MEGMENTETT OLDALAK

RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS verseiből és fordításaiból

Évfordulóra

Már a távolból hallom azt a dalt,
csélcsap ifjúság tűzpiros dalát,
a Mindenségre is mely rárivallt,
meghasogatva égszínkék falát.

Valami mégis mintha rég kihalt
tájról üzenne, onnan hallanád
lüktető szívem még egyszer kicsalt
áradó, végső, fényes dallamát.

Ne holmi kócos rock- meg popzene,
könnyű keringő kacér kelleme
ringassa kettőnk páros lépteit,

végigtáncolni még egyszer a léten
s öledbe szórni, táncosnőm, a réten
százszor csúf sorsunk százszorszépeit.

Epitáfium

Kancsal halandzsák, némi kába
színjáték s józan bordalok
vásárában nem élt hiába,
ki igaz tollat forgatott,

kit homlokon zord múzsa csókolt,
hóbort tehát kin nem fogott,
arról írt csak, amiről szó volt,
hát versbe könnyen nem fogott,

mert megforgatták minden üstben,
mit alágyújtott élete,
s tagoltan szólt ezért a füstben
világos, fojtott éneke.

Mást nem tanult, mást el se vállalt:
át sem ereszt a füst fala
se szó-szélvészt, se enyhe bájdalt.
Dala a füst s az üst dala.

Szorongva nézte, mint szitálja
földi szerszám a Hold porát,
s már nyegle múzsa kint riszálja
az űrben festett tomporát.

Ő úgy tudta, hogy más a dolga,
és nehezebb: a műszeré,
létét híven áthaldokolva,
hűtlen látványban hű szemé,

bolond órán a mutatóé,
nyomásmérőben csavaré,
hol vízözönben fut a Nóé
bárkája, éber radaré:

költőé, ki komoly beszédre
kél a világgal. Nem sodor
műszálból lajtorját az égre.
Reménye emlék, nem szobor.

Ha szobra lesz, ez lesz a szobra,
igaz szó-pára fényköde:
nem bánta, telt-e többre, jobbra,
homályt derít vagy fényt föd-e.

Ő megtett mindent. Ég ha dörgött,
ríméből ernyő nem feszült,
ázott sipkája sose csörgött.
Ha szél fútt, verse benne pörgött –

s meghalt. De meg nem semmisült.

1985

Hetvennyolc

Tört lábú madár törött ágon,
kit alulról kővel dobálnak,
kapaszkodik, de csak egy lábon,
tördelve még lejjebb az ágat.

Komisz szelek addig pofozzák,
míg földre nem hull, sorsát várva,
hogy unottan beletapossák
az országos, óriási sárba.

Ága lóg már dirib-darabban,
egyszerre tört el szárnya, lába.
Kitömik. S majd a kirakatban
üvegszeme a semmit látja.

1991

GIOSUÉ CARDUCCI

(1835-1907)

A quartói szirt

Parti, lágy habra ugrik ki a szilaj,
éles kőszikla. És a babérliget
    lombja lehével és neszével
        zsongva telik meg az est mögötte.

Véle szemközt tágan, gyönyörűn ragyog
tiszta, fényes Hold. És enyeleg vele
    s szikraözönben szertelüktet
        ég pereméig a hajnalcsillag.

Ilyenkor kéne titkon e kis öböl
csendjén egy asszony s egy kicsike ladik,
    ott a zefírt vallatni csókos
        szókkal, együtt epekedve hozzád,

esthajnalcsillag. Te vagy, Itália!
Itália, te! századok asszonya,
    váteszeké és vértanúké,
        jaj, te híres, te keserves özvegy –

érted tengerre itt szállt a te híved.
Széles kendőjét oroszláni nyaka
    itt viselé és kardkötőjén
        római kardját Garibaldi

itt hordta vállán. És ötös és tízes
csoportok jöttek és tűntek, a homály
    így ontotta-fedezte őket,
        sorsunk bosszúra gyűlő Ezrét,

mint prédájára ha oson a kalóz.
Titkon érted gyűlt, Itália, pedig,
    érted kért, ha talán halált ád
        ég, vagy a víz, avagy épp a testvér.

Túlról kevélyen szórt Genova ide
tengerbe húnyó fényt s dalokat, amott
    száz palotája márvány öblét
        éjbe fürösztve a Hold ezüstjén.

Ó, ház, amelyből jószellemed eléd
vesztedre jegyzett, Pisacane, utat!
    Ó, hajlék, melybe Childe Haroldnak
        hősin izent ide Missolunghi!

Köröskörül itt Olimpia tüze
fehér ormokon ez éjszaka kigyúlt,
    Május Öt éjén! S győzelemre
        vált amaz áldozat, ó, poézis!

S esthajnalcsillag, te elmosolyodtál,
Itáliának csillaga te, Caesar
    csillaga! fénybe nem borítál
        szentebb tavaszt te olasz szivekben,

Aeneas mióta Tiberen, hajón
hallgatag hozta fölfele a Jövőt
    s eldőlt Pallas a halmok alján,
        melyeken áll magasan ma Róma.

ANTONIO VIVALDI

(1673-1741)

A négy évszak

A TAVASZ

Itt a tavasz már, ünnepére kelve
kedves szellőcskék puhán lengedeznek,
fecskék köszöntik vígan énekelve,
források ifjan, gyorsan csergedeznek.

Fekete felhők meg-megrengedeznek,
kék égre zordul rá-rátérdepelve,
villám hasít – és meg-megrepedeznek,
s fecskéknek megjő friss zenére kedve.

Míg elmeséli százszor, merre, hol jár,
szellő a rétnek, fújdogál a fákra,
jobbján ebével szendereg a bojtár,

majd sípjába fúj, s édes muzsikákra
nimfákkal táncol – és rájuk borul már
tündöklő Tavasz szerelmetes sátra.


A NYÁR

Kemény a Nap, suhog a fényes ostor,
tikkad a nyáj, az ember, ég a cserje,
csak a kakukk szól újra-újra olykor,
s felelget néki, visszabúg a gerle.

Még lágy a szellő, ám a tájban ott forr
a vad vihar már, jő, hogy teteperje,
riad a bojtár, lila már a dombsor:
kerekedik már; egyszeribe’ ver le

szanaszét mindent, fut a bojtár, baj van!
nyilall a villám, nagy a dörgés, rához
legyet, dongót is, rettenetes rajban.

Sejtette ő ezt: Fergeteg – kiáltoz,
és a jégeső, kopogós morajban,
mint fürge hóhér, úgy csap a kalászhoz.


AZ ŐSZ

Paraszt ünnepli tánccal, cimbalommal
vidám szüretjét – és nyakalva cifra
kedvébe’ Bacchus kelyhét, bizalommal
ki-ki magát már asztal alá issza.

Áll a szüret még, dallal, vigalommal,
kedves az ég is, barátságos, tiszta –
majd a vad nyárnak ki-ki nyugalommal
álom-adóját adogatja vissza.

De a vadász kél, kerekedik reggel,
megfújja kürtjét, kutyáit hivatja –
fut a vad, szorítsd, rajta, ne ereszd el!

S a nagy lármától végre megriadva
– el is találták, űzik is sereggel! –
lankad a vad már, páráját kiadja.


A TÉL

Küszködni, fázva, csikorgó havakkal,
csikaró, fájó, rettenetes szélben,
topogni sűrűn, meg ne fagyj a télben,
jeges világban, vicsorgó fogakkal.

Húzódni tűzhöz, terített, víg asztal
mellé, míg ott künn csak úgy szakad, délben –
majd síkos úton, jaj, elesőfélben
továbbhaladni, mindig egy arasszal:

vigyázz, megcsúszol! Lábad nem szaladhat:
No, kelj fel, indulj – hanem aztán jó kis
roppanás: jég volt, beszakadt alattad!

Sirokkó, bóra, ezerféle kófic
rohama csap rád zúgó szél-hadaknak –
ilyen a tél hát, de van benne jó is …

LOUISE MICHEL

(1830-1905)

A levert forradalom

Jövünk mi még! Mind, számolatlan!
Az utcák minket ontanak:
Minden sötét út-torkolatban
Száz számonkérő csont-alak.

Mindennek vége! Drága társak!
Elesett mind a hű, a jó!
A szolga máris koncra vár csak,
A csúszómászó áruló!

Szerelmem, ó, Köztársaságom!
Hogy’ adtunk érted, s mennyi vért!
Honfi-himnusz dalával szánkon
Könnyű volt halni kedvedért.

S jövünk mi még, barátaim! Élve,
Avagy holtan – de mind együtt!
Vörös zászlóval, nem kímélve,
Zsarnokot döntve mindenütt!

Dőlt, mint a fű a sarló alatt, a
Fegyvertelen s a fegyveres.
De győzünk még! S ki megmaradna,
Ezrünkkel szemben egy se lesz!

Eljő a nap! Sorsát a vétek
Betölti majd a vétkezőn:
Fehér terror, fehér pribékek –
Fehér hullák a vérmezőn!

HEINRICH HEINE

(1797-1856)

Takácsok dala

Sötét szemükből könny se csordul,
sző a takács, foga csendbe’ csikordul:
„Sződd csak a német sírlepedőt,
három az átok, mind belesződd,
        szőjjed csak, szőjjed.

Egy az Istenre! Sződd be a gyolcsba:
éhezve, fázva, kinod hogy oltsa,
rátetted reményed – s hol lehetett?
Rászedett, lenézett, jót nevetett;
        szőjjed csak szőjjed.

Egy a királyra! Urak fejedelme:
bús nyomorunkra nem telt a kegyelme –
nem tűr a zsebbe’ egy árva garast,
s nem süti ebre, de ránk a ravaszt;
        szőjjed csak, szőjjed.

Egy a hazára! Nem hazád az:
szégyen tenyész ott és gyalázat –
hol mind letöretnek a kis rügyek,
de gyűlnek a dögre a friss nyüvek;
        szőjjed csak, szőjjed.”

Száll a vetéllő, rezg a szék:
csak éjjel-nappal szőni még –
„Ó-Németországnak, sírlepedőt
szőjj csak, az átkot mind belesződd,
        szőjjed csak, szőjjed.!”

KOSZORÚ

Hatvan éve, 1932. július 29-én végezték ki – a horthysta statáriális bíróság ítéletére –, Sallai Imrét és Fürst Sándort

Huszonöt éve, 1967. július 26-án hunyt el Füst Milán

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Kiegyezés

– Vagy a király mulat, vagy senki se mu­lat!

Giuseppe Verdi 1851 elején tette ezt a kijelentést, amikor is Carlo Martello, a Közrendészeti Felügyelőség feje azt ta­nácsolta neki, hogy változtassa meg leg­újabb operája egyik főszereplőjének a nevét és tulajdonságait, de legfőképpen a rangját.

Az opera librettója ugyanis Victor Hu­gó A király mulat című drámájának alap­ján készült, amely I. Ferenc francia király udvarában játszódik. Az élvhajhász, gát­lástalan uralkodó még saját bolondjának a lányát is elcsábítja. Öntelt, hatalmasko­dó, gyűlöletes figura.

Verdi először hallani sem akart a vál­toztatásról. Aztán mégis tárgyalásokba bocsátkozott, hogy mentse a menthetőt. Végül is a következő kompromisszum született: meg kell ugyan változtatni a cselekmény helyét és korát, de az I. Fe­renc helyére kerülő uralkodó maradhat kéjenc és államának abszolút ura, még ha nem is királyi rangban.

A lényeget tekintve tehát Verdi győ­zött, hiszen neki az volt a fontos, hogy az abszolutizmust tegye még gyűlöleteseb­bé. S hogy ez a győzelem kompromisszumok árán született? Nem árt, ha az alkotói karakánság olykor józansággal is párosul. Erről én azt vallom, amit Váci Mi­hály:

Nem hittem én az elnyomott zsenikben: ki tenni akart – az tehetett itten!

Cenzúrára, eszmei terrorra mindig is a középszer hivatkozik. A komoly formátu­mú alkotó kilátástalan körülmények kö­zött, akár kompromisszumok árán is megtalálja a módját annak, hogy mániáit világgá kiáltsa, hiszen – ahogy Goethe hirdette – csak korlátok között mutatko­zik meg, ki a mester…A hűséget, az el­vi töretlenséget a szamarak csökönyös­ségével összetéveszteni bizony dilettáns vonás. Azokra jellemző, akik valamiféle tartásnak hitetett pózolással igyekeznek észrevehetővé tupírozni gyengécske, a szürke jelentéktelenségbe mosódó mű­veiket. A nagy alkotó pontosan tudja, hogy mennyit engedhet annak érdeké­ben, hogy a lényeg érintetlen maradjon. Az arányérzéknek ez a jó ízléssel és ne­mes ravaszsággal dúsított változata teszi többek között a zsenit zsenivé.

Mindenesetre I. Ferenc király mantuai herceggé fokoztatott le. Mindegy. így is utálta mindenki – és benne az abszolu­tizmust. És Verdinek a Habsburgok ural­ta Észak-ltáliában ez volt a legfontosabb.

Az operának végül is Rigoletto lett a címe. Bemutatójára 1851. március 11-én a velencei Fenice (Phoenix) Színházban került sor. A siker óriási volt. Mindenki megértette a mester üzenetét.

A Rigoletto a világ minden dalszínhá­zának állandó repertoárdarabja. Ha nem is király az, aki mulat a jogon, erkölcsön, emberségen – mi ma is tudjuk, hogy kik­kel kell behelyettesíteni.

MAGYAR SORSOK

SZIGETI JÓZSEF

Előhang intellektuális önéletrajzomhoz

Azért nevezem intellektuális önéletrajz­nak ezt a kísérletemet, amelyben számot kívánok vetni életem sorával, eredmé­nyeivel és kudarcaival, mert egy intellektuel önéletrajza ez, nem pedig egy, az élet közvetlen szféráiban cselekvő em­beré. (gy szükségképpen a szellemi ar­culat kerül az előtérbe. Ám mégsem pusztán szellemi fejlődésemről szólok majd, vagy pláne nem filozófiai felfogá­som önkifejtését teszem témámmá. Hi­szen tudom, hogy az életkörülmények és életvitel nagyon is visszahatnak az em­ber szellemi magatartására. A gyakorlat korhoz kötött sajátosságai átfordulnak szellemi belsőnkbe, sőt legbensőnkbe. Nem mindig, sőt bizonyos értelemben mindig nem, azaz sohasem az elölről vonzó világító fény, a puszta külső meg­világosodás célokat kitűző erejével. Sok­kal inkább valami kívülről belénk pattant szikra, amely élményanyagunk szerint vá­lik égő és égető lánggá, emésztő és elő­rehajtó elevenségével, (gy válnak saját célkitűzéseinkké már meglevő általános társadalmi célok is. (gy formálja az élet gondolatainkat, s gondolataink, elveink által meghatározódó állásfoglalásainkat és cselekedeteinket. Végső soron tehát önmagát. Ebben a mélyebb értelemben – és nem abban a felületesben, amely a fi­lozófiában merő önigazolási kísérletet lát – enunciálta Fichte nagy gondolatát: ami­lyen az ember, olyan a filozófiája. Ha most már azt állítom, hogy az élet a gon­dolat útján végeredményben önnön ma­gát alakítja, akkor állításomban az élet az alap és a következmény egyszerre. Ám a következmény nem lehet pusztán azo­nos az alappal. A következmény – éppen mert egy alap következménye – olyan rá­következő, amely szükségképpen gazda­gabb és teljesebb annál, amire követke­zik. A közvetítő szellemi mozzanatnak alap és következmény között jut most már az a korántsem szerény szerep, hogy ennek a gazdagodásnak leglénye­gesebb emeltyűje legyen. Amiből immár az is következik, hogy jelenvalósága az élet közvetlen gyakorlati szférájának min­den elemében nyíltan vagy rejtetten ott húzódik, nisus formativusként. És még­is …

Bármennyire is központi a szerepe az intellektuális életnek és tevékenységnek, a szellemi munkának szüksége van gya­korlati alapjára, mint kiegészítőjére is. Ki­egészítője lehet a saját közvetlen szelle­mi munkatevékenységével kapcsolatos gyakorlat, tanítás, például az én esetem­ben. De mégsem lehet csupán az, mivel ez a gyakorlat szűkkörűen a szellemi élet közegében marad, és nem válik – köz­vetlenül véve – átfogóbb, társadalomala­kító gyakorlattá. Ilyen átfogó, társada­lomalakító gyakorlat a közéleti, politikai folyamatának bármelyik elágazásában, a gazdaságiban, politikaiban és az ideoló­giaiban. Részben azért, mert a szellem munkása csak így találkozhat felfogása távolabbi kihatásaival, amelyek mindig egy bonyolult szövevény mozzanataiként jelentkeznek. Részben azért, mert csak ebben a szövevényben való eligazodása, közvetlen gyakorlati ember- és társada­lomismerete veti fel kényszerítőén, valódi realitássúlyuknak megfelelően, azokat az új problémákat, amelyek vagy illeszked­nek vagy csak rosszul, esetleg egyáltalán nem illeszkednek korábban kidolgozott konceptuális sémáihoz, és új, teljesebb és mélyebb feldolgozásra ösztönzik. Az új kiindulópontokból eredő deduktív lé­pések megtételére.

Ezt az új lehetőséget, a közéleti tevé­kenységét teremtette meg a magyar élet­ben számomra is, és a magyar értelmi­ség progresszív tájékozódású rétegei számára is felszabadulásunk – ma is, gyakorlati törekvéseink hosszabb időre szóló összeomlása, a világszerte uralom­ra jutott vagy uralomra jutóban levő új szent szövetség adott állapotából vissza­nézve is – csodálatos tavasza. Ennek hi­deg szelei és viharai éppúgy származtak a háború mérhetetlen káraiból és szen­vedéseiből, mint a történelmi katasztró­fájukat túlélő országvesztő (ma időnként már ismét a világ csúfjára „országgyara­pítónak” nevezett) uralkodó osztályok el­lenállásából, főleg politikai elitjük intrikái­ból.

Megteremtette ezt a lehetőséget fel- szabadulásunk, de nem teljesítette be. Legalábbis számomra és nemzedékem azon értelmiségi tagjai számára, akik va­lóban kommunistává váltak, tudományo­san komolyan képzett marxisták lettek, és élt bennük a közéleti felelősség ön­zetlen, áldozatokat is vállalni kész páto­sza. Mások voltak a beteljesületlenség okai a Rákosi- és mások a Kádár-kor­szakban, amint erről még bőven lesz szó. Nem jelenti ez azt, hogy semmi nem valósult volna meg ebből a gyakorlathoz kötődésből, akár a legrosszabb helyze­tekben is. Hiszen a forradalmi munkás- mozgalomnak az értelmiséghez való vi­szony problematikus pontjai ellenére ép­pen marxista, tudományos töltése miatt szüksége van az értelmiségre. Másrészt a magunk részéről mindig kerestük a kapcsolódási pontokat. És viszont. Azok is keresték, akik korlátozni kívánták köz­életi mozgásunkat és hatásunkat, ha má­sért nem, hát azért, hogy a maguk javára, azaz az ország és a párt, a szocialista nemzetté válástól elütő érdekeik előmoz­dítására gyümölcsöztessék képessége­inket és felkészültségünket, sőt addig felhalmozott nem megvetendő politikai tapasztalatainkat. S korántsem csak az Aczél Györgyök. Azt azonban minden­képpen jelenti, hogy e közéleti tevékeny­ség – nem, nem puszta jelenlét! – soha­sem valósulhatott meg a valóban elérhe­tő, semmiképpen sem délibábosan el­képzelt optimum szintjén a szocializmus javára, népünk, munkásosztályunk és ér­telmiségünk érdekében. És annyiban a magunk javára is, hogy több közéleti ta­pasztalattal fegyverzett volna fel bennün­ket. Beleértve a politikai intrikák boszor­kánykonyhájába való bepillantást is, az ellenük vívandó hosszú lejáratú harc adekvát eszközeinek elsajátítása végett.

Számos kortársam járt így. Nem vélet­len, hogy külső pozíció tekintetében – ami korántsem azonos a valóságos tár­sadalmi hatással, bár ennek nagyobb le­hetőségét adja meg – az a társunk vitte legtöbbre, aki közös egyetemi ifjúsá­gunkban, az Eötvös Kollégiumban ked­ves és szorgalmas, némileg naivságával kitűnő, ám meglehetősen színtelen tag volt. Távol állott a kollégiumi elittől. Nem ütött el viszont attól a politikai elittől – Kádár és Kállai kivételével –, amely a ma­ga felkészültségének és tapasztalatainak súlyos hiányosságaival, nyelvtudatlanságával és – itt Komócsin Zoltán a jó kivétel – nemzetközi tájékozatlanságával mű­veltségben persze alaposan elmaradt tő­le.

A hosszú lejáratú harcot negatív érte­lemben az intrikák, klikkek, az üresen kongó marxista frázisokkal, citatológiával kendőzött műveletlenséggel és elméleti közömbösséggel szemben emlegetem. Pozitív értelemben a szocialista út, a marxista ideológia fenntartása, tovább­fejlesztése és a magyar viszonyokra való reális konkretizálása, mindezekkel együtt a szocialista demokrácia kifejlesztése mellett. Ideológián ezúttal a párt tudomá­nyosan kidolgozott, a politikai gyakorlat meghatározó kérdéseire konkretizált el­méletének érvényesítését értem a dolgo­zó tömegek világnézetében és gyakorla­ti-köznapi felfogásában. Olyasmit tehát, ami az öntevékenység szocialista körül­mények között nélkülözhetetlen eszmei forrása lehet. Szemben az egoista-indivi­dualista erkölcs tegnapi, tegnapelőtti, sőt évezredes, és ismét mai „kaparj kur­ta, neked is lesz” öntevékenységével. Át­lagában véve: csupán annak lesz már, akinek van, avagy a Biblia szavaival, aki­nek van, annak adatik, akinek nincsen, annak az a kevese is elvész, amije van. A „bámulatos előrelátást”, amit ezzel és egyéb bibliai diktumokkal kapcsolatban emlegetni szoktak, mindenképpen idéző­jelbe kell tenni, mivel csak azt fogalmaz­ták meg benne, ami az osztálytársadal­makat végigkísérő jellemző tendencia, s ami iránt csak az őskereszténység kommunisztikus törekvései mutattak kellő ér­zékenységet. Azok, akik a gazdagoktól szerették volna elvenni, amilyük van, egy egyenlősítő – a javak termelésének, és a tulajdon elsődleges elosztásának kérdé­seiről semmit sem tudó, antik típusú – kommunizmus érdekében. A diktum mai igazságáról a rendszerváltozás óta létre­jött új viszonyok tanúskodnak, kivétel nélkül valamennyi volt szocialista ország­ban, ahol nemcsak a kis számú szegény­ség növekedett óriásira, meggyarapodva a középrétegek felső sztrátumainak egy részével is, a munkanélküliek tömege mellett. Az ellenzéki Szetának még a nyolcvanas években is lámpással kellett keresnie (saját illegális irodalma tanúsá­ga szerint is) a valódi szegény rétegeket hazánkban. Olyannyira, hogy éppúgy mint később az ő példájukat követő orosz kollégáik, munkakerülőket bérel­tek fel színes rongyokba burkolódzó kol­dulásra. Ám ezen a téren viribus unitis – illetékes párt- és kormányhivatalnokok segítségével sem érték el John Gay Beg­gar’s Operája, vagy Bert Brecht modern Dreigroschenoperja kolduskirályainak szervezőképességét, ami – legyünk igaz­ságosak! – talán nem is annyira szerve­zői képességeik elégtelenségét, mint an­nak a szegénységnek mennyiségi és mi­nőségi elégtelenségét mutatta, amelynek látványos kirakatát „a kommunizmus pa­noptikumaként” kívánták az ország sze­me elé tárni. Olyan időben, amikor a vi­déken utazók nem győztek csodálkozni, hogyan épülnek távoli falvakban modern lakóházak, s mint újítják fel régi nagyvá­rosok – pl. Debrecen – városközpontjait. Ma aztán a „szociális piacgazdaság” kö­rülményei között létrejövő „jóléti állam” tág teret és hatalmas embertömeget biz­tosít nekik éppúgy, mint az egyéb, a ke­resztényi jótékonykodásnak. Csodálatos módon azok, akiknek nagy részük volt az új helyzet előidézésében, nem nagyon igyekeznek a „szegénység”, azaz zömé­ben az európaizálódó bank-, kereskedel­mi, ipari és agrártőke rendelkezésére álló munkaerőtartalék-sereg számára enyhí­teni a mostoha életkörülményeket.

Ha hosszú lejáratú harcot emlegettem is az imént, ezt nem úgy értettem, és sohasem is értettem úgy, hogy hivatásos politikus kívántam volna lenni. Ám a hiva­tásos politikus és a szakember típusa között (mindkettőt kérlelhetetlen követ­kezetességgel hozta létre a modern fej­lődés, a kapitalizmus keletkezése óta), éppen a forradalmi munkásmozgalom ta­laján és még inkább a szabaddá váló szocialista társadalom közéletében, amelyben a „közjó” nem szabad, hogy elvont ideál maradjon, mert ez belülről fenyegeti a szocializmus létét, tehát e fo­lyamatban kialakul a szakembernek, mint nem hivatásos politikusnak az a típusa, amely saját területe – művészet, tudo­mány, iskolai és társadalompedagógia – eredményeit közvetíti a politika felé, és viszont. Legalábbis, ha politikán nem ter­méketlen pártpolitikai vitákat értünk, ha­nem a nemzeti élet osztályai, rétegei, munkamegosztási csoportjai, nemzedé­kek és egyes emberek sorsának a saját aktivitásukat is egyre jobban felkeltő ala­kítását. Ehhez is idő, energia, és sok-sok munka kell – nem elég a jó vitézi rezolú- ció –, sőt, időről időre teljes bekapcsoló­dás a politikai munkába, a politika hiva­tásszerű gyakorlása. Hogy mikor és mennyi ideig tartson a politikai tevékeny­ség ilyen hivatásszerű gyakorlása, ez a külső és belső körülmények függvénye. Annyi azonban tény, hogy nem láttam még értelmes, a maga hivatásánál meg­maradó művészt vagy tudóst, akinek az ilyenfajta tevékenység ne lett volna hasz­nára szűkebb szakmai hivatása tekinteté­ben is. Természetesen nem a karrieris­tákról beszélek. Még kevésbé azokról, akik a szakmai tehetség hiányát vagy elégtelenségét próbálták a politikai tevé­kenység várható eredményeivel kompen­zálni.

Nekem, sajnos, nem volt módom azon a szinten hivatásszerűen politizálni, amely valóban gyümölcsöző lett volna, s a magam részéről kezdettől fogva átme­netinek, de nem egyszerűen közjátéknak szánt tevékenységet, sohasem csak a magam elhatározásából hagytam abba. Mindig maradtak végig nem vitt, helyes irányba indított, de később deformált fel­adatok. A befejezésüktől való elszakítás – még akkor is, amikor a jó végre juttatás előre látott lehetetlensége miatt magam voltam kénytelenítve a szakítás sietteté­sére – mindig mély fájdalommal töltött el. Bár sohasem a céltalanság érzetével, hi­szen az elmélyült szakmai munkában mindig megtaláltam azt a benső örömet, amely sokkal több bárminő vigaszérzés­nél. Nem találtam meg viszont újra az el­ért eredmények közlésének kezdetben bennem élő vehemens vágyát. Ezen a té­ren beértem előadói sikerekkel, világo­san látva, hogy publikációim hatását ho­gyan igyekeznek minden elképzelhető és elképzelhetetlen eszközzel már eleve le­rontani, sőt magát a publikációt is meg­akadályozni. így hát nem sikerült elérnem a vita activa és vita contempiativa azon egységét, amelyre a kommunista mun­kásmozgalommal való azonosulásom óta mindig is vágytam.

Ennyiben életem nem érzem teljesnek. Akkor sem, ha leszámítom a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom ama ször­nyű katasztrófáját, amely nem a derült égből lecsapó pusztító villám erejével ért, mert éppen saját sorsom elegyes ta­pasztalatai, illetve az ezekkel is kapcso­latban álló, az egyéni sorsokon messze túlmutató jelenségek idejében láttatták velem a közelgő vész jeleit. Bizony, nem egyszer jutott eszembe a pártvezetés elvtelen politizálgatása láttán, amelynek differenciált elemzése a későbbi kifejtés feladata lesz, az angol gyermekversike, az egyik legnépszerűbb nursery rhyme hősének, Humpty Dumptynak szomorú története.

Humpty Dumpty sat on a wall:
Humpty Dumpty had a great fall.
All the King’s horses and all the King’s men
Couldn’t put together Humpty Dumpty again.

Tótfalusi István kitűnő fordításában ez így hangzik:

Dingidungi a falra ült,
Dingidungi lependerült.
Jöhet a királytól ló, katona,
nem rakják Dingit össze soha.

A „soha” persze egy csipetnyi sóval értendő.

1987-ben, Várnából, a Bolgár Akadé­mia elméleti konferenciájáról hazautaztamban, a repülőgép szomszédos ülésé­re kellemes útitárs került. Egyik fiatal gyárigazgatónk. Jellemző terméke az így-úgy mégiscsak érvényesülő szocia­lizmusnak. Munkásfiú, aki nem szocialis­ta körülmények között legfeljebb véletle­nül futhatta volna be ezt a pályát, poszt­jával adekvát nyelvtudást, elméleti és gyakorlati tájékozódást szerezve „tőkés és szocialista relációban” is. Ismerte va­lódi nehézségeinket, nem volt híve sem a végletekig csigázott tervutasításos rend­szernek, sem a reformközgazdászok restaurációs törekvéseinek. De hogy itt a pusztulás veszélye idéződött fel, nem is csak magyar viszonylatban, az teljesen meglepte. Mivel angolul is tudott, felidéz­tem neki a Humpty Dumpty fenti sorait. Nem a tréfás oldaláról fogta fel. Azt mondta, ha nem is magabiztosan, hogy túlontúl pesszimista vagyok. Egy év múl­va már bizonyára nem mondta volna ezt.

Ha most már felteszem önmagamnak azt a kérdést, hogy „érdemes” volt-e mo­rális és intellektuális fejlődésem szem­pontjából a forradalmi munkásmozga­lommal azonosulnom, akkor erre fenntar­tás nélküli igennel válaszolok. Ha lelki szemeim előtt elvonultatom azoknak az élő és halott kortársaimnak képét, akik sikeremberek voltak, és sikereiket nem utolsósorban annak köszönhették, hogy a csatlakozás és nemcsatlakozás, a be- letartozás és kívülállás kétértelmű játé­kait játszották: vonakodva fogadtak el pozíciókat, csak azért, hogy annál bizto­sabban, mint párton kívüli vagy párton belüli szimpatizáns, megkaparintsák eze­ket, fenntartásokkal írtak, mint „marxis­ták” vagy a marxizmushoz közeledők, de fenntartásaik, uram bocsá’ „kritikájuk” éppen ott hallgatott el, ahol valóban szükség lett volna rá, akkor bevallom mély elégedettséggel tölt el, hogy La Bruyére-rel szólva az honnête homme- nak a szerepét vállaltam. „Un honnéte homme se paye pár ses mains de l’application qu’il a á són devoir pár le plaisir qu’il sent á le fairé, et se désintéresse sur les éloges, l’estime et la réconnais- sance, qui lui manquent quelquefois.” „A tisztességes ember saját kezűleg fizeti magát azért az odaadásért, amellyel kö­telességét teljesíti, azon örömmel, ame­lyet akkor érez, amikor ezt teszi, és nem érdekli sem a dicsőítés, sem a megbe­csülés és elismerés, ami esetében nem egyszer hiányzik.” Nem is vállalhattam volna más szerepet, mint neveltetésem­ből és életsorsomból majd bizonyára ki­tűnik.

Vannak sikerek – tényleges eredmé­nyek híján, azaz valódi értékteremtés nélkül. És vannak eredmények, valódi ér­tékek, siker és elismerés nélkül. Szeren­csére a társadalmi palettáról nem hiány­zik teljesen a sikeres eredmény képe sem. Ennek azonban az osztálytársadal­makban igen sokfélék és bonyolultak a feltételei, következésképpen ezek a fel­tételek felettébb ritkán találkoznak. A tu­domány és művészet története, hát még

a politikáé – kivált a progresszió, de a tisztes konzervativizmus vonalán is –, tel­ve van a félreismert, meg nem értett ér­tékek utólagos, akár egy évszázaddal is megkésett (mindegy most, hogy elég­séges vagy elégtelen) elismerések ese­teivel. S ma is bőven akad felfedezni- való.

Minden önéletrajzi írás tárgya – önma­gunk fejlődése. Az, amit egyszer Nietzsche úgy fogalmazott: „Wie man wird, was man ist.” Csakhogy ezt a „ho­gyan leszünk azok, amik vagyunk”-ot két értelemben foghatjuk fel. Tehetjük a hangsúlyt az istre mint múltra, arra akik vagy amik eleve adottként vagyunk. Ez az eleve adott: az, amik vagy akik va­gyunk éppen ezért legalább annyira a je­len, mint a múlt. És egyben jövő is. A vé­ges emberi élet egyfajta időtlensége, örökléte. A középkori filozófia „aeterni- tas” fogalmának értelmében. De hamis örökkévalóság az, amely kizárja önmagát az időből, s az időt önmagából. Csak an­nak az örökkévalóságnak van értelme, amely az időben mozog: a múlttá váló je­lennek és a jelenné váló, a múlt előremu­tató elemeit is magába foglaló jövőnek. A véges emberi élet is ebben az időben létező örökkévalóságában – a középkori filozófia materialista módon újragondolt „sempiternitas” fogalmának megfelelő valóságban – válhat végtelenné, ha adott valamit, ami ebben az értelemben végte­lenné teszi az egymást követő nemzedé­kek utóéletében. A „hogyan lesz az em­ber az, ami” ily módon átfogalmazandó: hogyan lesz az ember azzá, ami. Mert még eleve adott diszpozícióinkat is, amelyek a biológiai örökléssel járnak, és sokféle létlehetőséget hordoznak, még ezeket is csak társadalmi sorsunk és ön­nevelésünk ismeretében érthetjük meg. Az önmegvalósítás nem egy eleve adott ön-lét vagyis én-lét megvalósítása, még azoknál sem, akik a kapitalista viszonyok kényszerítő körülményeitől ösztönözve állati gátlástalansággal igyekeznek az észrevétlenül meg – az iskolapadtól a modern kommunikációs eszközökig – hangos propagandával is beléjük nevelt egoizmust megvalósítani. Ahhoz, hogy önmegvalósításról pozitív értelemben egyáltalán szó lehessen, először meg kell keresnünk, tudatos munkával és döntésekkel is ki kell alakítanunk az ön- séget, én-séget, a merő természeti egyediségtől elütő társadalmasult egyé­niséget, amely nem pusztán a személyi­ség adott társadalmi feltételek mellett ál­talános vonásaiból áll, hanem túlmutat a mindenkori jelen adottságain annyira, amennyire ezt a feltételek egyáltalán le­hetővé teszik.

MŰHELY

ROZSNYAI ERVIN

Heleno Saña két könyvéről

„Die verklemmte Nation” (A szorongásos nemzet) Knesebeck & Schüler GmbH Co. Verlag KG, München, 1989; „Das Vierte Reich. Deutschlands später Sieg” (A Negyedik Birodalom. Németország kései győzelme) Rasch und Röhring Verlag, Hamburg, 1990.

„Többet tud rólunk, mint mi magunk” – állapítja meg a Süddeutsche Zeitung a spanyol íróról, aki Németországot válasz­totta hazájának, s önmagát külföldön te­vékenykedő publicista partizánnak vallja. Két könyve, amelynek csupán néhány gondolatát kívánja e cikk ismertetni, bi­zonyítja, hogy szerzőjük alaposan ismeri a német kultúrát és történelmet, értékük szerint becsüli a német szellemnek az egyetemes emberi szellemet gyarapító nagy alkotásait. Éppen ez jogosítja fel, sőt kötelezi a visszataszító és veszélyes jelenségek kíméletlen bírálatára. Meg a gyerekkori emlék, a lélek el nem tüntet­hető sebhelye: „Mielőtt az iskolában megtanultam volna, hol van Németor­szág, létezését érzékeltették velem a Condor-légió gépei, amelyek szülőváro­somat, Barcelonát bombázták.”

Az 1945-ös romhalmaz helyén új világ­hatalom emelkedett. Gazdasági teljesítő- képességét illetően az NSZK ma világel­ső: hála csúcstechnikával bőségesen el­látott iparának, 35 fontos világkereske­delmi árucsoportból 15-nek a legna­gyobb exportőre (az USA 6, Japán 5 első helyet birtokol), exporttöbblete 1989-ben 135 milliárd márkát tett ki (az első világ­háború előtti viharos gazdasági terjesz­kedés idején Németország kereskedelmi mérlege még a legjobb években is defici­tes volt). Mivel az ország jóléte a terme­lési fölösleg külföldi értékesítésén nyug­szik, a német gazdaságnak létszükségle­te az „élettér”-hódítás, mindenekelőtt a közép-európai hegemónia és általa a ke­let-európai piacok megszerzése. A Drang nach Osten (keleti előretörés) hagyományos stratégiáját felújító első nagyszabású művelet az NDK állampol­gárainak 1989 nyarán megszervezett tö­meges disszidálása volt. Amikor a hirte­len támadt népvándorlás nyomán, az NDK bekebelezésének nyitányaként le­dőlt a berlini fal, a Brandenburgi Kapunál önkívületben ünnepelt a pezsgőző, éneklő tömeg: „Nincsen szebb e csodás mai napnál…” Nyugat-Európa beleborzongott félelmes jövőt sejtető közelmúlt­beli emlékeibe.

A kedélyek lecsillapítására több tekin­télyes politikus – Bush, Thatcher, Sevardnadze stb. – sietett kijelenteni, hogy az újraegyesítés nincs napirenden. A polgári demokráciák politikusai már korábban sem rajongtak a német óriás felélesztéséért. Eden, egykori brit kül­ügyminiszter 1954-ben azt írta, hogy az újraegyesített Németország, több mint 70 millió lakosával, szerteágazó iparával és gazdag erőforrásaival, „előmozdítaná, sőt elkerülhetetlenné tenné a német militarizmus újjászületését, és megismételné a két háború közti idők tragédiáját”. Kiesingernek a 70-es években megjelent emlékiratai szerint „egyetlen európai kor­mány sem támogatná Németország újra­egyesítését”, inkább Clémenceau tréfás megjegyzéséhez tartják magukat: „Annyira szeretem Németországot, hogy két német államot kívánok magamnak.” Akadt azonban másféle hang is, Portugalovnak, Gorbacsov Németország-tanácsadójának a Spiegel 1989. jún. 5-i számá­ban közölt cikkéé. „A németek előtt egy­re világosabb lesz, hogy a mi peresztroj­kánk és a nemzetközi kérdésekre vonat­kozó új gondolkodásunk lehetővé teszi számukra nemzeti érdekeik sokkal haté­konyabb védelmét”: az NSZK tehát re­mélhetőleg „minden befolyását latba veti majd az Európai Közösségekben, hogy az integráció az összeurópai ház felépí­tését, kontinensünk kettéosztottságának megszüntetését eredményezze”. Saña észrevétele: „Egy német politikusnak va­lószínűleg gátlásai lettek volna, hogy ilyen kendőzetlenül beszéljen.”

Azért persze a német politikusokat sem éppen a gátlásosság jellemzi. A li­berálisnak számító Walter Scheel a var­sói egyetemen 1989. május 22-én tartott előadásában úgy vélekedett, hogy a né­meteknek joguk van továbbra is német névvel jelölni az egykori német városo­kat, amelyek ma Lengyelországhoz tar­toznak. Nem egyéni vélemény ez: a bon­ni Össznémet Intézet által „Németor­szág, 1990” címmel, Dorothee Wilms mi­niszter asszony előszavával kiadott nap­tár szövegeiben és képaláírásaival a „Né­met Birodalom”, a „Keleti Tartományok” megjelölés olvasható, és lengyel városok német névvel szerepelnek. Hogy is mondta Hitler? „Ami India volt Angliának, az lesz számunkra a keleti térség.” Vagy ahogy a másik oldal részéről a Sorbonne 1990. februári kelet-európai szimpóziu­mán a lengyel Szolidaritás egyik vezetője megfogalmazta: „Az egyesített Németor­szág rabszolgái, vazallusai leszünk.” Ma, amikor Jugoszlávia romjain német támo­gatással, véres polgárháborúban alakul­nak a balkáni utódállamok, nem árt emlé­keztetni a sokszor naivnak gúnyolt Wil- son elnökre, aki az első világháború után megjósolta, hogy Németország számára hamarosan ismét a Drang nach Osten lesz az út a világ meghódításához, „s ha ezt az utat le nem zárjuk, egy napon nem kerülhetjük el az új háborút”.

Vajon a mai Németország végképp szakított a Harmadik Birodalommal? Hi­vatalos közvéleménye elítéli a Hitler-imádat jegyében elkövetett agressziót és bestialitásokat? A tények mást mutat­nak. Klein kormányszóvivő igyekszik tisz­tára mosni a Waffen SS-t, Kohl kancellár Bitburgban részt vesz az SS-katonák tiszteletére rendezett ünnepségen. Meg­siratják a német áldozatokat, de elfelejte­nek megemlékezni a 27 millió szovjet emberről, a legyilkolt cigányokról, Guer­nica és más spanyol városok áldozatai­ról. „Ne rondítsunk a saját fészkünkbe. A többiek se voltak jobbak.” Bizonyságul a német városok bombázására, a polgári áldozatokra hivatkoznak, csak azt az apróságot hallgatják el, hogy a háborút Németország kezdte, és a 20. században teljességgel német specialitás volt em­bermilliók módszeres kiirtása faji alapon. Váltig hajtogatják, hogy nem tudtak sem­miről, Hitler és klikkje félrevezette őket – mintha nem követték volna lelkesen a barna hordákat, nemcsak eleinte, ké­sőbb is. A Wehrmacht egykori vezetői nem az agressziót ítélik el emlékirataik­ban, hanem Hitler dilettantizmusát, amely elütötte a kötelességét teljesítő hadsere­get a megérdemelt győzelemtől. Az egy­kori nácik többnyire büntetlenül beillesz­kedhettek az új társadalomba, magas tisztségeket kaptak az államapparátus­ban, az egyetemeken, a fegyveres erők­nél, a politikai életben, az igazságszolgál­tatásban. Az 570 bíró és ügyész közül, akik ellenállókkal szemben 1942 és 1944 között kb. 5000 halálos ítéletet hoztak, egyet sem vontak felelősségre; sőt ke­vés kivétellel visszahelyezték őket be­osztásukba, ahonnan tisztes javadalma­zással vonulhattak nyugállományba. A Hitlert felfegyverző nagyiparosok (Flick, Krupp stb.) visszakapták kon­szernjeiket; az IG Farben, a gázkamrák­ban használt Zyklon B méreg gyártója, amely Auschwitzban üzemet tartott fenn, elméletileg ugyan feloszlott, de részvé­nyeseit kárpótolták a virágzó utódkon­szernek (Hoechst, BASF stb.) részvé­nyeivel. Az ország ma ismét Európa legütőképesebb hadseregével rendelkezik, a győztes hatalmak kezdeti fegyvergyár­tási tilalma ellenére a világ egyik legna­gyobb fegyverexportőre, politikusai pe­dig 1989 késő nyara óta újra abban a pökhendi, parancsoló hangnemben szó­lalnak meg, amelyet Nietzsche és Rilke mélységesen megvetett.

Kétségkívül sok minden változott. Pol­gári demokrácia lépett a náci terrorura­lom helyébe, „szabadság, jogállam, ön- rendelkezés” a jelszó a tegnapi „egy nép, egy birodalom, egy vezér” helyett; a nacionalizmus is egészen másképp fest, ha „nemzeti identitástudatnak” hívják. A demokráciához tartozik, hogy a Waf- fen-SS veteránjai, a repek („republiká­nus” újfasiszták) vagy a bőrfejűek mindig számíthatnak rendőri védelemre, ha fé­nyes nappal teleharsogják az utcákat: „Ki az idegenekkel!” –, miközben az anti­fasiszta ellentüntetőket a rendőrség be­keríti és terrorizálja, olyan módszereket alkalmazva, amelyeknek már halálos ál­dozatai is voltak. Antifasiszta szerveze­tek az újnáci pártok betiltását követelték; a CDU-CSU válasza: könnyebb harcolni ellenük, ha legálisak. Ebben az ország­ban, amelyet a nyugat-európai szélső­jobb az újfasizmus Mekkájaként tisztel, nem látják szívesen az emigrációból ha­zatérő antifasisztákat. Carl Zuckmayer írta: „Csak most, visszatérésem után vál­tam igazán hazátlanná.”

Létezik-e baloldali mozgalom az NSZK-ban? A zöldeknek nincs munkás­bázisuk, a baloldali lapok és folyóiratok nem jutnak el a tömegekhez. A nyílt, ag­resszív jobboldal legszámottevőbb ellen­felének, az SPD-nek (szociáldemokrata párt) vannak ugyan baloldali tömegei és politikusai, de a párthierarchia elnémítja őket. A párt – amelynek vezetői között nagyítóval is nehéz munkást találni – nem száll szembe az uniópártok nacio­nalizmusával és expanziós törekvéseivel; sőt a választók megnyerése céljából ma­ga is nacionalista húrokat penget. A DGB (szakszervezeti szövetség) az SPD befolyása alatt áll; kiharcolta a 35 órás munkahetet és a Mitbestimmungot (beleszólási jog a vállalati döntésekbe), legtöbb tagszervezete azonban lényegi­leg a monopoltőke támasza. A Mitbestimmung – a Schumacherhez közel álló Viktor Agartz, néhai baloldali szakszerve­zeti ideológus szerint – „fegyelmező té­nyező, a tőkés vállalkozói és gazdaság­felfogás értelmében”. Hogyan is ellen­őrizhetné egy évente négyszer, pár órán át ülésező testület a mamutvállalatok üz­letmenetét? Főként arra jó, hogy szak- szervezeti áldással legitimálja a vállalko­zók érdekeit. – Egyébként a gyökeres re­formokért síkra szálló Agartz ellen heves hadjárat indult, 1957-ben „hazaáruló kap­csolatok” gyanújával letartóztatták és bí­róság elé állították. (A vád azon alapult, hogy Agartz folyóiratára az NDK szak- szervezete és a francia CGT is előfize­tett.) Hála Gustav Heinemann védői kiál­lásának, a vádlottat szabadon engedték. De az SPD 1958-ban kizárta „folytatódó pártsértő magatartásáért”, a DGB pedig eltiltotta a szakszervezeti összejövetele­ken való felszólalástól.

Az SPD és a szakszervezetek maga­tartása összefügg a tömegek depolitizálódásával, a fogyasztásnak mint központi életértéknek a kultuszával. A német „jó­léti társadalomban” magasabb az átlagos életszínvonal, mint bárhol másutt Euró­pában. Az átlag azonban baljós folyama­tokat takar. Egy 1989. novemberi jelentés szerint a szövetségi eldorádóban 6 millió ember, a lakosság 10%-a szegény, a tar­tósan munka nélküliek száma 1980 óta megötszöröződött, a szociális segélyben részesülőké meghaladja a 3 milliót. Ottó Fichtner, az Arbeitswohlfahrt elnöke 1989 karácsonyán bejelentette, hogy a hajléktalanok száma 520 000, 1987 óta 15%-kal nőtt; a szociális lakások állomá­nya rendszeresen csökken, a lakbérek emelkednek. Theo Waigel, CSU-politikus nem tért ki ezekre a jelenségekre, ami­kor pártja 1989-es kongresszusán így di­csekedett: „A szociális piacgazdaság, a mi társadalmi és gazdaságpolitikai esz­ménk, modellünk az első számú export­cikk! Az egész világon keletje lesz.”

Ebben az eszményinek hirdetett társa­dalomban fokozódik a szellemi elnyomorodás: riasztóan nő a kábítószeresek, a túladagolásba belepusztultak, az öngyil­kosok és lelki betegek száma, az ifjúság körében terjed az okkultizmus, egy fel­mérés szerint a lakosság egyharmada hisz a boszorkányokban. Nem múlt el a mítoszok kora, az az idő, amikor a vér- rög-teoretikus Walther Darré, Hitler mi­nisztere, közkinccsé tette sajátos címet viselő könyvét – „A disznó mint kritérium az északi népek és a sémiták számára” –, a német faj felsőbbségét a disznóhús­fogyasztásnak, a zsidók alsóbbrendűsé­gét a disznóellenességnek tulajdonítva. Az értelmiség persze kulturáltabb míto­szokat kedvel: Heidegger szemantikai szélhámosságait – „a hazugság, a szofis­ta pátosz mágiáját”, ahogy Jaspers ne­vezte – vagy a posztmodern széplelkűséget. Az alsóbb néposztályok is kielégít­hetik mítoszszükségletüket a megfelelő színvonalon. Heinar Kipphardt írja versé­ben a mai német munkásokról: „elsőren­dű tényezői vagytok a rendnek, / szíve­tek a helyén, jobboldalt, szemetek a kép­ernyőn.”

A német társadalomban összefér a szupercivilizáció a barbársággal, a német átlagpolgár lelki alkatában az alaposság, a szervezőtehetség, az alkotóképesség a hazudozással és képmutatással, a szolgalelkűség az uralomvággyal, a szo­rongásos bűntudat a kegyetlenséggel. Himmler jól játszott Bachot, Heydrich, a

prágai hóhér, könnyekig meghatódott Mozarttól. Erich Kuby író és publicista szerint (akit egy kritikus szellemű hang­játékáért bíróság elé állítottak) honfitár­sait vereség idején az üldözött ártatlan­ság önsajnálata jellemzi, fellendülés ide­jén az önistenítés, a kihívó arrogancia. Horkheimer: „Nem ismerek ennél ride­gebb kollektívát.” Paul Ricoeur francia fi­lozófus: „Felebarátok nélküli világ.”

Részlet Heinrich Mann szatírájából, Az alattvaló-ból: „Urak és szolgák mindig lesznek, mert így van a természetben is. És ez az egyetlen igazi rend, mert kell, hogy mindenki fölött legyen valaki, akitől fél, és legyen valaki alatta, aki őtőle fél. Hová jutnánk, ha nem így lenne! Hová jutnánk, ha akárki azt képzelhetné magá­ról, hogy személyében jelent valamit, és hogy mindenki egyenlő.” (Heinrich Mannról halálakor nem emlékezett meg az NSZK sajtója. Öccséről viszont, Thomasról, 75. születésnapján gyalázkodó cikket közölt a tiszteletre méltó Frankfurter All­gemeine Zeitung.)

Van persze egy másik Németország is: Kant és Goethe, Schiller és Hölderlin, He­ine és Marx Németországa: a Gestapo pincéiben és a koncentrációs táborokban legyilkolt ellenállók ezreié, Petra Kellyé és a mai antifasisztáké. De semmilyen pozi­tív érték nem lehet ürügy a lelkiismeret megnyugtatására, a felelősség kisebbíté­sére. „Az embertelenség és brutalitás Németországa számára nincs igazolás és mentség” – mondja Heleno Saña.

HELENO SAÑA

Németország és Európa

Az újraegyesítés

Évtizedeken keresztül előszeretettel hangoztatták, hogy az NSZK és az NDK valójában az Egyesült Államok, illetve a Szovjetunió vonzáskörében élő csatlós államok; a megállapításban van némi igazság az NDK esetében, az NSZK-ra azonban aligha alkalmazható. Jürgen Ha­bermas még a nyolcvanas évek elején is teljes komolysággal állította, hogy a Szö­vetségi Köztársaság az USA ötvenegye- dik állama. Kétségtelen, hogy ez a véle­kedés meglehetősen túlértékelte a má­sodik világháború után kialakult új hatal­mi konstellációt, másrészt figyelmen kí­vül hagyta a két Németország, különö­sen az NSZK dinamikus fejlődését. Má­sik, nemzetközileg elfogadott tétel volt az is, miszerint egyik Németország sem merészelné az újraegyesítést kezdemé­nyezni anélkül, hogy a szövetségesekkel konzultálna.

Ez a merev álláspont azonban lassan­ként tarthatatlanná vált. (…) Végül 1989 nyarán látványosan összeomlott, amikor is a keletnémet polgárok tömegei egy­szerűen hátat fordítottak hazájuknak, Ausztriában, Magyarországon, Csehszlo­vákiában és Lengyelországban kértek menedékjogot, s ebben erkölcsileg és anyagilag egyaránt a bonni kormány, az NSZK diplomáciai testületé és titkosszol­gálata támogatta őket. Nagyjából egy év múlva az NDK megszűnt létezni, és meg­történt Németország egyesülése.

(…) A németek kész tények elé állí­tották a világot, nem érdekelte őket, va­jon az újabb fejlemények beleillenek-e vagy sem a megszálló hatalmak terveibe. Annak ellenére, hogy jogi szempontból Németország státusáról Washingtont, Moszkvát, Párizst és Londont illette az utolsó szó, Helmut Kohl és segítőtársai úgy jártak el, mintha Németország teljes mértékben szuverén állam volna. (…)

Le kell szögeznünk, hogy Németor­szág területi és politikai egységének visszaállítása a német nép akaratából történt, s hogy a szövetséges hatalmak csupán utólag adták áldásukat a történ­tekre. Vagyis ezúttal az 1945-ben legyő­zött Németország diktálta a feltételeket a győztes hatalmaknak. (…) Az is igaz, hogy Washington, Moszkva, Párizs és London eleinte megkísérelte befolyásolni az újraegyesítés folyamatát, de akár­hányszor fékezni akarták – főleg Marga­ret Thatcherre és Gorbacsovra vonatko­zik ez –, a német timing (lendület) egy­szerűen elsöpörte őket. Amikor végre rá­ébredtek, hogy a németek nem törődnek intelmeikkel, támogatni kezdték az ese­ményeket, és kijelentették, hogy Német­ország újraegyesítése nemcsak a német nép, hanem egész Európa számára ked­vező: egyszóval ugyanazt az érvet vetet­ték be, amelyet éppen Weizsäcker állam­fő, Kohl kancellár és Genscher külügymi­niszter eszelt ki a külföldi külügyminisz­tériumok és a nemzetközi közvélemény megnyugtatására.

Az újraegyesítés a látható happy end ellenére is sokakban aggodalmat keltett, különösképpen így volt ez Izraelben, Lengyelországban, a Szovjetunióban, továbbá kisebb mértékben Angliában és Franciaországban. (…) A hazafias-naci­onalista eufória, amely német földön el­hatalmasodott (méghozzá főleg a keleti országrészben), az egyre hevesebb zászlólengetés és a Wir sind ein Volk (Egyetlen nép vagyunk) kiáltás Európa- szerte táplálta az új állam iránti ellenér­zést. Azért az általános hisztéria köze­pette voltak németek, akik nyilvánosan elítélték az újraegyesítést – például az író Günter Grass –, és több-kevesebb nyomatékkal azt hangoztatták, hogy a Bismarck által létrehozott nemzeti állam kizárólag háborúkat robbantott ki és ha­lált osztott Európában. (…) Ami a Bun­destag pártjait illeti, szinte kivétel nélkül azonosultak Helmut Kohl álláspontjával, leszámítva a zöldek fundamentalista szárnyát, amely az újraegyesítés ellen foglalt állást.

Régi és új nacionalizmus

Az utóbbi évtizedekben elterjedt az a né­zet, miszerint Németországban nincs többé nacionalizmus, a németek egyet­len vágya, hogy országuk az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és a többi nemzetek feletti szervezet szerény tagja lehessen. Maguk a németek terjesztet­ték legbuzgóbban ezt a tételt, amelyet Richard von Weizsäcker elnök 1990. ápri­lis harmincadikán a következő szavakkal összegzett: Wir sind ein Volk und eine Nation wie viele andere, azaz: „Mint so­kan mások, mi is egyetlen nép és nemzet vagyunk.” Először is megjegyzendő, hogy ez az állítás legalább annyira felüle­tes és téves, mint az, amelyik az NSZK-t az Egyesült Államok csatlós államának tartja. Jómagam negyedszázaddal ez­előtt ezt írtam erről: „Naiv dolog volna azt várni, hogy az új nacionalizmus kris­tályosodása ugyanúgy megy majd végbe, mint annak idején a weimari köztársa­ságban. (…) A német külpolitika egyik alapvető célja éppen az, hogy eloszlas­son minden aggodalmat abban a tekin­tetben, hogy az ország visszatérhet az egykori nacionalista értékekhez. A Szö­vetségi Köztársaság az első pillanattól kezdve tudta, hogy másképpen a meg­szálló hatalmak és a világ közvéleménye megtagadta volna tőle a teljes önállósá­got és szuverenitást.” (A homlokzat mö­gött, Ruedo Ibérico, 1966. június-július.)

Noha igaz, hogy a régi vágású nacio­nalizmus pillanatnyilag nem játszik ural­kodó szerepet Németországban, ez nem jelenti azt, hogy a németek hajlandóak lemondani saját kollektív „népszellemükről” (Volksgeist, Herder). Ennek az állí­tásnak ugyanis éppen az ellenkezője igaz: a németek többsége ugyan nem csatlakozik a szélsőséges nacionalista megnyilvánulásokhoz, ám nem azért, mert napjainkban kevesebb bennük a „hazafias szellem”, hanem azért, mert úgy véli, a klasszikus nacionalista állam ma már túl szűk ahhoz, hogy hatalomvá­gyukat és sajátos történelmi messianiz­musukat érvényre juttassa …

Kétségtelen, hogy a Karoling-birodalom régmúltjától kezdve a németeknek szilárd meggyőződésük, hogy olyan nép­hez tartoznak, amelyre különleges ren­deltetés vár ezen a földön. Ez az ún. Sonderschicksal, amely valamennyi tör­ténelmi katasztrófát túlélte, a Harmadik Birodalom bukását is beleértve. A fel­sőbbrendűségnek ez az érzése adott erőt a németeknek a háborút követő években is, hogy túljussanak a vereség traumáján, és káprázatos iramban véghezvigyék a német gazdasági csoda né­ven ismert polgári Blitzkrieg, azaz villám­háború fegyvertényét.

A Sonderschicksal mítosza az első bi­rodalom idejéből származik, s új erőre kap Luthernek Róma elleni lázadása ide­jén; (…) legkifinomultabb filozófiai meg­határozását Fichte kísérelte meg (Beszé­dek a német nemzethez), majd pedig Hegel az Előadások a világtörténet filo­zófiájáról című művében. A Napóleon el­leni felszabadító háborúk, Poroszország nagyhatalommá válása, valamint a szá­zad derekán megkezdődött iparosodás korszakától kezdve ez a mítosz különféle rasszista, militarista, pángermán és anti­szemita elméletek forrása lett. (…)

A neonáci, szélsőjobboldali és szélső­ségesen nacionalista csoportokat leszá­mítva, ma természetesen senki sem kö­veteli ezeknek az értékeknek az érvénye­sítését. A németek a kapitalista ideológi­át választották, új istenük többé már nem a háború, hanem a Leistung, ez a ti­pikusan német fogalom, amely leginkább a teljesítmény szóval fordítható …

Ami nem sikerült a fegyverek erejével II. Vilmosnak és Hitlernek – hatalmukba keríteni Európát azt ma a gazdaság és a technika segítségével kívánják elérni. Nem az a céljuk, hogy a klasszikus nem­zeti állam útján, azaz kívülről érvényesít­sék a német hegemóniát, hanem belülről, Nyugat-Európa multinacionális szerveze­teinek révén. Tehát a hegemóniára törő terv ezúttal kifinomultabb, jobban megfe­lel a jelennek. E célnak központi színtere az Európai Közösség, amelyet a Német Szövetségi Köztársaság az első perctől kezdve a gazdasági terjeszkedés leg­főbb területének tartott. Elég, ha meg­említjük, hogy a német exportnak meg­közelítőleg hetven százaléka az EGK or­szágaiba irányul. Figyelemre érdemes az a tény is, miszerint Németország keres­kedelmi mérlege az EGK valamennyi or­szágával szemben kivétel nélkül aktívu­mot mutat. Franciaország például, amely első számú vásárlója a német áruknak, 1990-ben 65 400 millió márka értékben exportált Németországba; a Franciaor­szágba irányuló német export összege viszont 84 100 millióra rúgott. Spanyolor­szág és Németország forgalma 22 800 millió márka volt 13 000 millió márkával szemben, természetesen Németország javára.

A németek törölték szótárukból a Sonderschicksalt, ám annál gyakrabban em­legetik „különleges felelősségüket” (be­sondere Verantwortung), Európa iránt. Vagyis némi ügyes kozmetikázással ugyanazt az egyeduralomra törekvő, nár­cisztikus tézist húzták elő, melyet egykor szókimondóbban és brutálisabban fogal­maztak meg.

Az antidemokratikus hagyomány

(…) Németországban a reformáció és a felvilágosodás ellenére fennmaradt a te­kintélyelvű állam, a polgárság gazdasági felvirágzása nem vetett véget a nemes­ség kizárólagos hatalmának: a fejedel­mek, a porosz junkerek, a katonai kaszt és az állami tisztviselőhad befolyásának. Franciaországgal és Angliával ellentét­ben a német burzsoázia gazdasági forra­dalma nem volt egyben politikai forrada­lom is. A polgárság meghódította a ter­melőeszközöket, de nem vette át a politi­kai hatalmat. 1848 márciusában a liberá­lis erők megkísérelték a feudális és félfe­udális rendek kezében összpontosuló hatalmat elhódítani, ám erőtlen és a népi támogatást teljességgel nélkülöző kísér­letük kudarcba fulladt. Az a politikai harc, amely 1848-49-ben a polgárság és a fe­jedelmek, a frankfurti alkotmányozó nemzetgyűlés és IV. Frigyes Vilmos po­rosz császár között dúlt, az uralkodó fö­lényes győzelmével zárult.

A XIX. század második felében meg­erősödő munkás- és szociáldemokrata­mozgalom sem hozta meg az ország de­mokratikusabb berendezkedését. A né­met szociáldemokrácia a földrész legjob­ban szervezett munkásmozgalma volt, de marxista frazeológiája ellenére hiány­zott belőle a forradalmi lendület, s tevé­kenységét jószerével a parlamenti és le­gális harcra korlátozta. Mi több: bár sza­vakban számtalanszor internacionalistá­nak mondta magát, ezt a pártot mélysé­gesen aláaknázta a sovinizmus és a faj­gyűlölet szelleme. Ez világosan megmu­tatkozott, amikor 1914-ben az SPD parla­menti frakciója – egy voks híján – egy­hangúan megszavazta a kormány által követelt hadikölcsönöket, és így hozzájá­rult, hogy a császár, a porosz militaristák és a Ruhr-vidék nagytőkései szabad ke­zet kapjanak a háborúban. Csak néhány marxistának, Rosa Luxemburgnak és Kari Liebknechtnek volt ahhoz bátorsá­ga, hogy szembeszálljon elvtársai gyáva­ságával, opportunizmusával és naciona­lista túlbuzgóságával.

Az 1918. novemberi forradalom romba döntötte a monarchiát, de nem hozta meg a demokratikus eszmék diadalát. Ta­lán ez az oka, hogy a weimari köztársa­ság igen gyorsan a reakció, az ellenforra­dalom, majd pedig a fasizmus prédája lett. A német nép csekély demokratikus érzületéről árulkodik az a tény is, hogy Hitlernek – Mussolinivel vagy Francóval ellentétben – nem volt szüksége állam­csínyre. Míg Spanyolországban a tábor­nokok lázadása csaknem hároméves polgárháborút robbantott ki, Németor­szágban Hitler a németek többségének üdvrivalgása közepette foglalta el a kan­cellári bársonyszéket. Bár Hitler ellenzé­ke soha nem szűnt meg létezni, mégis azt kell mondanunk, hogy ez az ellenzék mindvégig erőtlen volt és hiányzott a tö­megbázisa. Valójában a német nép lelki­ismeretét terheli, hogy tizenkét éven át szolgai módon, hisztérikus odaadással dicsőítette az emberiség egyik legsöté­tebb diktátorát, s gondolkodás nélkül, a végsőkig követte, semmit sem téve azért, hogy gátat vessen rémuralmának, hatalmi tébolyának, esztelen vérszomjának. Amint Karl Jaspers emlékeztet rá, Németországot a szövetséges haderők szabadították fel, a németeknek ebben vajmi kevés részük volt: „Ne áltassuk magunkat: a tényt, hogy élünk, s hogy túléltük a háborút, nem saját magunknak köszönhetjük. Új viszonyaink és lehető­ségeink, melyekkel a szörnyű pusztítás ellenére is rendelkezünk, nem a mi érde­münk. Nem kell tehát olyan érdemeket tulajdonítani magunknak, melyekre nem tarthatunk igényt.” (Lebensfragen der deutschen Politik, A német politika élet­kérdései)

Nyájszellem

E rövid történelmi áttekintésben minde­nekelőtt a következőket szeretnénk hangsúlyozni: különös módon a néme­tek, ahelyett, hogy jogaikért és szabad­ságukért küzdöttek volna, újra és újra azonosultak az uralkodó kaszt hatalom­vágyával és brutalitásával, s az állam ér­dekeit általában a saját, egyéni érdekeik elé helyezték. Marx egyik, Kugelmann-hoz írott levelében már keserű iróniával írt arról, hogy „a német honfiú annyi rú­gást kapott uraitól, hogy valóságos élve­zet lehet számára, ha hasonlóképpen na­gyot rúghat a külföldiekbe”.

Ez a nyájszellem ma talán nem nyilat­kozik meg olyan egyértelműen, mint a múltban, de továbbra is az átlagnémet mentalitásának része. A nyugatnémetek több mint negyven évig demokratikus rendszerben éltek, ám a polgári engedet­lenségi mozgalom alig létezik, s csupán olyasféle kisebbségi csoportok művelik, mint a zöldek, a pacifisták és egyéb al­ternatív mozgalmak, amelyek mellesleg szólva egyre erőtlenebbek, miközben a másik oldalon ismét feltámad a neonáci mozgalom.

A német polgár általában ösztönösen tiszteli az államhatalmat, és elvből híve a társadalmi fegyelemnek, a rendnek. Poli­tikai síkon Németország egyszerűen nem rendelkezik politikai baloldallal, és a szociáldemokraták (SPD), akik hivatalo­san képviselik a baloldalt, ugyanolyan konzervatívok és kispolgáriak, mint a múltban voltak. Ugyanez áll a szakszer­vezetekre is. Amikor olyasféle hétközna­pi követeléseket kell képviselniük, mint a munkaidő-csökkentés vagy a bérkövete­lések, hatékonyan működnek, de arról, hogy politikai-társadalmi szerepet vállal­janak, végképp letettek, és vakon elfo­gadják a kormány, a parlament és a mun­kaadók vezető szerepét. És ami az unásig szajkózott Mitbestimmungot (bele­szólási jog a vállalati döntésekbe) illeti, az nem egyéb a munkaadók ügyes trükkjénél, amellyel saját szekerük elé fogják a bérből élő osztályokat. Ezért sikerült ki­törölni az osztályharc szót a szakszerve­zeti harc szótárából. Németország állító­lagos szociális édenében immár nincse­nek osztályellentétek, ott soziale Part­nerschaft (szociális partnerség), azaz a felek között létrejött érdekközösség van. A tény, hogy a néhai NSZK-ban hatmillió ember él a létminimum alatt és egymillió­nak nincs hol laknia, korántsem befolyá­solja a németeket abban, hogy hazájukat a világ legcivilizáltabb országának tart­sák, és valósággal hisztérikusan reagál­janak, ha valaki a súlyos társadalmi egyenlőtlenségekre céloz.

Amint a közelmúltban a német nép te­kintélytisztelete lehetővé tette, hogy az NSZK Európa legstabilabb és legeredményesebb kapitalista hatalma legyen, nyilvánvaló, hogy a jövőben is támogatni fogja uralkodó osztályainak egyedura­lomra törő, hódító terveit. Uraik tehát bátran belevághatnak akár holmi külföldi kalandokba is. Nem kell a dolgozó osztá­lyok ellenállásától tartaniuk, hiszen ezek mindig is boldogan helyeseltek, amikor gazdáik a nemzet dicsőségéről és nagy­ságáról szónokoltak előttük.

A múlt árnyai

A német közélet demokratizálódása nem jelenti azt, hogy a németek leszámoltak a múlt örökségével, főképpen a náci múlt örökségével, jóllehet többségük ezt bi­zonygatja. Mindenekelőtt Kohl kancellár, aki unos-untalan azt ismételgeti, mekko­ra örömére szolgál, hogy „későn szüle­tett”, s ez egyben a legfőbb érve is, mi­szerint a németek többségének egysze­rű generációs okokból nincs immár köze a múlthoz. Csakhogy közelebb járnak az igazsághoz azok a németek, akik úgy vé­lik, épp az ellenkezője igaz ennek az állí­tásnak, közöttük az író Rolf Winter, aki Hitler kam aus dér Dankwartsgrube (Hit­ler Dankwart sírverméből bújt elő) című könyvében a következőt állítja: „Valójá­ban nem jutottunk túl a hitlerizmuson, a legjobb esetben is csak külső megnyilvá­nulási formáit vetkőztük le.”

Az is igaz, hogy az utca embere ma is bagatellizálja a Harmadik Birodalom bű­neit. (…) S a mutatvány, amellyel tisztára akarja mosni magát a múlt vétkeiért, összefonódik azzal a képmutató állítással, amely szerint a németek nagy többségét becsapták a náci vezetők, s nem ismer­ték Hitler gyilkos és háborús terveit és fogalmuk sem volt, mi folyik a koncentrá­ciós és haláltáborokban.

Noha a németek többsége soha meg sem kísérelte, hogy azonosuljon vagy szolidaritást vállaljon a nácizmus áldoza­taival, a saját megpróbáltatásai miatt kro­kodilkönnyeket hullatott. (…) Hiszen a német gazdasági csoda kiegyensúlyo­zott polgárához az a meggyőződés is hozzátartozik, hogy a német nép egyszer s mindenkorra jóvátette bűnét azzal, hogy segítséget nyújtott Izrael Államnak vagy kártérítést adott a náci haláltáborok túlélőinek. Arról viszont senki sem be­szél, hogy a többi ország üldözöttjei, a több millió lengyel és orosz hadifogoly egy árva fillért sem kapott, noha a hábo­rú alatt munkaerőként használták őket, és nem csupán a nemzetiszocialista ál­lam, hanem az ipari nagyvállalatok is, mégpedig ugyanazok, amelyek ma is a német ipar hatalmasságai. És persze nem fizettek kártérítést a lerohant és fel­prédáit országoknak sem.

Az egykori NSZK bíróságai ímmel-ámmal ítélkeztek a volt nácik és háborús bűnösök felett. (…) A németek sem sa­ját lelkiismeretük parancsára cseleked­tek, inkább a nemzetközi közvélemény nyomásának engedtek, mikor bíróság elé idézték a háborús bűnösöknek egy szűk csoportját. Nyilvánvaló, hogy a bűnösök előbb-utóbb mind megúszták volna, ha nincsenek olyan ellenségeik, mint Simon Wiesenthal Bécsben vagy Serge Karsfeld Párizsban (mindketten zsidók). Ha az iz­raeli titkosszolgálat nem kezdett volna a saját szakállára akcióba, Eichmann talán ma is békésen élne Argentínában. A né­met igazságszolgáltatás rendszeresen megtagadta, hogy foglalkozzék azokkal a dossziékkal, amelyeket a kommunista országok juttattak el az NSZK-ba, arra hi­vatkozva, hogy a dossziék bizonyára me­rő rágalmakat tartalmaznak.

Kétségtelen, hogy sokan vannak, akik teljes mértékben azonosultak a Harma­dik Birodalom áldozataival, ám ők csupán a kisebbséget alkotják a nagy több­ség kebelében, amely önfeledten átadta magát a fogyasztói társadalom élvezetei­nek, és eszébe sem jutott, hogy a náci rémtetteken tépelődjék. Évtizedeken ke­resztül ösztönösen elhárították, hogy szembenézzenek a hitlerizmussal, és ez egyben azt is jelentette, nem ismerik el a német vereséget, s hogy a szövetsége­sekkel szemben bizonyos ellenérzéseket táplálnak. Az idén, május 8-án – a Har­madik Birodalom kapitulációjának évfor­dulóján – egyetlen német politikus sem akadt, aki az eseményre a leghalványabb utalást tette volna, és Heinz Galinski, a Németországi Zsidók Országos Tanácsá­nak elnöke méltán nevezte ezt szégyen­letesnek. Végső soron mindez világosan mutatja, hogy a németek a náci veresé­get nem felszabadulásnak, hanem meg­szégyenítő vereségnek érzik. Ez a ma­gyarázata, miért is bojkottálták, amennyi­re csak lehetett, a szövetségesek eleinte igencsak erőltetett nácitlanító program­ját. A náci funkcionáriusok, tisztek, bírák stb. nagyon hamar ismét munkába állhat­ták, és később ezekért az évekért nyug­díj is járt nekik. Ugyanez történt azokkal a gyárosokkal, bankárokkal és magas rangú hivatalnokokkal is, akik annak ide­jén együttműködtek a nácikkal. Csak fu­tólag emlékeztetünk arra, hogy az egy­kori náci Kurt Georg Kiesinger akadályta­lanul lehetett az NSZK kancellárja, s hogy Hans Globke, Adenauer bizalmas tanácsadója ugyanaz a náci funkcionári­us, aki 1935-ben nyilvánosan megvédte a zsidótörvényeket. A szövetségi Alkot­mányvédő Hivatalt (a hangzatos név mö­gött az NSZK, ma pedig az egyesített Németország politikai rendőrsége rejtő­zik) gestapósok alapították, és ők is szervezték meg. Mindezeket a ma már feledésbe merült tényeket nem azért em­lítjük, hogy a múltat újjáélesszük, hanem csupán azért, hogy rámutassunk: a há­ború utáni Németország központi voná­sa nem a megújulás volt, hanem a folyto­nosság, és hogy éppen ezért a ma élőket egyáltalán nem oltották be a múlt ideoló­giáját idéző vírus ellen.

Germán béke

Németország elvesztette a második vi­lágháborút, de megnyerte a békét…Mindebből új európai rend születik majd, amelyet alapvetően Németország alakít ki, és amelynek feltételeit Németország diktálja. Az amerikai avagy a szovjet bé­ke évtizedei után most a germán béke ideje közeledik. E folyamat megfékezé­sére kevés lehetőség kínálkozik. Az Egyesült Királyság földrajzi helyzete és hanyatló gazdasága miatt képtelen ellen­súlyozni a német óriás súlyát. Elég, ha megemlítjük, hogy az EGK országai kö­zül itt a legmagasabb a szegények ará­nya: 10,3 millió ember. Margaret Tha­tcher valószínűleg utolsó képviselője volt a birodalom és a Commonwealth, a Brit Nemzetközösség nosztalgikus, régi fé­nyében sütkérező politikának. Amikor Nicholas Ridley ipari és kereskedelmi mi­niszter lemondott, méghozzá kendőzet­lenül németellenes kijelentései miatt, so­kan úgy vélték, hogy ez a tény – anélkül, hogy bevallanák – voltaképpen enged­mény Bonn-nak, és – egyebek mellett – ez is közrejátszott a Vaslady bukásában. Az ő Európa-ellenessége valójában a né­metek és személy szerint Kohl kancellár iránt táplált ellenszenve volt. Eme össze­függésben figyelemre méltó John Major törekvése, aki a Németországhoz való közeledést propagálja, a harmincas évek ún. appaeasementjét (az ellenfél enged­ményekkel való megvásárlása) kívánja felmelegíteni, amely az akkori Anglia és a Harmadik Birodalom kapcsolatait jelle­mezte …

Franciaország nem elég jelentős ah­hoz, hogy szomszédja szándékait ke­resztezze; mind ereje, mind elszántsága hiányzik hozzá. Amióta megalakították a CECA-t, az Acélipari és Szénbányászati Egyezményt, Franciaországot kizárólag az érdekli, hogy szomszédját minden­áron a nemzetközi szervezetben lássa, megakadályozandó, hogy a Rajna túlol­dalán az európai országokhoz nem kötő­dő, újabb szuperhatalom jöjjön létre. Eb­be De Gaulle tábornok is kénytelen volt beletörődni, hiába hangoztatta lépten-nyomon briliáns ötletét, a Force de frappe-ot (ütőerő) meg a francia grandeur-t (nagyság), amelyet egyébként Mitterrand szolgaian átvett tőle. A De Gaulle és Adenauer között létrejött barátsági szer­ződés ennek a politikának hivatalos elis­merése volt. Ettől kezdve Franciaország alapvetően németbarát magatartást ta­núsított, méghozzá azért, mert a két or­szág közötti elhidegülés romba dönthet­né a francia politikai terveket.

A Párizs-Bonn tengelyt azonban, mely forma szerint az egyenlőség és a kölcsö­nös előnyök elvén alapul, Németország uralja, noha a szónokias külsőségeket szívesen átengedi a másik félnek. És amennyiben a francia politika valódi moz­gatórugója a félelem (bár ezt a szót fran­cia politikus nem ejtheti ki), Németor­szág a stratégiai célok mellett őszinte csodálója a szomszédos Galliának. Ez a csodálat mindig is létezett, ugyanakkor – éppen a német hegemonikus tervek mi­att – Németországnak szüksége van a franciákra. A németek tudják, hogy Nyugat-Európa soha nem lehet a hűbérbirtokuk a franciák áldása, legjobb esetben közömbössége nélkül; ez az oka annak, hogy mindent elkövetnek, hogy kapcso­lataikat szorosabbra fűzzék latin szom­szédjukkal (persze ez a magatartás nem egyéb, mint a titokban áhított lerohanás szublimációja). Franciaország túlságo­san hiú ahhoz, hogy ezt észrevegye. Mint nagyhatalom, Angliához hasonlóan Fran­ciaország is hanyatló ágba jutott. Német­ország azonban történelmének egyik „legeuforikusabb” szakaszába lépett.

Ezenkívül a két országnak közös érde­kei is vannak. Az egyik abban áll, hogy Európát megszabadítsák az Egyesült Ál­lamok gyámságától, ezt szolgálja a multi­nacionális fegyveres erők terve is, amely az Európai Közösség politikai egységé­nek feltétele; ám e hadsereg valójában binacionális, azaz kétnemzetiségű lesz: francia-germán fegyveres alakulat.

Kelet-Európa

A germán erőfölény nem korlátozódik az Európai Közösség országaira, hanem előbb-utóbb a posztszocialista Kelet-Eu- rópára is kiterjed. A „létező szocializ­mus” összeomlása után keletkezett geo­politikai és gazdasági űrt Németország fogja kitölteni, és az a térség, amely ed­dig a Varsói Szerződés és a KGST révén a Szovjetunióhoz kötődött, most Német­ország hűbérbirtokává válik. És ha felté­telezzük a valószínűtlent, miszerint a Gorbacsov-féle Európa-ház egyszer megvalósul, Kelet-Európa német és nem orosz felségjel alatt hajózik.

Mert a legendás Drang nach Osten (keleti előretörés) a végső adu, amelyet a németek egyelőre a kabátujjukban rej­tegetnek, de egy szép napon lehet, hogy előrukkolnak vele. Amikor úgy döntöttek – jogszerűtlenül és mesterségesen –, hogy a fővárost Berlin helyett fokozato­san Bonnba helyezik át, határozottan e terv megvalósulása felé közeledtek. Most azonban a legfőbb politikai cél egyelőre a keleti országrész gyors át­szervezése; amikor ezt megvalósították, megkezdik nagy és diadalmas menetelé­süket Kelet felé, de nem feltétlenül a Panzerdivisionen (páncéloshadosztá­lyok) segítségével, mint valaha, hanem a gazdasági behatolás, valamint a kulturá­lis imperializmus révén.

És ezzel Németország nem tesz egye­bet, mint visszatér történelmi rögeszmé­jéhez. A Hanza-városok Szövetsége és a Német Lovagrend távolba vesző idejétől kezdve a németek újra és újra a szláv Európa meghódítására törtek. Hol keres­kedtek velük, hol technikai fortélyaikat adták át nekik, hol pedig lerohanták és leigázták őket. Herderben volt annyi nagyvonalúság, hogy nemcsak elismerte, hanem elítélte a germán törekvésnek ez utóbbi formáját. Az átlagnémet mindig lenézte a szláv és a balkáni népeket, ez a magyarázata annak is, hogy Hitler Untermenschennek, alsóbbrendű embereknek merte nevezni az oroszokat. Amikor a Vörös Hadsereg tönkreverte a hitleri Wehrmachtot, a németek megtanulták tisztelni az orosz katonai potenciált, de a Szovjetunió jelenlegi súlyos válsága is­mét feléleszti a régi fajgyűlölő elmélete­ket, melyek szerint Oroszországot al­sóbbrendű nép lakja, és ezért alá kell vetnie magát a német uralomnak … Még Engels is csaknem olyan lekicsinylő han­gon ír a csehekről és lengyelekről, mint bármelyik német nacionalista, mindkét néptől elvitatva a jogot és a képességet, hogy szuverén nemzetté váljon, mivel úgy vélte, hogy törvényszerűen a néme­tekre vár a feladat, hogy „civilizálják őket”. Amikor 1991 áprilisában a néme­tek eltörölték a vízumkényszert Lengyel- országgal, a határátkelőhelyek közelé­ben neonáci bandák álltak lesben, és a szomszédos ország turistáit és utasait kőzáporral, szidalmakkal fogadták, s tet­ték ezt a jelen levő németek közönye vagy csendes jóváhagyása mellett. A né­metek Kelet-Európát a saját zsákmá­nyuknak tartják, meghódítandó „élettér­nek”. Hitler, éppen ebből a koncepcióból kiindulva, Mein Kampfjában azt írja, hogy Kelet-Európa Németország természetes gyarmata.

Elhibázott dolog volna azonban felté­teleznünk, hogy Németország egyszer leválik Nyugat-Európáról, és Kelet felé terjeszkedik. Nem lesz újabb rapallói egyezmény, már csak azért sem, mert a húszas évekkel ellentétben Németor­szágnak nincs semmiféle elszámolnivalója a Nyugattal. A német politika alapelve továbbra is a Nyugat-Európához fűződő kapcsolat lesz. Mint láttuk, Németország számára előnyös, ha továbbra is oszlo­pos tagja az EGK-nak, az itt nyert pénz­ből finanszírozza majd kelet-európai be­fektetéseit, elsősorban Lengyelország­ban, Csehszlovákiában és Magyarorszá­gon, hiszen ezek az országok már ma is legközvetlenebb befolyási övezetéhez tartoznak, bátran nevezhetjük őket csat­lósállamainak; sőt ehhez a körhöz ma már Ausztriát is hozzászámíthatjuk. Ez a fajta keleti politika előbb-utóbb összeüt­közésbe kerül az orosz érdekekkel, ami­ért is Németország soha nem fogja jó szemmel nézni az oroszok megerősödé­sét, mert csakis ők keresztezhetik kelet-európai aspirációikat.

Német fölény a kontinensen

A hegemóniára való német törekvés mó­dozatai ma még homályosak, de az alap­vető cél már világos: a kontinens elnémetesítése; elnémetesítése abban az ér­telemben, hogy a német életformát és a német értékrendet fokozatosan átplán­tálják a földrész többi országába.

A németek hasonló szerepre készül­nek Európában, mint amelyet az Egye­sült Államok játszik több mint egy évszá­zada Latin-Amerikában, és – a második világháború óta – az egész nyugati félte­kén sőt a világ egyéb térségeiben is: biz­tosítani a kapitalista rend folytonosságát, és felszámolni minden olyan kísérletet, amely a kapitalizmust ésszerűbb, ember­ségesebb társadalommal kívánja felválta­ni.

A német szerepvállalás egyébként összecseng a német történelmi hagyo­mánnyal. Németországban hagyományo­san újra és újra domináns szerephez jut­nak a konzervatív és ellenforradalmi ten­denciák, és minden jel arra vall, hogy ez a jövőben sem lesz másként. Kihasznál­va befolyását a Európai Közösségben, egyre inkább terjeszkedve Kelet-Európában, Németország minden bizonnyal megkísérli majd, hogy a többi országban is érvényre juttassa saját értékrendjét, melynek alapja a konformizmus, a tekin­télytisztelet és a szocializmus elleni gyű­lölet.

Valójában megkockáztathatjuk a véle­ményt, hogy a német politika végső célja ma is egyfajta új Karoling-birodalom lét­rehozása; Európa olyasféle átalakítása, amely a maga államilag ellenőrzött, tech­nokrata és gyakorlatias értékrendjével a szent Német-Római Birodalom sajátos, mai változata lehetne.

Nietzsche többször is rámutatott, hogy történelmileg Németország mindig az ellenkezőjét cselekedte annak, amit tennie kellett volna. Nos hát, annak elle­nére, hogy napjainkban mérhetetlen ha­talmat tart kezében, hogy erős expanzi­ós törekvései vannak, nem nehéz megjó­solni, hogy a német nagyhatalmi álmok végül is összeütközésbe kerülnek a né­pek méltóságával és önfenntartó ösztö­nével, s hogy a németek irracionális haj­lama minden mérték felrúgására végül is azt eredményezi majd, hogy imperialista terveik újabb katasztrófával végződnek.

PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSA

FÓRUM

VIDA JÁNOS

Vállalkozás a közjóért

A főváros VII. kerületében egy közepes méretű lakásból kialakított helyiségben talált otthonra a tavaly óta működő Kül­detés Egyesület, amely az idén hozta lét­re a Szellemi Sérültek Támogatásáért Alapítványt. A középsúlyos – tehát még fejleszthető és foglalkoztatható – szelle­mileg sérült gyermekek és fiatalok testi, lelki, szellemi gondozását, fejlesztését és a társadalom életébe való beilleszke­désük segítését tekintik feladatuknak. Néhány elszánt pedagógus és a többiek gondjaira is érzékeny szülő szervezte meg az egyesületet és az alapítványt, hogy az egész fővárosból és környékéről hozzájuk forduló szülőknek – térítés- mentesen – segítséget nyújthassanak, fogyatékos gyermekeik számára az eleve elrendeltnek hitt sorsukhoz képest em­beribb életút lehetőségét tárhassák föl.

– Mindannyian úgy gondoltuk – idézi a közelmúlt emlékeit Bodrogi Pálné, az ala­pítvány kuratóriumának elnöke, aki ugyanebben a kerületben pedagógus­ként dolgozik egy fogyatékosokkal fog­lalkozó általános iskolában –, hogy a le­hető legszebb környezetet kell megte­remtenünk a gyerekek számára. Csak­hogy, jóllehet a tanárok és a szülők ter­mészetesen ingyen tevékenykednek az egyesületben, anyagi lehetőségeink így is szűkösek. Ezért kértük és kérjük, hogy aki teheti, járuljon hozzá alapítvá­nyunkhoz. Megkerestük még a Máltai Szeretetszolgálatot is, ők azonban halla­ni sem akartak rólunk, amint kiderült, hogy nem egyházi szervezet vagyunk. A kerületi önkormányzattól azonban je­lentős támogatásban részesültünk: a la­kást is ingyen bocsátották rendelkezé­sünkre. És sokat köszönhetünk jóindula­tú vállalkozóknak, vállalatvezetőknek: így például helyiségünk felújításához a Duna Épszer Rt.-től és a Primo Fészek Áruház­tól építőanyagokat, a Kapocs Gmk-tól festéket, a Lampart gyártól gázkonvekto­rokat kaptunk térítésmentesen, a Kar­bantartó és Felújító Gmk a víz- és gáz- szerelési, a Villanyszerelő-ipari Rt. a vil­lanyszerelői munkákat végezte el szíves­ségből, a hozzá való anyagot is biztosít­va. A Saniter Öntöttmárvány-gyártó Kft. pedig egy teljes fürdőszoba-berendezés­sel ajándékozott meg bennünket. Köszö­net illeti mindannyiukat, azokat is, akik esetleg kimaradtak a felsorolásból.

Miközben nézem a vadonatúj felszere­léseket, eltűnődöm: mennyire gyakorlati­as, kétkezi tevékenységben testet öltő érzelem tud lenni a segítőkészség.

Hamarosan meg is bizonyosodhatom erről, amikor lehetőségem nyílik arra, hogy a Saniter Öntöttmárvány-gyártó Kft. tevékenységét és helyzetét közelebbről is megismerjem. Igazgatójával, Tóth Fe­renccel, a vállalat pestlőrinci székhelyén találkozom. Irodájában fogad. Előérze­tem igazolódik: itt nem padlószőnyeges, faburkolatos, csokornyakkendős elegan­ciát találok, hanem egy hétköznapi öltözetű, fáradt-fáradhatatlan férfit, a szüksé­gesnél egyetlen köbcentiméterrel sem nagyobb szobában, egyszerű bútorok között. Az asztalokon iratcsomók, a pad­lón, a falak mentén áruminták.

– A 21. Sz. Állami Építőipari Vállalattól béreljük a gyártócsarnokot és ezt az iro­dát is – mutat körbe az igazgató. – A gé­pek és a felszerelések a sajátjaink. Ha megerősödne a vállalat, akkor ezeket a helyiségeket és a hátrább fekvő további két gyártócsarnokot is megvásárolhat­nánk. Ez esetben nemcsak a mostani harminc dolgozónknak, hanem ezerkét­száz ember számára biztosíthatnánk a munkalehetőséget és a megélhetést.

Hallgatom szavait, és közben arra gon­dolok, mit is jelent a megerősödés. A Sa­niter Kft. egyelőre talán nem erős, de igencsak szívós. Létrejötte óta impozáns eredményeket ért el, és – amint a beszél­getés és a dokumentumlapozgatás so­rán kiderül – Tóth Ferenc ötletei, kezde­ményezései mindannyiszor időszerűek, vonzóak, ígéretesek, csakhogy a „kör­nyezeti” feltételek nem épp az ő és a hozzá hasonlók számára kedvezőek.

– 1989 júniusában alakítottuk meg a Saniter Öntöttmárvány-gyártó Ktf.-t 2 mil­lió 400 ezer forintos, tehát meglehetősen alacsony törzstőkével. Erre alapozva hoztunk létre egy olyan üzemet, amely­nek az értéke mintegy 60-70 millió forint, és nyugodtan kijelenthetem, hogy termé­keink világviszonylatban is megállják a helyüket. A hitelfeltételek azonban súlyo­san korlátozzák lehetőségeinket: a jelen­legi bankviszonyok olyanok, hogy nem kaphatunk hosszú lejáratú kölcsönt ala­csony kamatra. Ilyen körülmények köze­pette vállalatok, kft.-k, szövetkezetek tö­megesen mennek tönkre, s ezáltal a munkanélküliség is tetemesen növek­szik. Mi magunk is ötven fővel indultunk, de kénytelenek voltunk harmincra csök­kenteni a főállásúak létszámát. Nálunk, aki nem fizikai dolgozó, az jelenleg egy személyben négy-öt munkakört is ellát.

Lapozgatom a Saniter Kft. termékkata­lógusát: „Öntöttmárvány a szivárvány színeiben”. Kádak, sarokkádak, zuhany­tálcák, különféle alakú és típusú mos­dók, vécék, asztallapok, tükörkeretek, polcok, burkolólapok, ablakpárká­nyok … Az árak mérsékeltek.

– Sajnos, ezt is egyre kevesebben tudják megfizetni – jegyzi meg Tóth Fe­renc. – Az utóbbi évtizedekben az or­szágban úgyszólván gomba módra nőt­tek ki a házak a földből, most pedig se szeri, se száma a félbemaradt építkezé­seknek. A hazai fizetőképes kereslet olyan ütemben csökken, hogy jelenleg csak egy műszakban dolgozunk, holott a rezsit három műszakra fizetjük. Közben az utóbbi másfél esztendő folyamán el­árasztották az országot nyugati szaniterárukkal, amelyek négyszer, ötször annyi­ba kerülnek, mint a mi termékeink.

Átsétálunk az impozáns, higiénikus gyártócsarnokba. A katalógusbeli tár­gyak most valóban a szivárvány minden színében pompáznak szemem előtt.

– Nem mellékes – hívja fel a figyelme­met az igazgató –, hogy itt minden ter­mék magyar alapanyagokból készül, a technológia is hazai, a munkavédelmi kö­vetelmények és berendezések viszont nyugati színvonalúak.

Amikor megkérdezem, hogy az adott viszonyok között végül is mi kölcsönöz ösztönző erőt egy ilyen típusú vállalko­záshoz, szervezési elveinek és tapaszta­latainak egyik fontos részéről számol be.

– Már 1989 őszén az volt az álláspon­tom, hogy hazánknak nem szabad le­mondania a szovjet piacról és a korábbi szocialista országok piacáról. Ez be is igazolódott. Ahol a magyar kereskede­lem feladta a szovjet piacot, oda azon-nyomban betódultak a nyugati kereske­dők. A Saniter Kft. nem csupán a saját termékeit kínálja, hanem vállalja gyárak fölszerelését, lakásépítési programok­ban való részvételt, emellett barterüzlet- kötéseket is szervez. Mi nyomban föl is vettük a kapcsolatot a szovjetekkel, s az­óta jónéhány küldöttség fordult meg ná­lunk, ráadásul a moszkvai televízió is több ízben bemutatta vállalatunkat és termékeit. Még azt is javasolták, hogy a Saniter Kft. legyen a két régió közötti barterüzletek szervezésének központja: a gázért, olajért, villamos energiáért ugyanis mi élelmiszert, ruhát, cipőt és más termékeket tudnánk kiszállítani.

Visszatérünk az irodába, s ott az igaz­gató két vaskos dossziét húz elő a fiók­ból: sorra emeli ki belőlük az orosz, uk­rán, kazah, örmény és más országbeli minisztériumok, nagyvállalatok és kisvál­lalkozások szerződésajánlatait, szándék- nyilatkozatait és megrendeléseit.

– A gyárakra, építkezésekre, vagy ép­penséggel a fürdőszoba-berendezések­re a nyugati cégek a mieinkhez képest sokkalta magasabb árajánlatokat tesz­nek. Az ő előnyük elsősorban abban rej­lik, hogy van hiteltartalékuk, nekem azon­ban nincs miből hiteleznem. Hiába van barterfedezetem és annak ellenében ha­talmas raktárkészletem, a jelenlegi bank­feltételek mellett nem kaphatok kedvező kamatú kölcsönt. Holott mi nem seftelünk, mindenben korrekt partnerek va­gyunk, számos külföldi és magyar vállalat irántunk tanúsított bizalma igazolja ezt. Ha az általunk fellelt piacokra eljuttathat­nánk a kiszemelt hazai termékeket, ak­kor több ezer embert mi menthetnénk meg a munkanélküliség rémétől. A mi népünket nem szabad megfosztani attól a lehetőségtől, hogy termelhessen, al­kothasson. Sokszor bebizonyította, hogy képes rá. Emlékszem a háború utáni új­jáépítésre, amikor ez a nép kezdetleges műszaki feltételek közepette tíz köröm­mel kaparta ki az országot a romokból.

Íme: egy ember, aki nem adja meg ma­gát. Tóth Ferencben olyan vállalkozót is­mertem meg, aki nem nyerészkedni, ügyeskedni, hanem termelni, alkotni, se­gíteni akar, akkor is, ha ez nehéz dolog, akkor is, ha ő maga nem jut támogatás­hoz.

– Csak ezt tehetem. Nem tagadtam meg a fajtámat, a bérből élő dolgozókat, és soha nem is fogom megtagadni őket. Nem szükségszerű a hónapról hónapra növekvő munkanélküliség, amely ráadá­sul nem csupán az elbocsátottakat sújt­ja, hanem családjukat is. Egyre-másra hallani arról, hogy óvodákban iskolákban rosszullét fogja el a gyerekeket az éh­ségtől. Az ember sok mindent elvisel, de azt nemigen tűri békével, ha gyermekeit, unokáit csontra-bőrre soványodva kell látnia. Emlékszik a Valahol Európában cí­mű filmre? Nagyon félek attól, hogy a kö­zeljövőben sok nyomorult kis Kuksit lá­tunk majd csatangolni az ország útjain. Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy ez ne következzék be.

Kívánom, hogy minél több teljék Tóth Ferenctől, aki búcsúzóul még egy szép tervébe is beavat: ha a Saniter Öntött­márvány-gyártó Kft. fennmarad és anya­gilag is megszilárdul, akkor Kispesten és Pestlőrincen pártfogásába vesz egy-egy iskolát, és ott befizeti a napközi étkezést mindazoknak a szegény sorsú gyerekek­nek, akiknek a szülei nem képesek erre.

Ezek után a krónikásnak is cselekednie illik valami jót, mielőtt sorait zárná. Ideí­rom a számlaszámát a Szellemi Sérültek Támogatásáért Alapítványnak, amely a Sa­niter Kft.-től a szép fürdőszoba-berende­zést kapta: MHB 323-14209. Bizonyára akad olvasóink között olyan, aki – erejé­hez mérten – követi a nemes példát.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Szélhámosok eszmélkedése

Takaros nyomtatványt hozott címemre a posta tavaly októberben. „Eszmélet” volt a címe, s „A Göncöl Kiadó Könyvklubjá­nak Tájékoztatója”-ként jelölte meg tematikáját. Bevezetője régi, közös gon­dunkat fogalmazta meg: „A könyvter­jesztés jelenlegi kaotikus helyzetében hi­ába is születnek valóban színvonalas, irodalmi és kulturális értékeket hordozó könyvek, azok nem jutnak el a megfelelő olvasókhoz. Bizonyára Önnel is előfor­dult már, hogy boltról boltra járva kere­sett egy-egy fontosabb művet, s bár tud­ta, hogy megjelent, nem jutott hozzá. Hát még ha vidéken lakik! Előfordul, hogy mi­re tudomására jut egy régóta hiányzó szakkönyv vagy egy új regény megjele­nése, az már sehol sem kapható. Pedig lehet, hogy a keresett mű ott van valahol egy kiadó raktárában, csak a megfelelő terjesztés hiányában nem jut el Ön­höz …” – és így tovább.

Végül pedig a vonzó ajánlat: a könyv­klub tájékoztatója minden két hétben értesít arról, milyen színvonalasabb ki­adványok jelentek meg, s ha érdeklődé­semnek megfelelő munkákat találok köztük, a megrendelőlap beküldése után postafordultával eljuttatják hozzám, amit kértem. „A klub tagsági díja 600 Ft egy fél évre, melyet előre kell befizetni. A féléves tagdíj nagy részéért, 500 Ft-ért az ismertetett művekből térítés nél­kül lehet rendelni. Természetesen a fenti összegnél nagyobb értékű vásárlásokra is van mód a különbözet utólagos befi­zetésével …”

Némiképp meghökkentett ugyan, hogy egy „Eszmélet” című folyóirat – s nem is akármilyen, a társadalomtudományi-poli­tikai orgánumok közül szerintem a legte­kintélyesebb – jó ideje működik már; fura kulturális tájékozottságra vall, ha egy ki­adó és könyvklub munkatársai hírét se hallották. No de a nemes cél és a kedve­ző ajánlat vonzereje elnyomta bennem ezt a zavaró érzést, s haladék nélkül pos­táztam a 600 forintot és mindjárt az első könyvmegrendelést is. Két hét múlva is­mét találtam kedvemre való könyveket a tájékoztatóban, azokat is megrendeltem. A kiadványok ugyan postafordultával nem érkeztek meg, de az új megjelené­sekről szóló értesítések igen, vártam hát türelemmel december végéig. Akkor a telefonálással próbálkoztam: foglalt, nem veszik fel, foglalt – végül jelentkezett egy kellemes női hang, s tudatta velem, hogy torlódások miatt késlekednek, és a jövő héten biztosan megkapom a könyveimet.

Persze nem kaptam semmit, egy idő után pedig a tájékoztató is elmaradt. Bosszantó volt, hogy így rászedtek, de lassan kezdem megszokni. A kábeltévé-hálózat kiépítésére is befizettem egy ha­sonló jelentkezési díjat, abból se lett semmi. A választások idején is elmentem voksolni, valamennyi párt megígérte, hogy megállítja az inflációt és tejjel-mézzel folyó Kánaánt varázsol honunkból, aztán most ott tartunk, ahol tartunk. Az átkos pártállami időkben gúzsba kötött erők szabadon szárnyalhatnak – s aki ba­lek, ráfizet.

No de ami sok, az sok. A mai szent na­pon ismét felbukkant postaládámban a Göncöl Kiadó Könyvklubjának Tájékozta­tója, csak megváltozott címmel: most „KönyvTár”-nak nevezi magát. „Bocsána­tát kérjük, amiért hosszú ideje nem kap­ta meg lapunkat, és az igényelt könyve­ket sem tudtuk postázni – írják a klub vezetői. – Anyagi és szervezési problé­máink miatt munkánk felfüggesztésére kényszerültünk, és komoly veszélybe ke­rült a klub további léte is. Gondjaink mostanra többé-kevésbé megoldódtak. Elkészült a számítógépes rendszerünk is …” Az eddig kért könyvek feladását vagy az 500 forint visszatérítését nem ígérik ugyan, de azt igen, hogy ha megint befizetek 600 forintot, akkor 500-ért könyvet rendelhetek. Megint. S bizonyá­ra még telefonálhatok is majd, ha hiába rendeltem meg.

Nagy ötlet, ajánlom a parlamenti pár­tok figyelmébe is. A következő választá­sok előtt küldjenek hasonló kiáltványokat a választóknak: „Bocsánatát kérjük, ami­ért hosszú ideje semmibe vettük, és ígé­reteinket sem tudtuk valóra váltani. Anya­gi és szervezési problémáink miatt az or­szág jólétének felfüggesztésére kény­szerültünk, és komoly veszélybe került a haza további léte is. De a mi gondjaink mostanra többé-kevésbé megoldódtak. Elkészült a parlamenti szavazatszámlálás számítógépes rendszere is …” Az állás­talanná vált vagy az inflációval kizsebelt tömegeknek kártérítést ne ígérjenek, de azt igen, hogy ha megint őket ültetik be az Országházba, újból várhatják, hogy megáll az infláció és tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz az országból. Várhatják.

PETŐ GÁBOR PÁL

Privatizálás és Nagy Sándor

Nagyban (bár egyesek szerint lassan) fo­lyik a „privatizálás” az országban. Egye­seknek – a termelőszövetkezetekbe „kényszerített” parasztok, illetve az egy­házak esetében – /©privatizálás, vagyis ők anyagi valóságában visszakapják álla­mosított vagyonukat, mások azonban csak kárpótlási papírokat fognak kapni tulajdonuk fejében.

Hogy mit csinálnak a reprivatizált, mondjuk másfél vagy akár öt holdjukkal a parasztok vonóerő, gépek, műtrágya, ál­talában forgótőke nélkül – erről közgaz­dászok már elmondták a véleményüket, és félek, a parasztok a saját bőrükön fogják tapasztalni, mi a különbség a szö­vetkezeti gazdálkodás és az egyéni, a „nadrágszíjparcellákon” való gazdálko­dás között (pl. táppénz, nyugdíj tekinte­tében). Az egyházakról most ne essék szó: az ígért mértéktartás helyett olyan mohóságot és agresszivitást tapasztalni részükről, hogy az sok hívőt is megbot­ránkoztat.

Másról szeretnék morfondírozni nyilvá­nosan. Arról, hogy az a tulajdon, amelyet privatizálnak, vagyis eladnak hazai vagy külföldi tőkés vállalkozóknak, a mai rend­szer szemlélete szerint jogtalanul került az állam tulajdonába az államosítások­kor. Nem fizettek érte kárpótlást, tehát ez jogtalan, igazságtalan elvétel volt: lo­pás, sőt, ha úgy tetszik, rablás. Ám fo­gadjuk el ezt a felfogást – de akkor men­jünk tovább a logikája mentén. Akkor a mai állam, a mai rendszer tulajdonában is jogtalanul vannak, nem? És akkor sem lesznek éppen megnyugtató jogossággal a birtokában, ha valóban kifizetik – papí­rokkal – az államosított javak ellenérté­kének egy töredékét. Nem is szólva azokról a gyárakról (és más, állami tulaj­donban lévő létesítményekről), amelye­ket nem államosítottak, hanem az utóbbi negyven évben építettek az állami költ­ségvetésből, vagyis abból az értéktöbb­letből (Mehrwert), amelyet a dolgozóktól az állam elsajátított, vagyis ami mindenki­nek a tulajdona.

A privatizálás tehát rablott javak eladá­sa. Azt a magánszemélyt, aki bűnös úton eltulajdonított holmit elad, orgazdának hívják. Ha egy ember. És ha állam? … Itt nem merek továbbmenni, helyette in­kább elmondom egyik kedvenc történe­temet.

Nagy Sándor császár, pontosabban makedón király (i. e. 356-323) hatalmas hajóhadával halad kelet felé, világhódító útján. Hajóhadának előőrse elfog és elé­be vezet egy kalózt, egy tengeri rablót. „Miért vagy te tengeri rabló?” – kérdi tőle a király. „Mert csak egy hajóm van és az is kicsi – hangzik a válasz. – Ha sok és nagy hajóm volna, én is császár vol­nék.”

OLVASÓLÀMPA

MILLOK ÉVA

Két könyvről

Friedrich Dürrenmatt: Zűrvölgy

Elgondolkoztató, hogy ez a regény (vagy nem is regény?), amely első sorától az utolsóig, és közben is egyik sorról a má­sikra, el kellene, hogy képesszen, meg kellene, hogy döbbentsen, kétségbe kel­lene, hogy ejtsen bennünket, egyáltalán nem ezt a hatást teszi ránk, mondhat­nám, ellenkezőleg. Miközben helyszínei, alakjai, történései a merő zűrzavart és a képtelenségek felfoghatatlan áradatát lö­vellik elénk, egyre derűsebben, sőt elé­gedettebben olvassuk, és bensőnkben nemhogy zűrzavar keletkeznék, hanem mintha éppen hogy mindjobban elrende­ződnék minden. Ez Dürrenmatt zseniali­tása. Az a bizarr látásmód, amely őt jel­lemzi, valójában olyan módon tárja elénk a dolgokat, hogy hirtelenjében felismer­jük: de hiszen ez így igaz, a világ ilyen képtelen, az élet ilyen hajmeresztő, az emberek és cselekvéseik ilyen eszeve­szettek. „A Boston Society for Moralityt, akárcsak a jótékony célú egyesületek többségét, sűrű köd lengte körül. Az uraságok tanácstalanul tébláboltak az alakuló ülésen, majd létrehozták a Soci­ety európai szekcióját, nem is sejtve, hogy amerikai szekció egyáltalán nem lé­tezik. Aztán a nyugalmazott miniszter aláírta az alapítólevelet, melyen az ő neve volt bejegyezve elnökként, és pohárkö­szöntőjében nem győzte hangsúlyozni annak fontosságát, hogy végre európai földön is megalakult a Society for Morality, a célt pedig, amiért alakult, ráérnek később is kijelölni.” Van egy szakállas és egy szakálltalan Isten. És van Moses Melker, aki főleg három feleségének jó­voltából lett milliomos (kettőt megölt), de megölt egy falusi leányzót is, és azt hiszi, hogy a szakállas Isten kegyelméből me­nekült meg a büntetéstől. Ezért üdülőt akar létesíteni Zűrvölgyben, milliomosok számára, de közük vele, hogy a Swiss Society for Morality szervezésében „A szegénység háza” fog itt létrejönni, és a milliomosok lesznek a személyzet. Mert „A kegyelem a tű foka, ahol nemcsak egy teve, hanem mindazok átférnek, akik itt összegyűltek, és a gazdagság átkát nyö­gik. A nagy Öreg színe előtt az utolsók­ból elsők lesznek, a szegényekből gaz­dagok, a szegényeké az áldás, a gazda­goké az átok. Ámde, aki áldott, nincs szüksége kegyelemre, mert kegyelem­ben él, így hát a kegyelem nekik, gazda­goknak, elátkozottaknak, jóllakottaknak adatik, a kegyelem, amelyet ők nyernek el, az emberiség egyedül kegyelemre szoruló söpredéke!” Parányi ízelítő ez csak a könyv szelleméből, amely könyör­telen szarkazmusával mindent befog. A kormányzó pl. így beszél egy községi elöljáróhoz, aki hozzá fordul panaszával: „Te azt hiszed, hogy mert kormányzó va­gyok, és ráadásul az igazságügyi és bel­ügyi tárca is az enyém, mindjárt mindent tudok. Egy lószart. Megmondom én neked te elöljáró, a mi országunk a világ legzűrösebb országa. Senki se tudja, mi kié, ki kivel játszik, ki keveri és ki tartja kézben a lapokat. Úgy teszünk, mintha szabad ország lennénk, közben azt se tudjuk, miénk-e még az ország…” Dür­renmatt nem talál, nem is keres enyhítő körülményt a világ megítélésében, és most bizony olyan időket élünk, hogy egyedül ez elégíti ki igazságérzetünket. (Európa)

Robert Merle: Majomábécé

A kiváló francia író nem először foglalko­zik „állati” problémákkal, különösképpen azzal, hogy képes lehet-e állat elsajátíta­ni olyan nyelvet, amely lehetővé teszi, hogy kommunikálni tudjon az emberrel. Egyáltalán: közelíteni lehet-e embert és állatot egymáshoz olyan mértékben (állat alatt a főemlősöket értve), amilyen kap­csolat ember és ember között lehet. Merle regényében egy fölöttébb rokon­szenves házaspár – a férj ráadásul etológus – „örökbefogad” egy csimpánzbébit, kezdettől úgy neveli, mintha embergye­rek volna, és a süketnémák számára kita­lált és jól bevált jelbeszédre megtanítva őt, ki akarják próbálni meddig mehetnek el a kölcsönös megértésben. Hamar ki­derül: elég messzire. A kis majom meg­lepő gyorsasággal érti meg az emberi je­lek értelmét, és ő maga is egyre több olyan jelet tud használni, amely megfelel az emberi kifejezések értelmének. Érzel­mileg is meglepően differenciáltnak bizo­nyul Chloé, a kis majom, más és más a viszonya a család különböző tagjaihoz, miközben mindegyiküket a családhoz tartozónak érzi. A baj akkor kezdődik, amikor Chloé tükörhöz jut, és lassacs­kán rájön, hogy a tükörben saját magát látja. Rádöbben, hogy ő és a család töb­bi tagja egészen másképp néz ki, és bá­mulatos önkritikával önmagát ítéli csú­nyának. De ahogy növekszik, amúgyis egyre inkább előtérbe kerülnek azok az állati vonások, amelyek megkülönbözte­tik őt „hozzátartozóitól”. Ez felborítja az addigi boldog harmóniát, és mivel a falu­ban idegen emberek is élnek, az ellentét­források szaporodnak. És óhatatlanul ve­zetnek tragédiához, Chloé pusztulásá­hoz.

Merle mestere az állatábrázolásnak. Nemcsak a kis majom „lelkivilágát” tudja tökéletesen érzékeltetni számunkra, ha­nem a családban élőforduló többi állat, a kutya, a macska, a ló viselkedésformái­ban is teljesen járatos, ezért aztán Chloé és az ő köztük kialakuló érzelmi kapcso­latokat is hűen követni tudja. Az iroda­lomban élharcosa annak az amúgyis egy­re inkább tért nyerő felfogásnak, hogy az ember s az állatvilág nem ellensége, ha­nem kiegészítője egymásnak. (Európa)

KÖNYVAJÁNLAT

„Július 3-án este távírón Rómába is elju­tott a hír, hogy Königgrätznél a poroszok győztek. Az egyházi állam bíboros állam­titkára, a tulajdonképpeni miniszterelnök, Antonelli elborzadva kiáltott fel: »Casca il mondo!« (A világ összeomlik!) Ha nem is az egész világ dőlt romokba, a régi Né­metország azonban igen. Július 3-án es­tétől Európa megváltozott. Rövidesen a gyors porosz katonai győzelmek hatásá­ra három »isten kegyelméből« felkent ko­ronás fő vált meg országától: Hannover királya, Hessen-Kassel választófejedelme és Nassau hercege. A délnémet államok pedig vereségeik után kénytelen-kellet­len katonai-védelmi szövetségre léptek Poroszországgal. A német nyelvterületen – Ausztria kizárásával – lényegében ki­alakult az egységes polgári állam. Még néhány év, és Vilmos is megkapta a csá­szári koronát. Összesen 48 évig állt fenn az óriási Poroszországként megterem­tett Németország.” E világpolitikai fordu­latot előidéző porosz-osztrák háborúról, a történelem addigi legvéresebb csatájá­ról – számos európai nyelven megjelent elemzés és leírás után – most először került kiadásra magyar nyelvű tanulmány- kötet Bencze László tollából, Königgrätz. A testvérháború vége címmel. E késői publikálás azért is feltűnő, mert a 300 000-es osztrák hadsereg egyharmada csaknem 100 000 fő magyar gyalogos, lovas és tüzér volt, s a magyar hadtestek súlyos áldozatokat hoztak. Magyar tüzé­rekből, győri, szegedi és nyíregyházi ka­tonákból állt a hősiesség szimbólumává, a Habsburg-dinasztia iránti hűség példa­képévé vált „halottak ütege” is, akik bizo­nyára nem is tudták, milyen célokért hal­tak meg a csehországi véres csatatéren 1866-ban. A szép kiállítású könyv a Zrínyi Kiadónál látott napvilágot.

Aligha akad könyvszerető ember, aki nem ismeri a lélektani indíttatású novel­lák, a történelmi és kultúrtörténeti esz- szék, a művelődéstörténet érdekes alak­jait tudományos forráskutatások segítsé­gével megelevenítő arcképek és monog­ráfiák, a feszültséggel teli Sakknovella ki­váló stílusú írójának, az osztrák Stefan Zweignek a nevét. Az író a fasiszta meg­szállás elől 1938-ban előbb Angliába, majd Dél-Amerikába emigrált, ahol ötven évvel ezelőtt önkezével vetett véget éle­tének. Az Európa Kiadó halálának évfor­dulójára jelentette meg utolsó, életében ki nem adott regényét, A változás mámorát, amelyet Zweig 1934-ben kezdett írni, de csak jóval később fejezett be. Egy vi­déki postáskisasszony és orosz hadifog­ságból hazatért szeretőjének története az első világháború utáni osztrák nyomo­rúság közepette, alkalom az írónak a szegénységben élő, jobbra érdemes, ér­tékes, becsületes emberek keserves sorsa elleni tiltakozásra. A magyarul elő­ször megjelenő regényt Bor Ambrus nagyszerű fordításában olvashatjuk.

Nem mindennapi irodalmi kaland ré­szese lesz, aki kézbe veszi James Joyce Finnegan ébredése című művét, ponto­sabban azt a könyvet, melyben a mű né­hány részletét adta közre a Holnap Ki­adó. Joyce az Ulysses megjelenése után, 1923-ban fogott hozzá e mű megírásá­hoz, s tíz esztendeig dolgozott rajta. A mű tulajdonképpen Finnegan álma, az álom tudatállapotának rögzítése fantasz­tikus, szabadon képzett kifejezésekkel, nyelvbotlások fonetikus visszaadásával, s csaknem húsz másik nyelv szavaival vegyítve. A magyar fordító Bíró Endre egyetemi tanár, biokémikus volt, aki szenvedély vezette kedvtelésből vállalko­zott a lefordíthatatlannak tartott mű ma­gyarítására, s sajnos már nem érhette meg a könyv megjelenését. Fordítás­részletei a párizsi Magyar Műhely című folyóiratban megjelentek ugyan, s egy szemelvény, A Dücsőke és a Hanty a kö­zépiskolai irodalmi szöveggyűjteménybe is bekerült. „Amit a Finnegan nyelvéről elmondtunk, szükségszerűen a legna­gyobb kételyt támasztja a fordítás lehe­tőségeit illetőleg. … Azt kell tehát kér­nem az olvasótól – írja a bevezetőben Bí­ró Endre –, hogy úgy tekintse ezeket a kísérleteket, mint a középkori névtelen szerzők adaptálásait tekintette a jámbor közönség, aki előtt a plágium fogalma éppúgy ismeretlen volt, mint az eredeti szöveg pontos visszaadása, amit ma for­dításon értünk. És ha nyújtanak valamit az átültetések, amelyek mindig veszte­séggel, elszegényedéssel járnak, ez csak az eredeti tűzijátékszerű gazdagsá­gának köszönhető.”

A hatvanas-hetvenes évek nagy könyv­élményeit, a kitáguló szellemi horizont mámoros izgalmát idézi fel az akkor ifjú, mára bizony már idősebb nemzedék em­lékezetében az Európa Kiadó új soroza­ta, az Európa regénytár címlistája. Művé­szi értékű, ugyanakkor olvasmányos, cselekményes, izgalmas művek ezek, melyek – bár némelyik több kiadást is megért – újra meg újra kifogynak nem­csak a könyvesboltok, de a könyvtárak polcairól is, s legtöbbjük irodalmi legen­dává válva, ronggyá olvasva kering baráti kezek útján a mai ifjúság körében is. A sorozat a francia Romain Garynak Émile Ajar álnéven írt, Előttem az élet cí­mű Goncourt-díjas regényével indult, amelynek regényhőse egy párizsi külvá­rosban élő, felejthetetlen arab kisfiú, aki önmagáról, környezetéről, az anyaként szeretett prostituálttal, Rosa mamával való megindító kapcsolatáról számol be a könyv lapjain. Erich Maria Remarque regénye, a Szerelem és halál órája egy fi­atal német katona szörnyű élményeinek története, aki a második világháború ke­leti frontjáról szabadságra tér vissza a hátország poklába. A második világhábo­rú a témája Robert Merle Mesterségem a halál című regényének is, mely Rudolf Láng auschwitzi táborparancsnok élet- története, egyes szám első személyű előadásban. A sorozatban negyedikként Ken Keseynek, a beatnemzedék nagy si­kerű írójának Száll a kakukk fészkére cí­mű regénye látott napvilágot. Az elme­gyógyintézetben, ápoltak és ápolók kö­rében játszódó történet, mely a kiszol­gáltatottak lázadása az embertelenség ellen, a huszadik századi racionalista lá­zadás példázatává vált. A műből Miloá Formán rendezésében készült Oscar-dí- jas film is sokaknak jelentett maradandó művészi élményt. A kiadó Truman Capote Hidegvérrel, W. S. Maugham Szín­ház, Pierre Boulle Híd a Kwai folyón, H. E. Bates Jó széllel francia partra, Bohumil Hrabal Táncórák idősebbeknek és hala­dóknak – Sörgyári capriccio, valamint John Updike Gyere hozzám feleségül cí­mű regényét jelzi a sorozat folytatása­ként.

Kalandra éhes fiúknak való Thomas Mayne Reid A tenger foglyai című regé­nye, melyet immár harmadik kiadásban jelentetett meg a Móra Kiadó. Két felnőtt és két gyermek – egy fiú és egy lány – kalandos története tartja izgalomban az olvasót, aki nyomon követheti az elsül­lyedt Pandora nevű rabszolgaszállító ha­jóról kemény megpróbáltatások, iszonyú küzdelmek árán, a tengeren, a fehér cá­pákon, a banditákon is győzedelmesked­ve megmenekülő regényhősök útját.

A Móra Kiadó Thurzó Gábor A Moll lá­nyok című, 1945-ben írt regényének újra­kiadásával folytatta a serdültebb lányok­nak szánt regénysorozatát, a Csíkos könyveket. Az 1848-as szabadságharc idején játszódó regény két nővér, Náni és Fáni nagy szerelméről szól. Mindkét esetben ugyanaz a titokzatos, vörös sza­kállas férfi a rajongás tárgya, aki nem más, mint Görgey Artúr. Az egyik lány férfiruhában, főhadnagyként harcol sere­gében, s a száműzetésbe is követi, a má­sik férje oldalán sem tudja felejteni nagy szenvedélyét. Az olvasmányos, csiszolt stílusú regény kellemes olvasmányélmé­nye lesz a történelmi miliőt és a romanti­kus szerelmi történetet kedvelő olvasók­nak.

(emmi)