ABLAK


PATRICIO GUZMÁN

Az angyalfejecske

Való igaz, hogy gyönyörű, arányai igen harmonikusak, gyermeki arcának vonásai finomak és bájosak, szeme félig lehunyva, a haja pedig dús és göndör; ráadásul feje tetején csillag díszeleg, égi jelkép gyanánt. Márványból van, s a nyaka csaknem tíz centiméter hosszú, ami lehetővé teszi, hogy magától megálljon ott, ahol az ember akarja, vagy ahol ő állni kíván. Vele kapcsolatos történetünk 1972-ben kezdődött, amikor Chile déli részébe utaztunk, konkrétan Valdíviába. Ott találtuk egy temetői séta alkalmával a szép angyalfejet, egy német család elhagyatott mauzóleumának őrangyaláét, amely az idők múlásának – s a megannyi földrengés valamelyikének – jóvoltából ott hevert, félig elrejtőzve a gaz között. Onnan emeltük ki (az ötlet az enyém volt, a család ellenezte), és vittük Santiagóba, s azoktól az időktől fogva lett lakásunk ékessége, s vonult be családunk történetébe „a fejecske” néven.

A következő évben lezajlott a legvérfagyasztóbb katonai államcsíny, amelyet kontinensünk valaha is átélt, s 74 februárjában, amikor száműzetésbe mentünk, „a fejecskét” anyósom és apósom öreg házában hagytuk, a kőlapokkal díszített belső udvaron, páfrányokkal és más zöld növényekkel teli, nagy cserepek stílszerű társaságában, ahol is több, mint tíz évet töltött el, míg a feleségem, Paquita, egy útja alkalmával magával nem hozta a bőröndjében Montreálba. Nem emlékszem pontosan az évre, de ettől az időtől kezdve ékesítette társalgónkat. Mialatt a santiagói házban tartózkodott, elhunyt Rebequita néni és dón Alfonso, mely előzményt érdemes följegyezni.

Bevallom, hogy életem francia Kanadának ezen a részén meglehetősen szerencsétlenül, hogy azt ne mondjam, nyomorultul alakult. Egy ízben, amikor Rodrigóval (nagy képzelőerővel megáldott író barátom, színházi ember, vegetáriánus, némi ezoterikus beütéssel) beszélgettünk arról, hogy engem úgyszólván üldöz a balsors, mintha valamiféle ártó hatalmak befolyása alatt volnék, barátom, aki ismerte a fejecske történetét és származását, igen komolyan azt mondta, hogy el kell távolítanom a házból, mert minden bizonnyal ő az én szerencsétlenségeimnek okozója, s egyébként is, egy temetői szobor a balszerencse félreismerhetetlen jelképe a világ bármely részén. Hogy súlyt adjon mondandójának, elmesélt egy történetet, amelyet egy Chile északi részén turnézó színházi csoporttal együtt élt át. A salétrombányáknál tett látogatás során elmentek egy temetőbe, s a színészek virágokat és drótkoszorúkat lopkodtak, hogy elvigyék emlékbe. Figyelmeztette őket, hogy ebből még bajuk lesz, s hogy bizonyított tény: ami a te­metőé, annak ott is kell maradnia. Nem hallgattak rá, s ezek után egymást érték a személyes és a csoportot érintő szerencsétlenségek, mi több: néhány hónap múlva maga a társulat is kimúlt. Bánja, hogy ezt nem mesélte el már 1988-ban, s azt tanácsolta, távolítsam el a házból a fejecskét.

1989 májusában – belefáradva a pechsorozatba – úgy döntöttem, hogy a fejecskének el kell tűnnie, ám ezt a lehető legnagyobb titokban tartottam. Tanulmányozni kezdtem a különböző lehetőségeket, s végül arra az elhatározásra jutottam, ha egyszer temetőből származik, egy temetőbe kell elvinnem. Így aztán, Montreal térképével a kezemben, kikerestem a legközelebbi temetőt. Côte de Neiges-ben volt, ami azt jelentette, hogy kerékpárra kell ülnöm, s felkapasz­kodnom a meredek Chemin Queen Maryn, ami igen bajos dolog, főleg, ha számításba vesszük, hogy a fejecske egymaga nyolc kilót nyom. A másik temető, amelyet fölfedeztem, Lachine kellős közepén feküdt – ez egy külvárosi negyed a sziget keleti részén, talán még távolabb is az előzőnél, viszont sík területen. Elhatároztam, hogy angyalfejünknek ott kell nyugodnia. Ki­választottam egy napot, amikor egyedül voltam otthon, kihoztam a társalgóból, beleraktam a hátizsákomba, s elindultam Lachine felé.

Kora tavasz volt, délután három óra körül, sütött a nap, de a levegő kicsit lehűlt, és alacsonyan szálltak a felhők. Mintegy negyven perc pedálozás után megérkeztem, s ráfordultam a körülbelül 300 méter hosszú és úgy 150 méter széles temető sugárútjára. Kicsi volt, kopár, igen kevés, fűvel körülvett mauzóleummal és sírral. Lassan haladtam befelé az úton, s olyan sírt kerestem, melynek nem üt el a stílusától az angyalfej. Találtam is egyet, leszálltam a ke­rékpárról, s minthogy nem volt hová támasztanom, lefektettem a fűbe. Leveszem a hátizsákot, sehol senki; kiveszem belőle a fejet, s a sír mögött álló sírkőre teszem; összhangban volt a stílusával, és igen jól megállt rajta. Miután elhelyeztem, följegyeztem a család és az ott nyugvók nevét. Szólok hozzájuk hangosan néhány szót, mintegy elmagyarázva a helyzetet, s engedé­lyüket és megértésüket kérem. Ugyanezt teszem a fejecskével is, de megtoldom néhány bo­csánatkérő szóval s képmutató becézéssel, majd búcsút veszek tőle.

Felültem a kerékpárra, s visszaindultam; úgy négy óra múlhatott. Az ég lassan befelhősödött, én pedig öt óra felé, minden akadály nélkül, hazaértem. Nem volt otthon senki. Amikor szokás szerint rá akarom kattintani a kerékpárra a biztonsági zárat a ház bejárata előtti mell­véden, akkor veszem észre, hogy az nincs meg, s hasonlóképpen a kulcsok sem, beleértve a ház kulcsát is. Nagy meglepetéssel jövök rá, ahogy gyorsan rekonstruálom a jelenetet, hogy alighanem akkor estek ki, amikor a kerékpárt a füvön fekve hagytam, a sír előtt. Átkozva bal­sorsomat, s szentségelve, hogy ilyen hatökör vagyok, még egyszer meg kellett tennem az utat a temetőhöz. Ezúttal azonban kétszeres aggodalommal, egyrészt mert már lógott az eső lába, az ég szinte csupa fekete felhő volt, másrészt mert amiatt aggódtam, hogy talán már bezárták vagy éppen bezárják a temetőt, ahogyan a londoni Highgate temetőben történt meg velem, amikor meg akartam látogatni Marx Károly sírját, és mindössze harminc nyomorult másodperc alatt lemaradtam erről az egyedülálló lehetőségről. Ám semmi ilyesmi nem történt, megérkez­tem, megtaláltam a sírt, s szemben vele, a fejecske ironikus tekintetétől kísérve, ott hevert a füvön az átkozott vasdarab a kulcsokkal; nagy, megkönnyebbült sóhaj, és néhány halk kurva-anyád.

A hazatérés már valamivel bonyolultabban ment, mert csakugyan kitört a vihar. A légkör olyan volt, ahogy közönségesen mondják, mint egy horrorfilmben, az ég teli koromfekete fel­hőkkel, egy-egy villám, olykor robajló mennydörgések, és meg-megújuló záporok. Minden jel arra vallott, hogy ez a fej csattanós válasza, amiért magára hagytam egy ilyen távoli helyen. Végül bőrig ázva hazaértem, és senki sem tudott semmit a történtekről.

Csak hetek múlva meséltem el Rodrigónak. Teltek-múltak a hónapok, s helyzetem otthon egyre romlott. Ekkor jutottam arra az elhatározásra, hogy Chilébe megyek, amit meg is tettem 1989 novemberében. Három hónapot töltöttem ott, jelen voltam a december 14-i választásokon, s így tanúja lettem a diktatúra várva várt bukásának. 90 februárjában mentem haza; Québecben, francia Kanadában semmi sem változott, tél volt és nagy hideg.

Otthon folytatódtak a zűrök, noha én magam a lehető legjobb hangulatban tértem vissza, mivel chilei tartózkodásom alatt arra az elhatározásra jutottam, hogy véglegesen hazatérek, s szerettem volna ezt a hat hónap várakozást a legnagyobb nyugalomban eltölteni. Az álmodozás mindenesetre ingyen volt, s ezt a luxust megengedhettem magamnak. Továbbra is az alagsor­ban laktam a macskámmal, Chachóval meg a vicik-vacakjaimmal, s szenvedtem a fölöttem levő emeletek túlságos közelségétől, meg attól, hogy fűtés és gyöngédség híján semmi sem volt, ami megmelengetné a lábamat.

Egy március végi napon a feleségem elhatározta, hogy megünnepli valami egyetemi kam­pány végét, s meghívta egy pár barátját a maga értelmiségi köreiből. Megpróbálom felidézni őket: Jacques, a művészettörténet-professzor és kínai-francia felesége, Lin Ji; Pierre, a drá­maíró, festő, költő és színházi rendező, aki Tuniszból származott s Párizsban doktorált, legújabb hódításával; Jean, a québeci festő, német feleségével, Karinnal; Nicolae, a román grafikus; Lech és Danuta, lengyel barátok, azonkívül két lányunk, akik időnként be-benéztek, s jómagam, aki videofelvételt készítettem az összejövetelről, hogy valami módon kicselezzem ezt az etnikai szimpóziumot.

Egyszer csak Lin Ji, aki Pierre barátnőjével beszélgetett, a feleségemhez fordul, s azt kérdi: – Hol van az a szép angyalfej, amelyet Chiléből hoztál, és amely azelőtt ebben a sarokban állt? Szeretném, ha ő is látná. – Paquita a kérdéstől eléggé meglepve azt feleli, hogy meglesz valahol, keresni kezdi a tekintetével, majd összevont szemöldökkel azt kérdi tőlem: – Tényleg, hol van a fej? – Én kitérően azt felelem, hogy fogalmam sincs, játszom a hülyét, és a dolog ennyiben marad. Amikor aztán a népség elvonult, akkor jött a java, a kétségbeesett és ered­ménytelen kutatás a fej után, ami a házat fenekestül felforgatta, anélkül, hogy a fej bárhonnét is előkerült volna, s csak tovább növelte Paquita nyugtalanságát és dühét, aki egyre-másra annak hollétéről faggatott. Ez, bizonyos variánsokkal, számtalanszor megismétlődött az elkö­vetkező napok során. Nyilvánvaló volt, hogy én vagyok minden gyanakvás célpontja. A felesé­gem nagyon megorrolt, és megtorló intézkedéseket tett, megvonta tőlem a sót és a vizet, s csaknem mindent abból a semmiből, ami az enyém volt. „Addig, amíg nem kerül elő az az átkozott fej!” Én a magam részéről úgy döntöttem, hogy megsértődöm, s fapofával kijelentettem, hogy nem tudok semmit, hogy három hónapig itt sem voltam, s hogy mielőtt elmentem volna, a fej ott volt, hogy mindig is ott volt, és ne cseszegessen többet!

Azon a hétvégén piszkálni kezdett a gondolat, hogy milyen sorsra juthatott a fejecske. Április első hétfőjén egész nap esett, s mindjárt kedden, meglehetősen hideg időben, ismét kerékpárra ültem, s elindultam a temetőbe, hogy megnézzem, megvan-e még a fej, mert sok hónap telt el azóta, s megtörténhetett, hogy Halottak Napján, amikor olyan nagy a tömeg a temetőben, lába kél. Ez esetben teljesen új stratégiát kell kidolgoznom, amivel csak tovább bonyolítom a helyzetet. Némi aggodalommal érkeztem meg a temetőbe, s pillanatok alatt meg­találtam a sírt, noha még mindig belepte a hó; ott volt a bitang, a hosszú tél után fehérebben, mint valaha, s még szebbnek találtam, mint azelőtt. Magammal vittem a Rolleit, s mielőtt le­vettem volna onnét, fotókat csináltam róla emlékbe, megörökítve abban a környezetben, ahol annyi hónapon át volt. Óvatosan beletettem ugyanabba a hátizsákba, hazavittem, s emlékszem, hogy az úton meséltem neki egyet-mást arról, milyen zűrzavart okozott otthon távolléte. Most az volt a kérdés, hol őrizzem, jobban mondva, hol rejtsem el, vagy hogyan és mikor intézzem úgy, hogy előbukkanjon, már amennyiben úgy döntök. Fogas kérdés. Otthon egyre nagyobb kutyaszorítóban voltam. „Hol a fej? Elő kell kerülnie!” Paca egyre csak ezt hajtogatta, mint valami imádságot.

Ideiglenesen egy habszivacs dobozban helyeztem el, amely az alagsorban hevert egy csomó más doboz és limlom között, s vártam az idejét, hogyan kerüljön elő. Mindeme hányat­tatásokat elmeséltem Rodrigónak, akit rögtön elragadtak a témában rejlő lehetőségek. Éjsza­kákon át törtük a fejünket kettesben, s még arra is gondoltunk, hogy videofilmét készítünk a történetről. Továbbra is az volt a feladvány, hogyan intézzem, hogy előkerüljön; valami ésszerűt kellett kitalálni, vagy éppenséggel valami tökéletesen logikátlant, ami illik ehhez a már-már szürrealista történethez. Napok és hetek teltek el, továbbra is az ellenem folyó hadiállapotban, mígnem egy nap, miközben a fényképezőállványomat kerestem a társalgóban, váratlanul, s amikor a legkevésbé számítottam rá, szembetaláltam magam a fejjel: merően nézett rám, mi­közben igen stabilan és igen látható helyen állt a szobanövények között, melyek ismét körül­vették. Mélységesen megrémültem, sőt ki merem mondani, csaknem összeszartam magam ijedtemben, s felkiáltottam… – Csodaaaaa! és… Hol volt?… Hogy került ide? – Azt hitték, hülyéskedem vagy ripacskodom. Pedig az az igazság, hogy nem számítottam erre a meglepő végkifejletre.

(Mindez, mármint a fejecske újra feltűnése, különös módon azután történt, hogy néhány napig távol voltam, mivel el kellett mennem Sherbrooke városába, Dr. Rojas fogorvos barátom­hoz, ugyanis a bal szemfogam a lehető leghülyébb módon letört, amikor egy tál vacak, valenciai módra készült rizst ettem. Vajon ez is a fejecske újabb kegye vagy kegyetlensége volt?)

Noha megátalkodottan „tagadom”, nem kétséges, hogy egy percig sem hittek állítólagos ártatlanságomban a fejecske titokzatos eltűnését, és egy dobozban való későbbi, különös fel­bukkanását illetően. Miért mondom el mindezt? Mi van emögött? Mert kétségtelen, hogy van valami több, mint furcsa!

Teltek-múltak a hónapok, már 90 augusztusában vagyunk, s hiába van nyár, körülöttem egyre fagyosabb lett a levegő ebben az országban. Ebben az utolsó időben az asszony (my wife) kerékpárbalesetet szenvedett, feldöntötte egy teherautó, amikor éppen nem volt rajta si­sak, és a feje csúnyán megsérült. Mintegy három héttel ezelőtt odáig merészkedtem, hogy megbüntettem a fejecskét, a fal felé fordítottam, aminek az lett az eredménye, hogy a múlt héten váratlanul elhunyt a szomszéd, aki ott lakott, amerre a fejecske nézett, e hét hétfőjén pedig, mialatt a társalgóban ültem szemben vele, egyedül, az ő társaságában, és hallgattam a Szomorú éjszakám című tangót, infarktust kaptam, azért vagyok most dögrováson a kórház­ban, ahol ezt a történetet írom…

Mármost azt kérdezem magamtól, el kell-e tűnnie a fejnek, és hogyan?

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA



VISSZA

KÉPZŐMŰVÉSZET


E számunkat az 1910-es és 1920-as évekbeli orosz és szovjet-orosz (magukat jobbára futuristáknak nevező) avantgarde művészek grafikáival és kompozícióival illusztráljuk. Az orosz avantgarde a kor modern mű­vészeti törekvéseinek egyik legeredetibbje volt. Föl akarták számolni a valóság és a művészet egyre szembeszökőbb ellentétét, s a művészet legkülönbözőbb formáit a valóság átalakításának nemes céljára kívánták hasznosítani. Az „életalakítás” e roppant programját a fiatal irodalom és művészet zseniális vezéralakja, Majakovszkij hirdette meg. A program első fele: a „nagy rombolás”, azaz könyörtelen leszámolás a valóság és művészet dualizmusának mindenfajta haszonélvezőivel szemben – lett légyen az akár maga is művész vagy író, kritikus vagy műkereskedő, olvasó vagy kiadó. Magyarán: félresöpörni minden rendű és rangú megcsontosodottságot, rutint, kompromisszumot, konzervativizmust. A program második részének, az építésnek a megvalósítására 1917 októbere nyitott kaput. És az orosz avantgardisták, úgyszólván kivétel nélkül, a forradalom híveiül szegődtek, s művészetüket, minden tehetsé­güket „láng-hittel, forró szívvel” a forradalom és az új eszmék szolgálatába állították.
                                    „Ecseteink – az utcák.
                                    A tereink – paletták.”
Így írt Majakovszkij, és e két sora a korszak ifjú művész- és írónemze­dékének kísérleteit és törekvéseit mintegy szentenciaszerűen foglalta össze, fejezte ki.
Az alábbiakban az orosz avantgarde egyik nevezetes kiáltványát közöljük, amely alig négy hónappal a forradalom győzelme után jelent meg a Gazeta Futurisztov 1918. március 15-i számában.

T. A.

VLAGYIMIR MAJAKOVSZKIJ – VASZILIJ KAMENSZKIJ – DAVID BURLJUK

1. sz. napiparancs a művészetek demokratizálásáról

Kerítésirodalom és utcafestészet

Elvtársak, polgártársak, mi, az orosz futurizmusnak – az ifjúság forradalmi művészetének – vezérei hirdetjük:

1. Mostantól, a cári rendszer megsemmisítésével egy időben, megszűnik a művészetnek a raktárakban, az emberi géniuszt elrejtő hodályokban-palotákban, képtárakban, szalonokban, könyvtárakban, színházakban való tárolása.

2. A civilizáció előtti egyetemes egyenlőség nevében az alkotó személyiség Szabad Szavát írják a házfalakra, a kerítésekre, a háztetőkre, városaink és falvaink útkereszteződéseire, az autók, a fogatok, a villamosok hátára és valamennyi állampolgár ruhájára.

3. A képek (színek) szivárványként íveljenek át a házak között az utcákon és a tereken, megörvendeztetve és megnemesítve a járókelők szemét (ízlését).

Ragadjanak festékescsöbröket a festők, és díszítsék fel, rajzolják tele a városokat, pá­lyaudvarokat és az örökké száguldó vasúti vagonok valamennyi oldalát.

Mától fogva az utcán járó állampolgár hadd gyönyörködjön minden percben a nagy kor­társak mély gondolataiban, hadd érzékelje a szépséges boldogság színpompás fényességét, hadd hallgassa a nagyszerű zeneszerzők zenéjét, dallamait, dübörgő ritmusait mindenütt. Le­gyen minden utca a tömeghez szóló művészet ünnepének színhelye.

S ha beváltottuk ígéretünket, az utcára kilépve hadd gyarapodjon mindenki, hadd legyen bölcsebb ama szépség láttán, amely a mai utcák – a vaskönyvek (cégérek) helyére kerül, amelyek minden oldalát csak a kapzsiság, a haszonlesés, az önző aljasság és a hitvány butaság betűi töltik meg, lealjasítva a lelket és sértve a szemet. „A teljes művészetet – az egész népnek!” A versek felragasztása és a képek kifüggesztése Moszkvában újságunk megjelenése nap­ján kezdődik.



VISSZA

ZENEMŰVÉSZET


ITTZÉS MIHÁLY

Egy „új” iskolai énekeskönyv megjelenésére

Egy valójában nem is új, hanem negyvenöt éves tetszhalálból újjáéledt tankönyvsorozat megjelenése ad okot és alkalmat e cikkre. Kodály Zoltán és Ádám Jenő 1948-ban kiadott Énekes könyv az általános iskolák 1-8. osz­tálya számára című sorozata, melyet az utóbbi évtizedekben legenda és hallgatás övezett. Legenda, mert egyre kevesebben voltak a zenepedagógusok között, akik ismerték eze­ket a köteteket, s csak mint a „Kodály-mód- szer” klasszikus dokumentumát emlegették. Hallgatás, mert dicsőségesnek induló pálya­futásának rendkívüli rövidségét nem szakmai okok, a pedagógiai és zenei fejlődés, hanem zenén kívüli tényezők idézték elő. A tan­könyvsorozat helyének megítéléséhez egy ki­csit vissza kell még mennünk a még távolabbi múltba. Ehhez segítségül a legilletékesebbet, Kodály Zoltánt hívhatjuk. A Vargyas Lajos szerkesztésében 1989-ben megjelent, hátra­hagyott feljegyzéseket, töredékeket tartalma­zó Közélet, vallomások, zeneélet című kötet­ben olvashatjuk (109. I.) – idézzük egy kicsit hosszasabban, a szükséges kiegészítésekkel:

A század elején felfedezett magyar népdalt, annak főképp régi stílusokat őrző rétegeit sze­rették volna Kodály és Bartók közkinccsé ten­ni népszerűsítő kiadványok és magas művészi színvonalú feldolgozások révén. A kevés ered­ményt látva jegyezte fel Kodály: „Felnőtteken nem lehet segíteni: gyermekeknél kell kez­deni.] 1925 óta gyermekkarok.” (Ekkor mutatta be a Wesselényi utcai polgári fiúiskola kórusa a Viilő és a Túrót eszik a cigány című, máig népszerű darabokat.) „Némi népdalkultúra azelőtt is, de csak mesterséges szövegekkel, és csak azok, amelyek a C-dúr létra (fokról fokra) [módszerébe] beillettek, tehát épp a legeredetibbek nem.

Gyermekkarok révén némi figyelem. Éne­kes ABC (ez Rajeczky Benjámin és Kerényi György 1938-ban megjelent könyve) sok és sokféle népdal. Engedély nélkül is 8 kiadást ért. Szó-mi.” (Ádám Jenő és Kodály szerkesz­tette a pici kis füzetekből álló sorozatot, 1945-ben jelent meg az első, valóban az ún. relatív szolmizáción alapuló iskolai könyv Kodály ze­nei nevelési reformja során.) „1941-ben kö­zöny vagy ellenkezés dacára meghódította az iskolát, utána kullogott a hivatal is.” (Itt az időrendben némi zavar mutatkozik. A hódítás a kodályi eszmékre, javaslatokra, a volt ta­nítványok munkájára vonatkozik. A Szó-mi tankönyvecskék már az első eredmények kö­vetkezményei voltak.) „1942-ben kaptam meg­bízást Iskolai Daloskönyvre, amely egyúttal módszert is jelentett.” (A Kerényi György köz­reműködésével 1943-44-ben két kötetben megjelentetett iskolai Énekgyűjteményről van szó. A módszer elsősorban a dalok fokozatos, zenei nehézség szerinti sorrendjére, s nem valóságos tanítási fogásokra vonatkozik. Ugyanebben az időben Ádám Jenő még a német Fritz Jöde nyomdokain járó Módszeres énektanítást adott közre, Kodály előszavával!) „Minthogy csak 1942, a 2. kötet 1944 decem­berében jelent meg – folytatja Kodály –, sem­mi hatása nem lehetett.” (Itt érünk el a szem­lénk tárgyát képező tankönyvekhez.) „1947-ben titkos pályázat alapján Ádám Jenő [ka­pott] megbízást. Meg is jelent 1948-ban, de már 1949-ben, meg se száradt, kivonták a forgalomból. Igen szigorú, sőt mérges bírálat. Megjelent egy istentelenített, rajzban színtelenített kiadás. Azt is kivonták a forgalomból. 2 évig semmi tankönyv! Lezüllött. Végre 1951-ben új tankönyv jelent meg. 5 szerzője is van, többet nem mondhatok, címe énekkönyv. […] Az iskolai karének 15 év előtti színvonalát még nem érte el… Az énektanítás pedig egy lépést sem haladt előre. Népdalok helyett leg­több helyen kimerül az idegen dallamú és rossz prozódiájú mozgalmi dalok tanításával. Kizárólag ilyeneket hallani a katonáktól is. Így hát az egész irányított éneklés szűz terület a népdal számára: elölről kell kezdeni, a zenei magyarság…” – (Kodály kézirata itt félbeszakad, de sok-sok írását ismerve nem nehéz kiegészíteni: Elölről kell kezdeni a népzene alapján a zenei – zenében is meg­nyilvánuló – magyarság kiépítését.)

Szerencsére azért akadtak elhivatott ze­nepedagógusok, akik megtalálták a módját, hogy mesterük eszméit megvalósítsák, vagy legalább keressék ennek útját-módját. Így jöhetett létre Gulyás György Békés-Tarhosát követően a kecskeméti Nemesszeghy Lajos- né kezdeményezése és a budapesti Bors Irma, a veszprémi Nagy Lídia, mint első csat­lakozók nyomán az ének-zenei általános is­kola intézménye, mely 1956-ban miniszteri rendelettel nyert igazán polgárjogot, s jutott el mára a körülbelül kétszázas számig – és a világhírig.

Kodály és Ádám könyve, mely a Nemzeti Tankönyvkiadónak, s nem utolsósorban Sza­bó Helga, a neves zenepedagógus és ze­nepedagógia-történeti kutató és a két szerző jogutódjainak jóvoltából most új életre kelhet reprint kiadás formájában, azonban nem en­nek – az akkor még nem létező – iskolatí­pusnak készült. A külső megjelenésében is tetszetős, belső pedagógiai, zenei és szel­lemi tartalmában pedig igen gazdag tan­könyvsorozat a heti kétórás énektantervhez igazodott. Anyagának alapját természetesen a sokrétűségében (gyermekjátékdaloktól a balladákig, népszokásokig) megjelenő ma­gyar énekes népzene jelenti. Életre szóló dalkincs bárki számára! Bőségesen helyet kap benne a régi magyar zene, de nem feledkeztek meg a szerzők arról sem, hogy a magyar kulturáltsághoz is hozzátartozik a rokon népek zenéjének ismerete éppúgy, mint a szomszédoké. Ebben is példamutató a könyv: legalább néhány szemelvényen ke­resztül reprezentálja Kodály másutt kifejtett elvét: a magunk megismeréséhez, de azok sajátos belső értékének megbecsülése okán is ismernünk kell más népek, elsősorban szomszédaink (nép)művészetét, zenéjét. Még az amerikai néger spirituálé is feltűnik, legalább egy szép példa erejéig (ma lehet, hogy többet venne kötetébe egy tan­könyvszerkesztő, de ne feledjük, eredetileg 1943-ról volt szó!). Természetesen a mindig a legmagasabb művészi példát jelentő kül­földi nagymesterek képviseletéről is gondos­kodtak a szerzők. Mindezek mellé a zenei készségek műkedvelőket szolgáló sokszínű fejlesztésére is bőven tartalmaz gyakorlatokat mindegyik kötet.

Annak idején úgy dobták félre korlátolt ideológiai megfontolások alapján a teljes so­rozatot, hogy egyszer sem tudott „kifutni”. A mostani, vállalkozó szellemű pedagógusok feladata, hogy visszatérve e forráshoz – itt-ott esetleg a mai kor ízlése, követelményei és lehetőségei szerint kiegészítve, pl. a zene- hallgatási anyagban –, végigvigyék a teljes zenei-pedagógiai folyamatot. Életrevalóságát fél évszázad múltán is, és végre – meggyő­ződésem – a gyakorlat bizonyítja majd.



VISSZA

MÉRLEG


IZELDIEN K. AKASHA *

„Szabadság, hallgass meg minket!”

A szabadság és a jogegyenlőség fogalma az iszlám és az arab gondolkodásban

Szükséges bevezető

Az állampolgári jogokra vonatkozó elméletek­ben szokásosan megkülönböztetik az egyéni jogokat a kollektív jogoktól. Ez a megkülön­böztetés csak bizonyos feltételek között és bizonyos szinten helytálló, mert végső soron és elméletileg minden egyéni jog „kollektív” jog, minthogy az egyén helyzetét a kollektí­ván belül, másokkal való viszonyában mint a közösség tagjának jogait szabályozza, ille­tőleg határozza meg. Mégis e viszonylagos értékű megkülönböztetést gyakorlatilag hasz­nálni lehet.

Hogy a megkülönböztetés mennyire vi­szonylagos értékű, az kitűnik éppen a törvény előtti egyenlőség elvéből, illetve az egyenlő­ség alapvető állampolgári jogából. E jog ne­gatív oldala a minden diszkriminációtól való mentesség, az embereknek egyfajta egyenlő­sége egymással; ami magában foglalja egy­részről a csoportok egymással való egyenlő­ségét (nők és férfiak, különböző nemzetisé­giek, felekezetek tagja stb. egyenlősége), másrészről pedig az egyes egyénét, aki ismét csak másokhoz mérten és másokkal való vi­szonyában mérhetően egyenlő. A törvény előtti egyenlőség ilyenképpen csoportok és egyé­nek egyenlősége, mégpedig egyelőre negatív egyenlősége, vagyis olyan egyenlőség, amely egyformán kizár bármiféle megkülönböztetést.

A klasszikus polgári alkotmányban ez a jog fokozatosan alakult ki. A törvény előtti egyen­lőség például csak az 1873-as francia alkot­mányban jelent meg. Nem követem a külön­böző alkotmányokban e jog sorsát, csak meg­jegyzem, hogy részben már korábban is em­lítették, részben később, helyenként a törvény előtti egyenlőséghez kapcsolták azt a megál­lapítást, hogy az állampolgárok „egyenlő jo­gokat élveznek”, azaz valójában a törvény előtt egyenlőek és egyenlő jogokat élveznek. E másik fordulatot, annak leszögezését, hogy az emberek egyenlő jogokat is élveznek, te­kinthetjük a dolog pozitív oldalának.

A polgári alkotmányfejlődés során kialakult kettősség (a törvény előtti egyenlőség és az egyenlő jogok élvezetére utalás) nem öltött éles vagy akár határozott formát. Az a meg­különböztetés, amelyet úgy fogunk fel, mint a jogegyenlőség negatív és pozitív oldalát vagy kifejezését, nem bontakozott ki az iro­dalomban sem. Az kétségtelen, hogy a polgári rendszer nagy vívmánya volt a jogegyenlőség bevezetése, azaz olyan jogrendszer kialakítá­sa, amelyben az állampolgárok elvileg „egyen­lőek”; ám a bírálat közismert módon megál­lapította, hogy ez minden történeti, társadalmi vívmány jellege ellenére csak formális dekla­ráció maradt. Mert ha más nem, a jogalkal­mazás mégiscsak érvényre juttatott egyfajta gyakorlati „egyenlőtlenséget”; emellett a for­mális jogegyenlőség elve egyenlőtlenséget rejtett magában, mégpedig nem egyszerűen azért, mert az embereknek a polgári rend­szerben különbözőek a társadalmi feltételeik, hanem éppen azért, mert az emberek cso­portjainak ellentétes a társadalmi helyzete. Így alaphelyzetüknél fogva különböző a jogegyen­lőségük, függetlenül attól, hogy eredetileg mennyiben sikerült abból valamit érvénye­síteniük.

A modem arab gondolkodás kezdetei

A modern arab gondolkodás a vallás megre­formálására irányult, erre több kísérlet is tör­tént. Ez jelentette a reformfolyamat kezdetét.

A vahabita mozgalom az Arab-félszigeten, a szenuszida Líbiában, a mehita Szudánban, az as-saukáni doktrína Jemenben és az eluszjánok Irakban kiemelkedő szerepet ját­szottak abban, hogy választ adtak a társada­lom romlásának miértjére, és meghirdették a reformot, amelynek a lényege a vallás vele­jéhez való visszatérés. Ezek a mozgalmak nemcsak felhívásokat intéztek népeikhez az iszlám megújítására, hanem több felkelést is szerveztek az oszmán törökök ellen, s így eszmeileg részesei lettek az ébredő modern arab mozgalomnak a vallás megreformálása érdekében, politikailag pedig a gyarmatosítás elleni küzdelemnek.

Az említett szelefijja (visszatérés az ősök útjához) mozgalmak alapítói érzékenyen rea­gáltak az akkori társadalmi hanyatlás s az iszlámban elterjedt miszticizmus és dervisiz­mus, a hit alapjaitól való eltérés okaira.

Azonban és nem utolsósorban egyes arab területeken a nyugat-európai katonai expedí­ciók és azok kulturális térhódításai, amelyek mindezt kísérték, szintén hatottak. Éreztették a hatalmas különbséget a tudományos hala­dás és a gazdasági felemelkedés terén, s egyben megvilágították az arabok előtt, hogy mennyire elmaradottak a tudományokban és a gazdaságban.

A felvilágosult arabok – például a 19. szá­zad elején az arab ulémák (vallási tudósok) – európai nyelveket szándékoztak tanulni, eu­rópai országokat látogatni azért, hogy megis­merjék a politikai, közigazgatási és gazdasági szervek működését, továbbá a kiemelkedő eu­rópai eszméket. Tanulmányozni kívánták az akkoriban fellépő irányzatokat s arabra fordí­tani a legtermékenyebb eszmei hagyatékot. Természetesen külföldi tartózkodásuk nyomán érthető, hogy összehasonlították mindazt, amit láttak, átéltek és tanulmányoztak, országaik politikai, gazdasági, társadalmi és erkölcsi el­maradottságával. Így más megoldást nem ta­láltak helyzetük javítására, mint a visszatérést az iszlám vallás elsődleges forrásaihoz, hogy ezekből inspirációt kapjanak fennálló gondjaik megoldásához, hogy összhangot teremtsenek az európai társadalmak szervezettsége, a tu­dományok és az elvek, valamint az iszlám ideológia értékei között, támaszkodva a ren­delkezésükre álló ősi és modern kultúrára. A teljes megreformálás igénye jelentkezett a val­lási és a világi nézetekben egyaránt, s hoz­záláttak az európai civilizáció fejlettsége okai­nak elemzéséhez és az európai tudományok áttekintéséhez.

Az arab gondolkodók a vallási megújítást, a társadalom megreformálását és az európai tudományok eredményeinek átvételét illetően több álláspontot és irányzatot képviseltek. Így emelkedtek ki minden téren az arab ideoló­gusok mint reformerek. Tanulmányozták gaz­dasági, társadalmi, politikai helyzetüket, és ke­resték a kiutat országaik felemelkedése érde­kében.

A 19. század elején az európai eszmék elterjedése és a polgári társadalmak kialaku­lása buzdította őket arra, hogy megismerjék az új polgári forradalmakat. Több reformcso­port alakult, amelyekben a vezető szerepet az ebben a korban kiemelkedő ideológusok játszották: fíafaa Ráfea at-Tahtávi, Dzsamál ad-Dín al-Afgháni, Mohamed Abdu, Rasid Ri- da, Khair ad-Dín at-Túniszi, Abd ar-Rahman al-Kavákibi, Kászim Emin, Sibli Smejjil, Farah Antún, Ahmed Lutfi Szajed, Emin ar-Riháni, AbduI Hamíd bin-Bádisz, Dzsamil Szidki az- Zahávi, Dzsubrán Khalil Dzsubrán, Edíb Isz- hák, Abdulla an-Nadím, Butusz al-Busztáni, Dzsurdzsi Zejdán, Ahmed Fárisz as Sidják, Franszisz Murás, Táher adzs-Dzsazáiri, Abdu! Hamid az-Zahrávi és mások.

Az igazság az, hogy az arab gondolkodást nem lehet egy, az Európában uralkodó esz­méktől független, önálló rendszernek tekinteni. A 19. századi Európát elárasztották a szabad­ság, a haladás, hazafiasság és nacionalizmus főbb gondolatai, amelyek egyúttal részei lettek a modern arab gondolkodásnak is. A korabeli gondolatok aktualitása az idők múltával mit sem változott, napjainkban is megtermékenyítőleg hatnak.

Az arab gondolkodás e téren két fő pólust képviselt: az egyik az iszlám-arab hagyomá­nyok feltámasztásához, a másik a modern nyugati civilizáció átvételéhez vonzódott. Ta­pasztalható, hogy minél haladóbb volt az arab gondolkodás, különösen a 19. század köze­pétől a 20. század elejéig, annál jobban tá­volodott az utánzástól (at-taklíd) és közeledett az újításhoz (at-tahdíth). Ez azonban csak a látszat volt. Ezért kristályosodott ki egy fontos harmadik irányzat az előző két fő irányzat között. Tehát a 19. századi arab gondolkodás három irányzatáról beszélhetünk:

Az első áramlat az arab világi örökség le­rombolását vagy túlhaladottságát hirdette, és az európai civilizációval való pótolhatóságát, abból a meggyőződésből, hogy a civilizáció egyedi dolog, és amit az arab világi örökségből birtokolunk, az nem több, mint egy bilincs, gátolja jövendő mozgásunkat, a sötét korok­hoz vonzza az ummát (egy kisebb közösség­nek a szolidaritását) és a társadalmat.

A második áramlat képviselői konzervatív és passzív hagyományú intézményi nevelés­ben részesültek. Ők a zárkózottság és ha­nyatlás korának gyümölcseit igencsak nagyra értékelték az arab hagyományokban. Csak a testük élt ebben a korban, de eszük a ha­nyatláshoz, a múlthoz maradt hű.

A harmadik áramlat a felvilágosodásra és az önálló újításra támaszkodott. Hirdette a nyitást az európai civilizáció felé, és felszólított a vele való együttműködésre, anélkül, hogy az umma elveszítené tulajdonságait és képes­ségeit. Hirdette az arab civilizáció sajátossá­gát és megnyitotta ezzel az utat a társadalom előtt, hogy felébredjen tespedtségéből, hogy részt vegyen az emberi eszmék gazdagításá­ban.

A legtöbb fogalmat, mint a szabadságot, egyenjogúságot, méltányosságot, súrát (ta­nácskozás az iszlámban), uralkodási rend­szereket az Európából beáramló eszmék és elméletek hatása alatt kutatták. Valamennyi ideológusnak sikerült ezeket az eszméket az arab Keletre átültetni, és felfedezni azok arab eredetét az arab hagyományokban.

Szükséges megemlíteni azokat a sajátos, társadalmi és politikai viszonyokat, amelyek az arab világban uralkodtak, mivel mindig ezek hatnak a fennálló helyzetre. A világon minden eszmét és ideológust kétségtelenül egyaránt befolyásolnak a korábbi és a modern eszmék. Ez történt az arab gondolkodással és az arab ideológusokkal is, mivel a befolyásoltságnak itt is két fő tényezője volt: 1. Az örökség (at-turáth). 2. A Nyugatról jövő eszmék és az európai fellendülés.

Az arab ideológusok megszerzett ismere­teiket, amelyek az említett két tényező ered­ményeként jöttek létre, arra használták fel, hogy megvizsgálják azokat a fő kérdéseket, amelyektől az arab társadalmak szenvednek politikai, társadalmi és eszmei téren egyaránt.

Nyitás a nyugati civilizáció felé

A 19. század minden szempontból esemény­gazdag az arab térségben. Az arab világ leg­többje régóta oszmán török fennhatóság alá tartozott, azonban a 19. század különbözött az előző századoktól. A katonai hódítás és a széles körű reformmozgalom következtében az arab térségben eddig nem tapasztalt nyitás történt a nyugati civilizáció felé. Ilyen volt pél­dául Mohamed Ali pasa (1805-1849) és csa­ládjának uralkodása Egyiptomban, az oszmán Tanzímát (Rendelkezések) mozgalom keletke­zése, amely két nagyobb szakaszra oszlott (1839-1856, 1856-1876), és – különösen – a nyugati kultúra hódítása kísérte ezt a folya­matot. Az eszmei fellendülés több irányzatra hatott (a vallásban, a politikában, a szocioló­giában, a tudományban, az irodalomban és a művészetben).

E fellendülést azonban olyan tényezők ké­szítették elő, mint a francia expedíció Egyip­tomban (1798-1801), valamint az állami költ­ségen Európába küldött fiatalok. Ezek a fia­talok, visszatérve hazájukba, jelentős szerepet játszottak az európai civilizáció felé való nyi­tásban, az európai tudományos, irodalmi, mű­vészeti művek lefordításában. Az akkori tudo­mányok oktatása ezekben, a Mohamed Ali és utódai által létesített iskolákban európai oktatási módszerekkel folyt. Az eszmei fellendülés ki­emelkedő egyéniségei: Rafea at-Tahtávi (1801-1873), Ali Mubárak sejk (1823-1893), Abdulla abu asz-Szaúd, Abdulla Fikri és mások.

Az európai misszionáriusok is szerepet ját­szottak az európai civilizáció elterjesztésében, különösképpen Nagy-Szíriában (bilád as-Sám- ban). Ez a misszionárius mozgalom sikert ara­tott az iskolák, a tudományos és irodalmi tár­saságok létesítésével. A misszionárius moz­galom tevékenységében közreműködtek arab gondolkodók is, például Nászif al-Jázidzsi (1800-1871), Butrusz al-Busztáni (1819-1883), Dr. Mikháil Masáka (1800-1888), Mikháil Mdavar, Niemat Thábet, Antóniusz el-Emjúni. Ez a mozgalom jelentős szerepet játszott az arab öntudat születésében, függetlenül at­tól, hogy szektariánus, kolonialista céljaik vol­tak. Eszméi meghódították az arab térséget, s elterjedtek a muszlim körökben is, ami az arab gondolkodást az Európa fejlődéséről való felvilágosítással gazdagította.

Az előbb említettekhez járult a nyomdászat, a sajtó, a fordítás fejlődése és a tudományos társaságok elterjedése, valamint az orientalis­ta mozgalom kiszélesedése, az utóbbi az arab világban ebben az időszakban terjedt el. Az európaiak érdeklődése az arab-iszlám eszmék iránt az iszlám korábbi időszakaira nyúlik vissza, azokra, amelyeknek nagy hatása volt a reneszánsz Európa tudományára és irodal­mára. Ily módon a 19. század elején teret nyertek az arab világban a modern európai eszmék.

A szabadság fogalma

A szabadság fogalma már az iszlám vallás irodalmában is szerepel mint predesztináció (adzs-dzsabr) s mint szabad választási akarat (el-ikhtijár), valamint az ember szabadsága összefüggésben, de a 19. században a sza­badság fogalmának polgári jelentése is beke­rült az arab világba, a szabadság politikai, társadalmi megnyilvánulása, valamint az egyénnek a hatalommal és a társadalommal való kapcsolata, továbbá az egyének egymás közötti közvetlen kapcsolata szempontjából.

At-Tahtávi elemzése szerint: természeti, er­kölcsi, vallási, polgári, politikai szabadság lé­tezik. Dzsubrán Khalil Dzsubránnál (1883-1931), pedig a szabadság a maga teljessé­gében a legfontosabb, amit el kell ragadni az elnyomóktól. Dzsubrán elmélkedve teszi hoz­zá: „Szabadság, hallgass meg minket! Lelkünk mélységéből szólunk hozzád. E sötétség ár­nyékából kezünket hozzád emelve, láss meg minket, ezen a havon előtted leborulunk, légy hozzánk könyörületes!… Hallgass meg min­ket, szabadság, és erősítsd szívünket, hogy éljünk.”

Ahmed Lutfi asz-Szajed a szabadságot az élettel azonosította: „ha csakis kenyéren és vízen élnénk, akkor életünk elfogadható lenne. De az igazi élelmünk, amin élnénk és amiért élni szeretnénk, nem az éhező hasak jóllakatása, hanem a szellem szabadsága. Ez azon­ban mindig magasabb szintű volt, s ma drága követelmény lett; ez az ész kibékítése, s eszünk csakis a szabadsággal békül ki… cso­dálom azokat, akik úgy vélik, hogy az élet egy dolog, a szabadság pedig egy másik, s nem akarják elhinni, hogy a szabadság az élet elsődleges alapja, s csakis a szabad­sággal létezik az élet.”

At-Tahtávi megértette ezt, és összehason­lította a jogegyenlőséggel és a méltányosság­gal, úgy, hogy társadalmi és politikai távlatot kínált, amire szüksége volt az arab térségnek: „amit szabadságnak neveznek (az európaiak) és amit akarnak is, ez az, amit nálunk jogegyenlőségnek és méltányosságnak nevez­nek.” Ezt összeköti a boldogsággal is. „A sza­badság eredménye a boldogság, de ez csak eszköz a cél elérésére, s a cél a boldogság… tehát a szabadság ilyen jelentéssel hatalmas eszköze a népek boldogságának.” „A polgár­ság számára a szabadság fontos feltétele az, hogy minden nemzetre vonatkozik, s a pol­gárság kialakulása azokban az országokban a szabadság eredménye… tehát a civilizáció, a haladás és a nevelés ezeknél a nemzeteknél módot adott a szabadság elérésére.”

Kászim Emin a szabadság fogalmát összeköti a fejlődés értelmével, amikor azt írja: „A változások és az átalakulás, illetve az ál­landó mozgás a felemelkedés felé, az élet törvénye… a népek a szabadsággal kezdték az életüket, s a szabadsággal fogják végezni. E két említett időszak között azonban el kell, hogy szenvedjék a zsarnokság elnyomását, ami szükséges ahhoz, hogy a szabadságot válasszák, mert milyen boldogok azok a nem­zetek, amelyek ezen szenvedések átvészelé­se után is fennmaradnak.”

Sibil SmejjilnéI a szabadság kivívása úgy vetődik fel – a tudományra, a logikára épülő változások kérdéseként –, hogy csak az ér­dektelen régi ellen kell fellépnie a modernizá­ciónak. Csak akkor lehetséges, ha az ember lényegesen megváltozik azáltal, hogy gyöke­resen megújul, mintha új lény születne, új erkölccsel, filozófiával, politikával, legitimitás­sal, állammal és azokkal a tényezőkkel, ame­lyek összefüggnek a társadalmi környezetével is. „Az ember nem egyenesen nő, mint a fa, hanem görbén növekedik, ha nem nevelik, mert az emberi tulajdonságok akkor épülnek fel egyenesen, ha azok az igazi tudományokon és helyes elveken alapulnak. Ha az ember elvei helyesek, mérlegelése és döntése is he­lyes; ha romlott, akkor a mérlegelése és dön­tése is romlott.” „Tehát a szabadság, amely párosul a tudománnyal és a határozottsággal, úttörő lesz a jóság gondolatának megvalósí­tásában. Nem szabad félnünk a szabadságtól, és úgyszintén nem kell félnünk vasmarokkal ütni, ha ütésünk az erkölcs megjavítását szol- gájla, mindaddig, amíg a jóság gondolata ve­zérel.”

Bin Bádisz a szabadságot közösségi jognak tartja, amelyet a nép tömegeinek kötelessége megszerezni. Egyik művében azt írja, hogy „nem az egyén joga a döntő, ami az egyéni követelmények és szükségszerűségek hatá­rain gyakorolható, hanem elsősorban a kö­zösségi jogok a fontosak, magukba foglalva a szabadság összes megnyilvánulását, a hit szabadságától a politikai jogok gyakorlásáig.” Mindezek után a szabadság nála összefügg a civilizáció, azaz az iszlám-arab civilizáció értelmével.

Edíb Iszhák fontos társadalmi értelmezést ad a szabadság fogalmának – amire az akkori arab népnek szüksége volt –, és a következő­ket írja: „A Kelet vagy eltávolítja a szabadság fényével a fanatizmus sötétségét, eltökélten felszámolja a zsarnokság maradványait, a tu­domány eszközével lerombolja a szolgaság börtöneit… vagy beletörődve sajnáltatja magát léte és fennmaradásnak értelmetlensége miatt… nem marad a Keletnek emléke… ezért követeljétek a szabadságot, s ha az az égbolt kupolájában lenne is, még ha körülötte rémület is tanyázna, ne hátráljatok meg rémülettel, mert a szabadság a legnemesebb kívánság, az em­beriség legvégső célja.”

Ilyen módon a szabadság fogalma külön­bözőképpen fogalmazódott meg és nyert kép­viseletet a modern arab gondolkodásban. Te­hát ez a szabadságfelfogás összefügg az egyén anyagi és szellemi érdekeivel, mind az egyéni szabadság szűk értelmében, mind a birtoklási szabadság – tulajdonjog – elisme­résében; továbbá a munka, a kereskedelem, az ipar szabadságának a biztosításában. Ezek a személyi szabadság kiegészítőjének tekin­tendők, a szabad véleménynyilvánítás, a sza­bad vallásgyakorlás, a lelkiismereti, a gondo­lat-, a gyülekezési szabadság és az oktatás szabadságának elismerésével együtt.

A modern arab gondolkodásban kétségte­lenül at-Tahtávi szabadságdefinícióját és –ér­telmezését kell kiemelnünk. Ő volt az első, aki először kísérelte meg a szabadság fo­galmának komplex értelmezését, s az ő kö­vetkeztetése révén került be ez a fogalom Európából az arab térségbe. A szabadság fogalmát öt részre osztotta: természeti, ma­gatartási, vallási, polgári és politikai szabad­ságra.

A természeti szabadság az, ami az em­berrel együtt született, és amire az ember rányomta bélyegét. Nincs hatalma az embe­riségnek ezt megszüntetni anélkül, hogy kö­vetelőjének akaratát igazságtalannak ne te­kintené, minthogy az egyének közös tulajdon­sága, hogy esznek, isznak, járnak, és ebben egyformák, sőt nem nélkülözhetik ezeket a cselekedeteket.

A magatartási szabadság a jó magatartást és a nemes erkölcsök tiszteletét jelenti. Az a megfelelő jellem minden egyén számára a társadalmon belül, amely az ész és az emberi lélek döntését követi, magatartásában, jó er­kölcsében, illetve a másokkal való viselkedés formáiban.

A vallási szabadság a hit, a véleménynyil­vánítás és a valláson belül követett irányzat szabadsága, azzal a feltétellel, hogy ne térjen el (ez a szabadság) a vallás eredetétől, mint a költők és materialisták véleménye az ideo­lógiában, illetve a filozófiai irányzatok vezetői­nek véleménye.

Ugyanúgy létezik a politikai irányzatok sza­badsága és a királyi hivatalok vezetőinek vé­leménynyilvánítási joga a törvényeik és az ítélkezéseik kialakításában, ahogyan azt or­szágaik törvényei rendelik, így az uralkodók és a minisztereik jogosultak a különböző po­litikai eljárásokra, ami törvényeikhez nyúlik vissza, és a (törvény) a demokrácia és a jogegyenlőség alapja.

A polgári szabadság a városi lakosság együttélési szabálya. Olyan társadalmi képvi­selet, amely a királyság lakosai egymásra­utaltságának felismeréséből áll, és egybefűzi a közösséget az egymás iránti jogok teljesí­tése révén. Az egyén biztosítja a többi ember megsegítését mindenben, ami nem ellenkezik az ország törvényeivel, hogy ne szegüljenek szembe azokkal, de tiltakozzanak együtt el­lenük, ha a szabadság gyakorlását gátolják. Mindezt olyan feltétellel, hogy a törvények ha­tárait ne lépjék át.

A politikai szabadság – vagyis az állam – biztosítja, hogy minden lakosának birtokán lé­vő törvényes tulajdonát megvédelmezi. (Az egyén) ezen birtokon természeti szabadságát gyakorolhatja anélkül, hogy bárki megzavarná őt ebben. Ezzel így minden egyénnek lehe­tősége van saját birtokával törvényesen ren­delkezni, és az állam ezáltal biztosítja az em­ber boldogulását (az államban), mindaddig, amíg nem okoz ezzel kárt testvéreinek.

Mindebből jól látható, hogy at-Tahtávi igen közel állt a polgári szabadságfogalom elfoga­dásához és az arab társadalmakba való minél teljesebb átültetéséhez.

Musztafa al-Ghalajíni szerint a modern arab gondolkodásban a szabadság fogalmába több összetevő tartozik: „az egyéni, a közösségi, a gazdasági és politikai szabadság. Nem állhat fenn nemzet ezen szabadságfajták nélkül.” Edíb Iszhák ezzel szemben azt írja, hogy a szabadság „egy sajátos, szubjektív hármas­ságban fogható fel, amely á léttel jelenik meg és közös tulajdonsággal bír. A létezéssel kap­csolatos mozzanatot természéti szabad­ságnak nevezik. Ami a szociológiai megjele­nést illeti, polgári szabadságnak definiáljuk, ami pedig a közös kapcsolatokban tűnik fel, azt politikai szabadságnak nevezik.”

Így és ebben a keretben a modernizáló arab ideológusok megvívták eszmei csatájukat a szabadság fogalmának meghatározásáért, helyzetüktől és hagyományuktól befolyásoltan, valamint azon francia eszmék segítségével, amelyekkel megismerkedtek. Ezt a harcot több arculatban vívták meg: szelefijja, reformizáló, és a szelefijja és a reformizáló között ingadozó módon. Eszméik három fő irányzatban jelentek meg: liberális, nemzeti és szocialista vonulat­ban. Mindhárom irányzat célja az volt, hogy a másik kettőt eszmeileg megsemmisítse.

A jogegyenlőség fogalma

At-Tahtávi az első modern arab ideológus, aki megvizsgálta a 19. században a társadalmi jogegyenlőséget. Ő a szabadságot jogegyen­lőségnek és méltányosságnak definiálja. Min­den jelenség arra mutat, hogy at-Tahtávi a jogegyenlőség (a törvény előtti egyenjogúság) értelmezését használta, vagyis a törvény sze­rinti bánásmódot. Tulajdonképpen a jogegyen­lőség itt mindig összekötendő a mérsékeltség fogalmával. Néha a jogegyenlőség fogalma nála meghatározó tartalommal jelentkezik. Eb­ből adódóan meg kell adni minden jogosultnak a jogot; megtiltani az igazságtalanságot. At- Tahtávi megpróbálja felébreszteni nemzetét, és ki akarja vezetni a zsarnokság korából, arra támaszkodva, amire Franciaországban felfigyelt: „Franciaország lakói, legyenek bár magas rangúak vagy alacsony rangúak, nem különböznek az ítélkezésben, amelyet a tör­vények rögzítenek; sőt a királyt is lehet perelni, és mint másokkal szemben, ítéletet is hozhat­nak ellene. Ez játszik főszerepet a jogegyen­lőség fennállásában, az ártatlanul vádoltak megmentésében és a szegények önérzetének megnyugtatásában s érezteti velük azt, hogy ők (a szegények) is fenségesek… világos bi­zonyíték arra, hogy (az európaiaknál) milyen magas szintet ért el a jogegyenlőség, a mai irodalomban, a haladásban; s amit szabad­ságnak neveznek (az európaiak), és amit akar­nak is, ez az, amit nálunk jogegyenlőségnek és méltányosságnak neveznek, mivel szabad­sággal ítélkezni annyit jelent, mint egyenjogú­ság az ítélkezésekben és a törvényekben, ahol az ítélkező nem nyomja el az embert, hanem a törvények lesznek a döntőek.”

Ez megerősíti az egyenjogúságot, a jog- egyenlőség fennmaradását és a törvényes ha­talom létezését, ahogyan at-Tahtávi látta. Sze­rinte a jogegyenlőség a kötelességek teljesí­tése, a jogok visszanyerése viszont más. „Olyan tulajdonság, amely újjászüli az embert, egyenességre neveli kijelentéseiben és tettei­ben egyaránt, hogy saját magával és másokkal szemben méltányos legyen. Ugyanakkor né­mely bölcsek minden erény alapjává a jog- egyenlőséget tették, ez az összes érdem alap­ja a különböző társadalmakban. Ha a társa­dalomban jogegyenlőség van, akkor az ma­gával hozza annak felemelkedését, civilizáció­jának fejlődését és olyan erények elismerését, mint például a szánalom, az emberszeretet, az ájtatosság, a hazaszeretet, a jószívűség, a lélek tisztasága, a nagylelkűség, a jó erkölcs és a szerénység… és más ehhez hasonlók.” Mindez a jogegyenlőség eredménye, de a gya­korlatban mindegyik alárendelt szerepet ját­szik a törvény előírásaihoz képest.

At-Tahtávi mindenekelőtt az igazságtalan­ság felszámolását tartotta fontosnak, és ke­vesebbet törődött a társadalmi jogegyenlőség mint rendszer létrehozásával, holott ez bizto­sította volna az általa kívánatosnak tartott – és a fentiekben felsorolt – erények egyesülé­sét. Ez véleményem szerint összefügg azzal, hogy at-Tahtávi nem ismerte fel: a társada­lomban osztályok és köztük ellentétek is van­nak; és csak akkor lehet társadalmi jogegyen­lőségről beszélni, ha megszűnik az elnyomás, az uzsora és a kizsákmányolás. At-Tahtávi általában az elnyomottakat védelmezte, de több ízben az uralkodó rétegek, illetve a tár­sadalom befolyásos emberei mellett állt ki.

At-Tahtávi foglalkozott az értéktöbblet-el­mélettel is, amely az európai szocialisták kö­rében vita tárgya volt abban a korban. Ezzel kapcsolatban a következőket írja: „megválto­zott a nézetem: vajon a gazdagság, a vagyon, a jólét és a megélhetés alapja-e a föld, s hogy a dolgozó pusztán értéktelen eszköz-e, s csak a föld művelésében van-e az értéke? A dolgozó a közösségnek és az ummának az alapja, s ez azt jelenti, hogy az emberek a hasznot, életmódjuk megkönnyítését a földből kapják ugyan (ez a haszon munkából szár­mazik), de a munkának van érdeme, s a föld értéke mellékes… A boldogság forrása a mun­ka s a foglalkozás szolgálata.”

E szerint at-Tahtávi nem tekintette a tulaj­dont és a tőkét értéknek a termelésben, de követelte, hogy tekintsék a munkát értéknek, és ragaszkodott a termelt javak érték szerinti elosztásához.

A szabadság fogalmát Khaír ad-Dín at-Túniszi szociológiai szempontból elemezte. Lát­ta, hogy a társadalmi haladás két alapon nyug­szik (a szabadságon és a jogegyenlőségen), s hogy a haladás a tudományokban, az is­meretszerzésben, az ipar fejlődésében teste­sül meg. A társadalom haladása, magára ta­lálása összességében pedig a föld- és a jog- egyenlőség megteremtésében rejlik. Itt na­gyon közeledik a szabadság fogalma a jog- egyenlőséghez, a földbirtokláshoz való jog­hoz, az egyenjogúsághoz és a biztonsághoz, s mindez szembenáll az igazságtalansággal és a zsarnoksággal. Ezért nála a szabadság és a jogegyenlőség a haladás két szükséges támasza, de ezt a haladást akadályozza az igazságtalanság megléte. A társadalmak fel- emelkedése és hanyatlása mindig a szabad­sággal, az egyenjogúsággal, a jogegyenlőség­gel, az igazságtalanság és a zsarnokság pedig a hanyatlással függ össze. A legjobb példa erre az európai társadalmak felemelkedése, amelyek szakítottak a jogegyenlőtlenséggel. Ezzel szemben a muszlim közösségek, mivel nem fogadták el a jogegyenlőséget, hanyatlani kezdtek. At-Túniszi írja: „a haladás az igaz­ságtalanság pusztulását hirdeti, beleértve azt is, amit az emberiségre kényszerített a királyok abszolutizmusa. A társadalmi igazságtalansá­got teremtették meg azok, az egyes iszlám királyságokban most is tapasztalható és az európai királyságokban e századokban meg­változott formák, amikor királyaik zsarnokos­kodtak és abszolút hatalmat teremtve elnyom­ták a népet, anélkül, hogy kötelezték volna magukat józan törvényekre. – A nyugat-euró­pai királyságok viszont haladást értek el a tudományokban, az iparban és a törvények­ben, amelyeket a politikai jogegyenlőségre alapítottak.”

Ebíd lszháknál a jogegyenlőség gondolata azonos a szabadság fogalmával. A Miszr (Egyiptom) című újságnak, amelyet 1877-ben alapított Egyiptomban, a fejlécén ez olvasható: „A jogegyenlőség nem lehet ellensége az igaz­ságnak” és „Az eszme nem engedelmeskedik a vágyakozásnak”. Írásaiban és érdeklődésé­ben a szabadság fogalma előbbre való, mint a jogegyenlőség. „A szabadság joga kötődik a jogegyenlőség kötelességéhez”, vagyis a szabadság jog, a jogegyenlőség kötelesség, az első követi a másodikat, s mindkettő más szempontból összefügg az egyenjogúsággal. „Ha a nemzet jogai adva vannak a szabad­ságban és jogegyenlőségben, ezzel növeked­nek a kötelességei, hogy megtartsa ezeket a szerzett jogokat.”

Dzsamál ad-Dín al-Afgháninál és iskolájá­nál a jogegyenlőség értelmezése háttérbe szo­rította a szabadság fogalmát, és ezen nincs is mit csodálkozni, mivel a jogegyenlőség fo­galma tárgyként szerepelt a hagyományos isz­lám tárgyak között. Al-Afgháni szerint „a jog- egyenlőség az emberi társadalom alapja, s bármilyen erőnek, amely nem engedelmeske­dik a jogegyenlőségnek, sorsa a megsemmi­sülés”.

Abdu, aki egyike volt al-Afgháni tanítványai­nak, a következőket írja: „a jogegyenlőség a legbecsesebb tulajdonság, a legfenségesebb erény, mivel megőrzi az emberi társadalmat; a jogegyenlőség alapján felemelkednek a ki­rályságok és a civilizáció. És ha a jogegyen­lőség erény, akkor elkerülhetetlen, hogy a kö­zéputat választja az elnyomás és az igazság­talanság között.”

Ez az iskola iszlám nézetű. Ami a jogegyen­lőséget illeti, úgy tekinti, al-Afgháni megfogal­mazása szerint, hogy a jogegyenlőség a vi­lágmindenség alapja. Nem lehet sikeres az a nép, amely megveti az emberek közötti jog- egyenlőséget. A jogegyenlőség elérése ke­mény harcot követel, és a szabadságé is, ami elvehető, de nem adható. Al-Afgháni felteszi a kérdést: „minden jogot szerző beindítja-e a háború gépezetét, kirántja-e a kardját, meg­ragadja-e a lándzsáját, felemeli-e a pajzsát, éjjel-nappal éber lesz-e; ha elveszíti az egyik lábát, a másikkal odaadással szolgálja-e a jogai védelméért vívott harcot?”

A tény az, hogy al-Afgháninál nehezen lehet egyértelmű, világos gondolatot találni a jog- egyenlőség fogalmáról. Megelégszik azzal, hogy éppen megemlíti ezt a fogalmat, mintha értelmezése érthető lenne. Többször rámutat például „az Isten jogegyenlőségi mérlegére” és a sajátos híres alapra: „a kegyetlenséggel való parancsolásra és a tabuk megtiltására”. Felhívja a figyelmet az egyenjogúságra, ami az iszlám törvényekben nagy hangsúlyt kapott, és a mérsékletességre, mivel az az egyenlő­ség védelmezője, s a biztonságra és pihenés­re, mivel azok szükséges eredményei a jog- egyenlőségnek. A méltányosságban az orthodox kalifák tevékenységét meg kell vetni, és a jogegyenlőséget oly mértékben kell szeretni, ahogy az az elődöknél létezett. Ez nem meg­lepő al-Afgháninál és iskolájánál, ugyanis al-Afgháni reformtörekvései az iszlám aktualitás határain belül maradtak, úgyhogy azok a múlt­hoz való visszatéréssel valósíthatók meg. Eb­ben a szelefijjában (ősökhöz való visszatérés) nehezen szemlélhető a szabadság – at-Tahtávinál használt polgári felfogása –, a jövő jogegyenlősége amely az emberi civilizációt kíséri.

Forradalmak, polgáriasodás, társadalmi különbségek

A 19. századi arab gondolkodók közül – mint már említetem – többen figyelemmel kísérték a nagy francia forradalmat és az európai polgári forradalmakat is. Raif Khúri történetíró szerint Hajder as-Sahábi emír (1761-1835) volt az el­ső, aki a nagy francia forradalom eseményeit leírta. Ő örökítette meg a Párizsban történteket. „A királyság polgárai hatalmas felkeléssel fejez­ték ki a királlyal, a hercegekkel és a nemesek­kel való szembenállásukat. Új rendszert, vala­mint a király trónfosztását követelték, mivel ő tette tönkre a királyságot. A hercegek a feudális abszolutizmus keretei között zsákmányolták ki a néptömegeket.” Az emír hangsúlyozza, hogy az európai uralkodók különösen nagy kárt okoztak azzal, hogy „a rendszerből (feudaliz­musból) kiszakadni kívánó népekkel harcba szálltak, így akarván megakadályozni, hogy a forradalom eszméit más népek is átvehessék.” Mindezekből kitűnik, hogy az író a forradalom vizsgálatakor a társadalmi struktúrából, a ki­zsákmányolok tetteiből és az elnyomott nép szenvedéseiből indul ki.

A 18. század végi francia expedíció olyan esemény volt Egyiptomban, amely felébresz­tette az emberek érdeklődését a forradalmi eszmék iránt, és a francia tudósokkal való kontaktus hatására az egyiptomi művelt em­berek közül jó néhányan radikális társadalmi változásokat követeltek.

Az 1830-as francia polgári forradalom le­írását megtaláljuk at-Tahtávi (1801-1873) Talkhisz el-ibríz fi-Báríz (A párizsi események igaz összefoglalása) című művében. Ő más­képpen elemzi ezt a forradalmat, mint as-Sa­hábi az előzőt. Munkája nem elbeszélésekre, hanem saját tapasztalataira épül, ugyanis az 1830-as forradalom idején Mohamed Ali pasa egyik diákjaként Párizsban tartózkodott; Vol­taire- és Rousseau-műveket fordított arabra. At-Tahtávi a társadalmi harcot hangsúlyozta, a forradalommal és a szabadságáért harcoló néppel érzett együtt. A törvény előtti egyen­lőségről, a szabadságról és az emberi jogokról a polgári eszmék szellemének megfelelően foglalt állást. Nemcsak pozitíve írta le az ese­ményeket, hanem ő maga is arra törekedett, hogy az új eszmék saját népe körében is elterjedjenek. 1833-ban, amikor visszatért Egyiptomba, az al-Vakái al-Miszrijja (Egyipto­mi események) című lap főszerkesztője lett, és az aktuális politikai helyzethez alkalmaz­kodva részt vállalt az eszmék további terjesz­tésében.

As-Sahábi és at-Tahtávi egyaránt objektív leírást adott a francia forradalmakról, és ha­sonlóan vélekedtek a szabadságról, a jog- egyenlőségről, az egyenjogúságról, a méltá­nyosságról is. A modern arab gondolkodásban at-Tahtávi közvetítése nyitott utat a forradalom eszméinek polgári értelmezéséhez, az őt kö­vető tudósok az arab társadalmak helyzetét elemezve jutottak el a polgári forradalom esz­méinek megértéséhez.

Ezen gondolkodók közül emelem ki a szíriai, keresztény születésű Frenszisz Fethi Murást (1836-1873), aki Ghabet el-Hakk (Az igazság erdeje) című művében foglalta össze társa­dalmi, politikai megfigyeléseit. Megerősítette azt, hogy a „nemzet általános érdekeltsége öt alapvető pilléren nyugszik: a tudományos mód­szerek bevezetése, a kereskedelem gyakorlá­sának megkönnyítése, a munkaeszközök és munkarendszerek fejlesztése, a földművelés és a mezőgazdaság fejlesztése, továbbá az el­lenségeskedések okainak megszüntetése”.

Murás a polgáriasodás folyamatát akarta siettetni, illetve fel akarta számolni az elma­radott oszmán feudális viszonyokat, amelyek a 16. század elejétől uralkodtak. Ezért köny­vében részletesen kifejti ezt az öt alapfeltételt. Megemlíti azt, hogy a kereskedelem gyakor­lásának könnyítése az útviszonyok javításával érhető el, ez csökkentheti a távolságot és növelheti az utazások biztonságosságát. A ke­reskedőknek valamilyen társaságba való tö­mörülésre és közös szabályok megalkotására kellene törekedniük, olyanokra, amelyek min­denkire érvényesek. Amikor a munkaeszközök és a munkarendszerek fejlesztésére vonatko­zó véleményét leírta, javasolta a feltalálók ju­talmazását annak érdekében, hogy felkeltse ambícióikat a munkaeszközök köreinek szé­lesítésére, követelte továbbá az ipart akadá­lyozó tényezők felszámolását, a gyárak szá­mának növelését, a munka folyamatának meg­könnyítését. A mezőgazdaság kérdését is tag­lalta, felismerte, hogy a mezőgazdaság és a földművelés előrehaladása azáltal biztosított, hogy csökkenteni kell a felláhok elnyomását, több önálló lehetőséget kell adni a földműve­lőknek, gyorsítani kell a betakarítás ütemét, fel kell számolni a tizedrendszert, le kell győzni a vetőmag hasznosításának addigi akadályait, és a földnek meg kell adni mindent, amit a természet követel (talajjavítás). Az egész­séges, ésszerű politika legfontosabb elemét és az igazság megvalósításának lehetőségét is abban látta, hogy „egyenlő törvények vo­natkozzanak a nemzet fiaira anélkül, hogy az egyének között előjogok, vagy megkülönböz­tetések fordulnának elő. Nem ajánlatos a fon­tos emberek kezét fogni, ugyanakkor pedig taszítani az alacsonyabb rendű embert, és nem szabad a gazdagot támogatni, miközben elhagyjuk a szegényt.”

Murás felismerte a társadalmi különbsége­ket, nagy érdeme, hogy meglátta a társada­lomban a gazdagok és a szegények közötti választóvonalat, valamint a nemesek és az alacsonyabb rangú emberek közötti falat. Kö­vetelte tehát az egyenjogúságot és a méltá­nyosságot, az igazságtalanság megszünteté­sét, és helyette a jogegyenlőséget és a sza­badság biztosítását szorgalmazta. A szabad­ság kérdése és ügye erőteljesen foglalkoztat­ta, és ez emelte őt a kor nagy gondolkodói közé. Így beszélt a szabadságról, a forrada­lomnak, a rablánc lerázásának kötelességéről: „Ha az ember elkötelezi magát a reform és a civilizáltság törvényei mellett, akkor egyúttal elmélyed a szabadság igazságában is, amely maga után vonja az emberi kötelezettségeket. A dolog akkor fordul meg, amikor az ember elfogadja egy elnyomó, barbár állam tör­vényeit, és behódol azoknak, mert az enge­delmesség lerontja az emberiség helyzetét, és megfosztja az állam vezetőit az emberek jó tulajdonságaitól.”

Franszisz Murás forradalomra buzdított a könyvében, amelyben az alábbi, képzelt párbe­széd zajlik le egy filozófus és egy király között.

Filozófus: A rabszolgaságot alapjaiban kell megdöntenünk. Ez nagyon fontos köteles­ségünk, és elkötelezettségünk is.

A király: Ezek szerint a mi tervünk a rab­szolgatartó királyság megdöntése, és bilincs­ben szenvedő népeink felszabadítása, melyet halaszthatatlan dolognak tartok.

Filozófus: Felséges királyom, én is így gon­dolom, és elkötelezem magam mellette, mivel a leigázás eszmeileg is elfogadhatatlan, és természetesen a világ minden táján felkeltek már az efféle szokások ellen. Fegyvert ragad­tak az igazságtalan emberek és a nép elnyo­mói ellen, hogy most őket láncolják, bilincsel­jék meg.”

Ezekből a részletekből világosan kitűnik, hogy a kiemelkedő modern arab gondolkodók a 19. században figyelemmel kísérték a nem­zetközi, különösen a nyugat-európai fejlemé­nyeket, valamint a francia és a többi európai polgári forradalmat is. De a legfontosabb az, hogy felismerték és végigélték a politikai, társadalmi és gazdasági folyamatokat az Oszmán Birodalom keretein belül. Azokat a jelenségeket vizsgálták koruk szellemében, amelyek szemmel láthatóak voltak az Osz­mán Szultanátusban, többek között a zsar­nokságot, a gazdasági, a politikai és a tár­sadalmi elmaradottságot; a szabadság, a jog- egyenlőség és az egyenjogúság hiányát, a gazdasági, a társadalmi viszonyok megme­revedését.

Összegzés

A szabadság fogalma az iszlámban maga után vonja a „mindenki intézze a saját ügyeit” in­dividualista filozófiájának tudatos elutasítását. A szabadság – legyen az egyéni vagy cso­portos – jogosultságot, képességet és (külső, belső) biztosítékot jelent az alkotó önkifeje­zésre. Ez magában foglalja a közösséget, mert alkotni annyi, mint kapcsolatot teremteni.

A méltóság az alkotó, szabad ember ön- szeretetét és önbecsülését jelenti; ennek gyü­mölcse, hogy képes megadni ugyanezt a mél­tóságot a többi ember számára is. Szabadnak lenni annyi, mint közösséghez, tartozni, és a többi emberrel együtt részt venni a kultúra megteremtésében. A gondolatszabadság, a gyülekezési szabadság és a szólásszabadság teljes mértékben szükséges az önmegújító al­kotás legmagasabb fokának eléréséhez. Ezek a szabadságjogok úgy foghatók fel, mint az alkalomnak és a méltóságnak társadalmi, gaz­dasági és politikai egyenlősége.

A nyugati liberalizmus azért jelenti ki a sza­badság elvét, hogy elkerülje a zsarnoki rend­szert; az iszlám viszont a társadalmi hagyo­mányok követésének erényét hangsúlyozza. Ezek a hagyományok gyakran elnyomó rend­szert támogatnak. A nyugati liberalizmus az önös érdekeket emeli ki, az iszlám a közjónak tulajdonít jelentőséget.

Néhány egyén számára az ilyen típusú egyenlőségre törekvő megközelítés a szabad­ság alapvető jellemzőit tagadja meg, mivel a tudatos közösséghez tartozás fegyelmet és lemondást követel. De az individualista libe­ralizmus kulturális anarchiája összeegyeztet­hetetlen az ökológiai egyensúllyal. A kultúra mint az alkotóképesség alapja túlértékelt, és nem veszi figyelembe a nem elnyomáson ala­puló közösségek erejét az alkotóképességre.

A nyugati pluralista hagyományban az el­térést politikai rendszerek, nem pedig eltérő kultúrák együttélésének szempontjából vizs­gálják.

A kulturális pluralizmus gyökere az etnikai sokféleséggel foglalkozó iszlám hagyomá­nyokban keresendő, amely a kulturális türelmességre és rugalmasságra irányuló univerzalista tendenciát támogatja. Ez az örökség tette lehetővé az önálló, nem muszlim kultúrák felvirágzását az iszlámon belül, míg a Nyugat az ősi kultúrák elpusztítását kezdeményezte, az utóbbi években pedig hozzájárult az anti­szemitizmus erősödéséhez.

Amikor a világi nacionalizmus lép az iszlám univerzalizmus helyébe, a kulturális pluraliz­mus iszlám fogalma kerül feláldozásra. Így volt ez a 20. század elején, amikor a törökök üldözték az örményeket, és így van még ma is, ezt példázza a jelenlegi iráni és szudáni helyzet.

*

Az előbbiekben megismertük a szabadság fogalmát az arab és az iszlám világban. Miután ezek az országok elnyerték szabadságukat a gyarmatosító országoktól, megpróbálták beve­zetni a demokráciát. Az arab országok közötti antagonizmus azonban nem kedvezett ennek a folyamatnak, s bekövetkezett az arab nacio­nalizmus bukása. Helyette kifejlődött és meg­erősödött a fundamentalista irányzat. Példa erre az irak-kuvaiti háború, amely rávilágított az arab egység hiányára, és olyan iszlám irányzatokat keltett életre, amelyek már a világ biztonságát is veszélyeztetik.




* A szudáni szerző hazánkban tanult és doktorált jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetének munkatársa. Tanulmányát magyarul írta meg. [vissza]

Jegyzetek

1 A szenuszida mozgalom: alapítója Mohamed bin Ali asz-Szenuszi, aki 1787-ben született egy al­gériai faluban. Életét Algéria, Tunézia, Egyiptom, Hidzsáz területein töltötte, majd Líbiában tele­pedett le. A szenuszida család hosszú ideig ural­kodott Líbiában. A mozgalom célkitűzése az isz­lám vallás megreformálása volt az arabok lakta területeken.

2 Az as-saukáni mozgalom: alapítója Mohamed bin Ali as-Saukáni, aki 1760-ban született Saukán helységben, Jemenben. Bíráskodással foglalko­zott. Az ő korában a jemeni nép sáfiita, zaidita, batinida és iszlámista muszlim vallású volt. Az országban az uralkodó család hibájából hatalmi válság következett be. Ebben az időszakban tűnt fel as-Saukáni, akire nagy hatással volt a vahabita mozgalom.

3 Az eluszjánok: ennek az irányzatnak vezetői Siháb ad-Dín Mahmúd al-Eluszij, aki mufti volt, s 1802- ben született Bagdadban; Mahmúd Sukri al-Elu- szíj (1856-1924), aki szintén Bagdadban szüle­tett. Végigkísérte az at-Tanzimát korszak politi­kai-eszmei ellentmondásait, tanúja volt a pániszlámizmus mozgalmának, amelyet al-Af­gháni hívott életre, és amelyet Abdul Hamid szultán is támogatott. Mahmúd Sukri ellenezte a szufita papok módszereit. A szufitákkal való kapcsolatot Abu al-Huda asz-Szajjádi útján te­remtette meg, aki II. Abdul Hamid szultán kan­cellárja volt. A szultán Sukrit, álláspontja miatt, száműzte hazájából.

VISSZA

BALLÓ ISTVÁN

A parlamenti választások és a katolikus egyház

Minden cáfolat ellenére az egyházak szerep­lése a parlamenti választásokon 1994-ben igen aktív volt. Különösen érvényes ez a ka­tolikus egyházra. Szereplésük feldolgozása ér­tékes tanulságokkal szolgálhat. Élénk viták folynak máris több idetartozó kérdésről. Ér­deklődő a várakozás a választások egyházi értékelése iránt is, bár az elemzéseikről mind­eddig alig került valami nyilvánosságra.

Ebben a cikkben azt kíséreljük meg, hogy néhány összefüggésről tájékoztassuk az ol­vasókat.

1

A választásokon ugyan már jóval túl vagyunk, mégis érdemes vázlatosan szólni a hivatalos egyházi vezetés és az egyes egyházi szemé­lyiségek választási szerepléséről. Csokorba szedve jól látható, hogy az egyházi megnyil­vánulások kínálata igencsak bőséges volt, ta­lán kissé sok is. A befolyásoló munkát időben nézve is nagyon korán kezdték. Paskai László bíboros érsek már 1993 májusában megtar­totta „kampányindító” felhívását és eligazítóját egy esztergomi rendezvényen. Ezt követték más cikkek és interjúk szép számmal az egy­házi és a világi sajtóban. Püspökök és papok szerepeltek sűrűn a televízióban és a rádió­ban, s vettek részt különböző rendezvénye­ken. Kiemelést érdemel, hogy a Katolikus Püs­pöki Kar három dokumentumban fordult a pa­pokhoz és a hívekhez, útmutatást adva a választásokkal kapcsolatban. Ezzel a széles körű és aktív tevékenységgel párhuzamosan bontakozott ki nagy érdeklődést keltő vita ar­ról, hogy mi az egyház és a politika viszonya, s hogy politizáljanak-e az egyháziak vagy sem. Ez a vita is a választásokhoz kapcsolódott.

A megyés püspökök saját hatáskörben dön­töttek arról, hogy egyházmegyei körlevélben forduljanak-e a hívekhez. Ismereteim szerint egyedül Gyulay Endre szeged-csanádi püs­pök jelentetett meg nyilvánosan választási kör­levelet. A többi megyés püspök feltehetően belső eligazítással élt. Gyulay püspök így in­dokolta a körlevél szükségességét: „Szólok, mivel nem szeretném, hogy Istentől kapott pásztori felelősségemet elhanyagoljam és se­gítő szó nélkül hagyjam épp e nehéz és igen fontos ügyben a rám bízottakat. Szavammal nem szeretnék befolyásolni senkit… de segí­teni szeretnék abban, hogy a választási kam­pány idején mire figyeljen, mit kérjen számon azoktól, akik azt szeretnék, hogy őket válassza.” (Új Ember, 1994. február 27.)

A Katolikus Püspöki Kar körlevele 1994. április 23-i keltezésű és 24-én jelent meg az Új Emberben. Az első visszhangok kiemelték, hogy ez a körlevél milyen pozitív hangvételű és mennyire mértéktartó. Önmagában nézve ez elfogadható. Ismeretes azonban, hogy az áprilisi körlevelet megelőzte két másik hivata­los püspöki kari választási nyilatkozat is. (Lásd: Új Ember, 1993. október 3. és 1994. február 13.) Az egyház hivatalos álláspontjá­nak értékeléséhez a három dokumentumot együtt kell tanulmányozni, sőt az egyes érse­kek és püspökök megnyilvánulásait sem lehet figyelmen kívül hagyni. Csak az ilyen vizsgá­lódás teszi láthatóvá, hogy a dokumentumok és más megnyilvánulások a pozitív elemek mellett tartalmaznak jogosan bírálható része­ket is. Jellemző például, hogy a korábbi írásos anyagok és beszédek több olyan konkrét el­igazítást tartalmaznak, amelyek alkalmasak voltak bizalmatlanság keltésére a baloldali és a liberális pártokkal szemben. Némely katoli­kus újságírók ebből bátorságot merítve, még rá is lapátoltak erre. Például Pajor András, aki az Új Ember 1994. március 6-i számában a Püspöki Kar februári nyilatkozatára emlé­keztetve felhívta a hívők figyelmét, hogy ne a pártok ígérgetéseiből induljanak ki, hanem abból, hogy melyik párt mit tett értük, szol­gálta-e az egyház ügyét, vagy nem az elmúlt négy évben. Figyelmeztetett arra, hogy ve­szélyek származnak abból, ha a nép csakis a hasával gondolkodik. Szerinte a keresztény tanúságtétel követelménye tehát „határozottan lemondani a jólét ködös ígéreteiről, keresz­ténységünk és magyarságunk eszméinek ér­dekében és védelmében”. Nos, a fejtegetés nyilvánvalóvá teszi a püspökkari nyilatkozat igazi értelmét, sőt igazi választás elé állítja a vallásos embereket, hiszen aki nem az ajánlás szerint szavaz, az csakis a hasával gondol­kodik, magyarságellenes, hitehagyott.

Összességében nézve a vázoltakból is ki­tűnik, hogy az egyház és a keresztény szer­vezetek igen aktívan vettek részt a választási kampányban. Sietve hozzáteszem, hogy maga az aktivitás nem lehet kritika tárgya. Az viszont már igen, hogy közreműködésük a konzervatív pártok kritikátlan támogatására irányult és ve­lük jól összehangolt volt. Az egyház külön „megtisztelte” a Munkáspártot azzal, hogy még a jobboldali pártoknál is nagyobb vehemen­ciával támadta.

A jobboldali konzervatív pártok igen nagyra értékelték az egyházakkal való együttműkö­dést. Vezetőik nem véletlenül büszkélkedtek azzal, hogy pártjaik a keresztény egyházak támogatását élvezik a kampányban. Az MDF vezetői is csak arra figyelmeztettek, hogy ne vigyék túlzásba a mellettük való kiállást. Boross Péter szerint „még politikailag is rendkívül hátrányos volna, ha bármely egyházi képvi­selő, valamilyen savonarolai dühvel” állna mel­léjük. (Új Ember, 1994. február 13.)

Érdekes vonatkozása a katolikus egyház választásokkal kapcsolatos tevékenységének, hogy az első forduló után, a számukra is lehangoló jobboldali vereség láttán felmerült a lehetősége annak, hogy a Püspöki Kar a második forduló előtt adjon ki még egy felhí­vást a választók befolyásolására. Hírek szerint ezt különösen Gyulay püspök szorgalmazta buzgón. Végül is nem került rá sor. Megjelent azonban Gyulay püspök véleménye a válasz­tások első fordulójáról „Csalódottan és re­ménykedve” címmel. (Új Ember, 1994. május 22.)

Az egyházak választásokkal kapcsolatos szereplésére a közvélemény reagálása ve­gyes volt. Kedvező fogadtatásra találtak az állásfoglalásoknak olyan elemei, amelyek ösz­tönözték a választópolgárokat, hogy menjenek szavazni, ezzel is segítve az igazi értékmérést, a többségi szavazást. Pozitív hatású volt, hogy az egyház nem írta elő kötelezően, kire sza­vazzanak a hívők. Jó visszhangja volt az er­kölcsi felelősség és a nemzeti összefogás szükségessége hangsúlyozásának az ország válságproblémái megoldásának érdekében.

Sokakban kételyeket ébresztette azonban (még vallásos körökben is) egyfajta kettősség az egyházi tanácsok kapcsán. Miközben ugyanis hangoztatták, hogy az egyház nem politizál, a vezetők főpásztori felelősségüket kiemelve „segítették” a szavazókat, kire is vok­soljanak. Pártmegjelölést persze a világért sem használtak. Erre nem is volt szükség, hiszen egyértelműen kiderült, kit tartanak el­fogadhatónak az egyház érdekei szempontjá­ból.

Kifejezetten negatív hatása volt azoknak az egyházi megnyilvánulásoknak, amelyek ugyan megnevezés nélkül, de mindenki számára ért­hetően kétségbe vonták a nem keresztény irányultságú pártok becsületességét, jóhisze­műségét, és bekapcsolódtak az ellenük folyó szitok-átok hadjáratba. A durva rágalomözönt jól kiegészítette a hívek figyelmeztetése, hogy ne higgyenek a nem keresztény pártok ígére­teinek. Gyulay püspök körlevelében olvashat­tuk: „Sokan újra földi mennyországot ígérnek, pedig már egyszer, a gulyáskommunizmusban bebizonyosodott, hogyan lehet felélni jövőn­ket.” Ezután pedig a keresztény társadalom megvalósítására törekvők iránti bizalomra ösz­tönzött és kételyének adott hangot, hogy a szavazók helyesen jártak-e el, amikor meg­vonták bizalmukat a kormánykoalíció pártjaitól. Erősen hangsúlyozta, hogy ő a keresztény politikusoktól tevékenységük során nem látott semmi olyant, hogy eltértek volna a keresztény elvektől, sem a közéletben, sem életvitelük­ben, legfeljebb abban tévedtek, hogy másokról is azt gondolták, ezek is hasonlóképpen gon­dolkodnak, mint ők, és elmulasztották az el­lenőrzésüket.

Nem tudni, hogy Gyulay püspök naiv elfo­gultságból, netán hiányos helyzetismeret miatt jutott-e ilyen véleményre. Csalódottsága ugyanis – ha jól értem – azt fejezi ki, hogy nem érti, ezek a derék, tiszta szívű, felkészült, tehetséges keresztény politikusok, akik jól dol­goztak, s ha hibáztak, az csupán abban volt, hogy nem ellenőrizték a rossz munkát végző másként gondolkodókat, miért nem nyerték el a szavazók többségének bizalmát. Ki is fejti, hogy ő azt hitte: a keresztény értékrend, amely a krisztusi erkölcsre épít, fontosabb lesz a magyar embernek, mint a napi haszon, az anyagi előny. Talán nem lesz sértő, ha a vá­zoltakhoz annyit hozzáfűzök: Gyulay püspök nagyon elkeseredett lehetett, amikor a fentie­ket leírta, s nem gondolta át, hogy túl a hibás értékelésen, mennyire lebecsüli a magyar em­bereket – köztük a vallásosakat is –, milyen mélyen megsértette önérzetüket, becsü­letüket.

2

Társadalmunkban sokan érdeklődéssel várják az egyház véleményét a választásokról és benne saját szereplésükről. Egy komoly ön­vizsgálat minden bizonnyal felszínre hozná, hogy valamilyen felelősség terheli az egyházat és vezetését, amiért, állításaik ellenére, tevé­keny támogatói voltak a keresztény címkével fellépő politikai elit törekvéseinek. Akár elis­merik, akár nem, választási szereplésüket egyszerre és együtt jellemezte a túlzott biza­lom a „keresztény-nemzeti” politikai vonal iránt és a szélsőséges bizalmatlanság a liberális és a baloldali törekvésekkel szemben. Nyíltan kimondható, hogy ez nemcsak társada­lompolitikai téren okozott tekintélyvesztést az egyháznak. Valószínűleg a vallásos tömegek egy részének hitét is megingatta. A csalódás és kiábrándulás szele megérintette az egy­házat, s ez nem az egység erősödésének irányába hatott, holott ismereteim szerint erre nagy szüksége lenne napjainkban.

Kétségtelen, hogy megalapozott vélemény kialakításához idő kell. De úgy tűnik, hogy az elemző munka elég lassan halad. Ugyanakkor a katolikus sajtó első reagálásai szinte semmit nem óhajtanak észrevenni a változásokról. Il­lusztrációképp nézzünk egy példát. A Keresz­tény Élet című katolikus hetilap június 12-i számában a 8-9. oldalon olyan összeállítást produkáltak, amely semmiben nem különbözik a választási kampányból ismertektől. Persze nem ítélik el nyílt állásfoglalásban a választási eredményeket. A sorok közé bújtatva folytatják a rágalmazást, a választások nyerteseivel szembeni bizalmatlanság szítását. Dessewffy László a hiszékenység vámszedőit ostorozva azt írja, hogy a hiszékenyek a közéletben is olyanokba helyezik bizalmukat, akik már egy­szer becsapták őket, és még mindig tőlük várják sorsuk jobbra fordulását. Marlay László negatívnak tartja 1994 pünkösdjét, túl a vá­lasztások első fordulóján, mert a nyertes pár­tok vezetői mögött megbújnak a rossz embe­rek, és osztogatja róluk az ismert címkéket. Illés Sándor a nemzet mély amnéziájáról szól, felidézi a kitelepítések, a padlássöprés ügyeit és felpanaszolja, hogy a többség azokra sza­vazott mégis, akik elvették a földet, és nem azokra, akik visszaadták.

Ugyanezen oldalakon beszélgetést közöl­nek Csóti György és Fekete György MDF- képviselőkkel, akiket egyéni listán választottak meg. Kettejük egybehangzó véleménye, hogy az MSZP azért győzött a választásokon, mert a magyar népnek nincs politikai tapasztalata, nem jöttek rá, hogy becsapják őket. Azt állítják, hogy ők azért győztek egyénileg, mert a rájuk szavazó polgárok bölcsek voltak. Itt jegyzem meg, hogy Fekete György a választások má­sodik fordulójának éjszakáján a Tv-nek adott interjúban még nyersebben fogalmazott. Ott azt mondta, hogy azért győzött, mert akinek esze volt, az rá szavazott. A lapban megjelent szöveg ugyan udvariasabb, de ez sem homályosíthatja el, hogy a képviselő úr mennyire távol áll a választópolgároktól, s hogy milyen otrombán sértegeti azokat, akik nem rá sza­vaztak.

A katolikus egyház részéről az első igazán jelentős megnyilvánulás a választások után Paskai László bíboros érsek beszélgetése volt újságírókkal. Az egyik beszélgetést a Népsza­badság június 11-i száma, a másikat az Új Ember június 19-i száma közölte. Teljesebbé teszi a képet a Katolikus Püspöki Kar szoká­sos nyári konferenciáján, június 13-14-én el­fogadott rövid értékelés a parlamenti válasz­tásokról.

Úgy vélem, indokolt együtt tanulmányozni az egyházi vezetés állásfoglalásait. Nemcsak az időbeli egybeesés miatt, hanem azért is, mert az együttes vizsgálat alapján egysége­sebb képet lehet kialakítani az elhangzottakról. A Püspöki Kar mondanivalója igen rövid. A nyári konferenciáról kiadott közlemény első részében ismertetik, hogy a püspökök napi­rend előtt áttekintették a parlamenti választá­sok után kialakult politikai helyzetet. „A püs­pöki kar azt kívánja, hogy az ország megvá­lasztott vezetői folytassák tovább a demokra­tikus intézmények kiépítésének és megerősí­tésének megkezdett folyamatát, következete­sen és önzetlenül dolgozzanak hazánk erköl­csi és anyagi felemelkedésén, biztosítsák az emberi szabadságjogokat, beleértve a vallás- szabadságot is. Kérik Isten kegyelmét, hogy adjon az új vezetőknek bölcsességet népünk szolgálatában.” (Új Ember, 1994. június 26.)

Ennyi! Korrekt, udvarias, minden benne van, ami egy bővített mondatban jókívánságként el­mondható. Mégis idekívánkozik néhány szó a benyomásokról. Meglepő, hogy a püspöki kar csak napirend előtt foglalkozott a politikai hely­zettel, és a helyzet elemzéséről egyetlen sor nem került a közleménybe. Ez valahogyan nincs összhangban a választási kampányban mutatott egyházi aktivitással. A közlemény szö­vege is, bármennyire megfelel bizonyos protokollszabályoknak az új kormányzat iránt, feltű­nően hideg és kimért. Mi lehet mögötte? Csak a csalódottság, vagy más is? Erre valószínűleg később kaphatunk választ.

Valamelyest oldja a felmerülő problémákat Paskai László bíboros érsek beszélgetései­nek tartalma. Mindkét beszélgetés fő témája az, miként alakulhat az új politikai helyzetben a katolikus egyház további élete, hogyan ala­kíthatók ennek külső és belső, egyházi fel­tételei. A bíboros érsek nagyra értékeli az utóbbi négy évet. Szabaddá vált az egyház működése, külső tényezők nem gátolják. Ki­fejezte bizalmát az iránt, hogy a demokrácia kiépítése folytatódik, a kialakult társadalmi rendszer lényegében visszafordíthatatlan. Re­ményei szerint a demokratikus rend megma­rad, és az egyház szerepe és funkciója en­nek megfelelően tud tovább fejlődni. Ehhez szerinte az alkotmányos és törvényes garan­ciák megvannak, s bízik abban, hogy a sze­mélyi garanciák is érvényesülni fognak. Nyo­matékosan aláhúzta, hogy az egyház nem tör hatalomra, nem törekszik politikai, társa­dalmi, állami befolyásra, hanem evangéliumi küldetését akarja teljesíteni – olvashatjuk a Népszabadságban.

Tulajdonképpen az Új Emberben megjelent beszélgetés szövege is ezt az alapállást tük­rözi, bizonyos hangsúlyeltolódással. Az termé­szetes, hogy az egyház belső élete kérdései­vel itt nagyobb súllyal foglalkozik. Érdekes inkább az, hogy egyházi beszélgetőpartneré­nek szinte minden kérdése provokáló volt. Lát­hatóan a konzervatív keresztények bizalmat­lan kételyeit fogalmazta meg. A bíboros érsek korrekt válaszai kielégítően eloszlatták az ag­godalmak mögé bújtatott kételyeket az egyház jövőjét illetően. Mint mondta: „Megértem az aggodalmakat, de bízom abban, hogy túl­zottak.”

Összességében nézve, az egyházi vezetők első reagálásai, ha kissé soványak is, azért elfogadhatók a társadalom egészének érdekei szempontjából. Táplálhatják a reményt, hogy az egyház tevékenyen részt vesz a meglevő válságjelenségek felszámolására irányuló nemzeti összefogásban.

3

Letagadhatatlan, hogy az 1990-ben megala­kult kormánykoalíció pártjai egyenesen kér­kedtek keresztény mivoltukkal. Antall József miniszterelnökkel az élen kormányprogrammá tették a keresztény Magyarország megterem­tésének célját. A politikusok nagy csinnadrat­tával bizonygatták, hogy amit csinálnak, az keresztény politika a javából. Ez a politika nemcsak szilárd keresztény világnézeti alapo­kon nyugszik, de vele a keresztény tanítások kilépnek a szigorúan dogmatikus körből, val­lásideológiából politikai programmá, a keresz­tény értékek megvalósításának törekvéseivé lesznek. Dr. Varga László, a KDNP alelnöke egy interjúban ezt fejtegetve hozzátette: „Ép­pen ezért egyenesen szükséges, hogy a je­lenlegi átalakulás nehéz korszakában az egy­házak eligazítsák a híveket és rámutassanak azokra az értékekre, amelyeket csak a ke­reszténység képvisel.” (Új Magyarország, 1993. szeptember 10.) Az egyházak ennek a felszólításnak igen aktívan eleget is tettek.

Sokan talán még nem gondolták át alapo­san, pedig eléggé nyilvánvaló igazság, hogy a keresztény-nemzeti politika egy sajátos ki­rekesztő tendenciát képvisel, s ez különösen erősen érvényesül hazánkban. Az irányzat képviselői ezt persze tagadják, és politikájuk integráló szerepét hangoztatják. Ezzel kap­csolatban most csak arra emlékeztetnék, hogy egy plurális társadalomban, ahol világnézeti­leg és politikailag többféle irányzat létezik, már magára a „keresztény Magyarország” megvalósítására irányuló törekvés is kirekesz­tő. Megosztottságot fejez ki a keresztény irá­nyultságú pártok vallási elkötelezettségének hangoztatása és az „istentelen ateista” balol­dali és liberális irányzatok, a nem vallásos tömegek rágalmazására, lejáratására irányuló törekvés is.

A keresztény-nemzeti konzervatív pártok valóságismereti szintjét minősíti, hogy kire­kesztő és megosztó politikájukat még az is­mert szitok-átok hadjárattal is összekapcsol­ták. Pedig nyilvánvaló volt, hogy ezt még a vallásos emberek nagy többsége sem támo­gatja. Mindezt betetőzi, hogy ebben hűséges szövetségeseik voltak a keresztény egyházak egyes vezetői és papjai. Törekvéseik eufóriás lázában talán sem a politikusok, sem az egy­háziak nem gondolták át ennek kockázatos voltát, azt, hogy mindez mennyire önveszélyes lehet, mennyire visszaüthet rájuk. Olyan tűzzel játszottak, amely megégette őket. Mindehhez hozzátehető, hogy ezek a politikusok a ke­resztény értelmiségi elithez tartoznak, rangjuk, tekintélyük van a vallásos emberek előtt. Ez azonban még kirívóbbá teszi azt, hogy milyen mélységesen lenézik az egyszerű embereket, mennyire kívülről és felülről akarják rájuk okt­rojálni mindazt, amit ők üdvösnek tartanak a tömegek számára. S hogy ezt közülük sokan észre sem veszik, csak kisebb részben ma­gyarázható szubjektív okokkal. Nagyobb rész­ben ez a keresztény tekintélyelvűségből táp­lálkozik.

Nagy tévedése a keresztény értelmiségi elitnek az a szemléletmód, amely szerint ha az emberek mást tartanak támogatásra érde­mesebbnek, mint amit ők kínálnak, a jó helyett a rosszat választják, s ha nem őket követik, akkor elfordulnak nemzettől, hazától, Istentől. Az pedig kifejezetten sajnálatos, hogy hivata­los egyházi tényezők egyetlen kritikai észre­vételt sem tesznek ezzel a szemlélettel szem­ben.

Az 1994-es parlamenti választások ered­ményei ez ellen szólnak. Az is, hogy az adatok szerint sok vallásos ember is nem keresztény irányultságú pártra szavazott. Sokak vélemé­nye, hogy ezek a szavazók döntésükkel nem a vallásuktól távolodtak el. Szavazatuk egy­fajta tiltakozás volt az olyan beállítás ellen, ami kereszténynek mondott olyasmit, ami sze­rintük nem az.

Ennek egyik tanulsága az egyházak és a magukat kereszténynek tartó politikusok szá­mára, hogy tudomásul kell venniük: az állam­polgárok – a vallásosak is – politikailag nagy­korúak, és ha nem a kereszténynek mondott politika „bölcseire” hallgatnak, akkor nem fel­tétlenül a rosszat választják. Megszívlelendő lehetne sokak számára az a Népszabadságban 1994. május 10-én megjelent írás, amely a választások első fordulója után úgy fogal­maz, hogy az 1990-ben hatalomra került po­litikai elit hamis illúziók hatása alá került, ami­kor nemzeti összefogásról beszélt ugyan, de ellenséget keresett, és bizalmatlanságot szí­tott. A múlt ellen forduló ádáz dühe és a kételkedés mások őszinte jobbra törekvésé­ben az összefogás ellen hatott, s megosztott. Mindezt pedig csak betetőzte a hatalmi arro­gancia gőgje és stílusa.

Vita folyik arról is, hogy keresztény volt-e igazán az annak kikiáltott politika, és veresé­gével a keresztény eszmeiség szenvedett-e kudarcot, vagy pedig a keresztény lepelbe burkolt, annak értékeire hivatkozó, de attól messze járó politikai elit. Tamás Pál szocio­lógus szerint a keresztény politikusok és egy­házi vezetők nagy sikerekre számítottak a rendszerváltás kezdetén. Értékelése szerint azonban a politikai katolicizmus hagyományos modellje kudarcot vallott, és az egyházak köz­életi fellépése is inkább restaurációsnak, mint jövőre orientáltnak sikeredett. (Népszabadság, 1993. december 10.) Ehhez az értékeléshez hozzátehető, hogy az elmúlt négy évben a keresztény politikusok és az egyházak számos vonatkozásban távol kerültek a jelentősebb társadalmi csoportok igényeitől, ami ugyan­csak csökkentette befolyásukat.

Nehezen érthető tehát, hogy ha ez így van, miért nem lépnek fel kritikusabban ezzel a tendenciával szemben a progresszívebb ke­resztény csoportok. Ha ugyanis a szükséges kritika elmarad, bárki úgy vélheti, hogy amit Magyarországon 1990-94 között keresztény politikusoktól láttak, az valóban keresztény po­litika volt. A keresztény politika tehát ilyen, másfajta változata nem is létezik, és nem is remélhető. Az ilyen hit megerősödése azon­ban hosszú időre visszavetné a valóban prog­resszív keresztény politika kibontakozásának lehetőségét.

A viták kapcsán felmerül, hogy a keresztény szó használata napjainkban divat lett. Sok mindenre kisajátítják, felelőtlenül használják. Püspöki vélemény szerint ez a divat vétek, és a valóságos keresztény értékekhez aligha van köze. A keresztény szó jelent egyfajta értékrendet, kultúrát, világszemléletet. Lénye­ges mindig világossá tenni, hogy milyen szö­vegösszefüggésben és értelmezésben hasz­náljuk. Ez nem mindenkinek sikerül. Elmer István katolikus újságíró egy cikkében (Új Em­ber, 1994. május 29.) például arról ír, hogy szerinte nem könnyű eldönteni, ki tekinthető kereszténynek, katolikusnak. Ugyanis nem ad biztos támpontot sem az, hogy az országban hétmillió a megkeresztelt polgár, sem az, hogy mekkora részük a rendszeres templomlátoga­tó. Ha pedig nincs biztos támpont ehhez, akkor felmerül: létezik-e keresztény Magyarország, és van-e jövője? Ő úgy véli, hogy az antalli fogalmazásnak – csak a keresztény Magyar- országnak van jövője – gyakorlatias közelíté­se, materiális értelmezése tévedésekhez ve­zethet. Mint írja: „a kereszténység nem mér­hető a hétköznapi életben eluralkodott mérté­kekkel. Az üzletben nem vásárolhatunk két kiló kereszténységet, a kereszténységnek nincs sebessége és nem mérhető vele a párt­szimpátia, vagy a párthovatartozás sem. A kereszténység tehát nem materialista fogalom, még ha materiális környezetben van is jelen… A láthatatlan kereszténység (az én kiemelé­sem. B. I.) nem győzhető le technikai és gaz­dasági csodákkal sem.” Elmer István szerint a kereszténység hatásokban és következmé­nyekben mérhető. Arra a kérdésre, hogy ke­resztény-e Magyarország, csak a társadalom állapotában jelentkező hatások és következ­mények mérésével lehet válaszolni.

Mit lehet erre mondani? Mindenekelőtt azt, hogy a hatásvadászó cím ellenére a cikkből sem az nem derül ki, hogy ki tekinthető ke­reszténynek, sem az, hogy keresztény-e Ma­gyarország. Elmer István ismert olcsó szelle­meskedéseiről, a materializmussal szembeni vulgáris vagdalkozásairól. Lelke rajta! De két­lem, hogy saját egyházában megdicsérnék a kereszténység fogalmának ilyen leírásáért. A kereszténység szó persze elvont és általános fogalom, nem látható, nem fogható, nem vá­sárolható stb. De akkor maga a kereszténység láthatatlan? Vegyük például az egyházat, amely a hivatalos álláspont szerint ugyan misztérium, de egyben evilági intézmény és a hívek közössége is. Tehát az egyház még nem materialista fogalmazásban is materiális létező, és a kereszténység-fogalomnak egyik összetevője. Nem igazán érthető az az állítása sem, hogy arra a kérdésre – keresztény-e Magyarország? – nincs kollektív válasz, mert a felelet „szándék, törekvés, belső építkezés” és ennek következményei a társadalomban. A szerző felhoz néhány példát is erre – amikor valaki átadja a helyét az autóbuszon, vagy amikor a diák nem hülyézi le a tanárát. Be­nyomásom szerint a példák elég szerény mér­tékben mutatják meg a kereszténység hatását a társadalomra. Néhai Antall József felfogása szerint nála a keresztény Magyarország meg­valósulása mindenesetre nagyobb hatású összetevőket feltételez, mint a szándék, a tö­rekvés és a belső építkezés. Jelenti a keresz­ténység domináns szerepét a közéletben, a kultúrában és a szociális tanítások érvénye­sülését a gazdaságban. Az egykori miniszter- elnök tehát – szemben Elmer Istvánnal – na­gyon is materiálisán értelmezte a keresztény Magyarország megvalósítását.

4

Az egyházak politikai szerepéről, az egyházak politizálásáról zajló sokféle vitának még egy érdekes témáját érdemes ismertetni. A több­pártrendszer és a két parlamenti választás tapasztalatai alapján vita alakult ki a felekezeti pártok lehetőségéről és a vallásosság szere­péről a pártokhoz való viszonyulásban. Az egyik konkrét vita tárgya a vallásosság sze­repe az állampolgárok pártpolitikai rokonszenvében, illetve ellenszenvében.

Tomka Miklós vallásszociológus Vallás és párt címmel elemezte az 1990-es választások és utána az 1993-ig tartó időszak felmérésé­nek adatait, a vallásosság és a pártállás kap­csolatairól. (Távlatok, 1994/1.) Úgy ítélte meg, hogy ez a kapcsolat érvényesült az 1990-es választásoknál és tovább erősödött a követ­kező három évben. A felmérés szerint az 1990- es választásokon a későbbi koalícióra lépett pártokra szavazóknak több, mint háromnegye­de vallotta magát hívőnek, míg az ellenzéki pártok híveinek csak valamivel több mint a fele. A nem hívők aránya ennek épp a fordí­tottja volt, azaz kétszer akkora, mint a koalí­cióra lépett pártoknál. Ebből levonta a követ­keztetést: „A választók magatartásában tehát szemmel láthatóan érvényesültek a világnézeti szempontok. Azok a választási prognózisok bizonyultak pontosabbnak, amelyek a »vallási tényezőt« komolyan vették. S alighanem a vallásosság szerepéről való téves felfogás is hozzájárult az ellenzéki pártok csalódásaihoz.” Tomka Miklós persze megemlíti, hogy sok más tényezőnek is szerepe volt a választási ered­mények alakulásában, s az sem biztos, hogy a kialakult parlamenti erőviszonyok kifejezik a társadalom tényleges megoszlását. Ezt fi­gyelembe véve is, szerinte 1990 és 1993 kö­zött erősödött a vallásosság és a pártállás kapcsolata, vagyis nőtt a kormánypártok tá­mogatóinak aránya, a nem vallásosak pedig elsősorban az ellenzékhez kapcsolódtak.

Egy másik következtetése a szerzőnek, hogy társadalmunkban sajátos polarizálódás megy végbe. „Növekvő mértékben egybeesik a világnézeti és a pártpolitikai struktúra. A pártok… egyre inkább világnézeti alapon meg­határozható közösséget képviselnek.” Ezt a folyamatot valamelyest ugyan árnyaltabbá te­szi néhány tényező, de ez a lényegen nem változtat. Tomka Miklós ezt a folyamatot nem tartja pozitívnak, inkább a veszélyeire figyel­meztet, mert nyíltan vagy rejtetten, a felekezeti vagy vallási párt erősen polarizálja a társa­dalmat. Egybezárja a hasonlóan gondolkodó­kat, és kizárja a másként gondolkodókat, ez pedig a társadalmi összefogás ellen hat.

A szerző tehát nemcsak határozott igennel válaszol a pártállás és a világnézet kapcso­latára, hanem a kapcsolat erősödéséről beszél az elmúlt években. Állításának tényleg reális alapja van, hiszen az emberek világnézeti és politikai beállítottságát nem lehet teljesen kü­lönállóként kezelni. Egy vallásos embernek általában rokonszenvesebb egy magát vallá­sosnak valló párt, mint a materialista. Ez for­dítva is igaz. Ez azonban nem automatikus folyamat, az pedig még kevésbé állítható, hogy a pártállás milyenségében a világnézet sze­repe a döntő. Az összefüggés létezik, de a hatás általában nem közvetlen, nem direkt, inkább többszörös áttétellel érvényesül. Úgy tűnik, hogy a felmérések adatai alapján levont következtetés kissé egyoldalúra sikeredett. Valószínűleg a szerzőnek is lehettek aggályai, hiszen megemlíti, hogy a másféle befolyásoló tényezőket esetleg valami elfedte.

Ebben a vitában, a legutóbbi választások tapasztalatai alapján megjelent egy, a Tomka Miklós véleményétől lényegesen eltérő állás­pontot tükröző írás. Hegyi Gyula a Népsza­badság 1994. május 20-i számában írt ugyan­erről a problémáról. „Hogyan szavaztak a ke­resztények” címmel. Cikkében bírálja az addig kormányon levő pártok választási propagan­dáját, a választásokon részt vevő pártok vi­lágnézeti alapon történő szembeállítása miatt. Szerinte ezt a törekvést már a választások első fordulója május 8-án elhibázottnak és eredménytelennek mutatta. Hozzátehetjük, hogy a második forduló ezt még inkább iga­zolta. Az 1994-es választások tapasztalatai lényegi cáfolatát adják Tomka Miklós állás­pontjának is, a pártállás és a világnézet direkt, közvetlen kapcsolatáról.

Tények tanúsítják, hogy hazánkban az el­múlt négy évben nőtt a vallásos emberek szá­ma és aránya. Tomka Miklós állításából kiin­dulva az lett volna természetes, hogy ennek megfelelően a keresztény irányultságú pártok győznek a választásokon. A választási ered­mények azonban homlokegyenest az ellenke­zőjét bizonyították. A nem keresztény pártok nyerték el a szavazatok több, mint hetven (!) százalékát. Konkrét felmérés nélkül is nyilván­való, hogy rengeteg vallásos ember szavazott az MSZP-re. Az is kézenfekvő, hogy ezek a vallásos emberek nem a hitüktől fordultak el szavazatukkal. Hegyi Gyula ebből levonja a következtetést, hogy az istenhit és az ateiz­mus ellentéte nem vihető át egy az egyben a politikai pártok elemzésére. „Keresztény és ateista pártokban gondolkodni, az egyházak és a pártok részéről egyaránt önsorsrontó len­ne.” Nyilvánvaló tehát, hogy a parlamenti vá­lasztásokat hiba erkölcsi és világnézeti vá­lasztásokként kezelni.

Ebben egyetérthetünk Hegyi Gyulával, de talán mégsem szőrszálhasogató okoskodás, ha hozzáfűzök egy megjegyzést. Az emberek többsége azért mégsem választja el egymás­tól olyan határozottan a valláshoz és a poli­tikához való viszonyát, ahogy Hegyi Gyula állítja. A vitában általam ismertetett két állás­pont lényeges különbségeket mutat, de mind­két állásfoglalásban van valósághű elem. A tényekből levont következtetésekben azonban találhatók egyoldalú túlzások. Ugyanis amennyire hibás és egyoldalú a világnézeti alapál­lásból közvetlenül levezetni a pártállást, külö­nösen választási aktushoz kötve, ugyanannyira hibás és egyoldalú a valláshoz és a politikai pártokhoz való viszonyt abszolút mó­don szétválasztani.



VISSZA

DIALECTICA HUMANA


MAKÓ ISTVÁN

A szabad ember

avagy: Az elveszett illúziók

„Óh, én nem így képzeltem el a rendet
          Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
          aki alattomos.”


                                                            József Attila

Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt? A többi nép? Tudjuk, vagy sejtjük, hogy mennyi „bűnhődés” szükséges és elégséges a „víg esztendő” eljöveteléhez? Bizonyos jelek arra vallanak, hogy töméntelen szenvedés vár még ránk, amiben nem a kín maga a borzalmas, hanem a szenvedés meddősége és értelmet­lensége.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a történelmi és magánemberi sodortatás helyébe a józan, okos, tudatos cselekvésnek kell lépnie – akkor is, ha ez maga is függvénye bizonyos mértékig egyéb objektív és szubjektív feltételeknek. Más út nincs, de ez lehetséges is. Az emberi nemnek van már annyi tapasztalata és kimű­velt társadalmi-szellemi készsége, hogy dü­hösen dobbanthasson végre, mondván: ELÉG VOLT!

Ehhez azonban – bármily istenkáromlásnak tűnik is ma – ki kell mondani az igazságot: a demokrácia – korlátozott politikai szabad­ság. Politikai szabadság az élet minden le­hetséges területén, de csakis a homo politicus szabadsága, mint „homo politicus” művelhet demokráciát, vagyis általa biztosíthatja konkrét cselekvéseihez az általános társadalmi felté­teleket. Politikai szabadság, mert bár korláto­zott a kor feltételei függvényében, mégis mint szabadságfok létezik, és hihetetlen lehetősé­geket biztosít a társadalmi cselekvéshez, je­lentősége alig túlbecsülhető. Korlátozott poli­tikai szabadság, ahol is a korlátozó tényezők között kimagasló jelentősége van a „termé­szetes”, azaz intézményi merevségekből, tu­datlanságból stb. következő korlátozottságok közt a mindenkori uralkodó osztály vagy az azt helyettesítő amorf képződmények (mint nálunk most a feudális-úri-félkapitalista-komprádor-filiszter-ki-tudja-micsoda „középosztály”) meghatározó és vélt érdekeinek.

Mindezekből következően a demokrácia – bizony, feleim! – osztályjellegű. Azért is, mivel politikai léte az osztályok létéhez kötődik. * Azért is, mert korlátozott, azaz partikuláris ki­fejeződése, nem egyetemes emberi semmi­lyen történelmi változatában. Ez utóbbi legfel­jebb mint tartalmi mozzanat fordul elő benne, tudniillik ha valóban korszerű adott demokrá­cia, s épp ez a mozzanat igazolja történelmi­leg. Amennyiben ugyanis szabadság, „mihelyt megvalósul, megsemmisül”. A nem korlátolt politikai szabadság már nem demokrácia, már nem lehet az.

Amit nem tud valamely osztály karaktere egyértelműen meghatározni, az – micsoda is? Hát olyan valami, amilyenből nálunk is látható egy csodapéldány. Olyan, amilyen. Amúgy lel­kesedni illik érte.

A gazdagok és a mai törtetők érdekeit be­biztosító, korszerűnek épp nem mondható de­mokráciát nem azért kell szeretnünk, mert olyan amilyen, hanem annak ellenére. „Hátha meg nem volna halva / S lehetne még valami” reményében. Nem kell lebecsülni, nem kell túlbecsülni, meg kell becsülni. Óriási lehető­ségek rejlenek benne. Sok múlik rajtunk, kik­nek valóban „emberhez méltó gondja van”, megvalósul-e ezekből valami.

E honpolgári Hiedelem mellett azonban sza­badságtudományi megfontolásokból illene mé­lyebbre hatolni e kérdésbe. Nem egyszerűen a szabadság mint fogalom elkoptatottságára gondolunk – írtak, beszéltek róla eleget. Nem a szabadság képzetéhez fűződő illúziókra, azok fajtáira és az illúziók illúzió természetére, az is lerágott csont. Legföljebb a költővel együtt illene őszintén bevallani: „Olykor ma­gam szabadnak képzelem, / de a szabad­ságról nincs képzetem.” Az ember épp a leg­fontosabb dolgokról tud legkevesebbet, élet- fontosságú dolgokban jár el a legfelelőtlenebbül. Tíz deka sajtot sokszor nagyobb körülte­kintéssel vásárolunk, mint ahogyan házastár­sat választunk. A gyilkoláshoz – történelmi tapasztalat! – jobban értünk, mint a gyógyí­táshoz. Művészi kivitelű rácsokat és bilincse­ket tudunk gyártani, de simogatni csak félsze­gen, sután. S a költő, aki egyebekben láng­oszlopként vezethet minket, a szabadságügyben kétes értékű normát szab: „Sza­badság, szerelem! / E kettő kell nekem. / Szerelmemért feláldozom / Az életet, / Sza­badságért föláldozom / Szerelmemet.” Tán ő se gondolta komolyan, vagy csak abban a percben. Lehet bármiért feláldozni a szerel­met, a valóságosat, az egyszervalót, a világ­bíró erőt?

Valamikor sokunknak kézenfekvő volt, hogy a szabadságért – mindent! Ma már – s ez nem filiszteri „bölcsesség” – nem vagyunk eb­ben olyan biztosak, főként, ha kiderült, hogy a szabadságról nincs „képzetünk”. Mennyi mindent hittünk már szabadságnak, megsza­badulásnak, felszabadultságnak, vagy leg­alábbis értelmes áldozatnak, amit magunk – szabadon döntve, önként – vállaltunk. Csak­hogy így kiderül, hogy a szabadság nem ál­lapot, hanem folyamat (a korlátleküzdés fo­lyamata), s minden konkrét esetben mást és mást jelent valóságosan. A szabadság esz­ménye önmagában, konkrét vonatkozások nél­kül üres absztrakció. Ennélfogva visszaélésre, manipulációra kiválóan alkalmas. Ezért hát szabadságügyben a minimális követelmény: tudni, hogy miből vagyunk „megszabadulva” (negatív szabadság), és mire vagyunk képe­sítve a cselekvésben (pozitív szabadság), plusz: hogy milyen korlátaink vannak (feltéte­lek!).

Szeretnék a szabadságot mégis valami korláttalanságnak tudni, a korlátoktól való meg- szabadultságnak, úgy kedves szívünknek? Szerethetjük éppen, mert ha nem is igaz, úgy szép. A szabadság költői és nem költői „szim­bólumai” e vágyunkat látszanak igazolni. A széttört bilincs: a rabság mögöttünk van, vissza se nézünk többé indokolt utálatunkban. A csillagos ég: ragyog és fenséges, semmi köze a sárhoz, az alantashoz. Határtalan tér­ség: oly szívszorítóan üres, de itt aztán nincs gát, korlát! A szárnyaló madár: a végtelen ég átlényegíti, éteri finomságúvá szublimálja a röppenő lényt. A tengeren duzzadó vitorlával suhanó hajó: az izgalmas, ismeretlen tájakra száguldás, magunk mögött hagyva az unal­masan biztonságos, ismert partokat, a „véges” világot. Létező és lehetséges szimbólumokban nincs hiány, hozzávaló eszmeiség is garma­dával.

Ám a bizonyos körökben „elszabadult úri pimaszság” szabadságértéke talmi. Gátlásta­lanság és korlátlanság (utóbbi: emberhez mél­tó korlátleküzdés, határátlépés) – nem ugyan­az. Nemcsak azért, mert „ketten csinálják”, azaz különbözők cselekvése, és amit ketten csinálnak, az már nem lehet ugyanaz, hanem azért sem, mert ha a gátlástalanság valami csoda folytán vagy kényszerítő külső erők miatt ésszerű önfegyelmezéssé szelídülne is (noha átcsaphat a vak düh ön- és közveszé­lyes őrjöngésébe is), mások a korlátok, ame­lyek elhatárolják a szóba jöhető létezőket, és éppen valamivé, vagyis azzá teszik, ami. Pon­tosabban: külső feltételül szolgálnak ahhoz, hogy azok lehessenek, amik. Mert a hangsúly a belsőre esik, a „természetre”, a lényegre. És mindenre igaz, nemcsak Luciferre, hogy „nem adhat mást, csak mi lényege”. S a lé­nyeg? Pl. úriembernek manapság újból a ko­rábbról már ismert cselédrugdosó indulat.

Kinek érdeke halászni a zavarosban? Nem .most kezdődött, de ma is tapasztalható tény: mindenhová demokráciát hazudnak sunyi elméletfabrikátorok, felületes (alulképzett?) új­ságírók, szemérmetlen bizalomharácsolók és hasonszőrűek. Van már aztán gazdasági de­mokrácia, kulturális demokrácia, demokrácia a szerelemben (úgy bizony!), „közéleti” (mintha másmilyen lehetne egyáltalán, tehát megkü­lönböztető jelző gyanánt fontos a „közéleti”) demokrácia, művészeti és ki tudja még, ren­geteg féle-fajta. Hogy is kérdi Chesterton ked­venc hőse, Brown atya a megtért zseniális bűnözőtől az egyik novellában (A törött kard jele): hová rejtenél el egy kavicsot? A parton, a kavicsok közé – hangzik a válasz. És egy falevelet? Hát persze, az erdőben, a többi levél közt rejtőzhet jól. S itt és most, nálunk a demokráciát? Az egyetlen, tudniillik a poli­tikai szabadságot? Hát persze: a többi „de­mokrácia” közé vele! A kutya se veszi észre, hogy van, s főként, hogy milyen is. Ki az ördög törődik a demokrácia mibenlétével, ha annyi van belőle, mint a nyű? Legföljebb fel­sorolni, előszámlálni, ez a tudományos tett. Minek ide a demokrácia Darwinja, aki az élet lényegét, az élővilág törvényszerűségeit tárta fel? Érjük be Linnével, elég, ha felsorolunk, még ha külső látszatoknak felülve hibásan is, elvégre a leltár a fontos, legalábbis gazdagéknál. Még hogy a demokrácia osztályjellegű! Komcsi halandzsa. Hogy amúgy exkluzívak vagyunk, kérem? Elvégre úriemberek va­gyunk. Proli nem lehet a kaszinó (oppardon: Casino!) tagja.

Sajna, demokrácia-tanfolyam sem elemi, sem közép-, sem felsőfokon nincs, és nem is lehetséges. A demokrácia már csak olyan, hogy kizárólag gyakorlatilag tanulható, akár az élet maga. Aki él, az megtanulhat jól, oko­san élni, azaz cselekedni. De szemlélődéssel? Olvasással? Rejtvényfejtéssel? Aki cselekszik, az megtanul cselekedni hatékonyabban, fel­ismerve és megismerve saját adottságait és a szerszámokét, amivel cselekszik. Ha köz­életiig munkálkodik, akkor a „társadalmi szer­számok” természetét és valós lehetőségeit. Másként szólva: szert tesz közéleti jártasság­ra, közélettechnikai ismeretekre, s ezeket „a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezetében” megtanulja tanulságokká érlelni, tudássá lé­nyegitek, politikai kultúrává finomítani. Nem kell politológussá kiképezni – s a „kiképzés” idejére némely urakra bízni saját ügyeit, hogy addig is intézze valaki s nem kell bizonyos (gyakran fölösleges) ismeretek hiányáért saj­nálkozni az együgyű népen. A hozzáértés: saját valós érdekeinek ismerete. Hogy lehet­nek vélt érdekei is? Vannak is. Az érdekek túlnyomó része vélt érdek, de épp mert érdek, cselekvés közben előbb-utóbb a helyére te­vődik, s vélt érdek gyanánt is gyakran képesít hatékony cselekvésre. A hithű muzulmánnak netán azért kell lábat mosnia és köznapi dol­gait félretéve a társakkal együtt imádkoznia, mert Allah és az ő prófétája, Mohamed úgy kívánja? Avagy azért, mert fontos egész­ségügyi és közéleti szükséglet elégül ki általa? Az a fontos, hogy tehesse s tegye.

A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyíljék, hogyha jő a kikelet. Ha eljő a társa­dalmi kikelet, a szabadság virága tömegesen, ezer színben pompázva mindenképp nőni fog. Ha ma nem ez történik, annak jele, hogy ez nem az igazi, nincs elég meleg és éltető ned­vesség ahhoz, hogy a magvak kikeljenek. Hogy ez a „fejlett” demokrácia egyik ismérve lenne? Ugyan már! Az uralkodó osztály (vagy az azt helyettesítő mit-tudom-én-micsoda) ele­mi érdekei jelenleg nálunk is ezt igénylik, csak így lehet a zavarosban halászni. Ahogy másutt is, ahol polgári (vagy azt majmoló) demokrácia van, de amit úriemberi etikett szerint a de­mokráciának szokás hívni, úriemberi érdekek­ből kifolyólag természetesen, amúgy – nem­csak nálunk – nemzetileg bódítva, mint tegnapi kormányférfiaink tették.

A szabad ember, a nem cselekvőén szabad – fikció. Az ember nem született szabadnak (csak aztán, ugye, a huncut gazemberek el­orozták tőle jussát), hanem szabaddá teheti magát, s azzá is teszi, ha a kor lehetőségei és követelményei szerint ott és azt a korlátját lépi át, ahol és amit „történelmileg engedé­lyezve” és hozzáértő leleménnyel átléphet. Ha Rákóczi egykori kiáltványa az „Ismét kiújulnak a nemes magyar nemzet sebei” formulával kezdődött, ez nem az egész nemzet patetikus megszólítása volt, hanem a nemzet tudatos és szándékolt, egyúttal akkor még történelmi­leg indokolt korlátozása a nemességre, „aki” a nemzetet akkori és korábbi képzetek szerint tette, és – egyelőre titkoltan – mai szittya indulatok szerint ma is teszi. A nemzeti nemes kitevő mindenki mást kitesz, kívülre helyez, legfeljebb morzsákat juttat a kitetteknek, „szé­les úri jókedvében”, ha bejött a számítás. A mai „nemzeti kiáltvány” hogyan kezdődne, ha volna? Tudniillik érdeme szerint, szittya indu­latok nélkül képzelve. Meg nem mondhatom. Csak azt tudom bizonyosan, hogy valahol, mindjárt az elején, egy valóban korszerű és hiteles kiáltványban szó esnék a munkásság­ról, a dolgozó népről. S tudom, hogy évszá­zadok óta halmozódó és csakugyan örökölt (nem most teremtett) zavarosság a demokrá­cia ügyében nem véletlenül konzerválódik, sőt halmozódik. Érdekek, bár be nem vallható ér­dekek fűződnek hozzá. Keveseké. Nem a né­pé! A kiváltságosaké (gazdagok, hatalomgya­korlók, várurak stb.), nem a dolgozóké! A henyélőké, nem a munkanélkülieké! S így foly­tathatnék.

Még nem vagyunk szabadok, emberek! Még csak megszabadultunk valamitől (jó né­hány illúziótól, többek közt ha megszabadul­tunk). Ez a negatív szabadság. Ez csak kez­dete, de mindössze elvont lehetősége az igazi szabadságnak, a pozitívnak. Az „igazi” sza­badság – mely a „rossz végtelen” tagadása, azaz a korlátlan küzdési folyamatban és nyo­mán előálló eredmény – nem formális, hanem tartalmi, az „igazi végtelenhez” hasonlatosan. Uralom a dolgok, erők, folyamatok fölött. Saját erőink fölött is.

Uralkodnánk már? Ha ez uralom (pláne a népé?), kissé siralmas. Nehezen emészthető „igazság”.

Vagy – nem igazság.




* A politika nem szűnik meg teljesen a majdani bizonyosan megvalósuló kommunizmusban sem. Ahogyan a filozófiából megmarad a dialektika és a logika (Engels), a politikából mint társadalmi tudatformából fennmarad, lepárolódik a közélettechnikai ismeretek rendszere és „intézménytudománya”, megvalósul egy tudományos megalapozottságú társadalomszerveződési gyakorlat. [vissza]



VISSZA

MŰHELY


ROZSNYAI ERVIN

Szocializmus volt-e? *

A megdöntött kelet-európai rendszerek jellegéről

A szocializmus lényege és különbsége az átmeneti korszaktól

Engels írja, hogy a szocializmus célja „a tár­sadalom újjászervezése minden osztálykü­lönbség megsemmisítésével” – ami a terme­lőerőknek „a mi viszonyainkhoz képest is na­gyon magas fokát” feltételezi, mert az osztályok megszüntetése csak így hozhat „iga­zi és maradandó haladást anélkül, hogy a termelési módban veszteglést vagy éppen visszaesést idézne elő”. 1 Az osztályokat nem lehet tetszőlegesen, bármikor eltörölni, ahogy az utópisztikus fogyasztási kommunizmus ál­modozói gondolták. Az osztályok léte mind­addig szükségszerű, amíg objektív alapja van a termelésben; amíg a termelőerők meg nem követelik a társadalmasulásuknak megfelelő közösségi tulajdonformát, a termelési viszo­nyok olyan rendszerét, amelyben a termelők nem egymástól elkülönült tulajdonosokként vagy birtokosokként cserélik el termékeiket pénz közvetítésével a piacon, hanem egyen­lőképpen birtokolják a termelőeszközök összességét mint egységes össznépi tulajdont, és közvetlenül, piaci kerülőút nélkül bocsátják munkájukat a társadalom rendelkezésére. 2 Piacgazdaságban a termelők csak utólag, munkájuk befejezése után tudják meg, hogy termékeikre van-e szükséglet, azaz fizetőké­pes kereslet; a szocializmusban a források és szükségletek előzetes felmérésével végzik a munkát, szükségleteken pedig a nép valódi anyagi és kulturális igényeit értik, nem a piaci viszonyok által meghatározott fizetőképes ke­resletet. Amilyen mértékben kiszorítja az ér­téktörvény ösztönös működését a társadalmi életnek az egész nép által ellenőrzött és az egész nép javát szolgáló tudatos szabályozá­sa, olyan mértékben valósul meg a szocializ­mus – ebben áll a szocializmusba vezető át­menet tartalma.

Az elosztás oldaláról nézve, a szocializmus az a társadalom, ahol mindenki képességei szerint dolgozik, és a közösségi alapokra szánt munkamennyiség levonása után, telje­sítménye arányában részesül a megtermelt személyi fogyasztási alapból. Ez még nem kommunizmus – a termékbőség és a szük­ségletek szerinti elosztás társadalma –, csu­pán annak alsó foka. De az elosztást, éppúgy, mint a termelést, itt már teljes egészében a terv, a tudatos társadalmi előrelátás és szám­bavétel szabályozza; nincs piac, nincsenek áru- és pénzviszonyok, nincsenek osztályok. „Az olyan társadalom, amelyben megmaradt a munkás és a paraszt közötti különbség, nem nevezhető sem kommunista, sem szo­cialista társadalomnak” – mondta Lenin. 3 Mindezt figyelembe véve, a szocializmust így határozhatjuk meg: a kapitalizmusénál maga­sabb, bár a termékbőséghez még nem elég­séges munkatermelékenységen nyugvó, tudo­mányos tervszerűséggel irányított, osztály nél­küli alakulat, amelyben a termelés a kor leg­modernebb technikájával, áru- és pénzviszo­nyoktól mentes, egységes össznépi tulajdon- formában folyik, a teljes társadalmi életfolya­matot a dolgozó tömegek ellenőrzik, és az elosztás a teljesítményekhez igazodik.

Az itt leírt állapot eddig még soha sehol nem valósult meg. Ami történelmileg meg­valósult, az a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmenet volt: már nem kapitalizmus, de még nem szocializmus; olyan korszak, amelyet a termelőerőknek és a tömegek tu­datának általános szintje következtében a leg­fejlettebb tőkés ország sem takaríthat meg, ha szocialista útra lép. Az átmenet a szocializmus megvalósításának folyamata. Ez a fo­lyamat a Szovjetunióban és a népi demokrá­ciákban két szakaszra oszlik: az elsőben a cél nagyjából az, hogy a munkáshatalom ki­szorítsa a burzsoáziát mint osztályt a gazda­ságból, létrehozva a fő termelőeszközök állami vagy szövetkezeti tulajdonát, a szocializmus alapjait; a másodikban a cél magának a szo­cializmusnak a felépítése, abban az értelem­ben, ahogyan fentebb vázoltuk. Úgy gondol­juk, hiba a két szakasz különbségét mellőzni, az elsőnek a befejezését a szocialista formá­ció létrejöttével azonosítani. Az alapok lera­kása ugyanis (az államosítás és szövetkeze­tesítés) nem szünteti meg – bizonyos terüle­teken még ki is terjeszti – az áru- és pénz­viszonyokat, a piaci viszonyok pedig keresz­tezik a munka szerinti elosztás szocialista el­vét, és újratermelik a magántulajdonosi törek­véseket, az értéktöbblet-kisajátítás „fű alatti” lehetőségeit, a restauráció csíráit. Ez a külön­leges kisajátítás nem a termelőeszközök ma­gántulajdonán, hanem az egyéneknek a ha­talmi hierarchiában és a társadalmi munka- megosztásban elfoglalt helyén, valamint a gaz­dasági aránytalanságokon (a termékek és szolgáltatások viszonylagos szűkösségén) alapul, és az újraelosztás csatornáin keresztül valósul meg, hol illegálisan (korrupció, lopás), hol legálisan (összefonódások, juttatások, ki­váltságok); mértéke a termelők és a kisajátítók közötti erőviszonyoktól függ, a kisajátított érték megoszlása pedig a kisajátítók erőviszonyai­tól. Az átmeneti alakulat azért nem nevezhető a szó szigorú, tudományos értelmében szo­cializmusnak, mert az uralomból kivetett régi burzsoázia maradványai mellett számolnia kell a csírázó újburzsoáziával is, amelyet a formá­ció saját termelési módja, saját áru- és pénz­viszonyai tenyésztenek ki (részint a hatalom bázisát alkotó munkásság és parasztság felső rétegeiből). Az átmenet abban különbözik mi­nőségileg a szocializmustól, hogy kétarcú kor­szak, a „ki kit győz le” folyamata, fejlődésének szocialista vagy kapitalista irányát csak az osztályharc határozhatja meg. 4

Az átmenet tehát az alapok lerakása után is két antagonisztikus, proletár és burzsoá érdekű gazdasági logika harci terepe, ahol vagy a terv rendeli maga alá és szorítja ki végül a piacot, vagy megfordítva. (Ahogy a piac bizonyos határokon belül a terv szolgá­latába állítható, a terv is válhat egyének, cso­portok, lobbyk magánérdekeinek eszközévé.) A fejlődés alternatív lehetőségeket foglal ma­gába. Haladhat előre is, a szocializmus felé, de hátra is, a kapitalizmus helyreállítása felé. A szocialista iránynak – a tervgazdaság logi­kájának – kedvez az a tény, hogy a tulajdon- viszonyok megváltoztatásával a forradalom hatalmas népi energiákat szabadít fel, és meg­teremti az erőforrások összpontosított, terv­szerű felhasználásának előfeltételeit; ez a le­hetőség nyilvánult meg az eddigi átmeneti for­mációk első időszakának példa nélküli lendü­letében és történelmi vívmányaiban. A kapita­lista iránynak – az értéktörvény logikájának – kedvez (az ellenséges külső környezetet nem számítva) az a tény, hogy a fennmaradó áru- és pénzviszonyokból újjászülethetnek a ter­melőeszközök tőkejegyei; ez a fejlődési lehe­tőség nyilvánult meg a tervgazdaság bürokratizálódásában, majd a piaci nyitást szorgal­mazó reformizmusban.

A kettős lehetőséget politikai szemszögből a munkáshatalom labilitásaként írhatjuk le. Bármely más típusú politikai hatalom szilárd­nak mondható, mihelyt kiépítette államgépe­zetét, a belső rend megvédelmezésére alkal­mas hatalmi és igazgatási szerveket. A mun­káshatalomhoz ez kevés, szilárdsága külön­leges viszonyt feltételez a tömegek és a ha­talmi szervek között. Amíg léteznek ilyen szer­vek – és az osztályok megszűnéséig elkerül­hetetlenül létezniük kell –, addig lesznek különérdekeik is, amelyeket a körülményektől függően a tömegek rovására érvényesíthet­nek. Ezért beszélt Lenin arról, hogy a mun­kásosztályt meg kell védeni saját államhatal­mával szemben. 5 Legjobb módja ennek a vé­dekezésnek a tömegek mozgósítása az ön­védelemre, az államgépezet, a gazdasági ve­zetők, az egész társadalmi élet ellenőrzésére, az állam és a társadalom elkülönültségének csökkentésére. Nem arról a polgári demokra­tikus követelésről van itt szó, amely a „civil társadalmat” kívánja erősíteni az állam elle­nében, szentesítve a kettő elválasztottságát, hanem az állam társadalmasításának, az ön­igazgatáshoz való közelítésének szocialista követelményéről, amely az átmeneti korszak­ban pontosan az ellenkezőjére, az elválasz­tottság tompítására törekszik. A munkáshata­lom szilárdsága azon múlik, hogy van-e olyan tömegmozgalom, amely biztosítani tudja min­den kiváltság eltörlését, a jövedelmek, jutta­tások, reprezentációs költségek teljes nyilvá­nosságát, az ésszerű, gazdaságos munka- szervezést, a teljesítmény szerinti elosztást, a hatékony harcot a lobbyk és maffiák, a sógorság-komaság, bürokratizmus, korrupció, lopás és pazarlás ellen, a szociális ügyek igazságos intézését, a tényleges lakóhelyi ön- kormányzatot, egyszóval azt, amit reális tár­sadalmasításnak vagy – amíg az állam el nem hal – a demokrácia szocialista formájának ne­vezünk.

Nyilvánvalóan nem egyszeri aktus ez, ha­nem folyamat, állandó, rendszeres tevékeny­ség. A munkáshatalmat tehát nem elég egy­szer megszerezni: maguknak a tömegeknek kell nap nap után, újra meg újra meghódíta­niuk, saját általános érdekeik képviseletévé, harci eszközévé tenniük. Más típusú államok, ha létrejöttüket és megszilárdulásukat a nép­tömegek harcának köszönhetik is, megszilár­dulásuk után, természetüknél fogva, elidege­nednek a tömegektől, és fölöttük álló hatal­makként működnek; a szocialista állam ezzel szemben hosszabb távon nem állhat fenn másképpen, mint a demokratikus tömegmoz­galom szerveként, és ha elidegenedik a tö­megektől, ha kivonja magát ellenőrzésük alól, akkor a tömegmozgalmat céltalanságra és sor­vadásra ítéli, ő maga pedig előbb-utóbb meg­szűnik szocialistának lenni. Ilyen értelemben mondhatjuk a szocialista forradalmat perma­nensnek. Csak ez az újfajta osztályharc, a marxista – nem trockista! – értelemben vett állandó, permanens forradalom szoríthatja vissza az átmeneti korszakban a bürokratiz­must és általában a polgári tendenciákat, ké­pezheti ki a tömegeket saját objektív érdekeik felismerésére és érvényesítésére.

Az alapok lerakását az egykori szocialista országok hivatalos ideológiája úgy értelmezte, hogy a termelési viszonyok elérték már a szo­cialista szintet, és a továbbiakban nincs más feladat, mint felzárkóztatni hozzájuk a terme­lőerőket és a felépítményt. Ez az értelmezés elmosta a különbséget a társadalmasítás for­mai-jogi és tartalmi-reális oldala között, elta­karta azt az objektív követelményt, hogy az alapok lerakása után a termelési viszonyok terén is fordulatra, minőségi változásra van szükség, különben a gazdaság akadozni kezd, a növekedés pangásba megy át. A fordulat lényege a tömegek köztulajdonosi magatartá­sának kiművelése – ami nem egyszerűen a társadalmi tudatban lezajló felépítményi válto­zás, hanem újfajta termelési kapcsolat, a ter­melők új viszonya egymáshoz és termelőesz­közeikhez. A korábbi formációkban a társa­dalmi tudat csupán tükröződött és védelmezett vagy támadott bizonyos termelési viszonyokat, de nem határozta meg a minőségüket: az angol puritánok vallási meggyőződése, a fran­cia forradalmárok hite a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas jelszavában, a bur­zsoázia egész antifeudális eszmei fegyvertára nélkülözhetetlen volt a polgári rend uralomra jutásában, mégsem határozta meg ennek a rendnek a gazdasági alapját, a tőke és a bérmunka viszonyát. A szocializmus gazdasá­gi alapja ezzel szemben csak akkor valósulhat meg, ha a tömegek kollektív tulajdonosi tudata anyagi erővé válik a demokratikus önigazgatás és ellenőrzés különböző formáiban, a terme­lőeszközök közösségi tulajdonlásának folya­matos gyakorlatában, és a termelési viszonyok meghatározó elemévé lesz. Enélkül szocialista termelési viszonyokról nem beszélhetünk.

A tömegek köztulajdonosi tudata egyes- egyedül a szocialista demokrácia gyakorlása során alakulhat ki. A polgári demokráciának lényegéhez tartozik a pusztán formális jelleg; ha viszont a szocialista demokrácia válik for­málissá, ha intézményei csak papíron létez­nek, de gyakorlati működésük megfeneklik a fizetett apparátusok ellenállásán, akkor a tö­megeknek tulajdonosi tudatuk nem lesz. A tapasztalatok szerint a társadalmi tudat forra­dalmasítása feltételezi annak az irányító ap­parátusnak a gyökeres reformját, amely az átmenet első szakaszának céljaira épült ki, történelmi okokból erősen központosított szer­kezettel. Másrészt a reform nem hajtható vég­re szervezett tömegtámogatás nélkül: feltéte­lezi a tömegek aktivitását, ahogy a tömegek aktivitása a reformot. A hibás kört csak egy forradalmi élcsapat törheti át, amely mozgó­sítani tudja a tömegeket a demokratikus szer­kezeti reformra, saját hatalmuk közvetlen gya­korlására. Ha nincs ilyen párt, a tervgazdaság bürokratizálódik – egyre kevésbé tudja átfogni egyetlen központból az egyre kiterjedtebb gaz­daságot –, és megkezdődik az átmeneti ter­melési mód tőkés elemeinek erősödése a szo­cialista elemek rovására; a mennyiségi válto­zás pedig, ha eljut a „csomópontig”, megvál­toztatja a formáció minőségét, és a kapitaliz­mus felülkerekedik, mielőtt még az újjászülető burzsoázia „hivatalosan” is uralkodóvá nyilvá­nítaná magát.

Bár az átmeneti korszak nem szocializmus, tendenciáját illetően annyiban mégis szocia­listának nevezhető, amennyiben rendelkezik a következő minimális ismérvekkel: útját állja a kapitalista restaurációnak; az állami és szö­vetkezeti tulajdon túlsúlyára támaszkodva biz­tosítja a tervgazdaság vezető szerepét a piac­cal szemben; széles dolgozó tömegek szá­mára megteremti a szociális biztonságot és a kulturális felemelkedés lehetőségét; imperia­listaellenes külpolitikát folytat, segíti a világ haladó mozgalmait. Van ezenkívül a szocia­lista irányultságnak néhány megbízható nega­tív ismérve és mércéje is.

A) A restaurációs célzatú reformkövetelé­seket híveik kénytelenek marxista szólamokkal álcázni, mintha pusztán a marxi-lenini eszmék valódi . értelmének, a szocializmus hiteles formájának helyreállítására törekednének. (Ahogy a restaurációs folyamat előrehalad, úgy kopik le a jobboldali követelésekről a „mar­xista” máz.) B) A szocialista irányultság mér­téke leolvasható az imperializmus magatartá­sáról, amely a fejlődési távlatok értékelésének megfelelően az elvakult ellenségességtől a „jóindulatú megértésig” és helyeslésig, vagy akár a lelkes – bár anyagilag nem túlságosan bőkezű – támogatásig terjedhet. C) A győztes ellenforradalom dühödt antikommunizmusa, amely nemegyszer a hagyományos polgári vívmányokat is kikezdi, visszájáról mutatja, hogy a megbuktatott rendszerek többé-kevés- bé szocialista irányultságúak voltak; legalábbis addig, amíg rendelkeztek az említett minimális ismérvekkel.

Ha az átmeneti formációban megfordul a fejlődés iránya, és növekedni kezdenek a ka­pitalista elemek, a rendszer akkor sem veszti el azonnal a szocialista irányultság minimális ismérveit. Ezt elsősorban az magyarázza, hogy a tulajdon formai társadalmasítása miatt a magánszemélyek által kisajátított értéktöbb­let rendszerint csak jövedelemmé válhat, vagy igen szűk keretek között tőkésíthető; nagyobb befektetésekhez kezdetben nem is volna ele­gendő. A kisajátítóknak tehát, akik az állami és a szövetkezeti tulajdon közvetítésével foly­tatnak rejtett kizsákmányolást, általában érde­kük, hogy a rendszer fennmaradjon: belőle élnek, a kapitalizmus restaurációja megfosz­taná őket létük társadalmi feltételeitől. Érdekük ennélfogva a rendszer legitimációja, tömegbá­zisának megőrzése, ám egyúttal a kiváltságai­kat veszélyeztető mozgások leállítása is. A kettős érdek jegyében igyekeznek egyrészt elhallgattatni bal- és jobboldali ellenfeleiket („kétfrontos harc”), másrészt szövetségesül megnyerni a szocializmus őszinte, de a bírá­latban – főleg a beidegzett pártfegyelem miatt – mértéktartó, gyökeres változásokat nem szorgalmazó híveit, fenntartva a rendszer szo­cialista irányultságának azt a minimumát, amely kiváltságos helyzetüket nem fenyegeti, vagy éppen szükséges hozzá. Ha azonban aktív ellenállás híján a rejtett kizsákmányolás folytatódik és szélesedik, óhatatlanul el kell jönnie az időnek, amikor a vagyonok mennyiségi felhalmozódása minőségi változást kö­vetel, tőkésítési lehetőséget és ennek megfe­lelő politikai fordulatot sürget.

Fordulat és áttörés

A Szovjetunióban az irányváltás a XX. kong­resszustól keltezhető. De a hatalom egyelőre nem került a burzsoázia kezére, és Hruscsov bukásakor a revizionizmus által ütött rés még valószínűleg elreteszelhető lett volna. A Brezsnyev-féle új vezetőség tett is rá bizonyos kí­sérletet: feltartóztatta a nyílt jobboldali előre­törést, elnyomta a restaurációs törekvéseket, elutasította a piacgazdaságot, lényegileg im­perialistaellenes külpolitikát folytatott. Ám a forradalmi baloldal elleni állásfoglalásaival, külpolitikai és katonai téren elkövetett otromba hibáival, gazdasági tehetetlenségével elhomá­lyosította a rendszer amúgy is megcsappant szocialista ismérveit, növelte a szovjethatalom ingatagságát.

Az újabb és immár tökéletes sikerrel járó jobboldali áttörés nem egy dátumszerűen meg­jelölhető időpontban ment végbe, hanem fokról fokra, olyan mértékben, ahogyan gyökeret vert a „peresztrojka”, a „glasznoszty”, az „új gondol­kodás”. A folyamat élén a burjánzó ellenforra­dalmi szervezetek és a burzsoá hatalmi szer­vekké átalakuló szovjetek haladtak, a központi vezérkart pedig az SZKP felső vezetői alkották: az ő hozzájárulásuk nélkül az ellenforradalom nem kaphatott volna legalitást, még kevésbé vehette volna kézbe a sajtót, szinte az egész tömegtájékoztatást. A párt gyakorlatilag a tőkésedő rétegek és a polgári értelmiségi elit kép­viseletévé vált. Politikai Irodáját megszállták a burzsoázia bizalmi emberei, tagsági könyvét zsebükben hordták sokan az új szovjetmillio­mosok közül, akiknek száma 1988-ban a sajtó közlései szerint meghaladta a 130 000-et. A milliomosok gyarapodásával egyidejűleg a dol­gozó tömegek életszínvonala rendszeresen csökkent, országszerte rohamosan terjedt a gazdasági és politikai banditizmus (áldozatai­nak száma 1987-ben 40 000 halott, több száz­ezer sebesült), újjáéledt a mérhetetlen szenve­dések árán legyőzött nácizmus, szelleme. 6 A belső átrendeződésekkel együtt haladó külpo­litikai váltás legfőbb csomópontjaiként talán két csúcstalálkozó nevezhető meg, a reykjavíki és a máltai. Az elsőn a Szovjetunió elfogadta az Egyesült Államok egyoldalú leszerelési diktátu­mát, a második után tevékenyen együttműkö­dött az imperialista körökkel saját kelet-európai szövetségeseinek megdöntésében, és a térsé­get a kulcsfontosságú NDK-val együtt az impe­rializmus kezére játszotta. Itt ért véget egyér­telműen a Szovjetunió szocialista irányultsága.

Egyértelműen, de még mindig nem végér­vényesen. Nőtt a tömegek elégedetlensége, sok helyen sztrájkokkal, tüntetésekkel tiltakoz­tak a „peresztrojka” katasztrofális következ­ményei ellen, vagy társadalmi szerveket ala­kítottak a társadalmi tulajdon védelmére – olyan párhuzamos struktúrákat, amelyek vissza akarták téríteni a szovjeteket Október vívmányainak megóvásához, és magukban hordták egy esetleges kettős hatalom lehető­ségét. Az „új gondolkodás” tömegbázisának elapadására vall, hogy állandósult és hiszté­rikus őrjöngésbe csapott a múltgyalázás, amelynek mértéke a tapasztalatok szerint ál­talában fordított arányban állt Gorbacsov hely­zetének szilárdságával. (A „peresztrojka” utol­só egy-két évében Sztálin áldozatainak száma szinte hónapról hónapra emelkedett.) Forra­dalmi párt nem létezett, de megjelentek már az első csírái, vezérkar dolgában egyébként az ellentábor sem állt a legjobban, a burzsoá­zia pártjai szintén csak alakulóban voltak – mégpedig igen széles skálán, a szociáldemok­ráciától a liberalizmuson át a fasizmusig –, és széttöredezettségükben, a leendő koncért marakodva, nem készültek még fel az osztály döntő rohamának vezénylésére. Kiforratlansá­guk és a gorbacsovi hatalom megingása bi­zonyos fokig kiegyensúlyozta az esélyeket, nyíltabbá tette az osztályharcot, a realitás kö­zelébe hozta – vagy közelebb hozta a reali­táshoz – az ellenforradalom feltartóztatásának lehetőségét. Az ocsúdás jelei magában az SZKP-ban is mutatkozni kezdtek. A párt ebben az időben – a feloszlatása előtti másfél-két évben – különféle irányzatok és frakciók hal­maza volt; az öt legfontosabb irányzat közé tartozott az ún. „bolsevik platform”, amelyhez közel állt két másik marxista színezetű cso­portosulás. A „bolsevik platform” 1991. júliusi össz-szövetségi értekezlete rendkívüli párt- kongresszus összehívását követelte (több ezer párttag már 1990 októberében fellépett ezzel a követeléssel), kongresszusi napirendül pedig a Gorbacsov-csoport leváltását és ki­zárását, a válság leküzdésére szolgáló intéz­kedések kidolgozását javasolta. Országszerte megindultak az 1991. novemberére tervezett kongresszus előkészületei. Ennek vágott elé­be 1991 augusztusában az operettpuccs.

A puccs felszámolása végleg eldöntötte a fejlődés irányát: a burzsoázia vetélkedő cso­portjai átmenetileg összefogtak, és – kevésbé sikeres elődjükkel, Hitlerrel szólva – „kiradí­rozták” a Szovjetuniót. Lényeges mozzanata volt az ellenforradalom betetőzésének az SZKP törvényen kívül helyezése. A párt nem­csak fölöslegessé vált a burzsoázia számára, hanem veszélyforrássá is, mert lezüllése és megosztottsága ellenére a kommunisták száz­ezrei tartoztak hozzá, akik esetleg a tőkés restauráció ellen használhatták volna fel a párt kiépült hálózatát, vagyonát és infrastruk­túráját. Az SZKP törvényen kívül helyezésében részt vettek a tegnapi legmagasabb beosztású pártvezetők, Gorbacsov, Jelcin, Jakovlev és társaik, nyilvánosan büszkélkedve antikommunizmusukkal, amelyet már nem volt sem szük­séges, sem célszerű „forradalmi” frázisokba bújtatniuk. A cári „régens” által Jelcinnek fel­kínált nagyhercegi cím mintegy jelképezi, hogy kicsodák, melyik osztály megbízottai kormá­nyozták utolsó éveiben az SZKP-t, és milyen oszfálycélokat követett a „peresztrojka”, a „glasznoszty”, az „általános emberi” értékek­hez igazodó „új gondolkodás”.

Múlt és jelen

A vereség, az elszigetelődés, a beláthatatlan időtartamú apálykorszak napjainkban és vél­hetőleg még jó darabig a szociáldemokratizálódás felé taszítja a munkásmozgalom újjá­szerveződő pártjait, nyomást fejt ki rájuk, hogy alkalmazkodjanak a polgári eszmékhez, a bur­zsoázia által szított politikai érzelmekhez és hangulatokhoz. E pártok marxista jellegét, el­lenállásukat a nyomással szemben csak rész­ben méri az, hogy felveszik-e programjukba a kapitalizmus meghaladását (amit korunkban már sok polgári szerző is szükségesnek tart). A döntő kérdés ez: alárendeli-e a párt napi tevékenységét a szocialista végcélnak, vagy ellenkezőleg, a végcélt rendeli alá a legköze­lebbi céloknak? A német szociáldemokrácia erfurti programtervezetét bírálva, Engels így írt erről: „A nagy főszempontok elfeledése pil­lanatnyi napi érdekek miatt, a pillanatnyi si­kerek erőltetett hajhászása, tekintet nélkül a távolabbi következményekre, a mozgalom jö­vőjének feláldozása a mozgalom jelene ked­véért talán becsületes szándékkal történik, de mégis opportunizmus, és az is marad, a »be­csületes« opportunizmus pedig a legveszedel­mesebb valamennyi közül.” 7

„Elfeledni a nagy főszempontokat” annyi, mint olyan illúziót kergetni és kelteni, hogy a dolgozó tömegek alapproblémái a kapitalizmus talaján tartósan megoldhatók. Ebbe az irányba terelte annak idején a német szociáldemokra­tákat a kivételes törvény felújításától való fé­lelem 8 (és erre szorítja ma a kommunista pár­tokat az egykori szocialista rendszerekre zúdí­tott féktelen rágalomözön). Bernstein és mások – mondja Lenin – azt prédikálták a szociálde­mokratáknak, hogy „oktalan élességükkel és forradalmiságukkal” maguk provokálták ki a ki­vételes törvényt, „és most példás magatartás­sal kell kiérdemelniük a bocsánatot”. Ebben a simulékony szellemben igyekezett a bernsteinizmus a munkásmozgalmat az „apró, fokoza­tos reformokért folyó »realisztikus« harcra” kor­látozni, ami „egyértelmű volt a burzsoá demok­rácia álláspontjával”, és a munkásmozgalmat a liberálisok uszályhordozójának szerepére kár­hoztatta. Reformokra természetesen szükség van – hangsúlyozza Lenin –, a marxisták soha­sem állították az ellenkezőjét; csupán arról nem szabad megfeledkezni, hogy a harc nem egy­szerűen a munkaerő eladásának kedvezőbb feltételeiért, a tőkés viszonyok „kinövéseinek” lenyesegetéséért folyik, hanem végső fokon azoknak a feltételeknek a megszüntetéséért, amelyek rákényszerítik a dolgozókat, hogy ad­ják el munkaerejüket a gazdagoknak, és egyút­tal folytonosan újratermelik a munkanélkülisé­get. 9

A politikai tevékenységnek a közvetlen napi célokra való leszűkítése becsmérlő, ellensé­ges magatartást alakít ki az elmélettel szem­ben. Félreismerhetetlen jele ez az opportuniz­musnak. Lenin emlékeztet egy jellegzetes ese­ményre: miután Engels kénytelen volt egész könyvet szánni a korabeli szociáldemokrata körökben veszedelmesen népszerű Dühring ostobaságainak cáfolatára, az 1877-es párt- kongresszuson többen javasolták, hogy a Vorwärts – a német szociáldemokrácia központi lapja – ne közölje többé Engels cikkeit, mert az olvasók óriási többségét nem érdeklik, ed­dig is nagy károkat okoztak a pártnak gorom­ba, türelmetlen, elvtársak közt megengedhe­tetlen hangnemükkel. Később Lenin ellen is hasonló színezetű vádak hangzottak el: többre tartja „a ragyogó és tökéletes eszmék propa­gálását” a „szürke, mindennapi harcnál”, „az íróasztal mellől költ eszméket, és szobatudós- munkát végez”. Valójában a pártnak ugyan­olyan szüksége van az elméletre, mint kőmű­vesnek a zsinórra – válaszolja erre Lenin –; minthogy pedig az ideológiában nincs légüres tér, „a szocialista ideológia mindennemű leki­csinylése, mindennemű mellőzése egyszer­smind a burzsoá ideológia erősítését jelenti”. 10

A reformizmus vagy revizionizmus, amely a prakticista ösztönösség jegyében a gazda­sági harcot az „igazságosabb” elosztásra, a politikai harcot a parlamenti csatározásokra, a munkáspárt egész tevékenységét a kapita­lizmus „korrekciójának” szorgalmazására zsu­gorítja, az Októberi Forradalom után a szov­jethatalmat és a lenini pártot vette össztűz alá. A reformista táborba átállt Kautsky dikta­tórikus és demokratikus irányzatot különböz­tetett meg a szocialista mozgalomban: az el­sőhöz Lenin bolsevikjait sorolta, a másodikhoz a szociáldemokrata pártokat, illetve Oroszor­szágban a mensevikeket és eszereket. A be­soroláskor Kautsky tartózkodott a diktatúra és a demokrácia közelebbi megjelölésétől: a de­mokráciát automatikusan a polgári parlamen­tarizmussal azonosította, a diktatúrát pedig az orosz forradalomnak a burzsoázia ellen hozott intézkedéseivel, anélkül hogy tekintettel lett volna akár a szovjetország polgárháborús kö­rülményeire és bekerítettségére, akár a bur­zsoázia diktatúráira, amelyeket a legdemok­ratikusabb tőkés államok is folyamatosan gya­korolnak a legkülönfélébb módokon „saját” ki- zsákmányoltjaikkal szemben. A formális jogi egyenlőség bűvöletében Kautsky komolyan hitte, hogy a tulajdonososztály, mihelyt a la­kosság túlnyomó többségét alkotó kizsákmá­nyolt tömegek leszavazzák, önként átengedi a kormányrudat, és a szocializmus többségi határozattal a leköszönő kapitalizmus helyébe léphet.

A reformizmus vagy revizionizmus kezdettől fogva a munkásmozgalom életfontosságú idegközpontjait támadta, különféle, időről időre cserélődő változatokban (bernsteinizmus, mensevizmus, trockizmus stb.), amelyek közül történelmileg kétségkívül a leghatékonyabb a Hruscsov-Gorbacsov-féle ideológia. Ez az ideológia két összefüggő elemből áll, és két szakaszban bontakozik ki. A „kritikai” elem a tömegek reális negatív tapasztalataira hivat­kozik, és részint a válságjelenségeket, részint a szocialista irányultságú rendszer múltját os­torozza, mégpedig burzsoá álláspontról, azt sugallva, hogy a rendszer egész története a hibák, ostobaságok és törvénytelenségek so­rozata volt. A múlt inkább propagandisztikus, semmint tárgyilagosságra törekvő megítélésé­nek „pozitív” kiegészítője a jövőkép. Az ellenforradalmi propagandahadjárat első szakaszá­ban a jövőt „emberarcú”, „demokratikus” szo­cializmusnak ábrázolják, amely Marx és Lenin torzításoktól megtisztított eszméi alapján véget vet az „államszocializmus”, a „pártállam”, a „sztálinizmus” diktatúrájának. Ezekkel a trockista eredetű fogalmakkal az ellenforradalom az általában vett diktatúrát kívánja lejáratni „mint olyat”, egy nem kevésbé elvont, osz­tálymegjelölés nélküli – valójában burzsoá – demokrácia nevében, hogy elmossa a prole­tárdiktatúra különbségét a bürokrácia vissza­éléseitől, és a „totalitarizmus” vagy „vörös fa­sizmus” címszava alá soroljon minden hatalmi koncentrációt, amely nélkül az átmenet meg sem kísérelhető. Az eljárás törvénytelenné nyilvánítja a dolgozó tömegek önvédelmi har­cát a burzsoázia ellen, azaz felszabadítja az újjászülető burzsoázia osztályharcát a dolgozó tömegek ellen.

A félreértések elkerülésére nyomatékosan hangsúlyozzuk: eszünk ágában sincs tagadni, hogy az ún. „sztálini” korszak tárgyilagos bí­rálatának és a Sztálin elleni propagandahad­járatnak – véleményünk szerint – semmi köze egymáshoz, a történelmi elemzés a tudo­mányra tartozik, az elvakultságában is céltu­datos szitkozódás a politikai manipuláció fo­galomkörébe. Ez a manipuláció a „személyi kultusz” felszámolása ürügyén széthinti az ösztönösség kultuszát, azt a látszatot keltve, mintha vezérkarok nélkül tevékenykedő, „alul­ról szerveződő”, véletlenszerű csoportosulá­sok megbirkózhatnának jól felszerelt, jól ki­képzett, hozzáértően vezetett és nagy túlerejű hivatásos hadseregekkel; mintha egy tartal­mában meg nem határozott, tehát formális és az adott esetben az ösztönösséggel egyértel­mű „demokrácia” kereteiben rá lehetne venni a hatalmi eszközök hiánytalan arzenáljával rendelkező burzsoáziát, hogy tulajdonáról – saját osztálylétéről – önzetlenül lemondva, szocialista útra lépjen; mintha az átmeneti kor­szakban a belülről és kívülről összehangoltan támadott proletariátus erős hatalmi központ nélkül megvédelmezhetné magát a politikai restaurációtól, illetve a gazdaságban, ahol – ha korlátozottan is – működik az értéktörvény, a tőkés viszonyok spontán újratermelődésétől. Az „antisztálinizmus” a mensevik ösztönösség korunkbeli változata, amely a valóságos tor­zulások egyoldalú hangsúlyozásával és mér­téktelen felnagyításával, az Októberi Forrada­lom által megnyitott korszak felbecsülhetetlen értékű történelmi vívmányainak semmibevéte­lével aláaknázza a marxi-lenini párt- és ál­lamelméletet, azaz lehetetlenné teszi a nem­zetközi munkásmozgalom harcát az emberi túlélés egyetlen esélyéért, a szocializmusért. Ezért állítjuk, hogy korunkban a „sztálinizmus” fogalmának kezelése a munkáspártok marxis­ta jellegének fokmérője, a gorbacsovi ellen- forradalom eszmei hagyatékával kapcsolatos magatartásuk pontos mutatója.

Világos persze, hogy az ideológiai tisztázás hosszas, bonyolult folyamat, és a gyakorlati cselekvés nem halogatható az elméleti viták lezárásáig. Ellenkezőleg: maga a következe­tes elméleti álláspont is csak a tömegek élet­viszonyainak javításáért folytatott mindenna­pos gyakorlati harcban kovácsolódhat ki. Ez a harc az előfeltétele annak, hogy a marxista erők felbomlása és pánikszerű menekülése – amelyet a szociáldemokratizálódás, a „belesimulási” hajlam, a távlatvesztés jelez – rende­zett visszavonulássá, a sorok ujjászerveződé­sévé változzék.

Paradox feladatról van szó. Olyan cselek­vési programról, amely a szocializmust egy­felől nem tűzheti ki közvetlen célul, másfelől nem is kezelheti pusztán távoli célként, mintha semmi köze nem volna a munkásmozgalom közelebbi céljaihoz. Lenin és követői álltak szemben hasonló problémával az 1905-ös for­radalomban. A lenini taktika (vagy inkább stra­tégia) egy sajátos munkás-paraszt hatalom tervét vázolta fel, amely a kapitalizmus alapjait ugyan nem kezdi ki, bizonyos mértékig mégis túlmutat a polgári tulajdonviszonyokon és kor­mányzati formákon. A mai marxista pártok va­lószínűleg alkalmas kiindulópontokat találhat­nának Lenin tervében. Erre támaszkodva ki­dolgozhatnák minimális programjuk politikai céljaként a dolgozók demokráciájának modell­jét, ahol a termelés és a forgalom kulcspontjai állami vagy szövetkezeti kézben vannak, és a hagyományos parlamentáris intézményeket kiegészítik a közvetlen demokrácia intézmé­nyei, nyilvános ellenőrzés alá helyezve a köz­élet fontos területeit (a közpénzek felhaszná­lását, a vezető köztisztviselők jövedelmeit stb.). Mindez, ha a közeli jövőben nem vihető is keresztül, egyrészt nem megvalósíthatatlan, másrészt követelésként feltétlenül hasznos le­het: segítheti a tömegeket a politikai tájéko­zódásban, annak megértésében, hogy lénye­ges problémáik megoldását a kapitalizmustól nem várhatják, és felkészítheti őket a majdani demokratikus kormányzásra. Ha a marxista baloldal nem tud a polgári kereteknél messzebbre mutató közvetlen célokat kidolgozni, a kapitalizmustól megcsömörlött tömegek véd­telenül esnek áldozatul a fenyegető veszély­nek, a fasiszta demagógiának.

A gorbacsovi ellenforradalom következmé­nyeképpen a dolgozó tömegek ma többnyire szétszórtan, lefegyverezve, sebzetten és kábultan tűrik a tőke ütéseit. Nemzetközi szerve­zettségre lenne szükségük a nemzetközileg szervezett tőkével szemben, de a baloldal nem­zeti méretekben is mindenütt foszlányokra sza­kadozott, képtelen összefogni. A legaggasztóbb ebben az, hogy a gorbacsovi ellenforrada­lom kézzelfogható közelségbe hozta a fasiszta pestist és a nukleáris befejezést. Vajon útját lehet-e még állni a pusztulásnak, van-e alterna­tíva? Természetesen van, mint mindig. Az im­perializmus szakadék szélén egyensúlyoz, a dolgok egyik pillanatról a másikra drámaian vál­tozhatnak. De semmilyen gyökeres pozitív vál­tozás nem történhet a marxista baloldal talpra állása nélkül. Hogy a jövő hogyan alakul, nem tudhatjuk. Csak egyet tudhatunk teljes bizo­nyossággal: nagyon kevés az idő.




* Részletek a szerző Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió című könyvéből. (Kézirat.) [vissza]

Jegyzetek

1 Engels: Az oroszországi társadalmi viszonyokról. MÉM 18. k. Bp., 1969. 526. o. [vissza]

2 „A termelőeszközök köztulajdonán alapuló, kol­lektív társadalomban a termelők nem cserélik ki termékeiket; éppígy a termékekre fordított munka itt nem e termékek értékeként, dologi tulajdon­ságaik egyikeként jelenik meg”, mert „a tőkés társadalommal ellentétben, az egyéni munkák már nem kerülőúton, hanem közvetlenül az összmunka alkotórészeiként léteznek”. (Marx: A gothai program kritikája. MÉM 19. 19. k. Bp., 1969. 17. o.) A szövegösszefüggésből világosan kide­rül, hogy Marx a kommunizmus „első szakaszá­ról”, a szocializmusról beszél. [vissza]

3 Lenin: Beszéd a szabadság és egyenlőség jel­szavával való népbutításról. LÖM 38. k. Bp., 1973. 344. o. – Lenin megállapítása egybehangzik a szocializmus marxi leírásával, amennyiben a munkás és a paraszt közötti különbség fenn­tartja az árucserét, a szocializmus ellenben Marx szerint ilyen cserét nem ismer. [vissza]

4 A különbség lényege az áru- és pénzviszonyok fennmaradása. Ennek okait, bármennyire köz­ponti jelentőségűek is az átmeneti korszak el­mélete szempontjából, helyszűke miatt itt nem részletezhetjük. [vissza]

5 „… államunk munkásállam bürokratikus kinövé­sekkel… Ez az átmenet realitása… Mostani ál­lamunk olyan, hogy a teljes egészében meg­szervezett proletariátusnak védekeznie kell, ne­künk pedig fel kell használnunk ezeket a munkásszervezeteket, hogy megvédjük a mun­kásokat államukkal szemben, és hogy a mun­kások megvédjék az államukat.” (Lenin: A szak- szervezetekről, a jelenlegi helyzetről és Trockij elvtárs hibáiról. LÖM 42. k. Bp., 1974. 201. o.) – A gondolat már Engelsnél megtalálható: „A Kommünnek mindjárt kezdettől be kellett látnia, hogy… a munkásosztálynak, ha nem akarja ép­pen csak az imént meghódított uralmát megint elveszíteni… biztosítania kell magát saját képvi­selőivel és hivatalnokaival szemben oly módon, hogy ezeket kivétel nélkül bármikor elmozdíthatóknak nyilvánítja.” (F. Engels: Bevezetés a „Pol­gárháború Franciaországba” 1891-es kiadásá­hoz. MÉM 17. k. Bp., 1968. 576. 0.) [vissza]

6 A balti államok – „a peresztrojka fellegvárai”, ahogyan Jakovlev, Gorbacsov alvezére nevezte őket – még ki sem szakadtak a Szovjetunióból, amikor a lett Demokratikus Szövetség és a Nem­zeti Demokratikus Párt elhatározta, hogy megünnepli a Lett Önkéntes SS-Légió megalakulá­sának évfordulóját, a „sztálinizmus” elleni harc­ban elesett 50 000 lett SS emlékét. A 20. észt SS-hadosztályt, amely pszkovi és belorusz pa­rasztok lemészárlásával tűnt ki, szintén megün­nepelték. A moszkvai Központi Televízió sem akart lemaradni az „új gondolkodás” terén: ka­merái előtt a „nyíltság” és a „demokrácia” jegyé­ben neonácik nyilatkozhattak nézeteikről és Hit­ler iránti csodálatukról. [vissza]

7 Engels: Az 1891-es szociáldemokrata program- tervezet kritikájához. MÉM 22. k. Bp., 1970. 220. o. [vissza]

8 Németországban a szociáldemokrata pártot és a befolyása alatt álló szakszervezeteket 1878- ban törvényen kívül helyezték. Ez a rendelkezés – a „kivételes törvény” – 1890-ig volt érvényben. [vissza]

9 Lenin: Mi a teendő? LÖM 6. k. Bp., 1964. 45., 16., 52., 59. o. [vissza]

10 Vö. uo. 11., 141., 150., 37. o. [vissza]



VISSZA

MEGMENTETT OLDALAK


MATHEIKA JÁNOS

Levél Berijához

Jurij Guszev és Illés László irodalomtörténészek intézményes keretek közt végzik a két háború közt a Szovjetunióban menedéket kereső magyar írók életére és munkásságára vonatkozó dokumentumok feltárását. Az újabban megnyílt orosz archívumok mélyéről azonban nemcsak az írók életéről tanúskodó iratok kerülnek elő, hanem több esetben tragikus végükről tudósító papírok is. Egy ilyen megrendítő folyamodványt közlünk az alábbiakban I. L. fordításában. Matheika János is ahhoz a nemze­dékhez tartozott, amely őszintén hitt a forradalmakat lelkesítő világmeg­váltó eszmék megvalósíthatóságában; s ő is a törvénytelenségek áldo­zataként tűnt el valamelyik Gulág örvényében. Nem érhette meg az 1956. január 26-án kimondott rehabilitálását. Matheika 1938. március 12-e óta ült börtönben, még Nyikolaj Jezsov belügyi népbiztos idején tartóztatták le; Jezsovot követte Lavrentyij Berija. Matheika levele megírásakor – láthatóan – nem ismerte még pontosan címzettje előneveit.



A. P. Berija elvtárs, belügyi népbiztosnak

Érkezett: a fogva tartott Jan Oszipovics Matejkától,    
a permi terület Szolikamszk városában levő táborból.


Nyilatkozat

Magyar politikai emigráns vagyok, 1921 decemberében érkeztem a Szovjetunióba, fogolycsere útján. 1919-től kezdve letartóztatásom napjáig tagja voltam a pártnak. Soha, semmiféle pártellenes csoportosuláshoz nem tartoztam. A Szovjetunióban a Marx-Engels Intézetben, a Komintern Végrehajtó Bizottságában, a Szovjetunió Minsztertanácsánál dolgoztam, legutóbb pedig a Gorkij Világirodalmi Intézetben, osztályvezetői beosztásban. Ezen kívül a Szovjet írók Szövetsége tagjaként mint kritikus és irodalomtörténész is tevékenykedtem.

1938. március 12-én az NKVD szervei letartóztattak, és a Különleges Tanács 1938 szep­temberében kémkedés gyanújával 5 évi börtönre ítélt a Büntető Törvénykönyv 58. cikkelye alapján (ügyiratom száma: 36 236).

Ezt az ítéletet teljesen megalapozatlannak tartom, semmiben sem vagyok vétkes, és ezért kérem Önt, Népbiztos Elvtárs, vizsgáltassa felül ügyemet, nyújtson ezáltal lehetőséget re­habilitálásomhoz, hogy visszatérhessek a szocializmust építő becsületes szovjet polgárok kö­zösségébe.

A vizsgálatot az első naptól kezdve teljesen megengedhetetlen, szovjetellenes szellemben folytatták, éles ellentétben a szovjet alkotmánnyal és az emberről szóló sztálini tanítással. A vizsgálat célja nem az igazság kiderítése, nem az én valóságos politikai arculatom megvilágítása volt, hanem bűnösségem „bebizonyítása”, méghozzá úgy, hogy magamat vádoljam az állítólagos ellenforradalmi tevékenységgel. A vallatást fiatal, kevéssé képzett elvtársak végezték, alacsony politikai képzettséggel rendelkeztek, igen kevéssé ismerték a külföldi körülményeket. Módszerük az otromba szidalmazás volt, a legkülönbözőbb fenyegetések és a fizikai ráhatás alkalmazása. 13 alkalommal történt kihallgatásom során kilenc esetben alkalmaztak kínvallatást.

A vizsgálat első szakasza abból az egyszerű követelésből állt: „Írjál! Elegendő anyagunk van kémtevékenységedről, de azt akarjuk, hogy te magad írjad le mindezt!” Hiábavaló volt az a követelésem, hogy megismerkedhessem az engem állítólag kompromittáló anyagokkal, s hogy meggyőződhessem az efféle anyagok létezésének lehetetlenségéről. Minderre a fizikai ráhatás fokozásával válaszoltak. Amikor a vallatok meggyőződtek arról, hogy a vizsgálat súlyos körül­ményei ellenére sem fogom önmagamat rágalmazni, maguk kezdtek kiagyalni olyan tényeket, amelyeknek az én kémtevékenységemet kellett volna bizonyítaniuk: azt követelték tőlem, hogy írjam alá ezeket a vallomásokat.

Magyarországon négyszer ítéltek el a magyar proletárdiktatúra alatt végzett munkámért. Legelőször 1919. augusztus 13-án ítélt el egy „népbíróság”, amely a nagyburzsoázia, a klérus és a tisztikar képviselőiből állt, 9 elvtársammal együtt agyonlövetésre ítéltek. Az ítéletet még azon az éjszakán végrehajtották. Kilenc elvtársam meghalt. Én egy golyót kaptam a mellembe, egyet a fejembe, de egyik lövés sem volt halálos. A hóhérok azonban azt hitték: meghaltam, s otthagytak a mezőn. Miután magamhoz tértem, elkúsztam egy ismerősömhöz.

Vallatóim ezt az esetet használták fel ellenem első variációként. Szerintük azért lövettem agyon magam 1919-ben, hogy 1921-ben bejussak a Szovjetunióba kémkedni. Megrendültén tagadtam meg ennek az ostobaságnak az aláírását, s megkíséreltem bebizonyítani vallatóimnak, hogy feltételezésük abszurd. Könnyen meggyőződhettek volna arról, mennyire veszélyesek vol­tak a sebeim, mennyi ideig feküdtem a kórházban stb. De ezenkívül is: 1919-ben még senki sem tudhatta, hogy 1921-ben sor kerül a magyar kommunisták kicserélésére a fogságba esett fehér tisztek ellenében.

Végül, amikor a vallatok meggyőződtek arról, hogy a vallatás súlyos körülményei közepette sem írom alá ezt a jegyzőkönyvet, más javaslatot tettek: azt mondták, hogy a magyar börtönben a kínzások következtében beleegyezésemet adtam ahhoz, hogy kémtevékenységet fogok vé­gezni a Szovjetunióban: s noha ők tudták, hogy nem végeztem kémtevékenységet, de annak idején mégiscsak beleegyeztem ebbe. De mivel minderről szó sem volt, megtagadtam a jegy­zőkönyv aláírását ebben a variációban is.

Ezután a kihallgatók más utat választottak: szembesítettek egy bizonyos Suba nevű – előttem teljesen ismeretlen – magyar hamis tanúval, aki állítólag 1938 januárjában azt a feladatot kapta egy bizonyos Nicolescu útján (őt sem ismertem), hogy kapcsolódjon hozzám a Szovjet­unióban végzendő kémtevékenység céljából.

Suba azonban, saját szavai szerint, ezt a feladatot nem teljesítette. Én ezt az ellenem irányuló rágalmat sem írtam alá, s követeltem: szembesítsenek Nicolescuval. De – úgy látszik – Suba nyilatkozata elegendőnek bizonyult a vizsgálathoz, mert ettől kezdve már nem vittek kihallgatásra, és néhány hónap múlva közölték velem a Különleges Tanács ítéletét.

Kotlasz és Szolikamszk városok fegyenctelepén találkoztam Subával, aki elmondta nekem, hogy vallomását a vizsgálat során alkalmazott kínzás következtében tette és a későbbiekben azt írásban visszavonta.

Ez minden!

Ugyanakkor egy véletlen ember semmivel alá nem támasztott vallomása elegendő volt ahhoz, hogy megsemmisítse közel húszéves múltamat, a politikai és irodalmi fronton a pártel­lenes elemekkel szemben folytatott harcomat, s a magyar mozgalmon belül Kun Béla kártékony politikája elleni küzdelmemet.

Arra kérem Önt, Berija elvtárs, adjon utasítást ügyem felülvizsgálatára, a fent felsorolt tények elbírálására, életem átvizsgálására.

Meggyőződésem, hogy e felülvizsgálat csakis egyetlen eredményre vezethet: visszatéré­semhez abba a hadseregbe, amely a szocializmusért küzd, az SzK(b)P és a Komintern odaadó hívei sorába, ahová én is tartoztam az SzK(b)P tagjaként töltött időben.

Cím: Szolikamszk, Permi terület
Postafiók: Nr 244/8

Jan Matejka

VISSZA

VALLOMÁS


BÍRÓ EUGÉNIA

Egy nagymama emlékeiből

Az 1920-as években Kanavinóban, Nyizsnyij Novgorod elővárosában laktunk – pontosab­ban: a Suvalovka nevű fenyőerdőben, amelyet azért neveztek így, mert egy Suvalov nevű kereskedőé volt. Máig sem felejtettem el há­zunk lakóit, bár 1924-ben eljöttem onnan. (Hát nem csodálatos dolog a memória? Arra nem szoktam emlékezni, hová tettem fél órája a szemüvegemet.) Világosan fel tudom idézni például Sztankevicsnek, az „Etna” gyár alat­tunk lakó öreg lengyel mesterének méltóság- teljes alakját. Fia cári tiszt volt, de beállt a Vörös Hadseregbe. Egyszer hazajött néhány napra – magas, hirtelenszőke, tipikus lengyel –, és mi, gyerekek megláthattuk, milyen egy igazi parancsnok, egyenruhában, fegyverrel, tele mindenféle szíjakkal.

A polgárháborús években egyre szűkösebb lett az élelmiszer-ellátás, a Volga mentén el­vitte a termést az aszály. Sokan összeszedték maradék ruháikat, ágyneműjüket, és batyuzni jártak a falvakba. 1921 nyarán, amikor minden cserélhető eltűnt már a házunkból – még az én szeretett piros télikabátom is –, elutaztunk anyámmal Csausziba a rokonokhoz. Emléke­zetes út volt, akkortájt jó világ járt a banditákra. Mi sem kerülhettük el őket: Mogiljov előtt a szerelvényünk megállt a nyílt mezőn, a kocsi­kon festői öltözékű férfiak rohantak végig, vá­logatás nélkül leráncigáltak mindent a polcok­ról, és villámgyorsan eltűntek. Anyám önkívü­letben feküdt az ülésen.

Hazatérésünk után be-bejártam az „Etna” gyárba, ahol apám mérnökként dolgozott. Megbabonázva nézegettem a gépeket, külö­nösen a varázslatos láncgyártó automatát. Azt hiszem, ez a gép adta meg a lökést, hogy mérnök legyek. De arra még várnom kellett egy kicsit. Az ország déli részén dúlt a pol­gárháború, láttuk a kanavinói állomásra érkező sebesültszállító vagonokat. A gyáriak közül so­kan bevonultak, másokat gabonabegyűjtésre mozgósítottak: a jómódú parasztok nem szol­gáltatták be a gabonát a szovjet államnak, várták a fehéreket. Gyakran előfordult, hogy holttesteket hoztak, olyanokét, akik elestek a kulákokkal folytatott lövöldözésben. A holttes­tek egy-két napig egy fészerben feküdtek, ahol hó és jég volt; mi, gyerekek sötétedéskor félve mentünk el a fészer mellett. A temetésen az egész gyár részt vett.

A gimnázium utolsó éve előtt a nyarat együtt töltötte az osztály. A fiúknak saját csónakjuk volt, engem többnyire hátraültettek kormá­nyosnak, így jártuk az Oka folyót. Néha rá­akaszkodtunk egy lassú járatú usztályra, ki­úsztunk vele a Volgára, aztán a sodrással vissza. A Volgán az áramlással szemben evez­ni még a fiúk se nagyon tudtak volna, pedig jó sportolók voltak. Azokban az években ha­jóhíd kötötte össze az elővárost a várossal; télen a hidat lebontották, a jégen közleked­tünk. Fogatok és gépkocsik is jártak a jégen, zord telek idején még villamossíneket is le­fektettek rajta.

Ha visszagondolok az utolsó gimnáziumi tanévre, elámulok: hogyan tudtuk összeegyez­tetni a tanulást az olvasással, a csónaktúrák­kal, az erdei gombászatokkal, a téli sízéssel? Közben pedig változtunk, magával ragadott bennünket a gyorsan változó életforma. A ko­rábbi iskolai években együtt utaztunk Verne Gyulával a Föld körül, leereszkedtünk a ten­gerfenékre és felrepültünk a Holdra, a három testőrrel együtt döntöttünk bíborosok és király­nők sorsáról; most pedig mohón olvastuk Gor­kijt, Furmanovot, Szerafimovicsot, Szejfullinát, felfedeztük Alekszandr Blokot, belemerültünk Dreiser, Kellermann, Jack London, Maupas­sant írásaiba. Hát Kuprin? Korolenko? Grigorovics? Ki győzné valamennyiket felsorolni?



Aztán befejeződött a polgárháború, és ott hevert romokban a kifosztott Oroszország a maga rendezetlenségeivel, irányíthatatlanságával, tudatlanságával, járhatatlan útjaival, meggyökeresedett előítéleteivel, számtalan nemzetiségével. Komolyan hozzá kellett kez­deni a békés élethez: rendbehozni a szétvert ipart és a mezőgazdaságot, elindítani a város és a falu között a forgalmat, amelynek egyet­len elfogadható módja a kereskedelem volt. 1922-től engedélyezték a városokban a ma­gánkereskedelmet, a parasztok árusítani kezd­ték termékeiket: gabonát, húst, tejet, zöldsé­get, cukorrépát, lent, gyapotot és sok egyebet. Ez volt a NÉP, az új gazdasági politika idő­szaka. A várost elárasztotta a spekuláció, megjelentek a „nepmanok”: jól tápláltak, ke­zükön és nyakukon arany ékszerek; és nyo­mukban a koldusok kinyújtott, felfelé fordított tenyérrel vagy a lábuknál sapkával. Divatba jöttek az érzelgős, selypegő filmek, a szirupos regények. De közben lassan talpra állt a gaz­daság, állami üzletek nyíltak, ahol az áruk nem maradtak el minőségben a magánüzletek árui mögött; 1922-ben megrendezték a híres nyizsnyij-novgorodi vásárt, külföldi cégek rész­vételével.

A gyári fiatalok közül nagyon sokan tanulni akartak, és ez a vágy általános volt az egész hatalmas országban. A gimnázium elvégzése után én is vonatra ültem, és Leningrádba utaz­tam (1924. január 26-a óta így nevezték Pet- rográdot), hogy beiratkozzam az Elektrotech­nikai Egyetemre. Hamar kiderült, hogy a vonat tele van olyanokkal, akik tanulni utaztak va­lahová. Ki Moszkvába az egyetemre vagy a színművészeti főiskolára, mások a leningrádi hajóépítő egyetemre; két csuvas Csebokszáriból szintén Leningrádba tartott, az irodalmi karra. Később néha levelet váltottunk. Fölvet­ték őket az Újságírói Főiskolára, s különös tekintettel arra, hogy a forradalom előtt a csuvasok csaknem teljesen analfabéták voltak, a középiskolát végzett csuvas fiatalság minden elképzelhető kedvezményt megkapott.

A felvételi vizsgák két hete alatt összeba­rátkozott az egész társaság. Valamilyen isme­retlen szempont szerint kisebb csoportokba gyűlve csavarogtunk a városban, gyönyörköd­tünk a hidak, terek, csatornák különleges, fe­lejthetetlen szépségében. A vizsgákra együtt készültünk, leginkább éjszakánként, és szor­galmasan gyártottuk a puskákat. Levizsgáz­tam, elég jól. Mégsem vettek fel. Hiába: a felvételizők között kevesen akadtak olyanok, mint én, akik éppen elvégezték az iskolát; a legtöbben gimnasztyorkát viselő felnőtt férfiak voltak, a polgárháború veteránjai, sokan egye­nesen a gyárakból vagy a földekről jöttek, közeli és távoli városokból, falvakból. Nekem a felvételi bizottságban azt mondták, várhatok, hiszen még a tizenhatodik évemet sem töltöt­tem be: „Rengeteg a jelentkező, egy helyre hárman is pályáznak, és idősebbek önnél.” Mindegyikünk megadta a címét a többieknek, akár fölvették, akár nem, megbeszéltük, hogy jövőre találkozunk. Fjodor Marusko, egy kubányi kozák faluból jött parasztfiú kijelentette: „Én makacs vagyok, eljövök újra, csinálni akarom a GOELRO-t.” (így nevezték az ország villamosítási tervét.) És tényleg villamos- mérnök lett, meg is látogatott minket Moszk­vában az Arbaton (akkor már Ferivel, a fér­jemmel laktam ott), olyan volt, mint egy angol dandy.

Miután nem jutottam be az egyetemre, majdnem egy évig úttörővezetőként tevékeny­kedtem, aztán felutaztam Moszkvába dolgozni és tanulni. Laboráns lettem egy magánfény­képésznél. Egy latyakos őszi napon nagy iz­galom támadt az üzletben: Nata Vacsnadze, a dicsősége tetőpontján álló filmcsillag jelent­kezett be, hogy portrékat készítsünk róla. Meg is jött – szép, jó alakú, fiatal nő, esőkabátot és hócsizmát viselt. Fenségesen elvonult mel­lettem, nem köszönt, mintha faoszlop volnék. A tulajdonos fontoskodva hozza a műteremből a lucskos csizmát, és a kezembe nyomja: „Mosd le!” „Eszemben sincs – feleltem –, én laboráns vagyok, nem csizmatakarító.” A tu­lajdonos kimeresztette a szemét. „Laboráns? Az csak voltál, ide többé be ne tedd a lábad.”

Akkor már egy felsőfokú technikum esti ta­gozatára jártam. A képzési idő felét a terme­lésben töltöttük, első munkahelyünk egy kis autójavító üzem volt. A mesterek nagy türe­lemmel tanítottak minket fűrészelni, fúrni, agg­regátorokat és más részegységeket szétszed­ni és összeszerelni. Hány fúrót eltörtem, amíg megtanultam milliméteres furatokat fúrni a kar­burátor alumíniumházába! Se a szakma nem volt könnyű, se a megélhetés. Mi, gyakornokok a fizetésünknek csak egy hányadát kaptuk kézhez, a többit a technikum fenntartására és rendszeres bővítésére fordították. Szerényen kellett hát élnem, a város környékén, Caricino-Dacsnoje faluban béreltem olcsó szobát, vonattal jártam be Moszkvába. Bár a vonato­zás sok időt elvett, technikumi barátaimmal, Venyával és Jurával szakítottunk időt színház­ra, néha még szimfonikus hangversenyre is. Moszkva intenzív kulturális életet élt, fantasz­tikus példányszámban adták ki az új könyve­két, nyilvános viták folytak Majakovszkij, Je­szenyin, Kirszanov, Utkin verseiről. Venya bennünket is elvitt ezekre a vitákra. Egyszer a szó szoros értelmében bevonszolt valami­lyen titkos bejáraton át a Műszaki Múzeumba, ahol egy zsúfolt előadóteremben Majakovszkij szavalta új eposzát. – Technikumi gyakorla­taink következő színhelye egy nagy repülő- gépmotor-gyár volt. Először szerszámgépen dolgoztunk, aztán a szereidében. Ebben a gyárban ismerkedtem meg Ferivel. Nemsoká­ra összeházasodtunk, azóta is együtt vagyunk – lassan hét évtizede…

A technikum elvégzése után eljárogattam a munkaközvetítőbe – még volt munkanélkü­liség –, és végül munkát kaptam a Junkers koncessziós repülőgépgyártó üzem forgácso­ló műhelyének minőségi ellenőrző osztályán. A Junkers az első ötéves terv egyik legelső repülőgépgyára volt. Német az igazgató, né­met a mérnökök és mesterek többsége. Szovjet a műszaki ellenőrzés, és szovjet be­repülő pilóták vették át a gépeket. A német mérnökök és mesterek panaszkodtak néha az ellenőrzés túlzottnak mondott követelmé­nyei miatt, de komolyabb konfliktusra nem emlékszem. A gazdasági vezetők viszont ha­tározottan ellenségesek voltak a szakszerve­zettel szemben. A Junkers cég bővítette a gyárat, a szakszervezet pedig jó szellőzést és világítást követelt a műhelyekbe és az irodákba, ragaszkodott a biztonságtechnikai berendezésekhez és a háromműszakos or­vosi ellátáshoz. Németországi gyáraiban a Junkers nem kényeztette dolgozóit ilyen – ahogy a németek minősítették – „pazarlás­sal”. De a koncessziós szerződés mindezt előírta, kénytelenek voltak teljesíteni.

Feri elhatározta, hogy tovább tanul, ezt azonban Moszkvában a nagy közlekedési idő- veszteségek és a szűkös lakásviszonyok miatt nehéz lett volna megoldani. (Akkor már meg­született Vityuska, a kisfiúnk.) Átköltöztünk te­hát Ribinszkbe, ott kaptunk munkát az új repülőgépmotor-gyárban, és lakást a gyárhoz közel. Az üzem jó néhány mérnöke járt már hasonló külföldi gyárakban, és igyekezett meghonosítani a Nyugaton látott magas tech­nológiai kultúrát és termelési szervezetet. Per­sze a dolgozók zöme új, gyári munkához nem szokott ember volt, Ribinszk vagy a környező falvak lakója, velük kellett korszerű ipart te­remteni. És a gyár hamarosan megkezdte a bonyolult, nagyon pontos megmunkálást igénylő repülőgépmotorok kibocsátását.

Feri módszeresen készült a főiskolai felvé­telre. Keresett egy tanárt, és hetente kétszer bejárt hozzá a városba, amelytől elég messzire laktunk. Ez az idős pedagógus, egy­kori gimnáziumi igazgató, Tolsztoj személyes ismerőse nem szívelte a szovjethatalmat, és a véleményét nem is rejtette véka alá. Politikai nézetei ellenére előadóként tanított a helyi lövészezred tiszti tanfolyamán. Ferit matema­tikára, fizikára és orosz nyelvre tanította, epés, zsémbes megjegyzésekkel fűszerezve az órá­kat: „Maga hiába tanul, magának úgyse fog sikerülni a felvételi.” Feri azonban folytatta a buzgó tanulást, az öreg tanár pedig a nem kevésbé buzgó tanítást. A felvételi vizsga ra­gyogóan sikerült.

Ribinszkben nyugodtan tudtunk tanulni, ol­vasni. Maga a település akkoriban a közép­kereskedői réteg unalmas, lapos, szürke vá­rosa volt. Legfontosabb része, mint minden volgai városnak, a kikötő és a gazdag, bőkezű piac. Kitűnőek a tejtermékek, nagy a választék zöldségben, gombában. A tejfölt köcsöggel mérték, az almát vödörrel, az erdei bogyókat nyírfakéreg kosárkával – és természetesen olcsóbban, mint Moszkvában.

1930-at írtunk, az előző év tavaszán meg­kezdődött a teljes kollektivizálás. A piac haj­szálpontosan tükrözte a vidéki folyamatokat: hol a tyúkok nem tojtak, hol a tehenek nem tejeltek; váratlanul sok lett a hús – tehát le­vágták az állatokat; aztán meg nem lehetett húshoz jutni. Egyre nehezebb lett az élelmi­szerhelyzet, a piac egyre drágább; 1930-ban Ribinszkben is bevezették a jegyrendszert pékárura, vajra és más cikkekre. A jegyre kapható mennyiség elegendő volt, de maga a szabályozás ténye heves vitákat és külön­böző reakciókat váltott ki. „Miért nincs kenyér? Hová lett a hús?” „Likvidálják a kulákot, mi meg éhen halunk!” „Mi koplalunk, a kulák meg pocakot növeszt!” „A szovjethatalom nem tudja jóllakatni az embereket!” „A kulákok vissza­tartják a gabonát, falhoz velük!” Ilyen és ehhez hasonló, homlokegyenest ellentétes vélemé­nyeket lehetett hallani az üzletekben, a sze­gényedő piacon, mindenütt, ahol néhány em­ber összegyűlt. Falun néha fegyverrel folyt az osztályharc; a kulákok különösen a kollektivi­zálás végrehajtására küldött kommunista mun­kásokat gyűlölték, mindkét oldalon voltak ál­dozatok. Kis híján nyolc évig, 1937-ig tartott a kollektivizálás – ekkorra a parasztgazdasá­gok 93 százaléka nagyüzemekbe tömörült, és 365 800 gépállomási traktor dolgozott a föl­deken (több mint ötvenszerese az 1930-as traktorállománynak). A jegyrendszert 1935. ja­nuár 1-jétől minden élelmiszerre eltörölték.

Az iparvállalatok gyors növekedése egyre több szakembert követelt. A párt határozatot hozott, hogy ki kell választani ezer párttagot továbbtanulásra. Így is hívták őket: a pártez­resek. A gyári pártbizottság három embert je­lölt, köztük Ferit. Ő az akkor létesült novocserkasszki Repülőgépipari Főiskolára ké­szült. Összehívták a három jelöltet, és ünne­pélyesen közölték velük, hogy a Textilipari Fő­iskolán fognak tanulni. Mind a hárman kővé meredtek. Hogyan? Repülőgépgyártó üzemből a textiliparba? A megyei pártbizottság hajtha­tatlan volt. „A mi megyénkben főleg textilipari vállalatok vannak, nekünk textilmérnökökre van szükségünk.” „De mi azt akarjuk…” „Mi az, hogy akarjuk? A párt oda küldi önöket, ahová szükségesnek látja. Önök nem tudják, mi a pártfegyelem?” A három jelölt nem hagyta annyiban a dolgot. Moszkvába utaztak, beje­lentkeztek Szergo Ordzsonikidze nehézipari népbiztos fogadóórájára. A népbiztos minden formaság nélkül fogadta őket, tökéletesen egyetértett velük, és azonnal intézkedett, hogy megkapják a kiküldetési iratokat Novocserkasszkba.

Én nem szándékoztam tanulni: elképzelni is bajos volt, hogyan élnénk meg a szegényes ösztöndíjakból. Nehéz idők jártak, és javulásra a közeljövőben nem lehetett számítani. Feri azonban minden levelében azt bizonygatta, hogy feltétlenül oda kell utaznom, és be kell iratkoznom a főiskolára. Ecsetelte Novocserkasszk előnyeit: déli település, hosszú a nyár, sok a gyümölcs, még főtt kukorica is van (számomra addig ismeretlen csemege). Végül kötélnek álltam, elutaztam Vityenkával az Akszaj-parti kisvárosba, amely valamikor a doni kozák körzet központja volt, de a fényűzést és a sarkantyúpengést régen elfeledte, a diá­kok városává lett, akik az ország minden ré­széből tanulni jöttek.

A pártezresek között nagyon érdekes em­berek voltak. Például a szomszédunk, Kugyinov, a Vörös Hadsereg ezredese, a polgárhá­ború veteránja. Benne járt a korban, nem egy­könnyen hódította meg a tudományt, de a felesége, a hadosztálytörzs egykori gépírónője segített neki. Vagy Muszenko, a „vörös bank- igazgató”, szintén nem fiatal, nős, két gyerek apja. Vajon pénzügyi tapasztalataival miért a Repülőgépipari Főiskolára küldték? Valószínű­leg ugyanazért, amiért a repülőgépgyár dol­gozóit a textilipari főiskolára. Ezek a családos emberek jól fizetett beosztásokat cseréltek fel olyan ösztöndíjra, amely alig volt magasabb a diákokénál. Egy évtizeddel később, 1941 nyarán, többek közt az ő vállaikra hárult az ipartelepek és raktárak keletre telepítésének gondja, a dolgozók és családtagjaik átköltöz­tetése, a hadsereg számára szükséges mo­torok és repülőgépek, egyre újabb, hatéko­nyabb konstrukciók gyártásának megszerve­zése. Az ő érdemük is, hogy a szovjet légierő rövid idő alatt fölülmúlta a németekét. Néhányukkal találkoztunk a háború után. Szergej Vorozsbejevvel, aki dokkmunkásból lett mér­nök, majd a Szovjetunió repülőgépipari mi­niszterhelyettese; vagy Arcun Tigranovics Otyjannal, aki 1915-ben anyjával menekült az ör­ményeket mészárló törökök elől Kelet-Anatóliából Irakba, majd onnan Szovjet-Örményországba, és a mi évfolyamunkon szerzett re­pülőmérnöki diplomát – béke poraira… Ezek a származás és gyermekkor, természet és jellem tekintetében olyannyira különböző, de azonos meggyőződésű emberek alkották a szovjet értelmiség első nemzedékét.

A szovjet ember fogalma valóban létezett. A magántulajdon megszüntetésével kapcsola­tos egységes létfeltételek olyan szubsztanciát tápláltak a Szovjetunió polgáraiba, amelyben az „enyém” elenyésző, a „miénk” a lényeges. Országszerte lankadatlanul folytak a hatalmas építkezések, és az emberek tízmilliói büszkék voltak az eredményekre mint közös művükre; büszkék voltak a merész vállalkozásokra, és hogy egyetlen példát mondjak, oly izgatott fi­gyelemmel kísérték az északi sarkvidéken út­törő munkát végző tengerészek, repülők és sarkkutatók sorsát, mintha személyes ügyükről lett volna szó. Az is volt mindez: a legszemé­lyesebb ügyük. Sok mindent lehetett volna jobban csinálni, vagy kellett volna elkerülni, de ami a dolgozó tömegek javára az első ötéves tervek idején megvalósult, az minden melléfogás, túlkapás és hiba ellenére gran­diózus volt, és először ment végbe a történe­lemben.

VISSZA

MORFONDÍROZÁS


SZERDAHELYI ISTVÁN

Az árulás modelljei

Barátom ritka képességekkel megáldott, kitű­nő filozófus, tisztességét kínosan őrző és (vagy ennek ellenére?) közszeretetnek örven­dő, szellemességéről ismert társasági ember. Büszkeségtől nem mentes nevetéssel meséli, hogy jóllehet írásai széles körű szakmai elis­meréssel találkoztak, némi fondorlattal és ha­logató taktikával mégis sikerült megmenekül­nie attól az istencsapásától, hogy akár egy kandidátusi fokozat megszerzésére kény­szerítve belerángassák a közéletbe.

Milyen igaza van. Már apámtól se hallottam egyebet, mint azt, hogy aki az ismerősei közül közszereplésre adta a fejét, ahogyan feljebb hágott a hatalom grádicsain, fokozatosan el- vakultabbá és tisztességtelenebbé vált. S azok a történelmi korszakok, amelyekben saját tapasztalataimat szereztem – az „új típusú demokráciától” a „népi demokrácián” át a mos­tani, ördög tudja, miféle demokráciáig messzemenően igazolták az atyai tanácsokat.

Ma már azt a lélektani modellt is látom, amelyik e morális lejtőre vezérelheti a legjobb szándékú embereket. Az első lépések mindig határozottak és feddhetetlenek: világosan lát­juk, mi az, ami rossz, ami megváltoztatandó, s mi lenne eszményien tökéletes. Ám az is világos, hogy e célkitűzések megvalósításá­hoz megfelelő hatalomra kell szert tennünk, hiszen effajta lehetőségek nélkül legfeljebb álmodozhatnánk eszményi elképzeléseinkről. A tényleges hatalmi eszközökkel pedig mindig a fennálló hatalom birtokosai rendelkeznek ugyebár. S ahhoz, hogy őket a szükséges változtatásokra rávegyük – a történelemben ritka, forradalmi helyzetektől és a terrorizmus eszközeitől eltekintve –, előbb be kell épül­nünk az általuk fenntartott hatalmi struktúrába. Ez óhatatlanul azzal jár, hogy kompromisszu­mokat kötünk, kerülőutakon törekszünk cél­jaink megvalósítására. Földrajzi példával élve: dél felé indulunk, azzal a ravasz szándékkal, hogy amikor már megfelelő lehetőségeink nyíl­nak erre, majd apró, óvatos lépésekkel elka­nyarodunk előbb nyugat felé, s végül, gondo­san előkészítve az igazi fordulatot, nekivág­hatunk északnak is.

A lélektani csapda itt az, hogy aki beépül egy hatalmi struktúrába, nemcsak maga hat e rendszerre, hanem önmaga is befogadja annak hatásait. Hiába vezérel bennünket ere­detileg az a szándék, hogy megváltoztassuk a fennálló hatalmat, a hierarchiában felfelé haladva minél több lehetőséget nyerünk eh­hez, annál inkább válik – természetesen – e hatalom a sajátunkká is. És a hatalmi harcok közvetlenül mindig arra késztetnek bennünket, hogy e már megszerzett, saját hatalmunkat védjük – az eredeti szándék, a megváltozta­tásé mindig csak másodlagos, távolabbi, ha­lasztható célkitűzés. Ami fokozatosan el is halványulhat s végül el is mozdulhat eredeti helyéről.

A ranglétra magasabb fokain a hatalom rep­rezentánsaitól elvárják, hogy fellépjenek a fennálló rendet támadó erőkkel szemben. Aki ezt nem vállalja, nem szerezhet még több hatalmat, márpedig ahhoz, hogy a struktúrába beépülve végrehajthassuk változtatási szán­dékainkat, mind több és több hatalomra van szükségünk. Ilyenkor jelentkezik a „még min­dig jobb, ha én csinálom” – szindróma: a változtatás titkos szándékával hatalomba ke­rült ember kénytelen lesújtani azokra, akik ugyanezt a szándékot nyíltan képviselik. Ha van még benne tisztesség, valóban finomab­ban sújt le. Gyakoribb azonban, hogy durváb­ban: egyrészt azért, mert saját elvbarátai áru­lóként gyalázzák, másrészt azért, mert úgy véli, ostobán, tehetségtelenül s így károsan képviselik saját meggyőződéseit, harmadrészt pedig azért, mert kemény intézkedései meg­gyorsíthatják felemelkedését, s így hamarább lesz lehetősége arra, hogy a lesújtottak által ostobán képviselt elveket okosan megvalósít­hassa.

Csakhogy ezenközben szép lassan – szá­mára észrevehetetlenül – a célkitűzései is át­alakulnak, elmozdulnak eredeti helyükről. Az általa lesújtott, tehetségtelen hajdani elvbarátok érvelésében egyre több hibát fedez fel, s megismerve a fennálló hatalom indítékait, fo­kozatosan növekszik azoknak a részigazsá­goknak a száma, amelyeket kénytelen elis­merően nyugtázni. „A világot nem szabad feketén-fehéren látni” – mondja, s nem veszi észre, hogy saját szemében a létező világ egyre fehérebb lesz, eredeti célkitűzéseinek gyors megvalósítását pedig egyre sötétebb árnyékok teszik kétségessé.

Pályája csúcsán pedig már nem kitérőként halad dél felé, hanem saját élete végcéljaként, az északi utat az ükunokáira testálja. Belátja, hogy azok az eszmék, amelyeknek megvaló­sítására hajdan vállalkozott, bármilyen szépek, látszatra vonzóak voltak, a történelmi fejlődés adott szakaszában megvalósíthatatlanok. Utó­piák, egy távoli – ó, sajnos, nagyon távoli – jövő reményei csupán, s azonnali realizálásuk katasztrófához vezetne. Történelmi zsákutcá­ba, melynek előbb-utóbb úgyis vége lenne, s fenntartása sokkalta nagyobb terrort eredmé­nyezne, mint amennyi ahhoz kell, hogy mai híveit a fennálló rend képviselői féken tartsák.

Azt hiszem, fölösleges lenne e modell ér­vényességét konkrét példákkal illusztrálni; mindenki túlságosan is jól ismeri – jobboldalon és baloldalon egyaránt – azokat a hajdani és mai közéleti személyiségeket, akiknek kar­rierje hajszálpontosan követte-követi a felvá­zolt pályaívet. Az igazi nagy kérdés pedig itt az, hogy mindebből következően valóban szükségszerű-e, hogy – filozófus barátom pél­dáját követve – eleve távol tartsuk magunkat a közélettől, a hatalomtól?

Nem árulás-e az is, ha a fenti pszichológiai csapdáktól irtózva eleve lemondunk arról, hogy eszményeinket megpróbáljuk valóra vál­tani? S ilyen módon dezertálunk, megfutunk, önként átadjuk helyünket a közéletben azok­nak, akik tehetségtelenek, fantáziátlanok, fél­műveltek; akik olyan elvtelen karrieristák, hogy még önmagukat sem ámítják azzal, hogy a hatalom jobbításáért törekszenek a hatalom­ra?

Vagy van – azt mondják, mindig van – valamiféle harmadik út? S ugyan merre, mi­féle?

VISSZA

PETŐ GÁBOR PÁL

Múltba látó jövendőmondó

Ki ne szeretne a jövőbe látni? Szinte mindenki, még azok is, akik a legtudatosabban építik a maguk jövőjét. Mert hát jó dolog a határozott cselekvés, de mit lehet tudni… annyi minden közbejöhet… tagadhatatlanul hasznos volna azért megtudni valamit a jövő várható esemé­nyeiből. Már persze, ha lehet. Vajon kizárható-e, hogy lehet? Hátha valahol meg van írva a jövő? Kávézaccban, a tenyerünkben vagy – mert hát ezek babonák – a csillagokban? Hiszen az emberiség évezredek óta tanul­mányozza az ég csodáit – miért is nem is­merhetne meg belőlük sok mindent?

Az erre a föltevésre adott igenlő választ hív­ják asztrológiának, magyarul (bár művelői tilta­koznak az elnevezés ellen) csillagjóslásnak.

Az asztrológia több évezredes babona. Igaz, ebből nőtt ki a tudományos csillagászat, az asztronómia, de ez némileg hasonló ahhoz, ahogyan a „bölcsek kövé”-nek az előállítására, illetve az aranycsinálásra irányuló próbálko­zások, az alkímia zavaros tapasztalataiból ki­nőtt a tudományos vegytan, amelynek az em­beriség számtalan vívmányért lehet hálás, hogy csak a gyógyszerekre utaljak. Csakhogy míg a kémia megsemmisítette az alkímia ba­bonáit (a szólás szerint az alkímia a kémia anyja, de mit tehet róla a leány, ha az anyja bolond?), az asztronómia nem semmisítette meg az asztrológiát! Míg bármely általános iskolában is kinevetnék azt, aki alkimista el­méletekkel állna elő, asztrológiát egyes egye­temeken (a „szabad vállalkozás” nagyobb di­csőségére) tanítanak, a „hétköznapi” asztro­lógia pedig elterjedt: képes hetilapoktól ma már magukat nyíltan hirdető asztrológusokig mindenki megtalálhatja az igényeinek és pénz­tárcájának megfelelő színvonalú csillagjóst.

Azt, hogy az asztrológia minden (és nem csak tudományos!) alapot nélkülöző babona, megszállott hívői és persze elsősorban ha­szonélvezői nem hajlandók elismerni, s min­den eszközzel megpróbálják „hitelesíttetni” ál­tudományukat.

Éppen egy ilyen kísérletről olvastam az egyik nagy példányszámú magyar napilapban, s efölött szeretnék kissé a nyilvánosság előtt morfondírozni. Előbb azonban egy kitérőt kell tennem, hogy tisztázzam, mit nevezek-persze nem a magam szerény tudása alapján – áltu­dománynak. Szükséges ez azért, nehogy az ál­tudományok haszonélvezői azt vethessék elle­ne, hogy egy időben („burzsoá”) áltudomány”-nak bélyegezték a genetika bizonyos irányza­tait, de a kibernetikát, sőt némelyek még a pszi­chológiát is. Itt másról van szó: olyan, tudo­mányosnak látszó, a laikusok többsége számá­ra nem érthető – görög és latin szóhabarékból alkotott – „szakkifejezésekébe öltöztetett, lát­ványos ábrákba burkolt, de bebizonyítottan minden alapot nélkülöző spekulációkról, ami­lyenek az asztrológia mellett a Bermuda há­romszög legendája, a Földön kívüli eredetű ufók megfigyelései, a „turini szemfödő”, a mág­neses reumakarperec, a Loch Ness-i szörny, a sumer-magyar nyelvrokonság, az ESP (extra-szenzoriális percepció, azaz érzékeken kívüli érzékelés), a bioritmus és „kritikus napjai” – íze­lítőül talán elég lesz ennyi.

Ezek után visszatérhetek az asztrológiához, illetve a címben szereplő múltbalátó jövendő­mondóhoz. Ez nem is olyan ostobaság, mint első hallásra tűnik: a múlt ugyanis bizonyos (most nem a történetírók műveire gondolok), legalábbis az egyes ember számára a saját múltja, és ha valaki a csillagoknak a szüle­tésünkkor fennálló helyzetéből meg tudja mon­dani a múltunkat, amit ellenőrizni tudunk, ak­kor nyilván hitelesnek fog tűnni az is, amit a jövendőről mond. Az a személy, akiről az előbb említett, objektivitásba burkolódzó felelőt­lenséggel megírt riport beszámolt, állítólag ké­pes erre, s ennek alapján képességeiről három szakember (köztük egy filozófus!) elismerően nyilatkozott a riporternek. Íme, egy újabb „legitimálási” kísérlet a csillagjóslásra. Amely te­hát csak nem szűnik.

És amely eszembe juttat egy esetet, ame­lyet egy megfontolt és szavahihető pszicho­lógustól hallottam sokadmagammal, amikor úgy tizenöt éve az egyik szenvedélyes vita folyt az áltudományokról, pontosabban ezek­nek a sajtóban való terjesztéséről – és sajnos ezt nem újságírók kezdeményezték, ami a szakma becsületére vált volna, hanem két neves természettudós. A történet lényege rö­viden az, hogy egy házaspár fölkeresett egy asztrológust, aki először a férjnek jósolt, majd az asszony horoszkópját vizsgálgatva kijelen­tette: neki nem hajlandó semmit mondani! El­képzelhető, hogy ezek után a labilis idegálla­potú asszony (de vajon nem labilis-e azok többségének az idegállapota, akik asztroló­gushoz fordulnak?) szenvedélyesen ostromol­ni kezdte az asztrológust, hogy mégis mondja meg, mit lát a csillagokban – s ő végül ki­mondta: az asszony rövidesen meg fog halni. Az asszony két nappal később idegösszerop­panással kórházba került. Ott orvosai a férjétől megtudták, mi volt az előzmény, és ők tettek feljelentést az asztrológus ellen.

Sajnos, arról mást nem tudok – nem látok a múltba –, hogy mi történt ezzel a felelőtlen emberrel, de tartok tőle, hogy nem sújtotta szigorú megtorlás, különben nem folyna szé­les körben horoszkópkészítés, és nem nyilat­koznának elismerően szakemberek (?) a csil­lagjóslás lehetőségeiről. Nem látok a jövőbe sem, pedig szeretném azt látni, hogy miután csillagászok, pszichológusok, orvosok, statisz­tikusok és más egzakt tudományokat művelő szakemberek nagy számban állapították meg (ez még nem a jövő: ez a múlt, ezek tények!), hogy a születéskor fennálló csillagállásból nem lehet nemhogy a jövőre, de még az illető jellemére sem következtetni (gondoljunk arra, hogy az ötmilliárd lakosú Földön ugyanabban a percben hányan születnek!), ezért egy, a fent említetthez hasonló esetben egy bíróság kimondja: az asztrológia közönséges csalás, a csalókat pedig a törvény bünteti. Azután pedig sorozatosan kerülnek a vádlottak pad­jára asztrológus-csalók és nem enyhe pénz- büntetésre ítélik ám őket (amit könnyedén megkeresnek), hanem szigorú ítéleteket szab­nak ki, és azt végre is hajtják.

Bizonyára lesznek, akik elszörnyednek ettől a gondolattól és a szólás szabadságának jogát emlegetik majd. Csakhogy itt nem szólásról van szó, hanem olyan hatásról, amelyet a kábítószerekéhez hasonlíthatunk. Márpedig ma már a világ legtöbb civilizált országában büntetik a kábítószerekkel üzletelőket!

Történetesen a csillagjóslás ügyében még olyan, a tudományos világszemlélettől távol álló szervezetekre is számíthatunk, mint a val­lások: mind a keresztény, mind a zsidó vallás tiltja a csillagjóslást. Így tehát a tudomány, a józan ész és az egyházak egy frontot alkot­hatnak a lélekmérgezők ellen.



VISSZA

OLVASÓLÁMPA


A posztmodern lehetőségei

Szőcs Géza: A vendégszerető, avagy Szindbád Marienbadban

Megvallom, mostanáig igen kevés örömöt lel­tem az ínyencek körében ma legdivatosabb (ám alighanem a legszűkebb olvasótáborral rendelkező) irodalmi irányzat, a posztmodern hazai diadalmenetében. Semmi imponálót nem találtam abban, hogy egy teljes (egyéb­ként eléggé érdektelen) kisregény egyetlen mondatból áll, minthogy van szerencsém tu­datában lenni annak, hogy e leleményhez nem kell több invenció annál, hogy a mondatok végére pont helyett vesszőket írjunk. Ismervén az irodalomtörténet ama – kevéssé dicső – adalékát, miszerint már az ókoriak körében szokás volt cento műfajnévvel más szerzők idézeteiből új műveket összeállítani, nem tud­tam meglepődni a posztmodernek vendégszöveg-technikáján sem, és szemernyi lelkese­dést sem keltett bennem az, hogy valaki saját szövegeit a tudományos értekezések mintá­jára lábjegyzetekkel kíséri. A magyar poszt­modernre eddig oly általánosan jellemző élet­érzések monotóniája – a primitív szójátékokkal fűszerezett lapos cinizmus és a hányingeres világutálat – pedig az én esztétikám szerint társadalmi hasznosságát tekintve semmiben nem különbözik a derűs giccstől; ha a világot megváltoztathatatlanul rossznak vagy válto­zásra nem szorulóan tökéletesnek állítják, az olvasónak sugalmazott életstratégia ugyanaz: a változtatási buzgalmak fölöslegesek.

S mindebből – jellegzetes kritikusi tévedés­sel – leszűrtem magamban azt a következte­tést is, hogy a posztmoderntől sok jót nem várhatunk azon túl, hogy majd csak elmúlik, mint a többi szellemi náthajárvány. Az iroda­lomban azonban mindig csínján kell bánni az effajta nagyon kézenfekvő következtetésekkel, hiszen az igazán jelentős költők gyakran ép­pen azáltal tűnnek ki, hogy a legvalószínűtle­nebb remeklésekkel állnak elő.

Ahogyan Szőcs Géza teszi ezt a posztmo­dern formaszerkezeteivel. Hiszen játszadozik ő is a szavakkal, megjegyzeteli a verseit is, összeállít vendégszövegekből újmódi centót – de hogyan? Olyan célratörő, szívbe markoló módon, ahogyan az Elindulék este guzsalyasba kezdetű csángó népballadát és (horribile dictu) Várnai Zseni Katonafiamnak! című ver­sét összemontírozta:

Elindulék este guzsalyasba
szíve vérével ír neked anyád
Megtalálám régi szeretőmet
ne lőj fiam, mert én is ott leszek!
Hazamenék este guzsalyasból
a te felzúdult bús rabszolgavéred
Elővevék arany vesszőskémet
én sírok, ki méhemben hordtalak
És megverék gyönge testeskémet
ki eggyé tettem órát, napot, éjét
Ne üss, ne üss, anyám, édesanyám
Mert fonják már az én koszorúmat
Ágból, bogból, fehér liliomból
Most még csak háborog az óceán,
mi lesz, ha ős medréből kitör!
NE ÜSS, NE ÜSS, ANYÁM, ÉDESANYÁM!
NE LŐJ, FIAM, MERT ÉN IS OTT LESZEK!


           (Szövegek vendégségben. III. Ballada)

Ha arra keresem a magyarázatot, miként tud Szőcs Géza egyszerre posztmodern és kiváló költő lenni, a legfrappánsabb – s ami egy ilyen kurta recenzióban nem lényegtelen, legtömö­rebb – választ Franz Kafka és húga átutaznak Budapesten, 1915. április 27-én című ciklusá­nak V. darabjában lehet felmutatni. E próza­költemény összesen három mondatból áll:

– Mondja, nem szokott félni attól, hogy egy reggel ágyában arra ébred: óriási rovarrá vál­tozott?

– Nem. Én arra szoktam ébredni, hogy nekem kell megváltanom a világot.

Hát igen. Ez a döntő különbség közte és szabványos posztmodernjeink között. (Glória Kiadó, Kolozsvár)

– ii –

VISSZA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Szépek és átkozottak

Kilenc könyvről

F. Scott Fitzgerald: Szépek és átkozottak (Háttér)
William Golding: Papíremberek (Magvető)
Günter Grass: Békaszó (Európa)
Heinrich Böll: Az angyal hallgatott (Európa)
Ismail Kadaré: A piramis (Holnap)
Jung Chang: Vadhattyúk (Európa)
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember (Európa)
André Chénier válogatott versei (K. u. K.)
Tornai József: Himnuszok az éjszakához (Kréta)

Szépek, némelyek viszont átkozottak azok kö­zül a könyvek közül, amelyekről az alábbiak­ban szó lesz. Mind idegen nyelvből fordítottak s rögtön az első adta címünket. A Szépek és átkozottak F. Scott Fitzgerald 1922-ben írt má­sodik regénye. A szerző életének még felfelé ívelő szakaszában volt. Első könyve nagy si­kert aratott s ő vidáman élt szép feleségével, Zeldával – akinek később nagy része volt mindkettejük tönkretételében. A páratlanul te­hetséges író, miután egy remekművet (A nagy Gatsby) és jó pár kitűnő elbeszélést hagyott hátra, negyvennégy évesen halt meg Holly­woodban (mely szintén kivette részét a nagy írói ígéret elpusztításából). Fitzgerald nem volt kisebb tehetség, mint Hemingway vagy Faulk­ner, a húszas évek elején még jobban is írt náluk, csakhogy túlélték, túldolgozták. Nem elég a tehetség, sőt zsenialitás, még az írói mesterség teljes tudása sem, sőt az újítás képessége – szerencse is kell, szívósság, jó egészség. Nos, Fitzgeraldnak nem volt sze­rencséje s egészsége sem, a pusztításban pedig jócskán volt ludas az alkohol.

A Szépek és átkozottak sok önéletrajzi ele­met hordoz, sőt szerzője szinte a jövőbe lát. „Elátkozott” főhőse végül is éppúgy az alkohol áldozata, mint a saját sorsát benne megjósoló író. A szépséges hősnő pedig Zelda: az ifjúkori szerelem megható leírása – mely párját ritkítja a modern világirodalomban! – szintén az ő egymásra találásuk története. Csakhogy itt a főhős nem tehetséges, kallódása egy egész „elveszett nemzedékre” (így nevezte őket még Párizsban Gertrude Stein) jellemző: a sem­mittevés, a nagy nekibuzdulások, reménysé­gek, de az állhatatlanság, valódi tehetség nélküli ambíciók (ez utóbbi az, ami tipikus, bár hősét az írótól megkülönbözteti) nemze­déke ez.

Anthony Patch a történet jó részében gaz­dag nagyapja halálát várja. Miután ez bekö­vetkezik, sokáig nem kapja meg az örökséget, mert az öreg semmit sem hagyott rá és va­lamelyest igaza is volt: a fiú egyszerűen nem hajlandó, nem képes dolgozni, bár meglepően jól megállja helyét a hadseregben, ami azt mutatja, hogy mégsem egészen hitvány alak. Csakhogy az a divatos életforma, amelyben nagyon is egyetért nejével, az egymást váltó partikon való részvétel, italozás és más szó­rakozás (sosem a lezüllésig, eltekintve a férj végső összeomlásától) – ez teszi ki az életü­ket, mást (pl. munkát) elképzelni sem tudnak. De nem csúsznak bele olcsó viszonyokba (ami tán érdekesebbé tenné a könyvet), s mindig bizonyos szellemi szint fölött maradnak. (Ez íróilag talán hiba is: az asszony szerelmes levelei távol levő férjéhez nem az ő ábrázolt tudatszintjén, hanem az író legjava stílusában íródtak.) A fokozatos anyagi ellehetetlenülés sem kihegyezett, nincs prostitualizálódás, nincs igazi nyomor – bár utóbbi a regény végén nagyon is fenyegetővé válik. Ám ekkor – happy ending – megnyerik az örökségért folytatott pört s minden rendbejöhetne, de már késő: kiégtek, egymást is elveszítették. Persze a forró szerelem elszürkülésének írói ábrázo­lása voltaképpen banalitás, csakhogy egy fia­tal géniusz szemszögéből nézve megragadja az olvasót. Azonban mindez nem elég – a könyv túl van írva s noha zseniális részletei vannak, a mai olvasó nem élvezi igazán. De Scott Fitzgerald varázslatos tájleírásai, pár sorral létrehozott hangulatkeltései, típusalko­tása, az I. világháború alatti amerikai élet hi­teles képe s az egész művön végighúzódó emberi részvét, amely ugyanakkor nem bo­csátja meg hősei (osztályuk meghatározta) végső silányságát: itt-ott a remekmű érzetét keltik. Itt-ott – ami ma már nem elég, mert zseninek lenni sem elég, legalábbis a maradandósághoz.

Ki az a zseni, aki föltétlenül maradandó is? Amikor (tavaly) meghalt, ő volt a legnagyobb író. Ám William Golding életműve is egyenet­len – csupa remeklés után az 1979-es Látható sötétség volt az utolsó igazán jó műve. A most megjelent, épp tízéves Papíremberekre könnyen rá lehetne mondani, hogy – bűnrossz, ha szintén nem lenne ott a zseni kezenyoma jó pár részletén. Cselekménye: egy világhírű írót valósággal halálra üldöz az az amerikai irodalmár, aki életével s életművével foglalko­zik. Az író ezt persze rühelli; maga akarja megírni az életrajzát. Írja is: ez a könyv. Mind­ebben az a tanulság, hogy egy nagy ember miként válhat áldozatává a népszerűségnek, hírnévnek s hogy miféle mechanizmusok rab­jává lehet. A legfőbb mozgató pedig egy ti­tokzatos-félelmes amerikai multimilliomos, aki személyesen meg sem jelenik a regényben, de „híve” az általa (véletlenül?) fölfedezett nagy írónak s ő úszítja rá az utána szaglászó irodalmárt. Az elidegenedés sajátos ábrázolá­sa az, ami Golding e könyvét (is) érdekessé teszi: a fantomszerű távoli Pénz, amelynek befolyása elől nincs menekvés…

Golding volt a legnagyobb író. És ma? Azt hiszem, Günter Grass. De ő sem mindig re­mekel. A hegeli eszméknek (és a marxizmus­nak) megfelelő A hal után a tavaly megjelent Békaszó haloványnak tetszik. De egyrészt idős emberek megható szerelméről, másrészt a népek közötti megbékélésről, harmadrészt megint a mindent elidegenítő pénz, az üzlet hatalmáról nagyon figyelemre méltó dolgokat mond. Szép könyv s érdeme az is, hogy más (nyugodtabb), mint Grass korábbi (remek)mű­vei.

Essék még pár szó a háború utáni másik nagy németről: Böllrő\, akinek eleddig kiadat­lan ifjúkori művét (Az angyal hallgatott) csak most jelentették meg – pedig nem rosszabb, mint a későbbiek. E félretétel egyik oka az lehetett, hogy tán még harcosabban antikapitalista mű, mint a későbbiek: „katolikus” mű­gyűjtő üzletember hőse olyan ellenszenves figura, hogy „szocreál” írók is alig mertek ilyet ábrázolni – ilyen hitellel pedig semmiképp. Ez a középkor művészetét kedvelő tőkés rokona Golding majd negyven évvel későbbi iroda­lomkedvelőjének. Az efféle mecénásoktól mentsem meg az Isten – és ezt a hívő író mondja.

Az említettek lényegileg a (közel)múlt írói. Kié a jövő? Nem okvetlenül a nagy népek s nagy nyelvek íróié. Ismail Kadaré, aki már a tegnapi Albániában feltűnt, most megírta azt a könyvet, amely idei könyvhetünk legjobb kiadványa volt. A piramis először úgy hat, mintha a szocializmus és az író által vele azonosított zsarnokság ábrázolása lenne – de többről van szó: az alkotásról általában, amely akkor is (a szó legszorosabb értelmében) föl­emelő, ha fölülről rendelik el, kényszernek tűnik és szenvedéssel jár is. Amikor a Kheopsz piramis elkészül, nincs avatási szertartás, nincs személyi kultusz, nem történik meg a fáraó apoteózisa, sőt ő az életből is szinte észrevétlen lép ki, mint akármelyik alattvalója – de a Mű áll. A hatalmi mechanizmus biztos rajza önmagában is megragadó, de nemcsak hatalomról, zsarnokságról esik szó, hanem a civilizáció szervezettségéről is, amely (szük­ségképpen?) embertelen…

Kadaré könyve egy elvont „építő” zsarnok­ságról szól – a mai művészet legmagasabb szintjén. Jung Chang, akinek pártkívánságra fölvett neve Vadhattyút jelent (amelyben a „Vad” különösen fontos, harcos utalás), volta­képpen a könyv címében is ezt a nevet vissz­hangozza s nagyon konkrétan a Kínában általa s családja által megtapasztalt elembertelenedést írja le. Hogy ezt az általa a vulgár-marxistának ábrázolt időszakot miként előzte meg Csang Kaj-sek bandájának megannyi véreng­zése, arról nem szól (akit ez is érdekel, ol­vassa a huszadik századi irodalom főművei közé tartozó két Malraux-regényt, a Hódítókat és Az ember sorsát). A Vadhattyúk arról sem ad számot, hogy a kommunistáknak micsoda harcokat kellett vívniuk a japán betolakodókkal is – csak a győztes forradalom utáni kétség­telen torzulásokkal foglalkozik. Nem tekint ki arra, hogy ezeket a múltbeli, keleti hagyomá­nyokra visszamenő torzulásokat azóta mennyire javították ki, s az sem fontos szá­mára, hogy mint emelkedett Kína lélekszáma s a milliárdnyi szegény ember életszínvonala. Az sem véletlen, hogy a fiatal szerző hazá­jában angliai ösztöndíjat kap, s ez teszi lehe­tővé számára, hogy lelépjen s tapasztalatait e jól megírt és jól eladható dokumentumkönyv­ben hasznosítsa. A zsarnokság mindenesetre tény (volt), nem árt vele szembenézni, ha a szerző tán egyoldalú is, hiszen kiadói is ezt kívánhatták tőle. Egy dolog így is fontos: a háttérben minduntalan fölmerül Teng Hsziao-ping alakja, aki a szocializmus helyes gyakor­latáért harcol – s aki ezáltal (napjainkra?) a század legnagyobb államférfiai közé emelke­dett. És tán épp Teng és követői, munkatársai, neveltjei, utódai, igazi elvtársai azok, akik .a szocializmus ügyét megmentik, sőt továbbvi­szik – mégpedig a világ legnagyobb országá­ban. Ehhez persze tudni kell, hogy a többi kínai vezető miben hibázott s ebben segítség lehet Jung Chang könyve is.

Mert úgy hiszem, a szocializmust hiábavaló temetni. Mint ahogy az elmúlt évek legsikere­sebb amerikai ideológiai műveinek egyike te­szi, a japán származású, de vérbeli amerikaivá lett Francis Fukuyama könyve: A történelem vége és az utolsó ember. Nem sok eredeti van ebben a műben, de jó összefoglalása a legáltalánosabb mai amerikai ideológiának, amely filozófiát, politikát, gazdaságot egyaránt felölel. És ami régi benne, nem is okvetlenül rossz. Hiszen Hegelből indul ki, aki hitt a társadalmi fejlődésben, bár annak végét (tel­jességét) egy polgári demokratikus rendben vélte megtalálni, ami akkor igencsak elő­remutató gondolat volt. Hegeltől egy lépés Marxig, akit viszont Fukuyama (és az egész hivatalos amerikai ideológia) elutasít, sőt vég­képp legyőzöttnek tekint. Minthogy a feuda­lizmus és most Európában a marxizmus is „letűnt”: „vége a történelemnek”, mert egy min­den másnál jobb, működőképes és a jövőt is biztosító demokratikus, kapitalista politikai és gazdasági rend végső uralma következett el. Természetesen amerikai vezetéssel. Fukuya­ma nem vulgarizál ennyire, ő olvasta Hegelt és még inkább egy kései tanítványát, a francia Alexandre Kojéve-et, akinek elemzését saját művében népszerűsíti. Kőjévé tudniillik köz­pontba állítja Hegelnek azon gondolatát, mi­szerint az emberi fejlődés legfőbb mozdítója az, amit Platón thümosznak nevezett. Ez nem egyszerűen „indulat”, hanem az elismertetés vágya. Fukuyama interpretációja szerint ez fontosabb, mint a „természetes szükségletek”: ennivaló, menedék. Az erős urak és gyenge rabszolgák „őseredeti” egyenlőtlenségét szá­molja fel a liberális polgári demokrácia és a kapitalizmus. Ahol nincs meg az ehhez szük­séges jólét, nos: ott a szabad verseny majd megteszi a magáét, mint Ázsia „kis tigriseinél”. S akik lemaradnak? Magukra vessenek! Így Latin-Amerika Fukuyama szerint azért van el­maradva, mert túlságosan sok az állami be­avatkozás… íme: Észak-Amerikában már min­denki minimális munkával megszerzi az elég­séges javakat, s ráadásul elismerik személyi­ségét. Hogy kinek a rovására valósul meg ez az ideálisnak mondott állapot, arról nagy a hallgatás. A „harmadik világban” keményen (tehát nem „minimális munkával”) kell dolgozni s a tulajdonosok szabad gazdasága erre rá kell hogy szorítsa a munkásokat – aztán majd jöhet a jólét. Mit lehet erre mondani? Éljen a teljes gazdasági szabadság? De hiszen ná­lunk is ezt mondta-mondja néhai Antalitól Zwack úrig mindenki. No, majd meglátjuk…

A nép megmozdulása csak pusztít s utólag ez derül ki a még Fukuyama (és Hegel…) által is elismert francia forradalomról is. Mennyi vér, ártatlanok vére! „A forradalom felfalja gyermekeit.” Tény, hogy erre is van példa, s az okkal, ok nélkül „felfalt” ellenforradalmárok között is akadtak nagy emberek, mint például Chénier. Akiknek nagyságát az igazi forradalmiság, mint minden nagy alkotóét, mindig elismerte. Jobb későn, mint soha: végre ma­gyarul is itt egy Chénier-kötet, mégpedig a következetesen baloldali költő: Baranyi Ferenc érdemeként, aki szerkesztette, bevezette André Chénier Válogatót verseit. Baranyi nagyon szerény: két remek fordítását is csak függe­lékben közli, hogy a fordító elődök rangját megadja. És említést sem tesz saját, Chéniér-ről szóló remek versciklusáról, pedig szívesen olvastuk volna e szépen formált kö­tetben, amelyet kézbe venni is öröm. Még a kiadó kétfejű sassal hitelesített idétlen neve (K. u. K.) sem riaszthat el.

Az értékeknek politikától független megbe­csülése a haladás jegyében szükségképpen humánus, sőt baloldali eszméket hoz felszínre. Erre szép példa Tornai József nagy műfordí­táskötete, amely Novalistól vette címét (Himnuszok az éjszakához), s amely (tanú vagyok rá) ötödfél évtized fordítói tevékenységének foglalata. A negyvenes években nem volt könnyű hozzájutni az akkori nyugati költőkhöz, ám Tornai a „szocreál” követelmények idején, önnön érvényesülését veszélyeztetve is, költői fejlődése, gazdagítása érdekében, a megjele­nés minden reménye nélkül fordította őket. Később becsülettel magyarítota azokat a szo­cialista írókat is, akiknek közvetítésére meg­bízást kapott, és tiszteletre méltó, hogy e kö­tetből sem hagyta ki őket, pl. Jevtusenkót. Pedig tán hasznosabb lenne csak – mondjuk – az általa különösen kedvelt Lawrence-szal tündökölnie. Tornai e kötete több, mint egy kiváló költő bátor vállalkozása, mint filozofikus versgyűjtemény: jelzi azt is, hogy népiség és haladás gondolata összefér a legkülönfélébb eszmék, irányzatok, alkotások méltányolásával. Íme a népi és urbánus ellentét valódi feloldása s ez Tornai egész pályájára jellemző, a gyári környezetben írt korai versektől a Veres Péter emlékét idéző teljes köteten át mai finn költők (pl. Eeva-Liisa Manner) fölfedezéséig. A szellem ilyen függetlensége – költészetben, fordításban, magatartásban – igen dicséretes, sokan nem is kedvelik miatta Tornait. Ki a fasiszta Pound fordítása, ki a népi Veres, ki a kommunista Hikmet, ki a vallásos Rilke vagy Enzensberger, de főként személyes függet­lensége miatt.

VISSZA

Hány másodperc egy nyisszantás?

Harry Braverman: A munkás és a monopolkapitalizmus. A munka leértékelődése a huszadik században *

Az amerikai szerző gyári munkásból lett mar­xista közgazdász. Mozgalmas pályáját rézmű­vesként kezdte egy hajógyárban, majd szak­májának lehanyatlása után volt csőszerelő, acélipari munkás, dolgozott vasúti javítómű­helyben, később pedig mint újságíró és két könyvkiadónál szerkesztő. Tekintélyes irodal­mat és tényanyagot feldolgozó művéhez, amelynek világos, közvetlen stílusát áthatja a személyes tapasztalatok elevensége, Paul M. Sweezy, a világszerte ismert amerikai marxista közgazdász írt méltató előszót. A következők­ben a könyv egyik fontos témáját, a taylori munkaszervezést fogjuk Braverman – és rész­ben maga Taylor – nyomán ismertetni.

A taylorizmus nyíltan kimondja a tőkés mun­kaszervezés általános elvét, és eszköztárat állít össze a megvalósításához. Az elv: az elgondolás és a végrehajtás maximális szét­választása – ami nem fedi teljesen a szellemi és a fizikai munka szétválasztását (bár gya­korlatilag nemritkán azonos vele), mert a szel­lemi munkát is ugyanennek az elvnek vetik alá. A kapitalizmus korábbi szakaszán a ket­téválasztás ilyen mértékben még nem érvé­nyesült: a mesterember maga tervezte meg a munkáját, és a mesterségeket művelőik tö­kéletesítették. Watt technikus volt, Stephenson gépész, Crompton, aki a 18. század második felében a „mule” (öszvér) elnevezésű fonógé­pet megszerkesztette, 14 éves korától szövő­munkás. A tudomány és általában a szellemi kultúra bensőségesebb viszonyban volt a fi­zikai munkával, mint később. Sámuel Gompers szivargyári munkás, aki New York egyik munkáskerületében, a Lower East Side-on la­kott, lelkesen írja visszaemlékezéseiben, hogy a szakszervezet szombat esti nyilvános tan­folyamain rendszerint két és fél-háromezer ember vett részt, minden alkalommal egy-egy kiváló tudós tartott előadást a fizika, a csil­lagászat, a mozgás, a fény csodáiról, a tudo­mányok bámulatos felfedezéseiről. Egy másik leírásban arról olvashatunk, hogy a spitalfieldsi angol selyemszövők a 19. sz. közepén, ször­nyű nyomoruk ellenére, tudományos és kul­turális központtá építették ki városukat, törté­neti, matematikai, rovartani, virágtermesztő társulatot szerveztek és tartottak fenn, és min­den kerületnek megvoltak a muzsikusai, költői, biológusai, matematikusai, geológusai, bota­nikusai. Ezt a szoros kapcsolatot a magasabb kultúrával szétrombolta a termelőerők kon­centrálódása, a szaktudás értékét megsem­misítő tömegtermelés.

Az új folyamatoknak egyidejűleg volt ter­méke és erjesztője az ún. „tudományos mun­kaszervezés”, amelyet az amerikai Frederick Winslow Taylor kezdeményezett. Taylor jómó­dú philadelphiai családból származott, apja jogásznak szánta, de ő fellázadt, és – társa­dalmi osztályában szokatlan módon – szakmát tanult, azután beállt a család barátainak tech­nikailag elsőrangúan felszerelt acélgyárába. Munkásként kezdte a Midvale Steel Worksnél, észrevette, hogy társai a teljesítményüket kb. az egyharmadára korlátozzák annak, amit el tudnának végezni. Csoportvezető lesz, összehívja volt kollégáit. „Eddig á kerítésnek ugyanazon az oldalán álltam, ahol ti. De most a vezetőség embere lettem, a kerítés másik oldalán állok, és egész őszintén megmondom nektek, hogy nagyobb teljesítményt akarok ezektől az esztergapadoktól.” „Szóval rohadt disznó lettél? Figyelmeztetünk, Fred: ha le akarod rontani a normáinkat, hamarosan át­teszünk a kerítésen.”

Ezután, mint Taylor beszámol róla, közel hároméves harc kezdődött. „Aki részt vett már ilyen harcban, tudja, mennyire becstelen és könyörtelen. Bizony, ha idősebb vagyok és több a tapasztalatom, nem vállaltam volna – nem próbáltam volna olyasmit erőszakolni az emberekre, amit egyáltalán nem akartak.” Tay­lor kiválaszt egy munkást, megmutatja neki a gépen, hogyan lehet többet teljesíteni. „De ő továbbra is csak annyit termelt, mint azelőtt. Kiadtam az útját, másikat állítottam a helyébe. Ez az új ember – nem hibáztatom érte – visszautasította, hogy akár egy kicsivel is töb­bet dolgozzon, mint a társai. Kiválasztottam akkor pár különösen értelmes munkást, akik­nek nem volt alkalmuk szakmát tanulni, és megtanítottam őket, hogyan kezeljék az esz­tergapadot, hogyan dolgozzanak gyorsan és jól. Mindegyikük megígérte: ha kitanítom a szakmára, tisztességesen végigdolgozza a na­pot. Csakhogy mihelyt kitanítottam őket, sorra hátat fordítottak, csatlakoztak a többiekhez, és nem voltak hajlandók gyorsabban dolgozni. Mintha kőfalba ütköztem volna. A szívem mé­lyén nem ítéltem el ezeket a munkásokat. De azt mondtam nekik: most felére csökkentem a béreteket; ha viszont tisztességesen fogtok dolgozni, úgy, ahogy megállapodtunk, jobban kereshettek, mint azelőtt. Az emberek persze szaladtak az igazgatóságra, panaszkodtak, hogy zsarnok vagyok, és nem voltak hajlandók jobban dolgozni. A szakmunkások rend­szeresen eltörték a gép valamelyik alkatrészét, így akarták bizonyítani, hogy a sebességet, amit az őrült csoportvezető akar, a gép nem bírja. Majdnem minden napra üzemzavart ter­veztek a műhely különböző részeiben. Akkor azt mondtam, rendben van: mostantól fogva bármilyen üzemzavar történik ebben a mű­helyben, ahányszor csak eltörik bármelyik gép­ben valami, ti fogjátok a javítást megfizetni. Ha a tető szakad le, és az töri össze a gé­peteket, nem érdekel, akkor is ti fizettek. – Végül belefáradtak, az ellenállásuk megtört, és megígérték, hogy rendesen fognak dolgoz­ni. De ez három évbe tellett.”

Amerika egyik legnagyobb acélipari vállalata, a Bethlehem Steel Company, szintén sokat köszönhetett Taylornak. Szolgálatait akkor vet­ték igénybe, amikor 1898-ban kitört a spanyol háború, a nyomott árak hirtelen felszöktek, és a társaság nagy üzleteknek nézett elébe. Tay­lor elemezte a nyersvas kézi mozgatását. 80 000 t nyersvasat tároltak kisebb rakások­ban a szabad ég alatt, onnan hordta hetvenöt ember az anyagot az öt nagyolvasztóhoz, csu­pa jó, gyakorlott munkás, kitűnő csoportveze­tővel, aki azelőtt maga is ezt a munkát vé­gezte. Egy-egy ember napi átlagban 12 és fél tonnát mozgatott meg, Taylor azonban úgy találta, hogy 48-at is el lehetne hordani, de 47-et biztosan. Munkatársával együtt első lé­pésként hozzáláttak a megfelelő ember „tudo­mányos kiválasztásához”. Három-négy napig figyelték a hetvenöt embert, aztán kiválasz­tottak négyet, aki fizikailag alkalmasnak lát­szott a feladatra. Megvizsgálták a múltjukat, jellemüket, szokásaikat, ambícióikat. Végül egy kis pennsylvaniai hollandnál kötöttek ki: Schmidtnek hívták, egy mérföldnyire lakott, műszak után mindig hazasietett, majdnem olyan frissen, mint ahogy reggel megérkezett. Napi 1,15 dollárt keresett, abból kuporgatott össze egy kis telket, ott építgette a házát reggel, este, munka előtt és után. Annyira takarékos volt, hogy a társai azt mondták róla, „a pennyt is kocsikeréknek nézi”. Taylorék el­beszélgettek vele, szem előtt tartva a sérthe­tetlen szabályt, hogy egyszerre csak egy em­berrel szabad tárgyalni.

„Schmidt, becses ember maga?” – kérdezte Taylor. „Nem értem, mire gondol.” „Dehogy­nem érti. Azt akarom tudni, hogy értékes em- ber-e maga.” „Nem értem.” „Hát akkor vála­szoljon a kérdéseimre. Azt akarom megtudni, hogy jól fizetik-e magát, vagy maga is csak egyike ezeknek az olcsójánosoknak. Azt aka­rom megtudni, hogy szeretne-e napi 1,85-öt keresni, vagy megelégszik az 1,15-tel, amennyit ezek az olcsójánosok kapnak.” Schmidt még mindig értetlenkedett, Taylor ráförmedt. „Ne bosszantson már! Persze, hogy szeretne öt, ki ne szeretne! Ébredjen föl, ember. Ha holnap elhordja azt a rakást, megkapja az öt.” „Szóval 1,85-öt? Ha aztat elhordom?” „Persze. Ez az, amit egy becses, értékes em­bernek tennie kell, most már maga is éppoly jól tudja, mint én.” „Rendben van, akkor én becses ember vagyok.” „Várjon csak, várjon. Maga éppoly jól tudja mint én, hogy egy be­cses embernek azt kell tennie, amit mondanak neki, reggeltől estig. Látja ezt az embert itt mellettem? Holnaptól pontosan azt kell tennie reggeltől estig, amit ez az ember mond ma­gának. Ha azt mondja, induljon, elindul. Ha azt mondja, üljön le és pihenjen, leül. És nincs visszabeszélés, világos?”

Taylor szerint a 75 fős csapatban kb. min­den nyolcadik volt képes fizikailag az elvárt teljesítményre, és Schmidt semmilyen értelem­ben nem állt fölötte a többinek – sőt „ökörtípus” volt, az a gyakori emberfajta, amelyik annyira ostoba, hogy a legtöbb munkára alkalmatlan. De éppen ilyenekre volt szükség. Schmidt megkapta az 1,85-öt, 60 százalékkal több bért 380 százalékkal nagyobb teljesítményért; a csapat többi tagja pedig követte példáját.

Taylor persze tisztában volt az eljárás galádságával, és némelykor, szinte gyermekien őszinte lévén, nem is rejtette ezt véka alá. „Munkás barátaim, Midvale-ben gyakran kér­dezték tőlem barátilag, tanácsolnám-e nekik, ha az ő érdeküket nézném, hogy többet ter­meljenek. Azt feleltem: az ő helyükben én is harcolnék minden többletmunka ellen, ahogy ők teszik, mert darabbérrendszerben nem tud­nak többet keresni, mint addig, mégis kemé­nyebben kell majd dolgozniuk.” Valóban: a munkások, ha a korábbinál kétszer-háromszor többet termeltek, nem növelték meg tartósan és arányosan a bérüket, legfeljebb némi cse­kély előnyt szereztek társaikkal szemben, de csak addig, amíg termelési szintjük általános­sá nem vált. A Taylor-féle „tudományos ösz­tönzés” alapján megállapított bérrel is ugyan­úgy bánt a vezetőség, mint bármely teljesít­ménybérrel, azonnal leszállította, mihelyt a munkapiac ezt megengedte; márpedig előbb- utóbb mindig megengedte, sőt kikényszerítet­te, mert a módszert a verseny miatt hamaro­san a többi vállalkozónak is alkalmaznia kel­lett. (Messze elmaradnak tehát Taylor tisztán­látásától azok az üzemi szociológusok és pszi­chológusok, akik a munkások teljesítmény-visszatartását „irracionális”, „gazdaságtalan” magatartásnak vélik. William F. Whyte, a chi­cagói egyetem szociológus munkatársa közel­ről is meggyőződhetett az ilyen magatartás indítékairól és osztálygyökereiről. Beállt egy gyárba dolgozni, megfigyelt 48 munkást: csak 8 „normazúzót” talált közöttük, ezek valamennyien társadalmilag elszigeteltek voltak mind a munkahelyükön, mind a gyáron kívül, és farmról vagy kispolgári környezetből jöttek, egyik sem tősgyökeres munkáscsaládból.

Bár Taylor ismerte a teljesítmény-visszatar­tás igazi okait, nyilvánosan mégis a munkások „lógási hajlamának” tulajdonította a jelenséget. A műhelyt valójában a munkások vezetik, nem a főnökség – írta –, ők tervezik meg nagy körültekintéssel egy-egy munka elvégzésének idejét, és a hagyományos módszerekkel nem is ellenőrizhetők, mert többet tudnak vezetőik­nél. Ő maga – mármint Taylor – hiába volt jó ideig előmunkás, műhelybeli beosztottjainak kombinált tudása és jártassága legalább tíz­szer múlta felül az övét; és nincs az a gyár­vezetőség, még ha egykori első osztályú szak­munkások vannak is a soraiban, amelyik fel­vehetnék versenyt az alája tartozó húsz-har­minc szakma munkásainak kollektív tudásával. Frank Gilbrethről, saját legjobb tanítványáról és munkatársáról, aki évekig tanulmányozta a kőművesek falazási technikáit, Taylor azt nyilatkozta, hogy ennek a mesterségnek a tudományát a munkások nemcsak ki tudták volna dolgozni, de kétségkívül ki is dolgozták, és 4000 év alatt minden fortélyt felfedeztek, amit Gilbreth kigondolt. Szellemileg sok mun­kás képes lenne tudománnyá fejleszteni a munkaszervezést, csak nincs rá se ideje, se pénze; továbbá, ha egy munkás új, gyorsabb munkamódot dolgoz ki, akkor érdeke, hogy ne ossza meg a többiekkel. Mindebből Taylor arra következtet, hogy a munkásokat nem elég a hagyományos szervezési formákban irányítani és ellenőrizni: minden lépésüket a veze­tőségnek kell diktálnia, magához ragadva a tudás monopóliumát. „Nem kétséges, hogy a termelési költség csökken, ha a műveletek tervezését és általában az agymunkát elvá­lasztják a kétkezi munkától.” Ha ez megtörté­nik, a termelőegységek úgy fognak dolgozni, mint a kéz, amelyet egy távoli agy vezérel, korrigál és ellenőriz; ráadásul a munkások is jól járnak, mert olyan feladatok elvégzésére lesznek alkalmasak, amilyeneket korábban nem tudtak volna ellátni. „Aki pl. azelőtt nap­számos volt vagy pöcegödör-tisztító, most, mondjuk, cipőt készíthet egy cipőgyárban. A piszkos munkát pedig elvégzik az olaszok vagy a magyarok.” Egy dologra azonban ügyelni kell – figyelmeztet Taylor –: „az agy­munkások elég munkát kapjanak ahhoz, hogy egész munkaidejük alatt teljesen el legyenek foglalva.” (A munkások nem találták olyan elő­nyösnek az új rendet, mint Taylor elvárta tőlük, és hevesen tiltakoztak ellene – nem is annyira mozdulataik stopperral való méricskélése el­len, inkább azért, mert szaktudásuk elvesz­tette értékét, tevékenységük az önállóságnak még a látszatát is.)

Gilbreth, a tanítvány, folytatta és kiteljesí­tette mestere kezdeményezését. A stoppert filmfelvevővel és különféle műszerekkel egé­szítette ki, az időtanulmányt pedig a test alap­mozdulatainak vizsgálatával és osztályozásá­val, úgy tekintve az elemi mozdulatokat, mint bármely munkatevékenység építőkockáit: eze­ket nevezte, saját nevének megfordításával, therbligeknek. Minden mozdulatnak megvan a neve, jelképe, színkódja, tízezredpercekben megadott ideje, és a gépi terminusokban leírt mozgástípusok osztályokba, alosztályokba so­rolódnak. A „fogás” pl. több alosztályra bomlik: csíptető fogás (hüvelykujj az ujjakkal szembe­helyezve), burkoló fogás (a kéz körülfogja a tárgyat) stb. Az „átvitel üresen” a kéz mozgását határozza meg aszerint, hogy milyen messzire kell kinyúlnia, az „átvitel teherrel” a távolság és a súly függvényében határozza meg ugyan­ezt. Ha pl. megfogom a ceruzát, akkor az „átvitel üresen”, a „csíptető fogás” és az „átvitel teherrel” három therblig\ének tízezredpercek­ben megadott szabvány időértékeit kell öszszeadnom, és megkapom a teljes mozgás szabványidejét, mondjuk 0,6696 tíz- ezredpercet – ami semmiképpen sem tévesz­tendő össze 1/3 másodperccel, vagyis 0,6666 tízezreddel. Korszerűbb elektronikus műsze­rek egymilliomod percnyi pontosságra is ké­pesek, ezeket azonban csak kísérleti célokra használják. A hétköznapi gyakorlat beéri olyan egyszerűbb eljárásokkal, mint a szívritmusnak, az energia- és oxigénfogyasztásnak a mérése, vagy a szemmozgás regisztrálását szolgáló elektrookulográfia, amely a szem közeiében elhelyezett elektródákkal dolgozik. E kutatások során az embert úgy vizsgálják, mint egy gömbcsuklókkal, forgópántokkal, mechanikus erőátviteli szerkezetekkel ellátott gépezetet, vagy érzékelő berendezések rendszerét, szá­mítógéprendszert stb.

A taylorizálás az irodákba is behatolt. Ter­jeszkedésének alapja ugyanaz, mint az ipar­ban: a gyors tőkefelhalmozás, a termelés mé­reteinek ugrásszerű megnövekedése. A mo­nopolkapitalizmus létrejöttével nagy ütemben bővült azoknak a vállalatoknak a skálája, ame­lyek önállóan, a termeléstől különváltan végzik az irodai munkákat (a régebbi kis gyári iro­dákat kinőtte a kor), és főként vagy kizárólag tisztviselőket foglalkoztatnak (bankok, hitelin­tézetek, hirdetési ügynökségek, jogi, ingat­lanközvetítő, utazási irodák stb.). Az árubiro­dalom sajátos másaként hatalmas papírbiro­dalom terpeszkedik el, nem kevésbé valósá­gosan, mint a fizikai világ, kezeléséhez a tiszt­viselők egész hada szükséges. Az ő tevé­kenységüket kívánta a tőke szemszögéből ésszerűsíteni az amerikai William Henry Leffingwell, a Taylor-rendszer irodai alkalmazá­sáról szóló, 1917-ben megjelent könyvében. „Az idő és a mozgás tanulmányozása – írja a könyv bevezetője – éppoly meglepő ered­ményeket hoz a tisztviselői munka mindenna­pos részleteit illetően, mint a gyári munkában. És végül is, mivel a kéz vagy a test minden mozdulata, minden gondolat, legyen akármi­lyen egyszerű, fizikai energiát fogyaszt, e mozdulatok vizsgálata és elemzése révén miért ne derülhetne fény számtalan fölösleges erőkifejtésre a tisztviselői munkában is, épp­úgy, mint a gyári munkában?”

Leffingwell egy nagy könyvkiadónál, a Curtis Publishing House-nál próbálta ki Taylor el­veit. Először a postabontást szervezte újjá, oly sikeresen, hogy attól kezdve az illetékes tisztviselő 100 helyett 500 levelet bontott fel óránként. Utána több száz más tisztviselői művelet szabványosítása került napirendre. Az írógépeket mechanikus sorszámolóval szerel­ték fel, valamint jelzőórával, amely rögzítette minden egyes munka kezdetét és befejezését, így a munkát darabbérben lehetett fizetni. Leffingwell megtervezte a falikutak célszerű el­helyezését is, miután megfigyelte, hogy egy- egy tisztviselő átlag napi 100 lábnyit jár vízért, ami egyetlen irodában évi 50 000 mérföld, ennek megfelelő időveszteséggel a munkál­tató rovására.

Az úttörő kezdeményezés követőkre talált. Egy 1960-as detroiti kiadvány megadja a leg­különfélébb irodai tevékenységek időnormáit: egy hüvelyk (2,54 cm) gépelt szöveg elolva­sása 0,008 ezredperc; számok leolvasása egytől háromjegyűig 0,005, héttől kilenc­jegyűig 0,015 ezredperc; leülés vagy felállás 0,033 ezredperc. A „vágás ollóval” megneve­zésű művelet leírása minden nyisszantást há­rom részre bont – „az olló szétnyitása, előre- mozgatása, összezárása” –, és századpercnyi pontossággal szabja meg a részműveletek idejét. De a legszebb példa talán azé a Leffingwell könyvében szereplő mintaszerű me­nedzseré, aki – még a mártogatós tollak kor­szakában – a tinta párolgását tanulmányozta, és arra az izgalmas felismerésre jutott, hogy minden párolgásmentes tintatartó évi 1 dollár megtakarítást jelentene a társaságnak. Felfe­dezését jelentésben összegezte, nem mu­lasztva el lelkiismeretesen feltárni a tényt, mi­szerint „a párolgási ráta a levegő nedvesség- tartalmával változik”.

A szervezési reformok, amelyek kiszorítják az irodai munkából a szellemi tartalmat, és minden munkát egyszerű elvont munkára, a kéz, a láb, a szem, az idegek mozgására redukálnak, értelmetlenné teszik a „fehér gal­lérosok” és a „kék gallérosok” hagyományos megkülönböztetését. Angliában 1850 és 1880 között a legalacsonyabb beosztású tisztvise­lők évi 75-150 font fizetést kaptak; ennyit a munkásoknak csak 10-15 százaléka keresett, ez volt a válogatott munkásarisztokrácia. Az 1956-os adatok szerint ellenben egy átlagos angol tisztviselő ugyanazon a jövedelmi szin­ten állt, mint egy átlagos fizikai munkás, vagy inkább egy kicsit lejjebb. Az 1900-as Ameri­kában a gyári és vasúti tisztviselők jövedelme kb. a kétszerese volt a termelő és közleke­dési munkásokénak; 1959-ben a tisztviselők és a kereskedelmi alkalmazottak nem kerestek többet a fizikai munkásoknál, a következő év­tizedben pedig annyira romlott a helyzetük, hogy átlagos jövedelmük elmaradt a „kék gal­lérosokétól”. Közben mindkét kategória mun­kájában veszedelmesen erősödött a leértéke­lődés tendenciája, a munkafolyamatok szabá­lyozását a főnökségek új módszerek és be­rendezések működtetésével mind teljesebben a maguk kezében összpontosították. Ezt a racionalizálási formát Marcuse nem alaptala­nul minősíti „az emberi lényeget fenyegető katasztrófának”.

Egy jellemző adat: New York állam Mun­kaügyi Hivatala az 1960-as évek közepén megállapítja, hogy az állam valamennyi mun­kahelyének mintegy kétharmada, a „fehér gal­lérosokét” is beleértve, olyan „képzettséget” igényel, amely napok, hetek vagy legfeljebb hónapok alatt elsajátítható. Előítélet tehát azt hinni, hogy a „fehér gallérosok” arányának növekedése a dolgozók szakmai szintjének emelkedését bizonyítja, ellenkezőleg: mindkét kategória esetében a horizontális mobilitás nö­vekedéséről van szó, magyarán arról, hogy a munkához nincs szükség különösebb tapasz­talatra, így könnyű átcsoportosítani az alkal­mazottakat egyik munkáról a másikra, és a személyzet többsége a hatékonyság csorbí­tása nélkül cserélhető.

Furcsa ellentétben áll a munkahelyi fejle­ményekkel az iskolai periódus meghosszab­bítása, az oktatási intézmények támogatása a kormányszervek részéről, a veteránoknak nyújtott oktatási segély a második világháború és Korea után. Mindezt az akkori idők mene­dzser-keresletet támasztó gyors tőkefelhalmo­zása tette szükségessé, de még inkább az a törekvés, hogy a munkanélküliséget a tanulók létszámának felduzzasztásával korlátok között tartsák, továbbá megóvják a társadalmi biz­tonságot, amely a tapasztalatok szerint azon­nal veszélybe kerül, mihelyt az iskolák valami okból – pl. tanársztrájk miatt – pár hétig szü­netelnek, és a szülői felügyelet nélküli, dolog- talan fiatalok elözönlik az utcákat (rendszerint mindkét szülő dolgozik). Az iskolák ily módon sajátos gyermekmegőrzőként működnek; szin­te ez a fő funkciójuk, kivált az 1960-as évek végétől, amikor kiderült, hogy túltermelés van középiskolát végzettekből. Az oktatás méretei ma már aránytalanul nagyok mind a szaktudás leértékelődéséhez, mind a csökkent munka­erő-kereslethez képest, ám éppen a csökkent kereslet – a növekvő munkanélküliség – váltja ki társadalombiztonsági megfontolásokból a túlméretezés szükségletét. Mivel a középisko­lák tömegesen képeznek olyanokat, akik vég­zettségüknek nem fogják hasznát venni, az oktatás céltalanná, formálissá válik; az iskola széthúzza az elemi tananyagot, hogy kitöltse a 1.2 éves oktatási időt, és sokszor valóban nehezebbnek bizonyul 12 év alatt megtanítani az írás-olvasás-számolás alapismereteit, mint azelőtt 8 év alatt. Igaz, hogy a nagy kínálat folytán a munkáltatók előnyben részesítik fel­vételkor az iskolázottabbakat, a menedzserek pedig azt állítják, hogy ezek a legjobb mun­kások; a szociológiai vizsgálatok azonban ki­mutatták, hogy az iskolai végzettség többnyire fordítottan arányos a gyári teljesítménnyel, sok foglalkozási ágban pedig az elégedetlenség tényezője.

A taylori módszereket Ford fejlesztette tö­kélyre technikailag igen egyszerű, ám a tőkés munkaszervezés szempontjából zseniális újí­tásával, a mozgó szerelőszalaggal, amelynek segítségével a főnökség diktálni és ellenőrizni tudja a munka intenzitását. A szalagmunkás egy-két gyorsan megtanulható műveletet vé­gez. De a fejlődés itt sem állt meg. Az újabb időkben a szaktudást már nem Taylor és Ford szervezési eljárásaival, hanem korszerűbb módon, a gépek és berendezések programo­zásával teszik fölöslegessé. Megjelent egy­szersmind – részint az egyik-másik munkás­kategóriától nagy képzettséget és kezdemé­nyezést kívánó tudományos és műszaki for­radalom hatására, részint a szakszervezet-el­lenes harc, a munkásoknak a tőkés vállalatba való szorosabb integrálása érdekében – a Taylor-Ford-féle munkaszervezéssel ellentétes irányzat is, amely visszajuttatja a főnökségek által kisajátított szellemi tevékenység bizonyos szektorait a munkásoknak, rájuk bízva a mun­kafolyamatok önálló megszervezését és ellen­őrzését. (Az irányzat egyik ágáról, az ún. toyotizmusról rövid leírás található az Ezredvég 1993/5. számának 77. oldalán.) Ezzel az új irányzattal Braverman könyve, sajnos, nem foglalkozik. Persze nem is látszik valószínű­nek, hogy az ilyen típusú munkásautonómia tőkés viszonyok között általánossá válhatna, meghaladhatná egyes szűk, kiváltságos kate­góriák kereteit. Az irányítás és a végrehajtás antagonizmusa a tőke alaptermészetéhez tar­tozik.

Bravermannek meggyőződése, hogy valódi munkásautonómia a kapitalizmusban nem le­hetséges. A „munkásrészvétel” (participáció) nem szocialista követelés, amiképpen az az elgondolás sem az, hogy a fennálló termelési szervezetben a munkahelyi demokrácia igaz­gatóválasztással, a termelési és más dönté­sekről való szavazással, röviden, a parlamen­tarizmus formális szerkezetének átültetésével megvalósítható volna (bár az ilyen irányú kö­vetelések taktikailag hasznosak lehetnek). Ha a munkástömegek nem szerzik meg a szük­séges műszaki tudást, s ha a munkaszervezet gyökeresen át nem alakul – tehát létre nem jön egy új, valóban közösségi termelési mód –, akkor a munkás, akármiről és akárhányszor szavazzon is, éppúgy függni fog a „szakem­berektől”, mint azelőtt, és csak közöttük vá­laszthat, csak az általuk előterjesztett alterna­tívákra szavazhat.

A tőkés munkaszervezet lényegileg érintet­len megőrzésében látja Braverman az egykori „létező szocializmus” legfőbb gyengeségét. A szovjet rendszer hibrid formáció volt, csupán első szakasza a forradalomnak. Ez nem meg­lepő: a kapitalizmusnak évszázadokba tellett, amíg saját termelési módját kiépítette, sőt, még ma is építi és újra meg újra átépíti. A szocializmusnak annál nehezebb gyökeret vernie, mert nem automatikusan fejlődik, ahogy a kapitalizmus nőtt a vak piaci erők hatására, hanem kollektív, tudatos, célszerű tevékenységet követel; és nem egyszerűen az előző termelési módot kell meghaladnia, hanem az antagonisztikus osztálytársadalmak évezredeit, az emberiség előtörténetét. Mint minden átmeneti társadalom, a Szovjetunió is az előző korszaktól örökölt termelőerőkkel kezdett hozzá az új viszonyok megvalósítá­sához. Nem tudta azonban, tulajdonképpen még csak meg sem kísérelte új, forradalmi modellel felváltani a tőkés munkaszervezést, amelyet az iparosítás során inkább követni igyekezett (lenyesve róla persze bizonyos „ki­növéseket”, tervezéssel helyettesítve a felhal­mozás és elosztás tőkés mechanizmusát, hoz­záadva a gyári szervezethez a „munkás­ellenőrzés” formális struktúráit). Az illetékes szovjet szakemberek hozzállására jellemző két amerikai szociológus beszámolója. Az 1970-es években Moszkvában szovjet köz­gazdászokat és szociológusokat arról kérdez­tek, folynak-e kutatások a munkával való elé­gedettségről; mire a válasz így szólt: „Ezt a kérdést fölösleges tanulmányozni olyan or­szágban, ahol a termelőeszközök a dolgozók tulajdonában vannak.” Ugyanakkor – jegyzi meg Braverman – egyre több nyugatimádó szociológiai és vezetéstudományi munka je­lent meg a Szovjetunióban, pl. D. Gvisianié, aki a szovjet rendszer színleges feldicsérése mellett elragadtatással írt a nyugati vezetési stílusról és ennek manipulációs fogásairól.

Marx – bár mindig aláhúzta a tőkés terme­lési mód forradalmasító jellegét – éppoly kö­vetkezetesen emelte ki azt is, hogy a kapita­lizmus a munkást a termelési folyamat dologi elemévé fokozza le. A marxizmus ebben a tekintetben sem vesztette el érvényét, bármily divatos is ma elavulttá nyilvánítani, olyan szemléletté, amely csak a 19. századbeli „ipari proletariátus” meghatározására volt alkalmas. Ha választ keresünk korunk kérdéseire, vissza kell térnünk az eredeti marxi hagyományhoz, nem pusztán az elosztás oldaláról bírálva a kapitalizmust – ahogy a szociáldemokrácia te­szi –, hanem gyökerében, mint termelési mó­dot, a társadalmi termelés sajátos szervezetét.

(Monthly Review Press, New York-London)

R. E.




* Harry Bravermann: Labor and Monopoly Capital. The Degradation of Work in the Twentieth Century. [vissza]



VISSZA



VISSZA

KÖNYVAJÁNLAT


„Semmiféle cigányasszony nem volt képes megjósolni, hogy mindörökre elhagyom szü­lőföldemet. Azok pedig, akik között élek, kép­telenek megérteni, hogy olyan tájékról szár­mazom, ahol nem volt gépkocsi, fürdőszoba, telefon, ahol a nyáron porzó, tavasszal és ősszel sáros utakon öt mérföld is komoly távolságot jelentett, ahol a lakosság orvos nélkül élt, a háziszerekben, varázslatokban és ráolvasásokban bízva.” Amerikai állampol­gárként, Kaliforniából tekint vissza a Nobel- díjas Czesław Miłosz az elhagyott szülőföld­re, erre a háborúk dúlta, gazdasági ne­hézségekkel, véget nem érő nemzetiségi ellentétekkel küzdő, kulturális és szellemi örökségét tékozló földrészre Szülőhazám, Európa című esszékötetében. A lengyel szár­mazású író 1911-ben Litvániában született, a vilnói Báthory István egyetemen szerzett jogi diplomát, majd Párizsban tanult; ezután Varsóban a lengyel rádió munkatársa lett. A háború alatt részt vett az ellenállási mozga­lomban, 1946-50 között kulturális attasé volt Washingtonban, majd Párizsban. 1951-ben lemondott diplomáciai megbízatásáról, s tíz évig Franciaországban élt. 1961 óta Kalifor­niában a Berkeley egyetemen a szláv irodal­mak professzora, író, műfordító, publicista, irodalomtörténész, akit költői életműve alap­ján a legjelentősebb huszadik századi len­gyel lírikusok között tartanak számon. A Boj­tár Endre válogatásában és szerkesztésében megjelent esszékötet költővé érésének, szel­lemi gazdagodásának kezdetétől, a távoli ro­kon francia szerző, Oscar Milos bűvkörében töltött évek megidézésétől az egyetemi pro­fesszor költészetről szóló előadássorozatáig ad ízelítőt e nagyszabású életmű egyik sze­letéből. A könyvet a pozsonyi Kalligram és a budapesti Vigilia Könyvkiadó közös gondo­zásában, a jeles közép-európai szerzőket fel­vonultató Domino könyvek sorozatban olvas­hatjuk. A regényíró Czesław Miłosz is jelen van a magyar könyvpiacon, hiszen az esszékötettel csaknem egy időben jelent meg Az Issa völgye című regénye is, amelyet a Magvető adott ki Fejér Irén fordításában a Világkönyvtár sorozatban. A század eleji, ak­kor Lengyelországhoz tartozó Litvániának, szülőhazájának varázslatos tájai elevenednek meg a lebilincselő regény lapjain egy kisfiú – nyilván a szerző gyermekkori önmaga – szemével.

A Miłosznál csaknem húsz évvel fiatalabb kortárs, a költő, esszéíró Hans Magnus Enzensberger, aki november 11-én ünnepli hat­vanötödik születésnapját, az 1980-as évek kö­zepén északkelettől délnyugatig végigutazott Európa peremén, a gazdag északi országoktól a szegény déli vidékig, útba ejtve két akkor még szocialista országot is. Hét országról ké­szültek az Ó, Európa című kötet meghatároz­hatatlan műfajú (útleírás-riport-szociográfia) írásai, Epilógussal 2006-ból. „Mind mállanak, repedeznek, feketére kormozódnak a neogótika virágai és tornyocskái, a szecesszió pávái és liánjai. Eltörtek a gipsz szőlőfürtök és csi­gakürtők, a hárfák és oroszlánfejek; az an­gyalok és szüzek torzóként állnak. Itt fák nő­nek a régi tőzsdepalota tetején, a friz fölött, akár egy maja templomon…” Igen, Magyaror­szágon, Budapesten is járt, s kritikus szemmel figyelte az eléje tárulkozó vagy a titokban bemutatott valóságot, a friss vakolat mögött a pusztuló épületet, találkozott pártfunkcioná­riussal és ellenzékiekkel, vidékre is ellátoga­tott, s lépten-nyomon felfedezni vélte a válto­zás előjeleit. A társadalmi problémákra érzé­kenyen reagáló művész Norvégia, Svédor­szág, Lengyelország, Olaszország, Spanyol- ország és Portugália kör- és kórképét festette meg ezekben az írásokban, s az Epilógusban, az utópisztikus Bohémia a tengerparton című írásban, amelyet 2006-ban írt meg, a berlini fallal mint féltve óvott műemlékkel találkozik az író. Az esszékötet az Európa Könyvkiadó­nál jelent meg, Kurucz Gyula fordításában.

Mi maradt érvényes abból, amiben hittünk, ami valaha mozgatott, amit józan belátással felfogtunk? – teszi fel a kérdést Fordul a világ című kötetében Bayer József, aki annak a békeviselt, elvetélt „nagy nemzedék” tagjának vallja magát, amelyik igazából kimaradt a fal lerombolása utáni, 1989-cel kezdődött új po­litikai időszámítás nyújtotta lehetőségekből; hi­szen „Amint egy kortársam bibliai hasonlattal jellemezte – írja –, akik az ígéret földjére ve­zették népüket, maguk nem léphetnek be oda, mert meg vannak rontva. A hasonlat bármennyire sántít, jól jelzi az értelmiség jelentős részének mind politikai beavatottságát, mind érzelmi túlfűtöttségét. Helyettük jöttek az áttelt vénnek a génjeikbe beépült sérelmi komple­xusokkal; megjelentek a hamvas ifjak, akikben már nem voltak meg a belénk nevelt eszmék és politikai gátlások, akik már – és még – nem tudták, hogy mit nem lehet, ezért irigy­lésre méltóan szabadok és bátrak voltak, és igazolni látszott őket az idő. S megtértek a világközökből az ellenállás hősei, irgalmatlan erkölcsi diadalt ülve az ittrekedt igavonók fe­lett, amíg csak bele nem verték az orrukat a hazai rögbe. Mert ez mégsem az ő idejük lett, hanem az »igazak«, a megváltók, a nemzet­mentők ideje. A történelmi panoptikum meg­annyi holtnak hitt alakja támadt föl, s halomra döntötték az összes elképzelést arról, ami volt, van és lesz. Az ország rövidesen benépesült képzelt ellenállókkal…”

A korábbi nézeteit meg nem tagadó, azokkal kritikusan szembenéző szerző esszéket és publicisztikai írásokat tartalmazó, a T-Twins Kiadó gondozásában napvilágot látott kötete az olvasót is arra ösztönzi, hogy próbálja gon­dolatban végigjárni azt a göröngyös utat, amely a megosztott Európának mindenki által lakható, közös házához vezet.

„A ti nemzedéketek magányos, az én nem­zedékem »kimaradt nemzedék«. Nekünk már nem volt esélyünk sem a cselekvésre, sem az illúziókra… Nemzedékemnek már nem volt mit feladnia, miben részt vennie, miben csa­lódnia… Mindkettőnk nemzedékének sorsa végeredményben tragikus.” Két, szülőföldjéről hazájába vándorolt férfi 1988-ban titokban folytatott, magnószalagra vett párbeszédét ol­vashatjuk a Széphalom Könyvműhely Illúziók kora, Erdély című újdonságában. Beke Mihály András, az ötvenes évek második felében szü­letett fiú pár- és perbeszéde apjával, az író­ként, újságíróként jól ismert Beke Györggyel Európa e történelmi viharok dúlta tájékáról, Erdély ismeretlen tegnapjáról, az ott élő ma­gyarság kiszolgáltatott helyzetéről, kultúrájá­nak, anyanyelvének elsorvasztására tett kísér­letekről, történelmének meghamisításáról, a hi­vatalos román politika nemzetiségellenes megnyilvánulásairól. Szemléletes képet ka­punk egyúttal a Ceaușescu-korszak irodalom­politikájáról, a szankciókkal és retorziókkal irá­nyított könyv- és lapkiadásról, a különböző irodalmi szerkesztőségek működéséről. Mind­eközben természetesen sok szó esik Beke Györgynek, az erdélyi irodalmi élet aktív és harcos résztvevőjének pályafutásáról, művei­nek sorsáról, a haza és a szülőföld közötti választás keserűségéről, amelyet nem old fel igazán az anyanyelv megtartó erejébe vetett hit sem, még ha azt írja is, hogy „Az anyanyelv az én hazám… mi az anyanyelv-hazában va­gyunk, bujdosók”.

Szomorú aktualitása is van a megjelenés tényén kívül, hogy szíves figyelmükbe ajánlom a 67 éves korában elhunyt Örsi Ferenc Zöld Notesz című regényét, amelynek története 1944 őszén és 1945 tavaszán játszódik egy hadapródiskola diákjai között. Az önéletrajzi ihletésű történet azt az időszakot dolgozza fel, amikor a kiképzés befejezésére Németor­szágba szállítják a hadparód zászlóaljat, a 17-18 éves fiúkat, akik ezen az úton szem­besülnek igazán a vesztésre álló Németország nyomasztó légkörével, a bombázásokkal, ha­difogolytáborokkal, deportáltak meneteivel, s nem utolsósorban saját tisztjeik embertelen­ségével és gyávaságával. Örsi Ferenc írói pá­lyája az ötvenes évek végén kezdődött, az Aranylakodalom című családregény hozta meg számára az első irodalmi sikert. Az elbeszélő próza mellett kitűnő drámák, tévéfilmek, film­forgatókönyvek sora születik tollán a követke­ző évtizedekben, például az „Epeios akció”, „A pékinas lámpása”, „Teréz”, „Négyen az ár­ban”, „Princ, a katona”, „Oly korban élünk”, „Holtág”, „Zrínyi”. Legnagyobb közönségsike­rét azonban „A Tenkes kapitánya” filmsorozat­tal érte el, amelynek forgatókönyvéből írt re­génye az ifjúsági irodalom klasszikus műve lett. A világszerte vetített tévéfilmet tizenne­gyedszer (!) láthatta még a magyar televízió képernyőjén idén nyáron, halála előtt. A Zöld Notesz második kiadását a Héttorony Könyv­kiadó jelentette meg, amelyben Őrlősi Ferenc mű. hdp. növ. regénybeli utolsó feljegyzései ezek voltak: „Mai 13 Sonntag A tanya melletti erdőben maradunk őrizetlen foglyok. Mai 14 Montag Anyagszétosztás.”

(emmi)

VISSZA