ABLAK

Két kolumbiai költőnő

ÁGUEDA PIZARRO

New Yorkban született spanyol apa és erdélyi román anya gyermekeként. Költői pályáját Kolumbiában kezdte, eddigi nyolc kötete is ott jelent meg.

Vörösen

Vörösen
bámul,
küklopsz,
gömbölyű,
minta
tulajdon
szeme.
Száján
csók
ég
meg egy ige
jelenidőben.
Az eleven
nap
földre
sugárzó
tengelye.
Szédítő
utazását
az almafák közt
piheni ki,
ahová
vöröslő
ajándékával siet
fogadásomra,
kigyúlt
arcának
bíborával.

Soha

Sohasem
fehér.
A csend szót
a hajótörések
fedélzetére írja.
Sohasem volt
se feledés
se asszony
se fátyoltalan
menyasszony.
Nem jött
sosem
a lakatlan
városba
ahol
egy vak
és rokkant
katona várja
valamelyik utcasarkon.
Sosem lesz
fehérebb
itt van
köztünk
mikor egymásra se nézve
megyünk
az űr felé
ahol nem vagyuk
soha.

A magány

A magány
olyan hely
ahol a nap szaga
még ott szárad
gyermekkorom
bőrén.
Ahol újra ott látom
a távolban apámat
amint lehajtott fejjel
kitartóan néz engem
s az ősz tüzétől
örökre fellobbatott
sziklamáglyán ülve
megpróbálom lerajzolni.
Ahol fűzfákat látni
a távolban oly messze
mint az elveszített
hazák.
A patakzó
magány
magával sodor
hangja
csobogva
nevemen szólít.
Mint egy szabad gyermekleány
pörgők.
Szoknyám
a kék világ
körívét szabja ki
az űrben
melyet kirajzolok
és felszabadítok
hogy megsemmisüljön
asszonyi emlékezetemben
mely nemsokára megszüli
a napot.

ANABEL TORRES

Bogotában született 1948-ban. Jelenleg Hollandiában él. Öt kötete jelent meg, több irodalmi díj birtokosa.

Babák

Olyan országban születtem, mely első rendeletével
legyilkoltatta az összes sípot,
és emlékművet emeltetett
az Európából áthozott klarinétnak.

Olyan országban születtem, amelynek megalapítását,
mielőtt még a víz
meg a szél elsöpörte volna

– mielőtt még létezhetett volna –,

ott hirdették ki
vasszigorral,
a csibcsa kislányok játékbabáinak
csontjaiból emelt
trónon.

Boncolás

Nem mintha nem szerelem lett volna,
amikor a kezem
kitalálta az arcodat;

amikor a vállad
kitalálta rajta nyugvó fejem.

Csak hát nem volt
egyetlen ország sem,
ahol úgy szerethettük volna egymást,

hogy közben ne kellett volna félnünk tőle,
hogy a halál
elragadja a gyermekeinket

a sok-sok éjszaka valamelyikén,
mikor az utcára engedi vérebeit.

Két kő

Elárulta, hogy a hangját
egy kő alá dugta.

Tudta,
anélkül, hogy elárultam
volna,
hogy a szívemet meg a testemet
egy kő alá
dugtam.

Sok-sok év után
most csak nézzük egymást.

Tükör

A szájam
sokáig
rút kiskacsa volt csupán.

Egy napon aztán
felnőtt
de csak a tükör látta:

senki sem húzta ki a szárnya körvonalait
a vágya ceruzájával

csak az én vak tükröm.

SZŐNYI FERENC FORDÍTÁSAI

Mai portugál költők

NATALIA CORREIA

1923-ban született az Azori-szigetek egyikén. Számos verseskönyve, regénye, színdarabja, tanulmánya és gyermekkönyve jelent meg.

Cenzúrázott ifjú lelkek panasza

Adj nekünk egy liliomot s egy zsebkést,
és lelket, hogy vigyük az iskolába,
s egy táblát, amely ígéri, hogy lesz még
életünkben gyökér, szár s tarka párta.

Adj nekünk egy képzeletbeli mappát,
egy város képe díszelegjen rajta.
Meg egy órát adj, meg egy olyan naptárt,
amely korunkat soha nem mutatja.

Add nekünk egy fabábú büszkeségét,
hogy felhúzhassuk feltűnő hiányunk,
s add nekünk a senkik kitüntetését,
mert bűnösnek és ártatlannak látszunk.

Adj nekünk egy kalapot, hogy lefesse
arcképünket valami ügyes festő,
adj szabadjegyet egy színházi estre,
melynek műsora az ég és a felhő.

Add, hogy díszítse fénylő koponyánkat
a nagyapánktól ránk maradt paróka,
hogy mikor vad magányunk hátba támad,
még akkor se hasonlítsunk magunkra.

Adj egy jókora búbot a fejünkre,
és mondd: ez történelmi osztályrészünk,
hogy ne juthasson többé már eszünkbe:
nem kupánvágás, amitől mi félünk.

Add nekünk azt a ragyogó kilátást,
mit kínál egy vonat nélküli ablak,
hogy ne lássuk, a hajnali szivárvány
mint issza vizét a hűvös pataknak.

Olyan derék kísérteteket látunk,
hogy vállaikra hajiunk megpihenni,
és álmodunk: sivár, üres az álmunk,
már nem rémít, nem riaszt benne semmi.

Add nekünk a Biblia fedőlapját,
s egy dobozt, melyből dohányillat árad,
egy tükröt kérek, meg egy fésűt! Add hát!
S frizurát fésülünk egy páviánnak.

Adj egy szöget a koponyánkba verve,
s adj egy fejet, mely derekunkból nő ki,
ne hasonlítson a lélek a testre,
a lélek, mely a testet épen őrzi.

Adj nekünk egy koporsót, vasból lényen,
kőberakással, bársonnyal befödve,
hadd gondoskodjunk, amint illik, szépen,
díszes temetésünkről jóelőre.

Adj nekünk egy nevet, néked az semmi,
egy hegedűt, meg egy repülőgépet,
de ne adj vad bikát, mely szarvát szegzi
a sors ellen, és mindent széjjeltéphet.

Adj nekünk papírból tengeri flottát,
és az útlevélen sok szép pecsétet,
mert ami megszabja itt létünk hosszát,
az nem a halál. De nem is az élet.

DAVID MOURÃO-FERREIRA

1927-ben született Lisszabonban. Költő, drámaíró, színész, kritikus, egyetemi tanár.

Árny-litánia

Ne kérdjetek semmit: be vagyunk mi zárva
a fagy gyűrűjébe, a fal hidegébe,
egy messzi, egy messzi időtlen világba!
Ne kérdjetek semmit.
                                    Némák vagyunk, némák.

Kendőket kötöztek a szél orrlikára,
gátakat emeltek a tenger elébe.
Ne kérdjetek semmit: be vagyunk mi zárva,
vagy kívül rekesztve.
                                    Ne kérdjetek semmit.

Tumultus az úton? Be a csigaházba!
Nyomorúság otthon? Neonfényt az éjbe!
Ne kérdjetek semmit, ne kérdjetek semmit:
mindig tőrrel várnak
                                    a rejtőző árnyak.

Ne kérdjetek semmit: okát adni hosszú.
Ne kérdjetek semmit: okát adni fájó.
Ne kérdjetek semmit: vagyunk minden ellen.
És tán elveszettek.
                                    És tán elveszettek.

ANTONIO RAMOS ROSA

1924-ben született Faróban. Verselt spanyol, angol, francia, olasz, német nyelvre is lefordították. Jelentős műfordító és publicista.

Egy fáradt hivatalnok verse

Az éjszaka kicserélte álmaimat és kezeimet
szétszórta barátaimat
zavarodott a szívem és az utca olyan keskeny

minden lépésnél keskenyebb
a házak kapui magukba nyelnek
eltűnünk bennük
egyedül vagyok egy szobában egy magányos szobában
kicserélt álmaimmal
fordítva égő életemmel egy magányos szobában

Kihunyt szívű hivatalnok vagyok
megfáradt hivatalnok
lelkem nem kíséri a kezemet
Tartozik Követel Tartozik Követel
lelkem nem szökken táncra a számokkal együtt
próbálom rejtegetni szégyenkezve
a főnök a múltkor rajtakapott amint mélázva
néztem egy madárkalitkát a szemben lévő kertben

Fáradt hivatalnok vagyok egy példás nap után
Mért nem a jólvégzett munka öröme tölt el?
Mért húz le reménytelen fáradtságom?

Régi nemes szavakat betűzök
Virág leány barát fiúcska
testvér csók szerető
anya csillag zene

Álmomat át meg átszövő szavak
életem börtönében eltemetett szavak
a világ minden éjszakája egyetlen éjszakába zárva
magányos szobámban

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI

MAGYAR SORSOK

VÉRTESSY SÁNDOR

Pablo Urbányi

(Az író 1939-ben Ipolyságon született, a mai Sahyban. Nyolcéves koráig élt ott, majd 1947-ben szülei Argentínába vándoroltak ki; a gyermek anyanyelve a spanyol lett. 1977-ben családjával Kanadába emigrált, Ottawában ma nyelvtanárként dolgozik. Karinthyra emlékeztető szatirikus írásait a latin-amerikaiságba oltott, kesernyés humorú közép-európaiság lengi át.)

• Kedves Urbányi úr, könyvében Cervantes nyelvének szállítmányozójaként tünteti föl magát, mégpedig Őfelsége az angol király­nő számára, 1978 decembere óta, vagyis Kanadába települése, újabb fészekrakása dátumától. Kezdjük tehát a végén: hány magyar nyelvű könyve van?

– Mulatni fog: ez az első! Eddig csak novellá­im jelentek meg itt-ott, az Élet és Irodalom­ban, a Palócföldben.

• Nem vakmerőség azt állítani, hogy Ön a világban rég' elismert író, hiszen van regé­nye például a Sehol, amely franciául és angolul is megjelent a spanyol nyelvű első kiadás óta.

– Minden író azt gondolja önmagáról, hogy az ő művét aztán valamennyi nyelvre le kéne fordítani, mert az olyan jó! Ez az író fantáziájá­ban követelő vágyként él. Nos, nekem azért valami kapcsolatom van Magyarországgal: itt születtem! Az utóbbi években többször voltam itthon, s közben született meg az idea, hogy munkáimból valamit adjunk ki a nyolc éves koromig volt anyanyelvemen.

• A saját költségén adta ki a Hagyaték-ot?

– Majdnem így: egészen pontosan én le­mondtam a szerzői jogdíjról, evvel járulva hozzá a nyomdaköltséghez.

• Nem gondolja, hogy a világon kevés olyan író van, aki pont a szerzői tiszteletdíjról mond le, amiből megél?

– Én azért azt hiszem, hogy nem ez a legfon­tosabb… Akinek ilyen kanyargós a topográfiai- életútja, aki ilyen messze éli életét szülőhazá­jától, annak nagyra nő a jelentősége, hogy legalább írásaiban „hazajusson”. Szüléimét a háború után nem kitelepítették Szlovákiából Magyarországra, ők önként jöttek, mert… édesanyám magyar volt, és attól tartottak, hogy előbb-utóbb sorrakerülnek majd… Rövid tartózkodás után Olaszországba ment a család, és onnan 1947-ben Argentínába hajóztunk.

• Argentína az Ön életében az iskolás esz­tendőket jelenti, meg a „pálya-belépőt” netán-talán?

– Mindent: az elemit, a középiskolát, és bevallom, három-négy egyetemi tanulmányba is belekezdtem: orvosnak, pszichológusnak. Bölcsészkari próbálkozásaim sem sikerülnek. Egyet tudtam: író akartam lenni. Mit moso­lyog? Aki tudja, hogy író lesz egyszer, az persze, hogy nem megy az orvos-egyetemre, de még a bölcsész-karra sem iratkozik be. írónak legjobb születni, csak néha nehezen derül ki…

• A világirodalomból és a géniuszok élet­műveiből tudjuk, hogy a minőség nem áll egyenes arányban a papírfogyasztás mennyiségével. Igaz, van példa ennek a fordítottjára is, de talán mégsem az a jel­lemző, hanem inkább a hemingway-i napi egy-két flekkes állva írás, nem gondolja?

– Az ember az életművét nem kávéházban írja meg, bár éppen a magyar irodalomnak e századbéli nagyjai elég sokat ültek és írtak kávéházakban. Magam is a legelső regényemet és az első novelláskötetemet kávéház­ban szültem meg, de az nem olyan „átjáró­ház” volt, ahol a barátaim is ott lógtak a fejem fölött, mert ha együtt ülünk, akkor már a szó az úr, nem a betű…

• Ön mikor vette észre, hogy szatírizáló készsége van, hogy képes görbe tükörben látni a világot?

– Ó, nem is tudom. A pályám novellákkal kezdődött, ez pedig finom műfaj: szerelem, bánat, csalódás, csöndesség… tényleg nem tudom. Nézze, én szerintem az irodalomban mindent szabad csinálni – ez a tragédiája és egyben az erénye. Persze, ezt úgy kell csinál­ni, hogy valami értelme legyen! Mellesleg: a szatíra veszélyes dolog, ugyanis, ha valaki csak azért ironizál, hogy kigúnyoljon valakit, és semmi másra nem gondol közben, így pour la pour – nem érdemes. Görbe tükröt csak akkor érdemes odatartani a valóságnak, ha van olyan görbe, hogy az ember eltűnődik, ha belenéz. Egyszóval, valami tartalmat adni kell…

• Magyarán: fityiszt mutogatni akkor érde­mes a világnak, ha odafigyel. Ön negyven­öt éve járja a világot, írja könyveit, jószerint nem is magyarul gondolkodik. Hogyan őrizte meg az anyanyelvét, a szókincsét, a humorérzékét – magyarul?

– Én nem vagyok olyan biztos ebben: 99 százalékban megértem mindazt, amit hallok, van aztán az új városi zsargon, a friss viccek nyelvezete, amikor meg kell kérdeznem, hogy ez meg az mit is jelent. Bajba akkor jutok, ha gyorsan ki kell fejeznem magamat, ilyenkor mindig akad valaki, aki átsegít ma­gyarról magyarra. De az első nyelvem, ame­lyen gondolkodom, régóta a spanyol. Nemrég akartam Karinthy Frigyest olvasni magyarul, hát bizony megizzadtam, amíg megértettem az ő mély humorát. Minden mondatában bujkál valami mélység, valami rejtett szipor­ka…

• Emlékszik-e arra a napra, amikor úgy érez­hette, hogy íróvá avatása megtörtént: olvasók és kritika kalapot emelt, a vájtfülűek és vájtszeműek azt mondták, hogy amit ez az Urbányi megírt, az ám a valami!?

– Először egy detektív-paródia regényem megjelenése után éreztem ilyesfélét Argentí­nában. Jó bestseller sorozatba került ez a munkám, bizonytalan voltam egy ideig, hogy az olvasók csak a sorozat teljessége miatt vásárolták meg, vagy igazán jót írtam. Az első valódi sikert mégiscsak a paródia hozta meg.

• Elindult a karrierje. Miért jött el Argentíná­ból 1977-ben, ahol íróként már jegyezték irigyelték, filoszok és olvasók?

– El kellett jönnöm, mert akkoriban én egy baloldallal kokettáló újság munkatársa voltam, ahonnan el-eltűntek egyes kollégáim, és rá kellett jönnöm, hogy nem véletlen, hogy valaki eltűnik vagy nem tűnik el… Én ugyan nem tartoztam még a Rotary-club tagjai közé sem, de fölfogtam, hogy jobb, ha én tűnök el, mielőtt engem tűntetnek el. Ez már Peron elnök halála után történt. Fogtam magam és a családomat: elmentem Kanadába.

• Észak-Amerika, és benne Kanada egészen más társadalmi formáció, mint Latin-Amerika, amit a család ott hagyott. Hogyan tudott gyökeret ereszteni ebben a jóval ridegebb, üzletiesebb és racionálisabb világban?

– A gyökeret-eresztésben megvan az a tragé­dia, hogy ha az ember egyszer elvesztette a gyökereit, nagyon-nagyon nehezen képes újra gyökereket ereszteni valahol. Mondha­tom, hogy Argentínában ez sikerült: volt egy nyelv, egy baráti kör, egy város, amit meg­szerettem. Megmaradt egyfajta mentalitás és az argentin humor bennem… Kanadában még nem találtam meg az új gyökereimet… Ennek az is oka lehet, hogy én már túl érett fővel harmincnyolc évesen érkeztem a juharlevél országába. Megint meg kellett tanulnom egy új nyelvet, az angolt, a franciát nem, mert angolul megél az ember bárhol az országban. A franciák védik a nyelvüket, de ez már csak irónia, vesztik-vesztik a nyelvet, ők erről nem tehetnek.

• Az irodalmi áttelepülés hogy sikerült?

– Az jól. El kell ismerni, hogy Kanadában az írókat sokkal inkább segítik, mint az Egyesült Államokban: vannak ösztöndíjak, magam is kaptam ilyet. Négy évre rá ki tudtam adni az első regényemet Kanadában, amit már ott írtam. Ez később megjelent Argentínában spanyolul. Torontóban angolul és Montreal­ban franciául.

• Siker ide, siker oda, a havi fizetést mégis­csak a nyelvtanításból szerzi meg Kanadá­ban. Az egzisztenciát íróként nem lehet megteremteni? Kajánkodom: se ott, se itt?

– Hogyan? Ott a munkabérből élünk, de az íróasztalt látogatom szorgalmasan minden reggel. A kérdés csak az: sikerül, vagy ma nem sikerül, amit írok. De azért le kell ülni és próbálkozni kell minden hajnalon… Én nem szoktam eltépni, amit tegnap írtam, inkább – mindig elkezdem újra.

• Nem gondolt arra, hogy hazatelepüljön?

– Bevallom, én már párszor gondoltam rá. De hát: mi a „haza?” …A családomnak-Argentí­na… A feleségem ugyan nem menne vissza Argentínába, nagyon jó munkát talált Kanadá­ban; a lányom vágyik vissza. Ám a fiam könnyen vált életstílust, belőle kanadai lesz… Csak én vagyok ilyen vándor: vágyom ide, vágyom oda. Ha lehet Amerikában beszélni arról a fogalomról, hogy valaki pater familias, ez én volnék, ezért én nem kapkodhatok…

KOSZORÚ

POLITZER ZSIGMOND

A képviselők nevetnek

Százhuszonöt esztendeje, 1868-ban alakult meg az Általános Munkásegy­let, a magyarországi munkás­ság első szocialista orientációjú szervezete, az I. Internacionálé magyarországi fő­megbízottjának, Hrabje Jánosnak a támogatásával. Az évforduló tiszteletére közöljük az egylet egyik vezetőjének, a hazai munkássajtó úttörőjének írását, amely 1869. július 3-án jelent meg Táncsics Mihály hetilapjában, az „Arany Trombitá”-ban.

Vannak képviselők, de fájdalom csekély szám­ban, kik jól tudják, hogy hivatásuk nemcsak választóik érdekét figyelembe venni, hanem a szegény és gazdag polgárok, választók és nem választók ügyeit egyaránt képviselni.

Egy ily képviselő – Táncsics Mihály – átlát­va azon igazságtalanságot, melynél fogva a nemzet nagyrésze az alkotmányos jogok gyakorlásából ki van zárva, teljes politikai egyenjogúsítást követelt; ti. interpellációt intézett a kormányhoz az általános választási jog ügyében, amin a tisztelt képviselőtársak jóízűt nevettek.

Nem tartjuk kötelességünknek itt, e helyen a fejbólintó jobboldalt és a lojális balközépet felvilágosítani az általános választási jog üdvös voltáról, mert minél jobban tudják az illetők, hogy a teljes egyenjogúság által az egyesek érdekei a közjó előtt háttérbe vonul­nak, annál inkább fogják ellenezni a tiszta egyenlőséget magát, miután ez utóbbiaknak létesülése folytán személyes érdekeik, hogy­ha vannak, csorbát szenvednének.

De viszont mi tartozunk kimutatni, hogy a munkás- és egyáltalában a szegény néposz­tály politikai jogot méltán igényelhet.

Nekünk, munkásoknak jogunkban áll az általános választási jogot követelni, és midőn nevezett képviselő úr e követeléssel (nem pedig kérelemmel) először lépett a tör­vényhozó testület elé, úgy tűnt fel, mint valamely hitelező felhatalmazottja, ki az adóst tartozásának lerovására felhívta; és mit tett az adós?

Gúnykacajjal felelt a hitelezőnek.

Ha egy magán személy mint hitelező köve­telésekkel lép fel, és az adós ahelyett, hogy tartozását lerója, még a követelők szeme közé nevet, akkor azt mondjuk, hogy ez szemtelen ember.

De ha egy vagy két országgyűlési párt teszi ezt, és egy jogos követelést nevetéssel fogad – erről mit mondjunk? –, nem tudom.

Lesznek elegen, kik kérdezik, mily jognál fogva követelünk mi, munkások választási jogot? Lesznek még többen, kik szemünkre vetik, hogy adót nem fizetünk, és így polgári jogokra igény nem tarthatunk.

Ezeknek azt felelhetjük, hogy mi több adót fizetünk, mint a vagyonos osztály.

Nálunk Magyarországban még gyakorlat­ban van a közvetett (indirekt) adó, mely alatt az árucikkek megadózását és az egyedáruságot értjük. A só és dohány egyedáruság alá esik, az újságra bélyeg keli, mely utóbbi a szellem szabad röptét láncolja le, bélyegil­leték fizetésével köszönt be az ember e világba, és bélyegilletéket fizet, midőn köröz- vények hirdetik, hogy kimúlta világból.

Közvetett adó által az élelmiszerek drágáb­bak lesznek, mert ha az árucikk megadózás alá nem esnék, olcsóbban is volna vehető.

Midőn tehát a munkás szükségleteire az illető cikket vásárolja, már akkor fizeti le az államnak az adót, midőn a silány levesét megeszi, amidőn egy kis művelődés után törekedve, magának hírlapot szerez meg, amidőn a húst a mészárszékből viszi haza, már akkor viszonyainak meg nem felelő adót fizet.

A munkásnak szerintem só, hús és újságra éppoly szüksége van, mint bárki másnak, de azonkívül a szegényebb osztály, többségben lévén, több közvetett adót fizet, mint a gaz­dag osztály, és ha még hozzávesszük, hogy az államjövedelem háromnegyed része in­direkt adóból folyt be, úgy világosan láthatjuk, hogy az adó legnagyobb részét a szegény néposztály fizeti. így tehát „ mi több adót fize­tünk, mint a vagyonosok, és mégsem bírunk politikai jogokkal.”

Azt azonban a nevető képviselők átlátni nem akarják, és addig nevetnek majd míg egyszer a dolog más fordulatot vesz, s akkor rajtunk lesz a sor. (Az nevet, aki utoljára nevet. Példabeszéd.)

Ők az alsóbbrendüeket számításba sem veszik, azon alsóbbrendűek pedig meg fogják mutatni, hogy míg a megtagadott jogérti felszólalást a képviselőház hahotával viszo­nozta, addig ők az igazság elismerésére s a jogos követelések kielégítésére törvényes úton fogják elleneiket kényszeríteni. Végül még valamit a nevető honatyáknak:

Mi önmagunkat hitelezőkként, önöket pedig adósokként tekintjük. Becsületes adós okmány nélkül is lerója tartozását, de megle­het, hogy önök, már a rend iránti hajlamból, okmányt követelnek, és mi ilyennel is szolgál­hatunk.

Ezen okmány, melyet önök elé tartunk, vérrel van megírva, ti. azon vérrel, mellyel munkatársaink adóztak idegen érdekek ol­tárára; lepecsételve azon verejtékkel, mely­nek kiizzadása közt fizettük filléreinket az államnak. Mert nálunk az állam hasonlít a naphoz, egyaránt küldi sugarait szegényre és gazdagra.

A napsugár melegséget terjesztvén, a kalászt megérleli, és így a földbirtokosnak áldást hozván, ez utóbbi az előbbi jótékony voltáról meggyőződik, míg a forró júliusi sugarak a kaszást, ki nagy fáradsággal gyűjti a kalászt, csak kínozzák.

Így van ez jelenleg az állammal is, a vagyo­nos osztálynak jut az állam jótéteményeiből, de a munkás csak onnan tudja, hogy van állam, ha adót kell fizetnie és katonának mennie, szóval a szegényebb munkásnak csak kötelességei vannak, de jogai nincse­nek.

Tekintsék meg az ínség alatt nyomorgó munkásosztályt, ezeknek elsápadt, beteges arcaikon világosan ki van írva, hogy követelé­sünk jogos, tekintsék meg az egész munkás- osztály túlfeszített erőlködés által tövében megromlott egészségét, és átláthatják, hogy a legkisebb habozás ezrek életébe kerül.

KÉPZŐMŰVÉSZET

REISENBÜCHLER SÁNDOR

Képmajális

E számunk képi anyagát nem a „Szeressük egymást, gyerekek!” operett-nemzetközisé­ge tartja össze, hanem a valódi nemzetközi­ség. Közölt reprodukcióink nem alkalmi férc- művek: megpróbáltuk az őszinte emberi gesztusok, testi-lelki minőségek egyetemes jelképeit felsorakoztatni az EZREDVÉG májusi oldalain. Terjedelmi- és nyomdatechnikai lehetőségeink szerények: nem tudunk hatni a színek sokrétű szépségével. Időnként a fekete-fehér grafika vonalainak kifinomult tisztasága is el-elmosódik lapjainkon. Mégis, úgy érezzük: sikerült átadnunk valamit a tavaszi munkásünnep lélekformáló gazdag­ságból.

Képgyűjteményünk időszerű társadalmi üzenetét-rendhagyó módon – John Lennon ifjúkori rajza és nyolcsoros versikéje közvetíti. Talán nem is meghökkentő ötlet ez, hiszen kocogó lovacska, hátán három groteszk igazságosztóval, meggyőzőbb erővel hat ránk abszurd századvégünkön, mintha transzpa­renseket képzelnénk utcáinkra. De nem csupán Lennont, hanem a civilizációnktól immáron elválaszthatatlan pop-kultúra más tehetségeit is bevettük válogatásunkba. Nem csalódunk bennük. Sajátos érzelmi világuk tükörképre lel a karib-tengeri, indiai, japán és kelet-európai képálmodók művészetében. Tavaszi mustránkat két nagy géniusz: Marc Chaggal és Pablo Picasso fogja keretbe. Magyarországot egy gyermekrajz képviseli – nem véletlenül. Megtisztulásra vágyó sóhaj ez, fenekedés, ordasodás idején.

Vessünk hát egy pillantást a tavaszi tarka-barkaság oázisára, mielőtt az élet tovább iramlik a következő géppisztolysorozat atom­erőmű-szivárgás, olajszennyeződés, távirányításos rakétatámadás felé…

JOHN LENNON RAJZA ÉS VERSE

Rekettyén és szurdon át
Csomboly rejtekén
Félsebtében vágzatunk
Sükebóc, Daniló meg én

A gonorok ellen harcolunk
Védjük, ki gyenge, vén
Zsidót, négert, eszkimót
Sükebóc, Daniló meg én

AMBRÓZY ISTVÁN FERDÍTÉSE

TÁNCMŰVÉSZET

KŐVÁGÓ ZSUZSA

De ki törődik ma Zubollyal…?

(Meditáció egy videofelvétel újranézésekor)

Meseszép eredeti tisztás az Operaház színpa­dán. Zeng Mendelssohn híres bergamasca muzsikája. Mesteremberek: Zuboly, Gyalu, Vackor és társaik készülődnek nagy igyeke­zettel olyasvalamire, ami nem éppen minden­napi életük része, de érezzük, hogy a feladat nem idegen tőlük. Egyikük ács, a másik takács, a harmadik szabó és így tovább… Shakespeare Szentivánéji álmának Seregi László által készített balettverziójában el­mondja „…az erzsébetkori színház csodáját, a közönség és színház egymásra találásának szinte megismételhetetlen pillanatát keresi, amikor a színház egyformán szólt minden társadalmi réteghez.

Elmondja mai világképét, bölcsen rezignált életfilozófiáját.” Felidézi: „A korabeli céhes mesteremberek misztérium-színpadait ábrá­zoló metszetek, festmények dús világát… Zuboly takács alakjából színpadszervező, rendező fókuszfigurát alakít” – írta Pór Anna kritikai esszéjében a balett bemutatása után.

A bemutatót követő három esztendő hazai szociális változásainak ismeretében – többek között a munkanélküliek egyre emelkedő száma, a magukra hagyott nincstelenek, s a tőlük csillagévnyi távolságba kerülő kultúra, művészet-, keserűen gondolok arra is, hogy talán az ezred vége felé utoljára jelent meg magyar koreográfiában a kétkezi mester(ek) mélyen humanista ábrázolása. „A koreográ­fus a különböző társadalmi rétegek egymás­hoz való viszonyát is biztos kézzel jellemzi: látni a mesteremberek tiszteletteljes, de öntudatos megjelenését az udvari ceremóniá­ban, fogadtatásuk többrétű módját…

A táncszínpad úri közönsége még enyhe malíciával, elnéző mosollyal fogadja Zubolyék truppját, melynek tagjai Athén urának udva­rában a kellékek kiosztásakor még esendően csetlenek-botlanak, de csak addig amíg el nem érkeznek „az ihlet percei”, amíg el nem kezdik Pryamos és Thisbe szomorú histó­riáját. A gyönyörű angol reneszánsz Rózsadal­lal kísért szomorújáték egyaránt csendet parancsol a színpadon és a nézőtéren. A kétkezi munkás művésszé lényegült. Thisbe kék szalagból gombolyított könnyeiről el­hisszük a valódi fájdalmat, s az első pillanatok után már nem derülünk az oroszlán pamut­sörényén, vagy a „csak a meszet nyalom” jelzett falán. A csodával találkoztunk. Azzal a csodával, amely a maga korában megjelen­hetett egy gótikus templomhajó csúcsíveinek céhjelvénnyel díszített zárókövén. Azzal a csodával amelyet például a német mester­dalok közvetítenek a ma emberének is.

A múlt században Liszt Ferenc nem vélet­lenül írta meg nagyhatású kórusművét: „A munka himnuszé”-t. Richard Wagner Hans Sachsnak a középkori mesterdalnok-cipésznek állított örökérvényű operai emlékművet a „Nürnbergi mesterdalnokok” című operájá­ban. Sachs, M. S. és az ismeretlen kézmű­vesek alkottak: lábbelit, asztalt, képet, épüle­tet, dalt. De ki törődik a maikakkal, „Zubollyal”, aki alig három esztendeje is álmodott a színpadon: szépet és csodát, a költészet csendjét varázsolta körénk…

FOTÓMŰVÉSZET

TABÁK LAJOS

Kassák Lajos Munkaköre

Érdekes műsort közvetített nemrég a Kos­suth Rádió: „Legendák Kassák Lajosról.” írók, költők, képzőművészek személyes élményeik alapján emlékeztek Kassákkal volt kapcsolataikról, színes, változatos történetek­kel, példákkal illusztrálták sokoldalú alkotói munkásságát, szilárd jellemű egyéniségét. A közvetlen hangvételű beszélgetésben azon­ban csupán egyetlenegyszer ejtette ki egyi­kük ezt a szót: MUNKA-KÖR. Ekkor gondol­tam arra, hogy az 1928-ban megjelent Munka című folyóirattal szinte egyidőben létrejött Munka-körhöz fűződő emlékeimből én is hozzájárulhatnék a „legendák”-hoz.

*

1929 legelején felkerestem Kassák Lajost, megismertem a szavalókórus-mozgalom értő és lelkes szervezőit: Kassákné Simon Jolánt és Lengyel Lajos nyomdász-grafikust. Meg­hívtak a Munka-körbe. Szolnokról havonként- kéthavonként (néha kerékpáron) felutaztam a fővárosba az Andrássy úti Lidó vagy Szimplon, esetenként a Japán kávéházban tartott köri találkozókra, melyekről Kassák úgyszól­ván sosem hiányzott. Szerény kávéházi fogyasztás közepette eszmecserék folytak itt mindenféle szellemi, világszemléleti kérdé­sekről. Vélemények, értékelések, kritikák fogalmazódtak meg köztünk a lapokban, folyóiratokban megjelent írásokról, tanul­mányokról, műalkotásokról. A Körben sokak­kal találkoztam, ismerkedtem, beszélgettem (Illyés Gyula, Nádass József, Vas István, Tamás Aladár, Déry Tibor, Németh Andor, Zelk Zoltán, Justus Pál, Gró Lajos, Berény Róbert, Sugár Ador, Szandai Szabó Sándor, majd a szociofotósokkal: Szélpál Árpád, Lengyel Lajos, Müller Miklós, Frühof-Gönci Sándor, Bass Tibor, Bruck László, Kovács Zsuzsa, Haár Ferenc, Bergmann Teréz stb.).

EPIZÓD I. – Kialakult kapcsolataim révén meghívtam Szolnokra a nyomdász-szavalókó­rust 1929. március 10-re, szakszervezeti kere­tekben rendezett kultúrműsorban való fellé­pésre, éspedig délután a Munkásotthonba, majd esti szereplésre (horribile dictu!) a Vár­megyei Úri Kaszinó helyiségébe. Ebből lett a baj! Ugyanis a munkásotthoni rendezvényre nem kértünk rendőrségi engedélyt. A műsor mégis simán lezajlott. Innét azonban a mun­kásközönség lelkesen követte a kórust az Úri Kaszinóba. Az itteni műsorhoz kértünk ugyan engedélyt a rendőrségtől, meg is kaptuk, de a hatósági képviselő nem jött el az előadásra, véleményünk szerint a helyszín miatt, hiszen az Úri Kaszinó önmagában véve is garanciát jelentett. Ezért nem is tulajdonítottak jelentő­séget a bejelentett műsornak (Ady-, Petőfi- Kassák-, Whitman-versek, zeneszámok, opera­részletek, szavalókórus). A közönség soraiban, a munkásokon kívül, lévén szó az Úri Kaszinó­ról, sokan jelentek meg az ilyen-olyan rangú előkelőségek tagjai közül. A megnyitót Kertész Miklós szakszervezeti főtitkár, szociáldemokra­ta nemzetgyűlési képviselő tartotta. Az ének és zeneszámok után, a Munkásotthonból átjött közönség tapsviharában színpadra lépett a munka-köri 40 tagú nyomdász-szavalókórus. Az úri hallhatóság nyugtalan lett, nem tudta mire vélni, ugyan mit keres a Kaszinóban a sok proli. De máris következett a bemondó: a szavalókórus előadja Petőfi Sándor két versét, A kutyák dalát, és A farkasok dalát. Döbbene­tes volt a hatás, azért is, mert a Kaszinó törzs- közönsége akkor találkozott először a szavaló­kórussal. Elhangzott a következő vers, Kassák Lajostól a Mesteremberek. A munkáshallgató­ság tapsvihar közepette követelte, és nyom­ban jött is az ismétlés. Az úri közönség sorai megbomlottak, kiáltoztak: – Mi akar ez lenni, mi van itt?! Néhány percen belül berobbant a terembe az alispán, és rendőrök kíséretében maga a főkapitány is. Mikor a kórus éppen belekezdett volna Ady Endre A Hadak útja című versének előadásába, elhangzott a ren­dőrkapitány harsány parancsa: – Abbahagyni! A termet kiüríteni! Lépjen elő a rendező! Előléptem, kezemben a rendőrségi enge­déllyel: – Az engedélyezett műsortól nem tértünk el. Mire az alispán a kapitányhoz: – Ön hogyan adhatott ezeknek engedélyt ehhez a műsorhoz?! A válasz: – Méltóságos uram, nem gondoltam arra, hogy az Úri Kaszinóban ilyesmi bekövetkezhet. Engem persze előállí­tottak, kihallgattak, de hiába: a kiadott enge­délyt már nem lehetett visszavonni. Késő este értem vissza az Úri Kaszinóba, ahol már csend honolt, de a mögöttes parkban a szavalókórus éppen teljes műsorának végére ért.

*

A Munka-kör szociofotós csoportja Gró Lajos elméleti és gyakorlati szervezőmunkájával 1930-ban jött létre. Én, a felhívásukkal azo­nosulva, s mint olyan is, ki akkoriban már benne volt a fotóművészet világában, csat­lakoztam hozzájuk.

A csoport tagjai Kassákkal és Gróval együtt alakították ki programjukat, amelyet Kassák fogalmazott meg: „…a szoci­alista munkásfotós az a pionír, aki akár a tömeg soraiban, akár azok előtt jár, nyakában a felvevőgéppel, az objektív lencse segítségé­vel számunkra felismerhetőbbé és érthetőbbé akarja tenni a környező világot”, mert „…ezek a fotósok már ki tudják vetíteni, formába tudják zárni élményeiket és meghatározott nézőpontjuk van az élet látásához.” Gró még rámutatott a csoportbeliek egyéni vonásaira is (pl. riportszerű látás, egyenes vonalvezetés, tárgyszerűség, patetizmus, és nálam: kompo­nált realizmus). A csoport 1931-1932-ben kiállításokat rendezett Budapesten, Bécsben, Pozsonyban, Kassán és Szolnokon.

EPIZÓD II. – Szakszervezetünk engedélyt kért Szolnok város rendőrkapitányától 1932. április 2-án estére Kassák Lajos „Irodalmi kérdések” című előadására, illetve másnap délelőttre a Kassák által megnyitandó „Művé­szi fényképkiállítás”-ra. Az engedélyt meg­kaptuk anélkül, hogy a rendőrkapitány elő­zetesen bekérte volna tőlünk az előadás vázlatát, illetve ragaszkodott volna a fény­képek bemutatásához. Az előadáson részt vett hatósági ellenőr többször belekötött Kassák szavaiba. Kifogásolta, hogy irodalom helyett szocialista fotózásról beszél. Gyanút fogva, másnap még a megnyitó előtt a te­rembe lépett (rendőrökkel, detektívekkel) maga a kapitány és a kir. ügyész. Megnézték a képeket, elolvasták a feliratokat („Erőszak”, „Munka nélkül”, „Profit”, „Szociális beren­dezésünk magaslatán”, „Magánút, tilos az átjárás!” stb.), majd a kapitány elrendelte a terem azonnali kiürítését; a fotókat bűnjelként leszedette, lefoglaltatta (tőlem a negatívokat is elkoboztatta), a helyiséget bezáratta, le- pecsételtette, és az alispán, határozattal, a szakszervezet működését is betiltotta (a fellebbezés semmit sem ért); Kassákot, Lengyelt és engem bekísértek a rendőrségi fogdába. Mindhárman ahhoz tartottuk ma­gunkat, hogy ami történt, arra előzetesen kért és megadott engedélyünk volt. Kiengedtek ugyan, de az „állami és társadalmi rend” sérelmére elkövetett cselekmény miatt tovább folyt ellenünk az eljárás. Az volt a szerencsénk, hogy az engedély megadása miatta rendőrka­pitányt is bírálat érte. Szabadulásunk után kiadtuk Kassák Lajos előszavával, Lengyel Lajos fedőlap-borítójával, „A mi életünkből” – címmel a Munka első fotókönyvét.

*

A „ Munka szocialista társadalmi és művészeti beszámoló” 1939-ig még megjelent ugyan, de a Munka-kör tevékenysége, a fenyegetettség miatt 1933-tól egyre inkább gyengült. Én magam 1941 -ig tartottam kapcsolatot Kassák­kal, Lengyellel és Gróval. Ekkor már többsé­günk benne volt a politikai „megbízhatatlanok” fekete könyvében, és sokan elpusztultak a háború poklában.

Én a hadifogságból 1948 nyarán tértem haza. A kapcsolatot Kassákkal, Lengyellel és Frühof-Göncivel megújítva, velük és a szolnoki Damjanich Múzeummal együtt­működve összegyűjtöttük az 1932-es anyagot. A kiállítás megnyitását a már beteg Kassák Lajos örömmel vállalva, 1966. október 9-én nagy sokaság jelenlétében, többek között el­mondta: Lengyel Lajos elvtárssal annak idején azért jöttünk (Szolnokra), hogy a Munka­kör fotóscsoportjának képeit bemutassuk(…) A közönség szépen gyülekezett, de 11 óra előtt néhány perccel szakasz rendőr kíséretében ra­gyogó csizmában, lovagló ostorral a kézben a város kapitánya is megjelent. Csattogtatta ostorát és rendelkezett. A közönségnek el kel­lett hagyni a helyiséget s a képeket leszedték a falról. Végül bennünket, a tárlat rendezőit őrizetbe vettek)…) Most bemutatjuk azokat a képeket, amiket az első magyar fotóscsoport fiatal tagjai készítettek 1932-ben a munkások elnyomottságáról és szegénységéről. Érthető, hogy az akkori rendőrhatóság nem engedte nyilvánosság elé ezeket a dokumentumokat. Lelepleztek és vádoltak)…)”

Kassák Lajos a szolnoki megnyitó után né­hány hónap múlva, 1967 júliusában halt meg.

VIDEOSZEMLE

PÉK BÉLA

Mindenki élni akar

BÉRGYILKOST FOGADTAM.s Elindult egy Video-Top fantázianevű vállalkozás – valójá­ban a Televideo és a Budapest Film közösködése amelyik egészen meglepő módon a legbecsesebb művészi filmek közül válogat­ta meg nyitókészletét. Persze, csak néhány film ez, de akkor is sokat jelent.

Itt van e nyitókészletben Aki Kaurismäkinek, a 80-as évek végén föltündöklött finn filmren­dezőnek, az európai független és egyben erős társadalmi elkötelezettségű moziművészet csillagának, a lassan csakugyan híressé váló – sajnos, Magyarországon még nem teljességé­ben, csak harmadában bemutatott – proletár-trilógia (Árnyak a paradicsomban, Ariel, A gyufagyári lány) alkotójának Londonban, ango­lul forgatott kis groteszkje, a Bérgyilkost fogad­tam (I Hired a Contract Killer, 1990). „Fekete komédia” – mondja róla, helyesen, a kazetta- borító. Micsoda komédia!

Egy másfél évtizede Londonban dolgozó francia emigráns (!), a Királyi Vízművek kishivatalnoka, létszámfölösleggé válik. Vége, jgy érzi. Senkije sincs, nem is volt. Marad neki a halál. Csakhogy olyan ügyetlen: nem tudja fölkötni magát. Ezért fölfogad egy bér­gyilkost, hogy váratlan pillanatban küldje őt át a másvilágra. Igen ám, de közben megis­merkedik egy virágáruslánnyal, s úgy dönt, mégis érdemes volna még élnie. Kétség- beesett kísérleteket tesz rá, hogy leállítsa saját meggyilkoltatását… Chaplini komédia – csak épp egészen más, egy csöppet sem melodrámai stílusban körítve társadalom- valósággal.

A Kaurismäkinél megszokott, látszólag pofonegyszerű, valójában nem csupán öt­letesen, de zseniálisan ki- és átgondolt cse­lekmény – az író nem más, mint maga a rendező – pompás színészekkel valósul meg. Truffaut örök sztárja, az öregedőfélben levő Jean-Pierre Léaud a főhős alakítója. Káprá­zatos a halálraszánt, ám a lelke mélyén élni akaró kisember „idegbajának” ábrázolásában.

ELKÁRHOZOTTAK UTAZÁSA. Stuart Rosenberg filmjét az angol érdekeltségű Guild forgalmazza Magyarországon, ezért meglehetősen furcsa, hogy amerikai filmnek hirdeti a kazettaborító. Ez az 1976-ban, nem kevés pénzzel és nemzetközi hírnévnek örvendő – az már igaz, főleg amerikai – sztár­színészekkel forgatott film ugyanis színtiszta brit produkció.

Megtörtént esetet dolgoz föl az Elkárhozottak utazása (Voyage of Damned) Gordon Thomas és Max Morgan-Witts dokumentum­regénye alapján: 1939-ben a goebbelsi propa­ganda nagy csínyre készül: kis híján ezer zsidónak kiutazási engedélyt ad – súlyos pénzekért – a náci hatalom, s ren­delkezésükre bocsátja a St. Louis utasszállító hajót a Hamburg-Havanna útvonalon, de mindezt pontosan akkor, amikor a brit és az amerikai kormány épp megelégelte a beván­dorlóhullámot. Egy kis ügyeskedéssel hangu­latot keltenek a náci ügynökök Kubában is a zsidók ellen, s máris úgy látszik, tökéletesen be fog válni az ördögi számítás: nem lesz állam, amelyik befogadná a Németországból kiengedett zsidókat. „Be kell bizonyítanunk az egész világ előtt – hangzik el a filmben –, hogy ezzel a népséggel csak baj van. így, ha majd megszabadítjuk Németországot ettől a bajtól, a világon senkinek sem lehet majd egy szava sem” A hajó kapitánya – jól tudták a nácik – nem szimpatizált a fasizmussal. Ha tehát majd épp ő lesz kénytelen visszahozni emberrakományát Hamburgba, akkor ez még egy érv a nácik „objektivitása” mellett.

Apró kamarajelentek sorából építkezik drámává a film. Sok családi, egyéni mini­dráma adódik össze – ahogy illik az ilyen hely­zetek földolgozásánál – kollektív drámai történéssé. A hajó mint színhely összeszorítja az ellentétes pólusokat – jó néhány példát ad rá a filmtörténet. Itt is. De azért ez az egész mégis elsősorban a „nagy nevek” filmje, s mint ilyen, minden tisztességes tartalma és becsületesen vállalt propagandaszándéka mellett is elsősorban egy bestsellertől elvár­hatóan kommersz emberábrázoló-panoráma egy történelmi-politikai tragédia perem­világában. Mégis: Max von Sydow, Faye Dunaway, Oskar Werner, Malcolm McDowell, Orson Welles, James Mason a nagyobb szerepekben, de még kisebbekben is olyanok, mint Jósé Ferrer, Helmut Griem, Julie Harris, Wendy Hiller, Fernando Rey, Maria Schell, Janet Suzman – ilyet nem láthatni minden nap. Érdemes ezeket az általuk fölvillantott sorsokat türelemmel végignézni. (A film meglehetősen hosszú: két és fél órás.)

DIALECTICA HUMANA

MAKÓ ISTVÁN

A gyarló ember

(avagy: A hitványság apologetikája)

„ Sok van, mi csodálatos.
De az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Ó az, ki a szürke
Tengeren átkel…
S Gaiát, a magasztos istennőt.
Zaklatja a meg-megújulót
Évről-évre az imbolygó ekevassal,
Fölszántva lovával a földet.
Szárnyas madarak könnyűszívű
Népére, az erdő vadjaira
Készíti a hurkot,
A sósvizű tengerben lakozó
Halakat hálóval fogja meg…”

(Szophoklész)

Ha egy magasztos eszme porba zuhan, s dologi és intézményi megjelenítői az eszme ”.íveinek saját hibájából és külső okokból Kompromittálódtak, a nálánál hitványabb .győztesek” (akik csak annyira győztesek, nogy az ellenfelük vesztett) csak az általános mtványság állandósított légkörében számít­hatnak némi önbecsülésre, öntudatuk tartal­ma mások hitványságának vagy vélt hitvány­ságának tudatában merül ki. Az ilyen „győz­tes” logikus eljárása: elárasztani mocsokkal a világot, kihasználni az emberek gyöngéit, arra építve és apellálva, ami bennük a leghitványabb, hódítani, manipulálni őket. A gyanút­an emberre zuhog az áldás. Kezdődik a horoszkópzuhataggal – és persze folytatódik szüntelenül –, amely a bárgyúság abszolút diadalaként felszántja minden rendű és rangú hiszékenységek számára. A folytatás: a múlt gátlástalan és kritikátlan – azaz minden való­ságos elemzést nélkülöző – szidása, a nem­zet ügyének arcátlan kisajátítása exkluzív módon, a feltétlen hasraesés a rózsaszínű selyempapírba göngyölt Nyugat előtt, Európa kellős közepén az Európába igyekvés prog­ramjának tükrében mucsai voltunk módsze­res igazolása. Mindez hozzátartozik a számuk­ra elemi szükségletként jelentkező rossz közérzet biztosításához – ebben a zavarosban lehet igazán halászni.

A gyarló ember mostanában állandóan imádkozik tévében, rádióban, templomban és utcán, a köztes pillanatokban bűntudattól gyötörten – elvégre a hősöktől eltérően tűrte 40 év minden gyalázatát, sőt élvezte elő­nyeit-, meakulpázik; ha nem ezt teszi, eleve gyanús, ha teszi, igazolja a gyanút hogy csak­ugyan hitvány. Mindezt most már végre szabad, korláttalanul, s ez állítólag így van jól. A nem-hívő gyarló – ha egyáltalán mer nem­hívőnek látszani –, a politikai meakulpázásra korlátozódik magánerkölcsi gyónásokkal kiegészítve, s a bűnbocsánatért szintén mindenre kapható. Számosán vannak, akik mindezt erkölcsi, emberi „emelkedésként” élik át, állítólag megtisztulnak közben. Mind­egyik fajta gyarló ember, önmagától nem várhatván megváltást megváltót, vezért, hőst kíván, aki érte és helyette majd rendbe teszi a világot erős kézzel, ahogy dukál. A gyar­lóság, hitványság, minden rendű és rangú elferdültség polgárjogot nyert, ma nem egy­szerűen megtűrt, hanem tűrése és elis­merése Európába gyalogló nemzetünk bim­bózó európaiságának tanújele. A buzi tehát ne azért ne szégyellje magát buziságáért, mert semmilyen betegséget nem kell szé­gyellni (elég kellemetlen a betegség maga, mért tetéznők társadalmi ön-kirekesztéssel), hanem mert – többek közt – a buziság a magaskultúra bárki által elérhető esete, noha itt is lehetnek sokan a választottak, de csak kevesen az üdvözöltek. Meglepő-e ebben a légkörben, hogy ÍRÁSTUDÓ „hiteles” horosz­kópot készít (mindent a kedves vevőért) a csillagok megváltozott pozíciójának kétség­telen tényére hivatkozva? Mifelénk mosta­nában nem lehet akkora szemétdomb, hogy még egy vellával ne rakna rá valaki.

„Emberek vagyunk, esendők vagyunk” – mondhatta valaha még Nagy László is, költői érzékenységgel, megértőén, megbocsátóan, tudván, hogy a gyarlóság, bizony néha szinte csaknem kizárólag a gyarlóság, mennyire az ember „faji sajátossága”. Ám – némely maiaktól eltérően – azt is tudta, hogy a gyar­lóság, esendőség csakis annak a lénynek az arculatán lehet elidegeníthetetlen „differentia specifica”, akinek erényei, dicsérendő adott­ságai vannak. A gyarlóságot lényegnek meg­tenni, majd ennek apologetikáját társadalmi méretekben megszervezni és állandósítani – legalábbis gyanús. Miért történik mégis így?

„Cui prodest?” – azaz: Kinek használ? Aligha annak, akit a konzervált katolikus „állandó-bűntudat” gyötör, vagy akinek forra­dalmi elkötelezettsége megrendülvén, hité­ben meggyalázva egykori balek-voltára for­málódó újsütetű baleksége kezdetén most döbben rá a gúnyos szitok-özönben, vagy annak, aki a már egykor átélt üldöztetés újra várható borzalmaitól zsibbad tehetetlen áldozattá. Társadalmunk soha nem volt ennyi­re manipulálható. A társadalomnak épp a mai nyomorúság közepette elemi érdeke volna szabadulni ettől a fordított öntudattól, nyomo­rúságtudattól, féreg-lét tudattól. A hit­ványság, esendőség korláttalan dicsérete, elfogadtatása – hiszen a program: ezt az esendő embert lehet és kell szeretni, s per­sze lehet és kell rugdosni is – eleve társa­dalomellenes, antiszociális bűntett.

Pozitív figurának ma – hivatalosan és nem hivatalosan – a vállalkozó számít (értsd: a tőkés vállalkozó, főképp, ha külhoni) a maga történelmietlen absztrakciójával, lehet a valóságban bármilyen gátlástalan törtető, mohó profitzabáló (inkább dézsmaszedő), arcátlanul harácsoló „ügyes” figura. Elvégre ő, ŐK mentik meg a magyar nemzetet, s az ismert reklámszöveg szerint „szükségünk van rájuk!”

A vallásos ember számára a gyarló ember fogalma természetes, ilyennek tudja magát. Vele szemben a tökély megtestesítője az isten, vagy istenek. Solohov egyik szatirikus írásának címe: A TÖKKOMEMB, azaz: TÖKéletes KOMmunista EMBer. A marxista szósszal leöntött valláserkölcsöt tekintve kommunista erkölcsnek, megteremtették a „szovjetember” sosem létezett, elvont kate­góriáját az „ellopott forradalom” légkörében. Mindezekhez most felzárkózik a nyomorgó, munkanélküliségtől és a munkanélküliség rémétől gyötört, az elmúlt rendszert „kiszol­gáló”, szociális biztonságtól megfosztott milliók tökély-ellentéteként a csurkai nemzeti pántlikás „igaz magyar ember” papírmasé figurája. Az isten, a TÖKKOMEMB, az „igaz magyar ember” mint mérce használata min­den konkrét embert – mivelhogy eltér a tökélytől – eleve a tökéletlenség fokán ma­rasztalt és marasztal el és bűntudatot ger­jesztve eleve az önjelölt ítélkező fölényét biztosítja.

„Ne mondj ellent, ne állj ellent a gonosz­nak!” – élj vele, légy ágyastársa. Ne utasítsd el a borzalmat, fogadd el, békélj meg vele, próbáld szeretni, hiszen az is csak egyik változata a hitványságnak s még „izgis” is. Modernizálódj! – azaz Benedek Elek, a Grimm-testvérek bújjanak el a Walt Disney multinacionális nagyvállalat bármelyik, rózsa­színű álmocskákat gyártó huszadrangú forga­tókönyvírója mögött, és süljön ki a szemük, hogy csöppet sem kozmopoliták. Ebben a valódi és vélt bűnök által predesztinált világ­ban az egyének már serdülőkorukban beszer­zik feltétlenül az alkoholfüggőség, drog-füg­gőség mellé a gonosz-függőséget, borzalom­függőséget, giccs-függőséget. Állítólag ezek­kel elviselhetőbb az élet. Hogy nem elviselni kellene (már ti. az elkerülhetetlen mértéken túl), hanem felrúgni, megváltoztatni arról nem szól a hivatalos fáma, noha a hivatal állítólag hivatalból hivatásosan forradalmi.

A gyarló ember – az egyoldalú, a történélmietlen, a dialektikátlan ember. Ilyennek lett teremtve – egyszer s mindenkorra. Esetleges ellentmondásai vagy az ördög műve, vagy „belemagyarázás”. A gyarló ember makulát­lanul egynemű, együgyű, nem bírja elviselni a dialektikai fertőzést. A döbbenetes az, hogy ha az ember csak gyarló volna, csakugyan akár ilyen is lehetne. Ha egykoron a polgár­ság – történelmileg kikerülhetetlen vesztét érezve – az ész trónfosztását épp a dialektikai gondolat elvetésével tetőzte be, nem vélet­len, hogy a nem saját érdemei révén hatalomrakerült feudál-kapitalista restauráció a dialektikára haragszik a legjobban. A „törté­nelmi szemlélet” látszatait még csak-csak tudja kelteni valahogyan, a dialektikát seho­gyan sem képes integrálni, tehát gyűlöletes­nek nyilvánítva elveti. „Ez valami dialektikai zagyvaság!” – mondják megvetően, ha nem értenek valamit a maga sokoldalúságában, bonyolultságában, mélységében. Mintha a dialektika valami észbeli eltévelyedés volna, s az emberiség szégyene, ha tűri. De mi lesz, ha egyszer kiderül, hogy ők maguk is dialek­tikusán gondolkodnak, már ti. ha gondolkod­nak. Moliére polgára is csak élete második felében döbbent rá, hogy világéletében prózá­ban beszélt, pedig a próza kifejezés létezé­séről sem tudott. Még kiderülhet egy napon hogy „Hegel szerint nő a zab”, azaz a világ maga, a valóság, tehát az ember is minden ízében dialektikus. Hogy ki ne derüljön, eddigi buzgólkodásaikat figyelembevéve javasoltatik barátilag, hogy tiltsák be a filozófiatörténet oktatását minden szinten (s persze az ilyen tárgyú könyveket), nehogy a felnövekvő nemzedék megismerje Herakleitosz – eme deklasszált királyi sarj – dialektika-elméleti alapvetéseit, a milétoszi iskolát, Plátont, Epikuroszt, Nicolaus Cusanust, Spinozát, Leibnizi, Hegelt, hogy csak a legveszélyeseb­beket említsük. De tiltsák be a hegeliánus Madáchot is, szintúgy a magyar népmeséket és szólásmondásokat (ahol az élet mellett mindig ott van a halál, s „az öröm mellett a lehangolás”). Ellenkező esetben az elmélet, az elméleti gondolkodás ismét visszanyeri rangját, a gyakorlattól ösztönözve, s lészen dialektika, lészen tudomány nemcsak részlet- kérdésekben. Ha ez nem menne, próbálkoz­zanak talán az eklektikával (az antidialektika egyik olyan változatával, mely dialektikának látszik). A dialektikát talán nehéz lesz kiirtani az életből, viszont a látszatdialektikával lega­lább a szemléletben lehet helyettesíteni és egyben kompromittálni. Az eklektika szerint: „is-is”, „egyfelől ilyen – másfelől olyan”, „az éremnek azonban van másik oldala is”, a létező „szélsőségek közt az arany középút az igazi”. Ehhez hasonló „mély” bölcsességek talán csökkenthetik az igényt a valódi dialek­tikára.

Az antidialektika szelleméből logikusan következik a polgári ideológiák egyik alap­vonása: az ember arcátlan kisajátítása. A polgár, azaz burzsoá (vállalkozói) szabadsága a szabadság; a polgári kultúra a kultúra, miden kultúra mércéje legalább; a (másokra eleve kizáró) polgári jólét a jólét; a polgár az ember. Ha a történelem létezését beismeri is ez a szemlélet (s véle a társadalmi fejlődést), a polgár előtt e szemlélet számára csak a polgári felé törekvő, tökéletlen, alulfejlett (esetleg reménytelenül elmaradott) emberek léteztek, ha viszont most tér el e modelltől bármi, vagy eltérni törekszik, az a nyilvánvaló züllés esete. Ez a polgári exkluzivitás eleve történelmietlen a történetiség valódi követel­ményei tükrében, antidialektikus az élet legelemibb tényeivel szembesítve, mely a polgárt magát magyarázat, megértési lehető­ség nélkül hagyja. A tökélyt itt az absztrakt polgár képviseli, s mert üres absztrakció (azaz nem a valóságos polgár elvonása, absztrak­ciója révén előállított modell), minden eltérő eleve tökéletlennek tekinthető e mérce sze­rint, mely ugyanakkor etalon rangjára tart igényt, illetve minden ma tapasztalható kép­telenség a polgárivá válás valamilyen vál­tozatának nyilvánítható általa – gátlás nélkül.

A polgárság történelmi érdemei elévülhe­tetlenek, az emberiség „igazi” történelmének a kezdetét, az előfeltételek megteremtését neki köszönhetjük, a társadalom a polgárság által és működése révén szakadt le végér­vényesen az egyoldalú természeti, biológiai determináltság köldökzsinórjáról, hogy ennek helyébe átadhassa magát a történelmi öndetermináltságnak. „Csak a polgárság mutatta meg, hogy mekkora erők szunnyadnak az emberi társadalom méhében. Különb csodá­kat alkotott, mint az ókor hét csodája közül bármelyik…,, (Marx: A Kommunisták Kiáltvá­nya). Nemzeti történelmünkből ez a csoda csaknem teljesen kimaradt – nem az utolsó 40 évben! –, s alig van remény, hogy valaha is bekövetkezik. Valódi polgárság helyett be kell érnünk valamiféle komprádor-burzsoáziá­val (mely polgárnak látszik, valójában a nem­zetközi tőkének tett szolgálataiért kedvez­ményezett anyagi helyzetű gazdasági parti­zánosztag), és a többszörösen elfuserált – s ebben valóban az utolsó 40 év a legbűnösebb – nemzeti kispolgársággal, mely szatócsszin­ten („nem söpri le a mérleget”) ravaszkodja át magát egyik napról a másikra állítólagos életrevalóságát igazolva, de mellőzve a valódi polgárra jellemző minden eleganciát és nagy­vonalúságot. Ennek logikus következménye, hogy a polgársággal gyakran összetévesztett (a „középosztály” közös fogalmába besöpört) polgári értelmiség sem lehet nálunk minden óhaj ellenére sem, sem igazán polgári, sem igazán értelmiség.

A történelmileg képződött polgár az emberi nem valódi értéke, s ha egykor kultúrált módon sikerül átadnia a világban (hazánk kies tájain ez kizárt a fentiek miatt) a történelmi stafétabotot (a „történelmi kompromisszum” lehetséges és szükséges, a pusztító erőszak­tól mentes forradalmi fejlődés egyetlen reális változata ma), érdemei a csillagos égre írha­tók örök tanulságul. De lehetőségeit az egész eddigi történelem készítette elő, cselekvési feltételeit pedig az állítólag sötét középkor termelte ki, azóta képződött más „sötét” erőkkel együtt. A polgár annyiban ember, hogy az ember egyik történelmileg deter­minált fejlődési foka, s annak megfelelő típusa. Létezése és működése nem óhaj, vagy megalapozatlan kormányremények, hanem konkrét feltételek függvénye. Köze­lebbről s tömören: az önnön lényegétől, az önmagától végletesen elidegenedett ember történelmi típusa, mely e végletességben megtermeli folyamatosan az elidegenedettség társadalmi méretű felszámolásának szükségletét (a szükségletek is történelmi termékek!) és elemi feltételeit is. De nem képes és nem is akarhatja komolyan felszá­molni magát az elidegenedést semmilyen formában! Részint, mert az elidegenedés termékeként nem rendelkezik a felszámolás feltételeivel, részint, mert „ebből él”, egész léte a végletes elidegenültségen alapszik.

A polgári érték csak történelmileg, a dialek­tikai mélység és sokoldalúság követelményei szerint minősíthető.

„A magántulajdon (értsd: tőkés tulajdon – M. I.) oly ostobákká és egyoldalúakká tett bennünket, hogy egy tárgy csak akkor a mienk, ha bírjuk, ha tehát tőkeként egzisztál számunkra, illetve ha közvetlenül birtokoljuk, megesszük, megisszuk, testünkön viseljük, lakjuk, egyszóval használjuk… Az összes fizikai és szellemi érzékek helyébe ennélfog­va az összes ilyen érzékek egyszerű elidegenülése, a bírás érzéke lépett. Erre az abszolút szegénységre kellett redukálni az emberi lényeget, hogy belső gazdagságát magából kivajúdja.” (Marx: Gazd.-Fil. Kéziratok). A történelmileg képződött érzékek – köztük az öt ismert érzék mai alakjában, s az ún. szel­lemi érzékek és gyakorlati érzékek, mind történelem szülte érzékek, s nem puszta természeti adottság egyik sem – fent épp csak jelzett tényleges sokaságának a „bírás érzékére történő redukálása” ma itt és most, nálunk, az emberről szóló nagy szavalások közepette: nemzeti program. Ez önmagában, ti. a maga helyén és idején megvalósítva még nem is volna baj, csak hát itt és most több­szörösen irreális program. Az emberi teljes­ség kibontakozása itt és most, azaz történel­mileg konkrétan valami mást, valami lehet­ségest és szükségest kíván. Mit is?

Nézzük az embert magát, aki csinálja, s akiért történik az egész, „…emberi hatékony­ság és emberi szenvedés, mert a szenvedés, emberileg megfogva, az ember önélvezete.” (Marx: id. m.) Micsoda mazochista zagyvaság, gondolhatná valaki, ha t.i. számára a szenvedés a kínlódás szinonimáját jelenti. Marxnál a hatékonyság tartalma: hatás gya­korlás, ráhatás másra; a szenvedés: a hatás befogadása (és persze transzformálása), elszenvedése mástól. A hatást gyakorló, hatékony lény közvetlenül a szubjektum, a szubjektivitás, azaz hatékonyság elvének megtestesülése; a hatást (közvetlenül) befo­gadó és a szubjektum számára elviselhetővé és hasznosíthatóvá transzformáló „lény” az objektum, vagyis az objektivitás, a szenvedés elvének megtestesítője. Az ember nembeli fogalma nem az egyén, nem is a szubjektum önmagában semmilyen formájában, hanem szubjektivitás és objektivitás e kettős hordo­zója, másként szólva szubjektum-objektum differenciált egysége. Az ember e kettőség­ben hatékony, mert sokszorosan és minden más létezőnél magasabb fokon hatni képes másra (a külső világra), szenvedése „önél­vezet”, mert „szervetlen teste”, az objek­tumok révén a mástól származó hatásokat sokszorosn transzformálni és megőrizni, s hatékonysága során újrahasznosítani képes. A transzformáit és újrahasznosított hatások egyike a tudás, a szellem. Az önmagában gyenge szubjektivitást az ember „szervetlen teste” erősíti fel végtelenre, a tárgyak önma­gában vett vak determináltságát viszont a szubjektivitás változtatja hatékony erővé. E kettősség állandósultsága teszi az embert nembeli lénnyé egyszerű biológiai fajból, teszi univerzális képességűvé. „Az állat csak ama species mértéke és szükséglete szerint alakít, amelyhez tartozik, míg az ember min­den species mértéke szerint tud termelni és mindenütt az inherens mértéket tudja a tárgyra alkalmazni; az ember ezért a szépség törvényei szerint is alakít.” (Marx id. m.) Minden „species”, azaz minden biológiai lény és minden élettelen tárgyféleség mértékét, azaz törvényét azért tudja alkalmazni, mert elvben, s a termelés fejlődésével egyre inkább gyakorlatilag is minden az ember szervetlen testévé válhat, a szubjektumhoz társult objektum gyanánt funkcionálhat. Ez a Marx által megértett ember – s ki tud nála jobbat, hitelesebbet, tudományosan megalapozottabbat mondani róla? – nem féregszin­ten tengődő lény, hanem (minden történelmi faja és alfaja is) hatalmas, világot bíró és semmiből saját világot teremtő, mindent ma­gába – azaz közvetlenül szervetlen testébe – integrálni képes lény. Tudása egyetemes jellegének nem előfeltétele, hanem következ­ménye. A „tudás”, a szellem, az érzékektől rendszeresen „távolodott”, azaz perspektívát nyert lény lényegre szorítkozó képe (befoga­dott hatás!), hiszen a valóban érzékelni képes lény, a szubjektum mindig maga és a világ közé iktatja mesterséges szerveinek egész rendszerét, s ezért távolodik tőle egyik di­menzióban, de közeledik a másikban (ti. mélységben). Az állandósult perspektíva jelentősége felbecsülhetetlen, mind az em­berré fejlődésben, mind az emberi létezés­ben. Elvenni a perspektívát – gyilkosságnál súlyosabb bűn, amint azt már Karinthy is megmondta az egyén vonatkozásában. A fentieket bizonyítja az archeológia tudomá­nya, s bizonyítja a civilizáció egész története.

Az ember fejlődéstörténete – szubjektum­objektum korrelativ (egymást kölcsönösen és feltétlenül meghatározó) viszonyának állandó felborulása majd helyreállítása. Ezért a nagy kérdés mindig az, emberről szólván: milyen szubjektum milyen objektumhoz, s fordítva, milyen objektum milyen szubjektumhoz kötődik? A korreláció törvénye szerint az ember nem általában hatékony, hanem meg­határozott szubjektum-objektum együttes az eredményesen tevékenykedő lény. Elektro­mérnök nem tud mit kezdeni a kőbaltával, a primitív vadász a komputerrel. A korreláció törvénye köti a kezünket itt és most is, de ha jól ismerjük tényezőit, képesít is, nemcsak köt. Reálpolitikára van szükség a gazdaság­ban, a politikában (ahol az ember szervetlen teste, azaz objektuma, azaz a kollektív és egyéni szubjektum hatékonyságot fokozó tényezője az intézmények rendszere, az igazi „semmiből teremtett világ”), a kultúrában, minden területen, a reálpolitika elemi fel­tétele pedig a szubjektum és objektum épp adott tényezőinek és kölcsönös meghatáro­zottságának ismerete. Az antidialektika, mely az embernél képtelen együttgondolni az ellentéteset, nem képesít ilyen ismeretre.

Állandó bűntudattól roskadozó katolikus testvérem! Folytonosan üldöztetéstől rettegő zsidó honfitársam! Sírbavágyó, reményt- vesztett paraszt rokonom! Hitében meg­gyalázott, történelmi balekké züllesztett kommunista barátom! Te, szervetlen tested legfontosabb tagjaitól megfosztott munkanél­küli osztályos társam! Mindenki, ki ma „szer­tenézve nem lelé honját a hazában” – vigyáz­zatok! Mindannyian a manipuláló, s elesettségetekből hasznot húzó erők bűntársai lesztek pusztán annálfogva is, hogy épp azt teszitek, amit az ő érdekeik kívánnak, ha nem szakíttok a fásultsággal, kritikátlansággal, ha illúziókat kergettek, ha beéritek az ellenzéki füstölgéssel s nem érvényesítetek valódi igényességet épp a lényegben, embervol­totokban. Gondolkodni és cselekedni az ember, a hatékony s a szenvedést önél­vezetté változtató lény mindig és mindenhol tud, mert számára ez lehetséges. Csak az a kérdés, hogy mit érdemes gondolni és tenni. Állj ellent, mondj ellent a gonosznak, tégy ellene! Ne békélj meg a reménytelenséggel és borzalommal, de bízz magadban, s hogy bízhass, „gnothi szeauton!”, ismerd meg tenmagadat, tanuld meg önmagadat. Ember vagy, világot bíró, semmiből világot teremtő, univerzális képességű, realitásaidban bármely képzelt istennél hatalmasabb lény! Ha maga­dat, a sokoldalú és létében sokszoros, termé­keny ellentmondásoktól feszülő lényt valóban ismered, általa és ebben tükrözve a világot ismered.

Az ember esendő? Az. De nem ettől em­ber!

SZIGETI JÓZSEF

Gyermekkori képek – mai szemmel

(I. rész)

Ha jól meggondoljuk semmi meglepő nincs abban, hogy gyermekkorom, serdülésem, elevenen bennem élő képeit a jelen, a mai nap megvilágításából kiindulva ábrázolom. Hiszen múltam ehhez a jelenhez, saját mai mivoltomhoz képest a saját múltam. Gyer­mekkorom története jelen felnőtt történe­temhez viszonyítva az én történetem. Van tehát azonosság a különbségben és különb­ség is az azonosságban. így mindkét össze­függést fel kell tárni ahhoz, hogy akár távo­labbi múltamról is igaz képet adjak. Márcsak azért is, mert nem maradhat tudatosítatlan és kimondatlan előfeltevés, hogy jelen törté­netem ösztönöz múltam történetének – habár csak intellektuális történetének – feltá­rására. S ebben az egyén társadalmisága és történetisége fejeződik ki. Ennek tudata nélkül pedig csak naivitás – persze irodalmilag esetleg értékes naivitás – lehet mindaz, amit a visszaemlékező önmagáról elmond. Minden egyén kivétel nélkül, (ha nem marad valamilyen fejlődési rendellensségből pusztán zoológiái egyediség,) a Marx felfedezte nagy igazság szerint: társadalmi viszonyainak összessége. Ám ennek megértéséhez jól észbe kell vennünk és tartanunk Kosztolányi nyelvén kifejezve egy leibnizi eszmét: „mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozza hasonló”. Vagyis nincs a világon két ember, akinél eme viszonyok összessége extenzitásban és intenzitásban egyforma lehetne. Pláne a történelmi idő változó sodrá­ban. így szellemi önéletrajzom az enyém ugyan mindenestől, de nem csupán az enyém, hanem a koré is, amelynek igyekeztem tevé­keny részese lenni. Nemcsak én rajzolom bele magam a korba, de facto a megélt életben, és de jure intellektuális önéletrajzomban, hanem a kor is belerajzolja önmagát magamba, az előbbi kettős értelemben, közvetlenül is és reflektáltan is.

A szellemi autobiográfia két megkülönböz­tető vonása az, hogy egyéni tükre a kornak és egyben az általános szellem tükre is, éppen­séggel nem torzító és homályosító tény, vagy legalábbis nem szükségképpen az. Ellen­kezőleg. Ha az egyén nem átlagtípus, amely­ben minden összemosódik és minden ellen­tét eltompul, hanem lényegtípus, a történel­mi osztályharcok mezejének erővonalaiba tartozó, akkor sorsa és eszméi éles fényt vethetnek a dolgok alakulására, függetlenül attól, hogy – mint mondani szokták – „barát és ellenség” egyetértéssel vagy elutasítással fogadja-e. Másrészt a szellemi szféra, szem­ben az anyagival, nem végső meghatározója ugyan a történelem mozgásának, de az utol­só negyedszázad tanulságai – a kommu­nikációs eszközök egyenlőtlen harca a világ- rendszerek között – nyilvánvalóan tanúsítja, hogyan válnak a tömegeket orientáló vagy dezorientáló eszmék anyagi erővé, hogyan lehet előkészíteni segítségükkel a hiteles történelmi mértékkel mért előremutató társadalom regresszív metamorfózisát. Aho­gyan például Vilfredo Pareto az elitek körfor­gásának szociológusa a maga – többek között az ex-marxista Borkenau által kritikailag átvilá­gított – végtelenül zavaros elméletében sajátos módon ezt igen jól tudta. Az eszmék – továbbá – az anyagi társadalmi viszonyok mozgásai különleges gyűjtőformáinak bizo­nyulnak, ha finomabb erezetüket és kapilláris folyamataikat is tanulmányozzuk, nem érve be felszíni elemzésükkel, ami legjobb eset­ben sem más többé-kevésbé logikus rendbe szedett leírásuknál. A logikai rend azonban – pláne az elvont, inkonkrét logikáé – még az eszmék esetében sem jelenti valóságos belső rendjüket. Hogy ehhez eljussunk, fáradságot nem kímélve látható színűket és nehezen felfedhető visszájukat kell szakadat­lanul egymásra vonatkoztatnunk, ami nem sikerülhet másképp, csak a valóságra való reflektálásuk közvetítésével.

Ha a jelenből kiindulva, s nem egyszer közvetlenül a jelenről beszélek, múltamban a jelenhez vezető, egyáltalán nem egyenes­vonalú, utat keresve, akkor a szocialista mozgalom tragikus katasztrófája felől nézve szükségképpen kritikailag teszem ezt. Ám ez a kritika toto coelo különbözik attól a kriti­kának nevezett befeketítési –, nem egyszer kifejezetten rágalom-hadjárattól, amellyel jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekeznek eltüntetni az elmúlt negyven évet, eredmé­nyeivel és hibáival a magyar történelemből. S még inkább az elmúlt hetven évet, az első szocialista államot, s a keletkezőben lévő szocialista világrendszert ilyen-olyan defor­mációi alapján a világtörténelemből. Mintha bizony a világtörténelmi formábaömlés – amint ezt legmeggyőzőbben a burzsoá társa­dalom történelmi útja bizonyítja – nem a deformációkon, a jobbra és balra való szaka­datlan kilengéseken, a kényszerű előre és hátraugrásokon, a hirtelen-váratlan felszár­nyalásokon és rejtőző alacsony-repüléseken keresztül érné el igazi formáját. Ám e folya­matban nemcsak kilengések, hanem valódi kiteljesedések is vannak, amelyek az elérendő érettebb formába-ömlés lehetőségét előlege­zik. Másrészt a szocialista világforradalom hetven évének eredményei jobban és mélyeb­ben átformálták a világot mint teszem a parasztháborúk és a francia forradalom előtti polgári forradalmak a magukét. Hiába temetik nagy hűhóval, a végítélet hamisan recsegő harsonázása közepette őket. Buzgalmukban még arról is megfeledkeznek, hogy Kubában, Vietnamban, Észak-Koreában és a világ népes­ségének egy negyedét kitevő Kínában a szo­cialista hatalom fennáll. Igaz, meglehetősen problematikus helyzetben.

Intellektuális önéletrajzomban a jelenre vonatkozó reflexiók így nemcsak szervesen tartoznak bele múltam történetébe, mivel végső soron a jelen reflektálódik bennük önmagára, de tartalmilag is egyre közelebb

kerülnek, a múlt és jelen egymásba oldódó folyamatában. Még több szerénységgel és helyénvalóbban kerül fgy közvetlen jelenem kritikája a múlt kritikailag megidézett jelen­valóságába, mint a híresen hírhedt nagy német zeneszerző – Thomas Mann Adrian Leverkühnje – biográfiájába bizalmas barát­jának és élettörténete írójának Dr. phil. Serenus Zeitblomnak kritikája műve írásának hitleri jelenéről. S esetemben még az a Zeitblomot bántó enyhe irritáló mozzanat is elesik, hogy nála a zseniális tárgyat nem kongeniális szellem ábrázolja, míg nálam a szerényebb tárgy egy vele mindenképpen adekvát, konszubsztanciális szellemiség ábrázolásában jelenik meg, lévén a jelenség és megjelenítője egyazon személy.

*

A múlt korszaktól, amelyet ábrázolok persze idegen volt a politika, mint a népi tömegek nagy része közéleti érdeklődésének és tett­vágyának felébresztése. Ismeretlen még a politikai pártok voksokért folytatott küzdelme is, hiszen sikerrel igyekeztek fenntartani az antidemokratikus, vagyoni, nemzetiségi és egyéb megkülönböztetésekre épülő válasz­tási rendszert, amely az ország lakosságának egyharmad részét sem engedte az urnákhoz. A politikusok nyakkendője, viselete és viselt (magánéleti) dolgai fontosabbak voltak, mint politikájuk. Az ideológia általános szabályozá­sában azonban, kivált az ifjúság nevelésében, az elemi és középiskolában abszolút sérthe­tetlen nemzeti és keresztényi elveket sulykol­tak belénk. Az egyik irredentizmus „Csonka Magyarország nem ország, / Egész Magyaror­szág mennyország”. A másik. Csak keresz­tény ember lehet jó magyar ember. Liberális ellenzéki nézeteknek (hogy a nemzetrontó bolsevizmusról ne is beszéljünk) nincs he­lyük. Ugyanakkor a keresztényi felebaráti szeretet nagyobb dicsőségére a katolikusok és protestánsok harca a nagyobb „élettérért” erőteljesen folyt minden fokon. A harmadik. A katonás nevelés (az ifjúságnál a levente és cserkészet formájában), a fegyveres emberek és testületek, katonaság, rendőrség, csen­dőrség kötelező tisztelete.

Mindez természetszerűen hatott, s úgy látszik nemcsak a mi időnkben, bár a „béke­beli”, az első nagy világégést előkészítő, matériák és formák eltértek a Horthy-éráétól. Apám legkorábbi fényképén, hat éves gyer­mekként fiatal édesanyja mellett teljes kato­nai díszben áll, csizmában, mundérban, tábori huszársapkában, karddal az oldalán. De nem akármilyennel. Valódi kicsinyített karddal. Távolabbi rokonunktól, Pacholek kardgyárostól kapta, aki tehetséges üzletem­ber volt, a háború alatt pedig több bérháznyi vagyont szedett össze. Halála után fiának, Pista bácsinak néhány év alatt sikerült csak­nem mindent elvernie, mint félfüllel hallot­tam, orfeumtündérekre. Kíváncsi is voltam, milyenek lehetnek ezek, jó vagy rossz tündé­rek? De a felnőttek nem szolgáltak megfele­lő felvilágosítással. Ahogyan apja apámat, Pista bácsi engem ajándékozott meg egy szemrevaló karddal. A kard meghozta a katonai egyenruhát és a kis csizmát. Csak­hogy míg apám annakidején csak „hadnagy” volt, én „őrnagy” lettem. Boldogan láttam, hogy a tisztek mosolyogva viszonozzák szalutálásomat. Nagyon hosszan azért nem tartott ez az öröm. Mert tágabb és szőkébb környezetemből is érkeztek erőteljes ellen­hatások.

Az ismerős munkások nem rajongtak sem a katonákért, sem a katonáskodásért, még kevésbé a háborúért. Kivétel volt a szomszé­dunkban lakó két ismerősünk. Parasztokból lett elsőgenerációs munkások. Ők lelkesen beszéltek a magyar katona hősiességéről, kivált a „rossebb bakákról”, akik szerintük a „rossebb egye meg” kiáltással indultak ellenállhatatlan szuronyrohamokra. Egyikük, a szellemileg élénkebb, (mert a másikat, gondolom, csak a galambászat érdekelte igazán, minden szabad idejében házuk kapu­jából hajkurászta galambjait). Naszádi András egy világháborús képeslap sorozattal aján­dékozott meg. Lelkesen mutogatta és magyarázgatta a fegyvereket, a manlichert, a kézigránátfajtákat, géppuskákat, tarackot, aknavetőt, a harmincésfeles mozsárágyút, és a kiváló tisztek képét. Csermák ezredest különösen becsülte, mert szerinte ő állította meg „az orosz gőzhengert” a Kárpátokban.

Hatására néhány csatajelenet ceruzarajzát készítettem el. Főművem egy rohamozó, acélsisakos honvéd volt, aki éppen nyelves kézigránátját készül a távolabb látható ellen­ségre dobni. Ezt színes zsírkrétával, sötét­szürke rajzlapon ábrázoltam, s annyira elége­dett voltam művemmel, hogy megmutattam családunk egyik barátjának és elemi iskolai tanítómnak, Fischer Károlynak. Mily nagy volt a meglepetésem, amikor a várt dicséret helyett fájdalmas és némileg neheztelő hangon így szólt. Dódikám – ez volt a Jó­zsefek szokott beceneve, bár nem tudták és nem tudtam, hogy a héber József = isten embere latin változatának deodatusnak egy formája –, Dódikám, hát te ilyen csúf dolgok­kal foglalkozol és ilyen szörnyűségeket raj­zolsz le. Majd egyszerű, emberséges, szá­momra is érthető szavakkal kezdett beszélni a háború rémségeiről, ifjak értelmetlen halálá­ról, a sebesültek végtelen szenvedéseiről, a rokkantak nyomorúságáról. Mindennek egyetlen célja volt, a fegyvergyárosok vagyo­nának gyarapítása – mondotta, s én rögtön Pacholekékre gondoltam. Nézz csak egyszer magad köré, még ma is láthatod mindenütt a nagy öldöklés nyomait. Nem a városháza előtti Világháborús Hősi Emlékmű bronzkato­náit kell bámulni. – Szemernyi bántódás sem volt bennem, hogy művemet így félre- fricskázták. Inkább az az érzés fogott el, hogy jobban meg kellene ismernem a dolgok valódi arculatát, mert nem minden arany, ami fénylik, a katonák arany vitézségi érme sem.

*

Gyakorlatilag ugyan minden maradt a régi­ben, de azért kezdett lelkemben formálódni egy érzelmi és intellektuális góc, amely fokozatosan koncentrálta magában a szok­ványostól elütő, végsősoron azzal ellentétbe kerülő képzeteket. Ezt egyértelműen támo­gatta még apám és nagybátyám hangoltsága frontélményeikkel kapcsolatban. Mind a kettő több kintüntetéssel dekorálva is, amelyeket apám ráadásul kötelezően hordott a zub­bonyán, csak vonakodva és kesernyésen válaszolt a Fischerrel való beszélgetésem után feltett – a beszélgetést különben nem emlegető-kérdéseimre. Hősiességről, vitézi tettekről egyáltalán nem beszéltek, annál többet az isonzói és doberdói olasz ágyúzá­sok erejéről és áldozatairól. Mindketten repeszdarabtól sebesültek meg, apám a szíve alatt, Imre bácsi a fején. Mindketten könnyen rámehettek volna. Ebben megerősítve láttam Fischer igazát. A hazafiság megérteden érzel­me és eszméje szembekerült a háború ször­nyű voltának elismerésével. De a nacionalista hangsúlyú hazafiság maradt az erősebb.

Ráadásul a hazafiság, második elemi iskolai tanítóm, Ceglédy Antal hatására kuruckodó színt kapott. S az ellenérzések rúgdalózásait ez terelte végül is a hagyományos irányba. Anti, ahogy a családban neveztük, költő volt. Ó fedezte fel számomra ismeretlen képes­ségemet, hogy tudok verset mondani, vagyis inkább szavalni. Attól fogva időről-időre én szavaltam el egy-egy versét – katolikus lé­temre is – a református templomban. Milye­nek voltak ezek a versek? Hát ilyenek! „Pi­ros, fehér, zöld színű a dicső magyar zászló, / A szabadság harcaiban mindig elől látszó! / Szolgaságnak nincsen rajta semmiféle foltja, / Magyar ember érte, ha kell a vérét is ontja! / Piros, fehér, zöld színt együtt, ha bárhol is láttok, / Tisztelettel mondjon reá lelkes éljent szátok!”

Nem hiszem, hogy szigorú lennék Anti bá'hoz, ha úgy vélem, hogy Hazaffy Veray János „művészete” szintjén állt verseivel, amelyekből egy párat még az Egyesült Álla­mokban is elmondhatott, amikor részt vett a New York-i Kossuth szobor leleplezésén. Erős és arányos termetével, szabályos arc­vonásaival, karikába pödrött bajszával, arany- rojtos Kossuth nyakkendőjével, Kossuth Ferenc pártjának egyik díszfigurája lehetett volna, ha történetesen korábban születik. A Horthy-rendszerben már némileg idejét múlta jelenség volt őszinte kuruckodásával. Nem annyira jótanuló voltomért, amelyhez a di­cséretesek és kitűnők ellenére ebben az időben is férhetett egy-két szó, mint inkább hálából verseinek jó előadásáért, emlék­könyvembe ezt írta: / Jó tanítód igaz szívvel, / Ki csak kuruc érzést szível.”

Minden rossznak van jó oldala. Még taní­tóm gyenge verseinek is. Ezeket akkor már Petőfin mértem, az olyan szerepjátszóan legényes, naiv és kihívó, kérkedő hangú verseken, amelyek iskolapéldája a Mit nem beszél az a német. A gyenge versek tanulása egyrészt kezdte kifejleszteni versmemoriámat. Ezek voltak az első és utolsó évek, amelyekben sorokra és strófákra tördelve, majd utólag egésszé illesztve tanultam a verseket. Később a szeretett versek sokszori olvasása és a hozzájuk való vissza-visszatérés közben ivódott belém kitörülhetetlenül az engem foglalkoztató mű, az öntudatlanul alkalmazott globalizáló tanulás módszerével. Másrészt arra ösztönzött, hogy keressem is a szép vereset, először Petőfiben, majd a negyedik gimnáziumtól kezdve – a kettőt együtt tudtam szeretni – Adyban és Babits-ban találva meg az igazi nagy lírát. Az első szerelem sokszor a legerősebb is. Talán ezért vált legkedvesebb költői műfajommá a líra. A felső osztályoktól kezdve már az akkor tanult idegen nyelveken is, angolul, németül, latinul, később egyetemi éveimben, és még inkább azután franciául.

Versszeretetem az olvasás szeretetévé bővült. Mi fiú-gyerekek rendszerint apró füzetkékből selejtes indián történeteket olvastunk. Ezek főhőse Buffallo Bili idealizált alakja volt. Civakodtunk is hadi játékaink előtt, ki legyen Buffallo, ki kiszolgáltatott sápadt- arcú, ki a kígyóravasszágú, ámde kegyetlen skalpoló rézbőrű. A sápadtarcúak hős meg- mentője a mindig időben érkező nagy Billy volt. Még lányokat is bevontunk a játékba, bármily nehéz volt is egyik-másikat a vér­szomjas indián nő szerepére rábírni. Marasztó Magdi egy ízben azzal érvelt, hogy neki, az indián asszonynak is van gyereke, – volt is, a hároméves kislány, Élő Incike, a nyomorgó városházi írnok sok porontyának egyike, aki végtelenül boldog volt hogy a nagyok bevon­ják őt a játékba –, azt nem itathatja a sápadt­arcúak vérével, csak bölény tejjel. Nem tud­hatta milyen igazat szól velünk, Buffallo híveivel szemben, minthogy a nagy bölényva­dász a valóságban nagy indiánvadász volt, aki a bölénycsordák esztelen öldöklésével – s ebben ő és segédei korántsem álltak egyedül – a bölényvadászatból élő préri indiánokat a fennmaradásukhoz szükséges legfontosabb eszköztől fosztotta meg. „You take my life, if you do take the means whereby I live” („Éle­temet veszitek el, ha elveszitek az eszközö­ket, amikből élek”) – mondatja Shakespeare Shylockkal a velencei nemes kalmárnak, Antoniónak. S az indián férfiak, nők és gyer­mekeik még sokkal több joggal mondhatták, és nem egy esetben el is mondották a sem szociálisan, sem erkölcsileg nemesnek nem mondható sápadtarcú kalmár kalandoroknak ugyanezt. Megrendítő szavaik, szívbemarkolóan leromlott állapotuk ellenére teljesen hasztalan. Egyre jobban kiszorították őket, ki a végső vadászmezőkig. így hát mi hamis fényben átszínezve éltük újra az Európán kívüli emberiség egy értékes csoportja tragé­diáját. Az ilyen és ehhez hasonló befolyások is elősegítették nemzedékemben a faji meg­különböztetés későbbi szörnyűségeinek elterjedését. Hiszen még Cooper és May Károly – humanista érzületüket megjelenítő – nemes vademberei, Csingacsguk meg Win­netou is jobbára csak a fehér ember támoga­tójaként nyernek pozitív minősítést. A faji arisztokratizmus pedig bármikor, bárkit tekint­hetett alacsonyabbrendű lénynek, aszerint, hogy érdekei mit kívántak, mint ahogyan tekintette is a zsidókat, románokat, szlováko­kat, általában a belső ellenzéket és az „utód­államok” nem magyar, uralkodó etnikumát.

Jó ellenszerként szolgált számunkra a négy elemi után a gimnázium osztályaiban kez­dődőd Jókai-kultusz, Jókai emelkedettebb hazafisága, a szabadságharc hőseinek míto­sza. Új osztálytársaimmal buzgón mesélget- tük egymásnak a színes történeteket, ame­lyek még a politikai harcok, áramlatok és divatok mechanizmusából is megéreztettek velünk valamit. Nagy hatást gyakorolt ránk a Baradlay fiúk története, a család politikai megosztottsága, Baradlayné lángoló hazafisá­ga, amely még a legfiatalabb, apja aulikus érzületét osztó, Baradlayból is hőst csinál, aki feláldozva magát bátyjáért, túlemelkedik önmagán, közelebb jutva az anyai szívhez, s ugyanakkor halálosan megsebezve azt. Nem tudom már mikor, milyen évfordulón, talán 1929-ben a nyolcvanadikön, talán öt évvel később, meg kívánták rendezni alighanem Isaszegen a harc színhelyén, az isaszegi csata élőképét. Anti bácsi vitt el anyámmal együtt. Rettenetes volt a csalódásom, amikor a hirtelen kerekedett tavaszi eső elmosta a bemutató megvalósítását.

*

Ugyanakkora zavarbaejtő, s legalább részben a belső ellenérzés gócát erősítő dolgok kerül­tek újból és újból elő, amiket nem lehetett immár Ceglédy Anti kuruckodó érzületével megérteni vagy felfogni. így vagy úgy, de a társadalom osztálytagozódásával, s az ebből eredő szociális kérdésekkel függtek össze, a szegénységgel és a kiszolgáltatottsággal. Világosan láttuk az utóbbi jelenségeket, ám semmit sem tudtunk az előzőről, a jelen­ségek társadalmi alapjáról. Olyanok voltunk gyermeki tudatlanságunkban, mint a mai rendszer azon tudós és tudatlan hívei, akik elsimerik a szegénységet – bár nem a kiszol­gáltatottságot-, amit az amerikai ideológia átvételével egyre kizárólagosabban az egyes ember hibáinak, bűneinek, lustaságának és élhetetlenségének tudnak be. Van azonban egy lényeges különbség. S ez nemcsak az, hogy mi gyermekek vagy serdülők voltunk, ők pedig felnőttek. Hiszen a mi tudatlan­ságunk szintjén állott, sokkal több élettapasz­talatuk ellenére is, a dolgozó felnőttek nagy része, akik legföljebb a munkamegosztás egy és más rejtelméből láttak többet nálunk, de semmit sem tudtak a tulajdonviszonyok és a hatalom valódi összefüggéseiről. Az igazi különbség az volt, hogy nekünk el nem fásult fiataloknak érdekünk lett volna – és érlelődésünkkel, meg az egyre borúsabbá váló történelmi időjárással „arányosan” egyre inkább érdekelt is –, hogy a tünetek mögé nézzünk. A mai rendszer tudós és tudatlan, vagy inkább fordítva: tudatlan és tudós (mert többségben a tudatlanok vannak) haszonél­vezőinek nem érdekük, hogy a felszín mögé nézzenek. Sőt! Ma szilárdabban hiszik, vagy legalábbis hirdetik, erőfölényük tudatában, hogy némi szociális olajcseppek és balzsa­mok árán, minden problémát megoldanak. A „nouvelle droite” (már amennyire valóban új ez az „új jobboldal”!) intellektuális bohócai, M. Friedmantól J. Derridáig és tovább ma még egyáltalán nem szégyenlős elődeiknél is kíméletlenebből tesznek gúny és közmeg­vetés tárgyává minden olyan szak- tudományos és filozófiai kísérletet, amely a tudomány szétszórt és szakfolyóiratokba eltemetett adatait összefogva a fennálló tőkés társadalom valóságos strukturális ellentmondásait tárja fel, az igazsághoz híven keresve a kivezető utat. Akkor is ha nem marxista az illető, hanem olyan élesszemű és szókimondó keynesiánus ökonomus, mint J. K. Galbraith, vagy olyan mérsékelten haladó szociálfilozófus, mint J. Habermas. Semmi okunk, hogy udvariaskodjunk az intellektus szellemtelen bohócaival, olyan tudományos és stiláris teljesítményeket tulajdonítva nekik, amelyek élét veszik a velük folytatott polé­miának, és félrevezetik az olvasókat „eredeti­ségüket” illetően.

(A II. részt a következő számunkban közöljük.)

MÉRLEG

FEKETE SÁNDOR

Eseteim Vasvárival

Egy régi mondás szerint az ember mindig visszatér az első szerelmeihez… (Francia eredetű a szállóigévé lett bölcselkedés, talán ezért állt többes számban még az első szerelem is.) Ha e fogalmat egy kicsit kitágítom, s az első eszmei szenvedélyeket, életcélokat is idesorolom, pályám jeligéjének tekinthetem: ma éppúgy Petőfivel és Vasvárival „foglalkozom”, mint negyvenhat évvel ezelőtt, 1947-ben. Legfeljebb ma sokkal inkább magánszórakozásból teszem ezt, ha tetszik, „úri passzióból”. Húsz esztendősen ugyanis, néhány Vasvári-publikációm után, „társadalmi megrendelést” is érezhettem idevágó terveim mögött, amivel ma már csak kevéssé dicsekedhetem. Ennek ellenére, oly sok, s jobbára csak kárhoztatást érdemlő kísérlet után vén fejjel újra Vasvári nyomait keresem az eltűnt időben. Vagy hogy kevésbé poetikus legyek, az eltűnt idők nyomait őrző periratokban.

Az történt ugyanis, hogy Hornyák Mária könyvtáros, egy fontos akadémiai intézet bibliotékájának vezetője, s nem mellesleg, Brunszvik Teréz életének és művének tudós kutatója, aki Teréz grófnő unokahúgának, Teleki Blankának életét is elmélyülten tanul­mányozta (ez utóbbi perében a nagynénét is faggatták a birodalom rendjének éber őrei), s kutatásai során – minden túlzás nélkül állít­ható – hatalmas iratmennyiséget halmozott fel e tárgykörben, egy régebbi levelében kilátásba helyezte, hogy rendelkezésemre bocsátja iratai gyűjteményét. Nem tolakod­tam nála, különben is elhatározván, hogy Petőfin kívül már semmi mással nem foglal­kozom hátralévő rövid időmben. Az idén aztán újra üzent, s én elmentem hozzá egy kézi táskával… Kicsinek bizonyult, mármint a táska, egy nagyobb műanyag tartót raktunk meg csaknem félmázsa papírral.

Azóta is ezzel bíbelődöm, mint egy kis egér a hatalmas sajttal. Először is hamar meg­nyugodhattam, mert kiderült, hogy Vasvári és Teleki Blanka szerelme felől, melyet egy tévéfilm s egy újságcikk keretei között már korábban hitelesíteni igyekeztem, a bírósági jegyzőkönyvek nyomán végleg meggyőződ­hettem. Ez a szerelem lehetett egyik energia- forrása annak a hatalmas szenvedélynek, mellyel Blanka grófnő belevetette magát a forradalom leverése utáni illegális, mondjuk nyugodtan, „földalatti” harcba. Egyik-másik tanú, s maga a fővádlott vallomása e hipoté­zist most már vitathatatlan ténnyé teszi számomra (egyébként a nyomozó hatóság is erre a következtetésre jutott). Blanka grófnő egyik-másik kitétele – például az, hogy Vas­vári zászlaját akkor is megáldotta volna, ha a Rákóczi szabadcsapat vezére Kossuth ellen lengette volna azt, akár önmentési kísérlet­nek is felfogható volna, s csak az kifogásol­hatná az ilyen manővert, aki egyszer már derűs mosollyal, vagy szilaj pózban állt a bitófa alá.

Blanka grófnőt 1851 májusában vették őrizetbe, s csak több mint két évi „előzetesi” fogság után hirdették ki a tíz esztendei vár­fogságra szóló ítéletet. (140 évvel ezelőtt, 1853. június 30-án.) ily hosszú gyötrés után egy vádlottnak sokféle önmentési kísérletre lehet erkölcsi joga. Az ügyben kihallgatott tanúk, s részben „bűntársak” közül azonban többen is oly egyértelműséggel szólnak e szerelmi viszonyról, hogy azt aligha volna értelme vitatni. Blanka ugyan 1806-ban szüle­tett, épp húsz évvel Vasvári előtt, vagyis 1848-ban Pálunk 22, Blankánk 42 esztendős volt. A korkülönbség akkoriban soknak tűn­hetett, inkább fordított felállásban volt gya­kori, de napjainkban mondjuk egy amerikai művésznő negyvenegynéhány évesen már a sokadik férjét cseréli le, fiatalra persze, s ezt senki sem rója fel neki…

Elnézést kérek a talán frivol utalásért, de nehéz fékeznem magamat, ha arra gondolok, hogy a különböző regényes ábrázolásokban miként igyekeztek pusztán eszmeivé átlényegíteni ezt a teljesen érthető szerelmi szövetséget.

Telekiék illegális mozgalmának egyik fő célja az volt, hogy a levert forradalom hősei­nek életrajzát elkészítsék, meg jelentessék és terjesszék. A fentiek alapján természetes, hogy a grófnő mindenek előtt Vasvári biográ­fiájának megiratását szorgalmazta, s több emberével gyűjtette az idevágó adatokat, okmányokat, értesüléseket.

1853 januárjában a pesti hadbíróság össze­foglaló jelentést írt a „Magas Császári és Királyi III. Hadseregparancsnokságnak”, s ebben nemcsak a fővádlott Teleki Blankával, s Lővei Klárával, valamint a tizenéves Erdélyi Erzsébettel foglalkozott, hanem az ügybe bevonható egyéb, potenciális vádlottakkal. A mintegy 40 gépelt oldalnyit kitevő szövegben újra meg újra felbukkan Vasvári neve. Kiderül, hogy egy bizonyos Korányi Viktor megígérte a grófnőnek Vasvári biográfiájának elkészíté­sét, s más, a forradalmat védő könyveket akart kiadni, de ebben a hatóságok megaka­dályozták. Egy másik gyanúsított, Jeney József 1851 májusában el is küldött Blanká­nak egy levelet, „amely a hírhedt forradalmár Vasváry Pál teljes életrajzát tartalmazza”, – sajnos a bírósági iratok közül (egyelőre?) ez sem került elő. De elveszett itt még sok más is. A grófnő például szerette volna megszerezni azokat a leveleket, s más iratokat, melyeket Vasvári egyik Mezőke­resztesen élő testvérénél helyezett el, s amikor kísérletei nem jártak sikerrel, házi szobalányát, Erdélyi Erzsébetet küldte el Fejér Ágoston megnyerésére. (Mint ismere­tes, Vasvárit eredetileg Fejér Pálnak hívták.) Az idősebb fiútestvér most már – a bíróság szerint – „nem vonakodott, hanem hízelgett neki, hogy a grófnő emlékszik az ő testvéré­re (…) s kiadta az összes, tőle kapott leve­let, sőt a hozzákerült holmik között talált »Histoire des Girondins«-t is, Lamartine művét.” íme, van tehát egy köteg Vasvári­nak írt levél – csak azt nem tudni, hogy hol, ha még létezik.

Fejér Ágostont a bíróság szerint Teleki Blanka megajándékozta a „Politikai Közszel­lem” című könyv két példányával. (A mű teljes címe: Politicai közszellem Magyarhon­ban a franczia forradalom óta 1790-től 1847-ig. Pest, 1848). A bíróság megállapítja, hogy a műnek „mára címe is károsan hat”, de csak késve került a tiltott könyvek lis­tájára, s rosszindulatot nem kell feltételezni Fejér Ágostonról, „mert a könyvet ráerő­szakolták, mint fivére fordítását”. Vagyis a Politikai közszellem fordítója e szerint Vasvári Pál. Ha ez csak egyszer szerepelne a perira­tokban, elsikkadhatna felette a tekintetünk, de ebben a jelentésben is s más összefüg­gésekben is újra meg újra ismétlődik, hogy Vasvári fordította Auguste de Gerandónak, Teleki Blanka sógorának művét, melyet egyébként fölöttébb gyűlölt a bíróság: e perben Blanka grófnő egyik bűne az, hogy számos példányban vásárolta és terjesztette a veszedelmes munkát.

Az ügy érdekessége az, hogy amennyiben a bíróság több oldalról szerzett értesülése igaz. Vasvári – életkorához képest nem cse­kély – életműve ezzel a fordítással is gaz­dagabb. Ebben az összefüggésben sokkal beszédesebbé válik az a levél, amelyet Em­ma asszony, vagyis Teleki Blanka húga, De Gerando báróné, tehát a szerző felesége in­tézett Vasvárihoz, 1848. március 20-án: „Uram! Bocsásson meg, ha újra oly tárgy miatt alkalmatlankodom, mellyel sokáig foglalkoztunk, és amelynek régen vége kel­lene lennie, ha a könyvárusok kimondhatatlan lassúsága nem akadályoztatná. ” „Miért nem jelenik meg a könyv?” sürgeti Emma Vas­várit, arra kérve, tegyen meg mindent a gyorsabb megjelenésért.

Milyen könyvről lehet szó? Csak a Politikai közszellemről, ez nyilvánvaló. ¹ (Egyedül egy tiszavasvári kiadvány állítja, hogy Gerando La Transsylvaniae című munkájáról szól Mada­me Gerando levele, de ez abszurdum. Elő­ször azért, mert ilyen című könyve nincs Gerandónak, csak La Transsylvanie et ses habitants című kötete, amely Párizsban és Lipcsében már megjelent, 1845-ben, így 48- ban nem kell sürgetni az eredetit, fordítása pedig nem készült magyar nyelven.) Csak a Politikai közszellemről lehet szó, mely a francia fővárosban 1848 elején látott nap­világot.

Emma nyitó mondatának utalása („mellyel sokáig foglalkoztunk”) nem is érthető pusz­tán arra, hogy Vasvári elvitte a művet Emich-hez, mert ez a munka negyedórái séta lehe­tett, de igenis vonatkozhat a hónapokat igénylő fordítói munkára.

Annyit persze már korábban is tudni lehe­tett Rubin Péter kitűnő könyvéből (Francia barátunk, Auguste de Gerando 1982. 80.), hogy Vasvári „ívről ívre kijavította” az Emma által készített nyersfordítást. Hogy pusztán ennyiről volt-e szó, bár ez sem kevés, hanem valóban, mint a bírósági iratok mondják, fordításról, azt érdemes volna tovább vizsgál­ni, például striláris egybevetésekkel. De talán már ennyiből is látszik, hogy a Teleki per iratai érdemesek a régebbi – különben igen ér­tékes – kutatások folytatására.

¹ Ezt tekinti magától értetődőnek Christine Adriaenssen kitűnő új munkája is: Auguste de Gérando Ein französischer Zeuge dér ungarischen Reform­ära 1991. 130. old. [vissza]

MŰHELY

ROZSNYAI ERVIN

A szocializmus távlatairól

A madridi Marxista Kutatások Alapítvány tekintélyes vitaanyagot (cikkeket, ter­vezeteket) bocsátott közre két kötetben, „A szocializmus távlatai ma” címmel. ¹ A szerzők (szám szerint harminchétén) különböző szak- képzettségűek és beosztásúak (közgazdá­szok, szociológusok, filozófusok, jogtudósok, irodalmárok, újságírók, szakszervezeti és pártvezetők, az Egyesült Baloldal és a Mun­kásbizottságok képviselői, marxista meggyő­ződésű professzorok a madridi, barcelonai, bilbaói, valenciai és granadai egyetemekről, de akad bíró és tábornok is közöttük), külön­böző nemzetiségűek (a spanyolok és katalá­nok mellett ott találjuk Pietro Ingraót, az olasz munkásmozgalom veteránját, vagy Wolfgang Lechert, a DGB (a német szakszervezeti szövetség) Gazdasági és Társadalomtudomá­nyi Intézetének kutatóját. Ennek a népes szerzői gárdának a tagjai, bár különböző felfogásokat vallanak (a reformizmustól a éninizmusig), valamilyen formában mind­annyian szocializmust akarnak-ami (a beve­zetőt író Manuel Montereo szerint) annyit jelent, mint „kiindulni a tőkés rendszer ellent­mondásaiból – melyek reális lehetőségeket teremtenek a rendszer meghaladására – és a szubjektumokból, akik főszerepre hivatottak a társadalmi változás létrehozásában”. A vita résztvevői abban is egyetértenek, hogy a célul kitűzött szocializmus nem azonos az egykori „létező szocializmussal”. – Ismerte­tésünkben az anyagot témák szerint csopor­tosítjuk, a rövidség kedvéért szerzőkre csak néhány esetben hivatkozunk.

Az egyik legfőbb téma a modem kapitaliz­mus elemzése. A '70-es – 80-as évek nagy technikai átalakulásai nyomán globalizálódott a tőkés gazdaság, és jelentősen megnőtt a vállalatok társadalmi-politikai hatalma: ők határozzák meg a termelési stratégiákat, a tudományos kutatás és a műszaki innováció irányát. A multinacionális óriások által támo­gatott neokonzervatív politika gyakorlatilag kikapcsolta az állami intézményeket a gaz­dasági folyamatok irányításából, és nagyrészt lerombolta az addig megvalósult szociális vívmányokat.

A multik fölényben vannak a nemzeti vállalatokkal szemben, amelyek a legjobb esetben is csak arra képesek, hogy a régi technikát kombinálják a korszerűvel. A multik nagyobb termelékenységet és profitot érnek el, magasabb béreket fizetnek. Erejüket jellemzi, hogy 1983-ban a 806 legfontosabb ipari óriáscég – 43 százalékuk észak-amerikai, 17 százalékuk japán – 30 millió alkalmazottat foglalkoztatott; eladásaik értéke 3 billió 200 milliárd dollárt tett ki, ami egyenértékű volt az USA GDP-jével, és másfélszerese az egész „harmadik világ” az évi teljes termelési értékének. A multiknál a termelékenység három és félszer múlta felül az észak-amer­ikai átlagot, négy és félszer a japánt. (Emlé­keztetőül: Bush elnök Budapesten ujjongó tapsra késztette hallgatóit azzal a kijelen­tésével, hogy „Magyarország a kisvállal­kozások országa lesz”. – R. E.) Becslések szerint a nemzetközi kereskedelem egyharmada nem nemzetek között bonyolódik le, hanem a multik különböző országokban lévő fiókjai vagy leányvállalatai között. A tőke koncentrációja és centralizációja ma csaknem kizárólag a transznacionális tőke javára megy végbe – a nemzeti határok mindinkább értelműket vesztik. Ez a gazdasági potenciál kicsúszik az állami törvényhozás és a nyil­vánosság ellenőrzése alól.

A globalizálódás következtében ma már egységes világidő és világtér köti össze Tokiót, New Yorkot, Riót, Párizst: az új infor­mációs technika jóvoltából a pénznek nincs szüksége időre ahhoz, hogy áthelyeződjék a föld egyik szélső pontjáról a másikra. A va­luta-tranzakciók szinte teljesen a spekuláció eszközeivé lettek, 95 százalékuknak nem felel meg semmilyen közvetlen fizikai műve­let. Dollárok tízmilliárdjai mehetnek át napon­ta különböző kezeken! 1973-ban, amikor a lebegő árfolyamok általánossá váltak, a napi deviza-tranzakciók volumene mintegy 5 milliárd dollár volt; ma több mint 250 milliárd, felülmúlja a „harmadik világ” egyhavi teljes termelési értékét, egyenlő Hollandia GDP-jével. A nemzetköziesedést tükrözi a külön­féle nemzetiségű technokraták életmódbeli azonossága is: „észak-amerikai” stílusban élnek, pizzát esznek, Colát, pilzenit vagy szénsavmentes ásványvizet isznak, sztereo­tip módon öltözködnek. Egy gazdag belga hasonlít egy gazdag dél-afrikaira, egy belga bányász életkörülményeinél fogva alig ha­sonlít egy Mozambikból való dél-afrikai bá­nyászra, noha az első világháború előtt távol­ról sem volt köztük ilyen különbség, (amely még feltűnőbb az Európai Közösség paraszt­jai és az ázsiai vagy közép-amerikai parasztok között).

A '70-es évek kezdetétől mind nyilván­valóbb a kapitalizmus struktúrális válsága (ezt jelezte és mélyítette el a két olajsokk). A Közös Piac képtelen megbirkózni a recesszió- val, a konzervatív gazdaságpolitika az infláció elleni harc jegyében feláldozta a népi rétegek vásárlóerejét. Szűkülnek a piacok, radikalizálódik a verseny. A vállalatok leépítik a rövid távon kevésbé kifizetődő tevékenységeket, ily módon is növelve a tömeges, jórészt struktúrális (a szerkezetváltásból következő, nem pusztán időszakos) munkanélküliséget (amely ma a munkanélküliek 51 százalékát öleli fel). Erősödik a polarizálódás, egy-egy nemzeti társadalomban éppúgy, mint a régiók között. A világkereskedelmi cserearányok és a tőkeáramlások (hitelek, kölcsönök, beruhá­zások) révén a fejlett tőkés országok több gazdagságot szívnak ki a szegény országok­ból, mint amennyit oda áru és pénz formá­jában kihelyeznek; ez a nettó forráskivonás tetemesen hozzájárul lakosságuk többségé­nek magas életszínvonalához.

A '70-es évektől állandósul a nemzetközi kapitalizmus hegemónia-válsága, az USA mellé vetélytársként nyomul fel Japán és az Európai Közösség. Az utóbbi nem egysze­rűen közös piac, hanem nemzetek feletti politikai struktúra, amely növekvő mértékben szabja meg a nemzetállamok cselekvését. A tőkeértékesítés nemzeti mechanizmusainak (szubvenciók, adókedvezmények, protek­cionista korlátok stb.) lebontása, a munkaerő­áramlás felszabadítása maga után vonja a gazdasági erőviszonyok átrendeződését a leghatalmasabb multi-csoportok és a legfej­lettebb országok javára. A Közösségben az NSZK uralkodik, nagyobb versenyképes­ségével és az EMS-ben (European Monetary System – Európai Valutarendszer) vezető szerepet betöltő valutájával. Az egyenlőtlen fejlődésnek ebben a bizonytalan közegében a gazdaság „financializálódik”, a ter­melőtökével szemben túlsúlyra jutnak a spekulációs tőkék, és a kamatmozgásokat vagy a valutaértékek struktúrális különbségeit kihasználó műveleteikkel tovább fokozzák a bizonytalanságot.

A fejlett országokban a lakosság jelenté­keny része nagy előrehaladást tett a 19. századhoz és a 20. század első évtizedeihez képest. Ennek három oka van: a munkásmoz­galom állandó harcai, a gyökeres technikai újítások és a „harmadik világ” rendszeres kifosztása. A fejlett társadalmak mégis „két­harmadosak” (a lakosság egyharmada gaz­dag, egyharmada átlagosan él, egyharmada szegény), a kizsákmányoltak és marginalizál- tak nem fogynak, ellenkezőleg. Változik azonban az arculatuk és az összetételük. Nő a foglalkoztatottak száma a szolgáltatás új szektoraiban, csökken másutt; új kizsák­mányolási formák tűnnek fel, régen letűntek jelennek meg ismét; bevándorlók végzik a legrosszabbul fizetett, társadalmilag leg­kevésbé becsült munkát, fizetésbeli disz­krimináció sújtja a nőket és a fiatalokat.

Hogyan érintik a termelés átalakulásai a munkásosztályt? A gazdaságilag legfejlettebb országokban sincs olyan tendencia, hogy a bérmunka eltűnne vagy csökkenne, de a munkásság erősebben differenciálódik, mint valaha. Leépülnek a hagyományos munkás- mozgalom bázisait alkotó szakmák (bányá­szat, kohászat, hajóépítés, autóipar), módo­sulnak a foglalkoztatás sajátosságai, a munka- szervezés formái. Az új formák nem pusztán az új technológiákhoz és termékekhez alkal­mazkodnak, hanem elsősorban a vállalatok közötti verseny feltételeihez, és egyben a főnökségnek a szakszervezetek elleni harcát is szolgálják. E formák között különösen fontos a toyotizmus, amely kiszorítja a szab­ványosított termékek előállítására specializált, hagyományos taylori-fordi módszereket. Alapelve a „just in time” („éppen jókor”, „a kellő időben”), azaz a termelés mindennapos, rugalmas alkalmazkodása a piachoz. Erre a csoportmunka a legmegfelelőbb. Az együtt­működő csoportok nagyfokú önállóságot kapnak, és váltakozó feladatokat látnak el, amihez a munkások polivalenciája és isme­reteik bővülése szükséges (többféle szak­mához kell érteniök, hogy könnyen átcsopor­tosíthatók legyenek a legkülönfélébb munka- feladatokra). A toyotizmusnak szerves része az a törekvés, hogy a munkások azonosul­ónak a vállalattal: információkkal árasztják el őket a piac helyzetéről, mintegy pszichózist ébresztve bennük, hogy lássák, milyen nyo­mást fejt ki a konkurrencia a cégre, tehát az ő munkahelyükre és jövedelmükre is.

A munkásosztály ellenállóképességének lezüllesztésére irányul a '70-es években indított konzervatív ideológiai offenzíva. Célja, hogy az individualizmus, a „személyes sza­badság”, a „fogyasztói autonómia” hirde­tésével kiirtsa a szolidaritást, az egyenlőség, a kollektivitás értékeit, elősegítse a munka- kapcsolatok „deregulációját”, az egyéni megállapodások előnyben részesítését a kollektív munkaszerződésekkel szemben. Ez az ideológia a társadalmi előrejutás kilátásai­val kecsegteti a rendszer kiszolgáltatottjait, de a médiumok, az iskola, az egyház révén eleve beoltja őket kudarc esetére a szemé­lyes alkalmatlanság tudatával, kiegészítve ily módon a jogrendszert, amely a fegyveres erőkre támaszkodva akadályozza meg, hogy az elégedetlenség az államrend elleni táma­dássá legyen. Az uralkodó ideológia egyre hatalmasabb médiumok útján hatol be a munkások soraiba, módszeresen szűkíti az önálló kultúra lehetőségeit, a tv és a videó által elzárja a közösségtől az egyént.

A munkás-szolidaritást nemzetközi szinten ássa alá a „harmadik világban” és a fejlett országokban dolgozó munkások életszínvo­nalbeli különbsége. A „harmadik világ” mun­kásai évi 1900-2300 órát dolgoznak 40-60 órás munkaheteken, az OECD (Európai Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) munkásai (Törökország kivételével, amely – mint NATO-tag – inkább katonai okokból tagja a szervezetnek) 1600-1800 órát, 37-44 órás munkaheteken. Az órabérek ott 0,25-1,50 dollár között mozognak, itt 5-10 dollár között; tehát a „harmadik világ” munkásai évi 10-20 százalékkal többet dolgoznak, négyszer- ötször kisebb keresetért. Világbanki adatok szerint az egy lakosra jutó GNP 1988-ban a „harmadik világban” 340, a fejlett országok­ban 17 470 dollár, vagyis a különbség ötven­szeres. Persze, a gazdagság egy-egy orszá­gon belül is egyenlőtlenül oszlik meg, Brazíliá­ban pl. a leggazdagabb 20 százaléké a vagyon 65 százaléka, a legszegényebb 45 százaléké pedig 8 százalék. Szaúd-Arábiában a vagyon- megoszlás államtitok. (Egyébként a munká­sok között kisebb az egyenlőtlenség, mint a tőkések és a munkások, vagy az egyes orszá­gok között.)

A nemzetközi munkásmozgalomra a Szov­jetunió és a szocialista tábor megsem­misülése mérte a legsúlyosabb csapást. A bukás okát a szerzők egyöntetően a bürok­ratikus központosításban látják. A gazdaságot ellenőrző bürokratikus állam hatékony eszköz volt az elmaradottság leküzdésére, és volta­képpen az eredeti tőkefelhalmozáshoz hason­ló feladatot oldott meg, a TTF (tudományos és technikai forradalom) kibontakozásakor azonban egyre alkalmatlanabbnak bizonyulta gazdasági irányításra. A szovjet gazdaság átlagos évi növekedése 1960 előtt több mint 6 százalék volt, a '70-es években 3 százalék, 1980 és '88 között 2,4 százalék – 1975-ig felülmúlta az USA növekedését, s még a rákövetkező évtizedben is csupán tizedszáza­lékokkal maradt el az amerikai átlagtól –, azután nullára csökkent (az 1986 és '88 közötti, évi 1 százalékra becsült növekedés a statisztikai hibahatáron van), végül pedig negatívra fordult. A peresztrojka szétverte a gazdaságot: a költségvetési hiány hamarosan meghaladta az amerikait, alacsonyabb GDP mellett; a bérek legalább kétszer gyorsabban emelkedtek, mint a termelékenység, a lázas pénzkibocsátás egyre mélyítette a szakadé­kot a forgalomban lévő pénz tömege és a fogyasztási cikkek mennyisége között. Virág­zott a feketepiac, a földalatti gazdaság és a korrupció, maffiák és klánok garázdálkodtak, az állami kereskedelem az illegális jövedel­mek fő forrásává lett. Az általános zűrzavarra hivatkozva, a propaganda a tervgazdaság csődjéről harsogott, a szovjet bürokrácia pedig a piaci reformok mellett döntött, holott a bürokratikus tervezésnek nem a piac az alternatívája. A döntés következményeként felgyorsult a társadalom polarizálódása, a századvégére 18 millió munkanélküli várható (valószínűleg máris több van – R.E.), meg­kezdődött a bürokraták kiváltságainak átalakí­tása tőkés profittá.

A keleti bukást Nyugaton úgy tüntetik fel, mint szemléltető bizonyítékát a piac fölényé­nek a tervvel, a kapitalizmus fölényének a szocializmussal szemben. Eszményítik a piacot, az állítólag tökéletes és igazságos versenyt – mellőzve azt a tényt, hogy a piac- gazdaság az ipari országokban pusztító válsá­gokat, a „harmadik világban” éhséget produ­kál –, és nem a szocialista tervezést állítják szembe vele, hanem a korrupcióval terhelt, alacsony hatásfokú bürokratikus tervezést. De vajon a latin-amerikai – különösen az argentin – vágtató infláció a piacgazdaság magas hatásfokáról tanúskodik? Vajon Chilé­ben a viszonylagos gazdasági szanálás a piac eredményeinek tulajdonítható-e, vagy a meg nem fizetett többletmunkát kipréselő Pinochet-diktatúrának? A „tiszta” piac létezését egyébként már a kapitalizmus születése megkérdőjelezte; azt pedig, hogy vállalati tervezésre vagy az állami tervezés meghatá­rozott formáira szükség van, még az ultralibe­rálisok sem vonják kétségbe, illetve az abszo­lút liberalizmust mindig csak másoknak ajánl­ják receptként.

A piac a tulajdonosi elkülönültséghez kötődik. Ennek híján legfeljebb csak szimulált piacról lehet szó (amire groteszk példa volt Spanyolországban a Matesa-ügy: egy vállal­kozó eladta termékeit a saját tulajdonában lévő külföldi vállalatoknak, hogy export­prémiumot kapjon). Másrészt, ahol van tulaj­donosi elkülönültség, ott a piac nem tolható félre: a KGST-ben a piaci szabályok kiiktatása ellentmondott annak, hogy a tagállamok tulajdona nem volt egységes. A piac termé­szetes forma a termelés elkülönült rendsze­reinek szabályozására, a terv ugyanilyen természetes forma az integrált termelési rendszerek belső szabályozására. A nagy tőkés konglomerátumok, amelyek különböző ágakban működő számos vállalatot fognak össze, technikailag integrált termelés esetén – kellő informatikai eszközök birtokában – egységes termelést alkalmazhatnak; ha viszont technikai integrációjuk fogyatékos, akkor – az egységes tulajdon ellenére – piaci szimuláláshoz kell folyamodniuk az egyes vállalatok között a hatékonyság és jövedel­mezőség biztosítása céljából. A tulajdon egysége tehát előfeltétele a tervezésnek, de önmagában nem elégséges, a végső alap a termelési folyamatok technikai integrációja. A fejlődés vitathatatlanul ebbe az irányba tart, az integrációnak azonban megvannak a min­denkori objektív határai. Az egykori szocialista országokban éppen az volt az alapvető ellent­mondás, hogy a tulajdon egységes jellege nem állt összhangban a termelés megosztott­ságával. E társadalmak tervezési formái annak az objektív követelménynek sem tettek eleget, hogy egy bizonyos komplexitási küszöbön túl a rendszer csak alrend­szereinek rugalmas szabályozása útján képes kielégítően működni, tehát az integráció korántsem a részek homogenitását vagy autonómiájuk megszüntetését jelenti, és korszerű új technikák bevezetése mechani­kus utasítgatás helyett önállóságot, alkotó jellegű munkát kíván. Paradox helyzet alakult ki: amikor az informatika és a rendszerel­mélet fejlődése lehetővé tette bonyolult rendszerek tudatos irányítását s ezzel a gazdaság integrált és rugalmas tervezését, éppen akkor késztette a bürokratikus formák csődje és a technikai elmaradottság a szocia­lista országokat arra, hogy a piacban, a tőkés restaurációban keressék a csodaszert problé­máik megoldására. Nem kevésbé paradox, hogy a fejlett tőkés országok, noha rendel­keznek a kiegyensúlyozott termeléshez szükséges technikai eszközökkel, a magán­tőke uralma miatt nem törhetik át a piaci korlátokat, a túltermelés és a nyomorúság összetartozó szélsőségeit. A TTF egyfelől növeli az egyensúlyhiányt, másfelől meg­teremti a feltételeket ahhoz, hogy a vak piaci szabályozást – a „láthatatlan kéz” működését tudatos szabályozás váltsa fel.

Az integrációt illetően célszerűnek látszik a szocialista átmeneti rendszer számára, ha részleges formákon át halad előre, kerülve a „mindent vagy semmit” megoldásokat. Olyan gazdasági tevékenységeket, amelyek kis méretekben nem végezhetők, a terv szabályoz a leghatékonyabban, mikro- problémáknak vagy kis létszámú csoportokat igénylő feladatoknak a megoldására viszont szocialista irányultságú társadalmakban is a piac látszik alkalmasabbnak. Mindenesetre az ilyen társadalmakban nem a piac maximumát kell keresni, hanem a minimumát, és azt is fokozatosan vissza kell szorítani. Két ellen­tétes logikáról van ugyanis szó: a piac – amely lényegileg a kapitalizmus szinonimája ösztönösen ható törvények szerint osztja el az erőforrásokat, a terv ellenben a társadalom által tudatosan meghatározott prioritások szerint (szocializmusban nem az értéktör­vény, hanem a legnagyobb társadalmi hasz­nosság alapján). Tőkés viszonyok között a terv csak korlátozottan érvényesülhet (jórészt a rendszerellenes erők követelésére), de szocialista irányultságú társadalomban sem hatékony, ha nem támogatja széles körű intézményhálózat, amely kritikával, ellenőr­zéssel, tömegnyomással korrigálja a technok­ráciák és bürokráciák egyoldalúságát. Ehhez persze magas oktatási és információs színvo­nal, fejlett társadalmi kommunikáció és de­mokratikus döntéshozatal szükséges.

Van-e esély az itt vázolt modell meg­valósítására? Vagy általánosabban szólva: milyen távlatai vannak ma a szocializmusnak?

A tőkés rendszer, bármilyen súlyos válság­ban van is, nem fog magától összeomlani. Mi háta teendő? Fegyveres emancipáció nincs napirenden, a korábbi népi háborúk sikere nem támaszthat hamis reményeket. Vietnam annak idején szilárd hátországra támaszkod­hatott, amely ellátta a hadviselés eszközeivel, és fékezte az USA terveit (pl. kizárta a nuk­leáris fegyverek bevetését). A mai legerő­sebb gerillamozgalom, a salvadori FMLN, nem a katonai győzelmet tűzi célul – amit az USA nem tűrne el –, hanem saját erőinek és a kormányerőknek az egyidejű feloszlatását tárgyalások útján. Az Öböl-háború, ez a szak­szerűen előkészített és végrehajtott népirtás, amelyben az akkor még fennálló Szovjetunió alárendelte magát az USA-nak, rávilágított a hatalmas amerikai katonai fölényre, és egyút­tal arra is, hogy illúzió az ENSZ „semleges­ségében” bízni, a világszervezet gyakorlatilag az USA világuralmi törekvéseinek jogi fedő­szervévé vált.

A mai helyzet legaggasztóbb tényezője a kommunista eredetű baloldal mély identitási válsága, amelyből nem lesz könnyű kilábalni. Tartósítja a válságot a szocializmus téves azonosítása a volt szocialista országok tár­sadalmával, továbbá az a nézet, hogy a kapi­talizmus a „kisebbik rossz”. Az európai intéz­ményes baloldal ma, kevés kivételtől eltekint­ve, pártolja a Közös Piacot, elfogadja a tőkés blokkok kereskedelmi háborújában való részvétel szükségességét, előnyben részesíti az európai tőke értékesítési szükségleteit a dolgozók követeléseivel szemben. A munkás- mozgalom politikai és szakszervezeti bürokra­tái abban bíznak, hogy idővel új tér nyílik a tárgyalásokra és a szerződéses megálla­podásokra, a feszültségek mérséklésére. Programjuk még reformista szempontból is elégtelen, nem válaszol olyan problémákra, mint a tömeges és struktúrális munkanélküli­ség, a szociális vívmányok elleni tőkés offenzíva, a marginalizálódás és szakmai leérté­kelődés. Még csak nem is mozgósít, egy­részt egy új harci szakasztól félve, amely veszélyeztetné a bázisok ellenőrzését az apparátusok részéről, másrészt abban a reményben, hogy a gazdasági élénkülés éppúgy lehetővé teszi majd a növekedés hasznában való részesedést, mint egykor, a fordi-taylori időkben, amikor a tőke és a munka közötti szerződések és állami mecha­nizmusok biztosították a profit részleges újrafelosztását. Ezek a folyamatok a szociál­demokrácia hegemóniája jegyében zajlanak, és a kommunista eredetű szervezeteket a reformista beilleszkedés felé terelik.

A hagyományos szakszervezetek döntően a nagyüzemi munkásokra építettek – főleg a férfiakra –, akik rendszeres munkát végeztek szakképzettségük szerint, megállapodások­ban kikötött munkafeltételek alapján. Az új munkaszervezési formák bomlasztják ezt a bázist: a munkafolyamatok egyre kevésbé engedik a nagy munkáskollektívák tömörülé­sét, amelyek ugyanabban a térben dolgoznak, és többé-kevésbé azonos problémákkal küszködnek, tehát viszonylag könnyen szer­vezhetők. A mai szakszervezetek nem korlá­tozhatják tevékenységüket a munkahelyre, több figyelmet kell fordítaniuk a nőkre, a fiatalokra, a nyugdíjasokra, fel kell venniük a harcot a militarizmussal, a rasszizmussal, a tekintélyuralmi rendszerekkel. Aligha vélet­len, hogy az autoritárius kormányzatok elleni népi és munkásmegmozdulások az utóbbi években a világkapitalizmus leggyengébb láncszemeiben robbantak ki. (Lásd az iráni sah, Somoza és Marcos megbuktatását, a dél-koreai diák- és munkástüntetéseket.) Nem téveszthetjük azonban szem elől, hogy a „létező szocializmus” bukása után a töme­gek növekvő mértékben fogadják el a liberális ideológiát (piac, polgári parlamentarizmus), sőt az etnikat és vallási fundamentalizmuso­kat; a militarizmus és autoritarizmus is jelen­tős népi támogatásra számíthat ott, ahol sikerül valamilyen helyi vagy nemzetközi ellenségképet belesulykolni a köztudatba.

A transznacionális tőke ellen inter­nacionalista munkásfellépésre lenne szükség, de éppen ez a legnehezebb. Az európai átlagnál jóval kedvezőbb munkafeltételeket nyújtó északi országok szakszervezetei nem óhajtanak európai szintű akciókban résztvenni, nehogy kockára tegyék nemzeti előnyei­ket; a keresztény irányzatokat egybefogó CES (Szakszervezetek Európai Szövetsége) az Európai Közösség tárgyalópartnereként mozgósítás és harc nélkül vetette alá magát a multik érdekeinek, néhány jelentéktelen reform ellenében (jog az információhoz, tanácskozási jog új technológiák bevezetése esetén stb.). A mai szakszervezeti mozgalom nem tud – többnyire nem is akar – a társadal­mi átalakulás szubjektuma, vezető ereje lenni.

Az európai baloldal csak széles szövetségi politika alapján születhet újjá, együttműködve a pacifista, környezetvédő, feminista stb. mozgalmakkal (bár ezek nem egykönnyen hajlandók közeledni kommunista eredetű vagy a marxizmussal rokonszenvező szerve­zetekhez). A döntő láncszem a baloldal esz­mei zűrzavarának eloszlatása; ez a zűrzavar – mint Julio Anguita, a spanyol KP főtitkára mondja – azzal mérhető, hogy mennyire fogadja el a baloldal a választási mechaniz­must politikai működésének egyedül lehet­séges mechanizmusaként. Azt is Anguita állapítja meg, hogy a baloldaliság döntő is­mérve az igenlő válasz erre a kulcskérdésre: „Helyesli-e a kapitalizmus meghaladását? Elutasítja-e a kapitalizmust?” Hasonló szel­lemben foglal állást Rafael Pia López, a valen­ciai egyetem professzora, hangsúlyozva, hogy ragaszkodni kell a szindikalizmus osz­tályjellegéhez, ez pedig annyiban fog érvé­nyesülni, amennyiben a szakszervezet a dolgozók emancipációjára, a tőkések kisajátí­tására törekszik. És végül még egy érdekes nézet: Miguel Angel Ferrer az Általános Munkaszövetség tisztségviselője úgy véli, hogy a jelenlegi európai szintű tőkés straté­giák semmiféle átfogó és szilárd kompro­misszumra nem adnak módot, tehát az elnyo­mottak szükségleteit összegező stratégia megvalósíthatatlan a tőkével való konfron­táció nélkül, ami egyszersmind konfrontáció az intézményes „baloldallal” is.

Nem meglepő (inkább az ellenkezője volna az), hogy számos hasznos adat és elméleti következtetés mellett jelen vannak a kiad­ványban az Anguita által említett eszmei zavar tünetei is – különösen az állam szerepé­nek, valamint az egykori szocialista rendsze­reknek a megítélésében. Ingrao szerint „a humánum autonómiáját gyökerében sújtja a kollektivista állam”; Pia professzor szerint az állam „az elnyomás és kizsákmányolás összes formáinak meghaladását célzó eman­cipációs folyamat fö akadálya”, és ez egy­aránt vonatkozik a nyugati kapitalista, a déli feudális és a keleti bürokratikus államokra. Egy másik szerző „óriási hibának” tartja „azt azt állítást, hogy a modern demokratikus-parlamenti állam pusztán az uralkodó osztá­lyok eszköze”, hiszen ma már a lakosság többsége hozzájut a fogyasztási javakhoz, az egészségügyi szolgáltatásokhoz, oktatásban részesül, nyugdíjjogosult, és ezek a jogok „megkérdőjelezhetetlennek tűnnek”. Sajnos, ugyanennek a kiadványnak a multik félel­metes erejéről, a szociális vívmányok elleni általános tőkés támadásról stb. közölt tényei cáfolják az ilyesfajta optimizmust, és némileg naivnak mutatják azokat az elképzeléseket is, amelyek a hatalmi viszonyokra való tekintet nélkül sürgetnek nagyobb demokráciát.

A Szovjetunió megítélését illetően egysze­rűen nem igaz a kiadvány egyik cikkének az a kitétele, hogy a szovjet tervezés „teljesség­gel nélkülözte a hatékonyságot”. Hogyan válhatott akkor az elmaradott paraszti ország a világ második legnagyobb ipari hatalmává? Hogyan győzött a második világháborúban?Még furcsább egy másik – ráadásul kommunista pártvezető tollából származó – kijelentés a szocialista táborról: „Ujjongva üdvözlöm az eltűnését.” Vagy: „Az emberi­ség túlélését fenyegető reális veszélyek késztették Gorbacsovot új politikai gondolko­dásának kifejtésére: az emberiség általános érdekeinek ma elsőbbségük van a burzsoázia és a proletariátus, a kapitalizmus és a szocia­lizmus közötti osztályharc érdekeivel szem­ben.” Ugyanez a szerző nem sokkal később konstatálja, hogy megerősödött az imperializ­mus, és azon belül a jobboldal. Vajon nincs ez összefüggésben az „ujjongva üdvözölt” összeomlással és az „új gondolkodás­sal” ?Nem az „új gondolkodás” és a hatására bekövetkezett összeomlás nyomán robban­tak ki új válságok és háborúk, amelyek a föld újrafelosztására irányuló, nukleáris végve­széllyel terhes világháborúba torkollhatnak?

A spanyol kiadvány az eszmei tisztázódás nehézségeit bizonyítja. De azt is, hogy a folyamat megindult.

¹ Perspectivas del socialismo hoy. Fundación de Investigaciones Marxistas, Madrid 1992. [vissza]

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Május 1.

A munka nemzetközi ünnepe. Magyarorszá­gon (miként sok más országban, bizony, még Nyugaton is) 1945 óta állami ünnep és mun­kaszüneti nap. Ami – valljuk meg – igencsak paradox jelenség.

Ha ugyanis valamit ünnepelünk, az azt jelenti, hogy pozitív érzelmeket táplálunk iránta, szeretjük, netán épp lelkesedünk, rajongunk érte, s ezt kifejezésre juttatjuk. Amennyiben pedig – miként a munka eseté­ben – valamely tevékenységről van szó, a pozitív érzelmek kifejezésre juttatásának természetes módja az, hogy ezt a tevékeny­séget kiemelt keretek között és különleges intenzitással űzzük. A szüreti mulatság eseté­ben például zeneszó mellett alaposan a pohár fenekére nézünk, s az esküvői ünnepség betetőzéseként nászéjszakát tartunk, amit a nászúttal még meg is hosszabbítunk.

A munkát viszont munkaszünettel ünnepel­jük, vagyis azzal, hogy épp azon a napon, amikor az iránta táplált lelkesedésünket kifejezésre juttatjuk, hivatalos állami fel­mentést kapunk az alól, hogy munkát kelljen végeznünk. Olyan ez bizony, mintha a szüreti mulatság napján megengedtetnék nekünk, hogy kedvünkre absztinensek legyünk, az esküvői ceremónia után pedig az, hogy végre külön ágyban tölthessük az éjszakát.

Lehet, hogy nem is szeretjük a munkát?

Hogyne szeretnénk. Aki látja munkája értelmét, hasznát, s a maga uraként munkál­kodik, nem pedig bérrabszolgaként olyan szenvedéllyel tud dolgozni, mintha az alkoho­lizmus betegsége vagy a szerelmi sóvárgás fűtené. Hogyan is mondta Széchenyi István, amikor nekilátott, hogy átalakítsa a hazát? „Lenyesik szárnyaimat, lábamon járok; levág­ják lábaimat, kezemen fogok járni; kiszakítják kezeimet, hason fogok mászni. Csak használ­hassak!”

S nem kell ahhoz grófnak lenni, országos politikával foglalatoskodni, hogy ilyesmit érezzen az ember. Az egyszerű kétkezi dol­gozók millióinak ősrégi érzéseit foglalta sza­vakba Swift, amikor azt írta: „aki két kalászt, két fűszálat tud termelni olyan helyen, ahol eddig csak egy nőtt, több hasznára lesz az emberiségnek és lényegesebb szolgálatot tesz hazájának, mint a politikusok faja mind összevéve”.

E furcsa paradoxonban tehát, hogy a munka szeretetét munkaszünettel ünnepel­jük, az jut kifejezésre, hogy elődeink igencsak elrontották ezt az ösztönös és őszinte lelke­sedést. Amit – „a munka nemesít” ősi böl­csességéhez kapcsolódva – úgy is megfogal­mazhatunk, hogy prostituálták az emberiség legnemesebb, legszentebb ösztönét, az embert emberré tevő tevékenységet. Mert- a fenti párhuzamot folytatva – amennyire érthetetlen lenne, ha a szerelmesek az egy­mástól való tartózkodás gesztusával ünnepel­nék egybekelésüket, olyannyira érthető, ha egy prostituált mesterségének felfüg­gesztésével ünnepel.

Jól tudom én, hogy e prostitúció történel­mileg szükségszerű volt, s ma is az még: menten zsákutcába jutna az a társadalom, amelyikben mindenki csak akkor dolgoznék, amikor a kedve úgy tartja. Aminthogy nem sikerült a „minden hatalom a dolgozó népé” jelszó jegyében sem különösebb becsületet és dicsőséget szerezni annak a gondolat­nak,hogy immáron „a munka becsület és dicsőség dolga” – bár valóban akadtak annak idején olyan ünnepek, amelyeket a dolgozók „munkával ünnepeltek”. Hogy mit fedeztek ezek a jelszavak, köztudott: a hatalom, be­csület és dicsőség helyett a dolgozók – furcsa módon – inkább egy kicsivel több bérre vágytak, s a munka munkával való ünneplése sem sikeredett mindenütt igazán örömtelivé.

No de hagyjuk a múltat, s azt se firtassuk, örök történelmi szükségszerűség-e, hogy az emberiség és a munka násza a jelzett para­dox formában prostituálódjék. Legyen a scifi-Irók gondja, milyennek képzelik el a távolabbi jövőt. Egy mai politikus, társadalomtudós vagy közíró nem fecsérelheti ilyesmire az idejét; épp elég problémát okoz neki múltjá­nak olyanná magyarázása, hogy abból kitűn­jék, hogyan lett őbelőle a bolsevista rendszer vagy marxista társadalomtudomány legsi­keresebb sírásója.

Aktuális töprengeni valót nyújt viszont az a tény, hogy manapság mindenhonnan azt halljuk: a nemzet csak úgy juthat el a fejlett piacgazdaság paradicsomi állapotába, ha bejárja a gazdasági rendszerváltás göröngyös útját, s ennek szükségszerű velejárója, hogy a dolgozók nem kis részét ki kell rugdosni a munkahelyéről.

E kirugdosottak – ha nem is tudják ezt mindig tudatosítani magukban-voltaképpen magasztos küldetést teljesítenek, hősök: áldozatot hozni a nemzetért nagyon dicső­séges és becsületes gesztus. Nem is értem, miért nem ragasztották még tele a várost azzal a plakáttal, hogy „a munkanélküliség nálunk becsület és dicsőség dolga”. Azok­nak, akik rövid időn belül többször is utcára Kerültek, „élmunkanélküli” jelvényt kellene adni, a kapitalizmus építését állástalanságukkal elősegítők pedig – érdemeik nagyságrend­étől függően – megkaphatnák a „munkanélküli érdemrend” bronz, ezüst vagy arany fokozatát.

S ha egyszer ilyenformán lelkesednünk illik a munkanélküliségért, úgy lenne helyénvaló, na május elsején nemcsak a munkát ünnepel­nénk, hanem a munkanélküliséget is. Akiknek van munkájuk, ünnepeljék munkaszünettel a munkát, a munkanélküliek viszont munkával a munkanélküliséget.

OLVASÓLÁMPA

KIS TAMÁS

Moldova György: A bal oroszlán

Elképesztő, hogy miket művel ez a Moldovai Hogy jön ő ahhoz, hogy megzavarja a mind­eddig egyirányúnak vélt damaszkuszi út forgalmát és a menetiránnyal szemben közle­kedjen rajta? Miközben megannyi írástudó felfedezi önmagában az egykori üldözöttet, a hajdani harcos szembenállót, a rendszerválto­zás szellemi előkészítőjét, egyszer csak előáll valaki, és fittyet hány ennek a divatnak. Ráadásul éppen Moldova, aki igen sokaknál több joggal hivatkozhatna arra, hogy annak idején, elismert és díjazott íróként mennyit csipkedte az akkori rendszert. Aki legutóbbi gyűjteményes kötetében, A harmadik majomban, alig három évvel ezelőtt még azokat a régebbi írásait tette közzé, amelyek kelet­kezésükkor az írói szólásszabadság kor­látozása miatt nem láthattak napvilágot.

Igaz, már akkor felrémlett benne, le is írta, hogy „a harmadik majom nem vész el, csak átalakul”. (Gyengébbek kedvéért: a „ne hallj, ne láss, ne szólj!” magatartást jelképező és ajánló három majomról van szó.) Sőt észre­vette azt is: „Új majmok tűnnek fel a láthatá­ron, épp olyan fenyegetőek, mint a régiek.” S bár azóta, hogy az új majmok közelebb jöttek, kiderült róluk, hogy még jóval fenyege­tőbbek, mégis nehéz megérteni ezt a Moldovát… Miből gondolja, hogy éppen most van itt az ideje írásaival minden korábbinál félre- érthetetlenebbül demonstrálni és még nyilat­kozataiban is hangoztatni baloldaliságát?!

Hogy mi mindent elő nem cibál ez az ember! Olyasmit például, amit igen sokak hite szerint már réges-régen el kellett volna feledni, ha ugyan egyáltalán valaha is illett emlékezni rá. Nem átall például arra utalni, hogy gyermekkorát egy kőbányai munkás­kolónián töltötte, s ez mindmáig rányomja a bélyegét látásmódjára, értékválasztásaira. Nem gondolja, hogy ez éppen az az osztály­szemlélet, amelynek sokan még a hírétől is sárgaságot kapnak, s amelyről meglehetősen széles és befolyásos körben úgy vélik, hogy mindörökre el kell tűnnie a társadalmi, kivált a szellemi életből? És ha már származásról, gyökerekről van szó, nem veszi észre, hogy manapság kormánypárti személyiségek és liberális publicisták egyaránt inkább hajdani budai úrigyerek mivoltukat emlegetik könny- belábadt szemmel? Aminek a világon semmi köze az osztályszemlélethez, termé­szetesen…

Egyszerűen megdöbbentő, hogy legyen irodalmár manapság, aki a történéseket végső soron aszerint ítéli meg, hogyan hat­nak azoknak az embereknek az életére, boldogulására vagy boldogtalanságára, akik közül vétetett? S akik – fene tudja, miért? – sehogyan sem képesek, de talán nem is akarnak középosztállyá lenni. Sem „keresz­tény-nemzeti” jelzőkkel felcicomázva, sem anélkül. Akik ehelyett csak élni, pontosabban megélni szeretnének. Méghozzá inkább munkából, mint munkanélküli segélyből, vagy „szociális” könyöradományból. Szerényen, de tisztességesen, ahogyan az a dolgozó embert megilleti, nem pedig mélyen a létmi­nimum, vulgárisabban a béka feneke alatt…

A tetejébe nem elég, hogy ez az író a hatalmon lévőkről szedi le a keresztvizet azért, amit eddig műveltek, s azért amit tenni készülnek. Nem szégyell – rejtjelezetten, de igencsak könnyen dekódolhatóan – olyan személyiségeket is tollhegyre tűzni, akiket oly makacsul bálványoznak, de legalábbis mél­tányolnak a másik táborban is az illúziókhoz- téveszméikhez makacsul ragaszkodók. Ki hallott már olyat, hogy erkölcsi alapon ítél­jenek meg politikusokat, vagy-teszem azt- történészeket?!

Mert csupa effajta, jóvátehetetlen dolgot művel ez a Moldova új könyvében, amely egy év leforgása alatt a sajtóban, zömmel a Ma­gyar Hírlapban megjelent tárcáit adja közre egybegyűjtve. „Humoreszkekés szomoreszkek” – ezt írta a kötet címe alá műfaji meg­jelölésül. Majd nemrégiben, egy vele készült interjúban így egészítette ki: „Nyomoreszkek. Dühből és bánatból fogantak.”

Fogalmam sincs, honnan veszi Moldova azt a meggyőződést, hogy neki most éppen ez a dolga: hétről-hétre dühből és bánatból fogant nyomoreszkeket írni a napisajtóba. Nem hiszem, hogy az írástudók közül sokan osztanák ebbéli véleményét, ó ennek el­lenére kitart mellette. Ki tudja, talán mégis igaza van? (Pannon Könyvkiadó)

FUNK MIKLÓS

Thiery Árpád: A Freytág lány

Thiery Árpád Freytág-trilógiájának első kötete 1983-ban jelent meg (Freytágék, Magvető). A folytatás, a Freytág testvérek ugyancsak a Magvetőnél 1986-ban. Közben a regény elemeiből TV-játék is készült, s a két kötet együtt is megjelent 1988-ban.

Nagy vállalkozás az, ha egy író hosszú évekre tervez, regényciklust, családregényt, trilógiát, hiszen a könyvkiadási viszonyok nem kedveznek az efféle elképzelésnek. Thierynek most mégis sikerült a trilógiát lezárnia a Freytág lány című harmadik kötettel, mely a Magyar Hitelbank Művészeti Alapítványa támogatásával jelenhetett meg. S szóljunk arról is, hogy a Tótfalusi Tannyomda hibátlan munkát végzett a karcsú kötet elkészítése­kor.

Nem nevezhetjük családregénynek ezt a háromkötetes munkát, inkább nemzedéki regény, ahogyan a szerző is vall erről: „Az én nemzedékem fogékony volt, érzelmileg manipulálható, tettre kész, igazságra és megbecsülésre éhes. Vétkesen könnyelmű is, mivel egy-két jó szóért gyanútlanul cserébe adta a bizalmát. Negyvenötben már nem voltunk igazán gyerekek, nem is katonaviseltek.” Arról a nemzedékről van szó, amelyik hittel dolgozta végig az elmúlt évtizedeket. S értelmiségiként, plebejus gondolkodású értelmiségiként látszólag a társadalom középosztályának érezhette magát, bizalmat adott, de nem kapott bizal­mat. Beleláthatott olykor a politikai vezetés boszorkánykonyhájába, de csak a konyhaabla­kon keresztül. E nemzedék tagjai ma már nyugdíjkorúak, visszatekintésük történelmi lehetőség, hogy még frissen elmondhassák látleletüket a saját életükről is.

Fontos mondanivalójuk van; árnyalt véle­ményük a közelmúltról önkritikus és kritikus. Részesei, alakítói is voltak a történelemnek, de szenvedői, keserves kudarcok közepette útkeresői is. A mellékutakat jól kitaposták, de az országos főútvonalakat nem ők tervezték meg. Erről is szól ez a regény.

Thiery Árpád novelláiban már régóta föl­bukkant a részben önéletrajzi elemekkel is megrajzolt figura; Frank, az író-újságíró. Frey­tág azt a kínlódó, töprengő, olykor könnyelmű, alkoholos kitérőkbe is elkalandozó típust testesíti meg, amely jellegzetes alakja a hazai irodalmi és sajtóvilágnak.

Két közege van Freytágnak a regényciklus lapjain: a közélet, és a család. Újságíróként sokat utazik, szinte művelődéstörténeti pontossággal ismerhetjük meg a kulturális újságírás módszereit, közegeit Freytág ilyen tartalmú kalandjainak epizódjaiban.

Aki járatos volt az elmúlt évtizedekben a magyar sajtó világában még föl is ismerhet néhány jellegzetes figurát ebből a rétegből. Persze nem emlékiratszerű ráismerésekre gondolunk, hiszen Thiery mindezt a regény eszközeivel általánosítja, noha alakjai mégis egyediek. Asztaltársaságában sokféle indítta­tású figurát találhatunk. A vezető politikusok­tól a reformer baloldali értelmiségig jónéhány típust fedezhetünk föl. A regény megérteti az olvasóval, hogy a társadalom mélyén – a baloldalon is – régen érlelődött a változás, a változtatás igénye.

A vívódást, a töprengést legteljesebben Freytág alakjában ábrázolja. A francia filozófus írók Freytág kedvenc olvasmányai. Boldog­talanságának egyik kulcsa, hogy a kris­tálytiszta, logikus, felvilágosult ideológiákat nem tudja alkalmazni saját élethelyzeteire, feszül benne az ellentmondás, nőnek a két­ségek.

Mindez átível a magánélet szférájába is. A főfigura nyugtalansága, útkeresése a közeleb­bi körben is feszültséget teremt: a családban. Furcsa viszonya testvérbátyjával (a külföldről hazatért Gerzson lovasiskolát működtet, s feleségül veszi Freytág egykori szerelmét) a regény egyik feszültségforrása. De a szőkébb családban, feleségével és cseperedő lányával is feszült a kapcsolata. S itt teljesedik ki a Freytág-generáció minden baja: lányával végül nem tud együttmaradni, a lány elhagyja a családot. Az egyetlen lányát féltő, de zsar­nokian szerető apa tragédiája a regény egyik legjobban megírt része.

Thiery lineáris szerkezetű regényként írta meg a regénytrilógia befejezését is. Az idő­rendben bomló cselekmény számos visszate­kintésre, múltbéli asszociációra ad lehetősé­get az írónak. Tiszta, jól megírt dialógusok, kidolgozott helyzetek és némi kihagyásos technika jellemzi ezt a könyvet.

A regény vége felé van Thierynek egy mondata, amely szinte összefoglalja a „nemzedék”-ről szóló írói vallomást:

„Mi egy rossz időben jött társadalom gyermekei vagyunk. Hiába áldoztuk fel ma­gunkat a képzelt közjóért. A legtöbb, amit megtehetek, hogy mindent leírok becsü­letesen. Ahogy velem megtörtént. Nem pedig úgy, ahogy mások látták.”

Fontos mondat, fontos regény.

(Z-könyvek)

KÖNYVAJÁNLAT

Az első pillanatra gazdagnak tetsző, ám mégis szegényes kínálatban, a taszítóan tarka könyvborítók, a sokszor megjegyzésre sem méltó nevek, a ki tudja hányadik újrakiadások közepette jóleső érzés régi és újabbkori klasszikusaink nevével találkozni. Érdekes tendenciára figyelhetünk fel: elfeledett élet­műveket, életművek feledésbe merült részeit újra az irodalmi köztudatba emelő, vagy a korábban másként, netán félreértelmezett alkotásokat új összefüggésekbe helyező, új szempontokból vizsgáló irodalomtörténeti-irodalomelméleti művek sora jelenik meg. Ezekből, fővárosi és vidéki könyvkiadók újdonságaiból válogattunk e havi könyvajánla­tunkba.

Kronológiai sorrendben Janus Pannonius neve kívánkozik első helyre, aki bár a kor általános szokása szerint minden művét latin nyelven írta, a magyar világi líra első korsza­kos jelentőségű alkotója volt. Szerb Antal irodalmi csodagyereknek nevezi őt, aki tizen­öt és húszéves kora között írt verseivel már világhírre tett szert. A magyar humanizmus kiemelkedő alakjának költészetében jelentős helyet foglalnak el epigrammái, e szellemes, frappáns versek, melyeket Janus Pannonius könnyed stílusban, őszinte nyíltsággal, játé­kos kedvvel művelt. Vadász Géza Janus Pannonius epigrammái (Műelemzések és magyarázatok) című művében arra vállalko­zott, hogy „irodalomkedvelők, írók, tanárok, könyvtárosok és latinos műveltségű olvasók számára” segítséget nyújtson Janus Panno­nius költészetének megértésében és élveze­tében. Az 1987-es kétnyelvű Janus Pannonius kiadás szövegközlése szerint minden epigrammát sorra vesz, a verselemzésekben egyúttal felelevenítve a XV. század történetét és szellemét. Az Argumentum Kiadó újdonsá­ga ez a nagyszerű verskalauz.

Klasszikusaink közül az első kiemelkedő, magyar nyelven író lírikus Balassi Bálint volt, a magyar reneszánsz fénykorának reprezen­tánsa, a költészet addigi eredményeinek szintetizálója a magyar irodalomban. Korai költészetében a XVI. századi énekvers hagyo­mányait követi, s a versek fölé írt „ad notam” jelzi, hogy a dallam és a szöveg egyenrangú társak, s e versek főleg a költő valóságos élethelyzetéhez kapcsolódnak. Hogyan alakul át ez a költészet, hogyan fejlődik az énekvers igazi lírai alkotássá, milyen költői képek, Hasonlatok, jelzőrendszerek, hanghatások s más tudatosan alkalmazott nyelvi és stílus­eszközök révén vált mértékadó klasszikussá – ezt vizsgálja Komlovszki Tibor A Balassi-vers karaktere című tanulmánykötetében. A szöveghangzás, a költői nyelv néhány saját­sága, majd a verskompozíciók vizsgálata után Balassi lírájának hatását elemzi a tanítvány, Rimay János költészetében. A kötet függe­lékében a Balassi költészete és az Euralius és Lucretia című tanulmányt olvashatjuk, mely érdekes irodalomtörténeti okfejtés a latinból fordított, s a Pataki Névtelen műveként számontartott széphistória és Balassi költé­szetének rejtett kapcsolatairól. Jegyzetek egészítik ki a Balassi Kiadó Régi Magyar Könyvtár, Tanulmányok című sorozatában napvilágot látott kötetet.

Egy-egy alkotónak az irodalomban elfoglalt helyét, művészetének értékét és hatását a hivatalos irodalomtörténetírás éppen aktuális szempontjainál érzékenyebben tükrözik a pályatársak megnyilvánulásai. Egyfajta külö­nös irodalomtörténetként fogható hát fel az olyan összeállítás, mely egy-egy alkotóról, vagy a hozzá írt verseket gyűjti kötetbe. Három ilyen gyűjtemény is kínálkozik bemu­tatásra, köztük a Sorssal vert poéta (Tompa Mihály a magyar költők lantján). A szerkesztő Bényei József az előszóban határozott szán­dékaként jelöli megtörni azt a csöndet, mely „Tompa Mihályt, a költőt, a magyar törté­nelem egyik legválságosabb korszakának tiszta hangú, elégikus művészetté formá­lóját” körülveszi. Az eleven, élő irodalmi valóságtól pályája derekán elforduló, falusi különccé, magányos remetévé váló Tompa, a „nagy triász” harmadik tagja volt Petőfi és Arany mellett. Emlékét elsőként Petőfi két derűs, baráti hangú verse ébreszti a kötet­ben, majd a kortársak közül többen, száza­dunkból pedig Lévay József, Szabolcska Mihály, Gyóni Géza, Juhász Gyula, s napjaink­ból Ágh István, Dobai Péter, Veres János és mások. Arany János, a bajban mindig önzet­lenül segítő barát sírversekkel szerepel a kötetben. Az egyik: „Hát jól van így, amice Tompa; / Én skártba, te végnyugalomba; / S ha nem pönög lantunk, gitárunk, / A varjú sem károg utánunk.” Gyönyörű népművé­szeti motívumokkal díszítették a debreceni Ethnica kiadásában olvasható kötet.

Babits Mihály szonettjének kezdetét vá­lasztotta könyve címéül Dávidházi Péter. Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége című tanulmánykötetében a költő­fejedelem munkásságának ezt a kevésbé ismert, elfeledett területét vizsgálja elméleti-történeti szempontból. „A huszadik század végéről tekintve e kritikusra, modern iroda­lomelméleti irányzatok előfutárát tisztelhetjük benne. A magyar strukturalizmus atyja” – írja az Argumentum Kiadónál napvilágot látott kötetben. Vizsgálódása során arra is felhívja a figyelmet, hogy „… a kritikusok, akik tá­masz nélkül tengődnek, máig nem tudják, hogy volna kihez fordulniok. Kritikusi örök­ségével könnyelműen sáfárkodtunk. A mai magyar kritika amnéziában szenved: elfelej­tette klasszikus hagyományát s ezzel tudatá­ból (és öntudatából) az is kihullott, hogy a múlt század közepén élt itt egy nagy irodalmi gondolkodó.”

Rangrejtett fejedelem címmel Czine Mihály válogatott egy kötetre való emlékezést a magyar prózaírás fejedelméről, Móricz Zsigmondról. Nem tanulmányok, vagy esszék gyűjteménye ez a könyv, hanem kortársak emlékezései Móriczról, aki „embernek is nagy volt, magyarnak is nagy volt, írónak is nagy volt”, ahogy Kovács Imre írja róla. Visszaemlékező barátai, küzdőtársai között ott találjuk Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Kós Károly, Tamási Áron, Bálint Sándor nevét, akik „a magvető, a tűzgyújtó, a varázsló, a szerelmes, a vendéglátó, az országjáró, a szerkesztő, s még a hányféle Móriczot idézik fel szőlődombon, vendéglő teraszán, gyalog­ösvényen és robogó vonatokon, szegfükazal mellett és a nemzetközi vásáron.” A kötet anyagát saját gyűjtése mellett két korábban megjelent emlékkönyvből vette át Czine Mihály, aki utószót és jegyzeteket is írt hozzá.

„Szentgyörgypuszta földje az Arany János-i Margitsziget ihlető és megtartó erejét tudta adni a végső nyugalmat kereső költőnek” – írja Fráter Zoltán Áprily Lajos költői pályáját elemző, a Balassi Kiadó Kortársaink című sorozatában megjelent kötetében. Áprily az „erdélyi költőtriász” tagja volt Reményik Sándor és Tompa László mellett, és a magyar költészet azon kivételes egyéniségei közé tartozott, akit az „irodalmi ínyencek és az olvasó tömegek egyaránt” szerettek, akinek a „lét csodáiról és rettenetéről, az emberi élet öröméről és szomorúságairól” szóló, kivételes zeneiségé verseit ma is szinte minden korosztály ismeri. Első kötetével 1920 karácsonyán jelentkezett az erdélyi magyar irodalmi életben. A láthatatlan írás című, 1939-ben megjelent verseskötetével emelkedett pályája csúcsára, ahonnan aztán egyenletes magasságban vezetett költői útja. A háború utáni „kényszerpihenő” a műfor­dítás jegyében telt el, melyet egyébként egész pályafutása alatt magas szinten mű­velt. Különösen a német és az orosz irodalom mesterműveit ültette át magyar nyelvre, nevéhez fűződik többek között Puskin Anye­ginjének, Turgenyev, Lermontov, Gogol műveinek, Schiller Wallensteinjének, Ibsen Peer Gyntjének, Shakespeare Julius Caesar-jának, román költők verseinek tolmácsolása. A magyar irodalom huszadik századi tör­ténetének két kiemelkedő alkotója, két nem­zedékének vezéregyénisége levelezésük közzététele kapcsán került egy kötetbe a Tolna Megyei Könyvtár kiadványában. Mind­ketten a Dunántúl, a tolnai táj szülöttei voltak, s a szülőföld, a gyermekkori élmények meg­határozó jelentőségűnek bizonyultak mindket­tőjük munkásságában is. Babits Mihály és Illyés Gyula levelezése, melyet Takács Mária állított össze, jelentős dokumentum a Nyugat című folyóirat szellemi életének történetéhez, ugyanakkor a két alkotói műhelybe, két em­ber egymást kölcsönösen tisztelő barát­ságába, családi hátterébe is bepillantást enged. Az eredeti kéziratok másolatával illusztrált levelezés közlése után találjuk Babitsné Török Sophie naptárát 1929. ja­nuári, és 1943. január 1. közötti, Babitsra és Illyésre vonatkozó bejegyzésekkel. Ezután a budapesti Királyi Büntető Törvényszék 1938. október 25-én kelt ítéletének szövegét olvas­hatjuk a sajtó által elkövetett nemzetgyalázás vétsége miatt vádolt Illyés és négy társa ügyéről, akik a Márciusi Front programját tették közzé a Híd és a Válasz c. folyóira­tokban.

A közelmúltban elhunyt két kitűnő költő nevével is találkozunk irodalmi tallózásunk során. A Nyíregyházán megjelenő Koszorú című lírai breviárium-sorozat 5. kötete, mely az A kétkedés hite címet kapta, magyar költők Váci Mihályról írt verseit tartalmazza. „Segíthet-e Váci valódi megismerésében egy ilyen gyűjtemény?” teszi fel a kérdést a sorozatot válogató-szerkesztő Bényei József. Segíthet-e a körülötte kialakult csend, a feledés homályának oszlatásában, kérdezhet­jük, hiszen nem is oly rég a fél ország tudta könyv nélkül verseit, s korai halálát egy or­szág gyászolta. Váci a legnemesebb értelem­ben volt közéleti költő, benne „a valóságon fölülemelkedő etikusság, a felelősség, a szolgálat nemes morálja jutott igen magas csúcsokra.” A kötet két prózai írása közül az egyik felfedezőjétől, Illyés Gyulától származik, a Váci Mihály világa és költészete című. A kötetzáró próza, a Letelt a gyászév… Ratkó Józseftől.

S így fonódik egyik Koszorú a másikba: a 6. kötet A rászedettek fejedelme lírai vallo­mások gyűjteménye Ratkó Józsefről. „ Élet­művére ezért kell rátennünk ezt a versko­szorút, mert benne költői egységgé ötvö­ződött a tágabb és szükebb haza szeretete, vállalása. Az egyik utolsó magyar messiás volt: önmagát feszítette mások gondjainak keresztjére.” 1989-ben, ötvenhárom éves korában halt meg a „kisemmizettek patrónusa”. Idézzük meg emlékét egyik versének részletével:

Nekem öröm, kín egy volt. Munka volt.
Föladat volt, egyetlen-emberi.
Végeztem, mint a gályarab,
A szabadulás hitével teli.

(emmi)