„In Nomine Domini Nostri Jhesu Christi”
így kezdte régen s most nem ér rá naplót írni.
A könyvben szél lapoz. Otthagyja, másra gondol,
fölötte vad, feszes, nagykarmú ég dorombol.
Kolumbusz szétvetett lábakkal áll s az éjben
négy lázadó kuporg az árbocok tövében,
s hintál a nagy hajó és zeng a sok vitorla.
Tévedne Rodrigo? Lehet… S szűk lesz a torka.
Dehát a fűcsomók nem földközelt mutatnak?
és láttam én magam, madárraj szállt nyugatnak,
tegnap meg egy galamb.
S “föld! föld!” – üvölt a hang.
És péntek volt, két óra és sötét a hajnal,
“Laudetur” – mormolták s álltak levett kalappal.
1943
Szeptember 18., kedd.
Ezen a napon és a rákövetkező éjszakán több, mint 220 tengeri mérföldet tettünk meg, de csak 192-t jegyeztem fel. A tenger egész, idő alatt csendes és nyugodt volt, mint a folyó Sevillánál. Ezen a napon Martin Alonso a gyorsan haladó Pintával megelőzte hajómat, minekutána karavellájáról értesített, hogy nagy madárrajt látott nyugat felé repülni és így azt reméli, az éjszaka folyamán megláthatja a szárazföldet, ezért siet előre karavellájával. Észak felé homályos pára emelkedett, közeli part jele. (…)
Szeptember 23., vasárnap.
Továbbra is északnyugati irányban haladtunk, időnkint inkább északnak, majd ismét a helyes irányban, tehát nyugatnak és 88 tengeri mérföldet tettünk meg. Láttunk egy galambot, egy pelikánt, egy másik folyami madarat, és több fehér madarat; a fű ismét nagyon sűrű lett; számos rákot találtunk benne.
Minthogy a tenger mozdulatlanul feküdt előttünk, embereim morogni kezdtek. Azt mondták, nem fogunk kedvező szelet kapni, hogy haza mehessünk Spanyolországba, mert ezeken a vidékeken az Óceán sose vet nagy hullámokat.
Később mégis magas hullámok jöttek anélkül, hogy szél fújt volna. Ilymódon ez a szélcsend nagyon is javamra vált. Ilyen csoda utoljára csak a zsidók idejében történt, amikor ugyanis az egyiptombéliek felkerekedtek Mózes üldözésére, aki Izráelt megszabadította a rabszolgaságból.
Szeptember 25., kedd.
(…) Napnyugtakor megjelent Martin Alonso hajójának korlátjánál, örömtől megindult hangon kiáltott át hozzám, jutalmat kért, mert földet pillantott meg. Mikor láttam, hogy Pinzón makacsul megmarad állítása mellett, térdreborultam, hogy hálát adjak Istennek, mialatt Martin Alonso legénységével a Gloria in excelsis Deo-t imádkozta. Hasonlókép cselekedett a Santa Maria legénysége is. A Nina tengerészei felkapaszkodtak az árbocokra és mind egy szálig azt állították, hogy földet látnak. Nekem is úgy rémlett, mintha szárazföld feküdnék előttünk, mintegy 100 tengeri mérföldnyire. Még éjszaka is mindenki egyhangúan úgy vélte, hogy föld van előttünk.
Ekkor megparancsoltam, hogy térjünk el az eddig követett nyugati útiránytól és forduljunk délnyugatnak, amely irányban pillantották meg minden valószínűség szerint a földet. így aznap 18 tengeri mérföldet haladtunk nyugatra, éjszaka pedig 68 tengeri mérföldet délnyugatra, összesen tehát 86 tengeri mérföldet. De embereimnek csak 52 tengeri mérföldet mondtam, hogy az utazást rövidebbnek lássák. Ilymódon kettős számadást vezettem; a kisebb számú csak szemfényvesztés volt, a nagyobb szám felelt meg a valóságnak.
A tenger nyugodt és sírna maradt, úgyhogy sok tengerész beugrott a vízbe és fürdött. Sok doradót és más halat láttak.
Szeptember 26., szerda.
Nyugati irányban folytattuk utunkat déli 12 óráig; azután mindaddig délnyugati irányban haladtunk, amíg észre nem vettük, hogy az, amit szárazföldnek néztünk, csak az ég egy darabja volt.
Október 10., szerda.
… Ezidőtájt embereim panaszkodtak a hosszú út miatt, amelyet elviselhetetlennek éreztek. De amennyire tudtam, felvidítottam őket és elébük idéztem a jutalmat, amelyet ilymód megérdemelnek. Hozzáfűztem, hogy különben is céltalan efölött vitázni, mert eltökéltem magamban, hogy eljutok Indiába és mindaddig folytatom az utamat, míg Isten segítségével el nem érkezem.
Október 11-12., csütörtök-péntek.
Továbbra is nyugat-délnyugati irányban haladtunk. Sokat kellett küzdenünk a hullámokkal, amelyek itt magasabbak voltak, mint bárhol utunk folyamán. Láttunk néhány viharmadarat és egy zöld nádszálat, amely a hajó oldala mellett úszott el.
A Pinta tengerészei nádat és botot láttak, egy másik botot ki is halásztak; ez a bot, minden jel szerint éles vasdarabbal lett megmunkálva; még egy nádat halásztak ki és láttak egy kis deszkát és egy olyan fűfajtát, amely a többitől különbözött és a szárazföldön nőtt. A Nina legénysége is a közeli szárazföld jeleit fedezte fel: így egy tüskebokor ágát, melyen piros gyümölcsök voltak. Mindezek az előhírnökök emelkedett, örömteljes érzéssel töltöttek el.
Aznap napnyugtáig 108 tengeri mérföldet tettünk meg.
Napnyugta után megint visszatértem a nyugati irányba. Óránként 12 tengeri mérföldes sebességgel haladtunk és hajnali két óráig 90 mérföldet tettünk meg. Minthogy a Pinta gyorsabb volt, mint a másik két hajó, a Pinta fedélzetéről fedezték fel a földet, innen adták meg a megbeszélt jeleket.
A földet először egy Rodrigo da Triana nevű tengerész pillantotta meg, bár én éjszaka 10 órakor a hajófar emelvényéről világosságot láttam.
Bár a pislákoló fény oly bizonytalan volt, hogy nem mertem földnek mondani, mégis magamhoz hívtam Pedro Gutiérrezt, a király pohárnokát, megmondtam neki, hogy azt hiszem, fényt látok és kértem, nézzen oda ő is; odanézett és ő is látta a fényt. Hasonlókép értesítettem Rodrigo Sánchez de Segoviát, akit a király és királyné megfigyelő gyanánt küldött ki az armada mellé. De ez nem láthatott semmit, minthogy onnan, ahol ő állt, semmit sem lehetett látni. Miután közöltem megfigyelésemet, egyszer-kétszer látták még a fényt felcsillanni; miként ha kis viaszgyertyát emelgettek volna, amit igen kevesen tartottak közeli szárazföld jelének – de én bizonyos voltam benne, hogy közel vagyunk a parthoz.
Mikor azután az egész legénység összegyűlt, hogy tengerészszokás szerint elénekelje a Saive Reginát, majd pedig hallgatva várakozott, embereimnek azt a jó tanácsot adtam, hogy gondosan őrködjenek a hajó orrán és vigyázzanak, nem látják-e meg a szárazföldet. Az, aki elsőnek fogja jelenteni, hogy földet lát, mindjárt egy selyemkabátot kap ajándékba, azon jutalmon kívül, amelyet az uralkodópár ígért, hogy tudniillik élete végéig 10 000 maravédi díjat fog kapni.
Hajnali két óra felé tűnt fel a föld, amelytől mintegy 8 tengeri mérföld távolságban lehettünk. Bevontunk minden vitorlát és csak a nagyvitorlával mentünk tovább, minden mellékvitorla nélkül. Azután a part közelébe értünk és ott várakoztunk napfelkeltéig. Péntek volt, amikor egy szigetre értünk, amelyet indián nyelven Guanahani-nak neveztek.
Ott mindjárt meztelen bennszülötteket pillantottunk meg. Martin Alonso Pinzónnak és fivérének, Vicente Yaneznek, a Nina kapitányának kíséretében felfegyverzett csolnakon kiszálltam a szárazföldre. Ott kibontottam a királyi lobogót, miközben a két kapitány egy-egy zöldkeresztes zászlót lobogtatott, ilyent vontunk fel mindegyik hajóra, jobbról és balról koronával díszített F és Y betű állott rajtuk. Zöld fákkal beültetett és vízben és mindenfajta gyümölcsben gazdag tájék tárult szemünk elé.
Magamhoz hívtam a két kapitányt és a többieket is, akik partra szálltak, továbbá Rodrigo d’Escobedót, az armada jegyzőjét és Rodrigo Sánchez de Segoviát, és felszólítottam őket, hogy személyes jelenlétükkel, mint szemtanúk igazolják, hogy a királynak és királynénak, uraimnak és parancsolóimnak nevében birtokba veszem ezt a szigetet, amint ez az okmányokból kitűnik, amelyeket ott kiállítottunk.
1492
SZERB ANTAL FORDÍTÁSA
Föltűnt egy barna sáv a tenger és az ég
között; a kapitány töprengőn messze nézett:
mögötte intrikák, udvari cselvetések,
előtte úttalan, veszélyes vad vidék.
És tudta, odaát számtalan viadal vár
népére (homloka izzadt kezébe ernyedt);
majd zendülések és viszályok tizedelnek,
és lesz, ki csak kívül vitéz, belülről kalmár.
S tudta, míg visszajut győzelmesen hazáig,
ő maga is bukik, torpan, csügged, hibázik;
de látszik már a part – egy világrész a tét.
S mert észrevette, hogy kormányosa tűnődve
s fordulni készen áll, gyanítván kételyét, –
fölszegte homlokát és jelt adott: – Előre!
1959
Rejtélyek rejtélye, a nyers és nyargaló, szüntelen láng, ösztönös, önmagát tovább szülő.
A buborék és az óriás, kerek, szilárd gömb!
Az istenség egy lehelete, a duzzadó világegyetemből kibontakozó!
A megelőző percekből születő ciklusok!
A lélek órái, egy óra alatt keletkezők,
Esetleg a világ és az ember legtágasabb, legtávolabbi fejlődései.
Az ezelőtt elkezdődött mérföldek ezrei, és négyszáz esztendőre visszamenők,
Halálos ösztön borzongatja az agy celláját,
Akár törődünk vele, akár nem, a születés nem halasztható el:
A perc egy fantomja, misztikus, lopakodó, hirtelen,
Csupán egy néma gondolat, mégis ledönt réznél és kőnél keményebb falakat,
(Surranás a sötétség szélén, mintha kibontakozna az öreg Idő és a Tér titka.)
Egy gondolat! egy határozott gondolat ölt alakot.
Négyszáz esztendő gördül tovább.
A gyors kumulusz – kereskedelem, hajózás, háború, béke, demokrácia gördül tovább;
A nyugtalan hadseregek és az idő flottái követik vezetőjüket – az évszázadok táborai foglalnak el újabb és nagyobb területeket.
Az emberi élet és remények kuszáit, sokáig akadályozott felvilágosodása bátran kibontakozik,
Amint ma felnő itt a Nyugati Világ.
(Hadd tegyek még egy szót énekemhez, távoli Fölfedező, melyet soha ezelőtt nem küldtek a föld fiához –
Ha még hallasz, hallgass meg engem,
Most, amikor megszólaltatok országokat, fajokat, művészeteket,
Téged éltető szavakat, a hozzád visszafelé vezető ösvényen – egy
óriási megegyezést, északon, délen, keleten, nyugaton,
A lélek tapsait! helyeslést! áhítatos visszhangokat!
Egy sokrétű, óriási megemlékezést neked! óceánokat és szárazföldeket!
A modern világot neked, és rólad a gondolatot!)
1892
KESZTHELYI ZOLTÁN FORDÍTÁSA
Diego Velázquez háromszáz emberével a Hispaniola-sziget Sabana városából indult útnak, úgy hiszem, az 1511. esztendő végén, s ha nem tévedek, egy Palmas nevű kikötőben szállt partra, mely azon a földön vagy annak a közelében volt, ahol az uralkodott, akiről elmondtam, hogy erről a szigetről menekült el, s akit Hatuejnek neveztek, s aki összegyűjtötte embereit, és megmutatta nekik, mit tisztelnek a keresztények a maguk urának, vagyis az aranyat, ahogy a huszonegyedik fejezetből kitűnik. Megtudván a mieink érkezését, s megértvén, hogy érkezésük mást nem jelenthet számukra, csak szolgaságot és gyötrelmet és pusztulást, amit sokan közülük maguk is láttak és tapasztaltak Hispaniolán, elhatározták, hogy megteszik, amit a józan ész diktál az embereknek, amiképpen a természet is megtanítja az állatot s az értelemmel nem bíró érzéketlen dolgokat arra, amit tenniök kell az ellen, ami létüket fenyegeti vagy tönkreteszi, vagyis hogy védekezzenek. Tehát védekeztek meztelen testtel, kevés és gyenge fegyvereikkel, vagyis íjakkal és nyilakkal, melyek nem sokkal hatásosabbak a gyermekek nyilainál, ott, ahol nincsen mérges fű, mint ahogy ott sincsen, és amelyeket nem ötven vagy hatvan lépésnyiről lőnek el, amire ritkán van alkalmuk, hanem távolról, mert legeredményesebb fegyverük a menekülés a spanyolok elől, s így jobb kerülniük a közelharcot. A spanyolok, ha utolértek valakit, nem kellett biztatni őket, sem megmutatni, hogy mit kell tenniük. Jó menedéket kínált előlük az indiánoknak az erdős, hegyes vidék, ahol nem vették hasznát a lovaknak; ha az indiánok harsány kiáltással szembefordultak, a spanyolok rájuk támadtak kardjukkal, sőt, ami még rosszabb, a muskétájukkal, és lovaikon utolérték őket, így csupán a menekülés lehetett az ellenszerük, s az, hogy szétszóródtak a hegyekbe, ahol elrejtőzhettek, s így is tettek; akik olykor balsorsukra szembefordultak a spanyolokkal, hasztalan lődözve nyilaikat, mert meg nem öltek, de úgy hiszem, meg sem sebesítettek soha senkit, s így hadakoztak két-három hónapig, elhatározták, hogy elrejtőznek. Bekövetkezett aztán, ami történni szokott; a spanyolok a hegyek között vadásztak rájuk, amit ők szerzésnek mondtak, s ez köztük nevezetes szójárás volt, gyakran és szívesen használták, s bárhol találtak indián csoportot, ahogy rájuk akadtak, elöldösték a férfiakat és asszonyokat, de még a gyerekeket is, kardjukkal vagy késükkel, akit csak akartak, a többit megkötözve vitték Diego Velázquez elé, egyiknek ennyit, másiknak annyit osztva közülük, az ő ítélete szerint, nem is szolgának, hanem hogy örök rabságban szolgáljanak, rosszabb sorban, mint a rabszolgák, el sem is adhatták őket, legalábbis nyíltan, csak titokban, és igen sokszor elcserélték őket, ami szokássá vált e vidéken. Az ilyen osztott indiánokat általában darabszámra tartották nyilván, mondván: „Nekem csak ennyi meg ennyi darab van, de szükségem van ennyire meg ennyire”, mintha jószágról lenne szó. Hatuej kacika látta, hogy hasztalan a spanyolok ellen harcolni, mert ezen a szigeten már sok tapasztalatot szerzett bűneik által, s elhatározta, hogy biztonságba helyezik magukat, a bozótos szakadékokba menekülnek, és elrejtőznek, rettegés és éhezés közepette, amit az indiánoknak el kell szenvedniük, ha ily módon élnek, s megszökhetnek. Az elfogott indiánoktól megtudván, hogy kicsoda ő (mert legelsőbb is az urakról és főnökökről kérdeznek, hogy végezhessenek velük, mert ha már azok halottak, könnyű a többit leigázni), amilyen gyorsan és serényen csak tudtak, sok csapat indult a nyomába, hogy foglyul ejtse, Diego Velázquez parancsára, és sok napon át jártak a feladattal, s valahány indiánt elevenen elfogtak, fenyegetésekkel és kínzásokkal faggatták, mondanák meg, hol van Hatuej kacika: voltak, akik azt mondták, nem tudják; voltak, akik a kínzások alatt is tagadták, és végül voltak, akik elárulták, merre jár, és végül rátaláltak. Elfogták, mint aki a felségsértés bűnében vétkes, erről a szigetről menekült a másikra, hogy életét mentse a haláltól és a zsarnoki, kegyetlen és szörnyűséges üldöztetéstől, mivel hazájában úr volt és Király, nem bántván senkit, birtokáról elűzetett, méltóságától, hivatalától, alattvalóitól és hűbéreseitől megfosztatott; elevenen máglyahalálra ítélték, de hogy az isteni ítélet meg ne bosszúlja, hanem elfeledje igaztalan halálát, emlékezetes és sajnálatos körülményre kerítettek sort: amikor meg akarták égetni, s már az oszlophoz kötözték, egy Szent Ferenc-rendi szerzetes rábeszélte volna, hogy haljon keresztény módján, keresztelkedjék meg. Akkor megkérdezte, miért legyen olyan, min,t a keresztények, akik gonoszak. Felelte az atya: „Mert aki keresztényként hal meg, a mennybe jut s ott örökké láthatja Istent, és örvendezhet.” Újra kérdezte: a keresztények a mennybe jutnak-e? Mondá az atya, hogy igen, a jók oda jutnak. Azzal végezte, hogy ő nem kívánkozik oda, ha azok oda jutnak. Ez akkor történt, amikor meg akarták égetni, s így tüzet vetettek a fára, és megégették őt. Ilyen ítéletet tettek azon, akinek annyi oka lett volna elpusztítani és megölni a spanyolokat, mint legigaztalanabb és legkegyetlenebb, legfőbb ellenségeit, nem egyébért, mert elmenekült embertelen és gonosz kegyetlenkedéseik elől; és ezenmód dicsőítették Istent, ily módon becsülték a kegyet, mit kiválasztottjai élveznek, azt, hogy vérével váltotta meg őket, amely ama hitetlen fejére szállt, aki talán megmenekedhetett volna, azok, akik kereszténynek mondják és mondatják magukat. Mi egyebet jelentett volna, hogy nem akar a mennybe jutni, mert ott keresztények vannak, ha nem azt, hogy az nem lehet jó hely, ha oly gonosz embereknek lakhelyet nyújt? Hatuej erre gondolt, amikor, megtudván, hogy a spanyolok hajóra szálltak, s erről a szigetről ama másikra indultak, összegyűjtötte embereit, és elmondta nekik, mi okból olyan kegyetlenek és gonoszak; tudni való, hogy az arany az az Isten, akit szerettek és imádtak. Kitűnik, hogy ismerte őket, s bölcsen és okosan tette, mikor félt, hogy a kezükre kerül, mert egyebet, más jót és vigasztalást végül is nem várhatott tőlük, csak azt, amit kapott.
1552
HARGITAI GYÖRGY FORDÍTÁSA
|
Hetednap, könnyű szélben, a mezők |
|
Nyomorult admirális! Amerikád, a
csupa-tűz indiánszűz, a csupa-kellem,
álmaid drágagyöngye, holt-halaványan
ideggörcsben vonaglik s őrjöngve fetreng.
Romlás szelleme törte bilincsbe földed:
hol egy törzs rázta hajdan ős buzogányát,
most végnélküli testvérharcok döhöngnek
s egy vér fiai egymást kardélre hányják.
A kőbálvány helyett most ő hág a trónra,
a hús-bálvány, s a hajnal, e szűzi fehérség
testvéri táboroknak látja naponta
elhamvadni zsarátját s elfolyni vérét.
Királyokat ledöntve, törvényt mi tettünk
ágyúk és harci kürtök zengése mellett,
és most sötét hatalmak állnak felettünk,
S Judások Káinokkal vígan kezelnek.
Torkig laktunk a régi francia szesszel,
honi ajkunkra vesszük, a fél-spanyolra,
be nem érjük naponta a Marseillaise-szel,
még perdülünk is egyet a Carmagnole-ra.
Alja becsvágynak itt már semmi gátja,
kidöntve hever álmunk, a szép szabadság.
Ó, nem hasonlítunk mi a kacikákra,
kiknek nyilát a szirtek szálfái adták!
Maguk voltak a nyíltság, a tiszta fönség,
fejüket ritka tollak ha koszorúzták.
Ó, bárcsak a fehérek addig vihetnék,
mint az Atahualpák, a Moktezúmák!
Midőn Amerikának méhébe magva
amaz érc-fajnak hullott, mely Spanyolország –
nagy Kasztília hősi tüze lobogva
a hegyi indiánok tüzébe forrt át.
Bár adta volna Isten, hogy sose lássa
vizeink tiszta tükre fehér vitorlád,
s a döbbent csillagok se a láthatárra
lassan kirajzolódó gályáid orrát!
Most is látnánk szabad sast, a büszke bércen
sűrű lomb között suhanni a bennszülöttet,
amint tartva a dárdát biztos kezében,
a pumák és bölények nyomába csörtet.
A bizarr, durva törzsfők százszor különbek,
mint a zsoldos, ki üdvét mocsárra bízta,
s a zipák szekerébe befogva nyögnek
és holtában se nyughat tőle az inka.
Vesztünkre hoztad azt is, a szent keresztet;
s letiprott forradalmak nyomán a rothadt
firkászok szennyezik be gyönyörű nyelved,
mely Cervantesnek szolgált, és Calderónnak.
Az utcát rójja Krisztus, véznán, soványan,
míg szolgák hada virraszt Barrabás kincsén,
s a csibcsák és pelenkék s kuzkók hónában
vérszomjas bestiákat övez a dicsfény.
Gyász, iszony, háborúság, ez lett fajunk bús
rendelése, hogy irtsa testvért a testvér.
Balsorsos admirális, szegény Kolumbusz,
könyörögj hát a földért, mit fölfedeztél!
1892
SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA
A hegyfokra épült kis falu lakói szerencsés utat kívántak, elláttak bennünket mindennel, amire csak szükségünk lehetett, és kellőképpen bánatosak voltak, hogy csak ilyen rövid ideig maradhattunk. Úgy értesültem, hogy a spanyolok eddig még nem követtek el erőszakos cselekedeteket Xaraguában, a helybéliek igyekeztek is mindenben kedvükre tenni, jóllehet azok egyre féktelenebbül kezdtek viselkedni. Sok xaraguai család költözött az országnak e nyugati csücskébe, mivel ez esett legtávolabb a hódítóktól, és zord hegységeivel ez vonzotta legkevésbé érdeklődésüket. Amikor úgy terveztem, hogy egyedül, kíséret nélkül vágok neki a hegyeknek, Anacaona falujába, a messzi keletre, mutattak egy fiatalembert, akinek hiányzott mindkét keze. Nem messze, az ösvénynél néhány spanyol összevitatkozott, kinek a tulajdonába kerüljön a fiú. Egyikük aztán levágta mindkét kezét, hogy társai számára hasznavehetetlenné csonkítsa. Az ilyesfajta cselekedeteket szinte már egyáltalán nem büntették, még a Roldánnal érkező, jóakaraté kasztíliai telepesek is azt mondták, hogy nincs joguk beavatkozni. Ennek tudatában úgy gondoltam hát, legjobb lesz, ha a gazdámhoz hű Diego Méndez kapitánnyal maradok, aki kenuval igyekezett Óvandó kormányzóhoz, megszerzendő tőle a Kolumbusz megmentéséhez szükséges hajót.
A kenuút a Kék Öbölben ért véget, ahol a falut elfoglaló spanyolok azt mondták, hogy a kormányzót nem fogjuk Santo Domingóban találni, ugyanis elment a Cibao-hegységbe a Szentlélek Társaság „tapasztalt indánölőivel”, hogy leverje a Maguanában kitört felkelést. Másfelé a sziget csöndes volt, amióta Esquibel békeszerződést kötött Cotubanamával, Higuey törzsfőjével annak fejében, hogy faluja ezentúl több sarcot fizet. Cibaóban viszont Maguana törzsfőnökének, Caonabónak fivérei vezetésével fellángolt az ellenállás. Óvandó most éppen az utolsó, harmadik fivért üldözte. A Kék Öböl menti falu gyűléstermében épp most égették meg a törzsfőnököt, mert segített néhány rabszolgának hazaszökni. A máglyát frissen vágott fából rakták, hogy a halál előtti szenvedése minél hosszabb és kínzóbb legyen. A Maguana törzsből csak néhány férfi maradt életben, a lányok és asszonyok közül viszont sokan megmenekültek – őket a spanyolok elosztották egymás között. Egy csoportjukat a pap gyorsan be is terelte egy frissiben épített templomba, hogy megtanulják imádni a Szüzet.
A pap átvette a levelet, amelyet Kolumbusz az uralkodóknak, Ferdinándnak és Izabellának írt, hogy azt a következő hajóval továbbítsa, míg én Óvandó keresésére indultam, hátamon cipelve a zsákot, tele Méndez kapitány könyveivel és ruháival. Ahogy észak felé haladtunk, Méndez egyre szűkszavúbb lett, s mindinkább kerülte a tekintetemet. Egy folyómenti szántóföldön fiatal spanyolt pillantottunk meg, aki az eke elé járomba fogott asszonyokat korbácsolt – a szántóföld szélén anyatej után bömböltek az elapadt mellű rabszolganők éhező csecsemői. A szökésen ért rabszolgagyerekeket elevenen megnyúzták és testüket borssal és paprikával dörzsölték be újra meg újra, míg csak kínok között ki nem szenvedtek. Az előhegység folyói fölé behajtó fákról virágok szállingóztak alá azok felpuffadt holttestjeire, akikben már szikrája sem maradt az életösztönnek. Egy cibaói aranybányában asszonyok és gyermekek mosták kis vályúikban az aranyat, melyet aztán rabláncra vert férfiak szállítottak el; hátukra azon nyomban lecsapott a spanyolok korbácsa, ha az éhségtől és kimerültségtől megtántorodtak. A katonák morogtak a hőség meg a rovarok miatt, elégedetlenek voltak a hússal, amit az öregasszonyok hoztak nekik, s azzal szórakoztak, hogy elnézték, amint a rabszolgák hason csúszva igyekeznek megkaparintani egy-egy elhajított csontot. Azok a falvak, melyeket nem szálltak meg, kihaltak voltak; a lerombolt vagy a tűz martalékává vált házak között széttört edények és istenszobrok borították a földet, a levegőben émelyítő hullaszag terjengett, a fákról lelógó holttesteken ragadozó madarak lakmároztak. Méndez azt mondta, reméli, hamar megtaláljuk Ovandót, mert nem érzi jól magát. Mihelyst elvégezzük küldetésünket, az első induló hajóval vissza fog térni Spanyolországba.
– Tudom, mit érzel – mondta –, de Xaraguában bizonyosan nem ilyen rossz a helyzet, s te hamarosan ott leszel. Arról azonban ne feledkezz meg, hogy a szolgám vagy, s ha néha megbecsüllek is, és nem szidalmazlak, az még nem jelent semmit. – Bólintottam, hogy megértettem, amit mondott, s a figyelmeztetést is, hogy útjainknak el kell válniuk.
– Bármit tapasztaljunk is – mondta Méndez –, közönyt kell színlelnünk az iránt, ami itt történik. Első a küldetésem, s ez önmagában is elég nehéz; ők különben sem tűrnének el semmiféle beavatkozást Kolumbusz egyik tisztje részéről. De abban biztos lehetsz, hogy lesz mondanivalóm, miután visszatérek Kasztíliába.
Fenn a hegységben, egy spanyol őrhelyen megtudtuk, hogy Óvandó csapata néhány nappal korábban továbbment. A katonák megmutatták Caonabo harmadik fivérének elszenesedett maradványait a máglyán, melyhez feleségeinek és gyermekeinek kellett vágni és hordani a fát, mielőtt végleg rabszolgasorba vetették volna őket. Elmondták, olyan lassú tűzön perzselték, hogy Óvandó, akit felbosszantott az üvöltés, megparancsolta, hogy dobjanak száraz fát a tűzre, ám a katonák ahelyett, hogy meggyorsították volna a törzsfőnök halálát, inkább a száját peckelték ki. A parancsnok még azt is elmondta, hogy Óvandó egy újabb zavargást ment leverni Xaragua környékére, de pontosan nem tudta, hogy hova. így hát nem vesztegettük tovább az időnket, és elindultunk a sziklás hegységen keresztül szülőfalum felé.
Minthogy a falubeliek már rég halottnak hittek, könnyek közt, dalolva fogadtak, ám az Óvandó közeledtéről szóló híreink megkeserítették örömüket. Pufók kisfiam, aki először meg sem ismert, olyan hűségesen követte mindenhova Cairít, hogy nekem meg kellett elégednem a nagybácsi szerepével. A derék kasztíliai, Enrique, aki itt telepedett le, egyre csak azt hajtogatta, ő nem akar mást, csak békében halászni, meg szeretkezni imádott indián feleségével; épp a minap született meg a harmadik rózsaszín-barna gyermekük. Anacaona most még inkább mindenki édesanyja volt, de az örökös aggódás őt is megöregítette, szépségét megtörte. Reményei, melyeket néhány spanyol méltányosságába és könyörületességébe vetett, valamennyiük iránti bizalmatlanságba csapott át; így aztán Méndezhez sem igen volt szava, miután tőlem megtudta, hogy nincs sok befolyása a kormányzó székhelyén, Santo Domingóban. Anacaona minden kísérletet elutasított, amelyet a papok tettek lelkének behálózásáért. Amikor azonban megkapta Óvandó üzenetét, miszerint „baráti” látogatást tesz, hogy a sarcot beszedje, nem tehetett mást, a parancs szerint összehívta Xaragua környékének összes törzsfőjét, és reménykedett, hogy nem esik bántódásuk. Arra kérte az embereket, hogy őrizzék meg nyugalmukat, és fogadják a spanyolokat a hagyományos xaraguai vendégszeretettel.
Anacaona összegyűjtötte a legédesebb hangú lányokat, hogy az ösvény mentén pálmaágakkal, dalolva fogadják Óvandó kormányzót, s azután vezessék be a lovas katonákat a faluba. Ugyanezek a lányok álltak éjjel-nappal a kormányzó rendelkezésére, aki a gyűlésterem melletti legjobb házat kapta szállásául. Mindazok után, amit Méndez a Kék Öböl mellett látott, szerfelett meg volt lepődve a bennszülöttek mosolygós fegyelmezettségén és Anacaona szívélyességén. Küldetését teljesítendő az első adandó alkalommal Óvandó elé járult. Részletesen beszámolt neki a Santa Glória-öbölben hajótörést szenvedett, lázbeteg és a tulajdon matrózai lázadásától szorongatott Kolumbusz baljós helyzetéről, s végezetül a kormányzó sürgős segítségét kérte. Óvandó a bortól és az ünnepi előkészületek ínycsiklandó illataitól bódultan gunyoros élceket váltott századosaival arról, hogy a tengerparti szellőknek milyen jótékony hatásuk van a forrófejű admirálisokra. Azután a kapitány tudomására hozta, hogy egy bennszülött felkelést előkészítő álnok tervről kapott híradás hozta ide Xaraguába, s amint leszámol a cselszövőkkel, Kolumbusz megmentésére is sort kerít majd. Ám mindaddig Méndez maradjon mellette Xaraguában, s szórakozzék az itteni, méltán elbűvölő teremtésekkel.
Néhány nap alatt a xaraguaiak elfáradtak a sok táncban, dalolásban és játékban, melyekkel vendégeiket szórakoztatták, de a spanyolok szemlátomást annyira élvezték mindezt, hogy Anacaona szívébe kezdett visszatérni a remény. Óvandó most azt javasolta, hogy a vendégszeretetet spanyol lovagi tornával és lakomával viszonozzák. Meghívta Anacaonát és valamennyi törzsfőt, hogy foglaljanak helyet a háza előtt, míg katonái a gyűlésterem körül elvegyültek a xaraguai tömegben, mely már alig várta a harci játék kezdetét.
Két lovas csapott össze többször egymás után hosszú nádbotokkal, és ahogy a nádak a pajzsokon csattogtak és a lovak tovadübörögtek, az emberek kiáltozni kezdtek, és fogadásokat kötöttek, hogy melyikük kerül előbb a földre. Ezután Óvandó lépett előre, mintha be akarná jelenteni a második versenyszámot. Kezét a mellényére hímzett keresztre tette, s ekkor hirtelen trombitaszó harsant. A tornára összegyűlt lovasok mind a kör közepére ügettek. Ott kisebb kört alkottak arccal kifelé, majd kardjukat forgatva, előreszegezett lándzsával a nézősereg közé rontottak. Ugyanebben a pillanatban a gyalogosok egy része körbevette Óvandó házát – ahol Méndezzel álltam –, míg a többiek a nézők közül ugrottak talpra, hogy részt vegyenek a tömegmészárlásban.
A gyűlésterem környékének iszonytató hangzavarában halálhörgés keveredett spanyol diadalüvöltésekkel. A törzsfőket rúgásokkal és veréssel kergették be a házakba. Hirtelen észrevettem Cairít, amint eltűnik az erdőben Mayaguával a hátán s Itimét kezén fogva, miközben En- rique egy spanyol halásztársával megpróbálja visszaszorítani az üldözőket. Egy katona lábánál fogva felemelt egy csecsemőt, és fejét egy sziklán loccsantotta szét. Enrique vad spanyol átkokat szórva megragadta a katona kardját és keresztülszúrta vele, ám eközben maga is áldozatául esett egy másik ellenséges pengének.
A katonai zárógyűrű arra kényszerített bennünket, hogy a ház mellett maradjunk, ahonnan a kínszenvedés fájdalmas hangjai s az égő hús szaga szállt felénk. A tartógerendákra összekötözött kézzel felkötött törzsfőket izzó vasfogókkal akarták rávenni, hogy vallják be, lázadást szítottak a spanyolok ellen. Akik erre nem voltak hajlandók, azoknak a szájába forró ólmot öntöttek. Anacaona hátrakötözött kézzel, rezzenetlen arccal, némán nézte mindezt, míg Óvandó egy kurta biccentéssel azt nem jelezte, hogy kövesse. Emberei csatlakoztak a házból kifele tartó Ovandóhoz, elmenőben egyikük üszköt hajított a nádtetőre. A katonák eltávolodtak a háztól. Mindannyian álltunk, néztük a lángoló tetőt és hallgattuk a haldokló törzsfők utolsó nyögéseit. Ezután fáklyaként fellángolt az egész falu.
Anacaonát egy lóhoz kötözték, és miután elmondták az imát és szétosztották a bort, a Szentlélek Társaság továbbvonult. Néhány lovastiszt tréfálkozott, de a katonák nagy része kábán töprengett, mit is tettek voltaképpen, és miért. Bajos lett volna megmondani, hányán, s kik voltak a halottak. Az a néhány ember, aki megmenekült, túlságosan rémült volt ahhoz, hogy előmerészkedjék rejtekhelyéről, a ragadozó madarak meg lecsaptak a halottak széttiport testrészeire, mielőtt még Méndezzel összegyűjthettük és elégethettük volna őket.
TABÁK GÁBOR FORDÍTÁSA
„KOLUMBUSZ KRISTÓF SPANYOL ZSIDÓ VOLT;
IGAZI NEVE: CRISTOFORO COLOMBO.”
(Újsághír)
|
|
|
Horpadt sisakok, rozsdaverte patkók:
De át a tűzön és patkók vasán át,
mint egy tündöklő forrásból, amelyen
sötét vér süt keresztül,
a kínokba merített fémmel együtt
világosság áradt szerte a földön:
szám, név, vonal és megformált izomzat.
Víz lapjai, lármás emberi nyelvek
tiszta hatalma, szőlőfürtszerűen
szemekbe készült édesízű cseppek
platinaszótagok ti, gyönggyel ékes
tiszta kebelnek gyöngéd rejtekéből,
s egy klasszikus száj, olyan, mint a gyémánt,
havas fényözönt ontott a vidékre.
Amarra messze a szobor lerakta
halott márványát, és a gépi munka
hajnalodott a nagy világtavaszban.
A technika felemelte hatalmát,
és gyorsaság lett az idő s futószél
a kereskedők lobogóiban.
Geográfia holdja,
mely feltárta a növényt és a földet,
mértani szépséget terjesztve szerte
kibontakozott haladása útján.
Ázsia adta szűzi aromáját.
Az értelem egy megfagyott fonállal
a vér mögött a napot fonta-szőtte.
A papír addig még sötéten őrzött
meztelen mézet osztott.
Galambok
szálltak ki a festményből, a szivárvány
s ultramarinkék pompázó színében.
És egyesültek az emberi nyelvek
az ének előtt, az első haragban.
Ilyképp a véres
kőtitánnal,
s szilaj sólyommal együtt
nemcsak vér jött, de búza.
Eljött a fény a tőrök ellenére.
1950
GÁSPÁR ENDRE FORDÍTÁSA
Negyedik felvonás
1. KÉP
1520 októberének utolsó napján, a déli szélesség 52, fokának közelében, a „Trinidad” fedélzetén. Körül meredek dombok közé ékelődő, sötét, zord öböl. Hátrább távolba vesző, hósapkás hegyek. Kietlen szélzúgás. Alkonyodik.
MIGUEL Csak a szél meg a szél meg a szél! Hogy nem tud már szétrepedni ez a mocskos ég!
ANTONIO Sevillában most süt a nap. Virágokat tűznek hajukba á lányok, s kiülnek a bordélyház elé.
MIGUEL Sevillában hold süt ilyenkor és nem nap. Rég elhullajtották virágaikat a lányok, rég benn henteregnek már a bordélyházban.
ANTONIO (álmodozva) Istenem!…
MIGUEL De nem veled! Téged itt esz meg a fene, velem együtt.
ANDREAS Mért nem tudsz te, Miguel, soha bizakodni?
MIGUEL Megesz téged is, ne félj.
ANDREAS Én Szent Elmó tüzével álmodtam az éjjel.
MIGUEL (gúnyosan) Pompás!
ANTONIO Szent Elmó tüzével?!
ANDREAS Ahogy mondom. Ott volt mind a három: Szent Elmó a főárbocon, Szent Miklós az előárboc tetején, Szent Klára a mellékárboc fölött.
ANTONIO Ne beszélj!
ANDREAS Leborultam eléjük, és hálaadó misét ígértem nekik. Ráadásul négy-négy rabszolgát, ha megmenekülünk. – Valamennyiünk nevében, persze.
MIGUEL Valamennyiünket megesz a fene.
ANDREAS Mondd, nem félsz, hogy egyszer megfogan?
MIGUEL Csak rajta! Éppen ideje, hogy belénk csapjon már a fergeteges ménkű!
ANDREAS Miguel, az Isten szerelmére!
ANTONIO Hagyd csak, hadd ugasson. Nem hallatszik az az égig.
MIGUEL Közelebbre se.
ANTONIO (Andreashoz) És mit feleltek?
ANDREAS Megmenekülünk.
MIGUEL Meg, gyáva férgek!
ANTONIO Mi az ördögöt akarsz?
MIGUEL Tudjátok ti azt.
ANDREAS Mondd, Miguel, nem volt még elég?
MIGUEL De. Nagyon is elég volt. – Másfél éve vezet orrunknál fogva a portugál, és mi zokszó nélkül tűrjük.
Enrique halad el a közelükben.
ANTONIO Hangosabban egy kicsit! Hadd hallja meg az a koszos maláj, s fusson a hírrel a gazdájához: „Dom Fernão, az a nagypofájú katalán már elfelejtette a láncot!”
MIGUEL No és? A láncot legalább ismerem. De a világ végére még nem vonszoltak, fél koszton és félmeztelenül! – Látod azokat a fehér micsodákat? Azok jéghegyek, ha tudni akarod!
ANTONIO Nem először látok jeget életemben.
MIGUEL Nerp, hát! Ha a szőlőd el nem veri annak idején, paraszt vagy te ma is, nem hajós.
ANDREAS San Juliánban is láthattál eleget.
MIGUEL Csakhogy akkor tél volt. Most viszont tavasz van. Tavasz! Értitek?
ANTONIO Ne nézzed te bolondnak az admirálist. Rajta sincsen meleg gúnya, mégse fog megfagyni, fogadok.
MIGUEL Az lehet. Van őneki esze, több is, mint amennyi kell. – Megmondjam, hogy minek kóválygunk mi itt?
ANDREAS Pszt, jön a Lovag úr!
MIGUEL Hogy vinné el az ördög!
ANTONIO Nyugalom …
PIGAFETTA (vékony köpenyben) Jó napot, emberek!
MATRÓZOK (kényszeredetten) Jó napot… Lovag úr…
PIGAFETTA Rosszkedvűnek látszotok.
ANTONIO Csak látszunk, Lovag úr. Igazából madarat lehetne fogatni velünk.
PIGAFETTA Nono, barátom! Te mindig tréfás ember voltál.
ANTONIO De most már leszokok róla.
MIGUEL Mint a húsról.
PIGAFETTA (ránéz) Éhesek vagytok.
MIGUEL (gúnyosan) Úgy nézünk mi ki?
PIGAFETTA És fáztok ÍS.
MIGUEL Ugyan! Nem látja, hogy nekivetkőztünk?
PIGAFETTA Fáztok is, bizony! Énnekem sincs melegem, pedig rajtam köpeny is van.
ANDREAS Lovag urat fűti a remény.
PIGAFETTA Fején találtad a szöget, barátom: remélek. – Mondjátok, ti hogyan vélekedtek eme … vízről, itt?
ANTONIO (vállat vonva) Szép fekete.
MIGUEL Volna, ha nem tajtékozna.
PIGAFETTA Nem vagytok rá kíváncsiak, milyen hírt hozand a „Concepcion” és a „San Antonio”?
ANTONIO Valamikor kíváncsiak voltunk, Lovag úr, de már leszoktunk arról is.
MIGUEL Mert, ugye, itt senki nem tud semmit.
PIGAFETTA Látom, nehezteltek rám. Kár. Jó lett volna, hogyha megoszthatom veletek a reménységet.
MIGUEL Magának is szüksége lesz még rá, Lovag úr.
PIGAFETTA (harag nélkül) Jól van, barátaim, Isten veletek … (pár lépés után) … Fogtok ti még álmélkodni, meglátjátok! (Elmegy)
MIGUEL (Pigafettát utánozva) „Haljon meg békével! Tudjuk, hogy ki ön!”
ANTONIO (sóhajtva) Van úgy, hogy az ember elveti a sulykot.
ANDREAS (Miguelhez) Mit akartál mondani az előbb? Minek hozott ide bennünket az admirális?
MIGUEL (lassan, nyomatékkal) Azért hozott ide bennünket, hogy semmiképp se előzhessük meg a portugálokat.
ANDREAS Akkor nem egyszerűbb lett volna, ha marad portugál, és maga megy a fűszerszigetekre?
MIGUEL Ha rajta múlt volna, hova megy! – Néki csak minálunk nőtt meg így az ára.
ANTONIO Senki se próféta a maga hazájában.
MIGUEL Kivált, hogyha eltűri, hogy idegenek prófétáljanak. – Úgy bámultuk, hogyan számol le a tisztjeinkkel, mint a birkanyáj.
ANTONIO Nem tehettünk semmit.
MIGUEL Nem hát! Most se tehetünk. – Elvégre csak nem akarunk okosabbak lenni, mint a tisztjeink?… Most már legjobb, ha megvárjuk, amíg elég gyengéknek talál bennünket ahhoz, hogy áthajózzék velünk Afrikába.
ANTONIO Mi…?!
MIGUEL Áthajózik velünk Afrikába, és a portugál király kezére ad.
ANDREAS Az lehetetlen!
MIGUEL Van más választása? – Ne félj, régen megegyeztek ők már ebben!
ANTONIO (tétován) Az ilyenbe könnyen hiba csúszhat.
MIGUEL Szó se róla. – Egy kis vihar, parti szikla, jég … Nem mehet biztosra senki… (Miután nem válaszolnak) Higgyétek el, még úgy járunk legjobban, ha átad. – Nem jobb élni, még ha sötét börtönlyukban is, mint halak, vagy madarak beleiben oszladozni?… Nem kell félni, nem öl meg a portugál király. Mért mondana le a busás váltságdíjról, amit kicsikarhat értünk? Az a kis víz, száraz kenyér, amiből a rabkoszt kitelik, az igazán nem teszi tönkre … Legföljebb a bosszúság, hogy évekig is várhat egynémelyik váltságdíjra.
ANTONIO (ordítva) Elég!
MIGUEL Miből?
ANTONIO Semmi kedvem börtönben sínylődni!
ANDREAS Énnekem sincs!
MIGUEL Nem baj. Majd Szent Elmó megsegít.
ANTONIO Hagyd abba!
MIGUEL (vállat von) Kérlek!…
ANDREAS Most hallgatni akarsz?
MIGUEL Mit mondhatnék?
ANTONIO Eleget gyötörtél: ki vele!
MIGUEL (némi várakoztatás után) No, jól van: beszéltem néhány emberrel… Többel nem is kell, mert világos, hogy az egész legénység mellettünk fog állni. Kivéve persze a portugálokat, de azokat hidegre tesszük…
ANTONIO És hogy megyünk haza?
MIGUEL Már megbeszéltük ezt is… őrá, ugye, nem számíthatunk, mert ahogy én ismerem, inkább kerékbe töreti magát, mintsem Carlos király elé álljon … Hogy a többi hajón miként alakul a helyzet, nem tudhatni … Ezért csakis olyan tiszttel számolhatunk, aki itt, a „Trinidad”-on szolgál.
ANTONIO Az pedig mind portugál.
ANDREAS No, és del Cano?
MIGUEL Lám csak, nem is vagy te olyan ostoba! Mi is nála kötöttünk ki. Tiszta szerencse, hogy ide helyezte a portugál…
ANDREAS Hogy szem előtt legyen.
MIGUEL No, persze …
ANTONIO Csak nem bíztok meg del Canóban?
MIGUEL Nem hát! – Ha ő cserben nem hagyja a kapitányokat, most nem így állunk.
ANTONIO Akkor?…
MIGUEL Még mindig a legjobb. Nem őszinte barátja a portugáloknak, csak ijedtében állt át. Ezért aztán bőven van mit helyrehoznia.
ANTONIO Az biztos!
MIGUEL Kormányozni meg tud, senki nem tagadja. Világért sem avatjuk, persze, a tervbe. Ő majd akkor következik, amikor már nincs mit elárulni.
ANTONIO Én akkor se bíznék benne.
MIGUEL Hát kiben? – Tán biz abban a vaddisznó kormányosban?
(Váratlanul előlép Gomez)
GOMEZ Úgy hallom, rólam beszélgettek… No, mi baj? Csak nem ijesztettem rátok? Régi rossz szokásom ez a puha járás. Holott vaddisznónak csörtetnie illene.
ANTONIO Mi azt…
ANDREAS Mi csak …
GOMEZ (legyint) Ne fáradjatok! Tudom én, hogy nem vagytok odáig értem. Mért is lenne kedves matróznak, aki ráncba szedi őt?
MIGUEL (vadul) Próbálja meg!
GOMEZ (atyaian) Hagyd csak azt a kést, fiam! Énnálam kard van. Meg aztán az őrség is, tudod … Igazán nem kéne mindig heveskedned … No, lásd, így már mindjárt jobban festesz.
MIGUEL Mit akar?
GOMEZ Nyugalom!… Az előbb azt állítottad, hogy az admirális alkut kötött Mãnoel királlyal, s azért terelte ide az armadát, hogy ők megelőzhessék. Ráadásul azt is tudni vélted, hogy egyenest a kezére akarja játszani, és ebben már meg is állapodtak. Elárulnád nekem, hol és mikor kötötték meg azt az alkut?
MIGUEL Biztos, hogy még indulás előtt.
GOMEZ Nem mindennapi eszed van. Én már attól tartottam, a tengeren.
(Önkéntelen nevetés)
MIGUEL (dühösen) Mért érdekes az, hogy hol és mikor kötötték meg?
GOMEZ Semmiért. Akkor lenne érdekes, ha megkötötték volna. S mindjárt megegyeznek abban is, hogy hol várjanak bennünket a portugálok. Nem egyszerűbb lett volna mindjárt az út elején letudni a dolgot, mintsem hogy egy évnél is hosszabb időn át az életét kockáztassa? Vagy azt hiszed, nem volt elég hajója a portugál királynak, hogy ezt a pár ócskaságot beterelje?… S ehelyett, kis híján, a saját kapitányainak foglya lett az admirális.
MIGUEL Csakhogy nem lett ám az, hanem épp fordítva: azok kerültek az ő markába!
GOMEZ Hogyne, mikor tele van a flotta mindenre kapható portugállal!… Nem igaz?
MIGUEL Maga biztos jobban tudja nálunk.
GOMEZ Jobban. Semmiféle alku nem volt. És nem is lesz ezután sem. De úgy látom, kár a szóért. Ti csak egyet tudtok, de azt biztosan: aki odaátról jött, az áruló. (Megpillantja a közelükben őgyelgő del Canó-t) Maga mi a fenét keres itt? Takarodjon a hajófenékbe!
DEL CANO Kormányos úr, jelentem, a munkát elvégeztem.
GOMEZ Akkor is vár, amíg engedélyt kap rá, hogy feljöhet! Megértette?
DEL CANO (uralkodva magán) Megértettem.
(Előírásosan megfordul, és lemegy a hajófenékbe.)
GOMEZ Íme, a ti reménységetek! Először a királyt hagyta cserben, majd az admirálist, végül a kapitányokat. És most ti következnétek, ha hagynám.
ANTONIO (bátorságot gyűjtve) Nem egészen értjük mi a kormányos urat.
GOMEZ Azt látom. (Szúrós tekintettel méregeti őket.) Hogy merészel lázadni az olyan, aki nincs tisztában semmivel? Aki azt se tudja elmondani tisztességesen, hogy mi baja? Hogy ki ellen lázad és miért?
MIGUEL Tudjuk mi azt jól.
GOMEZ Vettem észre! És még ti akartok agyafúrtak lenni? Ostobák! Magatokon se tudtok eligazodni, nemhogy máson. Én adjam a szájatokba, mi fáj nektek? Mért nem lestétek el, hogy az admirális hogy csinálja? Ő aztán tud nevet adni, nem vitás: „Rio Solis”… „San Matías-öböl”… „Farkashalak öble”… kutya micsodája!
(Zavart kuncogás.)
Hogy a „Santiago” zátonyra futott? Hát, Istenem! Fő, hogy neve van a helynek: „Szent Kereszt folyó!”… Az a tökkelütött pedig, aki zátonyra futtatta, azóta a „Concepcion”-on parancsnokol. Helyettese meg a „Victoria” kapitánya. – Annak hívják. – Van ám itt neve mindennek! Tán csak azoknak a totyogó járású madaraknak nincs még, akikkel a „Santiago” legénysége takaródzott be, hogy meg ne fagyjon.
ANTONIO „Libuskák”…!
GOMEZ No, igen! Ahogy az a kelekótya lovag képzeli.
ANTONIO (pingvint utánzó mozdulatokat tesz)
(Nevetés)
ANDREAS Az óriást utánozd! A nagylábút!
ANTONIO (azt játssza, hogy mindent fölfal, ami csak a keze ügyébe kerül)
GOMEZ Ez kell nektek: cirkusz! Óriás! Az se baj, ha fél kosárnyi kétszersültet befal, amíg tinektek a szemetek kopog.
ANTONIO (Andreashoz) Mutasd azt a tükröt! andreas (tükröt formáz a kezével)
ANTONIO (belenéz, és rémülten hátraugrik) Á- á-á!… Setebos. Setebos! (Táncrakereke- dik, énekel, és homokot szóra fejére, mint a patagónok.)
ANDREAS (utánozza)
A lármára del Cano feje bukkan föl a lejáróból, de sietve visszahúzza, mielőtt még észrevennék.
GOMEZ Elég a bohóckodásból! Akkor röhögjetek majd, amikor visszaérkezik a két hajó, onnan, a „Szüzek foka” mögül, s jelenti, hogy újabb öblöt fedezett föl, kereszteljük talán „Reménytelenség öblé”-re!
ANTONIO (adva a bambát) Most már végképp nem értjük a kormányos urat.
GOMEZ Értitek ti jól, csak féltek. Azért adjátok itt a hülyét… Mit kerülgetitek úgy a tekintetemet?
MIGUEL Áruló az admirális, vagy nem áruló?
GOMEZ No, püff neki! De nehéz is szót érteni olyanokkal, akiknek a szűk agyában csak efféle vagy-vagy létezik: áruló – nem áruló …! (Mielőtt folytatná, lepillant a lejáróba.) … És ha azt felelném rá, hogy nem áruló, rosszabb?… Most meg mit bámultok így rám? Amiért a sógora vagyok? Támogattam is, ez így van. De nem sógorságból. Nem is pénzért, vagy cimboraságból. Hanem mivel szeretem a rendet… és hittem az igazában. Azt hittem, hogy tudja, hova tart. De most már látom, hogy nem tud semmit. Csak áltatja magát. Az egész világot!… Ti is látjátok, hogy minden kis öblöcskét, bemélyedést átkutat. Mért van erre szükség, hogyha tudja, hol az út?… Nem a portugál királynak húzza ő az időt: önmagának! – Hátha talál valahol egy utat mégis … Mert azt nagyon jól tudja, hogy neki nincsen visszaút. Hogyha őfelsége, otthon, sejtette volna az igazságot, nem hogy egy armadát, de egy mosóteknőt nem kap!… No, még mindig nem hisztek nekem? Emlékezzetek csak, mit mondott néki a kapitány a kivégzése előtt: „csaló”! Én is azt mondom most. – Közönséges csaló! Hamiskártyás! Olyan, aki üres zsebbel ült le játszani. Mert őneki mindegy volt már. De énnekem nem az! Tinéktek sem az! Nincsen joga tovább játszadozni több mint kétszázhatvan ember életével!… Nem kell, hogy higgyetek nekem, elintézem én őt nélkületek is. Már csak azt a pillanatot várom, mikor visszaér a bolond lyukat megjárt két hajó. Akkor vasra veretem a szélhámost, és hazavezetem a flottát Sevillába.
MATRÓZOK (önkéntelenül is kitörő örömmel) Éljen!
GOMEZ Hisztek nekem végre?
ANTONIO Éljen a kormányos úr!
GOMEZ Feleljetek, velem tartotok-e hát?
MATRÓZOK Magával tartunk!
GOMEZ Akkor ne engemet éljenezzetek, hanem a királyt!
MATRÓZOK Éljen a király!
GOMEZ Pszt! Ez lesz a jelszó. Ha én elkiáltom magam: „Éljen Carlos király őfelsége!”, előtódultok mind, ahányan csak vagytok, és…
ANDREAS (a főárbocra mutat) Oda nézzetek! Szent Elmó tüze!
ANTONIO Szent Klára is itt van!
MIGUEL Szent Miklós is!
ANDREAS Megmenekültünk!
GOMEZ (ordítva) Helyetekre, barmok! Olyan vihar zúdul a nyakunkba rögtön, hogy itt esz meg a fene valamennyiünket!
2. kép
(Nem sokkal később, ugyanott. Szuroksötét van, tombol a vihar.)
MAGELLÁN Kormányos!
GOMEZ lhol-e, mester, mi újság?
MAGELLÁN Mért nem kanyarítod balra azt a kormányt? Azt akarod, hogy parthoz csapódjunk?
GOMEZ (a rémülten kapaszkodó legénységre mutat) Ővelük ordítozz, ne velem. Én, ha összecsinálom magam, se megyek semmire. Legfeljebb a kormányt töröm el.
MAGELLÁN (sípjába fúj) Föl az árbocokra, mind! Bevonni a sudárvitorlákat! Bevonni a sudárvitorlákat!
MIGUEL Lehetetlenség ilyen időben!
MAGELLÁN Az a lehetetlenség, hogy te itt végezd és ne az akasztófán! Lódulj! Ti is mozogjatok fölfelé!… No, mi az? Mért álltál meg?
MIGUEL Tüzeket látok.
MAGELLÁN Miket?
MIGUEL Tüzeket!
MAGELLÁN Jobb kifogásod nincs?… Hol?
MIGUEL Kint, a parton.
MAGELLÁN (hasztalan kémlelődve) Rémeket látsz te.
PIGAFETTA (az orrfedélzetről) Én is látom őket! Innen nézze meg, Főparancsnok úr!
MIGUEL (mutatja) Ott, a dombon túl! A hegy oldalában!
GOMEZ (félig magának) No, szépen állunk! (Magellánhoz) Mit látsz?
MAGELLÁN (aki már látja) Semmi jót.
DEL CANO (a tatfedélzetről) Ezeket ők gyújtották! Vége a hajóknak!
GOMEZ Maga hallgasson! Nem kérdezte senki!
PIGAFETTA Türelem, kormányos úr, türelem!
GOMEZ Mondja a tengernek, hogy türelem! S menjen az útból!! Mit ténfereg itt? Megvan a bajunk maga nélkül is.
PIGAFETTA Én segíteni akarok.
GOMEZ Csak az hiányzik!
PIGAFETTA Ha tüzeket gyújtottak, akkor élnek!
GOMEZ Az már az ő bajuk. No, félre innen. Nem kell publikum a zivatarnak. (Magellánhoz) Meddig kerülgessem még ezt a szerencsétlent?
MAGELLÁN Nézd meg, hogy kivel beszélsz, Esteban!
GOMEZ Senki olyannal, akit jobban szeretnék magamnál. Nosza, vedd elő a híres tekintélyedet, és csillapítsd le a vihart! De ha nem, hát jobb, ha bemész a fülkédbe, és imádkozol, mert ki tudja, nem ütött-e az utolsó órád?
MAGELLÁN (váratlan engedékenységgel) Helyes gondolat. Legalább megmutathatod, ki vagy. (Bemegy a fülkéjébe.)
GOMEZ Mit bámészkodtok, átkozott kutyák? Föl az árbocokra, gyorsan! Be a sudárvitorlákkal, be a derékvitorlákkal, a jó mindenit!… Mi az, megbénultál? Itt pusztulunk, a dögvész érjen el!
I. MATRÓZ Lehetetlenség, kormányos úr! Lehetetlenség ilyen időben!
GOMEZ Rosseb a torkodba, te komisz kutya! Magam menjek föl? Mi lesz a kormánnyal addig?
DEL CANO Majd én tartom.
GOMEZ A pofáját tartsa, maga hitvány hajókupec! Takarodjon innen! (. Matrózokhoz) Édes csibéim! Drága fiaim! Mi lesz?!
II. MATRÓZ (a hátsó árbochoz lép) Isten irgalmazzon!
GOMEZ Úgy, úgy, kisfiam! Te vagy az én drága gyerekem! Csak menj, menj! (Szemével követi a mászik matrózt.) Jól van! Derék gyerek vagy! Jól csinálod!
I. MATRÓZ Hé, vigyázz, az orsó!… Fejbe vág!
GOMEZ Mássz följebb egy kicsit, kapd el azt a kötelet!… Vigyázz!!…
I. MATRÓZ Úristen …!
MATRÓZOK A vízbe zuhant!… Nincs sehol!
GOMEZ Mit siránkoztok? Fejszét ide gyorsan! III. MATRÓZ Csak nem …?
GOMEZ Hanem mit?… Ki kell dönteni a főárbocot!
I. MATRÓZ De hát…
GOMEZ Nem látjátok, hova tartunk? Úgy akartok járni, mint azok?
III. MATRÓZ Mit szól majd az admirális?
GOMEZ Tőle kérdezd meg, ha érdekel!
ENRIQUE (tőrével hadonászva) Nem kidönteni!
GOMEZ (rámered) Mi az, már a rabszolgák is nekem parancsolnak?
PIGAFETTA (elé ugrik) Nem döntheti ki!
GOMEZ (kardot ránt) No, félre innen! (III. matrózhoz) Fejszét, a tűz égessen el!
DEL CANO (egy kötélhurkot eresztve alá a főárboc sudaráról) Ne fejszét küldjön, kormányos! Balta kell ide!
3. KÉP
(Szín: a kapitányi fülke. Bent: Magellán.)
MAGELLÁN Magam maradtam, elhagyott az Isten. Az idő eltelt, nem történt csoda. Már feltornyozva dől felém az ár, s fejem többé már nem bukik fölé. Hová lett szívemből a szép kevélység: ernyedt vitorla láttán szent öröm, hogy tengeremnek rejtett sodra van? A láthatatlan horgony megfeszült, s hánykódó hajóm a mélybe rántja. Mily bátran éltem én, és hogy nevettem hülyék haragján, gyávák gyámkodásán, megannyi mállott mennykövén a sorsnak, mit úttalan utamba görgetett! Lelkem jövőből nézett vissza rám, és én mindig csak önmagam követtem: a tettet, melyben eggyé válhatok. S most nincs tovább: a láthatár kigyúlt, s meredt szemem már nem lát rajta túl.
(A vihar mintha mérséklődne.)
Úgy látszik csillapul… Dereng talán? Mit ér nekem a hajnal, ha az ég gyalázatomtól gyullad lángvörösre? Mit ér nekem a reggel, ha a pír pusztulásomnak képén sápad el? Micsoda nagy szavak! Nevetni kell! – Ma még hánykódom ég és föld között, holnap porban csúszom majd, mint a féreg!
(A vihar újból tombolni kezd. Fejszecsapások hallatszanak.)
De hát mért érzem mégis, hogy van út? Mért érzem mégis, hogyha nincs? Legalább erről tudnék biztosat, hogy mégse hullanék el ily hiába! Hogy röhögnek majd ellenségeim! Óh, tehetetlen düh! Az árba ugróm, és úszom, átkozódom mindhalálig! Nem, a halál sem hozhat enyhülést: kik bíztak bennem, szemlesütve járnak, s nevem a trágyadombokon virít!
(Hatalmas reccsenés)
Mi az? Lehet, hogy süllyedünk? Nagy Isten! Ha most itt vesznénk valamennyien, Ki tudná meg, hogy…
(Nagy csönd)
Így vagyunk! Vesszen akár a Föld, csak én ne bukjam!… Hány mérőónt kell összetoldanom, hogy aljasságom fenekéig érjen? Ki innen! Félhet más vihart, ki él, mint önlelkében dúló Istenét?
Gomezbe ütközik.
GOMEZ Hová igyekszel?
MAGELLÁN Eressz, Esteban!
GOMEZ Kár úgy sietned, semmi dolgod ott. Elboldogultunk nélküled.
MAGELLÁN Tudom.
GOMEZ Felőlem gúnyolódhatsz. Bánom én?! Embert sodort le föntről a vihar, s ki tudja, hányat még az armadáról? Elég volt! Nincs több áldozat és gyötrelem a játékaidért!
MAGELLÁN Igazad van. Te mindig szókimondó, egyenes ember voltál, Esteban. És hű. Bár bántam volna véled úgy, ahogy megérdemelted!
GOMEZ (zavarral küzdve) Itt vagyok …
MAGELLÁN Itt az igazság perce, Esteban: Én nem tudom, hogy hol van a szoros. De még, hogy van-e, azt sem tudhatom.
GOMEZ Ne mondd!…
MAGELLÁN Nem tudsz magadhoz térni, látom. Ez fáj legjobban: hogy ti így csalódtok.
GOMEZ Rajtam ne rágd magad: én nem csalódtam.
MAGELLÁN Tudom, mit érzel, mindent tudok én, de a játszmának vége, Esteban.
GOMEZ Ki játszmájának?
MAGELLÁN Ej, micsoda kérdés! Ki az armada admirálisa?
GOMEZ Ki felel érte.
MAGELLÁN Látod, hogy tudod?
GOMEZ No, jó, de mért épp velem közlöd ezt?
MAGELLÁN Hát, kivel közöljem, ha nem veled, rokonaim közül a legkülönbbel, kinek ügyemben oly nagy része van, hogy követ a romlásba maga is?
GOMEZ Hm, azt hiszed?
MAGELLÁN Kár úgy csinálnod, mintha kétlenéd: Nem két hajóm van már csak öt hajóból? Nem gyűlöl minden kasztíliai? Mit vállaltam? – Hogy kincseket hozok. Mit értem el? – A zsák is elveszett.
GOMEZ (türelmetlenül) Azt mért hiszed, hogy én is rajtavesztek?
MAGELLÁN Ezt mégsem kérdezheted komolyan! Ki volt Magellán legbuzgóbb hive? Ki legfőbb támasza a lázadáskor?
GOMEZ Gonzalo Gomez de Espinoza!
MAGELLÁN Ez az, ami még most is fáj neked.
GOMEZ (nevetve) De hogy!
MAGELLÁN El most a tréfát, Esteban, figyelj: Te, Gonzalóval, vasra versz ma engem.
GOMEZ Mit beszélsz?
MAGELLÁN Legyen a társatok Duarte is, és Juan Serrano, ha él…
GOMEZ Mi ez?!
MAGELLÁN Bilincsbe vertek, úgy visztek haza. Sevillában, ha számonkérni jönnek …
GOMEZ Árulás!
MAGELLÁN Mért volna árulás?… Figyelj! Tudom, mit akarsz mondani. – Egy szót se! Ez még parancs, követni tartozol.
GOMEZ Ördög s pokol! Parancsot osztogatsz?
MAGELLÁN Úgy van. S ne félj, ha én parancsnokoltam, én fogok…
GOMEZ … pokolra jutni! Csakhogy nem velem! Még te jelölsz ki engem porkolábnak! Kit vettél emberszámba valaha? Dögölj meg! Én csak röhögni fogok! (Az ajtóhoz ugrik.)
MAGELLÁN (megpróbálja visszatartani) Kérésem is van. Várj még, ne rohanj! Ezt az öblöt… a visszafordulás előtt… még egyszer… Hallod?! – Nem nekem…!
GOMEZ (hangja, kintről) Éljen Carlos király őfelsége! Éljen Carlos király őfelsége!
MAGELLÁN Szegény!… Agyára ment a sorscsapás.
(Távoli ágyúdörgés)
Mi ez …?!
Kitárja az ablakot, és reggeli fény tódul a fülkébe.
MATRÓZ (az árbockosárból) Hajó a láthatáron!… Két hajó!
MATRÓZOK Odanézzetek! Ők azok!
MAGELLÁN (rosszulléttel küzdve) Óh, istenem!…
MATRÓZOK Nézd, integetnek!
PIGAFETTA (közeledőben) Főparancsnok úr!
(Újabb dörrenés)
DEL CANO Zászlójeleket adnak, emberek!
GOMEZ Éljen Carlos király őfelsége!
(Ágyúdörgések)
DEL CANO Megvan a szoros. Odanézzetek! Éljen az admirális!
MATRÓZOK Éljen! Éljen!
ENRIQUE (közelről) Dom Fernan!…
PIGAFETTA (nyomban utána) Főparancsnok úr!
(Berohan Enrique, Pigafetta és deI Cano, nyomukban ujjongó matrózok, akik árként sodorják magukkal a levegőért kapkodó Gomez-t.)
ENRIQUE Dom Fernan!…
PIGAFETTA Főparancsnok úr!…
DEL CANO (túlkiabálja őket) Én fejtettem meg elsőnek a hírt!…
PIGAFETTA Megvan a szoros!!
DEL CANO Megvan, a Szent Lélekre esküszöm! Nálam a sas se látja jobban!
GOMEZ Éljen Carlos király őfelsége!
MATRÓZOK Éljen Carlos király őfelsége!
DEL CANO Éljen az admirális!
MATRÓZOK Éljen az admirális! Éljen! Éljen!
MAGELLÁN (felzokog) Irgalmas Istenem!…
4. KÉP
(Nem sokkal utána, ugyanott. Bevillanások, fejfényben.)
DEL CANO Igen, admirális úr, én vágtam le a főárboc sudarát. – Olcsóbban nem ment. A kormányos … úr már ott tartott, hogy az egész főárbocot kivágatja. Azt azért ugye…
MESQUITA Vihar? Mi, odabent, alig éreztünk belőle valamit. Magam kormányoztam a hajót. Fújt egy kicsit, nem mondom, de soha rosszabb időnk ne legyen!…
SERRANO Azért nem árt óvatosnak lennünk. Az út csupa kanyar, rejtett szikla, zátony. Hol kiszélesedik, hol meg összeszűkül, és tele van elágazással. Ember legyen, aki kiismeri magát benne!… Hogy a tüzek? – Azok végig ott égtek, de embert sehol sem láttunk…
5. KÉP
(Még ugyanaznap, a szoros vizén. Szín: a „Trinidad” fedélzete.)
MAGELLÁN Barátaim! A mindenható Isten elvezérelt bennünket erre a helyre, amit annyi kiváló hajós keresett hasztalan. Látjátok azokat a jeges csúcsokat?… Azok már a Déli Óceánra néznek … Emitt, lejjebb, az éjjel látott tüzek füstölögnek. – Kik gyújtják őket? – nem tudom. De azt tudom, hogy emlékezni fogok rájuk, ameddig csak élek. Emlékezettek ti is!… Barátaim! E földet… mától kezdve … „Tűzföld”-nek nevezik!
Guanabo halászfalu, autóbusszal negyven percnyire Havannától. A busz többször is megáll, mialatt áthalad rajta. A központjában van egy toronyóra, de az órának nincs mutatója, nem működik.
András jól érezte itt magát. Guanabóban ez lett a neve: András. A vezetéknevét senki sem jegyezte meg. Családjával jött ide, egy kelet-európai országból. A kubai folklórt tanulmányozta. Hetente háromszor bejárt Havannába, a José Marti Könyvtárba, ahol Fernando Ortiz műveit jegyzetelte, egy tanulmánykötethez gyűjtött anyagot.
A halászfalu befogadta Andrást és családját. Ezt részben a gyerekeknek köszönhette, akik az első héttő! kezdve együtt játszottak a helybeli gyerekekkel.
Most hétfő van, reggel tíz óra. Ma nem megy Havannába. Hétkor kenyérért ment a pékségbe. Csak jegyes kenyér volt, de szerencsére ott találta Sergiót, az öreg nyugdíjas buszsofőrt, a szomszédjukat, aki vett neki kenyeret a saját jegyére. Együtt mentek egy darabig. Sergio dolgozni jár egy közeli tanyára. Hatkor ér majd haza, Andrés kisfiát hívja, és a kezébe nyom három vagy négy mangót, ajándékba hozta. A felesége, Esperanza odahaza van. Behívja Andrást egy kávéra.
„Én hívő vagyok – magyarázza. – Ha idejönne Fidel, és azt kérdezné: – Esperanza, be akarsz lépni a pártba? – azt felelném neki: – Én nem csaphatom be magát, Parancsnok. Jézus számomra fontosabb, mint a párt.”
A falon szentképek, kis olajfestmények Krisztus életéből vett jelenetekkel. Oldalt egy Jósé Martí-mellszobrocska, ilyen több házban is van, 1953-ban készült a köztársaság alapításának fél évszázados ünnepekor.
Andrés megissza a kávét, és eszébe jut, hogy a saját hazájában sohasem issza ilyen komótosan a kávét, csak felhörpinti, és rohan valahová. Elbúcsúzik a pergő beszédű Esperanzától, aki napernyőjével délelőtti sétájára indul.
Együtt lépnek ki a kertből, amikor rájuk köszön a másik szomszéd. Ő is nyugdíjas. Térképész volt. Számára a térképészet a legszentebb dolog a világon. Amikor a mellettük levő házba hazatért az ott lakó öregasszony Angolát megjárt katonafia, és ünneplésére hirtelen mulatság, igazi fiesta támadt, azt mondta neki: „Fiú, most már minden lehet belőled. Még térképész is!” Andrés ott álldogált, nézte a mulatozókat. Mintha az egyik legcsapnivalóbb szovjet festmény, A levél a frontról kelt volna életre. Aztán elszégyellte magát ezért a gondolatért. „Még én is milyen messzi vagyok tőlük” – gondolta, és érezte, hogy ő itt csak átutazó.
A piacra indul. Nemrég kiabáltak, hogy van kókusz. A kókusz a néger istenek eledele a san-tería-vállásban. A kókuszjóslás eszköze. Amikor Andrés odaér, már hosszú sor áll a piac bejáratánál. A piac európai szemmel nézve nyomorúságos. Négy-ötféle áru van, banán, citrom, narancs, néha paradicsom, zöldpaprika, boniato, toronja, esetleg malanga, jukka, kókusz. Nem egyszerre mindez, hol ez, hol az hiányzik. De ami van, az olyan olcsó, hogy egyszerre több libra citromot, narancsot, főzőbanánt is vehet egy-két pesóért. Andrés nem turkál szakavatottan a gyökérfélék közt, nem tanulta meg, hogy melyik malanga jó, és melyik silány. Kevesebbet vásárol, mint a helybeliek, akik nagy zsákokban viszik haza a főzőbanánt, boniatót, gyümölcsöt. Az eladónők ismerik látásból, de nem beszélgetnek vele.
Találkozik Nenával. Nena öregasszony. Sok öregasszony él a faluban, túlélik a férfiakat. Nena szervezte meg Guanabóban majdnem fél évszázaddal ezelőtt a kommunista pártsejtet. Latin- Amerikában abban az évben került először kommunista a kormányba. Nena tudja, hogy Andrés kommunista. Arról beszélgetnek, hogy a jövő kiszámíthatatlan. „Az ellenforradalom nemcsak Miamiból érkezik, hanem Moszkvából is” – mondja Andrés. Nena nem lepődik meg, hallott ilyet szovjet barátaitól is. „A fa majd újra termést hoz – feleli. – A te gyerekeid folytatni fogják azt, amiért te meg én éltünk.”
Nenát nem lehet kétségbe ejteni. Andrés kisfiának születésnapjára hatalmas ananásztortát készít. Andrés óvatosan cipeli haza az ananásztortát, és reménykedik, hogy nem esik hasra vele. Életében még nem tartott a kezében ekkora tortát, majdnem akkora, mint a konyhaasztal lapja, amelyen odahaza, a hazájában a jegyzeteit szokta rendezgetni.
Este van, tizenegy óra. A gyerekek már lefeküdtek. Furcsa zaj hallatszik a szomszéd kertből. A nyugdíjas térképész és Sergio sírt ásnak a kert közepén. Egy zsák hever a gödör mellett. Benne Terry, a gyönyörű fekete kutya. Egy ismeretlen mérgezett húst adott neki. Andrés kislánya reggelenként azzal kezdte a napot, hogy Terryt hívta. A kutya a csengő gyerekhangra átszaladt a kerten, és mellső lábaival felkapaszkodott a kőmellvédre, amely a kerítés helyén áll. A fű megritkult azon a helyen, mert a kutya mindennap ugyanott futott, már fél éve.
Andrés meglátja a kislányát, pizsamában, elkerekült, kétségbeesett szemmel. Ott áll az ablakban, és nézi, hogyan temetik el Terryt, aki reggelenként odafutott hozzá, a kerten át. „Mi vár még ránk?” – gondolja Andrés, és úgy érzi, hogy Guanabóra ellenséges árnyak szállnak mind a négy égtáj felől.
Ha legyűr ez a patétikus zokogás,
ha nem ülök vissza a gépemhez,
hogy vadul verjem a billentyűket,
s kétségbeesetten, mintha
minden ezen múlna
keressem a legjobb megoldást,
mit mondjon Rodrigónak
a gaz Matilde,
ha majd nem lesem
a postaládát,
van-e benne hosszúkás,
sárga boríték, amilyet
egyvalaki küld,
ha kihúny bennem a gyerekes becsvágy,
hogy a legjobban csináljak valamit,
és persze, megdicsérjenek,
ha mindegy lesz, eljutok-e még egyszer
az én szigetemre,
ha lemondok róla, hogy kivárjam,
mikor legközelebb megölelsz,
ha nem félek már,
hogy a gyerekek ítélkeznek,
ha nem tudok röhögni többé
Tudom, hogy neki is volt egy nagy szerelme
Tudom, ő is csak egy kurta „nem”-et kapott
Tudom, neki is merő kín lett a része
Embert s társat kerülni ő is megtanult
S tudom, sorsára azután úgy tekintett
Hogy alig ér az már egy lyukas garast
S benne is fölötlött: magát elemészti
Neki se jutott többé béke, nyugovás
No de – ő nekivágott az Óceánnak
