ALMÁSI KATALIN

A szürke híd és a fekete folyó

Átússzak-e a folyón?
A túlsó parton tán sokan várnak,
de ködben már a parti homok,
nem tudom, ott vannak-e még,
s ha igen, vajon mit is csinálnak?
És van-e híd,
és hol van a part,
hová nagyléptű lábát támasztja a híd,
s hol megkapaszkodhat lógó, remegő karja?
Ó, vár-e valaki?
Vagy a várók megfordultak már,
elbaktatva az erdő felé,
és léptüket az est betakarta.
Hiányzom-e még,
és ugyan kinek?
A híd közepe a vízbe csüng,
ha áthaladnék,
pici fodrok kéjesen harapdálnák bokám,
szürkésfekete a parti kavics,
s a hang,
mely a vízen siklik át, hamis
húr hangját küldi el hozzám.
A Szürke Híd!
Lásd, széles szalagjára
szentjánosbogarakat kötöztek valaha
lámpa gyanánt,
de a füzér eltűnt, leszakadt,
s a híd alatt folyik a jaj, a sóhaj
lefelé,
s vissza bús örvényben kavarog
az öröm és az elmúlt nevetés.
Nézd,
ez a folyó mosónőket sosem látott,
csak átkot sodort a víz,
nem szappanhabot,
halott madarak teteme bukott le
eleve elsüllyedt morzsákért.
Foszló madzag a korlát,
vitorlát tartó hajdani kötél foszlánya,
fonála régvolt kenderkócnak.
A csónak alatta nem halad,
halak puffadt hasa villan
a fekete vízben,
színevolt, fakó,
mégis riadó,
rémült, fehér seregek.

A farkas órája

A hold halvány harangját megkongatja az öreg, éji őr
és a csillagok mind hazasietnek,
lerakják a fáradt, őszi illatot,
amit a földről fölszedegettek.
Sietnek haza a hajnali csillagok,
síró farkasok köszöntik őket az erdőszélen,
nem látnak senkit sem erdőn, sem réten,
farkuk behúzva lábuk közt remeg,
nincs alkony, nincs hajnal, csak a fakó kereszt
meredez a domb végében,
se élő, se halott se földön, se égen,
csak a bokor nyög álmában a kert szélében.
Sír a farkas, órája már az ég szélén lebeg.
Nincs nap, se hold, nincs ki színt keverjen,
nincs, aki gyújtson, árnyékot visszaverjen,
nincs, ki sikoltson, mert az sincs, aki hallja,
nincs Isten, nincs Ördög, a hatalmak karja
most nem sújt és nem véd, egyedül remeg
a puha emberi test, horkolva alszik, nyüszít,
hisz a kert alatt, az ég alatt farkasok hada
zsákmányra várva pihen!
Foguk csikordul ebben az órában,
mikor nem látsz, szólsz, nem nézel, mert
homályban minden, a szörnyű vég és a bús kezdet,
most léphetsz ki és léphetsz be,
most halhatsz meg és most születhetsz,
ha tenni akarsz, hát most tedd meg!
Senki se gátol és senki sem segít,
az ég alján sápadt, szürke csík
jelzi, hogy rövid az idő, míg egyedül lehetsz.
A farkas sír!
Ugyan mit is tehetsz,
egyedül vagy, mint nádas part szélébe’,
tikkasztó melegben halálra égve.
A nap sárga pányvát vet a farkas nyakába,
kába tekintet fordul az ég felé s nyomába’
madárcsicsergés bökdösi az eget.
Lehet-e elfeledni azt a percet,
mikor az Ismeretlen ránk lehelget
és a hideg lehellet egy pillanatra csak
felnyitja a vermet, mely lábunknál hasadt,
de falevél, szirom és gyöngyvirág takarja.

Könyörgés

Emitt jön egy kósza lélek,
kinek útja
a pokolba
vagy a mennyekbe vezet.
S szól:
Tiszteljétek annak erejét,
ki merte lesikálni a sziklák elejét,
és leszörpölgetni a forró levesről a habot.
S kapott
is ezért maroknyi kavicsot
rágni,
és némi reményt,
hogy nem kell majd ázni
és fázni kint az unalmas esőn.

Mert az úton menni kell mindenképpen,
mert amíg az ember test
és nem lélek, addig kenyeret eszik,
nem csupán malasztot,
s hiába halasztód
a bért szép, tágas odúdért, fizetni kell.

Ingyen majd odalenn a kondér lesz,
alattad majd víz rotyog,
bűnödért forralva halhatatlan lelked!
De ha tetszettél ott fent, akkor
vihogva lenézhetsz majd a földre,
míg tested,
pardon!
lelked megpihent a ködös felhővánkoson.

(Ajánlás)

Ó, utitársak,
s ti, nézők,
ha majd látjátok lézengő, kósza lelkem,
kérlek,
ne köpjetek ki,
s ne mondjátok:
Piha!
Zengjétek inkább:
Glória!
Dicsőség az igyekvőnek!

SOÓS MAGDA

D. S. Drezdában

Amikor belépett a képtárba, valami szíven ütötte, és arra késztette, hogy másra is figyeljen, ne csak arra, ami körülveszi. Pedig vendéglátói – a kopasz, bár tarkóján gyér hajkoszorúval ékes zeneszerző kolléga s az ifjú, szalmaszín hajú tolmács – előszedték minden orosz tudásukat, amire ő kedvességből németül válaszolt. Ezen felbátorodva a házigazdák mindinkább saját anyanyelvükön szól­tak hozzá, sajnos, egyikük sem az irodalmi hochdeutschot beszélte. A nyilván északról származó drezdai zeneszerző, kissé hanyag mecklenburgi tájszólását adta kíséretül ahhoz, amit Dmitrij S.-nek elmondott, hogy tudniillik itt állnak a köztársaság legcsodálatosabb képtára, a Zwinger előtt, amely a kecses oszlopok futamaival, a faragott, csipkés trillákkal és kőbe vésett staccatókkal maga a barokk zene. A tolmács szász dialektusának váratlan modulációival ismételte, hogy a legszebbhez hozták el, amit egyáltalán mutatni tudnak.

– Természetesen – vetette közbe a drezdai zeneszerző kolléga megállva a Zwinger udvarán –, ez csak addig a legszebb, amíg a Semper-opera fel nem épül. Mert felépül, az bizonyos, nem úgy, mint a Frauenkirche, amely kupolástul saját mélységébe roskadva, örök mementóként, örök torzó marad. De az opera újjáépül, csak sajnos, arra várni kell, bármennyire hiányzik nekünk – s itt a zene nevében megpróbált összehunyorítani a vendéggel. Hiába: a háború után tizenöt évvel még mindig a gyáraké és lakóházaké az elsőbbség, ezt ugye, Dmitrij S. is belátja.

Dmitrij S. zavartan bólintott, noha a háború meg az elpusztult házak em­lítésekor inkább a német kolléga jöhetett volna zavarba. Bár az is igaz, suhant át a vendég agyán, hogy Drezdát ők, pontosabban a szövetségesek bombázták romhalmazzá. Dmitrij S. megragadta szemüvege szárát, szemüvegét izgatottan leemelte, majd visszaillesztette az orrára, és úgy érezte, hogy amit – szemüveggel vagy szemüveg nélkül – némán, a szemével elmond, az tökéletesen érthető. „Nem akarom – közölte a pillantása –, hogy bármi közénk álljon, bármelyik város…” De nem szólt, csak némileg zavartan hunyorgott, a házigazda megértőén nézett rá, és nem fordítva – ilyen bonyolult volt ez a viszony. A német kolléga karonfogva tovább sétált vele, buzgón magyarázott, Dmitrij S. bólogatott, s valahová máshová, meglehetősen távolra nézett. Tudta, hogyan vágjon roppantul figyelő ábrázatot, miközben valóban odafigyelt valami kis, kósza zenei arabeszk- félére a bensejében.

Amint áthaladtak a díszudvaron, drezdai kollégája barátian a hóna alá nyúlt, és a szökőkútnál enyhe szorítással megállásra késztette. Néhány percet adott a gyönyörködésre, azután újabb szorítással a karján továbbirányította az épületbe. A tolmács (aki ezt a tisztét végképp lerakta) szolgálatkészen sürgött körülöttük, jegyet váltott, előre sietett, majd vissza a két művészhez, végül – mint aki célhoz ért – megállt velük a Raffaello-Madonna előtt. – Valóban csodaszép – mormogta Dmitrij S., de egyidejűleg másra kellett gondolnia. Most igazán figyelni akart arra, amit látott, de figyelnie kellett a hangokra is, melyek mintegy kíséretül szegődtek a látványhoz. Teremről teremre járva csimpaszkodtak belé és nyaggatták: a komor Zurbaránnál (ütősök? üstdob? cintányér?), aztán a XIX. század­hoz érve a derűsebb franciáknál (oboa? fuvola?), majd megint vissza az időben, a cinquecentónál, végül ahonnét elindult, s ott újra megállásra késztetőn – késztetőn? parancsolón, földbegyökereztetően – a Sixtusi Madonnánál (kétségte­lenül vonósok).

Az a selymeskék háttér… az a bársonyos testszín… azok a könnyű bárány­felhők: csupa zene. Valóban? Vagy kissé megzavarodott, s mást hall, mint amit lát? Véres gyolcs, véres testszín, véres égszínkék. Nem akarta, de így van, tűz, mocsok, vér… furcsa a keményen felágaskodó motívum – egy most, itt (vagy a múltból újra?… igen, csakis a múltból) előretolakodó mű, az a bizonyos szim­fónia. Mintha itt és most élné át az egészet: makacsul arra a merőben másféle képre kell gondolnia. Füst, láng és vér, amely a Néva-partig hatol és az ágas­kodó motívum: D. S. C. H. ^* A drezdai kolléga megértőén várakozott, még hátrább is lépett kissé, hogy ne zavarja a remekmű csodálatában. Ott töltötték az egész délelőttöt, a termeket rótták, Dmitrij S. belülről hajszoltan, a másik kettő udvarias kíséretképpen. Déli egy óra tájt kötelességüknek érezték, hogy szóbahozzák az ebédidőt, noha a zenész kolléga tétovázott kissé, mintha meg­érezte volna a különös szórakozottságot, mellyel a vendég finoman ingadozott a jelenlét, s a valahol máshollét határán. Dmitrij S. azonban összeszedte magát, egyetértőén bólintott, sőt, azt mondta: – Helyes, menjünk ebédelni, megéhez­tem.

A kolléga elnézést kért, amiért megint „mezőn” haladnak át, s amiért még nincsenek kellő választékkal ellátott éttermeik, valószínűleg nem jutott eszébe, hogy a vendég házatáján sem különb a helyzet, s az sem, hogy miért.

– Nem tesz semmit – dünnyögte Dmitrij S., közben a szemüvegéhez nyúlt, mintha megigazítaná. Valójában meg kellett kapaszkodnia a szemüveg ismerős teknőckeretében, nehogy elsodorja a rázúduló emlékezés: csupasz föld, kőtör­melék, hajdanvolt városlakók árnyai. Itt történt meg az Elba mentén? Vagy amott a Néva partján? Valahogy összekeveredett a kettő, bár még érzett némi halvány tiltakozást: „Nem, a kettő nem ugyanaz!” Mégis összekeveredett rettentő robajjal, aztán a vihar elült, az üstdob-dübörgést a vonósok halk szólama váltotta fel. Mindez azonban nem tartozott a jóindulatúan mosolygós kollégára, meg a kész­séges tolmácsra.

Az étkezés – káposztát meg „Wurstot” fogyasztva, egy-két korsó sörrel (D. S. részéről vízzel) locsolva – szerencsésen lezajlott. Ebéd után azt javasolták, pihenjen kissé. Sajnos, a szálloda nem a legfényesebb, valamikor a háború előtt a belvárosban… de hogyan lehetne ott szálloda, amikor belváros sincsen? Igazán sajnálják, ha netán a szobája… Nincs semmi probléma, a szobája tökéletesen megfelel és ami azt illeti, szívesen lepihen – mondta Dmitrij S. és bólogatott hozzá, bár merőben mást értett „lepihenésen”.

Hogy mit? Nos, felépíteni magában ugyanabból a már ismerős D. S. C. H. motívumból a teljes Zwingert, üszkös-sötét meg rózsás-testszínű képeivel, melyek­nek izgató lényegéhez tartozott a tudat, hogy örökre eltűnhettek volna. De megvannak és nemcsak szemmel láthatóan. Bebújhatnak a kottafejekbe úgy, hogy másféle anyagszerűségüket ezentúl hallani lehet.

Hogyan rohanta meg újra ez az egész? Vagy nem is újra? Valójában csak most születik? Úgy látszik, megint át kell élnie, amit már egyszer felépített magában. Itt, az Elba parti romok között túlságosan elevenné váltak a Néva parti emlékek. A hónapokig tartó ostrom, csizmatalpak dübörgése… Igen, tu­lajdonképpen itt és most kellene hozzáfognia, nekiülnie és az egész borzalmat, ami történt (itt, vagy ott?… itt is, ott is…) újra zenébe sűrítenie.

Amint a szobájában egyedül marad, megpróbálja majd tisztázni a dolgot, mert jó, ha az ember tudja, milyen ok csalja elő a mélyből a mű csíráját, s milyen cél fejleszti kerek egésszé. Az bizonyos, hogy a repülőgépen Moszkva és Kijev felett, nem gondolt semmiféle belső munkára. Technikai teendőkkel volt elfoglalva, kivált Prágában, ahol vonatra kellett átszállnia, ugyanis még nem épült fel a drezdai repülőtér. Otthon sem számított erre a fájdalmas-furcsa felajzottságra, semmit nem érzett, legfeljebb némi zavart, amikor eldöntötte: eleget tesz a német zeneszerzők meghívásának.

Helyes – gondolta a levél olvastán, szemüvegét még mindig az orra előtt, a levegőben tartva –, természetesen elutazom abba a szörnyeket szült országba, ahol azonban Beethoven és Marx is megszületett.

Itt volt hát, és figyelmes arcot vágott, sőt a kellő pillanatban csakugyan odafigyelt: vendéglátói a délutáni randevúról beszéltek. Az Altmarkton sétálnak majd, természetesen csak az első nap ilyen laza, semmi kötelezettség, egy kis csevegés meg nézelődés – mondta a kolléga, nála fejjel alacsonyabb, kissé piknikus alkatú férfi, kopasz fején keskeny göndör hajkoszorú fültől-fülig, afféle természetes, előlegezett babér.

– Akkor hát öt órakor önnél leszünk.

– Helyes! – felelte Dmitrij S., és szívélyesen, de talán kissé túlzott sietséggel elköszönt tőlük.

A szálloda liftjében, úton a nyolcadik emelet felé azt kérdezte magától, miért nem mondott nemet.

Azt kellett volna mondanom: majd holnap.

Nem mintha a másnapi program jobban vonzaná. De a vendég szerepját­szásához tartozott, elvállalta, végig kell csinálnia, ebédekkel, vacsorákkal, talál­kozókkal. Holott a kaland máris hozzászegődött. Az ilyesmi persze kiszámítha­tatlan, megeshetett volna, hogy a hangok később kezdik zargatni, netán az utolsó napon, vagy akkor sem, és egyáltalán. De hogy máris és ilyen sürgetően meg­rohanták, ez különös kegy és szerencse volt. Már reggel elkezdődött, amint végigmentek a kopár terepen, a pályaudvartól a Zwingerig, és bent a Zwingerben még fokozódott. – Ezt önök mentették meg – mondta a német kolléga, körbe­mutatva a falakon. – Az önök katonái mindent levittek a pincébe.

– Lám – gondolta Dmitrij S. és kissé feljebb tolta szemüvegét –, meghalt tíz meg tízezer ember és ez a halott szépség – ez megmaradt. Tiszta, magát kínáló kontrapunkt. Kívül pusztulás és bent a csöndesen várakozó Raffaello-Ma- donna. Persze nem bent – mint épp az imént hallotta –, lent a pincében, de a mű szempontjából ez teljesen mindegy. Szóval… mű? És éppen itt? – kérdezte magától enyhe szívdobogással. Most pedig visszavonult a szállodába, mint más normális ember, aki egy hosszú utazás, meg az első benyomások és az első ebéd után ledől és szundít egyet.

Csakhogy itt nem volt semmiféle normális ember, és nem lesz semmiféle szun­dítás. Bezárta belülről az ajtót, az asztalra teregette az üres kottalapot, amelyet néhány perc múlva sebesen és sűrűn pöttyök borítottak el és finom indák szőttek át. A szövevényben a D. S. C. H. hangok uralkodtak, hallotta amint kiemelkedtek a sűrűből… Sőt, mintha egyszer már meg is születtek volna. Maga sem tudta, mi történik vele. Ébren van? De hiszen már le is feküdt és a valóságtól egyre messzebb sodorja az álom. Ami nem is álom, hanem a legmegrázóbb valóság.

Csakhogy máris megzavarta a telefon, a portáról szóltak fel, elnézést kértek, húsz perce várják odalent, negyed hat elmúlt. Hihetetlen – morogta Dmitrij S., és gyorsan elzárta legszemélyesebb, legintimebb holmiját, a kottalapokat. Déle­lőtti kísérői a hallban szívélyesen, némileg aggodalmasan siettek felé. Remélik, mondták, hogy kipihente magát. Akkor hát az Altmarktra sétálnak, amennyiben kedvet érez hozzá. Gépiesen bólintott, hogyne, kedvet érez, de közben olyan messzire nézett, túl az Altmarkton, túl Drezdán, az Elbán is túl, hogy a zenész kolléga kérdő pillantást vetett rá.

Viszont a tolmács – kevesebb érzékenységgel, s több gyakorlati érzékkel rendelkezvén – előre szaladt, kitárta a nehéz üvegajtót, s máris magyarázni, meg mutogatni kezdett. Ez itt… az ott… – hallotta Dmitrij S., és engedelmesen lépkedett közöttük, míg végül az Altmarkton csakugyan odafigyelt valamire.

Nem a tégla alakú teret körbefogó, árkádos épületekre, nem a sétáló em­berekre.

Néhány egyszerű vásári sátorra meg bódéra, amelyek ott álltak az Altmarkt a hajdani piactér – közepén. Közönséges vurslibódék voltak, s kissé különösen hatottak a patinás város főterén, mert patinás volt, ha mégoly megtépázott is. Ezek a bódék a városért állnak itt, magyarázta a tolmács… Ezek a bódék – folytatta a kolléga – az újjáépítést szolgálják. Az ember befizet, s célbaveheti a kifüggesztett tárgyakat, nos, valóban, akár a vursliban – nyugtázta D. S. röpke megjegyzését. – És ha bármit eltalál – folytatta a tolmács szolgálatkészen –, az az öné. Dmitrij S. szemügyre vette a bódé hátsó falán függő bábukat. – Nem helyes – mondta tűnődve. – Ha egyszer az újjáépítés javára megy, nem kellene semmilyen ellenszolgáltatást nyújtani. – De hiszen – felelte a kolléga – a tárgyak értéke elenyésző a befolyt összeghez képest. Viszont a játék mindenképpen vonzza az embereket.

Mindenképpen – bólintott Dmitrij S. hangtalanul –, és mindenféle játék, véres és pusztító játékok is. – Hangosan pedig azt mondta: – Nem szabadna lőni és nem szabadna semmit elfogadni.

De a kolléga megint barátian a hóna alá nyúlt, kezébe nyomta a puskát, sőt a ravaszt is meghúzta az ő, D. S. ujjaival, és a bódés ember már át is nyújtotta az eltalált, hüvelyknyi mackót.

Zavartan forgatta két ujja közt, s látta magát kisfiúként, a Bajkál-tó menti erdőben, apja irkutszki orvosbarátja nevetve biztatja, hogy figyeljen, az óriás­medve mindjárt előbukkan a fatörzsek mögül.

Dmitrij hunyorgó szeméhez szorítja parányi szemüvegét – gyermekkorától rövidlátó, talán mert a hallása volt fontosabb, s akkor rögződött belé a mozdulat: szemüvegét orrnyergéhez szorítani, hogy el ne mulassza a pillanatot. De sem­miféle óriásmedve nem bukkant elő, most viszont ujjai közt tartotta a nyere­ménymackót. – Ez egy tégla a városhoz – mondta a kolléga, s a tolmács meg­ismételte: – Egy valódi tégla.

Furcsa örömet érzett, vagy inkább meghatódásfélét, közben hagyta, hogy becipeljék a szomszédos Mocca bárba, s hogy kávéval, meg túrótortával traktálják.

A kávé mellett óvatosan eszébe juttatták, hogy másnap fogadást rendeznek a tiszteletére. – Lesz miről beszélgetniük – mondta a kolléga, mintegy biztatásul.

– A zene és… még sok minden… – tette hozzá, majd hirtelen elhallgatott, mintha süppeteg talajra tévedt volna.

Dmitrij S. finom hallásával „fogta” a megtorpanást. A kérdés változatlanul ugyanaz, gondolta, hogy ott van-e még a szakadék, hogy ott áll-e még közöttünk az a valami? És akarom-e, hogy közöttünk álljon, vagy már nem akarom? Miközben töprengett, hallotta, hogy másnap fogadás lesz, találkozóra várják – és ekkor elhatározta magát: – Holnap, engedelmükkel nem megyek sehová – s a hangja elszánt és kérlelő volt egyszerre.

Talán a kolléga megsejtett valamit, mert azt felelte: – Ahogy óhajtja Dmitrij S. elvtárs.

A tolmács azonban – kevesebb finom ösztönnel és több gyakorlati érzékkel megáldva – tárgyilagosan eldöntötte: – Reggel azért mindenképpen felhívom telefonon. Hátha meggondolja.

– Igen, hátha meggondolja – mondta a kolléga is rábeszélőn, de a hangja kissé csalódott és neheztelő volt, a vendég hangja viszont – ahogy nemet mon­dott – bocsánatkérő, bár lehetett volna fordítva is.

Dmitrij S. azonban nem gondolta meg magát, sem a következő, sem a második, sem a harmadik reggel. Hiába ostromolták telefonon, egymás kezéből ragadva ki a kagylót, egymás szavába vágva, kánonszerűen és kérlelőn, hogy tegyen eleget a programnak, s idegesen, hogy nincs-e valami baja?

Nem, egyáltalán nincs semmi baja, köszöni szépen – nyugtatta meg őket Dmitrij S. és a hangja élénken, sőt szinte vidáman csengett. Gyorsan lerakta a kagylót, majd tüstént újra felvette és megkérte a portát, hogy senkit ne kap­csoljanak. Aztán szerény szállodaszobájába búvárharangjában megkezdte a mély­merülést. Leült az asztalhoz, amelyen már várta a megkezdett kézirat, és (kissé hozzá nem illőn, gyermeteg módon – gondolta Dmitrij S.) a kottalapok mögött ott csücsült a nyereménymackó. A tégla a városért. Amelyet ők pusztítottak el, azaz a szövetségesek. Vagy a másik városért, amelyet az itteniek zártak körül halálos fojtogatással? Melyikért hát? Mindegy: Mélybemerülés közben a kettő összekeveredett benne.

Vér és hörgés keverte közös masszává a közelit meg a távolit (olyannyira, hogy melyik van közel és melyik távol, az is jócskán összekeverhető). Aztán a sötét habarcson halvány fény derengett át és a derengés nyomán előjöttek a képek és a képek nyomán a hangok, makacsul visszatérőn: D. S. C. H.

A Zwinger talányos képei. A rejtélyesen rózsás (véres?) Raffaello-festmény meg a konok-sötét (valamit gyászoló?) spanyolok. Megengedhető vajon, amit összegyúr és megszerkeszt a mélyben? Képekből – zene? Miért ne?

Modeszt M. például megidézte a cárok és gyilkosok szellemét, azután fogta magát s kiruccant egy kiállítás képeihez, milyen meghökkentő fintor és játék mindegyik! Itt azonban nincs helye a tréfának. Ez gyászzene lesz. Kvartett – egyelőre. Aztán a kvartett anyagából kiszenekari darab, amely végül ujjal mutat egy harmadikra. Egy hatalmasabbra. Ha ugyan lesz ereje és véghezviszi. Furcsa, még csak a kvartetten dolgozik, de máris hallja, átéli a Leningrádi Szimfónia hangjait, a csizmák dübörgését, sok-sok, embertelenül sok taktuson át. Gyötrelmesen hosszú és kemény kopogás lesz, ijesztőbb, mint a sors kopogtatása Bee­thovennél.

Nem olyan, de egy kicsit mégis az. Beethoven és Muszorgszkij is benne van természetesen, de legfőképpen ő maga van benne, meg a város, meg a képek és a város élő és halott polgárai. Bármikor a jelenben, a múltat megszólaltató zenei emlékezés. Igen, most már készen áll benne az egész. D. S. C. H. motí­vummal megnyitja az első tételt, ez aztán mint cantus firmus újjáéled a második tétel ostinatójában. S feltör újra, könyörtelen főmotívumként a harmadikban, a scherzo tételben, végül a zárótételben, a hegedűk cantilenájával, ugyanez a mo­tívum a végső csöndhöz vezet el. De előbb még a vonósok szólamát újra és újra brutális dobpergés szaggatja szét. Miféle dobpergés? Arra is sor kerül majd. A szimfóniában. Ez még az első változat. A vonóskvartett. Remegő sejtés- és jel­zésszerűen persze ebben is benne van már az iszonyat, meg a szimfónia. És a D. S. C. H.? Ez az átlátszó anagramma miért van benne? Nos, a dolog egyszerű. Azért, mert ő maga is benne van, nemcsak a neve kezdőbetűivel, hanem az idegeivel, a zsigereivel, a vére lüktetésével.

Így telik el három teljes nap, közben mindössze háromszor kér fel a szo­bájába kávét és a kávéhoz… hogyan is nevezik? Brötchent? Köszöni szépen, ez az, és természetesen jó lesz hozzá margarin is. Aztán vissza a kottáihoz. És dünnyög és dúdol és dolgozik a teljes belegabalyodás állapotában.

Szó se róla, tart rövid szüneteket, és megrohanja a kétely: vajon okvetlenül bele kell bonyolódnia egy ilyen műbe, amelyről azt sem tudja teljes bizonyos­sággal, hogy kvartett-e, egy jövendő szimfónia vázlata-e, requiem-e és ha igen, melyik városért? Drezdáért? Leningrádért? És vajon mind a két város nem áll-e közöttük – a vendéglátói meg közte – végérvényesen? S ha köztük áll még mindig s továbbra is… akkor belefoghat-e ebbe a műbe ezekkel a görcsökkel meg csomókkal?

De hiszen belefogott már, és két korty kávé után folytatja is megállíthatat­lanul.

A kvartett három nap alatt készül el. A negyedik napon előkerül – akár egy bunkerból, borostásan, és a szokásosnál is sűrűbb hunyorgással a szemüvege mögött.

Vagy mégsem? Tudniillik nem telt el semmiféle három nap. Csupán egy éjszaka telt el, egy zaklatott és nagyon is eleven éjszaka, és amikor a megbeszélés szerint reggel felszóltak érte, leszállt a lifttel a földszintre. Pontosabban: leszállt a földre, abból a furcsán lebegő állapotból, abból a múltat, s jelent összemosó álomból, amelyben mintha a drezdai romok hatására most, itt írta meg a Leningrádi Szimfóniát.

Túlságosan valószerű álom volt, Az ébredés tűnt ködösnek és zavarosnak.

Vendéglátója kicsit aggodalmasan vette szemügyre. – Remélem, jól aludt és kipihente magát. A kollégák már nagyon várják a találkozást. Azt, hogy meséljen a hazai körülményekről, meséljen a munkájáról és a csodálatos szimfóniájáról, amely a beszélgetést követő koncert ünnepi műsora lesz.

– Ó, igen – bólintott váratlan izgalommal és egyetértéssel. – Tulajdonképpen a szimfóniáról beszélnék a legszívesebben. Arról a szimfóniáról, amelyet… akár most, itt írhattam volna, vagy majd miután innen hazatérek. A Drezdában töltött napok hatására. – Egy pillanatra elhallgatott, azután tűnődve megszólalt. – Egyébként, az éjszaka azt is álmodtam. Vagyis… hogy itt és most írtam meg.

A német kolléga enyhén zavarba jött, mert olyasmit készült megkérdezni, amit minden bizonnyal tudnia kellene. – Mikor is írta azt a megrázó szimfóniát?

D. S. valahová a távolba nézett.

– Az ostrom idején, Leningrádban – mondta.

^* A német zenei hagyományban a betűk kiejtett hangértéke felel meg a zenei hangoknak. Az idézett betűk esetében tehát a D=d, S=esz, C=c, H=h [vissza]

D. NAGY LAJOS

Arcél és csók

Itt a reggel már megint,
öltözz, öltözz gyorsan!
Szemem zárd le, ne kihűlt
helyedet csókoljam.

Kivájtam a testéből,
s kilöktem a csontját,
hemperegnek a fűben
szétnyílt barackocskák.

Szilvafából faragtam,
s hogy te sose láthasd,
feszítettem meztelen
parittyafa-ágast.

Szendereg a búza ott,
aranyló, dús, húsos,
hajszálad méz, combod tej,
nárcisz-szirom-csupros.

Fa hegyéből suhogó
almavesszőt nyestem,
s kettészeltem az eget,
hogy neked is tetsszen.

Kenyér könnyű húsába
belevágtam késem.
Számmal gyúrtam hegyesre,
fogaimmal téptem.

Lefogom a szemhéjad,
lehúzom a szoknyád,
visszanézek, s te is látsz,
hogy már megyek hozzád.

Két csikordulás közt

Két csikordulás közt a fémben
nyitott kapu körvonalazódik,
sárguló kert, hát hazaértem
újra! A szelektől takaródig!

A diófát ne! Hisz legvénebb
és leghatalmasabb ő, mint bennem
ti vagytok, ó, hogy hazaérjek
mindig, és legyen hol melegednem.

De már kész a húsleves, arany
pacái arcomat lefröcskölték,
s én, mintha sírnék, takarom őket,

mert bennetek úgy látom önmagam
megint, mikor majszoltam a körtét,
s mikor még hittem a temetőket.

Zavarok (?)

Mert megzavarodnak az iránytűk,
mert szétporlanak a percmutatók,
mert a méterek mélybe vetik magukat,
rohannak együtt, s elkésnek mind,
s az alma sem N. fejére koppan,
s összekuszálódnak a menetek
a Honvéd út felé s felől,
önmagukba kuszálódnak,

mert az oda- s visszafelé vezető út
(hiába fizika, stopperóra, mérőszalag)
sohasem lehet ugyanaz.

Valamelyik mindig –
hol az oda – hol a vissza –
mindig, mindig rövidebb (hosszabb).

S ha az út önmagába mutat
visszafelé is, odafelé is,
mindig kivet magából,
visszakanyarodik és eltörik,
apró darabokra törik,
hogy aztán újra összeálljon,
összeforrjon, s a helyére kanyarodjon,

de közben-közben elcsal,
elaltat, elmámorít,
kivet magából.

S ki tudja vajon magáról,
hogy most – amikor ül, órát igazít,
lehúzza a vécét, vagy padlót sikál –
most melyik úton tekereg, siklik
előre felé (hátra?).

S ki tudja vajon az útról,
hogy hová viszi? (Hová nem viszi?)

Mert ki tudja, ki tudhatja,
melyik út a hosszabb (rövidebb)

a börtönbe vezető,
éji lokálok felé,
határba, jégverésbe,
kutyák szája elé,

s merre indulunk poshadt deszkák közül
új bőrbe, visszafelé (előre?).

S indulunk-e egyáltalán?

ÁGAI ÁGNES

Majális Ácsán

Egy fiatalember emlékeiből

Vannak-e színes álmaid? – kérdezte tőlem valaki. Elgondolkoztam: nem, színes álmaim nincsenek. Az álmaim tapadósak, ragacsosak, szürkék, feketék; olyanok, mint amikor a tévében ugrál a kép, és csak a körvonalak táncolnak formátlanul és színtelenül. De az emlékeim színesek. Az idő kiragyogtatja a színeket, talán hamisít is, mint a színes fotó, hogy harsányságával rálicitáljon a valóságra. Különben is vannak jelenetek, melyeket nem lehet szürkében megőrizni. A szilveszteri mulatságok, utcabálok, felvonulások, majálisok egyetlen tarka szín­csomóvá gomolyodnak, amelyből lassan bonthatók ki a zászlók, léggömbök, virágok, transzparensek, népviseletek egyéni színei, formái. Megyünk, sodródunk a tömegben, cipők, hátak, magasba emelt táblák, szétszórt papírfoszlányok, le­hullott virágok között. Mozog az utca, a kövezet, a villanyoszlop. Piros, kék, sárga, zöld hullámokban ringanak a házak, a feldíszített teherautók, és a felvo­nuló emberek, mint hajók úsznak el az emelvény magas, vörös csíkja előtt.

De az emlékek nem állnak meg ennél a körvonaltalan színkavalkádnál. Most már pontosan látom magunkat a Dózsa György út és a Szabolcs utca sarkán, a kórház vaskerítésének dőlve, amint várjuk a majálisra vivő vállalati autóbuszt. Tűz a nap, az emberek ingujjra vetkőzve, hervadt csokrokkal és rozzant táblákkal oszlanak szét a felvonulás végeztével. A földön kipukkadt léggömbfoszlányok, papírok, széttaposott virágok. Az utcákon nyűgös gyerekek, kócos mamák, felhevült apák. A tömeg már ismét emberarcú lesz, nem geometriai idom, hanem szétfutó egyedek sokasága. Van valami lehangoló, de valami nagyon emberi is ebben a fellazult rendben és kellékomlásban.

Felülök a kórházkerítés kőpárkányára, és nézem a csoportokba verődő embereket, a megszokottól eltérő városképet. Jó ez a szabálytalanság, ez a cicomás széjjelség, ez a sok-sok ember, aki mind mi vagyunk. Mindenkivel beszélhetünk, mindenkit megszólíthatunk, senki sem siet a dolgára, mert nincs más dolga, mint hogy itt ténferegjen, iszogasson és énekeljen. A felnőttek most nem olyan felnőttek. Papa feltűrt ujjú ingben vidáman beszélget valakivel, mama egy másik nénivel nevetgél, a gyerekek sivalkodva kergetőznek, és szedik össze a kis zászlórudakat. Aztán jön a busz, bepréselődünk, zötykölődünk ki a városból, dimbes-dombos utakon át egészen Ácsáig, a Nógrád megyei kis faluig, ahol a Lapkiadó Vállalat majálisát rendezik.

Ácsa csodálatos ősparadicsom. A valahai Prónay-kastély hideg, újonnan kimeszelt, kongó termeiben borzongatóan érdekes futkározni. A 18. századi kastély körül bekerítetlen őspark óriás fákkal, dús bokrokkal, szúrós csalánnal, lapulevelekkel, bokáig érő fűvel, és hátul egy kiszáradóban levő, békabrekegéstől hangos tóval. A fák alatt hosszú faasztalok és fapadok, a bejáratnál hatalmas kondérban rotyog a gulyás. Az autóbuszból kitóduló, éhes sokaság megrohanja az üstöt. Ki-ki tányért ragad, cédulát kap, beáll a sorba, és várja a dúsan mért, forrón gőzölgő lét, melyet kilöttyintgetve, óvatosan egyensúlyozva visz a faasz­talhoz. A bogrács körül Galga menti népviseletbe öltözött asszonyok állnak, szelíd nyugalommal mérik az olajosán fénylő, piros lében úszkáló húsdarabkákat a kiéhezett, lármás pestieknek.

Izgatottan viszem az átforrósodott tányért, rohanok vissza a vastagra szelt, hófehér kenyérért, a gőz fölé hajlok és figyelem, mint bukik le a lébe a hatalmas merőkanál a sokszoknyás nénik kezében. Fúj a szél, hamar kihűl a forró gulyás, már csak a zsírperemes tányérok maradnak az asztalokon. Vagy a vendégek viszik vissza őket, vagy a gyöngyös fejékű lányok szedik össze az ebéd végeztével.

Innivalóért át kell menni a pár lépésre levő kiskocsmába. Sorbanállás, papa már a pultnál, hozza a sört és üdítőitalt, amit mohón kikapok a kezéből. Mama kávét inna, de kávé nincs. A kis helyiségben korombeli fiúk széles karimájú kalapban, öltönyben, nadrágjuk szára fényesre tisztított fekete csizmájukba tűrve. Kislányok virágos, fidres-fodros szoknyában, fehér kis pruszlikban, fejdísszel, mint a gulyást osztó nénik. A pesti gyerekek csak nézik őket, mintha maskarában lennének.

A helybeliek az asztal mellett ülnek, ők meg a zsivajos, izzadt pestieket nézik, aztán a korsó fölé hajolnak, és nagy, komoly kortyokban isznak. Zöldruhás cigánylány ül az egyik asztalnál, rácsillog a szeme az egyik sorbanálló bácsira, felkel a székről a társai mellől, és odalép a pulthoz. Kezében a félig üres sörösüveg, nyakán, ahogy feláll, megcsörren a számtalan nyaklánc. „Sej, haj Rozika, mondok neked valamit: gombold ki a, gombold ki a selyemblúzod elejit!” – énekli rekedtes, részeges hangon, és rázza magát, kezéből majd kiesik a sörösüveg.

Az asztalnál ülők buzdítják, nevetik, vele énekelnek. A zöldruhás lány egyre hangosabban énekel, csettint az ujjával, pördül-fordul, nem is tudom, hogy fér el azon a parányi helyen. A sorbanálló bácsi keze tele üveggel, próbál kifelé jutni, közben kényszeredetten vigyorog. „Sej, gombold ki a, gombold ki a se­lyemblúzod elejit!” – kacsintgat, csettintget a lány, és egyre közelebb megy a bácsihoz. Nem értem, min nevetnek, a bácsi alig bírja a sörös- és kólásüvegeket, a zöldruhás meg ott hadonászik az orra előtt, ahelyett hogy segítene neki.

Ekkor egy másik néni furakszik át kintről a tömegen, megragadja a bácsit, és húzza kifelé. Két üveg leesik, kiömlik a kóla, a sorbanállók félreugranak, az asztalnál ülők hahotáznak, a zöldruhás megperdül az üvegszilánkok fölött, és az ajtóból énekel vidáman kifelé: „Sej, haj, Rozika, mondok neked valamit…!”

Sietünk vissza, mert kezdődik a gyerekműsor: zsákbafutás, kötélhúzás, le­pényevés. Mama, papa egy plédre heverednek Elvira néni és Ernőd bácsi mellé (a furcsa nevük miatt emlékszem rájuk). Egy kövér, tréningruhás bácsi vezényel és irányítja a játékot, az ő kisfia is játszik, úgy falja a lepényt, majd megfullad tőle. Húzom a kötelet, de a másik végén erősebbek, elrántanak. A focipályát a felnőttek veszik birtokukba, miénk a furcsa, rideg kastélyépület, amelyet üdülővé akarnak átalakítani. Nem ilyennek képzelek egy kastélyt, hanem szépnek, dí­szesnek, tágasnak, csillogónak. Itt nagy, hideg kőkockák, vastag, barna ajtók, szűk kis ablakok vannak, csak a kanyargós csigalépcső érdekes, mely kivezet az erkélyre. Lenézek és belátom a magasból az egész hegyes-halmos vidéket. Meg- érzek valamit a várúr gőgjéből, a „mindez az enyém”-birtoklás öröméből, de ez csak egy pillanatig tart. Egy pillanatig, de élesen. Háborúsdit játszunk, ugrálunk a lépcsőkön, ki-belesünk a lyukakon, felmászunk a tetőre, soha hitelesebb, élet- hűbb színhelyet a csatajátékhoz. Fent beszippantunk valamit az áporodott, tör­ténelmi levegőből, lent táskarádió szól, a faasztal mellett szovjet kiskatonák tangóharmonikáznak.

Délután szalonnasütés, előzőleg botszedés, nyársfaragás, tűzrakás. Szalonna, kolbász, hagyma, kenyér kerül elő, vágják, szúrják a botra a felszeletelt darab­kákat és forgatják a tűz fölött. Sercenve csöpög a zsír, a gyerekek ott guggolnak a parázs körül, forgatják, himbálják a botot, néha egy-egy szalonnadarab bele­potyog a tűzbe és megszenesedve hamvad el.

Lassan, átfénylő tűzzel süt a parázs a körbe rakott kődarabok között, szürkül az ég, olyan az egész, mint egy ősi, pogány szertartás. Meglátom a bácsit, akinek a zöldruhás cigánylány énekelt az Italboltban, és mellette a nénit, aki már nem olyan izgatott, hanem lassan harapdálja a megüvegesedett szalonnát a kenyéren. Valaki énekelni kezd, öblös, mély férfihang, és utána a többiek is mind:

Hej, te bunkócska te drága,
hej, te eleven fa gircses-görcsös áága,
segíts most!

Papára nézek. Arca fénylik a rávilágító tűztől, komolyan, szinte sírós fojtottsággal énekel:

Hej, te bunkócska, te dráága!

Most már nem tudom levenni a szememet a papáról. Más is énekel, de senkin nem látok ilyen változást, hiszen senkit nem ismerek ilyen közelről. Papa mély hangja egyre oldottabb lesz, egyre telítettebb. Sorba következnek a régi mozgalmi dalok, kopaszodó bácsik, kövérkés nénik éneklik, nekem furcsa, van benne valami történelmi messzeség, ha nem is olyan távoli, mint a várkastélyban, de mégis elérhetetlen és beláthatatlan. Eddig csak gyerekeket vagy fiatalokat hallottam együtt énekelni, most ezek a meglett felnőttek az idegen környezetben, a hamvadó tűz mellett, a füst- és hagymaszagban, ezen a belső fűtöttségtől remegő hangon valahogy idegennek és érdekesnek tűnnek.

Nézem a papát, aki most olyan más papa, talán nem is papa, hanem egy kipirult arcú, izgatott fiú, és ebben a pillanatban belém döbben a felismerés: ez nem az én számomra rendezett majális, hanem a papák és mamák fiatalkorának a felidézése. Itt a parázsból azt a tüzet szítják föl, mely bennük lobogott, mely az ő életük és harcuk volt. Ők magukat idézni jöttek ide, kötélhúzás, lepényevés, nagy zsibongó hancúrozás csak ürügy ahhoz, hogy meghatottan és megdicsőülve magukat lássák a tűzben. Ők búcsúznak és ünnepelnek, s bár mi cincogva velük kornyikálunk, ez az ő tüzük, az ő ifjúságuk.

Persze a tűz tovább lobog, hiszen az igaz tüzek nem csak egy generációnak égnek, de én mégis önkéntelenül egy lépéssel arrébb húzódom, egy nemzedéknyivel arrébb, inkább tiszteletből, mint távolállásból. Ezekben a dalokban az első nemzedék szétszaggatott ifjúsága jajdult, konkrét élmények és emlékek bolydultak föl, itt mi csak statiszták lehetünk.

Tangóharmónikaszó vegyül az énekbe, itt vannak a meghívott szovjet kato­nák is. Oroszul énekelnek. Ok is fiatalok, az apáik harcoltak a háborúkban, ők csak jelképesen vannak itt. Fiatalok, lehet, hogy beat- vagy pop-zene áll közelebb hozzájuk. Én szovjet katonát csak filmen láttam harc közben. Most, ahogy a szőke hajú, szőke szemöldökű fiút nézem egyenruhában, fegyverek és fasiszták nélkül, szinte nem is tudom azonosítani a bennem élő képpel.

Visszafelé is szovjet katonákkal és néhány civil szovjet vendéggel utazunk az autóbuszban. A tolmácsnő pergő nyelvvel udvariaskodik, és unszol bennünket az éneklésre. Most már vegyes a műsor, magyar nóták, orosz népdalok, ope­rettslágerek, mozgalmi indulók, modern táncdalok, minden akad.

Zeng, zúg az autóbusz. A gyerekek álmos szemmel pislognak, a karonülők elalusznak a legnagyobb danolás közepette. A tolmácsnő énekel és nevetgél. Egyszer hirtelen felkiált. – Egy pillanat! Megkérjük a buszvezetőt, hogy álljon meg egy percre, ebben a házban esküvő van, hadd lássanak a szovjet elvtársak egy igazi magyar falusi lagzit.

A buszvezető hátranéz, hogy álljon vagy ne álljon. A közvélemény megoszlik.

– Ezek nem néprajzkutatók, hanem katonák. Késő van, mindenki fáradt, a pilóta is haza akar menni.

– Hát álljunk meg egy percre, mibe kerül az? Hadd lássanak ilyet, ha akarnak.

– A tolmácsnő akarja.

– Ne személyeskedjünk! Ez a híres magyar vendégszeretet?

– Tovaris, Blinov – fordul a tolmácsnő a mellette ülő őrnagyhoz –, hotyitye vi poszmotrety nasztojáscsuju, vengerszkuju szvágybu? Ocseny intyereszno!

– Mozsno – hallatszik mellőle.

– Blinov elvtárs nagyon szeretné megnézni! – kiált föl diadalmasan a tol­mácsnő. – És arra kér bennünket, hogy álljunk meg, hadd ismerkedhessen meg a magyar esküvői szokásokkal.

A vezető fékez, megállunk. A falusi ház előtt félénk, fehérruhás menyasszony és egy még félénkebb, feketeruhás vőlegény pislog ránk, amint a busz megtorpan előttük.

A tolmácsnő leperdül és magyaráz nekik. Előkerül a rokonság, az ünneplőbe öltözött mama azt se tudja, hogy térüljön, forduljon, ha már egy autóbusznyi vendég jött egyenesen az ő lakodalmukra.

– Jaj, istenkém, már csak ez a kis sütemény maradt, meg ez a kis borocska, igyák meg egészséggel, és kerüljenek beljebb, mindjárt szétnézek…

Lekászálódunk. Az utasok megnyugtatják a házbelieket, hogy már megyünk is tovább, ne fárasszák magukat, csak a fiatal párra vagyunk kíváncsiak. A tolmácsnő karon ragadja Blinov őrnagyot és még két szovjet vendéget, a fiatalok mellé állítja őket, és javasolja, fényképezze le valaki az együttest.

– Jesszusom, bekerülünk az újságba vagy a tévébe? – ijedezik az örömanya, és igazgatja magán a kendőt.

Blinovék már koccintanak a borocskával, megcsókolják a menyasszonyt, emelkedik a hangulat. Az utasok egy része topog, másik része belevegyül a társaságba.

– Igyanak, lelkecskéim – töltöget a háziasszony, és odaszól a vőlegénynek: – Szaladj, fiam, hozz még egy kis bort a pincéből, hadd igyanak a vendégek!

Én inkább enni szeretnék. Finom süteményeket látok, de bennünket nem kínálnak.

– Kérjél egy kicsit – bökdösöm mamát.

– Nem lehet, kevés van, ettél már eleget.

– Úgy ennék még!

Mama végül elszántan odalép, de egy pohár bort nyomnak a kezébe. Ekkor az anyákra jellemző sugallattal megszólal.

– Szpaszibo, nye vino, szládkoszty – és a süteményes tálkára mutat.

Az öreg néni nyomban megérti, mi kell a ruszki nőnek, és az egész tálat a kezébe nyomja.

– Vigye csak, lelkem, a tálat is vigye, kis emlék, vigye csak, jó lesz majd otthon. Szuvenyír.

Mama zavartan áll a teli halom süteményes tállal, én pedig intek, hogy fogadja el, és hozza már. Mama a tolmácsnő lesújtó pillantása kíséretében fel­hozza a süteményes tálat, aminek tartalmát percek alatt bekebelezzük.

Így indul el az autóbusz. A vendégek csettintenek és koccintgatnak az üveg borral, mi eszünk, és aki nem alszik, az énekel. ”Hej, ka, ka-lin, ka, ka-lin-ka, ma-ja!”

LABANCZ GYULA

Szonda

Száj gyalogosa a szó,
fogzebrán hagyja költő-
áldozatát a század.
Testiépség kockáztatása nélkül
nincs költészet. Az írás
a gondolat sebességkorlátozása.
Ezért ha út szélére szólít
hold-szondáztatásra az este
természetesnek veszem, hogy
költészetem igazoltatói
kékülnek bele!

Köd

Legközelebb, mi
van legközelebb?
Öreg bútoraidat
szólítja haza
az erdő. Ülsz a csúcson,
ülsz a parton, vízi
kép hátoldalára írni…
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Asztal, gyerekkor,
alvilági diadalkapu,
étlap-oszlop, ízek
ismeretlen emlékével.
Nap és hold étel-
hordójából mindig
csurran-cseppen valami.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Archoz fésülködő,
állig omló, ketté-
választott vörösen szőke, –
mellkas, lélegző tüdő.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Tányér, csipogó bors-akna,
zeller-zátony, leves-
tészta-távirat, fehér
és sárgarépa gerenda,
iskolázott nyelv-vitorla.
Legközelebb, mi
van legközelebb?
Köd, üvegvágó-lámpa,
stólás mamika,
hidegvérű krokodil-kerék.
Csönd. Illetve. Csönd,
nyakas válság
lénye körül karod.

Félúton a sikló

A veréb tipikusan pesti,
a stólás vénasszony galamb
városban is megmaradt
vidéki madárnak. De mit szól
ehhez Tandori? Előbb volt a híd,
és eszköze: megáll félúton
a sikló, mint írtam:
kicsúszó logarléc-Dunával.
Valami történt jó Budán,
török, német ezzel nem számolt,
de még a halk szavú Virág Benedek sem.
Látom, amint jön haza a feleségem
a tömegben, imbolygó kalapbója.
Ülök, állok, elzsibbadok,
fényből kifogyhatatlan fecskendő-alagút.

Reménytelenben vigasz

Sírból rózsafűzér-kukac,
belőled, anyám,
ennyi sem maradt;
rögtön porrá lettél.

Beton-város, beton-ház, beton-fal,
betonba kötött csönd-elemek.

A világ, de hisz nélküled
hogy is tudnám, mi az?
Porhüvely, gén, eredetrajz,
élővakolat fogja össze testemet.

Ki arcot szólít,
névből hív elő,
fényképezőgép, kallódó
magnézium-urna,
reménytelenben vigasz,
mindenütt vagy! Szeretlek.

TÁBORI ZOLTÁN

Plakátcsoport

Az embert néha felhívják innen-onnan a régi kollégák. Szevasz, mondják, rég láttunk, mikor tolod már be a képed. Az ember ilyenkor elérzékenyül, képnek érzi magát, ami nyomot hagyott a falon, pedig dehogyis van ez így: ahogy az ember kiteszi a lábát, mindent kipucolnak utána. Érdek nélkül legfeljebb szere­lemből hívják fel, de annak a csengetésnek más a hangja.

Legutóbb Tünci hívott fel a plakátcsoportból.

– Szevasz – csicseregte –, rég láttunk, mikor tolod már be a képed?

– Oké, Tünci – sóhajtottam –, hadd hallom, mi a baj?

– O, semmi, semmi, csak képzeld el, levelet kaptunk Hasszántól. Jaj, nem levelet! Képeslapot. Addisz-Abebából!

– És most ki kell fizetni a portót.

– Nem, dehogyis! Van rajta bélyeg, vagyis csak volt, de hisz tudod, az Évi kisfia gyűjti a bélyegeket. A lap csodaszép: kör alakú, pálmák vannak rajta, tenger, homok, napernyők és szállodák.

– Zenél is?

– Nem, dehogy, már mért zenélne? Vagyis, nem is tudom, még nem próbáltuk. Gyere be, nézd meg, nem vagy kíváncsi rá? Lehet, hogy neked szól.

– Miért, nem tudtátok elolvasni?

– Hát… angolul van.

– Oké – sóhajtottam megint –, majd beugróm.

Hasszánt hat éve láttam utoljára, azon a januári napon, amikor kiutasították az országból. Aznap reggel korán bementem, mert az előző este az ajtórésbe dugva üzenet várt rám: HOLNAP NE MENJÉL KI A KÖRZETBE, SZÜKSÉGEM VAN RÁD. ANGOL SZÓTÁRT HOZZÁL.

Az utolsó mondatból azonnal tudtam: valami nagy baj van Hasszánnal. Mégis elnevettem magam. Az írás a főnöké volt, de az ötlet valamelyik csúcsfő­nöké kellett hogy legyen: ilyesmi csak egy osztályvezetőnek juthat az eszébe, hogy engem szótárból kontrolláljon. Elképzeltem, ahogy a lapokat nagy bőszen pörgetve megpróbálják majd nyomon követni Hasszán torok- és fejhangok közt hintázó, arabos szójárását, lassabban, lassabban!, kiabálják, aztán végleg feladják, de a szótár ott marad a tenyerük alatt, akár egy Biblia, figyelmeztetésül, hogy vigyázzak a fordítással, mert ebben a könyvben minden igazság benne van. És akkor hirtelen ráfagyott a mosoly az arcomra, mert rádöbbentem: úristen, ebből fegyelmi tárgyalás lesz.

Tercsi a hatalmas, emelet magas zöld bádogspalettákat hajtogatta szét éppen az udvarra nyíló ablakok elől, amikor megérkeztem.

– Összetörte a létráját – mondta rosszkedvűen, köszönés helyett.

– Már az is baj? – álltam meg mellette egy pillanatra. – Én évente kettőt- hármat is összetörök.

– De ez szándékos rongálás volt. Aztán a bűnjeleket eltüzelte.

A harmonikaszerű spaletták könnyen jártak, Tercsi homlokán mégis izzadságcseppek gyöngyöztek. Szívesen megkérdeztem volna, mi ez a badarság, de inkább biztatóan rámosolyogtam, a szeme bíbor udvarú sárga hold volt, ez a nap neki már gyorsan elmegy, mentem tovább.

Hasszánt a kádnál találtam, keverte a ragasztót. Már ez is rossz előjel volt. Az büntetés, ha valakivel reggel kevertetik a ragasztót: könyékig bele kell nyúlkálni a bűzös masszába, szétmorzsolni a csomókat, mert különben nem oldódnak fel, mire véget ér a nyolcórai eligazítás.

– De jó, hogy itt vagy, jó barát! – nézett fel. Az ajka szétnyílt, és mint valami érzelmi indikátor, a fogsora fehéren izzott. – Már kezdtem félni, hogy nem tudok szót érteni velük. Ki érti ezt? Teljesen megbolondultak.

A szobában, ahol a kád állt, volt egy rosszul összeszerelt, ferde fémpolc makulatúrakötegeknek, plakátcsomagoknak, egy láda tele zacskós tapétaragasz­tóval, odébb létraroncsok, és a sarokban két háromlábú vasszék. Az egyiket odahúztam, leültem.

– Mi a jó fenét csináltál, Hasszán?

– Én? Semmit. De tényleg. Ezek teljesen begőzöltek. Ragasztottam a pla­kátokat. A ragasztó elfogyott. Te tanítottál rá, hogy nem kell bejönni, az utcán is keverhet ragasztót magának az ember. Éppen ezt csináltam, amikor odajött a Tünci meg a Gabesz, és hadonásztak, hogy jöjjek be velük.

A Tünci, a Gabesz meg a Tercsi a plakátellenőreink voltak. Különösen Tünci volt veszélyes: állítólag bele szokott nézni a kukákba, fel szokta emelni a csatornafedeleket, nem szabadultak-e meg plakátjaiktól az emberek. Amúgy szép, fiatal nő volt, ápolt ujjai ellentmondtak az ilyen híreszteléseknek, de a pillantása éles volt, áttetsző, hideg, mint a jégcsapok.

– Tercsi valami létráról beszélt – mondtam.

– Ja, a létra! Meleg vizet akartam kérni az udvarban, és nem adott senki. De nem is volt sehol. Egy öreg pasas adott volna, mutatta is a krumplisfazekat a tűzhelyen, meg azt, hogy nincs se szene, se tűzifája. Hát, gondoltam, ezen ne múljék. Amúgy is repedt, törött volt már az a létra.

Hasszán a ragasztót gyúrta mindkét kézzel a kádban. Időnként megszívta az orrát, sőt bele is dörgölte az ingébe a vállán. Amikor így félrefordította a fejét, csak akkor láttam az arcát. Komor és dacos volt.

– Nem kellett volna? – kérdezte.

Felálltam, odasétáltam a kádhoz. A ragasztó fehér foszlányai között apró, méregzöld buborékok úsztak. Ezek hát a bűz labdacsai, gondoltam, ez a kád soha ki nem ürül, a poshadó víz örök körforgásra ítéltetett.

– Te körbekéregetted meleg vízért a földszinti lakásokat egy hátsó udvarban?

– Hát… vagy két tucat lakásba biztos becsöngettem.

– És mondd, Hasszán, amíg betanuló voltál, mikor láttad te azt tőlem, hogy bárhol is meleg vizet kérek? Egyáltalán, hogy lakásba becsengetek?

– Nézd, jó barát… Hideg volt. Mínusz húsz fok. Fáztak az ujjaim.

Hasszán mindig is jó barátnak szólított, pedig az első pillanattól kezdve hara­gudtam rá, és ez néha meg is látszhatott rajtam. Decemberben került hozzánk, egy kukkot se tudott magyarul, do you, speak English?, kérdezgette mindenkitől, és ez elég volt hozzá, hogy folyton az én nyakamba varrják.

– Minek jön egy néger pont plakátragasztónak? – áskálódtam a plakátellenőr és plakáthajtogató kolléganőknél már a második vagy harmadik napon, amikor rájöttem, hogy Hasszánnal kettesben épp kétszer annyi időmbe telik végigvonulni a körzetemen. – Miért nem megy inkább postásnak? Szép, fekete ember, hord­hatná a gyásztáviratokat!

– Nem is olyan fekete! – tiltakoztak a nők, Tünci, Tercsi, Évi, Zsuzsa. – A tenyere is, nézd csak meg, tök rózsaszín! Belül az ujjai… Ó, istenem!

És epekedtek.

– Főnök! – folytattam az áskálódást a csoportvezetői irodában. – Ez a Hasszán már mindent tud, nincsen valahol egy szabad körzet, hogy végre egyedül melózhasson?

– Csak baj lenne belőle, nem beszél még jól magyarul – ingatta szomorúan a fejét a dohánybarna íróasztal mögött ülő füstemberke. – Vidd inkább magaddal. Amit kiragaszt, azt a darabszámot is neked írjuk.

Hasszán egész decemberben a nyakamon maradt. Amíg velem volt, egy árva plakátot ki nem ragasztott. Amúgy nem különösebben forszírozta a dolgot, és én is kényes voltam a körzetemre: jobb, ha az oszlopaimhoz hozzá se nyúl. Apró kis gonoszságokkal próbáltam leválasztani magamról. Kentem a magasban a nagy vashengert, nem sajnáltam a ragasztót, hullt a műólmos eső, és azon voltam, hogy a létrára akasztott korongecsetemből Hasszán fényesre suvikszolt bőrcipőjére is jusson.

Ő azonban soha nem sértődött meg.

– Vigyázz, jó barát, azzal a repkedő verébbel mindent összefosol! – ilyeneket mondott, és mosolygott, és nekem is muszáj volt mosolyognom.

Persze, amikor már lakmuszkékre fagytak az ujjaim, az egyik kipufogógáz-felhőből a másikba nyújtózkodtam, és arra gondoltam, hogy istenem, Hasszán nélkül már tíz oszloppal előbbre járnék, néha nem tudtam türtőztetni magam.

– Figyelj, láttad már ezerszer, nem akarnád megpróbálni? – förmedtem rá ilyenkor, hátha tényleg felmegy, összetörik a létra alatta, ennyit még meg is érne nekem egy kidobott fél nap a kórházban.

– Ó, no, no, no! – nevetett, és a kormos hóból nedves, nehéz hógolyókat gyúrkált. – Kell még figyelni. Nagyon tanulságos.

A hógolyókkal fiatal, szőke diáklányokra vadászott. Szemlátomást a szőkéket kedvelte. A szőkék vihogtak, integettek.

Hasszán friss havat keresve körbeugrálta az oszlop kutyavizelettől bűzlő zokniját.

– Magyarország szép! – kiabálta. – Plakátragasztónak lenni jó!

Meg tudtam volna fojtani.

Amúgy különös pár voltunk így mi ketten: Hasszán, a hórihorgas fekete bőrű fiatalember, a fején koszos sísapkával, melynek hosszú, bojtos végét sálként a nyaka köré tekerte, és én, a bátyámtól levitézlett, enyvszerű ragaccsal elől-hátul összekent katonazenészi díszegyenruhában, amiről a váll-lapot és a parolit letépte egy belügyis kommandó. Ráadásul tél volt: mint két bohóc a jégcirkuszban, úgy bukdácsoltunk vödörrel-létrával-táskával a jeges hókupacok között.

Ez azonban csöppet sem zavarta Hasszánt abban, hogy a felső tízezerhez tartozónak képzelje magát. Két mániája volt: szerette a dobostortát kapucínerrel, és mindenáron akart venni magának egy jó nadrágot. Ha utunk a legelegánsabb cukrászdák és férfidivatüzletek előtt vitt el, nem lehetett bírni vele.

– Ide bemegyünk! – Ha tortáról vagy nadrágról volt szó, azonnal átvette a parancsnokságot. – Gyere, a vendégem vagy!

Komolyan gondolta. A pantallók, farmerek között igaz, csak válogattunk, de ha akartam volna, a kávéházak márványasztalánál kiehettem volna Hasszánt minden vagyonából. Nem tettem, pedig így talán felgyorsíthattam volna az eseményeket, kevesebb rézveretes időt pocsékoltunk volna el. Megadóan követ­tem mindenhová, de csak azért, mert kíváncsi voltam, hogyan dobnak ki minket.

Sehonnan se dobtak ki minket, pedig megfordultunk jó pár elit helyen. Valószínűleg olyan döbbenetes látvány voltunk, hogy az eladók, pincérek hirtelenében nem tudtak hova tenni minket. Abban az időben még nem volt az ország négerekkel és mások ruháját hordó emberekkel tele. Angolul társalogtunk, talán filmszínészeknek néztek minket.

– Magyarország szép! Plakátragasztónak lenni jó! – Hasszán kívül fekete, belül rózsaszín ujjait nyalogatta, és közben buzgón szemezett a szomszéd asztalnál ülő hidrogénezett szőkeséggel. – Nem is megyek innen tovább, jó barát, egy tapodtat sem!

Ezért nem értettem, mit keresett Hasszán egy lepusztult bérház belső udvari lakásában, ahol már az ajtón látni kellett, hogy odabent, amit ő keres, sose volt, sose lesz. Ha forró víz kellett neki, miért nem ment be a Ballantine’s Clubba vagy a Gerbeaud-ba a vödrével? Ha nem is pont elöl, hát hátul, az oldalbejáraton, ahová a konyha nyílik.

Valami történhetett vele azóta, hogy egyedül dolgozik.

– Látod, ott kellett volna tartanod magad mellett. Akkor nem lett volna ez a szarság. – A főnök az asztala mögött ült a forgófotelben, a cigarettáját beszéd közben sem vette ki a szájából. Alacsony, idős férfi volt, épp a nyugdíjhatáron. – Ha másra nem is lett volna jó, egy plusz vödör ragasztót cipelhetett volna neked.

– Egy plusz vödör jéggé fagyott ragasztót – szúrtam közbe.

– Elvihetted volna magaddal ide is, oda is, ingyen gyakorolhattad volna az angolt, van teneked fogalmad, más mennyit fizet egy óra nyelv gyakorlásért?!

– Meglehetősen rossz a kiejtése.

– És miket tudott volna mesélni neked! Regényt írhattál volna belőle! Ez lehetett volna a címe: Egy afrikai Európában!

– Jaj, főnök, hagyjuk ezt. Mikor és hol lesz a fegyelmi tárgyalás, inkább azt mondja meg.

– Ide nézz! – A főnök a hamutartóba köpte az ajkára tapadt cigarettacsikket, kirántott egy fiókot az íróasztalából, és úgy, ahogy volt, maga elé dobta, pedig az asztalt vastag üveglap borította, alatta balatoni képeslapokkal, össze is törhetett volna. – Ide nézz! Hat évvel ezelőtt ideadtak tíz szondát azzal, hogy ha csak egy kicsit is gyanús valamelyik emberem, mese nincs, szondáztassam meg. Te vagy rá a tanúm, hogy akármelyik napon elfogyhatott volna mind a tíz! És én hat év alatt nem fújattam egyszer sem! Egészen tegnapig!

A fiókban volt egy kis nyitott doboz, a dobozban tíz hosszúkás rekesz, a tíz hosszúkás rekeszben kilenc ampullaszerű szonda. A dobozkára bámultam, és azon tűnődtem, nincs-e egy szondának szavatossági ideje.

– Nem lehetett volna eltussolni? – kérdeztem.

Az öreg visszahuppant a székbe. Füstfelhőbe burkolózott megint, hamutar­tójában a gyufát égve hagyta.

– Állampolgári bejelentés volt. Betelefonáltak a központba, hogy egy MAHIR-es plakátragasztó a Ferenc körút 48. hátsó udvarában baltával ver szét egy állami tulajdonú létrát. Ez ténykérdés volt. Én már csak arra kaptam direkt utasítást, hogy intézkedjek. Muszáj volt kiküldenem két ellenőrt.

Sokáig csönd volt. Öreg csoportvezetőm kifelé bámult az ablakon. Az arc­bőre éppen olyan volt, mint az évtizedes plakátüledék legalsó rétege, amint bontás közben elválik a hirdetőoszloptól: titokzatos, sötét zárványokkal tele. Megvártam, amíg visszafordul, csak azután szólaltam meg.

– Főnök, én napokig tudnék mesélni magának arról, mi minden nem szárad a lelkünkön, mégse jött soha állampolgári bejelentés.

Az öregnek azonnal kigyulladt mindkét füle.

– Csak nem képzeled, hogy nekem közöm van ehhez az egészhez?! Én szeretem ezt a négust, ma is előttem van, ahogy először belépett, és csak mutogatni tudta, mit akar! Ha fajgyűlölő lennék, fel sem vettem volna! Nem kellett volna ellöknöd magadtól, akkor nem lett volna semmi baj.

Ahol az idő múlása a tét, időzsindelyek borítják a falat: az órásnál órák, itt a hirdetőnél falinaptárak. Egy kiterített gyűjtemény a kívülálló számára mindig nyomasztó, érthetetlen: minden tétel egy darabka mánia, egy darabka halál. Mi itt eseményeket tűzünk gombostűhegyre, az évelő divatot préseljük le nagy, íves papírlapok közé; a preparátor nem a rendszert, hanem a fanatizmust őrzi meg. Nem is szerettem a főnöki irodát: nem volt hova nézni.

– Már negyed órája ülök itt, főnök – hajoltam előre, hogy a mondat végére fölálljak –, de a két legfontosabbról még nem esett szó: hogy mi is történt valójában, és hogy mi legyen a stratégiánk a tárgyaláson. Vagy talán nem ezért vagyok itt?

– Ülj vissza, ma úgyse dolgozol. Felmentettelek a munkavégzés alól. A stratégiánk egyszerű: menteni a renomét. Ami pedig a történteket illeti, hát azt elég jól ismerjük. Dokumentálva van. A plakátellenőr, ugye tudod, mindig visz magával fényképezőgépet. Van három fotónk. Az első az udvart ábrázolja, az előtérben az aprítás közben lepattant piros-fehér létraszilánkokkal. A másodikon egy Mátra típusú vassparhelt látható, alatta létradarabokkal, gyújtósnak gyűrött plakáttal. A harmadik a kinyitott tűzteret mutatja közelről, a hamu között a plakátragasztó létra jól kivehető vasszerelvényeivel. Aztán van még a szonda, mert az ténykérdés: Hasszán részegen jött be.

– Az öregember, akinél mindezt elkövette Hasszán, nem lesz beidézve?

A füstemberke rosszallóan nézett rám, aztán az ablakhoz hajolt, majd felállt, az ajtóhoz ment, kicsit hallgatózott, végül visszaült a helyére.

– Ezek nagyon szeretnének már a helyemre ülni – suttogta, áthajolva a kilenc szonda fölött, fejével a csoportterem felé intve. – Ez a Tünci is, egy hete még ott illegett-billegett szegény nigger előtt, akár egy kurva, még a vécére is utánament, tegnap meg úgy rohant a Ferenc 48-ba, mint akit puskából lőttek. Ezek most nyüzsögnek, mert mind arra spekulál, hogy ez a szaros lepedő majd énrám lesz húzva, szóval hogy helycsere lesz. De abból nem esznek! A rohadt életbe!

Hátrahanyatlott, helyére lökte a szondás fiókot, aztán egy másikból elővett két poharat meg egy üveget.

– A rohadt életbe! – fújtatott. – Na, erre most muszáj innunk egyet.

Már épp készült színültig tölteni mindkét poharat, amikor hirtelen meg­gondolta magát.

– Na, neked csak keveset öntök, te nem szoktál hozzá, nehogy megártson. Tudod, lesz a tárgyalás.

Előrenyúltam, elvettem a poharam. Óvatosan, hogy ne legyen feltűnő, beleszagoltam.

– Én most gyakorlatilag Hasszán védője leszek?

– Egy szart. – Az öreg ivott, és mintha ragasztót inna, a nyelve egyre nehezebben forgott. – Legföljebb elméletileg. Ideszóltak fentről, hogy az ítélet fegyelmi és elbocsátás legyen. Mert akkor huszonnégy órán belül kiutasíthatják az országból. Egészen fentről szóltak ide.

Ittunk. Mintha hosszú vasláncot húznának végig benne, a központi fűtés csövei hangosan csörögtek.

– Tulajdonképpen lebasztak, amiért felvettem. Engem! – Az öreg verni kezdte a mellét. – Minek kellett nekünk pont egy néger? Ezt kérdezték. Tőlem! És én nem tudtam mit mondani. Te tudtál volna, fiú?

Vállat vontam. – Muszáj, hogy ott legyek a tárgyaláson, főnök? Nem sok értelmét látom.

– Muszáj, fiú. Az kész kabaré, ha nincs tolmács.

Felálltam, már indultam volna, amikor intett, hogy hajoljak közelebb.

– Figyelj, meg kéne kérdezni tőle, hogy a bentiek közül kikkel feküdt le.

A srácok az öltözőben vártak.

– Mi van, Őrmester, mi az ábra? Kirúgják Hasszánt?

– Ki – bólintottam, és leültem a lócára.

– A kurva életbe! – csapott lapát nagy tenyerével bádogszekrénye falára a hetes körzet ragasztója. – És nincs senki, aki megmondaná neki, hogy te hülye, hagyd azt a csirizt, neked itt már száz évre fájront?! Ezt a pofátlanságot!

– Majd mindjárt megmondom neki – sóhajtottam –, csak egy kicsit kipihe­nem magam.

– A Gabesz azt pofázza, AIDS-es a bokszos, ki akarják zsuppolni az országból, na de a betegségére nem hivatkozhatnak, mert akkor nem veszik vissza az etiópok! – kiabált a kilences körzet embere. – És ide a rozsdás bökőt, hogy a Gabesznak igaza van, mert nézzétek csak meg a csajokat, hogy rinyálnak! Olyan fehér a pofájuk, mint a mész! Állítom, hogy tegnap délelőtt nem tüdőszűrőn voltak, hanem vérvételen!

– A francokat, ezt csak a főnök terjeszti, mert szereti ijesztgetni a csajokat!

– Nem úgy van az, a Tünci keveri a szart, megharagudott Hasszánra, mert az másnak is odatartotta a nagy fekete dákót!

– Hülye! A pöcse nem is fekete, még nem láttad fürdeni?

– Az öreg, az öreg akarja kirúgni, mégpedig azért, mert amióta itt van Hasszán, a Tercsi nem hajlandó bebújni az íróasztala alá! Hasszán megmutatta, milyen is egy nagy adag csokifagylalt, és azóta Tercsinek nem kell az ötvenfilléres, kistölcséres vanília!

A plakátokat nézegetem a falon, és mosolygok. Szélesvásznú, monumentális képregény itt mind a négy fal, ezekért a plakátokért sok-sok korsó sör árát kasszírozhatták volna a fiúk, mégsem adták el a sarkon, inkább kiragasztgatták ide egymásra, mint egy ezerszer javított tapétát, ami rossz, tályogos falat takar, szendvicsek, koncertek, nők, autók, ide van felgyűrve az összes koravén álmuk. Jó srácok: ha minden összejön, hetente nagyokat focizunk a Városligetben.

– Kuss, hallgassuk meg az Őrmestert! Őrmester! Kinek van az útjában ez a pörgeszájú? – A jótékony hangzavarból egyszer csak, mint egy lándzsa, nekem szegeződik a kérdés.

Habozás nélkül válaszolok. Mást, mint amit gondolok, és mást, mint amit ők gondolnak. Ez fontos: ha konfliktusok nélkül meg akarom őrizni privilégiu­maimat, el kell játszanom a bölcs máskéntgondolkodót.

– Az egész irodai bagázs benne van. Lazult a fegyelem, sok a piálás, lógás, trehány munka, plakátok elsinkófálása. Úgy döntöttek, példát statuál­nak. Azért választották Hasszánt, mert ő a legrosszabb munkaerő. Kilences, te következel.

Tátott szájjal bámulnak rám. Hirtelen megsajnálom őket, mégiscsak kimon­dom, amit gondolok.

– De az is lehet, hogy ez az egész csak véletlen volt.

– A 46-ban van csap az udvaron. El se lehet téveszteni: egy oroszlán szájából folyik a víz. Azt a csapot télen se zárják el. Ez a szomszéd ház. Miért nem onnan vettél vizet?

– Próbáltam. De a hideg víz öt perc alatt belefagyott a vödrömbe.

– A lépcső alatt kellett hogy legyen egy zsák ipari só. Mutattam, nem?

– Mínusz húsz fok volt. Két marokkal is tettem bele, semmit nem ért.

Hasszán befejezte a ragasztókoloncok morzsolgatását. Megragadta a rövid nyelű evezőt, és mintha kenut hajtana, nagy, erőteljes húzásokkal keverni kezdte a masszát. A szemét félig lehunyta, száját résre nyitotta, húsos ajka meg-meg- rándult. Ezt már ismertem: ilyenkor Hasszán halkan, magában énekel.

– Mit gondolsz, jó barát, megúszom? – nézett rám váratlanul. – Nem csináltam semmi rosszat. A létra árát levonhatják a fizetésemből. Egy új létráét, és akkor a cég még nyert is rajtam.

– Ittál is – mondtam.

Ezt aztán végképp nem értette. Abbahagyta a ragasztóban evezést, rám bámult.

– De hiszen itt mindenki iszik, jó barát! A főnök, az ellenőrök, a hajtogatok, mindenki! Pont a ragasztók ne innának? Mínusz húsz fokban?

Elszégyelltem magam. Mit faggatom ezt a szerencsétlent, hogy miért tért le, letért-e a kitaposott útról?! Éppen olyan vagyok, mint a többiek: önigazolást keresek.

Előrehajoltam, megérintettem a karját. – Talán nem lesz semmi baj, Hasszán. Talán lesznek a bizottságban rendes emberek. Le van szarva, eligazítás után kimegyünk, meghívlak egy tortás kapucínerre.

– Tényleg, jó barát?! – Mintha megnyerte volna a kenucsatát, eldobta az evezőt, az arca az örömtől aranyéremmé kerekedett. – Jaj, istenem, veled biztosan kiengednek!

– Erre mérget vehetsz, Hasszán.

– És az se baj, ha nem leszek az alkalomhoz öltözve? Két hét alatt tiszta ragacs lettem…

Végignéztem rajta. A nadrágot, amire annyira vágyott, végül is nem vette meg.

– Nem lesz semmi baj: a kérges ruha alatt érző szív dobog. Majd körbeugrálnak minket a fehér mellű pincérnők, mint a régi időkben.

Mindketten nevettünk. A régi idők itt voltak, mindössze egy naptárlappal lefedve, mégis úgy éreztük, egy nagy kalendárhalom alján.

– Emlékszel, jó barát? Amikor odaült mellénk az a kis hostess!

– Aha! Szabályosan rosszul lett, amikor meg kellett innia a vizes koktélt!

– És amikor a Fehér Bölény ruhatárában elcserélték a kabátjainkat…

Tünci jött be, megállt mellettem, sőt belém is karolt, de aztán rögtön el is engedett, mejt a kezére szüksége volt: azzal húzkodta a ruháját.

– Szia, Őrmi, beszédem van veled.

Tünci jó alakú, csinos huszonéves volt, nem értettem, mit keres itt a plakátcsoportban, ahol az irodák táján, mint egy veremben, csupa lecsúszott ember gyűlt össze, egyedül mi, plakátragasztók csapongtunk úgy-ahogy szaba­don, és Tünci érezhetett is valamit ebből, mert folyton kitűnni vágyott, kivágott, szűk, rövid és testre simuló ruhákat hordott, ami persze nem nekünk, verem- fenéklakóknak szólt, hanem az irodába tévedő, plakátkihelyezést rendelő mene­dzsereknek; amikor velünk beszélt, egyfolytában a ruháját húzkodta, igyekezett minél többet eltakarni magából, észre sem véve, hogy ezzel csak még inkább kidomborítja mellét, combját, fenekét, vagy talán tudatosan csinálta, ki tudja.

– Ha megkérdezik tőle, hogy hány létrát tett már így tönkre, te fordítsd azt, hogy tizenkettőt.

– Honnan tudod, hogy megkérdezik?

Rám bámult, idegesen húzta össze pólóján a dekoltázst.

– Azt mondtam, ha megkérdezik. Neki már mindegy, hát nem?

– Nem zavar, hogy ő is itt van?

A szép plakátellenőr most a szoknyáját húzkodta a térde felé.

– Szerencse, hogy se te, se én, se a többiek nem tanítottuk meg magyarul. Szóval ha bármi olyasmit kérdeznek, hogy része volt-e ennek vagy annak az eltűnésében, te csak mondd nyugodtan: igen.

– Fordítsam a „no”-t úgy, hogy „igen”? Nem is lesz feltűnő.

– Úgy tedd fel a kérdést, hogy a válasz „yes” legyen. A teremben senki nem fog tudni angolul, nekem elhiheted.

Épp az övével játszott. Az embernek néha az az érzése támadt, most rögtön vetkőzni kezd.

– Mondd, Tünci, mi bajotok ezzel a Hasszán gyerekkel?

A plakátellenőr eddig pillantásra se méltatta a ragasztókádnál ácsorgó Hasszánt, de most jól megnézte.

– Hiába nagydarab, ha egyszer lassú és ügyetlen.

– Ezt meg se hallottam – feleltem könnyedén –, hátha nem a plakátragasz­tásra érted.

Tünci műszempillái egyből verdesni kezdtek. – Értsd, ahogy akarod! – nevetett, és elmenőben rásimította bőrszoknyáját fokhagymagerezd ülepére.

– Mit mondott, mit mondott – esett nekem Hasszán a következő pillanatban. – Megengedte? Kimehetünk cukrászdázni egyet?

– Meg – mondtam, az ajtófélfának dőlve. – Ez egy csupa szív nő, ez mindent megenged.

Az eligazítások színhelye a csoportterem. A főnök csak ritkán szerepel, általában Tünci monodrámái ezek. Nagy-Budapesten a gépkocsisokat is beleértve van vagy tizenöt plakátragasztó, ezek ott állnak vagy ülnek a fachjaik előtt, és azt találgatják, ma hol lesz Tünci ruhája felsliccelve. A szép plakátellenőr pontban nyolckor elő­jön, fellebbenti egymáshoz kapcsolt plakátjait, körbeforog velük, mutogatja, mit mivel kell letakarni. Különös: már évek óta csinálja, de a hangjából még mindig nem veszett ki a remegés, szűzlányos lámpalázzal adja ki utasításait, miféle színes papírkondomokat kell ráhúznunk fallikus oszlopainkra. A hangja néha elcsuklik; azt hiszem, erotikus gyönyöröket él át, hogy egyszerre ennyien nézik.

– Van kérdés? – Mindig ezzel fejezi be attrakcióját, pedig tudja, ez provo­káció, és a plakátragasztók nem hagyják ki a ziccereket. Nekünk nincs veszte­nivalónk.

– Én csak azt szeretném megkérdezni – emeli fel a kezét, mondjuk, a hatos körzet tizennyolc éves ragasztója, aki legfeljebb egy hónapja MAHIR-dolgozó, és még legfeljebb egy hónapja van hátra: a plakátcsoportnál, különösen a hatos körzetben, nagy a fluktuáció –, Tünci, mért nem hordasz öt centivel szűkebb vállpántot, akkor nem csúszkálna le, nem kéne örökké odakapkodnod.

Tünci szeme jégszikrákat hány, a hangja kisimul, kígyóként szökken előre. – Jól van, kisfiam, gondom lesz rád, ma ott leszek egész nap a nyomodban, és ha csak egy kocsmába is bemész, ha csak egy plakátot is elspórolsz, teneked véged.

A plakátcsoportnál egy év alatt hatvan-hetven ember is megfordul. Belép­nek, betanulnak, kilépnek. Tünci közönsége rendszeresen cserélődik, és ez jó, mindenkinek jó. Nekem is, legalább nem kell féltenem senkitől előjogaimat. Talán egyedül az oszlopoknak rossz: a sok ráncos, vizenyős plakáttól elhíznak, elformátlanodnak, kihasadoznak, bántják őket a szelek. Tavasszal, olvadáskor csak úgy durrog tőlük a város, és szaglik pállott hajlataikból.

– Én azt hittem, jó barát, hogy ez egy gazdag ország.

– Te most hülyéskedsz veiem, Hasszán.

– Nem, dehogyis. És azt is hittem még, hogy itt mindenki segíteni akar a másikon.

– Szökhetsz akármeddig, Hasszán, olyan országot nem találsz.

– Nincs igazad, jó barát. Kell, hogy legyen egy ország.

Füstös kispresszóban ültünk, ettük a száraz dobostortát, ittuk a porból-vízből főtt gyorskapucínert.

– Tudod, azt mondtam magamban, jó barát – folytatta Hasszán –, hogy egy vödör meleg víz mindenkinek jár. Annyit mindenki megérdemel. Kinek erre kelljen, kinek arra. Nekem, hogy ragasztót csináljak. Annak az öreg pasasnak, hogy megfőzhesse benne a három szem krumpliját. Neked, mit tudom én, párologtatásra a cikászpálmáid alá. Nincs igazam, jó barát?

– Ami a cikászokat illeti – kezdtem, de Hasszán nem is figyelt rám, mondta a magáét.

– Sok a gonosz ember, jó barát. Azokat nem sajnálom. Volt, amelyik nekiállt kiabálni velem, a lépcsőről is lelökött. Aztán voltak a jópofák, akiknek csak pálinkájuk volt, vizük nem. Az egyik még a sliccét is kigombolta, hogy ad ő meleg vizet, csak tartsam a vödröt. A legtöbben szó nélkül becsapták az orrom előtt az ajtót, de volt, amelyik előtte leköpött. Ezeket nem sajnáltam, hogy nincs meleg vizük, ne is legyen soha, még nyáron se, ne süssön a lavórjukba a nap se.

Izzadságszagú, hóemberkövér felszolgáló hozott újabb két tortaszeletet. Le­het, hogy mi kértük, de valószínűbb, hogy nem. Szótlanul odatoltam az én adagomat is Hasszán elé. O bólintott, és folytatta az elbeszélést.

– Mégis az volt a rosszabb, ha behívtak. Egyik helyen a kályháról levették a vizesfazekat, hogy adnak, de már nem volt benne víz. Csak a vízkő gyűrűi. Szegény öreg házaspár, még kétségbe is estek, hogy éjfél lesz, mire újra felme­legszik. Másik helyen volt víz a fazékban, csak a kályha volt hideg. Három udvart is bejártam. Hideg volt mindenütt.

Magam elé képzeltem Hasszánt, ahogy lefagyott kezében a jeges vödörrel bolyong a hátsó udvarokban. O, aki nemrég a kristályportálokon is átkelt, ma már a korhadt, papírral üvegezett ajtókon, ablakokon is félve kopogtat.

– Ha majd megkérdezik a fegyelmi tárgyaláson, jó barát, hogy a létrát miért hasogattam fel…

– Nem fogják megkérdezni.

Döbbenten meredt rám. Valószínűleg ebben a pillanatban értette meg, hogy nincs semmi esélye.

– Nem? Nem kérdezik meg?

Ez egy olyan hely volt, ahol a felszolgáláskor azonnal fizetni kell. Ha a vendég fogyasztott, elmehet. Némán intettem Hasszánnak, hogy készülődjön. Összeharapott szájjal állt fel.

Már beléptünk a kapun, mire újra megszólalt.

– Azt kívánom nekik, hogy sose süssön a nap az ő lavórjaikba! – mondta ünnepélyesen, mintha egész visszaúton ezen a végső átkon törte volna a fejét.

Aztán a délután is eljött, a főnök eltűnt, és Tünci úgy leitta magát, mint még soha, a ragasztóanyagos kád mellett dülöngélt, fél melle kilógott a pólójából, és azt zokogta, hogy őt senki sem szereti, még a férje és a kiskölyke se, Tercsi, Évi, Zsuzsa próbálták vigasztalni, végül beültették egy taxiba.

Hasszánért hamarosan rendőrök jöttek, összeszedették vele minden cuccát, ekkor láttuk utoljára. A megürült szekrényért – igen jó szekrénye volt, közvet­lenül a fűtőtest mellett – két fiatal plakátragasztó összeverekedett.

TABÁK ANDRÁS

(Felhívás hősiességre)

A hős az – így vélekedett Rilke aki
centrumából kimozdíthatatlan.
Legyünk hát hősök. Védjük meg centrumunkat,
mely szívünk s lelkünk, de főleg agyunk.

(Groza)

Megkísértette a legbajosabbat:
békét tenni románok s magyarok közt,
szőve szőni a barátság szövetét.
Mi más is dukálhatna néki ezért?
Dáko-románok és turáni szittyák
kérlelhetetlen, közös gyűlölete.

(Jászberény, Szentkuti tér)

A tér, ahol állok, nem is oly rég
még J. A. nevét viselte. Mikor
nádfödeles, por és sár múltjából
újjászületett e város, fejet
így hajtott a költő műve előtt –
mintegy magát tisztelve meg ezzel.
De most, hogy visszatértek az ósdi
idők, és a város visszasüpped
a múltba, bölcs fők úgy okoskodtak:
itt, ahol író, költő sohasem
élt, született, miért épp a gyanús
versfaragó neve ékesítse
a teret.

(Egy megnyitáson)

Én is úgy tettem, mintha nem vennélek észre
       s a hátamat mutattam
Te is úgy tettél, mintha nem látnál meg engem
       s elosontál mögöttem
Akkora tömegben, mely a téren hullámzott
       könnyeden megtehető
Miért is szereztünk volna egymásnak terhes
       nem kellő pillanatot
De azért jó volt tudni, tudod: a tömegben
       te is ott vagy valahol

(X.-hez)

Meghúzódnod estente szobád zugában
S firkálgatnod, ím, ötvenöt évesen is
Pepita füzetedbe egy női nevet
Kamaszlelkedet megőrizned örökre –
Nem is kevés ez, hogyha jól belegondolsz

(Mosoly)

Csak mosolyogtam egykor ezen:
„A szerelem mindent pótol / a
szerelmet nem pótolja semmi.”
S búsan ugyan most min mosolygok?
Hogy tudatlanságom gőgjében
csak mosolyogtam egykor ezen.

SIMOR ANDRÁS

Idézetek

Atyámfiai,
hiszitek-e,
hogy a bank
temérdek bajunkat
orvosolja?
Ha hiszitek,
hitetek rosszabb,
mint a baj maga,
mit ezáltal
orvosolni véltek.
(Így Táncsics.)
Mit számít egy bank
kirablásának bűne
egy bank alapításának
bűnéhez képest?
(Így Brecht.)
Szegény Táncsics,
szegény Brecht,
szegény én
e bankos
bankvilág bankárjai közt
mire jutunk
bankótlanul,
banktalanul,
ám
nem bátortalanul?
Mért nem eresztitek
fejszéteket mélyen a földbe,
hogy a rossznak
gyökerét érje?
Mit használ
a fattyú-hajtásokat
lenyirbálni,
ha maga a törzsök rossz,
megmarad
és szüntelen újra hajt?
(Kérdezi Táncsics.)
Le a kapitalizmussal!
Hatalmat,
húst a dolgozóknak!
(Kiáltja József Attila.)
ÖLJETEK MEG A GAZDAGOKAT!
(Ezt a mátyásföldi
kedves, szelíd anarchisták
írják a falra,
kiket lefog a liberális
rendőrség.)
Mit tehetek
hozzá
mindehhez?
A világ hiányai
előbb-utóbb
megint mélyre ásnak,
és akkor
nem bankvilág születik,
hanem
új álladalom,
józanész szerinti.

Bök-elégia

Jön a cholera, jön a tüdőpestis,
megkapja majd a fürge, és a rest is
(a sorvéghez ezt a rímet csapom,
mivel a pakliban nincs jobb lapom).

Aztán ki nem hal meg a cholerátul,
meghal majd a mérgezett paprikátul
(a halálozás terén nincs hiba,
halálunkat gágogja a liba).

Meghal az indiai és az ukrán,
dögvész messzi, közeli vidék bokrán
(ha szél nem fú, nem zörög a haraszt,
a temető hí, és ott is maraszt).

Vidáman vénül a huszadik század,
ki a föld alá kerül, úgyse lázad
(tölggyé ezentúl nem leszen a makk,
és nem látja a jövőt, csak a vak).

Tengődök

Szeme akár a hiuzé,
leskel egyszerre hatfelé,
s mikor a rendőr feltűnik,
batyuba dugja áruit.

Így látni ma a népet itt,
a gyomra kordul, éhezik,
göncébe bújik télidőn,
meleg kínozza, nyár ha jön.

Koldul és megalázkodik,
gyötrődve húzza holnapig,
még aludni sem tér haza,
kinn talál rá az éjszaka,

egy nyitott kapualjba tér,
az ott lakótól enni kér,
szemében tiltott csillagok
várják a fölkelő napot.

CSÁK GYULA

A titok napja

Fruzsina nem tudta pontosan, hány éves, de az idén negyvennek mondta magát. Ezt mindenki elfogadta, illetve: senki nem tartotta lényegesnek. Az ügyvéd úr azt a meghatározást adta egyszer a feleségének, hogy Fruzsina az az emberfajta, aki nem lát széjjel, és mások által sem látható.

Pedig Fruzsina elég jól belelátott az emberi mibenlét rejtelmeibe. Már fiatal korában fölfedezte például, hogy hiába születünk egyenlőknek, másnap már nem vagyunk azok. Felnőtt éveiben pedig arra jött rá, hogy nem létezik boldogság, s amit olykor mégis annak hiszünk, az a boldogtalanság szünetelése… És meg­annyi hasonló fölöslegességen töprengett a kisváros szélén álló, apró háza ma­gányában.

Nappal nem élt magányosan, és ellentétben az ügyvéd úr megállapításával, nagyon is látható volt, lévén a kisváros tehetősebb embereinek mindenese. Az ügyvéd úrékhoz járt legtöbbet, mert nagy háztartást vezetett a tekintetes asszony, és Fruzsina keze nélkülözhetetlen volt. Mosott, főzött, gyereket pesztrált, kertet ásott, havat lapátolt, fát vágott. Nagy testű, erős csontozatú volt, és híre járt, hogy egy ízben a szarvainál fogva földre tepert egy dühöngő kost.

Annak ellenére, hogy csupán gyanította évei számát, minden esztendőben megjelölt egy napot, amelyről azt gondolta és terjesztette, hogy születése napja. Először életében úgy határozott, hogy az idén ezt meg is ünnepeli. Mindenütt lemondta az esedékes munkát és titkolózó képet vágva elsuttogta itt-ott, miszerint mostani születésnapján egy férfit vár, aki megkéri a kezét.

– Hozzámegyek! – tapsolt egyet a feje fölött, miközben ringó járással maga mögött hagyta az elámult népeket és menet közben még azt is hátrakiáltotta: – Akkora lagzit csapunk, hogy minden fogás után asztalt cserélünk!

Azért volt általános az elképedés, mert Fruzsinát megrögzött vénlányként ismerték, akiről még pletykák sem keringtek. „Ez olyan szemérmes, mint egy aggszűzhöz illik” – mondogatták, ha véletlenül szóba került. Akadt, aki némi rosszindulattal hozzáfűzte: „Szemérmesen is bármilyen szemérmetlenséget el tud követni, aki arra termett!”

Fruzsina nem arra termett. Az ügyvéd úr egyszer vágyat érzett kemény húsú teste iránt, de olyan visszautasításban volt része, amire három hétig ra­gasztotta a flastromot. Bosszúból városszerte hangoztatta, hogy Fruzsina olyan korlátolt szellemi képességű, akinek „agyáig ér a talajvíz”.

Az idén tehát ragaszkodott Fruzsina saját születésnapjához. Kalácsot sütött, hajat mosott, ünneplőbe öltözött, addig nem használt térítőt lendített az asztalra, mindent a helyére rakott, ami nem a helyén látszott, de a sok értelmes meg értelmetlen tevékenységnek mégis vége szakadt egyszer, s akkor megállt a szoba közepén és némán rázkódva zokogni kezdett. Miután elfogytak a könnyei, kendőt borított a vállára, az ablakhoz ment, kinyitotta és bámulta sehovanézőn az enyhe téli estét.

Olyan csönd volt, hogy hallotta saját fülét és visszhangzottak fülében saját gondolatai, amelyek főként a múltba röpítették. Nem tudta, kinek a gyerekeként született, összemosódtak azok a felnőtt arcok, akik jók vagy rosszak voltak hozzá gyerekkorában. Onnantól kezdve emlékezetes élesen minden, amikor életkorban és erőben odáig jutott, hogy saját lábára állhatott, és elszegődött dolgozni a téglagyárba. Két évtizeden át kuporgatta szoba-konyhás háza árát, s amikorra megvehette, éppen bezárták a téglagyárat. Alkalmi munkákat vállalt, és most már valószínűleg ezt csinálja, amíg ereje lesz hozzá. Mindenesetre mostanában még úgy végzi munkáját, hogy valamennyi helyen visszavárják, ahol egyszer otthagyta a keze nyomát.

Tétován szemlélte a sötétedő eget és a város távoli szélével érintkező erdő körvonalát, amikor autó zúgott fel a kanyarban. Visítva dörzsölődtek a fagyos földhöz a kerekek és reflektorfény zuhant a Fruzsina háza előtti, általában fapadosnak nevezett útra.

Éppen Fruzsina kivilágított ablaka előtt megállott az autó, és kiszólt egy férfi: – Jó estét, asszonyom. Hová vezet ez az út?

– Sehová – felelte csaknem kárörvendőn Fruzsina, pedig csak tetszett neki az igazság, hogy az ő házától sehová nem vezet út. Zsákutca, amelynek a végében a téesz tehénistállója van, s oda csak a részeges Áron szállítja a szükséges takarmányt, visszafelé meg elhozza rozzant traktorán a tejet. Az istállón túl már csak tocsogós, gyenge minőségű, zsombékos legelő van, amely az erdőig terjed. Oda viszont nem vezet a legelőn át semmiféle út.

– Szóval csak visszafelé mehetnék? – hökkent meg a férfi.

– Csak – nyitotta szét, majd húzta összébb kendőjét Fruzsina.

– Ráadásul elfogyott a benzinem – dörmögött a férfi sóhajosan. – Magának nincs?

– Egy kanálnyi se! – nevetett Fruzsina, és mivel még beszélhetnékje volt, évődőn hozzáfűzte: – Milyen autós az, aki csak úgy elindul a sehovába, és még ahhoz sincsen benzinje?!

– Márpedig ez történt – biccentett a férfi, és nem tűnt ki a hangszínéből, hogy derűs-e, vagy bosszús. A remény ellenben határozottan megjelent újabb kérdésében. – Van itt a közelben szálloda?

– Mért lenne, mikor mindenkinek van saját háza? – rándította meg a vállát Fruzsina.

A férfi most már kedvetlenné lett.

– Például turistáknak… Rosszul gondolja, ha azt hiszi, hogy ész nélkül indultam a semmibe. Horgászfelszerelést hoztam, mert azt beszélik, hogy valahol itt egy tó is van. Hol az a tó?

– Azon az erdőn túl. De csak gyalog mehet, ha nincsen benzinje.

– Mennyit kellene gyalogolni?

– Öt-hat kilométert.

Leoltotta a férfi a reflektort, kimászott az autóból, de menten elesett, s utána mozdulatlanul és csendben maradt. Mielőtt végiggondolta volna Fruzsina, hogy mit mond és mit cselekszik, riadtan kiáltotta: – Várjon! Jövök!

Kiszaladt és amint közeledett hozzá, láthatóan próbálkozott a férfi, hogy talpra álljon, de csak csúszkált az ónos földön. Hóna alá nyúlva felemelte Fruzsina és az autónak támasztotta.

– Köszönöm – lihegett a férfi. – Arra gondoltam, hogy meg tudom csinálni… Félrébb akartam tolni az út közepéről, csak hát nem bírom… Nekem… fából van az egyik lábam.

Ismét nem gondolkodott Fruzsina, hanem cselekedett. Vállára emelte a férfit, akár egy zsákot, a szobába vitte és egy székre ültette. Nem ő, hanem a férfi verejtékezett és többször azt motyogta: „Szégyellem…”

– Fáj? – kérdezte Fruzsina az idegen jobb lába felé biccentve, amelyen torznak látta a cipőt.

– Hosszút autóztam – törölgette gyöngyöző homlokát a férfi. – Más napokon ilyenkor már pihentetem… Le szoktam csatolni, hogy ne nyomjon…

– Csinálja, ahogy szokta – nézett félre Fruzsina, de a szeme sarkából figyelte, hogy az abrosz alá dug valamit, s utána üresen lötyögött a nadrágja szára.

Észrevette Fruzsina tekintetét a férfi, és ráharapott alsó ajkára.

– Mikorra megjönnek a vendégei – futtatta végig a szemét a terített asztalon –, már nem leszek itt… Kicsi pihenés elég.

Nyakig vörösödött Fruzsina és a körmeit nézegetve hadarta, hogy nem vár vendéget, mert őneki tulajdonképpen senkije sincsen.

– Csak amíg találok egy autóst… – mondta a férfi. – Valaki vagy elvontat a legközelebbi kútig, vagy ad kölcsön, illetve pénzért annyi benzint, amennyi kell. Nagy segítség lenne, ha ismerne kegyed egy autóst.

– Holnap reggel jön Áron a traktorral. Ő majd intézkedik…

Igazolványt húzott elő a férfi és Fruzsina elé tartotta, hogy nézze meg és nehogy valami rablónak tekintse.

Hosszan tanulmányozta Fruzsina a dokumentumot, azután kiment, behozta és szeletelni kezdte a kalácsot, miközben azt kérdezte az idegentől, hogy mi a keresztneve. Még kezében tartotta nyitott igazolványát a férfi, de miközben eldörmögte a nevét, visszadugta zsebébe az okmányt. Arra gyanakodott, hogy nem tud olvasni Fruzsina. Ez a feltevés meghökkentette, egyszersmind furcsa módon meghatotta, mert amúgy értelmes tekintetűnek, jó kinézetűnek és mindenekfelett jószívűnek találta a középkorú nőt.

– Magának nagyon szép, világosbarna szeme van – mondta önkéntelenül, amit gondolt –, és ilyen csillogó, bogárfekete hajat nem is láttam.

Még soha, senki nem fedezte fel, hogy milyen színű Fruzsina szeme; soha, semmi szépet nem dicsértek nőiességében, ráadásul ilyen hamisítatlanul őszintén. Mindez annyira megindította, hogy ismét eleredtek a könnyei. A férfi megfogta Fruzsina csuklóját és azt mondta: az ő felesége is szép és fekete hajú volt. A baleset után ő beszélte rá feleségét, hogy hagyják el egymást. Arra gondol néha: talán így akarta a felesége is.

– Azóta férjhez ment – mondta én pedig élek, ahogy élek. Gyakran arra gondolok, hogy az ilyen élet már nem éri meg a fáradságot, amibe a fenntartása kerül.

– Hogy merhet így beszélni?! – tört ki Fruzsina, és megint a maga rejtett, belső ösztöne parancsát követve leroggyant a férfi elé, aki gyengéd erőszakkal megemelte a síró nő állát.

– Kérem, legyen a feleségem… Akkor újra érdemes volna…

Fruzsinát még soha, semmire nem kérték, csak utasították. Kerekre nyitotta szemeit s a férfire bámulva suttogta: – Ez valóságos csoda!… Az, hogy maga engem asszonyának akar!

– Inkább természetes – mosolygott a férfi, amit Fruzsina gyermeki csodál­kozása keltett benne, majd komorabban hozzátette: – A magányos boldogtalanok szívesen kapaszkodnak egymásba.

Fruzsina legyintett, mint aki nem akar fölösleges beszédre figyelni, azután vörös, nagy öklét könnyező szeméhez emelte és teljes szívből nevetett.

– Az a csoda – mondta –, hogy mindenkinek azt hazudtam: kérőm érkezik ma este, és… megérkezett!

FUCHS KATALIN

Különös

Arcom a kezedben
ez minden
amire vágyom
más nem érdekel
mint tizenéves koromban
mikor az iskolavécében
a főtéma az orgazmus
meg a halál volt
és nem tudtuk még
ami előtte van…
Erre inni kell
vagy fütyülni
narancssárga szekrényt
állítani a szoba közepére
kitárni az ablakot
hadd röhögjenek odakint
akik ugyanazon szavakat
használják ködben
télikabátban egyébként
és legfőképp általában.

TV-reklám

Gyerekkacagás,
néger kiskölyök
a képernyőn,
feje fölött
kukoricafürtök,
rajta zöld betűkkel:
Több kenyeret a polcra!
A kép alján
másik felirat:
A posta-lottó segít!
Hát nem gyönyörű,
hogy havi tízesért
résztvehetsz a világ
megváltásában?

Vasárnap van,

szeretkezünk,
a fal túloldalán
futball, sörreklám,
hírek háborúkról,
előrehazudott békékről,
majd megint meccs,
hajrá, gyorsabban te hülye,
az istenit ennek az
elizélt világnak –
Fölkelünk,
elzárjuk a szomszédot
és összebújunk újra,
hogy gyereket csináljunk
erre a mindörökre
elizélt világra.

LÁNG ÉVA

Gyere, táncoljunk!

Gyere, táncoljunk! Sose táncoltunk,
       nem voltam még soha bálban.
Csak az ócska ruhám, a szakadt tunikám,
       olcsó szandál fedi lábam.
De ma álmomban veled álmodtam,
       rongyokban roptuk a táncot.
Belerévedtem. De felébredtem,
       tükrömben ráncon a ráncot
lesi vaksi szemem. De ha észreveszem,
       festékkel űzöm a restet.
Letagadni lehetne a sorstünetet.
       Csúf csőd csak festeni testet.

Az időt járom. De az órámon
       figyelem, hogy futnak a percek.
Noha gyötrődöm, ha felőrlődöm
       túlélnek muffok, a nercek.
Ha kiharcoltam, belemarkoltam,
       villogtak rám a karátok.
Odapiszkoltak, de eliszkoltak
       mellőlem mind a barátok.
Mire kellettek, ha megellettek
       házőrzőim? A folyóba?
Hova fektették, ha kimentették
       őket? Válasz: csak a jóga!

Sose mókázom, de ha jógázom
       könnyebben vonszol az élet.
Ha a köldökömön ki-be jár az öröm,
       még beljebb kúszik a féreg.
Oda mélyebben belelélegzem,
       gyorsabban nyugszik a lelkem,
mikor összedőlök – ha a test kipörög –,
       felfogsz, a kőre ne essem.
Vagy az ócska ruhám, megölelsz te puhán,
       a karodban lángol a testem.
Az a régi helyem. Az örök szerelem
       gyógyít, ha mégis elestem.

Hol a hetven nyár? Ami még ránk vár,
       azt rejti sorsnak a bugyra.
Ha nagyon rádvert, csak a ritmust verd,
       vonszol táncának a sodra.
Ne a sok másban, csak e sodrásban
       élvezd, hogy lüktet a véred.
Ha a pénzt költöd, mire megtöltöd
       bukszád, már szűk az a méret.
Nem a nyár volt szép, csak az álomkép
       szépít bennünket a bálon.
Ami rólunk szólt, igaz álom volt.
       Azzal győztünk a halálon.

ROZSNYAI ERVIN

Girolamo testvér

„Ne féljetek a pásztorruhába bújt farkastól,
de féljétek Jézust, a pásztort.”
                            Fra Girolamo Savonarola

A liliom városában,
hol mosolyból köpenyt varrnak,
és alatta tőrt viselnek,
hol a szájból, mint veremből
csusszan ki a szó sziszegve,
hogy torkokra tekeredjék,
hol a sarkon útonálló
rágalom les, és hazugság
csap le rád a kapualjból –
a liliom városában,
hol a bűnök fonadéka
sarcot vet a napsugárra,
téged szólongatlak, Jézus:
csillagok szelíd királya,
virágok kelyhén a harmat,
bárányfelhők fodrozója,
bírája élőnek, holtnak,
ki ha büntetsz – bűneinkért,
és jutalmad csak a jóké,
ím ajánlom szegény lelkem
kegyességed oltalmába,
ím esengek: vess a tűzre,
adj váltságul a gonosznak,
hogy elhagyja ezt a várost,
és szélhordta hamvaimból
a te liliomod nyíljék,
a te rózsád illatozzék,
arcát fordítván a napra,
szirmait el nem hullatva.

PASS LAJOS

Verniszázs

Orbán Katalin kerámiakiállítására

Lőtt lyuk a homlokon,
       Vagy Isten gyújtotta csillag,
Nyílhegy, mely Achillész sarkába mélyedt,
A vércsepp-csillanás,
       Mely sebéből megeredt?
A dühtől falhoz csapott
       Agyag csattanása?
Újrakélt szerelem csókja,
       A lángos villámcsapás?
Lehet, elküldhetetlen
       Levelek szakadása,
S a bélyeg, mely megmaradt
       – Már megnyálazhatatlan, –
S most sebzett fogazattal,
       De ábráját ránklobbantja? – –
Igen, ezek a percek,
       Ezek a kisülések
Égettettek ide, ezért süt homlokunk,
S hogy kamasz-izzadású lesz
       Mindegyre tenyerünk.

THIERY ÁRPÁD

A hajókereskedő és a pincér ^*

Velence, 1658

Tipaldi Atanáz hajókereskedő figyelemre méltó jelenség volt. Természetében nagyvonalúan keveredett a keleti és a latin. A gazdag embernek ahhoz a fajtá­jához tartozott, aki már kora ifjúságában kinőtte a kapzsiságot, és a pénzt olyan szolgáló eszköznek tekintette, amellyel megszépítheti az életét. Még nem töltötte be az ötvenedik évét. Hatalmas termete kétszáz olasz fontot nyomott. Nagyerejű volt, jókedvében két ujjával föl tudta pattintani a kagylót. Kedvelte a nőket, de nem válogatás nélkül. Kedvelte a dalmát borokat és a vetélkedést. A ruháit drága kelmékből varratta, de csak egyetlen díszt viselt: egy drágakövekkel kirakott aranymedált, amely ezüstláncon lógott a nyakában. Szürkülő haját rövidre nyíratta, miáltal a feje busa formájú lett. Rövidlátó volt, hunyorogva olvasott. Messzire látott viszont a tengeren, hamarabb fölfedezte az idegen hajót, mint az őrszem az árbockosárban. Gyerekkorától a tengeren edződött. Alig észreve­hetően, de a mozgása is erre vallott: járás közben alig emelte a lábát s kissé dülöngélt, mintha egyensúlyozott volna. Tizenhat éves korára bejárta a Fekete tenger kikötőit.

Berdini három fogadója közül nem a dallamos elnevezésű Izabella volt a legelőkelőbb, nem is igazán lakályos, Tipaldi Atanáz mégis ezt a hajdani patrí­ciusházból átalakított fogadót kedvelte, a környék csöndes hangulata miatt. Évek óta az első emelet keleti szárnyát bérelte. Ablakai a Farsetti- és a Loredan-palota oldalsó traktusára néztek, lent egy kevéssé forgalmas csatorna vize fodrozott. A keskeny kanális levegője friss volt, a jótékony huzat apály idején is kisöpörte a városba tóduló mocsaras bűzt. A közök labirintusán át könnyen megközelíthető volt a Rialto, a bankház és a kalmárok utcája.

Tipaldi Atanázt megviselte a bőséges ebéd, illetve a falánkság, amiről nem tudott leszokni. Társaságban valamelyest türtőztette magát, de ha egyedül étke­zett, nem bírt féktelen étvágyával. Valósággal falta az ételt. Kipárnázott, földí­szített karosszékében szuszogott. Rosszkedvűen nyomogatta a gyomra tájékát s morfondírozott magában, hogy a konstantinápolyi török orvostól hozatott fehér porból vegyen-e be egy kanállal, vagy két-három pohár dalmát vörössel segítse a gyorsabb emésztést. Végül föltápászkodott, végigdöcögött a terem nagyságú szobán, az ajtó mellett megrángatta a csengő zsinórját. A folyosón ügyelő inas nyomban kopogott s benyitott.

– Küldd föl a pincért!

Berdini néhány napja kicserélte a hajókereskedő személyes szolgálatára rendelt pincért. Tipaldi Atanáz nem foglalkozott a személyzettel, amíg udvariasan és szakszerűen dolgoztak. A cserét nem tette szóvá, de szemügyre vette a hóri- horgas ifjút, megkérdezte a nevét, hány éves, mióta áll szolgálatban. – Kifür­készhetetlen álarc – állapította meg magában, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a pincérkedés nem épp a testéhez álló, mozgása szögletes, az egyénisége más munkára alkalmasabbá tehetné, az igyekezete azonban rokonszenves volt.

– Uram! – biccentett Jean Thierry.

– Amit szoktam – intett Tipaldi Atanáz a karosszékből.

Jean Thierry kilépett a folyosóra, és betolt egy fakerekeken guruló kis asztalt. Üveglapján kancsóban dalmát vörösbor és egy ragyogó tisztaságú metszett üvegpohár. A karosszék mellé tolta, a hajókereskedő kezeügyébe, majd tapinta­tosan távozni készült, de Tipaldi Atanáz egy kézmozdulattal maradásra intette. Jean Thierry a háziszabály szerint az ajtó közelében helyezkedett el, és várt. Egykedvűen figyelte a hajókereskedőt, ahogy egymás után tölt és dönti magába az italt. Nem sokat tudott felőle, csak azt, amit a pincérektől hallott, hogy dúsgazdag, nyolcvanhárom hajója járja a tengereket és az óceánt, kellemetlen modorú nagyúr, egyik-másik pincér megismerte az öklét is. Módfelett kedveli az italozást és a nőket. Nevezetes karosszékét mindenüvé magával viteti. Sza­kasztott úgy foglalt helyet a trónszerű székben, mint Giovanni Bellini ama patríciusa, akit megfestett: tengerviselt arcának egységét megbontotta a hatalmas, kissé elferdült orr, talán egy kiadós verekedés következménye, széles állát beke­retezte a vikingszakáll. Ökölbe zárt keze a karfán pihent.

Tipaldi Atanáz rövid idő alatt benyakalta a kancsó bort. A gyomorégése nem szűnt ugyan, de tompult valamelyest, és lazult a kedve is. Mongolos vágású szemének barnasága jóindulatúan, barátságos melegséggel csillogott.

– Szeretsz kockázni? – böffentett.

– Nem – rázta Jean Thierry a fejét.

– Sakkozni tudsz?

– Nagyjából.

– Csak nem? – hökkent meg Tipaldi Atanáz. Szenvedélyes játékos volt és nagy nyerő. Szívesen kockázott, akár a matrózaival is, mindennél jobban azonban sakkozni szeretett. – Hol tanultál meg sakkozni?

– A líceumban.

A hajókereskedő a kerekeken guruló asztalkát odébb tolta, és szemügyre vette Jean Thierryt. – Azt mondod, hogy líceumba jártál?

– Párizsban.

Tipaldi Atanáz tűnődve ingatta a fejét.

– Na, majd egyszer kipróbállak – mondta végül.

Jean Thierry nem áltatta magát, hogy mindegy, hol van, csak Champagne-ban ne legyen, a sors akár az óceánon túlra is vethette volna, hogy a Nagy Tavaknál torolja meg az indiánokon a jezsuita fölfedező, Jean Brébeuf szörnyű halálát, Velence azonban nem lehetett több, mint átmenet. Egy hónap. Vagy kettő. Rossz esetben egy év. A csodálatos utazó, Marco Polo révén érzelmileg bizonyos kapcsolatban állt az Európa-híres várossal, de pár hete még esze ágában se volt, hogy errefelé vegye az útját. Sok volt a mendemonda. Egy kiszolgált tengerész még Marseille-ban szavahihető rémségekkel beszélte tele a fejét elmond­ván, hogy pár éve negyvenezer embert vitt el Velencében a dögvész, maga is hanyatt-homlok menekült onnan, ahol a dagály idején a házak udvarába benyo­mul a tenger, a hatalmas kőpaloták a talajba sűrűn egymás mellé és egymásba vert cölöpök tízezrein állnak, elviselhetetlen a posványbűz és évente pusztít a malária meg a pestis. Bresciából kitoloncolva azonban más választása egyelőre nem volt. Vigasztalta viszont, hogy Velence kisebb csalódást okozott, mint ahogy várta. Idegen és zavarba ejtő volt a fekete gondolák nyüzsgése, a megszámlál­hatatlan csatorna, hidacska. Valósággal szédelgett a házak között furakodó kes­keny gyalogutak szutykos labirintusában; a házak lábát valóban nyaldosta a víz, a lagúnáknak poshadt szaguk volt, de a tenger távol maradt, visszahúzódva s tompa nyugalomba, szabaddá téve a fövenypartokat. A színek és a formák azonban elkápráztatták. Champagne, Dijon, sőt Provence komor szürkéje és szögletes formái után mesebelinek tetszett a festői bizánci stílus és az iszlám elemekkel tarkított gótika. Tragettón átkelt a Giudecca széles rakpartjára, a kipányvázott teherszállító gályák közül átbámulva, Velence álomszép képet mu­tatott. Színes márványkockákból mozaikszerűen kirakott homlokzatok, némelyik mintázata akár a keleti szőnyeg, csúcsíves ablakok sora, csipkézett díszerkélyek, fűrészfogra faragott kőpárták, az árkádsorok oszlopain életből mintázott oszlop­fejek. Érzékeny képzeletét megragadta a pazarló pompa. Visszaevezve a paloták mögé, a szűk sikátorok dísztelen házainak és a zöldesen kanyargó riók szegényes hangulatában becsapva érezte magát.

Tipaldi Atanáz vacsoráját felhozatta a lakosztályába. Úgy gondolta, a pincér jelenléte talán visszafogja a zabálásban.

– Itt maradsz! – határozott.

Végigmérte Jean Thierryt, aki a Berdini-fogadók alkalmazottainak kötelező öltözetét viselte: szűk, fekete gombos mellényt, gallértalan fehér inget, hófehér kötényt, amely mellmagasságtól a térdéig ért.

– Vesd le ezt a maskarát! – mutatott Tipaldi Atanáz a kötényre.

A hajóládából előkapott egy könnyű, bíbor színű köntöst, és a pincér nya­kába kerítette. – Velem vacsorázol…

Jean Thierry vonakodás nélkül engedelmeskedett, bár furcsállta a hajóke­reskedő szeszélyét, ráadásul nem is volt kedvére a malacsült, amelynek zsíros, vastag ízét alig ellensúlyozhatta az ecetes saláta és az édes kompót. Csöndben, választékos mozdulatokkal evett. Anyja különös gondot fordított arra, hogy a gyerekei evés közben ne csörömpöljenek, ne szürcsöljenek, ne cuppogjanak. Tipaldi Atanáz időnként bizonyos elismeréssel nézett rá, ő maga pedig előkelő úrhoz méltóan türtőztette az étvágyát, a tányérján maradt ételt félretolta, a nyakán megoldotta magas, puritán szabású gallérját. Felhajtott egy pohár dalmát vöröset, szivar után nyúlt.

Jean Thierry szolgálatkészen ugrott föl. – Letakarítom az asztalt…

– Maradj! – állította meg a hajókereskedő. – Rántsd meg az ajtó mellett a csengő zsinórját, majd az a léhűtő elhordja a maradékot.

A folyosóinas elképedve takarította az asztalt, közben hol a gazdag úrra, hol pedig az asztal mellé parancsolt pincérre meresztette a szemét, akinek elárvult kötényét Tipaldi Atanáz összegöngyölte és a guruló asztalra dobta.

– Szóval, tudsz sakkozni – pöffentett a szivarból a hajókereskedő, miután magukra maradtak.

Jean Thierry nem túl magabiztosan, de biccentett. A párizsi líceumban Leonardo lelkesen oktatta, és nemcsak a figurák szabályos mozgatására, de bemutatott néhány begyakorolható fortélyos lépést is, bár nem volt mester a játékban.

Tipaldi Atanáz az ebédlőasztal alá nyúlt. A titkos polcról kiemelt egy ele­fántcsontból faragott dobozt. Fölnyitotta, a figurákat az asztalra szórta. – Rakd föl! A fehér a tiéd, és kapsz tőlem egy királynő előnyt.

Jean Thierry szeme gyanúsan rebbent, csak ez jelezte, hogyan érintette a lekezelő ajánlat. Kezdetben Leonardo is királynő előnyt adott, később egy bástyát, végül már csak egy futót.

A hajókereskedő a játékban és az élet dolgaiban egyaránt járatos férfiak bizonyos fölényével sakkozott, ám az ifjú pincér nehezen adta meg magát. Hosszasan fontolgatta a lépéseit, különösen a játszma vége felé. Már csak egy árva bástyája és két gyalog maradt királya védelmére, de ügyesen zárta ki a támadásokat. Kis híján patt lett az eredmény. Tipaldi Atanáz azonban kihasználva a két gyalog között keletkezett lépéshátrányt, kierőszakolta a mattot. Jean Thi­erryt bosszantotta a vereség, úgy érezte, ha nem is állt közel a győzelemhez, a döntetlen a kezében volt.

A hajókereskedő különös mondattal biztatta. – Mindig a még vagy a már beszéljen az emberből, sohasem a van.

Jean Thierry még este is a különös mondat értelme fölött tűnődött. Talá­nyossága nemcsak arra ösztönözte, hogy megfejtse a szavak jelentését, de arra is, hogy mérlegre tegye a hajókereskedő más, meglepő gesztusait is, például a vacsorameghívást és a sakkjátszmát. – Mit akarhat tőlem? – morfondírozott gyanakodva. A fülében visszhangzott a nagyapja életre szóló figyelmeztetése, hogy nincs két egyforma ember, most mégis úgy tűnt, hogy Tipaldi Atanáz kísértetiesen hasonlít valakihez, akivel már találkozott valahol. Talán álmában. Megtévesztő volt az arc, a mozgás, a hanghordozás. A fölény.

Hiába törte azonban a fejét, képtelen volt azonosítani. A különös hasonla­tosság rejtélye a Beatrice miatt érzett aggodalmat s a bánatot is háttérbe szorí­totta. A leány lefoglalta és kitöltötte a magányos órákat. Fölidézte magában az alakját. Minden mozzanatra élesen emlékezett, bizonyos szavait mániákusan is­mételgette, és Istenhez fohászkodott annak a biztos tudatában, hogy semmi sem érhetett véget azzal, hogy a Berdini-fivérek kiebrudalták Bresciából. Sarkallta a szerelmes vágyakozás, fűtötte a rajta esett méltatlan sérelem, a megfizetés vágya, és nyomasztotta a tehetetlenség, hogy semmit se tehet. Sem a leányért, sem önmagáért.

Nem sokáig kellett várnia Tipaldi Atanáz újabb meglepő gesztusára. Hónapok óta tárgyalt Velence híres építészével, s küszöbön állt a régi álom megvalósítása: Baldassare Longhena vállalta, hogy a város északi kerületében, a Marziale-híd mögött megtervezi és fölépíti a hajókereskedő palotáját, amely barokkos újszerű­ségében, pompában és fundamentális megbízhatóságban párját fogja ritkítani a Velencei Köztársaságban, beleértve talán még a dózse palotáját is. Tipaldi Atanáz korábban az építész érdekes ablakmegoldásaira figyelt föl. Kereste hozzá a szemé­lyes kapcsolatot, jóllehet némelyek igyekeztek elvenni a kedvét, hogy Longhena túlságosan fenn hordja az orrát, sárba tapossa a velencei korareneszánsz szemet gyönyörködtető hagyományait, nem kedveli a színes márványberakásokat, mások viszont nyíltan hirdették, hogy a velencei barokk nagyszerű művésze. Az építész Tipaldi Atanáz kedvéért félretette a több mint száz éve épülő Salvatore templom homlokzatának a tervezését, amelynek a hajóját még Lombardo, Sansovino és Scanozzi építették. Tekintélyes elődök, megtisztelő munka, Longhena nyilvánosan is a szívügyének tekintette, mégis elsőbbséget adott a hajókereskedőnek.

A kész terveket meghívottak előtt a török kereskedők házában mutatta volna be, közel az építkezésre megvásárolt területhez. Tipaldi Atanázt azonban reggelre ébredve szédülés fogta el, tartása, egyensúlya elbizonytalanodott, pillanatok alatt csuromvizes lett, és csak a karosszékében ülve érezte magát biztonságban. A városba zúduló sirokkó viselte meg, amely a tengerről a part felé nyomta a hőséget és a nedvességet. A nehéz pára megrekedt az alacsony felhők alatt, a levegő sűrű lett a lakásokból, boltokból, lacikonyhákból áradó szagoktól, füstök­től, súlyosan megült a szűk utcácskákban és a csatornák fölött. A kereskedő orvosért küldött, majd üzent az építésznek, hogy egészségi állapotára való te­kintettel hozza el a terveket az Izabella fogadóba. Jean Thierryt fölrendelte a lakosztályába, és tüzetesen elmagyarázta, hogy mi lesz a teendője.

Longhena gondolája a hátsó kanálison érkezett. Mint aki titokban akarja tartani a látogatását. Szoborszerű, merev tartással ült a gondola karosszékében, belesüppedve a fekete vánkosba. Maga is talpig feketébe öltözve. Fürge mozgású, sovány arcú, szőke férfi volt, felkunkorodó vörös bajusza és kese szemöldöke nem itáliai származásra vallott, noha Velencében született. A gondola a fogadó kikötőjéhez siklott, a csáklyás ember egyetlen gyakorlott mozdulattal a partsze­gélyhez szorította. Az építész elutasította, hogy Jean Thierry segítsen a kiszál­lásban. Ügyesen, ötvenvalahány évét meghazudtoló ruganyossággal lépett partra.

Tipaldi Atanáz a lakosztálynak abban a szobájában fogadta, melyet leginkább átszellőztetett a huzat. Az orvost elküldte, mivel jobban érezte magát. A súlyos bársonyfüggönyöket félrehúzta, majd a keleties ízléssel díszített-terített sarok­asztal mellé állt, amely roskadozott a délelőtt könnyen fogyasztható főtt rákoktól, fekete angolnától, osztrigától, gyümölcsöktől és boroktól. A hajókereskedő figyel­mes házigazda módjára kínálta a vendégét, Longhenát azonban nem érdekelte sem az étel, sem az ital. A reá jellemző ideges nyugtalansággal sodorta ki a terveit a hatalmas asztalra.

– Nem tagadom – mondta –, hogy meglepett a választása. Nem a szemé­lyemre gondolok, hanem a város északi kerületére. Nem olyan vagyonos úrhoz méltó, mint ön, bár ezzel nem akarom lebecsülni a Giovanelliket. Nem tagadom, szívesebben terveztem volna az ön palotáját, ha a Merceria közelében épülhetne. Előkelőbb hely. Vannak ott még szabadon vásárolható telkek. Mégis elfogadtam az ön kívánságát, mert a város északi fertálya olyan az én szememben, mint a szűz leány. Környékezik, rongálják körülötte a levegőt, de még érintetlen. Még csak sejtem, hogy mi lehet a ruhája redőzete alatt, hogy mit üzen a tekintete, mivé fog fejlődni hamarosan. Hiába, hogy zavarja az ízlésemet a Cannaregio-csatorna környéke és a Michéle, én mégis szívesen oda tudom képzelni az ön palotáját. Kétszáz éve minden valamirevaló patrícius és kalmár a Canal Grande körül zsúfolódik. Nem neheztelek rájuk, mert a maguk módján igazuk van. Mégis tízezret teszek egy ellen, hogy Velencében a következő száz év a barokké, és a város az északi kerületében fog felvirágozni…

Tipaldi Atanáz közbevetés nélkül hallgatta az építészt, aki rövid fémpálcát húzott elő a ruhája alól. Meghosszabbított mutatóujjként siklott, cikázott a vo­nalakon. A hajókereskedő pontosan értette, hogy Longhena a Cannaregio-csa- torna említésével a gettó közelségére gondolt, a Michéle pedig a holtak szigete, vagyis Velence temetője, de a figyelmeztetése egyben valamiféle elismerést is kifejezett, miszerint a Marziale-híd mögött, az ódon hangulatú térről épp hogy a várost északról szegélyező lagúnákra látni.

– Ön kereskedő – folytatta az építész. – Hajói a világot járják. Abból a logikus gondolatból indultam ki, hogy a gazdag kereskedődinasztiák az építé­szetben se tagadják meg a természetüket. Ami kényelmes és fényűző palota, vagyis lakóhely és vendégfogadó, az legyen ugyanakkor cégház is, sőt egyben kikötő és raktár. Az alaprajz, mint látható, a csatorna felé szélesedik. Két oldalt fognak elhelyezkedni a lakószárnyak, középen pedig az udvar helyén egy hatal­mas csarnokot építünk az áru raktározására…

Jean Thierry a hajókereskedő utasítására félrehúzódva, a sarokasztalnál várakozott. A teríték tartozékának vélhette volna magát, mindazonáltal éberen figyelt. Lenyűgözték a méretek.

– A tökéletesen megbízható, szilárd fundamentumhoz egymillió cölöpre van szükség – közölte Longhena ellentmondást nem tűrően. – Bár meglehet, nem lesz elég. De libanoni cédrus legyen!…

Fejtörést okoztak a műszaki kifejezések, amelyekhez Jean Thierry alig konyított, amazok azonban tökéletesen értették egymást. Az építész pontos és szakszerű magyarázata után Tipaldi Atanáz a saját véleményével rukkolt elő. Higgadtan sorolta elő a kifogásait, nem fukarkodott az érdesebb megjegyzésekkel sem. Longhena nem sértődött meg. Fölvillanyozták az ellenvetések, szenvedélyes vitatkozó volt.

Jean Thierryt elámítottá a hajókereskedő jártassága építészetben, művé­szetben. Egyebekben is. Ugyanakkor szomorúan állapította meg: nem sok és többé-kevésbé hasznavehetetlen, amit a nagyapjától és a líceumban tanult. Nem tudna fölépíteni egy lakható házat. Mindazonáltal kellemesen érezte magát a két nagyúr társaságában, különösen azután, hogy Tipaldi Atanáz az asztalhoz szólí­totta: nézze meg ő is a terveket. Hálás volt és boldog. A látogatás után más érzésekkel kísérte le Longhenát a gondolájához, mint ahogy néhány órával korábban fogadta őt.

A hajókereskedő, kihasználva, hogy egyedül maradt a temérdek finomság­gal, gyorsan befalatozott. Mire Jean Thierry visszatért, az ajtónyitásra már túl volt a faláson, árulkodtak azonban olajtól fénylő ujjai és az asztalkendő, amellyel a száját törölgette.

Zavartan nézett a pincérre, mint akit tettenértek. Ide-oda döcögött, ablaktól asztalig és vissza, végül belevetette magát a karosszékbe. – Hogy tetszik a palotám terve?

– Nem nagyon értek a rajzokhoz – tért ki Jean Thierry.

Nem volt bátorsága, hogy véleményt mondjon.

Tipaldi Atanáz a homlokát ráncolta. Nem tetszett a válasz. Kis ideig tűnődött magában, aztán elbocsátotta a pincért. Egy szeszéllyel több vagy kevesebb, nem nyom a latban egy alkalmazott szemében. Mindazonáltal, miután Jean Thierry becsukta maga mögött az ajtót, gondolkodóba esett. Máskor is megtörtént, hogy sietve, szinte megalázó gyorsasággal bocsátotta el, mintha mielőbb meg akart volna szabadulni tőle. Úgy érezte most: elhamarkodta a dolgot, méltatlanul bánt a rokonszenves ifjúval. Egyik percben a tenyerére emelte, a következőben meg lepöccintette onnan. Kereste a magyarázatot, hogy voltaképp mit akar ettől az idegen fiatalembertől azonkívül, mint hogy reggeltől estig a rendelkezésére álljon. Ügyefogyottnak nem mondható, de lerí róla, hogy nem pincérnek szü­letett. Se modorra, se kiállásra. Magyarázatra szorult volna az is, hogy Berdini, aki finnyás volt a vendégei ellátására, nemcsak hogy alkalmazta, ráadásul az ő szolgálatára osztotta be. Az első nap végén lezavarhatta volna a fogadóshoz, de valami visszatartotta. Nem a szánalom. A rokonszenv se. Talán egy belső kész­tetés. Valamiféle misztikus derengés. Össze is illett a dolog, meg nem is. Először nem hiányzott, később azonban jobb kedvre derült, ha benyitott az ajtón és elvégzett valamit. Nem az alkalmazottat látta benne, hanem azt a valakit, akire mindenképp szüksége van. Fölzaklatták a gondolatai. Mint sok, keletről elszár­mazott tengeri férfi, többé-kevésbé rabja volt a babonáknak, okkult hiedelmek­nek, nem volt idegen tőle a testi újjászületés hindu eszméje sem. Az utóbbi időben, különösen a tengereken hajózva árvának érezte magát, szorongató gon­dolatok kínozták. Szenvedett a hiánytól, hogy egyik házasságából se született gyereke, se fiú, se leány, noha egyik felesége szebb és egészségesebb volt, mint a másik, de fiatalon elvitte őket a halálos baleset, illetve a gyilkos kór. Senkije se volt, csak az alkalmazottai.

A vörösbor annyiban segített, hogy hamarosan elálmosodott a karosszékben. Azzal a gondolattal feküdt le, hogy holnap alaposan kifaggatja és megfigyeli a champagne-i ifjút. – Az életem másból sem áll, mint az emberek és a dolgok megfigyeléséből – gondolta félálomban.

Másnap Jean Thierryt az ebéd elfogyasztása után visszatartotta egy sakkpartira. Jól telt a délelőtt. Átnézte a vámkimutatásokat, az esedékes adóíveket s az összes időszerű üzleti iratot, amelyet a főírnok áthozott a Giudecca-parti cégházból. Könnyű ebédet evett, kevés bort ivott. Sajátkezűleg rakta fel a táblára a figurákat. Úgy döntött, nem ad előnyt. Se királynőt, se tisztet, és ő kezd a fehér színnel.

Mielőtt útjára tolta volna a szélső gyalogot, váratlanul, nem oda illő kérdést tett föl. – Nem vágyódsz vissza Champagne-ba?

Jean Thierry közömbösen rázta a fejét. Régóta várta ezt a kérdést.

– De hát ott él a családod…

– Ott.

– Soha nem vágyódtál vissza?

– Soha.

– Egyetlen percre se?

– Az is sok volna.

A hajókereskedő azt gondolta csalódottan: – Hazudik. Biztos, hogy hazudik. Valamiért hazudik…

– Nem hiányoznak? – kérdezte.

– A nagyapám. Néha a testvéreim. Anyám is.

– Apád már nem él?

– Olyan, mintha nem élne.

Tipaldi Atanáz arcán felhő suhant át. Nem kérdezett többet. Azt gondolta: – Hálátlan alak lehet… – Előretolta a szabaddá tett futót.

Jean Thierry gyors és szellemes ellenlépéssel válaszolt. Lezárta a szárnyat.

– Rosszat gondol rólam? – pillantott a hajókereskedőre.

Tipaldi Atanáz vállat vont. – Valamiért meggyűlölte az apját. Az okot nem firtatom.

– A bánásmód – bámult Jean Thierry a levegőbe. – Ezt csak az tudja, mit jelent, aki átélte. Nem történt velem nagy igazságtalanság, de a bánásmód minden nap kimart belőlem egy darabot. Ez a folyamat ölte meg az érzéseimet.

– Az emberi kapcsolatok közel állnak a szívemhez – jegyezte meg a hajó­kereskedő. – Érzékeny vagyok a szeretetre. A hiányára még jobban. Nagy csa­ládba születtem, de mára rajtam kívül senki sincs életben. Á feleségeim sem.

Jean Thierry fölfigyelt a hang szomorúságára. Tolakodás nélkül szerette volna tudatni az együttérzését. – Gyereke nincs?

Nehezen született az egyetlen szó. – Nincs.

Tipaldi Atanáz összpontosította a figyelmét, és néhány gyakorlott lépéssel megnyerte a játszmát.

– Majd holnap is játszunk – mondta fáradtam. Rossz hangulatát nem is palástolta.

Másnap a Loredan palotára néző ablaknál álldogálva fogadta a belépő Jean Thierryt. A bársonyfüggönyt markolászva szavalt. Mint egy színész.

– Mint szívós kátrány és szurok, ha forrnak télen a velencei arzenálban, amivel rossz hajókat orvosolnak, ha nincs hajózni jó idő s a gyárban egyik új deszkát ácsol, régi bordát foltoz a másik, mely járt már az árban, egyik a gálya farát, másik az orrát kalapácsolja, evezőt faragja, kötelet fonja, varrja a vitorlát…

Abbahagyta a mű idézését. Nem is tudta tovább. Tűnődve nézett a cham­pagne-i ifjúra.

– Nincs teljesebb és hódítóbb leírása Velencének, mint amit Alighieri hagyott ránk – mondta. – Persze te francia vagy. Honnan tudhatnád, hogy ki volt ő.

– Tudom.

A hajókereskedő meglepődött. – Honnan tudod, hogy ki volt Dante?

– A líceumban beszélt róla a tanárunk.

– Derék tanáraid lehettek ott a líceumban – mondta elismeréssel Tipoldi Atanáz.

Jean Thierry fölbátorodott. – Marco Polo útleírását is olvastam.

A champagne-i ifjú egyszerre kiemelkedett a szürkeségből. Tipaldi Atanáz közelebb lépett hozzá. Valahogy úgy, mint hitetlen Tamás Krisztushoz.

– Kellemes fordulat – állapította meg. – De hogyan jutottál a híres velencei könyvéhez?

Jean Thierry nem válaszolt, vállalva, hogy bármit gondolhat a hajókereskedő. Nem mondhatta el, hogy a Loire melletti kastély könyvtárában bukkant Marco Polo útinaplójára, amit Rustichellónak mondott tollba. A latin nyelv nem okozott gondot a párizsi líceum volt diákjának. A sokat forgatott könyv lenyűgöző hatással volt rá, megerősítette a reményében és az elhatározásában. Szüksége volt Marco Pólóra. A nagy utazó könyvével együtt lépett meg a kastélyból. Csavargásai közben gyakran forgatta, siralmas és kilátástalan helyzetekben lelket öntött belé.

– A párizsi líceumban – füllentette végül.

Tipaldi Atanáz elismerően pattintott az ujjaival. – Itt található a legjobb és legszebb gyapjú és még számos ipart folytatnak. Sok falut és várost találnak, de a legszebb köztük mégis Arzinga, ahol a keresztény érsek székhelye van, mert a lakosság Jézus Krisztus híve…

Pontos emlékező volt. Ami érdekelte, azt könnyen és véglegesen megjegyez­te. így volt ez Marco Polo útikönyvének bizonyos fejezeteivel is.

Kérdőn nézett a pincérre. – Tudod folytatni?

Jean Thierry nem jött zavarba. – Azzal folytatom, hogy Nagy-Örményországban ma is megvan Noé bárkája, egy nagy hegy csúcsán. A tetejét állandóan hó borítja. Senki se képes megmászni, de a bárka messziről látható. Valami nagy fekete sötétlik a hó tetején…

– Nem hittem. – Tipaldi Atanáz elismerően biccentett. – De meggyőztél.

– Néha szeretnék Marco Polo lenni – kottyantotta el a titkát Jean Thierry.

– Olvasás közben megjött az étvágyad?

– Ő is tizenhét éves volt, amikor útrakelt.

Tipalti Atanáz elkomorodott. – Ne utánozz másokat.

– Csak akkor szoktam ezt gondolni, ha nagyon elszomorítanák.

– Soha! – intette a hajókereskedő. – Bármilyen vonzó legyen is annak a másik embernek a sikere. Tanulj el mindent, amit csak lehet, de arra törekedj, hogy önmagaddal légy tisztában. Mire jó a képességed? Mihez érzel igazán kedvet?

Tűnődve nézte Jeant. Meglepetése lassan elégedettségbe váltott. Dante? Marco Polo?… A fiatal francia pincér, akit szándékában állt valamiképp fölka­rolni, már nem csupán egy rokonszenves, valamivel jobb sorsra érdemes fogadói alkalmazott volt.

– Hogy állsz a tengerrel?

Jean Thierry megérezte, hogy sok múlhat ezen a beszélgetésen. Folyóvízhez szokott gyerekkorában, egymásután többször is átúszta a Marne-t, félelem nélkül vetette magát a hullámokba a marseille-i kikötő szutykos rakpartjáról, kedvte­lésből nem egyszer a hajók alá bukott.

Ügyesen akart válaszolni. – Nagy kihívás.

Tipaldi Atanáznak nem tetszett a fellengzős válasz.

– Nem a tenger a legnagyobb ellenfél – világosította fel hanem egy másik hajó.

Jean Thierry megfejtette a talányos mondatot.

A hajókereskedő lendületbe jött. – Nyelveket beszélsz-e?

– A francián kívül olaszul. A latinnal sincs gondom. A spanyolok között is megértetném magamat.

– És a török? A perzsa? A holland?…

Jean Thierry zavartan hallgatott.

– Ha vinni akarod valamire – folytatta Tipaldi Atanáz nyelvek nélkül nem sokra mégy. Keleten a perzsa meg az arab nélkül nincs esélyed. Tevehajcsár se lehetsz. A tengeren mostanában a holland nyelv az úr. A nyugati vizeken a spanyol is, de a legtöbb kalóz angolul szólít meg, mielőtt kiforgatná a hajódat… Ha itt akarsz maradni Velencében, ahhoz is kevés, amit most tudsz.

– Nem fogok itt megöregedni! – Jean nem jól tűrte a kioktatást.

Tipaldi Atanáz nem vette le a szemét a pincérről. Mintha fogva tartotta volna. – Azt mondom neked, miután még meg se melegedtél itt: ha már egyszer vagyunk valahol, ahová a végzetünk vetett, nem távozhatunk úgy, hogy ne ismerjük meg olyannak, amilyen a valóságban. Ne menjünk el úgy sehonnan, hogy csak azt visszük magunkkal, ami az ízlésünknek megfelel. Ezt én nyugodtan mondhatom neked, mert bejártam a fél világot és tapasztaltam eleget. Azt mondom neked, hogy nézd meg alaposan ezt a várost! Ismerd meg a legkisebb zugot is! Fordíts gondot az emberekre! Látszatra kissé léhák, fecsegők, de cél­tudatosak és szervezettek. Velence erős és gazdag köztársaság. Vésd az eszedbe, hogy a gazdagságot nem adják ingyen, fiatal barátom…

Jean Thierry kissé elbizonytalanodott, de gondolatban sem akart lépést tartani a hajókereskedővel. – Berdini úr nem nézné jó szemmel, ha naphosszat a városban csavarognék. Hamarosan kitenné a szűrömet.

– Ezen segíthetek. Megbízásokat kapsz tőlem. Berdininek nem lesz kifogása.

Komolyan gondolta, amit mondott.

A délutáni pihenő alatt az írnokoknak szóló üzenetekkel a rakparti cégházba küldözgette Jeant, vagy a Doganába, a vámtisztviselőkhöz, áthozatott onnan ezt-azt. Gondja volt arra, hogy ezek a feladatok látszatra se legyenek kiagyaltak vagy fölöslegesek, épp ezért egyszer se mulasztotta el, hogy miután Jean visszatért, alaposan kikérdezze: mit látott, mit jegyzett meg magának? Ügyes és tapasztalt kérdései nyomán föltárultak a champagne-i ifjú jellegzetes emberi tulajdonságai, az ízlése, az érdeklődése, a felkészültsége. Kiderült, hogy nem sokat tud az élet dolgairól, hiszékeny, de nem felületes. Tanulékony, jó a gya­korlati érzéke, ösztöne egészséges. Törekvő, de a jövőről alkotott elképzelése homályos és elnagyolt. Logikai készsége figyelemre méltó, önérzete könnyen túlcsordul. Tipaldi Atanáz a zárkózottság álarca mögött fölfedezte az elszántságot. Magában ugrásra kész vadhoz hasonlította, akivel óvatosan kell bánni.

Jean Thierry kezdetben kelletlenül teljesítette a megbízásokat. A város egyéb se volt a szemében, mint bűzös, vízmosta zöld mohában úszó házfalak, rácsokkal-vaslemezekkel védett kapuk komor sora. Idegesítette a sikátorok mélyéből kihallatszó titokzatos lépések-futások kopogása, a szűk kanális-kanyarokban a gondolások figyelmeztető ordítozása, de mivel alapos megfigyelő volt, egy idő után kezdte más szemmel nézni Velencét. Tipaldi Atanáz a terekhez, palotákhoz útravalóul tudnivalókat és történeteket fűzött, és ezek segítségével más hangúlatban ült a zöldséges tragettón, hogy végighajózza a szélesebb csatornákat, a temetőszigetet érintve eljusson Muranóba, s a Piazzetán más szemmel bámulta meg a hajdani kivégzőhely két hatalmas gránitoszlopát. Megfordult a kalmárok utcájában, az aranyművesek és a pénzverde körül, az üvegfúvóknál. A keskeny sikátorok, terecskék labirintusából eljutott az Arsenáléhoz is, amelynek bástyás falai mögött tízezer ács és vasmunkás gyártotta a gályákat, az ágyúkat és más fegyvereket. Tipaldi Atanáz új hajóit is. Fölmerészkedett a Dózse-palota első emeletére, hogy a loggia falán megnézze az írásbeli följelentések bedobására szolgáló nyílásokat.

A hajókereskedő született tanító volt. Természetéből következett, hogy amit tudott, azt lebilincselő módon adta át, mert kedvét lelte mások fölvilágosításában. Velence nyitott könyv volt előtte. Az írásbeli emlékekből tudta, hogy ki volt Paulicinus Anafestus, az első velencei dózse, és hogyan végezte. Pontosan ismerte, hogyan működik a köztársaság a kezdet kezdetétől: a népgyűlés dönt ugyan, de a tényleges hatalom a gazdag patrícius családok kezében van. A Tízek Tanácsának tagjai korlátlan urak, bárkinek a palotájába bármikor beléphetnek, csupán be­mutatják különleges jelvényüket. Piroslámpás megkülönböztetett gályákon köz­lekednek, a megbízottaik, de még a szolgáik is különleges jogokat élveznek. A hatalom a patríciusok, a gazdag gyárosok, bankárok, a kereskedők és a városi nemesség kezében volt, őrizték a gazdasági és tengeri befolyást, amely ugyan már nem hálózta be az egész bizánci császárságot, de Velence megvetette a lábát Bagdadban, Damaszkuszban, Alexandriában. A hajói kifutottak az óceánra, Da­karig elmerészkedve. Tipaldi Atanáz hátborzongató szemléletességgel beszélt a múlt század szörnyű csapásairól, mintha maga is átélte volna a tűzvészt és a pestisjárványt és a harminc évvel korábban pusztító dögvészt.

Jean Thierry szellemi étvágya mindent magába fogadott. A részleteket sem engedte el a füle mellett.

Gyakran közbekérdezett. – Kik azok a grassók?… Mondja el még egyszer, hogyan történik az, amikor az Arsenale munkásai körbehordozzák az új dózsét!… Mondjon még valamit Dandolo admirálisról!…

Jean Thierry, ha a velencei építész látogatása alatt nem győzött eléggé ámulni a hajókereskedő tapasztaltságán és műveltségén, a rendszeressé váló délutáni-esti sakkjátszmák közötti magánszemináriumok lenyűgözték. Nagyapjá­nak a tapasztalatokból merített okos intelmei, a fizikában és a matematikában, de más tudományokban is olykor káprázatos Leonardo magisztrátus – eltörpül­tek Tipaldi Atanáz tudása mellett. A hajókereskedő ismerte az ázsiai népszoká­sokat, a vallásokat, Buddha legendáját, a tibetiek puritán törvényeit, a keleti misztériumokat, az afrikai varázslók módszereit, s eligazodott az asztrológiában, a mágikus gyógyászatban, ismerte a primitív népek szerelmi szokásait. Beszélt örményül, arabul, olaszul, románul, perzsául, hollandul és néhány törzsi nyel­ven is.

Napról napra közelebb kerültek egymáshoz.

Jean Thierry váratlan és nyílt, mondhatni, bizalmaskodó kérdése ledöntötte közöttük az utolsó akadályt is. – Sose beszélt arról, hogy mit szállítanak a hajói.

Tipaldi Atanáz nem vette rossz néven a kérdést.

– Bizáncból selymet, szőnyeget, drágakövet – válaszolta. – Az Indiai óceán partjairól fűszert, szőrmét, tömjént, erjesztett italokat. Pézsmát illatosítónak, krokodil epéjét orvosságnak. Libanonból cédrust, keletről rizst…

– Rabszolgákat is?

Keményebben, kihívóbban hangzott, mintsem Jean Thierry szerette volna. Meg is bánta már a kérdését, a hajókereskedő azonban láthatóan nem neheztelt, sőt komolyan vette a választ.

– Az én hajóimon nem találsz vasravert vagy lelakatolt embert – mondta. – Még a disznó módjára viselkedő matrózaimat is más módon intéztetem el.

– Hogyan?

– A legközelebbi kikötőben kitoloncoltatom őket a partra, aztán isten hírével…

A nyár közepe táján, egy estébe hajló sirokkós-hőséges délután Tipaldi Atanáz hirtelen rosszul lett. Éles szaggatást érzett a fejében, szédülés fogta el. Vizes borogatást kért a tarkójára. Hosszú percekig feküdt arcra borulva, moz­dulatlanul. Jean Thierry rosszat sejtve guggolt mellette.

– Uram!… Mondja meg, hogy mit segítsek?…

– Semmit, fiam…

A hajókereskedő nyögdécselve föltápászkodott, a tarkóját, a nyakát masszírozta.

– A tengeren kutyabajom – bizonygatta. – Ott meg se kottyan az időváltozás. Nincs az a szélvihar, amelyik meg tudna tépázni. Gyerekkoromban a Fekete-ten­geren, vagy ahogy az öregeink nevezik: a Nagy Tengeren megedződtem. Nyolc­éves koromban a török partoknál elkapott bennünket egy jeges vihar. Iszonyú volt. A tarcsvitorla mellől a tengerbe estem. Két matróz utánam ugrott, és kimentettek. Egy héten belül elvitte őket a sós láz. Én dideregtem egy keveset a pokrócok között, aztán kutyabajom se lett.

Fájdalomtól gyötört arca kezdett kisimulni. A múlt fölött merengett, aztán a kezét nyújtotta, hogy Jean Thierry segítse föl a karosszékbe. Kényelmesen elterpeszkedett.

– Tizenöt éves koromban már a legjobb matrózok közé számítottam az apám hajóján – mondta. – Bivalyerőm volt. Ügyességből is vizsgáztam egypárszor. Megtanultam a kötéllel és a vitorlával bánni. Tudtam, hogy mire való a Jákob botja, a csillagászati gyűrű, és jól kezeltem Dávid szögmérőjét is. Tizenöt évesen az apám engedélyével egy olyan kereskedő karavánjával, akinek üzletháza volt Konstancában, áthajóztam Konstantinápolyba. – Elhallgatott, mint aki szedegeti az emlékeit. – Azóta nem kötöttem ki Konstancában.

Jean Thierry jó érzékkel megsejtette, hogy Tipaldi Atanáznak kérdésekre van szüksége.

– Fontos az a város magának? – kérdezte.

A hajókereskedő szomorúan bólintott. – Ott születtem. Az Atanázon. Apám legjobb hajója volt. Az ereimben örmény, román és török vér folyik. Az anyám román volt, az apám örmény. Anyám rokonsága tele van törökökkel. Az ilyen keverékféle, mint én, mindegyik vérből kapott valamit, ami hasznos. Ha nem is az elejét, de épp elég jót, hogy megállhassak a saját lábamon.

– Nem vágyódott vissza?

A kérdés visszhangzott.

– Annyira, mint te Champagne-ba. Előfordult, hogy szerettem volna látni a családomat. Ha elfogott a nyavalygás, mindig a koszra, a nyomorúságra, a járványos betegekre, a förtelmes bűzre gondoltam, ami gyerekkoromban körül­vett. Az emlékek aztán lefegyverezték a vágyakat. Apámmal, amíg élt, más kikötőkben gyakran találkoztam. Legtöbbször Konstantinápolyban.

A rosszullét elmúlt. Magához intette a boros kancsót. Egy pohár dalmát vörösbort Jeanba is beleerőszakolt. Tipaldi Atanáz a markában forgatta a poharát, meg-megszagolta a bort, végül mohón felhajtotta.

– Az én igazi szerelmem a hajó – vallotta be a harmadik pohár ital után.

– Mámorosán vigyorgott. – Most azonban háttérbe szorítom a hajóimat, mert kedvem szottyant a kis kurtizánra, akit a múlt héten idekísértél. Menj el érte!…

Jean Thierry nem örült. Kellemetlen emlék fűzte a múlt heti úthoz, amely a Spinelli-palota mögé, egy diszkrét házhoz vezetett. A néma gondolás ismerte az utat s a házat. Nem először evezett oda. A hölgy nevét Tipaldi Atanáz nem árulta el, elég volt négy rövid koppantás a vízről nyíló, bevehetetlen vaskapun, a kémlelő nyíláson máris egy idős nő bámult ki. A jelszó a hajókereskedő neve volt. Egy perc se telt el s egy ifjú hölgy jelent meg a kapuban, oly gyorsan és természetes módon, mintha előre megbeszélve várta volna, hogy Tipaldi Atanáz bármelyik percben küldhet érte. Kecses mozgású volt, de hűvös. Kimért fellé­pésű. Az arcát ezüstözött álarc takarta. Ruhájának a szabása egyszerű, hajkoro­nája rizsporozva, nyaka gyöngysorokkal gazdagon ékes. Futó pillantást vetett Jean Thierryre. Több figyelmet a gondolás se kapott, aki mély hódolattal teli meghajlással, mintegy ismerősként üdvözölte. A csónak elegánsan siklott, hosszú, ezüstalabárdos orra magasan kiemelkedett a vízből, a fara nemkülönben dölyfösen szúrt a levegőbe. Jean Thierry úgy vélte, az idegen nőhöz valahogy illik a titokzatos előkelőség. Az egyik kanális szűk kereszteződésében a gondola előtt muzsikus útonállók sajkája fordult keresztbe. Férfiak, nők lármáztak, doboltak, énekeltek mandolinkísérettel, s tolakodva nyújtogatták tenyerüket, kalapjukat.

– Adjon nekik pénzt! – ragadta meg a nő Jean karját, aki zavarában azt se tudta, mihez kezdjen.

Fölrémlett, amit Tipaldi Atanáz a minap okulásul a baksisról mondott: nem mindegy, hogy kinek adunk és hogyan és mennyit, nem két kézzel szórva, de szűkmarkúan se, meg kell tanulni, hogy kinek mennyi jár!… A néma leengedte az evezőjét. Tapasztalatból tudta, hogy nincs értelme az ellenszegülésnek, könnyen pórul járhatnak.

– Adjon már nekik! – sürgette a nő, mire Thierry kiforgatta a zsebeit, és az összes pénzét odaadta a zenészeknek, akik vidám hahotázással útjukra en­gedték őket.

^* Részlet a készülő Kelet-európai rekviem című regényből [vissza]

GYÖRE IMRE

A látó

(Batsányi)

Kereken kétszáz esztendeje, 1795. május 20-án végezték ki a budai Generális kaszálóréten (mely azóta a Vérmező nevet viseli) a magyar jakobinus mozgalom öt vezéralakját: Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost, Szentmarjay Ferencet és gróf Sigray Ja­kabot. Két nappal később sorsukban osztozott Oz Pál és Szolártsik János is. A Hétszemélyes Tábla által kiszabott hét halálos ítélet és több tucat meghatározatlan időre szóló börtönbüntetés az első magyar köztársasági mozgalom eltiprásával volt egyenlő. A kivégzett és vár­fogságra vetett republikánusok emlékét e verssel idézzük meg.

Kufstein! Vár, tömlöc!
Messze vidéknek téréit őrző
zord havasok közt
felhőkig érő
vad meredélyén!
Fenn, a magas magasában,
pokloknak mélyébe
letaszítva mégis!

Távul hazámtól!

Csoportos kínoktól gyötrötten!
Kínos keserveimnek gőzitől
Elnedvesült bús kőfalak között.
Reménynek hijján!
Világtól elrekesztve!

Dühödelemmel rázva a rácsot
bévasalt ablakomon, majd elgyöngülten
terjedező könyvekkel orcáimon.
Közjót kereső bölcs és polgár!
Polgár, és tehetetlen.

Nyughatás nélkül!
Kínjaim közben
már-máron homlokomat
szánva a falnak!
Mert lehet: épp emez órán
kellene emberkedni honnyunkért
mert holnap késő!
Vagy késő eznap is!
Csak higgadottan, rab,
Csak higgadottan!
Sohase vélted, hogy áldozat nélkül
Köz-Anyánk, a Haza,
vígságos időkre juthat!
Nem juthat!
Éltedből adsz valamit mostan!
Mind az egészet,
egész életüket adák a társak!
Szentjóbi Szabó is!

Senyvedve, nyögve éjeken által,
úntalan fölháborítva
jajával az alvót!
Hogy lássam, őrzőim
nem engedik,
holott a kőfal is
meglágyult volna esdeklésimen!
S ím, vége.
Nem várja Bécs kegyelmeit,
az ég segíte kínjain.

Ugyanilly szurdékban élt s holt,
minő ez itten!
452 lépcső magasában,
itt, a toronyban!
Alacsony rekesz ez,
rajta nagy ablak,
párkányát eléri a térd is.
Rácsok, drótháló. Ki se látni.
Az ajtó bévülről vas-pléhvel beszögelve.

Ablaklyuk rajta,
min ételem beadják.
Gondos őrmester
vagdossa apróra a húst, mert
kanál jár csak a rabnak.
Szombaton, szombaton,
ez az ünnep;
nyílik az ajtó, borbély jő,
s az emésztő-széket kiviszik akkor.

Innét szabadultál a halálnak
jó keze által, drága barátom!
Megszabadultál!
Én árva, itt maradtam,
könyvekkel elsiratni,
elgondolkodni rólad,
hosszasan révedezve.

Csak a csillagos ég dicső
Fénnyel mosolygó asszonya
nézi, mily messze hagy engem az álom!
Balzsama cseppjeit
nem cseppenti szememre,
nem frissíti bágyadott elmém!
Ó, te kegyes hold!
Könyveim árja között elázva
áldlak s köszöntelek.
Vigasztaló sugárid
új létre hoznak!
Tudatják: van fény
a legnagyobb sötétnek,
s tömlöcnek rejtekén is!

Van időm itt, több az elégnél,
gondolkodni fölötte
nappal és éjszaka is:
micsoda bűnök
fertelme miatt kell
ide bélakatolva
sinylődnöm, hordani láncot?

Felségsértés!
Szörnyű dolog felségsértés
vádja alá bekerülni!
S egyetlen embernek, Martinovicsnak
vallomása alapján!
Ki jószerivel nem is ismert!
Ki börtönbe vetve, félve haláltól,
remélve kegyelmet, vall összevisszán,
igazat, hamisat elegyítve.

Vélvén, kedvesebb lészen
bírái előtt, ha reámvall:
köztársaságra vágyom,
tróndöntés szándokával!
Hitte talán:
sokak közt széjjelosztva
a büntetés is sokfelé eloszlik.

Igazgató, én!
Magyarország felrészén, ahová én
tudottan bé nem teszem a lábam!
Nem ismerve se lényegét,
alapelvét, tervét és eszközét
e Titkos Társaságnak!

S e vádak meg nem állnak
vádló s bírák előtt sem!

Akárhogy is, bár szörnyű bajba rántott,
vádlóim előtt mondám:
Martinovics oly nagyszabású elme,
hogy Európa hozzá
mérhetőt alig lát ma.
Véltem: a köznek
súlyos kárára vesznek
el majd halála által
e férfiúnak tálentumai.
Véltem: élete többet
használt volna a köznek,
mint a halála.
Kár vala érte!

Fájlalom sorsát lelkem mélyiből,
s a többiét is sírva fájlalom,
s barátomét, ki itt halt
szurdokában. Nyíltan kimondva:
lelkem egy velük!

Akkor miért? Ha vádlóimnak
vádjai meg nem álltak,
mért fonnyadok kufsteini
börtönömben?
Lesve holdat, remélve víg
madárkát, ki látogatni jő és
békukkan, s tovaszárnyal?

Eszményeim miatt! Azok miatt csak!
Mert e rab itten
nyilván megvallá bírái előtt:
elszánta életét
szabadságnak s a Honnak!
Szabadság és igazság,
egyenlőség és közjó,
életénél is jobban
fontosabb neki!
S ínségeit kitűrve,
míg érzés van szívében,
a zsarnokságot szívből gyűlöli,
s míg ajka szókat formáz,
átkoknak átkával
elátkozza naponta!

Mert e rab itten
nyilván megvallá bírái előtt:
a franciák példája, forradalma
nem kisebb forradalmat
lobbaszt föl a szivekben,
mint a keresztény vallás
keletkezése percén.

Mert e rab itten
egykor egy költeményben
a népek gyilkolóit
koronás gyilkosoknak
hítta, mert gyilkosok mind.

Mert e rab itten
aképpen vélte bírái hallatára,
hogy az emberek közti
eszmecserére törnek
büntetni szándékozván,
s ez már a szolgaságnak,
a szolgaságnak legvégsőbb foka.

Mert e rab itten,
a király ügyészének
nyilván szemébe mondta:
a gondolat szabad,
s nem vizsgálódhat benne
senki, csak fönn az Isten!
A vélemény szabad,
nyilvánítani szintúgy.
S a kézirat se más:
csak gondolat,
nem vizsgálódhat
benne senki vádló.

Szabadság, egyenlőség –
e rabnak életelve.

Lázasztó mondatok,
lázasztó gondolat!
Ki ilyféléket vállal
bíráinak kimondva,
megbánásnak is hijján:
Kufsteinbe vele!
Ott majd lecsillapul
a felhők magasában,
a vad szirtek fölötte,
lehiggad vére is,
nem zuhog érről-érre,
mélázva csordogálgat,
s egy percben elapad majd.

A lét s nemlét határán,
naponta újra gyűjtve
elég erőt a naphoz,
s többet az éjtszakához,
a nedves félhomályban
lábbogó képem látva,
ki adna fél garast, hogy
holnap még itt találhat,
s nem föld-anyánk ölében?

Kétségben rázkolódva,
hogy semmit sem tehettem,
s gyötrött hazámnak sorsát
nem tudtam délre hozni,
így élnem hasztalan volt!
Vagy mégse? Rárakódik
egy gondolat a másra,
s a börtön szurdokából
fölépül magasodva,
felhők fölé, a fényre?

Bíztasd magad, te rab, hisz
nem buzdít létre senki,
semmi, közel, se távol!
Egy kismadár csupán csak,
rostélyos ablakomban,
hová naponta felszáll,
békandikál a résen
bévasalt rejtekembe,
majd folyvást sáppadó
ábrázatomra pillant,
boldog kis állat, rám néz,
szárnyára kél, leröppen,
majd csattogóbb dalokba
kezd a már megszokottnál.
Felhőkig csap fel hangja
innen a vár faláról,
a lent zúgó folyótól,
át erdőn, meredélyen,
a távolát betölti,
ki él, mind ráfigyel ma!

Téged, szabadság, tégedet énekel!

S hallván hangját,
mely oda s visszahangzik,
a világ mégis újul,
biztosan érezem most:
vélem vagy nélkülem,
már mindegy, ablakomnak
rácsán, drótján keresztül,
rácsát fogva, hogy fáj már,
látom a láng jövését,
ez a szabadság lángja,
mint oson fától fáig
távoli hegytetőkön,
itt állok, rácsom fogva,
kővé kövesült lábbal,
pillám se pillogat már,
ne álmok közt találjon:
ébren legyek, ha itt lesz!