Somlyó Zoltán (1882-1937), az „elátkozott” és önsorsrontó költő, író, újságíró Nagykanizsa, Sopron, Fiume, Nagyvárad, Szeged, Pécs, Szabadka, majd a fővárosi hírlapok szerkesztőségi szobáiban s kávéházakban írja könnyed, kuplészerű nagyvárosi „népdalait”. Igen népszerű volt a pesti közönség körében, számtalan megzenésített költeményét énekelték a kabarékban és orfeumokban. Mivel számos lapnak dolgozott, életművének tetemes része máig feltáratlan, így e most bemutatandó hét verse sem jelent meg kötetben.
Urbán László
Ezer szemével bámul rám az éj;
Ittas vagyok. A borba öltem búmat,
Undor a bölcs, a meggondolt világ,
Hangtalan élni: úgy meggyötör s untat.
Mellettem ülsz. Fehér kezed tüze,
Ahogy megérint, élni, élni csábít.
Hevülve nézem hószin nyakadat
S érzem a gitár lágy melódiáit.
Érzem: a bor már átjárta fejem;
Lankadok, lustán imbolyogva járok –
Ginám! Ne hagyj el; nézd, hogy intenek
Fejünk fölött a csillagmiriádok…
Független Magyarország, 1906. VIII. 28.
Miért van az, hogy vannak hosszú éjjek,
Mikor a hold s a csillagok fehérek
S a nyitva hagyott kis ablakon át
Beinteget a mandulafaág.
A szívben felbúg valami,
Csak halkan, alig hallani. –
Miért van ez?… Miért van ez?…
És mintha csókok csattognának,
Tűzajka van az éccakának…
Miért van az, hogy nem lehet aludni?
Hogy legjobb lenne messze, messze futni?
S a fehérfényű csillagok alatt
Virágok közt feküdni el hanyatt…
S amíg a lélek fölnevet,
Kiáltozni egy szép nevet. –
Miért van ez?… Miért van ez?…
A szív gyönyörben összeroskad,
S a fűszálak oly illatosak…
S miért van az, hogy évek múlva, egyszer
Sötét sarokban megnémulva fekszel,
És odakint a háztetők felett
Megindulnak a sötét fellegek.
S a szívben meghal valami,
Csak halkan, alig hallani. –
Miért van ez?… Miért van ez?…
S ha százszor újra születnél is,
Csak ez történne mégis, mégis…
Borsszem Jankó, 1917/24
Tedd kezed a zongorára,
elég volt a búbaj mára!
Hints derűt szívem falára,
édes angyalom!…
Megint minden vert és bántott,
sok-sok könny magához rántott;
tudom, hogy fáj mindezt látnod,
édes angyalom!…
Piciny falu e nagy város,
a száj piszkos, a szív sáros,
irigy a pap, pór s a gyáros –
édes angyalom!…
Ha sírok: távol maradnak;
ha hallgatok: megugatnak;
ha nevetek: megpukkadnak,
édes angyalom!…
Pénzt és házat nem szereztem,
én mindennap újra kezdem;
amim nincs, azt el nem vesztem,
édes angyalom!…
Nincs egyebem: egy-egy versem,
újságlapra nyomva nyersen,
hogy te eléd letehessem,
édes angyalom!…
S még ez is fáj nékik, látod!
Szívük mérges, szájuk tátott. –
Ó, be únom e világot,
édes angyalom!…
Hogyha tudnák: kinek írok,
míg rímem van, amíg bírok,
s rossz órákban kihez sírok,
édes angyalom!…
S hogy e vers is mi egy lánynak:
téged is kikacagnának –
Vagy tán – belépirulnának,
édes angyalom!…
Budapesti Napló, 1918. IX. 16.
Semerre semmi. Puszta pusztaság.
Úttalan utak. Világtalan világ.
Egy felleg minden s mindent eltakar,
Egy förtelmes árnyékú, puszta kar,
Mely bosszúállást hirdet – semmiért!
A puszta életért! Csak ennyiért!
Itt állok szótlan, isten tudja: hol
A rémes ürességben valahol.
És nem tudom, hogy mi az én nevem
És gondolkodom: mit tettek velem?
Zsebembe nyúlok, benn követ lelek.
S szívembe köptek a kegyetlenek.
Szívem utálom, kőhöz nem nyúlok.
Bús üresség: az űrben elmúlok…
Borsszem Jankó, 1918
A Duna felől táncütemben
a tavasz libben már be Pestre;
és lágyan forró csókot olvaszt
a villanyfürdős lusta testre.
A kőfalak közt elaléltan
a télnek rothadt teste fekszik;
e gőzös hullát megszagolja
s az élő szívekhez törekszik.
Ez éjjen sok sebtől kimart agy
tavaszról álmodik csudákat;
és holnap – újra sutba dobják
a csókkal beszegett bundákat…
…Így járok én s így képzelődöm
a körúton, éjjel a járdán.
És őrködöm a múlt keservén,
e százszoros veszélyű vártán –
én: rosszhírű – s mihaszna? – költő;
elfáradt óra régi tornyon,
mely éjfélt mutat, bár a népek
szíve a déltől fel is forrjon.
Elfáradt óra. Lapja vak már.
Nem lát már és már mit se láttat.
De rugója még megrezeg, ha
alatta a tavasz elvágtat.
Független Magyarország, 1918. II. 9.
Hideg hóval a karácsony
A házakra száll.
Fenyőfákon aranydió
És ezüstszakáll.
Hideg hóbul kijut része
Biz, mindenkinek.
De aranydió kevés van
És a hó hideg.
Kuckók mélyén, akik ültök
Ünnep-esteien.
Előttetek szegénységünk
Jaj, be restelem.
Én, a költő, ki ünnepi
Rímeket irok.
Higyjétek el, én is fázom
S véletek sirok.
Szép karácson, ily nyomorban
Érted, oh, be kár!
Kis megváltók nagy csoportja
cipőtelen jár.
És amerre járnak-kelnek,
Nyomukban a fény
Ragyog át az elsötétült
Világ kerekén…
Borsszem Jankó, 1920/52
Ó gyermekek, ó gyermekek,
Valami meghalt bennetek…
Valami szépnek vége van:
Valami elszállt nyomtalan.
Nem jól megy a ti dolgotok,
Már ti sem vagytok boldogok –
Ó gyermekek, ó gyermekek,
Vajon mi történt veletek?…
Hol van a szép ezüsthatos?
Az új krajcár, az aranyos?
Hova tették a rossz szivek
A kétkrajcáros kifliket?
Hol van a boltos, aki ád
Kettőért pörkölt mandulát?…
Ó gyermekek, ó gyermekek,
Nagy baj történt tiveletek!…
Kevés cukor és ritka csók…
S oly üresek a kis kacsók!
Megváltozott a szép világ
S oly búsak a papák, mamák!
A szemeitek könnyezők,
S nem mernek belenézni ők…
Ó gyermekek, ó gyermekek,
Én együtt sírok veletek…
Pesti Hírlap, 1923. VII. 20.
Ezt a két nyilatkozatot – mely közül az első ma már elfeledettnek számít – Karinthy Ágnes szívességéből közöljük
A Tolnai Világlapja 1936. karácsonyi számában ezzel a kérdéssel fordult a kor nagyjaihoz: „Mi valósult meg gyermekkori álmaiból?”
Karinthy Frigyes válasza
Ha megmondanám az igazat, hogy gyermekkorom legfőbb álma volt válaszolni egy körkérdésre, amit csupa kiváló emberhez intéznek: olcsó szellemeskedésnek tűnnék. Tehát inkább hazudni kellene valamit, de hazudni csak több vaskos köteten keresztül lehet, röviden nem tudok. Általában, azt hiszem, hogy mindenki, akinek fiai vannak, elmondhatja, hogy legtitkosabb álma megvalósult: éspedig az, hogy továbbadhatja álmait – majd a fiaim álmodnak helyettem tovább.
Ötven évvel később egy újság ugyanezt a kérdést tette fel az egyik fiúnak.
Karinthy Ferenc válasza
Nem ismertem apámnak ezt a válaszát, megtisztelő és nyomasztó. Azt érzem belőle, mintha a stafétabotot kezembe nyomta volna, mivel én vagyok az egyetlen élő gyermeke. Az ő szellemességével nem tudok vetekedni. Ami személyemet illeti, gyerekkori álmaim, ha ugyan jókora késéssel is, jobbára megvalósultak. Azt csinálom, abból élek, amihez kedvem van. Független vagyok, már amennyire ebben a világban független lehet egy író. De ha már a világra térünk, gyermekkori álmaim, sajnos, legkevésbé sem valósultak meg. Apám a század elején a francia felvilágosodás gyermekének vallotta magát. O és nemzedéktársai erősen hitték, hogy a XX. század a szabadság, a demokrácia, a szocializmus, a világbéke, az emberi egyenlőség, vagyis a ráció százada lesz. Ezzel szemben korunk mindinkább irracionális. Az esztelen fegyverkezés, a tudomány eredményeinek barbár felhasználása, a terrorizmus, az elmaradottság – és még hosszan folytathatnám. A filozófia, a művészetek is mindinkább az irracionalizmus felé tolódnak. Azt kívánom gyermekeimnek, hogy a jövő század elején legyen ismét miben reménykedniük, ahogy a század elején szüléink reménykedtek.
Listi László gróf a tizenhetedik században élt. Egészen jó költő volt, Magyar Mars avagy Mohácsnál történt veszedelmek emlékezete című éposza helyenként igen magas színvonalú. Mégsem költészetének, hanem gaztetteinek köszönheti a hírnevét. Gyermekeket gyilkolt, pénzt hamisított, életét a vérpadon fejezte be Bécsben. Az utókor az irodalomtörténetből is kiutálta, mert – úgymond – gonosztevőnek nincs helye a magyar Parnasszuson. Nálunk ugyanis az esztétikai és az etikai megítélés máig sincs különválasztva. Ha a műveknek nincs emberségfedezetük, hitelüket vesztik és áthullanak az idő rostáján.
Franciaországban más a helyzet. Ott egy Francois Villon nevű deák a világ- irodalom óriásává tudott válni, annak ellenére, hogy közönséges bűnöző volt: megölt – igaz, önvédelemből – egy papot, barátaival kifosztotta a Navarrai Kollégium pénztárát, s még számos más „csínytevése” tette ismertté a nevét.
Leginkább azonban költői életműve. Mert ez a börtöntöltelék nagyszerű verseket írt. És a francia irodalomtörténet-írásnak kizárólag ez a fontos, a versek megítélését a „rosszéletű” költő viselt dolgai csöppet sem befolyásolják.
Villon nem egyszer került sittre. Utoljára 1462 végén. Párizs polgári bírósága a következő év első napjaiban halálra ítélte. A költő ekkor írta híres négysorosát, amelyet Süpek Ottó egyik kitűnő tanulmányában Villon névjegyének nevez:
Je suis Frangoys, dönt il me poise,
Né de Paris emprés Pontoise,
Et de la corde d’une toise
Sgaura mon col que mon cul poise.
Villon úgy kezdi, mintha valamiféle kérdőívet töltene ki: francia vagyok. A Frangoys szó ugyanis Ferencet és franciát egyaránt jelentett akkoriban. Itt nyilván az utóbbi értelemben vettetett papírra, mert a költő a bejelentéshez hozzáfűzi: rossz ez nekem. S Ferencnek lenni miért volna rossz? Franciának lenni viszont nem volt szerencsés az adott szituációban, mert amíg a pikárd és a szavojai bűntársak a kegyelem reményében fellebbezhettek, a francia nemzetiségű Villon semmi jót nem várhatott a hírhedt Pierre de la Dehors bírótól.
A második sorban Párizst, szülőhelyét nevezi meg a költő, topográfiailag tréfásan pontosítva a várost: Pontoise mellett. Humor van abban, amikor a kisebbik helység segít eligazodni a nagyobbiknak a hollétét illetően. Akár a magyar népdalban: „Szeged híres város, Tápéval határos…” S ha már a költő átesett az ironikus hangba, ott is marad: a harmadik és a negyedik sorban arról ír, hogy egy rőf kötéltől megtudja majd a nyaka, hogy mennyit nyom a segge. Ez az irónia Süpek szerint „egy végső emberi erőfeszítés az ellágyuláson való felülemelkedésre, a még egyszeri, az utolsó felemelkedésre, az életjelenségek intellektuális birtokbavételére”.
Süpek Ottó bebizonyítja, hogy a kis remekművet Villon a „bűvös négyzet” elve alapján szerkesztette meg, s ily módon a középső négyzetbe eső szavak külön információval szolgálnak: de Paris emprés de la corde, azaz: Párizsból, a kötél mellől.
Magyarra sokan lefordították a verset, de ennek a belső információnak a visszaadásával nem gondolt senki.
Én tettem egy kísérletet rá, íme:
Francia vagyok – s ez nagy bajom,
Párizsban, Pontoise táján lakom,
most a kötél vár rám: nyakamon
méri fejem, hogy mit nyom farom.
A belső négyzetbe a következő szavak esnek: Pontoise táján kötél vár rám.
Villon végül kegyelmet kapott. Ám utólag örülhetünk, hogy néhány napon át a feje fölött lebegett a bárd, mert ennek köszönhetően egy mesteri négysorossal lett gazdagabb a világlíra.
Francia vagyok, mérgelődhetem,
Pontoise-i Párizs volt szülőhelyem.
Most hát egy kenderkötéltől fejem
Megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.
JÓZSEF ATTILA FORDÍTÁSA
Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszán lógok egy nyárfaágról,
s a nyakamon érzem, hogy a seggem mily nehéz.
FALUDY GYÖRGY FORDÍTÁSA
Ferenc vagyok, főbajom ez lett.
Páris szült (Ponthoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya fenekemnek.
ILLYÉS GYULA FORDÍTÁSA
Francia voltam – megbántam nagyon –,
Párizs szült, ott, hol Pontoise vagyon.
Egy jó öles kötéllel nyakamon,
Immáron seggem súlyát latolom.
MÉSZÖLY DEZSŐ FORDÍTÁSA
Van a Tudományos Akadémiának egy alkotóháza, valahol a magyar puszta és az Északi Középhegység határán, egy völgyben megbúvó, egyetlen tekintettel átfogható, parányi falucskában. Ide szoktunk elmenekülni a zajos, zaklatott, ideges főváros bensőségét vesztett karácsonya elől. Az egy hetes üdülés utolsó estéjén búcsúsétára indultam, hogy elmúlván az ünnepek, becsöngessek a falu szobrászmester hírében álló rajztanárához. A kapunyitáshoz felesége jött ki, mentegetőzve, hogy a szobrokat nem tudom majd csendben, zavartalanul megnézni, mert néhány unoka – köztük egy beteg is – nyakukba szakadt néhány napra. Míg ezt elmondta, előkerült a Mester, aki a lakásban is kalapot, sálat, csizmát viselt, mert – mint mondta –, a műhelynek használt odú nagyon hideg. Kemény, éles vonású, faragott fej, mintha ő is szobrász keze alól került volna ki. Kérésemre vonakodás, álszerénység, hivalkodás nélkül kezdte mutogatni nála maradt műveit, hiszen már sokat megvásároltak, vagy ő ajándékozott el belőlük valakinek. Az étkezőasztal fölött nagyméretű relief uralja a falat: a magyarok bevonulását véste fába, fél éves munkával. Alatta a polcokon állatfigurák, emberi alakok kisméretű faragványai; engem különösen megkapott az édesanyját megörökítő, mintegy harminc centis álló alak, a jellegzetes paraszti főkötővel, arcán időtlen mosollyal és kezében valami munkaeszközzel.
– Milyen kár – sóhajtottam, amikor első csodálkozásomból magamhoz tértem –, hogy fényképes illusztrációkat nem tudunk közölni!
Értetlenül néztek rám. Nem tudták, nem tudhatták, hogy magamban már felmértem a birtoklás lehetőségeit: szobrot nem vásárolhatok a Mestertől, mert nincs rá pénzem, hát legalább reprodukción szeretném megörökíteni magamnak, és – itt már kizökkentem a falusi idillből – az Ezredvég olvasóinak.
– Van ugyanis egy folyóiratunk, amelynek én vagyok a vers- és a képző- művészeti rovat szerkesztője, és szerettem volna ezeket a szobrokat bemutatni.
– Azt már nem – mondta a Mester önérzetesen –, én nem mutogatásra szántam őket. De van ám nekem valamim, amit esetleg be lehetne tenni abba a folyóiratba – és már el is tűnt egy sötét szoba mélyén.
Egy mappával tért vissza. Kivett belőle vagy két tucat lapot és a kezembe adta. Már az elsőnél megdöbbentem. Kitűnő grafikus munkája, finom vonal- vezetésű, határozott szerkezetű, keretbe foglalt rajz, felül-alul mondatszalag kanyarog a régi kódexek betűtípusát utánzó, francia felirattal. Növekvő izgalommal kezdtem pörgetni a lapokat. Kiderült, hogy húsz Villon-illusztrációt tartok a kezemben, amelyek – mint azt a szobrász-barát elmondta –, még sosem jelentek meg sehol. Alkotójuk, Farkas András már jónéhány éve halott.
Nem tudtam szabadulni a rajzoktól, újra meg újra átforgattam a lapokat, és próbáltam megfejteni magamnak, mi az a különösen egyéni stílus, ami annyira megragadott, és ami – ha a francia vagy latin szöveget nem néztem is – valahogy mégis Villon-emlékeket keltett. Éreztem, hogy nem tudok egyhamar felelni magamnak, s azt is tudtam, hogy feltétlenül meg akarom szerezni a grafikákat.
– Béla bácsi – szólítottam meg a hagyaték örökösét. – Hadd vigyem el ezeket a rajzokat, és ha hozzájárul, leközöljük őket az Ezredvégben.
Mondhattam volna akármilyen folyóiratcímet, a magyar kultúra infrastruktúrájából következően egy 450 lélekszámú falucskába legfeljebb a napilapok járnak, hetilapok már csak a postán kaphatók, korlátozott példányszámban, olykor több havi elmaradással.
Az idős tanárnak nagyon megtetszett az ötlet, s főként az, hogy halála után is tehet valamit barátja népszerűsítéséért. Csak arra kellett a szavamat adnom, hogy tíz napon belül, a lefotózás után ismét a kezében lesznek az eredeti rajzok.
Farkas András Villon-illusztrációi
A grafikákat összefogó mappáról ezt a címet olvastam le.
Őszintén bevallom, semmit nem mondott nekem Farkas András neve. Pedig jelentős művésze volt az Alföld világának, s mint az otthonukhoz hűséges, a fővárosba fel nem költöző művészekről általában, a budapestiek és az ország többi része egyáltalán nem tud.
Életrajzát egy kiállítás katalógusában olvastam: 1920-ban született, abaújszinai hétgyermekes parasztcsaládban. Kassán érettségizett, majd 1944-ben elvégezte a pesti Képzőművészeti Főiskolát. A Szépművészet című művészettörténeti-kritikai lap a Főiskola végzőseinek kiállítása után „a legértékesebb egyéniségnek” minősítette.
A dicsőséges indulás után a mélybe zuhanás: katonáskodás, sebesülés, fogság, majd hazatérve vidéki rajztanári munka.
„Nem élvezett ösztöndíjat, műterem- lakást, a művészeti munkát támogató más kedvezményeket, mind a mai napig teljes munkaidőben tanító pedagógus, aki a tanítványok ezreit nevelte a 33 év alatt a művészet, a szép szeretetére, s így a munka mellett építette fel azt a művészeti életművet, amely az utóbbi években kilépve a szűk területi keretekből más országban is megbecsülést és hírnevet szerzett művelőjének” – írta róla 1980-as katalógusának előszavában Kovalcsik András. A katalógus több művészettörténész méltatásából idéz, ezek Farkas Andrásnak a palóc tájhoz és a palóc néphez fűződő mély kapcsolatát elemzik. „Hangvétele népies” – mondja róla Kovalcsik is.
Nézem a Villon-illusztrációkat. Népies hangvételnek nyomát sem találom, és összevetve a reprodukált többi művel, ez a ciklus szemmel láthatóan külön, teljesen független világot képez Farkas András művészetében.
Mert milyenek is ezek a rajzok? Az első, felületes pillantásra az ember azt hihetné: valódi középkori rajzok másolatát látja, efelé tereli a gótikus mondatszalagok kanyargása, a mondatszalagokon a középkori betűtípusokkal írott hol latin, hol francia szövegek. A középkor felé visznek az öltözékek: csúcsos fejfedők, csuklyás papi reverendák, a püspöki süvegek, a pásztorbotok, tehát maga a világ, amelyet megjelenít, a középkorban gyökerezik. Ám tüzetesebb megszemléléskor a stílus sokrétűsége bomlik ki: a gótikus lovagi viseletű nemes mögött, aki félméteres csúcsban végződő fejfedőt viselő aráját lován viszi, gótikus városkép sejlik ugyan, s derekasan kanyarognak itt is a mondatszalagok, de a vitéz és ifjú asszonya klasszikus szépségű, reneszánsz lovon léptet a boldogság felé. (Nászének az új házas nemesúraknak.) Anatómiájukban gótikusra torzított, csontvázukra aszott akasztottak lógnak a perspektívát nem használó térben (Gyászirat, melyet maga s társai számára szerzett a költő, mialatt felakasztásukat várták) –, a munkák és évszakok középkori témáját megelevenítő, kisméretű képek veszik körül a reneszánsz lakomán dőzsölőket és kicsapongókat (Jó tanítás balladája a rossz életűeknek); a gótikus szárnyasoltárokra emlékeztető képszerkezet közepén áll, lábával a háttérbe rajzolt Notre Dame-ot takaró költő, akit a hármas osztású képmezőkben igencsak telt keblű hölgyek és többrétegű tokát eresztő fráterek vesznek körül a vérbő reneszánsz hangulatával, miközben néhány arc már a Bosch-i deformációra emlékeztet (Ballada, amelyben Villon mindenkitől bocsánatot kér); gótikus ablak előtt, torzított csontváz alakjában ragadja magával a halál a mind a középkori, mind a reneszánsz stílustól eltérően megformált költőt, akibe egy duci reneszánsz puttó még egy utolsó nyilat készül belelőni (Záróballada).
Így mehetnénk végig sorra a képeken: mindből egyszerre elemezhető ki középkor és reneszánsz, olykor még az előrevetített manierizmus és barokk is, de főként és mindenekelőtt egy olyan huszadik századi látásmód, amely minden alkotás minden stílusrétegére rávetíti a maga világának formai eszközeit is. A groteszk világlátáshoz illő karikaturisztikus portrék, a hajdanvolt hősök nevetségessé tett ábrázolásai. Nagy Károly úgy ül hatalmas reneszánsz paripáján, mint valami megfélemlített, szellemileg és testileg is kissé fogyatékos Don Quijote (Ballada tűnt idők lovagjairól, Nagy Károly); a „szegény, kivénhedt nők” vicclapba kívánkozó, egyáltalán nem részvéttel megjelenített torz alakjai; A szép fegyverkovácsné tökéletesen szép teste alatt ormótlanul befelé kacsázó trampli parasztlábak oly mértékben illeszkednek hangulatilag egymáshoz a rajzokon, hogy egyértelműen kitetszik: mai művész modern, egyáltalán nem romantikus vízióit látjuk egy egyáltalán nem romantikus, régi világról. Középkor, reneszánsz, modern látásmódú groteszk – ez a három fő stilisztikai jellemzője ezeknek a rajzoknak, melyek a művész felfogását eképpen fogalmazzák meg Villonról és művéről: a középkorban, a reneszánszban gyökerező, abból kinövő, azt meghaladó, örökérvényű és általános, modern költészet.
De miképpen látja ezt az irodalomtudomány?
Ehhez a kérdéshez azért jutottam el, mert utánanéztem, milyen kiadásból vette át a grafikusművész a balladák címeit. Az összes létező magyar kiadások átnézése után kétségtelenné vált, hogy az 1971-ben a Helikon Kiadó gondozásában megjelent Francois Villon Összes Versei volt Farkas András kezében. Ennek a kiadványnak a rendező elve, hogy összegyűjti különböző költők Villon-fordításait, és azokból válogatja össze az életművet. A kiadás annak idején nagy port vert fel.
Vihar a Villon-fordítások körül
A Villon-fordítások története a magyar műfordításirodalom egyik legérdekesebb fejezete. Elsőként Szász Károly (1829-1905) fordított le néhány sort és strófát (összesen 108 sort), ezek egy francia irodalomtörténet illusztrációként 1878-ban láttak napvilágot. Szász a villoni hangnemet megközelítette néhány helyen, de a formai hűségre nem ügyelt: a strófák rímelhelyezéseit egyszerűsítette. Hosszú idő után Tóth Árpád fogott hozzá Villon-versek fordításához, s a két leghíresebb balladát (Ballada, amelyet a költő készített anyja kérésére, hogy imádhatná a Szent Szüzet, illetve az Epitáfium, melyet a költő készített a maga és cimborái számára, mikor együtt való felakasztásukat várták) fordította le. Tóth Árpád a maga ünnepélyességével, szelídségével, patetikusságával, archaizáló szavak segítségével olyan méltóságba, magasztosságba öltöztette a Villon-verseket, amely az eredetitől idegen volt, bármily szépen szólt is magyarul. József Attila 1929-ben, A Toll című lapban publikálta először a Villonról, meg a Vastag Margot-ról szóló balladát, majd még ugyanabban az évben, ugyanott, a Tóth Árpád által is átültetett Miasszonyunk-balladát, meg a Ballada a hajdani idők dámáiról címűt. Két évvel később a Tóth Árpád által lefordított másik balladát is: Nyugosztaló, melyet Villon szerzett önmagáért és cimboráiért, várván hogy vélük fölakasszák, továbbá Villon híres négysorosát, amelyről ebben a számban Baranyi Ferenc írását olvashatják. József Attila költői alkatától nem állt távol a villoni hang, a nyers realizmus, a bátor szókimondás, a kifejezés egyszerűsége. Ezért hangzanak oly hitelesen az ő fordításai, s a Tóth Árpádtól átvett archaizálás is természetesen illeszkedik az ő köznapi nyelvéhez, melyben elsőként szólaltatja meg a villoni zsargont.
Külön fejezet illeti meg a magyar Villon-fordítások történetében Faludy György 1937-ben megjelent híres-hírhedt villoni költeményeit, amelyeket fordításoknak sokkal kevésbé nevezhetünk, mint átköltésnek vagy még inkább saját Faludy-versnek. A kötetet megjelenésekor óriási vita és felháborodás fogadta, de – mint minden szenzáció – bevonult a magyar köztudatba, és sokáig ez a hamis Villon-kép élt az olvasókban. Az első, csaknem teljes Villon-fordítás Szabó Lőrinc nevéhez fűződik (1940). Ő maga így vall műfordítói elveiről: „Aki csak egy kicsit is járatos a Villon-irodalomban, tudja, hány szó, sor, strófa és személy maradt és marad örökre valóságos rejtvény a Nagy Testamentumban, s tudja azt is, hogy egy-egy elfogadott értelmezés tartalmilag esetleg sorokat, sőt egész strófákat áthangol. Mindez azonban szerencsére csak kis részletekre vonatkozólag van így, a Nagy Testamentum verseit lényegükben tulajdonképpen már régen megfejtették. Természetesen nem szavakat, hanem sorokat és strófákat, szituációkat és összképet, hangnemet és élményt fordítottam, kényszer esetén a lényeget igyekezvén megtartani a részletek helyett… Úgy találtam, hogy egyes helyeken, éppen az életteljesség kedvéért, megfelelő mai kifejezéseket lehet és kell használnom… Csak helyenként törekedtem egy kis enyhe archaizálásra. „Fordítása első megjelenésekor néhány kritikus a szemére vetette merész „neologizmusait”, s a merészséget, amellyel zsargonszavak, jassz-kifejezések alkalmazásától sem riadt vissza. Szabó Lőrinc egy erőteljes, friss, dinamikus Villont akart az olvasó elé állítani, és ennek érdekében olyan költői eszközökkel is élt, amelyek az eredeti szövegben nem fordulnak elő, ilyen elsősorban az egy sor-egy gondolat elvét megtörő enjambement-ok gyakori használata, amelyektől a verssorok rímmel is lezárt gondolati egységei folyondárként szövődnek egymásba, az élőbeszéd tagolatlanságára utalva. Egyes tudósok, kritikusok kimutatnak Villonnál is enjambement-okat, de korántsem olyan számban, és nem a gondolati egységek feltördelése érdekében. Szabó Lőrinc érdeme azonban, hogy elsőként mer jassz- és zsargonkifejezésekkel élni (bár erre már József Attilánál is voltak példák), igaz, hogy többször és más helyeken, mint a francia eredeti, és nemcsak a Jargon et Jobelin ciklus darabjaiban. Az 1957-es kiadás számára Szabó Lőrinc átdolgozta a fordításokat, csökkentette az enjambement-ok számát és elhagyta a zsargonkifejezéseket.
Még Szabó Lőrinc első fordításának megjelenési évében, 1940-ben Vas István is közreadott egy Villon-kötetet: először fordította le teljességében, kihagyások nélkül a Nagy Testamentumot. Az első kiadás után, tíz éves érlelés és csiszolás eredményeképpen 1950-ben egy teljesen letisztult Villon-kötettel lépett a nyilvánosság elé. Műfordítói elveiről így vall: „Nem törekedtem archaizálásra, mert ez meddő modorosságra vezetett volna. Hasonlóképpen nem akartam Villont jassz- kifejezésekkel közelebb hozni a mai olvasóhoz.” Másutt ezt írja: „Villon nyelve a szóhoz jutó, párizsi nép nyelve volt”, de ezt semmiképpen sem szabad valamiféle útszéliségnek értelmezni.
Nem sokkal Szabó Lőrinc és Vas Villonjai után, 1943-ban tett először kísérletet Mészöly Dezső Villon Testamentumának még nem teljes fordítására; elhagyta az Item kezdetű nyolcsoros strófákat, amelyek a hagyakozás felsorolásai, és erősen korhoz kötött utalások vannak bennük. Mészöly így vall fordítói elveiről: „Villon általában keresetlen hangú költő. Néhány speciális helyet kivéve, a korabeli párizsi nép élő nyelvén írt. A fordító is legokosabban teszi, ha általában az élő magyar nyelvet alkalmazza… a fordítás csak akkor lesz igazán hű az eredetihez, hajó magyar nyelven szól… Mindenütt s mindenekfölött arra törekedtem, hogy munkám az eredeti vers frissességével hasson, és elérjem az igazi műfordító legmerészebb álmát, azt az észrevétlen, kellemes benyomást, amely feledteti az olvasóval, hogy fordítást olvas.” Mészöly 1966-ban újabb kötetet tett közzé, válogatott műfordításainak gyűjteményét, amelyben Villon teljes életművét lefordította, az ifjúkori fordításokat átdolgozta, lefordította a korábban elhagyott részeket is, és első ízben ültette át magyarra a zsargonnyelvű balladákat. (Eredeti címük: Jargon et Jobelin, Mészöly szavaival: Hadova és hamuka.)
Teljességre nem törekvő felsorolásunkban nem említhetjük mindazoknak a fordítóknak a munkáit, akik csak egykét balladát ültettek át magyarra. Kivétel Kosztolányi híres Ballada a hajdan való idők szépasszonyairól címen ismert fordítása, amelyről a magyar Villon-kutatás és fordítás legjobb szakértője, Mészöly Dezső így nyilatkozott: „Meg kell adni, hogy a Báliadé des dames du temps jadis eddig megjelent magyar fordításai közül Kosztolányié a legélvezhetőbb, a legkönnyedebb, a leghangulatosabb.”
Műfordítói elvek és irodalomtörténeti szempontok
Igaz ugyan, hogy nem minden műfordító irodalomtörténész, és fordítva is: nem minden irodalomtörténész műfordító, mégis gyakran fordul elő, hogy nagyobb, jelentősebb műfordítói munkákhoz maguk a műfordítók fűznek nemcsak szöveget, a műfordítás fortélyait illető magyarázatokat, hanem ki-ki felrajzolja az alkotóról azt a képet, aminek hangulatát majd a fordításokban akarja visszaadni.
Kezdjük a sort az időrendben először (1937) megjelent Faludy-kötet előszavával. Faludy a maga Villon-élet- rajzában egy olyan Párizst rajzol a költő életének színteréül, amelyben mindenütt halálra emlékeztető létesítmények magasodnak a város fölé: a temető zsúfolt kertje, amelyben a kihantolt hullák egymásra halmozott hegyei „kitekintenek” a kerítés mögül; a mai Gare de l’Est helyén tizenhatkarú, negyvenméteres szálfákból összetákolt montfauconi bitón állandóan tucatjával lengtek az akasztottak. Egy ilyen halálváros kellős közepén Villon beiratkozik a Sorbonne-ra, mely Faludy szerint az előadások minőségével és a hallgatók számával „féllábbal már az újkorban állt”, ahol az arab orvostudomány, a bölcsészet, az olasz humanisták volta a kötelező tananyag. Villon műveltségét az ókor és a középkor klasszikusainak ismeretén alapulónak tartja, de feltételezi, hogy ismerte az egyházatyákon kívül Dantét és Petrarcát is. Egy diáklázadás kapcsán került szembe a Sorbonne az államhatalommal, s ezzel együtt Villon előtt is bezárult az egyetem kapuja. Faludy sorra követi a költő csavargó- és betyáréletének minden állomását, fogságait, halálos ítéleteit, majd a kegyelmeket, a pártfogókat és az ellenségeket, s kiváltképp haragszik – Villonnal együtt – d’Aussigny püspökre. Faludy Villon-képe egy világból kirekesztett, deviáns magatartású, anarchista szellemű költőé, akit úgy akar megismertetni a magyar olvasóval, hogy lefejti róla a korára utaló aktualitásokat, mert nem a tények érdekesek számára, hanem a költő indulatai és lelki történései. „Versei formailag nehezek, tartalmilag telje vannak helyi és személyi vonatkozásokkal… A Testamentum maga 50-60 oldalnyi magyarázatot igényel.” Ezért érthető Villon-fordítást akar adni, amelyben a XV. század és Villon szellemét kívánja felidézni, rövidítésekkel és toldásokkal, egyszerűsítésekkel és bonyolításokkal, így kívánja korszerűsíteni, mert „a korszerű a jó” – mondja. Egyszerűsíti a versformákat is: „A magyar fülnek… igen disszonáns francia stanza helyett versenként más és más formát választottam. Semmilyen anakronizmustól, semmilyen szabadságtól nem ijedtem meg, és amennyire lehetséges, a Villon- verseknél is jobb verseket igyekeztem adni.” – írja bámulatos szerénységgel. Majd később: „a Villon-álnév alatt sok mindent kimondhattam, amit, ha a magam neve alatt írom, nem tűrnek el.” Majd a végső összegzés: „nem az én költeményeim Villonosak, hanem az én Villonom Faludys” – tehát a költő-fordító is tudja, hogy álarc mögé rejtőzése révén nem műfordít, hanem parafrázisokat készít, egy élethelyzet analógiáját átérezve a második világháború küszöbén.
Vas István Villon-fordítása 1940-ben, a költő vallomása szerint „egy hamis Villon-kép ellenében és annak helyesbítésére” született. (A célzás természetesen Faludy Villonjára irányul.) Vas a maga Villon-képét pontosan megfogalmazta, alakját a saját ízlése szerint állítja az olvasó elé. Ennek a portrénak a legfontosabb elemei: Vas szerint nincs Villonnál megszállottabb költője a halálnak, az elmúlásnak és főként az eltűnésnek – egészen Baudelaire-ig. Ám Villon csak kétségbeesett, de nem dekadens, nem „dolorista”, mint Baudelaire. A haláltánc-tematika a középkor nagy közhelye volt, amelyhez Villon három elemet tett hozzá: saját személyiségét, mely az első modem költői személyiség a világirodalomban (előtte talán csak Catullus volt ilyen); saját személyiségével együtt a személyiség környezetét („az ő haláltáncélménye nem elvont és általános, hanem személyes és társadalmi”); valamint azt a társadalomkritikát, amely a legélesebben a Röpirat a gazdagok ellen című verséből hallik ki. Vas forradalminak tartja Villon személyiségét, ezért engedi meg magának, hogy a rebelle (lázadó) szót forradalminak fordítsa. Majd élesen megfogalmazza azt a különbséget, ami Faludy Villonjától az ő Villon-képét elhatárolja: „Villon ma (1976-ban – Sz. E.) távolról sem az a divatos költő, aki az én időmben (1940-ben – Sz. E.) volt. Hiszen éppen a modernsége, amit hozzáadott a középkor közhelyéhez, az a legellentétesebb a mai Európa uralkodó irányzatainak lírai és kritikai modernségével… a szó szoros értelemben vett konkrétsága, vagy mondjuk durván – de Villonhoz nem méltatlan durvasággal – egyszerűsítve: realizmusa, a mai elvontabb poétikával… társadalomkritikája… – közvetlen beszéd a képek és jelképek áttettebb módszeréhez képest.” Villon „végletesen bátor… klasszikusan egyszerű és mértéktartó.” Másutt ezt vallja: a franciák „Villonban nem a kalandort és milieu-költőt tisztelik elsősorban, hanem a tiszta és felelősségteljes szellemet, a mély és cicomátlan költészetet.,, S Vasnak is szándéka, hogy az egyetemi kultúrájú „magiszter” vonásait mutassa be a versekben. Vas Villonja tehát eléggé összetett, mondhatnánk, több pólusú személyiség, amelynek egyik végletén a forradalmi, a realista, a közvetlen és a bátor tulajdonságok érvényesülnek, másik végletén a reneszánsz műveltségű, egyetemi kultúrájú mester klasszikus, egyszerű és mértéktartó vonásai dominálnak. Vas fordításai azért közvetlen beszédűek, egyszerűek, mértéktartóak, és (nem igazán) forradalmiak és realisták. Egy közvetlen természetességgel folyó beszédű, mértéktartó, sosem harsány Villon áll elő bennük, mértéktartóbb és visszafogottabb az eredetinél.
A műfordítóként csak prózában tevékenykedő, de irodalomtörténésznek és esszéistának utolérhetetlen Gyergyai Albert az Összes Versek 1971-es kiadásához írott nagylélegzetű tanulmányában a többiekétől némiképp eltérő Villon-képet állít össze. Gondolatmenetének lényege, hogy Villon egész élete ellentétekre épült: a kimúló középkor és a hajnalodó reneszánsz, a naiv hit és a nyers valóság, miszticizmus és logika, a legmerevebb formák és a legforróbb inspiráció – ezek állandó egybefonódása adja a villoni költészet lüktetését. Személyének modernségével sok modern költő előfutára is: iróniája előlegezi Byronét és Heinéét, kéjvágya, bűntudata Baudelaire-ét, lázongása Rimbaud-ét, gyengesége, esendősége, kocsmai züllése és időnkénti megtérése Verlaine-ét. Lélektani ellentmondásai a korszakváltásból erednek, mint Dosztojevszkijnél és Adynál. Az ellentétek napi életében éppúgy érződtek, mint a társadalom tendenciáiban: egyrészt a Villon körüli rablóbandákban gyakran egyházi emberek is tevékenykedtek, akik hétköznap vígan fosztogatták, esetleg a túlvilágra segítették áldozataikat, pénteken viszont böjtöltek, vasárnap pedig áhítattal énekeltek templomuk állandó kórusában, másrészt „az elmék pedig kezdtek megvilágosodni az erősödő renaissance-szal, amelyhez nem kis mértékben járult a Bizáncból nyugatra, főként Itáliába mentett majdnem ezer antik kézirat.” Hivatkozik Gyergyai a táguló világra, Amerika felfedezésére, az itáliai reneszánszra, Húsz Jánosra, Savonarolára, majd felteszi a kérdést: „Mit érezhetett mindebből egy párizsi szegény diák?… elért-e hozzá, akárcsak a leggyengébb fuvallat formájában, a szabad kritika szelleme, a népi és tudós humanizmus forradalmi felfogása az ember helyéről, méltóságáról, jogairól és földi rendeltetéséről?” A kérdést nem válaszolja meg egyértelműen, szemlátomást afelé hajlik, hogy Villont elérte az új kor reneszánsz szele, s a nagyvárosi vagabundok prototípusaként látja őt: „A nagy dzsungel költője Villon, a külső és a belső dzsungelé, a társadalmié éppúgy, mint a lélekbelié.”
Mészöly Dezső, aki 1943 óta egyfolytában foglalkozik Villonnal, 1980-ban, A teljes Villon közreadásakor, jelentős tanulmányt szentelt az életműnek és a fordítói elvek tisztázásának. Az ő felfogásában élet és életmű megbonthatatlan egységet alkot, az elrontott élet és a romolhatatlan életmű. Az elrontott életről forrásaink saját versei, melyekben vérbeli lírikusnak mutatkozik, aki beleírja magát a műbe, valamint a rendőri akták, amelyek megőrizték rendbontásainak, bűntetteinek, fogságainak és elítéléseinek történetét. Mészöly e korszak meghatározó élményének tartja az 1438-as párizsi pestist, amely ötvenezer embert ragadott el, s amelynek során megtelt a már Faludytól is emlegetett párizsi temető. Az első híres danse macabre (haláltánc) metszetek erről a temetőről készültek. A halál állandó gondolata vezetett féktelen tivornyákba; az általános romlás az egyházat is kikezdi. „Párizs kocsmáiban, fürdőházaiban és különféle lebujaiban papok, diákok, polgárok együtt isznak, tobzódnak, verekednek.” Villont első menekülésére egy gyilkossággal végződő verekedés kényszeríti, ezután rablóvándorló öt év következik a coquillardokkal, ezekkel a fosztogató csavargókkal, akiknek nyelvén írta a Le Jargon et Jobelin-t. Az ötéves kalandozásnak az vetett véget, hogy Thibault d’Aussigny püspök (akit Villon későbbi műveiben nem győz eleget átkozni) kegyszerlopás miatt lecsukatja. Ezután kegyelem, újabb lecsukás, újabb kegyelem következik, majd a végső száműzetés. Mészöly is elismeri, hogy az állandó halál küszöbén élő Villon „egyik legnagyobb költője a halálnak, de nem hívja a halált”, mint azt róla állítják azok az irodalmárok, akik őt a modern költők közé sorolják. Mészöly haláltudatban élő Villonja egyben kedves és szeretetteli, ezt a hangját találja meg a Ballada, amelyet Villon egy új házas nemes úrnak szerzett című művében, melynek báját majdnem rokokónak minősíti. „A szeretet mosolyát” látja sugározni a Könyörgő ének Jean Cotard lelkiüdvéért című versben; súlyos mondanivalót ellenpontozó „kedves szerénységet” lát abban a pár sorban, amelyet Vas István forradalminak mondott, holott a fájdalmas fintor éppen abban van, hogy a gúny élét önmaga ellen fordítja:
Mert a szegénység zsörtöl egyre;
Bosszús, rebellis, csúnya szerzet;
Könnyen csípősre jár a nyelve,
S ha szólni nem mer – gondol egyet.
(Mészöly Dezső fordítása)
Szembenáll Mészöly a francia irodalomtörténet romantizáló Villon-felfogásával is, amely „népfit” csinál a Sorbonne hajdani diákjából, holott Mészöly szerint a villoni személyiség lényege, hogy műveltséganyaga egybeépült az életanyaggal. „A villoni vers… olyan, mint a színjátszó selyem: hirtelen, de észrevétlenül váltja árnyalatait”; komoly, víg, érzelmes, szatirikus, diákos, groteszk, ő maga viszont „szegény és boldogtalan”. Pszichológiai módon és nem retorikusán fogalmaz, ez teszi az élőbeszédhez oly közelállóvá, s ez teszi lehetővé, hogy megteremtse a lírai szerepjátszást, a helyzetdalt a különféle típusok első személyű megszólaltatásában. Mészöly szerint „a reneszánsz szele még nem érte el”; költészete a középkorból ered és középkori jellegű is marad. „Dantéból megtudjuk, milyen volt a középkorban a pokol és a menny. De Villontól megtudjuk, milyen volt a föld” – mondja szellemesen és lényegrelátóan Mészöly. A fordító tanulmányában nagy teret szentel az addig még soha le nem fordított Le Jargon et Jobelin ciklusnak, és leírja azt az izgalmas nyomozómunkát, amelyet kutatók hada végzett el, hogy megfejtse a zsargonszavak értelmét. Végül egy szójegyzék vezetett a megoldáshoz, amelyet a coquillard-ok perének fennmaradt anyagához csatoltak. A zsargonnyelvről készült első fordításban Mészöly az archaikus magyar zsargont is felveszi a modern zsargon szókészletébe, s ahol lehet, a korábbi szavakat alkalmazza: inkább dohányt ír, mint stecet, és inkább kopót, mint smasszert. Mészöly Villon-képének summázata tehát: középkori költő, aki a kor minden színárnyalatát megénekelte, a megnyomorítottak minden típusával azonosulni tudott, s aki minden korábbi kultúrát magába ötvöz, de mégsem önálló hegycsúcs, mert körülötte – szemben más irodalmárok felfogásával – jelentős alkotók éltek, hanem egy vonulat kiemelkedő pontja.
Műfordítók és irodalomtörténészek Villon-elemzéseiből kitűnik: a minden korlátot szétzúzó zseni nem tűri a skatulyázást, bármelyik rekeszbe kívánják belegyömöszölni, mindegyikből kitör: aki előremutató vonásait hangsúlyozza, s szinte a reneszánsztól a huszadik századig ívelő pálya előfutárának tartja, az nem vesz tudomást a koráról tett súlyos tanúságtételről; aki a kor által determinált, csak a kor tényeivel magyarázható alkotónak tartja, nem veszi figyelembe az örökérvényűen megfogalmazott, modern érzéseit, gondolatait. Középkori jelleg, pirkadó reneszánsz, de mindenekfelett máig ható modernség – a sokféle nézetből ez a három kristályosodik ki.
Számomra Mészöly középkor-centrikus elmélete a legmeggyőzőbb, s mintha Farkas András is erre a lényegre talált volna rá grafikáiban, amelyekben ötvöződik gótika, reneszánsz és huszadik századi, modern, groteszk stílus, szellemes archaizálás. De mindennek alapja ezeken a grafikákon is a gótikus világ, amelyre minden más színező, moduláló elemként vetítődik rá. Farkas András a művekből magukból értette meg Villon lényegét, és meg tudta teremteni az ezt ábrázoló képi világ megfelelő formáját, szövegét.
Ha március első harmadának végén havazik, azt mondják: Gergely megrázza a szakállát. Ez még a tél utolsó (?) üzenete. Valamikor az év márciussal kezdődött, míg Július Caesar naptárreformja meg nem változtatta ezt az időszámítási módot. De még ma is vannak országok – például a Távol-Keleten –, ahol a tanév- tavasszal, valamikor márciusban kezdődik. A múlt század utolsó évében Szőllősy Antal tanító a Vas megyei Iváncon többek között ezt jegyezte fel a március 12-höz, Nagy Szent Gergely napjához kapcsolódó szokásokról: „…6 vagy 8 fiú a helyi szokás szerint vagy egyszerűen a maguk ünnepi ruhájába vagy pedig egy e célra készített fehér gyolcsingbe öltözködik… a fődíszt a [szalagokkal díszített] kalap teszi… A kézben bot, mely egy csomó szűk szalaggal van felékesítve. Ezek így felöltözve a Szt. Gergely lovagjainak neveztetnek.” Felkeresik tanítójukat, aki által az iskolában „…újra rendre és tisztességtudásra utasíttatnak. Kap egyik nyársat a vitézség jelvényéül, melyre mint bátor vitéz – ha kap – a szalonnát tűzi fel; egy másik kosarat tojásnak, – egy harmadik a pénzkezeléssel bízatik meg.” Házról házra járnak a faluban s az illő üdvözlés után így énekelnek:
Ezt a középkorig visszavezethető, ajándékkérő és (talán) kisdiáktoborzó szokást Kodály Zoltán kórusműve idézte századunk magyarjainak emlékezetébe 1926-ban írt gyermek(fiú-!)kari művével, egyik legnépszerűbb, fiatalok számára írott darabjával.
A tavaszi időszak még bővelkedik énekes-táncos szokásokban, melyek egyfelől az egyházi év nagy tavaszi ünnepeihez, másfelől a természet zsendülésének ősi rítusaihoz kapcsolódnak. Virágvasárnap, vagyis a húsvétot megelőző vasárnap Hont megyében a lányok „felöltöztettek egy bábut, ez a kisze {…} A kiszét kiviszik az Ipolyhoz, s a vízbe dobják. Azt tartják, hogy amiképp a víz elhajtja a bábut, úgy visz el vele minden bajt a faluról, s a lányok akik kivitték, férjhez fognak menni még abban az esztendőben” – ahogy a Magyar Népzene Tára Jeles napok kötetében Lajtha László feljegyzésében olvasható.
A húsvéti locsolkodás civilizálttá korcsosult szokása még ma is él, városokban is. Hajdan sokkal gazdagabb, rituálisabb jellege volt. A feltámadás keresztyén ünnepe és a természet megújulásának derűs napjai fonódtak itt rituális egységbe. Énekszövegek ezt jól példázzák:
2. Már a madarak is
hangicsálnak, ők is
ingadoznak.
Termőfák újulnak,
szép lánykák vidulnak,
virágoznak. […]
Ma is tartja a szólásmondás, ha valaki rövid időre érvényes előnyhöz, sikerhez, ranghoz jutott: pünkösdi királyság. Jókai Mór Egy magyar nábob című regényében a néphagyomány alapos ismeretéről tanúskodó módon írja le a pünkösdi király választását és a hozzá kapcsolódó szokásjogot. Ennél persze sokkal több, színesebb a pünkösdi szokások köre. Közép-Magyarországon, Szegedtől Palócföldig és a Dunántúl déli s főleg nyugati vidékein ismertek a pünkösdölés változatai. Feljegyzései már Dugonics András, tehát a múlt század eleje óta ismertek. A műzenei felelevenítés itt is Kodály Zoltán nevéhez fűződik. A budapesti Szilágyi Erzsébet Leánylíceum kórusának írta 1929-ben Pünkösdölő című négy szakaszos kantátáját, melyben az első és harmadik rész (A pünkösdnek jeles napján és Felállott Szent János… az ünnep vallási jellegét veszi alapul), míg a páros szakaszok a pünkösdi királykisasszony szokásához, a természet és a benne élő ember megújulásához, vidám tavaszi táncához kapcsolódnak. (Elhozta az Isten piros pünkösd napját, Mi is meghordozzuk a királyné asszonkát […] és Én kicsike vagyok, nagyot nem szólhatok […] Legjellemzőbben pedig: Piros pünkösd napján mindenek újúlnak, A kertek a mezők virágba borulnak… (Mintha csak Balassi soraira rímelnének tartalmilag: Áldott a nép pünkösdnek gyönyörű ideje, Mindent egészséggel látogató ege…(!) s a záró táncban: Mi van ma, mi van ma? Piros pünkösd napja!, majd – több más dallam s szöveg mellett, befejezésül: Ég a gyertya, ha meggyújtják, Mikor ezt a táncot járják! stb. Tavaszmegszentelő, rituális eseménysor ez a javából zenés-táncos-játékos formában. (Ha nem is olyan kemény, vad, ősi pogány időket idéző táncjáték-látomásként, mint Sztravinszkij Tavaszi áldozat című művében…) Kodály feldolgozásának egy pici jellemző részét idézzük ide kottával:
Szaporodván a mezei munkák, az ünneplésre a mulatságra egyre kevesebb idő jutott. A változó időpontú pünkösd után június 24., Szent Iván napja, a varázsos nyári éjszaka, a napforduló ideje adott alkalmat ismét, főleg a magyar nyelvterület észak-nyugati részén a középkorig, sőt távolabbra visszavezethető szokás-eseményeknek, mondhatni: szertartásoknak. Dömötör Tekla A népszokások költészete című könyvében s a Népzene Tára II., Jeles napok című kötetében bőségesen tárgyalják e természet-ünnep eseményeit, szokásait, jelentésüket, eredetüket. Helyszűke miatt itt csak a tűzugrás és a szerelmeseket összeéneklő szokásra emlékeztetünk. Nem véletlen, hogy Shakespeare-t oly csodálatos színműre, majd Mendelssohnt (már 17 éves kamasz-zseniként!) oly csodálatos muzsikára ihlette a nyár e varázsos éjszakája. A színműből teljes operát írt Britten, századunk jeles angol komponistája. De megihlette legalább egy rövid operajelenet erejéig Wagnert is A nürnbergi mesterdalnokokban a Szent János-nap éjszakája, s talán Verdi Falstaffjának utolsó színét, a windsori parkjelenet misztikus-tündéri, bölcs és csúfondáros játékát is ide sorolhatjuk.
Visszatérve a hazai tájra. Kodály Zoltán már legelső, Bartókkal közösen 1906-ban megjelentetett népdal-feldolgozásai között közreadott egy Szent Iván napi párosító éneket, az azóta híressé vált, szép Magos a rutafa kezdetű dalt (Bárdos Lajos a hasonló című női kari ciklusa első tételében használta fel).
Tavaszi-kora nyári népszokásokat fölelevenítő áttekintésünk végén idézzük az egykori Nyitra megyei Pogrányban (Pohranice) Vikár Béla gyűjtötte és Kodálytól lejegyzett népdalt.
A népdalok, a népszokások ma már nem élnek, nem élhetnek szinte sehol eredeti formájukban. De amint egy szép faragott pásztorbot, a hímzett párna, a festett cserépedény is igazi szépségsugárzó érték a múzeumban, úgy e dalok, legyenek bármennyire is alkalomhoz kötöttek, egy művészi értékeket becsülő, a közösség által megszentelt szokásokat művelő múlt máig értéket képviselő emlékei. Az eredeti funkció nélkül is méltók a megőrzésre.
Énekeljük őket.
Amikor e sorok születnek, vagyis február második felében, épphogy túlestünk a Táncművészeti Főiskola (korábban: Állami Balett Intézet) végzős évfolyamának képesítő vizsgáján. Nos, a nyolc fiú és a hét ifjú balerina – a képesítés létszám még soha nem múlta felül a húsz főt – derekasan helytállt, s a kilenc tanulmányi év summázatán a vezető mestereknek, Forgách Józsefnek és Handel Editnek sem kellett restelkedniük. Valóban tudás, pontosságra és poézisre való hajlam tárult a szemlélő elé. És szükség is volt erre a vigasztaló élményre, mert egyébként a hazai körkép bizony nem valami kedvező. Fordítsuk is át kérdéssé az eseményt: vajon hova kerülhetnek az ifjú tehetségek, milyen feltételek között bontakozhat ki vagy szürkülhet el felkészültségük?
Elkerülhetetlenül először (és remélhetőleg máris utoljára) a rút anyagiakról essék szó. Napjainkban, amikor szinte zeng az ország az orvosok, pedagógusok vagy vasutasok siralmas javadalmazása miatt, valószínűleg nem megrendítő újdonság, hogy a táncos előadóművészek is a kínosan alulfizetettek sorát gyarapítják. A tényt akár drámai mélységekig odatolhatnánk, de talán így is hihető. És sajnos, az egyes társulatoknak az egzisztenciális bizonytalanságból fakadó morális leépüléssel is számolniuk kell. A szakmában oly fontos próbafegyelem lazulása, vagy a pénzt hozó, de egyébként méltatlan el- szerződések sorra morzsolják egy-egy testület előadói színvonalát.
Az anyagiak össztársulati szorító hatását talán kevésbé ismeri a nagyközönség. Pedig az élet más területéről, például a közgyűjtemények frontjáról a jelenség ugyancsak ismerős. Mert hiszen ha a Széchényi Könyvtár vagy a Nemzeti Múzeum kiadja a dolgozóinak amúgy szerény fizetését, már nem marad pénze gyűjteménye gyarapítására vagy kiállítás rendezésére. Vagyis eredendő funkciója ellátására, intézményi léte továbbvitelére. A táncban ez úgy jelentkezik, hogy nem marad költség- vetési háttér a repertoárépítésre. Viszik hát az együttesek korábbi darabjaikat, elsején kiadják a fizetést stb., új szerzőkre, művekre, jelmezekre pedig már ritkán akad pénz a ládafiában. A folyamatos beszűkülés később majd alaposan megbosszulja magát. Kínos volt például a múlt év végén, hogy az Operaház csak hosszas nekiveselkedés és kalapozás(!) után tudta felújítani A diótörőt, a tél rendíthetetlen sikerdarabját. Itt tartunk.
Maradjunk máris a vezető intézménynél, az Operaház balettkaránál. Maradjunk, mert a beszűkülés talán épp itt látszik a legmarkánsabban. Fel lehet ugyan vetni, hogy az előadói színvonal is sokat lazult az utóbbi három-négy évben – s ezt több megfigyelés alá is támaszthatja –, mégis az előadói színvonal még nem esett vissza a sommás elmarasztalhatóság pontjára. Azt lehet mondani, hogy ha akad fontos és átérzett feladat, a társulat becsülettel összeszedi magát, s ezért jogot formálhat arra, hogy ma is számontartott tényező legyen az európai nagy együttesek sorában. Más kérdés, hogy akad-e feladat? Ritkán és vegyes eredménnyel. Különös véletlen például, hogy a közelmúlt évadokból azok az új darabok minősültek érdembeli új műnek, amelyek ösztönzésüket Shakespeare életművéből nyerték, így Pártay Lillától A velencei mór, Seregi Lászlótól pedig a Szentivánéji álom és a Makrancos Kata. Igényes kidolgozásukkal ezek a balettek valóban a „több évadra termett” kategóriában helyezkednek el. A többi premierre viszont jobb lenne nem emlékezni. Ilyen volt az Amerika felfedezésének évfordulójára bemutatott Cristoforo, s ami még kínosabb: a Bartók-triptichon új színrevitele. Zenéhez méltatlan beállítások, pöfeteg vagy vásári szcenikai körítések, üres tánctechnikai bemutatók váltakozása „szenzációs” bujálkodásokkal – nagyjából ezek az „építőkockák” kövezték ki a megérdemelt bukáshoz vezető utat. Bizonyos kockázat persze minden premierrel együtt jár, s ezért nem is kellene szót vesztegetni az egészre, ha… Ha az esetek nem példáznák világosan az igénybeli hanyatlást. (Az idézett programokat nem lett volna szabad közönség elé vinni.) És bármint legyen, elgondolkoztató, hogy önálló koreográfiái eszmében és stílusban a színház vállalkozókészsége napjainkra a fagypontra zuhant.
Vidéken a balett-körkép derűsebb. Nem mintha a társulatoknak nem kellene a létfeltételekkel viaskodniuk, de valahogy átverekedték magukat a szervezeti kríziseken, s mindenütt építik az anyaszínház műsorrendjétől független, önálló táncrepertoárjukat. A Pécsi Balettnél például azt kellett túlélni, hogy Eck Imre nyugdíjba vonulása szinte egybeesett az előadógárda elkerülhetetlen megújításával. Az új vezető, Herczog István felfrissítette a tánckart, koreográfusként pedig kettős nyomvonalat rajzolt ki az együttesnek. Nem szakított azzal a házi tradícióval, hogy a társulat a modern balett képviselője legyen (s erről a törekvésről számos egyfelvonásos tanúskodik), ugyanakkor azonban a népszerű, de igényes művek kitűzésével a társulat szélesebb körű elfogadtatását is programjába vette. (A Rómeó mellett ezt tanúsítja a Coppélia sikeres színrevitele.) Úgy tűnik, ez a második nyomvonal nemcsak időszerű volt, hanem máris kamatozott: megszüntette azt a tévhitet, hogy a balett csupán a beavatottak ezoterikus szórakozása, s máris a közönség újabb rétegeit vonta a társulat produkcióihoz. De az új darabok a táncosok kifejezési körét is tágították, új előadói követelményeket támasztottak, melyek mutatós megoldásával ismét csak nyerhetett a publikum.
A Szegedi Balett is átesett a maga vezetési váltásán, amikor Imre Zoltán mintegy négy éve váratlanul leköszönt az együttes éléről. Távozásával Pataky András és Juronics Tamás vette át a társulat irányítását, s most bárki zavarba jönne, ha egy szóval akarná jellemezni az előadógárda újonnan kialakult profilját. Valószínű, hogy nincs is műfaji vagy stilisztikai értelemben vett markáns profilja. Működésének meghatározott irányultságáról azonban nagyon is szólhatunk: a szegediek mostanság olyanok, mint a szivacs, igyekeznek minél több külső hatást felszívni és beépíteni; a hazai társulatok közül valószínűleg ők foglalkoztatták a legtöbb külföldi koreográfust, miközben Juronics koreográfiáit is gyakran bemutatják; szívesen kacérkodnak a friss európai táncirányzatokkal és kifejezési formákkal. Egyszóval kezdeményezésben és vállalkozókészségben Szegeden nincs hiány, de a társulatnak a jelenség velejáróját is viselnie kell: kevés még az átütően karakteres mű, s talán emiatt is ama bizonyos profil, az emblematikus megjelenés kirajzolódását inkább csak a jövő hozhatja meg.
Az összes társulatok közül talán a Győri Balett belső krízisét ismeri legjobban az ország, hiszen Markó Iván meglepetésszerű távozásának nem kis teret szentelt a hazai sajtó. Kérdésnek az maradt – most már felülemelkedve a vádakon és viszontvádakon –, hogy a társulat hogyan tudta átvészelni az előállott helyzetet. Gyakorlati, s igen szorongató problémák összegeződnek ebben a kérdésben. Hiszen az együttesnek a továbbiakban nemcsak az egykor karizmatikus vezetőt kell nélkülöznie, hanem a koreográfust is, mondhatni, visszamenő hatállyal. (Távozásakor Markó szerzőként letiltotta korábbi műveinek előadását!) Nos, a táncosok, a színház és az önkormányzat összefogása megmentette az együttest, s az új vezető, Kiss János hozzáláthatott az új repertoár kiépítéséhez. Most belső elhatározásból, de ráutaltságból is napirendre kerülhetett a „Markó-korszak” régi adósságának rendezése: az együttesen belül jelentkező fiatalok és a meghívott külföldi koreográfusok egyformán bekapcsolódhattak az új táncprogramok kidolgozásába. Az eredmény?
Talán nem igazságtalan úgy összegezni az elmúlt három évet, hogy a győri társulat – immár Markó személye nélkül – a korábbi időszak pozitív vonásait és ballasztját egyaránt megörökölte. A kedvező vonásokhoz sorolható a tánctechnikailag felkészült, érzelmileg telített és átütő előadói színvonal, az új darabok gördülékeny táncdramaturgiai szövése, és – főleg Gombár Judit jóvoltából – a friss művek megragadó szcenikai megjelenítése. A tehertételi részt leginkább egy régi, Gogolra utaló irodalmi-színházi mondás átfordítása világíthatja meg: az új koreográfus-erők, még a külföldiek is(!) mind „Markó köpenyéből bújtak ki”. A koreográfiái témaválasztások természetesen újak, a tánclátás azonban, s a kompozíciós feladat megközelítése és megoldása gyakran a régi mester mintájáról árulkodik. Arról a recepturáról, amelynek eluralkodása már a Markó-éra utolsó négy-öt évében több fenntartást keltett. De mielőtt epigonságot kiáltanánk, helyénvalóbb abban maradnunk, hogy még nem bújtak ki teljesen a köpenyből, s az idő meghozhatja az egyéni látásokat, formálásmódokat. Az első biztató jelek már megjelentek.
A balettegyüttesek körképét egy kurta hírrel tehetjük teljessé: a többtagozatos vidéki színházak közül két-három éve kettő is vállalkozott saját balett-tagozat kialakítására, Miskolc és Debrecen. Az utóbbi eredményeiről még nincs biztos támpontunk, a nehezebb létfeltételek között működő miskolciak viszont már több, estét betöltő balettművet is sikeresen vittek színre. A jelenlegi gazdasági helyzetben ez az alapítási fordulat legalábbis meglepő, s nyilván összefügg a helyi önkormányzatok kultúrát építő szándékával. A folytatást majd meglátjuk.
Még egy feltűnő jelenséget érdemes regisztrálnunk az utóbbi évekből: az egyes előadógárdák összetételének átrendeződését. Közel huszonöt éve, amikor e sorok írója az akkor még ép Szarajevó balettegyütteséhez látogatott, a táncosok névsorában számos román és magyar név hívta fel magára a figyelmet. Nem jugoszláviai, hanem romániai táncosok voltak, s jelenlétüket az akkori politikai helyzet magyarázta meg. Az ugyanis, hogy az akkori „tábor” országai meggátolták művészeik nyugat-európai szerződését, sőt a keleti szférán belül is csak az NDK és Jugoszlávia kapott engedményt a szerződésekre. Akkortájt Magyarországon mutatóban sem akadt külföldről szerződött művész. Ma már szinte mindegyik balettegyüttes foglalkoztat külföldi művészeket. (Az anyagi szorítok ellenére, s vidéken tán még jobban, mint a fővárosban.) A szlovák, cseh, osztrák és jugoszláv táncosok mellett feltűnnek az orosz és ukrán iskolák egykori növendékei, s lassan már egy angol táncos jelenléte sem lesz feltűnő. Hogy ez miért és hogyan alakult ki, az külön elemzést kívánna. Itt érjük be a pillanatképpel.
Arra a kérdésre, hogy ma hogyan működnek a néptáncegyüttesek, s milyen képet rajzolnak ki a különböző alternatív tánctörekvések, egy másik alkalommal próbálunk válaszolni.
1987 óta fényképez Ózdon. Reményei szerint idén könyve jelenik meg – ahogyan ő szereti műveit hívni – ott készült fotódokumentumaiból. 1994 novemberében beszélgettünk Benkő Imre fotográfussal, a Vasárnap munkatársával.
– Mikor járt utoljára Ózdon?
– Egy hete. Nem annyira az eseményeket örökítem meg, az emberek érdekelnek, az, ahogyan az ő életük változik.
– Most kit fényképezett?
– Váradi Gábor autodidakta festőt. Nem szeretem, hogy mondani kell, cigány srác, de ennek az ő esetében van jelentősége. Sajátságos figura, eredetileg hengerész volt, most a Pekónál dolgozik segédmunkásként, szinte jótékonyságból tartják. Egy műhelyben söpröget. Nagyon tehetségesen fest, szépen él a családjával egy kétszintes házban. Minden fillért be kell osztaniuk, de ha náluk járok, mindig van valami szép új a lakásukban. Csodálatos, hogy minden előítélet ellenére olyan tiszta maradt.
– Gondolom, nem ez a jellemző ma Ózdon.
– Ózdról már annyi rosszat leírtak, hogy azt nem lehet fokozni, a helyiek már félnek is a sajtótól. Tény, hogy ott a lakosság kétharmada a létminimum alatt tengődik, a családok túlnyomó többsége csak küszködik. Egy pár hete Lipp Tamással a nők helyzetéről csináltunk anyagot, eredetileg a Gyöngy című magazinnak, de mert „túl erősre” sikerült, ott nem jelenhetett meg. A Respublikában közlik le. Nem könnyű a polgári ízlésnek megfelelnem, a témáim sem odaillőek.
– Milyen a nők helyzete Ózdon?
– Speciális. Gondoskodóbbak, teherbíróbbak, mint a férfiak, ők tartják össze a családot. Őket is megviseli a nehéz élet, de nagy matematikusok. Sok helyen már csak az asszonyoknak van munkájuk. Ismerek olyan családot, ahol a férj már hosszú évek óta munkanélküli, megtanult főzni, takarítani, nem akar kölönc lenni az asszony nyakán. De sok férfi próbál kimenekülni a gondokból, sokan az alkohollal vigasztalják magukat.
– Milyenek az ózdi nők?
– A fiatalok divatosabban öltöznek, a középkorúak ruhái a tíz-tizenöt évvel ezelőtti divatot idézik. Sokan mesélik: a vágyaik még megvannak, vennének szebb ruhákat, de pénzük már régen nincs rá. Sokan varrnak, átszabnak otthon.
– Magával is türelmetlenebbek az emberek?
– Nehezebben dolgozom, de ez a türelmetlenség nem nekem szól. A gyárban a Martin-kemencéket már szétszedték, most a kohót bontják. Egyáltalán nem akarnak beengedni filmest vagy fotóst. Nekem vannak régi kapcsolataim, így aztán bújva, kalózkodva lehet fényképezni, de akiknek a bontó brigádokban van munkájuk, mindentől félnek, nehogy elveszítsék. Ha néha lebukom, gyorsan elnézést kérek, és odébb- állok. Én különben sem a direkt elmúlás képeit keresem, bármennyire fotogének is ezek a helyszínek.
– Mióta dolgozik az ózdi anyagán?
– 1987 óta, amikor a legelső elbocsátások történtek, azóta tudatosan csinálom ezt a fotóesszét. A Képes 7-nél dolgoztam, és akkor még kedvezőbb volt Ózdon, ha az ember tudott mondani egy lapot, ahonnan jött. Akkor az megkönnyítette a fényképezést, ma már nem mindig így van. Az is igaz, hogy mivel nincs autóm, hajnalban busszal kellett odautaznom. Csak az oda-visszautazás nyolc órát vett igénybe, és előfordult, hogy hiába talpaltam egész nap, semmi nem jött össze. Nagyon megviseltek ezek a kirándulások, a szálloda pedig már akkor is túlságosan drága volt nekem.
– Szabadúszóként anyagilag is lehetetlen finanszírozni egy ilyen vállalkozást.
– Amikor az Éugene Smith Alapítványtól kaptam pénzt, annak nagy részét is ebbe a munkába öltem. Régebben kaptam Kassák Lajos-ösztöndíjat is, azzal is az ózdi anyagot finanszíroztam.
– A könyvére pedig a Nemzeti Kulturális Alapból kapott pénzt.
– A Pelikán kiadó pályázott és kapott pénzt a könyvre, így van rá remény, hogy jövőre megjelenik. És minél reálisabb rá az esély, annál többet töprengek, hogy még mit kellene fényképezni. Olyan nagy terület ez az Ózd. Nézze a térképen, mennyi kis rejtett völgye van, ahol még nem is jártam. Lehetne még keresni, nézelődni.
– Hogyan tud bejutni az emberek otthonába?
– Csak úgy nem kopogok be sehová. Fokozatosan kell megismerkedni, ha akad egy alkalom. így aztán egyik embertől a másikig lehet jutni. A főhadiszállásom, a gyárral szemben, az Ózdi Vasas szerkesztősége, ők nagyon sokat segítettek.
– Ha megjelenik a könyv, befejeződik a munka?
– Soha. Amíg egy rozsdás szög van Ózdból, én mindig visszamegyek. Amikor 90-ben, az Ernst Múzeumban a kiállításom volt, akkor is sokan azt hitték, hogy vége a történetnek. Sokan már unják is, de az nem érdekes, akkor is meg kell csinálni. Azért, hogy meglegyen az utókornak.
– Az ottaniak hogyan fogadják a képeit?
– Tudja, én nem minősítettem nekik magamat, nem meséltem arról, hogy ki vagyok. Meg is lepődtek, hogy milyen jelentős helyen volt a kiállításom, meg a katalógusból az is kiderült, hogy bejártam a világ egy részét, és ismernek itt-ott. Örültek neki, most is örülnek, ha találkozunk, megszerettek. Meg szoktuk ropogtatni egymást a régi segítőimmel, nosztalgiázunk is egy kicsit, milyen volt, amikor még ment a gyár. Bár túlságosan családiasak nem lettek ezek a barátságok. Ózd kemény város, ott egy igazi baráti bulin keményen kell inni. Az meg nekem nem megy. Azt sem tehettem meg, hogyha ott vagyok, csak jól érezzem magam. Dolgoznom kellett, fényképezni. Az ózdiak már megszokták, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.
Newcastle, South Shields, Sunderland, Tynemouth, Blyth – észak-kelet angliai városok a Tyne folyó torkolata körül. Iparvidék. És már bő két és fél évtizede az angol filmművészet egyik, mifelénk teljesen ismeretlen központja. Itt működik az Amber Csoport.
1968-ban a londoni film- és fotóművészeti főiskola néhány frissen végzett hallgatója úgy döntött, hogy együtt marad képes beszámolókat készíteni a brit munkásosztály életéről. Könyvben, fényképben, televíziós műsorban, videodokumentációban, mozifilmben. Valóságos csoda, hogy ez a nyolc ember (Kitty Fitzgerald, Rich Grassick, Ellin Hare, Sirkka-Liisa Konttinen, Pat McCarthy, Murray Martin, Loma Powell, Peter Roberts); akik az Amber Production Team tagjai, még a 90-es években is együtt vannak.
1969-ben áttelepültek Newcastle-ba, s valamennyien ott, vagy North Shields-ben laknak mindmáig. S minden filmjük, könyvük, egyebük a környékbeli dolgozó emberek életéről szól. Klubot, fotógalériát, könyvtárat, könyvesboltot is működtetnek, s még számos egyéb tevékenységben részesek (legutóbb, egy új filmjükre készülőben, még az ügetőn is futtattak egy saját lovat!), mert – s ez a „titkuk” – minden művüket úgy hozzák létre, hogy maguk is beállnak dolgozni vagy bármit csinálni azok közé, akinek az életéről hírt akarnak adni a művészet eszközeivel, méghozzá nem próbaképpen, pár órára, hanem huzamos időre, hónapokra, sőt – előfordult már ilyen is – évekre.
Az Amber Csoport azonban nem csupán egy produkciós team, forgatócsoport. Állandó színész, zenész, író munkatársai is vannak.
Nem árt talán személyesre fordítanom a szót. Minthogy számos filmjüket kollektíven jegyzik (nincs kiírva rájuk a rendező, az operatőr stb. neve, s ez nem pusztán ideológiai személy, hiszen csakugyan megesik, hogy aki az egyik filmben rendező, az a következőben talán csak világosító munkás), meglehetősen nehéz volt tájékozódnom történetükről, csoportjuk összetételéről, munkamódszereikről. Pedig akartam. De hát csak külföldi fesztiválokon meg olykor a külföldi televíziók műsorában találkoztam az Amber Csoport nevével és műveivel. Egyszer azonban eljutott hozzám az egyik égi csatornán egy róluk szóló, német televíziós dokumentumfilm (Klaus Goldinger: Die Amber Connection, NDR, 1990).
Magánanekdotám: addig szentül meg voltam győződve róla, hogy a csoport alapítója a játékfilmjeiben rendre fölbukkanó, kiváló, markáns asszonykaraktereket megjelenítő színésznő: Amber Styles. S úgy gondoltam, csakis ő lehet – ki más? – a csoport névadója. Hát kiderült: nem is így hívják valójában. Tisztes polgári neve: Betty Hepp- le. Csak itt, a csoportban vette föl ezt a művésznevet. A társaság lelke pedig a legtöbb filmjük titkos rendezője: Murray Martin. És azért hívják magukat Ambernek, mert ez a kedvenc sörük neve.
A brit mozgókép történetében jó hagyománya van a munkásábrázolásnak, a 20-30-as évek híres dokumentumfilmjeitől kezdve az 1950-60-as esztendők free cinema mozgalmán át mindmáig. A legnevesebb mai képviselői talán Kenneth Loach és Mike Leigh.
Kommersz korunkban ugyan miből él meg egy ilyen irányzat? Ez alapkérdés. Kulturális alapítványokra, a kísérleti és alternatív filmművek készítését hivatalból támogató Brit Filmintézet pályázataira, mindenekelőtt pedig az egész Európában egyedülálló kulturális televízió, a 4-es csatorna, a Channel Four megrendeléseire számíthat.
Nagy-Britanniában központi, állami rendelkezések irigylésreméltón átgondolt sora támogatja az ún. Workshop Declaration hálózatát. Az ehhez tartozó műhelyek tevékenysége nonprofit jellegű, kötelezettséget vállalnak arra, hogy nyereségüket közvetlenül és maradéktalanul visszaforgatják újabb produkcióikba. A Workshop Declarationhoz csatlakozott alkotóműhelyek támogatása számos előnnyel jár a szponzorok számára. Financiálisan ez teszi lehetővé az Amber Group működését is. Saját technikai fölszereléseikkel dolgoznak, kevés külső alkalmazottal, ők maguk mindig a helyszínen laknak, így hát viszonylag olcsón tudnak filmeket készíteni; műveikre megrendelőként rendszeresen igényt tart, terjesztésükről, sugárzásukról gondoskodik a Channel 4.
Dokumentum- és játékfilmjeik pedig a csinnadrattáktól mentes, kisebb költségvetésű nemzetközi fesztiválok keresett darabjai, igazi művészeti csemegéi. A filmvilág komolyabban gondolkodó része már jó két évtizede számontartja őket.
*
Newcastle dickensi képeket idéző nyomornegyedének, Bykernek a lakói elképedve vették tudomásul 1969-ben, hogy egy finn kisasszony („Fényképez!” – „Zongorázik is!”) beköltözött közéjük. Az elképedés dokumentálva: hangszalag őrzi a szomszédasszonyok első megjegyzéseit. („Egy egészséges, szép országból jött. Ide! És most már ő is byke-ri.”)
Sirkka-Liisa Konttinen maga nem jelenik meg 1983-ban készített Byker című, 50 perces dokumentumfilmjében, csak elbeszélő hangját halljuk. Égy esztendejébe telt, amíg a bykeri közösség megszokta, befogadta. Akkor hatósági engedéllyel fényképész műtermet nyitott. De furcsát ám: mindenkit ingyen fotografált. Még így is azzal telt az ideje, hogy különböző furfangokkal igyekezett modelljeit a kamera elé csábítani. Amikor ennek kellően híre terjedt, s megszokták, hogy fényképezi a byke-rieket, kezdte sorra járni a házakat. Minden ajtón bekopogott. Ha nem is mindenütt, de többnyire szóba álltak vele. Kiváltképp a magukra maradt öregemberek. Lefényképezte őket saját környezetükben. És beszélgetett velük. Eleinte magnetofon, később már filmfelvevőgép rögzítette találkozásait. És sorjáztak a bykeri történetek, emlékek. A hajdani suszter fia, akinek gyermekkorában nem volt cipője, mert apjának arra már nem futotta, hogy ingyencipőt csináljon a saját gyerekeinek, elmesélte, hogy amikor télvíz idején kenyérért állt sorba, egy jótékony férfiú megszánta, és hirtelen ötlettel vett neki egy cipőt a szemközti üzletben. Amikor fölpróbálta az elsőt, amit a kezébe adtak, nem merte megmondani, hogy kicsi a lábára, mert félt, hogy visszaveszik. így aztán amikor a szűk lábbeliben hazasántikált, apja a kisöccsének ítélte oda élete első cipőjét…
És efféle históriák. A film Byker teljes életét föltérképezi. Sirkka-Liisa Konttinen kiváló fekete-fehér fényképei beszélnek a közelmúltról, míg a színes filmdokumentumok, interjúfelvételek – Peter Roberts, az Amber Csoport legtöbb filmjének operatőrje készítette ezeket is: a jelent mutatják. Dalok – jellegzetes kocsmai produkciók is, amelyek vissza-visszatérnek az Amber Csoport filmjeiben –, humorral és tragikummal teli szövegek hangzanak kíséretül.
Bykert 1976-ban szanálták. Az ott lakó tizenhétezer emberből alig háromezer egynéhány maradt helyben, s lett a takaros New Byker lakosa. Vajon mi lett a többiekkel? Nyitott kérdéssel zárul a film, amely több más Amber-produktummal ellentétben szerzője nevét is föltünteti főcímében; de ennek talán csak az az oka, hogy 1983-ban könyve is megjelent Sirkka-Liisa Konttinennek Bykerről, s a dokumentumfilm annak anyagára támaszkodva készült.
A finn fotográfusnő képeiből egészen más jellegű filmet állított össze az Amber Csoport 1991-ben. Egy homokos tengerparti strand egy napját, abban is egy munkáscsalád hullámzó hangulatú ünnepnapi időtöltését mutatja a nagy poéta, Dylan Thomas szövegeinek kíséretében az Írás a homokon (The Writing in the Sand) című, háromnegyedórás – egy kissé talán elnyújtott – költői dokumentumfilm. Konttinen itt fölhasznált fotográfiái is megjelentek könyvalakban.
Ha már a fényképekről van szó: a Byker-fotók néhánya egy kurta percre fölbukkan az Amber Csoport 1987-ben készített, s meglehetős port fölvert T. Dan Smith című dokumentum-játékfilmjében is (a német nyelvű televízióban, ahol látni volt szerencsém, Szegény Smith úr! címmel játszották, nem indokolatlanul). A film éles támadás a Thatcher-kormányzat gazdaságfejlesztési politikájához tapadó, hivatali korrupció ellen. Méghozzá érdekes távlatba helyezve a kérdést: az előző kormányok politikájának folytatásaként, „régi dalként” mutatva be az újnak szánt gazdaságpolitikai kurzust.
A film cselekménye több síkon játszódik. Egyrészt valódi dokumentumokat, televíziós riportokat, interjúkat idéz föl 1974-ből, amikor Dan Smith-t, a munkásfiúból lett Newcastle Upon Tyne-i városi tanácsost öt évi börtönre ítélték megvesztegetés vádjával, miután kiderült a város nagy lakásépítési programját végrehajtó építőipari cég csődje, s vezetője öngyilkos lett. Másrészt ezeket a dokumentumokat egy videofilmét készítő csoport – vagyis az Amber Group tagjai (Murray Martin és egyik társa itt magát játssza a filmen) – 1985-ben a börtönbüntetését már leült Dan Smith társaságában nézi, beszéli meg, az érintett kommentárjával és a saját kételyeik hozzáfűzésével. Harmadjára pedig egy tisztán fikciós cselekményszálon halad előre a történet: a Smith-féle sztorit – pontosabban: az évtizeddel korábbi históriához végzetesen hasonlító történetet – más nevekkel és színészekkel megjelenítve játsszák el a mában. Ez a játék egyrészt értelmezi a múltat, másrészt nyilvánvalóan a legaktuálisabb korrupció leleplezése. A történet lényege egyébként az, hogy az ügyben érintett miniszter és képviselő, minden befolyásukat latba vetve, kihúzzák a csávából a csaló építészt, ám bűnbakként a rendőrség kezére játsszák az „amúgy is gyanúsan baloldali” városi tanácsost. Alighanem ilyesmi történt 1974-ben is.
Színtiszta játékfilm, ám kétségbevonhatatlan hitelű dokumentum is egyben az Amber Csoport két leghíresebb munkája a 80-as évekből: az Uszadékszén (Seacoal, 1985) és a Fakó fényben (In Fading Light, 1989).
Ha a Byker egy épp eltűnt, minden építményében és számos emberi viszonylatában is múltszázadi proletár nyomorvilágot örökített meg, akkor – elmondhatjuk – az Uszadékszén olyan, még ma is élő-eleven viszonyok és munkakörülmények közt mutatja be hőseit, amelyekről szinte nem is hisszük el, hogy nem valamikor a XVIII. században léteznek, hanem a mai Angliában. A brit Szénipari Igazgatóság (National Coal Board) évente több millió font sterlinges nagyságrendben köt szerződést magáncégekkel a northumberlandi partokra sodródó uszadékszén összegyűjtésére. Angliában csak kevés az olyan tengerparti szakasz, amelyiknek a tulajdonjoga magánkézben van. 1979-ben a Thompson Brothers nevű cég megvásárolta a lynemouth-i partszakaszt, ahol évszázadok óta bárki – ott lakó vagy vándor – hagyományosan jogosult volt uszadékszenet gyűjteni. Az itt dolgozó emberekről szól a film.
Betti (Amber Styles) középkorú asszony, tizenéves kislányát magával viszi új kapcsolatába, amelyet egy hozzá hasonlóan nyomorúságos, munkanélküli férfival (Ray Stubbs) teremt. Egy koszion lakókocsiba költöznek, a széngyűjtők tengerparti táborába. Még úgy is alig tudnak megélni, hogy a férfi hamis lakcímet jelentve, fölveszi a munkanélküli segélyt is, ami – ha széngyűjtéssel keresete van –, nem jár neki. Másrészt megpróbálja kijátszani a tulajdonos, a Thompson Fivérek megbízottjának éberségét: nem adja le nekik a kötelező szénmennyiséget. Kiderül azonban mindkét turpisság. Ekkor Ray kétség- beesésében teljes összegyűjtött szénkészletét fölteszi egy fogadásra, amit elveszít. Búcsú nélkül kullog el élettársától a vakvilágba. Az asszony pedig ott marad kislányával, s mit tehetnek mást: megpróbál vele kettesben boldogulni a rabszolgamunkához hasonlítható, testet-lelket kizsigerelő uszadékszén-gyűjtésből.
Ebből a munkából kevés esélye van megélnie annak, akinek nincs saját lova. Órákon át a jeges vízben álldogálva kell kihalászni a sodródó széndarabokat, s megrakodni velük a hullámverésbe befaroltatott kocsit. Szerencse, ha nappal. Szén ugyanis, bár folyamatosan kerül a tengerbe a partmenti bányákból és osztályozókból, csak a széljárástól függően érkezik. Ha éjszaka kezd part felé sodródni, akkor éjszaka kell a jeges vízbe állnia az embernek és lónak. A film végén felirat adja tudtunkra, hogy a széngyűjtők lakókocsijainak terepét is eladták, bekerítették, s egy távoli meddőhányón jelöltek ki nekik új placcot. Még azt a kevés jogot is elvették tőlük a thatcheri privatizációs program nevében, hogy ott éjszakázhassanak a közelben, ha jön a nyomorúságos megélhetésüket biztosító uszadékszén.
Drámai film, minden szentimentalizmustól mentes, igazi életdráma. Szinte hihetetlen életkörülmények – Angliában, a XX. század végén. S az Amber színészei egész egyszerűen megkülönböztethetetlenek a szomszédságukban csakugyan az életükért küszködő szerencsétlenektől. Ugyanúgy, ugyanazt a goromba munkát végzik, ugyanabban a jéghideg szélben, esőben. Tehetségük mellett (ami nem szimpla dolog, mert például a férfi főhőst játszó Ray Stubbs a csoport egyik állandó zeneszerzője és zenésze, jóllehet sem színészetet, sem zeneszerzést nem tanult, ugyanis munkásember volt, az Amber Csoport nevelte hivatásos színésszé, miként partnernőjét az Amber Styles néven szereplő Betty Hepple-t is, aki történetesen épp tétre menő kocsmai billiárdozással egészítette ki – illegálisan – munkanélküli segélyét, amikor az Amber Csoport tagjai megismerték…), tehát tehetségük mellett ebben áll minden „titkuk”.
A Fakó fényben a North Shields-i halászkikötő, halfeldolgozó üzem, hűtőház munkásainak életterén játszódik. Betty (Amber Styles) itt hűtőházi munkásnő. Elettársa, Alfie (Dave Hill) egy kis halászbárka kapitánya. Váratlanul megérkezik apjához Karén (Joanna Ripley), a nagylány, akiről mostani élettársának még csak említést sem tett eddig a férfi. Idegesítő helyzet: épp többnapos halászatra indul a hajójával. A lányt is magával viszi – az ilyesmi nem szokás. Izgatott pletykák indulnak útjukra. Karén azonban férfimódra dolgozik a bárkán, jóllehet a halászok eleinte nem veszik emberszámba. A zsákmány siralmas. A vihar után a kikötőbe visszatérve rossz hír fogadja Alfie-t: a tulajdonos eladta alóla a hajóját. Embereit is szélnek eresztik. A féltékeny helybeli lányok a kocsmai vécében meg akarják tépni Karent, akiben holmi cafkát gyanítanak. Betty menti meg, aki pedig maga is orrol rá. A lány végül odébbáll, bár nem tudja hova is mehetne, hiszen anyjától sem véletlenül távozott el. A vasútállomáson összeakad az egyetlen nem idevalósi, idősebb halásszal, akivel a bárkán viszonylag jól sikerült szót értenie, s ahhoz csatlakozva vág neki a világnak.
A filmet természetesen levetítették más kikötővárosok halászainak is – tudhatjuk meg az említett német dokumentumfilmből –, s nem akadt köztük olyan, aki ne lett volna meggyőződve róla, hogy valódi sorstársakat lát küszködni a vásznon, nem pedig színészeket.
1991-ben ismét meglepő, az előzőek dokumentarista stílusától nagyrészt igencsak elütő filmmel jelentkezett az Amber Group. Álmodj tovább! (Dream On) a címe. Munkásnők álmai keverednek benne hétköznapi valóságukkal, amitől egyebek mellett úgy is szabadulni akarnak, hogy hétvégeken versenyszerűen űzik a kocsmákban is látható céltáblákra irányuló, mini-dárdavető játékot. A film keletkezésének története maga is megérne egy cikket. Elég most hozzá, hogy az Amber színésznői, szerepükre készülve, sportegyletet alapítottak, beneveztek a területi minidárda-bajnokságba, egy egész éven át versenyszerűen űzték ezt a sportjátékot.
És olyan eredményesen, hogy megnyerték a bajnokságot!
Sajtóhírben olvashattuk, hogy a Német Katolikus Püspöki Kar 1995. január 24-én nyilatkozatban ismerte be: egyházukat komoly felelősség terheli a hitler-fasiszta rezsim fajgyűlölő politikájáért és rémtetteiért. Sajnálatosnak tartják, hogy a hithű katolikusok jelentős része meglehetősen csekély ellenállást tanúsított a nácizmussal szemben. Elismerik, hogy a rasszista náci ideológia sok német katolikusra komoly befolyást gyakorolt. Egyházi nyilatkozat, állásfoglalás a témában már akadt korábban is, más országokban is. De ennyire önkritikus feltárulkozás – szerintem – egyiket sem jellemezte.
Ennek a nyilatkozatnak a ténye tehát önmagában jelentős és elismerésre érdemes. Nem a tény súlyát kívánja kisebbíteni, ha a hír ismeretében először önkéntelenül az jut eszünkbe: miért kellett erre ötven évet várni? Elfogadom a régi szólás-mondás igazságát: jobb későn, mint soha. De nehéz belátni, hogy milyen objektív akadályai lehettek egy korábbi beismerésnek. Komoly problémát okozott volna-e, ha közvetlenül a háború után, vagy legalább a II. Vatikáni Zsinat után teszik meg ezt a lépést? Felmerül az is, hogy ez a nyilatkozat része-e az egyház mélyebb önvizsgálatának, vagy csupán tetszetős évfordulós gesztus? Van-e összefüggése II. János Pál pápa történelmi önkritikára, „mea culpára” való általános felszólításával? Magyarán: a nyilatkozat számos olyan kérdést is felvet, amelyek közérdekűek, s amelyekre indokolt választ keresni.
1
Merőben vallási alapelvekből kiindulva, már évtizedekkel ezelőtt is önkritikus véleményt lehetett volna mondani a keresztény egyházak és a fasizmus viszonyáról, az egyházak szerepéről a fasiszta rezsimek szalonképessé tételében. Lehetett volna azért, mert a keresztény alapelvekből nem következik semmilyen összefogás a fasizmussal, és még a csendes támogatás is kérdőjeles. Csakhogy az összefogás kérdéseiben a mérvadó nem az alapelvekből való kiindulás volt. Sokkal inkább a hatalmi érdekek és a társadalomban ténylegesen érvényesülő pozíciók megtartásához szövetségesek keresése. Ez különösen érvényes a katolikus egyházra, amely főleg Európában, igen nagy politikai és ideológiai befolyással rendelkezett. Eléggé közismert, hogy a Vatikánnak soha nem voltak aggályai abban, hogy hatalmuk és tekintélyük megtartása érdekében bárkivel összefogjon, aki ezt közvetlenül vagy közvetve segítheti, és hozzájárul az egyház hatalmának korlátozására irányuló törekvések elfojtásához.
Ilyen ellenségesnek minősített eszmék és mozgalmak léteztek s izmosodtak a liberális meg a szocialista eszmék és mozgalmak formájában. Ez elég volt ahhoz, hogy az egyházban kialakuljon, megerősödjön egy ellenségkép, amelynek hordozói eszmeileg a materialista világnézet, az ateizmus, a laikus erkölcs és társadalomfelfogás, mozgalmilag pedig a pártok, a szakszervezetek és más civil szerveződések.
Az egyház tűzzel-vassal harcot folytatott ellenük. Csakhogy már a század elején kiderült, hogy mégannyi erőfeszítés sem képes megakadályozni az erősödő ellenfelek térnyerését. Az első világháború után a Vatikán hamar felismerte, hogy a politika színterére lépett szélsőjobboldali erők és fasiszta mozgalmak térhódítása, majd hatalomra jutása néhány országban reménnyel kecsegtet a polgári liberalizmussal és a munkásmozgalommal szemben. Ezek a rezsimek hasznos és jó szövetségesek lehetnek ellenük. Ez az elképzelés valóra is vált, a kapcsolatok pedig gyümölcsözőnek bizonyultak. Igaz, hogy a fasizmus vereséget szenvedett a második világháborúban, de ennek konzekvenciáját a katolikus egyház korántsem vonta le következetesen. Ennek több megnyilvánulása volt. Az egyik például a Vatikán és a helyi egyházak szemérmes hallgatása hosszú ideig a fasiszta rémtettekről, és az évfordulókon ugyan elkerülhetetlen, de szőrmentén megfogalmazott kritika. Különösen feltűnő volt ez Németországban és Olaszországban. Közismert, hogy Németországban a hitleri rezsim szörnytettei, a zsidóüldözések, a gázkamrák pokla sokáig tabu témának számított. Sajnos, hallgatás jellemezte az egyházat több más nyugati országban is.
Igaz, hogy ez nem kizárólagos egyházi probléma, a kritikát sem lehet kihegyezni csak az egyháziakra. A náci múlttal, a fasizmussal való folyamatos szembenézés hiánya sokkal általánosabban érvényes, ugyanígy a felelősség hiánya is. Ezen nem enyhít igazán az sem, ha Kohl kancellár ötven évvel a borzalmak után kijelenti, hogy a nácizmus uralma a német történelem legsötétebb fejezete volt. Persze erre is érvényes a már említett mondás, hogy jobb későn mint soha. De felmentést a felelősség alól ez sem adhat. A Német Püspöki Kar nyilatkozatának komolysága, a saját felelősségükkel való szembenézés is azon lesz lemérhető, hogy a konzekvenciák mennyire fognak érvényesülni a gyakorlatban.
Akadnak napjainkban nem is kevesen, akik megkérdőjelezik a holocaust évforduló és a fasizmus feletti győzelem 50. évfordulója alkalmából megtartott emléknapok szükségességét. Kételkednek abban, hogy ilyen hosszú idő után – a szándékos emlékezetkihagyást is beleszámítva –jó-e ezeknek a problémáknak a feszegetése ma, nem okoz-e újabb keserűséget feleslegesen. Úgy gondolom, hogy csak ezt látni az 50. évfordulóból, nagyfokú leszűkítése a megemlékezések jelentőségének. Sokkal többről és másról van szó. Mindenekelőtt a tanulságokról. Arról, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő. Napjainkban ennek különös időszerűsége az, hogy világszerte fokozódik az idegengyűlölet, ami arra figyelmeztet: a fasizmus és a rasszizmus még nincs végleg leküzdve. Feléledése reális veszély, amelyet nem szabad félresöpörni, szőnyeg alá kotorni. Egyszer már súlyos árat fizetett az emberiség ennek a veszélynek a lebecsüléséért. Súlyos hiba lenne hagyni a megismétlődését.
2
A téma egyházi vonatkozásainál maradva, indokolt néhány olyan összefüggésre emlékeztetni konkrétabban is, amelyek a katolikus egyház és a fasizmus kapcsolatainak társadalmi-politikai háttere lényeges elemét adják történelmileg. Az összefogás leglényegesebb összetevője az antikommunizmus, amely külön-külön az egyháznál és a fasiszták körében is megtalálható volt. Az egyháznál a századforduló idején került előtérbe. A Vatikán kiegyezése a tőkés hatalommal, főellenséggé a munkásság harcát szervező szocialista és kommunista pártokat tette, a tüzet főleg ezekre a pártokra és a szakszervezetekre zúdították. Eluralkodott és szélsőségessé vált az egyházban az antikommunizmus. Minden eszközt felhasználtak, a kárhoztatástól a kiátkozásig, a marxizmus és a kommunista mozgalom – ahogyan XIII. Leó pápa mondta: – „pusztító pestise” ellen.
A Vatikánnak és a helyi egyházaknak azonban saját erejükből nem sikerült a munkásmozgalom szétverése, sem a marxista eszmék befolyásának korlátozása. A tőkés hatalommal való összebékülés sem hozott problémamentes együttműködést. Szükségessé vált tehát olyan szövetséges keresése, amely mindenre kapható a marxisták ellen. Szinte tálcán kínálkoztak fel az egyre félelmetesebben aktivizálódó szélsőjobboldali erők. Viszonylag gyorsan észrevehetők lettek bizonyos „rokonvonások” a nacionalista-antiszemita laikus szervezetek és pártok tevékenységében, felfogásában és bizonyos egyházon belüli megnyilvánulásokban. Kissé leegyszerűsítve: az egymásra találásnak együtt voltak a kellékei. Elsősorban a szélsőséges antikommunizmus, de a zsidógyűlöletben sem volt nehéz egymásra találniuk, hiszen a vallási alapon régóta létező antijudaizmus és a rasszista antiszemitizmus nem állt távol egymástól, s ugyanígy a nacionalista területszerző törekvésekben is voltak érintkezési pontok. Összességében érvényesült az a felfogás, hogy az én ellenségem a te ellenséged is, a tied az enyém is.
A vázoltakat szemléletesen mutatja a fasizmus uralomra jutása utáni helyzet Olaszországban és Németországban, már ami a viszony alakulását jelenti az egyház és a hatalom között. A „Lateráni szerződés” és a „Konkordátum” a Vatikán és a fasiszta olasz állam között 1929-ben, továbbá a Vatikán és a náci német állam „Konkordátuma” 1933- ban szövegszerűen is jelzi, a szerződések alkalmazása pedig méginkább láttatja, hogy a katolikus egyházat antikommunista alapállása súlyos engedményekre késztette a fasiszta rendszerekkel való viszony körvonalazásában és a gyakorlati viszonyban. Ezt részletezni nem szükséges.
Egy megjegyzés azonban ide kívánkozik. Bőséges dokumentáció teszi tarthatatlanná azt ötven év óta hangoztatott magyarázkodást, hogy tudniillik a Vatikán a szerződésekkel és magatartásával, az adott ország egyházát és a híveket akarta óvni a még rosszabb helyzetbe kerüléstől. Ez az érvelés régebben sem volt elfogadható, bár akkor ez sokak számára még annak tűnhetett. Ötven év távlatából és a dokumentumok birtokában azonban teljesen elfogadhatatlan. Úgy vélem, hogy a Német Püspöki Kar nyilatkozata is erről tanúskodik.
Persze, hogy az együttműködés nem volt felhőtlen. Súrlódások, időnként súlyos összetűzések is történtek. A Vatikán és a helyi egyházak azonban a konkrét ügyekre nagyon óvatosan reagáltak, ügyelve arra, hogy ne hívják ki maguk ellen az antikommunista partnerek rosszallását, hiszen ők végezték a „piszkos munkát”, s ezzel mentesítették a „megszentelt kezeket” a bemocskolódástól. XI. Pius pápa két enciklikája is jól érzékelteti a súrlódásokat és az egyház mértéktartó, engedékeny reagálását a felmerült kérdésekben. Az egyik az 1931-ben kiadott ’’Non Abbiamo Bisogno”, a másik az 1937-ben megjelent „Mit brennender Sorge”. Mindkettő bírálja azokat a fasiszta törekvéseket, amelyekkel az egyház hatalmát megnyirbálták, katolikus szervezeteket tiltottak be és vallásellenesnek minősíthető intézkedéseket hoztak. Az 1931-es enciklikában a pápa bizonygatja, hogy Olaszországban a katolikus szervezetek nem folytattak olyan tevékenységet, amely „komoly veszélyt jelentett volna az állam biztonságára”. Győzködte Mussoliniékat, hogy „Krisztus Egyháza sohasem tagadta az állam jogait és kötelességeit az állampolgárok nevelése körül”. Örömét fejezte ki, hogy a fasiszta párt és a kormányzat „lekapcsolta” a szocialista pártot és a szabadkőműveseket, „kifejezett ellenségeinket”. Végül reményét hangoztatta, hogy a párt és a kormányzat ugyanúgy, ahogyan az egyház, „a felfogások békés és nyugodt összeegyeztetésével, megoldásokat találnak”.
A németországi gondokra reflektáló enciklika leszögezi, hogy a Vatikán a kritikával nem bántani akarja a hatalmon levőket, sőt vigyáznak „nehogy a gazzal együtt kitépjék az értékes növényt”. Nem elítélni akarnak, hanem a lelkeket jobb belátásra bírni és felelős megegyezésre jutni. „Senkinek nem jut eszébe, hogy torlaszokat emeljen Németország ifjúságának útjába, arra az útra, amely egy igazi népközösség megvalósításához vezet… a haza iránti töretlen hűségre”. (Az én kiemelésem. B. I.) A pápa szerint az egyház mérlegel az igazság és a szeretet mérlegén, „nem akarják szükségtelen keménységgel megkeményíteni bárki szívét. Szeretik azokat is, akik a tévelygés útján járnak”. Nincs hőbb kívánságuk, mint az igazi béke helyreállítása Németországban. Ehhez aligha kell kommentár.
Kétségtelen, hogy a háború végefelé, majd a háború után, történtek bizonyos változások a Vatikánban, de nem az antikommunizmus visszaszorításában. Amikor világossá vált, hogy elkerülhetetlen a fasiszták veresége, XII. Pius pápa megkezdte az átállást az angolszász hatalmakhoz. A háború után jó kapcsolatai alakultak ki a győztes nyugati hatalmakkal. A kibontakozó hidegháborúban pedig a Vatikán komoly szerephez jutott a nemzetközi politikában, harcos antikommunizmusával, szovjet- ellenességével. Az pedig egészen abszurd, hogy a Vatikán részéről soha, sehol elismerő szó nem hangzott el a Szovjetunió véráldozatáról és kimagasló szerepéről az antifasiszta háborúban. Az egyház soha egyetlen fasiszta hatalmat sem minősített „a sátán birodalmának”, a Szovjetuniót annak kiáltotta ki. Aktívan közreműködtek az atomháború erkölcsi igazolását szolgáló propagandában, azzal az indokkal, hogyha az atomfegyvert az istentelen kommunisták ellen vetik be, ez nem ellenkezik az Istentől származó erkölcsi elvekkel.
Közvetlenül a háború után, a háborús bűnösök felelősségre vonása idején, ömlengő egyházi megnyilvánulások történtek a keresztényi szeretet és a megbocsátás fontosságáról. XII. Pius pápa a nürnbergi perek kapcsán, levélben közbenjárt a győztes nagyhatalmaknál az olyan háborús bűnösök életének megmentéséért, akiknek a kezéhez közvetlenül mások vére nem tapadt, nem gyilkoltak sajátkezűleg. Vagyis különbséget tettek a tömeggyilkosságok egyszerű végrehajtói és a kitervelők, az irányítók között – az utóbbiak javára. Nem hagyható szó nélkül az sem, hogy a háború után vatikáni és más egyházi akciók szerveződtek fasiszta vezetők Latin-Amerikába szöktetésére, útlevél, anyagiak és szökések megszervezésével.
Mindezzel párhuzamosan óriási propagandát folytattak annak felnagyított bizonygatására, hogy a Vatikán és a helyi egyházak kiemelkedő helyet töltöttek be az antifasiszta ellenállásban, és eminens szerepük volt a zsidók mentésében. Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom: észrevételeim nem az ilyen tevékenységben ténylegesen résztvevő keresztények szerepét tagadják vagy kisebbítik. Sok hívő és pap a saját élete kockáztatásával támogatta az antifasiszta ellenállást, együtt harcolt kommunistákkal és másokkal. Történtek egyházvezetői tiltakozások és mentőakciók is. Mindazonáltal ezek a tiszteletet és megbecsülést keltő cselekmények nem takarhatják el a fasisztáknak tett egyházi engedményeket még akkor sem, ha ezek beismerése nagy tehertétel. És semmiféle megszépítés nem moshatja el, hogy a Vatikán és általában a keresztény egyházak nem tettek meg mindent, ami csak módjukban állt volna, a fasizmussal szemben.
Most ötven év elteltével a világ joggal várja az egyházaktól, különösen a Vatikántól, hogy belátja és önkritikusan beismeri felelősségét a fasizmushoz való viszony tekintetében. Ilyen beismerést ma a világ minden országában a jóérzésű emberek örömmel és jó szívvel fogadnának. Ahogyan teszik is mindenütt a világon a Német Püspöki Kar nyilatkozatának ismeretében.
3
Több más témához hasonlóan, az idegengyűlölet és az antiszemitizmus megítélésében és ellenük a fellépésben, igazi fordulat a hatvanas években kezdődött a katolikus egyházban. Felülről XXIII. János pápa volt a fordulat elindítója és a II. Vatikáni Zsinat állás- foglalásai adtak lehetőséget történelmileg is jelentős előrelépésre. A cikk témájánál maradva, több zsinati határozat jelzi a változást az alapállásban és igényli az állásfoglalások átültetését az egyház gyakorlatába. Megfogalmazódott, hogy a keresztény emberek az adott ország nyelve, politikai berendezkedése szempontjából semmiben nem különböznek a többi embertől, tehát éljenek saját nemzetük szokásai szerint, szeressék hazájukat és a „másfajúak megvetését és az elavult nacionalizmust a leghatározottabban utasítják el”. (A II. Vatikáni Zsinat tanítása. Szent István Társulat, 1975. 287. old.)
Lényeges a változás a zsidóság megítélésében. A zsinat kimondja, hogy Jézus haláláért sem az akkori zsidóság nem felelős általában, sem a mai zsidóságra nem vihető át a felelősség mechanikusan. Mélyen sajnálja „mindazt a gyűlöletet és üldözést, az antiszemitizmus sokféle megnyilatkozását, amely bármikor, bárki részéről a zsidók ellen irányult. Minden erkölcsi alapot nélkülöz tehát az olyan elmélet vagy gyakorlat, amelyik az emberi méltóság és a belőle fakadó jogok tekintetében különbségeket tesz ember meg ember, népfaj meg népfaj között… Krisztus szellemétől idegennek tekinti és kárhoztatja az egyház az emberek bármiféle megkülönböztetését vagy bántalmazását faj, szín, társadalmi helyzet vagy vallás miatt”. (Uo. 412. old.)
Mindez igen pozitív. A gyakorlati realizálása azonban lassú és néha ellentmondásos. Erre sok példa hozható fel a közelmúltból, tehát a zsinat utáni időkből. Ezenkívül a 80-as évektől, sajnos, sokfelé a világban, itt Európában is fellángolt az idegengyűlölet, nacionalista és rasszista alapon egyaránt, nő tehát az ellene való fellépés szükségessége. Tagadhatatlan azonban, hogy napjainkban lényegesen tömegesebb a fellépés is ellene, mint korábban.
Mindez lehetőség és alkalom, hogy az egyház bizonyítson. Egyrészt azzal, hogy komolyan veszi a zsinati állásfoglalásokat, másrészt azzal, hogy figyel az idegengyűlölettel szembeni gyakorlati szükségletekre s részt vesz mindenfajta gyűlölködés visszaszorításában. Minden bizonnyal növelné a keresztény hitelességet az aktívabb fellépés a vallási indítékú zsidóellenességgel szemben. Talán azt sem felesleges megemlíteni, hogy kívánatos lenne mérsékelni a nagyfokú érzékenykedést is, amellyel az egyházi körök bármifajta bírálatot fogadnak. Sokszor akkora a felhorkanás egyházi berkekben ún. „kis ügyekben” elhangzó észrevételekre, mintha csak súlyos vallásellenes támadás történt volna. Akárhogy nézzük is, ez jelzésértékű, nem ártana szabadulni tőle.
*
Nem tudom milyen szerepe volt a német püspökkari nyilatkozat kibocsátásában II. János Pál felszólításának, mely az egyháztörténelem sötét foltjainak önkritikus vizsgálatára és feltárására vonatkozott. Mindenesetre számos jel vall arra, hogy a katolikus világegyházban megkezdődött és tart a múlt önkritikus vizsgálata. A múlt őszinte feltárása bizonyosan nem csökkenti, hanem növeli majd az egyház tekintélyét vallásos és nemvallásos emberek szemében egyaránt. Nem provokáló szándékkal kérdem: Magyarországon mikor kerül sor hasonló megnyilatkozásra?
Bolond ki földre rogyván főikéi és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába várja árok, maradni úgyse mer…
Radnóti Miklós: Erőltetett menet
Tarkólövés. – így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.
Radnóti Miklós: Razglednicák (4)
Ötven évvel ezelőtt történt. 1944. július elején Auschwitzből Buchenwaldba vittek minket, akiket dr. Mengele még „hasznos munkaerőnek” tartott. Utunk innét tovább folytatódott Bochumba, a Ruhr-vidék nehézipar központjába, hogy a III. Birodalom egyik legnagyobb ágyúlöveg gyárában rabszolgaként „hasznosuljunk” éhhalálunkig.
Lágerünk a „munkaadó” Bochumer Verein AG udvarán épült fel. Itt nem volt gázkamra, még tarkónlövés sem. Itt csak az éhség kaszált, meggyilkolva minden második rabot.
Igaz, a tizedeléstől csak a gyáróriás működéséért felelős SS ezredes mentette meg a lágert. Akadt köztünk két áruló. Őket Bochumban nem tudták az elárult szovjet bajtársak kivégezni. Erre Buchenwaldban került sor.
Eszemmel felfogtam, hogy az árulókra ez a sors vár, de lelkileg nem tudtam megemészteni: egymást is gyilkoljuk.
Ettől eltekintve, hetekig csend volt. Már Bochumban megtudtuk, hogy Budapestet a Vörös Hadsereg körülzárta. Mi kezeltük ugyanis az Elektrowerkstatt (villanyszerelő műhely) világvevő rádióját.
Buchenwaldban már nehezebben jutottak el hozzánk a hírek. Március vége felé hallotuk, hogy a harcok már a Dunántúlon folynak.
Március utolsó napja vagy április első napja… Ki tudja? Esett az eső. Az SS összevont parancsosztást rendelt el. A hatalmas Appellplatz megtelt emberekkel. Hányan lehettünk? Talán százezren, vagy csak fele ennyien? A hivatalos SS-jelentés szerint 80 436 rab volt Buchenwaldban, de ebből több tízezer külső lágerekben. Hogy hozzánk hasonlóan hányan érkeztek vissza, erről már a német alapossággal készített statisztika sem beszél.
Álltunk a szemerkélő esőben. Egyszerre szinte száz SS-torok együtt ordította: „Alle Juden raus!” Minden zsidó álljon ki! Aki önként a parancsnak nem tesz eleget, azt agyonlövik.
A félelem szülte fegyelem, mintegy húszezer emberre hatott. Sok magyar politikai fogoly, aki nem is sárga, hanem piros háromszöget viselt, kilépett.
Álldogálhattunk, egymást támasztva, melengetve talán egy órán át. Ereztük, ahogy az esővíz testünkön végigcsorog. Már majdnem besötétedett, amikor újabb parancs hangzott el: takarodó!
Megkönnyebbülten mentünk vissza a hideg fabarakkba. Megkaptuk a vacsorát, egy vékony szelet fekete kenyér, pár deka lekvár és egy bögre kávénak nevezett barna lötty. Ez utóbbi legalább meleg volt.
A villanyoltás után odajöttek hozzánk a szovjet elvtársak. Letépték az U betűs (Ungarn) háromszöget, lett-légyen az sárga vagy piros. Helyette R betűs (Russ) pirosat kaptunk.
Elmondták, bizonyos helyről tudják, minket holnap kivégeznek. Senki önként ki ne lépjen a sorból. Vegyüljünk el közöttük. Akit elkapnak, annak így is, úgy is befellegzett.
Másnap reggel újból kihajtottak mindenkit az Appellplatzra. Megismétlődött az előző esti parancs. Most is sokan kiléptek. De több ezren maradtunk. Jól befészkelődtünk az oroszok közé. Ők pedig beszéltek hozzánk, és mi azt a pár szót mondogattuk, ami hónapok alatt ránk ragadt.
Tőlem talán öt méterre egy lengyel rab megszólalt és a mellette állóra mutatott: „Er ist auch Jud!” Ő is zsidó! A következő pillanatban a lengyel eltűnt. Az SS semmit sem vett észre, vagy nem akart észrevenni. Akik kiléptek, vagy akiket kiszemeltek az SS-ek, elindultak a láger kapu felé. Bennünket visszakergettek a barakkokba. Ekkor léptem át a lengyel holttestén.
Talán ez volt az a pillanat, amikor már a lelkem is megérezte, ezt nem lehet, nem szabad másként csinálni. Talán ez volt az a pillanat, amikor végleg felfogtam, mit jelent az árulás, és mit a szolidaritás.
A tizenháromezer zsidó – többségük magyar – nem jutott messzire. Türingia legszebb erdejében megkezdődött a mészárlás.
Napjainkban akadnak, akik arról vitatkoznak, hogy mikor kergették ki a szovjet katonák az utolsó németet Magyarország területéről. A német történészek nem kutatnak pontos dátum után. A tizenháromezer mártír emlékére állított oszlopokon csak a hónap szerepel: „April.” Goethe kedvenc erdejében, az emlékét őrző vadászházak, emléktáblák mellé újak kerültek. A Todesmarsch emlékoszlopai hirdetik tizenháromezer ártatlan ember mártíromságát. Az emléktáblán ott a térkép, jelezve az utat, amelyen a halálmenet végigment. Az utolsó – talán éppen magyar – fogoly részére a háború azon a napon ért véget, amikor Magyarország felszabadult.
Melyik nap ez? Egy áprilisi nap.
Ember, ha utad Türingia erdők övezte falvaiba vezet, vigyél egy szál virágot vagy egy kavicsot, és tedd le mártírjaink emléktáblája előtt.
Február 19-e van, gyönyörű, napfényes vasárnap. A reggeli tükörtojásom sütése közben, mint szokásom, bekapcsoltam a rádiót, a műsorban Gidai Erzsébet közgazdász elemezte napjaink gondjait-bajait és azokat a várható társadalmi feszültségeket, amelyek ezekből fakadnak. Az egyik mellékmondatában – így emlékszem – futólag megemlítette azt is, hogy országunk külföldi adóssága harminc milliárd dollár.
A tükörtojás készítése fokozott műgondot igényel, finnyás vagyok arra, hogy sértetlen maradjon s ne maszatolódjék szét a sárgája, a reggeli kávéadagom elfogyasztása előtt pedig egyébként is eléggé álmatagon szoktam reagálni a külvilág eseményeire. így aztán nem is ütöttem fel a fejemet a szám hallatán, csak később, borotválkozás közben kezdtem ráébredni, hogy eddig folyton huszonegynéhány milliárdról volt szó, s arról is eléggé ellentmondó formában, ki kevesebbet, ki többet mondott, aszerint, hogy a bruttó adósságról beszélt-e vagy a nettóról, leszámítva a mi tartozásunkból azt az összeget, amivel mások tartoznak nekünk.
Harminc milliárdról azonban eddig sosem hallottam, ebben biztos vagyok. Olyannyira biztos, hogy kezdtem kételkedni, valóban ezt a számot mondta-e Gidai Erzsébet, vagy rosszul emlékszem a reggeli révület és a tükörtojás alatt sercegő olaj képzeteivel keveredő félmondatra.
Nem, ez a szám teljesen valószínűtlen volt. Lehetetlennek tűnt, hogy egy ilyen horderejű információról csak így, egy mellékesen odavetett megjegyzésből értesüljek, hiszen ez a hír sokkalta nagyobb szenzáció, mint a legutóbbi választások eredménye vagy a százhalombattai rém elfogatásáról szóló tudósítás. Ezt a számot óriási betűkkel szedve kellett volna olvasnom valamennyi országos napilap címoldalán – gondoltam magamban –, rikkancsok ordították volna tele az egész várost: „Harminc milliárd!”
Ez a szám ugyanis azt jelenti, hogy a rendszerváltás óta gyorsabb ütemben növekszik az ország eladósodása, mint azelőtt. A korábbi rendszer ugyanis 1990-ig egész fennállása alatt (vegyük a közkeletű hazugságok középátlagát) mindössze 20-22 milliárd dolláros adósságot halmozott fel, ennek az újnak viszont sikerült öt esztendő alatt közel másfélszeresére növelnie ezt az adósságot.
A korábbi rendszer – így hirdetik a rendszerváltás alapító atyái – azért tudott a mostaninál sokkalta nagyobb jólétet, biztonságot, kulturális fejlődést nyújtani a nemzetnek, mert hazárd módon nyakra-főre felvett kölcsönökből finanszírozta azt a költekezést, amelyhez béna gazdasági rendszerének termelékenysége nem nyújtott anyagi fedezetet. Ma pedig vissza kell fizetnünk ezt az adósságot, ezért zuhan az életszínvonalunk, ezért nő az infláció és a munkanélküliség, ezért omlott össze kulturális intézményrendszerünk. Ez így – tetszik, nem tetszik – abszolút logikus, nem tehetünk mást.
Ha viszont igaz az, hogy az új rendszer nemhogy megkezdte volna a korábbi adósság visszafizetését, hanem éppenséggel gyorsabb ütemben adósodik el, mint a szocialista népgazdaság valaha, akkor nincs magyarázat az élet- színvonal csökkenésére, az inflációra és a munkanélküliségre, a kulturális lezüllésre. Illetve csak egyetlen magyarázat van, nevezetesen az, hogy bármilyen köztudottan lebénult, irracionális és versenyképtelen volt a korábbi gazdasági rendszer, ez a mostani még bénább és versenyképtelenebb.
Ezt a minden túlzás nélkül történelmi jelentőségűnek mondható tényt tenné nyilvánvalóvá az, hogy adósságunk most már harminc milliárd dollárnyi lenne – gondoltam magamban –, s minthogy minálunk parlamenti demokrácia, sajtószabadság s minden más efféle van, lehetetlen, hogy ne ettől a sokkoló hírtől zengene a nyilvánosság valamennyi fóruma, ha igaz lenne. Valamit félrehallhattam abban a rádióműsorban, miközben álmos szemmel a tükörtojás körül buzgólkodtam.
A kétely azonban ott bujkált bennem, s nem találtam nyugtot, míg fel nem hívtam telefonon kiváló politológus professzor barátomat, aki gazdasági ügyeinkben is naprakészen tájékozott. Megkérdeztem tőle, ugye, biztosan félrehallottam azt a számot a rádióműsorban.
Megnyugtatott, hogy nem a fülemmel vagy korareggeli felfogóképességemmel van baj. Jól hallottam, az adósságunk most már harminc milliárd dollárnyi. A baj másutt van. Nagyon nagy baj.
Hogy milyenek az emberek! Valószínűleg sokan kiáltottunk már fel – vagy gondolkoztunk – így, meglepő, meghökkentő emberi magatartásokról, esetekről értesülve. De általánosítani akárhány eset alapján is kockázatos, ezért ajánlatos óvatosság, ha az ember nem akar igazságtalan lenni, illetve nem szeretné blamálni magát. Nem is akarok általánosítani, de ezt az esetet fel kell jegyeznem. Pár évvel ezelőtt egy magyar újságíró járt Izraelben. Nem írom le sem a nevét, de még a nemét sem, s azt sem, hogy a nyomtatott vagy az elektronikus sajtóban dolgozik: nem őt akarom kipellengérezni, nem a személy a fontos, hanem a magatartás, a szemlélet – és félek, hogy (bár nem akarok általánosítani) ezzel nem áll egyedül. Ez az újságíró korábban is járt már egyszer Izraelben, és saját szavai szerint beleszeretett az országba, ezért aztán valami olcsó alkalmi lehetőséggel élve ismét meglátogatta a zsidó államot. Azután úgy döntött, hogy összeköti a hasznosat a kellemessel és csinál néhány interjút egyetemi „magyarokkal”. Az idézőjel már abból a levélből származik, amelyből én mindezt megtudtam, s amelyet egykori egyetemi évfolyamtársamtól, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzorától kaptam. „Az interjú előtt – írta volt évfolyam- társam – kedvesen közölte velem, hogy lévén ő keresztény, csak nagyon nehezen tudott befurakodni a magyar zsidók fellegvárába, az újságírásba, de mire megtudták, hogy ő nem zsidó, már késő volt.” (Ez a „késői megtudás” arra célzott, hogy az illetőnek németes hangzású neve van, márpedig Magyar- országon elterjedt tévhit, hogy akinek németes neve van, az zsidó, holott német, osztrák, svájci, sőt: cseh származású honfitársaink serege visel német nevet, míg a zsidók a századforduló nagy asszimilációs és névmagyarosítós korában nagyrészt megmagyarosíttatták a nevüket.) A jeruzsálemi professzor – újságíró kollégám szerencséjére – nem olyan vérmérsékletű, mint én, vagyis nem rugdosta le az egyetem lépcsőjén azt az ostoba és tapintatlan újságírót, aki ilyeneket mond a jeruzsálemi Héber Egyetem „feltehetően” zsidó professzorának a szemébe… „Hát ilyenek nálatok az Izrael-barát magyarok! – írta a professzor, szerintem túlzó általánosítással. – Próbáltam neki elmagyarázni, hogy állítása mennyire nonszensz és mennyire primitív módon antiszemita.” Hogy sikerült-e, 1949-ben külföldre távozott volt évfolyamtársam nem írta meg, én pedig – ismétlem – nem akarok általánosítani. Sokan mások, sajnos, annál inkább hajlamosak az általánosításra. Tapasztalatom szerint sokan vannak meggyőződve róla, hogy a magyar újságírók nagyrésze zsidó (vagy legalábbis „zsidó-bérenc”) és hogy a zsidók szándékosan és szervezetten kezükbe kaparintották a magyar tömegtájékoztatást, annak érdekében, hogy… tényleg: minek az érdekében? Mire volna ez jó? Vajon nem a hirhedt antiszemita hamisítvány, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve lebeg azok szeme előtt, akik ilyeneket vizionálnak? Talán nem fölösleges emlékeztetni arra, hogy nálunk ma a politikai paletta minden színárnyalatában vannak zsidók – ha már (ami kultúrországban nem illendő) számontartjuk a „származást”. Világnézetileg is a legkülönbözőbbek: vannak cionisták és asszimiláltak, bigottan vallásosak és ateisták (akárcsak Izraelben) – s bizony: még antiszemita is akad közöttük…
A kétségtelen identitás megrendítő felismerésével olvastam az Ezredvég múlt esztendőt záró, igen tartalmas számának 31. oldalán a negyvenedik költői jubileumát ünneplő Baranyi Ferenc versét. Az E. T. A. utolsó szerelme című vers szerint megöregedtem, hiszen megöregedett Baranyi is, aki legalább öt évvel fiatalabb nálam. A jelzés félreérthetetlen: őt, aki csaknem mindent tud a szerelem érzelmi lehetőségeiről, és ezt költészetében esztétikai magaslatra emelte, emigyen inti hűséges és bölcs múzsája: „…ha élsz még, egynek élj: a versnek.” Zavartan forgattam kezemben a kitűnő folyóiratot. Illik egyáltalán reagálni egy ilyen intim vallomásra? Végül abban maradtam magammal, hogy a szóban forgó állapot részletezése a költők dolga, ők mindig mindent feltárnak magukból, s talán éppen ez az őszinte, minden titkot fölfedő készség a költészet maga.
De van ezen az oldalon még két másik vers is: a Kezét feltartja és a Vaspálya. Ezeken mégiscsak érdemes eltöprengeni, mert nem lehetetlen, hogy Baranyi költői útjának emlékezetes, talán kulcs- fontosságú teljesítményeiről van szó.
A Kezét feltartja című vers a korszak jellegzetes összefüggéseinek teljes le- vagdalása révén egyetlen rémképre összpontosít s annak végletes megörökítésével jut félelmetes hatásossághoz. „Mindenki üldöző s üldözött a világban, / hisz sír az is, aki utoljára nevet”. Az egymásra hulló sorok tapintatlan indiszkrécióval árulják el az ember misztikus végzetét mélyen átélő egyéniség zavartságát. Az üldözött visszafordul, de küzdeni többé nem kíván, mi több „kezét feltartja”, és megadja magát haldokló üldözőjének, s teszi ezt nem éppen nemeslelkűségből, hanem a kifáradás lelki és testi közönyéből. S mivel az igazi vers a költő lelkiállapotának tükre, joggal gondolhatjuk, hogy Baranyi napjai nem túlzottan vidámak mostanában. A Vaspálya, ha lehet, ezt a lelki- állapotot még keserűbbnek, még rezignáltabbnak festi. A vers konkrét kérdéssel kezdődik: „Öreg pályaőr, hová mégy?” De válasz nem érkezik, s az olvasó hamar rájön, imigyen azt kérdezzük dolga felől, aki gyanútlanul halad célja felé, mi azonban, akik figyeljük őt, már tudjuk: útjának nincs értelme, mert a kút már kiapadt, vizet onnan nem merhet senki. A Vaspálya, ez a versbéli táj, amelyen az öreg pályaőr halad vacogtatóan riasztó: a sínek rozsdavertek, mállottak(!), nincsen fény a szemaforon, a talpfák közül kibújt a gaz. A pályaőr igyekezete értelmetlen, hiszen itt vonat se jár, nincs jegypénztár, és nincs utas sem. A reménytelenül kopár táj felett újabb kérdés hangzik: Érvényes-e a régi megbízás? Van-e új megbízó? Egyáltalán: „Hibát ha látsz, hol jelented?” A pályaőr nem felel, helyette a sínek üzennek: „nincsenek már indulások, sose lesznek érkezések.” Úgy tűnik, ebben a versben hiába keresnénk a vállalkozó kedv nyomait, az elhagyott, letarolt táj és konokul baktató veremlakója mintha megkövült leletként létezne csupán. De kicsoda ez a pályaőr? Ha élő, eleven vasutas lenne, akkor egy zsánerképpel volna dolgunk. De ne játsszuk a naivat – a pályaőr gúnyájába a költő rejtezett, ezt kezdettől fogva tudtuk, ez a vers A vén cigány metafora megjelenése Baranyi költészetében. (Csábító lehetne a két vers összehasonlítása, persze a tartalmak dolgában csupán, de ezúttal erre nincs mód. Legfeljebb annyit illik megjegyezni: a metafora használata minden költő joga, és teljességgel kizárható az epigonság gyanúja is.) Vörösmarty a vers fenséges tartalmához méltó művészi formát választott – rapszódiát írt. A Vaspálya szerzője nem öltöztette versét nagy költeményhez illő ruhába, maradt a megszokott négyes-rímes jambikus verssoroknál. Keserű vers mind a kettő, a nagy társadalmi változások és abban a költő sorsa ihlette a szerzőket. Vörösmarty elemzői valamennyien megegyeznek abban, hogy A vén cigány kifejezi a költő minden kétségét, fájdalmát, keserűségét, de végül is az ember sorsának jobbulásába vetett hit válik hangsúlyossá. Baranyi versének apokaliptikus hangulata is egy helyen látszik oldódni, a hét versszak közepére állított negyedik strófában:
Miféle véredbe oltott
munkaköri kötelesség
teszi, hogy teszed a dolgod
anélkül, hogy megfizetnék?
A strófa költői kidolgozottságának esetlegességeit feltehetően okkal bírálják majd némelyek, de a mondanivaló – melyet minden bizonnyal tudatosan állított a vers tengelyébe Baranyi – a művészi küldetés megrendítően katartikus példájaként válik fontos kordokumentummá. A pályaőr teszi a dolgát – e tengely körül forog a vers, az egész világ. Teszi anélkül, hogy újfent megbízták volna, s hogy bért kapna érte, és látna cselekvésének bonyolult összefüggéseit. Dolgozik, mert vérében van a munka, a történelem oltotta belé, mozdulatai ősidőkre nyúlnak vissza, nem tehet mást: létezésének egyetlen módja a munka, ez vitte előre az emberiséget a kőbaltától az atombombáig.
És a költő verset ír. íme, az elkeseredés egy tisztázatlan értelmű korhelyzetben, a pillanatnyi megfutamodás a megoldhatatlan ellentmondások elől így vezet el – a megőrzött hűség és a tudatosan vállalt közéletiség, mint „munkaköri kötelesség” révén – korunk gondjainak termékeny meghaladásához: a cselekvéshez. A cselekvéshez, mégha annak nem minden ága- boga tisztázott, mégha kevés a bér, ha a célt eltakarják is megrozsdásodott történelmi limlomok.
Ezt üzeni nekem ez a vers, melynek eszmeisége nemcsak ebből, de Baranyi egész negyven esztendős költői múltjából kiolvasható. Mindig is azok közé tartozott, akik nem engedtek az időben való céltalan sodródás kényelmének, a magaelengedés laza lelki tartásának, a megérdemelt sikerek és vállalt kudarcok önpusztító mámorainak, szédületeinek. A versköltés etikai és esztétikai egységéért, a tartalmak igazságáért folyó állandó küzdelem – melynek fontos ismertetőjele az éppen aktuális korszak lelkiismeretes, a tömegek sorsára koncentráló értelmezése – nála soha nem passzív ábránd, hanem a költő „munkaköri kötelessége” a mindenkori emberi lényeg érdekében.
Kortársak Déry Tiborról. Szerkesztette és az interjúkat készítette Botka Ferenc. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadása, 1994.
Botka Ferenc: Megnyugodva és megbékélve – Tollvonások Déry Tibor arcképéhez. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság kiadása, 1994.
Botka Ferenc: D. T. úr feleletei, avagy a befejezett mondat. Belvárosi Könyvkiadó, 1994.
Botka Ferenc: Déry Tibor és Berlin. Argumentum Könyvkiadó, 1994.
Az elmúlt pár hónapban gyors egymásutánban megjelenő négy kötetet kezébe vevő olvasó első benyomása a kellemes meglepetés. A könyvkiadás jelenkori sanyarú viszonyai közepette is, lám, a jó ügy, a nemes törekvés előtt megnyílhat a tér, a manapság mindenütt buzgó merkantil mobilitás az irodalmi kultúra javára is fordítható. S mily frissességgel! Még egy 1994. október 18-án elhangzott előadás szövege is helyet foglalhat a december közepén megjelent könyvben. Talán csak az jelzi a jelenkorhoz kötöttség súlyát, hogy az együttesen több mint négyszáz oldalnyi szöveg csak részekre törve jelenhetett meg, noha a téma és a szerzői szemlélet egységbe vonja valamennyit. (Az egyes kötetek azonban így is szervesen komponáltak.)
Lehetett-e prezentálási módnak ugyan más indoka is: az, hogy a kitetsző cél, a Déry Tiborról megírandó nagymonográfia létrehozására a szerzőnek e pillanatban még nem volt érkezése. Ilymódon a „tollvonások” – noha jóval többek ujjgyakorlatoknál – az erőgyűjtés, a részletkidolgozás, a többoldalú megközelítés, mondhatni: a „végső rohamra” készülődés terepgyakorlatai.
Néhány éve, amikor Botka Ferenc megvált kitűnően vezetett múzeumától, interjút adott egyik napilapunknak és elmondta: hátralevő életét Déry Tibor életműve szolgálatában kívánja eltölteni. ígéretét mindeddig beváltotta, már az eddig elvégzett „szolgálat” eredménye is imponáló; a további kutatáshoz és majdani összegzéshez pedig bizonyosan rendelkezésére fog állni a kellő idő. A szerencsés témaválasztáshoz hozzájárultak a kedvező körülmények is: Déry, majd nem sokkal később Böbe halála után az író hatalmas volumenű hagyatéka az irodalmi múzeumba került, méghozzá viszonylag rendezett állapotban: könyvek, kéziratok, levelezés, aprónyomtatványok, sajtókivágatok stb. Egy filológus számára valóságos kincsesbánya kínálta fel magát az értő kutatónak. Botka Ferenc múlhatatlan irodalomtörténeti érdeme, hogy – ifjúkorának a „proletárirodalom” körüli kalandozásai után (ezekkel doktori disszertációjában számolt le) – szinte hivatásszerűséggel felismerte a pillanat jelentőségét, és elkötelezte magát az ügy mellett.
A Déry-életműben való „megmerülése” persze nem volt előzmények nélküli. Támaszkodhatott – annyi más kezdemény mellett – Ungvári Tamásnak és Pomogáts Bélának a hetvenes évek közepén megjelent monográfiáira, Bori Imre úttörő tanulmányaira, Béládi Miklós ma is érvényes írásaira. Az új, amit Botka hozott – a minden eddiginél összehasonlíthatatlanul kiterjedtebb és mélyebb anyagismeret, a fanatikusan, mondhatni, megszállottan űzött mikrofilológia, és az ennek hitelével alátámasztott sikeres kísérletek sora a lényegi kérdések kihüvelyezésére. (E mikrofilológiai buzgalomhoz egyetlen kritikai megjegyzést fűzhetünk csupán: a témából következően nagyszámú német szövegben idegesítően sok a grammatikai hiba, elírás.)
Botka töviről-hegyire ismeri az életművet, és annak „infrastruktúráját” is, de olyan mértékig, hogy egy hangsúly, egy rebbenésnyi mozdulat továbbvibrálását is képes – évtizedek távolában – konstatálni a műben, egy mellékmondat dallamában. A konkrét érzékire, a plaszticitásra való egyáltalán nem irracionális, hanem mélyen materialista törekvése célja a szellemi alkotásnak a realitás bizonyossága szférájában való elhelyezésére irányul. Ez a szenvedély űzi a kutatót Berlintől Dubrovnikig és Mallorcáig, St. Gallentől Párizsig a Norderney-szigetektől északra, s minő fájdalom, hogy hőse nyomait követve nem juthatott el – egyelőre! – Narvikig. Botka racionális irodalmár, de mily po- etikus kontraszt és megható egyben – amerre jár az ifjú Déry nyomában, hivatott múzeológusként mindenütt emléktáblát álmodna a „tettek” színhelyére.
Az interjúkötet főleg Déry utolsó évtizedeit járja körül, a középpontban természetesen 1956-tal (ehhez a kérdéshez még visszatérünk); a „Megnyugodva és megbékélve” az életút egyes állomásainak emlékeit és írói hozadékát rögzíti, mintegy „premier plánba” emelve, az északi-tengeri szanatóriumtól az 1934-es bécsi munkásfelkelésen át a Fischer Verlaggal való késői kapcsolatig, sőt – bizonyságául az életmű gazdagságának – még az „ökológiai” szempont is kibontható az idős író jegyzeteiből, noha ennek a gondnak végső világképi üzenete talán nem is válik itt teljesen evidenssé. A „D. T. úr feleletei…” szinte párhuzamos életrajzokban mérik be Déry helyét kora magyar irodalmában: viszonylatba, állítván őt Kassákkal, Németh Andorral, Illyéssel és József Attilával, Lukács Györggyel – és ismét és újra: helyét és viszonyát a munkásmozgalomhoz.
Ezek a nagyobb lélegzetű tanulmányok általában egy-egy előadás alkalmából születtek, de mégsem alkalomszerűen, hanem méltó feleletként az élő irodalomtörténeti közélet aktuális kérdéseire; oly módon, hogy az előadások szövege alapul szolgált a résztéma még részletesebb kidolgozásához. A „Déry Tibor és Berlin” című kötet a módszertanilag és a szerzői irály eleganciájának egyre emelkedő szintű „közelítései” sorában – mondhatni – a legsúlyosabb tett, valóságos kismonográfia, a nagy Déry-művek előzményeinek alapos feltárása, a filozófiai és esztétikai érzékenységen alapuló elemzőkészségnek Botka munkásságában eddig leglebilincselőbb megnyilatkozása. Ez a könyv értékeivel mintegy megadja a „jogosítványt” a szerzőnek arra, hogy sikerrel rugaszkodjék a fő feladatnak: az életművet átfogó monográfián belül a nagy Déry-művek távlatosan is érvényes interpretálásához.
Sajnos, nincs terünk a tanulmányok részértékeinek és összhozadékának részletező méltatására. Ehelyett egyetlen – noha lényegesnek vélt – mozzanatot emelnénk ki a szerteágazó probléma-komplexumból. Botka Ferencnek és interjú-partnereinek is egyik fő gondja Déryvel kapcsolatban: milyen mértékben volt felelős Déry a fennálló rendszerrel való „megbékéléséért” élete utolsó korszakában? Ezért nem egy súlyos támadás érte az írót a „későn születettek” részéről, s ez – Botka szerint is – ami érvényesülése fő akadálya. A szerző persze mentegeti Déryt (és vele együtt Lukácsot) a vádak ellen. De úgy tetszik, hogy ez a „védelem” nem jár a kellő eredménnyel. Ennek oka az, hogy Botka nem hatol a problémakör gyökeréig, hanem maga is tulajdonképpen azon a sávon védelmezi őket, amelyen a gyűlölködő kontrahensek „csupán” következetesen végigmennek. Senki sem veti fel azonban a kérdést: vajon nem tévút-e az a pálya, amelyen a kritikusok mozognak? Déryt – úgy gondolom – nem kell „illúziói” miatt, „szalonkommunistaként” „naiv neofita- ként” mentegetni, nem kell a „szerep- játszás” kétséges értékű elméletével „kimenteni” a vádak alól, hanem be kell látni, amit Keresztury Dezső hangsúlyoz, hogy tudniillik Déry „nagyon elvhű ember volt”, hogy életbeli és elméleti tapasztalatokon alapuló meggyőződés is van a világon, ahogy Réz Pál jelzi: „Dérynék eszméi voltak és lelkiismeret- furdalása.” Ezt az eszmét Déry 1921-ben így fejezte ki: „…Nem tudok lemondani arról a hitemről, hogy az embereket új, szebb rendekbe lehet vezetni, és minden erőm, művészi akaratom e cél felé taszítja életemet”. Ezt a hitét végig a következő évtizedeken nemcsak nyilatkozatokban, hanem művekben, művészi alakokban is dokumentálta. „Déry abszolút kommunistának vallotta magát, a szónak „nagyimrés” értelmében. Mi szocialista társadalmat akartunk” – közli Eörsi István egy fontos fázisra, 1956-ra emlékezvén.
Déry (és Lukács) 1956 utáni „megbékélése” (azaz a létrehozandó MŰ érdekében való megalkuvása, engedménytétele, vagyis a nevezetes Versöhnung Hegel példájából eredő fogalmának elfogadása) nem a szovjet gyakorlat és hazai képviselete tudomásul vételét jelentette, hanem ezek radikális elutasításán túl, az ezeken túl létező szocialista meggyőződéshez való ragaszkodást az adott kedvezőtlen körülmények között is, még megtörettetésük ellenére is. Újra Réz Pált idézhetjük: „Déry világéletében utálta a kapitalizmust, s persze 1956-ban sem kapitalista világot akart vissza”. Megbékélésük ezért – úgy vélem – semmivel sem megvetendőbb etikailag, mint a jelenkori purifikátoroké, akik olyan társadalmi „formációval” békéinek meg ma zokszó nélkül és könnyed vállrándítással, amely úgy „biztosítja” az emberi jogokat, hogy több mint félmillió munkára és alkotásra képes embert lök az utcára, és további százezreket kilátástalan nyomorúságba.
Dérynék és Lukácsnak is érzéki és mélyen megélt történelmi tapasztalatai voltak erről a „prae-posztmodern állapotáról”. Lukács, az elméletalkotó ezért ragaszkodott görcsösen, élete végéig, minden meghurcoltatása ellenére a humanista remény reneszánszához, míg Déry, az író még sokkal több kétellyel és rezignáltsággal, de ugyanehhez az eszményhez, és ezért hiányzik mindkettőjüknél a „teljes szembefordulás” ifjúságuk, érett férfikoruk meggyőződéseivel.
Sőt, Déry ismételten hangsúlyozza, főleg a G. A. úr X-ben és a „hordalékok” kapcsán a riasztó ökológiai és biológiai veszélyeket, a „pop-fesztiválban” és másutt az emberiesség etikai értékeinek végzetes megingását, s mindenütt a gyors és lassított változatában is működtetett öldöklés ijesztő térnyerését, mert mindezt az antihumánumot nemcsak a „reálszocializmusban” látta (amely azóta eltűnt), hanem már akkor is és elsősorban a szociáldarvinizmus filozófiájára támaszkodó reális kontra- hens – ma már korlátok nélküli – aktivitásában tudta jelenvalónak. Vádoló kritikusaival szemben vélhető: ezért nem „döglött kutya” sem Déry, sem Lukács. Ha Déry megérhette volna a száz évet, újabb, még riasztóbb tapasztalatokat szerezhetett volna minderről. S talán művekkel felelne az egy bizonyos irányban (joggal) élesen látó, a másik irányban azonban (indokolatlanul) vak bíráinak. Úgy tetszik, éppen ez a vízválasztó a mesterek és a pillanatot sietősen egyetemes és téves történetfilozófiává torzító pályatársak és tanítványaik között. Legalábbis kérdéses az a megállapítás, miszerint „az értelmiség és a szocializmus viszonya, ami Déry egyik fő témája volt, ma nem divatos kérdés.”
Botka Ferenc bölcsességét dicséri, hogy annyi imbolygó megközelítés után, a legautentikusabb helyen, Déry Szemtől szembe című kistrilógiája második könyve és József Attila Eszméletének. összehasonlítása során – a művek végső filozofikumának kibontásában – az egzisztencializmus minden igazságának tudomásul vétele mellett is, végső soron a múlhatatlan eszményekhez való – úgy lehet, kétségekkel teli – hűség előtt tárja fel hősei megvallatásával a jövő kapuját.
Nála idősebbeknek is mesterük: Szerdahelyi István valódi tudós. No de van-e még rangja ennek a szónak, mikor szinte gyermekkorunktól jóformán csak ironikusan alkalmazták? Egy politizáló jezsuita szónok a szegedi egyetemen többszáz hallgatója derültségétől kísérve mondotta volt: „Gott weiss alles, aber ein deutscher Professor noch mehr” (Isten mindent tud, de egy német professzor még nála is többet) – ami a náci időkben nem is volt egészen ártatlan kijelentés. Ám ugyanezen az egyetemen nem egy vérbeli, világviszonylatban is számottevő tudós működött, akiket szerencsém volt közelebbről is megismerni, például: Kerényit és Szent-Györgyit. És mégis, őket is megismerve állítom, hogy Szerdahelyi tudós a javából.
Tudós, de mint a fönt említett „szögediek”, nem elefántcsont toronyba húzódó, nagyképű szerzet: tud népszerűén, mindenkihez is szólni. Máig is élvezettel forgatom, használom Kortársaink mondják című interjúgyűjteményét, amelyben az ő, beszélgetést továbbvivő kérdései, közbevetései sokszor jobbak, mint a válaszoló kiválóságok szövege – vagy a Csibra Istvánnal együtt írt Esztétikai alapfogalmak kislexikonját. Szerdahelyi emellett mindig bátor is. Sose felejtem el, hogy vagy harminc éve egy Kossuth-klubban rendezett vitán, ifjoncként fölállt s Aczél Györgynek azt a kívánságot szegezte szembe, hogy a kérdésekkel bátran szembenéző tehát valódi marxista Valóságot kritikai attitűdje miatt meg ne szüntessék. S csakugyan máig létezik. (Hogy közben ilyen-olyan fordulatot tett, az más kérdés.)
Mindezt nem azért írom le, mert Szerdahelyi most múlt hatvanéves (erről különben is szó esett már az Ezredvégben), hanem hogy új könyvéről szólva rögtön megállapítsam: a Verstan mindenkinek, vonzó címe ellenére, nem igazán „népszerűsítő” mű, hanem tudóshoz illően sok újat kiderítő s minden eddigi eredményt is összegező monográfia, vagy inkább enciklopédia jellegű alkotás. Az, hogy „mindenkinek” szól, úgy értendő, hogy mindannak, akit a vers érdekel, akár mint potenciális alkotót, akár mint „befogadót”, versélvezőt.
Mert élvezet nélkül mit sem ér a művészet, noha nem az örömszerzés a főcélja. De a vers megformáltsága, rímei s főként ritmusa, zenéje az, ami – nem rossz ez a kifejezés! – „magával ragad”. Ha tudniillik csakugyan vers. Más kérdés, hogy akik – több mint félévszázada – a költői újnak vagyunk hívei, Ady és József Attila géniusza után is úgy érezzük, hogy az ő immár klasszikus teljesítményük után már szinte nincs járható útja a szabályosan formált verselésnek – s ez vonatkozik Babits, Kosztolányi követésére, nem is szólva az Erdélyi-Illyés-Sinka féle népiségről. Erről van egy idétlen saját aforizmám: „A rímes vers ma – rémes vers”. Ez persze csacskaság, de van benne valami – ma a Füst és Kassák féle „szabad” verset érezzük „korszerűnek”. No de egyrészt a klasszikust is jobban értékeljük, ha rendjét, szabályait s az azon belül megnyilvánuló tökélyt vagy épp újítást tudatosítjuk, másrészt a század elejétől föltűnt szabadabb formálást (amelynek igenis van összetartó saját belső rendje is) csak akkor méltányolhatjuk igazán, ha a klasszikus szabályokat és az attól való (nem dilettantizmusból származó) tudatos eltérést észrevesszük. Költők (akár önjelöltek) számára pedig követelmény minden múltbelinek teljes ismerete, felhasználási képessége – hogy ennek birtokában hozzanak létre mást. Vásárhelyi Pákozdy. Ferenc (maga is költő), aki egy időben vele lakott, mesélte, hogy az ifjú József Attila tömegével írta, kizárólag gyakorlatként a régi stílusú verseket, hogy rögtön el is dobja azokat.
Igen, verstani ismeret mindenkinek kellene s ezt nyújtja a mostani korántsem „népszerű” munka, amit elolvasni is munka, de van-e, lehet-e szebb munka ennél? Gazdagít, éspedig nemcsak a konkrét ismeretek rendezésével, át- nyújtásával, hanem rengeteg új fölfedezéssel, annak a – még mindig nem lezárt! – magyar verstanba való beillesztésével, hanem művek felfedezésével is.
Hatvan éve, tehát Szerdahelyi születésének idejétől olvasok rendszeresen verset, és az akkori idők szellemére jellemző, hogy Ady még nem szerepelt a különben „haladó” református tankönyvekben, ámde magyartanárunk lediktálta Ady kulcsverseit, a természetrajz (!) tanár pedig óraszám elemezte azokat: szóval, akkor még Ady volt a tilalmas, és ami ezzel egyet jelent: modern. Ámde a régi magyar vers mérhetetlen gazdagságát mondhatni először méri fel most számunkra Szerdahelyi verstani műve. Amely ilyenformán nemcsak enciklopédia, hanem idézeteivel, utalásaival antológia is!
Folytathatnám – önkritikával. Úgynevezett irodalmár vagyok és amikor a kimúlása előtt álló nyugati Irodalmi Újság azzal szólt le, hogy alig szerepelek egy „tudós” kortársunk könyvében, azt válaszoltam, hogy vagyok olyan tudós, mint a (különben tiszteletre méltó) tekintély. Nos, egy jókora világirodalom történet publikálása után szégyenkezve vallom be, hogy ceruzával a kézben, hónapszám, újat mondó tankönyvként olvastam Szerdahelyi művét és sokat s élvezettel tanultam belőle. Amit kívánok minden irodalom szerető olvasótársnak. Ha netán nem tudós is, csak szereti a szépet s a szépben a rendet.
(Nemzeti Tankönyvkiadó)
1945. május 9-én Sztálin marsall napiparancsa így kezdődött: „A német főparancsnokság küldöttei 1945. május 8-án írták alá a fegyverszüneti okmányt, amely kimondja a német haderők feltétel nélküli kapitulációját. A Nagy Honvédő Háború, amelyet a Szovjetunió népei viseltek a német fasiszta agresszorok ellen, teljes győzelmünkkel ért véget.”
Harry S. Truman elnöknek az amerikai néphez szóló közleményében ez áll: „A szövetséges hadseregek önfeláldozó, nehéz harcok után Isten segítségével legyőzték Németországot, és hadseregét feltétel nélküli megadásra kényszerítették… A szövetséges haderők visszaadták az elnyomott népek szabadságát, amelyeknek lelkét és akaratát az elnyomók soha nem tudták bilincsben tartani.” Churchill miniszter- elnök e napon a Londonban összegyűlt óriási tömeg előtt mondott beszédét így fejezte be: „Az évek múltával nemcsak itt Angliában, hanem mindenütt a világon, ahol a szabadság szava megszólal az emberi szívekben, vissza fognak emlékezni arra, amit tettünk, és ezt mondják: Ne essetek kétségbe. Ne térjetek ki az erőszak és a zsarnokság elől, szálljatok vele szembe, és ha kell, haljatok meg a szabadságért.” Harmadik kiadásban jelent meg a Holnap Kiadónál H. S. Commager könyve, A második világháború története, mely ötven év múltán is sikert arat az olvasók körében. 1945-ben közvetlenül a nagy világégés után jelent meg először az amerikai szerző munkája, amelyben sajátos módon dolgozta fel a történelmi eseményt, nemcsak az európai hadszíntérre koncentrálva, hanem az ázsiai és óceáni hadműveleteket is súlyuknak megfelelően tárgyalva. Nem a szokásos történelmi feldolgozást választotta, hanem az emberek háború utáni friss élményeire, az ismeretlen események iránti érdeklődésére számítva, a háború résztvevői, szemtanúi által elbeszélt történetek és ritka dokumentumok felhasználásával írta meg a második világháború történetét. Hátborzongató kalandokban bővelkedő, olvasmányos, izgalmas könyv idézi fel a múltat Székely György átdolgozásában.
„Május 10-én, pénteken, Nyugat-Európa fölött derült volt az éjszaka. Az égbolton szikrázó csillagok szép tavaszi napot jósoltak. Az új nap első órájában a Hannovert Hamburggal összekötő sínpálya hosszú, egyenes szakaszán, Hagenow állomása előtt simán fékezett, majd megállt a váltókon egy vonat. A nem mindennapi szerelvény tíz, rendkívül hosszú, sötétzöld vagonját két nagy gőzmozdony húzta.[…] Adolf Hitler elindult pályafutásának legnagyobb kalandjára. Még ő maga sem sejthette, mekkora sebességgel száguld nemsokára. Még negyven nap sem kell hozzá, hogy ő legyen az úr Európában, vagy talán a világ nagyobbik felén.” E nap estéjén kapta a hírt, hogy Nagy-Britannia új miniszterelnöke aznaptól Winston Churchill lett, s amikor május 10-én nyugovóra tért, feltehetően nem sejtette azt sem, „hogy a hadseregek és népek most elindított nyugat-európai nagy háborúján túl és annak felszíne alatt meg kell vívnia párviadalát Churchill-lel”. John Lukacs, az Egyesült Államokban élő, magyar származású történészprofesszor A párviadal című új művének középpontjába azt a párbajt állította, mely Hitler és Churchill között zajlott le 1940. május 10-e és július 31-e között, amikor is Hitler, megkezdve a villámháborút, hat hét alatt szinte akadály nélkül bekebelezte Európát. Lukacs nemcsak a történelmi eseményeket veszi sorra lebilincselően érdekes könyvében, hanem Hitler és Churchill személyiségét, pszichológiai karakterét, hadvezéri cselekedeteinek mozgatórugóit, magánemberi megnyilvánulásait, politikusi tehetségét, rávilágítva Napóleon ama mondatának igazságára, hogy a háború és a prostitúció olyan szakma, amelyben a műkedvelők gyakran többet érnek, mint a hivatásosak. A korabeli fényképekkel illusztrált művet az Európa Könyvkiadó Lukacs két esszéjével egészítette ki, melyeket a szerző a magyar kiadás számára írt, „Hitler és Magyarország”, illetve „Churchill és Magyarország” címmel. E két írásban Lukacs rendkívül érdekes módon mutatja be, hogy milyen jelentőséget tulajdonítottak Magyarországnak a háború menetében, s hogyan használták fel háborús és politikai céljaik elérésére. A sok ismeretlen dokumentum felhasználásával megírt történelmi esszékben felhívja a figyelmet e témakör további kutatásának szükségességére is. A Mészáros Klára által fordított újdonság megkülönböztetett figyelemre érdemes, jelentős mű.
Németország nagyravágyó terveinek megvalósításában kiemelkedő szerepet szánt haditengerészetének, különösképpen pedig tengeralattjáró-flottájának. Paul Herbert Freyer Halál a tengereken című könyvében végigkíséri a húszas évek elejétől kezdve a német tengeralattjáró-flotta előbb titkolt, majd nyílt fejlesztésének szakaszait. 1939 szeptemberében kezdődött a németek korlátlan tengeralattjáró-háborúja, vagy ahogy nevezték: Anglia tengeri ostroma. Először a Liverpoolból Montrealba tartó Athenia személyszállító gőzöst süllyesztették el, majd a csatahajók és az utánpótlást szállító hajók elpusztításával igyekeztek megbénítani a szövetségesek hadi tevékenységét. Kezdetben a német tengeralattjárók meglepetésszerű sikereket értek el, később azonban a szövetségesek egyre eredményesebben hárították el a támadásaikat, főleg a radarral történő felderítés tökéletesítése utáni időkben. Dönitz tengernagy hiába gyártat 1944 végén új, tökéletesebb tengeralattjárókat, ezek bevetésére a kapituláció miatt már nem kerülhetett sor. A második világháború tengeri csatáit korabeli fényképeken szemlélhetjük a Zrínyi Kiadó újdonságában.
A Don-kanyar a magyar történelmi köztudatban végtelen hómező, lövészárok, elgyötört, borostás arcok, rongyokba bugyolált, megfagyott lábak, dermedt lótetemek, elhagyott ágyuk, emberroncsok vonulása, fekete kígyózása, temetetlen holtak. A Don-kanyar a pusztulás víziója, a vereség letaglózó érzése, a keserű gyász fájdalma, a lelkek mélyén forrongó gyűlölet, a ránk kényszerített bűntudat. A Don-kanyar történelmi jelkép, történészek erőpróbája változó politikai rendszerek változó játékszabályai szerint. Szabó Péter, a Hadtörténeti Intézet tudományos főmunkatársa, a téma jelenlegi legelismertebb kutatója levéltári forrásokra, feledésbe merült korabeli naplókra, feljegyzésekre támaszkodva, a vizsgált korszak politikai és katonapolitikai viszonyait szem előtt tartva, szigorú tárgyilagossággal és körültekintő részletességgel vizsgálja a 2. magyar hadsereg tragikus történetét Don-kanyar című, a Zrínyi Kiadónál közreadott munkájában. Módjában állt felkeresni 1942-43 telének még élő résztvevőit, s haditérképekkel és korabeli fényképfelvételekkel is dokumentálja e sokat vitatott történelmi eseményt. „Könyvemben az eddigi hazai munkákban megjelentektől kissé eltérő értékelést kívánok nyújtani a 2. hadsereg közel egyéves keleti had- színtéri tevékenységéről. A magyar történelem e sokat idézett hadseregének gyakran célzatos elsiratása helyett helytállásának bemutatására helyezem a hangsúlyt… Megszervezésétől sorsának beteljesüléséig részletesen bemutatom a hadsereg tevékenységét, állapotának alakulását, valamint azokat a tényezőket, melyek a katasztrófához vezettek.” – írja a szerző az oroszországi jeltelen sírokban nyugvó magyar katonák és munkaszolgálatosok emlékének ajánlott művében.
A térképen bejegyzett útvonal: Szászrégen – Marosvásárhely – Dés – Sátoraljaújhely – Kassa – Eperjes – L’ubotín – Tarnów – Krakkó – Auschwitz. Az utas: Jechezékel Hárfenesz dési fakereskedő, akit népes családjával együtt Auschwitzba hurcolnak 1944 nyarán. Útitársai azok a zsidó férfiak, nők, gyerekek, öregek, betegek, akiket vagonokba zsúfolva szállítottak a Harmadik Birodalom haláltáboraiba, ahol az emberi méltóságuktól megfosztott, rabszolgává alacsonyított milliók dolgoztak végső órájukig, s küzdöttek elképzelhetetlen akarással az életbenmaradásért, akár e könyv írója, aki Lágernapló 1944-45 címmel örökítette meg haláltábor-járásai történetét csodálatra méltó tárgyilagossággal, csak az általa megélt eseményekre szorítkozva. A lágerkórházban élte meg a tábor felszabadulását, s utána mint annyian mások, leírta mindazt, amit átélt, aminek szemtanúja volt. De ez az Ő története, az Ő szenvedéseinek naplója, az Ő élete. A Pesti Szalon a napló kiadója.
„Kedves író elvtárs! A Magyar Nemzet számtalan olvasója nevében kérjük, hogy hagyja végre annyiban a Budapesti tavaszt. A tavaszon már régen túl vagyunk, és maga még mindig a Budapesti tavaszról zeng. Nem unja? Mi nagyon!… Szívszorongva várjuk, hogy mikor olvassuk végre, hogy a vége következik. […] Tisztelje meg az apja emlékét, és hagyja annyiba ezt a marhaságot. Mert ha a Budapesti tavasznak nem lesz gyorsan vége, úgy magának lesz vége. Agyonverjük!” „Nem műremek, de tetszett nekem a könyv. Olyan, amit el kell olvasni. […] Az alakok nem mindig élők, néha egysíkúak, de a főszereplőt, azt a szörnyű budapesti telet, sokszor sikerült életre keltenie.” „Tartalma jó, érdekes, lekötő. Ábrázolási módja azonban néhol sematikus. A munkások alakját nem ismeri Karinthy. A reakciósok alakja viszont kitűnő, nyelve, stílusa, szerkezete szintén jó. Kár azért, hogy nem vette át apja stílusát.” „Tíz éve vártam arra, hogy valaki megírja és filmre vigye azokat a keserves, nehéz időket.” A címzett, akihez ezek az egymásnak ellentmondó véleményeket tartalmazó levelek szóltak, Karinthy Ferenc volt, akinek írói munkásságát első műveinek megjelenésétől kezdve széles körű érdeklődés övezte. A hozzá írott levelekből válogatta és szerkesztette a Littoria Könyvkiadónál megjelent Levelek Karinthy Ferenchez című gyűjteményt az író özvegye, Karinthy Ferencné és Jovánovics Miklós. Karinthy Ferenc minden hozzá írt levelet azonnal megválaszolt és gondosan megőrzött, a névtelen levelek kivételével. E dokumentumértékű, szórakoztató és olvasmányos összeállításból a „Budapesti tavasz” című regényére reflektáló olvasói levelekből idéztem.
Befejezésül pedig hadd álljon itt az íróval 1986-ban készült riportból néhány sor az ő 1945-beli tavaszáról: „Gyönyörű tavasz volt, életünk legszebb tavasza! Éheztünk, koplaltunk, se ruha, se semmi… Ma már van lakásom, autóm, kis nyaralóm, sok könyvem, mindenem – de akkor olyasmim volt, ami ma nincs: remények, nyílt, derűs, boldog várakozások.”
(emmi)
