatista politikáját, sokáig nem halogatható – a szerző fogalmazásával – „egy átfogó baloldali jövőkép” kialakítása. Hegyi szerint ebben a legfontosabb a magántulajdon prioritása, a NATO-tagság, valamint a Szocialista Internacionálé, s a nyugat-európai szocialista és szociáldemokrata pártok jövőképe.
Igaz, hogy ezek a koordináták nem a tőkés rend meghaladására irányuló jövőképet sugallják. A szerző azt is jól érzi, hogy a követendőnek feldicsért nyugati valóság azért nem olyan nagyon szép. Kénytelen elismerni, hogy Nyugaton „az elmúlt években a nagyvonalú állami újraelosztást biztosító állandó gazdasági növekedés modellje mind több sebet kapott”. Megmutatja, hogy a nyugati szociáldemokráciának van egy feloldhatatlannak tűnő dilemmája: „Szociáldemokrata szemmel a kapitalizmus egyrészt eredendően igazságtalan rendszer, másrészt a gazdasági javak termelésének leghatékonyabb modellje”. Igaz, a súlyosbodó problémák kemény kihívást jelentenek számukra. Hegyi Gyula azonban „megmagyarázza”, hogy akármilyen súlyosak a problémák, ezekre a szociáldemokraták „mégsem válaszolhatnak felelőtlen társadalmi kísérletekkel, a gazdasági racionalitás nagyvonalú kiiktatásával”. Vagyis bármilyen kemény is a kihívás az igazságtalan társadalomban, erre nem lehet válaszolni a kapitalizmus meghaladására irányuló értékrenddel, jövőképpel, és ezért harcolni sem lehet.
Ezek után milyen tényleges lehetőség maradhat egy magát baloldalinak nevező párt számára? A szerző szerint nálunk is, külföldön is marad a brit szocialisták új modellje, az „etikai szocializmus” és a vele való próbálkozás. Személyes érzése szerint a szocializmus távlatos megközelítéséhez ez az út látszik a legrokonszenvesebbnek. Hegyi óvja az MSZP-t a „felelőtlen kísérletektől”, s egyben arra figyelmeztet: a kapitalizmus igazságtalanságai ellen fellépni ma a meghaladás reményével a „rendszer sokszoros túlbiztosítása miatt nem lehetséges”. Érdemi fellépésre tehát csak egyetlen lehetőség marad, az erkölcsi változás. Erre pedig csak azok képesek „akiket nem annyira a napi ínség, mint inkább az erkölcsi felháborodás vezérel”. Egyébként is a kapitalizmus igazságtalanságait és a világban jelen levő katasztrófa veszélyét „csak az egész rendszer etikai reformja előzheti meg… A magyar társadalomnak is nem a szegénység, hanem a biztonság egyre fokozódó hiánya a legnagyobb nyomorúsága, igazi biztonságot pedig csak etikus rendszerek adhatnak”. S ha valakinek kételyei támadnának az elképzelés komolyságát illetően, hangsúlyozza, hogy az etikai szocializmus ilyetén felvetése nem üres moralizálás.
A szerző jóhiszeműségét nem vonva kétségbe, érdemes eltűnődni e jövőkép-elképzelésen. Nem vitatható, hogy a társadalomért viselt felelősség igényli a jó jövőképet az MSZP-től. Abban azonban már kételkedni lehet, hogy a felvázolt „etikai szocializmus” a kapitalizmuson túlmutató jövőkép lenne, ahogy azt Hegyi ígéri. Arról nem is szólva, hogy még az újdonság varázsával sem hat, hiszen ilyen szocializmus-eszménykép már hosszú ideje létezik többféle formában, de egyik sem tudott hatékony mozgósító erővé válni.
Befejezésül ide kívánkozik még néhány megjegyzés. Hegyi Gyula már többször tanújelét adta annak, hogy komolyan foglalkoztatja az önzés és a gyűlölködés problémája a társadalomban. Égető gondnak tartja a bajoktól való megszabadulás útjának keresését. Jól látja, hogy a keresztény társadalomfelfogás mai modellje alkalmatlan a tőkés világrend meghaladására és az egyházi erőfeszítéseket még a tényleges helyzetéből adódó nehézségek is korlátozottá teszik. Ugyanígy nem igazán előremutató szerinte az MSZP pragmatista politikája sem.
Rokonszenves a vívódása a mit és a hogyan kérdéseiben. Kétségtelen, hogy a mai társadalmi helyzet megítélésében biztonságosan mozog, sok mindent jól lát napjaink társadalmi ellentmondásaiból. Elég bátor ahhoz, hogy elhatárolódjon a jobboldali keresztény értelmiségiek és az egyházi integristák szélsőségeitől, s felvállaljon bizonyos radikálisabb reformista törekvést az ökoszocializmus felvetésével. Az etikai szocializmussal kapcsolatban is megtalálható a keresztény szellemiség hatása, de mintha ez visszafogottabbá tenné a problémák konzekvens végiggondolásában.
Mire vonatkozik a radikális leszámolás, a szakítás? A vázolt cél a kapitalizmus meghaladása vagy átalakítása? A radikális meghaladás óhajként szerepel, csakhogy annak alapkövetelménye a tőkés magántulajdon és piacgazdaság felszámolása. A tőkés gazdálkodás nem azért vezet igazságtalanságokhoz, mert a tőkések erkölcsileg rossz emberek. Itt az alapprobléma a haszonelvűség tőkés módja. Tehát a kapitalizmus meghaladására minden remény nélkülözi a realitást, és illúzió marad mindaddig, amíg fennmarad a tőkés magántulajdon és a ráépülő piacgazdaság. Igaz, hogy a meghaladás programja súlyos kockázatokkal is jár. De ha ilyen alapon felelőtlen kísérletnek tartjuk a radikálisabb fellépést a tőke ellen, akkor nincs értelme a meghaladás emlegetésének. Hegyi maga fogalmazza meg, hogy szép tanítások mondogatásával az önzést, a gyűlölködést és igazságtalanságokat megszüntetni nem lehet. A cselekvés radikalitásának ilyen összefüggésben kellene érvényesülnie, de semmiképpen nem a gazdasági racionalitás meglevő elemeinek kiiktatásában. Valláserkölcsi alapállásból kiindulva kikerül a látószögből az érdekek ütközése és a harc az érdekekért, pedig az önzés, a gyűlölködés és az igazságtalanságok végső alapjai itt találhatók. Már II. János Pál pápa is elfogadhatónak tartja a bérből és fizetésből élők harcát érdekeikért, beleértve a sztrájkot is.
Keresztény indíttatású az „etikai szocializmusra” vonatkozó fejtegetés is. Igaz viszont, hogy az MSZP-nek előbb-utóbb világossá kell tennie, milyen baloldaliságot vállal. Az 1994-es választási győzelem és a párt eddigi kormányzati munkája, kiegészülve némely vezetői elejtett megjegyzéseivel, már sejtetik az MSZP jövőképét. Úgy tetszik, ha nyíltan megfogalmazzák, ez még az „etikai szocializmus” elképzelésétől is elmarad, s várhatólag súlyos csalódást okoz a pártot támogatók nagy többségének. Semmi jele annak, hogy az MSZP jövőképe a kapitalizmuson túlmutató baloldali jövőkép lenne.
A közvélemény megszokta, hogy egy szociáldemokrata párt önmagát baloldalinak nevezi, az viszont már félrevezető, ha antikapitalista irányultsággal téveszti meg támogatóit. Őszintébb és tisztességesebb az, ha a fennen hangoztatott baloldaliság legalább a szociális érzékenységben és az azt szolgáló magatartásban jut kifejezésre.
Idén, március 15-én részt vettem a Múzeum-kertben rendezett „történelmi megemlékezésen”. Az ünnepi megemlékezés mottója Kossuth Lajos szavait idézte: „Csak a demokrácia azonos a szabadsággal.” Amikor ott álltam a Nemzeti Múzeum épületén levő nagyméretű felirat alatt, úgy éreztem, hogy valóban, Kossuth egyik legjelentősebb gondolatát fejezi ki, amely szellemi örökségének is tekinthető, úgy, ahogy ezt a csehek is értelmezték. Kossuth Lajos számunkra nemcsak a császári Bécs ellen vívott magyar harc hőse, de személyében a nyugati demokráciák hívét is láttuk, és bíztunk abban, hogy egyszer majd mi is elindulunk ezen az úton.
Az 1848-1849-es magyar forradalmat nem értékelték nálunk egyértelműen, hiszen a megoldatlan nemzetiségi kérdés szembeállította egymással az ausztriai szlávokat, németeket és magyarokat. Az 1848. március 15-i pesti forradalom nálunk eleinte nem talált különösebb visszhangra, mivel a cseh politika képviselői 1848 tavaszán főképp a frankfurti birodalmi gyűlésen való cseh részvétel megtagadásának kérdésével voltak elfoglalva. Ezzel összefüggött a cseh nemzeti mozgalom vezető képviselőinek hangosan deklarált hűsége az osztrák monarchiához. Frantisek Palacky, a nagy, liberális demokrata történész és politikus, 1848. április 11-i Frankfurtba küldött híres levelében a következőket írta: „Ausztria fenntartása, oszthatatlansága és megszilárdítása most és a jövőben nemcsak az én nemzetem, de egész Európa részére is fontos dolog”. Egyidejűleg ezzel a kijelentéssel felteszi a kérdést is: „Hogyan tarthatja meg Magyarország szabadságát és erejét a jövőben, ha semmit sem akar tudni a népek egyenlőségéről saját határain belül?” Es hozzáteszi: „Szó sem lehet a Duna mentén élő szlávok, románok és lengyelek egy olyan állammal való önkéntes, de még inkább kikényszerített összekapcsolásáról, ahol az a szabály, hogy elsősorban magyarnak kell lenni, s csak azután embernek”.
Ebből következett, hogy a cseh liberálisok elutasították a magyar forradalom támogatását, mert úgy látták, hogy az nem nyújt garanciát Magyarország nem magyar nemzeteinek szabad fejlődéséhez. De ugyanígy nemet mondtak a frankfurti össznémet egyesítő törekvésekre is, ezért nem vettek részt a gyűlésen, amely kezdetben nyitott volt a nem német nemzetek előtt is. A cseh liberálisok eközben nem az egész probléma szorosan vett etnikai értelmezéséből indultak ki, hanem az összes résztvevők politikai és nyelvi egyenlőségének elgondolásából. Az 1848 áprilisi Szláv Kongresszus programjavaslata is együttműködést ajánlott az ausztriai németeknek és magyaroknak azzal a feltétellel, hogy létrehozzák az egyes nemzetek politikai és nyelvi egyenlőségét s hogy Ausztria szláv országait nem vonják be a „frankfurti” Németországba. A prágai Szláv Kongresszus Ausztria szövetségi állammá való átalakítását javasolja, miközben az ausztriai szlávok is – az ausztroszlavizmus koncepciójának szellemében – egy szövetségi államot alakítanának. A magyar forradalmi kormány képviselői delegációt küldtek Frankfurtba, a prágai Szláv Kongresszusra viszont már nem. Batthyány Lajos ideiglenes magyar kormánya nem volt hajlandó teljesíteni azokat a követeléseket, melyeket a Szláv Kongresszus a monarchia és Magyarország egyes nemzeteinek politikai és nyelvi egyenlőségét illetően fogalmazott meg. Kossuth Pesti Hírlapba mint a kormány szócsöve 1848. május 5-én azt hangoztatta Magyarország nem magyar nemzetei felé, hogy az állam egységének feltétele az azonos politikai nemzet és az egy állami nyelv. A magyar reformmozgalom képviselőinek többsége – élükön Kossuth-tal – úgy vélte, hogy a polgári szabadságjogok kiharcolását össze lehet kapcsolni a magyar hegemóniára irányuló igényekkel Magyarországon, és ebben az értelemben magyarázta a magyar politikai nemzetre vonatkozó elképzeléseit is. Ez Magyarország valamennyi polgárát volt hivatva egyesíteni azonos polgári jogok alapján, nemzetiségre való tekintet nélkül, a magyarok, mint Magyarország politikailag és gazdaságilag legfejlettebb nemzete, vezetésével.
Bizonyos, hogy elsősorban a megoldatlan nemzetiségi kérdés volt az oka, hogy a cseh liberális mozgalom már a forradalom 1848 márciusától szeptemberéig tartó első szakaszában is negatívan viszonyult a magyarországi eseményekhez, s ez abban az időben erőteljesen befolyásolta az egész cseh nyilvánosságot is. A fordulópontot a bécsi októberi felkelés jelentette. Ennek erőszakos leverése után jelentek meg nálunk a magyar forradalom és Kossuth személye iránt megnyilvánuló első szimpátiamegnyilvánulások – és nemcsak a cseh radikális demokraták körében, hanem a cseh közvéleményben is.
A népi álláspont még a lojális Moravské noviny című újságban is feltűnt. 1848. december 18-án egy olvasói levélben, egyebek mellett, ez jelent meg: „Kossuth ellen uszítotok, és megfeledkeztek arról, hogy ő a tökéletes szabadság atyja, s egész Ausztriát ő vezette ki Metternich Egyiptomából.” Ugyanebben az időszakban egy másik levelező Windischgrátzet és Jelačićot „a nép gyilkosaidnak nevezte.
1849 elejétől többé-kevésbé nyílt magyarbarátság érezhető a cseh radikális demokrata, de részben még a liberális sajtóban is. Kihasználva a cenzúra átszervezéséből adódó felületes ellenőrzést, a radikális demokrata Noviny Lípy Slovanské című újság közölte a híres orosz forradalmárnak, Bakunyinnak a felhívását, amelyben felszólítja az ausztriai szlávokat a magyarokkal való együttműködésre, hiszen – úgymond – csak így lehet megnyerni a zsarnokok elleni európai küzdelmet. Hasonló szellemben írt a cseh Emanuel Arnold is az Obcanské noviny-ben. Arnold forradalmi nézetei abban a programban mutatkoztak meg legvilágosabban, amely az osztrák monarchia megszüntetését és egy köztársasági alapokon álló, független cseh állam létrehozását követelte, főként a magyar forradalom segítségével.
A radikális demokratáknak Bécstől való félelmét igazolta a birodalmi gyűlés feloszlatása és az oktrojált alkotmány bevezetése 1849. március 4-én. Ennek az alkotmánynak hatására addig nem látott erejű Bécs-ellenes szembenállás bontakozott ki. A prágai rendőrkomisszár 1849. március 16-án egy bizalmas jelentésben így festette le a prágai helyzetet: „A diákok és az újságárusok igazi republikánusok. Nyíltan hirdetik, hogy éljen Kossuth, vesszen a kormány…”
A magyarok iránti rokonszenvnek talán legszebb cseh nyelvű példája Karéi Sabinának Szomorú elmélkedések című, április 13-án a Noviny Lípy Slovanskében megjelent cikke: „Bár csak egy kevés volna bennünk abból az úgynevezett magyar szilajságból, vagyis más szóval áldozatkészségből és buzgóságból! Úgysem tud a cseh mást, csak engedelmesen hallgatni és megint csak hallgatni, ez legnagyobb erényünk, amiért agyondícsérnek, és miért oly rosszul jutalmaznak bennünket… Csak az éleszt bennünk némi reményt, hogy nemzetünk látta a még nemrég általunk megvetett nép áldozatkészségét, és emberfeletti erőfeszítéseit, ismét megtelik büszkeséggel és igyekezettel, mellyel egykor jeleskedett, és a legelésző nyájból ismét a szabadságért lelkesedő és áldozatkész nemzet lesz.”
A magyarok iránti rokonszenv az oktrojált alkotmány kihirdetése után még a liberális polgárság bizonyos köreiben is visszhangra talált. Egyebek között megnyilvánult ez a liberálisok irányította Sedlské noviny cikkeiben. A szerkesztő (a cseh nemzeti himnusz szövegírója), Josef Kajetán Tyl már az első számokban egy részletes, folytatásos Kossuth-életrajzot közölt, s a napi hírekben is beszámolt magyarbarát megnyilvánulásokról.
A nép körében pedig az a hír terjedt, hogy Kossuth Morvaország felszabadítására készül. A Brünner Zeitung 1849. május 13-i száma szerint a morva föld legtermékenyebb vidékén, Hanában a nép II. József fiának hiszi Kossuthot (a magyar hagyománnyal ellentétben Cseh- és Morvaországban szerették II. Józsefet, mert a parasztság felszabadítóját látták benne), vagy pedig a legendás Ječmínek (Árpácska) király leszármazottjának véli (Ječmínek a néphagyományban azonosult a nagymorva Svatopluk fejedelemmel).
A Kossuth iránti rokonszenv még a Bach-korszakban is élénken élt a morvák között. A rendőri jelentésekből azt is tudjuk, hogy 1851-ben Luhačovicé-ben, a híres kelet-morvaországi fürdőhelyen „a magyar forradalom korifeusainak” arcképével díszített ékszereket és medálokat viseltek a nők. Napjainkig az úgynevezett Morvaországi Szlovákiában (Morvaország keleti részében) igen népszerű egy dal, amelynek kezdete a következő: „Jó volt Magyarországon, amikor Budán Kossuth lakott.”
Kossuth munkássága az ötvenes évek óta közismert volt a cseh forradalmi emigráció soraiban is. Londonban személyes kapcsolatba került Kossuth-tal a cseh radikális demokrata Josef Václav Frič, az 1848 júniusi prágai felkelés hőse. Frič Londonban írót 1859. június 11-i levelében Kossuthot még Olaszországba való költözése előtt intette, hogy ne feledkezzen meg a cseh érdekekről sem, amit Kossuth tudomásul is vett, és 1871-ben is bizonyított. Kossuth londoni tartózkodása idejéből utalhatunk arra az 1855. április 24-én írott levelére, amelyet a híres angol fametszőhöz és illusztrátorhoz, Lintonhoz intézett, és amelyben Lintont annak prágai útja előtt részletesen tájékoztatja a Prágára vonatkozó korabeli osztrák-német turistairodalomról. Már az emigráció kezdetén, 1849 augusztusában a bolgárországi Vidinben két csehet is találunk Kossuth közelében. Ludvík Špačeket, aki Kossuth személyes orvosa volt, és Emerich Cechet, Kossuth cseh tolmácsát. Kossuth nyilván személyesen ismert több cseh tisztet és közlegényt is, akik a magyarok oldalán részt vettek a szabadságharcban, főképp a tüzérség kötelékében. Itt említhetném például a kalandos életű Josef Vevera utászhadnagyot, akit a temesvári csatában Bem tábornok vezérkari őrnaggyá nevezett ki, vagy gróf Zikmund Berchtoldot, a morvaországi Buchlov vár urát, akit a szabadságharc után éppúgy halálra ítéltek, mint Veverát, később azonban mérsékelték büntetését (ahogy Vevera is kegyelmet kapott): életfogytiglani háziőrizetét a várában kellett letöltenie. Megmaradt nagy magyar könyvtára meggyőzően bizonyítja a magyar tudomány és kultúra iránti érdeklődését. A cseh származású magyar szabadságharcosokhoz tartozott Bedrich Ignác
Nedbal alezredes is, aki Klapka hadseregében szolgált a szabadságharc idején, és 1849 szeptemberében Komárom védelmében tüntette ki magát. Fennmaradt Nedbal Kossuth-hoz írt 1863. augusztus 17-i levele, amelyben támogatást kért tőle az akkori nehéz életkörülményei közepette.
Cseh- és Morvaországban szintén nagy érdeklődéssel figyelték Kossuth fellépését az osztrák-magyar kiegyezéssel szemben. Kossuth 1867 májusában Deák Ferenchez intézett „Cassandra levélé”-! bőven elemezték a cseh lapok. Josef Václav Frič Blaník című folyóiratának 1868 decemberi számában közölte le. Frič itt hangsúlyozta Kossuth gondolatát, hogy „Csehországnak épp oly kétségbevonhatatlan joga van nemzeti önállásra, mint nekünk”, azaz magyaroknak. Frič személyesen már korábban megismerkedett Kossuth-tal, annak londoni tartózkodása idején, de európai utazása alatt ismeretséget kötött sok más munkatársával is. Türr István tábornoktól próbált anyagi támogatást kapni egy Berlinben kiadandó cseh emigráns folyóirathoz, és 1864 elején gyakran találkozott Klapkával, Szarvadyval, Irányival és megbeszélte velük egy közös cseh-magyar felkelés osztrákellenes tervét. Ennek a tervnek megvalósítását az olasz kormánytól, remélte.
A porosz-osztrák háború idején, 1866 júniusában érkezett Frič Klapkával a kelet-csehországi harcmezőre és vele együtt látogatta meg a poroszok főhadiszállását a Königgrátz melletti Hořicében. Ott azt ígérte, hogy maga fordítja le cseh nyelvre a porosz parancsnokság csehekhez intézett levelét. Később, 1872-73-ban Frič Magyarországon tartózkodott, amikor közelebbről megismerkedett gróf Baldacsy Antallal, a magyar föderalisták vezérével. Akkor találkozott Jókai Mórral, Szilágyi Virgillel és a Horthy család rokonával, Schwarz Gyulával is. Szilágyi Virgillel az olaszországi Livornóban már 1868 nyarán megismerkedett, ahogyan azt Kossuth Lajoshoz címzett 1868. július 19-i levelében maga Szilágyi említi meg.
Frič pesti ismerőseihez tartozott František Sláma, cseh származású pesti joghallgató, aki 1871-ben cseh nyelvre fordította Kossuth Lajos Helfy Ignác – hoz intézett levelét a cseh-osztrák kiegyezés meghiúsulásáról és kiadta a Minerva nevű pesti szlovák nyomdában Kossuth a cseh kérdésről és Ausztria politikájáról a szlávokkal szemben címmel. Kossuth levelei Helfyhez magyarul is megjelentek (Kossuth a cseh válságról három levélben) és eredetileg a Magyar Újság-ban, Helfy Ignác lapjában találhatók.
Az osztrák-cseh kiegyezés megvalósítását Ferenc József császár 1871. szeptember 12-i leiratában helyezte kilátásba. Ez rendkívül nagy felháborodást keltett Andrássy és Beust híveinek körében s a nagy birodalmi tanács októberi ülésén ellenezték a leiratot, mire a császár egy új október 30-i leiratában az eredeti határozatot lemondta és szeptemberi, az osztrák-cseh kiegyezést ígérő leiratát visszavonta.
Erre a lépésre reagált közvetlenül Kossuth Helfy Ignáchoz írott leveleiben. Az első, 1871. november 5-i Torinóban írt levelében az osztrák-cseh kiegyezés megsemmisítéséért a felelősséget Beust osztrák kancellárra és Andrássy Gyula magyar miniszterelnökre hárította, sőt még az osztrák centralistákra is. Kossuth azt állította, hogy nincs szó nemzetiségi ellentétről, annál inkább „az államjogi problémáról, a Cseh Korona országrészeinek önkormányzati jogáról”. Kossuth hangsúlyozta, hogy az osztrák-cseh kiegyezés visszavonása a cseheket a pánszlávizmus karjaiba sodorta, ami nem Magyarország érdeke. Magyarországnak szüksége van az önkormányzati joggal ellátott szláv nemzetekre, amelyeknél a nemzetiségi kérdés nem lesz konfrontációs jellegű a magyarokkal szemben. A második Helfynek írott – november 7-i – levelében Kossuth hangsúlyozta, hogy az osztrák-magyar kiegyezés ellenfeleket hozott a németeknek és a magyaroknak a Habsburg Monarchián belül, és gyengítette itt a pozíciójukat. Kossuth harmadik, november 8-án kelt levele államjogi szempontból összehasonlítja a Cseh Királyságot és a Morva Őrgrófságot Magyarországgal, és utal arra, hogy a cseh országrészek is, éppúgy, mint Magyarország, hivatkozhatnak a kétoldalú egyezményekre Ausztriával. Harmadik levelében Kossuth főleg az osztrák centralisták politikáját támadta. Azt írja: „Az a nép szabad akar lenni. S centralisatio a szabadság átka. Az a becsületes, művelt osztrák nép igen jól tudta, hogy csak úgy számíthat saját jogainak tiszteletben tartására, ha mások jogait tiszteletben tartja.” És még hozzáfűzi: „Ha Ausztriát csak a többi nemzetek feletti uralkodás árán lehet megtartani, hogy el ne menjen németnek, hát nem lehet megtartani… Ha e birodalomnak még jövendője lehet, csak a personális unió, még pedig minden állami személyiségre, jogosult nemzetekre kiterjesztett personál-unió alapján lehet. Mert csak ez alapon lehetséges a nemzetek jogszerű aspirációit az uralkodó közösségével harmóniába hozni.”
Andrássy és Beust Poroszországhoz közeledő politikájában Kossuth joggal látta az Osztrák-Magyar Birodalom nem német ajkú polgárainak veszélyeztetését, beleértve a magyarokat is, akiknek az osztrák-magyar kiegyezés ideiglenesen privilegizált szerepet biztosított, de hosszú távon éppúgy veszélyeztette őket, mint a Monarchia szláv nemzeteit.
A cseh kérdésre vonatkozó kossuthi álláspont a cseh közvéleményben nagyon pozitív fogadtatásra lelt. A korabeli cseh visszhangok közül Josef Kalousek, a prágai egyetem docensének Kossuth Lajoshoz címzett 1871. november 15-i franciául-íródott levelét említhetjük. Ebben a levélben Kalousek azt írja, hogy Kossuth a dualista magyar kormány ellenében meg merte mondani, hogy az osztrák-cseh kiegyezés nem ellentétes a magyarok érdekeivel. Kalousek egyetértett Kossuth államjogi fejtegetéseivel, amelyek teljes összhangban voltak Kalousek Cseh állami jog című, éppen akkor, 1871-ben Prágában kiadott könyvében kifejtett nézetekkel.
Kossuth cseh kérdésben tanúsított magatartása nagyon jó publicisztikai visszhangra talált a cseh társadalomban, és nemcsak 1871-ben, de évekkel később is. Cseh írók és tudósok, Adolf Srb, Jakub Arbes, Josef J. Touzimsky és mások írtak róla. Kossuth fellépését a Habsburg-Monarchia ellen főleg közvetlenül az egykori kormányzó halála után értékelték nagyra Csehországban. Ennek időszerűségét az adta, hogy éppen a múlt század kilencvenes éveiben nőtt meg a cseh emancipációs függetlenségi mozgalom ereje, ami már az Osztrák-Magyar Monarchia jövendőbeli felbomlására utalt. Erre az időszakra esik Az ember tragédiája nagysikerű prágai bemutatója (1892), amely szintén osztrákellenes megnyilvánulássá változott. A cseh publikum az előadás után a prágai Nemzeti Színházban tüntetőleg elénekelte a Marseillaise-t.
Befejezésül hangsúlyoznom kell, hogy a cseh társadalomban az egyes történeti korok és történeti szituációk alakulása szerint változott Kossuth munkásságának értékelése. Történelmi jelentőségét minden kor és minden politikai mozgalom saját elképzeléseinek és szükségleteinek jegyében ítélte meg. Míg kezdetben a cseh liberálisok erősen bírálták Kossuth nemzetiségi politikáját a forradalom idején, addig a már emigrációban élő Kossuth közeledését a nyugati demokráciákhoz elismeréssel üdvözölték. A cseh radikális demokraták és a baloldali munkásmozgalom képviselői számára Kossuth forradalmisága és Habsburg-ellenessége mindig is példaképül szolgált.
A Csehszlovák Köztársaság megalakulása 1918-ban bizonyos fordulatot hozott Kossuth csehországi megítéléséiben. A cseh és szlovák érdekek közelítése az új közös államban inkább negatívan befolyásolta a Kossuth-képet. Az akkori első cseh nyelvű Magyarország története, Josef Macůrek munkája, Kossuthot elsősorban mint a nem magyar anyanyelvű nemzetiségek elszánt ellenségét említi, és alig tesz említést Kossuth 1871-es kiállásáról a csehek oldalán.
Önkritikusan be kell vallanom, hogy a legújabb cseh nyelvű Magyarország történetében **, amelyet 1993-ban adtunk ki a brnói Masaryk Egyetemen, még mindig nem a megfelelő módon dolgoztuk fel Kossuth tiltakozását a cseh-osztrák kiegyezés meghiúsítása ellen. Ez a hiányérzet késztetett arra, hogy a múlt évben, Kossuth Lajos halálának századik évfordulóján, megírjam az első cseh nyelvű Kossuth-monográfiát. A figyelmet nem pusztán Kossuth cseh vonatkozásaira fordítottam, hanem egész munkásságának részletesebb leírását is megkíséreltem a cseh olvasó kezébe adni. Igyekeztem elkerülni a háború utáni cseh marxista történetírás hibáját, amely Kossuth tevékenységét egyszerűsítő és vulgarizáló módon próbálta beállítani. Felfogásom szerint Kossuthban nemcsak a társadalmilag determinált személyiséget láthatjuk, hanem a liberális demokrata eszmeiségű államférfit, akinek a szabadságfelfogása nem korlátozódik az osztályellentétek kérdésére. Kossuthnak ez a felfogása mélyen gyökerezett a keresztény világnézetében és a magyar nemzeti érdekeket a nyugati demokráciák politikai kultúrájával egyesíteni kívánó törekvésekben.
Írásunkat ott fejezhetjük be, ahol elkezdtük, Kossuth egyik alapgondolatának jegyében: „Csak a demokrácia azonos a szabadsággal.”
* A szerző a brünni (Brno) Masaryk Egyetem professzora, a Cseh Köztársaság magyarországi nagykövete. [vissza]
** E könyvről lapunk 1994. márciusi Kossuth-emlékszámában részletes ismertetést közöltünk [vissza]
Száz éve, 1895. augusztus 5-én hunyt el Friedrich Engels. Emlékét aligha idézhetnénk meg méltóbban annak a beszédének a közlésénél, amelyet nagy barátja, Kari Marx temetésén mondott el 1883-ban, a londoni highgate-i temetőben.
Március 14-én, délután háromnegyed háromkor, korunk legnagyobb gondolkodója megszűnt gondolkodni. Alig két percre maradt magára, s amikor beléptünk, láttuk, hogy karosszékében nyugodtan elszenderült – de örökre.
Fel sem mérhető, mit vesztett ebben a férfiban az európai és amerikai harcos proletariátus, mit vesztett benne a történelem tudománya. Nagyon is hamar érezhetővé lesz az űr, amelyet ennek az óriásnak a halála hátrahagyott.
Darwin a szerves természet fejlődési törvényét fedezte fel – Marx az emberi történelem fejlődési törvényét: azt az eddig ideológiai burjántól ellepett egyszerű tényt, hogy az embereknek előbb enniük, inniuk, lakniuk és ruházkodniuk kell, mielőtt politikával, tudománnyal, művészettel, vallással stb. foglalkozhatnak; hogy tehát a közvetlen anyagi létfenntartási eszközök termelése s ezzel egy nép vagy korszak mindenkori gazdasági fejlődési foka az az alap, amelyből az illető emberek állami berendezései, jogi nézetei, művészete, sőt vallási képzetei kifejlődtek, s így ebből az alapból kell ezeket magyarázni is – nem pedig, ahogy eddig történt, megfordítva.
Ám ez nem minden. Marx felfedezte a mai tőkés termelési mód s az általa létrehívott polgári társadalom sajátos mozgástörvényeit is. Az értéktöbblet felfedezése itt egyszerre világosságot teremtett, míg minden előbbi vizsgálat, a polgári közgazdászoké csakúgy, mint a szocialista kritikusoké, a sötétben tévelygett.
Két ilyen felfedezés elég volna egy életre. Szerencsés már az is, akinek megadatott, hogy csak egy ilyen felfedezést tegyen. De Marx minden területen, ahol kutatott – s nagyon sok ilyen terület volt és egyiket sem érintette pusztán felületesen –, minden területen, még a matematikában is, önálló felfedezéseket tett.
Ilyen volt Marx, a tudomány embere. De ez még a fele sem volt az egész embernek. A tudományban Marx történelmet mozgató, forradalmi erőt látott. Bármilyen nagy öröme telt is valamely elméleti tudomány új felfedezéseiben, amelynek gyakorlati alkalmazhatóságát talán még nem is lehetett előre látni – még nagyobb örömet érzett, ha olyan felfedezésről volt szó, amely azonnal forradalmasítóan hatott az iparra, a történelmi fejlődésre egyáltalában. így az elektromosság terén tett felfedezéseket […] is élénk figyelemmel kísérte.
Mert Marx mindenekelőtt forradalmár volt. Igazi élethivatása az volt, hogy valamilyen módon közreműködjék a tőkés társadalom és az e társadalom által létrehozott állami berendezések megdöntésén, hogy közreműködjék a modern proletariátus felszabadításán, amelyet elsőként ő ébresztett helyzetének és szükségleteinek tudatára, felszabadulása feltételeinek tudatára. A harc volt az eleme. S harcolt olyan szenvedéllyel, olyan kitartással, olyan sikerrel, mint kevesen. Az első Rheinische Zeitung 1842-ben, a párizsi Vorwärts! 1844-ben, a Deutsche Brüsseler Zeitung 1847-ben, a Neue Rheinische Zeitung 1848-1849-ben, a New York Tribune 185 2-1861-ben – ezenkívül harcos brosúrák tömege, munka a párizsi, brüsszeli és londoni szervezetekben, míg végül az egészet megkoronázta a nagy Nemzetközi Munkásszövetség. Valóban, ez megint olyan eredmény volt, amelyre megalkotója büszke lehetett, még ha semmi egyebet nem tett is volna.
S ezért volt Marx kora leggyűlöltebb és legtöbbet rágalmazott embere. Kormányok (önkényuralmiak meg köztársaságiak is) kiutasították, burzsoák (konzervatívok meg szélső demokraták is) versenyeztek abban, hogy megrágalmazzák. Mindezt könnyedén félretolta, nem is hederített rá, s csak végső kényszer esetén felelt. És halálakor a szibériai bányáktól egész Európán és Amerikán át Kaliforniáig a forradalmár munkatársak milliói tisztelik, szeretik, gyászolják, s bátran mondhatom: lehetett még sok ellenfele, de aligha volt személyes ellensége.
Neve és műve élni fog századokon át!
Bécsben vagyunk, 1934 őszén, és Duczynska Ilonának, alias Novotny Annának, az illegalitásba szorult Schutzbund főpropagandistájának az a missziója, hogy bebizonyítsa, bár 1934 februárjában a Schutzbund tragikus vereséget szenvedett, ** nem tűnt el a föld színéről, tagjai összeszedték magukat és újra aktívak. Milyen módon lehet ezt bebizonyítani?
Itt van persze a Schutzbund kiadványa, a Sprecher (Beszélő), de ez nem elég, a lap nem sok emberhez jut el… Ilona-Annának támad egy víziója: olyan propaganda eszközt kell találni, amely egy időben sok emberhez eljut, ami korszerű, s mi más is lehetne ez, mint a rádió!
De hogyan lehet ezt a látomást megvalósítani? Olyan középhullámú adót kell konstruálni, amely a bécsi rádióadó hullámhosszán sugároz. A készülék természetesen nem lehet nagyméretű, és konspirációs okokból úgy kell kialakítani, hogy néhány mozdulattal egyszerű rádióvevő váljék belőle. Vajon ki tudná ezt az elképzelést valóra váltani?
Szerencsére Ilona-Annának van egy unokaöccse, aki a bécsi Műszaki Egyetem műszaki-fizikai tanszékének hallgatója, s ráadásul tizenegy éves kora óta rádióamatőr, és nem utolsósorban vonzódik a szocialista eszmékhez.
Ilona-Anna tehát felkeresi unokaöccsét, és feladja neki a leckét. Az unokaöccs, Ottó-György, Strikerné Dr. Polányi Laura 21 éves fia, akinek a Műszaki Egyetem közelében van egy albérleti szobája, s emellett – ó, mily ritkaság! – egyetemista feleségével (aki történetesen e visszaemlékezés szerzője) közösen egy pici főbérleti lakása is, a belvárosban. Az albérleti szoba lesz a műhely, ott mindig egyedül dolgozik Otto-Georg, háziasszonyának azt a magyarázatot adva, hogy a szobájában szerteszét heverő csövek, drótok és más alkatrészek a diplomamunkájához szükségeltetnek. Ilona-Anna viszont mindig a belvárosi lakásba jön, hogy a munka előrehaladása felől érdeklődjék – hiszen a rokonát bármikor meglátogathatja az ember.
A lakásunk egyúttal a szakmai konzultációk színhelye is. A szakmai tanácsadók között van egy fiatal osztrák fizikusnő, aki sok-sok év múltán az egyik berlini egyetem krisztallográfus professzora lesz, egy magyar villamosmérnök hallgató, akiből Budapesten válik majd egyetemi tanár, egy fiatal osztrák rádiótechnikus, akiből egy nagy svéd rádiógyár kutatómérnöke lesz húsz évvel később stb. stb.
A munka nem volt könnyű, sok-sok éjszakai fejtörés és fizikai munka kellett hozzá, no meg éjszakánkénti tetőmászás, hogy az antenna a helyére kerüljön. De egyszerre csak megtörtént a csoda. Az adó működni kezdett. Méghozzá Bécs város rádióadójának hullámhosszán! Igen ám, de egyelőre csak tetőantennával, holott konspirációs okokból, és a mozgékonyság lehetővé tétele miatt (hiszen az adásokat minden alkalommal más-más helyszínről kell majd biztosítani) az adónak antenna nélkül kell működnie.
Egy sor további kísérlet eredményeképpen végül ez is sikerült. Így 1935 februárjában, a Schutzbund-felkelés első éves évfordulójára az adó működőképes lett. Külső szemlélő számára pontosan olyan volt, mint egy szokásos rádiókészülék, az adócső behelyezése és bizonyos átállítás után azonban alkalmas volt arra, hogy a bécsi rádió hullámhosszán sugározzon.
Abban az időben déli 12 órakor a bécsi rádió öt perc szünetet tartott, mégpedig úgy, hogy ez alatt az idő alatt csak egy metronóm ketyegése volt hallható. Ezt az időt kellett kihasználni a Schutzbundrádió adására.
Mint ismeretes, Bécs külvárosában a húszas évektől kezdve a szociáldemokrata vezetés jóvoltából hatalmas munkásnegyedek épültek – például a Kari Marx-Hof, ahol 1934 februárjában a legvéresebb harcok dúltak –, s e negyedek lakóinak döntő többsége hű maradt a szocialista eszmékhez. így nem látszott nehéznek az adásokhoz szükséges lakások biztosítása. Ez természetesen már a Schutzbund felső vezetésének a feladata volt. Annak érdekében, hogy a város különböző pontjain lehessen venni az adást – no meg, konspirációs okokból is – minden adásra más-más munkásnegyedben került sor. Az adás szövegeit mindig Ilona-Anna írta, a rádiókészüléket egy-egy fiatalember hozta, a rádióadócsövet pedig jómagam vittem egy ezer grammos steril vatta feliratú dobozban, gondosan bebugyolálva, egyetemi jegyzeteim közé rejtve. Mindig a bemondó – egy bécsi munkásfiú – érkezett utoljára, s ő távozott legelőször, rögtön az adás után. Ekkor kivettem az adócsövet a készülékből, majd miután kihűlt, visszahelyeztem vatta-ágyába, és a tankönyvekkel teli aktatáskával kezemben én is elhagytam a lakást. Utolsóként a rádiókészüléket vitte el a csoport egyik férfi tagja.
Ha az emlékezetem nem csal, mindössze öt adást sugároztunk, de azokat meglepő eredménnyel. Egyrészt a kétségbeesésbe kergettük a belügyi szerveket, melyeknek nem sikerült a rádió nyomára bukkanniuk, másrészt jelentkezésünk visszaadta a reményt a hallgatóknak, és cselekvésre ösztönözte őket. Azok számára pedig, akik aktívan résztvettek a munkában valóban lelkesítő élményt jelentett a jó propaganda érdekében kifejtett értékes és érdekes műszaki megoldással párosult csapatmunka.
A Schutzbund föld alatti rádióadójának rövid történetét szeretném azzal a dedikációval zárni, melyet Ilona-Anna írt be a Bécs – 1934 – Schutzbund című könyvének magyar nyelvű kiadásába számunkra:
„Emlékezve régiekről –
emlékezve a Ravag metronómjának halk kattogására,
a kísérő erős hangra: Hallo, hallo, hier spricht der
Sender des Schutzbundes, a Sender mindenkori csodálatos
transzfigurációjáról, a dolgavégezetlen szomorkás rendőrségről és sok más együtt megéltekröl
adom át nektek szeretetemmel
ezt a késői feljegyzést
* Elhangzott az V. Nemzetközi Polányi Károly Konferencián Bécsben.[vissza]
** A Republikanischer Schutzbund az osztrák szociáldemokraták 1923-ban megalakult önvédelmi szervezete volt. Bár 1933-ban a Dolfuss-kormany betiltotta, a kitűnően szervezett, fehyelmezett, fegyveres munkásalakulat illegálisan továbbműködött, s oroszlánrésze volt a 1934. februári antifaschista bécsi munkásfelkelésben, melynek során mintegy 1200 tagja esett el. [vissza]
Esztendők óta tart szellemi közéletünkben egy rendkívül széles körű vita, anélkül hogy valamikor is eljutott volna a nézetek nyílt ütközéséhez: szétszórt cikkek, alkalmi beszédek, olykor más gondolatmenetekbe beleszőtt oldalvágások formájában zajlik, de annál nagyobb hévvel és megállás nélkül. Tétje nem csekély: ki mondhatja magáénak azt a történelmi érdemet, hogy megdöntötte a Kádár-rendszert? Ki a rendszerváltás igazi eszmei győztese?
A különböző hajdani ellenzéki csoportosulások közül a veteránok itt az 56-osok. Mártírok árnyalakjai álltak megritkult soraik között, s a rendszerváltásban az ő eszméik rehabilitációja töltötte be a faltörő kos szerepét. Versenyképességüket erősen csökkenti viszont egyrészt az, hogy a börtönökből való kiszabadulásuk után ellenzékként nem működtek (sőt, szellemi elitjük jórészt beépült a rendszerbe). Másrészt pedig 1956 eredendő eszmeiségének, az „igazi szocializmusnak” – lett légyen volna ez akármi – nyilvánvalóan semmi köze a rendszerváltás utáni helyzethez (ami még kapitalizmusnak sem „igazi”). Ráadásul e csoportosulás mai vezéralakjai – mint „naiv” szocialisztikus elképzeléseket – már maguk is megtagadják saját hajdani eszméiket; helyzetük enyhén szólva zavaros.
Ugyanez áll a hajdani reformkommunisták különféle csoportjaira. Tény, hogy – meghatározott nézőpontból nézve – nekik köszönhető minden: ők bomlasztották fel az állampárt félelmetes hatalmi struktúráját, az ő gesztusuk volt, hogy a rendszerváltáskor egyszerűen átadták a hatalmat a többieknek. Másfelől viszont a Kádár-rendszer vezetői közé tartoztak: érdemük tehát csupán önmaguk hatalmának megdöntése, s miként lehetne egy öngyilkos az öngyilkosság örököse?
Nem egyértelmű a népi csoportosulás helyzete sem. Klasszikusaik – akiknek „köpönyege alól előbújtak” – a Kádár-rendszer privilegizáltjai voltak (egy részük ráadásul a Rákosi-rendszeréi is), és jóllehet a hivatalos nyilvánosság keretei között valóban igen látványosan renitens ellenzéki akciókat engedhettek meg maguknak, hivatalos ellenzéknek lenni nem igazán előkelő dolog. Ráadásul ez az ellenzékiség igen szűk kérdéskörre korlátozódott: a magyar kisebbségek, a születésszabályozás, a népi hagyományok problematikájára s más effélékre. S attól, bizony sose dőlt volna meg a Kádár-rendszer, ha összevész a románokkal, szlovákokkal, s visszaállítja a Ratkó-törvényt és a Révai-korszak népies-realisztikus stílusdiktatúráját.
Maradna hát az önmagát demokratikus ellenzéknek nevező csoportosulás, magyarán – (hiszen ez az önelnevezés azt sugalmazza, hogy a többi ellenzéki csoportosulás nem volt demokratikus) – a szamizdatosok köre. Ő szavakban-stílusban valóban intranzigens ellenzékiek voltak, elsőként vágták a hatalom arcába jelszóként 1987 júniusában, hogy „Kádárnak mennie kell!” Csakhogy programjuk – a híres „Társadalmi Szerződés” – e stilisztikai radikalizmuson túl, tartalmilag nem volt több, mint az 1956-os elgondolások tompított válfaja: adottnak vette az egypárt-uralom kereteit, az MSZMP „közhatalmi előjogait”, s csak ennek bizonyos alkotmányos-jogi korlátozását óhajtotta, továbbá az üzemek munkástanácsi önigazgatását. Nem is szentelt hát tevékenységüknek a hatalom (és a társadalom) akkora figyelmet se, mint az 1968-1973-as cheguevarista mozgalomnak; ők voltak a paprika a „gulyáskommunizmus” levében. A hajdani és mai eszmék között tehát itt is éles ellentmondás feszül: amiért egykor küzdöttek, annak nyilvánvalóan semmi köze nincsen se a mai mivoltukhoz, se a rendszerváltás utáni helyzethez.
Rejtély lenne hát, hogy ki döntötte meg a Kádár-rendszert, s ki a rendszerváltás igazi eszmei győztese? Dehogy az. Mindenki tudja – tán még a vitatkozók is –, hogy az előbbi történelmi érdem Gorbacsové és Bush elnöké, az eszmei győzelem pálmáját pedig a Nemzetközi Valutaalap mondhatja magáénak: ennek eszméit vette át – bámulatos átalakulási képességgel, egyik napról a másikra – 1990-ben minden hajdani ellenzéki meg reformkommunista mozgalom. Az eltérések ezen belül lényegtelenek, retorikai és – főként – klikkérdekeket kifejező árnyalatok csupán, arra szolgálnak, hogy létezhessék mégis valamiféle többpártrendszer, legyenek szereplői a választási és parlamenti színjátékoknak.
E nagy vita pedig alighanem szép csendesen elsorvad majd magától. Ahogyan ugyanis ez a rendszerváltás utáni helyzet fest, egyre kevésbé lesz kifizetődő, ha valaki azzal áll a nemzet elé: lássátok, mindezt nekem köszönhetitek!
A különös nevű Teljes Evangéliumi Diák és Ifjúsági Szövetség, a TEDISZ jelentette meg – Králl Csaba szerkesztésében, Göncz Árpád előszavával, Beer Iván bevezetőjével – ezt a tartalmában, méreteiben és kiállításában egyaránt impozáns albumot. Az ötvenöt szerző több mint hatvan írását tartalmazó emlékkönyv annak az előadássorozatnak az egybegyűjtése, amelyet egykori vidéki zsidóságunk deportálásának ötvenedik évfordulóján, még 1994-ben rendezett meg országszerte a szövetség, írók, történészek, szociológusok, politikusok, teológusok vagy csak „egyszerű” emlékezők vallanak arról a néhány hónapról, amely 600 000 magyarországi zsidó pusztulását hozta, s amelynél nagyobb szégyene ennek az 1100 éves országnak soha nem volt és már nem is lehet. A megrázó múltidézésen, az írásos és fényképes dokumentumokon s a tárgyra vonatkozó száraz adatokon kívül (ez utóbbiakat a fakszimile közigazgatási jelentések jellegzetes, bürokratikus bikkfanyelvezete már-már elviselhetetlenül kínzó olvasmánnyá teszi), a gyűjtemény talán legértékesebb, de feltétlenül legtanulságosabb és leginkább mához szóló része a történeti visszatekintés. Mert az emlékkönyv szigorú következetességgel, alaposan, sokrétűen és köntörfalazás nélkül elénk tárja azt az utat is, amely korántsem véletlenül, hanem igencsak törvényszerű végzetességgel vezetett el végül a Megtörténhetetlenhez.
Nem új felfedezésekről van szó. Csupán annak újbóli fölismeréséről, hogy van valami, amiről újra és újra beszélni kell. A gyökerekről. Arról, hogy miért és hogyan alakult ki a századvégén a magyarországi politikai antiszemitizmus, amely egyébként a közhiedelemmel ellentétben, nem is annyira az Istóczy-Verhovay-féle antiszemita párthoz fűződött elsősorban, hanem (ahogy például Ady éles szemmel észrevette) sokkal inkább a gróf Zichy Nándor vezette Katholikus Néppárt alpárian brutális és az alsópapság révén az egész országot átszövő társadalmi uszításához. S arról, hogy a világháború és a forradalmak után hatalomra került ellenforradalommal az antiszemitizmus az ország hivatalos ideológiájává vált. Hogy egy huszonöt esztendeig fönnálló rendszer – az irredentizmus és az antikommunizmus mellett – Európában először tette meg a zsidóellenességet vezérlő elvéül, és ebben vezető politikusai egyaránt osztoztak: Horthy csakúgy, mint Bethlen, s Teleki vagy Kállay nemkülönben, mint Gömbös. Belegondolni is iszonyú: micsoda gátlástalan és szívós lélekmérgezés kellett ahhoz, hogy a magyar társadalom szinte zokszó nélkül fogadjon el három zsidótörvényt, előbb tízezrek, később százezrek elhurcolását, gettóba zárását, gázkamrába küldését! S hogy ez ellen nemhogy számottevő tiltakozás, ellenállás vagy szabotázs ne történjék, hanem (már az ország megszállása után) a hazai hivatalok és fegyveres erőszakszervezetek a lehető legundorítóbb buzgalommal szolgálják ki az Endlösung végrehajtását, „túlteljesítő” szorgosságukkal néha már magukat Eichmannékat is meglepve!
Kínos, szomorú, ám soha nem feledhető tények ezek. És éppen azért kell újra és újra szólni róluk, azért kell újra és újra fölidézni őket, hogy soha ne is váljanak elfeledhetőkké.
A négy éves Antall-féle MDF-kurzusnak mindenesetre volt egy furcsa érdeme. Azzal ugyanis, hogy eleinte még csak óvatosan, mintegy szőrmentén, de hamarosan már egyre arcátlanabb módon rehabilitálni óhajtotta az egész Horthy-korszakot, beleértve a hitleristák oldalán vállalt magyar háborús szereplést is (s mindezzel persze életre keltve, aktivizálva és szalonképessé sminkelve a honi szélsőjobboldalt), már untnak tetsző, olykor „könyökünkön kijövő” régi és egyszerű igazságok kimondására kényszerítette értelmiségünk legtisztességesebbjeit. Nevezetesen annak a kimondására és megerősítésére, hogy az ellenforradalmi kurzus igenis ellenforradalmi kurzus volt, hogy a fasizmus igenis fasizmus, a zsidóüldözés pedig igenis zsidóüldözés, mint ahogy a gyilkosok gyilkosok voltak, a háborús bűnösök meg háborús bűnösök – mégha némelyiküket százszor rehabilitálja is ez vagy az a bíróság. Vagyis a levitézlett MDF-kurzus minden arroganciájával, szerecsenmosdatásával és történelemhamisításával egy semmi máshoz nem hasonlítható, gyalázatos korszak elítélésének újrafogalmazására, és még a korábbinál is élesebb megbélyegzésére késztetett.
Ez pedig mindennél fontosabb. Mind jelenünkre, mind holnapunkra vonatkozólag. Még mindig túl sok itt a hamis szó, a ferde gondolat, a sanda szándék. Túl sok a gyűlölködés és az uszítás. A holocaust, a Megtörténhetetlen megtörtént, de egészen bizonyos, hogy soha nem történt volna meg, ha nem kövezik ki annyi hazugsággal, gonoszsággal és gyűlölettel a hozzá vezető utat, mint amennyivel megtették.
Azért viszont kár, hogy e valóban kiváló és sokhangú gyűjteményből hiányzik egy hang. Hogy e vonzó sokszólamúságból kimaradt a mai magyar baloldal hangja. Azoknak az íróknak, művészeknek, gondolkodóknak a hangja, akik például az Ezredvég, az Eszmélet vagy a Tekintet körül csoportosulnak. (TEDISZ kiadás)
A magyarul nemrég megjelent monográfia szerzője Roger Grenier, a Gallimard Kiadó neves főszerkesztője, aki személyes barátságban állt Albert Camus-vel. Műve, miként alcíme is meghatározza „intellektuális életrajz”; az író magánéletét jórészt horizontján kívül rekeszti, a biográfiai adatok között igen takarékosan válogat, csak a pályaív legfontosabb, tartópillér jellegű tényeit jelzi. Annál részletesebb figyelmet tud szentelni a műelemzéseknek (fejezetbeosztása is Camus alkotásainak kronológiáját tükrözi), ahol a stílus sajátosságok átfogó jellemzése és a tartalmi vonások tüzetes vizsgálata mellett az eszmei források felmutatására és a korabeli visszhang részletes szemléjére is kitér.
Módszerének legértékesebb vonása az, hogy függetleníti magát a szakirodalomban megcsontosodott értékelési sablonoktól, általánosan elfogadott közhelyektől. Nem ezeket igyekszik újabb szövegrészietek kiválogatásával igazolni (ahogyan a szokványos elemzések oly gyakran teszik), hanem a művek tényleges gondolati vázát rekonstruálja. Ilyen módon pedig gyakran olyan megállapításokhoz jut, amelyek szögesen ellentétesek a világszerte elterjedt Camus-kép vonásaival.
Az irodalomtörténeti kézikönyvekig, lexikoncikkekig terjedően mindenfelé ismételt tétel például, hogy – Sartre mellett – Camus a francia egzisztencializmus egyik vezéralakja. Grenier viszont kimutatja, hogy erről szó sincs: „Egy egzisztencialista filozófus számára – írja – a lét az első, és csak azután jön, hogy milyen belül ez a lét. Az ember már azelőtt létezik, hogy meghatározta volna önmagát. Nem képzelhető el egy papírvágó kés, mielőtt papír és vágásra alkalmas papírlapok lettek volna. De az ember olyan, amilyenné formálja magát. Tehát felelős és szabad. Minden egyéni tett az egész emberiséget kötelezi. Az egzisztencializmus számára az ember nem a maga végcélja, mivel csak úgy létezhet, ha kilép a maga korlátai közül, ezt hívják transzcendenciának. Míg Camus számára az ember a maga végcélja.”
E felismeréshez egyébként a szakirodalom más képviselői is eljuthattak volna, ha a zsurnálkritikai közhelyek nem takarják el előlük az e kérdésben nyilván hitelesebb forrásokat, Camus és Sartre nyilatkozatait. Maga Camus ugyanis azt írta, hogy „azért, mert az ember abszurdnak tartja a világot, még nem jelenti, hogy az egzisztencialista filozófia híve. Ezen az alapon a metró utasainak nyolcvan százaléka is egzisztencialista, ha hinni lehet az ott folyó beszélgetéseknek”. Ezzel egybehangzóan állította Sartre is, hogy „az egész egy súlyos félreértésen alapszik. Camus nem egzisztencialista”.
A hasonlóan érdekes elemzések sorából azt emelném ki még, ahol Grenier azt a problémát világítja meg, miért lépett be Camus 1935 végén a Kommunista Pártba, noha ekkor már fenntartásai voltak a marxizmussal szemben. A szerző – igen tanulságos – végkövetkeztetése: „De a Párt volt annak a kevés helynek az egyike, ahol még cselekedni lehetett.”
Külön említendő végezetül a fordító, Örvös Lajos munkája. A nálunk szokványos-bevett megoldás az, hogy a könyvekben szereplő olyan idézeteket, amelyeknek forrásai magyarul már megjelentek, a korábbi fordításokból veszik át. Örvös Lajos viszont – a filológiai szövegkritika feladatát is vállalva – újrafordította e szövegeket (s még a műcímeket is) azokban az esetekben, amikor értelmezései eltértek elődeiétől (Bethlen Gábor Könyvkiadó)
– ii –
Az Editorg Klasszikusok sorozatát Sükösd Mihály szerkeszti, ezt a kötetet Poszler György válogatta, ő írta az utószót is. Ebben arról ad számot, hogy válogatása személyes „vízió” a költő „versekben rögzített életéről”, és rokonszenves szubjektivitással szól Először az utóéletéről, a második kisfejezetben „az életről”. Minthogy a vízió érzékeltetéséhez mindössze hatodfél oldal áll rendelkezésére, Poszler bölcsen a költőre bízza, hogy értelmezze önmagát, idézeteket, vallomásokat sorolva különválasztja a Vörösmartyról a köztudatban kialakult szoborszerű képmást meg az élő embert, a klasszikust meg a romantikust, a személyes életében szenvedő férfit meg a „szellemharcok tiszta sugaránál” megtisztuló gondolkodót és politikust. Romantikus és modern összetettségében, ellentmondásosságában állítja elénk a költőt, aki előtt „a végső igék birodalmában Hölderlin járt, utána Ady”.
A válogatásról elmondhatjuk: a nagy lírai versek és az Arany előtti magyar műballada csúcsteljesítményei közül jóformán semmi sem hiányzik. A kiemelések révén viszonylag kevéssé emlegetett versekre is fölfigyelhetünk, köztük Az elveszett országra 1843-ból, vagy a Szózatnál későbbi, a Gondolatok a könyvtárban! viszont megelőző Hymnusra.
„Mindenható egységnek istene, / ki összetartod a világokat! / Engedd, hogy bármi sorsnak ellene, / Vezessen egy nemes s nagy gondolat, / Hogy nemzetünknek mindünk nyomára / Ragyogjon emberméltóság sugára.”
A rövidebb költői epikai alkotások válogatásában szerencsés a Tündérvölgy, A délsziget, A Rom teljes szövegének közlése, és megértjük, hogy a Zalán futására csak a híres bevezetés hexameterei, a Cserhalomra pedig a tőle elkülönülő Utóhang emlékeztet. Kihagyott művekről alig érdemes szólni. Önértékén kívül Aranyra és Keményre tett hatása miatt is hiányolhatnánk pl. A két szomszédvárt, de nem a szerkesztő felelőssége, hogy nem fért be a szép, hasznos kötetbe. (Editorg)
„Aminek még történnie kellett, csendben és gyorsan történt meg és már a következő nap kilencedik órájában az alábbi feljegyzést rótta be Eccelius a tschechini egyház könyvébe: »Ma, október 3-án, kora hajnalban, feltűnés nélkül elhantoltuk Ábel Hradscheck kereskedőt és vendéglőtulajdonost a helybeli temetőben. Csak Woytasch bíró, Geelhaar zsandár és Kunicke gazda volt jelen a csendes temetési aktuson. A halottat minden jel szerint utolérte Isten büntető keze, miután sikerült neki okos mesterkedéssel elterelnie magáról a korábban ellene már feltámadt gyanút. De végül ármánykodásának hálójába gabalyodott, és ásóval a kezében a sírját ásta meg ugyanabban a pillanatban, amelyben azt remélhette, hogy végleg eltűnteti bűntette nyomát.«”
A német realizmus nagy klasszikusának, Theodor Fontanénak először jelent meg magyar nyelven A körtefa alatt című bűnügyi kisregénye Győrffy Miklós fordításában, meglepő újdonságként a magyarul eddig ismert életműhöz. Az 1819-ben született Fontane eredetileg gyógyszerésznek készült, majd 1850-től kezdve újságírással foglalkozott. Több évtizedes műfaji próbálkozások után csak élete utolsó éveiben bontakozott ki egészen művészi pályája: első szépprózai műve, a „Vihar előtt” 1878-ban jelent meg. A német polgári miliőben játszódó regényei, az „Effi Briest”, „A tóparti kastély”, a „Jenny Treibel”, a „Porosz esküvő”, a „Hajó Koppenhága felől” nálunk is jól ismert, jobbára több kiadást megért művek. Az Odera menti falucskában történt bűnesetet, a sokáig fölfedetlen gyilkosságot elbeszélő lélektani drámát közös kötetben adta ki az Európa Kiadó a L'Adultera című, Gergely Erzsébet által fordított kisregénnyel, mely a korabeli berlini társaság polgári világában játszódik. A szép Melanie van dér Straaten a férjétől ajándékba kapott Tiepolo kép, a L’Adultera, a házasságtörő asszony hatására kezd új életet, s a Fontane-hősnőkhöz hasonlóan vállalja döntése következményeit.
A Kegyetlen primadonna, Tersánszky Józsi Jenő címadó elbeszélésének hősnője korántsem olyan nemes lélek, mint a szép Melanie. A nagypulykási színtársulat kopasz igazgatójának „színdús és erélyes” felesége kiszemelte magának a kellékesfiút, s nem engedte a nyilvánosság előtt szerepelni, nehogy valaki elcsábítsa tőle. Az Osiris-Századvég Kiadó Osiris könyvtár című sorozatában Domokos Mátyás válogatásában és szerkesztésében jelent meg a Nyugat-nemzedék legendás alakjának, Tersánszky Józsi Jenőnek ez az elbeszéléskötete, melyben szinte valamennyi történet a nők körül forog. Akár humorosak, akár tragikomikusak a történetek, az „eszmei mondanivaló” valamennyire ráillik: ,,… azokban a kis üzelmekben, amiket Éva tanult el a kígyótól a paradicsomban, az unokáit nem pszichiáterek és újságírók és kocsmárosok, de maga a kígyó sem ismeri eléggé.”
A Csíkszeredán élő írónő, Kozma Mária Az ember bolond természete című regényének harmadik kiadása Szekszárdon jelent meg, a Babits Kiadó gondozásában. A különös hangulatú mű egy 17. századi kézirat megmentésének utópisztikus története. A kézirat szerzőjének, a regénybeli Joannes Páternek alakját a híres erdélyi ferencrendi szerzetesről, a polihisztor Kájoni Jánosról mintázta az írónő. Kájonit, a csíksomlyói iskola újjáépítőjét, orgonaművészt, dallamgyűjtőt, botanikust, nyomdászként is nagyra tartja a művelődéstörténet és az utókor. Énekeskönyve, kézírásos dalgyűjteménye Kájoni-kódex néven ismert, nagy hatású, irodalomtörténeti jelentőségű mű. Tudományos és művészeti munkássága, példaadó felekezeti türelmessége, humanista világszemlélete Erdély jelképes személyiségévé emelte. A humánum, a humánus tudat és gondolat megőrzésének, az emberi értékek megóvásának lehetősége adódik egy emberellenes társadalomban a Joannes-kéziratok kapcsán, egyetlen igaz könyv átmentésének történelmi esélye. A regény mellett több elbeszélést is olvashatunk a kötetben, melyeknek – mint Kozma Mária többi írásának – az erdélyi magyar történelem a témaköre.
A magyar történelem korai századaiba, az Arpád-korba kalauzol a Szent István Társulat Családi Regénytárának nyitókötete: Harsányi Lajos Fejjel nagyobb mindenkinél című életrajzi regénye Szent László királyról. Az 1955-ben elhunyt szerző győri kanonok volt, a 20. századi katolikus költészet egyik legihletettebb magyar alkotója. Több verseskötetet és történelmi regényt írt, s verseiben bátran kiállt a háború emberpusztító barbárságai ellen. E regényében a kemény kezű uralkodó, László életét írta meg, aki István halála után veszélybe került kereszténység védelmében véget vet a külső és belső pogány támadásoknak, meghonosítja a lovagi eszméket, a keresztény normákat, s nemcsak a szentek közé vonul be, hanem hadvezérként a legendákba is.
A hunok fejedelme, Attila, Etzel, fivére, Buda pedig Blödelin néven szerepel a germán mondában, a Niebelung-énekben. Germán, kelta regék és mondák gyűjteményét adta közre a Móra Kiadó Dömötör Tekla nagyszerű feldolgozásában. A könyv előszavát is ő írta, melyben először a germán mitológia ősi forrásait, az Eddákat ismerteti, majd a könyvben olvasható hősmondákat, mondaköröket. A régi északi mondák, történetek után a Niebelung mondakör következik, majd a középkori történeti mondák és a népmondák, köztük Faust doktor kalandjai, a Loreley tündére, a macska király. A kelta regék és mondák Írország tündérlakóival kezdődnek, majd walesi történeteket olvashatunk. Arthur király és a kerekasztal lovagjai zárják a sort, Trisztán és Izolda világszerte ismert története az utolsó ebben a fiataloknak és idősebbeknek egyaránt ajánlható, igényes kiállítású kötetben.
(emmi)
