MEGMENTETT OLDALAK


Somlyó Zoltán (1882-1937), az „elátkozott” és önsorsrontó költő, író, újságíró Nagykanizsa, Sopron, Fiume, Nagyvárad, Szeged, Pécs, Szabadka, majd a fővárosi hírlapok szerkesztőségi szobáiban s kávé­házakban írja könnyed, kuplészerű nagyvárosi „népdalait”. Igen nép­szerű volt a pesti közönség körében, számtalan megzenésített költemé­nyét énekelték a kabarékban és orfeumokban. Mivel számos lapnak dolgozott, életművének tetemes része máig feltáratlan, így e most bemutatandó hét verse sem jelent meg kötetben.

Urbán László

SOMLYÓ ZOLTÁN

Élni

Ezer szemével bámul rám az éj;
Ittas vagyok. A borba öltem búmat,
Undor a bölcs, a meggondolt világ,
Hangtalan élni: úgy meggyötör s untat.

Mellettem ülsz. Fehér kezed tüze,
Ahogy megérint, élni, élni csábít.
Hevülve nézem hószin nyakadat
S érzem a gitár lágy melódiáit.

Érzem: a bor már átjárta fejem;
Lankadok, lustán imbolyogva járok –
Ginám! Ne hagyj el; nézd, hogy intenek
Fejünk fölött a csillagmiriádok…

Független Magyarország, 1906. VIII. 28.

Évek múlva, egyszer…

Miért van az, hogy vannak hosszú éjjek,
Mikor a hold s a csillagok fehérek
S a nyitva hagyott kis ablakon át
Beinteget a mandulafaág.
A szívben felbúg valami,
Csak halkan, alig hallani. –
Miért van ez?… Miért van ez?…
És mintha csókok csattognának,
Tűzajka van az éccakának…

Miért van az, hogy nem lehet aludni?
Hogy legjobb lenne messze, messze futni?

S a fehérfényű csillagok alatt
Virágok közt feküdni el hanyatt…
S amíg a lélek fölnevet,
Kiáltozni egy szép nevet. –
Miért van ez?… Miért van ez?…
A szív gyönyörben összeroskad,
S a fűszálak oly illatosak…

S miért van az, hogy évek múlva, egyszer
Sötét sarokban megnémulva fekszel,
És odakint a háztetők felett
Megindulnak a sötét fellegek.
S a szívben meghal valami,
Csak halkan, alig hallani. –
Miért van ez?… Miért van ez?…
S ha százszor újra születnél is,
Csak ez történne mégis, mégis…

Borsszem Jankó, 1917/24

Vers a sok közül

Tedd kezed a zongorára,
elég volt a búbaj mára!
Hints derűt szívem falára,
    édes angyalom!…

Megint minden vert és bántott,
sok-sok könny magához rántott;
tudom, hogy fáj mindezt látnod,
    édes angyalom!…

Piciny falu e nagy város,
a száj piszkos, a szív sáros,
irigy a pap, pór s a gyáros –
    édes angyalom!…

Ha sírok: távol maradnak;
ha hallgatok: megugatnak;
ha nevetek: megpukkadnak,
    édes angyalom!…

Pénzt és házat nem szereztem,
én mindennap újra kezdem;
amim nincs, azt el nem vesztem,
    édes angyalom!…

Nincs egyebem: egy-egy versem,
újságlapra nyomva nyersen,
hogy te eléd letehessem,
    édes angyalom!…

S még ez is fáj nékik, látod!
Szívük mérges, szájuk tátott. –
Ó, be únom e világot,
    édes angyalom!…

Hogyha tudnák: kinek írok,
míg rímem van, amíg bírok,
s rossz órákban kihez sírok,
    édes angyalom!…

S hogy e vers is mi egy lánynak:
téged is kikacagnának –
Vagy tán – belépirulnának,
    édes angyalom!…

Budapesti Napló, 1918. IX. 16.

Üresség

Semerre semmi. Puszta pusztaság.
Úttalan utak. Világtalan világ.

Egy felleg minden s mindent eltakar,
Egy förtelmes árnyékú, puszta kar,

Mely bosszúállást hirdet – semmiért!
A puszta életért! Csak ennyiért!

Itt állok szótlan, isten tudja: hol
A rémes ürességben valahol.

És nem tudom, hogy mi az én nevem
És gondolkodom: mit tettek velem?

Zsebembe nyúlok, benn követ lelek.
S szívembe köptek a kegyetlenek.

Szívem utálom, kőhöz nem nyúlok.
Bús üresség: az űrben elmúlok…

Borsszem Jankó, 1918

Kissé korai tavaszi vers

A Duna felől táncütemben
a tavasz libben már be Pestre;
és lágyan forró csókot olvaszt
a villanyfürdős lusta testre.

A kőfalak közt elaléltan
a télnek rothadt teste fekszik;
e gőzös hullát megszagolja
s az élő szívekhez törekszik.

Ez éjjen sok sebtől kimart agy
tavaszról álmodik csudákat;
és holnap – újra sutba dobják
a csókkal beszegett bundákat…

…Így járok én s így képzelődöm
a körúton, éjjel a járdán.
És őrködöm a múlt keservén,
e százszoros veszélyű vártán –

én: rosszhírű – s mihaszna? – költő;
elfáradt óra régi tornyon,
mely éjfélt mutat, bár a népek
szíve a déltől fel is forrjon.

Elfáradt óra. Lapja vak már.
Nem lát már és már mit se láttat.
De rugója még megrezeg, ha
alatta a tavasz elvágtat.

Független Magyarország, 1918. II. 9.

Szegények karácsonya

Hideg hóval a karácsony
    A házakra száll.
Fenyőfákon aranydió
    És ezüstszakáll.

Hideg hóbul kijut része
    Biz, mindenkinek.
De aranydió kevés van
    És a hó hideg.

Kuckók mélyén, akik ültök
    Ünnep-esteien.
Előttetek szegénységünk
    Jaj, be restelem.

Én, a költő, ki ünnepi
    Rímeket irok.
Higyjétek el, én is fázom
    S véletek sirok.

Szép karácson, ily nyomorban
    Érted, oh, be kár!
Kis megváltók nagy csoportja
    cipőtelen jár.

És amerre járnak-kelnek,
    Nyomukban a fény
Ragyog át az elsötétült
    Világ kerekén…

Borsszem Jankó, 1920/52

Gyermekek a játszótéren

Ó gyermekek, ó gyermekek,
Valami meghalt bennetek…
Valami szépnek vége van:
Valami elszállt nyomtalan.
Nem jól megy a ti dolgotok,
Már ti sem vagytok boldogok –
Ó gyermekek, ó gyermekek,
Vajon mi történt veletek?…

Hol van a szép ezüsthatos?
Az új krajcár, az aranyos?
Hova tették a rossz szivek
A kétkrajcáros kifliket?
Hol van a boltos, aki ád
Kettőért pörkölt mandulát?…
Ó gyermekek, ó gyermekek,
Nagy baj történt tiveletek!…

Kevés cukor és ritka csók…
S oly üresek a kis kacsók!
Megváltozott a szép világ
S oly búsak a papák, mamák!
A szemeitek könnyezők,
S nem mernek belenézni ők…
Ó gyermekek, ó gyermekek,
Én együtt sírok veletek…

Pesti Hírlap, 1923. VII. 20.

VISSZA

VALLOMÁS


Ezt a két nyilatkozatot – mely közül az első ma már elfeledettnek számít – Karinthy Ágnes szívességéből közöljük

KARINTHY FRIGYES – KARINTHY FERENC

Válasz egyazon körkérdésre

A Tolnai Világlapja 1936. karácsonyi számában ezzel a kérdéssel fordult a kor nagyjaihoz: „Mi valósult meg gyermekkori álmaiból?”

Karinthy Frigyes válasza

Ha megmondanám az igazat, hogy gyermekkorom legfőbb álma volt válaszolni egy körkérdésre, amit csupa kiváló emberhez intéznek: olcsó szellemeskedésnek tűnnék. Tehát inkább hazudni kellene valamit, de hazudni csak több vaskos köteten keresztül lehet, röviden nem tudok. Általában, azt hiszem, hogy min­denki, akinek fiai vannak, elmondhatja, hogy legtitkosabb álma megvalósult: éspedig az, hogy továbbadhatja álmait – majd a fiaim álmodnak helyettem tovább.

Ötven évvel később egy újság ugyanezt a kérdést tette fel az egyik fiúnak.

Karinthy Ferenc válasza

Nem ismertem apámnak ezt a válaszát, megtisztelő és nyomasztó. Azt érzem belőle, mintha a stafétabotot kezembe nyomta volna, mivel én vagyok az egyetlen élő gyermeke. Az ő szellemességével nem tudok vetekedni. Ami személyemet illeti, gyerekkori álmaim, ha ugyan jókora késéssel is, jobbára megvalósultak. Azt csinálom, abból élek, amihez kedvem van. Független vagyok, már amennyire ebben a világban független lehet egy író. De ha már a világra térünk, gyermek­kori álmaim, sajnos, legkevésbé sem valósultak meg. Apám a század elején a francia felvilágosodás gyermekének vallotta magát. O és nemzedéktársai erősen hitték, hogy a XX. század a szabadság, a demokrácia, a szocializmus, a világbéke, az emberi egyenlőség, vagyis a ráció százada lesz. Ezzel szemben korunk mind­inkább irracionális. Az esztelen fegyverkezés, a tudomány eredményeinek barbár felhasználása, a terrorizmus, az elmaradottság – és még hosszan folytathatnám. A filozófia, a művészetek is mindinkább az irracionalizmus felé tolódnak. Azt kívánom gyermekeimnek, hogy a jövő század elején legyen ismét miben remény­kedniük, ahogy a század elején szüléink reménykedtek.

VISSZA

VOX HUMANA


BARANYI FERENC

A kötél mellől

avagy Villon névjegykártyája

Listi László gróf a tizenhetedik század­ban élt. Egészen jó költő volt, Magyar Mars avagy Mohácsnál történt veszedelmek emlékezete című éposza helyenként igen magas színvonalú. Mégsem költészeté­nek, hanem gaztetteinek köszönheti a hírnevét. Gyermekeket gyilkolt, pénzt hamisított, életét a vérpadon fejezte be Bécsben. Az utókor az iroda­lomtörténetből is kiutálta, mert – úgy­mond – gonosztevőnek nincs helye a magyar Parnasszuson. Nálunk ugyanis az esztétikai és az etikai megítélés máig sincs különválasztva. Ha a műveknek nincs emberségfedezetük, hitelüket vesztik és áthullanak az idő rostáján.

Franciaországban más a helyzet. Ott egy Francois Villon nevű deák a világ- irodalom óriásává tudott válni, annak ellenére, hogy közönséges bűnöző volt: megölt – igaz, önvédelemből – egy pa­pot, barátaival kifosztotta a Navarrai Kollégium pénztárát, s még számos más „csínytevése” tette ismertté a ne­vét.

Leginkább azonban költői életműve. Mert ez a börtöntöltelék nagyszerű ver­seket írt. És a francia irodalomtörténet-írásnak kizárólag ez a fontos, a versek megítélését a „rosszéletű” költő viselt dolgai csöppet sem befolyásolják.

Villon nem egyszer került sittre. Utoljára 1462 végén. Párizs polgári bí­rósága a következő év első napjaiban halálra ítélte. A költő ekkor írta híres négysorosát, amelyet Süpek Ottó egyik kitűnő tanulmányában Villon névjegyé­nek nevez:

Je suis Frangoys, dönt il me poise,
Né de Paris emprés Pontoise,
Et de la corde d’une toise
Sgaura mon col que mon cul poise.


Villon úgy kezdi, mintha valamiféle kérdőívet töltene ki: francia vagyok. A Frangoys szó ugyanis Ferencet és fran­ciát egyaránt jelentett akkoriban. Itt nyilván az utóbbi értelemben vettetett papírra, mert a költő a bejelentéshez hozzáfűzi: rossz ez nekem. S Ferencnek lenni miért volna rossz? Franciának lenni viszont nem volt szerencsés az adott szituációban, mert amíg a pikárd és a szavojai bűntársak a kegyelem re­ményében fellebbezhettek, a francia nemzetiségű Villon semmi jót nem vár­hatott a hírhedt Pierre de la Dehors bírótól.

A második sorban Párizst, szülőhe­lyét nevezi meg a költő, topográfiailag tréfásan pontosítva a várost: Pontoise mellett. Humor van abban, amikor a kisebbik helység segít eligazodni a nagyobbiknak a hollétét illetően. Akár a magyar népdalban: „Szeged híres vá­ros, Tápéval határos…” S ha már a költő átesett az ironikus hangba, ott is marad: a harmadik és a negyedik sor­ban arról ír, hogy egy rőf kötéltől meg­tudja majd a nyaka, hogy mennyit nyom a segge. Ez az irónia Süpek sze­rint „egy végső emberi erőfeszítés az ellágyuláson való felülemelkedésre, a még egyszeri, az utolsó felemelkedésre, az életjelenségek intellektuális birtok­bavételére”.

Süpek Ottó bebizonyítja, hogy a kis remekművet Villon a „bűvös négyzet” elve alapján szerkesztette meg, s ily módon a középső négyzetbe eső szavak külön információval szolgálnak: de Pa­ris emprés de la corde, azaz: Párizsból, a kötél mellől.

Magyarra sokan lefordították a ver­set, de ennek a belső információnak a visszaadásával nem gondolt senki.

Én tettem egy kísérletet rá, íme:

Francia vagyok – s ez nagy bajom,
Párizsban, Pontoise táján lakom,
most a kötél vár rám: nyakamon
méri fejem, hogy mit nyom farom.


A belső négyzetbe a következő szavak esnek: Pontoise táján kötél vár rám.

Villon végül kegyelmet kapott. Ám utólag örülhetünk, hogy néhány napon át a feje fölött lebegett a bárd, mert ennek köszönhetően egy mesteri négy­sorossal lett gazdagabb a világlíra.



VISSZA

FRANÇOIS VILLON

A „Négysoros”

Négy fordításban

Villon négy sorocskája

Francia vagyok, mérgelődhetem,
Pontoise-i Párizs volt szülőhelyem.
Most hát egy kenderkötéltől fejem
Megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.

JÓZSEF ATTILA FORDÍTÁSA

Négysoros vers, melyet Villon halálítélete szélére írt

Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszán lógok egy nyárfaágról,
s a nyakamon érzem, hogy a seggem mily nehéz.

FALUDY GYÖRGY FORDÍTÁSA

A felakasztását váró Villon négy sora

Ferenc vagyok, főbajom ez lett.
Páris szült (Ponthoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya fenekemnek.

ILLYÉS GYULA FORDÍTÁSA

Négysoros versezet a szegény Villon bitófájára

Francia voltam – megbántam nagyon –,
Párizs szült, ott, hol Pontoise vagyon.
Egy jó öles kötéllel nyakamon,
Immáron seggem súlyát latolom.

MÉSZÖLY DEZSŐ FORDÍTÁSA

VISSZA

MÉRLEG


SZEPES ERIKA

Villon-variációk

Van a Tudományos Akadémiának egy alkotóháza, valahol a magyar puszta és az Északi Középhegység határán, egy völgyben megbúvó, egyetlen tekintettel átfogható, parányi falucskában. Ide szoktunk elmenekülni a zajos, zakla­tott, ideges főváros bensőségét vesztett karácsonya elől. Az egy hetes üdülés utolsó estéjén búcsúsétára indultam, hogy elmúlván az ünnepek, becsönges­sek a falu szobrászmester hírében álló rajztanárához. A kapunyitáshoz felesé­ge jött ki, mentegetőzve, hogy a szob­rokat nem tudom majd csendben, za­vartalanul megnézni, mert néhány unoka – köztük egy beteg is – nyakuk­ba szakadt néhány napra. Míg ezt el­mondta, előkerült a Mester, aki a la­kásban is kalapot, sálat, csizmát viselt, mert – mint mondta –, a műhelynek használt odú nagyon hideg. Kemény, éles vonású, faragott fej, mintha ő is szobrász keze alól került volna ki. Ké­résemre vonakodás, álszerénység, hi­valkodás nélkül kezdte mutogatni nála maradt műveit, hiszen már sokat meg­vásároltak, vagy ő ajándékozott el be­lőlük valakinek. Az étkezőasztal fölött nagyméretű relief uralja a falat: a ma­gyarok bevonulását véste fába, fél éves munkával. Alatta a polcokon állatfigu­rák, emberi alakok kisméretű faragvá­nyai; engem különösen megkapott az édesanyját megörökítő, mintegy har­minc centis álló alak, a jellegzetes pa­raszti főkötővel, arcán időtlen mosollyal és kezében valami munkaeszközzel.

– Milyen kár – sóhajtottam, amikor első csodálkozásomból magamhoz tér­tem –, hogy fényképes illusztrációkat nem tudunk közölni!

Értetlenül néztek rám. Nem tudták, nem tudhatták, hogy magamban már felmértem a birtoklás lehetőségeit: szobrot nem vásárolhatok a Mestertől, mert nincs rá pénzem, hát legalább re­produkción szeretném megörökíteni magamnak, és – itt már kizökkentem a falusi idillből – az Ezredvég olvasóinak.

– Van ugyanis egy folyóiratunk, amelynek én vagyok a vers- és a képző- művészeti rovat szerkesztője, és szeret­tem volna ezeket a szobrokat bemutatni.

– Azt már nem – mondta a Mester önérzetesen –, én nem mutogatásra szántam őket. De van ám nekem vala­mim, amit esetleg be lehetne tenni ab­ba a folyóiratba – és már el is tűnt egy sötét szoba mélyén.

Egy mappával tért vissza. Kivett be­lőle vagy két tucat lapot és a kezembe adta. Már az elsőnél megdöbbentem. Kitűnő grafikus munkája, finom vonal- vezetésű, határozott szerkezetű, keretbe foglalt rajz, felül-alul mondatszalag ka­nyarog a régi kódexek betűtípusát utánzó, francia felirattal. Növekvő izga­lommal kezdtem pörgetni a lapokat. Kiderült, hogy húsz Villon-illusztrációt tartok a kezemben, amelyek – mint azt a szobrász-barát elmondta –, még so­sem jelentek meg sehol. Alkotójuk, Far­kas András már jónéhány éve halott.

Nem tudtam szabadulni a rajzoktól, újra meg újra átforgattam a lapokat, és próbáltam megfejteni magamnak, mi az a különösen egyéni stílus, ami annyira megragadott, és ami – ha a francia vagy latin szöveget nem néztem is – valahogy mégis Villon-emlékeket keltett. Éreztem, hogy nem tudok egy­hamar felelni magamnak, s azt is tudtam, hogy feltétlenül meg akarom sze­rezni a grafikákat.

– Béla bácsi – szólítottam meg a ha­gyaték örökösét. – Hadd vigyem el eze­ket a rajzokat, és ha hozzájárul, leközöl­jük őket az Ezredvégben.

Mondhattam volna akármilyen fo­lyóiratcímet, a magyar kultúra infra­struktúrájából következően egy 450 lé­lekszámú falucskába legfeljebb a napi­lapok járnak, hetilapok már csak a pos­tán kaphatók, korlátozott példányszám­ban, olykor több havi elmaradással.

Az idős tanárnak nagyon megtetszett az ötlet, s főként az, hogy halála után is tehet valamit barátja népszerűsítésé­ért. Csak arra kellett a szavamat ad­nom, hogy tíz napon belül, a lefotózás után ismét a kezében lesznek az eredeti rajzok.

Farkas András Villon-illusztrációi

A grafikákat összefogó mappáról ezt a címet olvastam le.

Őszintén bevallom, semmit nem mondott nekem Farkas András neve. Pe­dig jelentős művésze volt az Alföld vi­lágának, s mint az otthonukhoz hűsé­ges, a fővárosba fel nem költöző mű­vészekről általában, a budapestiek és az ország többi része egyáltalán nem tud.

Életrajzát egy kiállítás katalógusában olvastam: 1920-ban született, abaújszinai hétgyermekes parasztcsaládban. Kassán érettségizett, majd 1944-ben el­végezte a pesti Képzőművészeti Főisko­lát. A Szépművészet című művé­szettörténeti-kritikai lap a Főiskola vég­zőseinek kiállítása után „a legértéke­sebb egyéniségnek” minősítette.

A dicsőséges indulás után a mélybe zuhanás: katonáskodás, sebesülés, fog­ság, majd hazatérve vidéki rajztanári munka.

„Nem élvezett ösztöndíjat, műterem- lakást, a művészeti munkát támogató más kedvezményeket, mind a mai na­pig teljes munkaidőben tanító pedagó­gus, aki a tanítványok ezreit nevelte a 33 év alatt a művészet, a szép szeretetére, s így a munka mellett építette fel azt a művészeti életművet, amely az utóbbi években kilépve a szűk területi keretekből más országban is megbecsü­lést és hírnevet szerzett művelőjének” – írta róla 1980-as katalógusának elő­szavában Kovalcsik András. A katalógus több művészettörténész méltatásából idéz, ezek Farkas Andrásnak a palóc tájhoz és a palóc néphez fűződő mély kapcsolatát elemzik. „Hangvétele népi­es” – mondja róla Kovalcsik is.

Nézem a Villon-illusztrációkat. Népi­es hangvételnek nyomát sem találom, és összevetve a reprodukált többi mű­vel, ez a ciklus szemmel láthatóan kü­lön, teljesen független világot képez Farkas András művészetében.

Mert milyenek is ezek a rajzok? Az első, felületes pillantásra az ember azt hihetné: valódi középkori rajzok máso­latát látja, efelé tereli a gótikus mon­datszalagok kanyargása, a mondatsza­lagokon a középkori betűtípusokkal írott hol latin, hol francia szövegek. A középkor felé visznek az öltözékek: csú­csos fejfedők, csuklyás papi reveren­dák, a püspöki süvegek, a pásztorbo­tok, tehát maga a világ, amelyet meg­jelenít, a középkorban gyökerezik. Ám tüzetesebb megszemléléskor a stílus sokrétűsége bomlik ki: a gótikus lovagi viseletű nemes mögött, aki félméteres csúcsban végződő fejfedőt viselő aráját lován viszi, gótikus városkép sejlik ugyan, s derekasan kanyarognak itt is a mondatszalagok, de a vitéz és ifjú asszonya klasszikus szépségű, rene­szánsz lovon léptet a boldogság felé. (Nászének az új házas nemesúraknak.) Ana­tómiájukban gótikusra torzított, csont­vázukra aszott akasztottak lógnak a perspektívát nem használó térben (Gyászirat, melyet maga s társai számára szerzett a költő, mialatt felakasztásukat vár­ták) –, a munkák és évszakok középkori témáját megelevenítő, kisméretű képek veszik körül a reneszánsz lakomán dőzsölőket és kicsapongókat (Jó tanítás bal­ladája a rossz életűeknek); a gótikus szár­nyasoltárokra emlékeztető képszerkezet közepén áll, lábával a háttérbe rajzolt Notre Dame-ot takaró költő, akit a hár­mas osztású képmezőkben igencsak telt keblű hölgyek és többrétegű tokát eresztő fráterek vesznek körül a vérbő reneszánsz hangulatával, miközben né­hány arc már a Bosch-i deformációra emlékeztet (Ballada, amelyben Villon min­denkitől bocsánatot kér); gótikus ablak előtt, torzított csontváz alakjában ra­gadja magával a halál a mind a közép­kori, mind a reneszánsz stílustól elté­rően megformált költőt, akibe egy duci reneszánsz puttó még egy utolsó nyilat készül belelőni (Záróballada).

Így mehetnénk végig sorra a képe­ken: mindből egyszerre elemezhető ki középkor és reneszánsz, olykor még az előrevetített manierizmus és barokk is, de főként és mindenekelőtt egy olyan huszadik századi látásmód, amely min­den alkotás minden stílusrétegére ráve­títi a maga világának formai eszközeit is. A groteszk világlátáshoz illő karikaturisztikus portrék, a hajdanvolt hősök nevetségessé tett ábrázolásai. Nagy Ká­roly úgy ül hatalmas reneszánsz paripá­ján, mint valami megfélemlített, szel­lemileg és testileg is kissé fogyatékos Don Quijote (Ballada tűnt idők lovagjai­ról, Nagy Károly); a „szegény, kivénhedt nők” vicclapba kívánkozó, egyáltalán nem részvéttel megjelenített torz alak­jai; A szép fegyverkovácsné tökéletesen szép teste alatt ormótlanul befelé kacsá­zó trampli parasztlábak oly mértékben illeszkednek hangulatilag egymáshoz a rajzokon, hogy egyértelműen kitetszik: mai művész modern, egyáltalán nem romantikus vízióit látjuk egy egyáltalán nem romantikus, régi világról. Közép­kor, reneszánsz, modern látásmódú groteszk – ez a három fő stilisztikai jellemzője ezeknek a rajzoknak, melyek a művész felfogását eképpen fogalmaz­zák meg Villonról és művéről: a közép­korban, a reneszánszban gyökerező, ab­ból kinövő, azt meghaladó, örökérvé­nyű és általános, modern költészet.

De miképpen látja ezt az iroda­lomtudomány?

Ehhez a kérdéshez azért jutottam el, mert utánanéztem, milyen kiadásból vette át a grafikusművész a balladák címeit. Az összes létező magyar kiadá­sok átnézése után kétségtelenné vált, hogy az 1971-ben a Helikon Kiadó gondozásában megjelent Francois Villon Összes Versei volt Farkas András kezé­ben. Ennek a kiadványnak a rendező elve, hogy összegyűjti különböző költők Villon-fordításait, és azokból válogatja össze az életművet. A kiadás annak ide­jén nagy port vert fel.

Vihar a Villon-fordítások körül

A Villon-fordítások története a ma­gyar műfordításirodalom egyik legérde­kesebb fejezete. Elsőként Szász Károly (1829-1905) fordított le néhány sort és strófát (összesen 108 sort), ezek egy francia irodalomtörténet illusztráció­ként 1878-ban láttak napvilágot. Szász a villoni hangnemet megközelítette né­hány helyen, de a formai hűségre nem ügyelt: a strófák rímelhelyezéseit egy­szerűsítette. Hosszú idő után Tóth Árpád fogott hozzá Villon-versek fordításához, s a két leghíresebb balladát (Ballada, amelyet a költő készített anyja kérésére, hogy imádhatná a Szent Szüzet, illetve az Epitáfium, melyet a költő készített a maga és cimborái számára, mikor együtt való fel­akasztásukat várták) fordította le. Tóth Árpád a maga ünnepélyességével, sze­lídségével, patetikusságával, archaizáló szavak segítségével olyan méltóságba, magasztosságba öltöztette a Villon-verseket, amely az eredetitől idegen volt, bármily szépen szólt is magyarul. József Attila 1929-ben, A Toll című lapban pub­likálta először a Villonról, meg a Vastag Margot-ról szóló balladát, majd még ugyanabban az évben, ugyanott, a Tóth Árpád által is átültetett Miasszonyunk-balladát, meg a Ballada a hajdani idők dámáiról címűt. Két évvel később a Tóth Árpád által lefordított másik balladát is: Nyugosztaló, melyet Villon szerzett önmagá­ért és cimboráiért, várván hogy vélük föl­akasszák, továbbá Villon híres négysoro­sát, amelyről ebben a számban Baranyi Ferenc írását olvashatják. József Attila költői alkatától nem állt távol a villoni hang, a nyers realizmus, a bátor szóki­mondás, a kifejezés egyszerűsége. Ezért hangzanak oly hitelesen az ő fordításai, s a Tóth Árpádtól átvett archaizálás is természetesen illeszkedik az ő köznapi nyelvéhez, melyben elsőként szólaltatja meg a villoni zsargont.

Külön fejezet illeti meg a magyar Villon-fordítások történetében Faludy György 1937-ben megjelent híres-hír­hedt villoni költeményeit, amelyeket fordításoknak sokkal kevésbé nevezhe­tünk, mint átköltésnek vagy még in­kább saját Faludy-versnek. A kötetet megjelenésekor óriási vita és felhábo­rodás fogadta, de – mint minden szen­záció – bevonult a magyar köztudatba, és sokáig ez a hamis Villon-kép élt az olvasókban. Az első, csaknem teljes Villon-fordítás Szabó Lőrinc nevéhez fűző­dik (1940). Ő maga így vall műfordítói elveiről: „Aki csak egy kicsit is járatos a Villon-irodalomban, tudja, hány szó, sor, strófa és személy maradt és marad örökre valóságos rejtvény a Nagy Testa­mentumban, s tudja azt is, hogy egy-egy elfogadott értelmezés tartalmilag eset­leg sorokat, sőt egész strófákat áthangol. Mindez azonban szerencsére csak kis részletekre vonatkozólag van így, a Nagy Testamentum verseit lényegükben tulajdonképpen már régen megfejtet­ték. Természetesen nem szavakat, ha­nem sorokat és strófákat, szituációkat és összképet, hangnemet és élményt fordítottam, kényszer esetén a lényeget igyekezvén megtartani a részletek he­lyett… Úgy találtam, hogy egyes helye­ken, éppen az életteljesség kedvéért, megfelelő mai kifejezéseket lehet és kell használnom… Csak helyenként töre­kedtem egy kis enyhe archaizálásra. „Fordítása első megjelenésekor néhány kritikus a szemére vetette merész „neologizmusait”, s a merészséget, amellyel zsargonszavak, jassz-kifejezések al­kalmazásától sem riadt vissza. Szabó Lőrinc egy erőteljes, friss, dinamikus Villont akart az olvasó elé állítani, és ennek érdekében olyan költői eszkö­zökkel is élt, amelyek az eredeti szö­vegben nem fordulnak elő, ilyen első­sorban az egy sor-egy gondolat elvét megtörő enjambement-ok gyakori haszná­lata, amelyektől a verssorok rímmel is lezárt gondolati egységei folyondárként szövődnek egymásba, az élőbeszéd tago­latlanságára utalva. Egyes tudósok, kriti­kusok kimutatnak Villonnál is enjambement-okat, de korántsem olyan számban, és nem a gondolati egységek feltördelése érdekében. Szabó Lőrinc érdeme azon­ban, hogy elsőként mer jassz- és zsargon­kifejezésekkel élni (bár erre már József Attilánál is voltak példák), igaz, hogy többször és más helyeken, mint a francia eredeti, és nemcsak a Jargon et Jobelin ciklus darabjaiban. Az 1957-es kiadás számára Szabó Lőrinc átdolgozta a for­dításokat, csökkentette az enjambement-ok számát és elhagyta a zsargonkifejezése­ket.

Még Szabó Lőrinc első fordításának megjelenési évében, 1940-ben Vas István is közreadott egy Villon-kötetet: először fordította le teljességében, kihagyások nélkül a Nagy Testamentumot. Az első ki­adás után, tíz éves érlelés és csiszolás eredményeképpen 1950-ben egy teljesen letisztult Villon-kötettel lépett a nyilvá­nosság elé. Műfordítói elveiről így vall: „Nem törekedtem archaizálásra, mert ez meddő modorosságra vezetett volna. Ha­sonlóképpen nem akartam Villont jassz- kifejezésekkel közelebb hozni a mai olva­sóhoz.” Másutt ezt írja: „Villon nyelve a szóhoz jutó, párizsi nép nyelve volt”, de ezt semmiképpen sem szabad valamifé­le útszéliségnek értelmezni.

Nem sokkal Szabó Lőrinc és Vas Vil­lonjai után, 1943-ban tett először kísér­letet Mészöly Dezső Villon Testamentumá­nak még nem teljes fordítására; elhagy­ta az Item kezdetű nyolcsoros strófákat, amelyek a hagyakozás felsorolásai, és erősen korhoz kötött utalások vannak bennük. Mészöly így vall fordítói elvei­ről: „Villon általában keresetlen hangú költő. Néhány speciális helyet kivéve, a korabeli párizsi nép élő nyelvén írt. A fordító is legokosabban teszi, ha általá­ban az élő magyar nyelvet alkalmazza… a fordítás csak akkor lesz igazán hű az eredetihez, hajó magyar nyelven szól… Mindenütt s mindenekfölött arra töreked­tem, hogy munkám az eredeti vers fris­sességével hasson, és elérjem az igazi műfordító legmerészebb álmát, azt az észrevétlen, kellemes benyomást, amely feledteti az olvasóval, hogy fordítást ol­vas.” Mészöly 1966-ban újabb kötetet tett közzé, válogatott műfordításainak gyűjteményét, amelyben Villon teljes életművét lefordította, az ifjúkori fordí­tásokat átdolgozta, lefordította a koráb­ban elhagyott részeket is, és első ízben ültette át magyarra a zsargonnyelvű bal­ladákat. (Eredeti címük: Jargon et Jobelin, Mészöly szavaival: Hadova és hamuka.)

Teljességre nem törekvő felsorolá­sunkban nem említhetjük mindazoknak a fordítóknak a munkáit, akik csak egy­két balladát ültettek át magyarra. Kivé­tel Kosztolányi híres Ballada a hajdan való idők szépasszonyairól címen ismert fordítása, amelyről a magyar Villon-kutatás és fordítás legjobb szakértője, Mé­szöly Dezső így nyilatkozott: „Meg kell adni, hogy a Báliadé des dames du temps jadis eddig megjelent magyar fordításai közül Kosztolányié a legélvezhetőbb, a legkönnyedebb, a leghangulatosabb.”

Műfordítói elvek és irodalomtörténeti szempontok

Igaz ugyan, hogy nem minden műfor­dító irodalomtörténész, és fordítva is: nem minden irodalomtörténész műfor­dító, mégis gyakran fordul elő, hogy nagyobb, jelentősebb műfordítói mun­kákhoz maguk a műfordítók fűznek nemcsak szöveget, a műfordítás forté­lyait illető magyarázatokat, hanem ki-ki felrajzolja az alkotóról azt a képet, ami­nek hangulatát majd a fordításokban akarja visszaadni.

Kezdjük a sort az időrendben elő­ször (1937) megjelent Faludy-kötet elő­szavával. Faludy a maga Villon-élet- rajzában egy olyan Párizst rajzol a költő életének színteréül, amelyben minde­nütt halálra emlékeztető létesítmények magasodnak a város fölé: a temető zsú­folt kertje, amelyben a kihantolt hullák egymásra halmozott hegyei „kitekinte­nek” a kerítés mögül; a mai Gare de l’Est helyén tizenhatkarú, negyvenmé­teres szálfákból összetákolt montfauconi bitón állandóan tucatjával lengtek az akasztottak. Egy ilyen halálváros kellős közepén Villon beiratkozik a Sorbonne-ra, mely Faludy szerint az előadások minőségével és a hallgatók számával „féllábbal már az újkorban állt”, ahol az arab orvostudomány, a bölcsészet, az olasz humanisták volta a kötelező tan­anyag. Villon műveltségét az ókor és a középkor klasszikusainak ismeretén alapulónak tartja, de feltételezi, hogy ismerte az egyházatyákon kívül Dantét és Petrarcát is. Egy diáklázadás kapcsán került szembe a Sorbonne az államha­talommal, s ezzel együtt Villon előtt is bezárult az egyetem kapuja. Faludy sorra követi a költő csavargó- és betyár­életének minden állomását, fogságait, halálos ítéleteit, majd a kegyelmeket, a pártfogókat és az ellenségeket, s kivált­képp haragszik – Villonnal együtt – d’Aussigny püspökre. Faludy Villon-képe egy világból kirekesztett, deviáns magatartású, anarchista szellemű köl­tőé, akit úgy akar megismertetni a ma­gyar olvasóval, hogy lefejti róla a ko­rára utaló aktualitásokat, mert nem a tények érdekesek számára, hanem a költő indulatai és lelki történései. „Versei formailag nehezek, tartalmilag telje vannak helyi és személyi vonatkozások­kal… A Testamentum maga 50-60 oldal­nyi magyarázatot igényel.” Ezért érthe­tő Villon-fordítást akar adni, amelyben a XV. század és Villon szellemét kívánja felidézni, rövidítésekkel és toldásokkal, egyszerűsítésekkel és bonyolításokkal, így kívánja korszerűsíteni, mert „a kor­szerű a jó” – mondja. Egyszerűsíti a versformákat is: „A magyar fülnek… igen disszonáns francia stanza helyett versenként más és más formát válasz­tottam. Semmilyen anakronizmustól, semmilyen szabadságtól nem ijedtem meg, és amennyire lehetséges, a Villon- verseknél is jobb verseket igyekeztem adni.” – írja bámulatos szerénységgel. Majd később: „a Villon-álnév alatt sok mindent kimondhattam, amit, ha a ma­gam neve alatt írom, nem tűrnek el.” Majd a végső összegzés: „nem az én költeményeim Villonosak, hanem az én Villonom Faludys” – tehát a költő-for­dító is tudja, hogy álarc mögé rejtőzése révén nem műfordít, hanem parafrázi­sokat készít, egy élethelyzet analógiáját átérezve a második világháború küszö­bén.

Vas István Villon-fordítása 1940-ben, a költő vallomása szerint „egy hamis Villon-kép ellenében és annak helyes­bítésére” született. (A célzás termé­szetesen Faludy Villonjára irányul.) Vas a maga Villon-képét pontosan megfo­galmazta, alakját a saját ízlése szerint állítja az olvasó elé. Ennek a portrénak a legfontosabb elemei: Vas szerint nincs Villonnál megszállottabb költője a ha­lálnak, az elmúlásnak és főként az el­tűnésnek – egészen Baudelaire-ig. Ám Villon csak kétségbeesett, de nem de­kadens, nem „dolorista”, mint Baude­laire. A haláltánc-tematika a középkor nagy közhelye volt, amelyhez Villon három elemet tett hozzá: saját személyi­ségét, mely az első modem költői személyi­ség a világirodalomban (előtte talán csak Catullus volt ilyen); saját szemé­lyiségével együtt a személyiség környezetét („az ő haláltáncélménye nem elvont és általános, hanem személyes és társa­dalmi”); valamint azt a társadalom­kritikát, amely a legélesebben a Röpirat a gazdagok ellen című verséből hallik ki. Vas forradalminak tartja Villon szemé­lyiségét, ezért engedi meg magának, hogy a rebelle (lázadó) szót forradal­minak fordítsa. Majd élesen megfogal­mazza azt a különbséget, ami Faludy Villonjától az ő Villon-képét elhatárol­ja: „Villon ma (1976-ban – Sz. E.) tá­volról sem az a divatos költő, aki az én időmben (1940-ben – Sz. E.) volt. Hi­szen éppen a modernsége, amit hozzá­adott a középkor közhelyéhez, az a leg­ellentétesebb a mai Európa uralkodó irányzatainak lírai és kritikai modern­ségével… a szó szoros értelemben vett konkrétsága, vagy mondjuk durván – de Villonhoz nem méltatlan durvaság­gal – egyszerűsítve: realizmusa, a mai elvontabb poétikával… társadalom­kritikája… – közvetlen beszéd a képek és jelképek áttettebb módszeréhez képest.” Villon „végletesen bátor… klasszikusan egyszerű és mértéktartó.” Másutt ezt vallja: a franciák „Villonban nem a kalandort és milieu-költőt tisz­telik elsősorban, hanem a tiszta és fe­lelősségteljes szellemet, a mély és cicomátlan költészetet.,, S Vasnak is szán­déka, hogy az egyetemi kultúrájú „ma­giszter” vonásait mutassa be a versek­ben. Vas Villonja tehát eléggé összetett, mondhatnánk, több pólusú személyi­ség, amelynek egyik végletén a forra­dalmi, a realista, a közvetlen és a bátor tulajdonságok érvényesülnek, másik végletén a reneszánsz műveltségű, egyetemi kultúrájú mester klasszikus, egyszerű és mértéktartó vonásai domi­nálnak. Vas fordításai azért közvetlen beszédűek, egyszerűek, mértéktartóak, és (nem igazán) forradalmiak és realis­ták. Egy közvetlen természetességgel folyó beszédű, mértéktartó, sosem har­sány Villon áll elő bennük, mértéktar­tóbb és visszafogottabb az eredetinél.

A műfordítóként csak prózában tevé­kenykedő, de irodalomtörténésznek és esszéistának utolérhetetlen Gyergyai Al­bert az Összes Versek 1971-es kiadásához írott nagylélegzetű tanulmányában a többiekétől némiképp eltérő Villon-képet állít össze. Gondolatmenetének lé­nyege, hogy Villon egész élete ellenté­tekre épült: a kimúló középkor és a hajnalodó reneszánsz, a naiv hit és a nyers valóság, miszticizmus és logika, a legmerevebb formák és a legforróbb inspiráció – ezek állandó egybefonódása adja a villoni költészet lüktetését. Sze­mélyének modernségével sok modern költő előfutára is: iróniája előlegezi Byronét és Heinéét, kéjvágya, bűntuda­ta Baudelaire-ét, lázongása Rimbaud-ét, gyengesége, esendősége, kocsmai züllése és időnkénti megtérése Verlaine-ét. Lélektani ellentmondásai a kor­szakváltásból erednek, mint Doszto­jevszkijnél és Adynál. Az ellentétek napi életében éppúgy érződtek, mint a társa­dalom tendenciáiban: egyrészt a Villon körüli rablóbandákban gyakran egyházi emberek is tevékenykedtek, akik hét­köznap vígan fosztogatták, esetleg a túl­világra segítették áldozataikat, pénte­ken viszont böjtöltek, vasárnap pedig áhítattal énekeltek templomuk állandó kórusában, másrészt „az elmék pedig kezdtek megvilágosodni az erősödő renaissance-szal, amelyhez nem kis mér­tékben járult a Bizáncból nyugatra, fő­ként Itáliába mentett majdnem ezer an­tik kézirat.” Hivatkozik Gyergyai a tágu­ló világra, Amerika felfedezésére, az itá­liai reneszánszra, Húsz Jánosra, Savonarolára, majd felteszi a kérdést: „Mit érezhetett mindebből egy párizsi sze­gény diák?… elért-e hozzá, akárcsak a leggyengébb fuvallat formájában, a sza­bad kritika szelleme, a népi és tudós humanizmus forradalmi felfogása az ember helyéről, méltóságáról, jogairól és földi rendeltetéséről?” A kérdést nem válaszolja meg egyértelműen, szemláto­mást afelé hajlik, hogy Villont elérte az új kor reneszánsz szele, s a nagyvárosi vagabundok prototípusaként látja őt: „A nagy dzsungel költője Villon, a külső és a belső dzsungelé, a társadalmié épp­úgy, mint a lélekbelié.”

Mészöly Dezső, aki 1943 óta egyfoly­tában foglalkozik Villonnal, 1980-ban, A teljes Villon közreadásakor, jelentős tanulmányt szentelt az életműnek és a fordítói elvek tisztázásának. Az ő felfo­gásában élet és életmű megbonthatat­lan egységet alkot, az elrontott élet és a romolhatatlan életmű. Az elrontott életről forrásaink saját versei, melyek­ben vérbeli lírikusnak mutatkozik, aki beleírja magát a műbe, valamint a ren­dőri akták, amelyek megőrizték rend­bontásainak, bűntetteinek, fogságainak és elítéléseinek történetét. Mészöly e korszak meghatározó élményének tart­ja az 1438-as párizsi pestist, amely öt­venezer embert ragadott el, s amelynek során megtelt a már Faludytól is em­legetett párizsi temető. Az első híres danse macabre (haláltánc) metszetek er­ről a temetőről készültek. A halál ál­landó gondolata vezetett féktelen tivor­nyákba; az általános romlás az egyházat is kikezdi. „Párizs kocsmáiban, fürdő­házaiban és különféle lebujaiban pa­pok, diákok, polgárok együtt isznak, tobzódnak, verekednek.” Villont első menekülésére egy gyilkossággal végző­dő verekedés kényszeríti, ezután rabló­vándorló öt év következik a coquillardokkal, ezekkel a fosztogató csavargók­kal, akiknek nyelvén írta a Le Jargon et Jobelin-t. Az ötéves kalandozásnak az vetett véget, hogy Thibault d’Aussigny püspök (akit Villon későbbi műveiben nem győz eleget átkozni) kegyszerlopás miatt lecsukatja. Ezután kegyelem, újabb lecsukás, újabb kegyelem követ­kezik, majd a végső száműzetés. Mé­szöly is elismeri, hogy az állandó halál küszöbén élő Villon „egyik legnagyobb költője a halálnak, de nem hívja a ha­lált”, mint azt róla állítják azok az iro­dalmárok, akik őt a modern költők kö­zé sorolják. Mészöly haláltudatban élő Villonja egyben kedves és szeretetteli, ezt a hangját találja meg a Ballada, ame­lyet Villon egy új házas nemes úrnak szerzett című művében, melynek báját majd­nem rokokónak minősíti. „A szeretet mosolyát” látja sugározni a Könyörgő ének Jean Cotard lelkiüdvéért című vers­ben; súlyos mondanivalót ellenpontozó „kedves szerénységet” lát abban a pár sorban, amelyet Vas István forradal­minak mondott, holott a fájdalmas fin­tor éppen abban van, hogy a gúny élét önmaga ellen fordítja:

Mert a szegénység zsörtöl egyre;
Bosszús, rebellis, csúnya szerzet;
Könnyen csípősre jár a nyelve,
S ha szólni nem mer – gondol egyet.


                        (Mészöly Dezső fordítása)

Szembenáll Mészöly a francia iroda­lomtörténet romantizáló Villon-felfogásával is, amely „népfit” csinál a Sorbon­ne hajdani diákjából, holott Mészöly szerint a villoni személyiség lényege, hogy műveltséganyaga egybeépült az életanyaggal. „A villoni vers… olyan, mint a színjátszó selyem: hirtelen, de észrevétlenül váltja árnyalatait”; ko­moly, víg, érzelmes, szatirikus, diákos, groteszk, ő maga viszont „szegény és boldogtalan”. Pszichológiai módon és nem retorikusán fogalmaz, ez teszi az élőbeszédhez oly közelállóvá, s ez teszi lehetővé, hogy megteremtse a lírai sze­repjátszást, a helyzetdalt a különféle tí­pusok első személyű megszólaltatásá­ban. Mészöly szerint „a reneszánsz szele még nem érte el”; költészete a közép­korból ered és középkori jellegű is ma­rad. „Dantéból megtudjuk, milyen volt a középkorban a pokol és a menny. De Villontól megtudjuk, milyen volt a föld” – mondja szellemesen és lényegrelátóan Mészöly. A fordító tanul­mányában nagy teret szentel az addig még soha le nem fordított Le Jargon et Jobelin ciklusnak, és leírja azt az izgal­mas nyomozómunkát, amelyet kutatók hada végzett el, hogy megfejtse a zsar­gonszavak értelmét. Végül egy szójegy­zék vezetett a megoldáshoz, amelyet a coquillard-ok perének fennmaradt anya­gához csatoltak. A zsargonnyelvről ké­szült első fordításban Mészöly az archa­ikus magyar zsargont is felveszi a mo­dern zsargon szókészletébe, s ahol le­het, a korábbi szavakat alkalmazza: in­kább dohányt ír, mint stecet, és inkább kopót, mint smasszert. Mészöly Villon-képének summázata tehát: középkori köl­tő, aki a kor minden színárnyalatát megénekelte, a megnyomorítottak min­den típusával azonosulni tudott, s aki minden korábbi kultúrát magába öt­vöz, de mégsem önálló hegycsúcs, mert körülötte – szemben más irodalmárok felfogásával – jelentős alkotók éltek, ha­nem egy vonulat kiemelkedő pontja.

Műfordítók és irodalomtörténészek Villon-elemzéseiből kitűnik: a minden korlátot szétzúzó zseni nem tűri a ska­tulyázást, bármelyik rekeszbe kívánják belegyömöszölni, mindegyikből kitör: aki előremutató vonásait hangsúlyozza, s szinte a reneszánsztól a huszadik szá­zadig ívelő pálya előfutárának tartja, az nem vesz tudomást a koráról tett súlyos tanúságtételről; aki a kor által determi­nált, csak a kor tényeivel magyarázható alkotónak tartja, nem veszi figyelembe az örökérvényűen megfogalmazott, modern érzéseit, gondolatait. Középko­ri jelleg, pirkadó reneszánsz, de mindenekfelett máig ható modernség – a sokféle nézetből ez a három kris­tályosodik ki.

Számomra Mészöly középkor-centri­kus elmélete a legmeggyőzőbb, s mint­ha Farkas András is erre a lényegre talált volna rá grafikáiban, amelyekben ötvöződik gótika, reneszánsz és husza­dik századi, modern, groteszk stílus, szellemes archaizálás. De mindennek alapja ezeken a grafikákon is a gótikus világ, amelyre minden más színező, moduláló elemként vetítődik rá. Farkas András a művekből magukból értette meg Villon lényegét, és meg tudta te­remteni az ezt ábrázoló képi világ meg­felelő formáját, szövegét.

VISSZA

ZENEMŰVÉSZET


ITTZÉS MIHÁLY

Szent Gergelytől Szent Ivánig

Tavaszi népszokások

Ha március első harmadának végén havazik, azt mondják: Gergely megrázza a szakállát. Ez még a tél utolsó (?) üzenete. Valamikor az év márciussal kezdődött, míg Július Caesar naptárreformja meg nem változtatta ezt az időszámítási módot. De még ma is vannak országok – például a Távol-Keleten –, ahol a tanév- tavasszal, valamikor márciusban kezdődik. A múlt század utolsó évében Szőllősy Antal tanító a Vas megyei Iváncon többek között ezt jegyezte fel a március 12-höz, Nagy Szent Gergely napjához kapcsolódó szokásokról: „…6 vagy 8 fiú a helyi szokás szerint vagy egyszerűen a maguk ünnepi ruhájába vagy pedig egy e célra készített fehér gyolcsingbe öltözködik… a fődíszt a [szalagokkal díszített] kalap teszi… A kézben bot, mely egy csomó szűk szalaggal van felékesítve. Ezek így felöltözve a Szt. Gergely lovagjainak neveztetnek.” Felkeresik tanítójukat, aki által az iskolában „…újra rendre és tisztességtudásra utasíttatnak. Kap egyik nyársat a vitézség jelvényéül, melyre mint bátor vitéz – ha kap – a szalonnát tűzi fel; egy másik kosarat tojásnak, – egy harmadik a pénzkezeléssel bízatik meg.” Házról házra járnak a faluban s az illő üdvözlés után így énekelnek:



Ezt a középkorig visszavezethető, ajándékkérő és (talán) kisdiáktoborzó szokást Kodály Zoltán kórusműve idézte századunk magyarjainak emlékezetébe 1926-ban írt gyermek(fiú-!)kari művével, egyik legnépszerűbb, fiatalok számára írott darabjával.

A tavaszi időszak még bővelkedik énekes-táncos szokásokban, melyek egy­felől az egyházi év nagy tavaszi ünnepeihez, másfelől a természet zsendülésének ősi rítusaihoz kapcsolódnak. Virágvasárnap, vagyis a húsvétot megelőző vasárnap Hont megyében a lányok „felöltöztettek egy bábut, ez a kisze {…} A kiszét kiviszik az Ipolyhoz, s a vízbe dobják. Azt tartják, hogy amiképp a víz elhajtja a bábut, úgy visz el vele minden bajt a faluról, s a lányok akik kivitték, férjhez fognak menni még abban az esztendőben” – ahogy a Magyar Népzene Tára Jeles napok kötetében Lajtha László feljegyzésében olvasható.

A húsvéti locsolkodás civilizálttá korcsosult szokása még ma is él, városokban is. Hajdan sokkal gazdagabb, rituálisabb jellege volt. A feltámadás keresztyén ünnepe és a természet megújulásának derűs napjai fonódtak itt rituális egységbe. Énekszövegek ezt jól példázzák:



2. Már a madarak is
hangicsálnak, ők is
ingadoznak.
Termőfák újulnak,
szép lánykák vidulnak,
virágoznak. […]


Ma is tartja a szólásmondás, ha valaki rövid időre érvényes előnyhöz, sikerhez, ranghoz jutott: pünkösdi királyság. Jókai Mór Egy magyar nábob című regényében a néphagyomány alapos ismeretéről tanúskodó módon írja le a pünkösdi király választását és a hozzá kapcsolódó szokásjogot. Ennél persze sokkal több, színesebb a pünkösdi szokások köre. Közép-Magyarországon, Szegedtől Palócföldig és a Dunántúl déli s főleg nyugati vidékein ismertek a pünkösdölés változatai. Feljegyzései már Dugonics András, tehát a múlt század eleje óta ismertek. A műzenei felelevenítés itt is Kodály Zoltán nevéhez fűződik. A buda­pesti Szilágyi Erzsébet Leánylíceum kórusának írta 1929-ben Pünkösdölő című négy szakaszos kantátáját, melyben az első és harmadik rész (A pünkösdnek jeles napján és Felállott Szent János… az ünnep vallási jellegét veszi alapul), míg a páros szakaszok a pünkösdi királykisasszony szokásához, a természet és a benne élő ember megújulásához, vidám tavaszi táncához kapcsolódnak. (Elhozta az Isten piros pünkösd napját, Mi is meghordozzuk a királyné asszonkát […] és Én kicsike vagyok, nagyot nem szólhatok […] Legjellemzőbben pedig: Piros pünkösd napján mindenek újúlnak, A kertek a mezők virágba borulnak… (Mintha csak Balassi soraira rímelné­nek tartalmilag: Áldott a nép pünkösdnek gyönyörű ideje, Mindent egészséggel látogató ege…(!) s a záró táncban: Mi van ma, mi van ma? Piros pünkösd napja!, majd – több más dallam s szöveg mellett, befejezésül: Ég a gyertya, ha meggyújtják, Mikor ezt a táncot járják! stb. Tavaszmegszentelő, rituális eseménysor ez a javából zenés-táncos-játékos formában. (Ha nem is olyan kemény, vad, ősi pogány időket idéző táncjáték-látomásként, mint Sztravinszkij Tavaszi áldozat című művében…) Kodály feldolgozásának egy pici jellemző részét idézzük ide kottával:

Szaporodván a mezei munkák, az ünneplésre a mulatságra egyre kevesebb idő jutott. A változó időpontú pünkösd után június 24., Szent Iván napja, a varázsos nyári éjszaka, a napforduló ideje adott alkalmat ismét, főleg a magyar nyelvterület észak-nyugati részén a középkorig, sőt távolabbra visszavezethető szokás-eseményeknek, mondhatni: szertartásoknak. Dömötör Tekla A népszokások költészete című könyvében s a Népzene Tára II., Jeles napok című kötetében bősé­gesen tárgyalják e természet-ünnep eseményeit, szokásait, jelentésüket, eredetü­ket. Helyszűke miatt itt csak a tűzugrás és a szerelmeseket összeéneklő szokásra emlékeztetünk. Nem véletlen, hogy Shakespeare-t oly csodálatos színműre, majd Mendelssohnt (már 17 éves kamasz-zseniként!) oly csodálatos muzsikára ihlette a nyár e varázsos éjszakája. A színműből teljes operát írt Britten, századunk jeles angol komponistája. De megihlette legalább egy rövid operajelenet erejéig Wag­nert is A nürnbergi mesterdalnokokban a Szent János-nap éjszakája, s talán Verdi Falstaffjának utolsó színét, a windsori parkjelenet misztikus-tündéri, bölcs és csúfondáros játékát is ide sorolhatjuk.

Visszatérve a hazai tájra. Kodály Zoltán már legelső, Bartókkal közösen 1906-ban megjelentetett népdal-feldolgozásai között közreadott egy Szent Iván napi párosító éneket, az azóta híressé vált, szép Magos a rutafa kezdetű dalt (Bárdos Lajos a hasonló című női kari ciklusa első tételében használta fel).

Tavaszi-kora nyári népszokásokat fölelevenítő áttekintésünk végén idézzük az egykori Nyitra megyei Pogrányban (Pohranice) Vikár Béla gyűjtötte és Ko­dálytól lejegyzett népdalt.

A népdalok, a népszokások ma már nem élnek, nem élhetnek szinte sehol eredeti formájukban. De amint egy szép faragott pásztorbot, a hímzett párna, a festett cserépedény is igazi szépségsugárzó érték a múzeumban, úgy e dalok, legyenek bármennyire is alkalomhoz kötöttek, egy művészi értékeket becsülő, a közösség által megszentelt szokásokat művelő múlt máig értéket képviselő em­lékei. Az eredeti funkció nélkül is méltók a megőrzésre.

Énekeljük őket.

VISSZA

TÁNCMŰVÉSZET


MAÁCZ LÁSZLÓ

Kis hazai táncpanoráma 1.

Amikor e sorok születnek, vagyis feb­ruár második felében, épphogy túles­tünk a Táncművészeti Főiskola (koráb­ban: Állami Balett Intézet) végzős év­folyamának képesítő vizsgáján. Nos, a nyolc fiú és a hét ifjú balerina – a képesítés létszám még soha nem múlta felül a húsz főt – derekasan helytállt, s a kilenc tanulmányi év summázatán a vezető mestereknek, Forgách Józsefnek és Handel Editnek sem kellett restelked­niük. Valóban tudás, pontosságra és poézisre való hajlam tárult a szemlélő elé. És szükség is volt erre a vigasztaló élményre, mert egyébként a hazai kör­kép bizony nem valami kedvező. For­dítsuk is át kérdéssé az eseményt: vajon hova kerülhetnek az ifjú tehetségek, milyen feltételek között bontakozhat ki vagy szürkülhet el felkészültségük?

Elkerülhetetlenül először (és remél­hetőleg máris utoljára) a rút anyagiak­ról essék szó. Napjainkban, amikor szinte zeng az ország az orvosok, pe­dagógusok vagy vasutasok siralmas ja­vadalmazása miatt, valószínűleg nem megrendítő újdonság, hogy a táncos előadóművészek is a kínosan alulfize­tettek sorát gyarapítják. A tényt akár drámai mélységekig odatolhatnánk, de talán így is hihető. És sajnos, az egyes társulatoknak az egzisztenciális bizony­talanságból fakadó morális leépüléssel is számolniuk kell. A szakmában oly fontos próbafegyelem lazulása, vagy a pénzt hozó, de egyébként méltatlan el- szerződések sorra morzsolják egy-egy testület előadói színvonalát.

Az anyagiak össztársulati szorító ha­tását talán kevésbé ismeri a nagyközön­ség. Pedig az élet más területéről, pél­dául a közgyűjtemények frontjáról a je­lenség ugyancsak ismerős. Mert hiszen ha a Széchényi Könyvtár vagy a Nem­zeti Múzeum kiadja a dolgozóinak amúgy szerény fizetését, már nem ma­rad pénze gyűjteménye gyarapítására vagy kiállítás rendezésére. Vagyis ere­dendő funkciója ellátására, intézményi léte továbbvitelére. A táncban ez úgy jelentkezik, hogy nem marad költség- vetési háttér a repertoárépítésre. Viszik hát az együttesek korábbi darabjaikat, elsején kiadják a fizetést stb., új szer­zőkre, művekre, jelmezekre pedig már ritkán akad pénz a ládafiában. A folya­matos beszűkülés később majd alapo­san megbosszulja magát. Kínos volt például a múlt év végén, hogy az Ope­raház csak hosszas nekiveselkedés és kalapozás(!) után tudta felújítani A diótörőt, a tél rendíthetetlen sikerdarabját. Itt tartunk.

Maradjunk máris a vezető intéz­ménynél, az Operaház balettkaránál. Maradjunk, mert a beszűkülés talán épp itt látszik a legmarkánsabban. Fel lehet ugyan vetni, hogy az előadói szín­vonal is sokat lazult az utóbbi három-négy évben – s ezt több megfigyelés alá is támaszthatja –, mégis az előadói szín­vonal még nem esett vissza a sommás elmarasztalhatóság pontjára. Azt lehet mondani, hogy ha akad fontos és átérzett feladat, a társulat becsülettel összeszedi magát, s ezért jogot formálhat arra, hogy ma is számontartott tényező legyen az európai nagy együttesek so­rában. Más kérdés, hogy akad-e fel­adat? Ritkán és vegyes eredménnyel. Különös véletlen például, hogy a kö­zelmúlt évadokból azok az új darabok minősültek érdembeli új műnek, ame­lyek ösztönzésüket Shakespeare élet­művéből nyerték, így Pártay Lillától A velencei mór, Seregi Lászlótól pedig a Szentivánéji álom és a Makrancos Kata. Igényes kidolgozásukkal ezek a balet­tek valóban a „több évadra termett” kategóriában helyezkednek el. A többi premierre viszont jobb lenne nem em­lékezni. Ilyen volt az Amerika felfede­zésének évfordulójára bemutatott Cristoforo, s ami még kínosabb: a Bartók-triptichon új színrevitele. Zenéhez mél­tatlan beállítások, pöfeteg vagy vásári szcenikai körítések, üres tánctechnikai bemutatók váltakozása „szenzációs” bujálkodásokkal – nagyjából ezek az „épí­tőkockák” kövezték ki a megérdemelt bukáshoz vezető utat. Bizonyos kocká­zat persze minden premierrel együtt jár, s ezért nem is kellene szót veszte­getni az egészre, ha… Ha az esetek nem példáznák világosan az igénybeli hanyatlást. (Az idézett programokat nem lett volna szabad közönség elé vin­ni.) És bármint legyen, elgondolkozta­tó, hogy önálló koreográfiái eszmében és stílusban a színház vállalkozókészsé­ge napjainkra a fagypontra zuhant.

Vidéken a balett-körkép derűsebb. Nem mintha a társulatoknak nem kel­lene a létfeltételekkel viaskodniuk, de valahogy átverekedték magukat a szer­vezeti kríziseken, s mindenütt építik az anyaszínház műsorrendjétől független, önálló táncrepertoárjukat. A Pécsi Ba­lettnél például azt kellett túlélni, hogy Eck Imre nyugdíjba vonulása szinte egy­beesett az előadógárda elkerülhetetlen megújításával. Az új vezető, Herczog Ist­ván felfrissítette a tánckart, koreográ­fusként pedig kettős nyomvonalat raj­zolt ki az együttesnek. Nem szakított azzal a házi tradícióval, hogy a társulat a modern balett képviselője legyen (s erről a törekvésről számos egyfelvonásos tanúskodik), ugyanakkor azonban a népszerű, de igényes művek kitűzé­sével a társulat szélesebb körű elfogad­tatását is programjába vette. (A Rómeó mellett ezt tanúsítja a Coppélia sikeres színrevitele.) Úgy tűnik, ez a második nyomvonal nemcsak időszerű volt, ha­nem máris kamatozott: megszüntette azt a tévhitet, hogy a balett csupán a beavatottak ezoterikus szórakozása, s máris a közönség újabb rétegeit vonta a társulat produkcióihoz. De az új da­rabok a táncosok kifejezési körét is tá­gították, új előadói követelményeket tá­masztottak, melyek mutatós megoldá­sával ismét csak nyerhetett a publikum.

A Szegedi Balett is átesett a maga ve­zetési váltásán, amikor Imre Zoltán mintegy négy éve váratlanul leköszönt az együttes éléről. Távozásával Pataky András és Juronics Tamás vette át a tár­sulat irányítását, s most bárki zavarba jönne, ha egy szóval akarná jellemezni az előadógárda újonnan kialakult pro­filját. Valószínű, hogy nincs is műfaji vagy stilisztikai értelemben vett mar­káns profilja. Működésének meghatá­rozott irányultságáról azonban nagyon is szólhatunk: a szegediek mostanság olyanok, mint a szivacs, igyekeznek mi­nél több külső hatást felszívni és beépí­teni; a hazai társulatok közül valószí­nűleg ők foglalkoztatták a legtöbb kül­földi koreográfust, miközben Juronics koreográfiáit is gyakran bemutatják; szívesen kacérkodnak a friss európai táncirányzatokkal és kifejezési formák­kal. Egyszóval kezdeményezésben és vállalkozókészségben Szegeden nincs hiány, de a társulatnak a jelenség vele­járóját is viselnie kell: kevés még az átütően karakteres mű, s talán emiatt is ama bizonyos profil, az emblematikus megjelenés kirajzolódását inkább csak a jövő hozhatja meg.

Az összes társulatok közül talán a Győri Balett belső krízisét ismeri legjob­ban az ország, hiszen Markó Iván meg­lepetésszerű távozásának nem kis teret szentelt a hazai sajtó. Kérdésnek az ma­radt – most már felülemelkedve a vá­dakon és viszontvádakon –, hogy a tár­sulat hogyan tudta átvészelni az előál­lott helyzetet. Gyakorlati, s igen szorongató problémák összegeződnek ebben a kérdésben. Hiszen az együttesnek a továbbiakban nemcsak az egykor kariz­matikus vezetőt kell nélkülöznie, ha­nem a koreográfust is, mondhatni, visszamenő hatállyal. (Távozásakor Markó szerzőként letiltotta korábbi műveinek előadását!) Nos, a táncosok, a színház és az önkormányzat összefogása meg­mentette az együttest, s az új vezető, Kiss János hozzáláthatott az új reper­toár kiépítéséhez. Most belső elhatáro­zásból, de ráutaltságból is napirendre kerülhetett a „Markó-korszak” régi adósságának rendezése: az együttesen belül jelentkező fiatalok és a meghívott külföldi koreográfusok egyformán be­kapcsolódhattak az új táncprogramok kidolgozásába. Az eredmény?

Talán nem igazságtalan úgy össze­gezni az elmúlt három évet, hogy a győri társulat – immár Markó szemé­lye nélkül – a korábbi időszak pozitív vonásait és ballasztját egyaránt meg­örökölte. A kedvező vonásokhoz sorol­ható a tánctechnikailag felkészült, ér­zelmileg telített és átütő előadói szín­vonal, az új darabok gördülékeny táncdramaturgiai szövése, és – főleg Gombár Judit jóvoltából – a friss művek megragadó szcenikai megjelenítése. A tehertételi részt leginkább egy régi, Gogolra utaló irodalmi-színházi mon­dás átfordítása világíthatja meg: az új koreográfus-erők, még a külföldiek is(!) mind „Markó köpenyéből bújtak ki”. A koreográfiái témaválasztások ter­mészetesen újak, a tánclátás azonban, s a kompozíciós feladat megközelítése és megoldása gyakran a régi mester mintájáról árulkodik. Arról a receptu­ráról, amelynek eluralkodása már a Markó-éra utolsó négy-öt évében több fenntartást keltett. De mielőtt epigonságot kiáltanánk, helyénvalóbb abban maradnunk, hogy még nem bújtak ki teljesen a köpenyből, s az idő meghoz­hatja az egyéni látásokat, formálásmó­dokat. Az első biztató jelek már meg­jelentek.

A balettegyüttesek körképét egy kurta hírrel tehetjük teljessé: a többta­gozatos vidéki színházak közül két-három éve kettő is vállalkozott saját ba­lett-tagozat kialakítására, Miskolc és Debrecen. Az utóbbi eredményeiről még nincs biztos támpontunk, a nehe­zebb létfeltételek között működő mis­kolciak viszont már több, estét betöltő balettművet is sikeresen vittek színre. A jelenlegi gazdasági helyzetben ez az alapítási fordulat legalábbis meglepő, s nyilván összefügg a helyi önkormány­zatok kultúrát építő szándékával. A folytatást majd meglátjuk.

Még egy feltűnő jelenséget érdemes regisztrálnunk az utóbbi évekből: az egyes előadógárdák összetételének át­rendeződését. Közel huszonöt éve, ami­kor e sorok írója az akkor még ép Sza­rajevó balettegyütteséhez látogatott, a táncosok névsorában számos román és magyar név hívta fel magára a figyel­met. Nem jugoszláviai, hanem romá­niai táncosok voltak, s jelenlétüket az akkori politikai helyzet magyarázta meg. Az ugyanis, hogy az akkori „tá­bor” országai meggátolták művészeik nyugat-európai szerződését, sőt a keleti szférán belül is csak az NDK és Jugosz­lávia kapott engedményt a szerződések­re. Akkortájt Magyarországon mutató­ban sem akadt külföldről szerződött művész. Ma már szinte mindegyik ba­lettegyüttes foglalkoztat külföldi művé­szeket. (Az anyagi szorítok ellenére, s vidéken tán még jobban, mint a fővá­rosban.) A szlovák, cseh, osztrák és ju­goszláv táncosok mellett feltűnnek az orosz és ukrán iskolák egykori növen­dékei, s lassan már egy angol táncos jelenléte sem lesz feltűnő. Hogy ez mi­ért és hogyan alakult ki, az külön elem­zést kívánna. Itt érjük be a pillanatkép­pel.

Arra a kérdésre, hogy ma hogyan működnek a néptáncegyüttesek, s mi­lyen képet rajzolnak ki a különböző alternatív tánctörekvések, egy másik al­kalommal próbálunk válaszolni.

VISSZA

FOTÓMŰVÉSZET


SZARKA KLÁRA

„Amíg egy rozsdás szög van Ózdból, én mindig visszamegyek”

Beszélgetés Benkő Imrével

1987 óta fényképez Ózdon. Reményei szerint idén könyve jelenik meg – aho­gyan ő szereti műveit hívni – ott készült fotódokumentumaiból. 1994 novemberé­ben beszélgettünk Benkő Imre fotográ­fussal, a Vasárnap munkatársával.

Mikor járt utoljára Ózdon?

– Egy hete. Nem annyira az esemé­nyeket örökítem meg, az emberek ér­dekelnek, az, ahogyan az ő életük vál­tozik.

Most kit fényképezett?

Váradi Gábor autodidakta festőt. Nem szeretem, hogy mondani kell, ci­gány srác, de ennek az ő esetében van jelentősége. Sajátságos figura, eredeti­leg hengerész volt, most a Pekónál dol­gozik segédmunkásként, szinte jóté­konyságból tartják. Egy műhelyben söpröget. Nagyon tehetségesen fest, szépen él a családjával egy kétszintes házban. Minden fillért be kell osztani­uk, de ha náluk járok, mindig van va­lami szép új a lakásukban. Csodálatos, hogy minden előítélet ellenére olyan tiszta maradt.

Gondolom, nem ez a jellemző ma Óz­don.

– Ózdról már annyi rosszat leírtak, hogy azt nem lehet fokozni, a helyiek már félnek is a sajtótól. Tény, hogy ott a lakosság kétharmada a létminimum alatt tengődik, a családok túlnyomó többsége csak küszködik. Egy pár hete Lipp Tamással a nők helyzetéről csinál­tunk anyagot, eredetileg a Gyöngy című magazinnak, de mert „túl erősre” sike­rült, ott nem jelenhetett meg. A Res­publikában közlik le. Nem könnyű a polgári ízlésnek megfelelnem, a témá­im sem odaillőek.

Milyen a nők helyzete Ózdon?

– Speciális. Gondoskodóbbak, teher­bíróbbak, mint a férfiak, ők tartják össze a családot. Őket is megviseli a ne­héz élet, de nagy matematikusok. Sok helyen már csak az asszonyoknak van munkájuk. Ismerek olyan családot, ahol a férj már hosszú évek óta mun­kanélküli, megtanult főzni, takarítani, nem akar kölönc lenni az asszony nya­kán. De sok férfi próbál kimenekülni a gondokból, sokan az alkohollal vi­gasztalják magukat.

Milyenek az ózdi nők?

– A fiatalok divatosabban öltöznek, a középkorúak ruhái a tíz-tizenöt évvel ezelőtti divatot idézik. Sokan mesélik: a vágyaik még megvannak, vennének szebb ruhákat, de pénzük már régen nincs rá. Sokan varrnak, átszabnak ott­hon.

Magával is türelmetlenebbek az embe­rek?

– Nehezebben dolgozom, de ez a tü­relmetlenség nem nekem szól. A gyár­ban a Martin-kemencéket már szétszed­ték, most a kohót bontják. Egyáltalán nem akarnak beengedni filmest vagy fotóst. Nekem vannak régi kapcsolata­im, így aztán bújva, kalózkodva lehet fényképezni, de akiknek a bontó brigá­dokban van munkájuk, mindentől fél­nek, nehogy elveszítsék. Ha néha lebukom, gyorsan elnézést kérek, és odébb- állok. Én különben sem a direkt elmú­lás képeit keresem, bármennyire foto­gének is ezek a helyszínek.

Mióta dolgozik az ózdi anyagán?

– 1987 óta, amikor a legelső elbocsá­tások történtek, azóta tudatosan csiná­lom ezt a fotóesszét. A Képes 7-nél dol­goztam, és akkor még kedvezőbb volt Ózdon, ha az ember tudott mondani egy lapot, ahonnan jött. Akkor az meg­könnyítette a fényképezést, ma már nem mindig így van. Az is igaz, hogy mivel nincs autóm, hajnalban busszal kellett odautaznom. Csak az oda-visszautazás nyolc órát vett igénybe, és előfordult, hogy hiába talpaltam egész nap, semmi nem jött össze. Nagyon megviseltek ezek a kirándulások, a szál­loda pedig már akkor is túlságosan drága volt nekem.

Szabadúszóként anyagilag is lehetetlen finanszírozni egy ilyen vállalkozást.

– Amikor az Éugene Smith Alapít­ványtól kaptam pénzt, annak nagy ré­szét is ebbe a munkába öltem. Régeb­ben kaptam Kassák Lajos-ösztöndíjat is, azzal is az ózdi anyagot finanszíroz­tam.

A könyvére pedig a Nemzeti Kulturális Alapból kapott pénzt.

– A Pelikán kiadó pályázott és kapott pénzt a könyvre, így van rá remény, hogy jövőre megjelenik. És minél reá­lisabb rá az esély, annál többet töpren­gek, hogy még mit kellene fényképez­ni. Olyan nagy terület ez az Ózd. Nézze a térképen, mennyi kis rejtett völgye van, ahol még nem is jártam. Lehetne még keresni, nézelődni.

Hogyan tud bejutni az emberek ottho­nába?

– Csak úgy nem kopogok be sehová. Fokozatosan kell megismerkedni, ha akad egy alkalom. így aztán egyik em­bertől a másikig lehet jutni. A főhadi­szállásom, a gyárral szemben, az Ózdi Vasas szerkesztősége, ők nagyon sokat segítettek.

Ha megjelenik a könyv, befejeződik a munka?

– Soha. Amíg egy rozsdás szög van Ózdból, én mindig visszamegyek. Ami­kor 90-ben, az Ernst Múzeumban a ki­állításom volt, akkor is sokan azt hitték, hogy vége a történetnek. Sokan már unják is, de az nem érdekes, akkor is meg kell csinálni. Azért, hogy megle­gyen az utókornak.

Az ottaniak hogyan fogadják a képeit?

– Tudja, én nem minősítettem nekik magamat, nem meséltem arról, hogy ki vagyok. Meg is lepődtek, hogy milyen jelentős helyen volt a kiállításom, meg a katalógusból az is kiderült, hogy be­jártam a világ egy részét, és ismernek itt-ott. Örültek neki, most is örülnek, ha találkozunk, megszerettek. Meg szoktuk ropogtatni egymást a régi se­gítőimmel, nosztalgiázunk is egy kicsit, milyen volt, amikor még ment a gyár. Bár túlságosan családiasak nem lettek ezek a barátságok. Ózd kemény város, ott egy igazi baráti bulin keményen kell inni. Az meg nekem nem megy. Azt sem tehettem meg, hogyha ott vagyok, csak jól érezzem magam. Dolgoznom kellett, fényképezni. Az ózdiak már megszokták, elfogadnak olyannak, ami­lyen vagyok.

VISSZA





VISSZA

FILMMŰVÉSZET


CSALA KÁROLY

Az Amber Csoport titka

Newcastle, South Shields, Sunderland, Tynemouth, Blyth – észak-kelet angliai városok a Tyne folyó torkolata körül. Iparvidék. És már bő két és fél évtizede az angol filmművészet egyik, mifelénk teljesen ismeretlen központja. Itt mű­ködik az Amber Csoport.

1968-ban a londoni film- és fotómű­vészeti főiskola néhány frissen végzett hallgatója úgy döntött, hogy együtt marad képes beszámolókat készíteni a brit munkásosztály életéről. Könyvben, fényképben, televíziós műsorban, videodokumentációban, mozifilmben. Való­ságos csoda, hogy ez a nyolc ember (Kitty Fitzgerald, Rich Grassick, Ellin Hare, Sirkka-Liisa Konttinen, Pat McCarthy, Murray Martin, Loma Powell, Peter Roberts); akik az Amber Production Team tagjai, még a 90-es években is együtt vannak.

1969-ben áttelepültek Newcastle-ba, s valamennyien ott, vagy North Shields-ben laknak mindmáig. S minden filmjük, könyvük, egyebük a környék­beli dolgozó emberek életéről szól. Klu­bot, fotógalériát, könyvtárat, könyves­boltot is működtetnek, s még számos egyéb tevékenységben részesek (leg­utóbb, egy új filmjükre készülőben, még az ügetőn is futtattak egy saját lovat!), mert – s ez a „titkuk” – minden művüket úgy hozzák létre, hogy maguk is beállnak dolgozni vagy bármit csinál­ni azok közé, akinek az életéről hírt akarnak adni a művészet eszközeivel, méghozzá nem próbaképpen, pár órá­ra, hanem huzamos időre, hónapokra, sőt – előfordult már ilyen is – évekre.

Az Amber Csoport azonban nem csu­pán egy produkciós team, forgatócso­port. Állandó színész, zenész, író mun­katársai is vannak.

Nem árt talán személyesre fordíta­nom a szót. Minthogy számos filmjüket kollektíven jegyzik (nincs kiírva rájuk a rendező, az operatőr stb. neve, s ez nem pusztán ideológiai személy, hiszen csakugyan megesik, hogy aki az egyik filmben rendező, az a következőben ta­lán csak világosító munkás), meglehe­tősen nehéz volt tájékozódnom törté­netükről, csoportjuk összetételéről, munkamódszereikről. Pedig akartam. De hát csak külföldi fesztiválokon meg olykor a külföldi televíziók műsorában találkoztam az Amber Csoport nevével és műveivel. Egyszer azonban eljutott hozzám az egyik égi csatornán egy ró­luk szóló, német televíziós dokumen­tumfilm (Klaus Goldinger: Die Amber Connection, NDR, 1990).

Magánanekdotám: addig szentül meg voltam győződve róla, hogy a cso­port alapítója a játékfilmjeiben rendre fölbukkanó, kiváló, markáns asszonyka­raktereket megjelenítő színésznő: Am­ber Styles. S úgy gondoltam, csakis ő lehet – ki más? – a csoport névadója. Hát kiderült: nem is így hívják valójá­ban. Tisztes polgári neve: Betty Hepp- le. Csak itt, a csoportban vette föl ezt a művésznevet. A társaság lelke pedig a legtöbb filmjük titkos rendezője: Murray Martin. És azért hívják magukat Ambernek, mert ez a kedvenc sörük neve.

A brit mozgókép történetében jó ha­gyománya van a munkásábrázolásnak, a 20-30-as évek híres dokumentum­filmjeitől kezdve az 1950-60-as eszten­dők free cinema mozgalmán át mindmáig. A legnevesebb mai képviselői talán Kenneth Loach és Mike Leigh.

Kommersz korunkban ugyan miből él meg egy ilyen irányzat? Ez alapkér­dés. Kulturális alapítványokra, a kísér­leti és alternatív filmművek készítését hivatalból támogató Brit Filmintézet pályázataira, mindenekelőtt pedig az egész Európában egyedülálló kulturális televízió, a 4-es csatorna, a Channel Four megrendeléseire számíthat.

Nagy-Britanniában központi, állami rendelkezések irigylésreméltón átgon­dolt sora támogatja az ún. Workshop Declaration hálózatát. Az ehhez tartozó műhelyek tevékenysége nonprofit jelle­gű, kötelezettséget vállalnak arra, hogy nyereségüket közvetlenül és maradék­talanul visszaforgatják újabb produk­cióikba. A Workshop Declarationhoz csat­lakozott alkotóműhelyek támogatása számos előnnyel jár a szponzorok szá­mára. Financiálisan ez teszi lehetővé az Amber Group működését is. Saját tech­nikai fölszereléseikkel dolgoznak, kevés külső alkalmazottal, ők maguk mindig a helyszínen laknak, így hát viszonylag olcsón tudnak filmeket készíteni; mű­veikre megrendelőként rendszeresen igényt tart, terjesztésükről, sugárzásuk­ról gondoskodik a Channel 4.

Dokumentum- és játékfilmjeik pedig a csinnadrattáktól mentes, kisebb költ­ségvetésű nemzetközi fesztiválok kere­sett darabjai, igazi művészeti csemegéi. A filmvilág komolyabban gondolkodó része már jó két évtizede számontartja őket.

*

Newcastle dickensi képeket idéző nyo­mornegyedének, Bykernek a lakói el­képedve vették tudomásul 1969-ben, hogy egy finn kisasszony („Fényképez!” – „Zongorázik is!”) beköltözött közéjük. Az elképedés dokumentálva: hangsza­lag őrzi a szomszédasszonyok első meg­jegyzéseit. („Egy egészséges, szép or­szágból jött. Ide! És most már ő is byke-ri.”)

Sirkka-Liisa Konttinen maga nem jele­nik meg 1983-ban készített Byker című, 50 perces dokumentumfilmjében, csak elbeszélő hangját halljuk. Égy eszten­dejébe telt, amíg a bykeri közösség megszokta, befogadta. Akkor hatósági engedéllyel fényképész műtermet nyi­tott. De furcsát ám: mindenkit ingyen fotografált. Még így is azzal telt az ide­je, hogy különböző furfangokkal igye­kezett modelljeit a kamera elé csábíta­ni. Amikor ennek kellően híre terjedt, s megszokták, hogy fényképezi a byke-rieket, kezdte sorra járni a házakat. Minden ajtón bekopogott. Ha nem is mindenütt, de többnyire szóba álltak vele. Kiváltképp a magukra maradt öregemberek. Lefényképezte őket saját környezetükben. És beszélgetett velük. Eleinte magnetofon, később már film­felvevőgép rögzítette találkozásait. És sorjáztak a bykeri történetek, emlékek. A hajdani suszter fia, akinek gyermek­korában nem volt cipője, mert apjának arra már nem futotta, hogy ingyenci­pőt csináljon a saját gyerekeinek, elme­sélte, hogy amikor télvíz idején kenyér­ért állt sorba, egy jótékony férfiú meg­szánta, és hirtelen ötlettel vett neki egy cipőt a szemközti üzletben. Amikor föl­próbálta az elsőt, amit a kezébe adtak, nem merte megmondani, hogy kicsi a lábára, mert félt, hogy visszaveszik. így aztán amikor a szűk lábbeliben hazasántikált, apja a kisöccsének ítélte oda élete első cipőjét…

És efféle históriák. A film Byker teljes életét föltérképezi. Sirkka-Liisa Kontti­nen kiváló fekete-fehér fényképei be­szélnek a közelmúltról, míg a színes filmdokumentumok, interjúfelvételek – Peter Roberts, az Amber Csoport legtöbb filmjének operatőrje készítette ezeket is: a jelent mutatják. Dalok – jellegzetes kocsmai produkciók is, amelyek vissza-visszatérnek az Amber Csoport filmjei­ben –, humorral és tragikummal teli szövegek hangzanak kíséretül.

Bykert 1976-ban szanálták. Az ott la­kó tizenhétezer emberből alig háromezer egynéhány maradt helyben, s lett a takaros New Byker lakosa. Vajon mi lett a többiekkel? Nyitott kérdéssel zá­rul a film, amely több más Amber-produktummal ellentétben szerzője nevét is föltünteti főcímében; de ennek talán csak az az oka, hogy 1983-ban könyve is megjelent Sirkka-Liisa Konttinennek Bykerről, s a dokumentumfilm annak anyagára támaszkodva készült.

A finn fotográfusnő képeiből egészen más jellegű filmet állított össze az Am­ber Csoport 1991-ben. Egy homokos tengerparti strand egy napját, abban is egy munkáscsalád hullámzó hangulatú ünnepnapi időtöltését mutatja a nagy poéta, Dylan Thomas szövegeinek kísé­retében az Írás a homokon (The Writing in the Sand) című, háromnegyedórás – egy kissé talán elnyújtott – költői do­kumentumfilm. Konttinen itt fölhasz­nált fotográfiái is megjelentek könyva­lakban.

Ha már a fényképekről van szó: a Byker-fotók néhánya egy kurta percre fölbukkan az Amber Csoport 1987-ben készített, s meglehetős port fölvert T. Dan Smith című dokumentum-játék­filmjében is (a német nyelvű televízió­ban, ahol látni volt szerencsém, Szegény Smith úr! címmel játszották, nem indo­kolatlanul). A film éles támadás a Thatcher-kormányzat gazdaságfejlesztési politikájához tapadó, hivatali korrupció ellen. Méghozzá érdekes távlatba he­lyezve a kérdést: az előző kormányok politikájának folytatásaként, „régi dal­ként” mutatva be az újnak szánt gaz­daságpolitikai kurzust.

A film cselekménye több síkon ját­szódik. Egyrészt valódi dokumentumo­kat, televíziós riportokat, interjúkat idéz föl 1974-ből, amikor Dan Smith-t, a munkásfiúból lett Newcastle Upon Tyne-i városi tanácsost öt évi börtönre ítélték megvesztegetés vádjával, miután kiderült a város nagy lakásépítési prog­ramját végrehajtó építőipari cég csődje, s vezetője öngyilkos lett. Másrészt eze­ket a dokumentumokat egy videofilmét készítő csoport – vagyis az Amber Gro­up tagjai (Murray Martin és egyik társa itt magát játssza a filmen) – 1985-ben a börtönbüntetését már leült Dan Smith társaságában nézi, beszéli meg, az érin­tett kommentárjával és a saját kételyeik hozzáfűzésével. Harmadjára pedig egy tisztán fikciós cselekményszálon halad előre a történet: a Smith-féle sztorit – pontosabban: az évtizeddel korábbi his­tóriához végzetesen hasonlító törté­netet – más nevekkel és színészekkel megjelenítve játsszák el a mában. Ez a játék egyrészt értelmezi a múltat, más­részt nyilvánvalóan a legaktuálisabb korrupció leleplezése. A történet lénye­ge egyébként az, hogy az ügyben érin­tett miniszter és képviselő, minden be­folyásukat latba vetve, kihúzzák a csá­vából a csaló építészt, ám bűnbakként a rendőrség kezére játsszák az „amúgy is gyanúsan baloldali” városi tanácsost. Alighanem ilyesmi történt 1974-ben is.

Színtiszta játékfilm, ám kétségbevon­hatatlan hitelű dokumentum is egyben az Amber Csoport két leghíresebb munkája a 80-as évekből: az Uszadékszén (Seacoal, 1985) és a Fakó fényben (In Fading Light, 1989).

Ha a Byker egy épp eltűnt, minden építményében és számos emberi vi­szonylatában is múltszázadi proletár nyomorvilágot örökített meg, akkor – elmondhatjuk – az Uszadékszén olyan, még ma is élő-eleven viszonyok és munkakörülmények közt mutatja be hőseit, amelyekről szinte nem is hisszük el, hogy nem valamikor a XVIII. században léteznek, hanem a mai Ang­liában. A brit Szénipari Igazgatóság (National Coal Board) évente több mil­lió font sterlinges nagyságrendben köt szerződést magáncégekkel a northumberlandi partokra sodródó uszadékszén összegyűjtésére. Angliában csak kevés az olyan tengerparti szakasz, amelyik­nek a tulajdonjoga magánkézben van. 1979-ben a Thompson Brothers nevű cég megvásárolta a lynemouth-i part­szakaszt, ahol évszázadok óta bárki – ott lakó vagy vándor – hagyományosan jogosult volt uszadékszenet gyűjteni. Az itt dolgozó emberekről szól a film.

Betti (Amber Styles) középkorú asszony, tizenéves kislányát magával viszi új kapcsolatába, amelyet egy hozzá ha­sonlóan nyomorúságos, munkanélküli férfival (Ray Stubbs) teremt. Egy kosz­ion lakókocsiba költöznek, a széngyűj­tők tengerparti táborába. Még úgy is alig tudnak megélni, hogy a férfi hamis lakcímet jelentve, fölveszi a munkanél­küli segélyt is, ami – ha széngyűjtéssel keresete van –, nem jár neki. Másrészt megpróbálja kijátszani a tulajdonos, a Thompson Fivérek megbízottjának éberségét: nem adja le nekik a kötelező szénmennyiséget. Kiderül azonban mindkét turpisság. Ekkor Ray kétség- beesésében teljes összegyűjtött szén­készletét fölteszi egy fogadásra, amit el­veszít. Búcsú nélkül kullog el élettársá­tól a vakvilágba. Az asszony pedig ott marad kislányával, s mit tehetnek mást: megpróbál vele kettesben boldogulni a rabszolgamunkához hasonlítható, testet-lelket kizsigerelő uszadékszén-gyűjtésből.

Ebből a munkából kevés esélye van megélnie annak, akinek nincs saját lo­va. Órákon át a jeges vízben álldogálva kell kihalászni a sodródó széndara­bokat, s megrakodni velük a hullámve­résbe befaroltatott kocsit. Szerencse, ha nappal. Szén ugyanis, bár folyama­tosan kerül a tengerbe a partmenti bá­nyákból és osztályozókból, csak a szél­járástól függően érkezik. Ha éjszaka kezd part felé sodródni, akkor éjszaka kell a jeges vízbe állnia az embernek és lónak. A film végén felirat adja tud­tunkra, hogy a széngyűjtők lakókocsi­jainak terepét is eladták, bekerítették, s egy távoli meddőhányón jelöltek ki nekik új placcot. Még azt a kevés jogot is elvették tőlük a thatcheri privatizá­ciós program nevében, hogy ott éjsza­kázhassanak a közelben, ha jön a nyo­morúságos megélhetésüket biztosító uszadékszén.

Drámai film, minden szentimentalizmustól mentes, igazi életdráma. Szinte hihetetlen életkörülmények – Angliá­ban, a XX. század végén. S az Amber színészei egész egyszerűen megkülön­böztethetetlenek a szomszédságukban csakugyan az életükért küszködő szerencsétlenektől. Ugyanúgy, ugyanazt a goromba munkát végzik, ugyanabban a jéghideg szélben, esőben. Tehetségük mellett (ami nem szimpla dolog, mert például a férfi főhőst játszó Ray Stubbs a csoport egyik állandó zeneszerzője és zenésze, jóllehet sem színészetet, sem zeneszerzést nem tanult, ugyanis mun­kásember volt, az Amber Csoport ne­velte hivatásos színésszé, miként part­nernőjét az Amber Styles néven szereplő Betty Hepple-t is, aki történetesen épp tétre menő kocsmai billiárdozással egé­szítette ki – illegálisan – munkanélküli segélyét, amikor az Amber Csoport tag­jai megismerték…), tehát tehetségük mellett ebben áll minden „titkuk”.

A Fakó fényben a North Shields-i ha­lászkikötő, halfeldolgozó üzem, hűtő­ház munkásainak életterén játszódik. Betty (Amber Styles) itt hűtőházi mun­kásnő. Elettársa, Alfie (Dave Hill) egy kis halászbárka kapitánya. Váratlanul megérkezik apjához Karén (Joanna Ripley), a nagylány, akiről mostani élettársának még csak említést sem tett eddig a férfi. Idegesítő helyzet: épp többna­pos halászatra indul a hajójával. A lányt is magával viszi – az ilyesmi nem szo­kás. Izgatott pletykák indulnak útjuk­ra. Karén azonban férfimódra dolgozik a bárkán, jóllehet a halászok eleinte nem veszik emberszámba. A zsákmány siralmas. A vihar után a kikötőbe visszatérve rossz hír fogadja Alfie-t: a tulajdonos eladta alóla a hajóját. Em­bereit is szélnek eresztik. A féltékeny helybeli lányok a kocsmai vécében meg akarják tépni Karent, akiben holmi cafkát gyanítanak. Betty menti meg, aki pedig maga is orrol rá. A lány végül odébbáll, bár nem tudja hova is me­hetne, hiszen anyjától sem véletlenül távozott el. A vasútállomáson összeakad az egyetlen nem idevalósi, idősebb ha­lásszal, akivel a bárkán viszonylag jól sikerült szót értenie, s ahhoz csatlakoz­va vág neki a világnak.

A filmet természetesen levetítették más kikötővárosok halászainak is – tud­hatjuk meg az említett német doku­mentumfilmből –, s nem akadt köztük olyan, aki ne lett volna meggyőződve róla, hogy valódi sorstársakat lát küsz­ködni a vásznon, nem pedig színésze­ket.

1991-ben ismét meglepő, az előzőek dokumentarista stílusától nagyrészt igencsak elütő filmmel jelentkezett az Amber Group. Álmodj tovább! (Dream On) a címe. Munkásnők álmai kevered­nek benne hétköznapi valóságukkal, amitől egyebek mellett úgy is szabadul­ni akarnak, hogy hétvégeken verseny­szerűen űzik a kocsmákban is látható céltáblákra irányuló, mini-dárdavető játékot. A film keletkezésének története maga is megérne egy cikket. Elég most hozzá, hogy az Amber színésznői, sze­repükre készülve, sportegyletet alapí­tottak, beneveztek a területi minidárda-bajnokságba, egy egész éven át ver­senyszerűen űzték ezt a sportjátékot.

És olyan eredményesen, hogy meg­nyerték a bajnokságot!



VISSZA

MŰHELY


BALLÓ ISTVÁN

Történelmi „mea culpa”

Egy német egyházi nyilatkozatról

Sajtóhírben olvashattuk, hogy a Német Katolikus Püspöki Kar 1995. január 24-én nyilatkozatban ismerte be: egy­házukat komoly felelősség terheli a hitler-fasiszta rezsim fajgyűlölő politikájá­ért és rémtetteiért. Sajnálatosnak tart­ják, hogy a hithű katolikusok jelentős része meglehetősen csekély ellenállást tanúsított a nácizmussal szemben. Elis­merik, hogy a rasszista náci ideológia sok német katolikusra komoly befolyást gyakorolt. Egyházi nyilatkozat, állásfog­lalás a témában már akadt korábban is, más országokban is. De ennyire önkri­tikus feltárulkozás – szerintem – egyi­ket sem jellemezte.

Ennek a nyilatkozatnak a ténye tehát önmagában jelentős és elismerésre ér­demes. Nem a tény súlyát kívánja ki­sebbíteni, ha a hír ismeretében először önkéntelenül az jut eszünkbe: miért kellett erre ötven évet várni? Elfoga­dom a régi szólás-mondás igazságát: jobb későn, mint soha. De nehéz belát­ni, hogy milyen objektív akadályai le­hettek egy korábbi beismerésnek. Ko­moly problémát okozott volna-e, ha közvetlenül a háború után, vagy leg­alább a II. Vatikáni Zsinat után teszik meg ezt a lépést? Felmerül az is, hogy ez a nyilatkozat része-e az egyház mé­lyebb önvizsgálatának, vagy csupán tet­szetős évfordulós gesztus? Van-e össze­függése II. János Pál pápa történelmi önkritikára, „mea culpára” való általá­nos felszólításával? Magyarán: a nyilat­kozat számos olyan kérdést is felvet, amelyek közérdekűek, s amelyekre in­dokolt választ keresni.

1

Merőben vallási alapelvekből kiindulva, már évtizedekkel ezelőtt is önkritikus véleményt lehetett volna mondani a ke­resztény egyházak és a fasizmus viszo­nyáról, az egyházak szerepéről a fasisz­ta rezsimek szalonképessé tételében. Lehetett volna azért, mert a keresztény alapelvekből nem következik semmi­lyen összefogás a fasizmussal, és még a csendes támogatás is kérdőjeles. Csak­hogy az összefogás kérdéseiben a mér­vadó nem az alapelvekből való kiindulás volt. Sokkal inkább a hatalmi érdekek és a társadalomban ténylegesen érvé­nyesülő pozíciók megtartásához szövet­ségesek keresése. Ez különösen érvé­nyes a katolikus egyházra, amely főleg Európában, igen nagy politikai és ideo­lógiai befolyással rendelkezett. Eléggé közismert, hogy a Vatikánnak soha nem voltak aggályai abban, hogy hatal­muk és tekintélyük megtartása érdeké­ben bárkivel összefogjon, aki ezt köz­vetlenül vagy közvetve segítheti, és hoz­zájárul az egyház hatalmának korláto­zására irányuló törekvések elfojtásához.

Ilyen ellenségesnek minősített esz­mék és mozgalmak léteztek s izmosod­tak a liberális meg a szocialista eszmék és mozgalmak formájában. Ez elég volt ahhoz, hogy az egyházban kialakuljon, megerősödjön egy ellenségkép, amely­nek hordozói eszmeileg a materialista világnézet, az ateizmus, a laikus erkölcs és társadalomfelfogás, mozgalmilag pe­dig a pártok, a szakszervezetek és más civil szerveződések.

Az egyház tűzzel-vassal harcot foly­tatott ellenük. Csakhogy már a század elején kiderült, hogy mégannyi erőfe­szítés sem képes megakadályozni az erősödő ellenfelek térnyerését. Az első világháború után a Vatikán hamar fel­ismerte, hogy a politika színterére lé­pett szélsőjobboldali erők és fasiszta mozgalmak térhódítása, majd hatalom­ra jutása néhány országban reménnyel kecsegtet a polgári liberalizmussal és a munkásmozgalommal szemben. Ezek a rezsimek hasznos és jó szövetségesek lehetnek ellenük. Ez az elképzelés va­lóra is vált, a kapcsolatok pedig gyü­mölcsözőnek bizonyultak. Igaz, hogy a fasizmus vereséget szenvedett a máso­dik világháborúban, de ennek konzek­venciáját a katolikus egyház korántsem vonta le következetesen. Ennek több megnyilvánulása volt. Az egyik például a Vatikán és a helyi egyházak szemér­mes hallgatása hosszú ideig a fasiszta rémtettekről, és az évfordulókon ugyan elkerülhetetlen, de szőrmentén megfo­galmazott kritika. Különösen feltűnő volt ez Németországban és Olaszor­szágban. Közismert, hogy Németor­szágban a hitleri rezsim szörnytettei, a zsidóüldözések, a gázkamrák pokla so­káig tabu témának számított. Sajnos, hallgatás jellemezte az egyházat több más nyugati országban is.

Igaz, hogy ez nem kizárólagos egy­házi probléma, a kritikát sem lehet ki­hegyezni csak az egyháziakra. A náci múlttal, a fasizmussal való folyamatos szembenézés hiánya sokkal általánosabban érvényes, ugyanígy a felelősség hiánya is. Ezen nem enyhít igazán az sem, ha Kohl kancellár ötven évvel a borzalmak után kijelenti, hogy a nácizmus uralma a német történelem legsötétebb fejezete volt. Persze erre is érvényes a már em­lített mondás, hogy jobb későn mint soha. De felmentést a felelősség alól ez sem adhat. A Német Püspöki Kar nyi­latkozatának komolysága, a saját fele­lősségükkel való szembenézés is azon lesz lemérhető, hogy a konzekvenciák mennyire fognak érvényesülni a gya­korlatban.

Akadnak napjainkban nem is keve­sen, akik megkérdőjelezik a holocaust évforduló és a fasizmus feletti győzelem 50. évfordulója alkalmából megtartott emléknapok szükségességét. Kételked­nek abban, hogy ilyen hosszú idő után – a szándékos emlékezetkihagyást is be­leszámítva –jó-e ezeknek a problémák­nak a feszegetése ma, nem okoz-e újabb keserűséget feleslegesen. Úgy gondolom, hogy csak ezt látni az 50. évfordulóból, nagyfokú leszűkítése a megemlékezések jelentőségének. Sok­kal többről és másról van szó. Minde­nekelőtt a tanulságokról. Arról, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő. Napjainkban ennek különös időszerű­sége az, hogy világszerte fokozódik az idegengyűlölet, ami arra figyelmeztet: a fasizmus és a rasszizmus még nincs végleg leküzdve. Feléledése reális ve­szély, amelyet nem szabad félresöpörni, szőnyeg alá kotorni. Egyszer már sú­lyos árat fizetett az emberiség ennek a veszélynek a lebecsüléséért. Súlyos hiba lenne hagyni a megismétlődését.

2

A téma egyházi vonatkozásainál marad­va, indokolt néhány olyan összefüggés­re emlékeztetni konkrétabban is, ame­lyek a katolikus egyház és a fasizmus kapcsolatainak társadalmi-politikai hát­tere lényeges elemét adják történelmi­leg. Az összefogás leglényegesebb összetevője az antikommunizmus, amely külön-külön az egyháznál és a fasiszták körében is megtalálható volt. Az egyháznál a századforduló idején került előtérbe. A Vatikán kiegyezése a tőkés hatalommal, főellenséggé a mun­kásság harcát szervező szocialista és kommunista pártokat tette, a tüzet fő­leg ezekre a pártokra és a szakszerve­zetekre zúdították. Eluralkodott és szél­sőségessé vált az egyházban az anti­kommunizmus. Minden eszközt felhasználtak, a kárhoztatástól a kiátkozásig, a marxizmus és a kommunista mozgalom – ahogyan XIII. Leó pápa mondta: – „pusztító pestise” ellen.

A Vatikánnak és a helyi egyházaknak azonban saját erejükből nem sikerült a munkásmozgalom szétverése, sem a marxista eszmék befolyásának korláto­zása. A tőkés hatalommal való összebékülés sem hozott problémamentes együttműködést. Szükségessé vált tehát olyan szövetséges keresése, amely min­denre kapható a marxisták ellen. Szin­te tálcán kínálkoztak fel az egyre félel­metesebben aktivizálódó szélsőjobbol­dali erők. Viszonylag gyorsan észreve­hetők lettek bizonyos „rokonvonások” a nacionalista-antiszemita laikus szerve­zetek és pártok tevékenységében, felfo­gásában és bizonyos egyházon belüli megnyilvánulásokban. Kissé leegysze­rűsítve: az egymásra találásnak együtt voltak a kellékei. Elsősorban a szélső­séges antikommunizmus, de a zsidó­gyűlöletben sem volt nehéz egymásra találniuk, hiszen a vallási alapon régóta létező antijudaizmus és a rasszista an­tiszemitizmus nem állt távol egymástól, s ugyanígy a nacionalista területszerző törekvésekben is voltak érintkezési pontok. Összességében érvényesült az a felfogás, hogy az én ellenségem a te ellenséged is, a tied az enyém is.

A vázoltakat szemléletesen mutatja a fasizmus uralomra jutása utáni helyzet Olaszországban és Németországban, már ami a viszony alakulását jelenti az egyház és a hatalom között. A „Lateráni szerződés” és a „Konkordátum” a Vatikán és a fasiszta olasz állam között 1929-ben, továbbá a Vatikán és a náci német állam „Konkordátuma” 1933- ban szövegszerűen is jelzi, a szerződé­sek alkalmazása pedig méginkább lát­tatja, hogy a katolikus egyházat antikommunista alapállása súlyos enged­ményekre késztette a fasiszta rend­szerekkel való viszony körvonalazásá­ban és a gyakorlati viszonyban. Ezt részletezni nem szükséges.

Egy megjegyzés azonban ide kíván­kozik. Bőséges dokumentáció teszi tart­hatatlanná azt ötven év óta hangozta­tott magyarázkodást, hogy tudniillik a Vatikán a szerződésekkel és magatartá­sával, az adott ország egyházát és a híveket akarta óvni a még rosszabb helyzetbe kerüléstől. Ez az érvelés régebben sem volt elfogadható, bár akkor ez sokak számára még annak tűnhetett. Ötven év távlatából és a dokumentumok bir­tokában azonban teljesen elfogadhatat­lan. Úgy vélem, hogy a Német Püspöki Kar nyilatkozata is erről tanúskodik.

Persze, hogy az együttműködés nem volt felhőtlen. Súrlódások, időnként sú­lyos összetűzések is történtek. A Vati­kán és a helyi egyházak azonban a konkrét ügyekre nagyon óvatosan rea­gáltak, ügyelve arra, hogy ne hívják ki maguk ellen az antikommunista part­nerek rosszallását, hiszen ők végezték a „piszkos munkát”, s ezzel mentesítet­ték a „megszentelt kezeket” a bemocskolódástól. XI. Pius pápa két enciklikája is jól érzékelteti a súrlódásokat és az egyház mértéktartó, engedékeny re­agálását a felmerült kérdésekben. Az egyik az 1931-ben kiadott ’’Non Abbiamo Bisogno”, a másik az 1937-ben megjelent „Mit brennender Sorge”. Mindkettő bírálja azokat a fasiszta tö­rekvéseket, amelyekkel az egyház ha­talmát megnyirbálták, katolikus szerve­zeteket tiltottak be és vallásellenesnek minősíthető intézkedéseket hoztak. Az 1931-es enciklikában a pápa bizonygat­ja, hogy Olaszországban a katolikus szervezetek nem folytattak olyan tevé­kenységet, amely „komoly veszélyt je­lentett volna az állam biztonságára”. Győzködte Mussoliniékat, hogy „Krisz­tus Egyháza sohasem tagadta az állam jogait és kötelességeit az állampolgárok nevelése körül”. Örömét fejezte ki, hogy a fasiszta párt és a kormányzat „lekapcsolta” a szocialista pártot és a szabadkőműveseket, „kifejezett ellensé­geinket”. Végül reményét hangoztatta, hogy a párt és a kormányzat ugyanúgy, ahogyan az egyház, „a felfogások békés és nyugodt összeegyeztetésével, megol­dásokat találnak”.

A németországi gondokra reflektáló enciklika leszögezi, hogy a Vatikán a kritikával nem bántani akarja a hatal­mon levőket, sőt vigyáznak „nehogy a gazzal együtt kitépjék az értékes nö­vényt”. Nem elítélni akarnak, hanem a lelkeket jobb belátásra bírni és felelős megegyezésre jutni. „Senkinek nem jut eszébe, hogy torlaszokat emeljen Né­metország ifjúságának útjába, arra az útra, amely egy igazi népközösség megva­lósításához vezet… a haza iránti töretlen hűségre”. (Az én kiemelésem. B. I.) A pápa szerint az egyház mérlegel az igazság és a szeretet mérlegén, „nem akarják szükségtelen keménységgel megkeményíteni bárki szívét. Szeretik azokat is, akik a tévelygés útján jár­nak”. Nincs hőbb kívánságuk, mint az igazi béke helyreállítása Németország­ban. Ehhez aligha kell kommentár.

Kétségtelen, hogy a háború végefelé, majd a háború után, történtek bizonyos változások a Vatikánban, de nem az an­tikommunizmus visszaszorításában. Amikor világossá vált, hogy elkerülhe­tetlen a fasiszták veresége, XII. Pius pápa megkezdte az átállást az angol­szász hatalmakhoz. A háború után jó kapcsolatai alakultak ki a győztes nyu­gati hatalmakkal. A kibontakozó hideg­háborúban pedig a Vatikán komoly sze­rephez jutott a nemzetközi politikában, harcos antikommunizmusával, szovjet- ellenességével. Az pedig egészen ab­szurd, hogy a Vatikán részéről soha, sehol elismerő szó nem hangzott el a Szovjetunió véráldozatáról és kimagasló szerepéről az antifasiszta háborúban. Az egyház soha egyetlen fasiszta hatalmat sem minősített „a sátán birodalmának”, a Szovjetuniót annak kiáltotta ki. Aktí­van közreműködtek az atomháború er­kölcsi igazolását szolgáló propagandá­ban, azzal az indokkal, hogyha az atom­fegyvert az istentelen kommunisták el­len vetik be, ez nem ellenkezik az Isten­től származó erkölcsi elvekkel.

Közvetlenül a háború után, a hábo­rús bűnösök felelősségre vonása idején, ömlengő egyházi megnyilvánulások történtek a keresztényi szeretet és a megbocsátás fontosságáról. XII. Pius pápa a nürnbergi perek kapcsán, levél­ben közbenjárt a győztes nagyhatalmak­nál az olyan háborús bűnösök életének megmentéséért, akiknek a kezéhez köz­vetlenül mások vére nem tapadt, nem gyilkoltak sajátkezűleg. Vagyis különb­séget tettek a tömeggyilkosságok egy­szerű végrehajtói és a kitervelők, az irányítók között – az utóbbiak javára. Nem hagyható szó nélkül az sem, hogy a háború után vatikáni és más egyházi akciók szerveződtek fasiszta vezetők Latin-Amerikába szöktetésére, útlevél, anyagiak és szökések megszervezésével.

Mindezzel párhuzamosan óriási pro­pagandát folytattak annak felnagyított bizonygatására, hogy a Vatikán és a helyi egyházak kiemelkedő helyet töltöttek be az antifasiszta ellenállásban, és eminens szerepük volt a zsidók mentésében. Fél­reértések elkerülése végett hangsúlyo­zom: észrevételeim nem az ilyen tevé­kenységben ténylegesen résztvevő ke­resztények szerepét tagadják vagy ki­sebbítik. Sok hívő és pap a saját élete kockáztatásával támogatta az antifasisz­ta ellenállást, együtt harcolt kommunis­tákkal és másokkal. Történtek egyház­vezetői tiltakozások és mentőakciók is. Mindazonáltal ezek a tiszteletet és meg­becsülést keltő cselekmények nem takar­hatják el a fasisztáknak tett egyházi enged­ményeket még akkor sem, ha ezek beis­merése nagy tehertétel. És semmiféle megszépítés nem moshatja el, hogy a Vatikán és általában a keresztény egyhá­zak nem tettek meg mindent, ami csak módjukban állt volna, a fasizmussal szemben.

Most ötven év elteltével a világ joggal várja az egyházaktól, különösen a Va­tikántól, hogy belátja és önkritikusan beismeri felelősségét a fasizmushoz való viszony tekintetében. Ilyen beismerést ma a világ minden országában a jóér­zésű emberek örömmel és jó szívvel fogadnának. Ahogyan teszik is minde­nütt a világon a Német Püspöki Kar nyilatkozatának ismeretében.

3

Több más témához hasonlóan, az ide­gengyűlölet és az antiszemitizmus meg­ítélésében és ellenük a fellépésben, iga­zi fordulat a hatvanas években kezdő­dött a katolikus egyházban. Felülről XXIII. János pápa volt a fordulat el­indítója és a II. Vatikáni Zsinat állás- foglalásai adtak lehetőséget történelmi­leg is jelentős előrelépésre. A cikk té­májánál maradva, több zsinati határo­zat jelzi a változást az alapállásban és igényli az állásfoglalások átültetését az egyház gyakorlatába. Megfogalmazó­dott, hogy a keresztény emberek az adott ország nyelve, politikai berendez­kedése szempontjából semmiben nem különböznek a többi embertől, tehát éljenek saját nemzetük szokásai szerint, szeressék hazájukat és a „másfajúak megvetését és az elavult nacionalizmust a leghatározottabban utasítják el”. (A II. Vatikáni Zsinat tanítása. Szent István Társulat, 1975. 287. old.)

Lényeges a változás a zsidóság meg­ítélésében. A zsinat kimondja, hogy Jé­zus haláláért sem az akkori zsidóság nem felelős általában, sem a mai zsidó­ságra nem vihető át a felelősség me­chanikusan. Mélyen sajnálja „mindazt a gyűlöletet és üldözést, az antiszemi­tizmus sokféle megnyilatkozását, amely bármikor, bárki részéről a zsidók ellen irányult. Minden erkölcsi alapot nélkü­löz tehát az olyan elmélet vagy gyakor­lat, amelyik az emberi méltóság és a belőle fakadó jogok tekintetében kü­lönbségeket tesz ember meg ember, népfaj meg népfaj között… Krisztus szellemétől idegennek tekinti és kár­hoztatja az egyház az emberek bármi­féle megkülönböztetését vagy bántal­mazását faj, szín, társadalmi helyzet vagy vallás miatt”. (Uo. 412. old.)

Mindez igen pozitív. A gyakorlati realizálása azonban lassú és néha el­lentmondásos. Erre sok példa hozható fel a közelmúltból, tehát a zsinat utáni időkből. Ezenkívül a 80-as évektől, saj­nos, sokfelé a világban, itt Európában is fellángolt az idegengyűlölet, naciona­lista és rasszista alapon egyaránt, nő tehát az ellene való fellépés szükséges­sége. Tagadhatatlan azonban, hogy napjainkban lényegesen tömegesebb a fellépés is ellene, mint korábban.

Mindez lehetőség és alkalom, hogy az egyház bizonyítson. Egyrészt azzal, hogy komolyan veszi a zsinati állásfog­lalásokat, másrészt azzal, hogy figyel az idegengyűlölettel szembeni gyakorlati szükségletekre s részt vesz mindenfajta gyűlölködés visszaszorításában. Minden bizonnyal növelné a keresztény hiteles­séget az aktívabb fellépés a vallási in­dítékú zsidóellenességgel szemben. Ta­lán azt sem felesleges megemlíteni, hogy kívánatos lenne mérsékelni a nagyfokú érzékenykedést is, amellyel az egyházi körök bármifajta bírálatot fogadnak. Sokszor akkora a felhorka­nás egyházi berkekben ún. „kis ügyek­ben” elhangzó észrevételekre, mintha csak súlyos vallásellenes támadás tör­tént volna. Akárhogy nézzük is, ez jel­zésértékű, nem ártana szabadulni tőle.

*

Nem tudom milyen szerepe volt a né­met püspökkari nyilatkozat kibocsátá­sában II. János Pál felszólításának, mely az egyháztörténelem sötét foltjai­nak önkritikus vizsgálatára és feltárásá­ra vonatkozott. Mindenesetre számos jel vall arra, hogy a katolikus világegy­házban megkezdődött és tart a múlt önkritikus vizsgálata. A múlt őszinte feltárása bizonyosan nem csökkenti, ha­nem növeli majd az egyház tekintélyét vallásos és nemvallásos emberek szemé­ben egyaránt. Nem provokáló szándék­kal kérdem: Magyarországon mikor ke­rül sor hasonló megnyilatkozásra?

VISSZA

MÚLTUNK


KÁDÁR ENDRE

Todesmarsch – Halálmenet

Tizenháromezer mártír emlékezete

Bolond ki földre rogyván        főikéi és újra lépked,
s vándorló fájdalomként        mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,        mint akit szárny emel,
s hiába várja árok,        maradni úgyse mer…
                                    Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Tarkólövés. – így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.
                                    Radnóti Miklós: Razglednicák (4)

Ötven évvel ezelőtt történt. 1944. július elején Auschwitzből Buchenwaldba vit­tek minket, akiket dr. Mengele még „hasznos munkaerőnek” tartott. Utunk innét tovább folytatódott Bochumba, a Ruhr-vidék nehézipar központjába, hogy a III. Birodalom egyik legna­gyobb ágyúlöveg gyárában rabszolga­ként „hasznosuljunk” éhhalálunkig.

Lágerünk a „munkaadó” Bochumer Verein AG udvarán épült fel. Itt nem volt gázkamra, még tarkónlövés sem. Itt csak az éhség kaszált, meggyilkolva minden második rabot.

Igaz, a tizedeléstől csak a gyáróriás működéséért felelős SS ezredes men­tette meg a lágert. Akadt köztünk két áruló. Őket Bochumban nem tudták az elárult szovjet bajtársak kivégezni. Erre Buchenwaldban került sor.

Eszemmel felfogtam, hogy az árulók­ra ez a sors vár, de lelkileg nem tudtam megemészteni: egymást is gyilkoljuk.

Ettől eltekintve, hetekig csend volt. Már Bochumban megtudtuk, hogy Budapestet a Vörös Hadsereg körül­zárta. Mi kezeltük ugyanis az Elektrowerkstatt (villanyszerelő műhely) világ­vevő rádióját.

Buchenwaldban már nehezebben ju­tottak el hozzánk a hírek. Március vége felé hallotuk, hogy a harcok már a Du­nántúlon folynak.

Március utolsó napja vagy április el­ső napja… Ki tudja? Esett az eső. Az SS összevont parancsosztást rendelt el. A hatalmas Appellplatz megtelt embe­rekkel. Hányan lehettünk? Talán szá­zezren, vagy csak fele ennyien? A hi­vatalos SS-jelentés szerint 80 436 rab volt Buchenwaldban, de ebből több tí­zezer külső lágerekben. Hogy hozzánk hasonlóan hányan érkeztek vissza, er­ről már a német alapossággal készített statisztika sem beszél.

Álltunk a szemerkélő esőben. Egy­szerre szinte száz SS-torok együtt ordí­totta: „Alle Juden raus!” Minden zsidó álljon ki! Aki önként a parancsnak nem tesz eleget, azt agyonlövik.

A félelem szülte fegyelem, mintegy húszezer emberre hatott. Sok magyar politikai fogoly, aki nem is sárga, ha­nem piros háromszöget viselt, kilépett.

Álldogálhattunk, egymást támasztva, melengetve talán egy órán át. Ereztük, ahogy az esővíz testünkön végigcsorog. Már majdnem besötétedett, amikor újabb parancs hangzott el: takarodó!

Megkönnyebbülten mentünk vissza a hideg fabarakkba. Megkaptuk a vacso­rát, egy vékony szelet fekete kenyér, pár deka lekvár és egy bögre kávénak nevezett barna lötty. Ez utóbbi legalább meleg volt.

A villanyoltás után odajöttek hoz­zánk a szovjet elvtársak. Letépték az U betűs (Ungarn) háromszöget, lett-lé­gyen az sárga vagy piros. Helyette R betűs (Russ) pirosat kaptunk.

Elmondták, bizonyos helyről tudják, minket holnap kivégeznek. Senki ön­ként ki ne lépjen a sorból. Vegyüljünk el közöttük. Akit elkapnak, annak így is, úgy is befellegzett.

Másnap reggel újból kihajtottak min­denkit az Appellplatzra. Megismétlő­dött az előző esti parancs. Most is sokan kiléptek. De több ezren maradtunk. Jól befészkelődtünk az oroszok közé. Ők pedig beszéltek hozzánk, és mi azt a pár szót mondogattuk, ami hónapok alatt ránk ragadt.

Tőlem talán öt méterre egy lengyel rab megszólalt és a mellette állóra mu­tatott: „Er ist auch Jud!” Ő is zsidó! A következő pillanatban a lengyel eltűnt. Az SS semmit sem vett észre, vagy nem akart észrevenni. Akik kiléptek, vagy akiket kiszemeltek az SS-ek, elindultak a láger kapu felé. Bennünket visszaker­gettek a barakkokba. Ekkor léptem át a lengyel holttestén.

Talán ez volt az a pillanat, amikor már a lelkem is megérezte, ezt nem lehet, nem szabad másként csinálni. Ta­lán ez volt az a pillanat, amikor végleg felfogtam, mit jelent az árulás, és mit a szolidaritás.

A tizenháromezer zsidó – többségük magyar – nem jutott messzire. Türingia legszebb erdejében megkezdődött a mészárlás.

Napjainkban akadnak, akik arról vi­tatkoznak, hogy mikor kergették ki a szovjet katonák az utolsó németet Ma­gyarország területéről. A német törté­nészek nem kutatnak pontos dátum után. A tizenháromezer mártír emléké­re állított oszlopokon csak a hónap sze­repel: „April.” Goethe kedvenc erdejé­ben, az emlékét őrző vadászházak, em­léktáblák mellé újak kerültek. A Todesmarsch emlékoszlopai hirdetik tizenhá­romezer ártatlan ember mártíromságát. Az emléktáblán ott a térkép, jelez­ve az utat, amelyen a halálmenet vé­gigment. Az utolsó – talán éppen ma­gyar – fogoly részére a háború azon a napon ért véget, amikor Magyarország felszabadult.

Melyik nap ez? Egy áprilisi nap.

Ember, ha utad Türingia erdők övezte falvaiba vezet, vigyél egy szál virágot vagy egy kavicsot, és tedd le mártírjaink emléktáblája előtt.

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


SZERDAHELYI ISTVÁN

Harminc milliárd!

Február 19-e van, gyönyörű, napfényes vasárnap. A reggeli tükörtojásom süté­se közben, mint szokásom, bekapcsol­tam a rádiót, a műsorban Gidai Erzsé­bet közgazdász elemezte napjaink gondjait-bajait és azokat a várható tár­sadalmi feszültségeket, amelyek ezek­ből fakadnak. Az egyik mellékmonda­tában – így emlékszem – futólag meg­említette azt is, hogy országunk külföl­di adóssága harminc milliárd dollár.

A tükörtojás készítése fokozott mű­gondot igényel, finnyás vagyok arra, hogy sértetlen maradjon s ne maszato­lódjék szét a sárgája, a reggeli kávéa­dagom elfogyasztása előtt pedig egyéb­ként is eléggé álmatagon szoktam rea­gálni a külvilág eseményeire. így aztán nem is ütöttem fel a fejemet a szám hallatán, csak később, borotválkozás közben kezdtem ráébredni, hogy eddig folyton huszonegynéhány milliárdról volt szó, s arról is eléggé ellentmondó formában, ki kevesebbet, ki többet mondott, aszerint, hogy a bruttó adós­ságról beszélt-e vagy a nettóról, leszá­mítva a mi tartozásunkból azt az összeget, amivel mások tartoznak ne­künk.

Harminc milliárdról azonban eddig sosem hallottam, ebben biztos vagyok. Olyannyira biztos, hogy kezdtem kétel­kedni, valóban ezt a számot mondta-e Gidai Erzsébet, vagy rosszul emlékszem a reggeli révület és a tükörtojás alatt sercegő olaj képzeteivel keveredő fél­mondatra.

Nem, ez a szám teljesen valószínűt­len volt. Lehetetlennek tűnt, hogy egy ilyen horderejű információról csak így, egy mellékesen odavetett megjegyzés­ből értesüljek, hiszen ez a hír sokkalta nagyobb szenzáció, mint a legutóbbi választások eredménye vagy a százha­lombattai rém elfogatásáról szóló tudó­sítás. Ezt a számot óriási betűkkel szed­ve kellett volna olvasnom valamennyi országos napilap címoldalán – gondol­tam magamban –, rikkancsok ordítot­ták volna tele az egész várost: „Har­minc milliárd!”

Ez a szám ugyanis azt jelenti, hogy a rendszerváltás óta gyorsabb ütemben növekszik az ország eladósodása, mint azelőtt. A korábbi rendszer ugyanis 1990-ig egész fennállása alatt (vegyük a közkeletű hazugságok középátlagát) mindössze 20-22 milliárd dolláros adósságot halmozott fel, ennek az új­nak viszont sikerült öt esztendő alatt közel másfélszeresére növelnie ezt az adósságot.

A korábbi rendszer – így hirdetik a rendszerváltás alapító atyái – azért tu­dott a mostaninál sokkalta nagyobb jó­létet, biztonságot, kulturális fejlődést nyújtani a nemzetnek, mert hazárd módon nyakra-főre felvett kölcsönök­ből finanszírozta azt a költekezést, amelyhez béna gazdasági rendszerének termelékenysége nem nyújtott anyagi fedezetet. Ma pedig vissza kell fizet­nünk ezt az adósságot, ezért zuhan az életszínvonalunk, ezért nő az infláció és a munkanélküliség, ezért omlott össze kulturális intézményrendszerünk. Ez így – tetszik, nem tetszik – abszolút logikus, nem tehetünk mást.

Ha viszont igaz az, hogy az új rend­szer nemhogy megkezdte volna a ko­rábbi adósság visszafizetését, hanem éppenséggel gyorsabb ütemben adósodik el, mint a szocialista népgazdaság valaha, akkor nincs magyarázat az élet- színvonal csökkenésére, az inflációra és a munkanélküliségre, a kulturális lezüllésre. Illetve csak egyetlen magyarázat van, nevezetesen az, hogy bármilyen köztudottan lebénult, irracionális és versenyképtelen volt a korábbi gazda­sági rendszer, ez a mostani még bénább és versenyképtelenebb.

Ezt a minden túlzás nélkül történel­mi jelentőségűnek mondható tényt ten­né nyilvánvalóvá az, hogy adósságunk most már harminc milliárd dollárnyi lenne – gondoltam magamban –, s minthogy minálunk parlamenti de­mokrácia, sajtószabadság s minden más efféle van, lehetetlen, hogy ne ettől a sokkoló hírtől zengene a nyilvánosság valamennyi fóruma, ha igaz lenne. Va­lamit félrehallhattam abban a rádiómű­sorban, miközben álmos szemmel a tü­körtojás körül buzgólkodtam.

A kétely azonban ott bujkált ben­nem, s nem találtam nyugtot, míg fel nem hívtam telefonon kiváló politoló­gus professzor barátomat, aki gazdasá­gi ügyeinkben is naprakészen tájéko­zott. Megkérdeztem tőle, ugye, bizto­san félrehallottam azt a számot a rádió­műsorban.

Megnyugtatott, hogy nem a fülem­mel vagy korareggeli felfogóképessé­gemmel van baj. Jól hallottam, az adós­ságunk most már harminc milliárd dol­lárnyi. A baj másutt van. Nagyon nagy baj.

VISSZA

PETŐ GÁBOR PÁL

Hát ilyenek volnán(a)k?!

Hogy milyenek az emberek! Valószínűleg sokan kiáltottunk már fel – vagy gondolkoztunk – így, megle­pő, meghökkentő emberi magatartá­sokról, esetekről értesülve. De általáno­sítani akárhány eset alapján is kocká­zatos, ezért ajánlatos óvatosság, ha az ember nem akar igazságtalan lenni, il­letve nem szeretné blamálni magát. Nem is akarok általánosítani, de ezt az esetet fel kell jegyeznem. Pár évvel ezelőtt egy magyar újságíró járt Izraelben. Nem írom le sem a ne­vét, de még a nemét sem, s azt sem, hogy a nyomtatott vagy az elektronikus sajtóban dolgozik: nem őt akarom ki­pellengérezni, nem a személy a fontos, hanem a magatartás, a szemlélet – és félek, hogy (bár nem akarok általáno­sítani) ezzel nem áll egyedül. Ez az új­ságíró korábban is járt már egyszer Iz­raelben, és saját szavai szerint belesze­retett az országba, ezért aztán valami olcsó alkalmi lehetőséggel élve ismét meglátogatta a zsidó államot. Azután úgy döntött, hogy összeköti a hasznosat a kellemessel és csinál néhány interjút egyetemi „magyarokkal”. Az idézőjel már abból a levélből szár­mazik, amelyből én mindezt megtud­tam, s amelyet egykori egyetemi évfo­lyamtársamtól, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzorától kaptam. „Az interjú előtt – írta volt évfolyam- társam – kedvesen közölte velem, hogy lévén ő keresztény, csak nagyon nehe­zen tudott befurakodni a magyar zsi­dók fellegvárába, az újságírásba, de mi­re megtudták, hogy ő nem zsidó, már késő volt.” (Ez a „késői megtudás” arra célzott, hogy az illetőnek németes hangzású neve van, márpedig Magyar- országon elterjedt tévhit, hogy akinek németes neve van, az zsidó, holott né­met, osztrák, svájci, sőt: cseh szárma­zású honfitársaink serege visel német nevet, míg a zsidók a századforduló nagy asszimilációs és névmagyarosítós korában nagyrészt megmagyarosíttatták a nevüket.) A jeruzsálemi professzor – újságíró kollégám szerencséjére – nem olyan vérmérsékletű, mint én, vagyis nem rugdosta le az egyetem lépcsőjén azt az ostoba és tapintatlan újságírót, aki ilye­neket mond a jeruzsálemi Héber Egye­tem „feltehetően” zsidó professzorának a szemébe… „Hát ilyenek nálatok az Izrael-barát magyarok! – írta a pro­fesszor, szerintem túlzó általánosítással. – Próbáltam neki elmagyarázni, hogy állítása mennyire nonszensz és mennyire primitív módon antiszemita.” Hogy sikerült-e, 1949-ben külföldre tá­vozott volt évfolyamtársam nem írta meg, én pedig – ismétlem – nem aka­rok általánosítani. Sokan mások, sajnos, annál inkább hajlamosak az általánosításra. Tapasz­talatom szerint sokan vannak meggyő­ződve róla, hogy a magyar újságírók nagyrésze zsidó (vagy legalábbis „zsidó-bérenc”) és hogy a zsidók szándékosan és szervezetten kezükbe kaparintották a magyar tömegtájékoztatást, annak ér­dekében, hogy… tényleg: minek az ér­dekében? Mire volna ez jó? Vajon nem a hirhedt antiszemita hamisítvány, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve lebeg azok sze­me előtt, akik ilyeneket vizionálnak? Talán nem fölösleges emlékeztetni arra, hogy nálunk ma a politikai palet­ta minden színárnyalatában vannak zsi­dók – ha már (ami kultúrországban nem illendő) számontartjuk a „szárma­zást”. Világnézetileg is a legkülönbö­zőbbek: vannak cionisták és asszimilál­tak, bigottan vallásosak és ateisták (akárcsak Izraelben) – s bizony: még antiszemita is akad közöttük…

 

VISSZA

VISSZHANG


NÉMETH M. LÁSZLÓ

A költő „munkaköri kötelessége”

Tűnődés három Baranyi-vers olvastán

A kétségtelen identitás megrendítő fel­ismerésével olvastam az Ezredvég múlt esztendőt záró, igen tartalmas számá­nak 31. oldalán a negyvenedik költői jubileumát ünneplő Baranyi Ferenc versét. Az E. T. A. utolsó szerelme című vers szerint megöregedtem, hiszen megöregedett Baranyi is, aki legalább öt évvel fiatalabb nálam. A jelzés félre­érthetetlen: őt, aki csaknem mindent tud a szerelem érzelmi lehetőségeiről, és ezt költészetében esztétikai magaslat­ra emelte, emigyen inti hűséges és bölcs múzsája: „…ha élsz még, egynek élj: a versnek.” Zavartan forgattam ke­zemben a kitűnő folyóiratot. Illik egyál­talán reagálni egy ilyen intim vallomás­ra? Végül abban maradtam magam­mal, hogy a szóban forgó állapot rész­letezése a költők dolga, ők mindig min­dent feltárnak magukból, s talán éppen ez az őszinte, minden titkot fölfedő készség a költészet maga.

De van ezen az oldalon még két má­sik vers is: a Kezét feltartja és a Vaspálya. Ezeken mégiscsak érdemes eltöprenge­ni, mert nem lehetetlen, hogy Baranyi költői útjának emlékezetes, talán kulcs- fontosságú teljesítményeiről van szó.

A Kezét feltartja című vers a korszak jellegzetes összefüggéseinek teljes le- vagdalása révén egyetlen rémképre összpontosít s annak végletes megörö­kítésével jut félelmetes hatásossághoz. „Mindenki üldöző s üldözött a világ­ban, / hisz sír az is, aki utoljára nevet”. Az egymásra hulló sorok tapintatlan indiszkrécióval árulják el az ember misz­tikus végzetét mélyen átélő egyéniség zavartságát. Az üldözött visszafordul, de küzdeni többé nem kíván, mi több „kezét feltartja”, és megadja magát hal­dokló üldözőjének, s teszi ezt nem ép­pen nemeslelkűségből, hanem a kifára­dás lelki és testi közönyéből. S mivel az igazi vers a költő lelkiállapotának tükre, joggal gondolhatjuk, hogy Baranyi napjai nem túlzottan vidámak mosta­nában. A Vaspálya, ha lehet, ezt a lelki- állapotot még keserűbbnek, még rezig­náltabbnak festi. A vers konkrét kér­déssel kezdődik: „Öreg pályaőr, hová mégy?” De válasz nem érkezik, s az olvasó hamar rájön, imigyen azt kér­dezzük dolga felől, aki gyanútlanul ha­lad célja felé, mi azonban, akik figyel­jük őt, már tudjuk: útjának nincs ér­telme, mert a kút már kiapadt, vizet onnan nem merhet senki. A Vaspálya, ez a versbéli táj, amelyen az öreg pá­lyaőr halad vacogtatóan riasztó: a sínek rozsdavertek, mállottak(!), nincsen fény a szemaforon, a talpfák közül kibújt a gaz. A pályaőr igyekezete értelmetlen, hiszen itt vonat se jár, nincs jegypénz­tár, és nincs utas sem. A reménytelenül kopár táj felett újabb kérdés hangzik: Érvényes-e a régi megbízás? Van-e új megbízó? Egyáltalán: „Hibát ha látsz, hol jelented?” A pályaőr nem felel, he­lyette a sínek üzennek: „nincsenek már indulások, sose lesznek érkezések.” Úgy tűnik, ebben a versben hiába keresnénk a vállalkozó kedv nyomait, az elhagyott, letarolt táj és konokul baktató veremlakója mintha megkövült leletként létezne csupán. De kicsoda ez a pályaőr? Ha élő, eleven vasutas lenne, akkor egy zsánerképpel volna dol­gunk. De ne játsszuk a naivat – a pá­lyaőr gúnyájába a költő rejtezett, ezt kezdettől fogva tudtuk, ez a vers A vén cigány metafora megjelenése Baranyi költészetében. (Csábító lehetne a két vers összehasonlítása, persze a tartal­mak dolgában csupán, de ezúttal erre nincs mód. Legfeljebb annyit illik meg­jegyezni: a metafora használata minden költő joga, és teljességgel kizárható az epigonság gyanúja is.) Vörösmarty a vers fenséges tartalmához méltó művé­szi formát választott – rapszódiát írt. A Vaspálya szerzője nem öltöztette versét nagy költeményhez illő ruhába, maradt a megszokott négyes-rímes jambikus verssoroknál. Keserű vers mind a ket­tő, a nagy társadalmi változások és ab­ban a költő sorsa ihlette a szerzőket. Vörösmarty elemzői valamennyien megegyeznek abban, hogy A vén cigány kifejezi a költő minden kétségét, fájdal­mát, keserűségét, de végül is az ember sorsának jobbulásába vetett hit válik hangsúlyossá. Baranyi versének apoka­liptikus hangulata is egy helyen látszik oldódni, a hét versszak közepére állított negyedik strófában:

Miféle véredbe oltott
munkaköri kötelesség
teszi, hogy teszed a dolgod
anélkül, hogy megfizetnék?


A strófa költői kidolgozottságának esetlegességeit feltehetően okkal bírál­ják majd némelyek, de a mondanivaló – melyet minden bizonnyal tudatosan állított a vers tengelyébe Baranyi – a művészi küldetés megrendítően katartikus példájaként válik fontos kordoku­mentummá. A pályaőr teszi a dolgát – e tengely körül forog a vers, az egész világ. Teszi anélkül, hogy újfent meg­bízták volna, s hogy bért kapna érte, és látna cselekvésének bonyolult össze­függéseit. Dolgozik, mert vérében van a munka, a történelem oltotta belé, mozdulatai ősidőkre nyúlnak vissza, nem tehet mást: létezésének egyetlen módja a munka, ez vitte előre az em­beriséget a kőbaltától az atombombáig.

És a költő verset ír. íme, az elkese­redés egy tisztázatlan értelmű korhely­zetben, a pillanatnyi megfutamodás a megoldhatatlan ellentmondások elől így vezet el – a megőrzött hűség és a tudatosan vállalt közéletiség, mint „munkaköri kötelesség” révén – ko­runk gondjainak termékeny meghala­dásához: a cselekvéshez. A cselekvés­hez, mégha annak nem minden ága- boga tisztázott, mégha kevés a bér, ha a célt eltakarják is megrozsdásodott történelmi limlomok.

Ezt üzeni nekem ez a vers, melynek eszmeisége nemcsak ebből, de Baranyi egész negyven esztendős költői múltjá­ból kiolvasható. Mindig is azok közé tartozott, akik nem engedtek az időben való céltalan sodródás kényelmének, a magaelengedés laza lelki tartásának, a megérdemelt sikerek és vállalt kudar­cok önpusztító mámorainak, szédületeinek. A versköltés etikai és esztétikai egységéért, a tartalmak igazságáért fo­lyó állandó küzdelem – melynek fontos ismertetőjele az éppen aktuális korszak lelkiismeretes, a tömegek sorsára kon­centráló értelmezése – nála soha nem passzív ábránd, hanem a költő „mun­kaköri kötelessége” a mindenkori em­beri lényeg érdekében.

VISSZA

OLVASÓLÁMPA


ILLÉS LÁSZLÓ

A mikrofilológia fanatikusa

Botka Ferenc négy Déry-kötetéről

Kortársak Déry Tiborról. Szerkesztette és az interjúkat készítette Botka Ferenc. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadása, 1994.
Botka Ferenc: Megnyugodva és megbékélve – Tollvonások Déry Tibor arcképéhez. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság kiadása, 1994.
Botka Ferenc: D. T. úr feleletei, avagy a befejezett mondat. Belvárosi Könyvkiadó, 1994.
Botka Ferenc: Déry Tibor és Berlin. Argumentum Könyvkiadó, 1994.

Az elmúlt pár hónapban gyors egymás­utánban megjelenő négy kötetet kezébe vevő olvasó első benyomása a kellemes meglepetés. A könyvkiadás jelenkori sanyarú viszonyai közepette is, lám, a jó ügy, a nemes törekvés előtt megnyíl­hat a tér, a manapság mindenütt buzgó merkantil mobilitás az irodalmi kultúra javára is fordítható. S mily frissesség­gel! Még egy 1994. október 18-án el­hangzott előadás szövege is helyet fog­lalhat a december közepén megjelent könyvben. Talán csak az jelzi a jelen­korhoz kötöttség súlyát, hogy az együt­tesen több mint négyszáz oldalnyi szö­veg csak részekre törve jelenhetett meg, noha a téma és a szerzői szemlélet egységbe vonja valamennyit. (Az egyes kötetek azonban így is szervesen kom­ponáltak.)

Lehetett-e prezentálási módnak ugyan más indoka is: az, hogy a kitet­sző cél, a Déry Tiborról megírandó nagymonográfia létrehozására a szer­zőnek e pillanatban még nem volt ér­kezése. Ilymódon a „tollvonások” – no­ha jóval többek ujjgyakorlatoknál – az erőgyűjtés, a részletkidolgozás, a több­oldalú megközelítés, mondhatni: a „végső rohamra” készülődés terepgya­korlatai.

Néhány éve, amikor Botka Ferenc megvált kitűnően vezetett múzeumától, interjút adott egyik napilapunknak és elmondta: hátralevő életét Déry Tibor életműve szolgálatában kívánja eltölte­ni. ígéretét mindeddig beváltotta, már az eddig elvégzett „szolgálat” eredmé­nye is imponáló; a további kutatáshoz és majdani összegzéshez pedig bizonyo­san rendelkezésére fog állni a kellő idő. A szerencsés témaválasztáshoz hozzájá­rultak a kedvező körülmények is: Déry, majd nem sokkal később Böbe halála után az író hatalmas volumenű hagya­téka az irodalmi múzeumba került, méghozzá viszonylag rendezett állapot­ban: könyvek, kéziratok, levelezés, aprónyomtatványok, sajtókivágatok stb. Egy filológus számára valóságos kin­csesbánya kínálta fel magát az értő ku­tatónak. Botka Ferenc múlhatatlan iro­dalomtörténeti érdeme, hogy – ifjúko­rának a „proletárirodalom” körüli ka­landozásai után (ezekkel doktori disszertációjában számolt le) – szinte hi­vatásszerűséggel felismerte a pillanat jelentőségét, és elkötelezte magát az ügy mellett.

A Déry-életműben való „megmerülése” persze nem volt előzmények nélkü­li. Támaszkodhatott – annyi más kezdemény mellett – Ungvári Tamásnak és Pomogáts Bélának a hetvenes évek közepén megjelent monográfiáira, Bori Imre úttörő tanulmányaira, Béládi Miklós ma is érvényes írásaira. Az új, amit Botka hozott – a minden eddigi­nél összehasonlíthatatlanul kiterjedtebb és mélyebb anyagismeret, a fanatiku­san, mondhatni, megszállottan űzött mikrofilológia, és az ennek hitelével alátámasztott sikeres kísérletek sora a lényegi kérdések kihüvelyezésére. (E mikrofilológiai buzgalomhoz egyetlen kritikai megjegyzést fűzhetünk csupán: a témából következően nagyszámú né­met szövegben idegesítően sok a gram­matikai hiba, elírás.)

Botka töviről-hegyire ismeri az élet­művet, és annak „infrastruktúráját” is, de olyan mértékig, hogy egy hangsúly, egy rebbenésnyi mozdulat továbbvibrálását is képes – évtizedek távolában – konstatálni a műben, egy mellékmon­dat dallamában. A konkrét érzékire, a plaszticitásra való egyáltalán nem irra­cionális, hanem mélyen materialista tö­rekvése célja a szellemi alkotásnak a realitás bizonyossága szférájában való elhelyezésére irányul. Ez a szenvedély űzi a kutatót Berlintől Dubrovnikig és Mallorcáig, St. Gallentől Párizsig a Norderney-szigetektől északra, s minő fájdalom, hogy hőse nyomait követve nem juthatott el – egyelőre! – Narvikig. Botka racionális irodalmár, de mily po- etikus kontraszt és megható egyben – amerre jár az ifjú Déry nyomában, hi­vatott múzeológusként mindenütt em­léktáblát álmodna a „tettek” színhe­lyére.

Az interjúkötet főleg Déry utolsó év­tizedeit járja körül, a középpontban természetesen 1956-tal (ehhez a kér­déshez még visszatérünk); a „Megnyu­godva és megbékélve” az életút egyes állomásainak emlékeit és írói hozadékát rögzíti, mintegy „premier plánba” emelve, az északi-tengeri szanatórium­tól az 1934-es bécsi munkásfelkelésen át a Fischer Verlaggal való késői kap­csolatig, sőt – bizonyságául az életmű gazdagságának – még az „ökológiai” szempont is kibontható az idős író jegy­zeteiből, noha ennek a gondnak végső világképi üzenete talán nem is válik itt teljesen evidenssé. A „D. T. úr felele­tei…” szinte párhuzamos életrajzokban mérik be Déry helyét kora magyar iro­dalmában: viszonylatba, állítván őt Kas­sákkal, Németh Andorral, Illyéssel és József Attilával, Lukács Györggyel – és ismét és újra: helyét és viszonyát a munkásmozgalomhoz.

Ezek a nagyobb lélegzetű tanul­mányok általában egy-egy előadás al­kalmából születtek, de mégsem alka­lomszerűen, hanem méltó feleletként az élő irodalomtörténeti közélet aktuá­lis kérdéseire; oly módon, hogy az elő­adások szövege alapul szolgált a rész­téma még részletesebb kidolgozásához. A „Déry Tibor és Berlin” című kötet a módszertanilag és a szerzői irály ele­ganciájának egyre emelkedő szintű „közelítései” sorában – mondhatni – a legsúlyosabb tett, valóságos kismonográfia, a nagy Déry-művek előzményei­nek alapos feltárása, a filozófiai és esz­tétikai érzékenységen alapuló elemző­készségnek Botka munkásságában ed­dig leglebilincselőbb megnyilatkozása. Ez a könyv értékeivel mintegy megadja a „jogosítványt” a szerzőnek arra, hogy sikerrel rugaszkodjék a fő feladatnak: az életművet átfogó monográfián belül a nagy Déry-művek távlatosan is érvé­nyes interpretálásához.

Sajnos, nincs terünk a tanulmányok részértékeinek és összhozadékának részletező méltatására. Ehelyett egyet­len – noha lényegesnek vélt – mozza­natot emelnénk ki a szerteágazó prob­léma-komplexumból. Botka Ferencnek és interjú-partnereinek is egyik fő gondja Déryvel kapcsolatban: milyen mértékben volt felelős Déry a fennálló rendszerrel való „megbékéléséért” éle­te utolsó korszakában? Ezért nem egy súlyos támadás érte az írót a „későn születettek” részéről, s ez – Botka szerint is – ami érvényesülése fő akadálya. A szerző persze mentegeti Déryt (és vele együtt Lukácsot) a vádak ellen. De úgy tetszik, hogy ez a „védelem” nem jár a kellő eredménnyel. Ennek oka az, hogy Botka nem hatol a problémakör gyökeréig, hanem maga is tulajdonkép­pen azon a sávon védelmezi őket, ame­lyen a gyűlölködő kontrahensek „csu­pán” következetesen végigmennek. Senki sem veti fel azonban a kérdést: vajon nem tévút-e az a pálya, amelyen a kritikusok mozognak? Déryt – úgy gondolom – nem kell „illúziói” miatt, „szalonkommunistaként” „naiv neofita- ként” mentegetni, nem kell a „szerep- játszás” kétséges értékű elméletével „ki­menteni” a vádak alól, hanem be kell látni, amit Keresztury Dezső hangsú­lyoz, hogy tudniillik Déry „nagyon elv­hű ember volt”, hogy életbeli és elmé­leti tapasztalatokon alapuló meggyőződés is van a világon, ahogy Réz Pál jelzi: „Dérynék eszméi voltak és lelkiismeret- furdalása.” Ezt az eszmét Déry 1921-ben így fejezte ki: „…Nem tudok le­mondani arról a hitemről, hogy az em­bereket új, szebb rendekbe lehet vezet­ni, és minden erőm, művészi akaratom e cél felé taszítja életemet”. Ezt a hitét végig a következő évtizedeken nemcsak nyilatkozatokban, hanem művekben, művészi alakokban is dokumentálta. „Déry abszolút kommunistának vallotta magát, a szónak „nagyimrés” értelmé­ben. Mi szocialista társadalmat akar­tunk” – közli Eörsi István egy fontos fázisra, 1956-ra emlékezvén.

Déry (és Lukács) 1956 utáni „meg­békélése” (azaz a létrehozandó MŰ ér­dekében való megalkuvása, enged­ménytétele, vagyis a nevezetes Versöh­nung Hegel példájából eredő fogalmá­nak elfogadása) nem a szovjet gyakorlat és hazai képviselete tudomásul vételét jelentette, hanem ezek radikális eluta­sításán túl, az ezeken túl létező szocialista meggyőződéshez való ragaszkodást az adott kedvezőtlen körülmények között is, még megtörettetésük ellenére is. Új­ra Réz Pált idézhetjük: „Déry világéle­tében utálta a kapitalizmust, s persze 1956-ban sem kapitalista világot akart vissza”. Megbékélésük ezért – úgy vé­lem – semmivel sem megvetendőbb eti­kailag, mint a jelenkori purifikátoroké, akik olyan társadalmi „formációval” bé­kéinek meg ma zokszó nélkül és könnyed vállrándítással, amely úgy „biztosítja” az emberi jogokat, hogy több mint félmillió munkára és alkotás­ra képes embert lök az utcára, és to­vábbi százezreket kilátástalan nyomorú­ságba.

Dérynék és Lukácsnak is érzéki és mélyen megélt történelmi tapasztalatai voltak erről a „prae-posztmodern állapotáról”. Lukács, az elméletalkotó ezért ragaszkodott görcsösen, élete végéig, minden meghurcoltatása ellenére a hu­manista remény reneszánszához, míg Déry, az író még sokkal több kétellyel és rezignáltsággal, de ugyanehhez az eszményhez, és ezért hiányzik mindket­tőjüknél a „teljes szembefordulás” ifjú­ságuk, érett férfikoruk meggyőződése­ivel.

Sőt, Déry ismételten hangsúlyozza, főleg a G. A. úr X-ben és a „hordalékok” kapcsán a riasztó ökológiai és biológiai veszélyeket, a „pop-fesztiválban” és má­sutt az emberiesség etikai értékeinek végzetes megingását, s mindenütt a gyors és lassított változatában is mű­ködtetett öldöklés ijesztő térnyerését, mert mindezt az antihumánumot nem­csak a „reálszocializmusban” látta (amely azóta eltűnt), hanem már akkor is és elsősorban a szociáldarvinizmus filozófiájára támaszkodó reális kontra- hens – ma már korlátok nélküli – ak­tivitásában tudta jelenvalónak. Vádoló kritikusaival szemben vélhető: ezért nem „döglött kutya” sem Déry, sem Lu­kács. Ha Déry megérhette volna a száz évet, újabb, még riasztóbb tapasz­talatokat szerezhetett volna minderről. S talán művekkel felelne az egy bizo­nyos irányban (joggal) élesen látó, a másik irányban azonban (indokolatlanul) vak bíráinak. Úgy tetszik, éppen ez a vízválasztó a mesterek és a pilla­natot sietősen egyetemes és téves tör­ténetfilozófiává torzító pályatársak és tanítványaik között. Legalábbis kérdé­ses az a megállapítás, miszerint „az ér­telmiség és a szocializmus viszonya, ami Déry egyik fő témája volt, ma nem di­vatos kérdés.”

Botka Ferenc bölcsességét dicséri, hogy annyi imbolygó megközelítés után, a legautentikusabb helyen, Déry Szemtől szembe című kistrilógiája máso­dik könyve és József Attila Eszméletének. összehasonlítása során – a művek végső filozofikumának kibontásában – az eg­zisztencializmus minden igazságának tudomásul vétele mellett is, végső so­ron a múlhatatlan eszményekhez való – úgy lehet, kétségekkel teli – hűség előtt tárja fel hősei megvallatásával a jövő kapuját.

VISSZA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Szubjektív számadás és szemle

Szerdahelyi István: Verstan mindenkinek

Nála idősebbeknek is mesterük: Szer­dahelyi István valódi tudós. No de van-e még rangja ennek a szónak, mi­kor szinte gyermekkorunktól jóformán csak ironikusan alkalmazták? Egy poli­tizáló jezsuita szónok a szegedi egyete­men többszáz hallgatója derültségétől kísérve mondotta volt: „Gott weiss alles, aber ein deutscher Professor noch mehr” (Isten mindent tud, de egy német pro­fesszor még nála is többet) – ami a náci időkben nem is volt egészen ártatlan kijelentés. Ám ugyanezen az egyete­men nem egy vérbeli, világviszonylat­ban is számottevő tudós működött, aki­ket szerencsém volt közelebbről is meg­ismerni, például: Kerényit és Szent-Györgyit. És mégis, őket is megismerve állítom, hogy Szerdahelyi tudós a javá­ból.

Tudós, de mint a fönt említett „szögediek”, nem elefántcsont toronyba hú­zódó, nagyképű szerzet: tud népszerű­én, mindenkihez is szólni. Máig is él­vezettel forgatom, használom Kortársa­ink mondják című interjúgyűjteményét, amelyben az ő, beszélgetést továbbvivő kérdései, közbevetései sokszor jobbak, mint a válaszoló kiválóságok szövege – vagy a Csibra Istvánnal együtt írt Esz­tétikai alapfogalmak kislexikonját. Szer­dahelyi emellett mindig bátor is. Sose felejtem el, hogy vagy harminc éve egy Kossuth-klubban rendezett vitán, if­joncként fölállt s Aczél Györgynek azt a kívánságot szegezte szembe, hogy a kérdésekkel bátran szembenéző tehát valódi marxista Valóságot kritikai atti­tűdje miatt meg ne szüntessék. S csak­ugyan máig létezik. (Hogy közben ilyen-olyan fordulatot tett, az más kér­dés.)

Mindezt nem azért írom le, mert Szerdahelyi most múlt hatvanéves (er­ről különben is szó esett már az Ezred­végben), hanem hogy új könyvéről szól­va rögtön megállapítsam: a Verstan min­denkinek, vonzó címe ellenére, nem iga­zán „népszerűsítő” mű, hanem tudós­hoz illően sok újat kiderítő s minden eddigi eredményt is összegező monog­ráfia, vagy inkább enciklopédia jellegű alkotás. Az, hogy „mindenkinek” szól, úgy értendő, hogy mindannak, akit a vers érdekel, akár mint potenciális alko­tót, akár mint „befogadót”, versélvezőt.

Mert élvezet nélkül mit sem ér a művészet, noha nem az örömszerzés a főcélja. De a vers megformáltsága, rí­mei s főként ritmusa, zenéje az, ami – nem rossz ez a kifejezés! – „magával ragad”. Ha tudniillik csakugyan vers. Más kérdés, hogy akik – több mint fél­évszázada – a költői újnak vagyunk hí­vei, Ady és József Attila géniusza után is úgy érezzük, hogy az ő immár klasszikus teljesítményük után már szinte nincs járható útja a szabályosan formált verselésnek – s ez vonatkozik Babits, Kosztolányi követésére, nem is szólva az Erdélyi-Illyés-Sinka féle népiségről. Erről van egy idétlen saját aforizmám: „A rímes vers ma – rémes vers”. Ez persze csacskaság, de van benne valami – ma a Füst és Kassák féle „szabad” verset érezzük „korszerű­nek”. No de egyrészt a klasszikust is jobban értékeljük, ha rendjét, szabálya­it s az azon belül megnyilvánuló tökélyt vagy épp újítást tudatosítjuk, másrészt a század elejétől föltűnt szabadabb for­málást (amelynek igenis van összetartó saját belső rendje is) csak akkor méltá­nyolhatjuk igazán, ha a klasszikus sza­bályokat és az attól való (nem dilettan­tizmusból származó) tudatos eltérést ész­revesszük. Költők (akár önjelöltek) szá­mára pedig követelmény minden múlt­belinek teljes ismerete, felhasználási ké­pessége – hogy ennek birtokában hoz­zanak létre mást. Vásárhelyi Pákozdy. Ferenc (maga is költő), aki egy időben vele lakott, mesélte, hogy az ifjú József Attila tömegével írta, kizárólag gyakor­latként a régi stílusú verseket, hogy rögtön el is dobja azokat.

Igen, verstani ismeret mindenkinek kellene s ezt nyújtja a mostani koránt­sem „népszerű” munka, amit elolvasni is munka, de van-e, lehet-e szebb mun­ka ennél? Gazdagít, éspedig nemcsak a konkrét ismeretek rendezésével, át- nyújtásával, hanem rengeteg új fölfe­dezéssel, annak a – még mindig nem lezárt! – magyar verstanba való beillesz­tésével, hanem művek felfedezésével is.

Hatvan éve, tehát Szerdahelyi szüle­tésének idejétől olvasok rendszeresen verset, és az akkori idők szellemére jel­lemző, hogy Ady még nem szerepelt a különben „haladó” református tan­könyvekben, ámde magyartanárunk le­diktálta Ady kulcsverseit, a termé­szetrajz (!) tanár pedig óraszám elemez­te azokat: szóval, akkor még Ady volt a tilalmas, és ami ezzel egyet jelent: modern. Ámde a régi magyar vers mér­hetetlen gazdagságát mondhatni elő­ször méri fel most számunkra Szerda­helyi verstani műve. Amely ilyenfor­mán nemcsak enciklopédia, hanem idézeteivel, utalásaival antológia is!

Folytathatnám – önkritikával. Úgy­nevezett irodalmár vagyok és amikor a kimúlása előtt álló nyugati Irodalmi Új­ság azzal szólt le, hogy alig szerepelek egy „tudós” kortársunk könyvében, azt válaszoltam, hogy vagyok olyan tudós, mint a (különben tiszteletre méltó) te­kintély. Nos, egy jókora világirodalom történet publikálása után szégyenkezve vallom be, hogy ceruzával a kézben, hónapszám, újat mondó tankönyvként olvastam Szerdahelyi művét és sokat s élvezettel tanultam belőle. Amit kívá­nok minden irodalom szerető olvasó­társnak. Ha netán nem tudós is, csak szereti a szépet s a szépben a rendet.

(Nemzeti Tankönyvkiadó)

VISSZA

KÖNYVAJÁNLAT


1945. május 9-én Sztálin marsall napi­parancsa így kezdődött: „A német fő­parancsnokság küldöttei 1945. május 8-án írták alá a fegyverszüneti ok­mányt, amely kimondja a német had­erők feltétel nélküli kapitulációját. A Nagy Honvédő Háború, amelyet a Szovjetunió népei viseltek a német fa­siszta agresszorok ellen, teljes győzel­münkkel ért véget.”

Harry S. Truman elnöknek az ame­rikai néphez szóló közleményében ez áll: „A szövetséges hadseregek önfelál­dozó, nehéz harcok után Isten segítségével legyőzték Németországot, és had­seregét feltétel nélküli megadásra kényszerítették… A szövetséges had­erők visszaadták az elnyomott népek szabadságát, amelyeknek lelkét és aka­ratát az elnyomók soha nem tudták bi­lincsben tartani.” Churchill miniszter- elnök e napon a Londonban összegyűlt óriási tömeg előtt mondott beszédét így fejezte be: „Az évek múltával nemcsak itt Angliában, hanem mindenütt a vi­lágon, ahol a szabadság szava megszólal az emberi szívekben, vissza fognak em­lékezni arra, amit tettünk, és ezt mond­ják: Ne essetek kétségbe. Ne térjetek ki az erőszak és a zsarnokság elől, szálljatok vele szembe, és ha kell, haljatok meg a szabadságért.” Harmadik kiadás­ban jelent meg a Holnap Kiadónál H. S. Commager könyve, A második vi­lágháború története, mely ötven év múl­tán is sikert arat az olvasók körében. 1945-ben közvetlenül a nagy világégés után jelent meg először az amerikai szerző munkája, amelyben sajátos mó­don dolgozta fel a történelmi eseményt, nemcsak az európai hadszíntérre kon­centrálva, hanem az ázsiai és óceáni hadműveleteket is súlyuknak megfele­lően tárgyalva. Nem a szokásos törté­nelmi feldolgozást választotta, hanem az emberek háború utáni friss élménye­ire, az ismeretlen események iránti ér­deklődésére számítva, a háború részt­vevői, szemtanúi által elbeszélt törté­netek és ritka dokumentumok felhasz­nálásával írta meg a második világhá­ború történetét. Hátborzongató kalan­dokban bővelkedő, olvasmányos, izgal­mas könyv idézi fel a múltat Székely György átdolgozásában.

„Május 10-én, pénteken, Nyugat-Eu­rópa fölött derült volt az éjszaka. Az égbolton szikrázó csillagok szép tavaszi napot jósoltak. Az új nap első órájában a Hannovert Hamburggal összekötő sínpálya hosszú, egyenes szakaszán, Hagenow állomása előtt simán fékezett, majd megállt a váltókon egy vonat. A nem mindennapi szerelvény tíz, rend­kívül hosszú, sötétzöld vagonját két nagy gőzmozdony húzta.[…] Adolf Hit­ler elindult pályafutásának legnagyobb kalandjára. Még ő maga sem sejthette, mekkora sebességgel száguld nemsoká­ra. Még negyven nap sem kell hozzá, hogy ő legyen az úr Európában, vagy talán a világ nagyobbik felén.” E nap estéjén kapta a hírt, hogy Nagy-Britannia új miniszterelnöke aznaptól Wins­ton Churchill lett, s amikor május 10-én nyugovóra tért, feltehetően nem sej­tette azt sem, „hogy a hadseregek és népek most elindított nyugat-európai nagy háborúján túl és annak felszíne alatt meg kell vívnia párviadalát Churchill-lel”. John Lukacs, az Egyesült Álla­mokban élő, magyar származású törté­nészprofesszor A párviadal című új mű­vének középpontjába azt a párbajt ál­lította, mely Hitler és Churchill között zajlott le 1940. május 10-e és július 31-e között, amikor is Hitler, megkezd­ve a villámháborút, hat hét alatt szinte akadály nélkül bekebelezte Európát. Lukacs nemcsak a történelmi esemé­nyeket veszi sorra lebilincselően érde­kes könyvében, hanem Hitler és Chur­chill személyiségét, pszichológiai karak­terét, hadvezéri cselekedeteinek mozgatórugóit, magánemberi megnyilvá­nulásait, politikusi tehetségét, rávilágít­va Napóleon ama mondatának igazsá­gára, hogy a háború és a prostitúció olyan szakma, amelyben a műkedvelők gyakran többet érnek, mint a hivatáso­sak. A korabeli fényképekkel illusztrált művet az Európa Könyvkiadó Lukacs két esszéjével egészítette ki, melyeket a szerző a magyar kiadás számára írt, „Hitler és Magyarország”, illetve „Chur­chill és Magyarország” címmel. E két írásban Lukacs rendkívül érdekes mó­don mutatja be, hogy milyen jelentő­séget tulajdonítottak Magyarországnak a háború menetében, s hogyan hasz­nálták fel háborús és politikai céljaik elérésére. A sok ismeretlen dokumen­tum felhasználásával megírt történelmi esszékben felhívja a figyelmet e téma­kör további kutatásának szükségességé­re is. A Mészáros Klára által fordított újdonság megkülönböztetett figyelem­re érdemes, jelentős mű.

Németország nagyravágyó terveinek megvalósításában kiemelkedő szerepet szánt haditengerészetének, különöskép­pen pedig tengeralattjáró-flottájának. Paul Herbert Freyer Halál a tengereken című könyvében végigkíséri a húszas évek elejétől kezdve a német tengera­lattjáró-flotta előbb titkolt, majd nyílt fejlesztésének szakaszait. 1939 szeptem­berében kezdődött a németek korlátlan tengeralattjáró-háborúja, vagy ahogy nevezték: Anglia tengeri ostroma. Elő­ször a Liverpoolból Montrealba tartó Athenia személyszállító gőzöst süllyesz­tették el, majd a csatahajók és az után­pótlást szállító hajók elpusztításával igyekeztek megbénítani a szövetségesek hadi tevékenységét. Kezdetben a német tengeralattjárók meglepetésszerű sike­reket értek el, később azonban a szövet­ségesek egyre eredményesebben hárí­tották el a támadásaikat, főleg a radar­ral történő felderítés tökéletesítése utá­ni időkben. Dönitz tengernagy hiába gyártat 1944 végén új, tökéletesebb ten­geralattjárókat, ezek bevetésére a kapi­tuláció miatt már nem kerülhetett sor. A második világháború tengeri csatáit ko­rabeli fényképeken szemlélhetjük a Zrí­nyi Kiadó újdonságában.

A Don-kanyar a magyar történelmi köztudatban végtelen hómező, lövészá­rok, elgyötört, borostás arcok, rongyok­ba bugyolált, megfagyott lábak, der­medt lótetemek, elhagyott ágyuk, em­berroncsok vonulása, fekete kígyózása, temetetlen holtak. A Don-kanyar a pusztulás víziója, a vereség letaglózó érzése, a keserű gyász fájdalma, a lel­kek mélyén forrongó gyűlölet, a ránk kényszerített bűntudat. A Don-kanyar történelmi jelkép, történészek erőpró­bája változó politikai rendszerek válto­zó játékszabályai szerint. Szabó Péter, a Hadtörténeti Intézet tudományos fő­munkatársa, a téma jelenlegi legelis­mertebb kutatója levéltári forrásokra, feledésbe merült korabeli naplókra, fel­jegyzésekre támaszkodva, a vizsgált korszak politikai és katonapolitikai vi­szonyait szem előtt tartva, szigorú tár­gyilagossággal és körültekintő részletes­séggel vizsgálja a 2. magyar hadsereg tragikus történetét Don-kanyar című, a Zrínyi Kiadónál közreadott munkájá­ban. Módjában állt felkeresni 1942-43 telének még élő résztvevőit, s haditér­képekkel és korabeli fényképfelvételek­kel is dokumentálja e sokat vitatott tör­ténelmi eseményt. „Könyvemben az ed­digi hazai munkákban megjelentektől kissé eltérő értékelést kívánok nyújtani a 2. hadsereg közel egyéves keleti had- színtéri tevékenységéről. A magyar tör­ténelem e sokat idézett hadseregének gyakran célzatos elsiratása helyett helytállásának bemutatására helyezem a hangsúlyt… Megszervezésétől sorsá­nak beteljesüléséig részletesen bemu­tatom a hadsereg tevékenységét, álla­potának alakulását, valamint azokat a tényezőket, melyek a katasztrófához ve­zettek.” – írja a szerző az oroszországi jeltelen sírokban nyugvó magyar kato­nák és munkaszolgálatosok emlékének ajánlott művében.

A térképen bejegyzett útvonal: Szász­régen – Marosvásárhely – Dés – Sátor­aljaújhely – Kassa – Eperjes – L’ubotín – Tarnów – Krakkó – Auschwitz. Az utas: Jechezékel Hárfenesz dési fakereske­dő, akit népes családjával együtt Ausch­witzba hurcolnak 1944 nyarán. Útitár­sai azok a zsidó férfiak, nők, gyerekek, öregek, betegek, akiket vagonokba zsú­folva szállítottak a Harmadik Biroda­lom haláltáboraiba, ahol az emberi mél­tóságuktól megfosztott, rabszolgává alacsonyított milliók dolgoztak végső órá­jukig, s küzdöttek elképzelhetetlen aka­rással az életbenmaradásért, akár e könyv írója, aki Lágernapló 1944-45 címmel örökítette meg haláltábor-járásai történetét csodálatra méltó tárgyila­gossággal, csak az általa megélt esemé­nyekre szorítkozva. A lágerkórházban élte meg a tábor felszabadulását, s utá­na mint annyian mások, leírta mindazt, amit átélt, aminek szemtanúja volt. De ez az Ő története, az Ő szenvedéseinek naplója, az Ő élete. A Pesti Szalon a napló kiadója.

„Kedves író elvtárs! A Magyar Nem­zet számtalan olvasója nevében kérjük, hogy hagyja végre annyiban a Buda­pesti tavaszt. A tavaszon már régen túl vagyunk, és maga még mindig a Bu­dapesti tavaszról zeng. Nem unja? Mi nagyon!… Szívszorongva várjuk, hogy mikor olvassuk végre, hogy a vége kö­vetkezik. […] Tisztelje meg az apja em­lékét, és hagyja annyiba ezt a marha­ságot. Mert ha a Budapesti tavasznak nem lesz gyorsan vége, úgy magának lesz vége. Agyonverjük!” „Nem műre­mek, de tetszett nekem a könyv. Olyan, amit el kell olvasni. […] Az alakok nem mindig élők, néha egysíkúak, de a fő­szereplőt, azt a szörnyű budapesti telet, sokszor sikerült életre keltenie.” „Tar­talma jó, érdekes, lekötő. Ábrázolási módja azonban néhol sematikus. A munkások alakját nem ismeri Karinthy. A reakciósok alakja viszont kitűnő, nyelve, stílusa, szerkezete szintén jó. Kár azért, hogy nem vette át apja stí­lusát.” „Tíz éve vártam arra, hogy va­laki megírja és filmre vigye azokat a keserves, nehéz időket.” A címzett, aki­hez ezek az egymásnak ellentmondó véleményeket tartalmazó levelek szól­tak, Karinthy Ferenc volt, akinek írói munkásságát első műveinek megjelené­sétől kezdve széles körű érdeklődés övezte. A hozzá írott levelekből válogat­ta és szerkesztette a Littoria Könyvki­adónál megjelent Levelek Karinthy Fe­renchez című gyűjteményt az író özve­gye, Karinthy Ferencné és Jovánovics Mik­lós. Karinthy Ferenc minden hozzá írt levelet azonnal megválaszolt és gondo­san megőrzött, a névtelen levelek kivé­telével. E dokumentumértékű, szóra­koztató és olvasmányos összeállításból a „Budapesti tavasz” című regényére ref­lektáló olvasói levelekből idéztem.

Befejezésül pedig hadd álljon itt az íróval 1986-ban készült riportból né­hány sor az ő 1945-beli tavaszáról: „Gyönyörű tavasz volt, életünk leg­szebb tavasza! Éheztünk, koplaltunk, se ruha, se semmi… Ma már van lakásom, autóm, kis nyaralóm, sok könyvem, mindenem – de akkor olyasmim volt, ami ma nincs: remények, nyílt, derűs, boldog várakozások.”

(emmi)

VISSZA