BÉKÉSI GYULA

Régi öregek

Estente kiültek a csillagok alá,
tisztítani a sorsuktól valókat.
Olyankor fényét a leáldozó Nap
arcukra vetítette; és valahová,
ki tudja, hová bitangolt el a „vak
és süket lélek” rongyaik mögül… És palánk
zörrent, és kutya ugatott… Messzi pisla láng
játszott hunyókásdit. Az volt a holnap…
Kesernyés törkölye minden elmúlónak
bennük szeszeseden s a leendő világ
és zamata a ki-nem-mondott szónak…
Én tőlük tanultam meg: hogyan is tovább,
ha minden út zsákutca már, s elég ok
arra is van, hogy az igaz – felkösse magát…!

                                                               1987

Új öregek

Csöndet, nyugalmat keresnél. Járod a
várost. Buszról buszra, villamosról
villamosra szállsz. Büdösség árad a
rozsdás csövekkel teli csatornákból,
és undorodsz; és tehetetlenséged lehangol.

„Ez a gépvilág egy förtelmetes lélekszárító
üzem!” – kelsz ki magadból; aztán elszürkült, buta
szemekkel bámulsz orrod elé…
                                                      Angol,
német és francia nyelvtudásoddal
is – lám, te sem vagy más, csak szürkécske botladozó,
aki megsemmisül szinte, ha vandál
gépszörnyeteg röfög fülébe…
                                                  Suttól
melegült régi öregek magánya kellene
                                                                  – ó! –
mindkettőnknek; s valami…
                                                emberi szívtől való.

                                                                                 1987

Mert megöregedtél

Magadra maradtál, mert megöregedtél.
Erőd is elhagyott. Már nem szívesen
mégy emberek közé; a szabadba sem.
És olyan mindegy, hogy tavasz jön avagy tél:

befelé szűkülő szemmel üldögélsz
órákig megszokott ülőhelyeden
és vársz Valakit, ki nem jön el sosem…
S borzongsz. Láz kínoz. Ráz a hideglelés.

Plédet keresel s a derekad köré
csavarintod… Egy vázában zöldes lé
zümmögted a muslicákat, s lesen
maradsz sokáig nyűtt idegzeteddel…

Vázádból a virág hogy hova tűnt el
– nem kérdezed… Csöndes vagy – véglegesen.

                                                                        1987

A nyár bűvöletében

Előttem most egy szál virág
ringatja a nyárdélutánt.
S alszik a nyár; szája meleg
lehellete ködfényt lebeg
szalmán, reszkető fűszálon.
A valóság… mint az álom…
A szöcske hogy itt-ott lecsap
s fel-felcikkan: bizony… e csak
van-is-nincs-is rezzenete
annak, mit a Benső Zene
csönddé halkít a szív táján;
tán… hogy ’mi fáj, hogy ne fájjon…?
Ó, a kinti s a benti táj:
nagy-nagy Semmin úszó uszály
szint fecsegő tarka árnya-
ként vakul a szemhatárra;
és a szemem, ó a szemem,
Ént-parázsló lélek-szenem
múlt-életem visszalátja
egyetlenegy villanásra!…
S ó, micsoda szín-s-fény-zene
jövőnek szólt üzenete
zeng, villámlik, lobban lángra…!
A gyepen hogy fekszem hason:
mennyi szellem-árnyék oson
el fölöttem, mennyi lélek,
mennyi elő- s utóélet
lenge ködfény-kísértete…
S már nem vagyok: se én, se te,
se ő, se mi, se ti, se ők;
s mintha lennék minden idők
fénye; azaz: Isten árnya…

                                             1994

CSÁK GYULA

A merénylet

Hangjáték

Szereplők:
Károly Róbert, magyar király
Erzsébet királyné
Csák Máté, oligarcha
Zách Felicián, Csák bizalmasa
Cselényi, a király pohárnoka
Gentile (Gentilis), pápai követ
Tamás, esztergomi érsek

Harang, amely néhány kondulás után elhallgat. Gyors léptek visszhangzó koppanása, majd rövid csend után

ÉRSEK Elnézést, atyám, hogy megzavartam imájában…

GENTILE Éppen befejeztem, és örömmel állok Tamásnak, Esztergom érsekének rendelkezésére.

ÉRSEK Rossz hírt hoztam, követ úr.

GENTILE Isten majd erőt ád, hogy elviseljük.

ÉRSEK Csák Máté nem hajlandó Budára jönni. Visegrád közelében jelölt meg egy helyet.

GENTILE Akkor arra a helyre megyünk.

Az előbbihez hasonló, templomi térben hallatszó léptek zaja, hol távolodva, hol közeledve. Ennek megfelelően közeledik-távolodik az érsek izgatott beszédhangja.

ÉRSEK Könnyelműnek tartom a kijelentését, atyám! Ön, Gentile atya, Kelemen pápa őszentségének Magyarországra küldött követe rángatni hagyja magát egy közönséges földesúrtól?! Ez megengedhetetlen!

(Gentile léptei nem kopogósak, hanem csoszogósak, de ezek is közelednek-távolodnak s így ingadozik a beszéd hangereje)

GENTILE Ez: kötelező! Küldetésem célja, hogy megerősítsem a magyar trónon Carobertót, őszentsége pártfogoltját, s ezáltal az egyház magyarországi pozícióit is. Ennek nem állhat útjába holmi helykiválasztás, ahol a célt szolgáló tárgya­lásokat megejtjük.

ÉRSEK Azt üzente Csák Máté, hogy fiával és embereivel jelenik meg. Vajon hány emberrel? Tőrbe csalhat, megsemmisíthet bennünket.

GENTILE Elismerem, hogy kockázatot vállalunk, de nem kerülhetjük meg, mert nagy a tét. Veszíthetünk, de nyerhetünk is. Mégpedig egy egész országot. (Távolról, halkan, tagoltan, nyomatékkai) Önt érsek úr, mentesítem a feladattól, hogy elkísérjen.

ÉRSEK (emelkedő erővel, a végén már visszhangzón) Ha ezt sértésnek szánta, követ úr, visszautasítom! Isten bocsásson meg nekem… Gyávasággal merészel vádol­ni, holott nagyon is tudhatják Rómában, mit kell küzdenem ebben a szeren­csétlen honban az erőszak arcátlansága, a semmittevők buzgó uralma, a gyen­gék tudatlansága és állati sorsa ellen, s a mindenfelé föllelhető sanyargatottság, képmutatás, hazudozás és legfőként az általános fejetlenség ellen!

GENTILE Tegnap éppen sokfejűséget említett…

ÉRSEK Úgy! Szóval el kell viselnem, követ úr, a gúnyolódását is? Nos, valóban együtt létezik Magyarországon a fejetlenség és a sokfejűség! Tizenöt darabra tépték az országot nagyurat játszó kisurak. És közöttük ez a Csák Máté a legmértéktelenebb a hatalomvágyban, a Dunától fel a cseh és lengyel határig. Külön tárnokmestert, kancellárt, nádort meg várnagyokat nevez ki, akik az ő kezébe számolnak el minden rablott jövedelemmel. Valóságos királyt játszik a maga földjén!

GENTILE Érdekünkben áll, hogy ne rontsuk el ezt a játékát. Sőt! Úgy kell tennünk, mintha nagyra értékelnénk személyiségét és féltett, saját királyi palántánkat az ő gondjaira bíznánk, mert nála lenne a legjobb kezekben. Arra kérnénk, hogy ő legyen a gyámatyja a mi Carobertónknak.

ÉRSEK Súlyos hiba lenne. Caroberto máris túlságosan beletalálta magát a magyar urak víg társaságába. Egymást érik a közös vadászatok, lovasversenyek, hadi­játékok s nyilván egyéb mulatságok is, mert Carobertónak szoknyabolond és könnyűvérű híre van.

GENTILE Miért ne lenne mindez megbocsátható, hiszen még csak tizennyolc éves?! Az pedig csak hasznunkra válik, hogy amint hallom, jól megtanult magyarul és tisztelettel beszél az Árpád-háziakról, akiket őseinek tart, mert egyik nagyanyja révén az ő vérük csörgedezik benne. Mindezek jó okot adhatnak arra, hogy elfogadják magyar uralkodónak. (Távolról kisharang kongása) Nocsak? Máris vacsorára szólítanak? Milyen sebesen rohan az idő, ha feszültség tölti ki… Visszatérve iménti feltételezésére, Isten előtt vallom, érsek úr, hogy nem volt bennem sértő és gúnyolódó szándék és nagyon is értékelem az ön itteni küzdelmeit. Visszatérve Rómába, ebben a szellemben adok tájé­koztatást őszentségének.

ÉRSEK Mélyen fájlalom, hogy elragadtattam magam, dehát valóban felmerült bennem olykor, hogy kétkedjem munkám értelmében, mivel mások részéről is kétkedést lelek.

GENTILE Ne tegye, érsek úr, mert kételymarta lélekkel nem lehet elszántan cselekedni. Számunkra pedig most a cselekvés ideje jött el. Nem utasítaná vissza, érsek uram, ha felajánlanám, hogy társaságomban költse el a vacsoráját? Közben módunk lenne áttekinteni, hogy miképpen értsünk szót az egyháznak tett jószolgálat jegyében ezzel a Csák Mátéval?

ÉRSEK Örömmel veszem, követ úr, az ajánlatát.

Távolodó koppanó és csosszanó léptek, miközben a kisharang felerősödik, majd elhal és ritmikus evezőcsapások úsznak be, s elmosódva egy hang mintha diktálná a ritmust; a jelenet alatt végig ismételi: „Hú-ú-úzd meg!” Szélfúvás. Csikorgó ajtónyitás.

ZÁCH Hivattál, nagyúr.

CSÁK Szeretem a közelségedet, Felicián. Azért vittelek magammal a papokkal való tárgyalásra is. Mit szólsz?

ZÁCH Nagy a szél. Recseg-ropog ez a bárka. Ekkora hullámokat nem szokott vetni a Duna.

CSÁK A leghosszabb hullám is elvész mihamar, Felicián. De nem erről kérdez­telek.

ZÁCH A hullám az elvész, de a kimondott szó soha. Még a tied sem.

CSÁK Beszélj világosabban!

ZÁCH A kérdésedre válaszoltam, Csák Máté uram.

CSÁK Tedd érthetőbben.

ZÁCH Jó volt látni, miként hánytál fittyet a tolakodó pápai követnek, amikor te határoztál a tárgyalás helyéről. De azután miért kellett egyebekben beadni a derekad? Nádorságot, vagyis helyettességet vállaltál az ő Carobertójuk mel­lett. Vállaltad, hogy visszaszolgáltatod az egyházi jószágokat, amelyek pedig a te birtokaid és vállalkoztál, hogy mindenben aláveted magad a pápának. Rossz volt nézni, hogy úgy viselkedsz, mintha védelmet koldulnál. Ugyan, miért kellene?

CSÁK Tudod-e, hogy a pápa követe, vagyis ez a Gentile nevezetű pap igen veszedelmes megfigyelő?

ZÁCH És Csák Máté megijedt tőle?

CSÁK Megértettem, hogy megértett, méghozzá jobban, mint régi szövetségesem, az én Zách Feliciánom. Kölcsönösen megértettük vele egymást. Az a csuhás pontosan tudja, hogy minden, amiben megegyeztünk, csak feltételes kezdet, és olyan számos lesz a módosulás a megkötött alkunkban, akár a csillag az égen. Belement azonban, mert ez volt a jobb választás. Fennhangon minden­féléről beszéltünk, hallgatagon viszont jelentős haszonrészeket osztottunk egy­más között. Ismerik ők az erőmet és tudják, hogy a magyarországi zűrzavarban egyedül én lehetek a rendcsinálás forrása. Ezért szövetkeztek velem és nem azért, mert a király és a pápa hű alattvalójának hisznek. Nekem is jól jött viszont a nádorság, mert így jogos parancsolója lehetek az országnak.

ZÁCH A sehonnai Caroberto engedélyével.

CSÁK Utasítottam ezt a Gentilét, hogy valamennyi pecsétes okmány szerint Károly Róbertre magyarosítsák ennek a ficsúrnak a nevét. És percig ne hidd, hogy ő a fejem fölött lesz. Tudod, mire készül? Egy hét múltán, miután megkoronázzák Budán, hurcolkodik Temesvárra, hogy kellő távolságban le­gyen tőlem. És ennek a Gentile atyának a szeme sem rebbent, amikor közöltem vele, hogy a koronázási ceremóniára ne várjanak Budán, mert fontos teendőim egyéb irányba rendelnek. Azt is mondtam, hogy ez az irány egy vadkanvadá­szat a Börzsönyben. Erre sem rezdült a szeme. Tudja, hogy amit kimondok, azt kimondtam. Hát így gondolkodj arról, hogy én megijedtem tőlük. Inkább téged látlak ijedtnek. (Fémpoharak ütődése, folyadék csorgása.) Na, igyunk erre az ijedtségedre, hátha elmúlik tőle. És ne legyenek tegnapi aggodalmaid, hanem a holnapra gondolj, amely már itt is van. Nézz ki ennek a bárkának az ablakán, és láthatod, hogy miként kel a nap. S ez a mi napunk!

Fölerősödő szélzúgás, hullámverés, amely hosszú átkötőzenével folytatódik. A zenét fanfárok zárják be. Addig hangzanak, amíg ajtónyítások-csapódások és egy csoport ember sietős léptei elhalnak.

ERZSÉBET (fojtott sóhajjal) Végre kettesben! Ölelj szorosabban, uram. Ne bántódj meg, de számomra elsősorban az uram vagy, és csak azután a királyom. Ó, annyi mondanivalóm lenne, de úgy látszik igaz a bölcselem, amely szerint nagy fájdalom és nagy boldogság néma.

KÁROLY Fájdalmad vagy boldogságod-é a nagyobb?

ERZSÉBET Egyforma. Fáj, hogy fájdalmat okozok neked, mert nem formálom hozzád méltón a szerepem.

KÁROLY Én úgy látom és azt hallom, hogy mind szóban, mind tartásban az vagy, aminek sorsod rendelt. Nem ismerek nőt, aki alkata és szelleme okán több hódolatot igényelhetne és érdemelne.

ERZSÉBET Látszatra talán így van, de belül gyönge vagyok, ha nem tudlak mellettem és a menekülnivágyásnak, a sápadt félelemnek az órái törnek rám. (Sír) Nem önmagamat féltem, hanem attól rettegek, hogy elvesznek tőlem azok a nők, akiket rajtam kívül ismersz. (Abbahagyja a sírást) Valid be, ha más nőt öleltél így, a karodban! Azok az itáliai nők mind szajhák, és túlságosan sokáig időztél közöttük egyedül!

KÁROLY Higgy a hűségemben, mert aki nem hisz, annak mások sem hisznek. Szárítsd fel a könnyeidet és beszélj inkább arról, ami boldogságodat okozza. Úgy remélem: számomra is boldogság forrása lesz. Hajói számolom az időt…

ERZSÉBET (lelkesülten) Jól számoltad! Kövess az ajtóig, de ne légy zajos, mert éppen alszik.

Settenkedő léptek, gyönge ajtónyikorgás

KÁROLY Gyönyörű! Hozták a hírt Itáliába, hogy ismét fiú. Íme, az ötödik. Nem tehetem, hogy ne vegyem a karomba, mégha felébred is. így is túlságosan sokat alszanak az emberek ahhoz képest, amennyit ébren vannak. Majd ismét elalszik. (Siető léptek, olyan mozgás, mint amikor csecsemőt emelnek fel a bölcsőből. Felsír. Károly hangja fojtottan hallik, mintha a pólyába dugná a fejét.) Üdvözlet királyi szépségem ezen a földgolyón, amely gyorsabban forog örömében, ami­óta hírét vette, hogy ekkora méltóságot hord a hátán!

CSELÉNYI Khm, khm… Ezer bocsánat a zavarásért, felséges királyom, de azt kaptam üzenetként, hogy azonnal járuljak a színe elé.

KÁROLY Ó, Cselényi gróf! Nézze, mit mutatok! Ámbár bizonyára látta már, de most az én karjaimban láthatja.

ERZSÉBET (dohogva) Cselényi gróf, a kotnyeles pohárnok… Mit keres itt a király hazaérkezése pillanatában? Hát egy percig sem lehet csak az enyém az én uram?! Vagy a saját magzatjáé?…

KÁROLY Úgy igaz, hogy én kérettem hozzám azonnalra. Kegyes elnézés jár a gróf úrnak és szegény fejemnek is, de millió és halaszthatatlan intézkedés várat magára az ország szolgálatában. (Suttogva) És ígérem, hogy meglelem a percet királyi feleségem és családom egyéb drága tagjai számára. (Harsányan) Gyerünk munkára, Cselényi! (Sietősen távolodó, hangos léptek, rövid, halk átkötő­zene, majd Károly szavai, mintha folytatna egy megkezdett szöveget) Úgy mondhatom, hogy szinte rám erőltették a kölcsöneiket. Ok ajánlották! És Firenze, Nápoly, Róma, Velence bankárjai voltak, akik megnyugtattak, hogy nem féltik nálam a pénzüket, mert hiszik, hogy busásan visszakapják.

CSELÉNYI Magam is tudom, hogy a magyar Árpádok öröksége legelőkben, kenyérben, borban, húsban, halakban gazdag, de nem a király, hanem rabló­lovagok látják a hasznát.

KÁROLY Ezen változtatunk most, Cselényi! Maga is tudja, hogy az erdélyi részeken sóhegyek vannak, s azt is birtokba vesszük. Légióként birtokba vesszük pediglen a mind Erdélyben, mind a Felvidéken föllelhető ezüstöt és aranyat. Gyermekkorom felnevelőhelyén, az itáliai Nápolyban kellett megtud­nom, hogy az Európában bányászott ezüstnek egynegyede, az aranynak há­romnegyede az én királyi örökségem területén található. Ezen az országon át hozzák-viszik nyugatról keletre és keletről nyugatra a finom fűszerszámokat, patikaszereket, illatszereket, selymet, gyöngyöt, drágakövet, Firenze posztóját, Oroszország Sokféle prémjét. Roskadásig rakott szekereken utaznak országun­kon át ötvösmunkák, üvegedények, aranyos hímzések, díszes fegyverek…

CSELÉNYI (közbevág) De ezeket a kiskirályok dézsmálják.

KÁROLY írnokok írják és maga Cselényi, gondoskodjék, hogy mindenfelé hir­dessék a kereskedőknek szóló királyi bíztatásunkat, amely szerint ha elődeink által jóváhagyott módon megfizetik a vámot a királyi udvarnak, akkor szaba­don és biztonságban jöhetnek-mehetnek portékáikkal!

CSELÉNYI A királyi szó kevés a rablók fegyverei ellen.

KÁROLY Kiütjük a fegyvert a rabló kezéből, és levágjuk a rabló kezét, Cselényi! Kölcsönpénzhez gazdasági hozzáértőket is adtak mellém, s azok menten mun­kához látnak. Már megbeszéltem velük, hogy nyers ezüstöt és aranyat ki nem vihet az országból senki, hanem csak pénzekbe öntve. Az öntésért pedig a királyi öntödéknek fizetnek. Új gondolat az is, hogy ha valakinek arany vagy ezüst van a birtokán, az kibányászhatja, ha egyharmadát leadja a kincstárnak. Eddig ott hevert a kincs a föld alatt, nem bányászták elő, mert mind a királyt illette volna, hát nem nyúltak a föld mélyébe a birtokosok, sőt: eltitkolták, hogy van ott valami. így azután majd mellénk állnak a békesség és biztonság után áhítozó, nagyobbaktól fosztogatott kisebb urak, városi polgárok, falusi jobbágyok, az egyház emberei meg a kereskedők. Meg mindenki, aki jobblét­ben vágyik élni. A jólét pedig megtart a tisztesség útján. így leszünk Európa legnagyobb és legszebb hatalma!

CSELÉNYI Előbb azonban térdig vérben gázolunk és a fejünk búbjáig bemocskolódunk. Vagy pedig gyáva rabokként meghalunk.

KÁROLY Csak a gyáva hal meg rabként a szabadságért, Cselényi. A bátor élve marad, mert ellenségeit öli meg.

CSELÉNYI így is lehet, ha nincsen az ellenség túlsúlyban.

KÁROLY Tudjuk, hogy vannak ellenségeink, de úgy fogunk ki rajtuk, hogy megválogatjuk őket, és csak a gyengéket nevezzük annak.

CSELÉNYI Eddig ez be is vált, de most módosult a helyzet. Felséged külföldi tartózkodása idején az addig gyönge ellenségeink összefogtak. Vállt vállnak vetve állnak most ellenünk az Ákosok, a Rátótok, Pok Miklós meg Borsa Kopasz és az Omodék. Utóbbiak a kassai polgárokat zaklatták, akik felségedhez fordultak és küldtünk is felséged nevében rendcsinálókat, de annyira keveset, hogy nemcsak a vérükbe, de nevetségbe is fúltak.

KÁROLY Hát össze kell gyűjtenünk embereinket itt Erdélyben, meg a kunokat az Alföldön, akik már esztendőkkel ezelőtt mellénk szegődtek a hatalmaskodó kiskirályok elleni védelem reményében. Ez elegendő lenne a felsorolt ellenség ellen.

CSELÉNYI Talán igen, ha nem lenne még valami veszedelem.

KÁROLY Egyre inkább úgy viselkedik kedves grófom, akár a sündisznó, már megbocsásson a hasonlatért. Amint jól tudja, ez olyan élőlény, hogy akármerről közeledünk hozzá, mindenütt szúr. Maga is örökösen döfköd a szavaival.

CSELÉNYI Én lennék a legboldogabb, ha csak jó hírekkel üdvözölhetném külhonból hazatért királyomat.

KÁROLY Halljuk hát, mi az a különleges veszedelem?

CSELÉNYI Nevezett ellenségeink, vagyis a Rátótok, az Omodék, az Ákosok, Borsa Kopasz meg Pok Miklós végső leszámolásra készülnek felséged ellen és a leghatalmasabb úrhoz, Csák Mátéhoz fordultak támogatásért. És Csák hadai már meg is indultak. Nem kevesebb, mint ezerhétszáz páncélos lovag és nagy sereg gyalogos.

KÁROLY Cselényi gróf. Hihetők ezek az értesülései?

CSELÉNYI Én magam nem számoltam utána, de olyan ember juttatta hozzám az adatokat, aki Istennel szokott beszélni és szokatlan számára a hazugság.

KÁROLY S ki lenne az?

CSELÉNYI Tamás, esztergomi érsek. Éppen tegnap küldte hozzám a hírrel egy emberét.

Gyors lépések, ajtónyitás

KÁROLY Vezessék hozzám Gentile atyát! Tudja, kedves Cselényi, ez a Gentile atya őszentsége, a pápa megbízásából szegődött mellém és kísérgetett itáliai utamon, miközben számos jótanáccsal szolgált azt illetően, hogy a látottakról és hallottakról miket gondoljak. Máskülönben ő volt, aki koronázásunk előtt is járt már Magyarországon s éppen Csák Mátéval állapodott meg abban, hogy szükség szerint mindig mellettünk áll Csák Máté. És maga, kedves grófom azt állítja most, hogy ez a Csák ellenünk szövetkezne?

Ajtónyitás, csosszanó léptek

GENTILE Isten áldása szálljon a magyar király fejére.

KÁROLY Jól is jönne atyám, de helyette súlyos gondok nehezednek rám. Ez a derék úr, Cselényi gróf, aki ifjúkorom óta jókedvű óráim tanúja, amúgy pedig jó segítőm harci gondjaimban, azzal fogadott, hogy Csák Máté úr a vesztünkre tör, mégpedig a véglegesség szándékával. Nem állapodott-é meg vele, atyám, évekkel ezelőtt, hogy a magyar király pártjára áll? Nem tett-é esküt ez a Csák Máté, hogy aláveti magát királynak, pápának?

GENTILE Esküt leggyakrabban esküszegők tesznek, felség.

KÁROLY Méltányolom bölcs szavait, atyám, de most nekem tettekre van szük­ségem! Az esztergomi érsek hírnöke azt közölte Cselényi gróffal, hogy óriási haddal indul ellenem Csák Máté.

GENTILE Én is beszéltem azzal a hírnökkel.

KÁROLY Miképpen van ez, Cselényi?! Egy ilyen hírnök, ilyen hírrel – nincsen elzárva a világtól?

CSELÉNYI Megtiltottam neki, hogy bárkinek is szóljon…

GENTILE Papi ember, és én fölöttese vagyok. Már amikor útnak indult Eszter­gomból, tudta, hogy velem is beszélnie kell, ha egy mód van rá. így utasította érseke.

KÁROLY És nem sietett a hírrel hozzám, Gentile atyám?

GENTILE Illetlen tolakodás lett volna. Kötelességem volt időt hagyni felséged­nek, hogy magához ölelje szeretteit. Azonkívül gondolhattam, hogy országa ügyeiről, s így a hírnök mondandójának egy részéről, kellő időben hírt vesz felséged Cselényi gróf úrtól.

KÁROLY A mondandó egy részéről? Másik része is van?

CSELÉNYI Kétlem, hogy az a hírnök merészelte volna eltagadni előlem az igazságot. Hazug embert nem szoktak hírnöknek használni.

GENTILE Igazat mondott, csak nem a teljességet.

KÁROLY Akkor ne packázzon velünk, atyám, hanem halljuk végre azt, amit ön teljességnek nevez!

GENTILE Régi bölcselem, hogy ne vágd ketté, amit kioldhatsz.

KÁROLY Homályos, amit mond, atyám. Tényeket akarok tudni!

GENTILE A teljesség Istennél van, felség.

KÁROLY Nem az isteni teljességet, csak a hírnök által hozott üzenet egészét akarom tudni, és ne fokozza tovább a türelmetlenségemet, atyám. CSELÉNYI Bocsásson meg Gentile atya, de ön tétlenségre kárhoztat a hallga­tásával, holott ezt megsínyli az ország, de az egyház érdeke is megsérül, ha gátol benne, hogy az állítólagos hiányzó részt megismerjük az üzenetből. Az én tisztem, hogy katonaként azonnali cselekvéshez lássak és ne várjak csodára.

GENTILE Márpedig legnagyobb csoda az ember hite a csodában, gróf úr… Nincs szándékomban a haragját kihívni, felség, és bocsánatát kérem habozá­somért, hogy közöljem a hírnök szavainak önök által ismeretlen részét, de kétségeim vannak, hogy jól cselekszem-e, ha olyasmiről számolok be, ami még nem bizonyosság, csak remény. Egy remény híre az, amit fülembe súgott az érsek úr által küldött pap, s jámborul elgondolt reményre nem lehet királyi döntést hozni. Talán éppenhogy ártanék, ha elmondanám. Félrevezetném általa felségedet.

KÁROLY Ha valóban csak reményeket melenget és titkol előttünk, Gentile atya, akkor ne vesztegessük az időt. Aki csupán reményből akar élni, az éhenhal. Remények helyett nekünk hadakra, haditervekre és győztes haditettekre van szükségünk. Ezért arra kérem, vonuljon vissza, Gentile atya, hizlalja reményeit, vagy tegyen, amit akar és mi is lássunk munkához, Cselényi grófom.

Dobszóval elegyített, rövid, ritmikus átkötőzene kezdődik, amely halkul és a dob üteme távoli lódobogás ütemébe megy át. A lódobogás közelít, majd olyan hang, mintha leugrana valaki a lóhátról. Ajtónyitás. Csönd.

GENTILE Lépjen közelebb, ide a fénykörbe, Zách Felicián uram. Sőt, üljön asztalhoz a társaságunkban.

ÉRSEK Noha kétségeim vannak az ön istenhite felől, engedje, hogy mégis az én legfőbb uram nevében köszöntsem. Isten hozta tehát.

GENTILE No! Mozduljon uraságod! Várjon. Odaviszem a mécsest, hogy ne álljon árnyékban. A kinti sötétségből ide, a kunyhó mécsesének világába top­panva, bizonyára elvakult egy pillanatra a szeme. (Csoszogó lépések) Amint látja, nincsen velünk fegyveres. Az érsek úr és jómagam jöttünk, ahogyan üzenetváltáskor ebben megegyeztünk. (Csoszogó lépések megállónak) O-ó-ó! Hiszen ön más, mint akit vártunk. De hát akkor kicsoda ön, és mit akar? És hol van Zách Felicián úr? Nyilatkozzék, mit óhajt velünk tenni!

Ajtónyitás-csukódás, lószerszám-zörgés, nyerítés, távolodó pata-dobogás, rövid csönd, majd Gentile szakadozott, sóhajoktól terhelt szavai) Jöjjön, érsek úr! Segítsen… hogy talpon maradhassak… Elgyöngített az iszonyú látvány…

ÉRSEK (hangja közelít) Mi történt, atyám? Ide, a kezembe azt a mécsest, a másik karomra pedig támaszkodjék és menjünk vissza a lócára… így, szép lassan… és nyugodjék meg, atyám.

GENTILE (nyögve-sóhajtva) Ó, de jó, hogy leülhettem. (Mohó kortyolás) Még a torkom is kiszáradt a hirtelen ijedelemtől… Tudja, mit láttam, érsek úr? így, utólag röstellem, hogy annyira riasztóan hatott rám, de… váratlan volt. Az az ember, aki itt járt az imént s akinek az arcába világítottam, kitátotta a száját és mutatta, hogy nincsen nyelve. Üres üreg a szája belseje. Azután, amint ön is láthatta, szinte menekülve távozott. Érsek uram szerint mi volt ez a jelenség és főképpen: ki volt?

ÉRSEK Talán üzenetet hozott.

GENTILE Nyelv nélkül? Némán?

ÉRSEK Megesik olykor, hogy messzi hangzó üzenetek is némák.

GENTILE És mi lehetett e messzi hangzó, hallgatag üzenet?

ÉRSEK Csak sejtésem van.

GENTILE Ossza meg velem, érsek úr.

ÉRSEK Tudomásunkra akarta hozni, hogy Zách Felicián szemmel tart bennün­ket. Mindinkább erősödik bennem a sejtelem, hogy az ő embere lehetett ez a csonkított.

GENTILE Gondolja, hogy csonkították, és nem hibásan született?

ÉRSEK Csonkították. Képtelen a beszédre és nyilván írni sem tud. A legmeg­bízhatóbb üzenetközvetítő.

GENTILE És vajon mit közvetített? Ide azt, hogy Zách úr szemmel tart. S innen-oda?

ÉRSEK Innen azt a hírt vitte, hogy itt vagyunk, és rajtunk kívül nincs itt más.

GENTILE Nem bízik bennünk?

ÉRSEK Mindenesetre azon a nézeten van, hogy a bizalmatlanság a biztonság anyja. Képzelje, atyám, hogy micsoda belső zaklatottság gyötri most azt az embert… Mindenét kockáztatja, ha kitudódik idő előtt, hogy csapdát állít Csák Máténak, holott legbenső emberei közé tartozott. Okkal számíthat Júdás bűnhődésére.

GENTILE Látja, érsek uram, ez a gondolat engem is összezavar. Előnyünkre szolgál, ha kezünkre játszik Csák Máté ellenében, de mégiscsak egy Júdással szövetkezünk.

ÉRSEK Aki valamely célt akar, annak akarni kell a célhoz vezető utat is.

GENTILE Igen, igen… Ez a gyakorlat nem ismeretlen előttem. Általánosságban el is fogadom. Ámde mégis kíváncsivá tesz, hogy Zách Feliciánt mi vezérli?

ÉRSEK Olyan alkatú ember, akinek a lelkében gyakran lép egyik tüzes érzés a másik helyébe.

GENTILE Éppen azt akarom tudni, hogy ezt mi okozza?

ÉRSEK A bőre alatt rejlő természete. Jobban érzi magát, atyám?

GENTILE Semmi sincs önmagától, mint önmaga oka, érsek úr. Minden szár­mazik valahonnan és visszafelé mutat, mindig mélyebbre, le az ősalapokhoz, a múlt kútjának fenekére és feneketlenségére. Töltsön még ebbe a kupába.

ÉRSEK (szavai alatt vízcsobogás) Az a híre Csák Máténak, hogy dúló-fúló zivatar­támasztó hadúr. Erős, ugyanakkor álnok, zsarnoki és kiszámíthatatlan s emiatt közvetlen környezete is rettegésben él. Szívbéli örömmel mondom viszont követ úr tájékoztatására, hogy a választottak, az Isten-áldottság, az ősatyáktól vándorló örökség inkább száll Károly Róbertre, mint bárki másra, aki a trón körül settenkedik, vagy csupán a nép sanyargatásában jeleskedik. Elege van minden rendű és rangú embernek a kiskirályok uralmából. Növekszik a remény, hogy az okosságáról és jóságáról nevezetes Károly Róbert hozza majd az áldottabb napokat. Ez a felismerés munkálhat a mi Zách Feliciánunkban is.

GENTILE (kortyol) Talán. Kár lenne azonban azzal áltatni magunkat, hogy megfejtünk olyan embereket, akik valójában önmaguk sem ismerik önmagu­kat. Tapasztalataim szerint ezek a magyar nagyurak többségükben ingatag öntudatúak és mintha valami értelem előtti derengésben élnének.

ÉRSEK Egy kolostor könyvtárának csöndjében hasznos meg hasznoson túli lehet az efféle elmélkedés, mi azonban egy rejtett kunyhóban várjuk az eljövendő, titokzatos perceket. Töredelmesen megvallom, hogy engem a bizonytalanság és a félelem érzése mindinkább akadályoz a belső gondolatokra figyelésben.

GENTILE Igaza van, akkor figyeljünk a külső hangokra. Hallgassuk csak máris! (Lovak dobogása és szekerek zörgése közeleg) Jól hallom én, mintha lovasok és szekerek jönnének?

Egészen közel érkeztek a zajok, azután rövid csönd

ÉRSEK Itt is vannak.

Erős ajtónyitás-csapódás. Öblös, harsány hang

ZÁCH Tán bizony az ördög álmát vigyázzák, hogy ilyen éberen vannak, tiszte­lendő uraimék?

ÉRSEK Végre! Egész testi valójában megérkezett! Üdvözlet Zách Felicián uram.

GENTILE Részemről is fogadja az örömteli köszöntést. Máskülönben hadd jegyezzem meg, hogy nem az ördögért, hanem éppen Zách Felicián uramért virrasztunk. Az ördög álmát nem kell vigyázni, mert az ördög soha nem alszik.

ZÁCH Rosszul tudja, reverendás uram. Alszik az, csak megválogatja, hogy kivel!

ÉRSEK Gondolom, ezt onnan tudja Zách uram, hogy rendszeres hálótársak.

ZÁCH (kardcsörrenés) Meghal, aki ilyen beszédet enged magának velem szemben!

ÉRSEK Meghalni annyi mint elveszíteni az időt, kivonulni belőle, ugyanakkor mégis megnyerni az örökkévalóságot e helyett a földi lét helyett.

ZÁCH Nem hiszek az örökkévalóságról való papi beszédnek. Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs, de ennél, ami itt körülvesz bennünket, akkor is jobb, ha nincsen. Éz itt körülöttünk arany és ganaj pöcegödre! Bármi jobb lehet nála!

GENTILE Ne kapkodjon a kardjához, barátom, és érsek uram is jobban válo­gasson a szavak között. Nem azért vagyunk itt, hogy egymásnak uszítsuk a kard és a kereszt erejét, hanem azért, hogy egyesítsük a kettő erejét a gonosz ellen.

ÉRSEK Úgy, úgy. És a magam nevében bocsánat, amiért haragra gerjesztettem Zách uramat. Össze kell fognunk méltóságos Csák Máté ellen, mert nagy az ő hatalma.

ZÁCH Ő csak a saját hatalmáról és méltóságáról meggyőződött nulla! Aki nem gyáva, az kellőképpen bátorságot gyűjthet és győzhet felette.

GENTILE Nem elég a bátorság ott, ahol kevés az erő. Éppen ezért méltányoljuk Zách Felicián uram elszánását, hogy oldalunkra áll a Csák Máté elleni küz­delemben. Őfelsége, Károly Róbert felhatalmazása nyomán mondjuk, hogy Zách Felicián uram a legnagyobb rangot viselők sorába emelkedik, ha kirá­lyunk oldalán forgatja kardját.

ZÁCH Más a Nap világossága és más a Hold világossága.

ÉRSEK Tegye érthetőbbé, amire gondol, Zách uram.

ZÁCH Egyik fényében másként mutatkoznak a dolgok, mint a másikéban. Az emberi erkölcs, benne a papok erkölcse is, olyan posványos tud lenni, mint a Tisza ártere egynémely helyeken. Az ígérgetés elszáll, mint a szélbe írott betű. Én tetteket követelek!

GENTILE Halljuk!

ZÁCH A királytól kapható méltóságok nem érdekelnek. Az Istentől kapható öröklét sem. Van ellenben egy leányom, a legszebb angyalnál csodásabb gyer­mek, annak a számára követelek feltétlen biztonságot. Itt ül kint egy ekhós szekéren. Őt rejtsék el az egyház hatalmasai, hogy épségben vészelhesse át a készülő világégést. Ha ez nem így történik, számítsanak rá, hogy letépem a koronát Károly Róbert fejéről és letépem a glóriát a mennyben lakó Isten fejéről is!

ÉRSEK Mielőtt folytatná a szörnyű káromlást, Zách uram, vegye úgy, hogy kívánsága szerint alakítunk mindent.

GENTILE Az érsek úr szavaihoz társítom a magamét és felhatalmazásom szerint a magyar királyét meg a római pápáét. Mitévők legyünk tehát?

ZÁCH A gyermek neve: Klára. Amint mondtam, kint van egy befödött szekéren, fegyveresektől őrizve. Indítsák útnak azt a szekeret meg a fegyvereseket arra a helyre, ahol hitük szerint még ma éjjel biztonságba kerülhet a leányom. Tudnak olyan helyet, ahol minden ellenség ellen védett lehet?

ÉRSEK Tudok olyat.

GENTILE Akkor tüstént indítsa útnak a menetet, érsek uram!

Átkötő zene, amely csatazajba ötvöződik; lónyerítések, fémes csattogások, fájdalmas hörgések, diadalordítások, távolról halló tülökhangok, szekérzörgések és szüntelen patadobogások. Lassan mindez visszafolyik az átkötőzenébe, amely hirtelen fölerősödik, majd elhal. Rövid csönd, azután ajtónálló botjának három koppanása és egy hangos kiáltás

HANG A király! Térdre!

Ruhák suhogása, páncélzatok csörgése és a király közeledő, majd távolodó léptei. Miután megállt, hangja erőteljes, ünnepélyes

KÁROLY Mi, Károly Róbert, Magyarország királya tudatjuk országunk népével, hogy megsemmisítő győzelmet arattunk legfőbb ellenségünk, Csák Máté felett. Ennek nyomán megnövekedett hatalmunk lehetővé teszi, hogy leszámolást kezdjünk valamennyi további pártos ellenünkkel. Sok vér elfolyt, de sok dicső tett született, amely későbbi nemzedékek emlékezetében majd fölmagasztosul… Máris érkeztek hozzánk hírek mind az ujjongó országon belülről, mind kül­országokból jött követektől, amelyek szerint csillagerők szikráinak jó vértje­inkből és kardjainkból. így lesz ezután is. Királyi szent ígérettel fogadom, hogy mindannyiunk vigaszára hamarosan megvalósul, amit álmaink terében fölépítettünk: erős és egységes lesz a magyarok hóna, s olyan hatalmas, amilyen még nem volt. Erre gondolva ünnepeljünk és vigadjunk! Hárfások, fuvolások, lantosok, dobosok és kobzosok, akik mulattatásunkra gyűltetek, működtessétek hangszereiteket s fogyassza minden vendégünk jó egészséggel királyi asztalaink ételeit és italait!

Harsány éljenzés, amely általános ricsajba megy át, elkeveredve a hangszerek hangjaival, edények csörömpölésével, italok csobogásával, csámcsogással, kortyolással. Mindez fokoza­tosan halkul, de háttérzajként marad a következő párbeszéd végéig

CSELÉNYI Úgy bizony, Gentile atyám. Elmondhatja őszentségének az isteni csodát.

KÁROLY (Hangja közelít, aztán közvetlen közelről) Mivel traktálja Cselényi gróf a hallgatóságát?

CSELÉNYI A rozgonyi csatát mesélem, amit Kassa alatt vívtunk.

KÁROLY Óvakodva fogadják be a szavakat, uraim. A mi Cselényi grófunk hajlamos a túlzásokra. Ámbár ami az ő személyes bátorságát és hadvezéri okosságát illeti, azt készpénznek vehetik. Tanú lehetek, mert ott voltam, ami­kor még a zászlónkat is elvették, s már veszni látszott minden, mintha fölösen omlott volna a tömérdek drága vér.

CSELÉNYI És uralkodónk ömlesztett új vért küzdőinkbe s ettől megfordult a hadiszerencse.

KÁROLY Ez az a pont, látják uraim, amikor erősen mérlegelni kell, amit hallanak. Személy szerint nekem semmi szerepem nem volt az események alakulásában. Még azt sem tagadom, hogy már-már úrrá lett rajtam a csüggedés meg a félelem, noha jól tudom, hogy a félelem az, amitől a legjobban kell félni.

CSELÉNYI Két ellenséget vágott le királyunk egyszerre. Milyen lehetett volna küzdelmünk heve, ha gyáva helyett bátor király vezényel bennünket?!

KÁROLY Félre a tréfával, Cselényi. A csatát végül is a szepességi szászok dön­tötték el. Ok zúdúltak Csák Máté hadaira.

CSELÉNYI Elegük lett a kényúr zsarnokságából.

KÁROLY Csak azt nem tudom, hogy miért éppen az adott pillanatban és az adott helyen mutatták föl elégedetlenségüket?

GENTILE Á hely adott volt, hiszen az ő földjükre szorult vissza felséged serege, ha jól tájékoztattak a csata menetéről.

KÁROLY Pontdsan tájékoztatták, Gentile atyám. Ámde honnan támadt bennük azonos pillanatban a harci cselekvés ösztöne?

GENTILE Ha egyetért felséged, erről talán kérdezzük meg Tamás esztergomi érseket. Halljuk a vélekedését, érsek uram.

ÉRSEK Magam részéről arra gondolok, hogy alkalom szüli a tolvajokat, de a hősöket is.

CSELÉNYI A mi hőseink egyszersmind tolvajok is lennének?!

KÁROLY Ne heveskedjünk, gróf úr. Úgy sejtem: az érsek úr szavainak értelmét nem a felszínen, hanem alatta kellene keresnünk. Hálásak lennénk, ha ebben maga érsek uram is megadná a segítséget.

ÉRSEK Megérezték a szászok az elérkezett alkalmat és bántana, ha Cselényi gróf vitézeink lekicsinylésével vádolna meg.

CSELÉNYI Úgy szólott, érsek úr, mintha árnyékba húzódva beszélne, hogy ne ismerjük fel és úgy formálta szavait, hogy azok is homályosak legyenek. Ez a mentségem, ha félreértettem.

GENTILE Uraim, uraim. Nem volt elég az ellenséggel csatáznunk, még egy­mással is szembefordulunk?

CSELÉNYI Csupán vitézeink védelmében szóltam.

KÁROLY De tévesen, kedves Cselényi, és ezzel sértette az érsek urat.

CSELÉNYI Nép lett nagy bántódása. Nincsen papi bölcselmem, de annyit jól tudok, hogy megsértődni élvezetes dolog olykor, mert vigasztalják az embert, az meg hízeleg a sértett léleknek.

KÁROLY Nem 'hiszem, hogy az érsek úrnak szüksége lenne a gróf úrtól jövő vigaszra, de bocsánatot azért kérhet.

CSELÉNYI Felséged parancsára megteszem, ámbár az én természetem szerint nincs undokabb, mint a kimagyarázkodás.

GENTILE Hagyjuk mindezt, uraim. Kimagyarázkodások helyett kérjük inkább érsek urat, hogy magyarázatot adjon. Felséges urunk pompás fogalmazása szerint ugyanis érsek úr szavainak felszíne alá kell pillantanunk, hogy jobban lássunk. Amint mondani szokták, ha az árnyékot megvilágítják, eltűnik. Ebben a tekintetben jogos a gróf úr célzása bizonyos homályosságra.

KÁROLY Adjon tehát érthetőbb választ, érsek úr, arra a kérdésemre, hogy miért éppen ott és akkor látták elérkezettnek a szászok, hogy nyíltan szembeszálljanak Csák Mátéval?

ÉRSEK Nos, hogy a végsőkig leegyszerűsítsem a lényeget, ki kell mondanom Zách Felicián úr nevét. Minthogy kellően tájékozott volt a mi erőink és Csák Máté erői felől, valamint a készülő összecsapásról, ő indította meg a szászok harci gépezetét.

GENTILE Engedje, érsek úr, hogy ezen a ponton átvegyem a szót és abban a gyönyörben részesítsem magam, amit egy kíváncsi hallgatóság kíváncsiságának a kielégítése jelent… Amint emlékszik, felséged, miután visszatértünk Itáliából, egy fölöttébb rejtélyes és utólag megvallom: szövevényes ügybe botlottunk.

KÁROLY És hol van most innen Zách Felicián? Derítse ki, Cselényi, hová húzódott félre? Vagy talán el sem jött, noha szíves szóval hívtuk?

ÉRSEK A gróf úr által fölösen említett sértődésemnél sokkal károsabb lenne, ha Zách Felicián úr érezne megbántottságot. Befejezve, amit őt említve elkezdtem, az az igazság, hogy az ő közreműködése nélkül aligha győztünk volna. O hívott szigorúan titkos beszélgetésre és ő pedzette, hogy a tudomása szerint lázadásra készülő szászok segítségével harapófogóba szoríthatjuk Csák Mátét.

GENTILE Ez volt az, ami a papi küldönc hírének felségtek előtt elhallgatott fele volt, amikor Itáliából hazatértünk. Nem szólhattam erről, s nem azért, mert méltatlan fülekbe jutott volna, hanem azért, mert sok bizonytalanság övezte. Ezért neveztem csupán reménynek, ami imáink révén megvalósulhat, de amivel nem számolhat biztonsággal katonai vezér. Akkori titkolózásomért ismét kérem felséged bocsánatát, de az idő talán kellően igazolta óvatosságo­mat.

KÁROLY Mi oka lehetett Zách Feliciánnak, hogy szembeforduljék őkegyelmességével, Csák Mátéval?

GENTILE Ez engem is foglalkoztat, de nem faggatózhatok róla szemtől szembe. Valószínűtlen, hogy orromra kötnék az igazat.

ÉRSEK A kegyelmes urak is lehetnek olykor kegyetlenek meg durvák, és hal­lomásom szerint Csák Máténak erre nagy hajlama volt. Elvakult gőgjében érzékeny pontján érinthette egyik legjobb embere lelkületét.

GENTILE Felségednek bizonyára módjában áll majd, hogy bizalmas beszélge­tésbe burkoltan kitudja az igazat. Nincs ugyanis kétségem, hogy közvetlen közelségébe emeli Zách Feliciánt és bőségesen jutalmazza birtokokkal s várak­kal is. Minderre az érsek úr és jómagam szavunkat is adtuk neki abban a hitben, hogy pontosan azt cselekedjük, amire felséged is utasítana bennünket.

KÁROLY Dicséretesen cselekedtek a szóban forgó ügyben, követ úr. Valóban magam is megérdemeltnek vélek egy kiadós ajándékot, mely kellően kárpótolja a Csák Máté oldalán elvesztettekért. S ne aggódjanak, nem szoktam kicsinyes lenni, ha ajándékozni kell.

ÉRSEK Nem ismerhetem Zách Felicián urat minden oldaláról, de abban bizonyos vagyok, hogy semmi sem értékesebb számára, mint másodszülött gyermeke, akit szigorú ígéretünket véve az egyház gondjaira bízott. Egyik zárdában rejtegetjük a bájos leánykát, akinek megragadóan szelíd a pillantása, tökéletes az illemtudása, de nem szánta örök isteni szolgálatra magát, s nem óhajtja ezt atyja sem. Erényes személyisége azonban példaként szolgál majd a világi életben. Példás feleség és anya lesz.

KÁROLY Tudja, érsek úr, az asszonyok mindig szeretik, ha bizonyíthatják eré­nyességüket, és ehhez meg is találják az alkalmakat. Tapasztalatból mondhatom azt is, hogy sokszor igen jámbor kisasszonyszemek többet mondanak, mint amit a fülecskéikkel hallaniuk szabadna. (Nevet) Nem azzal a szándékkal mond­tam, hogy megbotránkoztassam önöket, csupán ifjúkorom idéződött bennem. Fogadják tőlem gyónásnak, ha nem tudnak másként mit kezdeni a szavaimmal, de máig vallom, hogy a lopott csók mindig édesebb, mint amit a pap enge­délyez.

GENTILE Gyónásnak vettük, felség, és úgy kezeljük, mint gyónási titkot.

ÉRSEK Arra akartam utalni, hogy Zách Feliciánnal talán a legnagyobb jót cselekedné felséged, ha Erzsébet királyasszony úrhölgyei közé fogadná a le­ánykát. Ez nemcsak biztonságot jelentene, de lehetőséget arra, hogy modorá­nak választékossága tovább finomodjék, valamint a legnagyobb tisztesség lenne mind a gyermek, mind szülei számára. Ajánlani fogom a királynénak. (Nevet) És bár eddig még csak nem is kerülgették a forró kását, vagyis nem beszélnek róla, csupán gondolnak rá: az egyházról sem feledkezem el. De hát, hol van már ez a Cselényi gróf?

A háttérzaj fölerősödik, de közben átkötőzenével keveredik. A zene egy nagy, hosszan visszhangzó gongütésben végződik s utána Cselényi hangja, harsányan, diadalmasan

CSELÉNYI Teljes győzelem az Erdélyt birtokló Kán László ellen!

Iméntihez hasonló gong után, szintén harsogón

KÁROLY Kőszegi Henrik behódolt a Dunántúlon!

Gong után

CSELÉNYI Odalett Vodicsai és Frangepán Duin királysága! Kijutottunk az Ad­riára!

Gong, amelynek elhal a bongása és rövid átkötőzene

ZÁCH Hivattál, királyi felség.

KÁROLY A tanácsodat akarom kérni, Zách Felicián.

ZÁCH Túlzott ez a tisztesség nekem.

KÁROLY Előbb azonban mondj egy szót arról, miként röpköd a te paradicsom-madarad a királyné kertjében?

ZÁCH Ha akkor láttál volna, uram, amikor én láttam a királyné térdeinél gyermekemet, a földkerekség legboldogabb apját láthattad volna.

KÁROLY Örvendetes. Most pedig a kérdésem. Többen úgy vélik a környeze­temben, hogy miután kemény harcokban az Árpádok egész öröksége felsza­badult a zsarnokok alól és egyesült az én királyságom alatt, nekem innen,

Temesvárról el kellene költöznöm Budára, koronázásom színhelyére, amely színhely hajdanán is királyi lakhely volt. Mit gondolsz erről?

ZÁCH Ha egy tetőn hó van, attól még nem magas. Buda nekem nem tetszik. Se nem szép, se nem jó. Laktak persze ott királyok, de őket kellene megkér­dezni, jól érezték-e magukat az ott nyüzsgő franciák, zsidók, flandriaiak, olaszok és egyéb népség között? Már elnézést, hogy olaszokat is említettem, de talán ők vannak a legkevesebben. Átmeneti szállásnak jó, de hol pihenhet ott a királyi tekintet, ha pihenni akar? Legfeljebb az égre nézhet felséged, attól viszont hamar megmerevedik az ember nyaka.

KÁROLY Megvallom neked, Felicián, hogy bár szövetségeseim a papok, egyre ritkábban emelgetem szememet az égre. Természetes volt, hogy istenhitben nevelkedtem, de akármennyire követni akartam az Istent, soha nem értem el, és azt hiszem éppen a papok állottak előttem keresztben. Arról is szó esett ifjúságom korai szakaszában, hogy kolostorba küldenek, de én ellenálltam a külső akaratnak, mert legfeljebb olyan szerzetes szerettem volna lenni, aki kéthetenként bordélyházba megy. És vannak ilyenek is, hidd el nekem… No, de túlságosan eltértünk a tárgytól. Azaz: nagyon is közeljárnak szavaid ahhoz, amit magam is gondolok Budáról. Nem csupán Csák Máté elől menekültem, amikor koronázásom után ide, Temesvárra jöttem, hanem a fertelmes rendet­lenség elől, ami Budán övezett. Ellenben mit szólnál a visegrádi várhoz? Nem lenne méltatlan, hiszen az is magyar királyok kedvenc helye volt.

ZÁCH És ott valóságos templom a természet! Minden gyönyörű, bármerre fordulsz, és az ég is szebb, mint máshol! S ott, látod, az Istenhez is közelebb lehetnél a hegytető magasában és nem zavarna hemzsegő népség, ha szóba is állna veled az Isten. A döntés joga természetesen a tiéd, felséges királyom, de odaköltözésed nagyon jó döntés lenne.

KÁROLY (fölnevet) Gyerekkorom tanulmányaiból emlékezetes egy mondás, amely szerint lángészt csak lángész érthet meg. Mi: értjük egymást! Köszönöm a tanácsodat Zách Feliciánom!

Átkötőzene, amelybe lódobogás, szekérzörgés keveredik, majd egyetlen pengetőhangszer hallik, amely a következő dialógus végéig megmarad háttérzeneként

KÁROLY Bocsánat, felséges asszonyom, ha megzavartam a zene élvezetében.

ERZSÉBET Ó, hát valóban összerezzentem felséged hangjától?…

KÁROLY Megrettent.

ERZSÉBET A boldogság hullámzott végig rajtam a váratlan s ritka örömtől.

KÁROLY Amióta Visegrádra költöztünk, sokkal vidámabb az élet a királyi ud­varban, s úgy hittem, ha ezt magam is előmozdítom kezdeményeimmel, örömet szerzek a királynénak.

ERZSÉBET Attól ritka az örömem, hogy alig vesz részt felséged a mulatsága­inkban. Túlságosan sok terhet vállal magára. Most is gondoktól barázdált az arca, holott a ráncoknak csak a mosoly helyét szabadna mutatniuk.

KÁROLY A gondoknak már csak az a természetük, hogy a kulcslyukon át is besurrannak.

ERZSÉBET Hessentse el őket felséged.

KÁROLY Éppen ezzel a szándékkal jöttem ide, ha csupán rövid időre is, de az én gondjaim úgy tapadnak rám, akár a bogáncs és mindenhová követnek.

ERZSÉBET Most is itt vannak?

KÁROLY Megszoktam a súlyukat, akár a levegő súlyát.

ERZSÉBET Könnyebb lenne vállalnak, ha elmondaná őket?

KÁROLY Nincs boldogabb annál a férjnél, aki mindent elmondhat feleségének. Gyakran meg is teszem, de idő híján csak a képzeletemben.

ERZSÉBET Felséged társasága híján mindig bánat emészt, ugyanakkor büszkeség is a maga fénykörébe emel, mert bármennyire kicsi a valóságos tényekről szerezhető ismeretem felséged terheiről, tudom, hogy felséged nagy ember, s miként a meteorok, fénnyel árasztják el a világot.

KÁROLY S a végén a meteorok elégnek.

ERZSÉBET Ne beszéljen efféléket, felség!

KÁROLY Ó, hát megint riadalmat okoztam? Látja, királynőm, ismét fölösen ragadott el a gondolati szenvedély.

ERZSÉBET Vagy gondolat, vagy szenvedély. A kettő nem ugyanaz.

KÁROLY Látja, még a rosszban sem vagyok elég jó. Ostorozzon és oktasson csak. Semmi nem használ jobban a férfiaknak, mint amikor világszép nők oktatják őket az ész használatára.

ERZSÉBET Gúnyolódik felséged, vagy hízeleg?

KÁROLY (lelkesülten) Szerelmet vallók, te drága, hát nem érted?! Őszülő üstökkel, íme, újra szerelmes vagyok beléd!

ERZSÉBET Rossz nyelvek szerint a későn jött szerelem nagy kamatot követel.

KÁROLY Követeljen tőlem bármit, asszonyom, s máris teljesült!

ERZSÉBET Jó. Megragadom az alkalmat s bevallom egy bűnömet, abban a reményben, hogy felséged rögtön megbocsátja.

KÁROLY Megbocsátva.

ERZSÉBET Megannyi más honi és külföldi mellé vendégül hívtam udvarunkba egy ifjú lengyel herceget, aki három hete élvezi a körünkbe gyűjtött ifjak és ifjú hölgyek társaságát.

KÁROLY Hol itt a bűn? Főként, ha jól is érzi magát vendégünk?

ERZSÉBET Rajta kívül még valaki nagyon jól érzi magát, ha közvetlen közel­ségébe kerülhet. Azaz: kölcsönösen keresik egymás társaságát egy ifjú udvar­hölgyemmel, akinek a szóbeszéd szerint hevesen udvarol s ezért sokan irigylik.

KÁROLY Akinek nincsen irigye, az nem is irigylendő.

ERZSÉBET A kisasszonynak azonban mások is versengenek a kegyeiért.

KÁROLY Egy hölgynek soha nem lehet fölös udvarlója. Mind elfér a maga helyén.

ERZSÉBET A tülekedés azonban látványos és zajos. Főképpen aggaszt a körülötte keletkezett zaj.

KÁROLY S ki légyen a virágszál, akit ennyire és ennyien körüldonganak?

ERZSÉBET Éppen a személy miatt érzem szükségét a bűnöm bevallásának. Aggaszt, hogy az ártatlannak tetsző játék kicsap a medréből, és kellemetlen­séget okozhat felségednek is.

KÁROLY A bűvös leány nevét kérem.

ERZSÉBET Zách Klára.

KÁROLY Nocsak! Ennyire kapós lett a kicsike?!

ERZSÉBET Visegrádi paradicsomkertünk legszebb madara. Egész lényében ma­ga a vonzás és csábítás, noha egyszersmind maga az ártatlanság. Ámde az ártatlanság egyenlő a tudatlansággal s a tudatlanok védtelenek. Márpedig felséged az én védelmem alá helyezte a mord Zách Felicián úr leányát, s rettegnék, ha baja esnék.

KÁROLY A természetnek nincsen maga elé tűzött célja, de van menetrendje, vannak törvényei. Azt nem akadályozhatja meg sem a király, sem a királynő, hogy egy virág szárba szökkenjen, virítson, illatozzon és végül valaki, aki ellenállhatatlanul vonzódik ehhez a sokfajta szépséghez, letépje azt a virágot. Annyi dicséret után, amennyivel felséges asszonyom illette a nevezett kis hölgyet, büszkeség dagaszthatja szülője szívét is.

ERZSÉBET Ámde a szóbeszéd, főképpen az irigy beszéd gyakran torzítja a valóságot s úgy tűnhet, hogy nem jól gondoztam a rám bízott virágot.

KÁROLY Most én tanácsolom, hogy hessentse el lelke aggodalmait és szíve titkolt rettegését, felséges királyasszonyom. A titkos bánatok gyötrőbbek, mint a közös szomorúságok, és nem akarom asszonyom titkos gyötrelmét sem, de még kevésbé közös szomorkodásunkat valami meg nem történt miatt. Az apai szív a természet remeke, és Zách Felicián barátom nem csupán pompás hadvezér és remek jóbarát, hanem bölcs apa is. Éppen a minap mondott ismételt köszönetét, hogy felséges asszonyom közvetlen közelében tudhatja leányát. Félre tehát az aggodalmakkal s figyeljünk inkább erre a zenészre, aki a testet a lélekkel egyesíti melódiájában. S így, felséges asszonyom vállát ölelve igazán valóságnak is érzem, hogy egy test és egy lélek vagyunk.

A hangszer pengetése közelebb kerül, az alapmelódiához több hangszer csatlakozik, majd ez a zene elhalkul és a végén rengeteg harang csaknem fülsiketítő zengése hallik, majd mielőtt végleg eltávolodna, kezdődik Gentile atya és az esztergomi érsek beszélgetése. Mindkettőjük ünnepélyes és öreges

GENTILE Üdvözlöm Esztergom érsekét Rómában, a Szent Városban. Ez az első alkalom, hogy ide látogatott, ha jól tudom.

ÉRSEK Valóban most adta Isten az első lehetőséget erre az útra. Volt idő, amikor mindenemet odaadtam volna, hogy őszentsége színe elé járulhassak, most viszont azért adtam volna mindenemet, ha elhárul tőlem az utazás kötelessége.

GENTILE Kényszerültünk, hogy Rómába rendeljük érsek uramat, mert őszent­sége hiteles forrásból óhajt értesülni a Magyarországon zajló események felől. Mindamellett azt kérem, hogy nekem számoljon be, érsek úr, előbb, s azután közösen szűrjük a szavakat rövid és homályos mondatokba, mert a diplomá­ciában leginkább hasznos az igazságot nem kimondani. Most azonban az igazat kérem érsek úrtól.

ÉRSEK Húsvéti ebédnél ültünk a visegrádi vár királyi asztalánál, amikor beron­tott Zách Felicián. Nem váratlanul érkezett, mert hivatalos volt az ebédre, csakhogy ő nem ünnepélyes ábrázattal jött, hanem vérben forgott a szeme s kirántott kardjával a király felé vágott, aki azonban harcokban gyakorlott mozdulattal félre ugrott, mire a megveszett Zách a királynéra suhintott, de szerencsére a felséges asszony is félremozdult s így csak négy ujját kaszabol­hatta le Felicián. Senki nem értette, hogy minek: mi az oka, ámde az nyil­vánvaló volt, hogy eszement ember dühöng a királyi ebédlőben. Cselényi gróf ocsúdott fel elsőként, s kardot rántva utasította a fegyvereseket, akik a nyitott ajtóban állottak, s közös erővel földre is teperték a királygyilkosságra elszánt merénylőt és halálra döfködték. Ott omlott ki minden belső része…

GENTILE (közbevág) Kérem: ne, ne! Az apróbb részletek nem fontosak.

ÉRSEK Akkor hát rövidre fogva: a folytatás nem kevéssé lett iszonyú. A felbőszült király darabokra vágatta Zách Feliciánt, és széthurcoltatta mindenfelé az or­szágban, hogy elrettenjenek az emberek.

GENTILE Még rövidebben!

ÉRSEK Zách Klára pisze orrát és az imákat édesen motyogó, piros, duzzadó kis ajkát lemetél tette…

GENTILE Nem kívánok hallani efféle részleteket.

ÉRSEK Zách Felicián egész nemzetségét, negyedíziglen halálba küldte a király.

GENTILE S mindez miért formálódott így?

ÉRSEK Van, aki Zách Felicián bosszújára gyanakszik, amiért megrontották a leányát.

GENTILE Érsek uram, véleményét várom.

ÉRSEK Az emberek hinni szoktak azokban a dolgokban, amiket csak bizonygat­nak, de nem vitatnak soha.

GENTILE Emlékszik még a kunyhóra, ahová titkos megbeszélésre vártuk Zách uramat?

ÉRSEK Gyakran gondolok rá.

GENTILE Vannak, akik bújkálnak a bűnükért, vannak, akik letagadják. Zách uramnak egyik sem sikerült, legalábbis önmaga előtt nem. Jó okkal gyűlölhette korábbi szövetségesét, Csák Mátét, és Isten vezényelte a mi oldalunkra. Ön­maga előtt azonban áruló maradt, amíg csak élt, s ezt a lelkét mardosó érzést úgy akarta elpusztítani, hogy el akarta pusztítani azt, ami az ő hite szerint gyalázatát okozta, vagyis a magyar királyt, akit ördögnek vélt, s aki ördög képében megvásárolta egyszer a lelkét.

ÉRSEK Nehéz követnem öreg eszemmel ezt az okfejtést, de igaz lehet.

GENTILE Tudja, érsek úr, a háborúkban az a szörnyű, hogy több gonosz embert teremtenek, mint amennyit elpusztítanak. Főként a belháborúkban aratott győzelmek hozadéka nyomorúságos, mert hosszú időre mindent összekavar és ellenségekké tesz hajdani szövetségeseket, s a bosszúvágy forrását ülteti el az emberi lelkekben. A bosszú tulajdonsága pedig, hogy egyszerre sújt bűnöst és büntetőt… Ez a tanulsága annak, ami Magyarországon történt. Nagy or­szággá lett, nagy fekélyekkel. (Harangzúgás kezdődik) Ebbe az irányba tereljük majd a beszélgetést őszentségével, aki vár bennünket az esti ájtatosság után. Menjünk, imádkozzunk!

Fölerősödik és hosszan tart a harangzúgás, majd egészen elhalkul

LABANCZ GYULA

Arc poentika

Megdob
nézéssel az arc –
én önt a költészet
nevében lefoglalom.

RAVA: szalon,
ruha: TALON;
ezt már aligha
növöm ki.

Dadogós kő,
a csönd sem a régi
le-gen-da-da.

Júdás számításaiból

                                   Makó Istvánnak

Egy sékel, két sékel,
de öt vagy tizen-
kettő sem mérsékel,
fedezhet mindent,
mióta tudom, hogy
én vagyok az, aki
saját halottjának
tekintheti Istent.

TOKAI ANDRÁS

Debrecenben születni jó volt

Ez sík vidék. Ez mértani.
Libák egy tanya udvarán.
Ritkásan álló jegenyék.
Varjak sürülnek fák csúcsán.

Halastó. Bódé. Kék színű.
Temetni expressz-vonatozom.
Debrecenben születni jó volt.
Meghalni milyen lesz, nem tudom.

Immár kilépek minden szabályból.
Átírok a meghúzott vonalakon.
Nem tartok külső büntetéstől.
Magam vagyok. Magvasodom.

Mert vérre megy. Mert fogyó levegőre.
(Egy táv-vezeték kóbor-villáma pattan.)
Bújni jó volna, de nem bújhatok pőre
gyerekként a kint hagyott szárkupacokban.

SZARKA ISTVÁN

Szelíd vadon

E crô-magnoni dombon,
mióta szó van, mondom,
e művi űrszigeten,
míg légvétel van, lihegem
a pokloknak, az egeknek:
szép vagy, szeretlek.

Húzó delejben, feléd, mióta!
csak halmozódva, fölfokozódva
májusvilágod édenében
kedves ösztönlény alant az énem
s fénysebes majdnemisten
emelő üde termikjeidben.

Folyton, mielőtt belehalnék,
semmiből hajlik elő a hajlék,
a belső ország, a szelíd vadon,
ahol még elmondhatom
az időknek, a tereknek:
szép vagy, szeretlek.

CZIGÁNY ILDIKÓ

Léginovellák

Találkozás

Ahogy behúztam a kéziféket az újpesti utcában, és két megeredő fa között a nyílt égre láttam, tenger-morajlásba indult a levegő. Rápillantottam a zöld fényű kijelzőre és megállapítottam: 15.52 van.

Ha nagyító alá lehetne tenni egy másodpercet, akkor ennek a másodpercnek a térképén különös képzetek jelentek volna meg. A nyár, az idegenül ismerős zúgás, nem létezett tájak és idők üdvözítőn elérhetetlen távolsága. Egy hang, amely a múltba burkolózik. Egy vonal, amelyből a végtelen nyílik.

Mindezt fel sem foghattam, rebbenő fénytörés volt csupán a szélvédőn, de a hirtelen felismerés hangosan szólalt meg bennem: „Ez ő.”

A fák, tetők és felhők közt nem is láttam a gépet, csak az időpontból következtettem. A seregnyi ember, akik a rendelőben, a zöldségesnél, a villa­mosmegállóban álltak, öntudatlan bogárkák voltak, és nem törődtek a felszálló repülőgéppel. De én modernebb kapcsolatot létesítettem a legjobb radarrend­szernél is. Aki most remegted az ablakokat, aki miatt meg kell ismételned, amit mondtál, a kezemet fogja.

„Ez ő” – mondtam megnyugodva, mintha én is ott ülnék a kabinban, s őrizném útjukat Párizsig és vissza.

Kilépni a csillagok közé

Kilépni a csillagok közé! Vacogó bőrömön, kiszáradt torkomon érezni, saját szememmel látni, amit a földrajz- és fizikakönyvek írnak, és amit lenn csak elhiszel, elfogadsz. Elhiszed, hogy forog a Föld, hogy fogy a levegő, hogy mi a forgástengely, a felhajtóerő vagy az idő.

Amint azonban itt ülök a csillogó-sötét város fölött, kanyarog a Nílus és a keleti horizont pirosán kinyílik, látom, milyen nagyszerű, csodálatos és riasztó, hogy valóban elfordul a Föld, hogy valóban csökken a nyomás, hogy a sötétség, a hőmérséklet, az idő tetszőleges és meghajol előttünk, de ki is csúszik kezeink közül, mert megfoghatatlan.

Megdöbbentő nap mint nap szembenézni azzal, ami lentről csak oltárkép, história.

Ami ott egyértelmű, arra fönt megkérdezed: Melyik idő, melyik sebesség, melyik magasság? Aztán: Hol vagyok? Ki vagyok? És biztos ez?

Aprócska jel

A gépen minden elkészült, vidáman várjuk az utasokat. Halk zene, parfümillat, satöbbi.

Ezeken a repülőgépeken már valóban úgy ül az ember, mint otthon a karosszékben. Míg elkölti vacsoráját, pezsgőzik és újságot olvas, észrevétlenül marad el a föld, fogynak a mérföldek és a bűvész könnyedén nevet jelezvén, hogy mindez mégcsak nem is feladat számára: pár óra múlva egy más világrészen landolunk. A hőmérséklet kellemes, a levegő friss és tiszta, a gép mozgásai alig érezhetők, és hogy két órával korábban van, mint ahogy indultunk, ezt olyan egyszerű ténykényt közlik, amelyen nem illik csodálkozni.

A minap is így ültem – az éjszakában száguldva – szolgálati helyemen. Süllyedtünk. A maradék tálak, italok még kinn hevertek, az utasok dohányoztak, vagy le-föl mászkáltak. Fáradtan bámultam az egyik félig üres vizes palackot, amint a növekvő nyomás következtében lapossá zsugorodik össze.

Bámultam – és hirtelen megdöbbentem. Egy egészen aprócska jel volt, lényegtelen és szinte észrevehetetlen, az egyetlen, ami mégis arról tanúskodott, hogy valami más történik, mint amit látunk. Hogy nem otthon ülünk a karos­székben, hanem robbanó sebességgel szökünk előre az időben, szárnyainkon folyamatosan felhajtóerő képződik, amint a dermesztő és oxigénritka levegőben utazunk, tüzes fémhengerünk pedig nagy, túlnyomásos „szódásüveg”. Míg uta­sainkkal elhitetjük, hogy az idill magától értetődő, addig a fizika késélen táncoló leigázása zajlik, ordító energiák megszelídítése, vágta időtlen tereken át, egyetlen tűzijátékszerű start eredménye, ahol a súly, távolság, idő csak gondolati léptékkel mérhető.

Néztem, néztem a lapos vizespalackot, és megborzongtam – holott a klímaberendezés kiválóan működött. Lám, milyen könnyen hiszünk a minket körül­vevő, felfestett világnak; belefeledkezünk mesebeli váltakozásába nappalnak és éjszakának, természetesnek és véglegesnek tekintjük az épp látottat és megszo­kottat, mert kényelmes így.

Pedig ha elég figyelmesek lennénk, talán kezünkbe kerülne egy vizespalack valaki üzenetével. Hogy ne üljünk nyugodtan, mert sisteregve égünk.

GYÖRE IMRE

Jelentés a Generálisnak

                                Engels Frigyes emlékének

A világ proletárjai
most épp nem egyesülnek,
történelem-szünet van,
az van most, Generális,
Marx neve s az Öné is
káromkodással ér fel,
vas-zárójelek közé
szorult a Ma, a Holnap,
emlékezet, két zárójel között
a múlttal együtt gubbaszt,
külön-utacskák futnak
külön kis pusztulásba,
a forradalmat már
tiltja az alkotmány is

mindazonáltal:
a forradalom szó az,
mit nem lehet lesikálni
a gyárak közti útról,
és nem lehet kimosni
nevét a koponyákból,
mint szüret előtt öblítik ki a hordót

a lépéseket
nem lehet lesikálni,
a meztelen talp nyomát
és a bakancsét,
az utolsó kockakő még
fenn száll a levegőben

örökös szembenézés,
mindig szembemégy, szembe,
tegnapi önmagad
kapaszkodik az ösvény
kanyarában,
de jössz már
a holnap felől,
magaddal szemben ismét,
és ismét nem ugorhatsz
a bokor mellé, félre,
hogy magadnak utat engedj,
mindennap lezuhansz,
de mindig magasabbról
forradalom

a tegnap megvakultnak
jobban fáj a sötét,
mint a született vaknak,
ki fényt még sose látott,
a jövő oszthatatlan,
bármennyit látsz belőle,
nincs még fölszelve semmi,
a szabadság, az is még
a körmeit növeszti,
lehet, kommünnek hívják
a szembejövő reggelt,
lehet, hogy hívták így már,
de nem ez volt, mi virrad,
nem léphetsz kétszer
egymás után semmi folyóba,
hogy ugyanaz maradjon
az első és utolsó
mosdatás közt az ember,
mosolyt keresve mindig,
amit még sose látott,
egy villanást a szemben
a meg nem élt napokból,
ajkat, mely sose hallott
hangot formálgat éppen,
mindazt, mit elfeledtél,
míg összeáll az emlék,
s a holnapból néz vissza

forradalom

szétfoszló rongydarab,
egykor vörösre festve,
örökre összezárult
tenyerekből kilopva,
a teljesség hiánya,
amitől élni kezd majd,
lehet, egy fűszál, épp csak
a hangya arra mászna,
lehet, egy ölelés csak,
fogak közé tört mondat,
még átugratlan árok,
túlpartján kék virággal,
oltatlan mész a csonton,
mely forrni kezd egy könnycsepp
nyomán s azontúl éget,

megváltoztatni mindent,
szemünket is, hogy másképp
nézze az új fűszálat,
mint a tegnapit nézte

forradalom

a fény sohasem túl sok,
nincs túl sok levegő se,
túl jóízű kenyér,
mely jobb már nem lehetne,
túl szoros kézszorítás
testvéri tenyerektől
a dolgok végső rendje,
az élet nem avult el,
nem halaszthatja el senki,
az élet nem avult el,
s ki látta mindezt, az se

nincs befejezve semmi,
a folytatás, a kezdet,
újra és újra mindig
szárnyal, szembe a Nappal…

ROZSNYAI ERVIN

A torony

Ni, hogy gurul Nyikituska,
mintha bökné dákó!
Ni, hogy járja ugrabugra,
táncos léptű pereputtya,
Májfolt Miska, cár-atyuska
meg a főnök, a bajuszka,
Pemzli Dolfi bátyó.

                                                (Kőtenyéren hallgatag
                                                torony áll a hold alatt,
                                                csúcsán csillag vére alvad,
                                                csúcsán az éj fennakadt.)

Torony tövén a föld kemény,
szikrát vet az ásó,
hajlong a négy serény legény,
négy szál gödörvájó.
Gödröt ásni egy se lusta,
Nyikituska, cár-atyuska,
Miska meg a bátyó.

                                                (Toronyóra nem zenél,
                                                odvas foga feketéll,
                                                esőmarta számlapon
                                                ki-be tér a denevér.)

„Láblógázni, ülni veszteg,
nem jobb, gödörvájók?
Miféle kincset kerestek?”
„Csak egy láda vaskeresztet,
meg egy pléh horogkeresztet,
és hozzá a zászlót.”

                                                (Ide szórta valaha
                                                rubincsillag-dalia,
                                                megtaposta, el is ásta,
                                                föl ne támadjon soha.)

Torony tövén a föld enged,
fémet fog az ásó.
Megnyitja az elfelejtett,
betemetett régi vermet,
hol vasférgek seregeinek,
penészük a zászló.

                                                (Mi torony volt egykoron,
                                                csupasz váz az, nem torony,
                                                csontujj, föld alól kinyúl,
                                                sebet ejt egy homlokon.)

Ni, hogy mászik, ni, hogy kúszik
Pemzli Dolfi bátyó!
Nyikituska, cár-atyuska
meg a Miska sarkantyúzza,
hajtja tapssal csorba csúcsig,
dohszaga mint uszály úszik,
derekán a zászló.

                                                (Tornyon zászló feketéll,
                                                méregfelhőt fúj a szél,
                                                ki elkábul és elalszik,
                                                bizony többé föl se kél,
                                                ki elkábul és elalszik,
                                                holnap az már föl se kél.)

ÁGAI ÁGNES

Lábnyomát a víz

Egy fiatalember emlékeiből

A tenger minden gyerek számára izgalmas és romantikus. Nekem nem volt az, mert előbb láttam, mint a Balatont. A Balaton mellé sokáig nem vittek, asztma­tikus bronchitisem miatt az orvosok sós tengeri levegőt javasoltak. Egyébként is, a Keleti-tenger nem romantikus. Az ég szürkés, a víz is szürkés, csak a habok fröccsennek tajtékos fehéren a kövekre, a moszattal benőtt síkos facölöpökre, a feltúrt fövenyre. A vissza-visszahúzódó víz rajzolatot hagy a nyomokban. A láb­nyomok is. Aztán elmossa a víz. Akárcsak most, mikor annyi év után kint sétálok a hajnali parton, beletaposok az iszapos homokba, majd hátranézek, és lábam nyomát letörli a víz. Mint a mamáét meg a papáét.

Ich bin fünf jahre alt – ennyit tudtam németül, és ezt feleltem akkor is, ha azt kérdezték, hogy hívnak. Ich bin fünf jahre alt. Ugyanaz a víz, ugyanaz az ég, ugyanaz a part. De hol vannak a lábnyomok? És a csipkézett tornyú homokvárak, a meztelenül hancúrozó német gyerekek? Heinz, aki szintén fünf jahre alt volt, foghíjas, lenszőke, piros úszónadrágos? Nevetve hívott, mutatóujját begörbítve: „Andreas, komm spielen, komm mit mir!” És én úgy hallottam: „kommitmiá” a vékony, felcsengő szász dialektusában.

Kühlungsborn. Gyerekkori párás derengés. Apró köhögések, hosszú utazás, zötykölődés autón Berlintől Kühlungsbornig. Házak, felüljárók, rajtuk feliratok, hirdetmények. V alakban szűkülő autóút, jelzőtáblák, sárgásszőke hajú néni cukorkával kínál. Szomjas vagyok, a cukor nem kell. Kiköpöm, az ülés alá rúgom. A sárgáshajú néni azt hiszi, leesett, még egyet ad. Megrázom a fejem.

– Nein, bitte –, a néni zörgeti a cukorkászacskót. Mama megbök. Elfogadom, és azt is kiköpöm. Szomjas vagyok, de nem lehet megállni. A néni az órájára mutat, és most ő rázza meg a fejét.

Mindjárt jön a tenger – mondják. Kinézek, még mindig csak országút, legelők, fekete-fehér foltos tehenek. Rostockban egy-két percre mégis megállunk egy hivatalos épület előtt. A néni aktatáskával kiszáll. Aztán felberreg a motor, megyünk tovább. Papa botja az ülés mellett. Akkoriban operálták porcleválással, és egy ideig bottal járt.

Fehér házak barnás szegéllyel, csúcsos tetők, nagy kapuk. Hanza-házak, régi kereskedő város – mesélik. Vállat vonok, nem tudom, mi az a hanza. Éhes vagyok. Kis vendéglő a Városháza mellett. Hideg rántott hús majonézes krump­lival, kerek sör alá való papírkorongok. Elteszem. Nem szabad – mondja mama, a pincér mosolyog, hoz még hármat, és hunyorít. A korongokon talpas medvék és habzó söröskorsók. Mellettünk nagyhangú társaság. Kockás inges apa, nevet, bajuszán, mint a szappanhab, ül a sör. Vöröscopfos kislány lóbálja a lábát az asztal alatt. Leesik róla a fapapucs, a kislány az asztal alá mászik és rám nevet.

Indulunk tovább. A vezető válla felett látom a kis kabala majmot, amint ide-oda leng és billeg rajta a sapka. Kühlungsbornba érünk. A vezető előveszi a térképet és kiteríti a térdén. A sárgahajú néni megint cukrot szopogat, és körmével rábök a térképen egy kis piros karikára. – Gut. – Megyünk tovább. Köhögök, fáradt vagyok.

– No, Andreas, hier ist das Meer. Grosses Wasser! – Megnyomja az o betűt, csücsöríti az ajkát, és a kezével mutatja, milyen nagy a víz. Vigyorgok.

Az autó a bejárathoz kanyarodik. „Erholungsheim Jochen Weigert”. Papa olvassa a feliratot és elmeséli mamának, ki volt Jochen Weigert. A üdülő épülete szürke, csak a zászlók színesek rajta, angol, francia, csehszlovák, magyar, bolgár zászló. Becipelik a bőröndöket. A sárgahajú néni és a vezető a pulthoz megy. Rezeption. Nagy, bunkós végű kulcsok lógnak a szögeken, rajtuk óriás számok.

– Auf wiedersehen, Andreas, angenehme Ruhe! – A sárgahajú néni kezet nyújt, felfelé nyitott tenyérrel vár, hogy belecsapjak. Pacsit adok. A néni keze ragad a cukortól és a melegtől.

Nagy szoba, kétszemélyes családi ágy felpúpozott ágyneművel, előtte kis rácsos ágy. Nevetek, ich bin fünf jahre alt! De belemászom és beférek. Odahúzom szorosan a nagy ágy mellé. Szürke műanyag padló, hosszú, sárga csíkos függöny, nyikorgó tükrösszekrény. Kinyitom az ablakot: ott párállik a tenger. Furcsa szorongás és öröm. Parttalan víz, nagymesszi egy horgonyzó hadihajó.

– Gyerünk ki a tengerre, gyerünk!

Mama csomagol, papa botjával felpöcköli a bőröndöket a szekrénytetőre.

– Gyerünk, nem várok, látni akarom a tengert!

A tenger. Bűvölten, megbabonázva nézem. A víz állandóan mozog, nyug­hatatlan, akárcsak én. Mind kijjebb, kijjebb merészkedik a partra, aztán mintha gumin rángatnák, visszatér. A strand keskeny homoksáv, a homok kvarcosan csillog és ropog, mintha kristálycukron járnék. Becsúszik a lábujjaim közé, aztán lepereg. A kosarak hengeréből széles szalmakalapok és meztelen lábak látszanak ki. Csíkos ernyőket fodroz a szél, német szavak úsznak a vízen. Habos kacagások, ízbe gázoló talpak, felfröccsenő kiáltások.

– Huh, es ist kalt!

Igen, a víz hideg, égetően hideg, mintha tűzbe bújna az ember. De jó, alig kapni levegőt, sós cseppek az ajkam szélén. Kihalászok egy medúzát, reszketeg, üveges kocsonya a tenyeremben. Ezt hazaviszem. Ezt is meg a cakkos szélű kagylókat is, tele velük a part.

Víz. Reszket, lúdbőrzik a víz. Szemben Svédország – mondják. Milyen furcsa. Ott is szürke ég, szürke víz, ugyanilyen, és az már Svédország. Délután sétálunk. Színes strandruhák, tarka beszédfoszlányok. A cukrászdában habosra tornyozott fagylalt, gyümölccsel díszített torták. Az utca le s föl hullámzik, akár a tenger. Sült hal, moziplakátok, táskarádióból kiszűrődő dallamok. Valahonnan egy ma­gyar sláger: „Mindenkinek van egy álma…”

Kaufhalle West a Maxim-Gorki-Strassén. Hosszú sor, a karokon tömött kosár, berregő számológépek. Akkor látok először önkiszolgáló boltot. Rángatom a mamát.

– Vegyél valamit! Vödröt, kishajót, labdát, cukrot…

Kapok valamit, de az utcai árusnál mást látok.

– Vegyél még. Azt a felfújhatót is vedd meg!

Mama ellenáll, magyaráz, papa tiltakozik. Sírok, ordítok, mama elvonszol a tömegből, mindenki minket néz. Fütyülök rá. Egy kislány utánam fordul, de az ő kezében is baba lóg.

– Vegyél, vegyél valamit!

Elnyújtott hangon kiabálok a sokaságban, már nem is a játék érdekel, hanem a körülöttem zajló megrökönyödés. Ordítok artikulátlanul. Mama nyugtat, aztán elveszti a türelmét. Egy nyilvános vécé mögé hurcol és megpofoz. Tovább ordítok, még hangosabban. Papa keres bennünket. Mama arcán tehetetlen düh. Vadul nézünk egymásra.

– Vegyééél!

Mama üt, megráz, tenyerét a szájamra tapasztja.

– Hallgass!

Papa arcán döbbent elkeseredés. Az utcai árus előrehajol és kínálja a játé­kokat. Leülünk egy padra á tengerparton. Unatkozom. Unom a vizet, az idegen beszédet, amelyből nem értek semmit, a céltalan lődörgést és a hosszú ücsörgést. És unom a véget nem érő étkezéseket. Nagy terem, kis zászlócskákkal megjelölt asztalok. Csak a zászlók az érdekesek, de azokhoz nem szabad hozzányúlni. Asztalunknál német házaspár és egy kamaszfiú. Walter bácsi, simára fésült barna haj, szikkadt, barázdált arc, szürkészöld szem. Mókázik, bíztat, de nem értem, mit mond, és nincs kedvem mosolyogni.

– Essen, essen Andreas, du sollst kräftig sein! – és mutatja az üres tányérját, majd behajlítja karját és kidudorítja izmait.

Unottan nézem, kalimpálok a lábammal, vállat vonok. Walter bácsi egy pénzt nyom a homlokára, hátrahajtja a fejét, a pénz nem esik le, majd széttárja karját és két ujja közül diadalmasan előveszi a pfenniget. Kényszeredetten elmosolyodok. Martha néni is mosolyog, hol rám, hol a férjére, hol a szüléimre, aztán összeszedi a tányérokat, az evőeszközöket gondosan egy irányba fordítja, az asztal szélére tolja őket, segít a felszolgálónak. Stefan, a fiúk: busa szőke szemöldök, csecsemőkék szem, a haja napról napra világosabb, a bőre pedig sötétebb. Jó étvággyal eszik, a maradék kenyérmorzsát a tenyerébe söpri és onnan kapja be. Mama összevágja a húst a tányéromon. Tűzálló üvegtálban egybefőtt krumplit hoznak, aztán pudingot.

A magyarok felállnak az asztal mellől, s hol kenyeret, hol sót kérnek a szomszédtól, és méltatlankodnak, hogy az angolok mindenből előbb kapnak. Az angolok nyugodtan ülnek, többnyire sötét ruhában és hangtalanul esznek. Mö­göttem egy cseh kisfiú a szalvétából repülőt csinál és elhajítja. Az angolok mosolyogva mutatják, hogy semmi, semmi._

A sarokasztalnál a Simonffy-házaspár. Ok is magyarok, velük legalább lehet beszélni. A bácsinak szép, piros kocsija van, időnként elvisznek autózni. Egyszer egy ellenzős vászonsapkát nyomnak a fejembe, rajta: Népszabadság. így sétálok végig az utcán, és örülök, hogy a járókelők betűzik: nep-sza-bad-sag. Ügy hor­dom, mint egy koronát.

Simonffy néni az ölébe vesz, haja minduntalan a szemébe hullik, sárga strandruhában van, friss napolaj és sós tengerszaga van. Hozzábújok.

– Gyere! – mondja –, hoztam egy jó labdát, labdázzunk!

A bácsi nem jön, beül a csíkos kosárba és könyvet olvas. Mi ketten megyünk Simonffy nénivel. A sárga ruhát bedobja a strandkosárba, alatta virágos kis fürdőruha.

– Ne mondd, hogy néni, mondd, hogy Maja! – kiáltja.

Félig a vízben áll, én kint a parton. Emeli a karját, az óriási, színes labda magasba lendül. Ágaskodom, hogy elérjem, és visszadobom. A labda beesik messze a vízbe. Simonffy néni utána veti magát és nevetve kihozza.

– No, most kapd el! – nyújtózkodik, feje fölött jobbra-balra imbolyog a labda, utánakapok, de ő cselesen elhajlik. – Haha, fogd meg, ha tudod!

Felugróm, majdnem feldöntöm, de a labda továbbra is magasra tartva a kezében. Az egész teste kígyózik, ő hátrál, int, csalogat a felfelé tartott labdával.

Egy ujjheggyel már megérintem, de ő beljebb, beljebb megy, combjáig, derekáig, válláig ér a víz, onnan dobja ki kacagva, aztán tempózni kezd, beúszik a mélybe. Simonffy bácsi felkel a kosárból és utánamegy. Én ott maradok a labdával, és nézek utánuk.

Reggelenként rosszkedvűen ébredek. Mama összekészíti a strandholmikat, gyömködi a szatyorba, papa a tükörnél berregteti a villanyborotvát. Ott lábatlankodok körülöttük, rám szólnak, visszakiabálok.

– Azt csinálok, amit akarok!

Mama szeme rám villámlik. Azt akarom, hogy rám szóljanak. Kiabálok, lesöpröm az ágyneműt a földre, belerúgok az asztalba. Megpofoznak. Karom az arcom elé emelem, vadul ordítok, csapkodok. Lefognak, nyugtatnak, simogatnak. Mama sír, papa a fejét rázza, rám kiált. Gyűlölöm őket. Vadul, kétségbeesetten és tehetetlenül. Kiabálok: hülyék, hülyék, hülyék! Hallják meg, bánom is én, hallják meg mindenütt. A szoba szétdúlt, a játékok szertegurulnak. Már csak nyöszörgők és szipogok. Szemben velünk Simonffyék szobája.

Simonffy néni később jön a reggelihez. Mosolyogva üdvözöl, mintha mit sem hallott volna. Walter bácsi megkocogtatja kanalával a főtt tojást, és a kiscsibe hangját utánozza. Mama nevet helyettem, én a sarokasztalt figyelem. Felemelem a tojástartót és átülök hozzájuk. Simonffy néni helyet szorít, a bácsi vállat von, és előveszi az újságot. Papa értem jön, vissza akar vinni. Simonffy néni nevetve simogat.

– Gyakorolnom kell az anyaságot – és magához szorít.

Görcsösen odatapadok a székhez. Papa fejcsóválva visszamegy az asztalunk­hoz és Walter bácsiékkal beszélget. Mama felém int, megrázom a fejem. Simonffy néni egy kockacukrot tesz a szájamba, és a bácsira nevet.

– Nekünk is lesz egy ilyen, ha akarod.

A bácsi rám néz, aztán összehajtja az újságot. Velük maradok, elmegyünk Heiligendammba, aztán bevisszük a kocsit a legközelebbi szervizbe. Dobozos égkrémet kapok, és csak délután jövünk vissza. Nincs krumpli, puding és Walter bácsiék.

A tenger. Nézem a sirályokat. Délutánonként egyre lejjebb és lejjebb eresz­kednek. Vijjogva köröznek a víz fölött. Mama és papa egymásba karolnak, beszélgetnek. Nem kellek nekik. A tenger szürkéskék, mint a Duna volt Suránynál. Surányba adtak nyaralni, mielőtt Kühlungsbornba jöttünk. Itt lesz kivel játszani, rengeteg gyerek van – mondták. Rengeteg gyerek volt. Többnyire nagyobbak, mint én. Egy nagy szobában hemzsegtünk, emeletes ágyakon aludtunk. Esténként egy ócska lavórba dobtuk a cipőnket, és másnap a pertlijénél fogva mindenki kirángatta a magáét. Éjszaka az erdőben sétáltunk zseblámpával. Féltem.

– Jön a farkas! – mondták nevetve a nagyfiúk, de csak a szúnyogok jöttek. Hajnalban felébredtem, sírtam.

– Aludj – szólt rám Irén néni –, felvered a többieket!

– A mamához akarok menni!

– Majd jön a mama, most hajnal van, aludj!

Nem tudtam aludni, a takaró alá bújtam.

– Nem akarok az erdőben sétálni este! Haza akarok menni!

– Aludj, mert leviszlek a pincébe az egerekhez!

Sírtam. Irén néni bevitt a maga szobájába, a lelkemre beszélt, de hajnaltájt megdühödött, és lecipelt az alagsori nyári konyhába. Krumpliszsákok, zsíros bödönök, hagymák, ócska fazekak hevertek. Ráültem az egyik zsákra. Kiabál­tam.

Mama nem jött el a látogatási napon. Papát operálták. És a mama? Álltam a hajóállomáson és vártam. Szürke, piszkos atlétatrikóban tele szúnyogcsípéssel. Megjött a hajó. Hozta a mamákat és a papákat. A gyerekek visongva rohantak feléjük. Álltam a hajóhídon. Már csak a matróz tekerte a kötelet a cölöpökre. Egy néni megfogta a kezemet.

– Nem jöttek? No, majd legközelebb.

Beharaptam az ajkam. Nem tudtam sírni, csak néztem az üres hajófedél­zetet. A gyerekek az anyjukba csimpaszkodtak, és már messze jártak. Hátha jön még egy hajó. A következővel fog jönni!

– No, gyere – mondta a néni gyere szépen.

A papát operálták, a mama nem jön. Tudtam, hogy nem jön. Soha hem fog jönni. A hajó felbúgott, megreszketett a vaspalló. Nem mehet el a hajó! Felugróm rá, haza akarok menni! Vasszínű és olajfoltos volt a Duna. Esteledett. Nem mozdultam el a partról. Néztem a köveket és a szürkülő vizet. Mama! Meg kell hogy halljad, Surány nincs olyan messze! A kétségbeesés fojtogatta a torkom. Elment a hajó. Felbőgött és elment.

– Gyere, kisfiú, nem maradhatsz itt, esteledik.

Már nem láttam a hajót, csak a körívben rajzó szúnyogokat. Megfordultam, szandálommal belerúgtam a porba, és elindultam. Másnap megjött a mama, és hazavitt. Már nem örültem neki.

– Jól érezted magad? – kérdezte.

– Jól – feleltem.

Otthon leültem a szőnyegre és sírtam. Nem is sírtam, vinnyogtam, mint a kutya. Riadtan simogattak.

– Hát mégse volt jó?

– Nem jöttél!

– Nem jöhettem, és ma már úgyis hazahoztalak. Megkaptad a képeslapot?

Nem is hallottam, csak szűköltem, rázkódtam és köhögtem.

– Elmegyünk Kühlungsbornba együtt, mind a hárman. Meglátod, milyen jó lesz!

Lehajtottam a fejem, néztem a szőnyegmintát, olyan volt, mint a hajó a surányi állomáson…

A tenger. Mint egy felmorduló fenevad. Mi fáj a tengernek? A tenger nagy, és mégis egyedül van. A táj belemosódik a párás alkonyatba. Felszívódnak a körvonalak. Sehol semmi megfogható. Mindenki beszél, de minden beszéd ért­hetetlen. Ich bin fünf jahre alt.

Az üdülőhely nagy, zöld pázsitja mentén virágszegélyek. Támlás padok, szúrós vadringló bokrok. A kis gumilabdám közé esik. Mama széthúzza az ágakat: sehol. Kezét felvérzik a tüskék. Nincs meg a labda. Papa botjával kotorász az ágak között.

– Gyere focizni! – ajánlja.

– Nem, kérem a kislabdát.

A labda piros, mint a ringló. Nem lehet megtalálni. Bebújok a bokrok közé. Szúrnak a tüskék, de most nem sírok. Elrángatnak.

– Hagyd abba, gyere vacsorázni!

– Nem megyek. Hol a labdám?

A bokor nem adja vissza a labdát. A tüskék rám merednek, mint a karmok.

A társalgóban vacsora után nem lehet játszani. Egy fiókban összetépett társasjáték kartonlapja, és egy hiányos kártyacsomag. Rohangálunk a székek között, feldöntjük őket, és a melléjük állított fém hamutartókat. Nénik kötőtűvel ülnek a széles kereveten, és a fejüket csóválják. A tévében német dalokat éne­kelnek. Kórus, fehéringes, szájtátó gyerekek. Simonffy néni hosszú ruhában, vállán csillogó kendővel.

– Szép álmokat!

– Te is lefekszel?

– Persze, csak még kicsit sétálok Bandi bácsival.

A bácsi ringó léptekkel jár, sűrű bajusza van és kis hegyes szakálla. Átkarolják egymást, Simonffy néni a bácsi vállára hajtja a fejét, és kisétálnak a társalgóból. Heinz fut be, két tenyere a csapóajtó üvegére nyomódik.

– Andreas, kommitmiá!

Le kell feküdni. A rácsos ágyon keresztüldugom a kezem, és a mama kezét fogom. Kintről szól a zene. Holnap megkeressük a kis piros labdát a ringlóbo­korban.

Nemsokára hazautazunk. A strandkosarakat feldönti a szél. Köhögök, a sós, párás levegő csavarja az orrom. Fagylaltot kérek. Nem lehet, hűvös van. Akkor egy tortát. A cukrászda zárva. Kis tábla lóg: Montag ist Ruhetag. Na, ha hétfőn szünnap van, akkor legyen ma kedd! Valahol mégis leülünk. Mama és papa kávéznak. Nagy pohár fekete lé az asztalon.

– Mokka, mokkát kell kérni – mondja papa, és elfintorítja az arcát.

– Ach, Mocca mit Sahne – bólint a pincér, és hozza.

Tortát eszem és limonádét iszom. A szívószálat a tortába bökdösöm, szép ivukas lesz. Mama és papa beszélgetnek, nevetnek, időnként hozzám fordulnak. Unatkozom. Kimegyek és nézelődöm. Valahonnan magyar szó verődik. Utána­megyek és befordulok a sarkon. Mire visszatérek, mamáék már nincsenek ott. Erős szél fúj, a tenger fütyül. Felhúzzák a piros kosarat. Mint egy tüzes léggömb, emelkedik. Futok az utcán.

– Mama, papa!

Idegen arcok, ruhák, lábak. Utat engednek. Rohanok a becsukott ablakú házak között. A zsalugátereket veri a szél. Kis tengerparti villák. Haus am Meere, Gaststätte Wotan. A parti homok füstölve kavarog.

– Mama, papa!

Olyan, mint a hajóhídon Surányban. Hova lettek?

– Néni kérem, ich bin fünf jahre alt. Mama!

A tenger csapkodja a köveket. Mintha szíjjal verné. A hullámok messziről indulnak és sercegve csapódnak.

– Mama!

Ott jön Simonffy néni.

– A mamához! Á mamához!

– De hiszen itt vannak! Nézd, te csacsi, itt vannak! Téged keresnek, hol voltál?

Mama pöttyös ruhában, kitárt karokkal, papa egyik kezében bot, a másikkal integet.

– Ne menjetek el! Soha nem menjetek el! Ugye, soha, soha, soha?

– Soha.

Nézem a tengert. Évek gyűrűznek a vizen. Ahány év, annyi hullám. Mama itt szalad velem kék-fehér fürdőruhájában, lába belenyomódik a homokba. Futok bukdácsolva utána, de nem tudok a nyomába érni, mert lábának rajzát elmossa a víz. Ich bin fünf jahre alt. Gyerekláb a ragacsos fövenyben. Futok, futok, mögöttem az idő nyargal. Sósán köpdös a tenger, vijjogva ereszkednek lejjebb a sirályok. Párába vész a túlsó part. Odaát Svédország. Gurul a labda, a kis piros a ringlóbokorból. Heinz kiabál: kommitmiá! Papa ott áll botjára dőlve és mosolyog. Mama két karja két bója lengése.

Elmosódva látom őket, állnak, várnak és vigyáznak: őrtornyaim a messze­ségben.

FUCHS KATALIN

Mukivonat

                              Tabák Andrásnak

Minden a megszokott
a nézőtér megtelt
a Vígözvegy megy németül
egyetlen vigaszom
hogy a kottán
fekete filccel fölpingáltam
a Lehár-ra az ékezetet
Danilo Danilovics ma
százhuszonhatodszor üvölti
hogy nem vesz gazdag nőt
feleségül hiszen neki
szigorú elvei vannak
most rekedtebb a szokottnál
mert alig tudott parkolni
Amszterdamban az új BMW-jével
az árokban sincs
semmi különös
a karmester nem Abbadot
hanem Haitinkót utánozza
délelőtt matiné volt
a Concert Gebouwban
így Lehárból Mahlert csinál
a kolléganőm a szöveg alatt
Paganinit pöcögtet
és még mindig hiszi
hogy valaha meg fog
tanulni hegedülni
én kivonva magam a forgalomból
a túlélés egyetlen
módjába kapaszkodva olvasok –
pofátlanul magyarul –
nem hallgatva veszélyt jelző
előérzetemre
i ismeritek hogy van az
amikor az ember
tudatosan követi el
a marhaságait)
és tessék az Özvegy
5. 6. száma között
a könyv 33. oldala
bal alsó sarkából
belémrohan a Tabák
a Mukivonatjával
rámzúdítva a fél Terézvárost
meg a felszabadulás utáni éveket
és a timpani helyett
már csak a Mukivonatot
hallom dübörögni
ahogy szétlapítja az elédobált
apró filléreket
utánozhatatlan formájú
gyerekkincseket varázsolva belőlük
a karmester int: be kell lépni
fölemelem a hegedűm
a dob crescendót perget
megy a Mukivonat fellobogózva
az úttörő-avatásra
melybe a Tabák izgalmában
belebetegedett és azt írja:
ezt csak az értheti meg
aki szintén átélt már ilyesmit
a kis pléh-bögrére gondolok
úttörő-avatás van piros betűkkel
ráfestve
utoljára anyám hamuzott bele
mikor meglátogatott
a kezében szorongatta az erkélyen
hideg volt február
de nem szűkíthette az ereit
az albérleti szobámban
mert szállásadóm utálta
a cigarettabűzt
így kiküldtem szegényt bagózni
mert jó akartam lenni
vagyis féltettem az irhámat
már bánom
az évek nem győztek meg
itt ülök ebben a hibbant házban
szünet van iszom
lyukas kétfilléresek
potyognak a szememből
már nem is szégyellem
nem érdekel hogy néznek rám
a dekóros vigasztal
ordít a fülembe –
tökrészeg –
a kanadai kürtös
mellémzuhan a székre
fölsóhajt: What are we
fucking doing here?
kibámulok az ablakon
Boci-csoki ízt érzek a számban
s várom a Mukivonatot
hogy eljöjjön értem
és végre Hazavigyen.