GÖRBE TÜKÖR

JURA SOYFER

Broadway Melody 1492

(Részlet a háromfelvonásos vígjátékból)

ELSŐ FELVONÁS

ELSŐ KÉP

Kolumbusz és Vespucci, a földrajztudós

VESPUCCI Hát már megint itt van … na, hogy is hívják?

KOLUMBUSZ Kolumbusz Kristóf.

VESPUCCI Hát persze! Mintha úgy két éve lett volna szerencsénk találkozhatni. Hát, mi szél hozta ide?

KOLUMBUSZ Ugyanaz, professzor úr. A sors ke­gye vagy szeszélye folytán lehetőséget kaptam rá, hogy ismét felvázolhassam ter­veimet itt az udvarnál, de előtte feltétlenül szerettem volna konzultálni önnel.

VESPUCCI Magára piócát kellene tenni, kedves uram, hogy kigyógyuljon ebből a fixa ideá­jából. Vagy úgy véli, hogy természettudo­mányunk alapelvei két év alatt gyökeresen megváltoztak?

KOLUMBUSZ Legalábbis reméltem. Egyre több egyetem teszi magáévá a nézetet, misze­rint a Föld gömbölyű.

VESPUCCI Úgy? Hát akkor jegyezze meg jól, amit mondok: ameddig én tanítok itt, ezen a katedrán, addig a Föld lapos marad! Megértette? Egyébként sincs semmiféle egzakt bizonyítéka, amellyel alá tudná tá­masztani az elméletét.

KOLUMBUSZ Hohó! Kérek egy Bibliát! (Behoz­nak egyet.) Itt olvasható. Száznegyedik zsoltár… második vers: „Aki körülvette magát világossággal, mint egy öltözet­tel…”

VESPUCCI És ezzel mit bizonyít?

KOLUMBUSZ Hogy a Föld gömbölyű.

VESPUCCI Megengedi? (Elkéri a Bibliát.) Száz­negyedik zsoltár, második vers, a mondat második része: …. és kiterjesztette az eget, mint egy kárpitot”. Tehát világos, hogy a Föld nem lehet gömbölyű!

KOLUMBUSZ Szíves engedelmével. Ésaiás köny­ve, 65. rész 17. vers: „Mert ímé, új egeket és új földet teremtek…”

VESPUCCI Ez semmit sem bizonyít. Maradjunk a tényéknél. János Jelenésekről 20. rész 7-8. vers: „…a Sátán eloldatik az ő fogságából / És kimegy, hogy elhitesse a Föld négy szegletén lévő népeket…” Márpedig egy gömbnek nem lehet négy szöglete. Ez az­tán igazán logikus, nemde?

KOLUMBUSZ És ha én önnek tényekkel bizonyí­tom be, hogy igazam van?

VESPUCCI Tényekkel? Ez teljességgel tudo­mánytalan!

KOLUMBUSZ Nyugat felé fogok hajózni. Ponto­san és egyenesen Nyugatnak. Én …

VESPUCCI Maga le fog potyogni a Föld széléről, és kitöri a nyakát.

KOLUMBUSZ Ázsia keleti partján fogok kikötni. Elsőként fogok tengeri úton eljutni Indiába, és ezzel bebizonyítom, hogy a Föld göm­bölyű.

VESPUCCI Úgy? Nos, tisztelt uram, amint épp az imént rámutattam, az ön elmélete mindazo­náltal magában hordja a cáfolatát. Fogad­juk el egy szekundumra a feltételezést, mi­szerint a Föld gömbölyű. Nos, ön elindul ezen a gömbön lefelé. Rendben van. No, de aztán hogyan jut rá vissza?

KOLUMBUSZ Úgy, hogy mindig követem a gömb ívét.

VESPUCCI Képtelenség. Erről a különleges kér­désről ideje egy traktátumot írnom.

KOLUMBUSZ Én pedig három hajóval szállítom a cáfolatot.

VESPUCCI Ilyesféle cáfolatról ne is álmodozzék!

KOLUMBUSZ Miért?

VESPUCCI Mert én szavazati joggal rendelkező tagja vagyok a királyi kulturális tanácsnak, és az magának még egy fél hajót sem fog jóváhagyni.

KOLUMBUSZ Tehát tudományos megalapozott­sággal hozzák meg a döntéseiket?

VESPUCCI Csakis, tisztelt uram. Erre mérget ve­het. Nyugaton nem talál semmiféle konti­nenst, úgy legyen Amerigo Vespucci a ne­vem!

Függöny

MÁSODIK KÉP

Santángel, kancellár; Quintanilla, pénzügyminiszter; Kolumbusz

QUINTANILLA Csodát művelni nem tudok, én is csak ember vagyok.

SANTÁNGEL Pardon, ön pénzügyminiszter.

QUINTANILLA Akkor is rejtély a számomra, hogy miből fogjuk kifizetni az adósságainkat. Nincs egy fia aranyunk sem.

SANTÁNGEL Talán az Állami Bank tartalékalapjá­ból…

QUINTANILLA Először is: azt nem tehetem, má­sodszor: tagja vagyok a felügyelőbizott­ságnak, harmadszor – a tartalékalap üres.

SANTÁNGEL Ebben a történelmi órában, az Úr 1492. évében, amikor ilyen nagy esemé­nyek küszöbén állunk…

QUINTANILLA Tudom, tudom … a fegyverkezés. Nem tudnának őszig várni a végső győze­lemmel?

SANTÁNGEL Ugyan, kedves Quintanilla… őszig? Hát nem tudja, hogy a királynő meg­esküdött, nem vált inget addig, míg az or­szág meg nem szabadul a hitetlenektől? Most januárt írunk… ha a királynőnek szeptemberig kell várnia…

QUINTANILLA Úgy magunk között szólva, San­tángel, tényleg igaz ez a história az inggel?

SANTÁNGEL Pszt. Nem ő hordja az inget.

QUINTANILLA Akkor ki?

Kopognak

SANTÁNGEL Ne zavarjanak kérem. Tanácsko­zunk.

EGY HANG Az úr azt mondja, sürgős.

SANTÁNGEL És ki az az úr?

EGY HANG Egy hajóskapitány.

SANTÁNGEL Hogy hívják?

EGY HANG Kolumbusz Kristóf.

QUINTANILLA Mintha már hallottam volna valami­kor ezt a nevet.

SANTÁNGEL Jaj, az a borzalmas, erőszakos por­tugál, aki mindenáron Indiába akar hajózni, őfelsége, a királynő érdeklődik iránta.

QUINTANILLA No, nézd csak!

SANTÁNGEL (kiszól) Kéretem Kolumbusz urat!

QUINTANILLA Megígérte, hogy elmondja, mi is a helyzet azzal az inggel vagy nem?

SANTÁNGEL Nos, ismeri Moya márkinőt.

(Valamit súg a fülébe; mindketten kuncog­nak. Közben Kolumbusz belép.)

QUINTANILLA Ugyan, ez lehetetlen!

SANTÁNGEL Úgy igaz, minthogy itt állok! (Nevetnek. Kolumbuszhoz.) Egy pillanat!

QUINTANILLA No, és mit szóF hozzá a férje?

SANTÁNGEL Fogalma sincs róla.

QUINTANILLA A férjeknek soha… (Kolumbusz­hoz) Mit óhajt?

KOLUMBUSZ Utasítást kaptam, hogy ismertes­sem önnel a terveimet.

SANTÁNGEL Ki maga, és mit kíván?

KOLUMBUSZ Génuai tengerész vagyok, és trón­tól trónig kell járnom rimánkodva-koldulva, mert egyik birodalom uralkodója sem akar felfogadni. Pontos földrajzi számításaim vannak arra vonatkozólag, hogy az Óceá­non keresztül nyugati irányba haladva az út Indiába…

SANTÁNGEL Igyekezzék tömören kifejezni ma­gát!

KOLUMBUSZ Fontos árucikkeket szerzünk be a Távol-Keletről. Ám a szárazföldi útvonalat a török seregek fenyegetik. Ezért aztán kí­sérletek történtek, nem lehetne-e Afrika partja mentén körbevitorlázva eljutni Indiá­ba. Nem sikerült. Ezek a gondolatok foglal­koztattak, amikor az Úr megvilágosította elmémet, és …

SANTÁNGEL Csak ne tartsa magát fel nem is­mert lángésznek… ö … ö …

(Elfelejtette a nevét)

KOLUMBUSZ Kolumbusz.

SANTÁNGEL Mostanában túlságosan is sok az úgynevezett „felfedező”… és mindegyi­kük más és más hóbortos tervekkel traktál.

QUINTANILLA Mivel kecsegtet az ön terve, ked­ves…

KOLUMBUSZ Kolumbusz.

SANTÁNGEL Nos, tehát, mit remél tőle?

KOLUMBUSZ Egy új világ felfedezését.

SANTÁNGEL Elment az esze jódolgában? Éppen elég vesződségünk van ezzel a régivel! Hát nem tudja, hogy Őfelsége, a királynő meg­esküdött: nem vált inget addig, míg csak az országból ki nem űzik a hitetleneket? Van valami fogalma arról, havonta mennyi zsoldot visz el ez a mosodaszámla?

KOLUMBUSZ De kérem, emlékezzék csak vissza híres utazók leírásaira, amelyek mesés kin­csekről tudósítottak.

SANTÁNGEL Mesékkel nem lehet pénzügyeket intézni!

QUINTANILLA No hát, én ezt nem merném ilyen határozottan kijelenteni.

SANTÁNGEL És hogy képzeli az útja finanszíro­zását? Vagyona van?

KOLUMBUSZ Nincs. Tudásom van.

SANTÁNGEL Az túl kevés!

KOLUMBUSZ Hamarosan mindenkinél gazda­gabb leszek.

SANTÁNGEL Ezt meg honnan tudja?

KOLUMBUSZ Egy belső hang súgja.

SANTÁNGEL (lapozgat egy aktában) Úgy! És ez a belső hang azt is megmondta önnek … ö … ö … Kolumbusz úr, hogy hátralékban van az adóbefizetésével? Meg hogy a fő- inkvizítornál beadvány van ön ellen, s a vád alól még nem tisztázta magát?

KOLUMBUSZ Az Úr világosította meg az elmé­met. Az Úr megvéd majd az ellenségeim­től.

QUINTANILLA Egyre csak az Urat emlegeti. Csak nem zsidó maga?

KOLUMBUSZ Atyám Colombo, Montserrat grófja.

QUINTANILLA Kár. (A kancellárhoz.) Lényegesen megkönnyítette volna a dolgot. (Kézmoz­dulatával akasztásra céloz.)

SANTÁNGEL Kolumbusz úr, szeretnénk véget vetni ennek a kellemes társalgásnak. Ön­nek nincs vagyona, nem fizeti meg az adó­ját, az egyik szomszédos állam, úgy tu­dom, körözőlevelet adott ki ön ellen – én óva intem, Kolumbusz úr. Az előző látoga­tása óta a helyzet jelentősen megváltozott. Viharos szelek fújnak. Az ön elmélete az eretnekség határait súrolja!

KOLUMBUSZ A Föld gömbölyű. Nyugatra kell mennem. Pontosan és egyenesen nyugat­ra.

SANTÁNGEL Ezt már tudjuk, uram. Nem ön az egyetlen, aki ezt mondja.

KOLUMBUSZ És ebből ön nem azt a következte­tést vonja le, hogy valami igazság lehet a dologban?

SANTÁNGEL Én csak azt a következtetést vo­nom le, hogy az inkvizíciónk, sajnos, még mindig túlságosan humánus.

Függöny

HARMADIK KÉP

A király, Kolumbusz

KOLUMBUSZ Felség, Portugáliából jöttem sietve, hogy felséged lábai elé vethessem magam.

A KIRÁLY Portugáliából? Úgy, szóval Portugáliá­ból. Hallottam, arrafelé új módon, zellerrel készítik a csigát.

KOLUMBUSZ Felség! Olyan felfedezés, mely be­láthatatlan horderejű az egész keresztény világra…

A KIRÁLY Valóban. Hát nem örülne neki az egész keresztény világ, ha tudomást sze­rezne róla, hogy újra ehetek csigát? Az ecetesen és borsosán elkészített csigától ugyanis eltiltottak az orvosaim.

KOLUMBUSZ Ezer álmatlan éjszakán töprengtem azon, hogyan kelhetnék át az óceánon …

A KIRÁLY Nocsak! Hát maga sem tud aludni? Szintén gyomorpanaszai vannak? Látja, ezt örömmel hallom. No, álljon föl már. Szóval, mi szél hozta ide?

KOLUMBUSZ Rendkívül megrázó volt számomra épp az imént hallani, amint a pénzügymi­niszter úr arról beszélt, hogy a kincstár aranykészlete nem elegendő ahhoz, hogy fedezze a hitetlenek kiűzéséhez szüksé­ges költségeket, ámbár a királynő meges­küdött …

A KIRÁLY Jöjjön közelebb! Tud titkot tartani? Akkor elárulok magának valamit. Elvégre is mindketten gyomorbajosok vagyunk. Nos, a feleségem nem hordja azt a bizonyos in­get.

KOLUMBUSZ Mindegy …

A KIRÁLY Már hogy lenne mindegy? No, és tud­ja, ki viseli? Az udvarhölgy, Moya herceg­nő. Ismeri a kis Moyát?

KOLUMBUSZ Felség! A gömbölyű forma …

A KIRÁLY Pontosan! Hát éppen erről akarok el­mesélni magának egy kis történetet. Ismeri Vendrinót? Azt a kis köpcöst, a jószágigaz­gatót, aki azelőtt gabonakereskedő volt? (Suttogva.) Az udvarhölgyecske vele – az meg azt mondja neki – aztán meg ő replikáz – egy függöny mögött – az ágyban – ekkor újra a jószágigazgató – mire Moya megkérdezi: „Kivel is van szerencsém?” (Hahotázik.) No, mit szól hozzá?

KOLUMBUSZ Felséged roppant kegyes hozzám. Szabad ebből levonnom azt a következte­tést, hogy kiérdemeltem felséged bizal­mát?

A KIRÁLY Hát persze, kedves barátom, én csak a gyomorbetegekben bízom. Nos, mit te­hetek az érdekében?

KOLUMBUSZ Felség! Mint az felséged előtt min­den bizonnyal ismert, a birodalomban már többezren vallják azt a nézetet, miszerint a Föld gömbölyű.

A KIRÁLY Természetesen egyben biztos lehet. Majd sorban elkapjuk valamennyiüket.

KOLUMBUSZ Jómagam, felség, úgy vélem, hogy a Föld túlível a mi horizontunkon …

A KIRÁLY Ugyan menjen már, hát megteheti ezt?

KOLUMBUSZ Nem kérdez meg bennünket, fel­ség.

A KIRÁLY Ugyan, felejtse el az egészet! Mivel magáról van szó, hajlandó vagyok szemet húnyni felette. De azt nem hagyom, hogy beszéljen róla. Attól egyszerűen elszédü­lök.

KOLUMBUSZ Én nem vagyok szédülős, felség. Egy óra múlva beterjesztem a kulturális ta­nácsnak az elképzeléseimet. Három hajóra van szükségem ahhoz, hogy egy világbiro­dalmat fedezhessek fel felséged számára. Quintanilla pénzügyminiszter úr, úgy ér­zem, nem tanúsít jóindulatot irányomban. Esedezem, felség, utasítsa őt abszolutisz­tikus hatalmi szóval.

A KIRÁLY No, de kedves barátom, ne legyen már ilyen gyerekes! Mit kezdjek egy világ- birodalommal, amikor Quintanilla még a szódabikarbónámat is kihúzza a költségve­tésből? És mit szólt az elképzeléséhez Vespucci professzor?

KOLUMBUSZ ő is inkább ellenzi.

A KIRÁLY Mondja, maga teljesen őrült? Vagy semmiféle fogalma nincs arról, milyenek nálunk a hatalmi viszonyok? Nem tudja, hogy Vespucci tegeződik a háziorvosom­mal? Vagy azt képzeli, hogy maga miatt hó­napokon át megint zabpelyhet fogok enni? Zabpelyhet? Pfúj!

KOLUMBUSZ Felség …

A KIRÁLY Most már aztán csönd! Az audienciá­nak vége. Nagy csalódást okozott nekem, Kolumbusz. Nagyon nehéz viselni az ural­kodás minden terhét, ha már a gyomorba­josokban sem bízhat az ember.

Függöny

STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA

ILF-PETROV

Kolumbusz partra száll

Föld, föld! – kiáltotta boldogan az árboc tete­jén kuporgó matróz.

Kolumbusz Kristóf izgalommal és kétsé­gekkel teli, viszontagságos útja véget ért. Amott elöl feltűnt a föld. Kolumbusz remegő kézzel a látcsövéhez kapott.

– Óriási hegyláncot látok – szólt felfedező­társaihoz. – De minő különös: ablakok csil­lognak benne! Először látok ablakokkal díszí­tett hegyet.

– Lélekvesztő bennszülöttekkel! – harsant az újabb kiáltás.

Strucctollas kalpagukat lengetve s hosszú köpenyüket maguk után vonva, az új föld fel­fedezői a szélárnyékos oldalra siettek.

Két bennszülött furcsa zöld öltözékben föl­ment a vitorlásra, és némán átnyújtott Kolumbusznak egy jókora papírlapot.

– Fel akarom fedezni ezt a földet – szólott büszkén Kolumbusz. – Izabella spanyol király­nő nevében kinyilatkoztatom, hogy ez az or­szág a mai nappal…

– Mindegy. Előbb töltse ki a kérdőívet – mondta unottan a bennszülött. – A nevét nyomtatott nagybetűkkel írja, aztán jegyezze be a nemzetiségét, családi állapotát, majd kö­zölje, van-e trachomában szenvedő a hajón, nem készülnek-e megdönteni az amerikai kormányt, és hogy maga nem elmebeteg-e.

Kolumbusz a kardjához kapott. De mivel nem volt elmebeteg, tüstént lehiggadt.

– Nem szabad felingerelni a bennszülötte­ket – súgta útitársainak. – A bennszülöttek olyanok, mint a gyermekek. Mindig egészen furcsa szokásaik vannak. Tapasztalatból tu­dom.

– Van hajójegye visszafelé és ötszáz dol­lárja? – folytatta a bennszülött.

– Mi az a dollár? – kérdezte elképedve a nagy tengerjáró.

– Hogy vallhatta épp az imént a kérdőív­ben, hogy nem elmebeteg, ha nem tudja, mi a dollár? Mit akar itt csinálni?

– Fel akarom fedezni Amerikát.

– És publicityt szerez magának?

– Publicity? Először hallom ezt a szót.

A bennszülött sokáig méregette átható te­kintettel Kolumbuszt, s végül megszólalt: – Maga nem tudja, mi az a publicity?

– N-nem.

– És fel akarja fedezni Amerikát? Nem szeretnék a helyében lenni, Mr. Kolumbusz.

– Hogyan? Ön úgy véli, nem sikerül felfe­deznem ezt a gazdag és termékeny orszá­got? – kérdezte nyugtalanul a nagy genovai.

Ám az idegen már sarkon fordult, s elme­nőben annyit- mormogott: – Publicity nélkül nincs prosperity.

Ekkorra már a háromárbocosok bevitorláz­tak a kikötőbe. Az ősz gyönyörű volt ezen a szélességi fokon. Ragyogott a nap, és sirály röpködött a tat mögött. Kolumbusz mély megindultsággal lépett az ismeretlen táj föld­jére: egyik kezében gyöngyfüzérekkel teli, szerény kis csomagot tartott – a gyöngyöket azért vitte magával, hogy előnyösen elcserél­je aranyra és elefántcsontra –, másik kezében meg óriási spanyol zászlót cipelt. Ámde bár­merre nézett, sehol sem látott földet, talajt, füvet, fákat – amihez a nyugodt, vén Európá­ban hozzászokott. Mindenütt kő, aszfalt, be­ton, acél fogadta.

Bennszülöttek hatalmas tömege hömpölygött el mellette ceruzával, notesszal, fényké­pezőgéppel, s körülvették a szomszédos ha­jóról partra lépő bokszolót: egy szétlapított fülű s hihetetlenül vastag nyakú gentlemant. Kolumbuszra rá se hederített senki. Mindössze két festett arcú bennszülött nő lépett oda hozzá.

– Hát ez meg miféle csodabogár a zászló­val? – szólalt meg egyikük.

– Biztosan egy spanyol vendéglő reklámja – mondta rá a másik.

Azzal ők is elszaladtak, hogy megcsodálják a szétlapított fülű hírneves gentlemant.

Kolumbusznak nem sikerült beleszúrnia Amerika földjébe a zászlóját. Ehhez előzőleg légfúrót kellett volna alkalmaznia. Addig lyukasztgatta kardjával az úttestet, amíg a pen­ge ketté nem tört. így ballagott hát tovább az utcákon, az arannyal áttört, súlyos zászlóval. A gyöngyfüzéreket szerencsére már nem kel­lett cipelnie. A vámhivatalban elkobozták tőle az illetékbefizetés elmulasztása miatt.

Bennszülöttek százezrei futottak a dolguk után, bebújtak a föld alá, ittak, ettek, üzlete­ket kötöttek, s nem is álmodtak róla, hogy fel vannak fedezve.

Kolumbusz keserűen gondolta: „Lám, hogy törtem magam, összegyűjtöttem a pénzt a vállalkozásra, áthajóztam a viharos óceánon, kockáztattam az életem – és most ügyet se vet rám senki.”

Odament egy barátságos képű őslakóhoz, és büszkén így szólt hozzá: – Kolumbusz Kristóf vagyok.

– Hogy tetszik mondani?

– Kolumbusz Kristóf.

– Betűzze, ha lehet – kérte türelmetlenül az idegen. A felfedező kibetűzte a nevét.

– Valami rémlik – bólogatott a bennszülött. – Táskagépekkel kereskedik?

– Én fedeztem fel Amerikát – mondta las­san Kolumbusz.

– Ne mondja! Régen?

– Éppen most. Úgy öt perccel ezelőtt.

– Roppant érdekes. És voltaképpen mi a szándéka, Mr. Kolumbusz?

– Úgy vélem – válaszolta szerényen a nagy tengeri utazó –, hogy jogom lehet némi elis­merésre.

– Fogadta magát valaki a parton?

– Senki. Hiszen a bennszülöttek nem tud­ták, hogy fel akarom fedezni őket.

– Kábelezni kellett volna. Mindenki így csi­nálja! Ha arra készül, hogy felfedezzen egy új földrészt, előbb táviratozni kell, lefirkantani néhány vidám kis tréfát, hogy szétoszthassa az újságírók között, s csináltatnia kell pár száz fényképet. Különben nem érhet el sem­mit. Publicityre van szükség.

– Már másodszor hallom ezt a különös szót: publicity. Mi lehet ez? Valami vallási szertartás vagy pogány áldozatbemutatás?

A bennszülött szánakozva tekintett a fur­csa jövevényre.

– Ne legyen gyerek – mondta. – A publicity az publicity, Mr. Kolumbusz. Igyekszem tenni valamit az érdekében. Megszántam magát.

Elvitte a felfedezőt egy szállodába, külön szobát bérelt neki a harmincötödik emeleten, közölte vele, hogy megpróbál segíteni rajta, azzal távozott.

Félóra múlva kinyílt az ajtó, és belépett a barátságos képű bennszülött két társa kísé­retében. Egyikük szünet nélkül rágott valamit, a másik letett a földre egy háromlábú állványt, fényképezőgépet csavart rá, és így szólt:

– Mosolyogjon! Kacagjon! Na! Nem érti? Tessék. Csináljon úgy: Hahaha! – Azzal szak­szerűen kivicsorította a fogát, és nyeríteni kezdett, mint egy ló.

Kolumbusz Kristóf idegzete nem bírta to­vább, s végül hisztérikus kacagásban tört ki. Lobbant a magnézium, kattant a gép. – Kö­szönöm – dünnyögte a fényképész.

Ezután a másik bennszülött vette kezelés­be a felfedezőt. Szüntelenül rágva, előkapta ceruzáját, és azt mondta: – Hogy hívják?

– Kolumbusz.

– Betűzze. Ká, o, el, u, em, bé, u, esz? Na­gyon jó. Az a legfontosabb, hogy el ne té­vesszük a nevet. Nos, mikor fedezte fel Ame­rikát, Mr. Kolman? Ma? Ez remek. És hogy tetszik magának Amerika?

– Tetszik tudni, eddig még nem sikerült teljes képet kapnom erről a termékeny or­szágról.

A riporter gondolkodóba esett.

– Úgy. Akkor azt mondja meg, Mr. Kolman, mi az a négy dolog, ami legjobban tetszett magának New Yorkban.

– Tetszik tudni, elég nehéz így egyszer­re …

Az újságíró újra mély töprengésbe merült: hozzászokott a bokszolok és filmcsillagok meginterjúvolásához, s most keservesen bol­dogult az efféle nehézkes és kicsit korlátolt alakkal, mint Kolumbusz. Végül megemberel­te magát, és kiszorított magából egy vadonat­új, fényesen eredeti kérdést: – Akkor mond­jon két dolgot, Mr. Kolumbusz, ami nem tet­szett Amerikában.

A nagy utazóból iszonyú sóhaj tört fel. Ilyen szorult helyzetben még sohasem érezte magát. Verejtékét törölgetve, félénken meg­kérdezte nyájas képű bennszülött barátját: – Nem lehetnék meg mégis … publicity nél­kül?

– Magának elment az esze – szólt elsá­padva amaz. – Hogy maga fölfedezte Ameri­kát, az még semmit sem jelent. Az a fontos, hogy Amerika felfedezze magát.

A riporter közben gigászi agymunkát vég­zett, minek eredményeképpen megszületett a következő extravagáns kérdés: – Hogy tet­szenek magának az amerikai nők?

Választ se várva, gyorsan firkálni kezdett valamit. Ezalatt néha kivette szájából az égő cigarettát, és a füle mögé dugta. Imigyen fel­szabaduló szájával szopogatni kezdte ceru­zája végét, és ihletett ábrázattal bámulta a plafont. Majd újra firkálni kezdett. Végül azt mondta: oké, megcsapkodta a fejvesztett Ko­lumbusz bársonnyal, paszománnyal borított hátát, megrázta a kezét, és elviharzott.

– No, most már minden rendben – jegyez­te meg a barátságos bennszülött –, gyerünk, járjunk egyet a városban. Ha egyszer felfe­dezte ezt az országot, meg is kell nézni egy kicsit. Csakhogy ezzel a zászlóval nem eresz­tik végig a Broadwayn. Hagyja itt a szállodá­ban.

Sétájuk a Broadwayn azzal ért véget, hogy beültek egy harmincöt centes kabaréba, ahonnan a hírneves, de szégyenlős Kristóf úgy szeleit el, mint a leforrázott macska. Ész-vesztve rohant végig az utcákon, köpenye szárnyával csapkodva a járókelőket, s hangos szóval imádkozva. Mihelyt beszáguldott szál­lodai szobájába, azon nyomban az ágyra ve­tette magát, és a magasvasút dübörgése kö­zepette nyugtalan álomba merült.

Másnap kora reggel beviharzott a szobába Kolumbusz pártfogója; egy újságot lengetett diadalmasan. A nyolcvanötödik oldalon a nagy tengeri utazó megdermedve fedezte fel vicsorító képmását. A fotó alatt azt olvasta, hogy teljesen elbűvölték az amerikai nők, s a világ legelegánsabb asszonyainak tartja őket, hogy ő, Kolumbusz Kristóf, legjobb barátja az etióp négusnak, Hailé Szelassziénak, s végül hogy a harwardi egyetemen földrajzi előadá­sokat szándékozik tartani.

A jámbor genovai már-már esküre nyitotta száját, hogy részéről soha effélét nem mon­dott, ám ekkor új látogatók léptek a szobába.

A jövevények nem vesztegették nyájas ud­variaskodásra az időt, hanem rögtön a tárgyra tértek. A publicity máris éreztette varázslatos hatását: Kolumbuszt meghívták Hollywoodba.

– Értse meg, Mr. Kolumbusz – magyaráz­ták a látogatók –, azt akarjuk, hogy eljátssza a főszerepét az „Amerigo Vespucci” című tör­ténelmi filmnek. Az igazi Kolumbusz Kristóf Amerigo Vespucci szerepében: kivételes cse­mege. A közönség rajong az ilyen produkció­kért. Az egésznek az a sava-borsa, hogy a párbeszédek broadwayi zsargonban fognak folyni. Érti már? Nem? Akkor most elmagya­rázzuk részletesen. Van egy forgatókönyv. Ez a forgatókönyv Alexandre Dumas „Gróf Mon­te Cristo” című regényéből készült, de ez nem fontos, belevittük Amerika felfedezésé­nek néhány mozzanatát.

Kolumbusz visszahőkölt, és némán moz­gatta ajkát: szemlátomást imát rebegett. A hollywoodi bennszülöttek azonban fürgén hadartak tovább: – Szóval akkor, Mr. Kolum­busz, maga játssza Amerigo Vespucci szere­pét, akibe bolondul szerelmes a spanyol ki­rálynő. A férfi a maga részéről ugyanolyan bo­londul szerelmes egy orosz hercegnőbe, Griskába. Richelieu bíboros azonban meg­vesztegeti Vasco de Gamát, és Lady Hamilton segítségével útnak indítja magát Amerikába. Pokoli terve világos és egyszerű. A tengeren kalózok támadják meg a hajóját. Maga küzd, mint egy oroszlán. Háromszáz méteres jele­net. A színjátszáshoz nyilván nem sokat ért, de hát ez mellékes.

– Hogyhogy mellékes? – nyögte – Kolum­busz.

– A publicity a fontos. Most már ismeri magát a közönség, és roppant kíváncsian fogja figyelni, amint egy ilyen tiszteletre méltó és bölcs férfiú a kalózokkal hadakozik. Az egész azzal végződik, hogy maga felfedezi Amerikát. De nem is ez a lényeges. Hanem az a küzdelem a kalózokkal. Érti már: alabárdok, csatabárdok, faltörő kosok, görögtűz, jatagán – efféle középkori szerszámokból annyi van Hollywoodban, mint a szemét. De önnek le kell borotválnia a szakállát. Semmi szakáll és bajusz! A közönség már annyi szakállt és ba­juszt látott az orosz életből vett filmeken, hogy borsódzik tőle a háta. Szóval először le­borotválja magát, aztán aláírjuk hat hétre a szerződést. Rendben?

– Oké – bólintott Kolumbusz, egész testé­ben reszketve.

Késő este ott ült asztala mellett, és levelet írt a spanyol királynőnek:

„Bejártam sok messzi tengert, de még so­hasem találkoztam ennyire vérbeli bennszü­löttekkel. Képtelenek elviselni a csöndet, és hogy minél jobban élvezhessék a zajt, vaslá­bakon álló, különleges utakat építettek város­szerte, amelyeken éjjel-nappal robognak a vasszekerek – a bennszülöttek legnagyobb örömére, iszonyúan dübörögve.

Hogy emberevők-e, még nem sikerült a vé­gére járnom, de forró kutyát (hot dog) min­denesetre fogyasztanak. Saját szememmel láttam számtalan falatozót, ahová forró kutyá­val csalogatják be a járókelőket, és magasz­talják az ízét.

Errefelé minden ember sajátos illatot áraszt, amit a maguk nyelvén benzinnek ne­veznek. Valamennyi utca telis-tele van ezzel a szaggal, amit nehezen bír el az európai orr. Még a leggyönyörűbb fehérnép is benzintől bűzlik itten.

Arra a megállapításra jutottam, hogy a bennszülöttek pogányok: megannyi istenük van, amelyek nevét tűzzel írják fel a kunyhóik­ra. Szemlátomást Coca-Cola istennőt veszik körül a legnagyobb imádattal, továbbá a Drugist-soda istent, Cafeteria istennőt és a ben­zinbűz hatalmas istenét, Fordot. ő itt valami Zeusz-féle lehet.

A bennszülöttek rendkívül falánkok, és szüntelenül rágnak valamit.

Fájdalom, a civilizáció még nem ért el hoz­zájuk. A mai spanyol élet szédítő tempójához viszonyítva az amerikai életritmus hihetetlenül lassú. Még a gyalogjárást is roppant gyors közlekedési módnak találják. Hogy lelassítsák ezt a folyamatot, iszonyú mennyiségű úgyne­vezett automobilt alkalmaznak. Ily módon a teknősbéka sebességével közlekednek, és ez módfelett tetszik nekik.

Rendkívül megdöbbentett egy furcsa szer­tartás, amelyre egy Broadway nevezetű he­lyen kerül sor minden este. Nagyszámú benn­szülött gyűlik össze egy óriási kunyhóban, amit ők kabarénak hívnak. Néhány bennszü­lött nő sorban felsétál valami dobogóra, és tamtamok meg szaxofonok barbár dörömbölése, rikoltozása közepette vetkőzni kezde­nek. A jelenlevők meg úgy verdesik össze a tenyerüket, mint a kisgyerekek. Mikor aztán a nő szinte teljesen pucér, a bennszülöttek pe­dig felajzva tombolnak, ekkor bekövetkezik a csodálatos szertartás teljesen érthetetlen for­dulata: a függöny összecsapódik, és minden­ki hazamegy a maga kunyhójába.

Mindenképpen folytatni kívánom e nagy­szerű ország tanulmányozását, s be akarok hatolni a szárazföld mélyére. Életem teljes biztonságban van. A bennszülöttek nagyon jólelkűek, barátságosak, és szívélyesek a kül­országból érkezőkhöz.”

1932

RADVÁNYI ERVIN FORDÍTÁSA

KARINTHY FRIGYES

Kolumbusz

!!Új földrész!!
Jaj, mi lesz a tojásokkal!

(KIKÜLDÖTT MUNKATÁRSUNKTÓL)

Spanyolország lázas sikeréhez csatlakozva, munkatársunk fölkereste Kolumbusz (Krausz) Kristófot, hogy vele beszélgetést folytasson Amerika szenzációs fölfedezéséről, melyet a reggeli lapok megjelenése előtt tudtunk meg.
A beszélgetést egész terjedelmében itt közöljük olvasóinkkal.

Mit mondott Kolumbusz?

A márul holnapra világhírűvé vált fölfedezőt éppen reggelinél találtam. Udvariasan foga­dott, és bemutatott feleségének: kedves, mó­léit spanyol nő, kicsit erélyesnek látszik, fér­jével energikusan bánik, és beszélgetésünk­be gyakran közbeszólt. Éppen a tojásnál tar­tottak.

– Kicsit fáradt vagyok – kezdte szívélyesen a kitűnő fölfedező –, éppen most érkeztem, alig szuszogtam ki magam,.

– Kérem, mondja el az esetet elejétől vé­gig.

– Hát nézze, kérem, szívesen. Hanem kér­ni szeretném, bizonyos részleteket jó volna mellőzni a riportban. Köztünk szólván nem szeretném, ha az előzményeket szellőztet­nénk.

– Kérem, legyen nyugodt.

– A dolog úgy kezdődött, hogy alkalmazva voltam itt a banknál. Rám volt bízva a pénztár, elseje közeledett, a feleségemnek kalap kel­lett meg mi… hiszen tetszik érteni. Szóval, fáztunk egy kicsit a rovancsolástól. Nem hi­ányzott sok, pár ezer. De honnan vegyem, nem igaz? Este mondom a feleségemnek: Te Kolumbina, itt baj lesz. Mi az, te szerencsét­len, mondja a feleségem. Hiányzik az a pár ezer, nem tudom előteremteni, hát micsinál­jak? Mondja a feleségem: te marha, hát ha már ilyen pácba vagy, engem szégyenbe ne hozz, még lecsuknak. De hát, mit tegyek? A feleségem gondolkodik, egyszerre kisüti.

Nagyon egyszerű a dolog, megszöksz. Hova, mondom. Hova, te állat, hát hova mehet egy sikkasztó, hát Amerikába. Amerikába, mon­dom, abba igazad van, de hiszen Amerika még nincs fölfedezve. Látod, mondja a fele­ségem, mindig ilyen tutyimutyi ember voltál, most ilyen csekélységen jajgatsz – hát eredj és fedezd föl! No, eleinte vakaróztam egy ki­csit, de aztán, hogy szorított már nagyon a dolog, mégis rászántam magam.

– Simán ment?

– Hát elmentem ahhoz a Galileihez, itt dol­gozik nálunk az is, mióta Olaszból elkerget­ték, oszt megkérdeztem tőle: Mondjad csak, Galikám, hát aztán biztosan kerek az a föld, mert mégiscsak nehéz ez a dolog. Naná, nem, négyszögű, mondja a Gáli. Ha nem hi­szed, tapogasd meg. Persze hogy kerek, hát kerek. Erre aztán elindultam.

– Soká tartott az út?

– Szerencsére találkoztam ezzel a Kecskeméthyvel, az nagyon segítségemre volt. Neki is sürgős volt már a mehetnékje, hát szorítottuk egy kicsit. Útközben tarokkoz­tunk, egyszerre csak elkiabálja magát a Győ­ző (notabene: a hajókosárban ültünk), mon­dom, elkiabálja magát a Győző: „Sikkasztó! Sikkasztó!” Mi az, kérdem, te ökör, mit kia­bálsz? Ott, asszongya, ott a láthatáron látok egy sikkasztót. No, mondok, akkor helyben vagyunk, ez lesz az. Ki is szálltunk hamar. A parton félig meztelen, barnára sült sikkasztókat találtunk, nagy tollakkal meg mi. Vad sikkasztok voltak, nem értették a nyelvünket.

Jelekkel adtuk tudtukra, hogy fel vannak fe­dezve. Erre megijedtek és elbújtak. Nem lát­tunk még ilyen civilizált, fehér bőrű sikkasztókat. Hát így történt a dolog.

– Na hallja – mondtam –, hát ez nem volt nehéz, kedves mester, én is utánacsinálom.

– Igen? – mondta titokzatosan Kolum­busz. – Hát ide nézzen, itt van egy tojás. Állít­sa ezt föl az asztalon, ha tudja.

– Nem lehet azt – mondtam.

– Hát ide nézzen – szólt a fölfedező, be­ütötte a tojást, és ráállította az asztalra.

– Mit akar ezzel mondani?

– Hát így fedeztem föl Amerikát.

Nem értettem.

– Beütötte a tetejét? – kérdeztem.

– Nem. Hanem először csináltam, és más nem jött rá ilyen egyszerűen.

– Óriási! – kiáltottam elragadtatva, mert ebben a percben jutott eszembe a tanulság még a III/C-ből.

Le akartam borulni előtte, de ebben a percben belépett őnagysága, aki egy percre távozott volt. Azonnal meglátta a tojást.

– Te disznó! – ordított megszeppent férjé­re. – Megőrültél? Mit rondítod be nekem a tiszta térítőt?

Rémülten néztünk a térítőre: a beütött to­jás csakugyan kifolyt.

– Hát ez miféle marhaság? – kiabált most már feltartóztathatatlanul őnagysága. – Mi ütött beléd? Ki hallott már ilyet, berondítani egy tiszta térítőt? Erigy, mer’ rögtön hozzád­vágok valamit!

És felkapott egy tálat. Sietve távoztunk az ablakon keresztül.

1912

MEGMENTETT OLDALAK

ROZSNYAI JENŐ

A fölfedezés és a hódítás háromszáz év magyar irodalmában

Valószínűleg az első, megjelent Kolumbusz-megörökítések egyike a XV. századból való. Szer­zője, Budai Parmenius István (1556-1583) Budán született, iskoláit Ráckevén és Kolozsvárt vé­gezte, 1579-ben Wittenbergben tanúit, két évvel később Oxfordban telepedett le, az egyetem főkönyvtárosa lett. Csatlakozott az 1583-ban szervezett újfoundlandi expedícióhoz, amelyet Sir Humphrey Giibert vezetett. Már elérték a kitűzött célt és visszafelé jöttek, amikor hajótö­rést szenvedett, és a tengerbe veszett. Mindössze huszonnyolc éves volt.

A mű eredeti címe De Navigatione; 1582-ben jelent meg. 300 sor hexameterekben.

Budai Parmeniusnak nem lehetett (minden kényszeroptimizmusa ellenére sem) túlságosan jó véleménye az európaiak uralmáról. Úgy tűnik, jói ismerte a történelmet. Azt írja, soha sem maradt fenn egyetlen uralom sem, „csak ha türelmes jámborsággal tette a dolgát.” Eszmény? Figyelmeztetés? Mindkettő. Sem a spanyol, sem az angol uralom nem felelt meg a Budai Par­menius vázolta igényeknek.

Ujjongj, nagy lélek, csak téged vár egyedül e föld, melynek soha még nem volt fejedelme idáig. És a világ, mely három földrész volt eleinte, s azt negyedikkel megtoldotta Kolumbus, a bátor, téged vár, hogy még eggyel bővítsd, ötödikkel, s légy azon úr. Európát s Ázsia, Líbia földjét hagyd (áldott föld ez, ha nem égeti féktelenül nap). Hercules oszlopa légyen most a ha­tár ügyeikben. Más föld felfedezése a dolgod, ahol makedón had s perzsa sereg sem járt még, és Babilónia sem volt úr, s ahol eddig nem csapkodtak római bárdok. Nem zengett soha erre müezzin hangos imája, s Istent és az Eget tagadó, fondor spanyolok sem áldoztak, jaj! ember­vérrel a pápa nevének.

(Budai Parmenius István: Tengeri utazás, részlet,
CSORBA GYŐZŐ FORDÍTÁSA)

*

Amerika fölfedezésének és meghódításának ténye hói önállóan, hói utalásként ettől kezdve fel-felbukkan klasszikusaink írásaiban és kevésbé ismert szerzők munkáiban egyaránt. Rövid eligazítást csak az utóbbiak esetében adunk.

Ha atyánk Mátyás királnak, Károly császárnak nem volt kárára, sőt nagy hasznára a Diákság, Asztrológia azonképpen; ha Cortes Ferdinandusnak, ki jeles versszerző volt (az ki jobb részre az egész Indiát, kinek nova terra neve, megholdoltatta Károly Császárnak), nem ho­zott szégyent, sem kárt a Diákság, mi időnk­ben Swendi Lázárnak ha nem ártott, sőt használt az Philosophia, Geometria, mi miért irtózunk úgy a jó s bölcs tudomántól, ha lát­juk, hogy az kinek az Isten a bátor szű mellé az jó tudománt is adta, annak nem tompítja, hanem igen megjobbítja szablája élét vele.

(Balassi Bálint: Szép magyar comedia,
Ez Comedia miről vagyon, annak summája [1589], részlet)

Úgy hallom, Brazíliában elég puszta ország vagyon; kérjünk spanyor királyiul egy tar- tománt, csináljunk egy coloniát, legyünk pol­gárrá.

Zrínyi Miklós: Ne Bántsd a magyart!
Az török áfium ellen való orvosság [1661-62], részlet)

Lázár Jánosnak (1703-1772), akit saját korában – jókora túlzással – erdélyi Janus Pannoniusnak, kora Vergiliusának neveztek, Florinda című, 1766-ban Szebenben kiadott verses króniká­jában idézi fői Kolumbusz alakját és az Újvilág meghódítását:

Találkozott király, ki Spanyor Országgal
      Nem elégedett meg, s annyi gazdagsággal,
      Sőt, telvén emberi gyarló kívánsággal,
      Pótolni kívánta egy más, új Világgal.

Kólumbus Kristófot ültette gyályára,
      Hópénzt, köntöst, fegyvert osztott katonákra;
      Gond volt lövőszerszám-, álgyúk- s más puskákra,
      Bor- s vizes hordókra s kenyeres tonnákra. –

Elindult; szerencse a széllel kedvezvén,
      Föld közép-abroncsát mert általevezvén
      S az Új Világ felé szemeit szegezvén,
      Meglátja széleit, igen örvendezvén.

Ellenben lakosok csudáivá szemlélik
      A gályát, s kik egynek, kik meg másnak vélik.
      Nem emberi munka! – mindnyájan Ítélik;
      Végre mit gondolnak, ekképpen beszélik:

„Nem láttunk mi soha illyen épületet!
      Hlyen rengést s félig vízbe merűletet!
      Tetején illy néppel rakott kerületet!
      Nem láttunk illy köntös- s fegyver-készületet!

Vár! De várat vízre hogy lehet építni!
      Hogy lehet szárny nélkül víz színén repítni?
      Hogy lehet olly könnyen útból kitéríteni?
      S hogy el ne süllyedjen, vízbe úgy merítni?”

Míg szólnak, Kólumbus álgyúit lőtteti;
      Újra három öröm-lövésre tölteti,
      Mellyel gyanújukat nagyobbra nőtteti,
      S mondják: „Vagy istenek, vagy azok követi!” –

Spanyor alá osztán miként hódoltatta,
      Az ártatlanokat miként vagdaltatta,
      Kincsért királyjait miként kínoztatta,
      Míg aranyját csaknem kitakarítatta:

Nem írom én… Mások irtanak ezekről;
      Egész könyvek vágynak e történetekről,
      Amerikán űzött kegyetlenségekről
      S onnan elhordatott temérdek kincsekről. –

                                 (Lázár János: Florinda, részlet)


                              *

Hát már megint indulsz Neptun szigonyával,
      Tiszát méregetni Krieger zsinórjával?
      Neveti szakállas Triton dudájával,
      Hogy aggódik ember vizek folyásával.

A föld nem elég már sok fösvénységének,
      Aranyt szomjúhozó rút betegségének:
      A gyöngyöt irígyli tenger mélységének,
      Az ércet kősziklák hideg kebelének.

Semmi sem áll ellent nyereség árjának,
      Örvényére nem hajt ugató Szkillának,
      Megfogja deszkáját eltört hajójának,
      Általúsz, s bút viszen szelíd gazdájának.

Új gondokat ébreszt ártatlan szívében,
      Idegen szükséget okoz életében,
      S majd hívság eszközét adván a kezében,
      Úgy vonja magával önnön ínségében.

Zsibvásárra viszen mindent hajójával,
      Partról-partra mégyen csalárd vitorlával,
      Embertársát hajtja piacra marhával,
      A szegény szerecsent váltja aranyával.

Kérdezd bár a fecskét, s bujdosó gólyákat,
      Ha láttak oly bűnös áruló gályákat,
      Melyek Ganges mellől a jámbor gazdákat
      Ásni láncon vitték az aranybányákat.

Halálnál keservesb sorsok volt azoknak,
      De még kegyetlenebb amáz indusoknak,
      Kik esvén kezében a spanyol papoknak,
      Lettek áldozati fösvény oltároknak.

Nincs ott szánakozás, hol Isten nevében
      A bűn öltözködik szent hitnek képében,
      S pusztító fegyverrel indulván kezében,
      Színes buzgóságot visel címerében.

Mondd meg, mi jót szerzett Columb vitorlája,
      Bermudes szigeti, s Montezum hazája,
      Elesett már ott is a hit álorcája,
      Pénzért egymást rontja keresztyén gályája.

Mégis arany-száznak merjük ezt nevezni,
      Hol legnagyobb érdem sok kincset szerezni,
      Ilyen értelemben meg lehet engedni,
      Mivel csak aranyért szeretünk evezni.

                          (Barcsay Ábrahám [1742-1806]:
                          A fösvénységről a Tiszának méregetésekor, részlet)

MONTEZUMA Ó, atyámfia, ha kegyetlen vagy is, látom, emberi formát viselsz. Ne kénszeríts engem hitemnek megtagadására, és hadd meg nékem atyáimnak istenét, kiknek fiai tirajtatok soha nem kegyetlenkedtek, sem jobbágyságotokat uralkodások alá nem kí­vánják, sem titeket nem kerestek, hogy lé­teteket tüzeitek körül, feleségeitek, gyer­mekeiteknek karjai között vérezzék, láncol­ják és öldössék, mint ti cselekesztek mivé­lünk. Soha mi más istent a magunkén kívül nem ismértünk, és mindaddig nyugodalma­san, szerencsésen lakhattuk földünket, míg a ti istenetek nálunk, általatok, magát ki nem jelentette. Mondd meg, ha kíván-e uratok emberi teremtéseitül szerettetni?

KORTÉZ Semmit inkább nem szeret, mint azt, ha mi őtet szeressük.

MONTEZUMA Hát több emberi teremtéseitül nem akar szerettetni, csak titőletek?

KORTÉZ Sőt inkább tihozzátok is azon okbul küldött bennünket, hogy viselt dolgaink ál­tal szeretetire, imádására hozattassatok.

MONTEZUMA Ő adta mégis kezetekbe a fegy­vert s azokat a dörgő tüzes ménköveket, melyekkel messzirül öldösitek népünket, lövöldözvén az egekbe? Vagy istenetek nem ismér minket, vagy ti hágtátok által parancsolatit, mivel kívánjátok, hogy olyan uralkodót szeressünk, ki első megjelené­sével éget, pusztít, öl bennünket.

KORTÉZ Pusztítja a megátalkodottakat, kik tör­vényét el nem fogadják; de akik uralkodása alá bocsátja magokat, igazságát megismérik, azoknak kegyelmez.

MONTEZUMA De hát micsoda eszközökkel szokta istenetek az embert igazságában megvilágosítani? Mi módon ad világossá­got, értelmet és hitet, mert talán hiszitek ti is, hogy az embernek lelke vagyon. Ki osztán nem testtel, hanem lélekkel gondol, el­mélkedik s hiszen vagy tagad, valamit. Lé­lekben hisztek-é, és kívánja-é istenetek, hogy törvényeit mi is lélekben higgyük?

KORTÉZ Igenis, hogy lélekben hisszük iste­nünknek törvényeit, mely hitre az ő szent lelke által világosíttatunk meg, mivel anél­kül nem juthatunk ismeretségére. Fiának érdeme által a szentlélek Isten munkálko­dásába jövünk mi világosságra s egy idvezítő hitre.

MONTEZUMA Küldd hát hozzám isteneteknek fi­át és szent lelkén hadd tanítsanak meg az igazságra, hadd higgye lelkem a ti vallástokat.

KORTÉZ Azok az egekben vannak és imádko­zás nélkül le nem jönnek.

MONTEZUMA Imádkozz hát értem, mert te ha vagy istenednek, téged meghallgat, eredj, imádkozz inkább, mint ölj; nyerj embereket uradnak, menj el, mondd néki: hogy a sze­rencsétlen Montezuma várja néki világosító kegyelmét és szent lelkét, és el van tökélve egész országával magát imádására, tiszte­letire hajtani, csak küldje el hozzá tanító és világosító követjét. Hadd láthassa, miben volt eddig tévelygése és mit higgyen ez­után mint örök igazságot. Azonban kérjed istenedet, hogy addig, míg akképpen a ma­ga munkáját országosának nagyobbítására véghezvinné, parancsolja meg néktek, ne vérengezzetek. Mondd meg azonban, ha hatalmas-é istenetek mindenekre?

(Bessenyei György: Tolerantia, Montezuma és Kortéz, részlet)

Beretzky Márton 1775-ben a Veszprém megyei Tevelben született, iskolába Pápán járt, majd Dobrán, Börvelyen, Dengelegen volt iskolamester. 1830 után nincs adatunk róla. Verseit Csa­nádi Imre kutatta fel, a költőt „sárba ragadt magyar Villon”-nak nevezi, aki „szenvedéllyel és kedvvel ontotta a verseket, egyre inkább kibontakoztatva bennük bravúros formakészségét – de avval nem sokat törődve láthatólag, hogy ki is nyomtassák.”

Szeress! Ne gondolj a papos törvénnyel!
      Élj vígan, a rád nevető napfénnyel!
            Kivert, Kincsem, az anyatoll:
            Már bátran barátkozhatol
                              Legénnyel! –

Ámor tüzét gyávaság behamúzni,
      S magad, mint egy vénasszony, öszvehúzni,
            A pálmák leveleikkel
            Míg zöldellenek: addig kell
                              Hancúzni.

                              (…)

Én, ifjú Kolombus, kis szeretőmmel,
      Dulakodva veled, egész erőmmel
            Megteszek minden praktikát,
            Míg fellelem Amerikát
                              Örömmel.

Te vagy az én börvelyi szép fundusom!
      Te vagy az én kies Tempém, Pindusom!
            Te vagy koronám, trónusom,
            Piros kis kárbunkulusom,
                              Erzsusom!

(Beretzky Márton: Szeress! Ne gondolj a papos
törvénnyé!!, részlet)

*

Mint vasad… – kezdősorú töredékében (címe nincs) Vörösmarty Mihály Pizarrónak állít emlé­ket. A konkvisztádor nevét nem írja le, csak azt az országot nevezi meg, ahol a véres és hősies kaland lejátszódott: Perut. A költő Pizarrót dicsőségvágytól űzött, kíméletlen, vérben gázoló katonának ábrázolja – de nem tagadja meg tőié a hősiességet; részvéttel fordul az őslakók felé:

És te, oh Fösvény, Ki födözni vágyod
Amit a bércek kebelükbe rejtenek,
Vész habok bosszút! Peru …

                                                (1818)

Európa kedvenc gyermekei, azok a nagy nemzetek, vagy volt nagy nemzetek, kik új vi­lágokat találtak s hódítottak, büszkén ütötték fel e bujdosó csillag most ez, majd amaz fo­kán lobogóikat. Vélitek talán: e lobogók gyer­meki öröm s hiú dicsvágy jelei valának? De a történetírás száz meg száz lapjai véres bi­zonyságot tesznek: miképpen azok az újon­nan érkezett európainak határtalan uraságot, a régi lakosnak pedig rabszolgaságot és ha­lált jelentének. Mi joggal? kérditek. Bohók! És nem felel-e meg a hatalom naponként, s kezdettől fogva ugyanazon világos szavak­kal? Mi joggal? Az erő jogával! Aztán nem tudjátok-e, hogy ez erősek tudományt és fel­világosodást hordának magokkal, s az újvilág jóltevőivé lőnek? s akarjátok-e a jóltevőség nagy következményeit ismerni? Menjetek Cubába, Szent-Domingóba, Jamaikába; menje­tek a Kanári szép szigetekbe, s ha a rég le­folyt századok köveit, fáit és fűveit jól feltalál­játok, kérdjétek azt is: hol az emberfaj, me­lyet az európai jóltevő itt talált? Ah, az ősla­kók többé nincsenek! De hiszen ők mindössze is csak pogány ebek valának; s ha a di­csők, kik, vérökben gázoltak, rajtok szána­kozni méltónak nem hívék, mi törjük-e fejecs­kéinket miattok? És íme mégis, bár szokás szerént ábrándozónak csúfoljatok, a követke­ző sorok ily emlékezetnek szentelvék. Mosolygjatok, vagy szánó könnycseppet ejtse­tek: igen mindegy. A dolog sem így, sem úgy, sem jobbá, sem rosszabbá többé nem lehet.

(Kölcsey Ferenc: A ferrói szent fa, részlet)

Tóth Lőrinc 1838-ban megjelent verse talán az első, teljes egészében Kolumbusznak szentelt hazai költemény:

Columb

Kél s elfogy újra a tenger dagálya,
    És árjain merész hajó lebeg,
Reá borúi az éj zordon homálya,
    Sóhajtva nyalja a bús lengeteg;
Havakra nyúlik a vészterhes pálya
    S a gyáva nép hitetlenül szepeg,
Borítva minden félelmes nagy éjjel
S mely elvezetne biztos révbe, nincs jel.

S fölhág Pietro a magas tetőre.
    Hol a vitorla duzzadón feszül
Jósolva pillant hátra és előre
    S a néptömeghez így dörög felül:
„Halál, halál az álnok rászedőre;
    A vakmerőén érdemlett átok űl;
Bár itt veszünk; de méltatlan halálunk
Szerző okán kegyetlen bosszút állunk.”

„Távol hazánktól, nedves rút halálnak
    Leszünk temetlen martalékai,
És tagjaink rémek hasába szállnak,
    Miktül lakozvák tenger habjai,
Nem látjuk a hont, hol békésen állnak
    Dicső ősinknek szent hajlékai;
Sohajtatink elszállnak a szelekbe,
De nem jöhetnek távol hű fülekbe.”

Így szól Pietro, s a nép helybehagyja
    Columb halálát dörgő hangjait;
És a vezért dühöngve megragadja
    És szórja rá méltatlan átkait,
Ki a csoportot nagy nyugton fogadja
    S ily szókra nyitja bátor ajkait;
Csak egy napot még, egy napot legények,
Reám mosolygva intnek szép remények.

S a nép felel: „kegyelmet most fejednek!
    De virrad új nap véres hajnala,
S ha mégsem érünk célt: jaj életednek
    Kín vár reád, mit zsarnok gondola.
Bőjtölj azért és áldozz istenednek,
    Hogy el ne hagyjon védő angyala.
Ha zöld reménypart nem virít szemünkbe,
Meggyilkolunk igazságos dühünkbe.”

S míg zöld vizeknek méretlen hónában
    Járatlan úton a tölgy tévedez:
Fennül tetőjén nagy Columb magában
    S nem csüggedő lélekkel révedez.
Az éji lanyha szellő dúl hajában
    S keblére enyhe csókkal lengedez.
S bár vessen a nép gyávasága gátot,
Lát mindenki csillagban egy barátot.

Virraszt s vigyáz a gálya hű vezére,
    Lelkében édes tervek zajlanak;
És nem jön álom vizsgáló szemére,
    Meleg fohászi messze szállanak,

Vidékre, mit még ember el nem éré,
    Hol ismeretlen nyelven szólanak,
S hol a nyugatnak millió csudája
    Új éldelettel szent szomját kínálja.

Kinek szívét a hír védlelke őrzi,
    Nem fél az a veszélyek éjjelén,
A gyáva gúnynak nyilait nem érzi
    Nyugtot lel ön erénye ment helyén,
Keblét acéllal öntudatja körzi,
    És égi fáklya lángol bal felén,
így nagy Columb nem tántorog hitében;
Hogy új világ int távol kék ködében.

Hajnal derűi s ő messze csőt ragadva
    A távol égbe néz figyelmesen,
S látása távol órmin fennakadva
    Egy új világon végre megpihen.
S a dőre nép örömdalt zeng riadva
    S imádja már vezérét lelkesen.
S míg lábaik virágdús földre hágnak,
Mohón szedik kincsét az új világnak.

*

Amerika meghódítását lovainak köszönheti Spanyolország. Lovagjainak azt köszönheti, hogy elvesztették, amit a ló szerzett.

Az elbűvölt indusok hódolattal fogadták az idegen félisteneket; bevezették őket boldog hajlékaikba, oda hozták nekik engesztelő ál­dozatul gyümölcseik zsengéjét, és hűséget esküdtek nekik, s mivel vademberek voltak, azt meg is tartották.

Pizarro jobban meg tudta becsülni az új vi­lág kincseit, mint az együgyű barbárok, kik századok óta közönyösen jártak el oly gaz­dagság fölött, minővel Európa valamennyi ura nem bír.

Előbb hízelgéssel megnyeré a nép szívét, megajándékozá őket azzal a tűzitallal, amitől a férfi beszédes lesz, és a nő szerelmes.

Az átkozott ital felháborítá a szelíd indusok egész véralkatát; a nő nem volt szemérmes többé, a férfi nem volt eszes. Az hallgatott a hízelgő szóra, ez kifecsegte titkait, és eladta aranykösöntyűit egy ital édes méregért.

A spanyolok fő törekvése az volt, hogy megtudják, honnan nyerik az olcsó arany ék­szereket az indusok, amiknek anyaga nem becsesebb előttök más egyéb ércnél.

Végre el lön árulva a titok. Pizarro kopói felszaglálták a bérceket, mikben az arany és ezüst terem. És akkor bányákat nyitottak, mikből száz- meg százmillió arany-ezüst im­periale röpült át Európába.

És ezen bányák voltak azon mély sírboltok, mikbe a fehér bőrű faj kincsvágya egy egész világrésznek lakoságát eltemette.

Pizarro befészkelte magát az inkák főváro­sába, s elébb részegítő italokkal vévé rá a la­kosokat, hogy a bányákban dolgozzanak, az­után rabszolgáivá tévé őket, s kényszerítő a legöldöklőbb munkára.

A leigázott nép, mely megosztá vendégei­vel kenyerét, reszketett és hallgatott.

Most már kenyere sem volt, sem ízletes sült húsa, sem teje és vaja. Nem maradt idő a földet mívelni, vadászni, nyájat őrizni; a bánya elfoglalt mindent, azt kellett elfogadni, amit a spanyolok ingyen kegyelemből adtak.

A bányamunkában ezrével fogyott a nép. Nem is hordták ki a halottakat, a kivájt akná­kat betemették velük. A szükséghez nem szokott, boldogságban növekedett ifjakból nyomorú vázférfiak nőttek a nyomor és kínzó munka alatt, a kénesőbányák gőze halvány ónszínt festett az arcokra, s az idegen féliste­nek érintése miatt undok ragály lepte meg a népet, sorvasztó, kínzó betegség, mely a férfi és nőt gyűlöltté teszi egymás előtt.

Ilyen boldogságot hozott az európai mű­veltség a vademberek közé.

Tíz év alatt a hajdan négymilliónyi perui la­kosság éppen felére fogyott le.

A hiányzókról adjon számot a művelt Euró­pa.

(Jókai Mór: A megölt ország [1858], részlet)

*

Chile boldog országában sohasem hullatják el a fák zöld leveleiket, sohasem bújnak vissza a virágok a földbe, sohasem megy a med­ve aludni a tél elől, sohasem vándorolnak el tájáról az énekesmadarak.

Virágok nyílása, gyümölcsök hullása osztja csupán évszakokra az esztendőt; mikor a Hevea sima kérge fényesedik, s rovátkáiból fé­nyes, átlátszó mézga kezd kiduzzadni; mikor az urucuri háromszögletű dióival terítve az er­dő, mikor a Pao-fa tobozai felpattannak, s mint a nyírott gyapjú, szállong szét belőlük a hófehér pehely, ez azt jelenti, hogy jön a tél, itt nem hóförgeteg és befagyott folyók évsza­ka, hanem csak hatheti esőé. Ekkor ünnepet rendeznek a Hevea isten, az Urucuri isten és a Pao isten tiszteletére, akik jótékony gondvi­selői az ő választott népüknek; kimennek az erdőkre, hosszú nádcsapokat fúrnak a Hevea kérge alá, melyeken át fehér tejnedv csorog bőségesen az alájuk tett kőedényekbe; azt ők az urucuri dió tüzénél megfőzik sűrűre, míg olyan lesz, mint a szívós bőr; készítenek belőle sarukat, ivóedényeket, s kereskedést csapnak vele a tudatlan omaguák s lapított fejű cambebák között, akik nem ismerik e tit­kot. Ugyanez ünnepélyen a sűrűdő mézgával bekenve testüket, azt a Pao-fa bolyhos gya­potjával beraggatják; arra cifrákat festenek sáfránnyal, berzsennyel; úgy nem különben néznek ki, mintha a legfeszesebb trikóba vol­nának öltözve; az egész ruha igazán a testre van öntve. Ámde a nőknek nem szabad e di­vatot követniök, ez a pompás fényűzés egye­dül a férfiakat illeti, a hölgyeknek meg kell maradniok szerényebb piperéjök mellett; a korallgyöngysor a sima nyakon, tarka csigák az átfúrt fülben, a tarka tollakkal tűzködött kötény egyedüli piperéjök.

Mikor az időszak elmúlt, mikor minden nö­vény siet virágzani, mikor a tavak fenekéről feljönnek ama csodás óriási rózsák, mikről még a század közepén is csak meseképp be­széltek, akkor mindenki tudja, hogy itt a nyár; akkor tartják a Morinka istennő ünnepét; a morinka egy csoda nagyságú virág, mely a vi­zek fölött lebeg; egyetlen úszó levele képes bölcső gyanánt fenntartani egy gyermeket; egyetlen virága beillatozza a környéket messze; a virágnyílás idején, éjszaka kijönnek oda ünnepelni a szép indu lánykák, s áldoz­nak a bűbájos Morinka istennőnek, ki ha jó­kedvében van, s vígan hagyja nyílni a virágo­kat, akkor bő szüret lesz, áldott esztendő, ka­kaó bőven terem; ha pedig gyér virágokat bo­csát, s azok is kedvetlenül nyílnak, akkor ha­ragszik; akkor meddők lesznek a fák, dögha­lál, gonosz ellenség közelít az országra.

(Jókai Mór: Valdivia, [1858], részlet)

Végezetül idézzük Vajda János 1893-ból való Credo című versének azt a részletét, amelyben a közjóért munkálkodókat a hajóit felgyújtó Cortéshez hasonlítja, a meghódítandó jövőt pedig a fölfedezett Újvilághoz:

Ha mint megannyi Cortez Nándor, múltúnk
Hajóit eltökélten fölgyujtottuk,
Hogy itt ez uj világot, melyhöz értünk,
Meghódítjuk, de vissza már nem térünk(…)

KOSZORÚ

Negyedszázada, 1967. október 8-án végezték ki Ernesto Che Guevarát. Ladányi Mihály versével és versének spanyol fordításával (Yolanda Ulloa kubai költőnő munkája) emlékezünk rá.
LADÁNYI MIHÁLY Add fegyvered vállamra Mielőtt a Jómód nevű gebines mulatóban hűvös intellektuelként lenézném a világot, mielőtt kopott szeretőmet is kicserélném ragyogó asszonyokra, egy elfelejtett-ízű pillanatban, mellédszegődve a csatakos utcán, ahol lyukas cipőnkön átfolyik a hideg lé, mialatt elszívjuk utolsó cigarettánk is, add fegyvered vállamra, érezzem a heveder szorítását, és énekeljünk valamit a Forradalomról! Azt, hogy kipirosítja a szegény gyerekek arcát, ledönti a harácsolók szobrait, felborítja a pénzváltók asztalát és önzés nélküli álmokat ad a szívnek – Hadd szegődjek még melléd, mielőtt nem hiányzol énnekem se többé!		MIHÁLY LADÁNYI Cuelga tu arma en mis hombros Antes que en el privado cabaret llamado Bienestar como un intelectual solitario desprecie al mundo antes que a mi pobre amada la cambie por damas de brillantes, en un minuto de sinsabor y olvido, déjame acompanarte por la húmeda calle y sintamos en los zapatos rotos el fluir de las aguas y el lodo frío mientras tanto fumemos el último cigarro, !cuelga tu arma en mis hombros y tenga yo el apretón de la cincha y cantemos a la Revolución! Que de color se llenen los rostros de los ninos pobres, derribemos la estatua de los saqueadores, destruyamos la mesa de los banqueros y que de suenos sin egoísmo se llene el corazón. Acompanarte quiero antes de que yo también olvide tu nombre.

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Atavisztikus élmény

„A spiritual song az északamerikai néger rab­szolgák vallásos éneke. Jellemzője a pentatónia, az induló- vagy táncszerű ritmus, a szö­veg bibliai tárgya, naiv, sokszor babonás vallássossága” – ezt olvashatjuk a zenei lexikon­ban arról a műfajról, amely az európai konti­nensen is igen népszerű. Ezek az énekek már az Újvilágban születtek, keresztényi áhí­tatban, de a pogány, törzsi „óhazában” honos ötfokúság alapján.

A spirituálék jelentős forrásai voltak a jazz stílusának is, nem véletlen tehát, hogy a leg­amerikaibb operában, Gershwin Porgy és Bess című művében – amely a jazz termé­keny talajából virágzott ki – felhangzik egy szabályszerű spirituálénak (vagy még inkább plantage-songnak) ható dal: Serena siratója. Én a műfajjal először – vagy harminc eszten­dővel ezelőtt – ebben az áttételes formában találkoztam, de ez elegendő volt ahhoz, hogy a továbbiakban szenvedélyesen vadásszam a spirituálélemezeket.

Kedvencem közülük öt-hat esztendeje je­lent meg. A kiváló operaénekesnő, Jessye Norman szólaltat meg rajta néger spirituálé­kat. Szám szerint tizenötöt, Dalton Baldwin zongorakíséretével és az Ambrosian-kórus közreműködésével. Az a fekete bőrű művész­nő, aki főleg Wagner-szerepekben (Tannhäuser: Erzsébet, A walkür Sieglinde) rendített meg addig, egyszerre azzal nyűgözött le, hogy dalokkal villantotta fel annak az amerikai népcsoportnak a sorsát, amelyhez maga is tartozik. A világhírű dívának nyilván nem lehe­tett már része semmiféle megaláztatásban (legalábbis, amióta világhírű), ám a génjeiben ott hordozza őseinek megnyomorított ember­ségét, szomorú múltját. Ez az atavisztikus él­mény csendül ki énekéből – ettől olyan hite­les és megrázó a produkciója.

Honfitársait – fehér honfitársait – is meg­rázza talán. Azokat, akiknek ük-ükapái hajó­szám hurcolták erőszakkal az Újvilágba Jes­sye Norman őseit, hogy ott rabszolgává alázzák őket. És nem csupán a munkaerejü­ket szippantották ki a telhetetlen telepesek, ütlegekkel zabolázó ültetvényesek, hanem lelkűk legszebbik zugolyának kincseit is: a művészetüket. Az amerikai zene a négerek ritmusaitól, dallam-formációitól nyerte el tel­jesen egyedi karakterét minden műfajban. Mert amúgy a világ minden tájáról össze­csődült népcsoportok – még nemzetté szerveződve is – csak valamiféle eklektikus elegyet tudtak művészetként felmutatni. Ám a kiirtott indiánok és a kiszipolyozott, porig alázott négerek gazdaggá tették legyőzőiket azon a területen is, amely egyedül adhat igazi rangot egy nemzetnek: a szépmívesség terén.

Most, amikor szinte már fuldoklunk az amerikai „kultúrmocsokban” és saját honfitár­saink, egyfajta újmódi rabszolgaság sötét alagútja felé terelt tömegeink mind távolabb kerülnek a „szellem napvilágától”, fokozott sóvárgással szomjazzunk a lelket üdítő, tiszta forrásból fakadt művészetet.

Az amerikai nép valódi művészetét is. Még-ha nagyrészt vér, könny és veríték volt is a forrása.

RÁCMOLNÁR SÁNDOR

munkáját a Kolumbusz tojá­sa című magyar-ibér-amerikai művészeti kiállításon lát­hatták a hazai tárlatlátoga­tók. Ismert és elismert spa­nyol, portugál, latin-amerikai művészek alkotásait tizen­három hazai képzőművész legújabb, erre az alkalomra készült művével együtt mu­tatta be a kiállítás. Mannhardt András írja Rácmolnár Sándor Kolumbusz-ábrázolásáról: Kolumbusz Kristóf megcsókolja az Újvilág föld­jét – „s ez a csók köszöntés és búcsú is egyben. Kö­szöntése a sok-sok Új Ara­nyat ígérő Újvilágnak, s bú­csú a régitől. Hiszen Cristo­bal – neve szerint is: Krisz­tus hordozója – oldalán ott van a kereszt: egyik vége markolat, másik vége ke­gyetlenül éles acél. Már ké­szen áll, hogy az Édent százezer darabra hasítsa”.

TÁNCMŰVÉSZET

KŐVÁGÓ ZSUZSA

Cristoforo – avagy a drága pénzen elúszott lehetőség

Közel két esztendeje, hogy szakmai-baráti beszélgetéseken itt-ott elhangzott egy Ame­rika felfedezésének 500. évfordulójához kap­csolódó operai balettbemutató terve. Kezdet­ben a darab koreográfusaként Seregi László nevét emlegették. (Meg kell jegyeznünk, ha alkotóművész habitusához közel álló kor­szakról beszélhetünk, akkor bizony adekvát Kolumbusz korának, a reneszánsznak és Se­regi művészetének társítása.) 1991 tavaszán a budapesti Operaházban elegáns sajtótájé­koztatón hallgattuk meg Keveházi Gábor ba­lettigazgató és munkatársainak elképzeléseit a készülő Cristoforo című balettről, illusztrá­cióként Szakcsi Lakatos Béla invenciózus zongorajátékában felcsendültek India és Amerika zenei motívumai. A sokat ígérő mu­zsika mellett felkeltette érdeklődésünket az is, hogy várhatóan immár két tánckomponis­ta: Róbert North és Keveházi Gábor készíti a balett koreográfiáját. Kuriozitás ez is, meg az is, hogy a mű amerikai–magyar közös vállal­kozás lesz, táncfilm készül Kóródy Ildikó lib­rettójából, illetve filmforgatókönyvéből, olyan világsztárok, mint N. Aniasvili, R. Nureyev és hazai nagyságaink főszereplésével. A mű nemzetközi turnéra indul, s Amerika nagy ün­nepségsorozatán hazánk a Cristoforóval tisz­teleg.

A Táncművészet című szakmai folyóirat szerkesztője is így tájékoztatta olvasóit a lap idei Hl. számának bevezetőjében: „A Cristo­foro tehát egyszerre ígérkezik az év legna­gyobb jelentőségű kortárs magyar ősbemuta­tójának, s ugyanakkor a XX. századi zene-, tánc- és képzőművészet értékeit a mozdulat és a látvány világnyelvén összefoglaló freskó­nak”. Pedig ekkorra már szó sem volt nemzet­közi alkotó- és szereplőgárdáról – mindössze Nureyev maradt a világpremier tervezett stáb­listájából. Hallatszottak hangok az Operaház tájékáról nehézségekről, művészi kételyekről. Ez utóbbi természetes, hiszen (ős)bemutató előtt a felfokozott munkában és idegállapot­ban „mindenki kicsit másképp bolond”.

Elérkezett a premier. Szövegkönyv: Kóródy Ildikó, zene: Szakcsi Lakatos Béla, koreográ­fus: Keveházi Gábor, jelmez: Dorin Gál, szce­nika: Csikós Attila. Február 28., este, Opera­ház, megerősített biztonsági szolgálat, fé­nyes úri (vagy inkább gazdag) közönség, dip­lomáciai testület, köztársasági elnöki, ameri­kai nagyköveti (ügyvivői) köszöntés – és fel­csendül a zene. Ismerős. Lehet, hogy „A fá­ból faragott királyfi” erdejéből szól a „Sacre du Printemps”, amelyben pavane-t is járnak egy infánsnő halálára? A második félidőben – szándékos a sportújságírásból kölcsönzött kifejezés, mert ekkorra már csak a táncosok kondícióját, koncentrációját és fizikai-sport teljesítményét értékelhetjük igazán – meg­hallgathatjuk Bernstein „Városban” című mű­vének részleteit is.

Látvány: az Operaház színpadához mére­tezetten forgó tükörüveggömb a körötte ke­ringő, vurstlit idéző planétákkal, jól világítható műanyag színpadi horizont a nehezen moz­dítható állványzattal, a legalkalmatlanabb idő­ben szegényesen felvillanó színes neoncsö­vek – Amerika és Cristoforo ihletetten szép darabzáró kettőse Volf Katalin és Szakály György előadása közben. Ne legyünk igaz­ságtalanok, mert nagyon artisztikus a spanyol udvart jelképező hatalmas bíborpalást az ud­var feketébe öltöztetett figuráival, csak az a kár, hogy a táncosok a mozgást akadályozó és a férfiak számára fölöttébb előnytelenül ki­alakított jelmezekben téblábolásra kárhoztatottak. Nureyev – a valahai tánczseni – járt a legrosszabbul. Fejébe csúszott aranykoszo­rúval partra vetett halként botladozik egy ir­galmatlan méretű fehér lepelben négy jelené­sében mint Cristoforo angyala. Úgy tűnik – „A cédrus”-t idéző pas de deux-ben jobbára az égi lény szorul a földi hajós támogatására.

Táncmatéria: ezúttal talán leghelyesebb a közhelyszótár fogalom alkalmazása. Mindaz, amit az alkotó nagyívű táncos-előadói pályá­ján megismert, elsajátított és megélt valami­lyen módon – de sajnos, egyéni transzpozíció híján – helyet kapott a koreográfiában. Az orosz-szovjet klasszika és az angol iskola sa­játos frazírozása és motívumfűzése, az úgy­nevezett nagybalett epikus és divertissement elemei eklektikusán keverednek a hagyomá­nyos balettpantomím és a szarkasztikus R. Petit-i némajáték-felfogással, a modern tánc stílusiskolái a kelet-európai revüvel. Kolum­busz és korának drámája drága pénzen silány képregénnyé degradálódott az Operaház színpadán. Nemcsak azért sajnálom e pro­dukciót, mert szeretem a táncművészetet, hanem azért is, mert iszonyatos mennyiségű pénz úszott el e közép-kelet-európai száraz­földi hajón, annak ellenére, hogy táncművé­szeink (az első és a második szereposztás táncosai egyaránt) a világ élvonalbeli aktorai. Hágai Katalin, Pongor Ildikó, Szabadi Edit, Volt Katalin, Eichner Tibor, Jezerniczky Sán­dor, ifj. Nagy Zoltán, Szakály György, valamint az Operaház balettegyüttese tudásához, mű­vészi kvalitásaihoz méltatlan, esztétikai szem­pontból pedig megoldhatatlan feladatot ka­pott a valóban ünneplésre méltó jubileum je­gyében.

Feltételezem, hogy a magyar szponzorok a kecsegtető turnék során szedették volna nemzetközi hírnevüket megalapozni. A könnyű-mobil díszlet nehéznek, a veretesnek szánt mű könnyűnek bizonyult. Sevilla és Ge­nova nem látta a Cristoforót. Navigare neces- se est! – tartja a régi mondás, és ez igaz. Ke­vesebb hírveréssel, szponzorok nélkül is azért az évad során születtek jelentős magyar táncprodukciók; igaz, hogy nem Amerika je­gyében, s nem az Operaházban.

MÉRLEG

DORNBACH MÁRIA

Afrikai istenek Kubában

Rabszolgakereskedelem és transzkulturáció

Amerika gyarmatosítása a gyors meggazda­godás jegyében zajlott. Azokon a területe­ken, ahol a gyarmatosítók nem bukkantak mesés kincseket rejtő arany- és egyéb ne­mesfémbányákra, ott a monokulturális mező- gazdaság jelentette a pénzforrást. A cukor lett az Antilláknak és Dél-Amerika északnyu­gati partvidékének, valamint Brazíliának a fe­hér aranya.

Az Indiákra maga Kolumbusz hozta az első cukornádtöveket 1493 decemberében, máso­dik útja alkalmával. S a cukor „pályafutása’ villámgyors. Hispaniolán 1501-ben aratják az első cukornádültetvény termését. 1506 táján elkészül az első késztermék. 1516-ban föl­épül az első cukorüzem, vízhajtotta őrlőkkel. Sőt 1501-ben már megérkeznek az első né­ger rabszolgák Hispaniolára.

A hispaniolai kísérlet tehát sikerrel járt, bebizonyosult, hogy a cukortermelés jövedel­mező, s a gyarmatosítás folytán egyre na­gyobb területek váltak a monokulturális me­zőgazdaság áldozatává.

1511-ben Diego Velázquez vezetésével a spanyolok meghódítják Kuba szigetét. A ter­mészeti kincsekben nem bővelkedő szigetor­szágban a gyarmatosítók cukornád- és do­hányültetvényeket létesítettek, s e két termék évszázadokra meghatározta Kuba gazdasági és társadalmi fejlődését.

Egy-egy cukorüzem, a hozzá tartozó ültet­vényekkel több száz munkást is foglalkozta­tott. A rendkívül nehéz és újfajta fizikai mun­kára az indián őslakosok – már ahol egyálta­lán túlélték a hódítást követő kegyetlen föld- foglalást – nem voltak alkalmasak. A nem kí­mélt, gyengébb fizikumú indiánokat új mun­kaerővel kellett pótolni. A trópusi-szubtrópusi klímához szokott afrikaiak megfelelő élő gé­peknek bizonyultak.

Cukor és rabszolga – két elválaszthatatlan fogalom, amely megpecsételte a gyarmati Amerikai társadalmi, gazdasági és kulturális arculatát.

V. Károly spanyol király 1518-ban adta ki az első engedélyt, licenciát, amely 4000 rabszol­ga szállítását tette lehetővé az Indiákra, s ez­zel kezdetét vette az igencsak kifizetődő üz­letnek bizonyuló intézményes rabszolga-kereskedelem. Ettől az évtől kezdve 1880-ig, a rabszolgaság eltörléséig, becslések szerint mintegy egymillió néger rabszolgát szállítot­tak a szigetgyarmatra.

Az afrikai négerek megjelenésével újabb elemmel bővült az Újvilág etnikai, kulturális palettája, s az óriási „olvasztótégelyben’ to­vább gyúródott, alakult a sokszínű massza. Kultúrák találkozásának valóságos keresztút- ja lett ez a földrész, s ezekben a kulturális érintkezésekben egy közös jellemzőt talá­lunk: soha nem békés körülmények között zajlottak, mindig a kultúrák összeütközésé­hez vezettek.

A hazájukból, eredeti társadalmi-gazdasági környezetükből kiszakított rabszolgák mi mást hozhattak volna magukkal, mint ami a fejükben elfért? Kultúrájuk elvesztette egysé­gét, csak azok az elemek maradtak fenn, amelyek funkciót találtak az új környezetben. Anyagi kultúrájuk teljesen feledésbe merült, hiszen a továbbiakban semmilyen szerepet sem kellett betöltenie, munkaeszközre nem volt szükségük, mert maguk is munkaeszköz­zé alacsonyodtak. Politikai intézményeik is fö­löslegessé váltak, szellemi kultúrájuktól azon­ban nem foszthatták meg őket: maradtak hát vallási képzeteik, hiedelmeik, mágikus szer­tartásaik és a rítus szellemi töltése: a mitoló­gia, valamint az istenségekkel kapcsolatot te­remtő kommunikációs eszközük, a nyelvük, amelyeket ősi kultúrájuk egyedüli hordozói­ként igyekeztek átörökíteni az Újvilágban.

Az afrikai rabszolgáknál nem alakulhatott ki az a fajta kétnyelvűség, mint az indián őslako­sok esetében, hiszen szétszóródásuk kizárta, hogy valamelyik törzsi nyelv a kommunikáció eszköze legyen. A rabszolgák ősi nyelve csu­pán töredékében maradt fenn a rituális nyelv­ben, amely fontos közvetítő eszköz istenség és ember között.

Kubában két afrikai nyelvcsalád, a szudáni és a bantu elemeit, nyelvi emlékeit őrzi napja­inkban is négy afrikai kultúrában gyökerező kultusz: a szudáni nyelvcsaládhoz tartozó ni­gériai eredetű joruba a santeríának, a fon vagy arará pedig a Dahomeyből származó Regla de arará vallás rituális nyelve. A szemi- bantu nyelvekhez tartozó efik az abakuá (ñáñigo) férfi titkos társaság szertartási nyelve, amelyet a Nigéria déli vidékéről behurcolt kalabári négerek honosítottak meg Kubában. A bantu nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek emlé­két őrzik a congo, más néven palero vallás rí­tusai.

A Kubába érkező rabszolgák a partraszál­lás pillanatában találkoztak a fehérek vallásá­val, a katolicizmussal.

A spanyol és a portugál gyarmatokon a gazdák megelégedtek a tömeges térítés fel­színes sikereivel: minden rabszolgát megke­reszteltek ugyan, és előírták, hogy részesül­jenek a katolikus vallás többi szentségében is, de beérték a napi kötelező ájtatosság el­végzésével, s megnyugtató érzéssel töltötte el őket, ha a négerek „barbár” nyelvű éneké­ből kihallották a katolikus szentek nevét. S hogy a rabszolgák felüdülését szolgáló do­bolásból, énekekből és táncokból melyek vol­tak a kultikus elemek – honnan tudhatta volna a fehér gazda?

Az idegen afrikai kulturális elemek pedig jól megbújtak a rájuk kényszerített maszk mö­gött. A felszínen végbement formális változás nem, vagy csak kevéssé érintette az elkendő­zött ősi tartalmat. Az afrohispán vallási szink­retizmusnak szembetűnő jellegzetessége ez a kettősség, párhuzamosság, amely végigkí­séri a két vallás egymásra gyakorolt hatásá­nak számos területét. A hagyományos, fetisiszta istenábrázolás mellett kiegészítésként megjelennek a katolikus szentek szobrai, az ősi, természeti istenségeket szívesen veszik körül a katolikus vallás díszes attribútumaival, az afrikai rítusok kiegészülnek a keresztény vallásgyakorlás elemeivel. A katolikus lokális szentek polgárjogot nyertek az afrikai vallá­sok panteonjában is.

A kulturális összefonódás alapfeltételének a biológiai mulattizációt tekinthetjük. A kubai rabszolgaság történetében a fajták keveredé­se korán megkezdődött, s mind az egyház, mind a világi hatóságok által elfogadott volt.

E tényező mellett az önmegváltás lehető­sége és a cabildo-rendszer kiépítése a spa­nyol gyarmati rabszolgatartás meghatározó jellemzői voltak. A katolikus egyház fennható­sága alatt működő, egy-egy etnikum tagjait tömörítő érdekvédelmi, önsegélyező egyle­tek, a cabildók egyrészről biztosították az af­rikai kulturális hagyományok, elsősorban a vallási kultuszok megőrzését, másrészről azonban siettették az afrikai és az európai eredetű kultúrák összefonódását.

Az Újvilágba került afrikai vallási rendsze­rek és a katolikus vallás szinkretizmusából született afroamerikai kultuszok hívei kis helyi csoportokat alkotnak, amelyek egy-egy pap, vallási vezető irányításával működnek. Ez a szervezeti forma magyarázza a hiedelmek va­riációinak, valamint a vallásgyakorlásban megjelenő eltéréseknek a kialakulását. Az egyes csoportokban eltérések tapasztalhatók a rituális gyakorlatban, az istenségek elneve­zésében és a katolikus szentek azonosításá­ban.

Orishák és katolikus szentek

Az afrokubai vallási kultuszok közül a legel­terjedtebb a santería, amely a Nigériából el­hurcolt joruba törzs animista, fetisiszta, több istenhívő vallásában gyökerezik. A kultusz középpontjában az orishák állnak.

A joruba vallás gazdag panteonja nagy át­alakuláson ment keresztül az új hazában. Nem került át valamennyi orisha Kubába, és azok alakja is megváltozott, amelyek áttele­pültek az Újvilágba. Tulajdonságaik összemo­sódtak, alakjaik összeolvadtak, vagy más tu­lajdonságokkal ruházták fel őket.

Az általános természeti erőket, jelensége­ket megtestesítő orishák nyertek polgárjogot az afrokubai panteonban.

A rabszolgákat nem nagycsaládok szerint szállították az Újvilágba, felbomlott hát az eredeti társadalmi hierarchia is. Az új szinkretikus vallás hívei létrehoztak azonban egy új­fajta társadalmi struktúrát: az orishák világá­ban. Szoros rokonsági kapcsolatot teremtet­tek az egyes istenségek között, ennek meg­felelően alakították át a mitológiát is. Saját társadalmi tagozódásuk hiánya megerősítette a vallási hierarchia jól elválasztható fokozata­it, mind az istenségek, mind pedig a hívek kö­rében.

Az afrikai istenségek világában nemcsak az őshazából történt kiszakítás okozott válto­zást, hanem az új hazában való meggyökeresedés is. A santería legszembetűnőbb jelleg­zetessége az orishák és a katolikus szentek azonosítása. Ezt a gyökeres változást, ezt a metamorfózist jól példázza a következő kreol – tehát már Kubában született – mítosz:

Oshun, a szerelem és a folyó istennője lát­ta, hogy sok gyermekét elhurcolták Kubába, ahol magukra hagyva, tőié távol éltek. Elhatá­rozta hát, hogy utánuk megy Kubába, hogy vi­gasztalást vigyen gyermekeinek s újra táncol­hasson velük.

Oshun félt a hosszú úttól, s mielőtt útra kelt volna, fölkereste nővérét Yemayát, a ten­ger úrnőjét és így panaszkodott neki:

– Nővérem, Kubába kell mennem, hogy új­ra találkozhassak gyermekeimmel, de nagyon félek az úttól.

– Ne félj, testvérem – felelte Yemayá. – Majd én vigyázok rád. Leviszlek a tenger mé­lyére és meglátod, minden baj nélkül átkelünk a nagy vízen.

– Bízom benned – mondta Oshun hi­szen te már voltál Kubában, mert te elérsz a világ minden tengerpartjára, mondd csak, mi­lyen ország az a Kuba s milyenek a kubaiak?

– Kuba sokban hasonlít Afrikához. Soha nincs hideg, sok a pálmafa, van kókuszpálma is, a folyók lágyak, az éjszakák hosszúak. De nem minden kubai néger, mint nálunk Afrikában, van­nak köztük fehér és mulatt emberek is.

Oshun szenvedélyesen így szóit nővéréhez:

– Szeretnék olyan tenni, mint ők! Az óceá-

nőd vizében lágyítsd meg és simítsd ki a ha­jamat és világosítsd meg a bőrömet! így ami­kor Kubába érkezem, nem leszek se néger, se fehér, s minden kubai szeretni fog engem: négerek, fehérek, mulattok, mind az én gyer­mekeim lesznek.

És a hatalmas Yemayá teljesítette testvére óhaját, és így született meg a kubaiak nagy patrónája, a Cobre-i Irgalmas Szűz… Os­hun.

Az orishák alakváltozását tehát új míto­szokkal kellett szentesíteni.

Nigériában nem volt ismeretlen az istensé­gek antropomorf ábrázolása. Ez a tény is megkönnyítette a katolikus szentek és az orishák azonosítását, hogy az Újvilágba hur­colt rabszolgák egy-egy katolikus szent ké­pében vagy szobrában fölismerjék valamelyik orishát.

Kezdetben kizárólag külső, formai jegyek alapján keresték az azonosságot az orishák és a katolikus szentek között. Elég volt felfe­dezni a katolikus litográfiákon Szent Péter ke­zében a mennyország kapujának a kulcsát, máris mellé állították Ogunt, a fémeszközök, a szavanna, a harcosok urát.

Az sem jelentett akadályt a közös vonások keresésében, ha egy férfi istenségnek női szent párt találtak: Szent Borbála, a tüzérek, a villám és általában a harcok védőszentje eléggé harcias természetű ahhoz, hogy Shangóként, a tűz, a villám, a mennydörgés, a do­bok, a férfiasság és a bátorság isteneként – aki egyébként hajdan Oyó harmadik királya volt –, vonuljon be a kubai santería panteonjá­ba. A katolikus szentet vörös palástban, kard­dal a kezében ábrázolják, mellette kis vársze­rű erődítménnyel. A legenda szerint oda zá­ratta be az apja, amikor megtudta, hogy leá­nya az új, keresztény vallás híve. Shangó szí­ne a vörös, harci eszközei közé a kard is beil­lett, a palota pedig kijárt Oyó harmadik kirá­lyának.

Alakjuk összeolvadását segítette egy joru­ba mítosz is, amelyben Shangó női ruhában jelenik meg. Shangó ugyanis javíthatatlan szoknyavadász volt, ezért egyszer az istenek ellene fordultak és elhatározták, hogy alapo­san megleckéztetik. Shangó Oyának, a szik­ra, a széf és a temető istennőjének a házába menekült támadói elől, akik azonban körülvet­ték a házat. A kétségbeesett Shangó könyörgött, eszeljen ki valamit. Az asszonynak men­tő ötlete támadt: levágta szép, hosszú haját és a férfi fejére ragasztotta, majd ráadta leg­díszesebb ruháját. A nőnek öltözött Shangó sértetlenül vonult el ellenségei előtt.

A vallási keveredés, a szinkretizáció kezde­ti szakaszában a hasonló jegyek, azonos jel­lemvonások nem pusztán a katolikus szentek személyét állították párhuzamba a joruba orishákkal, hanem az őket megjelenítő tár­gyak is bevonultak a santería vallási gyakorla­tába.

A fétisistenek mellett a templomszobában helyet kaptak a szentek képei, szobrai, a te­hetősebb hívők katolikus mintára valóságos oltárokat építenek „szentjeik” tiszteletére. A katolikus egyház szentségeinek is megvan a megfelelőjük a joruba vallási kultuszban. Keresztelés – beavatás: eljegyzem magam az istenekkel. Áldozás – áldozati ételek, italok fogyasztása: az istenek erejét tartalmazó anyagot befogadom, s az a testembe kerülve erősít, védelmez, az isteni erő részesévé vá­lók. A santería rítusai szerint beavatandó hí­vőnek katolikus rítus szerint is meg kell keresztelkednie. Mágikus eljárásoknál – jóslás, varázslás – nem egyszer az engesztelő áldo­zat részét képezi a misehallgatás. A szentelt víz szerepelhet az áldozati anyagok kö­zött.

– Imádom Shangót, de Szent Borbálát is tisztelem – mondta egyszer egy beavatott hí­vő. – Mert Shangó az Szent Borbála, Szent Borbála pedig nem más, mint Shangó.

A szinkretizmus mai formájában egyfajta tudathasadásos állapothoz hasonlítható: mert Shangó azonos is, meg nem is Szent Borbálával. Szellemükben – bizonyos mérté­kig – összeforrtak ugyan, de anyagukban nem. Szent Borbála szobra ugyan Shangót ábrázolja, de önmagában még nem a tűz, a villám, a mennydörgés ura. Azzá csakis a szent köveit és egyéb attribútumait tartalma­zó fatálban válik, amelyet nem helyettesíthet a szobor.

Ez a párhuzamosság még szembetűnőb­ben megnyilvánul a rituális gyakorlatban. Másképpen áldoznak Shangó-Szent Borbálá­nak, mint Szent Borbála-Shangónak. Az előb­binek, a fétisistennek hagyományos állat- és ételáldozatot mutatnak be, az utóbbit, a kato­likus szentet megjelenítő szoborban, szent­képben tisztelik, virágot, gyertyát ajándékoz­nak neki. Az orisha mágikus ereje nem a ka­tolikus szoborban, hanem a hagyományosan elkészített fétisben rejlik.

Egyszer megkérdeztem az egyik santería-hívő ismerősömet, kinek tartja ő azt a Szent Borbálát, akit a katolikus templomban tisztel­nek. A válasz rendkívül határozottan így szólt: „Nekem ő Shangó, csak egy másik for­mája. De ő Shangó egyik »útja« biztosan”.

Végül hadd idézzek egy interjút, amelyet egy 65 éves kubai asszonnyal készítettek 1985-ben. Messzire mutató, lényegre utaló mondataiban szemléletesen fogalmazza meg a joruba és a katolikus vallás szinkretizmusá­nak bonyolult folyamatát:

„Oshunból itt lett asszony. Az biztos, hogy Afrikából jött, de itt mintha újjászületett vol­na. Én nem nagyon értem ezt a történetet Kolumbusszal, Amerika fölfedezőjével, hogy ahány kikötőben csak járt, mindenütt ottha­gyott volna a vízen lebegve egy Szűz Mária szobrot, és az egyik ilyen szobrot találta meg a három Juan, akiket a Nipei-öbölben ért a vi­har. Mi köze ennek Oshunhoz? Oshun néger, négernek kellett lennie. Mostanság ugyan azt beszélik, hogy az ideúton világosodott ki a bőre, mert nem érte a nap. Én nem emlék­szem rá, hogy a nagyapámék valaha is emlí­tést tettek volna afrikai mulattokról. De az biz­tos, hogy Oshun ma mulatt, a haja is sima. Manapság minden olyan bonyolult lett. Már azt sem tudjuk, hogy kit tisztelünk, Oshunt-e, vagy a Cobre-i Irgalmas Szüzet? De az én nagyapám szüleinek a korában jártak ugyan templomba, és ott voltak előttük a katolikus szentek szobrai, a rabszolgák eszében azon­ban ott voltak az afrikai orishák. Ha nem így csinálták volna, akkor ugyanaz történt volna, mint más országokban, ahol élnek ugyan né­gerek, de azok nem voltak olyan okosak, olyan furfangosak, mint az itteniek, és egy idő múlva elfelejtették a hitüket, mindent.”

Az afroamerikai vallásokban – így a santeríában is – a szentet az afrikai istenség álar­cának tekintik. Következésképpen amíg a kecsuáknál és a mayáknál a katolikus szentek valóságos közvetítők, akár az indián panteon fennmaradt istenei, addig az afrokubai kultu­szokban a szentek pusztán az ősi afrikai köz­vetítők új szimbólumai, új elnevezései.

MŰHELY

KOLLÁR ZOLTÁN

Adalékok Latin-Amerika periférikus fejlődéséhez

Amerika „felfedezésének” 500. évfordulója ürügyén

Kolumbusz Kristóf 1492. október 12-én szállt partra a Bahama-szigetek egyikén, az Indiába vezető új, tengeri útvonal keresése közben. Kétségtelenül jelentős – következményeiben sem kevésbé fontos – vállalkozása eredmé­nyéről emlékezik meg a világ 1992-ben. Bő­ven esik szó a bátor hajósról, történelmi pár­huzamokról, de mintha kevesebb figyelmet kapna a mai Latin-Amerika: hogyan éli meg a földrész ezt a történelmi évfordulót, van-e oka ünneplésre, jóllehet, az utóbbi időben kedvelt retorikai fordulatokká váltak a latin-amerikai példák, s nem csupán a történelmi évforduló okán. Persze – mint csaknem min­den jelentős történelmi esemény évfordulóján – most is kísérik disszonáns hangok a meg­emlékezést. Van például, aki Kolumbusz sze­mélyes szerepét kívánja kisebbíteni, buzgón felemlegetve emberi gyarlóságait. Sőt időn­ként még azért is ádáz küzdelem folyik, mely nemzetet illeti meg a „felfedezés” mai dicső­sége, mert Kolumbusz hajdan – lévén nyug­hatatlan természetű ember – több országban is illetékességet szerzett.

Ezzel a rövid dolgozattal nem Kolumbusz érdemeit kívánom – igazságot téve – mérle­gelni, ám nem is a pozitív vagy negatív ki­csengésű „bezzeg Latin-Amerika” típusú ér­tékelések számát kívánom szaporítani, ha­nem csak egy-két széljegyzetet szeretnék tenni a történelmi évforduló kapcsán, az ün­neprontás minden szándéka nélkül. Az ün­neprontás vádja alól egyébként az is felment, hogy Latin-Amerika Amerika „felfedezésé­nek” 500. évfordulóját valószínűleg kétségek közepette ünnepli meg. Latin-Amerika olyan évtizedet élt át, amely okkal kapta az „elve­szett évtized” elnevezést. Külső államadóssá­ga a bruttó hazai termék több mint 50%-át tette ki az 1980-as években, az inflációs ráta 1989-ben és 1990-ben, mindkét évben egy­aránt 1200% körül mozgott. Az ötvenes évek­től tapasztalható, nemzetközileg is impozáns, gyors gazdasági növekedés az „elveszett év­tizedben’ stagnálássá apadt. A gazdasági nö­vekedési ütem alig haladta meg az évi 1%-ot, nem is szólva az egy főre jutó bruttó hazai termék ugyancsak évi 1%-os visszaeséséről. Bár századunk utolsó évtizedét Latin-Ameri­ka gazdasága jobban kezdte az előzőnél (nö­vekedési üteme 2,4% volt, az infláció „csak” 300% körül volt, sőt az adósságállománya is csökkent valamit), Latin-Amerika jelentős ré­sze még nem bízik abban, hogy nyugodtan várhatja a holnapot, és nem térnek vissza az „elveszett évtized’ nehéz évei, annál kevés­bé, mert Latin-Amerika Társadalma, gazdasá­ga kettészakadt. A gazdagság és szegény­ség, a fejlettség és elmaradottság, a modern és a perspektívában tradicionális szektor mind megannyi jellemzői a latin-amerikai dezintegrált társadal­maknak.

Latin-Amerika szélsőséges ellentmondá­sokkal terhelt, kritikus gazdasági helyzetének természetesen megvannak a közvetlen kon­junkturális és szerkezeti okai, ám éppen ezek a közvetlen okok mutatják meg, hogy Latin- Amerika mai valóságába nem csak a történel­mi évforduló szokványos fordulatai viszik be a történelmet. Azt is kertelés nélkül meg kell mondani, hogy a történelmi évforduló sem ad okot arra, hogy Latin-Amerika felmentést kapjon mai elszalasztott esélyeiért, elodázott döntéseiért, mondván, nehéz történelme volt. Ha azt keressük, mi teszi folytonossá Latin- Amerika elmúlt 500 éves történelmét perspektívájában, akkor a társadalom és a gazda­ság kétpólusú rendszerét, a periferizálódás és fejlődés összekapcsolódását indokolt leg­előbb kiemelnünk.

A latin-amerikai posztkolumbiánus fejlő­désnek talán egyik legjellemzőbb sajátossá­ga, hogy tulajdonképpen soha nem tudta tár­sadalmi-gazdasági szerkezetét integrálni, leg­feljebb csak mesterségesen, nem volt képes a fejlődését akadályozó szerkezeti korlátokat teljesen felszámolni, hanem vitte magával, beépítve azokat egy új fejlődési modellbe, (gy aztán Latin-Amerikára leginkább az ún. szer­vetlen fejlődés volt jellemző. Fejlődése nem „homogenizálódott’, az avítt, a hisztorikus té­nyezők továbbélése egyfajta „zsákutcás* jel­leget kölcsönzött a latin-amerikai fejlődés­nek. A dinamikus fejlődési szakaszok nem voltak képesek úgy modernizálni a latin-ame­rikai társadalmat, hogy az előre vivő folyama­tok időnek előtte ki ne fulladjanak, és ne eredményezzenek belső szerkezeti polarizá­lódást. Ennélfogva a mindenkori, éppen aktu­ális korszerűsítési feladatok – megoldatlanul vagy félig megoldva egymásra torlódtak, s vé­gül is ma sem vesztettek „aktualitásukból’. Mivel ezek a megoldatlan feladatok lehetet­lenné tették a gazdaság zavartalan fejlődését, Latin-Amerika nem tudta felvenni az egyete­mes, világgazdasági progresszió által megkö­vetelt fejlődési irányt és tempót, gazdasága (és társadalma) tulajdonképpen az állandó megkésettség állapotában volt és van. Ebben a béklyóban az újonnan fellépő belső és kül­ső kihívásokra is csak megkésve, rugalmatla­nul és nagy veszteséggel tudott és tud vála­szolni.

Latin-Amerika történelme a fejlődést és le­maradást, az integrációt és dezintegrációt együtt generáló, a történelmileg meghaladot­tat is újratermelő, tehát a válságban való fej­lődésre bőséggel kínál meggyőző bizonyíté­kokat. Nem teljességre törekedve, inkább csak néhány példát kiragadva próbálom jelle­mezni a latin-amerikai történeti fejlődésnek ezt az egymásra torlódó, a történelmileg meghaladottat továbbvivő jellegzetességét, amely állandóan a modernizációs, felzárkózá­si kényszer sokkja alatt tartja Latin-Amerikát.

A társadalmi dezintegráció magával a gyar­mati rendszer kiépítésével vette kezdetét. Az encomienda-rendszer (adománybirtok-rend- szer) mintegy 150 éven át biztosította az indi­án és a gyarmatosító kreol társadalmak meg­különböztetését – de a társadalmi dezinteg­ráció mesterséges integrációval való elleplezését is, és a gyarmati hatalmi, gazdasági funkciók érvényesítését. Már ekkor is kifeje­ződésre jutott, hogy a társadalmi dezintegrá­ció szoros összefüggésben van Latin-Ameri­ka sajátos világgazdasági integrációjával. Mindezzel analóg vonások (természetesen mutatis mutandis) a későbbi latin-amerikai fejlődési szakaszokban is kimutathatók.

Az encomienda-rendszer válsága, az ezüstkészlet kimerülése és a világpiac igé­nyeinek átrendeződése kikényszerítette a la­tin-amerikai társadalom és gazdaság átalaku­lását. Az encomienda átadja helyét a földma­gántulajdonnak, a néger rabszolgákat kizsák­mányoló ültetvényes gazdaságnak. Ez meg­változtatta a latin-amerikai gazdaság világgaz­dasági illeszkedésének módját (lásd később), de a társadalmi dezintegráltság korábbi mes­terséges burkát is eltüntette. Számos indián közösség – amely egyáltalán túlélte a civilizálást – a társadalmak perifériájára szorult, igaz, bizonyos autonómiát kaptak, de hosszú távú vegetálásra rendezkedhettek be.

Ettől kezdve jóformán minden olyan fejlő­dési fordulat, amelyet többnyire külső ténye­zők vagy „csak” inspiráltak, vagy maguk hoz­tak létre Latin-Amerikában, együttjárt azzal, hogy egyes társadalmi rétegek marginalizá­lódtak, míg mások helyzete számottevően ja­vult. Vagy másképpen fogalmazva: a minden­kori „modern” szektor felzárkózási lépéseit más szektorok lemaradása kísérte. A követ­kezőkben olyan gazdasági folyamatokra uta­lok, amelyek az előbb említett tendenciákat (közvetlenül vagy közvetve) kiváltották, ugyanakkor hatásuk ilyen vagy olyan módon és intenzitással kimutatható.

A mai latin-amerikai gazdaság egyik legsú­lyosabb tehertétele az exportszerkezet egyoldalúsága, a primérszektorbeli termékek nagy aránya és erős koncentráltsága (a mo­nokultúrás termékek nagy aránya, avagy az export monoexportáló jellege). Ennek két fő okát emelem ki:

1. Még a 18. századra vezethető vissza a la­tin-amerikai mezőgazdaság polikultúrás szerkezetének monokultúrássá válása. Ez „egyszerűen” annak volt „köszönhe­tő”, hogy a világpiaci átrendeződés kínál­ta kedvező lehetőségeket kihasználták a „formálisan tőkés ültetvényesek” (akik világpiacra termelő árutulajdonosként a tőkés világpiacon mint tőkések vettek részt, de magát a termelést nem a tőke­bérmunka rendszerben, hanem elsősor­ban rabszolgamunka felhasználására ala­pozva szervezték), és lemondtak nem­hogy a belső piacra való termelésről, de még a saját maguk ellátásáról is az ex­port növelése végett. Ugyanakkor a ter­melés szerkezete is átalakult, monokul­túrássá vált, a belső szükségletek kielé­gítése lényegében az import függvénye lett. És mert a belső piac – amely alig tet­te meg az első lépéseket az integráció irányába – ezáltal komoly fejlődési aka­dályokba ütközött, az egész gazdaság világpiaci függősége is megerősödött.
2. A múlt században a centrumbeli tőke ex­panziójának volt lényegében az előzőhöz hasonló hatása, kiegészülve azokkal a következményekkel, amelyek a mono­polhelyzetből adódtak (a belső függősé­gi viszonyok átrendeződése, a gazdaság és politika összefonódása stb.). Ez a fo­lyamat logikus következménye volt an­nak a gazdasági nyitásnak, amely a füg­getlenné vált államokat jellemezte.

A múlt század elején függetlenné vált álla­mok egyúttal a világgazdaság független té­nyezői is kívántak lenni. Ezt a „szabad ver­seny” biztosításával kívánták elérni. Csak­hogy ennek a belső piac teljes kiszolgáltatott­sága lett a következménye. A beáramló im­porttermékek elzárták az autochton fejlődés elől a lehetőségeket. Az állam külföldi hitelek­ből elősegítette az exporthoz elengedhetetle­nül szükséges infrastruktúra kiépülését, és meggyorsult a működőtőke-import. A külföld­ről származó tőkeberuházások azonban a gazdasági szerkezet további eltorzítását hoz­ták magukkal, újfent „csak” bebiztosítva ez­zel a latin-amerikai térség világgazdasági ki­szolgáltatottságát. A függetlenségi törekvés tehát pont az ellenkezőjét, kiszolgáltatottsá­got „eredményezett” Latin-Amerikának.

Ugyanígy az eredeti szándékkal ellentétes eredményt hozott az a gazdaságfejlődési for­dulat, amely az 1929-33-as világgazdasági válság következményeit lett hivatva felszá­molni a latin-amerikai gazdaságban. Latin- Amerika az önálló gazdaság alapjainak lera­kása végett, és hogy felzárkózzék a fejlett gazdaságokhoz, importhelyettesítő iparosí­tásba fogott. Csakhogy éppen az importhe­lyettesítő iparosítás tette még inkább kiszol­gáltatottá a latin-amerikai gazdaságot, egy­részt a külföldi pénzügyi források, másrészt a túlméretezett és végtermékcentrikus iparosí­tás importvonzatai miatt. A nacionalista indít­tatású „befelé forduló” gazdaságfejlesztés ilyen körülmények között viszonylag gyorsan kifulladt, és végül válságba sodorta a latin-amerikai gazdaságot.

Zsákutcába jutott az agrárgazdaság is. Az agrárgazdaság „rákfenéje” a latifundium-minifundium kettőssége. Az agrárszektorra ha­tó minden konjunkturális vagy éppen intéz­ményi hatás megerősítette ezt a korszerűt­len, fejlődést gátló szerkezetet. így volt ez az ültetvényes gazdálkodás elterjedésekor a múlt században, amikor az egyházi birtokok­kal szembeni fellépés „mellékhatásaként” az indián közösségeket újból visszaszorították, vagy az 1929-33-as világgazdasági válság időszakában, amikor a falusi elszegényedés felgyorsult, és a prekapitalista munkaviszo­nyok megerősödtek, sőt új formákat is öltöt­tek. A hatvanas évek „agrárreformhulláma” is csak igen időleges konjunktúraélénkítő ha­tást váltott ki: a farmergazdálkodás elterjedé­se hiú reménynek bizonyult, a gazdaság szer­kezeti kapcsolatainak változatlansága, a kor­látozott piac és az agrárolló, a hitelpiac fejlet­lensége továbbra is elkerülhetetlenné teszi a mezőgazdaság szerkezeti és technikai-gaz­dasági korszerűsítését.

A latin-amerikai gazdaság azonban minden szerkezeti törékenysége ellenére is képes volt gyorsan növekedni az 1950-es évektől kezdődően egészen az 1980-as évek elejéig. Igaz ugyan, hogy ezt a gyors gazdasági növe­kedést, éppen a szerkezeti ellentmondások miatt súlyos egyensúlyi zavarok és szociális kiegyensúlyozatlanságok kísérték, és a kon­junktúra lendületét is kisebb-nagyobb vissza­esések törték meg. Ez az időszak társadalmi, politikai megrázkódtatásoktól sem volt men­tes. Az 1970-es évek világgazdasági válságát, illetve átrendeződését is úgy gondolta Latin- Amerika átvészelni, hogy radikális modernizá­ció, szerkezeti korszerűsítés nélkül is fenn­tartja a gyors gazdasági növekedést, és ezt külső források (hitelek) bevonásával finanszí­rozza meg. Bár már a 70-es, 80-as évek for­dulóján jelentkeztek az e stratégiát megkér­dőjelező tünetek, Latin-Amerika még mindig bízott a dinamikus fejlődés lehetőségében. Az 1980-as évekre megfogalmazott „dinami­kus, méltányos, expanzív” fejlődési stratégia teljesítésének feltételei azonban már nem voltak meg, így az erőltetett fejlődéssel Latin- Amerika voltaképpen a saját maga ásta ve­rembe, az „adósságcsapdába” esett. Persze azért, hogy a csapda ajtaja 1982-ben becsa­pódjék, voltak a térségen kívüli, készséges „veremásók”, de ez más lapra tartozik.

Ekkor ugyan drámaian ecsetelték a latin-amerikai hivatalos körök a térség gazdasági helyzetét, de még mindig bíztak abban, hogy a gyors gazdasági növekedés fenntartható, és ezáltal elő lehet segíteni az égető szociális feszültségek enyhítését. Az 1980-as évek azonban csalódást hoztak: az évtized Latin- Amerika „elveszett évtizede” lett. A gazdaság egyensúlyi zavarai elmélyültek, a stabilizációs programok nem hozták meg a gazdaság sta­bil egyensúlyát, nem alapozták meg a gazda­sági kibontakozás várt előfeltételeit, sőt a la­tin-amerikai országok a szociális feszültsé­gek elmélyülésével fizettek a kevés gazdasági eredményért is. Egy-két latin-amerikai ország stabilizációs sikere (Chilében az adósságállo­mány apadása, Mexikóban a viszonylag stabil gazdaság, Venezuela viszonylagos dinamiz­musa) sem töltötte el a latin-amerikai orszá­gokat olyan optimizmussal, hogy ne dolgoz­zanak ki alternatív fejlesztési stratégiát a kö­vetkező évtizedre.

A CEPAL (az ENSZ Latin-Amerikai és Kari­bi Gazdasági Bizottsága) összegezte a latin-amerikai országok új, az 1990-es évtizedre vonatkozó fejlesztési elképzeléseit. Ennek középpontjában két fontos – mégpedig pár­huzamosan elérendő és egymást feltételező – cél áll: olyan hosszú távú gazdasági növe­kedési pályára kell állniuk a latin-amerikai nemzetgazdaságoknak, amely a társadalmi méltányosságot is növekedési kritériummá teszi. Ez, a különböző (ortodox, heterodox) stabilizációs programokkal szembeni alterna­tív fejlesztési koncepció a „produktív átalaku­lás társadalmi méltányossággal” vagy csak egyszerűen (némiképpen szabadon fordítva): „méltányos gazdasági átalakulás” elnevezést kapta. Ezzel az elnevezéssel a fejlesztési program lényegét, a gazdasági fejlődés pa­rancsoló követelményét ragadták meg. A program egyértelműen utal arra is, hogy a latin-amerikai nemzetgazdaságok átfogó re­formokra szorulnak, nem utolsósorban azért, mert az utóbbi évtizedben egyetlen latin-ame­rikai ország sem volt képes ezt a két, kritéri­umnak ítélt célt elérni.

Azt, hogy alternatív fejlesztési stratégiára van szükségük a latin-amerikai nemzetgazda­ságoknak, a CEPAL a következő érvekkel tá­masztotta alá:

1. A latin-amerikai országok gazdasági nö­vekedése és a szociális helyzet alakulá­sa közötti eltérő tendenciák felerősöd­tek. A kontinensre általában jellemző, hogy a gazdasági növekedés lelassult, miközben a gazdasági eredmények tár­sadalmi elosztása fokozottan egyenlőt­len. Ugyancsak feszültségek forrása le­het, hogy a régió országai közötti fejlő­dési egyenlőtlenségek is felerősödtek.
2. A latin-amerikai országok gazdasági tel­jesítménye nemzetközi értékelésben kedvezőtlennek minősül, kiváltképpen, ha a növekedést és a méltányos társa­dalmi elosztást tekintjük kritériumnak. Latin-Amerika nemcsak a fejlett orszá­gokkal szemben van hátrányban, hanem más, hasonló (megkésve iparosodott és kiszolgáltatott világgazdasági és válság-sújtotta) helyzetben lévő országokkal szemben is.

Latin-Amerika nemzetközi felzárkózását többek között az nehezíti, hogy

1. a belső megtakarítás és fogyasztási alap aránya kedvezőtlen (alacsony a belső megtakarítási hajlandóság, ugyanakkor a belső kereslet és terme­lés erőteljesebben függ a magas árfek­vésű importtól),
2. a gazdaság nemzetközi expanziójának lehetősége korlátozott (tartós aszim­metria fedezhető fel az export és az im­port szerkezetében. Az importot az ipa­rilag fejlett országok kínálata szabja meg, míg az export zömét alacsony – bár némiképpen emelkedő – technikai színvonalat képviselő termékek adják),
3. a technikai eredmények alacsony adap­tációs képessége, ami megnyilvánul a magas technológiai szintű tevékenység igen korlátozott elterjedtségében, a ter­melési folyamatra és a termékszerke­zetre, mindenekelőtt az exportszerke­zetre gyakorolt visszafogott hatásában, a magas technikai színvonalat képviselő termékek elenyésző arányában. Még többet nyom a latban az, hogy igen las­sú a dinamikus, modern ágazatok irá­nyába való szerkezetváltás, alig fordíta­nak erőforrásokat a kutatásra és a fej­lesztésre, sem az állam, sem a vállalko­zói kör nem fordít figyelmet a technoló­giai korszerűsítésre, az oktatás ala­csony színvonalú és korlátozott körű. Mindez összegződik az alacsony szín­vonalú és rátájú termelékenységben,
4. a fejlődést szolgáló reformok meghatá­rozó érdekcsoportok ellenállásába üt­köznek. (Latin-Amerikában – eltérően más kontinensek országaitól – azok a társadalmi csoportok, amelyek rendel­keznek megfelelő fejlesztési forrásokkal és gazdasági szervezettel, tartózkodnak a gazdasági korszerűsítéstől, és érdek­telenségüket mutatják az intézményi változtatással szemben. Ez az érdekte­lenség megmutatkozik az egyre szá­mottevőbb tőkekivonásban is),
5. a munkaerő foglalkoztatási színvonalá­nak elégtelen dinamikája (a munkaké­pes korba lépő népesség létszámának gyors növekedésétől elmarad a gazda­ság munkaerő-foglalkoztató – abszor­beáló – képessége. így a munkaerőpiac állandó feszültség alatt áll, mind a mar­ginalizálódás és pauperializálódás, mind pedig a nyílt munkanélküliség, illetve az alulfoglalkoztatás növekedése jellemzi a latin-amerikai társadalmakat, egyre megkérdőjelezve a méltányosság köve­telményét).

A „méltányos gazdasági átalakulás” „cepalista” stratégiájának – az előzőekben össze­foglalt – indoklása nemcsak egy program szükségességét volt hivatva bizonyítani, ha­nem tulajdonképpen kijelölte a legfontosabb teendők irányát is. A program filozófiája és fontos jellemzője, hogy a gazdasági átalaku­lás többcélú, és a célok közötti összhangot feltételező integrált jellegét hangsúlyozza. Egyebek közt ez az alapállás az, ami a prog­ramot nem csak a stabilizációs koncepciók­tól, de a korábbi cepalista fejlődésstratégiák­tól is megkülönbözteti.

Csak az alapgondolatát emelem ki ennek a koncepciónak. A gazdasági átalakulás fő hor­dozójának a modernizációt, a technikai hala­dást tekintik. Ettől a latin-amerikai gazdasá­gok versenyképességének fokozódását is várják, de magának a technikai haladásnak is fontos, bár nem kizárólagos motivációja a pi­aci követelmények érvényesítése. A gazdasá­gi környezetnek (így például az árrendszer­nek, a külgazdasági kapcsolatok szabályai­nak) modernizálása is az innovációs kapaci­tás bővülését, a társadalmi csoportok techni­kai fejlesztés iránti fogékonyságának fokozá­sát és az ebben való érdekeltségük megte­remtését, vagyis általában a növekedés és a méltányosság kritériumainak érvényre jutását hivatott szolgálni.

A jelzett fejlődési stratégia csupán az egyik lehetséges latin-amerikai fejlődési irányt körvonalazza. Remélhetőleg annyi vilá­gosan kiderült, hogy a növekedés és a mél­tányosság – modernizációt feltételező – összekapcsolása nemcsak gazdasági célként jelenik meg, hanem a társadalom integráció­ját megteremtő eszközként is. Latin-Amerika tudatában van annak: a társadalmi dezinteg­ráció olyannyira destabilizáló hatásúvá vál­hat, hogy veszélyeztetheti a demokratikus átalakulást, de előbb-utóbb magának a .mo­dern szektornak” a gazdasági növekedé­sét is.

Természetesen gondolnunk kell arra is, hogy Latin-Amerika várható fejlődését több­féle „forgatókönyv” szerint lehetne prognosz­tizálni. A világgazdaság átrendeződése, a nemzetközi erőviszonyok alakulása, a geopo­litikai tényezők hangsúlyai, a belső folyama­tok stb. számos fejlődési alternatívát jelölnek ki Latin-Amerika számára. De hogy Latin- Amerikának mit hoz a következő 500 év, még inkább a 90-es évtized, az attól is függ, hogy végre sikerül-e megteremtenie az autonóm, modern, integrált gazdaság és társadalom kereteit.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Ez nem Amerika

Nézem a televízióban, hogy a parlamenti kul­turális bizottság MDF-es többségével a háta mögött Kulin Ferenc – csípőből tüzelve – mi­ként végzi ki Hankiss Elemért. Mondhat Hankiss akármit, hivatkozhat tényekre, szakmai közhelyekre, Kulin hatlövetű koltként lóbálja kezében a végső érvet: a politikai szempont mindenek felett áll, sorsa megpecsételtetett.

Kamaszkorom vadnyugati történetei jutnak eszembe erről, a híres revolverhősök legendái. Azokban a Jó és a Rossz harcából mindig a Jó került ki győztesen, még ha nem is azonnal – hiszen akkor nem lett volna miről regényt írni –, hanem torokszorító lovashajszák, sziklaszurdo­kok mélyén rejlő csapdák, utcai pisztolypárba­jok végkimeneteleként. Rendszerint úgy, hogy a Jó Farmert meggyilkolta ugyan a Rossz Ban­dita, de aztán jött a Jó Farmer Fia, aki igazi ke­mény legénnyé nevelkedett, szíven lőtte a Rossz Banditát és elnyerte a Seriff Szőke Leá­nyának kezét.

Valami ilyesmi folyik itt is, de a magyar Vad­kelet törvényei szerint. E vadkeleti legendák úgy tudják, hogy valamikor réges-régen, bizo­nyára 1949 tájékán a fiatal Pándi Pál a politikai szempontok mindenekfelettiségének megszál­lottjaként kizáratta az Eötvös-kollégiumból Han­kiss Elemért, aki a szakszerűséget nem volt hajlandó feláldozni a politika oltárán. Hogy ez a legenda igaz-e vagy sem, nem tudom, de arra tanú vagyok, hogy Pándi valamit elkövethetett Hankiss ellen, amit azután élete végéig nem is tudott megbocsátani neki: ha csak meghallotta Hankiss nevét, gombóc keletkezett a torkán. Pisztolyt azonban nem ránthatott rá, mert az 1960-as évek derekára belátta, hogy szakmai kérdésekben nem lehet pusztán politikai érvek­kel ítélkezni (s ha nem látta volna be, azzal a politikával került volna szembe, amelyet képvi­selt). (gy hát Pándi anélkül halt meg, hogy vona­lat húzhatott volna az elszámolás alá.

Volt azonban Pándinak egy szellemi gyerme­ke, Kulin Ferenc, ö volt a professzora, ő csinált belőle kritikust a Népszabadságnál, s maga mellé vette az egyetemre, ahol Kulin csakhamar a kari pártszervezet csúcstitkárhelyettese és az oktatáspolitikai bizottság vezetője lett – maga Aczél elvtárs ölelgette a vállát. S aztán e fiú éle­tében is eljöttek a hajmeresztő fordulatok – in­diánháborúk a Mozgó Világnál, politikai póker­csaták a pártközponttal – mígnem Pándi halála után, igazi kemény legénnyé nevelkedve az MDF egyik vezéralakjaként tűnt fel.

S amit szellemi atyja, Pándi Pál nem tett, de nem is tehetett meg a hajdani MSZMP ne­vében, most megteszi ő mint MDF-vezér: rá­fogja a hatlövetűt Hankissra. Fütyül a tények­re, szakmai érvekre, sortüzet vezényel a poli­tika nevében. Bizonyára el is fogja nyerni a Seriff Szőke Leányának kezét.

A rendszerváltás előtt azt ígérgették ne­künk, csatlakozni fogunk a Nyugathoz „Pél­daképünk a nagy Amerika.” Ám ami itt van, az nem a Nyugat, még a Vadnyugat se. S nem­csak a jövedelem – mit jövedelem, a munka- nélküli segély! – nagyságában, hanem a zsiványbecsület, a banditaízlés, a gyilkolási eti­kett tekintetében sem az. A Vadnyugat hősei lehettek elvetemültek, kegyetlenek, Rossz Banditák, de mégis volt bennük valami formá­tum, egyfajta következetesség, vállalták a múltjukat s azt, hogy azok, akik. Nem lehetett azt mondani rájuk, hogy egyszerűen pofátla­nok. E magyar Vadkelet hősei viszont bulvár­komédiába illenének, ha nem tudnánk, hogy amit csinálnak, tragédiához vezet.

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Pablo Urbányi: A hagyaték

Az Ipolyságon (Šahy) született, de családjá­val már nyolcéves korában Argentínába távo­zott író – aki aztán 1977-ben Kanadába köl­tözött – spanyol nyelven tanult meg írni. Pab­lo Jesús Urbanzó Pérez, szállítmányozónak nevezi magát, aki Cervantes nyelvének szál­lítmányozója őfelsége, az angol királynő szá­mára, 1978 hideg decembere óta. Noha sem bemutatkozásában, sem írásában semmi sem utal arra, hogy bármi köze volna a ma­gyarokhoz, mégsem érezzük idegennek. E kötetben megjelent szatíráit akár a pesti mentalitás és humor példáinak is érezhetnénk. Különösen jellemző, hogy az írások parodisztikus elemeit vagy abszurditásait nem is fogjuk fel parodisztikusnak vagy ab­szurdnak, hanem mint realitások hatnak ránk. Úgy gondolom, hogy az a szatíra leg­autentikusabb formája, és nem valamiféle poénokra kihegyezett viccelődés. Halálos ko­molyan lehet venni a nyelvleckék ürügyén előadott kis történeteket, végükön a gyerme­teg ellenőrző kérdésekkel. Nem kevésbé az Ottava teraszai és a latin-amerikai irodalom című úgynevezett szabadtéri előadást, amelyben az előadó felidézi angol kiadójának szavait, aki reklámcélú felolvasó-körutakra akarja kényszeríteni: „Nem tudom, ön mit gondol magáról és minek tartja magát, ez az ön problémája, azonban meg kell értenie, hogy az életben manapság a világon semmi különbség sincs egy műalkotás, egy rúd sza­lámi, egy darab sajt vagy egy import likőr kö­zött: e termékek mindegyike alkalmas arra, hogy gyönyörűséget szerezzen és féken tartsa a nép szellemét”. A legtalálóbb és leg­időszerűbb írás azonban A hagyaték. Egy szerencsétlen kis házalóügynök, aki minden szempontból csődnek érzi az életét, végren­deletet ír gyermekeinek és rájuk hagyomá­nyozza majdani holttetemének szerveit, egy­ben bőséges tanácsokkal látva el őket, ho­gyan járhatnak el a legeredményesebben. Részletesen felsorolja egyes szerveit, méltat­ja állapotukat, és megmondja, melyikért mennyit kérhetnek USA-dollárban. A szívéért 4000 dollárt, a májáért 3000-et, a veséiért da­rabonként 1500-1500 dollárt, és így tovább. Az apa reméli, hogy a kapott összegekből ki­telik az egyetemi tandíj. Zseniális ötlet! Zse­niális írás! És ha nagyon meggondoljuk, nem is olyan képtelen. (Z)

FUNK MIKLÓS

Ferdinandy György: Szomorú szigetek

Vadnyugati napló, 1958-1988

A hatvanas évek elején élve az első turistaút­levelek akkori lehetőségével, Svájcban járva (70 dollárral a zsebemben) egy genfi köny­vesboltban magyar nyelvű könyvre bukkan­tam, s azon nyomban megvettem a bolt egyetlen magyar nyelvű kiadványát. Ferdi­nandy György könyve volt. Kicsit szorongva hoztam át a határon hazajövet, de sikerült be­csempésznem a tiltott árut. Csak itthon ol­vastam el könyvét, s a fellelhető hazai lexiko­nokban keresvén Ferdinandy adatait, sehol nem leltem nyomát.

Néha hozzájuthattam tiltott gyümölcshöz: nyugat-európai magyar lapokhoz, s ebben új­ra fölbukkantak Ferdinandy írásai. Aztán meg­tört a jég, a Két dióhéj című antológiában 1987-ben megjelent egy novellája Ferdinandy-nak, aki ekkor már elmúlt ötvenéves.

Életútjáról most megjelent kötete árulkodik a legjobban, mert az eddigi legteljesebb lexi­kon is csak a száraz adatokat közli; a magyar író vándorlásait, küzdelmét a nyugati világgal, az új környezettel csak a művek érzékeltetik.

Kezdjük hát a szikár életrajzi adatokkal; 1954-ben érettségizik Budapesten, a Főváro­si Autóbuszüzemben dolgozik, csak 1956-ban veszik föl az egyetemre, de tanulmányai igen hamar félbeszakadnak, mert Nyugatra emigrál. Franciaországban eleinte orosz for­dításokból él, majd Párizsban és Strasbourgban végzi el az egyetemet, le is doktorál.

1964-től a trópusokon él, a Puerto Rico-i állami egyetemen tanít. Sokat publikál a nyu­gati magyar lapokban, folyóiratot is szervez, az anyanyelvén kívül franciául és spanyolul is ír. Kétszer is kap francia irodalmi díjat.

S ami már mai történet, hazatér, a követke­ző években a pécsi egyetemen tanít.

Hát ennyit a lexikonadatokról.

Most megjelent könyve ezeket a szikár ada­tokat egészíti ki, hiszen az emigrációban élő magyar írónak az életrajza is irodalmi anyag regényes, kalandos, fájdalmas életsors.

A mostani könyv nem a szépíró Ferdinandy Györgyöt, hanem az irodalmárt mutatja be leginkább, öt ciklusra osztja könyvét, az első­ben fölteszi az egyik legizgalmasabb kérdést; „Hogyan lehet valaki immár három évtized óta magyar író a trópusokon?” Az egész könyv a felelet erre.

Ennek a ciklusnak az egyik legérdekesebb darabja a Szomorú szigetek címet viseli, s tu­lajdonképpen Puerto Rico történetét írja meg esszészerű tömörséggel. És persze írói esz­közökkel, beleszőve a történetírásba saját emberi tapasztalásait. A sziget különleges státusa (lakói USA-állampolgárok, de bizo­nyos autonómiával rendelkezik a sziget köz- igazgatása) különleges helyzetet teremt e fél­gyarmati sziget lakosságának. Képet kapha­tunk az egyetemi oktatás ottani „színvonalá­ról”; Ferdinandy iróniája ezekben a leírások­ban érvényesül a legjobban, hiszen saját bő­rén tapasztalta egyetemi oktatóként a fele­más helyzetet.

A kötet egyik fontos fejezete a nyugati ma­gyar irodalom bemutatása. Bőséges tapasz­talatokat szerzett Ferdinandy az irodalmi saj­tóról, annak szervezeteiről, mindezt ma már történelmi távlatból, s Ferdinandy igen kriti­kus tálalásában olvashatjuk.

Ferdinandy az egyik francia egyetemen ép­pen Remenyik Zsigmond munkásságát dol­gozta föl, nem csoda hát, ha ennek a kötet­nek egyik törzsanyaga a különös sorsú Re­menyik Zsigmond életműve. Ismerjük a té­nyeket, Remenyik fiatal kezdő íróként Dél- Amerikába, Peruba ment s ott csaknem hét évet töltött igen nehéz körülmények között, s ez időben spanyolul is írt. Hazatérése után sem volt zavartalanul sikeres írói pályája, s itt­hon főként azok a művei ismeretlenek, amelyeket spanyolul írt. Ferdinandy ezt a korsza­kot is tudós alapossággal földolgozta, s oly sikeresen, hogy az itthon megjelent Remenyik-irodalom még plagizálta is dolgozatait. Mindezt ma már elnéző iróniával közli tanul­mányaiban. Kétségtelen, hogy a Remenyik- kutatást Ferdinandy tanulmányai tehetik tel­jessé irodalomtörténeti írásunkban.

Hazaszakadásának történetét is megírja kötetében Ferdinandy György. Tiszta nyelvű, szikáran logikus, érett írót kapott (vissza) a magyar irodalom. (Pesti Szalon Könyvkiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Megszólal az Újvilág – avagy egy apáca

Negyven-egynéhány évvel Milton után jött a világra, aki pontosan az ellentéte lett: Juana Inés de la Cruz. A zord Angliával átellenben, a mindig meleg Mexikóban született 1648-ban, a zord, de mégis új, szabadabb polgári világ felé mutató angol protestantizmussal szem­ben a nem kevésbé komor, ámde latin katoli­cizmus gyermeke, a tömör angol nyelvvel szemben a lágyan hangzó, mégis belső tar­tásra épülő (mondhatni: férfias) spanyol nyelv páratlan művésze, egyben az Újvilág első nagy költője, a nőket lenéző puritán szellem­mel szemben a tiszta nőiség s abban páratlan intellektus, sőt tudásvágy megtestesítője, a férfiúi felvilágosodás előharcosától eltérően a feminizmus első képviselője, Szappho s Lábé után a legnagyobb költőnő – akinek azonban a leverten is győztes Miltonnal ellentétben buknia kell kora bigottságával szemben, s míg Milton a vereségben is emelt fővel hirdeti felvilágosult igazát, a mexikói nő végül önként elfogadja kora katolikus korlátozottságát.

Fölemelő és tragikus pálya: törvénytelen gyermek, aki kiskorától mégis kivételes hely­zet és lehetőségek birtokosa. Hároméves ko­rában már tud olvasni, aztán verseket ír, szépséges leányzó, az udvar kedvence, de többre vágyik: tudásra és költészetre. Az eh­hez szükséges lehetőséget apácaként véli megtalálni, belép a rendbe, ott azonban meg­intik, mert „nőietlen tudásra” tör. Virtuóz vita­iratban küzd meg püspökével, közben hírne­ve nőttön-nő. A siker kevéssé érdekli, férjhez menni esze ágában sincs, mindene a tanulás, amit szinte önkínzó módon gyakorol. Az meg nem nagy dolog, hogy nem eszik sajtot, mert az állítólag butít, hanem amikor valamit az ön­maga által kiszabott határidőre nem képes megtanulni, levágja gyönyörű haját, s ha az előbb kinőne, mint az újabb adaggal végez, megint csak az olló után nyúl. Mindebben van valami abszurd túlzás, de abban is, ahogy minderről leszoktatják: addig győzködik, míg el nem ismeri a vádakat, fölhagy a tudás gyűj­tésével s a költészettel is, visszahúzódik a vallásba, s egy járvány áldozatainak önmagát is feláldozó ápolása során megbetegszik és negyvenhét évesen 1695-ben meghal.

Ámde addig micsoda verseket ír! Barokk ez is, mégpedig spanyol katolikus barokk, női érzékenység és formai biztosság csodája. Verstant Calderóntól tanul, dagályt és díszí­tést Góngorától, megfogalmazásai ugyanak­kor áttetszőek, pontosak, racionálisak. Tuda­tos alkotó, aki körültekintően komponál. És költészetében (de persze prózájában is) oly­kor föltűnik egy sajátos, új vonás: az irónia, melyben szinte már – félve írom ide – voltaire-i.

Idézzük egyetlen versét a róla festett képről, amely messze túlmutat tárgyán: filozófikummá lesz.

Egy róla készült arcképre

Mit itt látsz, színes csalás; s míg eképpen
művészi finomságait mutatja,
színdús, ám hamis okfejtés – a magva
érzéki csalódás csupán e képen,

mely hízelgőn menteget és merészen,
az évek szörnyű nyomát takargatva,
ügyeskedik, hogy diadalt aratna
idő szigorán, koron, feledésen:

kegyes erőlködés csak, műve hívság,
szirom, gyöngécske szélbeszórt virágmag,
a sors elől hasztalan rejt el – inkább

ostoba buzgalom, mint játszi látszat
gyarló szándéka – mert mit szemed itt lát,
holttest csupán, por, puszta semmi, árny csak.

András László fordítása, sajnos, nélkülö­zi az eredeti szöveg keménységét. Ott az utolsó sor így hangzik: es cadáver, es polvo, es sombra, es nada. Tehát a fordításban az árny és semmi megcserélődik: pedig az ere­detiben utolsó szó a nada csattanó, és egy­ben kegyetlen lezárás.

Ahogy a kései költőutód, Octavio Paz mondja róla: „Juana nővér, mint mindannyiónk, korának kifejezője és tagadója, hőse és áldozata…” A nők tudásvágyáért vívott har­ca, Isten negatív jótéteményeinek dicsőítése, melynek során azt állítja, hogy Ő minden jóval eláraszthatna bennünket, de nem teszi, mert azt akarja, hogy szabadok legyünk, önma­gunkká váljunk és megteremtsük az emberi jóságot; nos, ez minden vallásossága (?) elle­nére már-már eretnekség vagy Milton nézete­ihez közelálló – protestantizmus. Ezért kell végül Is – Miltonnal ellentétben – engednie. Mindazonáltal: vele kezdődik Amerika irodal­ma.

KÖNYVAJÁNLAT

„Azokban az időkben, amikor a portugálok­nak még nem sikerült eljutni a Jóreménység fokáig, s amikor az akkori világ kezdte már- már azt hinni, hogy Afrika körülhajózhatatlan: II. János portugál királynak, aki maga is tu­dós, és különösen térképismerő számába ment, az udvarában megjelent egy olasz em­ber, és azt az ajánlatot tette neki, hogy ha ő a királytól hajókat kap, hajlandó arra, hogy nyugati irányban induljon el, s úgy keresse meg Indiát. Ezt az olasz embert Cristoforo Colombónak hívták, de az akkori idők latinoskodó szokása szerint Columbusnak írta magát, míg a spanyolok – akiknek később annyi dicsősé­get és kincset szerzett – Cristobal Colonnak nevezték. Ez a soknevű, és akkor mégis még névtelen ember nem volt más, mint Amerika későbbi felfedezője: Kolumbusz Kristóf.” A Tolnai világtörténelem ötödik kötetében, az Újkor 1. részében ismerkedhetünk így meg a nagy felfedezővel. A sorozat új darabja a nagy földrajzi felfedezések korát, az új világ­rend kialakulását követi nyomon az első feje­zetben. Ezután a reformációt, majd a har­mincéves háború korszakát tárgyalja, magyar vonatkozásaiban pedig Magyarország sorsát a török hódítás korában. Az olvasmányos tör­ténelem reprintjét a Kassák Kiadó jelenteti meg.

Aki e jómódú genovai polgárcsaládból származó, bátor férfi életéről szórakoztató életrajzot szeretne olvasni, akár felnőtt, akár gyermek, vegye kézbe Erdődy János Így élt Kolumbusz című könyvét, melyet a Móra Ki­adó most másodszor adott közre. A népsze­rű sorozat egyik legizgalmasabb kötetéből megtudhatja, hogy a családi takácsműhelyt és borkimérést otthagyó fiatalemberből ho­gyan lett tengerész, s annak a gondolatnak a megszállottja, hogy nyugat felé hajózva is el lehet jutni Indiába. Tanulságos magának a vakmerő, de sikeres vállalkozásnak a történe­te is, akár csak az, hogy az admirálissá, majd a meghódított területek alkirályává lett Ko­lumbusz Kristóf miként vált láncra vert fogollyá, kegyvesztetté.

Az emberiség történetét meghatározó felfedezőút hiteles történetét Kolumbusz maga írta meg naplójában úgy gondoltam, hogy napról napra nagyon pontosan leírom ezt az egész utazást, mindent, amit cselek­szem, amit látok, s ami történik, mint alább látható is. így, Fejedelem Urak, minden éjjel feljegyzem azt, ami nappal esik meg velünk, és hasonlóképpen nappal azt, ami éjszakai hajózásunk alatt történik, s az is szándékom­ban áll, hogy készítek egy új hajózási térké­pet …” E napló, mely első útjának krónikája, elveszett, azonban egy másolata (mely az­után szintén elveszett) Bartolomé de Las Casas püspök tulajdonában volt, aki „História de las Indias” című nagy történelmi művébe részben szó szerint, részben kivonatosan be­lefoglalta. A történelmi műből kiemelt napló­nak a spanyol kiadások nyomán több magyar fordítása is volt, s több kiadásban is napvilá­got látott. Az ünnepi kiadvány – Kolumbusz útinaplója – az Akadémiai Kiadó tisztelgése­ként Szerb Antal 1941-ben készült fordításá­ban, illusztrálva jelent meg az Egyéniség és alkotás című sorozatban.

Számtalan expedíció vállalkozott már arra, hogy végigjárja Kolumbusz útját. A Helikon Kiadónál megjelent könyv szerzője, Paolo Emilio Taviani, genovai gazdaságtörténész-professzor, aki a könyv megjelenésekor dedi­káló körutat tett Magyarországon is, bejárta a Kolumbusz által érintett helyeket, s roppant olvasmányosan, érdekesen, a személyes ta­pasztalatok és élmények hatása alatt ír Ko­lumbusz első hajóútjáról. Pontosabban a He­likonnál megjelent Kolumbusszal Amerikába című kötet csak nagyobb művének töredéke, csak az első út leírása, rövid bevezetővel és zárszóval. Az olvasó efölötti bánkódását a könyvben található gyönyörű képek, rajzok, fotók enyhítik némiképp. A mű magyar kiegé­szítései (jegyzetek, elő- és utószó) arra en­gednek következtetni, hogy a kiadó elsősor­ban a szépségre törekedve adta ki a drága könyvet.

A Gondolat Kiadó a Pulitzer-díjas amerikai történész, Daniel Joseph Boorstin hatalmas Amerika-monográfiájának, Az amerikaiak cí­mű, először 1958-ban megjelent háromköte­tes művének első részét adta ki. A gyarmato­sítás kora a 17. században kezdődött új ame­rikai civilizáció összegző politika- és társada­lomtörténeti áttekintése. Az első kötet sorra veszi az első államok alapításának történetét, valamint a különböző intézmények, a jogrend­szer, a hadviselés, a diplomácia kialakulásá­nak körülményeit, az oktatás, a tudományok, a kultúra, a nyelv sajátos kérdéseit, az álla­mok lakóinak és közösségeinek kialakuló szokásrendjét, s mindemellett az ó- és újvilág egymásra hatását, a múlt jövőbe vetülő tanul­ságait. Az olvasmányos stílusú könyv a kiegé­szítő bibliográfiával, a tételekhez fűzött ma­gyarázatokkal értékes tudományos forrás­ként használható. A kiadó a tervek szerint évenként adja közre A nemzet kora, majd A demokrácia kora című következő köteteket.

„Evangelizációnak nevezzük azt, ami való­jában a világtörténelem legnagyobb kifosztá­sát jelenti, felhasználva Isten nevét, s neki tu­lajdonítva azt, amit rendnek nevezünk. Sem egyikből, sem másikból nem kérünk. A nagy kihívás az, hogy a realitásokhoz visszatérve Amerika igaz történetét tárjuk fel.” Eduardo Galeano uruguayi író soraival ajánlja az ér­deklődő olvasó figyelmébe Veresegyházi Béla Amerika felfedezése (Kisenciklopédia 1492-1600) című összeállítását. A felfedezések ki­emelkedő alakjainak, a történelmi személyisé­gek és események rövid, tömör bemutatása után a könyv utolsó negyedében az újvilág felfedezésének országok szerinti kronológiá­ját és összehasonlító eseménytáblázatot talá­lunk, valamint rövid összefoglalásokat az amerikai kontinens geológiai sajátosságairól, növény- és állatvilágáról, éghajlatáról, népes­ségéről. A szöveg közti rajzokkal, fényképek­kel illusztrált kötetet többoldalas, színes mel­léklet gazdagítja. A Primo Kiadó újdonsága az érdeklődő ifjúság számára ajánlható elsősor­ban.

A legkisebbek kezébe is adhatunk olyan könyvet, melyből megtudhatják a legfonto­sabb dolgokat Amerika felfedezéséről is. Az olasz kiadásból átvett, színes képekkel il­lusztrált Felfedezések című könyvet a Juventus Kiadó adta közre Csodálatos világunk cí­mű ifjúsági ismeretterjesztő sorozatában, Ballér Judit magyar szövegével.

Ki tudja, hányan fedezték fel Kolumbusz óta Amerikát! A legújabb felfedezők egyike, a tizenéves Inotai András papírra is vetette él­ményeit, mely a következő címmel jelent meg a Göncöl Kiadónál: Iskolabusszal Ameriká­ban. (Egy belevaló 13 éves srác mesél viszon­tagságairól. Csupa oltári balhé Floridától Me­xikóig, valamint az iskolában és más cikis he­lyeken.) A kamaszfiú két évet töltött szüleivel és egyetemista nővérével az Egyesült Álla­mokban, ahonnan a Hawaii-szigetcsoportra, sőt Mexikóba is eljutott. Az élménybeszámo­lóban így aztán szó esik az amerikai suliról, tanárokról, diákokról, bulikról, moziról, játék­automatákról, baseballról, csokoládégyűjtő túráról, Mickey Mouse-ról és természetesen Amerika felfedezéséről: a Sziklás-hegységbe, a Grand Canyonhoz, a Nagy-Sós-tóhoz veze­tő autókirándulás élményeiről. A színes fény­képekkel illusztrált könyvet az ifjú szerző ifjú kortársai bizonyára élvezettel olvassák majd.

Az amerikai földrész felé forduló érdeklő­désre idejekorán reagált a Nótárius Kiadó, amikor megjelentette A világ teremtése című gyűjteményt. Amerikai mondákat és legendá­kat tartalmaz a kötet különböző népek, tör­zsek, a nálunk szinte alig ismert ősi amerikai civilizáció világából. Nemcsak a világ születé­sének mondáival ismerkedhetünk meg a kö­tetből, hanem az ég és a föld urainak, a Nap és a Hold mondáival, de találunk történeteket az emberi nemről, az állatok és a növények eredetéről, a tűz születéséről és sok más égi és földi dologról. A kötet anyagát Rozsnyai Katalin válogatta és fordította.

Minden nép megírja saját történelmét a da­laiban is. Gyárfás Endre észak-amerikai nép­dalokat, balladákat, románcokat, spirituálé­kat, bluesokat, rabénekeket, siratókat váloga­tott és fordított magyarra a Cowboyok, arany­ásók, csavargók című antológiába. Ezekből énekelt népdalokat a bevándorolt, a „népek olvasztótégelyébe” került különböző nemzeti­ségű, kultúrájú, vallású, foglalkozású embe­rek, embercsoportok sorsa, küzdelme, hite szólal meg, s így elevenedik meg Észak-Amerika hőskora. Gyárfás tizenhárom ciklusba rendezte az anyagot, s az általános bevezető mellett mindegyik elé még külön írt néhány oldalas, a történelmi hátteret felvázoló eligazí­tó szöveget. A ciklusok címei szemléletesen tükrözik a válogatás sokszínűségét: az arany­láz hősei és áldozatai; katonák; cowboyok; favágók; telepesek, farmerek; rabszolgák és menekülők; munkások, napszámosok; kó­borlók, kártyások, korhelyek; gyilkosok és szeretők; tolvajok, zsiványok; börtönlakók; hívők; szerelmesek. Az antológiával a Zrínyi és a Tevan Kiadó közösen ünnepli a világra­szóló évfordulót.

(emmi)